28 10 314 https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/25e0c2c298ba6f09652f3376b34308fb.pdf 65a0e54276c0ad39f060e6d76692601f PDF Text Text ��TARTALOMJEGYZÉK SZÉPIRODALOM Szentjánosi Csaba versei Baranyi Ferenc: Gyöngyhalász Jóna Dávid: Gyöngyhalász Szokolay Zoltán versei Bábel Antónia: A nagy meccs Gáspár Aladár versei Petrőczi Éva: Nagymama keze Istenes Tibor versei Simek Valéria versei Abafáy-Deák Csillag: Fej fej mellett Szirmai Péter: Lenn, Tűzföldön Uraky Noémi versei Füleki Gábor versei Radnai István: Három láb a kórteremből 3 4 5 10 12 16 30 32 45 54 64 74 77 79 EMLÉKEZÉS Gy. Szabó András: Látásmód és megközelítés – Mikszáth Kálmán születésének 173. évfordulójára 6 KÉPZŐMŰVÉSZET Kele Szabó Ágnes: „Ha azt kérdem: miért, azt mondod: mert a tudat csak így működik.” – Interjú Gáspár Aladárral 19 HISTÓRIA Erdős István: Pap, katonák, tolvajlások Monostori Tibor: A Szent Korona őrzésétől a spanyol Habsburg Birodalom védelméig: ghymesi Forgách Péter különleges karrierje 34 47 HELYTÖRTÉNET Végh József: A helytörténész három szerencséje 57 PORTRÉ Baráthi Ottó: Ötvenhat év Salgótarján lakóinak szolgálatában – Interjú dr. Peresi Klárával 68 NÉZŐPONT Pásztor Éva: „A csillag-igazgató vén remete” – Egy roma festőművész és költő sorsának margójára 75 �PALÓC KONYHA Nagy Zsófia konyhája 83 KUTATÓTERÜLET Cserjés Katalin: A Hajnóczy Péter-hagyaték átvétele – A hagyatékgondozó munka kezdetei 86 HAGYOMÁNY Kúti István: Bányászhimnusz 94 SZEMLE Ádám Tamás: A hiány és a szépség költészete – Pohánka Erika: Csendek partján 98 Csongrády Béla: Az élet örökös ismeretszerzés – Sokszínű tudomány Nógrádban 101 Petrőczi Éva: „…Isten írnoka” – Fenyvesi Félix Lajos: Halálpróba 105 PÁLYÁZATI FELHÍVÁS Zenthe Ferenc drámapályázat 109 �SZÉPIRODALOM 3 SZENTJÁNOSI CSABA Vívódásaink között Jóna Dávid verstestvéremnek Amiben az emberi több, mint az isteni, olyan, mint a dominó, minden tétel, értelmezés eldől, és jeltelenül jelent a wittgensteini szó. Mi hát az igazság akkor, mikor céda, förtelmes lesz a transzcendenst nélkülöző világ? Barátom, ezt én sem tudom… de ne esküdjünk, mert meggörbülünk, mint az einsteini optikák. Ahol a kérdések olyanok, mint rázkódó buszon a kapaszkodók, ott csak Isten kegyelmére szorulnak egyaránt a rosszak és a jók. Ok-okozat, következtetés, Newtonon túlnyújtózkodó fizika, a szeretet: nem áru, a hit: nem bélyeg, és Isten legfőképp nem romantika. Fordított bűvésztrükk, hogy a láthatatlant láthatóvá tesszük, de sajnos, így csak kételkedésünk hamis válaszát teremtjük. Sokkal tudományosabb, a plank-hossznál kisebb, és mindennél nagyobb, az a fény, ami az elméletek részecskegyorsítóján is Jézusból átragyog. A fáradtaknak Édesanyám azt mondja: pihenjek többet, én még feküdnék, de árnyékom már fölkelt, szemhéjam alatt egész nap az éjszakát hordom, míg karod folyóját látom magam előtt lebegni folyton, Édesapám, ha még itt lenne, mondaná: „fiam, pihenj többet!” de ő sem aludt soha… átvitte a túlvilágra a csöndet. �SZÉPIRODALOM 4 BARANYI FERENC Gyöngyhalász1 Jóna Dávidnak ajánlva Amíg kitart a levegőd, merülj csak! Nemcsak sírod - eged lehet a mélység! Ne bénítson tovább, hogy egyedül vagy s hallod a tenger súlyos szívverését. Ne bánd, hogy körbenyálaznak az algák s cápák dermesztő vicsorát se bánjad, irányodat konokul tartva add át magad a kincses végzet áramának. Mert minden gyöngyért lét a tét: halálod vállalhatóbb, mint az, hogy báva képpel s üres marokkal buksz fel a vizekből. S ha gyöngykagylóidat meg nem találod: csitítsd az életösztönt, bárhogy érvel csakis tüdőd szétrobbanása ment föl. 1 30 év különbséggel írott vers és rezonancia szonettformában. Összekacsintás két generáció között. Örömmel látjuk vendégül sok év után lapunkban Baranyi Ferenc költőt, a Palócföld egykori főszerkesztőjét, akit 2017-ben köszöntöttünk 80. születésnapján és barátunkat, Jóna Dávidot, az Art’húr Irodalmi Kávéház alapító-főszerkesztőjét. Baranyi Ferenc most az Art’húr szerkesztője. Így épül, kézfogásokból, „gyöngyhalászat”-ból, költemény-igazgyöngyökből az Art’húr és a Palócföld, hovatovább az irodalom kalárisa. (A Főszerk.) �SZÉPIRODALOM 5 JÓNA DÁVID Gyöngyhalász Baranyi Ferencnek ajánlva Jó kilencven másodperc a víz alatt: a gyöngy apró fizetsége a mélynek, átkozottul súlyos titka rátapadt a minden-tenger sötét legmélyének. Visszatartott és közös lélegzetünk kincset keres újra csak lenn a mélyben, közben az életünkért mi is küzdünk, ólomnehéz merülés, semmi fényben. Belehalni minden apró gyöngyért, és igazat, valódit szólni, nagy dolog, ha vérzünk, cápauszonyok köröznek aztán mégis felbukkanunk: kilégzés, s maradnak a vízen hagyott lábnyomok, örökre a verseinkhez kötöznek. �EMLÉKEZÉS 6 GY. SZABÓ ANDRÁS Látásmód és megközelítés Mikszáth Kálmán születésének 173. évfordulójára1 Mikszáth Kálmánhoz kötődő első és legszemélyesebb találkozásom a Palóc Múzeumhoz kapcsolódik. Általános iskolás koromban gyakori vendége voltam ennek a varázslatos épületnek, mely már kívülről, a Liget felől nézve is megragadott. A kiállított tárgyak közül különösen három tartotta fogva figyelmemet. Mindjárt az előtérben és a lépcsőfordulóban Lipthay báró híres és gyönyörű lepkegyűjteménye, aztán a kuruc kori fegyverek, pisztolyok és puskák, s végül az emeleti helyiségben egy vitrin üveglapja mögött három, kerekes talapzatra erősített kis játékállatka, egy ló, egy bárányka és egy nyúl. Tologatható játékok voltak ezek, egy kisfiú játékai, aki négyéves korában távozott az élők sorából. Édesapja sosem heverte ki ezt a tragédiát, egész életét végigkísérte Jánoska emléke. Végrendeletében határozta meg, hogy az ő hamvai mellett kíván nyugodni. Így is lett. Ha elmegyek a budapesti Kerepesi-temetőbe, nevüket együtt látom a fekete obeliszken. Nem hiszem, hogy lehet ennél személyesebb és közvetlenebb találkozás egy olyan íróval, akit nem ismerhettem. Édesanyám olvasta fel a lélek labirintusát megrázó elbeszélést, aztán még a novella hatása alatt meg is néztük a kisfiú játékait, melyet az édesapa, Mikszáth Kálmán örökített meg talán legfájdalmasabb írásában. Utcánkban, a Luther utcában a volt szolgabíró és az idős vívómester, már csak Szklabonya közelsége miatt is, úgy beszélt róla, hogy az ember szinte várta feltűnni köpcös alakját, kurta botját az evangélikus templom felől jövet. Kikezdhetetlen személyiség, mindenki tanulhat tőle. A prózaírás legkülönbözőbb képviselői az ő örökségéből merítenek. A hagyományos, a történetmondásra nézve a lineáris eseménytárgyalást, az időrendiséget elsődleges kompozíciós elvként szem előtt tartó próza követői éppúgy benne látják elődjüket, mint a posztmodern iskola alkotói. A legmodernebb író, akinek prózatechnikája messze megelőzte korának szövegalkotási gyakorlatát. Egy olyan író, aki a megértés és érteni 1 Az emlékbeszéd 2020. január 15-én hangzott el Balassagyarmaton, a Vármegyeháza előtti Mikszáth-szobornál. �EMLÉKEZÉS 7 akarás gesztusában egyszerre több magyarázatot kínál az oksági összefüggések felfejtésére, aki nem elégszik meg a felülettel, a dolgok mögé néz, mert nagyon jól tudja, hogy a „dolog” önmagában még nem bír semmi hasznosítható jelentéssel. Vagy csak részben, de akkor még mindig alkalmatlan az egész megragadására. Kérdésfelvetéseinek egy része a posztmodern irodalmat leginkább foglalkoztató problémára irányul: megismerhető-e személyes tapasztalat révén a világ? Vagy ahány ember, annyiféle az érzékelt univerzum és annak visszaadása? Egyáltalán, lehetséges-e a világ „befogása” a nyelven keresztül? Ezt a kérdést persze már nem feszegeti, mert kora, a XIX. század még nem jut el ennek az ismeretelméleti, nyelvfilozófiai problémának a tudatosításáig, de érdeklődése, fogadjuk el, felvethetné ezt is. Mikszáth közbeiktat, megszakítja az elbeszélés folyamát, sokszor inkább sejtet, mint állít, önkényesen háttérbe tolja a fontos eseményeket, a kevésbé jelentőseket előtérbe hozza. Utolsó regényében, A fekete városban Rákóczi és szabadságharca kimarad a történetből, csak utalások szintjén hallunk valamit történelmünk egyik legnagyobb szabadságmozgalmáról, maga a cselekmény szinte kizárólag Lőcse város és Szepes vármegye alispánjának viszályáról szól. Véleményalkotásában, állásfoglalásában nemegyszer elbizonytalanítja olvasóit. Fabricius Anti, Lőcse város ifjú, becsváró és szerelmes szenátora egyszerre gyilkos és áldozat. Oidipuszként önmaga végzetét idézi elő, amikor leendő apósára mond halálos ítéletet. S vajon, valóban pogány-e a szó ősi, eredeti értelmében, mely jelentéshez a kérlelhetetlenség, sőt kegyetlenség fogalma is társul, a kőszívű apának tartott Filcsik, aki levonja haldokló leányáról a bundát, hogy aztán ráterítse egy útjába eső koldusasszonyra és annak gyerekére? A Különös házasság első oldalain két sárospataki joggyakornok, Bernáth Zsiga és Buttler János – ez utóbbi a történet szenvedő hőse – ebédre való csirkét kerget az olaszröszkei kocsma udvarán. Nagyon éhesek. Vadászatuk eredménytelen marad mindaddig, amíg egy fiúcska a kocsma udvarán parittyájával bevégzi azt, amire a két jurista képtelen volt. Egyikük megkérdezi: – Hogy hívják ezt a gyereket? – Kossuth Lajoskának – hangzik a válasz. „− Ügyes fiú – jegyzé meg a kerek fejű egyszerűen – (Először hallotta ezt a nevet, de nem utoljára)”. A magyar történelem egyik legmeghatározóbb alakja ebben az egyetlen jelenetben kerül elénk a terjedelmes regényben. Mikszáth nem egy művében szembehelyezkedik a világ egyoldalú ábrázolásával, egyfajta relatív szemléletmód és megközelítés jellemzi tárgyához való viszonyát. Van úgy, hogy beszédes csendbe burkolózik, két- vagy többértelmű kijelentéseket tesz, melyeknek megfejtését �8 EMLÉKEZÉS az olvasóra bízza, zárójeles észrevételeit gyakran nem oldja fel. Előfordul, hogy egy odavetett megjegyzéssel tájékoztat az érlelődő tragédia hátteréről, mint a Két major regényében, ebben az Ipoly-parti történetben, melyben a Feketemajor és a Veresmajor juhásza a Montague-k és Capuletek engesztelhetetlen dühével gyűlöli egymást, s gyerekeik is ennek a gyűlölködésnek lesznek áldozatai. A történések balladaszerű homályba burkolásával, az értelmezés lehetőségeinek sokféleségével, az elhallgatással Mikszáth valóban megteremti azt az elbeszélőmódot, mely egy új szövegalkotás előképe, mintája lesz a későbbiekben. Tudott kemény is lenni ez a szelíd ember. A legösszetettebb karakterű figurákon keresztül mond véleményt, bírálatot a régi erkölcs és értékrend nevében kora társadalmáról. A nedeci vár hermetikusan zárt világát a Beszterce ostromában, minden bolondériája, különcködése ellenére is, „egy lélekben tiszta, erkölcsében szigorú” ember akarata alakítja ki, s Mikszáth, mikor Pongrácz grófról beszél, hajlik arra, hogy a szándékot részesítse előnyben, s annak abnormális megvalósulását a regény meseszerű elemeként tüntesse fel. Ezért is érezhetjük úgy, hogy a nedeci vár világa, Pongrácz gróffal a középpontban, minden anakronizmusával együtt több, mint a környezete. Hogy ez mennyire így van, arra jó példa a két évvel később megírt Új Zrínyiász, melyben egy igazi régi nemes, egy valódi történelmi személy, a szigetvári csata hőse, Zrínyi Miklós látogat el a millenniumát ünneplő országba, s mi lesz a sorsa? Elveszik, eltűnik a formáknak, a tartalom nélküli külsőségeknek élő világban. Pongrácz alakjában még ott vannak azok az erények, melyeket Mikszáth már nemigen talált meg korának embereiben. S keserű igazsága a műnek, hogy ezek az erények egy magát a XVII. századba visszaálmodó félbolond Pongrácz Istvánban élnek eleven erővel. „Könyörtelen emberlátó” volt – írja róla Kosztolányi. Feszty Árpádné visszaemlékezéseiben egy késő éjszakába nyúló vacsorai beszélgetésről számol be, melyen Mikszáth is részt vett. A társaság nagy része szétszéledt, csak az író és néhány művészbarátja ül az asztal mellett. „Mikszáth percről-percre elgondolkozóbbá, komolyabbá vált. Az előbb még nevető és nevettető vonások egyre élesebbek, gúnyosabbak, szinte marók lettek. Elkezdett beszélni. Először azokról, akiknek üres széke s pohara még ott állott, azután tovább a monarchiában szereplő összes alakokról – fel egészen a Habsburg dinasztiáig. Az orvos kíváncsiságával, tudásszomjával boncolt, erényeiket és hibáikat a legnagyobb precízióval állapítva meg. Látta mindegyiknek a hivatását. Elmondta mindegyiknek, mit kellene csinálnia. És (fogvacogva hallgattuk) kifejtette, okfejtette, hogyan, miért rohan a maga tragikus vesztébe ez az ország. Jósolt mindent, mi bekövetkezett, mindent. �EMLÉKEZÉS 9 Habsburg ház összeomlását, háborút, nemzetiségek lázadását, és a legrettenetesebbet: a belső összeroppanást. Éles tollal, miniatűr pontossággal.” És Mikszáth jóslata beigazolódik. Amit a „politikus vacsora” résztvevői oly hitetlenkedve hallgatnak, megtörtént, háború lett, melyet a Monarchia széthullása és a belső összeomlás követett. Jóslata beteljesülését már nem éli meg. Távol a parlamenti harcoktól, kis Nógrád megyei birtokára, Horpácsra húzódik vissza. Saját regényének, a Különös házasság Buttler Jánosának útját választotta ő is, kimenekítette magát a világból. Mikszáth az egyetemes magyar irodalom azon nagyságai közé tartozik, aki élete végéig megmaradt szülőföldje vonzásában. Témái nagy részét ez a tájegység ihlette, nyelvi fordulatai, gondolkodásmódja, de még világlátása is ennek a tájnak és lakóinak sajátos arculatát tükrözi. Palócország követe maradt haláláig. S itt nemcsak az azonnali elismerés felé röpítő két nagy novellafüzérre, a Tót atyafiakra és a Jó palócokra gondolunk, de minden olyan írására is, melyen nyomot hagy a palóc táj és lélek. Minket, balassagyarmatiakat különösen megérintenek a Felföldi emberek ciklusban található elbeszélései. Az egyikben egy nagy gyékényes tót szekérről ír Mikszáth, mely minden hónapban egyszer megteszi az utat Liptószentmiklós és Pest között, majd fordul újra vissza. Hetekig tart az utazás. A kocsin egymást váltják az utasok, hol bent ülnek a szekérderékban, hol leszállnak és a jármű mellett gyalogolnak a pihentebbek, ha dombnak fölfelé tartanak éppen. Két mokány hegyi ló húzza a batárt, s ez a jó százharminc évvel ezelőtti jelenet, ennek a gyötrelmes vándorlásnak a megörökítése nekünk, kései olvasóknak azért oly üde és kedves, mert ezeken a dombokon és völgyeken, ezeken a településeken utazunk át ma is, mint zörgő, olajozatlan kerekével régen ez a tót szekér. Vácról hazafelé tartva a „szent Katalin állás” alatt pihennek a lovak – olvasom −, aztán „Rétság fölött” baktat a két mokány ló, majd „Vadkerten” állnak meg ismét egy rövid pihenőre. Balassagyarmatot nyilván érintik, s ha egy kis szerencséje van a szekér utasainak – ezt már én teszem hozzá −, még betekinthetnek a híres hétfői gyarmati vásár forgatagába. Ezt ugyan nem hagyhatják ki semmiképpen. Így utaztat minket a nagy palóc ma is, ott szorongunk a gyékényes szekéren, olvassuk megunhatatlan könyveit, s ki-kibámulunk arra a tájra, melynek látványától elszakadni soha nem tudott. �SZÉPIRODALOM 10 SZOKOLAY ZOLTÁN Már nem kéri toporog Vörösmarty a metróállomás kijáratánál Szózatot tessék senki nem vesz de ő csak mondja rendületlenül akkor is amikor felszínre hozza a mozgólépcső korunk kultúrkápóját akit persze meglep a látvány mint kiugrott kispapot a gyorsan múló gerjedelem vékony mosollyal vet oda egy ötvenest a fém lassuló pörgését még hallja de a Szózatot már nem kéri s a járda túlpartján mobiljához kap hogy a kéregetőt elvitesse Pályakép Teremt az ember éthoszt, néhány pofont is szétoszt, s ahol útjának vége, letakarja a béke. �SZÉPIRODALOM 11 SZOKOLAY ZOLTÁN Költő Az ég, ha vonzaná, talán még megtanulna zuhanni fölfelé, de így, e térben megszorulva nem próbálhat moccanni sem. Villogó távoli pontok bocsátják rá célkeresztjüket, vizslatják végleg elfojtott szándékait: a meg sem írt, az el se suttogott, és talán eszébe sem jutott verseket. Kr. u. Hogy történt néhány farizeusváltás, azt már beszélik, s nem cáfolja senki. Egyéb aligha. Ahhoz, hogy csodát láss, kétezer évet vissza kéne menni. Minden szereplőn új megváltó-jelmez, úgy próbálják a jövőd elhitetni. A sátánfattyak hada nem kegyelmez. Sosem. Neki sem. A tanulság ma ennyi. �SZÉPIRODALOM 12 BÁBEL ANTÓNIA A nagy meccs Borzalmas fejfájásra ébredek. Lüktet az agyam, mintha belészorult volna egy diszkónyi dübörgő mélynyomó. A szemem, akár két parázsló széntojás, izzik az elmúlt heti tengernyi könnytől. Üti a taktust a fájdalom, s lassan ráeszmélek, hogy ugyanezt érzem az egész testemben. Újra „beleébredek” az életbe, amelyben semmi kedvem létezni. Belekapaszkodok a fekhelyem melletti üres kiságyba, s lassan ülök fel, mert a diszkóhoz két gyorsvonat is érkezik, amelyek egymást kergetve zakatolnak a fejemben. Azt hiszem, szombat van. Ha nem kínozna minden mozdulat, megfordulva látnám, hogy a férjem ott alszik a helyén. De nem kell odanéznem, tudom. Lassan ő is ébred, s közös traumánkat külön-külön gyúrva, emésztve csendbe burkoljuk a szívünket. Amint nehézkesen feláll, földre csörren a piros rózsafüzér, amely éjjel a párnája mellé hullott a kezéről, miután álomba imádkozta magát. Az angyalkáim melletti mécses teljesen elégett. A kis alumínium tégelyben nincs már paraffin, csak a közepén árválkodik a rövidke, fekete csonk. Feszít az anyatej, de elsőként magamra tekerem a haskötőmet, hogy a császármetszés sebe kevésbé fájjon. A telefonom 8:45-öt mutat, de mintha hajnal hat lenne, és én egy szemhunyásnyit sem aludtam volna. Nincs megállás. Indulni kell, mint minden nap egy hete. Fejek, a fagyasztóból kenyeret pirítunk, amit azért sütöttem és tettem a mélyhűtőbe szülés előtt, hogy könnyebb legyen a gyermekágy. Most, ebben a pokolban aranyat ér minden falat. A friss pirítós és a kávé illata az egyetlen, ami korábbi, normális életünkbe „visszasimogat” egy kicsit. Próbálom összerendezni a gondolataimat, próbálok nem egyfolytában arra gondolni, hogy kismama vagyok-e még egyáltalán? Hogy elhozta-e az éjjel a véget? Napok óta látogatási időben mérem a perceket. Minden kórháztól távol töltött időben csak a gátját látom annak, hogy OTT legyek, amikor a csecsemőrészleg intenzív osztályának üvegajtóját kitárja a nővér, kezében egy kupac zöld, összehajtott ruhával. Minden másodlagos. Azonban ma már csak a délutáni látogatásra érünk oda, hiszen hétvégén délelőtt csak egyetlen óra jár. Nincs megállás. Indulni kell. Hiába a végtelen fáradtság és a kimerültség. A szülői szív rejtekéből erőt merítünk, s dél körül már az autópályán száguldunk tíznapos kislányunk felé, a szívkórház negyedik emeletére. �SZÉPIRODALOM 13 Egész úton a nem fogadott telefonhívásokra és üzenetekre próbálunk reagálni, ami kissé visszatart attól, hogy elmerüljünk gondolataink perzselő tüzében. Elsuhannak a percek, akárcsak az út mellett elterülő, dróthálóval elkerített rétek, amelyeket lassan felváltanak a reklámtáblák és a budapesti épületek. Rohanni akarok, de mégis maradnék. Rettegek a rossz hírtől, rettegek tőle, hogy szét kell szednem a kiságyat anélkül, hogy a kis gazdája benne feküdt volna, és nekünk újra kell építenünk az életünket. Amint a kórház melletti utcára kanyarodunk, számunkra meghökkentő látvány fogad. Minden sarkon fekete ruhás, fedett arcú kommandósok zárják el az utat. Kérdően nézek a férjemre. – Talán valami bűnözőt keresnek vagy lehet, hogy valami fejes jön erre – majd kisvártatva hozzáteszi: – Vagy egy nagy drogfogásról van szó. Sosem láttam még ilyet, csak filmekben. A helyzet az egész utcára kiterjed, sarkonként két-három marcona férfi tartja a helyszínt. Szerencsére akadály nélkül be tudunk fordulni a kórház utcájába. Közel kapunk parkolóhelyet. Sajgó anyai szívemnek jólesik a tudat, hogy már közel vagyok az én kincsemhez. Hajt a vágy, hogy ott legyek, hogy lásson, hogy tudja, mellette állok. Hajt a vágy, hogy lássam, él… Furcsa világ a szívkórház gyermekrészlege. Itt ér össze a pokol és a menny. Borzalmas mélységek és felemelő magasságok váltják egymást őrületes intenzitással, amelybe beleszédül az ember. Hol letaglóz egy rossz hír, hol felszabadít egy jó, amit néhány órával később kíméletlenül átír egy újabb rossz elsöpörve minden reményt. Itt semmi sem biztos. Semmi… Hamar rájön erre a szülő, akinek a gyermeke itt fekszik. A bizonytalanság úgy lebeg a levegőben, akár a hajnali pára a folyó felett. Próbálunk egymásba kapaszkodni, erőt meríteni a sikertörténetekből, a felgyógyult gyermekek kifüggesztett fotóiból. A magunké mellett imádkozunk egymás gyerekeiért… Ez az egyetlen kötél, amelyet szorítunk a végsőkig. Mindannyiunk szemében ott remeg a félelem, az elkeseredettség. Többen vagyunk frissen szültek, akik hozzám hasonlóan a gyermekáldás csodája után beletaszíttattak ebbe a kilátástalan harcba, amely ellentmondást nem tűrően dörgöli az orrunk alá, hogy milyen kicsik és védtelenek vagyunk a világban, hogy egy pillanat alatt elveszíthetünk mindent... A közös öltözőben először a nők cserélik le utcai ruhájukat a kórházban kapott zöld együttesekre. A kézfertőtlenítőnél mindig megvárom a férjemet. Ő a támaszom, amely nélkül már rég összeroppantam volna. A hite tartja az enyémet is, erejéből táplál, hogy el ne vesszek… Aztán zölden, sterilen belépünk a nyers valóság kegyetlen világába. Az intenzív �14 SZÉPIRODALOM egyetlen hosszú folyosó, amelynek legvégén, egy elkülönített részben van a mi drága gyermekünk. Végig kell haladnunk az összes kis ápolt ágya mellett, hogy elérjünk hozzá. Reszketve fürkészem a nővérek és orvosok tekintetét, de „fennakadás” nélkül eljutunk a célunkig. Minden viszontlátás öröm és egyben mély fájdalom. Csövek lógnak az orrából, a nyakában művéna, amibe torkollik az infúziótoronyból eredő összes vezeték. Karjaiban is tűnyomok, a lábából is csövek vezetnek ki, amelyeket kötések borítanak. A mellkasán az EKG színes drótjai tekeregnek, s a nyitott inkubátor elején a katéter vezet ki pici pelenkájából indulva. Mintha szögesdrót-kígyók tekeregnének a szívem tájékán. Első dolgunk megnézni a lábát. Miközben nem látok változást az előző napi állapothoz képest, megérkezik az orvos. – Tegnap az érsebész kipucolta a vérrögöket az érből, de sajnos nem látszik javulás – mutatja a sötétlila pici testrészt. Végighallgatom őt, s bár magam is látom, hogy kisbabám apró lábacskája térd alatt nagyon rossz állapotban van, az olyan szavak, mint a „fertőzésveszély” vagy az „amputáció” egy láthatatlan pajzs által kívül tartva nem jutnak el a tudatomig. Egyszerűen ezek nem fordulhatnak elő. Egy életmentő szívműtét után nem veszíthetjük el azt a kis lábat! Hamar megszokom a gépek folyamatos pittyegését és a monitorok villódzását. Gyermekünk mellett ülünk, aki apró gombszemével bágyadtan figyeli, amint a nővéréről mesélünk neki, de néha felállunk, amikor feltörölnek vagy ha valamilyen kezelést kap. Férjem az ablakon bámul ki, amely arra az utcára néz, amelyről be lehet hajtani a kórházhoz. – Rájöttem, mi van ma – mondja. – Azért állnak kint a kommandósok, mert focimeccs van. Nem igazán értem, mi köze a fekete ruhásoknak a focihoz, de abban a pillanatban nem is érdekel. Az intenzíven, hol úgy cammognak a percek, akár egy bénító lövedéktől kába elefánt, hol pedig úgy rohannak, mint egy pányváját tépett vadló. Hamar eljön a búcsú ideje. A bent töltött idő alatt teljesen lemerít az igyekezet, hogy erősnek mutassam magam. A távozás ugyanolyan kettős érzelmekkel vegyített, mint az érkezés. Nehéz elválni. Számtalanszor megsimogatjuk utoljára Jankát, jobbról is, balról is, aztán még egyszer visszamegyek, hogy elmondjam neki, mennyire szeretem… Végül felhúzom a zenélős nyuszit, és Brahms csilingelő altatójára elindulunk kifelé. Amikor kilépek, a zöld ruhával együtt levetek egy keveset a terheimből is. Kissé fellélegzek, és átváltok „túlélő” üzemmódba. Az emeleti ablakon át kibámulok Budapest templomtornyaira és az égbe meredő darukra. �SZÉPIRODALOM 15 A kórházból kilépve az utca zaja végképp visszaránt a „való” világba. De hirtelen nem is tudom, melyik a valóságosabb. Az, ahonnan jövök, vagy ez itt, ahol fúj a tavaszi szél és furcsa mód áll a forgalom. Már a kórház utcájának két vége is le van zárva. Az őrt állókon túl semelyik utcára nem lehet kihajtani. Hömpölygő emberáradat vonul mindkettőn a stadion felé. A távoliak békésnek tűnnek, azonban a közelebbiek ugyanazokat a mocskos mondatokat skandálják jól hallhatóan. Alig hiszek a fülemnek. A másik szurkolótábor nőnemű szülőjét emlegetik, némi obszcén körítéssel vegyítve. Teli torokból üvöltik újra és újra. Egyetlen hang sem szól a fociról, gólokról és drukkolásról. A kommandósok mozdulatlanul állnak, és biztosítják a terepet. Hirtelen egy másik furcsa világba csöppenek, ahol a belépőjegyért cserébe legálisan lehet gyűlölködni, és a jegyhez bónuszként még rendőri sorfal is jár. Az autó mellett állva elkerekedik a szemem: – Ez komoly? Azért van kivezényelve ez a rengeteg rendőr, mert focimeccs van? A férjem felvilágosít róla, hogy ez bizony így van. Mi, békés emberek, azért rostokolunk az utcába zárva, mert a két szurkolótábort nem lehet közel engedni egymáshoz. Az iménti tompa bágyadtságomat felváltja a düh. Undorral tölt el a felismerés, hogy miközben a gyermekem sok más csecsemővel együtt néhány méterrel feljebb, a hőbörgő menettől közrefogva az életéért küzd, ezek a jónépek itt alig várják, hogy egymásnak essenek! Aztán arra a rengeteg pénzre gondolok, amibe ez kerül… Férjem, mintha most is hallaná, amit gondolok, így szól: – Ezt a pénzt inkább be kéne önteni ide a kórházba… Nyilvánvalóan nem lehet a végtelenségig méltóságot meríteni a legendás 6:3-as mérkőzésből, amely annak idején egy egész országnak adta vissza az önbecsülését. Sajnos, sem ma, sem a múltban nem az olyanoknak, akiknek a focimeccs nem a gólok öröméről szól, de azért mégis… Esetleg ők, ezek a megvadult szurkolók is változhatnak valamicskét… Talán előnyükre szolgálna egy egyhetes benntartózkodás a szívkórház csecsemőintenzív osztályán. Nem akar fogyni a sor. Egyre csak jönnek és jönnek, és üvöltenek. Elképeszt az élmény. Nagy nehezen feloldják a zárat az egyik utcán és megindulnak az autók. Összevissza tekergünk, miután könnyebb utat találva végre hazafelé vesszük az irányt. Mindkettőnket mardos az éhség, gyötör a fáradtság és kínoz a kétely. Míg a drukkerek holnap újra felöltik legjobb énjüket és élik megszokott mindennapjaikat, mi tudjuk, hogy nekünk a holnap reggel sem hoz enyhülést. A mi nagy meccsünket még nem fújták le, s csak remélni tudjuk, hogy a végső gólt nem az ellenfél fogja rúgni. �SZÉPIRODALOM 16 GÁSPÁR ALADÁR Csend Csend, csend, szótlan, néma csend… Mindegy, milyen, csak mélyen átélhető csendesség legyen. Mindig ilyen áldott, ártatlan közegbe vágyott. Ha némaság övezte, feléledt, derűs lett, látnok, termékeny gondolatra kész. Hosszú csendet remélt hát, ahol az egyik a másikkal, ha már mellette él, szótlanul összefér, mert aki amazt kíméli, önmagát is félti, s eközben a kusza részek összhangzó egészbe érnek. Ilyent akarni persze önös befelé fordulás, ábrándos remete-képzet. Aki a világban forog, azt pusztító ricsaj, lázas lárma, harsány hangoskodás fogadja. A csendhez szokott fül, ha nem idomul, hallása sérülni fog, végül megsemmisül. Itt áll most zavartan, süket némaságban, a zaj elült hirtelen, üresség maradt helyette hangzás utáni semmi. Hallgatna most már zengő madárdalt, lélekszépítő zenét, harsány emberi szót, akár még ordító dáridót is. De minden elcsendesült, csend van kívül és belül. �SZÉPIRODALOM 17 GÁSPÁR ALADÁR Áldozat Bár még áltatod magad, tévedéseid koldusa vagy, hit(el)ét vesztett, mihaszna kérész-egyén, alamizsnás, mégis kevély, kicsiny remete-lény. Megkövült Szentek, hamis Istenségek, gőgös Hatalmak honába minek zarándokolsz hát?! Kihűlt vágyakat mért hordasz eléjük szánalmas-szorgosan?! Jobb lenne tán, ha tépett tarisznyádból kiraknád az elévült ábrándokat, hogy feláldozd a józanság Emberének. Várakozás Micsoda csend és milyen idegenség szorong e szobává szűkült térben, ebben a falak közé zárt, sanyarú sötétben. Csak egy ajtón át dereng be résnyi fény, mely szegényes asztalt rajzol középre, meg egy megbillent széket, arctalan alakkal. Van, ahogy tán volt is eszmélése óta. Vár hitetlenül kóbor vigaszhozókra. �SZÉPIRODALOM 18 GÁSPÁR ALADÁR Visszatérés A látvány is kell, ha már az emlékezés kevés... A tájat szemeddel megint bejárod, a gyerekkor helyeit kutatva. Emlékek vetülnek egy-egy kis valóság-darabra, csakhogy a rokon-részek most egymástól elütnek. Pedig minden az még, mi volt is, már ami megmaradt belőlük: a hegyív, az útkanyar, az öreg körtefa, a kerekes kút, meg a régi ház is. De most minden másképp’ önmagányi. Magad vagy te is, másként visszaérkező. �KÉPZŐMŰVÉSZET 19 KELE SZABÓ ÁGNES „Ha azt kérdem: miért, azt mondod: mert a tudat csak így működik.” Interjú Gáspár Aladárral Szülőfalujába, Ságújfaluba 2019. október 5-én nyílt kiállításával tért vissza. Az alkalmat Nógrád megye egyetlen Szent Lászlótemploma felavatásának 80. évfordulója jelentette. 10 évvel ezelőtt Gáspár Aladár festette a templom egyik freskóját boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspökről, aki 1939ben szentelte fel a templomot. Az újabb kerek évforduló megünneplésére, Kapás Attila plébános és Szentes Attila polgármester meghívására került sor egy kamarakiállításra a Faluházban. Néhány évvel ezelőtt egykori munkahelyén, a Bolyai János Gimnáziumban mutatkozott be alkotásaival. Erre az alkalomra Dr. Szabó Istvánné kollégája, igazgatója mondta el gondolatait: „Örömmel teszek eleget megtisztelő kérésednek, hogy mondjak véleményt a Bolyai Gimnáziumban rendezett kiállításodról és verseskötetedről, ha nem a művészettörténészek és irodalmárok szakmaiságával történő elemző értékelést vársz tőlem. Azt gondolom, hogy minden művész-tanár vagy tanár-művész számára fontos lehet az alkotásait szemlélő, nem a szakember szemével néző, laikus ember véleménye is, a rezonanciát kiváltó értelmezés, élmény, életérzés, gondolat megfogalmazása. Érdeklődő kíváncsisággal vártuk, hogy mióta nem találkoztunk, az elmúlt évtizedekben miként változtál. Ami a személyiségedet illeti, továbbra is rendkívül érzékeny, a külvilág iránt felelősen érdeklődő, az emberi kapcsolatok fontosságát szem előtt tartó, néha befelé forduló embert látok a műveid mögött. Képeid újszerű technikát mutatnak, a montázsszerű kialakítás érdekes és meglepő. Nemcsak a sokféle emberi kapcsolatot jelenítik meg, hanem a közben létrejövő és kifejezésre jutó érzel- �20 KÉPZŐMŰVÉSZET mek is kitapinthatók. Az érzelmek intenzitása, a szellem és lélek mindenkori állapotára utal, gazdag képzelőerőt, érzékenységet és kalandvágyat tükrözve. Verseidben is visszacsengenek ezek a gondolatok, melyek a szigorú önvizsgálódást, az önismeretre való törekvést, ugyanakkor az emberi létezés örök dilemmáit feszegetik. Ezért szólnak mindannyiunkhoz.” A találkozás örömével, kíváncsiságával kérdezem a pályájáról, az alkotásról, a mindennapokról. A régi ismeretség okán tegeződünk. A versesköteted címe: Úton. Ez a fizikai és szellemi utazásokat egyaránt jelenti? Ságújfalusi mezítlábas, klottgatyás gyerekként elindultam egyszer a nagyvilágba, évek hosszú során át vándoroltam, és Isten segítségével eljutottam az öregkoromig. Közben nyelveket beszélő, művelt, művész-értelmiségi, világfi lett belőlem. Születésünk pillanatától a halálunkig úton vagyunk. Ez az utazás először is a létezésünk fizikai, tehát térbeli és időbeli előrehaladását jelenti, mindazokat a történéseket, biológiai változásokat, amelyek körülöttünk, velünk, bennünk végbemennek. Eközben persze lelkileg, szellemileg is folyamatosan változunk. Kötetem ennek a fizikaiszellemi utazásnak a képi és verbális reakciója, dokumentálása. A könyved egyfajta összegzésnek is tekinthető. Hogyan lehet szakaszolni, periódusokra bontani az eltelt éveket? Hogyan kapcsolódik a költői és a képzőművészeti önkifejezés egymáshoz? Életünk élmények sorozata, létezésünk általuk tudatosul bennünk. A művész is csak a saját élményeire hagyatkozhat, ha a létigazságokat – mint emberi lényeget – meg akarja jeleníteni, hogy ezek önmaga és mások számára is használhatók lehessenek. Küldetését, feladatát akkor teljesíti a legpontosabban, ha nem blöfföl, hanem a maga sorsélményei alapján valami egyetemes emberit mutat fel. Sokan vannak l’art pour l’art művészek is, akik élménytelenül is alkotni tudnak. Számomra az ő műveik, legyenek akármilyen szépek és jók, embertelenül, lélektelenül beszélnek. Lehet persze a l’art pour l’art, „ötletes” művekre is mindenféle esztétikai elméleteket kitalálni, és ezek jegyében egy egész életművet létrehozni. Kérdés, hogy ezek megfelelnek-e a művészet „ősi” rendeltetésének. Hogy hogyan változott, szakaszolódott az idők során a művészi munkám, a műveim jellege, erre később majd említek néhány példát. Nálam a költői és a képzőművészeti önkifejezés is egy tőről fakad, mindkettőt az élményeim keltette ihletett állapotok működtetik. Persze ahhoz, hogy ezekből művek születhessenek, mindkét művészeti ágnak el kellett sajátítanom a kifejezőeszközeit. �KÉPZŐMŰVÉSZET 21 Azt szokták mondani, hogy kiemelkedő művek szélsőséges élethelyzetekben születnek. Mit gondolsz erről az állításról? Igaz ez rád vonatkoztatva? Hát hogyne, ez rám is igaz. Egész életem meg volt „áldva” szélsőséges élethelyzetekkel. Ha ezek nem lettek volna, művész se lett volna belőlem, s most talán egy jó műbútorasztalos, cukrász, dekoratőr vagy más iparos lennék. A krízisállapotok inspiráltak, forralták bennem a kifejezésvágyat, az alkotói dacot. Meglehet, hogy nekem legfeljebb csak egyik-másik művem kiemelkedő, de remélem, hogy ezek egyike se sablonos, banális, közhelyes. Szemügyre véve a munkáimat, tökéletesen nyomon követhetők bennük a sorsfordulóim, a hitem hullámzásai, az illúzióvesztéseim, az ártó vagy éltető tudat- és érzelmi állapotaim, a csapongó szárnyalásaim, a félelmeim és a gúzsba-kötöttségeim. Például amikor a diákévek után tapasztalatlan, ifjú emberként kikerültem az ÉLET-be, szembekerülve egy sor nehézséggel, bizonytalansággal, rejtéllyel, elkezdtem konstruktív, félabsztrakt képeket festeni, mintha az így létrehozott képi rend dinamikusan stabil világában szerettem volna menedékre lelni. Ekkor kezdtem el rendszeresen írni is. Verseimben a helyemet kerestem a világban, az életem értelmét, lehetőségeit kutattam. Vagy abban az időben, amikor az első családszakadásom után egy biztosnak hitt új társat találtam magamnak, telve illúziókkal, heves érzelmekkel, álomszerűen romantikus, figurális, már-már érzelgős képek sora került ki az ecsetem alól. Ráadásul az akkoriban befejezett képzőművészeti főiskolai tanulmányok alatt sajátítottam el a látványosság ábrázolásához szükséges rajztudást, képépítési és festéstechnikát is, amelyek ezeknek a képeknek az elkészítésére alkalmassá tettek. Ekkoriban írtam az elidegenedéssel, családvesztéssel, társas magánnyal, lelki sérülésekkel, szeretetvággyal foglalkozó verseimet is. Ugyanígy meg lehet találni az expresszív-szürrealista, vagy az ún. síkplasztikus stíluskorszakom hátterében is az ihlető életélményeket, a váltás indítékait. A stiláris, technikai, tematikus váltásaim tehát soha nem előre elhatározottak voltak, azok kényszerűen, mindig maguktól jöttek. A belső állapotaim kerestek és találtak maguknak megfelelő kifejezési lehetőségeket. S ha az új formák jól működtek, mindaddig maradtak, amíg betöltötték számomra esztétikai rendeltetésüket. Nem az történt tehát, hogy először körülnéztem, mik a trendek, hogy azokhoz igazodva olyanokat fessek, írjak, amelyekkel biztos szakmai vagy közönségsikert arathatok… �KÉPZŐMŰVÉSZET 22 Az általam ismert festményeid többsége melankolikus. Ez mennyiben tükrözi a habitusodat? Igen, sokan mondják, hogy melankolikus a művészi világom. Lehet, hogy a képeim és a verseim némelyikének hangulata tényleg melankolikus, én azonban nem vagyok búskomor alkat. Igaz, hogy van bennem némi hajlam a megrendülésre, de nem vagyok önmarcangoló, magamat sajnálgató, kesergő típus. Próbálom az emberi létet a maga összetettségében kezelni, jelenségeit bölcsen szemlélve elfogadni, ebben az összefüggésben azonban a saját életem valóságát nem akarom megalkuvón, gyáván elhazudni. Ezt a valóság fölé emelkedő, azt rálátásban szemlélő, de a magam igazságát is megtartó életszemléletet igyekszem a műveimben minél hitesebben megjeleníteni. Lehet, hogy annak van igaza, aki egyszer azt mondta rólam, hogy én valójában egzisztencialista művész vagyok. Gáspár Aladár: Atrocitás �KÉPZŐMŰVÉSZET 23 Kik voltak azok a „mesterek”, akik a világlátásodra, művészetedre erőteljesen hatottak? Ami azt illeti, nem sok ilyen „mesterem” volt. Nem azért, mintha én egészen eredeti szemléletű, invenciózus művésznek tartanám magam. Inkább arról van szó, hogy az előzetes hatások, egy kivétellel, nem nagyon tudatosultak bennem. Talán azért, mert a nagy elődök művészetéből erősen és tartósan senkié nem fogott meg. Kezdetben volt két irányítóm, akiktől a tanárképző főiskolai felvételhez szükséges rajztudást eltanultam: Iványi Ödön volt az egyik, és Czinke tanár úr a másik, akiknek a szakköreibe jártam gimnazista koromban. Aki igazán mesteremnek számított, az Blaskó János bácsi volt Egerben, az első komoly alkotói próbálkozásaim során. Ő kemény, ezért hatékony kritikusom volt. Hogy a művészi ambícióim elevenek maradtak, talán az ő biztatásának volt köszönhető. Aztán még Bráda Tibort kell megemlítenem, akinek az irányítása, vagy inkább nagyon erős hatása alatt dolgoztam a képzőművészeti főiskolán, és egy ideig még utána is. Sajnos, ez a hatás a művészi fejlődésem és karrierem építése szempontjából nem volt szerencsés. Bár Bráda mester kiválóan megtanított festeni, de mivel egyéb körülményektől is kényszerítve, egy ideig nem tudtam felhagyni az ő stílusának a követésével, ennek hatása megtörte a már korábban elindult egyéni művészi szemléletem fejlődését, és hátráltatta a művészeti életbe történő bekerülésemet is. Sík-plasztikus képeket készítesz. Hogyan alakult ki ez a stílus, technika? Az expresszionista, szürrealista, romantikus kétdimenziós festmények után mi volt a váltás oka? A 1990-es évek vége feléig festettem expresszív, szürreális, figuratív képeket, ezekkel mérsékeltem az abban az időben nagyon felfokozott belső feszültségemet. Ám alapélményeim egyszer csak hirtelen megváltoztak. Egy újabb családszakadás után egyre inkább azt éreztem, hogy a megbízhatónak hitt emberi értékek korrodálódtak, a stabilnak tartott szellemi és érzelmi-lelki kapcsolatok fellazultak, a társadalom atomizálódott. Úgy éreztem, hogy már nincs biztos tudásom arról, mi micsoda, ki kicsoda. Sem szellemileg, sem érzelmileg, sem vizuálisan nem volt már stabil viszonyítási pontom, a „kézzelfogható” valóságelemek elmosódtak, darabokra estek körülöttem és bennem is. Ezen új élményeim és egyéb, véletlenszerűen felfedezett lehetőségek hatására olyan metaforikus, sík-plasztikus kollázsképeket kezdtem készíteni, amelyek motívumai feldarabolt, sokszor alig felismerhető formák, valóságtöredékek. A színes magazinokból vett képrészleteket az alapsíkból kiemelkedő plasztikus felületekre �24 KÉPZŐMŰVÉSZET applikálom. Ezáltal képeimen a síkszerű (illuzórikus) és a háromdimenziós (konkrét) részletek transzcendens térbeliséget képeznek, bizonyos távolságból nézve a kétféleség megkülönböztethetetlen, és ezek együttese a nézőpont változtatásával más és más vizuális benyomást kelt. Ez a képalkotási módszer lehetőségeket ad számomra a töredékesség, a rész-egész viszonya, az el- és előtűnés esztétikája, a mindent átható, megváltoztató (képi) mozgás, az illúziók (le)leplezése és a dinamikus képszemlélet problémáinak a vizsgálatára. Miután ez az alkotói szemléletem (stílusom) kialakult, abban bíztam, hogy alkotómunkám hosszútávon belső megnyugvást eredményező létformája lesz. Be kell azonban látnom, hogy a nyugalmas állapot, az elégedettség és belső kiegyensúlyozottság egy permanensen változó állapotban levő művész számára nem tarthat sokáig. Folyton „a nagy mű” megalkotására készülök, mindig újat kutatni, felfedezni vágyom, mindig valami másfajtát, jobbat, izgalmasabbat, igazabbat szeretnék alkotni, teremteni. Ezen kényszer következtében jutottam oda, hogy ma már tér-plasztikus, oszlop-, üveg- és tükrös „képeket” is készítek. Azt remélem, hogy ezek a műveim a nézők számára tovább gazdagítják, sokszorozzák a vizuális élményt, aktívabbá teszik őket a befogadáskor, miközben újabb és újabb tartalmakat fedezhetnek fel. Érdekes, hogy ennek a képi váltásnak az időszakában az írhatnékom egy időre alábbhagyott, mert akkor nem találtam az új képzőművészeti alkotói szándékomnak megfelelő irodalmi formát és tematikát. Amikor aztán újra írni kezdtem, azt vettem észre, hogy a térben és időben rétegezetlen, egyképes, egyidejű, mérsékelten metaforikus verseim másfajta utakat nyitnak, izgalmas kifejezési lehetőséget nyújtanak a képeimhez képest. Mert ezek a verseim rímesek ugyan, nincs kötött, szabályos rímképletük, nagy szerephez jut bennük az alliterációra épülő hangzás, a filozofáló, meditatív gondolatiság. Ezek a poétikus eszközök a felismerés és rádöbbenés erejével képesek érzelmileg, szellemileg rendbehozni. A témaválasztásod megtervezetten tudatos vagy inkább intuitív? Soha nem terveztem előre egyetlen művemet sem. Vagy jöttek maguktól, vagy üresen maradt a helyük az életművemben. Hál’ Istennek inkább jöttek többedmagukkal, néha nem is győztem ezeket megvalósítani. Szinte mindig készen előre láttam őket elalvás vagy teljes ébredés előtt. Azt hiszem, ezt intuíciónak lehet mondani. Ha nem így keletkeztek volna, akkor legfeljebb csak spekulációval, s akkor hiányozna belőlük a valós énem. Így viszont tudom, hogy létüknek jogosultsága van, mert önként akartak a világra jönni. Lehet, hogy így műveimnek nincs világmegváltó mitoló- �KÉPZŐMŰVÉSZET 25 giájuk, legfeljebb a „történelmi” köznapokból kiemelt kisember életének egyéni mítosza jelenik meg ezekben. Mi a véleményed a sikerről? Mennyire tartod magadat emberileg és művészileg sikeresnek? Többször is átgondoltam már, hogy az életemmel mennyire lehetek elégedett, elismerésre méltó-e a teljesítményem, művészetemnek van-e jelentősége, és lesz-e értékes szellemi hagyatékom. De mind emberileg, mind művészileg csak vegyesen tudtam megítélni magam, az önértékelésemnek mindig ellentmondásos volt a végeredménye. Hál’ Istennek sokszor lehettem elégedett az életemmel, mert gyakran éreztem jól magam a hétköznapokban, hosszabb-rövidebb ideig boldog voltam a bőrömben: a diákévek, a családi életem egyes szakaszai, a művészi és érzéki élményeim, az okos, tehetséges fiaim, gyakran a tanítás és a művészi alkotómunka is sok-sok örömet okoztak számomra. De olykor feldúlt is volt, feszült és diszharmonikus a közérzetem, például a félelmekkel és kemény munkával töltött gyerekkoromban, az olykor kudarcos éveim idején, a kényszerűen a nyakamba szakadt, értelmetlen köz- és magáncélú feladatok elvégzésekor, vagy amikor egy-egy komolyabb betegséget át kellett élnem. Ha a többezer tanítványomra gondolok, akiknek valamelyest gyarapítottam a vizuális-esztétikai kultúráját, máris jónak tarthatom a teljesítményemet. Ha viszont arra, hogy a tehetségemet sikeresebben is kamatoztathattam volna, nem lehetek elégedett magammal. Sem a képzőművészeti, sem a irodalmi életművem nem lett olyan gazdag, teljes, amilyen lehetett volna, ha módszeresebben és többet alkotok. A megélhetésemet biztosító tanítás is, a más irányú kötelességek és csábítások, olykor a kényelmeskedés elrabolták azt az időmet, amit intenzív alkotómunkára kellett volna fordítanom. Nem lettem hát a művészet történetének jelentős, meghatározó hatású képzőművésze és költője, de szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy alkotásaimmal valami nyomot mégis hagytam, hagyok magam után. Volt több jelentős hazai és külföldi egyéni kiállításom, sok országos tárlat résztvevője voltam, amelyek katalógusai szerepeltetik munkáim reprodukcióit, néhány szakmai kiadvány is foglalkozott munkásságommal. Tagja vagyok országos művészeti szervezeteknek is, és ha a hazai irodalmi körökben nem is nagyon, a képzőművészeti életben ismernek, számba vesznek. Képeim ott vannak több itthoni és európai magángyűjteményben és egy-két múzeumban is. Két munkám is látható középületekben. Írásaim olvashatók (voltak) kötetemben, antológiákban �26 KÉPZŐMŰVÉSZET és néhány irodalmi-közéleti folyóiratban is. Hát bizony, a művészi siker nagyon ellentmondásos dolog. Minden alkotó igényli a közönség visszajelzéseit. Várod, elvárod az észrevételeket, megjegyzéseket? Érdekel, hogyan értelmezik mások a munkáidat? Hogyan viszonyulsz a kritikához? Számomra fontos a visszajelzés, hiszen egy művésznek, amellett, hogy elsősorban magának, magáért alkot, számolni kell azzal is, hogy műveivel másoknak mit tud mondani, hogy a művei hogyan hatnak, funkcionálnak. Hát persze, hogy kíváncsi vagyok rá, mások miként értelmezik, amit elképzeltem, megvalósítottam. Ami azt illeti, jó a képeim fogadtatása. Érdekes, hogy újszerű (sík-plasztikus) kifejezőeszközeim iránt a nézők elég nyitottak. Olyan persze sosem lesz, hogy alkotásaim mindenkinek pont azt fogják jelenteni, amit nekem. Hiszen minden ember másfajta lény, ez nyilvánvaló. A kritikára vonatkozóan ez némileg másként igaz. A kritikust, a szponzort, a kurátort, a zsűrizőt néhány, a művön kívüli szempont is vezérli. Szerencsés esetben csak az ízlése más, mint a tied, de sokszor a maga karrierje vagy az érdekei is befolyásolják a véleményét. A legtöbb esztétának tetszenek a plasztikus műveim, vannak azért néhányan, akik nehezebben boldogulnak ezekkel. De hát mi lenne egy művészből, a művészetéből, ha állandóan az éppen érvényes trendeknek, a hatalmon levő szakemberek elvárásainak akarna megfelelni? Az írásaimról általában jókat mondanak az olvasók. Komoly szakmai kritikát azonban még csak keveset kaptam ezekről. Javítgatod, módosítod, érleled az alkotásaidat vagy egyszeri lendülettel születnek? Igen. Amilyen „lendülettel születnek”, olyan sok, hosszas gond van velük azután. Ez azért van, mert más az anyagtalan látomás, és megint más annak eltárgyiasulása. Az anyag, a technika mindig könyörtelen parancsoló. Hiszen egy vizuális mű, akármilyen jó is arról az elképzelés, mégiscsak a szem számára készül. Ha a szem nem tudja azt elfogadni, a hatás elveszett. Szerencsés esetben az ihlet és annak megjelenítése között nem túl nagy a tökéletes láthatási távolság. Én sajnos ragaszkodó típus vagyok, hamar „belenézem” magamat a készülő képeimbe, és elemi „hibákat” sem veszek azokon észre. Így aztán hosszabb-rövidebb ideig félreteszem, pihentem ezeket, hogy utána újra friss szemmel lássam őket. Az írásaimmal is hasonló a helyzet. Van például, amikor sikerül egy verset úgy leírnom, hogy azon utána már nem sokat kell módosítanom. De legtöbbször egy-egy szót vagy szókapcsolatot többször cserélgetek, néha az egész írás szerkezetét is megváltoztatom. Ha valamit a fülem �KÉPZŐMŰVÉSZET 27 nem tud elfogadni, az sem hagy nyugton. Ráadásul elég szószátyár vagyok, és a leírtakat olykor meg kell kurtítanom. Sokszor meg is döbbenek, hogy lehetek ilyen pazarló az időmmel. Néha még pánikba is esek, hogyan tölthetek el annyi időt a már meglevő munkáim tökéletesítésével, ami miatt aztán nem tudom majd a még csak megfogantat világra segíteni. Gáspár Aladár: A brutalitás anatómiája �28 KÉPZŐMŰVÉSZET Mi tudható a készülő prózakötetedről? Szűknek érzed a verselés kereteit vagy a nagyobb terjedelem lehetősége miatt váltottál prózára? Jó néhány prózám „készen” van már. Eleddig még csak novellákat írtam. Próbálok megfelelni e műfaj tartalmi, formai kritériumainak. Azért írok prózát is, mert ez alkalmasint több lehetőséget ad egy-egy izgalmas mozzanat ábrázolására. Igyekszem sűríteni, a személyesség és gondolati egység megtartása mellett rálátni a történetekre, hogy azok ne élménybeszámolók, hanem „drámai” helyzetet bemutató „kicsi valóságok” legyenek. Mindemellett a jól hangzó nyelvi eszközök „stílusos” használatára is törekszem. Több novellám is megjelent már, és van néhány talonban is. Ha elegendő, jól kezelhető mennyiség összejön egy kisebb novelláskötethez, keresni fogom a kiadás lehetőségeit. Egyszer azt mondtad, hogy minden alkotó ember magányos, de a valahová tartozás mindenki számára fontos. Neked melyek a meghatározó kapcsolódási pontjaid? Alapvetően mindnyájan magányosak vagyunk, mert csak magunkban tudjuk megélni a saját életünket, másokkal együtt ugyan, mégis mások ellenében. Az énünk állapotaival, szükségleteivel és annak harmonizálási lehetőségeivel ugyanis senki sem lehet úgy tisztában, mint mi magunk. Ráadásul senkitől se várhatjuk el, hogy a gondjainkban, bajainkban mélyebben azonosuljon velünk. A társas kapcsolatainkban történik arra próbálkozás, hogy ezt az ellentmondást feloldjuk, de ez maradéktalanul sosem sikerülhet, mert nem szívesen mondunk le magunkról. Ha igen, akkor előbb-utóbb azt vesszük észre, hogy nem vagyunk életképesek. Az élni és élni hagyni életelv megvalósulására az esély mindig is kevés volt. Pedig ez az egyetlen út a békés társas életre. A művész meg azért különösen magányos, mert nemcsak az életét, de a művészete problémáit is magában, magának kell megoldania. Nem könnyű a művész társas élete (sem). Valószínűleg ezért kényszerülnek közülük sokan magukban lenni. Én még mindig találtam a magam számára ideális művésztársakat: kifinomultan intelligens, nyílt, empatikus, szelíd, kiszámítható, jóságos embereket, akik persze mind hittek magukban, épp ezért nem akartak társaik fölé kerülni. �KÉPZŐMŰVÉSZET Ha azt mondom: sík, Ha azt mondom: tér, Ha azt mondom: színek, Ha azt mondom: lendület, Ha azt mondom: ihlet, Ha azt mondom: múzsa, 29 azt mondod: végtelenség, időtlenség, azt mondod: elmozdulás, időbeliség, azt mondod: zsongás, zene, azt mondod: ne törjön meg soha, azt mondod: művészi lételem, azt mondod: csak volna sok belőlük. Ha azt kérdem: szöveg vagy kép, azt mondod: mind a kettő, Ha azt kérdem: hogyan, azt mondod: egymást támogatva, Ha azt kérdem: miért, azt mondod: mert a tudat csak így működik. Gáspár Aladár: Egy katona a fronton a boldog békeidőkre gondol �SZÉPIRODALOM 30 PETRŐCZI ÉVA Nagymama keze két Margit emlékére Három hűséges nemzedék fiókjaiban lappangott Gyomán ez a kép, felidézve azt a pillanatot, amikor 1933 távoli nyarán Tardos ügyvédék kertjében összejött az ifjú Fischer Annie-val megkoszorúzott, és jócskán zenebolond társaság. Igen. A nemrég baráti kézzel retusált, nyúzott-tört fotográfia mára kész zenetörténeti ritkaság. De nekem mégis mást jelent: kinccsel felér a látvány, hisz ezen a Barta Margit (Majsi!) őrizte képen láthattam meg először nagymamám, Vaniss Margit eddig csak legendákból ismert ifjú ujjait, ezt a nagyapám, Péter vállán könnyedén repdeső, gyakorta billentyűkre szálló, tíz, szépséges, hófehér lepkét. �SZÉPIRODALOM 31 A gyerekkori esték (épp öten laktunk egy szobában, a burzsuj zongoráról meg szó se essék!) álom-hozója lett ez a két, régen még lepke-szép kéz, igaz, akkor már sötétbarna foltokkal pettyezetten, és időjósló fájdalom-göbökkel. Bár itt körözne, csak egyszer, fölöttem. �SZÉPIRODALOM 32 ISTENES TIBOR Szerető táj Szeretőt játszott a tér, Elfeküdt előttem buján. Vonaglása hegyeket gyűrt, Én meg csak nevettem kéjes baján. Felhők közé nyújtottam ágyam, Vártam a kellő pillanatot, Feltörő vágyak testremegése Irányítja az áramlatot. Ecset siklik, a vászon szívja A festék minden gondolatát, A tájat látom keretbe zárva, A fraktál küldi a másolatát. A vászon, a táj és a kép ugyanaz, Lélekrajzaink vetülnek lágyan, Táncra hívnak a színek között, S felébredünk a harmóniában. A tér az enyém és én a téré, Szabadságunk határtalan, Szerelem vágyai ölelik a tájat, Festménnyé válunk lázasan. �SZÉPIRODALOM 33 ISTENES TIBOR Maradnak utánam Maradnak utánam a szétszórt zoknik, Cseppent tintapacák, Maradnak utánam a kihullt loknik, A rég megunt frizurák. Maradnak utánam a hangos csendek, Sípolt lélegzetek, Maradnak utánam a vélt rendek, Kopott széljegyzetek. Maradnak utánam az eltűnt percek, Homokórán a rés, Maradnak utánam a hamis tercek, Ernyedt kezekből elengedés. morzsák tegnapi szendvicsen mai vágyak kirakatbabákon illúziók magukra hagyott kihűlt ágyak karokba vésett infúziók tiszta ablakon koszos függöny kiszáradt morzsák az asztalon húsz évvel ezelőtt küldött sürgöny a szobában a legszebb tartalom elegáns hangulat a por alatti képen beszáradt körömlakk a tükör előtt várja hogy forduljon az időkeréken a múlt s jelen mi összenőtt Maradnak utánam a jövőképek, A semmibe haladás, Maradnak utánam a nyugvó tények, Az örök elszakadás... �HISTÓRIA 34 ERDŐS ISTVÁN Pap, katonák, tolvajlások PAP: Majd huszonöt esztendeje vagyok a falu plébánosa, és vagy két évtizede már kedves csúfnéven emlegetnek itt Kövér Csütörtöknek, mulatós papnak. A szőlőhegyen, az én borházamban minden csütörtökön mulatság van, és ha épp egy úrnak, hölgynek csütörtökre esik névnapja, születésnapja, akkor dupla örömmel szól a tánchoz való muzsika, mert ez kövér csütörtök. Hát, innen az én gúnynevem, ahogy már az egész vármegyében ismernek. A furcsa név ellenére hiszek benne, hogy tisztelnek és félnek tőlem a népek, mert hírhedt a szigorúságom, az igazságosságom, és a látó-pap hírem miatt olyannak vélnek, aki látomásaiban magával az Úristennel beszél. A látó-pap hírnevem onnan ered, hogy esztendőkkel ezelőtt az én szavamra megdördült az ég, villámok csapkodtak reánk. Azon a régi csütörtökön a gróf, a környék nagyura is velünk mulatott, és én szóvá tettem neki templomunk rettenetes állapotát, hogy beázik, omladoznak a falak, düledeznek az orgonához vezető lépcsők. Segítsen a gróf úr, hogy rendbe tegyük a templomot. De őneki hiába beszéltem, hiába mutattam le a hegyről a völgybe, a templomra, ő csak széttárta a karját: hol van már a gabona-konjunktúra ideje? Rég volt... Most nincs pénz! Türelemmel kell várakozni jobb időkre… Na, hát akkor, gróf úr – mutattam szigorúan megint a templomra, akkor csapjon bele az istennyila! A mulató népség csodát látott, mert hirtelen nagy fényesség lett, és ahogy én térdre estem ijedtemben, félelmemben, rögvest megdördült az ég, zápor szakadt ránk, és villám csapott a mi templomunkba. Porig égett. A közelben elszállásolt katonákat hiába parancsolták ki a tűzoltásra, mentésre, azok oly ügyetlenséggel tették a dolgukat, hogy templomi bútoraink, zászlóink, kegytárgyaink nagyobb része is elpusztult… Úgy imádkoztam azon az estén az én istenemhez, hogy azért könyörögtem, régi hasonló, fegyvert tiltó imáimat erősítve, ne legyenek a földön katonák… Ne építsenek a határunkba csillagászati sok pénzért lovardát, ahol majd a huszárokat képezik ki a jövendő harcokra… KATONA: A huszárezredemben nem győztek csudálkozni rajta, hogy a Helytartótanács, a vármegye urai, az én főtisztjeim épp egy felhadna- �HISTÓRIA 35 gyot neveztek ki a lovardaépítés parancsnokának, és épp engemet, a rossz hírű tisztet. A mulatós-dorbézolót! De azt senki se tagadhatta, hogy én értek legjobban a lovakhoz… Tán épp a legjobb huszár is én vagyok… Öregapám, régi háborúk vitéz őrnagya, aki leginkább csak átkozni szokott gyarapodó adósságaimért, most nagyon büszke rám… PAP: A szomszéd falu népe többségében evangélikus, ahogyan az én falum színtiszta katolikus volna, ha 10-12 zsidó család nem élne köztünk a felekezeti színesség olyan tanúiként, akik épp mostanában készülnek saját templomot, zsinagógát építeni. A szomszéd falu papja egy esztendeje meghalt, és az özvegye éppen a napokban üzent értem, hogy szívesen venné, ha meglátogatnám, mert egy igen kényes, titokzatos ügyben kívánná a segítségem kérni. Pap lévén – szerinte – tudnom kell, valóban létezhet-e mennyből jött ember? Ezen nem kellett tűnődnöm, annál inkább azon, hogy vajon ebben az evangélikus faluban miért él tucatnyi igen különös nevű család? A falu egyik kovácsa Csemeri, a másik meg Barika Károly. A falu nótáriusát Tejföl Károlynak hívják. A harangozó Fülemüle Ferenc. Két család is van a zsellérsoron, ahol a családfőt Petrezselyemnek nevezik. A csizmadia neve Cérna Kristóf. A falu csordását Kukorica Péternek hívják... Nem különös? KATONA: Az én nemes őseimnek éppúgy szent volt az a kard, amely most bársony dísz fölött a szobám falán lóg, mint nekem őrnagy koromban. (Petőfi csak jó pár év múlva tudósít róla, hogy rozsda marja azt a kardot.) Ez a kard lógott az oldalamon, mikor nemes társaimmal együtt vonulva Győrnél fenyegettük a franciák császárát, Napóleont. Micsoda büszkeséggel, hazafiúi mámorossággal ültem a lovamon gazdagon zsinórozott, zöldbársony huszáruniformisban. Bárcsak az én egyetlen fiam tisztelni tudná ma az apák egykori hősiességét, hazafiságát! (Petőfi ugyancsak jó pár év múlva javasolja majd gúnyosan, hogy tán emlékmű is kellene a sok hős lábnak, amely ott úgy futott...) Huszár az én fiam is, de felhadnagyi rangjához méltatlanul inkább a kártyának, dorbézolásnak szenteli az életét, mint a szolgálatnak. Hazafiság? Csak azt emlegeti folyton, hogy adjak pénzt neki, mert a rongyos 250 forintos évi fizetéséből nem futja semmire... Ráadásul folyvást botrányokba keveredik. Nyáron a Forróka fürdő orvosát pofozta fel, ősszel egy nagy névnapi mulatságon, ahol az egész vármegye előkelősége jelen volt, úgy párbajozott részegségében egy cigány sihederrel, hogy annak a muzsikus gyereknek a nagybőgős vonója volt csak a kezében a fiam kardjával szemben. Szerencsére a falu hatalmas termetű �36 HISTÓRIA kövér papja átkarolván a fiamat, más tiszturak segítségét kérve megakadályozták a vérontást. PAP: A katonaság egy része kaszárnyában él, de igen sok katonát beszállásolnak a falu nyomorúságosan szűkös, szegény házaiba. Elgondolható, mennyi baj, tragédia származik az efféle együttlakásokból. Szó nincsen róla, hogy vitéz katonáink jó erkölcsűek, istenfélők lennének. Sőt! Még a tisztek is gyakorta úgy vélik, hogy a mundér, a díszes egyenruha viselőjének mindent szabad, amit más embereknek nem. Gróf urunk őszi névnapi ünnepségén, a dorbézolós, nagy mulatás éjszakáján a vármegye majd minden meghívott nemes ura betegre itta magát, de a huszártisztek elképesztő önteltséggel még náluk is többet engedtek meg maguknak. Egy felhadnagy kardjával kényszerítette a muzsikáló cigánybandát egy eperfa alá vonulni, és ottan úgy húzni a tánchoz való nótákat, hogy a banda vén cimbalmosa cimbalommal a nyakában felmászik a fára. Felmászott, próbált kapaszkodni is a szerencsétlen, de már a második nótánál lezuhant a fáról. Keze, lába eltört, vérző arccal rimánkodott kegyelemért. A banda prímása csak sopánkodott, de fia, a klarinettás gyerek-ember váratlanul kikapta a nagybőgős kezéből a súlyos vonót, és azzal hatalmasat csapott a részeg felhadnagy homlokára. A vérző katonatiszt kardot rántott, hogy lekaszabolja a muzsikus gyereket. Többedmagammal nagy nehezen megakadályoztuk a további vérontást... A mulatság gyászos véget ért, a gróf szekerén a cigánybanda hazaindulhatott, és a huszár felhadnagy átkozódva esküdött bosszút... KATONA: Egykori katonaként úgy érzem, hogy az erkölcsök romlásával, züllésével van a baj, amit éppen azok idéznek elő, akiknek e hazában tisztességből, hűségből példát kéne mutatniuk. Még ki se hevertük a Berzevitzy nevű áltudós Napóleonnal alkudozó alkotmánytervezetének hírét, meg az ország rossz állapotáról, a jobbágyok nyomorúságáról írt hamis tudósítását, máris itt volt bizonyos Stefi gróf lázító irományainak híre. A Hitel könyv hazafiatlan okfejtése. Győrnél, egykoron Napóleonnal együtt ott volt a nagy francia író, Stendhal. Ő így írt a mi hazánkról: gyönyörű vidék a hunok földje... dús vetések, pompás szőlők, jó borok... szép csinált utak, és oldalukon nagy pompával, fehéren virágzó gesztenyefák… bájos és fölséges! Kell ennél mutatósabb leírás? Az a baj, hogy a falunk papja nem énvelem ért egyet a haza, a falu, a katonaság dolgaiban, de ő is Stefi grófot isteníti. Mit szeret a nép ezen a kövér papon? �HISTÓRIA 37 Igaz, annak is gyorsan híre ment, hogyan mentette meg ez a pap a szomszéd falu lelkészének özvegyét egy gonosz, hírhedt rabló fosztogatásától. A Lajtorja nevű lator hónapokon át azzal a beszéddel kopogott be a paplakba, hogy ő egy égből jött ember, akivel a halott pap üzenni tud a mennyek kapujából, ahol bűnei miatt várakoznia kell. Fagyoskodik, küldessék el néki az ilyen és ilyen irhabunda, hogy ne fázzon... Elküldetik. Sok minden mást is elvisz a menyország kapujához a rabló, aki alaposan kitanulja a halott pap egykori titkait, és egyszer azzal a kéréssel lepi meg a papnét, hogy ilyen meg ilyen titkos rejtekhelyről keresse elő az eltitkolt száz forintokat, és a pénz fele most rögvest küldessék el... A papné megtalálta a dugott pénzt, és ekkor kért segítséget a mi papunktól. Kövér Csütörtök ment segíteni, és a rablót legközelebb, ahogy a pénzért ment volna, nem a papné fogadta, de egy hatalmas termetű, erős pap ragadta meg a grabancát a mennyből jött embernek. Pap vagyok, mondta Kövér Csütörtök Lajtorjának, és kétségtelen az illetékességem mennyei dolgokban... Élek is a hatalmammal, amíg a pandúrok ide nem érnek a paplakhoz... Hát, efféle csodatételek miatt szeretik, becsülik a népek ezt a papot, akit én viszont pokolba kívánnék... KATONA: Alig múltam l7 esztendős, egy elátkozott őszön bajra bajt, fenyegetésre gyilkos fenyegetést zúdított rám a sors. Először egy huszártiszt ígérte meg, hogy rögvest lekaszabol, ahogy rám talál a rongyos cigány putrinkban, aztán jött valami még rosszabb, amikor közbirtokos nemes urak egész serege esküdött vérbosszút, mondván, hogy a cigányoknak még az írmagját is kiirtják az egész környéken, mert egy közülük való gonosz, gyilkoló vénember kocsmai verekedésben meghalt egy mulatság éjszakáján... Nem mondom, hogy ártatlan lettem volna mindezekben, mert hajnalban az őrjöngő gyilkolászását megakadályozni akarván éppen én vágtam fejbe a nemes urat a klarinettámmal, hogy attól a földre rogyván a kocsma népe agyonverje. El kellett menekülni a faluból az egész családnak, minden cigánynak. Puszta földön háltam, düledező borházakban, csőszkunyhókban bujkáltam heteken át. Aztán megszöktem onnan, és Gömör megyéig, Rozsnyó városáig meg sem álltam. A város főterén, az Aranyrózsa fogadó előtt muzsika szólt, verbunkos táncot jártak a legények. Beálltam közéjük, és 17 évemet eltagadva azt állítottam, hogy én már elmúltam húszéves, de semmiféle úti levelem nincsen... Besoroztak. Mert hat láb hat hüvely volt az én magasságom, nemcsak hogy elfogadtak húszévesnek, de a toborzókat vizsgáló sorozókapitány azt mondta rólam �38 HISTÓRIA társainak, hogy még testőr is lehetek, amilyen szép szál legényke vagyok. Megkaptam a kétforintnyi foglalópénzemet, a rongyos, szakadt mundéromat, és bakancsos katona lettem. Fél esztendő se telt el a vérbosszú-ígéret óta, és én századommal Bécs városától meneteltem Milánó kaszárnyája felé. Sose tudtam meg évtizedes katonáskodásom alatt, hogy az engem lekaszabolással fenyegető huszártiszt már Mexikó felé hajózik Fiuméből, mikor én Milánóba érek, mivel elsikkasztván a lovardaépítés sok száz forintját, menekülni kényszerül a törvény elől, a börtön elől... Milánóban egy ősrégi kolostorban volt a laktanyánk. Dermesztő hideg falak közt kezdődött az új életem, de még a rideg-hideg falaknál is ijesztőbb lett nékem a bajtársaim ridegsége, kegyetlen ellenszenve. Arcomra volt írva, hogy cigány vagyok, úgy bántak vélem, mintha leprás volnék. A kantinban velem senki se koccintott egy jó pohár borral, és sose ülhettem le malmozni, kártyázni társaimmal. Húzódj arrébb, more, folyton így morogtak rám... PAP: Igen, sokat tűnődtem azon gróf urunk emlékezetes névnapi mulatsága után, hogy vajon egy újabb esztendőben mi lehetett a sorsa annak a rokonszenves értelmesnek látszó muzsikus legénykének, aki a banda bőgősének súlyos vonójával kezében merészelt szembeszállni a laktanya hírhedten részeges felhadnagyával? Nem restelltem elszekerezni a cigánybanda falujába, hogy megkérdezzem ott az iskola tanítóját, vajon hány osztályt járt ki az a fiúgyerek? A faluban nem volt iskola, a közbirtokos urak úgy vélekedtek ott, hogy nincs rá szükség, mert a gyerekeik úgyis megöröklik a birtokokat, akkor ugyan minek járnának iskolába? Egy-két gyerek a közeli nagyobb község iskolájába járt, oda is elmentem érdeklődni. A cigánysorról valaki? Ugyan! A muzsikus fiú bizony egyetlen napot sem járt iskolába... KATONA: Egykori fényes őrnagyi rangomhoz méltatlan vádakkal illetnek engem saját falumban, saját nemesi birtokomon. Azt merészelik hírelni, hogy én sok pénzzel, régi bajtársaim segítő menekítésével támogattam volna huszártiszt fiam szökését az elkerülhetetlen számonkérések elől. Semmit se tudtam én róla, hogy gyerekem a fiumei kikötőbe tart, hogy onnan hajózzon más földrész felé, Mexikóba. Pénzt meg hogyan is adhattam volna néki, mikor nekem sincs. Ősi birtokom, nemesi fundusom roskadozik a jelzáloghitelek, régi kölcsönök terheitől. KATONA: Kínlódó, szenvedő katonaéletem volt Milánó városában egy esztendő elmúltával is, pedig akkor hol voltunk még a lövészárkok iszonyatától, az ágyúdörgéstől, a mindennapos éhezéstől. A durva, kí- �HISTÓRIA 39 méletlen kiképzéstől se szenvedtem annyit, mint a mindennapos megaláztatástól. Semmi ember volnék, akin csak átnézni lehet? De hiszen én tízéves koromtól muzsikus vagyok, az is csak érhet valamit. Vettem az ócskapiacon egy törött, szakadt hegedűt, és megreparáltam, felhúroztam. Minden szabad estémben kocsmákba jártam hegedülni. Krajcárokat kerestem csak, de elég lett ahhoz a sok krajcár, hogy egy éven át minden zsoldomat megtakarítsam. Az ezüstpénzt kis bőrzacskóba gyűjtöttem, és esztendő múltán odaálltam a legszigorúbb, legkíméletlenebb strázsamester elé. Itt egy zacskó ezüstpénz, ezen az áron tessék engem tanítani. Írni, olvasni, számolni és németül jól beszélni. Pont téged, te füstös képű cigány, kacagott a káplár, de az ezüstpénzek tekintélyes súlya meggyőzte. Elvállalta. Egy évig tanított. Akkor én Krizs kapitány büszkesége lettem, eldicsekedhetett velem Benedek ezredesnél, lám az ő századában van egy bakancsos baka, aki tud írni, olvasni, számolni. Fél esztendő múltán a zubbonyom hajtókájára egy parányi fehér-ezüst csillag került, őrvezető lettem. De nem a rang volt az igazi öröm, hanem az, hogy egy csapásra én lettem a század legnépszerűbb embere, mindenki barátja. Borozásban a kantinban, a malmozók asztalánál legfontosabb bajtárs lettem, mert egyedül én tudtam levelet írni haza, az otthoniaknak. Anyáknak, szeretőknek, keresztapáknak, régi barátoknak. A külvárosi kiskocsmákban eleinte csak a nótáimat, muzsikámat szerették, de hamarosan engem is megkedveltek, mulatótársuknak tekintettek. De kár, hogy a bécsi császár katonája vagy – mondták –, és hamarosan meg kell ölnünk, rád kell lőnünk, mert igencsak hamar eljön a mi háborúnk ideje a szabad Itáliáért. S az idő hamar el is jött. Milánó lángokba borult. Radeczky marsall úgy döntött, hogy minden regimentjével kivonul a városból, mert a gyilkoló utcai harcoknak sok-sok ezer áldozata lett volna az igen rosszul felszerelt lázadók köréből. Volt olyan katona, akinek színházi lomtárból zsákmányolt lándzsa volt a fegyvere. A milánói barátaimnak lehetett győzelmet ünnepelni, szabad lesz Lombardia, Itália. De az igazi háború csak ezután kezdődött. Az ágyúdörgés, a lövészárkok, az éhezés háborúja. Csak bizonytalan, kósza hírekből tudtuk, hogy magyar földön is háborúznak Bécs ellen a lázadók... PAP: Ugyan hogyan volnék az én kedves falumban, ha hónapokon át tucatjával kellett temetnem katonaruhába bújtatott magyar gyerek-embereket? Túl öreg lennék már ahhoz, hogy vigasztaló, jó pap legyek? Hogy okosan prédikáljak a haza szeretetéről? A családok majdani reményeiről? Megküldetett nékem egy paptársam, egy magyar költő iro- �40 HISTÓRIA mányának másolata a messzi Gömör vármegyéből... Csak véle keseredhettem. Efféle gyászfekete sorokat olvashattam: ...pap vagyok, az isten meg német, az egekben ma német politika folyik... Még keserűbb panasz így: czifra urak és hölgyek ez országban elegen mondják, hogy a magyar most már legyen német. Vagy emígy: a Duna-parton én vért köptem... Pest német Babilon... KATONA: Lassan már senki se tudja a falumban, hogy én egykor a haza vitéz őrnagya voltam, és nemesi felkelés hadának élén lovagoltam parancsnoktársammal. Már birtokos nemes társaim is úgy néznek rám, mintha nem is közülük való lennék. A helyzetemet csak nehezíti, hogy legjobb barátomat, a vármegye tekintélyes főadószedőjét, a vármegye ládájának őrizőjét megvádolták. Megvádolták, hogy 1809 és 1839 között, harminc év számadásaiban 43 ezer forint hiány mutatkozik. Engem faggatnak: hol a főadószedő barátod... Én csak azt tudom, hogy minden vagyonát zár alá vették a barátomnak, és hogy a vizsgálat idejére valami Boldva-menti faluba költözött a rokonságához... Nékem azt mondta, hogy ő nem sikkasztott egy krajcárt se, mindennek az oka a devalváció, a pénzromlás, és majd ő bebizonyítja igazát... KATONA: Ha háború van, egy bakancsos katonának a harc minden poklát el kell viselnie. A lövészárok földbe ásott lyuk, gödör. Ha esik ránk az eső, nincs védelem, víz és sár talpunk alatt, meg a nyakunkban. Éjszaka jéggé dermed kezünk, lábunk. Csak ködösen látni a távolban az ellenséges lövészárkot, vajon mikor zúdul onnan ágyútűz, gránáteső reánk? Mikor süti ránk puskáját onnan egy-egy mesterlövész? Mindezek mellett még ott a nyomasztó éhezés. A bécsi palotákban lakó főtisztek, hadügyi hivatalnokok trükkös módszerekkel ellopják, elcsalják a katonák élelmezésére szánt tömérdek pénzt. Épp csak ki nem mondják, hogyha nincs mit ennetek, hát lopjatok magatoknak élelmet az ellenséges falvakból. De hát ott állomásozik az ellenség, és mindenütt erős őrségeket állítanak. Némi szerencsénkre leginkább képzetlen katonák vannak az ellenséges sereg rögtönzött táboraiban, mégis igen veszélyes az elszántságuk. Ez valódi ellenséggé teszi őket. Most egy nagyobbacska falu közelében vannak az állásaik, az őrszemeik, a mi táborunk meg a közeli erdőben van. Onnan kell indulnunk éjszaka élelmet lopni. A kertekből krumplit, zöldségeket, a baromfiólakból tyúkot, kacsát, libát kéne zsákjainkba gyömöszölni. Mind a hatunk arcán ördögálarc van, mint kísértetek, úgy lopakodunk a sikeres zsákmányolás felé. Igencsak gazdagnak ígérkezik már a zsákmány, amikor egy �HISTÓRIA 41 őrszem felfigyel ránk, és már nyúl is puskája után, hogy riassza a tábort. Mind ott pusztulnánk, ha elsüti a fegyvert. Én vagyok hozzá legközelebb. Nehéz zsákomat egy bajtársam vállára lódítom, és gyorsan ölembe kapom a diák-katonát. Kezem a szájára tapasztom, így már alig hallatszik kiáltása. Bajtársak, segítség, engem visz az ördög. Valóban az erdőbe rohanok véle, és örülök, hogy megmenekültünk, nem ébredt fel az ellenséges tábor. Bizony ezen az éjszakán alapoztam meg butácska hírnevemet, hogy én volnék Benedek ezredes legsikeresebb kémje. Az erdőbe hurcolt diák-katona ugyanis tökéletes fülnek bizonyult, mindent tudott az ellenséges állásokról, a stratégiai tervezetekről. Benedek ezredes sátorában úgy dalolt nekünk ez a katona, mint egy dalos madárka... PAP: Gróf urunk igencsak gonoszkodó szavakkal kért meg rá, hogy mostan én úgy imádkozzak a jó Istenhez az ő egészségének megjavulásáért, mint akinek ki tudja, miféle praktikák nyomán bejárása volna az Úristen fogadóóráira... Gróf urunk azzal tölti napjait, hogy a Forróka fürdő forró iszapjában vagy forró gyógyvizében üldögél, és kemény italozással segítené száműzni testéből a fájdalmakat... KATONA: Kisebb-nagyobb győzelmeink után, a sikerek örömére Benedek ezredes úgy határozott, hogy ezredzenekart alakít ki. Az volna a cél, hogy egy szépen muzsikáló zenekar fényes egyenruhában legyen ott a lombardiai városok főterén vasárnap délután. Szóljon a muzsika, hallgassák ezt a népek, és kezdjék végre megszeretni Bécs katonáit. A zenekar megszervezésével az ezredes engem bízott meg. Csináljak egy jó kompániát, és legyek a társulat karmestere. Boldogan nekiláttam az új feladatomnak, otthagyhattam végre a lövészárkokat. Már rég túl voltunk Milánó visszafoglalásán, amikor először eszembe juttatta a jó Isten a lelkem mélyén rejtőzködő régi vágyat: ha Milánóban tudok egy zenekart vezetni, vajon miért ne tudnék az én hazámban, magyar földön egy cigánybandát megcsinálni, irányítani. Magyar cigányprímásnak lenni! Úgy hozta a sors, hogy néhány év múltán, Prága, Vác, Losonc nehéz kerülőútjai után Budán, majd Pesten kötöttem ki. Én voltam az obsitos. Fáradhatatlanul gyakoroltam, néha fél éjszakákon át küszködtem, hogy szebben szóljon az a száraz fa... S egyszer csak arra ébredhettem, hogy máris igen-igen megszerették a polgárok, az urak az én 15 tagú, szépen muzsikáló bandámat. PAP: Hosszú, szenvedésekkel teli hónapok után magához szólította a jó Isten a mi gróf urunkat… Végakarata szerint pompázatos-nagy teme- �42 HISTÓRIA tést kell megszerveznem néki, amire majd évekig emlékezni fognak az emberek. A grófi kastély hatalmas udvarkertjének közepén az évszázados vén eperfa alatt álljon a ravatal, és az ország leghíresebb cigányzenekara muzsikálja el ott a gróf legkedvesebb nótáit... KATONA: Vénségemre örülhetek, hogy jó egészséget adott nékem az Isten, mikor még a gróf urunk is végóráit éli súlyos betegségek miatt. Az is igen nagy öröm nékem, az egykori őrnagynak, hogy a bécsi császár most már megint magyar király is, aki sok-sok zavargás, lázadozás után hajlandó kibékülni a magyarokkal. Isten óvja a mi királyunkat! Éljen soká! Csak megint egy Napóleonnal van bajom énnékem, a harmadikkal, a franciák mostani császárával. Királyunk édes testvéréből, Miksa főhercegből ez a Napóleon mexikói császárt csinált, akit néhány esztendős uralkodás után kivégeztek a mexikói lázongók. Micsoda iszonyatos tragédia ez! Engem, ugye, személyesen is érint a dolog, mert egyetlen gyermekem sok-sok éve ottan katonáskodik. Azt se tudom ugyan, hogy él-e, hal-e, de az bizonyos, hogy egy Habsburg főherceg, egy mexikói császár agyonlövése nem lehet jó hír az ő számára se… KATONA: Egy Pál-napi ünnepségen humorista-író barátom, Bernát Gazsi Hegyi Arankát, Jókai Móricot, Sárközi Ferkót, Blaha Lujzikát szólította körém, hogy mi együtt a mulatságban is tudjuk, hogy emlékezni kell. Emlékezni Vojtina Mátyásra, aki harcolt a szabadságháborúban, és az ágyúdörgéstől remegő ifjú bajtársait ilyen csodálatos verssorokkal biztatta: ...egy kis halál nem tesz semmit, őseinknek szintén volt... Hát nem nagy költőt veszítettünk el Vojtinával? Ahogy a kacagás elhalt, Jókai Móric komolyra fordította a szót. A művészet igaz csodáját Lujzika teremti meg, estéről estére, amint énekel a Népszínház színpadán. Segítségére van ebben a nótaszerző cigányprímás, aki mutatós, szerethető zenét komponál. Lujzika éneklése, a magyar nóta aranyat ér abban a nehéz küzdelemben, amit azért folytatnánk, hogy a németté lett Budát, Pestet visszavarázsoljuk magyarrá. Ennél nagyobb dicséretet soha, sehol nem érdemeltek ki az én nótáim, az én prímásságom. Pedig Lipcsétől, Bécstől Londonig és Szentpétervárig elég sokan dicsérgettek. Ha orosz földre készültem, akkor a cár fia, Konstantin nagyherceg intézte az utazásomat, ha meg Londonba, Viktória királynő udvarába, akkor Edward, a trónörökös gondoskodott rólam, a bandámról. De én most éppen szülőföldemre, Nógrádba készülök muzsikálni, egy faluba, ahol egy híres grófot temetnek. Ottan kell �HISTÓRIA 43 majd nekem megjelenni a koporsó mellett a bandámmal az úr utolsó kívánsága szerint... PAP: Tudtam én, hogyne tudtam volna, hogy a gróf, a főurunk temetésére érkező pesti cigánybanda prímása nem először fog ott járni a grófi kastély tágas udvarában, ahol majd az évszázados eperfa alatt lesz gyertyákkal körbevéve a pompázatos ravatal. Harminc esztendőnél is több idő elszállt már azóta, hogy a gróf egy névnapi ünnepsége ezen udvaron majdhogynem egy gyerekember muzsikus halálával végződött. A 16 esztendős cigány fiú mintha klarinettás lett volna édesatyja bandájában? Egy részeg huszártiszt akarta őt kardjával lekaszabolni. Vajon akkor, azon az iszonyatos hajnalon miért éreztem én különös rokonszenvet egy ismeretlen fiúcska iránt? Miért láttam a tekintetéből, az elszántságából, hogy intelligens, értékes emberke? Holott, mint később kiderült, soha, egyetlen napot se járt iskolába… KATONA: Tudtam én, hogyne tudtam volna, hogy én már egyszer jártam ott azon a nógrádi grófi birtokon, ahol éppen most temetésen kell muzsikálnom. Mintha egy igen-igen erős, kövér pap mentette volna meg akkor, ott az életemet. Évtizedek múltán most ez a kövér falusi pap fogadott, és pontosan ugyanolyan volt, mint az én gyerekkoromban, pedig kétségtelenül vagy 30–35 esztendőt kellett volna öregednie. Láthatóan ő is emlékezett rám, de nyoma sem volt mégsem egy csepp vendégszeretetnek vagy szívélyességnek sem a szavaiban. Azzal kezdte, hogy az én díszruhámról azonnal szedjem le a féltucatnyi fényes kitüntetésemet, ha a temetésen muzsikálni akarok... A gróf, akit mostan temetni fognak, nem szerette a bécsi császárt, és ahogyan ő, úgy az egész családja, famíliája gyűlöli, megveti Ferenc Józsefet. Ha kibékült Magyarországgal, ha nem. Nem lehet ezen a temetésen az általa adományozott fényes katonai kitüntetésekkel odaállni a koporsó mellé. Nem vitázhattam a pappal, de én nem vettem le ünnepi dolmányomról a király, az orosz cár kitüntetéseit, hanem a temetésen csak egyetlen hófehér ingben álltam a muzsikusbandám élére. PAP: Megértette ez a muzsikus, az egykori lombardiai háborúk hőse, hogy én földön túli nagy-nagy indulattal gyűlölöm a háborút. A jó Isten hű papi szolgálatom ellenében majd megbocsátja tán nékem ezt a gyűlöletet. Az úr teremtménye, az ember nem háborúzni, gyilkolni született a földre. Mégis, hogy nemzetünk koszorús költőjét idézzem, az emberiség története vérfolyam... S a vérfolyam partjainál ott virít századokon át az emberi kapzsiság, aljasság, csalárdság, tolvajlás. Tró- �44 HISTÓRIA ja! A Római Birodalom iszonyatos gazságai! A honfoglaló magyarok úgynevezett kalandozásai! A korai magyar királyok hitszegései, testvérháborúi. A keresztes hadak zsidógyilkolásai. A török, a tatár! A vallásháborúk ártatlan áldozatainak sokasága! Mindez miért? Miért? S nehogy hihető legyen a csalfa remény, hogy a jövő századok a békesség világát hozzák. Nem! Gyötrelmes látomásaimból én látni vélem a jövőnket. A fegyverek fenyegetése, az esztelen hadi készülődés nemcsak megmarad, de jól látható nemtelen versengéssé aljasul. Hadi gépezetek sokasága jár a földeken, és később még a levegőben is. Irdatlan pusztításra képesek. Mint a mesék tűzokádó sárkányai, úgy fújják a lángokat, és újmódi bombák képesek romba dönteni minden emberi lakhelyet. Még egy templomot is. Nem jut eszébe sem szegénynek, sem gazdagnak, hogy ezek a hadi szerkezetek töméntelen sok pénzbe kerülnek. A fegyverek árának mértékét nem tudhatom pontosan, csak sejtelmeim vannak, hogy kevés volna hozzá az ország egyévi gabonatermése. A hatalmas pénzeknek ezer helye volna: iskolák, ispotályok düledeznek, egyik-másik szinte a vármegye szégyene. De mindez nem számít, és még olyan országok is fegyverek új nemzedékeire költik pénzüket vagy kölcsönpénzüket, ahol az emberek éheznek a nagy szegénységben, és a gyermekek mezítláb járnak. A csodaszámba menő fegyverek piacain egyetlen évtized alatt milliárdok cserélnek gazdát, és a fegyverbeszerző ügyes emberek rendszerint még milliókat el is lopnak az üzletkötések során. Megállíthatatlan lenne ez a terjedő őrület? Egész az apokalipszisig folytatódik? Én közel nyolcvan esztendős falusi pap vagyok, kétségtelenül súlyos egyéniség, de az imáim éppúgy semmit nem érnek, mint indulataim. Nem sokat számít, mit prédikálok fiatal életek védelmében... De mégis... Hinni kéne valami egészséges változásban... Folyton társakat keresnék magam mellé a békességért szólni, prédikálni... Vagy akár a békességért énekelni? Muzsikálni? KATONA: Én nem tudok prédikálni. Hiába is beszélnék róla, hogy uniformisban én is gyűlöltem a lövészárkokat... Én csak muzsikálni tudok... Igen jó, ha szép muzsikára, egymásba kapaszkodva táncolnak az emberek... �SZÉPIRODALOM 45 SIMEK VALÉRIA Otthon A forrásnál A kútnál állsz, a teknő hideg habot hullámzó vize issza a gőzölgő ruhák párolgását. Az ereszről jégcsapok nyúlnak elvékonyult ujjaikkal a télbe. S Te kezeddel nedves kötényed száraz foltjait keresed. Megtörlöd szemed sarkán a kibuggyant fájdalom apró gyöngyeit. A kerítésen dermedten feszülő ruhák tartják görnyedt hátukat a szélnek. A forrás vizébe buborékokat fújt üveged szája. Fölötte a hűvösárnyú fa zöld ruháját meglengette a szél a melegben. Te a levágott rendek vastag sorait nézted. Hőségtől gyöngyöző homlokodon egy árny-levél játszogatott. Tarisznyádból a szakajtót földre tetted, s kibontottad a déli harangszót a falu felől. Nagyanyám Szoknyád ráncai közé bújtam, mint az úton futó szél: megpihenni. Kampósbotod felkopogta az éj kutyavonyító ködös leheletét. Kiszáradt ajtód résein besurrant a holdvilág. Földre teregetett papíron lépegetett a holnapi álom mész-illatú fehérségben. �SZÉPIRODALOM 46 SIMEK VALÉRIA Múlt Suttogás Hallgatással vert idő. Magasból szétfolyt tintafolt… Letörölhetetlen múlt, kék tóként itt ragyog. Körötte jegenyék csurgatják szoprán magasságuk az alt mélybe. Árnyékuk ráég az út tüzére. Vetkőzik a látóhatár, pihenni készül. Apró mocorgás a fűben, bokámnál. Megnyúlt árnyamon gurul végig a dió. Kapkodva takargató szél barnuló ráncait simítja a fákon. Ébrenlét és álom között lebeg a változó hangulatú elmúlás, száján suttogással. Ünnep Naggyá nő a nyár, jön-megy, intézkedik s naponként átfogalmaz: kölyök-bozótot, patakbeszédet, virágok vízesését. Fenyőillatú dombok kontyában az esti éneket. �HISTÓRIA 47 MONOSTORI TIBOR A Szent Korona őrzésétől a spanyol Habsburg Birodalom védelméig: ghymesi Forgách Péter különleges karrierje* A Nógrád megyéhez és Palócföldhöz a középkor óta ezer szállal kötődő Forgách család 16−17. században élt, Péter nevű tagja eddig alig volt ismert a történelem iránt érdeklődők előtt. Az utóbbi évek kutatásai alapján egy rendkívül fordulatos életút bontakozik ki előttünk, és pályája továbbra is tele van rejtélyekkel. Csak két példa: Péter volt a magyar Szent Korona egyik őre, amikor annak keresztje elferdülhetett. A harmincéves háborúban pedig NyugatEurópában rettegték könnyűlovas csapatait. Ghymesi Forgách Péter életének eredtünk nyomába. Földbirtokos, királyi tanácsos, huszárezredes Ismeretlenségére és a kutatás nehézségére jellemző, hogy az 1580 körül, Forgách András fiaként született és 1646/47 környékén elhunyt családtagtól mindössze két levelet találtunk eddig magyarországi levéltárakban. Mindkettő a családi birtokon, Komjáton kelt a halála előtti években, az egyiket Forgách Ádámnak, Nógrád vármegye főispánjának írta. A falu ma a gímesi vártól háromnegyed óra, Nyitra városától 20 perc alatt érhető el autóval, déli irányban, a szlovák-magyar határ (Komárom) 50 perc. Péter már csak azért sem tartozik az ismert alakok közé, mert előkelő felmenők és rokonok után és közé született. Egy korábbi Péter a 15. szá* A tanulmány illusztrációja: Forgách Péter portréja a koronával (Forrás: Nemzeti Portrétár http://opac3.npt.monguz.hu/online-collection/-/results/init) �48 HISTÓRIA zad elején nyitrai főispán volt, számos udvari tisztséget töltött be, például a királyné főajtónállójáét, és több hadjáratban vitézkedett. Sikeresen pereskedett azért, hogy tulajdont szerezzen Gímes várában és engedélyt kapott arra, hogy Komjátban erődítményt emelhessen. Adott a család később, már a koronaőr életében esztergomi érseket (Ferenc), főispánok sorát és nádort (Zsigmond) is. A mindmáig legteljesebb életrajzocska ghymesi Forgách Péterről egy mindössze tízsoros vázlat a család történetét feldolgozó monográfiában, amely maga is több mint 110 éves.1 Sem születésének, sem halálának időpontját nem tudjuk, de még csak az évét sem biztosan. A 17. század első évtizedeiben birtokait igazgatta. Katolizált, az 1620-as évek közepétől királyi tanácsos. Élénk közéleti tevékenységet folytatott, részt vett országgyűléseken, de az 1630-as évektől leginkább mint egy horvát-magyar huszárezred parancsnoka ismert. 1640-ben az Oszmán Birodalom seregei ellen kiállított Nyitra vármegyei csapatok kapitánya. Feleségétől, Újfalussy Katalintól több gyermeke született. Mit tudhatott Péter a Szent Korona keresztjének elferdüléséről? Az általunk talált újabb történeti adatok legnagyobb része az összeurópai harmincéves háborúban (1618−1648) betöltött szerepével kapcsolatos. A bécsi Állami Levéltár iratai és forráskiadványok2 segítségével felvázolható katonai előmenetelének jónéhány esztendeje. Kezdetben mint alezredest tudjuk nyomon követni a császári főseregben, éppen unokatestvére, Forgách Miklós felső-magyarországi végvidéki és kerületi főkapitány alatt. Utóbbi 1635. évi halála után ő vette át a helyét. Feladata volt a seregek toborzása és hadba állítása is. Ekkoriban a császári sereg több, mint 10 horvát-magyar lovasezredet foglalt magában, és fontos szerepet játszottak a háború különböző színterein.3 Forgách Péter 1630-tól haláláig volt koronaőr, a róla készült festményen is az ereklyével, valószínűleg kamarási kulccsal a kezében látható 1 Bártfai Szabó László 1910. A Hunt-Pazman nemzetségbeli Forgách család története. Esztergom. 483. o. 2 A háború csehországi kitettsége és számos hadvezér birtokai miatt a legtöbb forrás ottani levéltárakban maradt fenn, ezek közül a Documenta Bohemica Bellum Tricennale illustrantia sorozata több kötetnyit adott ki. 3 Bővebben lásd: Czigány István 2004. Reform vagy kudarc? Kísérletek a magyarországi katonaság beillesztésére a Habsburg Birodalom haderejébe. 1600–1700. Balassi Kiadó, Budapest. 79–85. o. �HISTÓRIA 49 (1625-től volt királyi kamarás). 1638. február 14-én is viselte tehát a tisztséget, amikor (jelenlegi tudásunk szerint) a korona keresztje elferdülhetett. A kulcsok összecserélése miatt a spanyol Habsburg infánsnő, Mária Anna magyar királynévá koronázása előtt nagy erővel fel kellett törni a ládát és ekkor történhetett a sérülés. Tizennégy pántot kellett lefeszítenie a lakatosoknak, és így a koronát közvetlenül tartalmazó tok is komoly ütéseket kapott. Olyan nagyokat, hogy késsel kellett belőle a koronát kifeszegetni. A kereszt mai dőlésszöge ugyan későbbi, 19−20. századi javítások eredményeként alakult ki, de biztosan tudható, hogy már a 18. század végén ferde volt, ezt pedig ez az eset okozhatta.4 Az elfoglalt Forgách-fiú azonban, úgy tudjuk, az eseményen nem volt jelen. Ugyan tisztségéből fakadóan bizonyosan értesült a balesetről, egyelőre nem találtuk nyomát annak, hogy erről írásban említést tett volna. Könnyen lehet, hogy nem is tett, mivel az 1638. évi balesetet titokban tartották, és arról egészen a 21. század elejéig nem értesült a közvélemény. Az esemény híre azonban valószínűleg nem jutott el azonnal hozzá: az állandóan úton lévő Péter nyomára ugyanis azokban a hónapokban egy egészen váratlan helyen bukkantunk: spanyol szolgálatban, SpanyolNémetalföldön (a terület a mai Belgium és Luxemburg területével nem megegyező, de jelentős részben lefedi azokat). Különös módon a rá vonatkozó legtöbb új forrást is erre a missziójára vonatkozóan találtuk szerte Európában: Franciaország burgund területein, Belgiumban, Ausztriában, Spanyolországban és Csehországban. A spanyol Habsburg világbirodalom szolgálatában A sors különös fintorának tűnhet, hogy Péter, aki ismereteink szerint nem volt jelen a spanyol infánsnő magyar királynévá koronázásán 1638ban, ekkor éppen Mária Anna testvére, a hispán uralkodó IV. Fülöp németalföldi területein tartózkodott, vagy onnan tért hazafelé. Ám mindez egyáltalán nem volt véletlen. A spanyol Habsburg világbirodalom, amelynek területén már a korban elterjedt szólás szerint sohasem nyugodott le a nap, az 1630-as években még mindig a legerősebb katonai és politikai hatalom volt Európában. Nyomasztó túlsúlyt képviselt a dinasztián belül a bécsi testvérággal szemben, noha már évtizedek óta roskadoztak agyaglábai. Többfrontos hábo4 Pálffy Géza 2007. ’A Szent Korona és a koronaláda balesete 1638-ban’. In: Csörsz Rumen István–Szabó G. Zoltán (szerk.), „Nem sűlyed az emberiség!” Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, Budapest. 1431−1444. o. �50 HISTÓRIA rút vívott Itáliában, Németalföldön, Franciaországban és az Újvilágban, és több tízezres sereget tartott fenn a Német-római Birodalom területén, közvetlen szolgálatában vagy közvetve, a császári seregen keresztül pénzelve azokat. A Madrid és Bécs közötti szoros érdekszövetséget családi házasságokkal, titkos szerződésekkel, a külpolitika összehangolásával igyekeztek a felek – számos súlyos vita és érdekellentét közepette is – megtartani. A gyarmatokról származó ezüst vert pénz formájában gyorsan eljutott keletre is, és a spanyol udvari kultúra, katolikus öntudat és birodalmi szellem behálózta a közép-európai Habsburg Monarchia, elsősorban a mai Ausztria és Csehország területeit; spanyol nagykövetséget, a döntéshozók körében pedig bécsi politikai pártot és kliensrendszert létrehozva. Ide érthetünk magyar királyságbeli politikusokat is, akik részben ide számítandók, mint például Pázmány Péter esztergomi érsek, aki spanyol évdíjat, vagy Esterházy Miklós nádor, aki a spanyol királytól Aranygyapjas Rendet kapott, mindketten az 1620-as és 30-as évek fordulóján.5 Madrid nemcsak folyamatosan támogatta az osztrák testvérágat, de igénybe vette az erőforrásait is. 1637 áprilisában alapos, éveken át tartó mérlegelés és előkészítés után mintegy kétezer, a forrásokban mindig „horvát” vagy „magyar” jelzőkkel illetett lovas katonát szerződtetett és mozgatott át Németalföldre. A csapatoknak Európa akkor egyik legnagyobb állandó hadseregében, a spanyol-németalföldi, korabeli európai szóhasználatban Flandriai Seregben kellett esküt tenniük, és lépniük IV. Fülöp szolgálatába. Teendő pedig volt bőven: a terület a két nagy európai Habsburg-ellenség, a holland Egyesült Tartományok és Franciaország közé volt szorítva. Ezután (fokozatosan fogyatkozó létszámban) legalább az 1640-es évek közepéig, sőt több adat szerint az 1650-es évek második feléig hadban maradtak. Az egyik, a spanyol-németalföldi főtisztek parancsnoksága alá szerződő ezredes pedig Forgách Péter volt.6 Ez igen radikális lépés volt Madrid részéről. Korábban megelégedtek azzal, hogy a Német-római Birodalom központi területén toborzott vagy fizetett (német, itáliai gyalogos vagy épp könnyűlovas) seregeket, átadva 5 6 Bővebben minderről: Monostori Tibor 2009. A Magyar Királyság helye az Ausztriai Ház országai között az európai spanyol hegemónia korában (1558– 1648). In: Századok 143/5. 1023–1062. o. Monostori Tibor 2019. Egy magyar arisztokrata Spanyol-Németalföldön a Flandriai Hadsereg szolgálatában. Forgách Péter koronaőr lovasezredének szerződtetése 1637-ben. Lymbus – Magyarságtudományi forrásközlemények. Budapest. 157−174. o. �HISTÓRIA 51 őket császári szolgálatba. Most azonban közvetlenül átvette ezeket a csapatokat a császártól. Mindez egyenes következménye volt a már említett, komoly viszályoktól terhes kapcsolatnak a két Habsburg-ág között. A Spanyol Monarchia követei rendkívül elégedetlenek voltak azzal, ahogy a császár és tanácsosai a segélyeket felhasználták. Utóbbiak viszont teljesíthetetlennek tartották a spanyolok követeléseit és féltették a Német-római Birodalom egyensúlyát, mind katonailag, mind politikailag, hiszen köztudott volt a birodalmi rendek többségének ellenérzése Spanyolország hadseregeinek birodalmi jelenléte és állomásoztatása (és a mögötte álló érdekérvényesítési törekvések) miatt. Minden mindennel összefüggött az európai Habsburg-országokban, és ezt jól mutatja a következő példa. 1638 februárjában, a balul sikerült koronaláda-nyitáson ott tartózkodott Trauttmansdorff gróf is mint főudvarmester, sőt ő hozta a kulcsokat, amelyekről kiderült, hogy összecserélték őket. Trauttmansdorff nemcsak egy száraz udvari címet viselt: ő volt III. Ferdinánd császár és magyar király első minisztere, a Titkos Tanács elnöke, a mindenkori császári bel- és külpolitika egyik legfőbb irányítója. Pálffy Zsófia személyében magyar nemeslányt vett feleségül, és maga is kapott spanyol évdíjat és elnyerte az Aranygyapjas Rendet. Ugyanez a Trauttmansdorff volt az, akivel a spanyol nagykövetek 1637 első hónapjaiban tárgyalásokat folytattak többek között Forgách Péter lovasezredének szerződtetéséről is. Forgách mellett egy német ezredes, Ludwig Perwast horvát-magyar seregét is szerződtette a spanyol fél. Castañeda márki nagykövet, királyi tanácsos parancsára készítették a szöveget, az irat a brüsszeli Nemzeti Levéltárban maradt fenn. Brüsszel volt a székhelye Spanyol-Németalföld központi politikai és hadi tanácsainak, és Habsburg-udvarának. Az irat részletezte többek között a csapatok méretét, a hadimustrák feltételeit, a zsoldfizetés módját. A szerződés igen időtállónak bizonyult, és bár Forgách az eddigi adatok szerint csupán pár évet töltött el a nyugati frontokon (ezen a területen még folynak az alapkutatások), az már bizonyos, hogy még legalább egy évtizedig maradtak horvát-magyar lovasszázadok spanyol zsoldban Németalföldön – erről frissen feltárt spanyolországi és belgiumi források is beszámolnak. �52 HISTÓRIA A burgundiai küldetés Legalább ilyen érdekes az, ahogy Forgách Péter felhívta magára a figyelmet 1637 előtt. Erről franciaországi dokumentumok tudósítanak. Mégpedig Burgundiából, az egykori Burgund Grófság területéről, amely akkoriban még a Spanyol Monarchiához tartozott. A Habsburg-dinasztia számára rendkívüli fontossággal bírt a burgund hercegi cím, és a középkori Burgund Hercegség megszűnése és területeinek felosztása után kialakuló burgundi birodalmi kerület a spanyol uralkodó fennhatósága alatt, a Német-római Birodalom részeként élt tovább. Történeti okokból Németalföldet is ide sorolták. A harmincéves háború során itt alakult ki az egyik francia-spanyol háborús front, és Forgáchot ekkor (1636-ban) vezényelték ide csapataival, ekkor még a császári sereg részeként. A spanyol fél kérte az osztrák ág segítségét, amely csapatoknak egy megállapodás értelmében egyébként is Franciaország határára kellett volna menniük. Franciaország támadta meg hadba lépése után egy évvel a Burgund Grófság fővárosát, Dole-t és ostromolta meg sikertelenül május és augusztus között. Forgách jelenlétéről elbeszélő források és a besançoni levéltárak is beszámolnak. A városi tanács iratai szerint július elején érkezett a városba „Fourcasse”, máshol „Forgass”, „Forcasch” vagy „Forcas” (a francia nyelvű regesztában és más átírásokban „Forkatz”) Flandriából, ahova valószínűleg az 1635. május 30-i prágai békét követően felszabadult császári seregek részeként, éppen a spanyol követek által finanszírozott kifizetésekkel párhuzamos toborzásokat követően került oda. Dole ostromakor Forgách Péter több hőstettet végrehajtott csapataival, ideértve egy portyázást Franciaországban, amelyről az események egyik illusztris burgundi krónikása, Jean Boyvin jogtudós, polihisztor (később a dole-i parlament elnöke) is beszámolt.7 Regénybe illő, nem túl derűs eseményekről is beszámolnak Besançon város levéltárában a városi tanács iratai. Ezekben számos, a város életét felforgató eseményt ismerhetünk meg a Forgáchék bevetése előtti hetekre vonatkozóan.8 „Stéphano Carpoleto”-t, Forgách egyik testőrét egy helyi szőlősgazda rabolta ki július 9-én. Egy héttel később néhány horvát vagy magyar katona megpróbált megerőszakolni egy fiatal lányt és megölt 7 Jean Boyvin 1637. Le siège de la ville de Dole, capitale de la Franche-Comté de Bourgogne et son heureuse délivrance. Dole, Antoine Binart. 218, 225−226, 298. o. 8 Archives Municipales de Besançon, Conseil Municipal iratcsoportjai között. �HISTÓRIA 53 egy szőlősgazdát. Forgách börtönbe vetette őket, de két katona megpróbálta kiszabadítani őket. A harmincéves háború hadseregeire jellemző túlkapások a források egyöntetű tanúsága szerint rendszeresek voltak Forgách csapataiban is. Az 1640-es években már újra a Magyar Királyság területén harcolt. 1642. évi, Forgách Ádámhoz írt levelét igen betegen jegyzi. Élete utolsó éveiben visszavonulva élhetett. A koronaőri tisztét így csak alkalmilag ellátó9 Forgách esetében tehát egy rendkívül mozgalmas nyugat- és közép-európai katonai életút bontakozik ki az európai forrásokból, ahol a magyarországi, csehországi és ausztriai levéltárak mellett nélkülözhetetlenek a franciaországiak és belgiumiak is. Forgách Péterről találtunk eddig magyar, spanyol, francia, német és olasz nyelvű iratokat is. A megkezdett alaposabb kutatások során várhatóan további adatok kerülnek elő majd ez ideig alig ismert életéről. 9 Ez azért nem jelentett komolyabb problémát, mert koronaőr társa, Pálffy János (1625–1645) pozsonyi ispánként általában Pozsonyban tartózkodott. �SZÉPIRODALOM 54 ABAFÁY-DEÁK CSILLAG Fej fej mellett Azt olvastam a facebookon, hogy ha minden nap húsz percen át lefelé lógatom a fejem az ágy végéből, így serkentem fejbőröm vérellátását, akkor megáll a hajhullás és nem leszek kopasz. Lógattam. Minden áldott nap. Azóta mintha jobban, illetve gyorsabban kopaszodnék. Az nem biztos, hogy ez ettől a lógatástól van, sajnos nincs összehasonlítási alapom, hogy megállapíthassam, mi történt volna, ha nem teszek semmit. Elhatároztam, nem törődöm többet ezzel, nem számolom meg a kihullott hajszálakat, nem gyűjtöm gondosan össze a mosdókagylóról, a fürdőszoba padlójáról, és szálanként még a szőnyegről se, amit korábban szintén megtettem, de miután lett egy kutyám, keveredtek a szőrök, és amikor összekeféltem naponta kétszer, sehogy se tudtam szétválasztani a hajszálaimat a kutya hasonló színű szőrzetétől. Arra is gondoltam, vegyek egy fehér szőrű kutyát, mert az őszülés, egyelőre úgy láttam, nem fenyeget, ha csak bele nem őrülök ebbe a kopaszodási stresszbe, és akkor könnyen megkülönböztethetem a hajszálamat a szőrtől. De nem akarok új kutyát, és megőszülni se fogok időnap előtt, bár lehet, hogy nem is állna rosszul, Ricsárdgír is hogy arat még mindig a fehér hajával. Miközben tele van a világ kopaszra nyírt macsókkal. Az se akarok lenni. Nem akarok a hajammal foglalkozni, csak a nőket nézem, csak az ő hajuk érdekel. Nem szeretem a szőke nőket. Persze hogy nem szeretem, ha már eleve nem érdekelnek. Túl vannak értékelve, miközben mindenütt őket látni, nagy részük festett hajú, de az se érdekel. A vörös se, az még feltűnőbb, egy gesztenyebarna, dús hajú, az igen, miközben eszembe se jut, hogy ilyen volt nemrégiben az én hajam is. Hajnit szilveszter éjjelén a detoxikálóban ismertem meg. Egyikünk se volt lerészegedve, én a 18 éves unokaöcsémet hoztam ki onnan, Hajni kisírt szemekkel az anyját kereste, aki ilyenkor mindig leissza magát, mióta elhúzott a férje. Hajni nem találta ott az anyját, a hírtől lerogyott a padra és zokogott. Adtam neki egy csomag zsebkendőt és felajánlottam, hazaviszem, ha gyalog van, addig legalább az unokaöcsém még jobban összeszedi magát. Bemutatkoztam, Jónás vagyok, a nő csak két szipogás közt annyit mondott: Hajni. Akkor Hajnalka, kérdeztem szellemeskedve, bi- �SZÉPIRODALOM 55 zony nemsokára reggel lesz. Rázta a fejét és azt mondta újból: Hajni. Akkor figyeltem fel arra, hogy szerepel a nevében a haj szó és eddig meg se néztem őt ilyen szempontból. Sűrű sötétszőke haja, olyan apródfrizuraszerű, mint amilyen az enyém volt, mielőtt el nem kezdett vészesen hullani. Hajni nehezen tápászkodott fel a padról, az unokaöcsém fejét megsimogatta, és elindult. Nem tudtam, ez mit jelent, velünk jön-e. Előttem ment, kissé bizonytalan léptekkel, de még így is szép tartása volt. Bélelt jeans dzseki, fekete nadrág, magas sarkú bokacsizma, hatalmas sál, ami valósággal úszott utána, és néha letekeredett a nyakáról. Én ilyenkor felkaptam a földről a sál végét, nem engedtem el, és úgy néztünk ki, mintha pórázon vezetném a nőt. De ő vezetett minket, mintha tudná, hol van a kocsink. Már én se tudtam, hol hagytam, lefoglalt a nő látványa, néha hátranézett, zöld szemében nagyon enyhe kancsalság, ami nem csúfította el, sőt érdekesebbé és kicsit kacérrá tette. Mentem utána, mint egy kiskutya, magam után húzva unokaöcsémet. Nem emlékszem, hogy kerültünk be a kocsimba, egyszer csak azt láttam, ott ül mellettem egy ismeretlen nő, méghozzá szőke hajú, amit ki nem állhatok. Most se szólt egy szót se, én meg nem azt kérdeztem meg, hol lakik, merre menjünk, hanem azt, nem szeretné-e megfesteni a haját, mondjuk gesztenyebarnára. Elpirult, mintha azt mondtam volna neki, vetkőzz le! Megrázta a fejét és kifelé nézett az ablakon. A gyerek a hátsó ülésen kuncogott. Jó ötlet volt az emberbaráti hazakísérősdi. Így nem okozott gondot, hogy másnap felvegyem Hajnival a kapcsolatot, ott ácsorogjak a háza körül, míg fel nem bukkan. Csodálkoztam magamon, hogy így kimutatom, mennyire érdekel, de ezt is, mint a hajhullást, próbáltam kiverni a fejemből. Mégis újból eszembe jutott a hajkoronám elvesztése, mivel Hajni nem szerette, ha babrálok a hajával vagy hozzáérek. Mondtam neki, pusztán irigységből teszem, visszagondolok a régi szép időkre, amikor nekem is ilyen, sőt még ilyenebb hajam volt, és azt hittem, ez a legfontosabb a világon. Rám nézett a zöld szemével, ami kicsit elsötétedett, majd annyit mondott, az, az a legfontosabb. Megismételtem megismerkedésünk ciki kérdését, nem lehetne esetleg egy kicsit sötétebbre festeni? Sötétebbre? Még jobban elsötétült a pillantása. Én rögtön találtam egy magyarázatot, hogy miért festené a haját, amikor a vegyszer ártalmas, a festést pár hét múltán ismételni kell. Nem is hoztam fel többet ezt a kényes kérdést, ha ránéztem, igyekeztem nem a haját figyelni. Közeledett a születésnapja, az első, amit együtt ülünk meg. Törtem a fejem valami eredeti ajándékon, de semmi se jutott az eszembe. A régi �56 SZÉPIRODALOM noteszemet keresgéltem a polcon, amikor a könyvek mögül előbukkant egy doboz. Kinyitottam. Összegyűjtött hosszú, gesztenyebarna hajszálaim lapultak benne. Felvettem egy nagyobb tincset, a homlokomra helyeztem és majdnem elkapott a sírás. Ekkor villant be az ötlet. Papucsban rohantam a parókakészítőhöz, aki csóválta a fejét, amikor meglátta a doboz tartalmát. Nem akart rendelést fölvenni, megjegyezte, ma az igazi haj Indiából jön, olcsó és jó, ezenkívül szintetikus hajjal is dolgoznak, az nagyon olcsó, itt a dobozban meg ez az összevisszaság. Nekem ez nagyon fontos, mondtam, a barátnőmnek szeretném ajándékozni. Maga egy fordított Sámson, mondta a parókakészítő, pszeudosámson, fűzte hozzá és mosolygott. Fogalmam se volt, mi az a pszeudo, és ki fia borja ez a Sámson, de nem is érdekelt, csak az, hogy elkészüljön a paróka. Virágot se vettem, ez a szuper paróka úgyis mindent visz. Hát nem vitt. Illetve én vittem oda, de Hajni legszívesebben egyből a kukába dobta volna, és ez a szelíd teremtés, akivel eddig egy kis veszekedésem se volt, kifakadt magából, reszketett a hangja, alig tudta kifejezni magát. Próbáltam viccesen kezelni a dolgot, legalább próbáld fel, aztán majd meglátjuk. Erőszakkal a fejére helyeztem, de sehogy se akart rálapulni. Pedig nem tűnt eddig nagy fejűnek. Kemény fejű csaj vagy, szóltam. Egész testében reszketett, felkapta a parókát és beszaladt a fürdőszobába. Engesztelni akartam, beléptem kopogás nélkül a fürdőszobába. Amit elsőnek megláttam, a sötétszőke, sűrű haj. Csak fej nem tartozott hozzá. Ott feküdt a vécétartály fedelén, mint egy kibelezett állat. Hajni a tükör előtt állt és az én hajamat tartotta a kezében, mintha próbálni akarná. Hátulról láttam és a tükörben is, de alig ismertem fel. Majdnem teljesen tar volt a koponyája, csak néhány seszínű hajszál meredezett a fejbőrén. Akaratlanul is a fejemhez kaptam, ott is ugyanez az érzés. Hajni felvisított és rám ordított, nem tudom, mit. Kiszaladtam a fürdőből, kiszaladtam a szobából, kiszaladtam a lakásból és aztán a házból is. Úgy éreztem, az eddigi életemből is kiszaladtam. A kapu nem csapódott be mögöttem, felmentem a lépcsőn, és csendben nyitottam ki a bejárati ajtót, ami nem volt bezárva. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt, senki sehol. Kicsit megnyugodtam, akkor semmi nagy baj nem lehet. Benyitottam a hálószobába, az ágyon feküdt Hajni, de lábtól. Fejét lefelé lógatta az ágy szélén. Nem szóltam semmit, csak mellé feküdtem és én is lefelé lógattam a fejem. Hajni hűvös keze megtapintotta a fejem búbját. Úgy éreztem, valamennyi hajszálam visszanőtt, amit az utóbbi években elvesztettem. �HELYTÖRTÉNET 57 VÉGH JÓZSEF A helytörténész három szerencséje Tapasztalatból mondhatom, hogy a helytörténészi munka hosszas, évekig, olykor évtizedekig tartó szorgalmas adatgyűjtés. Ez időnként elvezet addig, hogy a munka gyümölcseként napvilágot lát egy kötetben a gyűjtőmunka eredménye. A soknapos levéltári kutatás, az adatközlők felkeresése, a lehetséges összes forrás számbavétele mellett azért az sem árt, ha időnként szerencséje is van az embernek. Mikszáth Kálmán könyve Egy budapesti utam során a kényszerű várakozást úgy próbáltam hasznosan eltölteni, hogy betértem egy antikváriumba. Nem kerestem semmi konkrét könyvet, csak bóklásztam a polcok között. Időnként leemeltem egy-egy kötetet és belelapoztam. Végül a kezembe akadt egy apró kötet, Mikszáth Kálmán regénye, a Szent Péter esernyője. Bár évszám nincs a kötetben, a Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) császári és királyi udvari könyvkereskedés gondozásában, a Légrády Testvérek nyomdájában még Mikszáth életében napvilágot látott kötet első kiadásnak számít. Nem is volt nagyon magas az ára. Elhatároztam, hogy megvásárolom, már csak azért is, hogy legyen kézzel fogható eredménye a búvárkodásomnak. Már indultam is a pénztár felé, amikor egy cédula kiesett a könyvből. Ez volt ám az igazi meglepetés! Egy postai feladóvevény, amelyet Rákóczi István rétsági főszolgabíró küldött 1907. november 9-én Mikszáthnak a központi kézbesítő hivatalon keresztül Budapestre. A küldő főszolgabíró, Rákóczi István, később alispánként jelentős szerepet játszott a balassagyarmati csehkiverés során. A Nógrád Vármegye Közigazgatási Bizottságától származó ügydarabot november 12-én kézbesítették az írónak a Budapest VIII. kerület Reviczky tér 1. szám alá. Rajta az aláírás, mely szerint az író átvette a küldeményt. A személyes irat miatt biztosak lehetünk abban is, hogy a könyv egykoron Mikszáth könyvespolcán lakozott. �HELYTÖRTÉNET 58 A könyv címlapja �HELYTÖRTÉNET 59 Göncz Árpád alakulatának zászlószalagja 1991-ben a nógrádi várban avattak fel egy márványtáblát annak emlékezetére, hogy Széchenyi István valamikor arra járt. Az ünnepség díszvendége Göncz Árpád köztársasági elnök volt. A hivatalos programrész után a vendég egy kis körsétát tett a váron. Ekkor látta meg a távolban a hegyek lábához simuló Diósjenőt, és félhangosan megjegyezte: addig jöttünk el a háborúban ökrös szekerekkel. Videósként épp mellette álltam, s az elhangzott fél mondatra azonnal felfigyeltem. Piroska János, Nógrád község polgármestere körbevezette a köztársasági elnököt a nógrádi váron Hamarosan levelet is írtam, kérve az elnök urat arra, hogy írja le diósjenői látogatása emlékeit. A diósjenői hegyekben a hátráló német-magyar csapatok fel akarták tartóztatni az előrenyomuló szovjet alakulatokat, ám azok hirtelen támadása mégis meglepte őket. A visszavonulás során több csapategység is érintette településünket. Az egyik zászlóaljnak tagja volt a fiatal Göncz Árpád is. A legnagyobb örömömre meg is érkezett a válasz. �60 HELYTÖRTÉNET ikt. sz.: 683/GÁ/94 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKE Végh József úrnak, Szentgyörgyi Kör 2643 Diósjenő Zrínyi út 20. Kedves Barátom! Nagyon-nagyon rég volt már, mikor kiképzetlen újoncként Bélapátfalváról Diósjenőig vonultam a 25. hegyivadász pótzászlóalj közkatonájaként, vállamon egy első világháborús szerb karabéllyal, aminek a závárját csizmasarokkal lehetett csak kinyitni, s a fejemen kajla parasztkalappal, mert sapka már nem jutott nekünk. Mire Bélapátfalváról kerülőúton Diósjenőre értünk, a zászlóalj valamennyi „még jelenlévő” hadfia három-négy ökrösszekeret „vezényelt” egymaga; s én ezen az úton tanultam meg sárban caplatva aludni. Merem állítani Önnek, hogy mi voltunk a világ utolsó ökörizált alakulata. Hadi kiküldetésünk fontosságát bizonyította, hogy a szekereinken tetves és rongyos gatyát szállítottunk, mert az nem volt még kiselejtítve. Ezen kívül síléceket, tisztességes bakancsot és sínadrágot is, de a bakancsom talpát madzaggal kötöttem fel, hogy le ne szakadjon. Diósjenőre érve, lőccsel zavartunk ki néhány németet egy házból, hogy be tudjuk kötni az ökröket az istállóba. Ezt kifejezetten nem vették jónéven. Utána néhányad magammal útnak indítottak Várpalotára, ami rövid katonai pályafutásom végét jelentette, mert onnét már a magyar diákok Szabadságfrontjának Táncsics zászlóaljába vezetett az utam. Utólagos értesüléseim szerint a pótzászlóalj felszerelését a mi távozásunk után elégették, a tetves gatyákkal együtt, nehogy orosz kézre kerüljön. Diósjenőn, ha jól emlékszem két napomat bizonyos Anna néninél töltöttem, aki csodálatos, famozsárban tört mákkal főzött nekünk mákoslaskát, aminél jobbat életemben ritkán ettem, de az is lehet, hogy olyan éhes nem voltam még soha. A puskámat még módom volt kipróbálni: egy nyulat céloztam vele, s majdnem egy németet találtam el, amit ő igen csak rossz néven vett. Ez hadi pályafutásom dicsőséges történetének rövid összefoglalása és az idők hűséges tükre. Megsérülnöm még sikerült, de csak azután, hogy „privatizáltam” a hadsereget; Rákoshegyen lőtték át a lábamat a tábori csendőrök. Minthogy nem tudok napot és pontos adatokat mondani, nem hiszem, hogy ezekkel az adalékokkal a helytörténet sokra menne. Nekem azonban emlékezetes élményeim a háború legvégéről, és aki kortársam, az valószínű rekonstruálni tudja ennyiből is, egy kimúló félben lévő korszak utolsó napjait. Ennyivel tudok hozzájárulni Diósjenő történetéhez: számomra Diósjenő, Anna néni háza, s az a lehetőség, hogy lucskos, átázott bakancsomat a tűzhelyen meg tudjam szárítani, s végre dunna alatt aludjam, egyszóval felejthetetlen emlék. Anna néni azt hiszem már nem él, s ha él, aligha emlékszik rám, de Isten áldja meg az emlékét is. �HELYTÖRTÉNET 61 Azt hiszem, hogy a faluban élő öregek sokkal többet tudnak elmondani erről az időről, mint én, hiszen a szovjet hadsereg ágyúrobaja Diósjenőig kísért végig bennünket az úton, és gondolom, utánunk egy-két nappal már ők következtek. De az már más történet. Ha az öregeket kérdezi, még sok hiteles adalékkal egészíthetik ki a mi rövid diósjenői „vendégszereplésünket”. Hát ennyivel állt módomban segítségére lennem. Budapest, 1994. április 11. Meleg barátsággal köszönti: Göncz Árpád Ha ma élne Hajduk Anna néni, bizonyára büszke lenne rá, hogy kit látott vendégül az Arany János út 15. szám alatti házában. A történet önmagában eddig is kerek. Egy aprócska folytatása azonban mégis van. A köztársasági elnöktől kapott levél megérkezését követő éjszakán – talán az örömtől felfokozott hangulat miatt – nem jött álom a szememre. Hirtelen az eszembe ötlött, hogy a helytörténeti gyűjteményem része egy második világháborús zászló. Pontosabban szólva egy szalag, melyet a zászlórúdra a zászló mellé lehet kötni. Azon nyomban felkeltem, s nem nyugodtam addig, míg elő nem kerestem. Legnagyobb megdöbbenésemre a Göncz Árpád említette 25. hegyivadász-zászlóalj zászlószalagja volt! Az aranyszállal rojtozott, kissé megkopott piros-fehér-zöld szalag felirata sárgával van belehímezve: A M. KIR. 25. H. H.V.ZLJ-NAK – AMANSZ SZOLYVAI CSOPORTJA. A jeles ereklyét még édesapámnak adta valaki, mondván, a tanító úr bizonyára megőrzi majd. Íme, megtörtént a csoda: egy tiszteletben tartott emlék igazi kuriózummá válik, mihelyst megtudunk valamit a történetéről. Göncz Árpád századának zászlószalagja �62 HELYTÖRTÉNET Katonanaplók Talán hivalkodás nélkül mondhatom, hogy Nyugat-Nógrádban köztudott a helytörténeti emlékek iránti érdeklődésem. Ennek köszönhető, hogy több esetben előfordult, hogy megkerestek egy-egy – olykor családi vonatkozású – dokumentummal, mondván a gyerekek nem érdeklődnek ilyen iránt, s így inkább reám bízzák – lemásolásra vagy megőrzésre – eddig nagy becsben tartott emlékeiket. Így került hozzám – különböző korokból származó – öt katonanapló. A naplók feldolgozása, megszerkesztése, valamint magyarázó lábjegyzetekkel való ellátása és kísérő tanulmány írása után ez esetben is összeállt egy kötet, amely Bakanapló címmel meg is jelent. Az első naplót az 1878ban kezdődő boszniai háborúban vetette papírra a nógrádi származású Povazsán Mihály. A diósjenői Hornos Gergely tolla nyomán az első világháború általa megélt eseményeivel ismerkedhet meg a kedves olvasó. A harmadik rész a második világháborúhoz kötődik. A diósjenői Csabuda József és Vincze Sándor, valamint a nógrádi Macskás János katonakori feljegyzéseit, verseit, nótáit tartalmazza. Ők azok a falusi írástudó emberek, akik közül a legjobb vőfélyek, halotti búcsúztatók kerültek ki, s akik a katonaélet idején – ha kellett – mások helyett is megírták a levelet a távoli szülőfaluba vagy akár a rég látott kedvesnek. A kötet olvasása során megismerkedhetünk az érintett korok katonáinak életével, örömeivel, bánataival, háborús megpróbáltatásaik borzalmaival, a békeidő katonai feladataival. Az összezárt férfiak szórakoztatására olykor pajzán versek is születtek tolluk nyomán, de ezek az írások többnyire a szerelemről, az otthon utáni vágyakozásról szólnak. A személyesen megélt történetek során egy hiteles képe rajzolódik ki általuk a katonaságról, a háború borzalmairól, s a katonaélet ritka örömeiről. �HELYTÖRTÉNET 63 Részlet Povazsan Mihály naplójából �SZÉPIRODALOM 64 SZIRMAI PÉTER Lenn, Tűzföldön Már egy órája ültem az idős, indián arcú nővel szemben, de nem jutottunk előbbre. Késő délelőtt volt már. Apró szobája egyetlen ablakán keskeny pászmában hatolt be a kékes, sarkvidéki fény, szűk, kis területet világítva meg a szemközti falon. A szoba többi részében félhomály uralkodott. A sarokban vetetlen ágy, mellette kopottas komód. Ő egy ősrégi karfás fotelben ült. Testén színét vesztett, régi otthonka. Lába hatalmas, kopott, bundás papucsban. Az ablakkal szemben, a falon, olcsó, barna keretes óra szeletelte az időt. Kértem, hogy meséljen a múltról, gyerekkoráról, de nem szólt. Keze a szék karfáján. – Honnan is jött? – kérdezte. Megköszörülte a torkát. Mondtam, hogy Európából, régi hazájából. Megmoccant a széken. A keze a karfán maradt. – Tudja, ez itt a világ vége – mondta. – Így is nevezzük: El fin del mundo1. Elszakadtunk mindentől. Nem tartozunk a kontinenshez. Megingattam a fejemet. Aztán azt kérdeztem: – Hányan laknak a szigeten? Kicsit várt a válasszal, de a szája mozgott, mintha kimondás előtt megőrölte volna a szavakat. – Rajtam kívül még egy-két család – mondta. – Az egyikkel állok kapcsolatban. Ők hoznak nekem reggelenként ennivalót. De végül is: én itt egyedül vagyok. Hallgattunk. Nem akartam megbontani a csendet. Aztán ő szólt: – Egyedül vagyok, de velem vannak azok is, akik elmentek, és akik már nem élnek. Bólogattam. – Róluk szeretnék hallani – mondtam. Tekintete az ablakon át a messzi égbe kapaszkodott, felfedve hályogos, szürkéskék szemét. 1 A világ vége. �SZÉPIRODALOM 65 – Sokan eltűntek és sokan mentek el. Nehéz itt az élet. Várt egy kicsit, aztán folytatta. – A mellettem lévő telek most üres. Utoljára egy ír család lakott ott. Csak az írek bírják ki itt a szélsőséges időjárást. De ezek az írek is elmentek. – Mikor volt ez? – kérdeztem. – Úgy tíz, de lehet, hogy már húsz éve ennek. Hallgattam, ahogy a hullámok nekiverődnek a sziklának. Arra gondoltam, ezer év múlva már nem lesz ott szikla, nem lesz ott semmi sem. Néztem csontba metszett arcát, az orra tövétől induló mély ráncokat. – Hány éves? – kérdeztem. Tekintetét elvette a fényt adó ablakról, és a hang forrását kereste. Csak körülbelül találta meg, hogy merrefelé ülök. – Nem tudom – mondta. – Akik velem egyidősek voltak, már régen meghaltak. Hallgattam. – És mi a legrégebbi emléke? – kérdeztem. Felhúzta a szemöldökét, tágra nyitotta a szemét. Hallgatott. Aztán azt mondta: – A kaliforniai aranyláz idején nagy volt a nyüzsgés errefelé. Még kislány voltam akkor. Rengeteg hajó süllyedt el itt az öbölben. A töredezett part, a rengeteg szikla miatt nehéz navigálni. Kiszámíthatatlan az időjárás, valójában itt nincsenek évszakok. Az óceán ural mindent. Ő hozza a szelet, az esőt, a jeget, mindent. Megint a hullámverésre lettem figyelmes. – Később – mondta –, amikor északon megépült a nagy csatorna, na, utána már nem jött errefelé senki sem. – A Panama-csatorna? – kérdeztem. Biccentett. Hümmögtem. – Azért mégis, időnként voltak itt lakók… – mondtam. – Na, igen. De csak azok jöttek ide, akiket üldöztek a hazájukban, és másutt nem fogadták be őket. Hallottam, hogy a szél vízcseppeket ver az ablaknak. – Szakad az eső – mondtam. Alig láthatóan megbiccentette a fejét. – Amióta élek, mindig esett az eső. Az asztalon tapogatva megkereste a cigarettás dobozt. Egy szálat vett ki belőle, a szájába illesztette. Segítettem meggyújtani neki. Jólesően fújta a plafon felé a füstöt. �66 SZÉPIRODALOM – Köszönöm – mondta. – Csak akkor cigarettázom, ha jön hozzám valaki. Aztán hosszú csend következett, lassú mozdulatok. Ez a lassúság, monotonitás szinte félálomba ringatott. Lehet, hogy tíz perc, de lehet, hogy egy óra is csöndben telt el. Aztán éreztem, hogy kérdeznem kell. – És akik ide költöztek, mivel foglalkoztak? – Állattartással – mondta. – Juhval, szarvasmarhával. Lekerítették a földet, nagy estanciákat2 hoztak létre. Ott éltek, egy vagy két család. Mostoha körülmények között, mindentől elzárva. – Akkor nem is volt itt falu vagy város? Szippantott a cigarettából. Intett a fejével. – Soha. Ezek évtizedeken át éltek itt, aztán meghaltak. De jöttek újak, akik ugyanezt tették. Néztem az ujjai között felfelé tekerődző füstöt. – És a maga családja? – kérdeztem. – Apám, anyám olyan régen meghaltak, hogy nem is emlékszem rájuk pontosan. Az aranyláz végén talán, de lehet, hogy a századfordulókor. Arcán nem látszottak érzelmek. Olyan volt, mint egy szobor. – Gyerekei vannak? – Vannak, de elmentek. Réges-régen. Azt mondták, északra mennek, nem vihetnek magukkal. Soha nem látogattak meg. Nem tudok róluk. Nagyot nyeltem. Gombócot éreztem a torkomban. – És a férje? – Ő is elment, még a gyerekek előtt. Nem bírta itt. Városi életre vágyott. – Miért nem vitte magával? – Erre már nem emlékszem. Azt hiszem, nem indokolta. Hosszan hallgattunk. Az eső verte az ablaküveget. – Emlékszik még valamire az óhazából? – kérdeztem. Megingatta a fejét. – Kicsi gyerekként kerültem ide… – És az édesanyja nem mesélt Magyarországról? A szája szélén megrándult egy izom. – Mesélte, hogy szép hely…, hogy ott nem esik mindig az eső. Nem fúj mindig a jeges szél. Keze megmozdult a szék karfáján, hosszú hamu esett a földre, a felszálló füst meglibbent. 2 Birtok. �SZÉPIRODALOM 67 – De apám nem engedte, hogy erről beszéljünk – így ő. – Azt mondta, hogy mi most már spanyolok vagyunk, argentinok. Dühösen elnyomta a csikket a hamutálban. – Miért jött el ide? – vágta fel a száját a kérdés. – A munkám miatt… Geográfus vagyok. És mondták, hogy itt él egy magyar asszony. Ezért. – Nem mehetek már vissza… Ne fájdítsa a szívemet! Megfogtam a kezét. Öreg, vékony, csontos keze volt. – Nem akar bejönni a városba? Öregek otthonába…? Kurtán felnevetett. Elhúzta a kezét. – És maga szerint ki finanszírozza mindezt? Szája feszült, mint a szíj. Hallgattunk. – Na, látja! – mondta. Felálltam. – Egy hét múlva visszajövök. Addig találok valamilyen megoldást – mondtam. Rám emelte világtalan szemét. Mosolyogva bólogatott, mintha méregetett volna. A tűzhelyről elpakoltam a mosatlant, gyorsan elöblítettem. Táskámból kis tasakot kerestem elő, főztem neki egy csésze levest. Odaültem vele szemben, és kanalanként megetettem. Éreztem, hogy jólesett neki. Összeszedtem a holmimat, elköszöntem. A helikopterhez menet arcomba fújta az esőt a szél. Egy hét múlva, ahogy ígértem, visszatértem hozzá. Későn érkeztem. Feje hátra vetve, szeme tágra nyitva, lecsúszva ült a székében. Gáspár Aladár: Élet-halál fa �PORTRÉ 68 BARÁTHI OTTÓ Ötvenhat év Salgótarján lakóinak szolgálatában Szakorvos, helytörténész, író és jótevő is egy személyben Még ma is legalább tíz évet letagadhatna életkorából dr. Peresi Klára, akit 1962-ben a Debreceni Orvostudományi Egyetemen avattak doktorrá. A Salgótarjánban körzeti, illetve családorvosként ezrek által nagyra becsült és szeretett, jótékony cselekedeteiről is ismert, kedves és szimpatikus főorvosasszony vendégeként a jó ízléssel berendezett otthonában beszélgettem. A személyiség kialakulásában a családnak és a környezetnek döntő szerepe van. Kérem, beszéljen származásáról, szüleiről, szellemi örökségéről. Ősi szittya-hun-palóc nemesi család kései leszármazottja vagyok. Apai ágon Paczali László fia, András 1431-ben Zsigmond magyar király és német-római császártól Milánóban kapott címeres nemesi levelet, mint az uralkodó peres ügyeit intéző prokurátor. Innen a későbbi neve: Peresi, aki a néhai székely ispán, Csáki György fia, Ferenc családjához tartozott. A Zsigmond király parancsára Németországban és Lombardiában több ügyben teljesített szolgálatáért kapott nemesi levélen egy fiait tápláló pelikán látható. Anyai ági elődünk Huszár néven a Bars megyei Garamszentkeresztről származik, innen terjedt el a család Esztergom, Nógrád és Pest megyében. A vakmerő egykori huszár (innen a családnév) vitézségéért Mátyás királytól kapott címeres nemesi levelet. A címerpajzson fehér lovon ülő, kék ruhás magyar huszár kardjával visszavág az őt üldöző ellenségnek. �PORTRÉ 69 A Surányi anyai ősünk az 1400-as évek közepén a Cserhátban – a mai Cserhátsurányban – volt földbirtokos. A nemesi levél hat vármegye iratanyagával együtt Erdély Habsburgok elleni háborújában, Fülek várának ostroma alatt elégett. A földbirtok az évszázadok során elaprózódott, a szertágazó család pedig az 1800-as évek közepére elszegényedett. Én magam Mátranovák-Bányatelepen születtem. Édesapám a Nógrádi Szénbányák egyik üzemének főaknásza volt, 1958-ban ment rokkantnyugdíjba. Édesanyám feladata a gyermeknevelés volt, háztartásbeliként az otthonunkról gondoskodott. (Egy palóc mondás szerint nem ember az, aki nem tudja eltartani a családját.) Édesapámtól a munka és a sport szeretetét, a teherbíró képességet, az akaraterőt örököltem. Édesanyámtól – aki megértő anya, egyben a barátnőm is volt, és mindig az önállóságra nevelt – a kíváncsiságot, a segítőkészséget, embertársaim tiszteletét és megbecsülését, a jobbra vágyást, a jó íráskészséget is örököltem. Katolikus neveltetésem, erős Isten-hitem minden nehézségen átsegített, helytállásra bírt. Emlékeim szerint csodálatos természeti és kulturális szimbiózisban éltünk Novák-Bányatelepen, ami más és jóval több volt, mint azt ma gondolná bárki is. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. 1905-ben megvásárolta a mátranováki bányatelkeket a szénjoggal együtt. 1906-ban megkezdte a bányaművelést és egyben a bányatelep építését, szinte városi életkörülményeket és polgári életmódot biztosítva a rövidesen ezer főre nőtt lakosságnak. Ma már talán hihetetlennek tűnik, hogy egykor virágzó bányatelep működött itt. Csak példaként: 1906-ban villamos centrálé létesült, 1907-ben vízvezeték-hálózat épült, nyomós közkutakat, úthálózatot létesítettek. 1908-ban iskola épült, 1909-ben már 40 ágyas kórház működött. 1923-ban központi bányairoda kezdte meg a működését korszerű telefonközponttal. 1924-ben postahivatal nyílt. 1920-tól óvoda, vájár-, bánya- és iparostanonc-képző indult. 1921-ben épült meg a szecessziós stílusú kaszinó épülete színházteremmel, könyvtárral. Itt volt a vasút végállomása, de fejlett volt a bányatelep szolgáltatóipara is; magazin, pékség, tejcsarnok működött, borbély és cipész is dolgozott itt. A kulturális élet is fejlett volt: 1916-tól fúvószenekar, színjátszó kör, olvasókör létesült. A sportolni vágyókat labdarúgó-, teke- és teniszpálya szolgálta. Az rt. iskolájában magas szintű oktatás folyt, ami megalapozta, hogy később 80, innen elszármazott fiatal végzett főiskolát vagy egyetemet. A bányatelep 1972-től – a bánya bezárását követően – rohamos hanyatlásnak indult. Az itt élő emberek elöregedtek, a fiatalok elvándoroltak, miközben – ki tudja honnan – szociális problémával küzdő új lakók érkeztek. �70 PORTRÉ Felvillantaná saját iskolái főbb értékeit, maradandó emlékeit? Már a bányatelepi általános iskolában is jó tanítóim voltak, szerettem iskolába járni, az alapokat, az írást, olvasást, számtant könnyen sajátítottam el, mindvégig jó tanuló voltam. Ez időkből datálódik a könyv és az olvasás szeretete is. 1950-ig laktunk Mátranovákon, onnan Tiribesre kerültünk, ahol bányai szolgálati lakásban, szintén kulturált környezetben éltünk. Nagybátonyban már csak a nyolcadik osztályt végeztem, ami után felvettek a salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumba. Az Ágasvár alatti, tiribesi lakásunktól naponta hat kilométert gyalogoltam a bátonyi vasútállomásra, ahonnan vonattal jártam be Tarjánba, de megérte, mert nagyon megszerettem a gimnáziumot és a tanáraimat is. Különösen vonzott a magyar nyelv és irodalom, de a latin és a történelem is. Amikor elsősök voltunk, egy időre beszüntették a latin oktatását, beiktatták helyette az ókori történelmet, amit Vinczellér tanár úr tanított. Neki köszönhetően Egyiptom, Mezopotámia, a görögök és a rómaiak történelme is mély nyomot hagyott bennem, de az egyetemes világtörténelmet is megkedveltem. Végül 7 tantárgyból – közte szerencsémre latinból is – érettségiztem. Először irodalomtanárnak és régésznek is készültem, aztán mégis Debrecenbe jelentkeztem az orvosi egyetemre. Ez hogyan történt, mi vagy ki motiválta az orvosi hivatás iránt? Egy távoli orvos rokonunk nyomán határoztam el, hogy orvos leszek. Ami motivált, az a mélyen érzett empátia és segítőkészség volt. Harmadikos gimnazista voltam, amikor végleg eldőlt, hogy orvos akarok lenni. A jó érettségim után azonnal felvettek a debreceni egyetemre. Annak, hogy nem Pestre jelentkeztem, az volt az oka, hogy tartottam a pesti életformától. Ugyanis korábban mi már édesanyámmal gyakran fölutaztunk Budapestre vásárolni, időnként ott is laktunk négy-öt napig egy Novákról Budára költözött házaspárnál, akik szállást adtak éjszakára. Napközben pedig jártuk az állatkertet, az Angol Parkot, a templomokat, múzeumokat, a kulturális nevezetességeket. Pesten tanulni és élni mégsem akartam, féltem a főváros forgatagától is. Debrecenben még alig egy hónapja jártunk az egyetemre, amikor – 1956 októberében – kitört a forradalom. Hazautazott mindenki, de én már Salgótarjánba is nehezen jutottam el, ahonnan meg – mivel a vonat nem járt – gyalog indultunk útnak egy ismeretlen nővel a vasút sínpárjai között Bátonyba. Egyszer csak valahonnan ránk lőttek, de a puskagolyók mellettem csapódtak a zúzott kövek közé. Amikor később visszatérhettünk az egyetemre, az eltörölt orosz helyett angolt tanultunk, amit én nem igazán kedveltem, később inkább németül tanultam. Az egyetemen először belgyógyász akartam lenni, de amikor szi- �PORTRÉ 71 gorlatoztam, azt ajánlotta a professzor, hogy maradjak benn az egyetemi klinikán, legyek idegorvos. Csakhogy én nem akartam ideggyógyász lenni. Hatodévben négy nagy orvosi tárgyból kellett szigorlatozni, úgymint: belgyógyászat, szülészet-nőgyógyászat, gyermekgyógyászat, sebészet. Ez mind három-három hónapos gyakorlat volt, ami után vissza kellett menni az egyetemre, gyakorlati és elméleti vizsgára. Szolnokon voltam gyakorlaton, ahol belgyógyász-orvosi állást ajánlottak, de azt sem vállaltam. Már korábban megígértem a szüleimnek, hogy hazajövök Salgótarjánba. A diplomám megszerzése után – „népgazdasági érdekből” – két évig a megyei KÖJÁL-nál kellett dolgoznom, majd ezt követően 1964. november 1-jén kerültem a 6-os számú körzetbe, ahová a Rokkanttelep és a Vásártér lakói tartoztak. Kezdetben nagyon nehéz volt a dolgom, sok ember kíváncsiságból jött el – gyógyszert felíratni, vérnyomást méretni – leginkább csak azért, hogy megnézze, milyen orvos az, aki nő. Ehhez képest elég rövid idő alatt elfogadtak, sikerült megtalálnom a helyes hangot pácienseimmel. Akkoriban 5600-an tartoztak a körzetembe, és mivel hat évig nem volt gyermekorvos, a kicsiket is én láttam el. Bölcsődébe, óvodába jártam, üzemekben rendeltem, rengeteget helyettesítettem. Később könnyebb lett a helyzetem, a 70-es években már „csak” 3000 felnőtt ember egészségéért feleltem. Ők zömmel ipari munkások, bányászok, hivatalnokok és adminisztrátorok voltak. A húsz cigány családdal sem volt nagyobb gondom. Felnőtt tagjai rendesen dolgoztak, beilleszkedtek a helyi társadalomba. Hogy tiszteltek és meg is kedveltek már ekkor a betegeim, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy azok, akik a körzetmódosítások során máshová kerültek – száznál is többen – visszakérték magukat hozzám. Emlékszem jó néhány ilyen konkrét esetre. Főállása mellett másodállásban és mellékfoglalkozásban is dolgozott. Igen, ezt elsősorban a három orvosi szakvizsgám tette lehetővé. Így több országos és nemzetközi szakmai programban is rész vettem, például 1980−1982 között a KGST szűrési-gondozási modellkísérletben. Öt évig a Nógrád Megyei Pályaválasztási Intézet orvosa voltam, nyolc évig felülvizsgáló főorvosként tevékenykedtem. Tíz éven át – a nyugdíjazásomig – a SOTE Családorvosi Tanszékének megyei oktatóorvosi teendőit is elláttam. Negyedévenként kellett elvégezni a körzet közegészségügyi egységeinek higiénés ellenőrzését. Elsősegélynyújtó tanfolyamokat, légógyakorlatokat vezettem, felvilágosító előadásokat tartottam, elláttam a városi ügyeletet, gyakran a helyettesítéseket. Elmondhatom: egész orvosi pályám alatt a város egészségügyének, az itt lakó emberek egészségének őrzésén és jobbításán fáradoztam. �72 PORTRÉ Mi volt a legnehezebb és mi volt a legszebb a körzeti orvosi munkájában, felnőtt háziorvosi gyógyító tevékenységében? A kezdetekben – ahogy említettem – volt olyan időszak, amikor rengetegen tartoztak a körzetembe, és amikor elvileg szinte egy perc sem jutott egy betegre. Én azonban akkor sem engedtem el alapos vizsgálat nélkül senkit. Ez volt a legnehezebb. A többi könnyebb, főleg azért, mert hivatásként, szívvel-lélekkel csináltam. Tudtam, fontos a pácienseimnek, hogy meghallgassák őket, hiszen már ettől is megkönnyebbülhetnek. Még akkor is, ha tudják, helyettük senki nem oldhatja meg a munkahelyi vagy a családi problémákat. Ehhez a meghallgatni tudáshoz empátia, emberszeretet és lelkiismeretesség kell. Amikor a napi betegforgalom ötven körülire csökkent, már többet tudtam foglalkozni a páciensekkel. Ez nagyon szép és felemelő időszak volt. A körzeti orvos munkájának értékét az orvos személyisége, jelleme, hivatásszeretete határozza meg. A visszajelzésekből tudom, én ezekből a „tárgyakból” jól vizsgáztam. Egyébként 32 évig voltam körzeti orvos, majd hosszú éveken át hetente kétszer a magánrendelőmben fogadtam betegeimet. Véglegesen csak 2019 januárjában vonultam vissza az orvosi praxisomtól. Alighogy visszakerült a debreceni egyetemről Salgótarjánba, már gyakorló orvos volt, amikor férjhez ment. Igen, ez így volt, de a rövid ismeretség után kötött gyermektelen házasságunk az én kezdeményezésemre válással végződött. Ezek után újra függetlennek és szabadnak éreztem magam, szinte szárnyaltam. Sikeresen letettem az említett szakvizsgákat, pluszmunkákat vállaltam, karitatív tevékenységet végeztem, sokat utaztam és így tovább. Éppen kérdezni is akartam, mikor, kit, kiket és hogyan támogatott? Erről is csak akkor beszélek, ha kérdeznek róla, mert nem kérkedem vele. 1993-ban adománnyal segítettem a Bányamúzeumot. 1994-ben szülőhelyem tehetséges fiataljainak megsegítésére „Peresi Alapítvány a Mátranováki Bányász-leszármazottakért” címen hoztam létre egy alapot, amelyből sok diák részesült támogatásban. Az alapítvány célja volt, hogy a jól képzett felsőfokú végzettségű tanulókat visszahozza a megyébe, hogy itt kamatoztassák tudásukat. 1995-ben a körzetemben lévő II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola tanulói erkölcsi nevelését támogatandó alapítottam a „Gizella-díjat”. Ezt követően a bátonyterenyei II. János Pál Pápa Katolikus Általános Iskola részére „Hit, remény, szeretet-díj”-at alapítottam, amit a ballagási ünnepségen adunk át. �PORTRÉ 73 Helytörténeti, írói munkássága is ismert szakmai körökben. 1999-ben magánkiadásban jelent meg a Nógrádi szénbányászat rövid története − Mátranovák-Bányatelep című munkám. 1998-tól tagja vagyok a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének. Szépirodalmi, történelmi, helytörténeti írásaim a kör által kiadott antológiákban jelennek meg rendszeresen. A kör tagjaival minden évben összejövünk, érdekes, színes rendezvényt is tartva, előadásokkal, felolvasásokkal, bemutatókkal. Ezeken a találkozókon is igyekszem szülőföldem jó hírét kelteni, Nógrád megye és települései értékeit is bemutatni. Széles körben, nagyon sokan ismerik, szeretik, elismerik a munkáját, több kitüntetésben is részesült. Az előbbinek jobban örülök, de az utóbbi is fontos. Kitüntetéseim közül Nógrád megye Perliczi János-díjára vagyok a legbüszkébb. Tudomásom szerint néhányszor felterjesztettek már Salgótarján Egészségügyéért Díj kitüntetésre is, amit azonban még nem kaptam meg. Végül: mire büszke leginkább, mire tekint vissza örömmel, és persze, hogyan telnek a napjai, mivel foglalkozik mostanában, Klárika? Mindarra büszke vagyok, amit elértem. Mindent önerőből. Az egész orvosi pályámra, a végzett lelkiismeretes, alapos, felelősségteljes és eredményes gyógyító és karitatív tevékenységemre, és különösen arra, hogy egy nagyon tartalmas élet van mögöttem. Minden más mellékes volt a pályámon kívül, még a házasságom is. Jó érzés visszagondolnom arra, hogy segíteni tudtam: egyfajta sajátos rehabilitációt is végeztem, amikor ösztöndíjjal támogattam az anyagi segítségre szoruló tehetséges fiatalokat a diploma megszerzésében. Ugyancsak fontosnak tartottam, tartom a honismeretet, a helytörténetet, a magyarság és családom eredetének kutatását, részbeni megírását. Örömmel tölt el, hogy öt kontinens 75 országában jártam, mindegyikbe felkészülten utazva, és – földrajzi, történelmi, kulturális ismeretekkel is felvértezetten − érkezve. Ennél is büszkébb vagyok, hogy sikerült sok-sok helyi értéket megmenteni az enyészettől. Fontos számomra, hogy az utókor, főleg az ott lakók emlékezzenek, hogy elődeink milyen csodákat alkottak. Legyenek erre büszkék és tanuljanak tőlük kultúrát, lokálpatriotizmust, elkötelezettséget, munkaszeretetet, szorgalmat és igényességet. Napjainkban is sokat olvasok és írok. Időnként színházba megyek, utazom, igyekszem hasznos és tartalmas életet élni, segíteni embertársaimnak, ahogy eddig is tettem. S hogy egyáltalán tehettem, azért hálát adok a jó Istennek. Köszönöm szépen a beszélgetést. �SZÉPIRODALOM 74 URAKY NOÉMI Apám anyámnak Kicsi feleségem ez nem szerelem a folyosón elmész mellettem és nem nézel rám ágyba bújsz mellém és nem érek hozzád kávéscsészékbe feketedett utolsó kortyok így, ahogy érzem magam így, ahogy érezlek kavarom az utolsó kortyom mert még gondolok rád százötvennél még eszembe jutsz a közértben de itthon mikor mellettem fekszel és elapad a tekintetem, ha a fal felé nézel kezecskéddel nyúlj hátra hozzám csukd le a szemeim csukd le a szemeid Anyám apámnak Kicsi férjem ez sem szerelem elmegyek melletted és félve tekintek alá ágyba bújok melléd és nem érsz hozzám a csésze alját nézed a valónk helyett így, ahogy érzem magam így, ahogy érezlek elvesztem az utolsó kortyodban mert már nem gondolok rád százötvennél mert önmagamat keresem a közértben de itthon mikor melletted fekszem és önmagamba vész az erőm, ha feléd fordulok kezecskéddel nyúlj előre hozzám csukd le a szemeim csukd le a szemeid �NÉZŐPONT 75 PÁSZTOR ÉVA „A csillag-igazgató vén remete” Egy roma festőművész és költő sorsának margójára A dokumentumfilm, amelyet a salgótarjáni Shah Timor filmrendező készített, címének minden szava önmagában is mély jelentéssel bír, egymásutániságában elgondolkoztató, különös hatású: „A csillag-igazgató vén remete”. Ki lehet, ki lehetett ez a vén remete, aki egyik versében nevezte magát „csillag-igazgató”-nak. A dokumentumfilm-összeállítás választ adott kérdésemre. Egy nehéz sorsú, magányos, nehéz sorsában és magányában is boldog, tehetséges, mégis boldogtalan ember megdöbbentő hatást keltő portréjával ismerkedtem meg. Salgótarjánban halála után feldolgozták fellelhető életművét, mutatják, népszerűsítik a mai napig. 2006-ban a város szobrot állított a tiszteletére, Szabó Tamás alkotását. 2008-ban megjelent egy kötet az akkori Nógrádi Történeti Múzeum gondozásában, amely nemcsak verseit tartalmazza, hanem akvarelljeit is, s még mindig akad feldolgozásra váró anyag – tudtam meg Shah Gabriellától, a Dornyay Béla Múzeum igazgatójától. Balázs János 1905-ben született, életének leghosszabb idejét a salgótarjáni Cigányhegyen élte. A két elemit végzett fiúcska nem szeretett iskolába járni, de olvasni annál inkább. A szeméttelepen gyűjtött folyóiratokból, könyvekből olyan ismeretekre tett szert, amit barátokká fogadott ismerősei csodáltak. Szerette az idős embereket, de a vele egykorúakat nem, inkább kerülte őket, míg gimnáziumba járó festegető cigány származású diákok fel nem keresték. A festőművésszé lett Botos Zoltán volt az egyik, Balázs János életében kulcsszerepet játszó fiatalember, aki ecsetet és vásznat ajándékozott az „ördög” hírében álló remetének, s festésre biztatta. Fricska Éva szerint azt az eszközt adta a kezébe, amivel kapcsolódni tudott a világhoz. A barátság Balázs János élete végéig tartott, s a mai napig szeretettel emlékszik a vele töltött időre, s megdöbbenve beszél 1977-ben bekövetkező haláláról s annak okairól. Önmagának festett, először a környezetét, s amikor elemi erővel jött az ihlet, s az szürreális látomásban a vászonra került, attól kezdve megállíthatatlan volt a folyamat. Őstehetségű pictor és poeta natus egy személy- �NÉZŐPONT 76 ben, aki fiatalként és a hatvanas éveiben is alkotott lírai műveket. „Limlom”-ból rakta össze magának a világot, a „föld-gödörben” lakó, „a szemétdomb tövében”, a „Cigányhegyen” élő ember, aki a nyakán köveket, a szívén sebeket cipelt egész életében. Földi Péter Kossuth-díjas festő szerint Balázs János művei részét képezik az egyetemes képzőművészetnek, Csontváry Kosztka Tivadar mellett a helye. Kovács Anna irodalomtörténész azt mondta, hogy sorsa József Attila-i sors. Szerinte Balázs János verseiben a lét kegyetlenségét, brutalitását, ugyanakkor szépségét is ábrázolta és hitte, a világ javítható, jobbítható. „Nem fogok kezembe addig ecsetet, amíg le nem írom minden keserűségemet.” Balázs János elemi erővel feltörő tehetségű művész-polihisztor, akinek „a napja soha nincsen lemenőben”. Ezt írja 1972-ben: „Már hatvanhét évet / valahogy megéltem, / de még sok fehér napot / látok a tűzben.” A legnagyobb erővel rendelkezett, a jósággal és a szeretettel, ezeket a tulajdonságokat „amíg éldegélek elfojtani nem lehet!” – írja a Magamat élve lángoló oszlopra felfeszítem című alkotásában. Volt, amikor dühös volt a világra, volt, amikor átok-szitok hagyta el a száját, volt, amikor viaskodott önmagával és az összevissza nyüzsgő emberi környezettel, és alkotott, alkotott, közben viselte sorsát „megtörten, soványan”. Oláh Zoltán tolmácsolásában hitelt érdemlően hangoztak el versei, s tárult fel az emlékezők előtt Balázs János élete, sorsa, gondolkodásmódja, világlátása. A film megtekintése és az azt követő beszélgetés alapján, amely a balassagyarmati Artéria művészeti klubban történt, feltárult előttem a „csillagigazgató” élete. Érdemes lenne minél több embernek megnézni Shah Timor filmjét. Megérintené a lelkeket, mert hitet közvetít, azt, hogy az alkotómunka boldoggá teszi az embert, s minden nehézség ellenére életben tartja. „Nyugalma bölcsesség, tekintete fény, s mint a sivatag, annyira vén, Nem homokásó, se nem szél toló, hanem az égen csillag-igazgató.” �SZÉPIRODALOM 77 FÜLEKI GÁBOR Plexus solaris Belém sötétlő tömeged pórusaimon ki-be jár, tüskéző körmeit meresztve vedlő űrt horzsol belterembe, melynek csak céltalan hite fáj, szaggatsz bár élőhús-csöveket. Izzó szemcsefémlés megannyi tetve, hurokká szorult vérző ecsetfonat, ellobban gyomrom éjszakáján, hajtva ezernyi tűhegyes fogat. Röpke fény fagyottan hálózó keresztje, érlepte, hamvazó márvány, kisiklasz lassan a távol ősien villogó anyagából, fetreng ellapult roncsom árván, jegechad szurdal át, rámgörbed a gát-bolt… ,,S bosszant néha bár, beszédbe szövi lényem, hiába, koszorús ábrándot pántol; szerelmét, mely mindent odadobna értem, nem bírom felfogni. Nem értem. Szemem az erdőbe fullad a fáktól.” �SZÉPIRODALOM 78 FÜLEKI GÁBOR Kettős Nem-lévő sörényre hajlott csalóka, renyhe szépség, suttogón pástjára sajgod szemed oldódó vétkét. Tudod: ő jó – ezt értve meg fogadd e húsodba tépést, s fuldokolva, kérve vedd a csilló mosolyba-térést. Incselegsz velem, hívogatsz, megragadnálak – hátba löksz; bár léptünk egybemérték; lekötsz, évekre, így fogadsz, míg belénk folyik a semmiség, két homályos, sárga fénykép. Arcod Arcod: anyanyelv, örökre belém marva, kérdőn kardinális elv, kérgembe égett. Beborít, pillanatba hajtva, cementporló susogás; fennsíkká tárult tökéletesség. Ki vagy te, félénk-szelíd kőomlás, ijesztőn egy velem? Ébredj, riadt, tilinkós pásztor, terelj szétszökkenő hadadba rendet; gyűrűzve ránk simul, s ott más sem történik, átsírva a létet: egymásként lüktet két önfeledt, piros nyelv. �SZÉPIRODALOM 79 RADNAI ISTVÁN Három láb a kórteremből Csak egy sváb ember lehet ilyen szívós. Az ősei puttonyban hordták fel a talajt, a rögöt, a földet a csupasz sziklára. Gondold el a messze északon, túl a termeszthetőség határán, hogyan is eredhetett meg ez a mélyen gyökerező növény, ha nem a legmeredekebb déli lejtőkre telepítették volna. Nincs az az erőgép, nincs az a traktor – ma sem! Nem, erre csak az ember képes, öszvér sem mássza meg ezeket a függőkerteket... Hogy visszatérjek a sík és sima, szavakkal könnyen bejárható vidékre, és elmeséljem annak a fura lábnak történetét, magam is kórházi ágyra kellett, hogy feküdjek. Mint afféle beépített ember, így beleláttam a dantei pokolba – és belehallgattam mély kürtőibe, ahonnan hörögve, meglett férfiak segélykiáltása hallatszott: – Mama, vigyél haza! – Persze ez a mama már nem a rég elporladt szüle volt, hanem a gyerekei anyja, a gyerekei és a feleség meg is jelentek. Nappal. Az éjszaka hangjai: – Az nem a maga szobája! Tessék már lefeküdni! – igen, az egyetlen fiatalos, de kemény hang a megtermett éjszakásé volt, akinek szólt, féloldalt dőlve ringatózott hátra, a saját szobájába. Még hogy saját, a kórházi szag és az éjszakai fények, amelyek a nyitott ajtókon bevilágítanak a kórterembe. Az egyetlen különbség a siralomház, a halálra ítéltek cellája és a kórterem között annyi volt csupán, hogy az ítéletet maga a természet hajtja végre. A szédülős asszony, aki cigarettáért rimánkodott a férjének az éjszakai derengésben, amit a folyosói villany keltett vándorútra, ahol horkolt vagy kiáltozott, sírt és zokogott a fájdalom, viaskodott és erőt vett a fájdalomcsillapítón. Cukorbetegek. Sebes lábúak és nehézkesen kövérek. Kiaszott csontkatonák. És majd mindenki pórázon vitte a katéterre kötött csomagot, melynek bizonytalan színű leve akkor is illatozott, ha olykor lecserélték. Átvonult az éjszaka a folyosókon, akkor is, ha a szereplők mozdulni sem tudtak, akár odakötötték-e a rácsot. Szóval feküdt az osztály, alvást mímelve hánykolódott, a berregő ritkán bőgött fel, néhány nyugtalanabb beteg a nővérre vágyott. �80 SZÉPIRODALOM Az éjszakás, hogy el ne aludjon, nővérállásban tölti a műszakot, az ügyeletes orvos számára – dísznek – ott az ágy, de ilyenkor, amikor a nyári huzatok lengetik a szobákban a függönyt, két-három emelet jut egy orvosra. Akár egy exitálás is megtörténhet, a természet rendje erősebb a gyógyszereknél. Aki nem adta fel, el-elbóbiskol. Várja a hajnalt, a mosdótálat. Az is az éjszakás reszortja, mert felkelni nem sokan tudnak, van, akit az erő hagyott el, van, akit már a lába. Az egyik féllábú beteg a mankót eszközként használja, hogy valami kívánatosat elérjen, hogy kipiszkálja az ágy alól, de aztán lehajolni mégsem tud, hiszen kizuhanna az ágyból – van, akivel ez is megtörténik, reggel koponyaröntgen, kötés a homlokán... A szívós ember – jövőre érné meg a kilencvenedik nyarat, de nem hittem volna, hogy megéri! A szívós sváb ember, aki még parasztnak, földművesnek született, és meg tudja becsülni a föld és a termés értékét. Szóval takarékos – nem élhetetlen. Nem a földről szedi az ütődött gyümölcsöt. Mit is kezdene a korai cseresznyével. Az nem lehullik, legfeljebb eltévedt seregélyek ülnek meg a fa csúcsán. Jó lesz időben. Időben kell leszedni, és a sárga busztól a ház előtt eladni a bandukoló vagy sietős és élhetetlen embereknek. Nem lusták, csak élhetetlenek. A fia is az, villanyszerelő, át kell öltöznie, ha be akar jönni látogatóba. Autója van és szégyelli. Nem az apját, vagy mégis. De fogjuk fel inkább a munkásruháját, poros, aki vésővel, fúróval és horonymaróval dolgozik, annak átizzadt ruhájára rátapad. A gipsz is ráfröccsen, amikor a vezetéket rögzíti a falba. Szóval a fia autóval jár és nem veszi észre, hogy megérett a korai. Pedig kincs a korai cseresznye, akkora kincs, hogy tíz szemet a szárával csokorba kötöttek, mint a virágot szokták – de az rég volt. Amikor az emberek megbecsülték a pénzt is, nem szórták, nem reklámok voltak, fogyassz és fogyókúrázz! Kenyérjegy lapult az elnyűtt pénztárcában, főleg a városi népeknél, pedig beszolgáltatni is kellett, így falun sem maradt elég. De kenyérjegy, tejjegy nem mindenkinek járt. És a vajat választani lehetett – tej helyett. Vagy húst a húsjegyre, de a felvágott, a kolbász, az is választható volt, vagy tőkehús, vagy zsír, vagy… Abban a világban a választás ebből állt, vagy-vagy. Sváb ember volt, sűrű, kérges tenyerű, tömzsi, szívós és erős. A korait akarta leszedni, amelynek fura tulajdonsága, hogy a törékeny ágak végén érik, alig babszemnyi, lehet, hogy kicsit ízetlen, se nem édes, se nem fekete, se nem ropogós. Korai. �SZÉPIRODALOM 81 Amikor a szomszédasszony meglátta, elájult. Nem, hogy a szava akadt volna el. Nem, kiszaladt mindkét lábából az erő, nem tetette magát, helyben összeroskadt. A percek óráknak tűntek, mire valaki összeszedte magát és mentőt hívott a maroktelefonon. Bunkófonnak becéztük akkortájt a féltéglányi mobilt, de az egyik szomszédnál volt, szerencsére. Itt, a kertek alatt, mire valami vezetékeshez odafutottak volna, talán el is vérzik. Maga sem mert körülnézni, nem is ocsúdott annyira, hogy fájt volna, a fa alá huppant, az ág fennakadt – a cipője méterekre tőle – benne a lába. Úgy bizony! A lábfeje a cipővel. Lecsatolta a derékszíjat, merthogy akkurátus ember volt, felöltözött rendesen a gyümölcsszedéshez. Minden reggel megborotválkozott. A megroppant faág úgy lógott a cseresznyefa törzséről, teli koraival, mintha nem is akarná elhagyni. Bezzeg a lába! A mentőorvos nem hitt a szemének! A combját elkötötte, szívós sváb ember volt, de mobilja nem volt. Kiáltozott, sokra nem ment volna vele. A szomszédasszony is, na, szépen vagyunk, a látványtól elájult. A fia, aki orvos a közeli városban, a keresésére indult. Bent volt a házban, ment a tévé, semmit sem hallott, de a leves felforrt, az asszony friss petrezselyemért kifutott a kertbe. A fia így szereti, egy csokor friss petrezselyem a csirkelevesbe. A csirke persze bolti, de a kiskertben megtermett a petrezselyem. A gyökérzöldség, a répa kevésbé, bolti az is. Talán a szomszédasszony fia, a látogató mentette meg az öreg életét, talán az életösztön. Szívós sváb ember. A mentőorvos, aki mint a demonstrációs táblán vagy a boncteremben, az inakat, izmokat megszámolhatta volna, látott már balesetet, így a cipőt a hordágyra tette. Megizzadtak a kora tavaszi enyhe időben, mire kiértek az öreggel az utcára. Még alig múlt nyolcvan, a kilói, hát azok meghaladták, pedig csak alacsony, sűrű, csontos és izmos ember volt – messzire kellett vinni a kertből az utcára. Meg is álltak, megtörölték a homlokukat, pedig siettek. A gépkocsivezető ott szerencsétlenkedett a kertkapuban, nem tudott behajtani. Valaki levette a rozsdás lakatot a kapuról, de azt úgy benőtték a bokrok! A fia, igen, az, aki át szokott öltözni, nem bajlódott, félreállt a járdán, majd kikerülik. A mentősök szirénázva el. A kórházba, talán éppen ebbe a kórházba, de a traumatológiai műtőbe. Beszóltak jó előre, az orvosok és a műtősnő beöltözve, az altatóorvos sebesen húzta magára, a fehér köpeny le, mindenki zöldben, bekötött fejjel, maga előtt a maszkkal, az injekció felszíva... hó-rukk, egy-kettő-három – hangosan számoltak, egy lendülettel fek- �82 SZÉPIRODALOM tették a műtőasztalra. A nadrágot már a mentősök levágták róla. A lába a cipővel. Csuda tudja, hogyan fertőtlenítették. Ide a belosztályra már a saját lábán jött, közel a kilencvenhez. Neki nem volt mankója, csak botja, ki is ment rajta, amikor a záró elkészült. Szívós sváb ember. A gyógyszert felírták, a kivizsgálás megtörtént. A korai cseresznye kiszáradt, ahogy a meggyfák is. Talán Csernobil, talán az évek óta tartó aszály. De a lábát majd tíz éve visszavarrták. Szívós sváb ember. A nehéz illatú szoba sarkában valaki nappal is nyöszörgött, középen, a másik öregember a mankóját eszközként használta. Azt mondják, már a csimpánzok is, bottal… bottal szerzik meg, amit nem érnek el – az öreg szintén a saját lábán jött be, fel is rótta, amikor rákérdeztem. Hogy is lehetne a saját lába a műláb! Dolgos ember lehetett ő is, most csak dünnyögött, nem látogatta senki, hát maradt, ő és a katéter. Egyikünk sem fiatal, akik az ágyat nyomtuk a kórteremben. Enni már nem akart, éjszakánként hívta a halált, a megmentő angyalt. Nem ette meg a reggelit, nem ette meg az ebédet. Csak egyszer. Akkor, amikor a gyerekeit várta, hogy hazavigyék. Aznap még beszélt is hozzám. De a hólyagrák nem viccel, a fájdalom sem. Eljöttem. Ő még maradt egy kicsit, amíg a természet a munkáját bevégzi. Eljöttem, egy marék recepttel, leletekkel, haladékkal. Aki még nem feküdt ilyen helyen, nem hiszi. Mint ahogyan a holdat sem hiszi el senki a képen. Giccs. Túlzás. Akit még nem vittek lassuló, fáradt lábai a közelgő éjszakában, ha menni kell. A holdat sem hiszi, ahogy a halált. Pedig derült estéken a hold, afféle kifli, elkísér, közelebb nem ereszt, hív magával, nem is távolodik – csalogat, mint a holdkórost. �PALÓC KONYHA 83 Nagy Zsófia konyhája Kedves Olvasó! Nagy Zsófia vagyok Ipolynagyfaluról, a régi palóc konyha hagyományainak továbbvivője. A sütés-főzés öröme nálam már gyermekkoromban kezdődött, amikor a nagymamám konyhájában (aki szakácsnő volt) segédkezhettem. Tőle tanultam meg az első fontos lépéseket, az alapvető konyhai praktikákat, fortélyokat. Minden foglalkoztatott, és a mai napig izgalomba hoz, ami a gasztronómiával kapcsolatos, állandóan újabb inspirációkat, forrásokat, ötleteket keresek. Az évek tapasztalatai során nem volt nehéz rájönni arra, hogy mi volt nagymamáink ízletes ételeinek a titka: az otthon megtermelt, mindig kéznél lévő friss alapanyagok. A zsenge, ropogós zöldség, az üde, zamatos gyümölcs és a házi eleségen nevelt állatok egészséges húsa. Ezt igazolja a mai gasztroirányzat is. Korunk embere egyre jobban odafigyel az étkezésre, a természetességre s az egyszerűségre törekedik. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a körülöttünk lévő világ változik: egyrészt erősödik a visszatérni akarás a hagyományos ételek ízvilágához, másrészt új ízek is hódítanak, és sok családban módosul a főzéshez, evéshez való viszony. Én is szívesen kísérletezem új ízekkel, módszerekkel, sajátos receptúráim legtöbbször ötvözik a hagyományosat a modernebb irányzatokkal. Igyekszem úgy összeállítani a receptjeimet, hogy könnyen elkészíthetők s egészségesek legyenek. Küldetésemnek érzem a palócföldi gasztronómiai hagyományok ápolását, azért, hogy át tudjuk adni és megőrizni a jövő nemzedékének a mi családi értékeinket, hagyományainkat, főzési-sütési szokásainkat, hogy unokáink, dédunokáink is megismerhessék, megszeressék az őseik ízkultúráját, mivel a konyhaművészet összeforr a családok életével. Az ízletes főzelékek, az illatos kalácsok, a ropogós sültek, a lakodalmas sütemények mind az étkezési szokásaink nélkülözhetetlen részei maradnak. Bízom benne, hogy ebben a rovatban mindenki talál az ízlésének megfelelő receptet, s kedvet kap hozzá, hogy kipróbálja, esetleg saját ötleteinek hozzáadásával továbbgondolja, és szeretettel megfűszerezve örömet szerez mindazoknak, akiket asztala mellé ültet. Mert ne feledjék: a jó étel szeretettel készül! �PALÓC KONYHA 84 RECEPTEK Krumplisdedelle Hozzávalók a tésztához: 40 dkg rétesliszt, 1 tk. só, 2,5 dl víz. A töltelékhez: 4-5 db krumpli, 1 tk. só, 1 nagy fej vöröshagyma, kb. 3 ek. zsír. A tetejére: 30-40 dkg juhtúró, olvasztott zsír vagy 20-25 dkg füstölt szalonna. A lisztből a sóval és a vízzel tésztát gyúrunk. 2 cipót készítünk belőle, és külön-külön kb. 1,5 mm vastagságúra kinyújtjuk. A töltelékhez az apró kockákra vágott krumplit sós vízben megfőzzük. Leszűrjük, majd krumplinyomóval áttörjük. Ráöntjük az aranysárgára pirított hagymát, és jól kikeverjük. Az egyik lapra kis halmokat rakunk a töltelékből, a másik lappal letakarjuk, és a tésztát a halmok között lenyomkodjuk. Derelyevágóval egyforma nagyságú kockákra vágjuk. A tésztát forrásban lévő vízben kifőzzük (kb. 3 percig). Tálba szedjük, és meglocsoljuk az olvasztott zsírral vagy �PALÓC KONYHA 85 pedig a szalonna kisült zsírjával. Rámorzsoljuk a juhtúrót, óvatosan átkeverjük vele a tésztát. A tetejét megszórjuk a sült szalonnapörcökkel. Tejföllel kínáljuk. Krumplis lepény Hozzávalók: 50 dkg rétesliszt, pici só, 1 ek. zsír, 3 dl tej, 1 ek. cukor, 5 dkg élesztő. A töltelékhez: kb. 1 ½ kg krumpli, 20 dkg cukor, 4 cs. vaníliás cukor, 1 liter aludt tej. A tetejére: őrölt fahéj. A lisztben elmorzsoljuk a sót, a zsírt, hozzáadjuk a langyos cukros tejben felfuttatott élesztőt, és sima tésztává dagasztjuk. A krumplit héjában megfőzzük, meghámozzuk és krumplinyomón finomra áttörjük. Ízesítjük a vaníliás- és kristálycukorral, majd fokozatosan hozzákeverjük az aludttejet. Krémszerű masszát kapunk. A megkelt tésztát kizsírozott tepsire helyezzük, majd rákenjük a krumplis tölteléket. A tetejét megszórjuk őrölt fahéjjal. Előmelegített sütőben készre sütjük. Krumplis pogácsa Hozzávalók: 50 dkg liszt, 1 dl olaj, 1 tojás, 5 dkg élesztő, 1 tk. só, 20 dkg krumpli, 12 dkg vaj, 2 dl tejföl, 1 ek. cukor, 1 dl tej. A krumplit héjában megfőzzük és lereszeljük. A langyos tejben feloldjuk a cukrot és belemorzsoljuk az élesztőt. A lisztet, a tojást, a sót, a krumplit, olajat, tejfölt és a felfuttatott élesztőt jól kidolgozzuk, majd kb. 50 percig kelesztjük. A megkelt tésztát kinyújtjuk 1 cm vastagságúra, és ráreszeljük a vajat. Összehajtogatjuk, alulról fel, fentről rá, és kétoldalról is behajtjuk, így egy réteges téglalapot kapunk. 10 percig pihentetjük. A hajtogatást még kétszer megismételjük. Utána 1,5 cm vastagságúra elnyújtjuk, berácsozzuk, majd pogácsaszaggatóval kiszaggatjuk. Sütőpapírral bélelt tepsibe rakjuk. A tetejüket lekenjük tojással. Előmelegített sütőben sütjük. �KUTATÓTERÜLET 86 CSERJÉS KATALIN A Hajnóczy Péter-hagyaték átvétele A hagyatékgondozó munka kezdetei1 A 2010-es év elejétől Reményi József Tamás, ki pártfogója, szakmai irányítója csoportunknak, átadta nekem – mint a Hajnóczy-műhely vezetőjének – a hagyaték 9 nagydobozát, s a feldolgozás munkája a tanszéki hagyaték-bemutatók után 2010 nyarán megkezdődött. Műhelyem e megtisztelő ajándék átvételekor nagy felelősséget és szerteágazó feladatokat vett magára. E dobozok (melyek a Hajnóczy-szövegekben oly gyakran feltűnő, gyűrött papírhalmot tartalmazó sportszatyor helyébe’ realizálódtak) tartalma változatos, áttekintésük, katalogizálásuk roppant munkaigényes. A dobozok közül öt tartalmazza az irodalmi hagyatékot; egy dobozban jelentős mennyiségű személyes dokumentumot, leveleket, határidőnaplókat találtunk; újabb egy doboz tárolja Az elkülönítő paksamétáját; egy másik kartonban könyveket, az utolsó dobozban újságkivágásokat találtunk. 10 évvel a hagyatéki munka megkezdése után véleményem árnyalódott. Ami a már ismert, publikált életművet illeti: még nagyon sok elmaradásunk van. Messze nem írtunk még minden szövegről (nem egy olyan szöveg van, melyről még soha senki nem írt), míg bizonyos művek a tanulmányok szempontjából túlreprezentáltnak látszanak, anélkül, hogy minden szövegbelső problémát feloldanának az értelmező szövegek. E hiányokon valamelyest enyhítettek országos és kari konferenciáink a maguk tematikus irányultságával, s a hozzájuk kapcsolt tanulmánykötetek. De mikor jön el az idő, hogy A szakácsnak, a Last trainnek, a Dinamitnak is meglegyen a maga konferenciája, vagy éppen az M-nek, szerteágazó, a Vulkán alattot jóval meghaladó Lowry-intertextusával?! A Dinamit2, A her1 2 A Palócföld 2011/1. számában bemutatkozott olvasóinknak a Hajnóczy-műhely. Az azóta eltelt időszak tevékenységébe és egy újabb szövegfeldolgozás részleteibe avatja be olvasóit a műhely vezetője. (A Szerk.) Ezt olvastuk a Soproni Színház honlapján: „Versmondó maratonnal nyílott meg a Magyar Költészet Hete rendezvénysorozat április 6-án a Soproni Petőfi Színházban. A program után délután Gergye Rezső, a vasvári Nagy Gáspár Művelődési Központ igazgatója adta elő Hajnóczy Péter: Dinamit című monodrámáját. A produkció országos ezüst minősítést nyert a XI. Vasvári Színját- �KUTATÓTERÜLET 87 ceg3 és a Last train című monodrámák kísérletező színpadra állítása éppen hogy elkezdődött, s vajon lesz-e folytatás? Nem készült még film a Ló a keramiton című kiemelkedően izgalmas, az életmű kaleidoszkópikus összefoglalásának is tekinthető filmforgatókönyvből sem, s nem rendeltünk szimpóziumot a legszélső, legkritikusabb kétpetéjű szöveg-ikerpárhoz, A vese-szörphöz és az Embólia kissszonyhoz, s gondolkodott-e már valaki par excellence a Galopp Ady-betétein etc. Így az életmű stabil törzsanyaga is hosszú évek munkáját, terepét szolgáltatja még. A helyzet a hagyatékkal, ha nem összetettebb is, de más. Itt még mindig sok tekintetben ismeretlen terepen vagyunk, mert ha Reményi József Tamás el is látta rövid jegyzeteivel, címkéivel az átadott dobozok beltartalmait (spirálfüzeteit, nejlonlonzacskós paksamétáit), s mi magunk is már annyi körben s annyian dolgoztunk az anyagon –, ám mindez csak a tájékozódást segítette, és annak belátását, hogy elvégezhetetlenül sok a feladat, s még az alapok sincsenek teljességgel feltárva. Sok tekintetben az én memóriám az otthona és regisztrációja, el-elhomályosuló és kiélesedő térképe a dobozok szövegvilágának. Aleatorikus, kalandos – és a kockázatot sem nélkülöző helyzet… Hajnóczy Péter kéz- és gépiratainak gondozása különös látószöget biztosított a már ismert szövegekhez. A kéznyomok, nehezen olvasható feljegyzések, beszúrások, egy zaklatott, meg-megszakadó gondolkodás- és munkafolyamat lenyomatai nem mindig képeznek közvetlen átjárást a befejezett, publikált művekhez. Hagyatékgondozó munkánk: a betűzgetés, kibetűzés, átírás, másolás, jegyzetelés gazdag tapasztalatokat hordoz (legalább négyféle, merőben eltérő írásképpel találkoztunk; megismerve e duktusokat, lassan a kedélyváltozások, koncentrációs állapotok is leszűrhetők lettek: megrendítő közelség egy rég halott emberhez; azt látom, taszó Fesztiválon, és most a soproni érdeklődőket is lenyűgözte.” Korábban a Vasvári Színi Egylet adta elő, 1997-ben. 3 Hajnóczy Péter: A herceg. Játssza: Harsányi Attila. Díszlet és jelmez: Szántó Cecília Mária−Brzózka Marek. Fény és látvány: Sanyibá. Film: Papp Melinda. Asszisztens: Zsíros Linda. Rendezés: Balog József. Ábrahám és Izsák története 1980-ban. Ahogy Hajnóczy hátrahagyta. Hátrahagyott írás. A Színművész története. Ahogy. Hátrahagyva. „…Valaki aztán megkérdezte tőle: „Miért lóg a nyakadban kereszt? Úgy véled, van Isten?!” „Természetesen van” – válaszolta a férfi, s intett a fizetőpincérnek.” MASZK Egyesület Szeged 2012. Bemutató: szeptember 18. este fél 8. Régi Zsinagóga. Készült az NKA támogatásával. Harsányi Attila a darabot azóta a Grand Caféban is előadta, Balog József átigazításában, 2015-ös szimpóziumunk zárásaként. �88 KUTATÓTERÜLET pintom, amit ő, hajdan). E tapasztalat egyik eleme maga a látványegyüttes, a füzetlapok kalligráfiája, vizualitása. A szenvedélyes, olykor agresszív írásképet grafikai jelek, türelmetlen, alakjukban ismétlődő, variálódó ábrák szakítják meg. Hajnóczy vonalaz, színez, szakaszokat, kockákat, geometrikus gólemeket rajzol a sorok közé, ezáltal beékeléseket, bemélyítéseket, pszichogramokat, gondolati térképeket hozva létre. Mindez a „barangolás és pásztázás” az eddig ismeretlen életműdarabok terében és idejében megkerülhetetlenné teszi bizonyos kérdések fölvetését: szerző és elbeszélő viszonya; fikció és biografikus fikció kérdéskörei; átmeneti és végleges formák egymás mellett élése. Hajnóczy Péter opuszáról és prózapoétikájáról csak töredékes képünk lehet mindaddig, amíg az eddig nem azonosított szálakat nem tudjuk a felfejtendő nyelvi szőttes összefüggéseibe helyezni. Ugyanakkor tudjuk, észleljük, hogy sok szövegdarabka megoldatlan, feloldhatatlan marad, nem minden név, cím, utalás lesz végül filológiailag pontosítható. E tapogatózó, lassú nyomkeresés mégis igen termékeny állapotnak bizonyul a kutató számára: kapocs és visszanyúlás a szövegelőttes-stádiumokhoz; majd a keletkezésben lévő szöveg; a már megírt, de még javítatlan, végül a véglegesnek szánt textus, és annak további alkotói olvasatai. Különlegesen telített vizuális mezők létrejöttének lehetünk tanúi a hagyatéki lapokat vizsgálva. Szakemberek segítségül hívása, felkeresése, megkérdezése után a hagyatékgondozó munka első lépéseként katalogizáltunk: a dobozoknak, majd a bennük talált dokumentumoknak is számkódokat adtunk, végül a dokumentumokat is oldalszámoztuk. A továbbiakban szkennelés és fényképezés által gépre vittük az anyagot. Az átírások munkája folyamatosan halad előre, elkészült a közös ímélfelületen létező ún. Hajnóczy képes-ábécé. Újrarendezések folynak a feldolgozási munka előrehaladtán, tartalmi katalógus, időrendi dokumentumtérkép, excel-táblázat készül. A 2018-as esztendőben Ludmán Katalin tagtársunk (ELTE BTK magyar szak, Miskolci Egyetem, PhD) újrarögzítette, stabilizálta a hagyatéki anyagot, köszönet érte. Sokat várunk a közös munkától! A Petőfi Irodalmi Múzeum jóvoltából a Hajnóczy-életmű mostanra digitalizálva is olvasható: A Digitális Irodalmi Akadémia 2018. szeptember 17-i ülésén a DIA posztumusz tagjává választották Hajnóczy Pétert. Köszönet érte! �KUTATÓTERÜLET 89 Hajnóczy Péter: PÉNTEK − több részből egybefűzött, nem véglegesített hagyatéki szövegcsoport; gép-, ill. kéziratok − 2. Naplóbejegyzés 197.. december 7-én (gépelve, igen halványan látszik; fekete tollal és zöld filccel megkeretezve, hozzáragasztással; fenti cím lehúzva)4 Tegnap együtt voltam I.-vel, de az igazat megvallva, nem sok örömem telt benne egyikünknek sem. Délután találkoztunk, és néhány perc beszélgetés után I. megkérdezte, nem kísérném-e el egy darabig. Szemeregni kezdett az eső. Szívesen elkísérem, válaszoltam, és nemsokára együtt préselődtünk a zsúfolt villamoson: I.-ék Buda egy olyan részén laktak, ahol emlékezetem szerint még nem jártam. Mikor megérkeztünk, I. kiment a konyhába teát főzni, közben föltett egy Mozart-lemezt. Én leültem a heverőre és cigarettáztam. Itt, ezen a heverőn valószínűleg hamarosan megtörténik az, amire egyáltalán nem vágytam, de amire kötelességszerűen mégis törekednem kell. Nem mintha I. csúnya lenne vagy testi hibás, de bennem soha nem keltett valami nagy hajlandóságot, hogy „közelebbi kapcsolatba” kerüljek vele. Míg főtt a tea, és hallgattam a zenét, lelkiismeretfurdalás fogott el, hogy mit mondok majd a feleségemnek, hol voltam, miért késtem el stb.; a legszívesebben fogtam volna a kabátomat, és indultam volna haza… Végre elkészült a tea. Szótlanul megittunk egy csészével a konyhában: arra gondoltam, vajon I. is keserű kötelességének érzi, hogy lefeküdjön velem, mivel más egyebet már nem tudunk egymással kezdeni? Az is megfordult a fejemben: hátha I. még „ártatlan”, és még nem volt férfivel? Ez nem volt valószínű, de természetesen nem volt lehetetlen: a gondolatra, hogy egy szűz leánnyal kell bajoskodnom, végigfutott a hátamon a hideg. Eszembe jutott, mint aki ettől az emléktől vár segítséget, az a bizonyos szeptemberi nap, amikor én veszítettem el a már régóta nehezen viselt ártatlanságomat, eszembe jutott a vörös hajú Mari, az első szerelmem… Egy presszóban ismerkedtünk meg, ahol délután és este konyakozni és nézelődni szoktam: pontosabban a vörös hajú Mari volt az, aki szerét ejtette valamiképp, hogy megismerkedjék velem. Ő huszonnyolc éves volt, én tizenhét. Egy félóra elteltével nem csináltunk egyebet, csak egymást 4 1. lapját ld. illusztrációként �90 KUTATÓTERÜLET néztük kéz a kézben az asztalnál; majd Marinak el kellett valahová mennie – ennek őszintén megörültem, mint aki a találkozás élményét nyugodtan és egyedül akarja ízlelgetni --, s megbeszéltük, hogy másnap találkozunk, illetve Mari megadta a lakása címét, hogy délelőtt keressem fel. Mindez körülbelül délelőtt 10 óra körül történt, előttem volt hát egy csodálatos nap és egy teljes éjszaka, amikor újra és újra felidéztem találkozásunk legapróbb mozzanatát is, Mari arcát, a ruhája illatát, egyszóval mindent, ami csak akkor történt, és megpróbáltam elképzelni azt is, hogy mi történik majd másnap. Mari nem volt egyedül, egy vékony, fekete hajú nővel műanyag katonákat festettek egy asztalnál. Az asztalra helyezett hatalmas, festékfoltos deszkalapon sorban feküdtek a műanyag katonák, előttük sorakoztak a festékes tégelyek, az ecsetek és a vászondarabok, amelyekbe Mariék az ecseteket törölték. Mari láthatólag feszélyezetten viselkedett, mint aki nem akar bensőségesebb érzelmeket nyilvánítani a fekete hajú nő előtt, aki kifejezetten barátságtalanul, sőt ellenségesen méregetett. Néztem, hogy dolgoznak, és egyik cigarettát szívtam a másik után. Később megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamit. Inkább menjek el a boltba valami ennivalóért, és hozzak két üveg bort is, válaszolta Mari. Mikor visszajöttem a közértből, a sovány, fekete hajú nő ott állt az ajtóban, mint aki búcsúzik, és egész testében rázta a sírás. Mari komoly, szigorú arccal állt mellette, és valami olyasmit mondott a nőnek, hogy „ne rendezzen itt cirkuszt, mikor semmi joga nincs hozzá”. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy a „cirkusz” valamiképp szoros összefüggésben van az én megjelenésemmel, és hirtelen olyan szemmel kezdtem méregetni a fekete hajú nőt, ahogy az engem: a vetélytárs szemével. Csakhogy – úgy tűnt – az én dolgom könnyebb, mert nyilvánvalóan én voltam a győztes, ő pedig a legyőzött. De arról, hogy pontosan miben is áll ez a győzelem, nem tudtam semmit, csak a lényegét sejtettem meg, hogy semmi okom a szánakozásra, hogy én – természetesen – fontosabb vagyok a vörös hajú Marinak, mint ez a vörösre sírt szemű, sovány vállú nő. „Akkor én megyek” – mondta, és Marira nézett, hogy ő majd tartóztatja: nem, ne menjen, maradjon még… De Mari nem mondta, hogy maradjon. „Ahogy gondolod”, villant meg szürkéskék szeme, „ha úgy látod jónak, hogy jeleneteket rendezz, akkor csak menj”. A sovány nő becsapta maga után az ajtót, én diadalittasan hallgattam a lépcsőkön a távolodó cipőkopogást. �KUTATÓTERÜLET 91 �92 KUTATÓTERÜLET Péntek – kommentárok három (esetlegesen?) egybefűzött hagyatéki szövegforgácshoz − Mi történne, ha belátnánk, hogy a Hajnóczy-szövegek egyik poétikai karaktervonása és célja éppen az, hogy radikális kívülállásként határozzák meg az olvasót?! – idézem Faragó Kornélia tanulmányából.5 Hogy a szerző kizárja az olvasót a megértésből; hogy az olvasó olykor felkészületlen kérdezőnek érezze magát; hogy kénytelen legyen tudomásul venni kívülrekedtségét: azaz, hogy nem nyerhet bebocsáttatást a szövegvilágba. Az olvasó mint radikális kívülállás. Kívülre állítottság. Egyszersmind a hős kívül-levésének, külön-létének elbeszélése is. A tisztán kivehető viszonyok és viszonylatok hiánya; kétséget támasztó, bizalomra nem méltó helyzetek generálása. Válaszhiány. Kérdések a válaszok helyett. Tudom. De: tudom-e? A szöveg gyakran kikérdezhetetlennek bizonyul Hajnóczynál. „...nem valószínű, de nem lehetetlen...” – hangzik fel nem egyszer a mondat a Hajnóczy-prózában. Így most vizsgált szövegdarabunkban is. A Hajnóczy-műhely részéről 2010. október vége és 2011. június 9. közt készült részletes tartalmi katalógus, mely a 9 hagyatéki doboz anyagát veszi számba fontos jegyzetekkel kiegészítve, jelen szövegünket a következőképpen jegyzi: Péntek. 2. doboz, 2. 04 (?) egy műanyag tokban Péntek címmel Hajnóczy elkezdi írni A szakács című szöveget, három lapnyi kézírás van meg belőle. A jegyzék azonban nem látszik észrevenni, hogy a jelzett szöveg a 3. oldal után radikálisan másra vált: egy újabb novellába kezd. Álljon itt néhány rövid megjegyzés a hagyaték első rendezői által közös nejlonborítóba zárt, s a jóval később munkához látó Hajnóczy-műhely által egyelőre nem bolygatott, csupán feltárt és digitalizált szöveghármasról! A hagyaték más helyén fellelt fejezet-előző, lehúzott mottókról korábban értekeztem már munkatársaimmal együtt.6 A kérdés most az lehet, 5 Faragó Kornélia 2009. Dialogikus várakozások. A kérdezésprobléma Hajnóczy Péter prózájában. In: Tudom. De: tudom-e? A párbeszéd kiterjesztése – az újraolvasás lehetőségei. Hajnóczy-tanulmányok III. Szerk. Cserjés Katalin. Lectum Kiadó, Szeged. 11−19. 6 Cserjés Katalin: Eltávolított mottók emlékei. Bagi Anita: A szakács mottóinak feldolgozásáról. Rákosné Horváth Erzsébet: A szakács mottói. Dányi Ágnes: A szakÁCS mennyei útja. Hoványi Márton: A szakács, Daphnisz és Khloé. In: Hajnóczy a könyvtárban. Vége/láthatatlan párbeszédben. Hajnóczy-tanulmányok V. Szerk. Cserjés Katalin, Hoványi Márton, Nagy Tamás. Yes-Press 2001.Bt. 2016, 133–139.; 129–133.; 139–143.; 143–144.; 145–146. �KUTATÓTERÜLET 93 hogy az évtizedekkel ezelőtti rendező kéz e 3 oldalas gépiratot milyen meggondolásoknál fogva kapcsolta együvé a rákövetkező két szövegdarabbal. A 2. szövegegység rokonságaira már utaltam. Újdonság lehet itt a Marival történő megismerkedés plasztikus leírása, benne a műanyag katonák festésének magyarázatot nem nyerő, a történésbe furcsán illeszkedni látszó bemutatása. Utalnék itt a (játék-/ólom-) katonák nem ritka előbukkanására az életműben.7 Végül egy hozzátétel, megjegyzés a 2. doboz további tartalomjegyzékéhez: A 2.13. jelzetű dokumentumban, a füzet végén, fejjel lefelé a szerző elkezdi írni a Martinovics összeesküvés című tervet. Ez a hagyaték legkülönbözőbb pontjain fejét felütő szövegszál, regényterv és szinopszis, e jegyzetek és kommentárok, kezdemények – egy következő publikáció előkészítő munkálataira várnak. A Széchenyi- és Kossuth-jegyzetekkel, hozzáfűzésekkel együtt mutatva ékesen Hajnóczy Péter makacs történelmi érdeklődését. Hajnóczy Péter 7 „… a kékből kell kiindulni…” – Hajnóczy a könyvtárban. In: Hajnóczy a könyvtárban, 21–51. �HAGYOMÁNY 94 KÚTI ISTVÁN Bányászhimnusz Hazánk bányászok által lakott településein ismert a bányászhimnusz szövege, de a szélesebb körben való megismerhetőségért ide idézem: Szerencse fel! Szerencse le, Ilyen a bányász élete. Váratlan vész rohanja meg, Mint bérctetőt a fergeteg. Nem kincs után sóvárgok én, Bányász kislányt óhajtok én. Bányász kislányt óhajt szívem, Ki szívében bányász legyen. És hogyha majd a föld ölében Végóránkat éljük, Isten kezében életünk, Ő megsegít, reméljük! S te kisleány ne bánkódjál, Bányásznak halni szép halál! Egekbe szállani fel, fel! Szerencse fel! Szerencse fel! Szerencse fel! Az első írott nyoma az 1853-as selmeci emlékkönyvben található, de bányászhimnuszként csak 1880-ban említik. Kunoss Endre versszövegeinek felhasználásával, ebben a formában először 1905-ben található. A bányásztelepülések templomaiban, bányásznap alkalmával (általában Borbála-napon, december 4-én, de voltak vidékek, ahol más időpontban tartották) a hívek, esetleg a bányász dalkörrel együtt énekelték. A bányász fúvószenekaroknak is állandó műsorszáma volt. Magyarországon egyeseknek problémát jelentett az ún. profán (világi) bányászhimnusz éneklése az egyházi szertartásokon, mondván, nem illik a templomba. Néhai metallográfiai professzorom (Verő József akadémi- �HAGYOMÁNY 95 kus) elbeszéléséből tudom – aki az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület (OMBKE) elnökségi tagja is volt –, hogy külön napirendként foglalkoztak a témával. Megkeresés alapján tárgyalta az elnökség, hogy új bányászhimnuszt szükséges íratni, mert a „bányász kislányt óhajtok én…” szöveg „gerjedelmeket” ébreszt a hallgatókban és az éneklőkben. Ekkor ő szót kért és elmondta, hogy életében nagyon sokszor énekelte a bányászhimnuszt – templomban és templomon kívül, de még soha semmiféle gerjedelmet nem érzett. Hozzászólása alapján elvetették az új bányászhimnusz készíttetését. Itt említem meg, hogy a kohásznótából lett kohászhimnuszból is hiányzik a himnuszokra jellemző emelkedettség, amikor azt énekeljük, hogy „rityeg-rotyog a kohó…”. 1945 után már nem a bányász kislánnyal lett a baj, hanem az Isten nevével. A rendszernek a bányászok munkájára szüksége volt, ezért senki nem akart velük ujjat húzni, elegendőnek találták, hogy az „Isten” helyére „a sors” került. A szótagszám megegyezett, így a kottán sem kellett változtatni. Azért, hogy ne a bányászok védőszentjének ünnepén legyen a bányásznap, törvénybe foglalták a szeptember első vasárnapi időpontot (az 1919-ben eldördült tatabányai csendőrsortűzhöz és annak áldozataihoz kapcsolták). Hűségpénz fizetése, egész napos színvonalas kultúrműsor, népművészeti és kirakodóvásár (ahol az országos hiánycikkeket is be lehetett szerezni) tette vonzóvá és emlékezetessé a bányásznapot. A templomokban természetesen ekkor a módosított változatban énekelték a bányászhimnuszt. Érdemes párhuzamot vonni Kölcsey Ferenc Himnusza és a bányászhimnusz sorsa között. Nemzeti imádságunk helyett Rákosi Mátyás is újat akart íratni, de Kodály Zoltán és Illyés Gyula diplomatikusan elhárította a megbízást. A bányászhimnusz egyházi változatát először 1999-ben hallottuk Valiskó Ferenc barátommal – akivel együtt képviseltük a Salgótarjáni ErdélyKört – az óradnai templom 175. évfordulójára rendezett búcsún. A későbbiek folyamán kerültem kapcsolatba Máriás Józseffel, aki Nagybányáról települt át Nyíregyházára. Kapcsolatunk révén megküldte az EMKE füzetek 15–16. számát, amely Felsőbányai kalauz címen jelent meg 1998ban. A füzetet ő szerkesztette és ebben megtalálható a bányászhimnusz világi és egyházi változatának kottája és szövege, valamint a keletkezéstörténete. Czumbel Lajos felsőbányai plébánosként 1938-ban alkotta meg a bányászhimnusz egyházi változatát. Ő maga így emlékezik a mű születésé- �HAGYOMÁNY 96 nek körülményeire: „Egy este a plébános és a káplán (Gyulai Ödön) rádión közvetítést hallgattak egy Pécs vidéki magyar bányából. A közvetítés folyamán bementek a templomba is, ahol a bányászok énekkara egy Kyrie-t énekelt a profán bányászhimnusz mintájára. Az ének megkapott bennünket. Elhatároztuk, hogy ezt a Kyrie-t mi is be fogjuk vezetni.” Nem azt vezették be, amit a rádión hallottak, hanem Czumbel Lajos plébános írt egy új, vallásos bányászhimnuszt, amely utal a bányászsors küzdelmes, megpróbáltatásokkal teli voltára és a bányászok vallásos érzületére, lelkületére. A káplán visszaemlékezése szerint a templomban először 1938-ban Nagyboldogasszony ünnepén énekelték. Ő vezette a kórust. Kimondhatatlan volt a hatása. A bányászhimnusszal csodálatos örökség maradt Felsőbánya bányászaira, és minden lakosára. Íme, az egyházi szöveg: Sötét tárna az életünk, Te vezess benne Istenünk. A Te védő, áldó kezed Minden veszélyen átvezet. Refrén: Vedd le rólunk a szenvedést! Adj békét, örök pihenést. Te hozzád szállunk mi fel, fel, Szerencse fel! Szerencse fel! Szerencse fel! Szívünk legyen a mécsesünk, Vele csak Téged keresünk, S ha eljön majd a végóránk, A tárna végén várjál ránk. Refrén: Vedd le… A szöveg és a kotta birtokában a salgótarjáni Bányász-Kohász Dalkör megtanulta a művet, és énekeltük már az óradnai templomban, itthon is ünnepélyes alkalmakkor. Az első óradnai szereplésünk majdnem kudarcba fulladt. A plébános úr nem ismerve a dalkörünket, elénekeltette velünk a templomi műsort. Valószínű, ismerhette a profán szöveget, mert először tiltakozott a bányászhimnusz éneklése ellen. Megnyugtattuk, hogy az egyházi szöveget ismerjük, és azt fogjuk énekelni. �HAGYOMÁNY 97 A templomban azonban a karnagyunk súgta: „Szerencse fel!” Beintett és elkezdtük énekelni, a hívek viszont mélyen hallgattak, a plébános úr pedig az oltárnál idegesen pislogott. Karnagyunk leintette az éneklést, majd újrakezdtük: „Sötét tárna az életünk”, és akkor már zengett az egész templom. Ez lett tehát a bányászhimnusz legújabb változata: Szerencse fel! Szerencse le! Ilyen a bányász élete. Sötét tárna az életünk, Te vezess benne Istenünk…. Felhasznált irodalom: Daloskönyv. 2005. Dunaújvárosi Főiskola, Dunaújváros. 24−25. Zsámboki László 1995. Szerencse föl! Szerencse le! In: Kohászat. Október. 421−423. Hitter Ferenc 1998. Egy plébános, akit nem lehet elfelejteni. Felsőbányai kalauz. EMKE Füzetek. A Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület kiadása, Nagybánya. 15–16: 41–44. Gáspár Aladár: Rohanók �SZEMLE 98 ÁDÁM TAMÁS A hiány és a szépség költészete Pohánka Erika: Csendek partján Valami ilyesmit írtam Pohánka Erika Rezdülések című első kötetének az előszavában: Olyan kötetet tart kezében az olvasó, amely igen nehezen született meg. Nem a minőség miatt váratott magára a megjelenés, így alakultak a körülmények. A nehézségek sem számítanak, majd jön a következő. Mármint könyv. Most megjött, mindössze negyedszázadot kellett rá várnunk. Kései indulás és hosszú hallgatás. Vajon mit csinált a költő a hosszú évtizedek alatt? Nem írt? Gyaníthatóan magában hordozta a verseket, érlelte. Ezt a végeredményt látva gondolom. A nagy kérdés mindig az, a költő túl tudja-e szárnyalni az előző kötet színvonalát vagy legalább megtartani azt. Nem könnyű mutatvány: úgy kellene fejlődni, hogy közben az egyéni, senkivel össze nem téveszthető hang megmaradjon. A Csendek partján valahol folytatása a Rezdüléseknek, csak éppen érettebb, átgondoltabb munka. Nincsenek benne kanyarok. Egyenletes, tiszta beszéd. De mielőtt jobban belemélyednénk, a külsőségekről is szót kell ejtenünk. Jó kézbe venni a keményborítójú, karcsú könyvet. A ködös, vagyis kissé szomorkás víz, az árnyék, a fekete part kifejező. Élőlény nem látható, ez tényleg a csendek partja, de ne legyen kétségünk afelől sem, hogy belül is csend van, nyugalom. Meg hiány, meg szépség. Erre erősít rá a hátsó borító; Erika néz ránk világosabb, bár nem túl éles kontúrú tájból. És egy idézet Az idő cellájában című versből. A belíveket szürke fotók tördelik. A szerző és Pohánka Xénia rögzített pillanatai tökéletesen illeszkednek a versek hangulatához. Először azon töprengtem, miért nem színesek ezek az alkotások. Ám be kell látni, sokkal jobb így, szürkén. Nem törik meg a hangulatot, harsányságnak itt nincs helye. Minden kötetnél roppant fontosnak tartom, melyik verssel indul a könyv. Tapasztalatból tudom, nem könnyű ezt megtalálni. A kiindulási pontot. Hogy mire számíthatunk. Meglehet, már itt megállít bennünket �SZEMLE 99 az olvasásban, és rosszkedvűen félretesszük a kötetet. Most erről szó sincs, remek a Csendben hazafelé című vers. Ilyen sorokkal: Kezünk / ölelkezett / csupán, / s vártuk / a folytatást, / mikor a csend / ránk virágzik / ünneplő / ruháját / terítve ránk. A virág amúgy egyik kedvenc szava Erikának. Az Örömünkben és az Elmondhatatlanban is találkozunk hasonlókkal, később fel-felbukkan egy-egy szókép: Virágzó jázmin-eső / virágpor. Eddig azt hittem, a pipacsról már mindent megírtak, jelzős szerkezeteknek se szeri, se száma. Tudjuk, létezik piros pipacs, lángoló pipacs, hajlongó pipacs, vérző pipacs stb. Költőnk ellenben azt mondja: parázsos pipacs. Tehát a virág szimbólum. Egyszerű, találó. A költő tiszta képekben, metaforákban amúgy is erős. A Rád simulva című versből három sort emelnék ki, nincs mit hozzáfűzni, annyira kifejező: Mint barack a magját, / védem húsomban / pihenésed. Vagy a Valami tegnap hull a mába utolsó három sora: s mint farkas / lesben áll / a magány. A magánnyal is gyakran találkozunk: csipkéz a magány. A Szerte-törve című vers így kezdődik: Míg magányom épült veled. Az Áruház és a Beléd öltözöm című műveket kettősség jellemzi. Mindkettő nehézkesen indul, veszélyes képekkel, hogy úgy mondjam: neccesen. Mert az Árvaház a világ indulósora elég sablonosnak tűnik, a folytatás viszont megmenti, átlendíti a verset, ilyenekkel: Zátonyra futott örömünk. Ugyanez vonatkozik a Beléd öltözömre. Nem túl eredeti: ha zakatol a múlt, szétnövöm az időt. Aztán a második versszak zárása, mintegy ellenpólusként, kiváló: csak görcsök maradtak / feszülve hontalan. Az idő is sokat foglalkoztatja a költőt, még verscím is született: Az idő cellájában. Én meg csak töprengek, mi is az az idő? Van egyáltalán idő, vagy csak elmúlás létezik? De ne filozofálgassunk, fogadjuk el Erika szép sorait, márpedig van idő! Mindig megrémülök, ha ezt a hatalmas „valamit” meg kell fogni, eredetien írni róla. Hiszen annyian próbálkoztak már ezzel, sikerrel, sikertelenül. Pohánka Erika megérezte: ebbe belemászni túl mélyen roppant veszélyes, közelbe hozta az idő fogalmát, egyszerűen megoldotta a feladványt: Aztán rábíztál a szélre, / nyárból a télbe / engedtél, / téli álomra ítéltél. A Foltozod mégis című költemény igen erős. Az ember rácsodálkozik, elmerül a folyamban, egyszer csak rátör a felismerés: hiszen a költő számtalan névelőt hanyagul elhagy, vét a szabályok ellen. Bizonyára tudatosan. Rendben van ez? Ezek szerint igen, mert nem dől össze a vers, nem szakad le az ég. Az ősz, a tél, a tájleíró líra mindig is kedvence volt a szerzőnek. Ehhez igazán ért. Így kezdődik az Úttalan őszben: Levél-konfettit / vedlenek a fák / szél a tetőn pózol / avar lesz a nyár. Ez a hang fut tovább jó néhány versen �100 SZEMLE (Hulló levél-zajok, Réseken, Bús rögök, Fehér hó, Behavaz a múlt, Tavasz lesz újra stb.). Azt mondja Pohánka Erika már a címben is, hogy színtelen az ősz, és ez bizonyára így is van, mert a táj pontosan olyan, amilyennek a költő látja. Hiába pompázik olykor az ősz, kihívóan előre tolja színeit: a vöröset, a sárgát, a bronzot, ettől még láthatjuk máshogy is. Hangulat és látásmód kérdése. Jómagam a haikut nem kedvelem, de ez magánügy. Nem Japán-eredete miatt. A haiku rendkívül szigorú, alakilag kötött verselés, melyet ebben a formájában egyetlen más nyelvre sem lehet tökéletesen átültetni vagy újrakölteni. Nagyon erős zeneiség jellemzi, részben a szimmetrikus forma ritmusa, részben a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt, amelyekre a vers rövidsége miatt a befogadó is nagyobb figyelmet fordít. A haiku 17 szótagból épül fel, ezért nevezik tizenheteknek. A hagyományos régi japán haiku egy sorba íródik, ellenben a modern haiku három sorból áll. Ezt alkalmazza Erika is. Pontosan felépíti a verseket, nem vét a szótagszám szigora ellen. A haikukban is megtaláljuk az összehasonlíthatatlan hangot: Hűvös ujjakkal / csigaházat bontogat / őszi mozdulat. Vagy: – Mint tűzvirág, / nyílt parázsos alkonyat. / Lett esti imád. És talán a legjobb: – Idő dallamát / lezongorázhatod te, / de más járja táncát. Ugyanúgy, mint az előzőben, a költő ebben a kötetben is emléket állít nagymamájának. Látjuk magunk előtt, ahogy gyúrja a földet, ahogy fekete fejkendőjét köti. Erős érzelmi kötődés lehetett közöttük. Az is ritka, hogy a kötetzáró vers adja a könyv címét, Csendek partján. Egyáltalán nincs ezzel baj, csak kissé szokatlan. Szép vers, tagadhatatlan. Benn / tornyosan álltak / a falak, / rég-zárt ajtók / nyílnak, / csendeket vonszol / a tegnap / s a csendek partján / ma almavirág / szirma hull. Az Utószóban dr. Kujbus Sándorné, Erika középiskolai osztályfőnöke, magyartanárnője ekképpen fogalmaz. Pohánka Erika válogatott verseit végigolvasva azzal a meggyőződéssel tesszük le a könyvet, hogy most személyes találkozásunk volt magával a szépséggel, a nagyon őszinte emberi érzelmekkel, gondolatokkal, hangulatokkal, s egy különös képi világra épülő sajátos költői nyelvvel. Ismét igazolódott, hogy verselő asszonyok nélkül sokkal szegényebb, színtelenebb, szürkébb lenne a világ. Ez így igaz! A szépség költészetével találkoztunk, és a hiánnyal. Megértjük azt, hogy: Valami nincs sehol, ahogy Váci Mihály írta. Mégis teljes életet él a költő, teljeset a versek. Így kerek. A sűrű szövetű, feszes költemények az érzelmek, a képek által könnyeddé válnak. Nagyon remélem, nem kell várnunk újabb negyedszázadot Pohánka Erika új kötetére. (Holnap Magazin Kiadó, Budapest, 2019) �SZEMLE 101 CSONGRÁDY BÉLA Az élet örökös ismeretszerzés Sokszínű tudomány Nógrádban „Az emberiség olyan, mint egy gyerek, aki felnövekedvén döbben rá arra, hogy a világ jóval több, mint az ő kis szobája vagy a játszótere: hogy a világ hatalmas, ezernyi dolog vár benne felfedezésre, és számtalan olyan gondolatot ébreszt, amelyek eltérnek attól, amelyek kezdetben megfordultak a fejében… Mi is mind egy barlang mélyén élünk, a tudatlanság, az előítéletek láncaihoz kötözve, s gyenge érzékeink csupán árnyakat mutatnak nekünk. Ha megpróbálunk távolabbra látni, az csak összezavar bennünket: nem vagyunk hozzászokva. De megpróbálkozunk vele. Ez a tudomány.” Bár e citátum egy kortárstól, az alig több mint hatvanéves Carlo Rovelli olasz elméleti fizikustól származik, azonban a benne megfogalmazottak gyakorlatilag egyidősek az emberrel magával, és kimondva vagy kimondatlanul érvényesültek minden korszakban a tudomány ókori kezdeteitől, a felfedezések korán, a felvilágosodáson, az első és második ipari forradalmon át a napjainkban is aktív űrkutatásig, vagy éppen az információs robbanásig, s akkor még nem is esett szó a humán tudományok terén megvalósuló ugyancsak felmérhetetlen jelentőségű változásokról. E folyamatba számos magyar tudós elme is beírta a nevét: elég csak a Nobeldíjasokra gondolni. Szűkebb hazánkban, Nógrád megyében is mindig munkálkodtak különböző szakterületeket sikeresen képviselő, gazdagító kutatók, de olyan tudós zsenik, mint az irodalom területén Madách Imre vagy Mikszáth Kálmán, nem születtek a palóc tájon. A tudomány aktivitása és eredményessége korunkban is mindenekelőtt személyfüggő, de nem kis mértékben determinálja az ilyen vénájú embereket tömörítő, munkájukhoz feltételeket biztosító intézményhálózat is. S az utóbbi területen bizony ez a térség – a régió másik két megyéjéhez, Borsod-Abaúj-Zemplénhez és �102 SZEMLE Heveshez hasonlítva is – hátrányos helyzetűnek tekinthető. Elsősorban azért, mert nem vagy alig működik felsőfokú oktatás, amely mindenütt a bázisát képezi az elsősorban a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt jegyzett tudományos közéletnek. Az akadémia öt egyetemi városhoz – Debrecenhez, Miskolchoz, Pécshez, Szegedhez és Veszprémhez – kötődő területi bizottságainak működése nem előzmény nélküli, már a rendszerváltás előtt is létezett. Az alapját jelenleg az 1994. évi XL. számú törvény képezi, noha az elmúlt évek során bizonyos módosítások e téren is bekövetkeztek. Mindenesetre az 1979 óta létező Miskolc-központú akadémai bizottságnak Hevesben és Nógrádban is vannak szervei, szervezetei, tagjai. A MAB egyik alelnöke a Salgótarjánban élő, a Palócföldet e városban főszerkesztő, de a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének adjunktusaként dolgozó Gréczi-Zsoldos Enikő PhD, aki a körülmények, lehetőségek figyelembevételével igyekszik minél jobban bevonni az előnytelen adottságú megyét is a közös munkába. Ennek egyik konkrét megnyilvánulása volt 2018-ban a MAB-nak a nógrádi megyeszékhelyre kihelyezett ülése és a közelmúltban, 2019 novemberében ugyancsak itt – a Magyar Nemzeti Levéltár Nógrád Megyei Levéltárában – tartott összejövetele a tudomány ünnepe alkalmából. A résztvevők akkor kapták kézhez a Gréczi-Zsoldos Enikő szerkesztette Sokszínű tudomány Nógrádban című kötetet, amely a Roósz András akadémikus elnökletével tevékenykedő MAB kiadásában, „A Tudomány Támogatásáért Észak-Magyarországon Alapítvány” támogatásával látott napvilágot. A kötet – mint a címe is mutatja – egymástól merőben eltérő témájú és tartalmú tanulmányt tartalmaz. Mind a tizenkét közlemény más szerző nevéhez fűződik és Nagy Csilla PhD irodalomtörténész, kritikus (aki bár szintén a megye szülötte, egy ideje már a kassai Pavol Jozef Šafarik Egyetem Történelem Tanszékének vendégoktatója, valamint a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztője), továbbá Kazareczky Noémi, az ELTE doktorjelöltje, levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár SZKI Iratkezelési-felügyeleti Osztályának munkatársa kivételével valamennyien Nógrádban működő intézményhez – múzeumhoz, levéltárhoz, középiskolához, folyóirathoz – kötődnek munkahelyüket illetően. Az első dolgozatot dr. Limbacher Gábor néprajzkutató, a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum igazgatója írta A hagyományos települések határa, szakrális térszerkezete és határtalansága címmel. A szerző jó néhány helyszín – főként nógrádi (például Ecseg, Herencsény, Hollókő, Karancskeszi, Kishartyán, Nagylóc, Piliny, Rimóc, Szan- �SZEMLE 103 da, Varsány, a határon túli Ipolybalog), borsodi és hevesi falu, valamint Balassagyarmat és Szécsény városok – jellegzetességeinek leírásával, színes fotókkal bizonyítja, hogy „régiónkban egy-egy helyi közösség mikrokozmoszként, szinte az univerzum lokális teljességeként élte meg településének világát. Községe, lakóportája és lakása helyhez kötődő életmódjában is kozmikus tágasságot, a transzcendenst is magába foglaló határtalanságot nyújtott számára.” Vasvári Zoltán etnográfus, művelődéstörténész, a balassagyarmati Palóc Múzeum munkatársa Carl Larsson (1853−1919) – halálának századik évfordulója emlékére – gyermekábrázolásairól értekezett. A jeles svéd plein-air festőművész képsorozatokban örökítette meg hét gyermeke mindennapi életét, játékait. A szerző végkövetkeztetése szerint a műalkotások „mintegy vizuális illusztrációs jegyzékei” Friedrich Fröbel (1782−1852) német filozófus, illetve az angol teoretikus, Herbert Spencer (1820−1903) pedagógiai szemléletéről, a nevelésről alkotott elképzeléseinek. Galcsik Zsolt, a megyei levéltár tudományos munkatársa egy sokakat érdeklő témát dolgozott fel a Ferences kolostorok Nógrád (vár)megyében című, A ferences rend szerepe a térség történelmében alcímű írásában. Az általános és magyar rendtörténet rövid felvázolása után a füleki, a mátraverebély– szentkúti – mint búcsújáró nemzeti kegyhely – a salgótarjáni és a szécsényi ferences templom kolostor múltját, mai helyzetét mutatja be, de szól a női közösségekről, valamint a kulturális, művészeti értékekről is. Fényes-Bók Szilvia PhD kutatótanár, iskolaigazgató a digitális szövegértést – amely napjaink aktuális „slágertémája”, kihívása az oktatásnak – vizsgálta az általa irányított balassagyarmati Balassi Bálint Gimnáziumban. A középiskola elsőként csatlakozott az országos Arany János Tehetséggondozó Programhoz, ezzel is segítve a különböző talentumokkal rendelkező, de hátrányos helyzetű diákok – belőlül sajnos sok van e térségben – továbbtanulását. Kovács Krisztián doktorjelölt a megyei közgyűjtemény segédlevéltárosaként a szécsényi járás területének történeti földrajzát elemezte a 150 éves török uralom különböző időszakaira vonatkoztatva. A szerző végkövetkeztetése szerint „a szécsényi járás – melyet a 18. század legelejétől a források is már így jeleznek – egy teljes és több részleges pusztulást túlélve az 1690-es évekre ismét kezdett benépesülni, településeinek felvirágzására azonban a 18. század eleji szabadságküzdelmek okozta újabb kihívások miatt még várni kellett.” �104 SZEMLE Hír János PhD, a Pásztói Múzeum igazgatója egy meglehetősen egyedi, ha úgy tetszik speciális kérdéskört dolgozott fel A Muscardinus (Gliridae, Rodentia, Mammalia) genus evolúciójának dokumentációja a Pannon-medence középső miocénjében címmel. A geológus szakember egy negyedszázada folytatott kutatási programjának néhány részletéről számol be: arról, hogy a 15−11 millió évvel ezelőtti korszak üledékeinek vizsgálatából, a kisgerinces ősmaradványok – így a mogyorós pelék – kövületeiből milyen következtetések vonhatók le. A gazdagon illusztrált természettudományi tanulmányt egy újabb társadalomtudományi témájú írás követi, jelesül Gréczi-Zsoldos Enikő Egy XVII. századi határvita névtörténeti – nyelvtörténeti – történeti szociolingvisztikai vizsgálata címmel. A megjelölt időszakban Nógrád, Zólyom és Hont vármegye „villongott” Plesócz, Szenográd és Lest föld- és erdőterületeiért, amelyek egybeértek a megyék határain. A muníciót a nyelvész számára nem kis mértékben a levéltári iratanyag adta, amelyet névtanilag, nyelvtörténetileg elemzett s mint kiderült: eljutott a palóc nyelvjárás forrásaiig is. Gusztiné Toronyi Judit PhD történész, a megyei levéltár igazgatója A salgótarjáni társadalmi elit a századelőn (1914−1917) címmel elemezte a várossá válás előtti, de az ipar révén már jelentős fejlődésnek indult település lakóinak választási jogosultságát, vagyoni, adózási képességét, iskolázottsági szintjét. Nagy Csilla PhD a Természettudomány és kortárs magyar irodalom című, A biopoétika és a hibriditás nyelvi és poétikai vonatkozásai Németh Zoltán költészetében alcímű írása több tudományterület együttes alkalmazására törekedett, bizonyos elméletek gyakorlati megjelenését példázza. Dr. Lengyel Ágnes néprajzkutató, a Palóc Múzeum igazgatója e helyütt is kedvenc témájával, a palóckutatással foglalkozik, konkrétan a táplálkozás archaikus jellemzőit mutatja be. Szepessyné Judik Dorottya, a Selye János Egyetem Tanárképző Karának PhD-hallgatója, a megyei levéltár főlevéltárosa Hallássérültek a történelemben – A kirekesztéstől az elfogadásig, avagy a többségi társdalom viszonya a siketekhez az újkor végéig címmel tekintette át e speciális igényű társadalmi réteg helyzetének alakulását. A publikációk sora Kazareczky Noémi Zubovits Fedor (1846–1920) huszárkapitányról mint sajátos mecénásról és műgyűjtőről írott értekezésével fejeződik be. A kiadvány forrásértékét növeli, hogy mindegyik dolgozat rövidebbhosszabb irodalomjegyzékkel fejeződik be, s ez nemcsak a leírtak hitelességet erősíti, de további búvárkodásra is alkalmat teremt az érdeklődő ol- �SZEMLE 105 vasók számára. E recenzióban, de mindenekelőtt a tudatosan igencsak változatos témájú, tartalmú opusokban leírtak remélhetően bizonyítják, hogy manapság ugyancsak élnek, dolgoznak Nógrád megyében is olyan személyiségek, akik magas színvonalon művelnek egy-egy tudományágat, és kutatási eredményeikkel, gondolataikkal nemcsak saját munkásságukat, szakmai karrierjüket, hanem a megye – és egy-egy esetben talán az egyetemes magyar – szellemi élet egészét gazdagítják. (Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Területi Bizottsága, Salgótarján, 2019) PETRŐCZI ÉVA „…Isten írnoka” Fenyvesi Félix Lajos: Halálpróba Versek 2017−2018 Az 1946-ban Hódmezővásárhelyen született, tehát mostanra már 74 évet számláló Fenyvesi Félix Lajos költőt, prózaírót és publicistát érdemeihez képest nem halmozták el túl sok díjjal. Két nevezetesebb elismerése a Táncsics Mihály-díj és a Protestáns Újságírók Szövetségének Rát Mátyás Életműdíja. Annak ellenére igaz ez, hogy az eddig 18 könyvet publikált szerző nagyon sok és maradandó értékkel gazdagította a magyar kultúrát. Közülük érdemes kiemelni az Ezerkilencszázötvenhat című, 1989-es verseskötetét, s e műve későbbi „ikerpárját”, az Arcok örökidőben-t, amely 2016-ban jelent meg, s a szerző 1956-hoz kötődő riportjainak összeállítása. Könyvei sorában ugyancsak különösen jelentős és maradandó két vers-esszé gyűjtemény is, a 2013-ban napvilágot látott Hódolat Weöres Sándornak, s a reformáció „ősatyja” előtt fejet hajtó Októberi zsoltár – Luther 500, amely természetesen 2017-ben, a reformáció ötszázadik születésnapja alkalmából jelent meg. �SZEMLE 106 Mindezek a motívumok, szereplők és témák visszatérnek jelentős összegző verseskötete, a Halálpróba lapjain is. Ezt a könyvet magamban Életpróbának neveztem el, hiszen a külsejében, viselkedésében legjobban egy huszonegyedik századi prófétára hasonlító szerző, sok-sok vers-rekviem írójaként is az élet embere. Erről megbizonyosodhattak mindazok, akik az Evangélikus Élet hasábjain megjelent, Jegyzetlapok című rovatának hűséges olvasói voltak hosszú éveken át, a Londonban élő Pátkai Róbert evangélikus püspöktől a hozzá méltán ragaszkodó vásárhelyi irodalombarátokig. Mostani kötetéből nem 1979 őszének – boldogult elsőkötetes korunknak és akkori, közös írószövetségi premierünk – emlékéből fakadó elfogultsággal válogatok, hanem vállalásaink, csöndes ars poeticánk mélységes rokonsága alapján. Hiszen – ahogyan Hetven című versében oly pontosan jellemzi önmagát – mindketten vállaljuk azt, hogy a folyvást változó világban állandó jelzőnk ez legyen: „Isten írnoka.” A kötet egyik legnagyobb hitet és hűséget sugárzó verse, a Szemben a halállal – Batthyány Lajos kivégzése, amely méltán kaphatna helyet az 1848–49-es szabadságharcra emlékező ünnepségeken. „Fenséges, bátor, szép mozdulat a halállal szemben. Néma kiáltás a messzi Isten felé, fél térden a hűs hajnali kövön jobb kezével nyugtatva szívét. ……………………………….. Egy pillanat. S vége. Mielőtt elzuhant volna, szerettei arcát látta még, végleg elveszítve szülőföldet, elsodort társakat, hazát – fázó mécsláng idézi március idusát. Mielőtt a költő néhány további, felejthetetlen vers-rekviemjéből idéznék, álljon itt – e könyvismertető sorokat éppen a Házasság Hetén rovogatva – egy részlet jelenkori líránk egyik legszebb, szemérmesen szenvedélyes házastársi szerelmes verséből, a Tizenhat sor az elmondhatatlanról címűből, amelynek címzettje Ágnes, az egyszerre próféta- és gyermeklelkű poéta életének keretet és biztonságot adó feleség: �SZEMLE 107 „Elég egy néma mozdulat, ujjam érinti hátad, és a csönd meg a láng egymásnak felel, és azok is, akik értünk öleltek, betemette őket évszázadok pora. Csak egyszer mondhatnám: ha nem vagy itt, félek, észrevétlen ellop a halál, nem lesz időm megköszönni áldozatod; siess, öleljük egymást, amíg lehet.” Ugyanebbe a csokorba tartozik az Egy kopott fénykép, egy régi-régi erdei kirándulás színét vesztetten is örök lenyomata, amelyben a költő, hitvese és kisfia Szent Családként jelenik meg, s az őket megörökítő fotográfia készítője nem akárki, hanem „A közeli Isten lenne a szótlan fényképész, / hogy megörökítse a teremtés kori szépséget.” A kötet anyagából valósággal kiragyog a Testvérsirató, amelyet a költő lelkész bátyja halálára írt. Lászlót azért verték halálra 1968-ban, a „puha diktatúra” idején Kádár pribékjei, mert közös bibliatanulmányozásra, beszélgetésre, éneklésre gyűjtötte maga köré gyülekezete fiataljait. A 10 tételes vers-rekviem záró részét idézem föl most, amelyben a költő a „bibliás vagabund” walesi poéta, Dylan Thomas szelídebb magyar testvéreként kinyilatkoztatja a maga És nem vesz rajtuk erőt a halál hitvallását, ezúttal csak testvérére vonatkoztatva: „Nekem nem haltál meg. Létezel. Látlak a sűrű feketeségben, ebben a korom éjben én virrasztok egyedül a földön. Ott vagy, hol fölragyognak bibliás szavak. Zeng hóillatú zsoltáros ének. Tüskebokorban egy madár verdes. Mint aki keresztúton tétovázik, védtelenül, egyedül várakozva, valaki leveszi kék köpenyét és ráborítja.” A költő édesanyjának szavakból oltárt emelő Élők és holtak méltó párja az imént idézett versnek. Az abban elmondott szenvedéstörténet folytatása ez a vásárhelyi Stabat Mater, hozzá mérhető műfaji rokona Juhász Ferenc gazdagon gördülő, hatalmas kompozíciójának, az Anyám-nak: �SZEMLE 108 „Virrasztottalak. Etettelek. Itattalak. Hiába: holttá vert ifjú pap-fiad halálhírére hajad ezüst lett, kis oltárt emeltél a szekrény belsejében, odarakva kenyér és bor, dió és méz; éjszaka az ajtóból a kulcsot kivetted, hátha hazatér, akit örökké vártál! Mama, fájdalmak anyja, ne hagyj magamra; te szorongó és félelemben élő. Itt vagy szívembe falazva, óvó angyal: Berta Julianna.” S bár a költő infarktus-roncsolta szívébe sokan vannak befalazva e kötet lapjain, a „holtig hazá”-tól, Hódmezővásárhelytől Bessenyei Ferencig vagy Weöres Sándorig, Ovidiusig és Giuseppe Tomasi di Lampedusáig és Kányádi Sándorig, vagy az ugyancsak íves-szép verssel búcsúztatott Nagy Lászlóig, legyen a zárszó ezé a páratlan szépségű anya-siratóé, amely egy fordított Pieta-helyzetet hoz elénk: mert soraiban a fiú dajkálja halott szülőjét! Végezetül egy gondolat: irodalomértékelésünk sokszor hamis kánonok fogságában vergődik, amelyek eltakarják előlünk a nagybetűs Költészet Fenyvesi Félix Lajoshoz hasonlóan szerény, gőgöt nem ismerő szolgáit. Tartozunk nekik azzal, hogy műveiket elolvassuk és méltón értékeljük, nem a poeta minor és poeta major kategóriákon csüngve. Kicsi és nagy költő értelmezésem szerint nincs: csak költő és nem-költő. Sokszor díjak és közszereplések sokaságával felékesítve. (Napkút Kiadó, Budapest, 2019) �109 ZENTHE FERENC DRÁMAPÁLYÁZAT A Zenthe Ferenc Színház – névadója születésének századik évfordulójára – nyílt drámapályázatot hirdet, két kategóriában, melyekben a műfaj szabadon választható. Az I. kategóriában Olyan műveket várunk, melyek Zenthe Ferenc filmjeiből merítik témájukat és/vagy azok színpadi adaptációi, illetve átdolgozásai. A II. kategóriában 2022-ben ünnepli Salgótarján várossá nyilvánítása 100. évfordulóját. Ezen centenáriumi évhez kapcsolódóan olyan színpadi műveket várunk, amelyek Salgótarján város sorsfordító, történelmi eseményeiből, vagy polgárainak mindennapi életéből merítik témájukat, illetve a város valamely jeles személyiségének életét dolgozzák föl. A pályázatra kizárólag olyan magyar nyelvű színdarab nyújtható be, amely még nem jelent meg nyomtatásban, nem mutatták be színpadon, nem nyert díjat korábbi drámapályázatokon, illetve előadási vagy közlési jogával más intézmény nem rendelkezik. Egy szerző (vagy szerzői társulás) csak egy művet nyújthat be a pályázatra. A pályaműveket két – írógéppel írt vagy számítógéppel nyomtatott – példányban kell beküldeni. A pályázat jeligés: a szerző nevét és címét kérjük, hogy külön lezárt borítékban mellékeljék. A pályázatokat kizárólag „Drámapályázat” feliratú postai küldeményként kérjük a Zenthe Ferenc Színház címére (3100 Salgótarján, Fő tér 5.) eljuttatni, a postabélyegző legkésőbbi dátuma 2020. szeptember 30. lehet. A színházi és irodalmi élet neves képviselőiből álló bírálóbizottság a két kategóriában egyenként 1,5 millió forint összegű díjat ad ki, továbbá egy-egy 800.000 Ft értékű különdíjat adhat ki. Az eredményhirdetés 2021 januárjában, a Zenthe Ferenc Színház Kultúra Napi premierelőadása előtt lesz. A díjnyertes műveket a Zenthe Ferenc Színház a 2021−22-es évada során színre viszi, a Palócföld c. folyó- �110 irat pedig megjelenteti. A 2021−22-es évadra a győztes drámák magyarországi bemutatásának kizárólagos joga a színházat, a szöveg első közlésének joga a folyóiratot illeti. A Zenthe Ferenc Színház kész a pályázaton részt vevő többi – arra érdemes – művet is a későbbiekben színpadra állítani. A pályamunkák kéziratát nem őrizzük meg és nem küldjük vissza. A pályázattal kapcsolatban érdeklődni lehet: Sándor Zoltán művészeti vezetőnél telefon: 30/382–7503 e-mail: szervezes@zentheszinhaz.hu valamint a színház titkárságán: telefon: 32/411–119 e-mail: titkarsag@zentheszinhaz.hu �SZERZŐINKRŐL ABAFÁY-DEÁK CSILLAG (1949, Marosvásárhely) író, művészeti író. ÁDÁM TAMÁS (1954, Balassagyarmat) költő, szerkesztő, újságíró. BARANYI FERENC (1937, Pilis) Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító. BARÁTHI OTTÓ, DR. (1944, Hatvan) közgazdász, újság- és közíró. BÁBEL ANTÓNIA (1982, Budapest) óvodapedagógus, író, az Irodalmi Rádió szerzője. CSERJÉS KATALIN, DR. (1954, Budapest) irodalomtörténész, a Szegedi egyetem nyugalmazott docense, a Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhely vezetője. CSONGRÁDY BÉLA, DR. (1941, Hatvan) Madách-díjas közíró, szerkesztő, tanár. ERDŐS ISTVÁN (1939, Hernádnémeti) Madách-díjas író, népművelő, tanár. FÜLEKI GÁBOR (1980, Gyöngyös) költő, kritikus, a Napút folyóirat Hetedhét rovatának szerkesztője, középiskolai tanár. GÁSPÁR ALADÁR (1946, Ságújfalu) képzőművész, költő, tanár. ISTENES TIBOR (1972, Budapest) költő, író, esztéta, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője. JÓNA DÁVID (1968, Budapest) médiatanár, újságíró, operatőr, az Arťhúr kulturális, művészeti lap alapítója, szerkesztője. KELE SZABÓ ÁGNES (1962, Salgótarján) grafikus, tanár, vizuális kultúraszaktanácsadó. KÚTI ISTVÁN, DR. (1932, Legyesbénye) gyémántdiplomás kohómérnök, kohóipari gazdasági mérnök, a hajdani Nógrádi Fórum szerkesztőbizottsági tagja. MONOSTORI TIBOR, DR. (1982) közgazdász, történész, hispanista, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Korona „Lendület” kutatócsoportjának tagja. NAGY ZSÓFIA (1962, Nagykürtös, Veľký Krtiš) felvidéki gasztroszakértő, gasztroblogger, rovatszerkesztő, ételkritikus. PÁSZTOR ÉVA (1955, Balassagyarmat) Kazinczy-díjas középiskolai tanár, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Nógrád Megyei Tagozatának elnöke. PETRŐCZI ÉVA, DR. (1951, Pécs) József Attila-díjas költő, író, műfordító, irodalomtörténész, publicista. RADNAI ISTVÁN (1939, Budapest) író, költő. SIMEK VALÉRIA (1953, Bakonycsernye) óvodapedagógus, költő, író. GY. SZABÓ ANDRÁS, DR. (1953, Balassagyarmat) író, irodalomtörténész, előadóművész. SZENTJÁNOSI CSABA (1965, Budapest) költő. SZIRMAI PÉTER (1970, Budapest) író. SZOKOLAY ZOLTÁN (1956, Hódmezővásárhely) költő. URAKY NOÉMI (2000, Miskolc) a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar- és etikaszakos hallgatója. VÉGH JÓZSEF (1953, Diósjenő) NyugatNógrád helytörténésze. �Lapszámunkban Gáspár Aladár alkotásai láthatók. A borító a Két fele nélkül összeér című farost-képének felhasználásával készült. A borító belső oldalain látható alkotások: Golgota (farost), Albérlet (olaj), A bölcsőtől a sírig (farost, vegyes technika). Főszerkesztő: DR. GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ Fenntartó: SALGÓTARJÁN MEGYEI JOGÚ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA Főmunkatárs: DR. CSONGRÁDY BÉLA NAGY PÁL (Párizs) Partnereink: Képzőművészeti szakértő: KELE SZABÓ ÁGNES NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MAGYAR NEMZETI LEVÉLTÁR NÓGRÁD MEGYEI LEVÉLTÁRA Borítótervező: RÁDULY CSABA Tördelőszerkesztő: HERNÁDINÉ BAKOS MARIANNA Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: MOLNÁR ÉVA igazgató Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése A lap díjai: Nógrád Megye Madách-díja Salgótarján Pro Urbe-díja Nógrád Megyei Értéktár „Nógrádikuma” Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. ♦ Telefon: 32/521–560 ♦ Fax: 32/521–555 Internet: www.palocfold.wordpress.com ♦ Elektronikus cím: palocfold@bbmk.hu Terjeszti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) ♦ Egy szám ára: 500,- Ft ♦ Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban és az elérhetőségeinken. A Palócföld Könyvek sorozatban megjelent könyvek ugyanitt megrendelhetők. ♦ Kéziratokat és rajzokat megőrzünk, de nem küldünk vissza. ISSN 0555-8867 ♦ INDEX 25925 ��� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/4bf7762010f7028495c438b8229b9c0e.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2020 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 2020/1. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2020 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/bbe53f3fad7cf2fc52c9f9ffbff3ba97.pdf 2d9a5bfb03c11fa14a6e9d8c99806561 PDF Text Text ��TARTALOMJEGYZÉK SZÉPIRODALOM Barna T. Attila: Zsongásban Balajthy Ferenc versei Lukáts János: A selmeci toronyóra Istenes Tibor versei Lukáts János: Váci emlékvadász Bábel Antónia: Lopott vétkek Fellinger Károly versei Kiss Anna Mária versei Zoltay Lívia: Az Arany-metszés Nyilas Atilla: Egynyári jegyzetek QUERELA HUNGARIAE Limbacher Gábor: Száz év óta – több országban, de közös hazában EMLÉKEZÉS Koczó József: Emlékezés Tóth Imrére, a hunytyi palócok utolsó krónikására Pásztor Éva: „Rajtunk is / fűrészel az idő” – In memoriam Pohánka Erika Gréczi Zsoldos Miklós: „Minden magyar felelős minden magyarért!” – Emlékezés a 75 éve meghalt Szabó Dezső íróra Szabó Sándor: Mert keringőzni illik tudni – In memoriam Nagy Zoltán KÉPZŐMŰVÉSZET Vasvári Zoltán: Börzsönyi impressziók – Bihari Puhl Levente tájfestészetéről 3 15 22 29 38 43 49 54 72 86 4 17 26 39 56 30 PORTRÉ Guba Szilvia: A magyar régészet nesztora: Patay Pál Ádám Tamás: „Megosztó személyiségek vagyunk” – Beszélgetés Mezey Katalinnal 79 1956 Sulyok László: Emlékezés Salgótarjánnak – Vers az 1956. december 8-ai sortűzről 59 PALÓC KONYHA Nagy Zsófia konyhája – Négy recept – négy történet 83 50 �TÁRSADALOM Gyukits György: Mi lesz veled, Taktaköz? 87 SZEMLE Karaffa Gyula: Emlékezni, emlékeztetni, megismertetni, megszerettetni – Csáky Károly új könyvéről 96 Koczó József: Emléktáblák, szobrok, emlékhelyek Nógrádban és Hontban 97 Csongrády Béla: Dokumentált örök értékek – A hit és a hatalom házai 100 Papp Dénes: Nyelvünk kútjai – Mózes Huba: Egyre közelebb az éghez. Esszék, irodalmi tanulmányok 104 PÁLYÁZATI FELHÍVÁS Zenthe Ferenc drámapályázat 109 �SZÉPIRODALOM 3 BARNA T. ATTILA Zsongásban Méhek cikáznak a tavasz pisztolyából kilőtt aranygolyók szíven találnak. Látom kertünket szirmok záporában nyitott kasok felett hajladozik holt nagyapám. �QUERELA HUNGARIAE 4 LIMBACHER GÁBOR Száz év óta – több országban, de közös hazában Trianoni országcsonkítás és a jövő 100 éve él Magyarország szétdaraboltságban. Az I. világháborút lezáró nagyhatalmi döntéssel, az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátummal Magyarország területéből a létrehozott Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Ausztria és egy ideig Olaszország is részesült. Szent László horvát királyságával (1091) és az 1102. évben legitimált államközösségi kapcsolatokkal társult Horvát-Szlavón Királysággal együttes országunk 325 411 km2 területe 92 952 km2-re csonkult, nemzetünk széttagolva él a megmaradt országban, az utódállamokban és majd az egész földkerekségen.1 A mai Magyarországon – Trianon következményeként is – rendkívül megosztott a társadalom. Így van ez a trianoni országvesztéshez való viszonyulásban is, miközben az ép nemzet szükségessége az egyik legnagyobb egyetértést mutató cél. Írásunkkal az ép nemzet épüléséhez szeretnénk hozzájárulni. A régmúltban gyökerező szálak A történeti demográfia felől közelítve a 100 év óta tartó országvesztéshez az első nagy, máig ható krízist a tatár betörés és pusztítás okozta 1241−42ben. A tatárjárás volt a magyar történelem első demográfiai katasztrófája. Az ország egyes becslések szerint elvesztette lakosságának 30–50%-át. Etnikai következményeit országunknak sosem sikerült kiheverni. A népirtás következményeként is a románok a 13. században kezdtek bevándorolni a Kárpátok déli lejtői felől, majd ők lettek a legnagyobb lélekszámú nép Erdélyben. 1 Hajdú Zoltán 2006. A magyar-horvát határ történeti, közjogi, közigazgatási kérdései 1918-ig (Történeti és politikai földrajzi vázlat). Balkán füzetek, IV. évf., 18−33. http://efolyoirat.oszk.hu/02100/02108/00004/pdf/EPA02108_ Balkan_Fuzetek_2006_18-33.pdf (Letöltés: 2020. 05. 10.) 18−19.; Az ezeréves Magyarország számokban. 1998−1999. JATE Egyetemi Könyvtár, Szeged. http: //www.bibl.u-szeged.hu/ha/gazd/stat/ezerev39.html (Letöltés: 2020. 05. 16.); 2020 Trianoni békeszerződés. https://hu.wikipedia.org/wiki/Trianoni_b% C3%A9keszerz%C5%91d%C3%A9s (letöltés: 2020. 05. 16.) �QUERELA HUNGARIAE 5 A török hódoltság magyar népességvesztését példázza, hogy Bethlen Gábor alatt Erdély egymillió lakosának kb. 80%-a magyar (székely), a többi román és szász. A török kiűzésekor a lakosságnak már csak a fele magyar Dél- és Közép-Erdélyben. Az 1600-as években pl. Szilágy vármegye 106 magyar falujából 46-ban román többség jött létre, Kolozs vármegye 112 helysége közül 55-ből szorult ki a magyarság. A Magyar Királyságban 1785-re – a népszámlálás adatai szerint – a kb. 8 millió lakos 38%-a volt csak magyar etnikumú. Erdélyben ekkor haladta meg a románok aránya az 50%-ot. Az 1784. évi Horea–Cloşca–Crişan-féle román parasztlázadás során 60 ezer magyart irtottak ki, főleg az erdélyi Érchegységben és környékén.2 A másik meghatározó vonulat az általános európai fejlődés, és benne Magyarország török és Habsburg hatalmi befolyás miatti sajátos helyzete. A haza fogalom a rendi fejlődéssel a középkor második felében tágult ki az országot, államterületet jelölő értelemmel, elsősorban a társadalom fölső rétegénél. A feudalizmus fennállásáig a magyar nemzetet (Natio Hungarica) jogi értelemben az állam területén élő nemesek és nemesi szabadalmakkal élők alkották, bármely etnikumhoz tartoztak is. Ez politikai közösséget jelentett nyelvi, etnikai hovatartozástól függetlenül. Emellett élt az egyes nemzetiségek általános etnikai tudata, mely a nyelv, a származástudat, a múlt, valamint a szokások közösségére épült, és a politika területén kívül mintegy természeti adottságot jelentett, a nemzés szó értelmével összhangban (gens). A 18. század felvilágosodás eszmekörével jellemezhető racionalizálódó, polgárosodó világa előtt az emberiség elsődlegesen vallásokra, államokra, társadalmi rendekre és lokális csoportokra oszlott, amelyekkel a nemzetiségi hovatartozás csak lazán, áttételesen és alárendelten függött össze. A középkori Európában az emberi együttélésnek ötféle alapkerete alakult ki: a falu, a város, a tartomány és a királyság, melyek szervesen illeszkedtek a legfelsőbb társadalmi közélet keretébe, az egyházban megtestesült krisztusi univerzalitásba, amely az életmód egészét áthatotta. Mintegy a 18. századig a történelem egyetemlegesen az isteni világtervnek a Megváltás célja felé mozgó megvalósulását jelentette. Az érzés- és tudatvilágot egyfelől a hűbéri viszonyokból adódó lokális 2 Kásler Miklós 2016. Etnikai és demográfiai változások Magyarország 1100 éves(nél is régebbi) történelmében. Polgári Szemle 12. évf., 1−3. sz. https: //polgariszemle.hu/archivum/103-2016-augusztus-12-evfolyam-1-3-szam/allam-es-tarsadalompolitika/737-etnikai-es-demografiai-valtozasok-magyarorszag-1100-eves-nel-is-regebbi-toertenelmeben (Letöltés: 2020. 05. 17.) �6 QUERELA HUNGARIAE szint, a település- és kapcsolathálózata jellemezte, másfelől a keresztény egyetemesség vallásos-transzcendens világképéhez, a menny, föld, pokol spirituális rétegzettségéhez kötődött. A török és Habsburg hatalmi befolyás következtében Magyarországon nem jöhetett létre a nyugat-európai nemzeti abszolutizmus két évszázada. A Habsburg-abszolutizmus a magyarság számára nagyrészt idegen uralom eszköze volt, nem magyar egységet akart létrehozni hadseregben, közigazgatásban, oktatásban, gazdaságban a magyar államhatárok kitöltésére, hanem éppen ellenkezőleg, a magyar egység leépítésére törekedett, s azt a magyar államhatár megszüntetésével a Habsburg Birodalom egészébe akarta olvasztani.3 Két huszár verbuválás közben, szlovák tányéron. Bakabánya, 19. sz. (Néprajzi Múzeum) Hungarus-tudat, hungarus-hazaszeretet A polgári átalakulás előtti Magyarország és nemzeti integritás szempontjából egyaránt nagy jelentőségű volt a nemtelenekre is kiterjedő hungarus-tudat és hungarus-hazafiság. A hungarus-tudat, tömören fogalmazva, Magyarország lakóit a 18. század végéig jellemző önazonosság-tudat etnikai, társadalmi különbségre való tekintet nélkül. Lényege a multietnikus tolerancia. A hungarus-tudatot a nacionalizmus ideológiájának megjelenése rombolta szét. Eredetét tekintve létezett egy hagyományos, ősi magyar nacionalizmus, amelyet a sztyeppék világából hoztunk magunkkal. Ez a nacionalizmus a 3 Limbacher Gábor 2002. Hazaszeretet, magyarságtudat a népéletben. Palóc Múzeum, Balassagyarmat, 9−13. �QUERELA HUNGARIAE 7 nomád népek államszervező bölcsességének megnyilvánulása. Nem érdekli őket a nyelv, az etnicitás, a legkülönbözőbb etnikumokat tudják közös célra mozgósítani, mint ahogy azt a hunok, avarok, kazárok tették, akik között mindig is lehettek magyarul beszélő csoportok. Szent István végrendeletileg a Boldogasszony szentséges kezébe és oltalma alá adta és ajánlotta az egyházat, „és ez szegény országot [evidens, hogy a Szent István-i Magyarországot!] mind benne való urakkal és szegénnyel, bódoggal egyetemben”. Tehát minden Magyarországon élő nyelvi, etnikai csoportot. Keresztény királyaink ezt a multietnikus toleranciát éltették tovább, és élt tovább, amíg el nem ért bennünket, ránk nem telepedett a modern nyugati nacionalizmus, a nyelvi nacionalizmus, amely megosztotta és egymással szembefordította a Kárpát-medence mindezidáig nemzetiségi viszálytól mentesen együtt élő népeit, s aztán a történeti Magyarország felbontásához vezetett.4 Szent István király ábrázolása két bokályon. Stomfai szlovák, Pozsony m. (Néprajzi Múzeum) A hungarus-tudattal összefüggésben a Natio Hungarica is sokáig kiállta a történelem próbáját. Kohézióját a magyar–tatár, magyar– török, majd kuruc–labanc háborúzások és a császári zsoldosokkal folytatott harcok biztosították. Például Kassa német polgársága a magyar nyelv elsajátításával is tiltakozott a Habsburg-elnyomás ellen.5 A leghatásosabb nemzetpolitikus történetírónk, Szekfű Gyula volt az, aki az 1930-as évek derekán, megérezve a náci veszedelem fenyegető mivoltát, a rasszizmusba hajló spekulációk ellenében 1940-ben már programszerűen hangoztatta, hogy középkori nemzetiségi felfogásunk kitisztítása és makulátlan tiszta pajzsként való alkalmazása nemzeti érdekünk, még ha korszerűtlennek látszik is a nacionalizmusok világában. Szent Istvánnak fiához intézett Intelmeiből idézett, amely kihatott az egész feuda4 Limbacher i. m. 23.; Miskolczy Ambrus 2012. A „hungarus-tudat” a polgári-nemzeti átalakulás sodrában. Magyar Kisebbség 65−66. sz. = 17. évf. 3−4. sz. 163−204. 5 Miskolczy i. m. 166. �8 QUERELA HUNGARIAE lizmuskori Magyar Királyság eszmeiségére: „az egynyelvű és egyszokású ország gyönge és törékeny”.6 Az „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita”, azaz a „Magyarországon kívül nincs élet, és ha van, nem olyan” szállóige a német és szlovák evangélikus értelmiségi réteg patriotizmusát és »feudális magyar állampolgárságát« fejezte ki, amely korábbi alapokon a 17. század közepe tájától fejlődött ki, virágkorát az 1690-es évektől 1770 tájáig élte.7 A hungarus-álláspont Széchenyi István mentalitásában és híres akadémiai beszédében is kifejezésre jutott, amikor a nemzeti türelem mellett állt ki a magyar nacionalizmus irányával szemben.8 A 18−19. század fordulója táján a nemzeti viselet, magyar ruha inkább hungarus-ruha volt, amelynek viselése horvát, magyar, szlovák nemesek számára a szolidaritás jelét is képezte.9 1848−49-ben a szlovákok Kossuthot a magukénak érezték, a jobbágyfelszabadítás miatt kultusza is volt a nép körében. Az is számított, hogy földesuraikkal egyazon valláson voltak, és a magyar érzelmű nemesek szlovákul is beszéltek. A szlovák nemzeti felkelési kísérletek csak százakat mozgósítottak, míg a magyar hadseregbe ezreket soroztak be önkéntesen, akik keményen harcoltak. A szakolcai szlovák parasztfiúból lett bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek Csernoch János (1852−1927) síremlékén olvasható szöveg: „Nagy időkben hű pásztor és bölcs államférfiú. 1927. júl. 25. óta az örökkévalóságban visszakéri, amit életében megmenteni nem tudott.” A szerb származású Vukovics Sebő, a Szemere-kormány (1849. május 2−augusztus 11.) igazságügy-minisztere az 1850-es évek konföderációs vitáiban Kossuth mellé állva hosszan fejtegette, hogy a haza fogalma „nálunk erősebb a nemzetiség fogalmánál is”. Arra a tapasztalatára hivatkozott, hogy az önvédelmi és függetlenségi háborúban „a haza fölhívásával képesek voltunk a nem magyarul beszélő népekben is buzgalmat előidézni, mit a nemzetiségi eszmével nem tehettünk volna”. A magyar nem a nemzetiségért harcolt, „mert ezt nem vonta kétségbe senki”. A vele harcoló németek, szlovákok, románok nem a magyar nemzetiségért és nem is a sajátjukért küzdöttek, „hanem mind6 Szekfű Gyula 2002. Nép, nemzet, állam. Osiris Kiadó, Budapest, 467. Tarnai Andor 1969. Extra Hungariam non est vita... (Egy szállóige történetéhez). Akadémiai Kiadó, Budapest, 99−100. http://mek.niif.hu/05400/ 05453/05453.htm#1 (Letöltés: 2020. 05. 12.); Limbacher i. m.10. 8 Gróf Széchenyi István 1887. Gróf Széchenyi István beszédei. Gróf Széchenyi István munkái II. Athenaeum Irodalmi s Nyomdai R. Társulat, Budapest, 237, 261, 340, 473.; Miskolczy i. m. 170. 9 Miskolczy i. m. 177. 7 �QUERELA HUNGARIAE 9 nyájan a hazáért harcoltak”. Az aradi tizenhárom vértanú közül Aulich Lajos, Poeltenberg Ernő, Leiningen Westerburg Károly nem tudott magyarul, Knezić Károly, Damjanich János, Láhner György, Vécsey Károly és Kiss Ernő magánlevelezésében szívesebben írt németül, mint magyarul. Vukovics úgy vélte, hogy az ország lakosságának több mint 80%-a ragaszkodott a haza területének épségéhez a 19. század derekán. Az 1860-as évek országgyűlésein ideológiatörténetileg izgalmas viták folytak arról, hogy miként oldják meg a nemzetiségi kérdést. A hungaruskereteken belül vázolták fel álláspontjaikat a nem magyarok is. De többről is szó volt, a Monarchián belüli helyzet kialakításáról. Deák Ferenc a kiegyezéskori nemzetiségi törvény kitételében így fogalmazott: „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”. Ez egyrészt a hungarus-nemzet modernizált formája. Másrészt a tétel a jövőbe nézett, melyben a társnemzetek kisebbségnek minősülnek.10 A hungarus-tudat évszázadokon át jellemezte a formálódó szlovákok nyelvjárásain megmaradt dokumentumokat. A 17. században a harmincéves háborúból a Felföldre menekült cseh értelmiség Habsburg-ellenes szláv eszmeisége és hungarus-patriotizmusa élénkítette a kulturális életet. A szláv anyanyelvű, hungarus-tudatú értelmiség szerves, elkülöníthetetlen eleme a királyi Magyarország művelődésének. A szlovákok részt vettek valamennyi rendi fölkelésben, így a Rákóczi-szabadságharcban is. II. Rákóczi Ferenc méltán volt büszke a „tót impérium”-ára, szlovák kurucaira, még ha nem is annyira az elvont szabadságeszme, hanem az adócsökkentés és a szabadparaszti sorba emelkedés vágya mozgósította őket. A katolikus szlovákok nemzeti öntudatosodása önálló szláv törzsnek tekintette a szlovákokat. Kultúrájuk hungarus-tudatú volt. Nagy mecénásuk, Rudnay Sándor esztergomi érsek (1760−1831) és Palkovics György esztergomi kanonok (1763−1835) segítette etnikai közösségük kibontakozását. Az evangélikus szlovákok a cseh-szlovák nyelvi és nemzeti egység hívei voltak.11 Szlovákia címere lényegében a magyar címer Golgotát mutató egyik fele. A legjobb választás, évezredes sorsközösségünk közös alapszimbóluma. 10 11 Miskolczy i. m. 196−199. Katona Imre 2008. Szlovákok. In: Diós István (főszerk.): Magyar Katolikus Lexikon XIII. Szentl–Titán. Szent István Társulat, Budapest. http://lexikon.katolikus.hu/S/szlov%C3%A1kok.html (Letöltés: 2020. 05. 16.) �10 QUERELA HUNGARIAE Istállóajtóra festett Rákóczi ruszinoknál. Mogyoróska, 19. sz. (Újváry Zoltán felvétele) A Rákóczi-nóta kialakulásának, amely 1790-ben a nemzeti egység jelképévé vált, sokféle előzménye van. Találhatók benne arab-perzsa, magyar (kelet-európai) népdal- és közép-európai műzenei elemek. Mondhatni, hogy dallama a magyar, szlovák, ruszin, román együttélés eredménye.12 Hasonlóan a szlovák himnusz is valójában elszakíthatatlan összetartozásunkat szemlélteti, mert dallama a magyar-szlovák oda-vissza kölcsönhatás eredménye.13 Ján Balthasar Magin, az Illésházy család szlovák udvari káplánja az 1720-as években úgy tartotta, hogy a szlovákok ősei befogadták a magyarokat, a szlovákok pedig a Natio Hungarica egyenjogú tagjai. Mintaadó példát képvisel Bél Mátyás (1684−1749) evangélikus lelkész, történelemés földrajztudós, aki így írta körül a maga identitását: „lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus” azaz nyelvére nézve szláv, (szlovák), nemzetére magyar, műveltségére német.14 A hungarus-tudat a Kárpát-medencében együtt élő népek közös öröksége.15 A haza jelentéséről Hazánk eszmei és területi mivoltában is ugyanaz, mint a Szózatban, Vörösmarty Mihály idejében. Földrajzi tekintetben a haza egy nép történelmi élettere, a népre jellemző szellemi-kulturális hagyományokat elevenen éltető tájegység.16 Ennek az értelmezésnek megfeleltethető a törté12 https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A1k%C3%B3czi-n%C3%B3ta (Letöltés: 2020. 05. 11.) 13 Vargyas Lajos 1990. Magyar népzene. In: Hoppál Mihály (szerk.): Népzene • Néptánc • Népi játék. Magyar Néprajz VI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 129−130. 14 Miskolczy i. m. 166. 15 Limbacher Gábor 2017. Nemzeti összetartozás és a haza csorbíthatatlansága. Palócföld LXIII. évf., 2. sz. 6−10.; Miskolczy i. m. 167. 16 Diós István 1998. Magyar Katolikus Lexikon IV. Gas-Hom. Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 664. �QUERELA HUNGARIAE 11 nelmi magyar országterület, a Kárpát-medence, mint a magyarság történelmi élettere, amely a rá jellemző hagyományokat elevenen élteti a trianoni békediktátum után megmaradt országban és az utódállamok érintett területein egyaránt. Amíg a történelmi, földrajzi, kulturális, gazdasági, épített örökségbeli, származásbeli szálakat, polgárok közötti kapcsolatokat a magyarság elevenen fönntartja, amíg például Kassa, Munkács, Kolozsvár, Szabadka, Eszék, Lendva vagy Kismarton nem számít külföldnek, addig létezik a haza egész történeti országterületre kiterjedő abszolutisztikus értelme. Ily módon tehát a haza nem politikafüggő fogalom, hanem a kulturális folytonosságot képviseli. A magyar haza erőforrásértéke nagyban abból származik, hogy természetes jelentése mellett Szent István országfelajánlásával transzcendens kötődésűvé vált, ami megfigyelhető a későbbi századokban is.17 Szlovák menyasszony magyar nemzetiszín csíkos esküvői ruhában, zászlóvivők a magyar trikolórral. Vanyarc, 1957. 03. 07. (Palóc Múzeum Fényképtára) 17 Limbacher 2017. i. m. 5−6.; Limbacher Gábor 2015. A haza területe mint nemzeti jelkép. In: Molnár Jenő (szerk.): Magyarság és a Kárpát-medence. Az első bécsi döntés című nemzetközi konferencia tanulmányai. Laczó Dezső Múzeum, Veszprém, 171. �12 QUERELA HUNGARIAE Szent Koronás, magyar címeres tükör. Eperjes, 19. sz. (Néprajzi Múzeum) A nemzetek Jézus tanításában Jézus utolsó ítéletről szóló tanításából megtudjuk, hogy amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor majd minden nemzet összesereglik előtte. Ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat a jobbjára állítja a világ kezdete óta nekik készített mennyei haza részeseiként, a kosokat pedig a baljára, a kárhozatra ítélve őket (Mt 25, 31−46). A választott nép hűsége is létfontosságú, mert különben az Isten országát elveszik tőlük, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét (Mt 21, 33−43; 45−46). De már az Ószövetségben, a Bölcsesség Könyvében olvasható, hogy a nemzetek fölött ítélkeznek majd, és népeken uralkodnak, és az Úr lesz mindörökre azok királya, akik reménye telve volt halhatatlansággal (Bölcs 3, 1−9). Izaiás könyvéből is tudjuk, hogy éppúgy lesz majd a földön a nemzetek között, mint amikor leverik a bogyót az olajfákról, és a szüret elmúltával összeböngészik a szőlőt (Iz 24, 13). A Seregek Ura minden arra érdemes nemzetnek bőséges lakomát rendez majd Sion hegyén. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat és erős színbor. És leveszi e hegyről a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított. Örökre megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden arcról, lemossa népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön. Ő, az Úr mondta ezt (Iz 25, 6−8). A Zsoltárok Könyvében is azt találjuk, hogy eljön majd az Úr, hogy megítélje a földet. Igazságban ítéli meg a föld ke- �QUERELA HUNGARIAE 13 rekségét, s a népeket hűsége szerint (Zsolt 96, 1−13). E szentírásbeli tanítás aláhúzza az ember individualizmussal szembeni közösségi mivoltát és a közösség tagjainak egymás iránti felelősségét. A trianoni diktátum után 100 évvel politikai, szociológiai, demográfiai és kulturális tényezők utalnak arra, hogy a békeszerződésben foglaltak most már aligha változnak. De ha a magyarság hittel bír, elég kérni, és adnak; keresni, és találni fog; zörgetni, és ajtó nyílik neki. Mert aki kér, az kap; aki keres, az talál; aki zörget, annak ajtót nyitnak (Mt 7, 7−12). Kifejezetten a magyarságnak szól Jézus azon tanítása, hogy szeressük ellenségeinket! Tegyünk jót azokkal, akik gyűlölnek bennünket! Imádkozzunk azokért, akik üldöznek és gyaláznak bennünket, hogy gyermekei legyünk mennyei Atyánknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszakra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek (Mt 5, 43−48). Mert Jézus parancsa, hogy szeressük egymást, amint Ő szeret bennünket. Barátai vagyunk, ha megtesszük, amit parancsol nekünk. Arra rendelt bennünket, hogy a szeretet gyümölcsét hozzuk, maradandó gyümölcsöt. Így bármit kérünk az Atyától Jézus nevében, megadja nekünk. Azt parancsolja nekünk most is, hogy szeressük egymást mindnyájan – a Kárpát-medencében (vö. Jn 15, 12−17). Ezen égi tanítással rokon értelmű a Magyarországon évszázadokon át megvalósult hungarus-tudat és hungarus-hazafiság. Múltunkból fakadó jelen és jövő Száz évvel a trianoni kényszerszerződés után mit tehetünk? Mit tegyünk? 1. Hazánknak legyünk rendületlenül hívei, mintegy a mennyei örök haza távlatában! 2. Ragaszkodjunk a történeti Magyarország területére kiterjedő haza oszthatatlanságához és csorbíthatatlanságához, sosem feledve Trianon igazságtalanságát! Tehát az utódállamokhoz került részek nem jelentenek, nem jelenthetnek magyarok számára külföldet, azok hazánk elidegeníthetetlen részei, elismerve, hogy az utódállamokat alkotó nemzetiségek számára is az! 3. Sose torzuljunk bele önmagunkba, sose a pusztán földibe, sose a politikai viszonylatokba és küzdelmekbe, sose a végesbe. Halhatatlanságra teremtettünk, legyünk hazánk hűséges fiai, a kárpát-medencei közösség áldozatkész, aktív tagjai és saját élettörténetünk hősei! 4. Térjünk meg, térjünk igaz keresztény magyarságunkhoz, a történelmi hungarus-mentalitásunkhoz! A haza szeretetének, nemzeti mivoltunknak és a jövőbe vetett reményünknek is így lesz hitele. �14 QUERELA HUNGARIAE 5. Legyünk a Fény Fiai18, és saját hatókörünk szerint változtassuk Magyarországot a béke, az egymás iránti szolidaritás, nagyrabecsülés, jó élet vonzó államává, melyhez érdemes lesz majd újra csatlakozni! 6. Az utódállamokat alkotó nemzetiségeket ne tekintsük idegen nemzeteknek, régi magyar hungarus-szemlélet szerint együvé tartozunk, a Szent Korona polgárai vagyunk. Ahogyan a teremtett világ fönnmaradásához nélkülözhetetlen a biodiverzitás, a különféle szinteken létező élet és élőlények sokfélesége-gazdagsága, úgy hasonlóképp szükséges az etnodiverzitás, a különféle etnikai közösségek multietnikus toleranciát eredményező kulturális sokszínűsége, gazdagító-erősítő hatása, amint azt már államalapító Szent István királyunk is tartotta.19 7. Az utódállamokba került magyarokat soha, semmilyen körülmények között ne nevezzük az ottani utódállamalkotó nemzetiséghez tartozónak! A határon túli magyarok leszlovákozása, ukránozása, románozása stb. a trianoni traumát fölerősítő fájdalmas sebet üt rajtuk a jelenben is. Zárszó A Kárpát-medencében a közös keresztény mivoltunk adja a reményt a jövőnk fölött egyaránt tornyosuló vészjósló fellegekkel szemben (demográfiai apály, migráció, ökológiai, életmódbeli egyensúlytalanság stb.). A magyarság körében régi otthonos gyakorlat a kulturális, etnikus sokszínűség és ezek összegzéséből mégis az egység. Így volt ez már honfoglaló eleink törzseinél, így a szász, kun, jász, román stb. népcsoportok befogadásakor, mert a hungarus-tudat egységesített bennünket, hogy mindnyájan a Szent Koronához tartozunk, azaz a benne manifesztálódó Atyaisten, Fiúisten és a szenteket egyesítő Szentlélekisten Szentháromságának oltalmazottjai vagyunk. Ilyen lelkülettel, ilyen kultúrával biztos jövő elé nézhetünk. Mindezek jegyében Trianon 100. évfordulóján az igazságtalan békediktátumra legyen válaszunk a kárpát-medencei közös nemzeti zászló. Hungarus-zászlónak is nevezhetjük, amely a magyar és az elcsatolt területeket bíró szomszédos országok zászlainak együttese. 18 Vö. Limbacher Gábor 2017b. A Fény Fiai. Világosság és Nap létforrásként való megjelenése katolikus egyházi szövegekben és a népi kultúrában. In: Czövek Judit–Szulovszky János (szerk.): Közvetítő. Tanulmányok Hoppál Mihály 75. születésnapjára. Magyar Vallástudományi Társaság, Budapest, 221−238. 19 Vö. https://slideplayer.hu/slide/17530233/ (letöltés 2020. 05. 12.) 6−7. pont. �SZÉPIRODALOM 15 BALAJTHY FERENC Magyarok nyája Szél cibál favázra szegzett harangot. Nesztelen és meztelen kereng a Hold. Magyarok nyája szenvedéstől nemes, Balsorstól vérzett–jobbsorsra érdemes! A halotti fátyol nem jó ránk, ne félj! Tűzben felül a halott, – s éltet remél! Gyenge pont az atom magja is, hasad, Szemgödörbe nem fagy eredő patak! Mennyi párakapu mocskot mos egyre, Várnál vagy nem, te is erre a kegyre, Szép szó hullik rólad, mint a vakolat. Haladd meg hát mindenkori korodat, Magyarok nyája, te tűz-vértől nemes, Balsorstól vérzett–jobbsorsra érdemes! �SZÉPIRODALOM 16 Köldök(zsinór)mérték (Hogy valami végre összekössön) Nemzetközi magbunkerben pihennek Túlélésre összegyűjtött, szűz magok. Ha minden veszne, ők életre kelnek, Megmenthetnék a Földet és a Napot! (A Férfi is Mag, – a Nő az Anyaföld.) Az Idő, – mely maradó, s múló egyre, Az égvilágon most mindenkire költ, Ügyel az Egészre, – s a Részletekre! Körvonalával egy lett alattunk a Táj. − (Élőt szeretni és szenvedni, muszáj!) Átváltozást ösztökél a köldökzsinór. Széthullt ütemben nem érték a mérték, Földönfutó Égi Vándorok úgy kérték, Kössük össze magunk írmagjainkból! Mi mindig áldozunk Egésznek születünk, apránként halunk! Elfogynak mind a féltve őrzött vágyak. De kevesebb bánat s öröm, mit kapunk, Mi mindig áldozunk, – létnek-halálnak! Nem tudod, honnan és hogyan, de leszel, Mert anya szült, – egésszé összeállhatsz! Megszabják új arcod, fajtád, s Istened, Mi mindig áldozunk, – létnek-halálnak! Hét Nap, hét Éj, – s milyen kevés élet, − Minden születik, minden semmivé lesz, Mi mindig áldozunk, – létnek-halálnak! Úgy csoszogsz majd apránként odaátra, Szentmihály lován szép nászéjszakára, Mi mindig születünk, – létnek-halálnak! �EMLÉKEZÉS 17 KOCZÓ JÓZSEF Emlékezés Tóth Imrére, a hunytyi palócok utolsó krónikására Kortársai közül sokan a nagy palóc író utódjának tartották, és joggal kapta a XXI. századi szegény elfogyó magyar nemzetet sirató Tiborc ragadványnevet egykori zsellérpajtásától, aki vele együtt vált pesti doktorrá. Több helyütt „palóckutató”-ként is említik. Egy dedikációmban ezt én is megtettem, mire így igazított helyre: Én sosem voltam palóckutató, csak palócként születtem és éltem, azaz – magyarként! Tóth Imre 1927. április 6-án a Börzsönylábán található Bernecén született. Lakóházuk az évszázados templom alatt, az egykor különálló két falu, Baráti és Bernece határán állt. Az elemi iskola elvégzése után az ipolysági polgáriban tanult, majd a Lévai Magyar Királyi Líceum és Tanítóképző növendéke lett. A második világégést követően tanulmányait már Esztergomban, az Érseki Tanítóképző Intézetben tudta csak befejezni, ahol 1947-ben vehette át tanítói és kántori oklevelét. Nógrádi tanítóskodása (Alsópetény, Tábpuszta, Varsány, Mátraszele), járási tanfelügyelői, majd osztályvezetői munkája mellett az Apáczai Csere János Tanárképzőben magyar nyelv és irodalom–történelem szakos tanári diplomát szerzett. Szókimondása, az 1956. évi forradalom idején a Nógrád Népe november 2-ai számában megjelent Legszentebb forradalom című verse, majd a november 4-én közölt Őrizzük meg forradalmunk tisztaságát című cikke miatt a Kádár-rendszerben állásvesztés, internálás, rendőri felügyelet, fizikai munkakör várt rá. A puha diktatúra idején Salgótarjánban tanított, majd a fővárosi Arany János Általános Iskola és Gimnázium igazgató-helyettese lett. 1975–77 között a Gárdonyi Géza Kollégium igazgatója, 1977-től 1991-ig a Széchenyi István Általános Iskola tanára és könyvtárosa Dunakeszin. Nógrádban töltött évei alatt a Rákosi-korszakban részt vett az itt alkotó írók első próbálkozásának tekinthető Palócdudás megjelentetésében. Az 1954-ben indult Palócföldben is jelentek meg írásai: 1956-ban az Üdvözlet és a Mátrai képekből a Téli vihar (versek), majd az 1964-ben Az utolsó boszorkány című szürrealista novellája. Nyelvművelő cikksorozata (Anyanyelvünk, A nyelv keletkezése, A magyar nyelv eredete, Mondsz, mondasz vagy mondol?, Kecskenyelv?) 1965 januárjától az akkor Nógrád címet viselő megyei lapban �18 EMLÉKEZÉS jelent meg. Nyelvművelő írásaiért Kodály Zoltán a nagyon megtisztelő nógrádi Lőrincze névvel tüntette ki Tóth Imrét. Salgótarjánból 1967-ben Dunakeszire költözött, hiszen új munkahelye Budapesthez kötötte. Folytatta már Nógrádban megkezdett nyelvészeti kutatásait, és az évtized végére elkészült palóc nemzetségregénye is, hogy a kézirat majd két évtizedig a harmadik T hatálya alá tartozóan csak a szűk családi és baráti körben leljen olvasóra. A nyelvművelés területéről megjelent nyelvhelyességi, nyelvtörténeti cikkei, a palócság eredetéről, nyelvéről, kultúrájáról, szokásairól végzett gyűjtései (A palócok – Élet és Tudomány, 1971. okt. 19.) megalapozták Bernecebaráti és vidékének az 1930–40-es évek fordulóján élő tájnyelve kutatását, elemzését, és palóc tájszótárának összeállítását. 1987-ben szerzőnk ekként bocsátotta útjára Ipoly menti palóc tájszótárát: Palóc őseimre emlékezvén szeretettel ajánlom a magyar nyelvterület első palóc tájszótárát szülőföldem népének. Imre Samu (1917–1990) Állami Díjjal kitüntetett nyelvész, a nyelvtudományok doktora a mű előszavában kifejti, hogy nyelvjárásaink az utóbbi évtizedekben bekövetkezett kulturális, gazdasági és társadalmi változások következtében – mindenekelőtt az irodalom és a köznyelv több irányú erős hatása folytán – nagyfokú bomlást mutatnak. Ez a bomlás igen nagy mértékben érinti nyelvjárásaink szókincsét is, és akár egy emberöltőn belül is tájszavak ezrei tűnhetnek el nyelvünkből nyomtalanul. Ezért különösen fontos ennek az erősen pusztuló, de még nagyrészt föllelhető és megmenthető tájszóanyagnak az összegyűjtése, szótárrá szerkesztése és a tudományos élet számára hozzáférhető tétele. A nyelvjáráskutató tudós utal arra is, hogy nyelvészeti és néprajzi szempontból egyaránt sajnálatos az, hogy mindeddig nem volt tájszótárunk, sőt – a nyelvatlasz anyagát nem tekintve – még jelentősebb tájszógyűjteményünk sem az egyik legszínesebb, legérdekesebb és talán a leggazdagabb magyar nyelvjárástípusból, a palócból. Ezt a hiányt pótolja Tóth Imre tanár munkája, az elsősorban Bernecebaráti helyi nyelvjárásán alapuló Ipoly menti palóc tájszótár. Imre Samu akadémikus úgy véli, hogy Tóth Imre az Ipoly menti palóc tájszótár összeállításával felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett a társadalomtudományok több ágazatának. Munkája értékét még csak növeli, hogy ezt a sok időt, nagy fáradságot igénylő munkát nem „főhivatású kutató”ként, hanem középiskolai tanárként végezte el, önként vállalt feladatként, szülőföldje, anyanyelvjárása iránt érzett tiszteletből. �EMLÉKEZÉS 19 Bernecebaráti és vidéke tájnyelvének szótára az újabb magyar nyelvtudomány történetében abból a szempontból is példa nélküli esemény, hogy a szótár kiadásának költségeit majdnem teljes egészében a Palócföld két szülöttje: Zsóka István bányamérnök és felesége, Somkúti Erzsébet kutatómérnök fedezte. Földinkre a palóc tájszótár után a ’90-es években megjelent Palóc trilógiája és ennek folytatása, A boldog palócok unokái hívták fel újólag az olvasóközönség figyelmét, s tették nevét ismertté. Nemzetségregényének, a Palóc trilógiának első fogalmazványáról édesanyja – aki a regény megjelenését már nem érhette meg – úgy nyilatkozott, hogy nemcsak szép, de igaz is minden sora. A kiadvány fülszövege a régi népi irodalom kései – talán utolsó – alkotásaként jellemzi a művet, melyben a szerző tudatosan felvállalja, és megélésének tapasztalataival gazdagítva tovább élteti a népi írók eszmeiségét. A jó palócok és a Boldog ember közé illik ez az irodalmi világ. Nagy klasszikusainkkal való szellemi rokonságát nyilvánvalóvá teszi a Palóc trilógia érzelem- és gondolatvilága, az írói szándék, a helyszín, a regényhősök és azok életmódja, a téma és a nyelv, valamint az ábrázolt időszak. A színhely, Börzsönyalja (azaz Bernecebaráti), sajátos palóc Elsodort falu, noha a bemutatott történelmi kor jóval tágasabb. A mű nemes lírájú történelmi nemzetségregény. Regényesített néprajz és szociográfia is. Íróját az igaz humanizmus és a tiszta, jó értelmű népi, nemzeti elkötelezettség vezérli. Palóc népének látószögéből megrajzolja a teljes nemzet közelmúltjának történelmét: a ferencjóskás századvégi „aranykort”, a századfordulót, és a magyarság XX. századi kálváriájának nagy tragédiáit, egészen 1945-ig. Az okos realizmussal közölt tények és adatok természetes hitelességgel illeszkednek az igaz krónikába. Az író a palóc nép és a palóc tájnyelv legjobb ismertetője. A regény tiszta köznyelviségét ezért ízesíthetik a mérsékelten alkalmazott palóc tájnyelvi elemek. Az Új Könyvek 1995/2. számának méltatása szerint: „A Trilógia […] három nagy szakaszban három emberöltőnyi időt tár az olvasó elé. A szerző regényt ír, ám munkája akár dokumentumprózának is tekinthető. Nemcsak azért, mert legközelebbi sorstársairól (a faluközösségről, rokonairól, családjáról) és önmagáról szól, nemcsak azért, mert témájának, a palóc falvak világának, nyelvének, szokásrendjének, erkölcseinek, életformájának belső, tudós ismerője, hanem azért is, mert határozottan törekszik arra, hogy a lassanként, tempósan csordogáló cselekmény mellé szociográfiát is adjon. Sok a könyvben az esszébetét, a fogalmi közlés, ám ettől nem szűkül a mű epikai sodra, hiszen az aprólékos leírások, a táj, a �20 EMLÉKEZÉS környezet, a porták, a munkavégzés, az ünnepségek és a mindennapok leírásai szinte észrevétlen váltódnak át elmélkedésekbe, a tudós információk közlésébe, amiként az utóbbiak is folyamatosan olvadnak vissza az események menetének továbbvitelébe, a kisded örömök és súlyos tragédiák szépírói felidézésébe, ábrázolásába. Nagyon szép, nagyon vonzó könyv a Palóc trilógia, egy igen jelentős magyar műfaji vonulat érett, tiszta remeklése. Előítélet, prekoncepció nyomokban sem lelhető fel benne. Egyszerűen, minden bizonyítási szándék nélkül tárja az író az olvasó elé népének történetét, nem aktualizálva, valami örök mítosz ködébe sem burkolva.” A Trilógia folytatásában, A boldog palócok unokáiban – melyet szűkebb családja, saját élete és iskolatársai szép új világbeli sorsa, valamint alkotómunkája megörökítéseként foghatunk fel – ekként tesz hitvallást törekvéséről: A magyar megmaradás hitében – és annak szolgálatában – igaz szeretettel ajánlom A boldog palócok unokáinak regényét palóc népemnek, magyar nemzetemnek. Hiszem, hogy a Palóc trilógia folytatásaként segít éltetni nemzetünk életfájának kegyetlenül megsebzett gyökereit. Szécsény Város Honismereti Alapítványa 1999-ben hasonmás kiadásban jelentette meg Mikszáth Kálmán barátjának és képviselőtársának, a palóckirálynak, Pintér Sándornak (1841–1915) az 1850-es évek nógrádi palóc tájnyelvén 1891-ben Losoncon kiadott népmeséit. A könyv mellékletében Tóth Imre a meséket – hitelességük megőrzésével – átírta a mai olvasók számára. Az átdolgozott 15 palóc népmese – egy ősi palóc tájnyelven közölt társaságában – 2002-ben a Ciceró Könyvstúdió jóvoltából látott napvilágot. A Felsőmagyarország Kiadónál Volt egyszer egy ezredforduló címmel 2014ben megjelent utolsó munkájának szerzői ajánlása: A magyar megmaradás hitében – és annak szolgálatában – igaz szeretettel ajánlom könyvemet palóc népemnek, magyar nemzetemnek. Ebben a könyvében saját nemzedéke – az egykori bernecei zsellérgyerekek, utóbb börzsönyalji bölcsek – világlátásának, -felfogásának, életérzéseinek összegzésére vállalkozik az ezredforduló tájékán a Széchenyi fürdőben, a magyar Hyde Parkban tartott rendszeres fürdőzéseiken, találkozásaikon folytatott eszmecserék, elmélkedések alapján. Serfőző Simon, a kiadó vezetője figyelmeztető és megrázó erejű könyvnek tartja, s szerinte nem a kiadón múlt, hogy nem kapott nagyobb nyilvánosságot. Tóth Imre számos országos elismerést kapott, nyelvészek, történészek, néprajzkutatók méltatták munkásságát. Az I. Palóc Világtalálkozón 2013ban Szeder Fábián-díjat vehetett át. Földink 2015. május 11-én hunyt el. �EMLÉKEZÉS 21 Palóc népéhez és magyar nemzetéhez egész életében hű Balyog Tóth Imrét szülőfalujához holtában is köti a hűség: immár 5 éve jó palóc ősei között a bernecei Fölső temetőben nyert végső földi nyughelyet. Nyelvtudományi és szépírói munkássága méltán emelte őt a hunytyi palócok halhatatlanjainak panteonjába. Dombormű Tóth Imre 2017-ben állított emlékoszlopán Bernecebarátiban (A szerző fotója) �SZÉPIRODALOM 22 LUKÁTS JÁNOS A selmeci toronyóra Az esztendő utolsó hetében, pontosabban Szent János és Szent Szilveszter napja között jutott eszünkbe, hogy az évet valami emlékezetes helyen kellene befejezni. – Selmec! – hangzott el a varázserejű név, amelyet korábban még talán soha nem ejtettünk ki egymás között. Most azonban egyetlen pillanat alatt elfogadtuk. Négyen alkottuk a többes számot, négyünk kora együtt közel állt a három évszázadhoz, de ez senkit nem zavart, minket magunkat legkevésbé. Nagy könyvből olvastuk ki, hogy alig több mint tízezer fő vallja magát Selmec város büszke polgárának. A története azért sokat sejtetett: aranyezüst évtizedeket meg viharzóna-időszakokat. A térkép barna és zöld arrafelé, a hegyek erdőket hordoznak a hátukon és pompás panorámát, bár ez a térképen nincs jelölve. Fejünket csóváljuk: ilyen kevés lakosra hogyan juthat ennyi vár és ennyi templomtorony? És ámulunk: az utcák miként furakodnak a völgyekbe, szorosokba, milyen ügyességgel kapaszkodnak fel a domboldalakra. Selmec régi város: tudjuk is, látszik is. És ebből a régiségből sokat megőrzött. Szólunk a város szívósságáról, a szerencséről, amely elrejtette a városrombolók elől, az ezüstkincsről, amely egyengette útját a jövő felé. Meg arról, hogy a benne élők bizonyosan szerették és óvták a várost, amelyet városuknak éreztek, sajátjuknak, szemük fényének. A németnek született kereskedő is, a magyarnak született nemes úr is, a tótságát őrző bányavájár is – mondja a históriai kisokos. Az utcák meredeken lejtenek vagy meredeken emelkednek, a talpalatnyi vízszintes foltokon iskolák, templomok és persze fogadók. Vár kettő is van a város fölött, szinte átintegetnek egymásnak, a hegyes toronnyal felbástyázott öreg és az ásító kaputornyos ifjabb. Külön-külön tudhattak kétannyi évet a vállukon, mint mi négyen együttvéve. De félre a számokkal, a várak nem öregednek… A városközép háromszög alakú, elkeskenyedik. Közepén ódon székesegyház, még a koragót időkben épült, kapuján és mellékajtóin megannyi rozsdás lakat. Milyen csönd lehet odabenn! És milyen félhomály! Öreg �SZÉPIRODALOM 23 selmeciek talán ismerik vagy hallottak a benne rejtőzködő szentekről és szobrokról, a benne tűnődő időről. Székesegyház – csak a képzeletnek. Elegáns, fehér palota a szomszédban, sarkán karcsú torony, a tornyon óra. Négy égtáj felé mutatja idejét, mintha ő volna itt az időmérő vagy inkább a városbíró. Fején remekbe faragott toronysisak, várjuk, hogy megemelje. De büszke óra ez, ő kalapot-sisakot nem emel. – Hány az óra? – Fél egy. – De ott fél hét van… – Zavar, háborgás, a nyakunkat tekergetjük. Egyikünk hirtelen a homlokára üt, felhördül, a selmeci útonjárók összerezzennek, aztán somolyognak. – Hát ez az óra fordítva jár! – kiáltja világgá a nagy titkot (olvasta valahol!) – Itt a nagymutató mutatja az órát, a kicsi a percet! Nézd, így, fordítva! – és ő maga tekergeti a nyakát. – Fél egy ez, ha így nézed… Elhisszük neki, hümmögjük, aztán a sanda szó: – És ez mire jó? – A környék legrégibb óráinak egyike. Ezt még aranymetsző mester készítette, borsos áron. A város javasolta az utazóknak, a módos lengyel, örmény kereskedőknek, hogy járuljanak hozzá a költségekhez. Azok persze nevettek rajta, csak nézték az órát, de nem fizettek bele. Erre aztán selmeci városuraimék megfordították a mutatókat: − Nesze neked, kapzsi kupec! A lengyel, az örmény azt hitte, megbolondult, hiszen az óra nem tévedhet! – És a selmeciek? – Azok hamar megszokták, a csalafintaság sikeres tanító. Az ő órájuk máig másképp jár, láthatod. – És talán nemcsak az órában gondolkodnak ilyen ravaszdi módon. Legyünk résen! Vigyázni kell, ahol éjfélkor delet mutatnak! Századokat látott palota, homlokán márványtábla, egyszerre szökken szemünkbe a név, a szöveg: Petőfi Sándor és 1838 és Magyar Társaság. Valaki tudta – megtaláltuk, a másik nem tudta – meglepődik. De mondhatnánk úgy is: az első magyar szó Selmecben. – Ti tudtátok, hogy ide járt Sándor iskolába? – Én igen… Én nem… Én úgy tudtam, hogy… – Ide is! – mondja a házitanító. – Amikor nem vált be katonának! – De hiszen 38-ban tizenöt éves volt! – Annyi… – Magunkkal visszük Petőfit, szót is értünk vele, mert „igazi selmeci”. – Azért sokáig ő se bírta! Egy félév elég volt neki Selmecből! – Vagy inkább az iskolából. �24 SZÉPIRODALOM – Na, hallod! Az osztályban hetvenketten voltak, mit lehet úgy tanulni?! – Főként, ha tanár sincs, az egyik elmenni készül, a másik még nem érkezett meg. – Van, aki beleéli magát a szegény, alföldi vándordiák helyébe és elrémül. Helyet keresünk Petőfinek: hol lakhatott, hol evett, kikkel barátkozott, milyen nyelven beszélt? A tudós tudja: latin és német volt a tannyelv. A városban többségben voltak a tót nyelvűek, az iskolában a magyar nyelvűek. És mindenki értette mindenki nyelvét. – Boldog ország, boldog város! – Boldog korszak, de mintha jégen járnál! Az egyik hegygerincen vonulunk végig, lábunk alatt a város száz néznivalója. Óriáspark, benne talán a bányászati egyetem, remek épület máig is. – Ezt akkor építették, amikor az aranytelér meg az ezüstpatak kiszáradt. Ha már bányászni nem lehet, tanítsuk, hogy el ne felejtsük. – Méretes bölcsesség! – Ez a fa itt a méretes! – Óriásfa, faóriás, december végén zöld levélözönben áll. – Szekvoja! – tudatta fatudós. – Talán szikomor. – Szekvoja! – Honnan tudod? – Ismerem szekvoját! Egyébként oda van írva. – A születési anyakönyv közölte, hogy szekvoja kétszáznál több éve tartózkodik a parkban. Jogos a kérdés: – Szekvoját ültették az egyetem elé, vagy az egyetemet telepítették szekvoja fölé? – Ezen azért eltöprengünk. – Keressünk egy kávézót! – javallotta egyikünk, aki persze sörre vágyott. Sörivónk lemarad, lapozni kezd legújabb kiadású útikönyvünkben: – „Ma már gyakorlatilag nem hallani magyar szót Selmecen, pedig a század elején a lakosságnak még több mint 40 százaléka magyar volt”. – Elhallgat, kérdez a szem, a száj: – Hova lettek, mi lett velük? – Nincs válasz, ha volna is, nem beszédes, felhúzott szemöldök a válasz. – Kihaltak? – Elköltöztek, vagy elköltöztették őket? – Petőfi… – Mikszáth… – Kosáryné Réz Lola…? Barátságos kávézó: széles ablak, kényelmes asztal, bőrpamlag, diszkrét muzsika. Egy óra, délidő (vajon mit mutat a toronyóra?). Mosolyos pincérlány fogad, hellyel kínál. Visszamosolygás, étlapot tesz elénk, kinyitjuk – szlovák és angol kétnyelvű. Böngésszük, szövegkísérettel. – Magyar? – hallja ki szavunkat, és már adja kézre a magyar nyelvű étlapot. Kacifántos �SZÉPIRODALOM 25 ételnevek, talán szándékolt humorral. Egyikünk igényes angolsággal kér, ketten a magyar étlapot lapozzák, a negyedik a szlovák ételnevet mondja – magában előbb elpróbálgatja, hogy ne hangozzék nyelvtörésnek. A pincérlány mosolyt oszt, mindenkinek személyre szólót. Körülnézünk, minden kiírás kétnyelvű: a pultnál is, de még a toalettben is. A második nyelv – meggyőződünk róla – a jól beszélt angol. Nem a német, nem a magyar, nem az orosz. Pedig hát… a magyar király hétszáz éve német aranyműveseket és ezüstbányászokat hívott be, a városházán magyar urak mérték a törvényeket. Száz éve is még negyven százalékban. Aztán az oroszok: az újságokban – barátok, az iskolában – idegen nyelv. Hol voltak akkor az angolok? Még a kérdés is bohónak tűnik! Aztán egyszerre a szlovákok kisöpörték hét évszázad nyelveit: a németet, a magyart, az oroszt – helyettük lett az angol. Ott nem volt hagyomány, sem előjog. Azt akárki, azt mindenki… A sör fölséges, a sztrapacska mégiscsak itt az igazi. Az árakat az európai egyesült pénzben számítják. – Mit gondoltok, járt-e itt diákkorában Sándor? – talán nem egészen komoly a kérdés, de a válasz sem: – Ha akkor is kocsma volt itt, biztos járt. Eltesszük a pincérlány búcsúmosolyát, és az Óvár felé megyünk, az esik közelebb. Nagy idők tanúja lehet, de most inkább hallgat, vagy ki tudja… A tornyok és bástyák között a belső udvar sejtelmes, egy óriásfenyő közelében honvédszobor. Rohamozó pózban, jobbjában kivont kard. A penge fényes, nyilván gyermekkezek igyekeznek fényesen tartani. Baljában zászló. Arca elszánt, haja felborzolva. Akár Petőfi is lehet, ha megérte volna a negyven évet. 1848 emlékére áll itt, talpazatán magyar koszorúk, szalagok. Talán hazaiak, talán annak a negyven százaléknak az emlékét is őrzik, akiknek már nem hallani a szavát, akik elfelejtették a nyelvüket, vagy elfeledtették velük. A toronyóra üt, és újra üt, ki tudja, hányat… �EMLÉKEZÉS 26 PÁSZTOR ÉVA „Rajtunk is /fűrészel az idő” (Beléd öltözöm) In memoriam Pohánka Erika Csend… örök csend … csendek … sötét csendek … csendek partján… Örök Sötét Csendek partján… 2020. április 9-én egy csillaggal kevesebb lett. Pohánka Erika, pedagógus, költőnő, akit szerettünk, tiszteltünk, csodáltunk, már nincs közöttünk. 66 év adatott meg neki a földi életben. Megrendültünk halálának hírén. Fájdalmunkat nem enyhítheti semmi földi érzés, talán az a tudat, hogy verseiben itt hagyta nekünk gondolatait, vágyait, örömét, aggodalmát, fájdalmát, magányát, szép szavait, szép lelkét, igaz hitét. „Más időbe burkolóztam, belepatkolod jeled, − kézen fogsz. �EMLÉKEZÉS 27 Zuhanyoztam nap sugarában, kezedről a láva folyt rám, − veled égig értem én. Aztán rábíztál a szélre, nyárból a télbe engedtél, téli álomra ítéltél.” (Csendek partján) Pohánka Erika 1954-ben született Balassagyarmaton. 14 éves korában az Ifjúság Útja-i Általános Iskolában végzett, majd Salgótarjánba vitte a sors. Itt érettségizett. A versírás gyermekként, már 12 éves kora óta foglalkoztatta. Középiskolás korában nagy hatással volt rá magyartanára és Molnár Zsolt újságíró. Magyartanárának írta első versét, Molnár Zsolt segítségével a Nógrád Megyei Hírlap külső tudósítója lett. Érettségi után visszatért szülővárosába, ahol két művészeti közösség is várta őt tagjai közé, a Madách Imre Irodalmi Színpad és a Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaság. Erika felsőfokú végzettséget szerzett népművelés–könyvtár szakon. 1989-ben a Madách Imre Kollégium nevelőtanára lett. Drámapedagógusként a Rózsavölgyi Márk Zeneiskola drámatagozatát is irányította és színjátszó csoportot vezetett a kollégiumban. 2012-ig kollégiumi osztályfőnökként végezte ezt a különleges odafigyelést és felelősséget jelentő munkát, aztán nyugdíjba vonult. Ettől az évtől önmaga rendelkezett az idejével, azt tehette, amit szeretett, így a költészetnek szentelte idejét. Nagyon sokat írt, de csupán két kötetre való verset válogatott ki a meglévőkből. Az első versgyűjtemény 1995-ben jelent meg Rezdülések, a második 2019-ben Csendek partján címmel. Verseit olvashattuk többek között a Röpke Ívekben, a Palócföldben, a Börzsönyi Helikonban, a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság antológiájában. Erika Balassagyarmat költőnője. A vers számára az önkifejezés legjobb módja volt. A tömörítés művészeként kereste a szavakat, alkotta a képeket. Szerette és megverselte a természetet. Az évszakok közül az ősz volt a kedvence. Írt a szerelemről, a családjáról, különösen a nagymamájáról. Nem találni egy felesleges szót sem a verseiben, de amit leírt, az igaz, ez teszi hitelessé. �EMLÉKEZÉS 28 „Marékba gyűjtve kis halálaink ládába gyűrjük a félmosolyt homlokunkra varjak gyűlnek közben az ősz is átmegy a szobán behavaz a múlt…” (Közben) Drága Erika! Nem szeretnénk búcsúzni. Emlékezni szeretnénk rád, a kedvességedre, a szerénységedre, a mosolyodra, a finom, puha, bizalmat éreztető hangodra, a mindig adni akaró lélekemberre, mert az jó, az megnyugtató, az olyan, mintha köztünk lennél. „Föl ne feszítsd pilláim ringató hálóját lét és nem-lét között. Röptess szavakat ablakom elé, összegyűrt mosolygó fényeket. Egy hajszál ér a számhoz, jaj, ne engedd még!” (Ébredés) �SZÉPIRODALOM 29 ISTENES TIBOR Keresett az Isten Reggel hatkor keresett az Isten, Hiába csengetett, dolgozni voltam. Munka közben is benne hittem, Mikor az időt magam előtt toltam. Éppen délben keresett az Isten, Én akkor sajnos ebédelni voltam. Rántott hússal hadakoztam fitten, Porcelán oltáron feláldoztam. Elalvás közben keresett az Isten, Hiába szólt, hisz ébren sem voltam. Dimenziók között a lebegő szinten, Igazi valómon átsiklottam. Irónia magunknak Csak a főzelék ne égjen oda, Miközben a híradóból csorog a vér, Csak testemben dobbanjon ér, Csak bennem szóljon az Isten szava... Csak én ne legyek hajléktalan, Csak bennem díszelegjen szeretet, Csak én ehessek finomat, meleget, Csak én ne legyek tudattalan... Csak én ihassak Dom Peringnont, Csak én úszhassak folyót, tavat, Csak én érezzek őszt és nyarat, Csak én győzzem le a Pentagont... Csak a főzelék ne égjen oda, Miközben a híradóból csorog a vér, Csak testemben dobbanjon ér, Csak bennem szóljon az Isten szava... �KÉPZŐMŰVÉSZET 30 VASVÁRI ZOLTÁN Börzsönyi impressziók Bihari Puhl Levente tájfestészetéről (1) Jelen írásomban a kiváló siófoki festő, Levy – Bihari Puhl Levente – alkotásain kísérelem meg bemutatni, milyen utak létezhetnek a XXI. század első évtizedeiben a magyar tájfestészet számára, hogy továbbra is művészetként tekinthessünk rá. Bihari Puhl Levente, „Levy” Levy 1957-ben született Székesfehérvárott. Gyermekkorától Siófokon élt, és alkotott. 2018 őszén Jánosházára költözött, ott kezdett új életet, és próbál művészeti műhelyt kialakítani. A művészetek, különösen a képzőművészet kisgyermekkorától fogva érdekelték, izgatták nyiladozó értelmét. A festészet alapjait, a modellrajzot, az anatómiát Daday Kálmán festőművésznél, Rudnay Gyula tanítványánál tanulta. Daday Muzsinszky Nagy Endrével az 1955-től működő Siófoki Képzőművészeti Szabadiskola alapítója, művésztanára volt. Mesterének tekinti Wessely Tibor művészpedagógust, a Képcsarnok Vállalat egykori művészeti mentorát. Ő számos fiatal, pályakezdő mű- �KÉPZŐMŰVÉSZET 31 vészt indított el a festészet útján. Maga igazából nem volt festő, de ismerte a festészet minden mesterfogását, rejtélyét, a legapróbb részletekig. És tudását, ízlését rendkívüli pedagógiai érzékkel volt képes közvetíteni tanítványainak. Igazából ő vezette be Levyt a klasszikus festészet rejtelmeibe, melyet mindig is keresett és el akart sajátítani. Napjainkig Levy tökélyre fejlesztette festői technikáját. (2) Az európai tájfestészetet a reneszánsz szülte meg. Az objektív rögzítésre törekvő németalföldi festészet – az első tulajdonképpeni tájfestészet – a látványban minél gazdagabb, hegyes-völgyes, fákkal és állatokkal tarka tájakat szerette. Alkotói számára csak a pozitív, megfogható anyagbeli gazdagság volt a fontos. A XVIII. század francia tájfestői az irodalmi szempontból hatásosan csoportosított, úgynevezett „heroikus” tájakat kedvelték. A későbbi akadémikus festészet is a romantikus, hegyekben, fákban és vízesésekben bővelkedő, esztétikai értelemben „szép” tájakat kereste. Id. Markó Károly saját korában világszínvonalú és világszerte elismert, csodált tájképei tele vannak mitológiai és vallásos jelenetekkel. A művész és alkotásainak kortárs szemlélője számára a természet tájként való virtuóz megfestése fontos körülmény volt, a kép befogadójától méltán érdemelte ki a csodálatot, de a tájba helyezett szüzsé volt az igazi közlemény. Minden bizonnyal a kortárs szemlélő jobban, pontosabban ismerte a megjelenített szüzséket, kódolta a képi elemeket, mint a klasszikus görög-római műveltséggel már csak szerényen, alig vagy sehogy sem rendelkező mai utódai. Az impresszionisták voltak az elsők, akiket a halványabb szépségű tájak is megihlették. Az impresszionizmus új, más tájszemléletet és abból következő tájfestészetet hozott létre: a színek és fények, és azok tárgyakra, az alkotóra és a befogadóra gyakorolt benyomásai, „impressziói” álltak érdeklődése homlokterében. Ezzel megszűnt a „festői” és „festőietlen” táj fogalma; festőivé lett minden, amiben a művész a maga szándékai és kifejezésmódja számára alkalmas tárgyat látott. Az impresszionistákkal ellentétben a realizmus követői a pillanatnyi jelenségekkel, a felszín tünékenységével szemben a valóság lényeges elemeit kívánták hangsúlyozni. A lényegi összefüggések sűrített kidomborítása céljából elkerülték a véletlenszerű elemeket, és mondanivalójukat tömörítették. A tájfestésben részletmentesen, összefogott ecsetkezeléssel, nagy egységekben adták vissza az eléjük táruló valóságot, és törekvésük volt a belső lényeg érzékeltetése is. �KÉPZŐMŰVÉSZET 32 A megfestett természet tájként való értelmezése mindig is fontos művészetfilozófiai problémák elé állította mind a festőket, mind a befogadóközönséget. Egy valamit azonban biztosan állíthatunk. A tájfestészet művelői – zsenik és kismesterek –, különböző korstílusok és izmusok követői egyaránt arra az alapvető filozófiai, művészetfilozófiai kérdésre reflektáltak mindig is művészetük esztétikai fegyvertárával, hogy miként válik az ember ottlétével a természet tájjá – bármit is jelentsen ez a fogalom. Bihari Puhl Levente: Téli határ (olaj, vászon, 50 x 70 cm) (3) Levy festészetének mindig is egyik meghatározó része volt a tájfestészet. A táj mint művészi téma a nemzetközi és hazai picturában egyaránt nagy hagyományokkal rendelkezik. Csodálatos mesterek remekművei fémjelzik a történetét. Levy sokat tanult a nagy elődöktől. Tájfestészetében ott van előképként id. Markó Károly, Mészöly Géza, Egry József, az impresszionisták és a nagybányaiak egyaránt. De Levy nem epigon. A XX. század végén, a XXI. század hajnalán összetéveszthetetlen, egyéni és egyedi tájfestészetet volt képes létrehozni. Mi jellemzi Levy tájképeit? Az alap természetesen a mesterség, a technika, az olajfestés műhelytitkainak fölényesen biztos ismerete és gyakorlata. A lenyűgöző mesterségbeli tudás azonban még nem feltétlenül te- �KÉPZŐMŰVÉSZET 33 remt művészetet is. Levy tájfestészete viszont valóban magasrendű művészet. Művészet, mert Levy nemcsak szemlélője a tájnak, nemcsak vizuális leképzője, de valódi köze is van megfestett tájaihoz. Tájai mindig lelki tájak is. Bár Levy Siófokon, a nagy tó mellett él, mégsem csak balatoni festő. Festészetében a magyar táj megjelenítése a művész szemérmes vallomása is a szűkebb pátriáról, a hazáról. A hazaszeretet egyszerűségében szívszorítóan megható festői megfogalmazása. Nem a lokálpatrióta néha megmosolyogtató dicsekvése, hanem a lélek mélyéről föltörő, őszinte és tiszta érzések kifejeződése, amelyek kikerülhetetlenül megérintik a kép szemlélőjét. Az örök szerelem, a balatoni táj mellett állandóan járja az országot és festi tájait, amelyek megérintik és alkotásra inspirálják. Sorozatokban mutatja be az Őrséget, a vasi, zalai tájakat, a Duna és a Tisza mentét, az Alföldet és hegyvidékeinket. Ezek közé tartoznak börzsönyi festményei is. A tájat minden év- és napszakban megfesti. Mennyire sokatmondóan nyugtalanító, hogy ezeken a képeken nem szerepel egyetlen ember sem! A természeti táj fenséges ereje lenyűgözi a művészt. Így valóban csak az a festő képes látni és láttatni a tájat, aki megértette a természet isteni lényegét. (4) Levy tájfestészetének sajátos vonulata népi építészetünk pusztuló emlékeinek megörökítése. Elsősorban a Dunántúlon kereste eddig a megörökítésre méltó, kallódó, sokszor már igen rossz állapotban fellelhető épületeket: lakóházakat, gazdasági objektumokat. Sokat járt, fényképezett, majd festett az Őrségben, Vas, Zala, Somogy és Tolna megye apró, nemegyszer elnéptelenedő, nagy szegénységben vegetáló falvaiban, a Káli-medence és a Balaton-felvidék helységeiben. De készültek festmények a Palócföld népi építészeti emlékeiről, pusztulásukban is méltóságot sugárzó parasztházairól, amint azt az itt látható béri parasztházról készült alkotása is dokumentálja. Többféle eszközzel és anyagon örökíti meg a fellelt népi építészeti kincseket: vásznon, fatáblán, kerámialapokon, és rendkívül érdekes kuriózumként: maga gyűjtötte, XVIII. századi rusztikus tetőcserepeken és téglákon. Az alkotások különleges hordozóanyagáról így nyilatkozott a festőművész: „2003-ban jutottam hozzá Jánosházán egy, a XVIII. század második felében épült kúriaszerű házhoz, meg a hozzá tartozó hatalmas udvarhoz. A téglagyűjtő egyesület nagyszerű gyűjteményét látva egyből erre a késő parasztbarokk házra gondoltam, amely ugyancsak tele van �34 KÉPZŐMŰVÉSZET monogramos, négyzet alakú, hatszögletű és egyéb különleges téglákkal, valamint hasonlóképpen öreg tetőcserepekkel. Az épületet szeretném megmenteni, hisz’ tán még a műemléki szintet is megüti, de pénz és komolyabb segítség híján egyelőre tetőcserepeit, egyedi tégláit hasznosítom – mégpedig sajátos módon. Különféle rusztikus, antik vagy retrotémákat jelenítek meg rajtuk – mindig is vonzottak az öreg tárgyak – festészetem eszközeivel: várakat, régi parasztházakat, templomokat, de portrékat, csendéleteket is. A kopott, régi anyagok szerkezete kiválóan illeszkedik témáimhoz. Régi deszkákat, hordódongákat is felhasználok más témájú, de hasonló hatású kompozícióimhoz. Ezek a képek nem keretezett formában kerülnek a falakra, hanem beépítve a falburkolatok szerves részét képezik, megvilágítva pedig fantasztikus hatást keltenek.” Bihari Puhl Levente: Régi házak – Bér (olaj, cserép,18 x 36,5) Az olajtechnikával készült képek magas esztétikai értéket képviselő képzőművészeti alkotások, de nemcsak azok. Fontos dokumentumok az építészettörténet, népi építészet, sőt az egykori falusi, népi életmód kutatói számára is. A festőművész ezzel az értékmentő munkájával olyan nagyszerű elődök életművéhez kapcsolódik, mint Csörgey Titusz ornitológus, madárillusztrátor, Herman Ottó munkatársa és Csapody Vera botanikus, növényrajzoló, Jávorka Sándor műveinek illusztrátora. (Csak zárójelben jegyzem meg: Levy balatoni vörösköveken megfestette a tó összes halát is.) �KÉPZŐMŰVÉSZET 35 Bihari Puhl Levente: Balin (olaj, vöröskő, 24 x 34,5 cm) A művész a birtokában lévő vizuális technika és briliáns mesterségbeli talentuma segítségével vállalkozott a leletmentésre. Őt a természetben ember alkotta táj és az ott létrehozott emberi alkotások, a népi épületek – sajnos – sokszor pusztulásukban is méltóságteljes látványa ragadta meg. És persze mindaz a háttértudás, ami a festményeken közvetlenül nem jeleníthető meg, mégis a képek szellemisége közvetíteni képes mindazt, hogyan élhettek azok az emberek, akik egykor ezen épületek birtokosai voltak. Az impressziók és érzések keltette ihlet vezeti aztán a művész ecsetjét, hogy változatos technikákkal és anyagokon adja vissza képei nézőinek saját érzéseit, élményét, találkozását és rácsodálkozását a megörökített épületekkel, elmúló életformákkal. Mondjuk ki, tömören: magyarságélményét. Levy a magyar falvak pusztuló népi építészeti emlékeit bemutató alkotásaival izgalmas és tanulságos túrára invitál bennünket, és arra buzdít, hogy kövessük a valóságban is a festőt, felkeresve a képein ábrázolt tájakat, épületeket. Megrázó erejű találkozás volt ezen alkotásaival 2019 tavaszi kiállításán a balassagyarmati Palóc Múzeumban. (5) Napjainkban lehet szép tájakat festeni, de ezek az alkotások valószínűleg nem lesznek többek, mint a kereskedelmi festészet tucattermékei. Lehetnek akár magas fokú szakmai virtuozitással előadott termékek is, mégis �KÉPZŐMŰVÉSZET 36 megmaradnak terméknek, nem válhatnak művészetté, mert hiányozni fog belőlük az a filozófiai viszonyulás téma – szüzséről esetükben ne is beszéljünk! – és formai megvalósulás között, az a sajátos eszmei kapcsolat, amit – hogy irodalmi példával világítsuk meg, mire is gondolunk – Petrarca is keresett egy más viszonyrendszerben: turisztika és természetfilozófia, ad abszurdum: Istenkeresés a Mont Ventoux megmászásakor. Bihari Puhl Levente: Falusi jelenet (olaj, fa, 74 x 55 cm) Levy tájfestészete, mint azt börzsönyi, palócföldi képei is bizonyítják, eljutott arra a szintre, ahol a természet tájjá változik, konkrét és lelki tájakká egyaránt. Költészet ez, a képzőművészet nyelvén előadva. Ki volt az, aki példát adhatott Levynek mindehhez az irodalmi költészetben? Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb tollászkodik és hosszan elborong. (József Attila: Ősz) �KÉPZŐMŰVÉSZET 37 És a végső konklúzió: Légy egy fűszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. (József Attila: Nem én kiáltok) Levy művészetében megérintette a világ tengelyét. NÉVJEGY BIHARI PUHL LEVENTE (1957, Székesfehérvár) képzőművész, festő, gondolkodó. 2000 novemberében nagyszabású kiállításon mutatta be sokrétű munkásságát Siófokon, majd 2005-ben ugyanott megrendezte az első Levyntgard ki- és beállítást. Harmincéves művészi pályája során a kereskedelmi festészet taposómalmában dolgozott. A megrendelésre történő festés mellett megalkuvás nélkül építette saját művészi világát. 2009-re érett meg benne az a teljesen egyedi festészeti modor, stílus, melyben sikerült összefoglalnia addigi tudását, világlátását. Ez az analizáció és szintetizáció alkotási mód az, amit levyntgardnak nevez. Bihari Puhl Levente: Kerekes kút Nánán (olaj, XVIII. századi cserép, 36 x 18 cm) . �SZÉPIRODALOM 38 LUKÁTS JÁNOS Váci emlékvadász Játszik velem, ölébe ránt az emlék, Majd kéredzkedik: én ringassam őt. Arcon legyint a hajdan és a nemlét, Egymást kergetik: nagy menekülők. Faluba rejtett, pazar ékszerdoboz ez a város, Vidáman makacs élni akarás, Csigaszarvát az égnek emeli egy-egy toronypáros, Kopogó utcakövek közt kézen fog Valami néma varázs. A Dunában meg-megnézi magát, Mint egy tükörben, elégedetten, A fák közé virágból sző tarka nyoszolyát, Hegy néz rá szemből, hegy vigyáz rá ott fenn. Lépcsők, partoldal, barokk utcaszeglet, Őrzött s feledett, sziklaarcú szentek Kínnal-mosollyal, csöppnyi titkot hordva Rejtőznek házfalba, burjánzó bokorba. Egy kapualj: huzatos, homályos, A kertben: orgona, akác, barackfa, Más lakja régen, nem is illik már most Megállni vagy töprengeni alatta. Az élet errefelé meggondoltan lépdes, miért rohanna? A cukrászdába hívogat a krémes, Illatát ingyen, ráadásnak adja. Indulni kell, már nő a barna este, Hunyorgó fénnyel villan rám a lámpa. Egy emlékvadász a gyermekkort kereste itt, Vácon. És egy percre: megtalálta… �EMLÉKEZÉS 39 GRÉCZI ZSOLDOS MIKLÓS „Minden magyar felelős minden magyarért!” Emlékezés a 75 éve meghalt Szabó Dezső íróra (1879. június 10., Kolozsvár – 1945. január 5., Budapest) „Meghalok én tízszer, százszor, Nem félek én a haláltól. De rakhatsz rám hegyet, hatot: Míg magyar van: feltámadok.” (Szabó Dezső) Már 141 éve, hogy született és már 75 éve, hogy meghalt, így hát háromnegyed évszázada, hogy vég nélküli sétáját rótta a József körúton ez a senki mással össze nem téveszthető jelenség: szürke öltöny, szürke kabát, ernyő és szivar, hatalmas pocak, dupla toka, alatta az elmaradhatatlan fatermörder-gallér, melyet a 10-es évek óta már csak ő hordott Budapesten. Igen, valóban jelenség volt, intézmény. Ő volt Szabó Dezső. Úgy tartozott a városhoz, mint a Parlament vagy az Erzsébet híd. Vadidegen emberek, akikkel soha nem találkozott, akikkel soha egy szót nem váltott, ismerték őt, súgták egymás fülébe: nézd, ott megy Szabó Dezső, széles e hazában tömegek tudták, mit jelent a neve, hogy jelent nemzeti önbecsülést, kiapadhatatlan nemzetféltést, alku nélküli, ellentmondást nem ismerő szolidaritást minden emberi szenvedéssel, hogy jelenti a magyarság sorskérdéseinek legtisztább hangját. Mert minden mondata „sikoly volt a hátba döfött nemzet ajkán”. Tisztán látta és tudta, hogy magyarnak lenni mit jelentett. Igazi próféta volt, az Istentől küldött nagy próféták nagy nemzedékéből való, Erdély adta nékünk. Néhány évtizede még azt mondták: „művei sorsukra hagyott szélmalmok, Don Quijotéjuk halott”. De az idő nagy úr, néhány éve úgy tűnt, az őt rugdosó lábak és köpködő igék fogynak vagy tán eltűnnek, tavasz jön, tavasz. Nézzük meg, hogy mi is lett e gondolkodó sorsa a magyar közgondolkodásban. A család 10. gyermekeként született. Apja levéltáros, nyakas kálvinista kuruc ember, anyja a sok gyermekről gondoskodott. 1879-től 1899-ig Kolozsvár volt számára meghatározó, itt végezte elemi és középiskoláit a református kollégiumban. Ő erről így vall: „A Farkas utcai vén kálvinista �40 EMLÉKEZÉS gimnáziumban tanultam 17 éven át az öreg református templom tövében. Ott vén zsoltárok Isten szelíd kőművesei építették belém a nagy orgonát, ahol minden emberszívnek megvan a maga sípja.” Már 56 éves volt, amikor arra a kérdésre, hogy mit adott néki a magyar kálvinizmus, így válaszolt: „és jött a zsoltár mint eltemetett anya tompa sírása, az anyám, a kolozsvári temető és a református kollégium fia vagyok”. Érettségi után Budapestre költözött, egy évig jogásznak tanult, majd otthagyva azt az Eötvös Collegiumba került, magyar-francia tanári diplomát szerzett kitűnő minősítéssel. Majd ösztöndíjat kapott Párizsba. Hazatérte után több helyen tanított. Végül feladta a tanári pályát, utána írásaiból élt meg. A Nyugatban jelentek meg első novellái és tanulmányai, melyek egyéni hangjukkal irodalmi körökben nagy feltűnést keltettek. Meglepő szóképei, hasonlatai, nyugtalan erős fantáziái, vulkanikus lázadásai előhírnökei a későbbi világnézeti hitvallásnak. Vannak, akik rajonganak érte, mások támadják jobbról-balról, de vállalja az ütéseket állhatatosan. Vitaesteket szervez fiatal egyetemisták tömegei előtt. A magyar nyelv minden szépségét feltárja írásstílusa – ez tette többek között egyénivé. A magyarság riadója minden írásán: regényein, elbeszélésein, vezércikkein, minden publicisztikáján sikoltás, jajveszékelés: mi lesz veled, magyarság? A Füzetek, amelyből 80-at adott ki és egyedül írta minden sorát, sejtetik, hogy a magyar bajok őserdeiből se lefelé, se oldalvást nem vezet ösvény. Következetessége meghökkentő. Tanulmányainak kiadott két kötete idézhető bizonyíték, hogy soha nem adta el magát, nem létezett olyan párt, alakulat, erő, hatalom vagy pénz, amelynek módosító hatása lehetett volna megnyilvánulásaira. Célja végig a magyarság felrázása. Eszméi, eszközei, érvei a tömegekre hatottak. Az egyszerű ember számára is irányt jelentenek, igazságai dogmák, utat lehet velük törni. S ha népszerűséget akart, el is érte. Világképében és magyar koncepciójában egy új nemzedék találta meg egységét. Társaságok alakultak eszméi megvalósítására. A kezdetekben Szabó Dezső finnugor nyelvésznek készült. Több szaktanulmánya jelent meg, pl. a vogul szóképzésről. Sok lapban jelentek meg esszéi, novellái, vezércikkei, több ezer írott oldal. A Nyugatban 82 írása jelent meg öt év alatt. Legfontosabb és legnagyobb sikert aratott az Elsodort falu. A könyv több kiadást megért életében, mindig elkapkodták. További regényei: Nincs menekvés, Csodálatos élet, Karácsony Kolozsvárt, Feltámadás Makucskán, A kötél legendája, Ének a révben, Életem – A bölcsőtől Budapestig. No- �EMLÉKEZÉS 41 velláskötetei csodás remekműveket tartalmaznak: Mesék a kacagó emberről, Ölj, Jaj, Tenger és temető, Levelek Kolozsvárra, A megfojtott kakas. Az a 20 év, amely az I. világháborútól a II. világháborúig tartott Európában, ellentmondásos kor volt. Hazánkban sem a parlamenti, sem a politikai demokrácia nem állt a zenitjén, viszont a sajtó- és szólásszabadság korlátlan volt. Azt hitte a világ Trianon után, Magyarország néhány évtized alatt elsüllyed a történelem mocsarában. De tévedtek sírásóink. Szabó Dezső szerint a kor három meghatározó „szenvedélye”: az irredentizmus, az antiszemitizmus és a kereszténység. Ezekre röpirataiban kitért, érvelt a magyarok igazsága mellett. A kolozsvári író végig azt mondta, soha, egy napig sem voltam irredenta. „Az az irredenta, aki azt hiszi, hogy a századok politikájával mesterségesen elveszített országrészeket egy korcsmai veszekedés gyanánt rögtönzött puccsal visszamarkolhatja.” De Szabó Dezső egy percig sem kételkedett abban, hogy Erdély vissza fog kerülni az országhoz, hiszen elrablása annyira égbekiáltóan igazságtalan. Csak tenni kell minden nap, ahogy Kós Károly a Kiáltó szó c. írásában mondta: „csak nem megbénulni, díszmagyarba öltözve siránkozni, hanem minden erőnket magyarságunk megmaradására fordítani”. Az antiszemitizmusról ezt írja: „tudatossá tételében oly nagy egyéni felelősségem van”. Sok-sok vád éri, hogy rasszista, antiszemita, kirekesztő stb. Ezzel függ össze a még nagyobb vád: fajvédő, de ő ezt is cáfolja, ebben a korban divat volt a népet, nemzetet fajnak nevezni. Minden félreértés ebből adódik. Ő a zsidó tőkét vádolja, számlájukra írja a Tanácsköztársaság borzalmait. A társadalmi felelősség miatt marasztalja el őket: felelősséggel tartoznak az őt befogadó és gazdaggá tevő ország szociális gondjainak felkarolásában. Számtalan írása szól erről, ostorozza őket, hogy több felelősséget a magyarsággal szemben (A két faj harca). Végrendelete egyúttal utolsó megjelent írása is volt. Részlet végakaratából: „Összes bárhol található, már kinyomtatott vagy még kéziratban lévő írásaim minden szerzői jogát hagyom második édesanyámra, a kolozsvári református főgimnáziumra.” Ezután már csak egy nyilatkozata jelent meg, a Református Élet című folyóiratban. A nyilatkozat címe: Hiszek a kereszténység jövőjében, mert hiszek Jézus Krisztusban. Ebben ezt írja: „Rajta keresztül a legkétségbeejtőbb helyzetből is van kiút. Vele soha nem lehet ellenkezni és elpusztulni senkinek sem. Vele az élet értelmét találja meg az ember, vagyis ennek a fordítottja: nekünk értelmetlen az élet. Kell-e ennél szebb és tartalmasabb testamentum?” �EMLÉKEZÉS 42 Szabó Dezső 1945. január 13-án egy óvóhelyen fejezte be földi életét. Pontosan egy hónap múlva Budapest felszabadult, ideiglenesen a Rákóczi téren volt a sírhelye. 1949. május 19-én volt a második temetése a budapesti Kerepesi temetőben. Azóta síremlékét, Andrássy Kurta János műalkotását Hegedűs Lóránt református püspök áldotta meg, életművét Csurka István méltatta. Több szobor, emléktábla méltatja országszerte (Erdélyben is) az írót. Halála után hazánkban szovjet korszak jött, melynek hatására teljesen elhallgatták. A könyvtárakban levették a polcokról műveit és több évtizedes hosszú szilencium – sok írótársához hasonlóan – őrá is vonatkozott. A rendszerváltás után némi rehabilitációt kapott, a Püski Kiadó sorozatban kiadta műveit. Aki olvassa írásait, tudja, hogy ma is aktuális az, amit feszegetett és amit jósolt a magyarságnak. Hiszen ma is új utakat keresünk boldogulásunkra. A magyar csak akkor lehet életképes, ha önbecsülése van, ha hisz magában. Szabó Dezső ezt vallotta: „Nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az magyar, aki dolgozik. Nekem magyar az élet nyolcmillió verejtékes szomorú gladiátora.” Szabó Dezső sírja a Fiumei úti sírkertben �SZÉPIRODALOM 43 BÁBEL ANTÓNIA Lopott vétkek A félig leeresztett redőny résein átszűrődő napfény éppen elég világosságot adott ahhoz, hogy ne legyen „kriptahangulat” a nappaliban, ahogy ő szokta mondani. Ki nem állhatta a sötétséget, még így a legnagyobb kánikula közepén sem. Inkább legyen meleg, mint sötét. Végül is nyár van. A nap sugarai rávetődtek a kanapéra, amelyen elnyúlva feküdt, kezében a távirányítóval. A szoba elegáns berendezése jó ízlésről árulkodott. A kanapé mögötti fal egy hatalmas könyvespolc volt, rajta egy teljes soron ugyanolyan könyvek követték egymást. Ugyanazon író ugyanazon műve: „Dabn Bariet: A sas árnyékában.” Szemben a legmodernebb hangtechnika mellett tömérdek mennyiségű komolyzenei CD sorakozott. Rajongott a filmzenékért, de most mégis a tévéadók között böngészett. Szinte minden adó a pápaválasztást közvetítette. Ezrek várakoztak a Szent Péter téren a fehér füstre. Maga sem tudta, miért, de nem kapcsolt tovább. Döbbenet! Mennyi ember! Ráadásul ebben a hőségben. Képesek órák óta ott állni a tűző napon! Nem sokra értékelte az egyházat. Azt gondolta, semmi más, csak egy szekta. Igaz, hogy a legnagyobb, de mégis csak egy szekta. Abban a pillanatban felmordult a tömeg a téren, a kamerát a kéményre irányították, amelyből kavargott a hőn áhított fehér füst. Megvan az új pápa! Felült a fekete bőrkanapén és a képernyőre meredt. Kisvártatva meghallotta az új pápa nevét. Nem akart hinni a fülének, de talán így volt ezzel a fél világ. Elismételték, de már a futó sávban is ott cikázott félreérthetetlenül: a történelem során először a pápa magyar! Valamiféle érthetetlen kíváncsiságtól hajtva tovább nézte volna, de az órára pillantott. – Mindjárt elkések! Felpattant, kikapcsolta a tévét, kiválasztott egy lezser vászoninget, egy hozzá való nadrágot, végül pedig egy jól szellőző, kényelmes nyári cipőt. Az ajtóval szemközti tükörben végigmérte magát. – Jól van, jól nézel ki, mehetsz! Becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a szombat esti szentmisére. A templom bejáratánál elismerő pillantásokkal köszöntötték. Éppen olyannal, ami egy írónak kijárt. Persze senki sem tudta, hogy mit is írt iga- �44 SZÉPIRODALOM zából, de azt tudták, hogy jól él belőle. A megszokott helyre ült, ahova mindig. A baloldali padsor utolsó előtti padjának legszélére. Kedvesen biccentett a sor közepén ülő idős hölgy felé, aki mosolyogva viszonozta a köszönést. Ő is mindig ugyanott ült. Félpadnyi távolságból is oda vonzotta a szemet a nyakában lógó nyaklánc, illetve a rajta lógó különleges aranykereszt. A megfeszített Jézus egy szőlőtőkéből nőtt ki és a végtagjai indákban folytatódtak tovább. Már régóta észrevette a ritkaságot és minden alkalommal titokban meg is csodálta. Szerencsére rövid volt a szentbeszéd. Most is jókora összeget dobott a perselybe, ahogy máskor, aztán áldozott, s látszólag nagyon át is szellemült közben. Végre eljött a számára legérdekesebb rész, a vége. A fiatal pap így szólt az emberekhez: – Hirdetem Balogh Mirjam hajadon és Eszes Botond nőtlen házasságkötését június 20-ra. Remek, az éppen két hét múlva lesz. A mise után a menedzsere telefonált. Nem indult el sötétkék, metálfényű sportkocsijával, amíg beszélt. Nem szeretett vezetés közben üzletről társalogni. – Hihetetlen, hogy így fogy a könyved! Ez már a harmadik kiadás! – Mit tehet az ember, ha ilyen kiváló menedzsere van?! – szólt élcelődve. – Na, igen – köszörülte a torkát a másik. – Végül is nekem is köszönheted. Kicsit. Mert hát ugyan ki is lenne Dabn Bariet nélkülem? – kacagott önelégülten. – Hallottad, hogy magyar lett a pápa? – vágott bele hirtelen. – Micsoda? – Ugyan már! – morgolódott, miután elbúcsúztak és hazafelé tartott. – Minek is fizetem ezt a pojácát, amikor a könyveim jórészét úgyis én veszem meg?! Estére kicsit alábbhagyott a hőség. A bejárónő éppen befejezte a vasalást és beintett a dolgozószobába. – Végeztem az ingeivel. Jó éjszakát, Albert! – majd kisvártatva visszafordult és hozzátette: – Elolvastam a könyvét. Igazán… jó könyv. De hagyom, látom, most is dolgozik. – Köszönöm, Margó. Jó éjszakát! Hallotta, hogy magyar lett a pápa? – nézett fel hirtelen a laptopja mögül, de választ sem várva el is tűnt mögötte. A billentyűzet kattogását csak a becsapódó bejárati ajtó hangja törte meg, amikor a bejárónő távozott. Albert feszülten figyelte a képernyőt. A külső szemlélőnek az a benyomása lehetett volna, hogy legújabb könyvén dolgozik, de valójában a legnagyobb közösségi portálon szörfözött. �SZÉPIRODALOM 45 – Kedves Mirjam és Botond! – suttogta halkan. – Szóval nem lesztek otthon két hét múlva! Az nagyszerű, mert én pont ráérek. Nincs is jobb, mint egy szép, nagy esküvő. Éjfélre időzítette az eseményt. Gondosan kitervelt mindent. Kapcsolatai révén hozzáférhetett bármilyen alaprajzhoz, így pontosan tudta, hol kell és lehet a legészrevétlenebbül bejutni a házba. Legnagyobb meglepetésére a riasztó nem volt bekapcsolva, amitől rossz előérzete támadt, ugyanakkor vonzotta az az izgalmas feszültség, amit akkor érzett, ha kipakolt valakit. Az ajtó melletti komódon megcsillant az apró zseblámpa fénye. Egy nyaklánc hevert rajta. Azonnal megmarkolta, amikor hirtelen mozgást hallott a szomszéd szobából. A tenyerében közben valami furcsát érzett. Egy ismerős alak, egy medál, egy kereszt… A villany felgyúlt és ott állt előtte az ismerős asszonyka a templomból. Azonnal lekapta a fekete sapkáját az arcáról, pedig a józan betörőész azt diktálta, hogy védje a kilétét. A tőkejézus szinte égette a kezét. Az asszonyka látszólag megriadt, és ezernyi pillanatnyi, átvillanó gondolat után óvatos higgadtságot tanúsítva megszólalt: – Á, csak maga az. Már azt hittem, valami betörő. – A szemét le nem vette Albertről, miközben nyugodt mozdulatokkal a fotel felé tartott. – Tudja, ma van az unokám esküvője, de nem bírom én már az ilyesmit. Nemrég jöttem haza. – Azzal a derekát fogva leült. Micsoda pech! Ekkora bakot lőni! Az öreg hölgy pont itt lakik! Csak állt ott Dabn Bariet, a nagy háborús regény írója, talpig feketében, félreérthetetlen helyzetben, és alig tudott megszólalni. – Én csak visszahoztam a nyakláncát… Elveszítette a templomban – nyögte ki végül gyenge próbálkozásként, miközben kinyújtotta kesztyűs kezét az alacsony kis hölgy felé. Az ránézett az ékszerre, majd a szekrényre, aztán vissza Albertre. – Már éppen kerestem. Kedves magától, hogy ilyenkor is gondol egy ilyen öregasszonyra, mint én – folytatta. – Na, üljön le! – kínálta hellyel Albertet. – Beszélgessünk! Nahát, egy betörő minden vágya, hogy betörés közben egy unatkozó öregasszonnyal beszélgessen, de nem igazán volt választása, azonkívül meg kellett bizonyosodnia, hogy távozása után nem kerül napvilágra az ittléte. Helyet foglalt a díványon, a foteltől balra. – Négy éve meghalt a férjem, egy darabig jó volt egyedül, de két hete ide költöztem. Hisz maga Istenben, Albert? – nézett a férfi arcába. �46 SZÉPIRODALOM Az idős hölgy először szólította a nevén. Szégyellte, hogy ő nem tudja az övét. Az viszont teljesen világos volt előtte, hogy felesleges tovább játszania, a másik előtt elveszítette inkognitóját. – Nem igazán. Nem sok közünk van egymáshoz. – Akkor mégiscsak hisz? – Ha van is, nem sok gondja van rám. – Nézze, fiam! – Tizenegy éves kora óta nem hívta így senki, amióta meghalt az anyja. – Azt hiszi, véletlen, hogy mi ketten most itt beszélgetünk az éjszaka közepén? Ilyen szituációban? – Mi köze van ehhez Istennek? – Ne gondolja, hogy mindig hittem. Éltem az életem, tizenhárom éves korom óta dolgoztam, férjhez mentem, gyerekeim lettek, elveszítettem kettőt… Aztán ott álltam egy hatalmas űrrel a lelkemben. Tudni akartam, hová lett a kisfiam és a kislányom. Tudni akartam, hogy jó helyen vannak. Gyógyír kellett az istentelen világban kapott sebeimre. – Nekem nincsenek sebeim! – vetette közbe Albert. – Elkezdtem kutatni, keresni Istent, hogy választ adjon a kérdéseimre – folytatta, mint aki nem is hallja a férfit. – Évekbe telt, mire le tudtam hántani a szememre, a fülemre és a lelkemre rakódott szennyréteget, hogy be tudjam engedni Istent. De végül sikerült… Mondhatom magának, nincs semmi hozzá fogható. – Miért mondja ezeket el nekem? – Mert maga a pokol felé tart! – vágta egyenesen a szemébe. – A szép autóján, a megjátszott hitével bizony oda tart! Albert belesüppedt a kanapéba. Nehéz lett a gyomra és száraz lett a szája. Az idős hölgy vizet hozott neki és egy könyvet. – Maga író, ugye? Szereti a könyveket? Ezt még biztosan nem olvasta. Talán most, hogy új pápánk van… Albert felé nyújtott egy fekete könyvet, rajta arany betűkkel ez állt: Biblia. A férfi lassan megitta a vizet, miközben a Szentírást szorongatta. Lassan felállt, búcsúzni készült. – Nem szeretném megbántani, de mennem kell. – Jól van, ne haragudjon, hogy untattam. Jöjjön, kinyitom magának az ajtót. Ne az ablakot használja! Nem arra van. Isten áldja! Albert kifelé tartott, amikor a hölgy utána szólt: – Mit szól hozzá, hogy magyar lett a pápa? A férfi hajnalban is csak forgolódott az ágyában. Ilyen rablása sem volt még, hogy az egyetlen zsákmánya egy Biblia legyen, de hogy azt is kölcsön kapja?! Gondolatok cikáztak a fejében, kínozták, aztán egy másik �SZÉPIRODALOM 47 gondolattal visszavágott, minden kétségessé vált, de egy valamit biztosan tudott. Valaminek változnia kell. Az ébresztőóra alvás nélkül kikeltette az ágyból. Kávét készített magának és nekiült elolvasni a Bibliát. Három hét múlva ott állt az idős hölgy kapujában. A lánya jött ki a csöngetésre. – Jó napot kívánok, az édesanyját keresem. Ezt szeretném visszaadni neki – mutatta a Bibliát. – Jó napot! Az édesanyám meghalt… Tegnapelőtt volt a temetése. – Oh, nagyon sajnálom. Őszinte részvétem – mondta, és a legmélyebben úgy is gondolta. A hír igazán meglepte. Valahogy megkedvelte a kis öregasszonyt. – Maga az, aki visszahozta a keresztjét, igaz? – Igen, én – válaszolta zavartan. – Várjon! Azzal a nő eltűnt és egy kis dobozzal tért vissza. – Azt kérte, hogy ezt adjam át magának – miután átnyújtotta, így folytatta: – Ne aggódjon, az édesanyám úgy halt meg, ahogy élt. Békében, Istenben bízva. Egyetlen délután alatt. Nem szenvedett – törölgette a nő a könnyes szemeit. – Köszönöm… Letaglózva tért haza. Honnan tudta az idős hölgy, hogy tényleg vissza fog menni? És egyáltalán hogyan lehet, hogy még halálában is gondolt rá? Kibontotta a kis csomagot. A tőkejézus volt benne egy kézzel írott levéllel. „Gyónjon meg! Lefelé könnyebb, mint felfelé, de a mélységből nincs visszaút. Találkozunk odaát!” Két hónap múlva összeszedte minden bátorságát és meggyónt. Mindent. A fiatal papnak erősen fejtörést okozott az órákon át tartó gyónás. – Atyám, feloldoz? – Fel, ha betartod a vezeklést. Jóvátételül mindent, amit ilyen áron szereztél, tedd pénzzé és fordítsd jótékony célra! Azt a pénzt is, amit a könyveid megvásárlásával „tisztára mostál”. Amikor csak az ágya, a ruhái, a régi írógépe és néhány kisebb bútordarab maradt a lakásában, a bejárónő megdöbbenve lépett be az ajtón. – Atya Úr Isten! Mi történt itt? – csapta össze a két kezét. – Kiraboltak! – nevetett Albert. – De hát ki vetemedik ilyesmire? – Éppen ő… Eleinte nehezen ment a vezeklés, de végül undorral fordult azok felé a tárgyak felé, amiket rablás útján szerzett, és saját magára is másképp nézett. A pénzt gyermekkórházaknak adta, ami után persze bekerült néhány �48 SZÉPIRODALOM lapba, mint önzetlen adakozó. Jó néhány hálálkodó levelet is kapott, köztük egy beteg kislányét, akinek a története és a szeme sugara a szíve mélyéig hatolt. Nem is értette, hogyan lehetett korábban annyira vak. – Most aztán mihez kezdek? – tárta szét a karját az üres lakásban. – Talán írnom kellene egy regényt – mosolygott. Azzal maga alá húzta az egyetlen székét, odagurult régi írógépéhez, és lassan írni kezdett: „Lopott vétkek – Írta Dabn Bariet”. Bihari Puhl Levente: Muskátlis ablak (olaj-kerámia, 25 x 20,16 cm) �SZÉPIRODALOM 49 FELLINGER KÁROLY Fogolycsere Cilinder Csukás István halálára Akinek nincs múltja, annak már múltja van, aki a múltban él, az bármikor kiugorhat a jövőből, de már a legmodernebb ejtőernyővel született, ami a jelenben nem nyílik ki, máskülönben előítéletet gyakorolna. A velem született felejtés hasznosítja a feledékenységet, étvágyam szembemegy a számmal, megfogadtam, felfogadom teremtőmnek. Legyél angyal, akinek nem kell léteznie ahhoz, hogy a képzelet falára fessék. A lényeg maga a csali, a holtak tudomást se vesznek rólunk, bizonyosak bennünk. Magamon élősködöm, hogy ne hiányozzak senkinek. Lepkekönnyű Ami jót tettem, arról nem én tehetek, de ami rosszat, az az én hibám. Isten jelenteni szokott rólam, neki nincs szüksége őszinteségre. �PORTRÉ 50 GUBA SZILVIA A magyar régészet nesztora: Patay Pál Patay Pál és Guba Szilvia Különösen kegyes a sors e sorok írójával, hiszen megadatott számára, hogy a magyar régészettudomány egyik kiválóságának, a 105. életévét betöltött dr. Patay Pálnak Nógrád megyében megkezdett tudományos munkáját régészként és muzeológusként folytathatja. Kerek 70 évvel ezelőtt, 1950-ben indult újra megyénkben a rendszeres régészeti kutatás, ekkor állt munkába Patay Pál személyében a megye történetének első – ma úgy mondanánk: főfoglalkozású – régésze a balassagyarmati Palóc Múzeumban. Az 1950-es év a háborút és hadifogolytábort megjárt, de lélekben és tenni akarásban töretlen hittel rendelkező fiatal régészdoktor életében az újrakezdést, a megye történetében pedig a modern régészet kezdetét jelentette. Az általa feltárt régészeti leletanyag, vagy akár topográfiai, műemléki és művészettörténeti adatgyűjtése számos országos és megyei közgyűjtemény állományát gyarapította. A létrejött és folyamatosan gyarapodó szellemi és tárgyi kulturális örökség ápolása azonban nemcsak kiváltság, hanem felelősség is, hiszen a megőrzés a közgyűjteményekben tevé- �PORTRÉ 51 kenykedő szakemberek elsődleges feladata. Ha úgy tetszik, ez a mi hippokratészi eskünk: a kulturális javak védelme, megőrzése és átadása az utánunk következő generációk számára. Azt még talán a palócföldiek közül is kevesen tudják, hogy Nógrád megye a magyar régészettudomány bölcsőjének számít. Az első, Magyarország területén végzett őskori lelőhely feltárása a mai Kisterenye határában folyt, az ásató pedig nem más, mint a neves tudós és politikus, a szécsényi múzeum névadója: Kubinyi Ferenc. Az ő régészet iránti elkötelezettségét részben családi kötődések viszik tovább, elég itt a pilinyi Nyáry családra gondolnunk, de itt kapcsolódunk újra Patay Pálhoz is, akinek dédnagyapja Kubinyi Ferencnek volt unokatestvére. Egy több mint százéves életutat röviden bemutatni lehetetlen vállalkozás, de szerencsénkre a páratlanul hosszú és tevékeny élet összegzése Patay Pál tollából is megismerhető. 2014 decemberében, 100. születésnapján jelent meg önéletrajzi ihletésű könyve Az életet már megjártam – Emlékezem, Magyarországra és a XX. századra címmel, mely fontos család- és kultúrtörténeti utazás is egyben. A könyvből nemcsak családját, a jólét és nélkülözés időszakát, de a régészettudomány iránti elkötelezettségét, a tudósi hitvallását is megismerhetjük. Jelen írásunkban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy vajon mit adott a régészettudománynak, a hazai muzeológiának, és mit adott a régésznek a palócok közt eltöltött hét esztendő. Patay Pállal a régészeti szakirodalomban elsősorban őskoros régészként találkozunk. A régészetet azonban – mai szóhasználattal – másoddiplomásként végezte, hiszen első diplomáját 1935-ben vette át a debreceni Gazdasági Akadémián (ez a mai Agrártudományi Egyetem elődje). Ritka ajándéka a sorsnak, hogy az intézmény történetének első platinadiplomáját 2015-ben szintén ő kapta meg. Az egyetem elvégzése után a Pázmány Péter Tudományegyetem újonnan alakult Őskori Tanszékén kezdte meg oktatói pályáját, tanársegédként. A történeti események azonban közbeszóltak távolra sodorva őt családjától, hazájától és választott szakmájától. A fogságban töltött évekről részletesen számol be a lágerfolklórt bemutató kötetben (Küllős Imola−Vasvári Zoltán: Áldozatok. Bp. 2006). A visszatéréskor már egy megváltozott politikai légkör fogadta, amelyben osztályidegenként az egzisztencia alapjaitól fosztották meg: le kellett mondania a családi birtokról és az egyetemi állásáról. Egyfajta önként vállalt „száműzetés” évei következtek Balassagyarmaton, amely azonban ismerős vidék volt számára, hiszen az egykori acsai birtok közigazgatásilag akkor még Nógrád megyéhez tartozott. Patay Pál �52 PORTRÉ 1950 februárjától dolgozott régész-muzeológusként a Palóc Múzeumban, ahol elsőként a háborúban megsérült és részben megsemmisült régészeti gyűjtemény rendszerezését és revízióját végezte el. A régészeti tevékenység megindulását két alapvető, de egymással szorosan összefüggő feladat határozta meg: egyrészt a topográfiai kutatások, másrészről a régészeti gyűjtemény gyarapítása. A topográfiai jellegű terepi kutatásainak eredményei – melyek által Nógrád megye régészeti korok szerinti településtörténetét, a lelőhelyek jellegét kívánta feltérképezni – a mai napig bármilyen topográfiai kutatás alapját jelentik. Nógrád megye régészeti emlékeiről szóló összefoglalása a Magyarország műemlékei topográfiai sorozatának első kötetében jelent meg 1954-ben. Muzeológusként nem csupán egyetlen korszak emlékanyagának feldolgozásával és gyűjtésével foglalkozott, de céljának tekintette – az akkori muzeológiai irányzattal összhangban –, hogy minél több korszakból gazdag leletanyaggal, különleges műtárgyakkal bővüljön a gyűjtemény. A nógrádi évek alatt elsőként foglalkozott az őskor időszaka utánra keltezett földvárak-földerődök, mai terminológiával az ún. kisvárak kérdésével. Az első adatok ismeretében a kerek földsánccal erődített kisméretű várakat még a magyar honfoglalás kora előttinek határozta meg. A nógrádi területeken kívül is elindított hasonló földvárak kutatásainak eredményei alapján azonban hamarosan pontosítani tudta a kisvárak Árpád-kori keltezését. Az úttörőnek számító nógrádi várkutatásait országszerte több kitűnő kollégája folytatta. Patay Pál a templomi harangokkal foglalkozó tudomány, a kampanológia hazai atyja, nemzetközileg is elismert szakértője. Az azonban kevésbé ismert, hogy az első harang felmérésére és a tudományág hazai megszületésére egy kis Nógrád megyei faluban, Nógrádszakálon került sor. És ne felejtsük el, 1951-et írunk. Egy szokásos bejelentést követően – miszerint kútásás közben csontokra bukkantak – vasúton érkezett meg a „kiszállás” helyszínére. A lelet egy mamutfog volt, amely az Ős-Ipoly hordalékrétegeiben őrződött meg, így túl sok információval és jelentőséggel nem bírt. Az időt kihasználva – mivel vonat visszafelé Gyarmatra csak az esti órákban indult – és hogy ne térjen vissza üres kézzel, régiségek után érdeklődött a helyiektől. Azok egyből a falu fölött emelt templom tornyába irányították őt, ahol elbeszélésük szerint egy régi harang jelezte az idő múlását. A harang valóban eredetinek bizonyult, készítését az évszám három évvel a mohácsi csata előttre keltezte. Ami ezután következett, az ma már tudománytörténetnek számít. Számos tanulmány, önálló kötet �PORTRÉ 53 született a témában, a legújabb tanulmány, amely Komárom-Esztergom megye régi harangjait mutatja be, éppen 104. születésnapjára készült el. Egy kis vidéki múzeum régészeként helytállni nem mindig könnyű feladat. Így volt ez minden bizonnyal 70 évvel ezelőtt is, amikor Patay Pál személyében megindulhatott Nógrád megyében a modern szemléletű régészeti kutatás és gyarapodott az akkoriban még csekély régészeti gyűjtemény, amelyre ma méltón lehetünk büszkék. Az ő általa kitaposott úton haladni azonban hálás feladat. Útmutatásai, részletes leírásai alapján bármely lelőhelyre eljuthatunk még ma is mindenfajta modern technikai eszköz nélkül. 55 évvel azután, hogy búcsút intett megyénknek, 2004-ben jómagam a szécsényi múzeumba kerültem régészként. Rövid idő alatt rá kellett döbbennem, hogy alig ismerünk olyan lelőhelyet a megyében, ahol korábban Patay Pál ne járt volna. De megkockáztatom, hogy hasonló a helyzet a megye templomtornyaival és vasútállomásaival is. Tudományos életművét, amely több mint 280 tudományos közleményt, önálló kötetet és számtalan előadást foglal magába, számos kitüntetéssel ismerték el. Fáradhatatlan szorgalma, alázata még ma, 106. évében is folyamatos munkára ösztökéli. Álljon előttünk példaként! Isten éltesse, Pali bácsi! Bihari Puhl Levente: Falvak (murga-olaj-tölgyfa, 17,1 x 47,13 cm) �SZÉPIRODALOM 54 KISS ANNA MÁRIA Horpács Ősfák, óriási hinta, az a deszkapados, végtelenbe nyúló kötéllel. Hatalmas ablakok, amiken benéztek a gyerekkori szörnyek. Majdnem biztos, hogy Mikszáth tintájával öntöttem nyakon a kétéves húgomat, akit az anyám sok óráig sikált. Lehet, hogy napokig álltam a sarokban, emlékszem a fal hűvösére, ami végül megkönyörült rajtam, és hagyott állva elaludnom. Nagy havakra is emlékszem, meg egy kutyára, akit elvittek messzire, hogy meghaljon nélkülem. És emlékszem a bárányokra, akik elvesztek, mintha ott se lettek volna, úgy tűntek el. Minden évben voltak más bárányok, és minden évben eltűntek, miután megszerettem őket. Szeretnék vigyázni a bárányokra, a nagyságsorrendbe állított babákra, a leforrázott gyerek testére a szomszédból. �SZÉPIRODALOM 55 KISS ANNA MÁRIA az én Kaliczka Júliannám nyári este volt s miközben a tarkómra szegeztek egy miatyánkot csak a Mamát figyeltem ahogy nincs itt a ráhajló ágakat leszedegettem róla öreg gyerek lettem ki megnyugvást keres most éjszakánként az eperfa alá sírdombjára ülök virítok rajta mint egy ottfelejtett műanyag koszorú Halottidéző Nagyanyám valakit sirat. Ölében szakajtó, emlékkosár. Nagyapám kék szemében apró mosolyok. Egy tiszta kútvízzel teli, régi bádogbögre. Kócos kislány, szája, mint édes málnaszörp. Apám parázsló cigarettavég. Csillagtalan éjfél, Hold körül hazug glória. Néném süteményillatú arca a sötétben. �EMLÉKEZÉS 56 SZABÓ SÁNDOR Mert keringőzni illik tudni In memoriam Nagy Zoltán (1938−2020) A Tanár Úr magyar nyelvet és irodalmat, valamint ének-zenét tanított Salgótarjánban a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában. Az énekórákat furulyával kísérte, színesítette, dallamos, kellemesen fülbemászó melódiákkal szerettette meg velünk a nép- és műdalokat. Talán 1968-at írtunk – egy-két év tévedés már mit számít ennyi év után –, ő éppen harmincéves kora körül járt. A padsorok között sétálgatva éppen verset elemzett osztályunknak teljes átéléssel. Ezalatt Kaktusz – a nem éppen fegyelmezett magatartásáról közismert osztálytársunk – a hátsó padsorban rendetlenkedett. Tanár Úr odaérve, szót nem pazarolva, elementáris pofont zavart le tanítványának, majd mintha mi sem történt volna, boldog lelkesedéssel folytatta a vers elemzését. És ez így volt rendben, semmi fölösleges eljárás, adminisztráció, Kaktusz is így tudta, mi is, a történet le volt zárva. Manapság ez már nem így menne. A Tanár Úr különös érdeklődést tanúsított az űrhajózás fejlődése iránt, mely a hatvanas évek végén, hála a szovjet-amerikai űrversenynek, aranykorát élte. Őt viszont nem tudták meggyőzni az itthoni hírek a szovjetek e téren való előnyéről és felsőbbrendűségéről. Bejutott a budapesti amerikai nagykövetségre és színes prospektusokat szerzett, melyen az Apollo űrhajók képei és csodálatos űrbéli felvételek voltak. Akkoriban a jó minőségű színes nyomtatás még kuriózum volt. Behozta őket a suliba és mutogatta nekünk, nagyon élveztük. Aztán állítólag kapott is érte… Az iskolai „klubdélutánokon” a „Kell, hogy várj”-ra (Neoton) lassúzott osztálytársnőinkkel, majd megtanított minket alapszinten keringőzni, „mert azt illik tudni, anélkül nem igazi ember az ember.” Kerékpártúrákat szervezett, 10−12 felső tagozatos általános iskolással Gödöllőről Győrön keresztül eljutottunk a Balatonig, másik évben Pestről egészen Pécsig. Akkor rögzült bennem egy életre, hogy a biciklizés nem más, mint az embertől soha el nem rabolható szabadság érzése. �EMLÉKEZÉS 57 Leszervezte a pedagógus kollégákkal, hogy a nyáron üres iskolai osztály- és tornatermekben aludhattunk az általunk vitt gumimatracokon. Rengeteg élményt szereztünk. Milyen csodálatos volt ázottan szalonnát és kenyeret enni Pencen, kísértetesdit játszani a sötét, kihalt süttői iskolában. Egyszer egy este tőrrel a kezében ment megnézni, hogy ki zörög a tornaterem ablakán, szerencsére nem lett nagyobb balhé, pedig a rendőrök pisztolyt fogtak rá, azt hitték, hogy a nyári szünetben betörtek az iskolába… A Tanár Úr zabari gyerek volt, ahogy írta: „e kis falucska jelentette számomra a meleg anyai ölet, a tágas réteket, a fénylő vizű Tarna patakot, a végtelen erdőket, az olvasókönyvek feledhetetlen illatát, a templomban áhitatosan felzengő énekeket, a vidám játszótársakat, egyszóval a varázslatos gyermekkort.” Válogatás Nagy Zoltán palóc gyűjtéseiből Egyik mesegyűjteményéhez írja: „Visszahúz a falu, ott érzem magam igazán jól, ahonnan indultam. Gyűjtök népdalokat, balladákat, meséket, mondákat, babonás történeteket, imákat, paraszti bibliai történeteket. Néprajzkutatóként találtam meg igazi énemet, ebben a munkában tudom kiteljesíteni leginkább önmagamat.” A Tanár Úr igazi egyéniség volt. Sokirányú érdeklődéssel szemlélte a világ dolgait és ebből a megszerzett tudásból alakította ki saját egyedi szabályrendszerét, mely szerint élt és ítélt. Nem lehetett őt besorolni párt, vallás, származás vagy foglalkozás szerint, mert az erre irányuló kísérletek mind-mind tévútra vezettek. Nagyon erős igazságérzete volt. Nem volt könnyű dolga így élni a hatvanas és hetvenes években, sőt azután sem. A Tanár Úr nem volt vallásos, sem ateista. A rendszerváltás körül sem a politikai helyezkedés, hanem a lelkiismerete hajtotta, hogy derüljön már �58 EMLÉKEZÉS ki végre, hogy miért kellett annyi ártatlan embernek meghalnia az 56-os december 8-i salgótarjáni sortűzben. De nem nagyon derült ki. Életpályája röviden: gyerekként a mesemondókat hallgatta, majd tanult, oktatott és aztán visszatért a mesemondókhoz. Nekik hitt, bennük hitt, tulajdonképpen mesevilágban élt. Volt úgy, hogy beszélgetett vele az ember és egyszer csak azt vette észre, hogy ő már gondolatban teljesen másfelé jár. Kezdem úgy érezni, hogy ez mennyire irigylésre méltó dolog. A Tanár Úr talán odáig jutott el magában, hogy a valósággal és annak tanulságaival nem nagyon megyünk semmire. Zoli bácsi, nyugodj békében, mi pedig olvassuk inkább a meséidet, merüljünk el egy álomvilágban, ahol a korona még a királyhoz tartozott és nem a vírushoz. Bihari Puhl Levente: Őrségi házak (olaj-farost, 30 x 80,06 cm) �1956 59 SULYOK LÁSZLÓ Emlékezés Salgótarjánnak Vers az 1956. december 8-ai sortűzről Ha már fényképünk nincs a Nógrád megyei székhely legnagyobb XX. századi tragédiájáról, nyugtasson bennünket annak tudata, hogy van viszont versünk róla. Filarszky Nándor fül-orr-gégész kórházi orvos fényképeit ugyanis megsemmisítették a pufajkások, a verset pedig megírta egy törékeny, háromgyermekes édesanya. Aki itt született, sokáig itt élt a közelünkben, Salgótarjántól 50 kilométerre. Örömteli, hogy művét elég gyakran hallani a salgótarjáni gyásznapi megemlékezéseken, hol egészben, hol részleteiben. Ez történt legutóbb is, 2019. december 8-án. A helyi Zenthe Ferenc Színház művészeinek műsorában hangoztak el verssorok dicsérve Sándor Zoltán dramaturg és előadóművész szakmai hozzáértését, elhivatottságát, szívét és érzékét. Ha nincs ez a remek illusztratív produkció, aligha született volna meg most ez az írás – legföljebb később, vagy talán, ki tudja, akkor sem. STOLMÁR G. ILONA Emlékezés Salgótarjánnak Már nem volt Forradalom és nem volt Szabadság csak keserű harag és megalázottság és elszánt akarat és vágyó vágy egy emberibb lét és béke után; és hideg tél és kemény munka és vörös bér és rozoga ház és fogytán kenyér… �1956 60 Minden csendes és nyugodt, a fiú az utcán szenet rakodott – golyót – gerincébe – csak később kapott… Az ország „ura”: a munkás és paraszt a tér felé csendesen haladt – egyikük veknit szorított hóna alatt – A kenyér tán nem volt illőn fehér s a végítélet pokoli zajában eláztatta a kiömlő vér, ahogy vele zuhant a porba gazdája – Úrfelmutatás köznapi igaz csodája – és nem volt oltár és nem volt kehely, talán csak a mennyekben fent, ahol százharmincegyen egyszerre sorakoztak fel, itt hagyva szenvedést, feledve szenvedőt – Kakuk Józsinak elég volt pici szemfedő – A templom tornyában most nem harang kongott – a véres kenyérre valaki rátaposott – a létféltő vad rohanás egymáson gázolt át, de nem volt út és nem volt hová és hátulról és szemekbe és oldalról és lőtt csak lőtt röhögve a sok pufajkás! A gépfegyver fülsiketítőn ropogott és zakatolt és csattogott és kattogott és elnyelt hörgő halált és vad sikolyt és szenvedő jaját – szocialista munkaversenyben gyártotta a halált – �1956 61 Már nem volt Forradalom csak véres Rend és dermedt nyugalom és sok-sok halott és gőzlő húscafatok és síri csend és néma száj és száraz könny és súlyos gyász és lehajtott fej és átok szállt a sírok felett harmincöt éven át, mert Tarján temetett, és Pálfalva temetett, és Nógrád temetett és temetett… A szén az utcán maradt. A gyilkos az ország ura. Vért kőről lemostak, de lelkekre feketedve maradt, mint belül hordott gyászruha és Angyal néni sikolya a kései szobor tárt karja alatt is lüktet az agyakban: Jaj, a fiam! Jaj! A fiam! Jaj! A Fiam… Murrysville, 1991. december 13. A költő. Stolmár G. Ilona 1948. január 23-án született Selypen, noha több helyütt Lőrincit írnak. Ennek hátterében az állhat, hogy Selyp Lőrinci pusztájaként fejlődött községgé, s hogy jó ideje Lőrinci városának egyik településrésze. A költő így beszélt kötődéséről 1992. március 16-án, amikor a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztőségében járt: – Édesapám ácsmester volt, és azon a környéken több munkája adódott. Szüleim és ki tudja, hány felmenőm, mind Nógrád megyeiek. A �62 1956 Cserhát hegység egy pici falujában éltek, Cserhátszentivánon, és nagyon sok rokonunk él ma is ott. A pici falu – jelenlegi 120 körüli lakosával – épp úgy büszke elszármazottaira, mint a helyben születettekre. Stolmár G. Ilonát is számon tartják. A cserhatszentivan.com lokálpatrióta honlapon írják róla: „Kasza–Csernus sarj Lőrinciben”. A költő ugyanis Kasza Ilonaként látta meg a napvilágot, édesanyja pedig a Csernus család szülöttje volt. És abban sincs semmi különös, hogy a versíró nógrádinak tartja magát, hiszen Lőrinci és Selyp egykoron, egészen az 1950-es tanácsrendszer bevezetéséig, Nógrád megyéhez tartozott. – Ha többet nem, legalább a nyaraimat mindig Cserhátszentivánon töltöttem, és ma is ott tölteném, ha tehetném – írta 1992 elején a szerkesztőségbe faxon küldött levelében e sorok írójának. Kasza Ilona 14 éves korában repült ki a szülői házból, a szülőkkel hagyva két húgát. Budapesten tanult, a Zrínyi Ilona Leánygimnáziumban érettségizett. Nemcsak szerencsés volt, hanem tehetséges is: felvették a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába, amely évtizedek óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, napjainkban Egyetem gyakorlóiskolája. A világra nyitott, jó felfogású, érzékeny lelkületű és komoly gondolkodású leányka nagyszerű oktatásban és nevelésben részesült. Orgonaművészi és zeneszerzői oklevelet szerzett, s – mint a legtöbb fiatal – versírással is foglalkozott. Akkor persze jobbára még csak a saját gyönyörűségére. A zenekonzervatóriumba és a kántorképzőbe együtt járt Götz Ernővel, akivel hamarosan összeházasodtak. A fiatalember édesanyja Szurdokpüspökiből való volt. Végzés után Ilona a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött mint korrepetitor, férje azonban 75 kilométerrel odébb, a Hatvan mellett fekvő Boldogon kapott kántori állást. Az elszakítottságot nehezen viselték a fiatal házasok. Mígnem az orgonista–kántor férj új álláshoz jutott a budapesti egyetemi templomban, hivatalos nevén a Kisboldogasszonytemplomban. Itt dolgozni rangot jelentett. S Götz Ernő tehetséges, mi több: ügyes ember volt, hiszen lejátszót is épített a templom számára. Az új helyzetben Ilona felhagyott dédelgetett álmával, a karmesteri pályával, és követte férjét Budapestre. Különböző templomokban orgonált, s anyagbeszerzőként elhelyezkedett a jó nevű és tekintélyes tervező-építő-javító KIPSZER vállalatnál. Később beiratkozott a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, és felsőfokú képesítést szerzett. A budapesti Nemzeti Színház kinevezte anyaggazdálkodási vezetőjének. E személyes információink zöme Ilona második férjétől, Stolmár Aladár kalorikus mérnöktől, atomerőmű-szakértőtől származik. De milyen �1956 63 érdekes is az élet! – szoktunk elcsodálkozni. Mint ezúttal is, minthogy informátorunk azt tartja, az ő és édesapja keresztneve Ilona első férjének családi köréből származik. Ugyanis Götz Ernőnek volt egy Aladár nevű nagybácsikája, és az ő neve tetszett meg a Stolmároknak. – Ilona korán megözvegyült, 1978-ban – emlékezik Stolmár Aladár. – A fia 8, a kislánya 3 éves volt: Götz Viktor és Götz Judit Viktória. Ilona nevében a G. betű a gyerekek miatt maradt benn. Mi a férje unokatestvérén keresztül ismerkedtünk meg. Először 1972-ben találkoztunk, náluk, a Szamuely – ma Lónyay – utcai lakásukban, a IX. kerületben… Illetve találkoztunk egyszer már középiskolás korunkban a selypi vasútállomáson, de csak futólag… Ernő unokatestvére iskolatársam volt Moszkvában. Én az Energetikai Intézet atomerőmű szakán mérnöki oklevelet szereztem… S itt megemlíteném, hogy nekem elsőéves koromban volt egy furcsa élményem Szmolenszkben. A külföldi egyetemisták moszkvai alapintézményéből voltunk ott, az iskolánk leányintézményének meghívására. Ekkor az egyik kislány elhívott egy születésnapi buliba, mint kiderült, csak azért, hogy elmesélje, a nagyapja neki megmutatta azt a helyet, ahonnan kifigyelte az NKVD-seket (magyarul: Belügyi Népbiztosság – a szerző), ahogy tömegsírokba lövöldözték a lengyel tiszteket a katyńi erdőben. Nem volt veszélytelen, nem tudom, mért csinálta, miért bízott meg bennem. Jóval később épp ezzel foglalkozott Kézdi Pál, azaz Drábik Jancsi a Szabad Európa Rádióban. Akkor elmeséltem Ilonának ezt a történetet, és ő is kutatásokba kezdett. A történelem fehér foltjait taglaló cikksorozata rendkívül alapos kutatómunka gyümölcse volt… Egyébként Jancsival az ismeretségünk 1973-ban kezdődött, amikor Jancsi lett az Erőmű Beruházási Vállalat jogi osztályának a vezetője, és a nekem juttatott Bajza utcai lakás ügyeit intézte. Többször voltunk együtt Moszkvában, a paksi atomerőmű első szerződéseinek minden oldalán a kettőnk aláírása szerepel… – Később az említett unokatestvér két éjszakát nálunk aludt a családjával; akkor, amikor Ernőnek a temetésére érkeztek. Így mi is átéltük a gyászt… Az én házasságom 1980-ra, orosz feleségemmel, reménytelenül megromlott. Volt egy lányunk. Elváltam. Ezután alakult ki a kapcsolatunk. Ilonát titokban vettem feleségül, egyházi esküvő volt, a lőrinci templomban. Egy közös gyermekünk született, Péter. 1985. augusztus 2-án repültünk el New Yorkba a három gyerekkel, illetve feleségem pocakjában a közös gyermekünkkel. Unokatestvérem küldött meghívólevelet, és kint maradtunk Amerikában. �64 1956 Stolmár G. Ilona az Amerikában született közös gyermekkel. Ez a Stolmár-házaspár kedvenc képe volt. – Ilyen egyszerű volt a disszidálásuk? Ne haragudjon a szóért, de abban az időben még így neveztük azt, ha valaki engedély nélkül hagyta el az országot, illetve maradt odakint. – Egyáltalán nem volt egyszerű kint maradni. Sok minden idekötött bennünket Magyarországhoz, a hazához, érzelmileg, anyagilag, mindenféleképpen. De tudtam, hogy el kell hagynom az országot… Mellesleg Drábik Jancsi hívott már 1980ban, de nemet mondtam, akkor még idealista voltam. – Öt évvel később már nem? – Akkor már más volt a helyzet. Egy ügyvéd tanácsára ugyanis bepereltem a Magyar Villamos Művek trösztöt. 1974 nyarától a paksi atomerőmű beruházását irányító szervezetnél mint első mérnök dolgoztam. Négy évvel később átmentem a tervezési feladatokkal foglalkozó Erőtervhez. A biztonsági kérdések koordinátora lettem, az atomerőmű működése során keletkezett plutóniumot a szovjet fegyveripar használta fel, a SALT II. szovjet–amerikai szerződés azonban 1979-ben korlátozta az atomfegyverek számát, és így nem volt akkora szükség a plutóniumra, mint korábban. A szovjet fél a kiégett fűtőelemek tárolására 10 éves türelmi időt kért. Ezt egyesek primitív, ugyanakkor méregdrága helyszíni tároló megépítésével kívánták elérni. Kidolgoztam egy újítást. Elfogadták, és a költségvetés 20 százalékát meg tudtuk takarítani. Egy évvel később egy ismeretlen jóakaróm egy papírlapot hagyott az asztalomon. Azoknak a nevét tartalmazta, akiket megjutalmaztak az újításomért. Köztük csupa „jó elvtárs” is, akiknek semmi közük nem volt Pakshoz. A lista élén Kapolyi László energiaügyi államtitkár neve állt, hárommillió forinttal. Zokon vettem, és pereltem. A második tárgyalásra egy titkosítási határozatot hozott magával a vállalat jogásza. A miniszteri rendelet arról szólt, hogy a paksi atomerőművel kapcsolatos összes bírósági tárgyalás titkos. A határozatot Kapolyi László, �1956 65 akkor már mint ipari miniszter, írta alá… Abban a pillanatban tudtam, hogy itthon nem maradhatok. – Sajnos sok ilyen vagy hasonló esetről hallottunk. Tehát azért hagyta el az országot a családjával, mert kihagyták, teljesen méltatlanul, a jutalmazásból. No, de ki volt a meghívólevelet küldő unokatestvér? – Bodrogi Lajosnak a lánya. Lajos Barankovicsról magyarosított. A népes család, ezt is említette az özvegy, nagy reményekkel utazott Amerikába. Az Isten, akiben mindig hittek és bíztak, megsegítette őket. Kiérkezésük után egy hónappal az akkor már a Szabad Európa Rádiónál dolgozó Drábik János Stolmár Aladárt összeismertette az amerikai külügyminisztérium magyar referensével, Földváry Ferenccel, aki kijárta, hogy a szakképzett mérnök állást kapjon egy atomerőművekkel foglalkozó cégnél. Rövidesen tanácsokkal segíthette az Amerikai Energiaügyi Minisztériumot. Az immáron négygyermekes édesanya pedig, minthogy az írás sem állt soha távol tőle, különböző magyar nyelvű amerikai lapokban publikált, politikai és gazdasági tárgykörökben. Írt és szerkesztett. Éleslátással, hol dicsérően, hol kritikusan, ahogyan a mindenkori értékítélete és meggyőződése diktálta. Nem beszélt mellé, egyenes ember volt mindig. Hitte, hogy amit tesz, azzal használ, úgy az egyes embernek, mint a magyar közösségnek. A házaspár gyorsan beilleszkedett az idegen miliőbe, és ismert, számontartott emberek lettek az amerikai magyarok körében és amerikai környezetükben. Stolmár G. Ilona újságírói tevékenysége már megérkezésük után két évvel meghívást eredményezett Clevelandbe, a csaknem három évtizede évente megrendezett Magyar Kongresszusra. 1989-ben pedig a XIX. kongresszus alkalmával mindkettőjüket beválasztották a clevelandi Árpád Akadémia irodalmi főosztályába, meghívott rendes tagnak. Keletkezés és hazatalálás. A salgótarjáni borzalomról szóló vers óriási távolságra innen, az Amerikai Egyesült Államokban született. Szerzője hozzáírta keletkezése helyét és idejét. Murrysville 20 ezer lakosú kisváros Pennsylvania állam Westmoreland megyéjében. Itt lakott akkoriban a Stolmárcsalád. A legközelebbi nagyváros, Pittsburgh tőle nyugatra, 20 kilométerre esik, magyar közössége legismertebb diaszpóráink egyike. Az Emlékezés Salgótarjánnak hosszú időn át érlelődött. A költő így emlékszik vissza erre: – 1956-ban nyolcéves voltam. A mosonmagyaróvári vérengzés döbbenetes híre már akkor szétüvöltött az országban és a világban. Azóta élt bennem, ha a város nevét kiejtették. Mindig ez a rettenetes kép lüktetett bennem, bár sosem láttam. Salgótarjánnal más volt a helyzet: arról nem lehetett hallani. Mikor már „Rend” volt, és Kádár János és újabb meg- �66 1956 szállás. Ez a rettenetes és reszkető félelmet sugalló suttogás noszogatott. Később az Amerikában felderített anyagok, dokumentumok társultak hozzá, és az itthon itt-ott megjelent cikkek. Mivel nógrádinak vallom magam, és többször jártam Tarjánban is, már a borzalmas december 8-ai évfordulóra (1991-ben – a szerző) meg akartam írni a verset, de… De megbénított egyrészt az, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt ott meri rendezni XV. kongresszusát, (...) felvállalva a tarjáni borzalmat is; másrészt valami még hiányzott hozzá. Nem tudtam akkor még, hogy mi, de hiányzott, és nem tudtam megfogalmazni a verset. Miközben az egyik tarjáni ismerősöm, aki olvasta és hallotta is a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában a mosonmagyaróvári vérengzés áldozatairól szóló versemet, szemrehányást tett nekem, hogy a „földijeimről” nem emlékezem meg. – A vers aztán a városi gyásznap után öt nappal később mégiscsak megszületett. Mi adta hozzá a végső lökést? – A mosonmagyaróváriakról írt versemet 1991. november 3-án úgy konferálták fel, hogy a „megemlékezések méltó lezárásaként” adják, persze a tudtomon kívül, Bács Ferenc színművész tolmácsolásában. Másnap a Ring című hetilap közölte. Közben természetesen nem hagyott nyugodni a szemrehányás. És akkor, december 8-a után néhány nappal beszéltem telefonon Vinkóné Kovács Máriával, akit sose láttam. Egy elejtett mondata volt, hogy mennyire él a december 8-ai borzalom őbenne is. Emlékszik, hogy Angyal néni hogyan sikított végig az utcán: Jaj, a fiam! Jaj, a fiam! S úgy látszik, ez hiányzott. Ezután azonnal összeállt bennem minden, leültem és megírtam a verset. Postára adtam Vinkónénak, majd telefonált, hogy bevinné a szerkesztőségbe a főszerkesztőhöz, Sulyok Lászlóhoz, vagyis önhöz, akivel jó ismeretségben van. – Mit válaszolt erre? – Örültem neki. Hiszen valóban a tarjániaknak szól a versem, illő tehát, hogy ők olvassák legelőször. Mert a válaszig, hogy közlik-e, természetesen nem küldtem el sehova. Ez a vers az önöké, a városé. Rendelkezzenek vele. Vinkóné Kovács Mária – többek között – magyar nyelv és irodalom szakos tanárnő akkor a salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumban tanított, s épp azzal bíbelődött, hogy elrendezze, igazgassa – már amennyire lehet ekkora távolságból – fia egyesült államokbeli tanulásának körülményeit. Vinkó Bence ugyanis 1991–92-ben egy tanévet a pennsylvaniai Pittsburghben töltött. Az édesanyja ennek kapcsán került kapcsolatba Stolmár G. Ilonával. �1956 67 – A fiam Pittsburghben megismerkedett az újságírónővel és családjával, akik minden hétvégén meghívták magukhoz ebédre, annyira megszerették – említi a tanárnő. – Bizonyítja ezt Ilonának egy kis írása is, a tanév befejezésének az idejéből, amikor a fiam már haza készülődött. Számomra annyira váratlan és szívhez szóló volt, hogy a mai napig megőriztem. Az írás nagyon jellemző Ilonára. Jól szemlélteti, ahogyan az életről, a közösségről, a hazáról gondolkodik. Vinkó Bence hazatér Salgótarjánba, és a pittsburghi magyarok úgy érzik, mintha egy gyermekük távozna. Dicsérik anyját, a salgótarjáni tanárnőt, aki ilyen fiút nevelt, s talán irigylik a várost, amelynek ilyen fiataljai vannak, lehetnek, bizonyára több is, talán nagyon sok. „Kamatoztasd hazád javára, amit errefelé tanultál!” – Büszke lehet egy ilyen levélre bárki, kiváltképpen egy édesanya… – Ilonának hálás lehetek több szempontból is. Ugyanis amikor letelt a fiam tanulmányi ösztöndíja, kimehettem hozzá, és együtt jöttünk haza Magyarországra. Az ottani magyarok körében gyűjtést szervezett a repülőjegyem fedezésére. Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy Salgótarján meghívta őt március 15-ére, hogy mondjon ünnepi beszédet a városi ünnepségen. És Ilona is szívesen fogadta a meghívást. – Engem viszont leginkább az érdekel, hogyan adta meg a végső lökést az Emlékezés Salgótarjánnak című vers megszületéséhez… – Ahogy Ilona meséli, úgy 1991. december 8-a körül váltottunk szót erről… Elmondtam neki, hogy ötéves lehettem akkor, amikor a tragédia megtörtént. Aznap tüntetés volt a megyei tanács épülete előtt (és a Belügyminisztérium megyei főosztálya, közkeletű nevén a megyei rendőrkapitányság előtt is – a szerző). A bányászok, a gyárak munkásai ott gyülekeztek. Mi akkor az öblösüveggyári kolóniában laktunk, közel a gyárhoz, ahol édesapám dolgozott. Ültünk a sötét konyhában anyukámmal, és vártuk haza aput. Hirtelen puskák ropogását hallottuk. Megdermedve ültünk, nem tudtuk, mi történt. És egyszer csak a szomszédunk, Angyal néni rohant át az udvaron, és azt kiabálta, hogy „Jaj, a fiam, jaj, a fiam!” Ezt meséltem el a költő újságírónőnek… Aztán édesapám is hazaérkezett, kimerülten, véresen, de épségben. Elmondta, hogy az üveggyár kapujában többedmagával kötözte az oda szállított sebesülteket. Közkinccsé vált. Stolmár G. Ilona Emlékezés Salgótarjánnak című költeményének megjelentetését – mint főszerkesztő – úgy időzítettem, hogy a megyeszékhely közönsége a lehető legjelesebb napon olvashassa. Megítélésem szerint ez a nap Salgótarján várossá nyilvánításának ünnepnapja �68 1956 volt, vagyis január 27-e. Lehoztunk egy egész oldalas – szakmai nyelven: kolumnás – összeállítást, melyet a hetven évvel ezelőtti várossá nyilvánítás apropójából készítettünk. Ez a vers volt a költő ajándéka, s egyben pedig a miénk is, az akkor még – pár napig – Új Nógrád szerkesztőségéé. Az olvasóknak tetszett a vers. Az emlékverset azóta szavalják különböző alkalmakkor, városi és iskolai rendezvényeken, vagy teljes terjedelmében, vagy részleteiben. Állíthatjuk, hogy azóta tényleg miénk lett, közös kincsünkké vált. Minden bizonnyal senki más nem tett annyit a népszerűsítéséért, mint Sándor Zoltán, a Zenthe Ferenc Színház művészeti vezetője, aki érdeklődésünkre a következőket mondotta: – Stolmár G. Ilona versével először akkor találkoztam, amikor a Nógrád című napilapban megjelent. Az első műsorok egyikében – a 90-es évek elején – egy szerkesztett, zenés ünnepi műsorban, a Pódium Stúdió versmondóival, a koszorúzási ünnepségen az emlékműnél, a December 8. téren előadtuk. Azóta már több ’56-os műsorban is pódiumra „állítottam”, beszerkesztettem. A mai napig közel 10 alkalommal adtuk elő. Az ’56-os forradalom 50. évfordulója alkalmából megrendezett esteken pedig részleteket adtam elő belőle. Véleményem szerint a Salgótarján tragikus eseményeinek emléket állító irodalmi alkotások között e költemény az egyik legjobb, a leginkább megrendítő erővel bíró művészi produktum. Stolmár Aladár ugyancsak nagyra értékeli, ami persze érthető, s ezt Ilona halála után tizenkét évvel, a vörösiszap-katasztrófa hatása alatt – amelyben önkéntes mentőként segített – jegyezte le: „Feleségem… versét imádságként olvasom az áldozatokért ezen a gyönyörű reggelen. Az ’56osokért, a mostaniakért, a saját halottaimért. Devecser–Kolontár ma úgy szól, mint Salgótarján. Ott ’56-ban a vértől, most itt a timföldgyártás melléktermékétől vörös iszapos a föld. Én a bűn okát és a bűnösöket is azonosaknak látom. Haszonszerzés volt a fegyverropogtatók és a gátat nem megfelelően megépítők, túlterhelők mozgatója…” Közíró és közszereplő. A megyei napilap szerkesztőségének küldött levélben a többi között Stolmár G. Ilona tudatta, hogy az egyik győri ’56os menekült, Rokop József (1924–2006), akivel családja szoros kapcsolatot ápolt, férje dolgozott is a cégénél, Pittsburghben, feleségével együtt megalapította a Szigethy Attila Alapítványt. Ez az alapítók származása és a névadásból is következően a Győr–Moson–Sopron megyei forradalmárok és szabadságharcosok emlékének az ápolását, illetve a kivégzettek tisztességes eltemetését és a leszármazottak megsegítését tűzte ki céljául. �1956 69 Ilona elmondta, hogy amikor Szigethy Attila egykori közvetlen munkatársa, Rokop József megtudta, hogy meghívták Salgótarjánba szónoknak a március 15-ei nemzeti ünnep városi megemlékezésére, felajánlotta, mert nagy tettnek tartotta a meghívást, hogy az alapítványt kiterjeszti a sokat szenvedett Salgótarjánra és Nógrád megyére is. Rokop mérnök kérte, mondja majd ezt el a megemlékezésen. Csakhogy barátságtalan, esős idő volt, s ahogy Ilona fogalmazott: „Zord időben nem lehet beszélni, és nem lehet ajándékozással foglalkozni”. Ezért kéri, írjuk meg ezt a lapban. Kérését teljesítettem, és a találkozásunk után nyolc nappal később megjelent A túlélők öröksége című cikkem. A körülmények azonban sajnos, nem úgy alakultak, hogy kedveztek volna a nemes szándék megvalósításának. A Szabad Demokraták Szövetsége rossz néven vette, hogy a költő is beszédet mond. Ők ugyanis egyik legádázabb ellenfelük, Csurka István odaadó hívének tartották. Közöltetni akartak lapunkban egy tiltakozó nyilatkozatot. Elutasítottam. Nem nyugodtak bele, minden követ megmozgattak, hogy a költőnő fellépését megakadályozzák. Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy rábeszélték két fiatal újságíró kollégámat, hogy játsszanak ki, és csempésszék be az újságba az ingyenes, a már elutasított irományt. Az egyik szerkesztőtársamnak azonban szemet szúrt, jelezte, és kivetettem a nem kívánatos tartalmat a már betördelt újságoldalból. A Nógrád Megyei Hírlap ekképp tudósított róla: „[Stolmár G. Ilona] Az amerikai magyarság üdvözletét tolmácsolta, majd arról szólt, hogy Magyarországon ez az első olyan március 15-e, amelyet megszállók nélkül [az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el Magyarország területét], szabad nemzetként, szuverén országként ünnepelhetünk.” Egyszer még vendége volt Nógrád megyének. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Nógrád Megyei Szervezetének elnöke, Beda József hívta meg 1992. október 23-án a forradalom és szabadságharc bátonyterenyei megemlékezésére. Ismét a megyei lap tudósítását idézzük: „Stolmár G. Ilona arról beszélt, hogy mint ahogyan régen ünnepeinkhez – vagy helyettük – a rendszer kreált egy másikat. Most az ’56-os forradalom és szabadságharc évfordulóját osztották meg a köztársaság kikiáltásának ünnepével. Pedig ezen a napon igazából a forradalom és szabadságharc hőseire emlékezünk, és arra, hogy a kommunizmus-bomlás 1956. október 23-án a pesti barikádokon kezdődött. S ha azt kérdeznék, van-e nekünk siratófalunk, akkor azt mondom, az egész ország egy nagy siratófal, hiszen alig van olyan család, akinek ne lenne szenvedő, meghurcolt, kivégzett hozzátartozója. Ilona az Amerikában megjelenő magyar nyelvű és szellemű lapok közül első helyen a Katolikus Magyarok Vasárnapját említette; a hetilapnak hat �70 1956 éve írt rendszeresen. Az Amerikai Magyar Értesítő című havilapnak több mint öt éve volt akkor már a főmunkatársa. „Ezeken kívül szinte minden magyar nyelvű emigráns lap átveszi a cikkeimet, illetve alkalmanként egyet-egyet Dél-Amerikától Ausztráliáig és Európáig – olvasható a levélben –, de tagja vagyok az Amerikai Újságírónők és Lapkiadónők Szövetségének… a (nyugati) Szabad Magyar Újságírók Szövetségének is.” – A Katolikus Magyarok Vasárnapjának szerzőgárdája olyan nevekkel ékeskedett, mint Wass Albert és Habsburg Ottó – jegyezte meg később az újságírónő özvegye. – A feleségem rengeteget dolgozott, nem is tudom, hogy bírta a négy gyerek meg a sok orgonálás mellett. Nyilván úgy, hogy segítettünk neki. Aki tehette közülünk… Youngstownban a Csíksomlyóról elüldözött ferencesek kolostora vitte a Vasárnapot, saját nyomdával, s a ferences atyák lelki gyakorlata idejére az egész újság szerkesztése is Ilona vállára nehezedett, miközben már egy betétlappal is kiegészült. Stolmár G. Ilona levelét a következőképpen folytatta: „verseim és novelláim is jelennek meg. Novellákat, elbeszéléseket inkább otthoni lapoknak kezdek küldeni, mivel az emigrációnak nincs kimondottan irodalmi lapja. Eddig a Hunnia közölt néhány ilyet is, verset is, és a Nemzeti Újság. Cikkeim jelentek meg az elmúlt évben az Új Magyarország c. napilapban, a Magyar Fórumban, és mostanában kezdek dolgozni a Pesti Hírlapnak is. (Első könyvem, önéletrajzi írás, éppen nyomdában van itt kint, de otthoni kiadásáról is folynak tárgyalásaim. Címe: Az asszony, a halál és a szeretet. Ez regény. Tervben van az első verseskötet és egy kisebb novelláskötet is.)” Az önéletrajzi regény magyarországi kiadása is 1992-ben jelent meg. Érdekessége, hogy illusztrációit Bakallár József festőművész illusztrálta, aki a szerzőhöz hasonlóan cserhátszentiváni szülők gyermeke; kisgyermekkorában több évet töltött a festői szépségű faluban, és itt kezdte el tanulni a betűvetést és olvasást. Ezen kívül még egy könyve jelent meg: A dabas-sári „iskolapélda” (Küzdelem egy katolikus iskoláért), 1994-ben. A Nógrád két versét közölte a Salgótarjánnak címzetten kívül, mindkettőt 1992 tavaszán. A Szétszóródott magyar csoda március közepén, a Magyar feltámadás egy hónappal később, április közepén jelent meg. Mindkettő távol a hazától, az amerikai lakóhelyen, Murrysville-ben született. Annak az embernek a fájdalma, sóvárgása és reménye szólal meg bennük, aki nem önszántából hagyta hátra szülőföldjét. Igazolásul részletek a „csoda-versből”: „A hangod, ha meghallom / akármilyen nyelven, / elárul: magyar vagy, az én anyanyelvem… / az én fajtám, földim… / az én sajgó lelkem… / Ha szívünk közösen, / együtt �1956 71 megdobbanna… / S akkor látna csodát / ez a bűnös világ: / Talán sohasem volt / Magyar Összefogást!...” Részletek a Magyar Feltámadásból: „Óh, magyar Honfitársam, / ki tenyeredbe temetted / szomorúan lecsukló bús fejed, / s még jó nagyokat sújtanak is rá / téged átkozó mondatok, / hogy még mélyebbre hulljon tekinteted, / csak azt láthasd, mit naponta megeszel, / s észrevétlen maradjon / köréd tolongó reménycsokor, / elmúlt Virágvasárnap!... Nehéz a kereszt, mit magyarként hordozol? / Elestél? Leköptek? / Országod testén vérzik rég mind az öt sebed? / És mégis, ordítják hangosan a ’Feszítsd meg!’-et, / miközben Pilátusok mossák körötted / véredtől csöpögő, mocskos kezöket…? / Állj fel, Honfitársam! / Emeld fel végre bús fejed / s vedd vissza régi elrabolt hited’… / Húsvét van, mondj Alleluját! / reszkessen meg belé e hitetlen világ! / A legmélyebbről már csak fölfelé lendülhet kerék, / most jó a Fény / Magyar Jövő ragyog, / ha hiszed, ha akarod… / szállj le keresztedről, jelenj meg Magyarként / a tiszta Fény húsvéti szent egén!” * Ennek az ellenfelei által sokszor becsmérelt, hazafias érzelmű, keresztény, igazságszerető és tisztességes szándékú asszonynak mindegyik gyermeke felnőtt, s idegenben él. Az első házasságából született fia és lánya Pittsburghben, a második házasságából származó fia Portlandban, míg a második férj első házasságából hozott leánya Hendersonville-ben igyekszik boldogulni a családjaival. Az unokák már oda gyökereznek. És talán el is vesznek majd a magyar haza számára. Az Emlékezés Salgótarjánnak című vers írója 1998. április 13-án, húsvét hétfőjén adta vissza lelkét Teremtőjének a hazától messze, Murrysvilleben. Mindössze ötven évet élt. De e röpke idő alatt is értékeset és értelmeset, egyszerre mába illőt és jövőbe mutatót alkotott. Szívből köszönjük neki, így megkésve is. Kiváltképpen a sortűzről, Salgótarján legtragikusabb, egyben legsötétebb napjáról szóló költeményéért vagyunk hálásak neki. Reméljük, tudomást szerez róla odafent. �SZÉPIRODALOM 72 ZOLTAY LÍVIA Az Arany-metszés – Tibor, neked remeg a kezed! Hallom a feleségem hangját, látom a kétségbeesést az arcán, figyelem, ahogy hirtelen megnyúlnak a még mindig szép, szabályos vonásai. – Igen, tudom. – Mióta tudod? A hangja karcos, rekedt. – Egy ideje. Lecsapja a jobb kézfejét a konyhaasztalra, de az asztallap helyett a kávéscsészét találja el, ami jó néhány darabra összetörve landol a kövön. – A fenébe! Nem tudok rá haragudni. Hogy haragudhatnék? Tudom, hogy miattam, értem ideges. Ez is olyasmi, ami mindig így volt, amióta együtt vagyunk. És mindig én voltam a nyugodtabb kettőnk közül. Most sem vagyok feszült, pedig az én kezem remeg, nem az övé. – Tremor… – Ne gyere nekem ezekkel az orvosi szakszavakkal! – Ez nem szakszó, közismert kifejezés. Tremornak nevezzük a végtagok, leginkább a kéz, vagy a fej, esetleg a hang akaratlan remegését. Tudod, hogy itthon soha nem használok orvosi szakszavakat, csak ha nagyon muszáj. Sebész vagyok. Hetvenéves. Professzor. Még mindig aktív. És ez az életem. A feleségem, a lányom és az unokám mellett, persze. Tény, hogy sem a feleségem, sem a lányom nem kaptak belőlem túl sokat az elmúlt évtizedekben, de talán ez megváltozhat. Nem mondom, hogy nem vagyok elkeseredve, mert az igazság az, hogy nagyon is el vagyok. De nem mutathatom a feleségem előtt. Nem akarom, hogy aggódjon miattam, és a lányom sem. – Közismert kifejezés… Hát, én nem ismerem, tanár létemre. Megmutattad valakinek? Orvosnak? – Nem. – Tipikus orvos! A legrosszabb beteg! Felhívom a Gyálit. – Ne hívd fel! �SZÉPIRODALOM 73 Én is meglepődöm magamon. Rákiabáltam. Soha nem csináltam ilyet, talán csak egyszer, nagyon régen, amikor a terhessége legvégén is dolgozni akart, hiába kértem, hogy álljon le. Előbb is jött a gyerek egy hónappal. Szerencsére semmi baja nem lett, ám ezt akkor, amikor megindult a szülés, még nem tudtuk. Gyáli évfolyamtársam volt az egyetemen. Neurológus lett. Időnként összejárunk, bár az utóbbi időben megritkultak ezek a találkozások. Eléggé ismert a szakterületén. Mint ahogy én is az enyémen. – Majd én felhívom. Később – zártam rövidre a témát. Felállok az asztaltól és a szemébe nézek. Azokba a szép, nagy, barna diószemekbe. Azokba szerettem bele annak idején. Még mindig szépek a szemei. Csak ne nézne rám velük olyan szúrósan! – A klinikára mész? – Tudod, hogy igen. Az az… – Az az életed, tudom. És mi. Meg persze az a néhány csinos kis nő. De a klinika mindennél és mindenkinél előrébb volt, mindig… – Megmondtam már akkor, amikor megismerkedtünk. A nők meg, ha voltak is, nem jelentettek semmit. – Legalább nem hazudsz. Ezt is szeretem benned. Igen, tudom, hogy a klinika a mindened. És el is fogadtam. Elfogadtalak olyannak, amilyen vagy. Ígérd meg, hogy elmész a Gyálihoz! Megcirógatja az arcomat, a szakállamat. Mindig így szokta. Már amióta van szakállam. Tetszik neki, azt mondja, olyan arisztokratikus tőle a külsőm. – Jó, megígérem…. … – Mióta van ez a kézremegés, kedves Prof. Dr. Arany Tibor? Gyáli úgy néz rám, mint aki mindenáron ki akarja szedni belőlem az igazságot. Vájkál bennem azokkal a rideg, fakókék szemeivel. Mindig ilyen volt. Annak idején kérdeztem is tőle, hogy miért nem ment inkább ügyésznek vagy kihallgató tisztnek. – Te vagy a neurológus, nem kéne jobban tudnod nálam? – Ha lehet, egy röpke pillanatra tekintsünk el egymás frappáns szívatásától, jó? Ez komolyan hangzott. Zavaromban körülnézek a rendelőjében. Kicsit olyan, mint egy múzeum. Mindenhol festmények, meg kisplasztikák. Nem értek ezekhez a dolgokhoz, de amennyire meg tudom ítélni, a magánpraxis elég jól jövedelmez. „Irigy vagy”, mondaná a feleségem. Pedig �74 SZÉPIRODALOM nem vagyok. Soha nem is voltam. Csak tárgyilagos vagyok és kritikus. Ennyi az egész. – Elég sok vizsgálatot meg kell csinálnunk és ez egy kis időbe beletelik majd. Műtesz még? Csak ezt ne… Ezt az egyetlen, nyomorult kérdést ne. – Tibor?… – Igen. Még műtök. Soha nem hibáztam. Egyetlen egyszer sem az elmúlt évtizedek alatt. Ezt te is pontosan tudod! – Tudom. Persze, hogy tudom. Te viszont azt tudod, hogy így nem műthetsz. Ez a kézremegés nagyon veszélyes. Neked magyarázzam? – Lehet, hogy Parkinson? – Lehet. Ahogy lehet más is. Ezért kellenek a vizsgálatok. Hogy kiderítsük. És amíg a végére nem járunk, addig semmiképpen nem műthetsz. Rendben? – Nem, nincs rendben. – Hogy van a kedves és még mindig csinos nejed? Régen láttam. Eljöhetnétek valamikor. – Sarlatán! – Mészáros! Örültem! Várlak a vizsgálatokra a megbeszélt időben! – Hát arra várhatsz! – A mielőbbi viszontlátásra! – Sarlatán! – Ezt már mondtad! Ne ismételd magad! Üdvözlöm a nejedet! – Ne erőlködj! Soha nem voltál az esete! Így megy ez. Persze pontosan tudja, hogy nem rá haragszom, és hogy amit mondtam, nem gondoltam komolyan. Kivéve azt, amit a nejem ízléséről vágtam hozzá, mert az úgy van. De amit ő mondott… Én is tudom, hogy igaza van. Ha csak egyetlen percre is megremeg a kezem műtét közben… Ez az egész olyan szánalmas. Az öregedő sebész, akire annyian felnéznek, akit annyian csodálnak (ami, valljuk be, kicsit olyan, mintha hájjal kenegetnének), aki hosszú évtizedekig műtött hiba nélkül, és akkor jön ez az ostoba kézremegés. A munkám az életem. El sem tudom képzelni, hogy úgy éljek, ahogy a legtöbb korombéli nyugdíjas. Egyszerűen nem nekem való, túl energikus vagyok hozzá. Túl fiatalos. Nem akarok megöregedni és nem akarok megbetegedni! … – Tibor, már húsz perce nézegeted a kézfejedet! �SZÉPIRODALOM 75 – Szép kezem van, nem gondolod? Hosszú, vékony ujjak, ápolt, erős körmök… – Nem bírom ezt az öntömjénezést! A feleségem ideges. Miattam. Mindig szerettem ugratni. – Nincs humorérzéked, soha nem is volt. Megint a konyhában vagyunk. Tartok tőle, hogy hozzám vág valamit mindjárt, ám inkább szomorúnak látom, mint mérgesnek. – Aggódom érted. – Tudom. Életemben talán egyszer láttam őt sírni, de arról nem akarok beszélni és írni sem. Most megint sír és ez megijeszt. Én is félek és bizonytalan vagyok, pedig egyik sem jellemző rám. Valószínűleg ezt érezhette meg. A magabiztos prof. megijedt. Ember ő is. – Arra várok, már legalább fél órája, hogy elmondd, megcsináltátok-e a vizsgálatokat a Gyálival? – Üdvözöl amúgy. És azt mondta, – a fene vigye el –, hogy még mindig nagyon csinos vagy. – Nincs kedvem viccelődni, mondd már! Hát legyen meg. Látom, érzem, hogy nem lehet már tovább húzni. Tudom, hogy fájni fog neki, hiszen nekem is fáj. Fel sem fogtam, hogy mennyire. – Majdnem minden vizsgálaton túl vagyunk már. Szinte biztos, hogy Parkinson. – Mint az apádnak... – Ő nem volt sebész. – Nem. Jaj, szegénykém… Kiszakad belőle. Hangosan sír, mint egy kislány. Soha nem szerettem a jeleneteket, meg a túlzott érzelgősséget, most viszont jól esik, hogy megölel, hogy hozzám bújik. Így könnyebb elviselni. – Megmondtad a klinikán? – Persze, hogy megmondtam. Nem kockáztathatom, hogy a kézremegésem miatt valaki meghaljon. – És hogy fogadták? – Gondolhatod. Nagyon sajnálták, persze, valahol el is hiszem. Tudom, hogy sokan kedvelnek. Kivéve a Vöröst. Az a törtető majom biztosan örül. Szeretett volna a helyemre lépni. Itt a lehetőség. – Én nem hiszem, hogy örülne. – Túlságosan jóhiszemű vagy. Tudom, hogy örül. Karrierista, törtető ötvenes. Ki nem állhatom ezt a típust. �76 SZÉPIRODALOM – Te is pontosan ilyen voltál! – Én tisztességesen építettem karriert! Törekvő voltam, de törtető soha! – És miből gondolod, hogy ő nem ugyanilyen? – Miért véded? – Nem védem. Egyszerűen csak nem akarom, hogy rossz gondolatokkal mérgezd magad. Mit fogsz csinálni? Úgy értem, mi lesz veled? Velünk? Megint az arcomat simogatja. El sem tudnám képzelni nélküle ezt az életet. Ennyi év után már nem szerelmes az ember és én nem voltam a legjobb férj, sem a legjobb apa, de még mindig szeretem a feleségemet. Ahogy magamat is szeretem. Csak most rettentően sajnálom is magam. – Nem tudom. Nagyon jó gyógyszerek vannak, egész újak is. Szépen le lehet lassítani velük a kór lefolyását. – És a műtétek? Hogy fogod viselni, hogy nem műthetsz? – Nem tudom. Biztos, hogy nehezen. – Segíthetek valamit? Azt hiszem, ezért szerettem belé. Ezért is. Mindig érdekelte, hogy mi van velem. Igazán érdekelte. És még ma is érdekli. Nem akarok erre a kérdésre válaszolni, tudom, hogy érzi, hogy ez fontos nekem. Csak azt nem tudom, tényleg nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy soha többet nem műthetek…. … – Vendéged van, Tibor. Az uszodából jöttem éppen, amikor ezzel fogadott a feleségem. Próbálok úgy tenni, mintha menne nekem ez a hirtelen jött, valódi nyugdíjas élet. Eljárok úszni, van, hogy órákat gyalogolok, közben újraélem a legnehezebb műtéteimet. Pontról pontra, mozdulatról mozdulatra végigzongorázom őket magamban. És mindig arra jutok, hogy minden egyes mozdulatot, minden egyes vágást pontosan ugyanúgy csinálnék megint, ahogy akkor. Van egy könyv, a Diadalív árnyékában. A főhős, Ravic is sebész. Ő jut eszembe. De nem vigasztal az sem, hogy egy híres irodalmi alakhoz hasonlíthatom saját magamat, az ő nyomorúságához az én nyomorúságomat. Borzasztó, hogy nem operálhatok. A feleségem leveszi a sálat a nyakamról. Ilyet nem szokott csinálni, ennél ő sokkal öntörvényűbb, ennyire soha nem volt odaadó. És már értem is, hogy miért ilyen, amikor a fülembe súgja: „A Vörös doktor van itt.” Hát itt van, eljött. Eljött, hogy megadja a kegyelemdöfést. Nincs kedvem ehhez a színjátékhoz, de tartom magam, amennyire tudom. Nem akarok jelenetet, már csak a feleségem miatt sem. �SZÉPIRODALOM 77 – Professzor... – Kolléga Úr... – Azért jöttem, hogy megmondjam, őszintén sajnálom, ami veled történt. – Igen. Hallom magam kívülről, ahogy sterilen formálom a szavakat. Nem tudok mit mondani. – A klinikáról jövök. – Hmmmm. A feleségem mellettem áll. Tördeli a kezeit. – Akkor én magatokra hagylak titeket – szólal meg végül. – A doktor urat megkínáltam kávéval. Ketten maradunk. A Vörös meg én. Látom rajta, hogy zavarban van. – Operáltál? – kérdezem. – Csak elkezdtem. A Halmainé. – És? – Inoperábilis. Tele van rákkal mindene. Itt már nem segíthetünk. – Értem. – Professzor... – Hagyjuk már ezeket a formaságokat! – Jó, rendben. Azt akarom mondani, szóval azért jöttem, hogy elmondjam, nem így akartam a helyedre kerülni. – Elhiszem neked. Ezen magam is meglepődöm, de tényleg így érzem. – Mit fogsz csinálni? – Nem tudom. Egyelőre tanulom magam és ezt a helyzetet. Több időm lesz a családomra. Ennyi jó talán van ebben. – Taníthatnál. – És ugyan mit? – Ezt nem kérdezheted komolyan! Rengeteg dolgot adhatnál át nekünk! Egy pillanatra úgy érzem, mintha forogna körülöttem minden. Leülök, pontosan szemben vele. Figyelem az arcát, a mimikáját, a gesztusait. Őszintének tűnik minden. Talán mert az is. Próbálom megérteni ezt a számomra teljesen új helyzetet. De dolgozik bennem a düh, a sértettség, az önsajnálat is. Hogy miért éppen én? – Nem válaszoltál! – nézek rá megint. – Mit taníthatnék én nektek? – Hát jó – adja meg magát. – Ha tényleg nem tudod... Van az a mozdulatod, az a technikád, amit csak te tudsz úgy, ahogy tudod, senki más. Az, ahogyan először, legelőször vágsz. Az az elegancia, az a kifinomult, gya- �SZÉPIRODALOM 78 korlott, dinamikus mozdulatsor, amivel először nyúlsz a beteghez. Tökéletes… Elneveztük Arany-metszésnek. Ne mondd, hogy nem tudtad! Meglepődöm. Ez sem szokásom. Most mégis igazán meglepődöm. – Nem tudtam – felelem. – Az Arany-metszés.... Ízlelgetem a szót és azt kell, hogy mondjam, tetszik. Talán csak a hiúságomat legyezgeti. – Évek óta beszélünk erről a kollégákkal. Itt az alkalom. Megtisztelnél vele, mindannyiunkat. Ez is jobb a semminél, ha már műteni nem műthetek többet. – Gondolkozz rajta, kérlek! – Jó. Gondolkozom. ... Még barátkozom a gondolattal, de egyre inkább úgy érzem, talán a tanítás átsegítene ezen. Mindig is próbáltam a dolgok jó oldalát nézni. Kellett a munkámhoz, kellett az életben maradáshoz. – Azt hiszem, megtanítom nekik. Megtanítom az Arany-metszést... Bihari Puhl Levente: Aligai kilátás �PORTRÉ 79 ÁDÁM TAMÁS „Megosztó személyiségek vagyunk” Beszélgetés Mezey Katalinnal1 Mezey Katalin (A szerző felvétele) Kezdőként Nagy László, a költőóriás ismerte fel tehetségét Mezey Katalinnak. Nem állt be a sorba, így aztán nehezen indult írói-költői pályája. Ám a tehetség mindig utat tör magának. A nagy visszhangot kiváltó Elérhetetlen föld antológia egyik szerzője sose kedvelte a szolgalelkűséget. Ké1 Mezey Katalin (szül. Budapest, 1943. május 30.) Kossuth- és József Attila-díjas költő, prózaíró, szerkesztő, műfordító. 1970 óta újságíró. Ugyanebben az évben egyik szerkesztője volt a Kísérlet című irodalmi folyóiratnak, amelynek példányait még megjelenésük előtt rendőrileg elkobozták. Irodalomszervezői munkássága is jelentős. Verseskötetek, gyerekkönyvek, elbeszélések, regények, drámakötetek jelzik immár sok évtizedes életútját. Csupán néhány kitüntetés a sok közül: József Attila-díj, a Magyar Érdemrend Tiszti- és Középkeresztje, Príma-díj, Artisjus Életmű Díj, Kossuth-díj. �80 PORTRÉ sőbb sorra jelentek meg a könyvei, és jöttek az elismerések is. A Kossuth-díjas költő verset és prózát egyaránt ír, és régiónk szinte mindegyik városában tartott már könyvbemutatót, előadást. Milyen szakon végzett az egyetemen? Magyar–népművelés szakra jártam, levelező tagozaton végeztem, mert három év után otthagytam az egyetemet. Közben nagybátyám meghívására egy szemesztert Zürichben, a Filológiai fakultáson végezhettem, ahol angol és német irodalmat hallgattam. Hol volt az első munkahelye? Tatabánya-Újvárosban, általános iskolában tanítottam. A pesti és a vidéki élet között akkoriban is karakteres különbség volt, könnyebben átlátható volt a társadalom. Színházi ember is lehetett volna. Felvettek a Színművészeti Főiskola rendező szakára, de előtte két évet a bölcsészkaron tanultam. Közben rájöttem, nem vagyok színházi embernek való. Jártam az Universitasba, az ELTE amatőrszínpadán szerepeltem, inkább csak statisztáltam. Ám idővel sokkal fontosabb lett számomra az irodalom, eltávolodtam ettől a pályától. Különös, hogy egy családban ennyi művész található. Férje, Oláh János költő, író volt, az egyik fiuk, Lackfi János szintén költő, lányuk és kisebbik fiuk képzőművész. Pedig sem az én családomban, sem a férjem családjában nem találunk művészt, többnyire kétkezi emberek gyerekei vagyunk. Valószínű, hatott a gyermekeinkre az otthoni légkör, hogy könyvek és képek között nőttek fel. Mikor publikált először? Az Egyetemi Lapok közölte először a verseimet, tizennyolc éves voltam. Hamarosan én helyettesítettem a versrovat szerkesztőjét. Jelentősebb irodalmi folyóiratok 1963-tól hozták a verseimet, Nagy László közbenjárására. Ez volt az igazi debütálás. Sok bajom volt a szerkesztőkkel, ezért határoztam el, hogy elküldöm Nagy Lászlónak a verseim, ha azt mondja, nem jók, nem is írok tovább. Nem azt monda. Azokat a költeményeket is közöltette, amelyeket az Élet és Irodalom szerkesztője előtte visszaadott. Nem kis elégtétel volt ez nekem. Az első verseskötet? 1970-ben jelent meg. Először a Szépirodalmi akarta kiadni, de az volt a feltételük, hogy egy náluk megjelenő antológiában is szerepeljek, ami �PORTRÉ 81 szinte párhuzamosan jelent volna meg a kötetemmel. Már ez sem lett volna szerencsés, ráadásul ott volt még a megjelenés előtt álló Elérhetetlen föld, a kilencek antológiája. Megfogadtuk egymásnak, amíg nem jön ki a nyomdából a kötet, más antológiába nem adjuk a verseinket. Ezért átvittem a Magvető Kiadóhoz, ők publikálták az első könyvemet. Ez volt az Amíg a buszra várunk című kötet. Így van. Azt mondják, az első könyvet könnyű megírni, a második sokkal nehezebb. Ugyanekkor már a második is kész volt, mégis nyolc évet kellett várnom a megjelenésére, amelyet aztán a Szépirodalmi Kiadó fogadott el. Ez a kötet prózaverseket is tartalmazott, valószínű, ezért biztatott arra Illés Endre, hogy prózát is írjak. Addig sem állt távol tőlem a próza, rendszeresen írtam elbeszéléseket, csak nem jelentettem meg. Talán azért nem, mert prózaíró barátaim, Fejes Endre például a verseimet szerette, a prózámtól nem volt elragadtatva. Illés Endre kiszedte belőlem ezeket a szövegeket, amelyek aztán meg is jelentek első elbeszélés- és kisregénykötetemben (Zöld vadon, 1979). Minden műfajban otthon van, látjuk az életművén. Az igazság az, hogy a regényekkel például azért kínlódok, mert nagyon szeretek párbeszédeket írni, viszont szeretném, ha nem lenne annyira egysíkú a prózám, hogy csak párbeszédekből áll. A drámaíráshoz is van belső kötődésem, pályakezdésem idején azért is indultam rendezőnek. Írtam drámákat már akkor is, de nem jelentek meg csak 1994-ben. Mi a különbség a regény és a versek írása között? Szóval, a munkamódszerére lennék kíváncsi. Párhuzamosan írok prózát, drámát és verset. Az a nagy különbség, hogy a regényhez sok idő kell, naponta le kell ülni a gép elé. Ha kizökkenek belőle, nehéz visszatalálni. Nekem legalábbis mindig újra kell olvasnom az egészet, hogy tudjam folytatni. Ne hagyjuk ki az Elérhetetlen földet, amely megjelenésekor robbant. Négy Elérhetetlen föld című antológia jelent meg eddig, most jön az ötödik. Reprintben is megjelent eddig már kétszer az eredeti. Az elsőt egyik kiadó sem akarta felvállalni úgy, ahogy mi összeállítottuk. Végül az Írószövetség akkori elnökének, Darvas Józsefnek a segítségével nyomtatták ki. Azért volt az antológia megjelenésével addig gond, mert a kiadók nem �82 PORTRÉ díjazták, hogy mi magunk szerkesztettük és változtatás nélkül akartuk kiadatni, ezzel ellenszegültünk nekik, és nem adtuk be a derekunkat. Azért is elég ritka ez a versgyűjtemény, mert mind a kilenc, akkori fiatal költő mára kifutotta a pályáját. Én is azt hiszem, nem kell szégyenkezni senkinek közülünk. Kik voltak a kilencek motorjai? Utassy Jóska és Oláh János. Ők ketten és a kötet szerkesztője, Angyal János irodalomtörténész határozottan tudták, mit kell csinálnunk, erős, autonóm személyiségek voltak. Nem tűrték el azt a kiszolgáltatottságot, amit az akkori kiadáspolitika megkövetelt. Ennek a bosszúja lett az is, hogy férjemnek, Oláh Jánosnak az első verseskönyve csak 1972-ben jelent meg. Ekkor épp harmincéves volt, pedig már tizenhat évesen érett verseket írt, sőt, publikált is, pl. a Kortárs folyóiratban. Az, hogy abban a szolgalelkű korban végül kiadták az első kötetét, csak Juhász Ferenc támogatásának köszönhető. Zsáknyi elismerése, kitüntetése van. Hova teszi ezeket? Főleg az utóbbi időben találtak meg a kitüntetések, amelyek természetesen sokat jelentenek nekem. A régi rendszerben csupán 1985-ben részesültem elismerésben, a Füst Milán-jutalmat Weöres Sándor kezéből vehettem át. Nem szerettek akkoriban minket. Úgy tartották, hogy megosztó személyiségek vagyunk. A rendszerváltozás után kapott kitüntetések is visszajelzést jelentettek számomra, nyugalmat biztosítottak. Min dolgozik jelenleg? Kevés verset írok mostanában, sajnos. Eddig legutóbb megjelent elbeszéléskötetemre összpontosítottam, amely a tavalyi könyvhéten látott napvilágot Régi napok rendje címmel. De most éppen verseket írok, és persze prózát is. Kis műfajokat, miközben folyamatosan regényt akarok írni. Ezért is úgy írom az elbeszéléseket, hogy később össze lehessen építeni belőlük egy nagyregényt. Tudom, mely mozaikkockát írom éppen. Nagyjából készen van a fejemben a könyv, de ahhoz, hogy jobban haladjak, állandóan a számítógép előtt kellene ülnöm. Csakhogy ez még mindig nem jött össze. Ismeri Nógrádot? Hogyne, időnként megfordulok a régiójukban, könyvbemutatókat, előadásokat tartok. �PALÓC KONYHA 83 Nagy Zsófia konyhája Négy recept – négy történet Lecso tojással (halasbicskával) Egy fej hagymát apróra vágunk és 2 ek. zsíron kicsit összefonnyasztjuk, hozzáadjuk a karikára vágott 1 kg zöldpaprikát és 60 dkg paradicsomot. Megsózzuk és fedő alatt puhára pároljuk. 4 tojást elhabarunk 1 dl tejföllel, ráöntjük a lecsora és addig keverjük, amíg a tojás szilárdulni kezd. Ez az étel egy nagyon egyszerű, gyors vacsora volt, főként nyáron fogyasztottuk, amikor a nagymama a határban vagy a szőlőben dolgozott. Segítettem néki leszedni a kertbő a paprikát, paradicsomot. A hagyma pucolásában már nem segítettem, mert mindíg megríkatott. Nékünk mint gyerekeknek le kellett ülni a falalljára, és ott várni türelmesen, amíg a nagymama elkészíti és kiosztja. A lecsot zománcos tálkába szedte, mindenkinek megvolt a maga színű tálkája. Ehhez kaptunk kenyeret, és halasbicskát. A halasbicskára szúrtunk egy darabka kenyeret, és azzal töröltük a tálból a lecsot. Minálunk akkoriban nagy divat volt a halasbicska, szinte kötelező volt, hogy mindenki hordjon magával. Ezért is maradt meg a falu- �84 PALÓC KONYHA ban a kelenyei emberekre jellemző becenév, „kelenyei bicskások”. Ezt az ételt nemcsak a receptért írtam le, hiszen biztosan mindenki tud lecsot készíteni (ki így−ki úgy), hanem az érdekes, sajátos elfogyasztásáért. Bizony, őszintén szólva nékünk sokkal jobban ízlett így a lecso bicskával, mintha evőkanállal ettük volna. Szinte továbbadtuk a gyerekeinknek ezt a szokást, és mikor hazautaztunk a szülőkhöz, ők is úgy kérdezték, hogy „főzöl nékünk halasbicskás lecsot?”. Talán nem is maga az étel tetszett annyira, hanem az öröm, hogy halasbicskával egyék a lecsot. Tejbereszelt 1,5 liter tejet, ízlés szerinti kristálycukorral, pici sóval felforralunk. 1 tojásból, pici sóval és annyi grízeslisztből, amennyit a tojás fölvesz, reszelkét gyúrunk. Amikor forr a tej, beletesszük. Kettőt, hármat keverünk rajta, és kész. Ezt a levest legtöbbször nyáron szokták elkészíteni, mivel gyorsan elkészült és hidegen-melegen egyaránt finom. Történt egy nyári napon, amikor fáradtan, éhesen jöttünk haza a szőlőből, kérdeztük a nagyit, hogy mit fog főzni, azt mondta, hogy csinál tejbereszeltet, mert az gyors és laktató étel. A nagyi kikészítette a tejet az asztalra, ő pedig kiment az udvarra. Mi pedig már nagyon éhesek voltunk, nem tudtunk tovább várni, így bőven kiittunk a tejből... és persze, hogy észre ne vegye, felöntöttük vízzel, hogy meglegyen a kellő mennyiség. Mire elkészült az étel, a nagyinak gyanús volt, hogy keveset eszünk. Mikor aztán megkóstolta, megérezte, hogy vizes a tej, és persze mondanom sem kell, rájött a turpisságunkra. Mi pedig szépen bevallottunk mindent. Azt mondta: nincs baj, fiaim, csak kérjetek, szívesen adok még tejet, igyatok. Krumplis laska Hozzávalók: 1 kg krumpli, 30−40 dkg liszt, só. A krumplit héjában megfőzzük, megpucoljuk és krumplinyomón áttörjük, hozzáadjuk a lisztet és a sót, majd jól összegyúrjuk. A kigyúrt tésztát gyúródeszkára helyezzük és henger alakúra sodorjuk. Ebből kis darabokat vágunk, mindegyiket egyenként kinyújtjuk és a konyhai sparhelt tűzforró platnyiján mindkét oldalukon megsütjük. A megsült laskákat egymásra rakjuk. A sütés után olvasztott disznózsírral megkenjük, és ízlés szerint megsózzuk, feltekerjük őket. �PALÓC KONYHA 85 A nagyi szokott készíteni édesen is, mégpedig a megsült laskát megkente szilvalekvárral, vagy pedig túrótöltelékkel töltötte, mint a palacsintát. Rengeteg mennyiséget készített belőle, úgyhogy bőven jutott a rokonságnak és a szomszédoknak is. Nagyon ízletes, egyszerű, laktató étel, amit legtöbbször valamilyen leves mellé kínáltak. Mind a mai napig szívesen készítem én is, nagyon szereti a család, az enyémből is jut egy kis kóstoló a szomszédoknak és hát természetesen a sporhelt platnyiján sütöm meg. A családnak legjobban zsírral megkenve tetszik, ami lehet disznózsír, libazsír vagy kacsazsír. Túrós papsipka Hozzávalók: kb. 60 dkg liszt, 5 dkg zsír, csipet só, 1 tojás, tej szükség szerint, 2 dl tejföl, 3−4 ek. cukor, 5 dkg élesztő. A lisztet a zsírral elmorzsoljuk, hozzáadjuk a sót, a tojást, a tejfölt és a langyos cukros tejben felfuttatott élesztőt, majd alaposan kidagasztjuk. Meleg helyen, letakarva a duplájára kelesztjük. Amikor a tészta megkelt, 1,5 cm vastagságúra kinyújtjuk, négyzetekre vágjuk, és megtöltjük túrótöltelékkel. Tetszés szerinti mennyiségű túrót, cukrot és vaníliás cukrot mazsolaszőlővel és tojással jól kikeverünk, és ezzel töltjük meg a tésztát. A tészta négy sarkát összehajtjuk, jól megsodorjuk, hogy a valóságban is egy „papsapka” formája legyen. (Régen az ilyen sapka a papi viselethez tartozott, innen kapta a nevét). Ehhez egy vicces történetem fűződik. A kishúgom meghallotta a nagyitól, hogy ennek a kalácsnak a neve papsipka. Erre ő: – Ha ez sipka, akkor én felteszem a fejemre, és fogom hordani. Természetesen a „papsipka” lecsúszott a fejéről, mi pedig a nagyival nagyokat nevettünk rajta. �SZÉPIRODALOM 86 NYILAS ATILLA Egynyári jegyzetek Induljunk ki abból, hogy minden ösvény tanösvény. És ha ösvénnyel egyszerűsítünk: minden tan. *** Az egyik távlatról lemondani egy másikért. Addig hurcolni a horizontot, míg össze nem áll panorámaképpé. *** Jelszó. Jelmondat. Jelsor. Jelversszak. Varjak nyilvános tárgyalásán se ügyész, se ügyvéd, se bíró, se ülnök, csak tudósító vagyok. *** Én hittem. És ha most nem is hiszek, jól emlékszem rá, hogy hittem. *** „Ötven pluszos” vagyok, de gyönyörűen játszom még mindig. Ki jön velem Csendországba? �TÁRSADALOM 87 GYUKITS GYÖRGY Mi lesz veled, Taktaköz? „Ha ezen a tájon jársz, ugyanaz a szorongás fog el, ami meglep akkor, ha a magyar történetet olvasod. Érzed, hogy mi lehetett volna belőle és látod, hogy mi lett.” (Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság) Miskolctól félóra vonattal a taktaközi település, a megállótól szintén félóra gyaloglás. Tizenöt éve nem jártam itt, de már első pillantásra látszik, hogy nagyon megváltozott minden. Március 15-ére készülve vidám közmunkás asszonycsapat tisztítja a Petőfi-szobor környékét. Megszólítanak, próbálják megtudni, mi járatban vagyok, mondom a polgármesterhez jöttem, nevetnek. Bemegyek egy kisboltba, ami biztos nem volt itt korábban. Az árukészlete meglepően gazdag. Előttem egy koldusnak tűnő férfi vásárol piát – van miből, mert mint mondja – a lánya dubajozik. A kisbolttal szemben található egy nagyobbacska Coop, ide is benézek. Szintén elég jó a választék, és nem drága, van forgalma is. Ugyancsak szokatlan, hogy vannak olyan roma vásárlók, akiknél tele a kosár. Egy taktaközi település házai �88 TÁRSADALOM Aztán a házak: sok a romos, de olyan is akad szép számmal, amelyiken látszik a jómód. Betérek a kocsmába egy kávéra. Itt viszont mintha megállt volna az idő, a rendszerváltás utáni lepusztulás érződik még a falakon is. Csak egy sebhelyes arcú, piás vendég van, aki odajön hozzám beszélgetni. – „Most ez a szintetikus szar a divat, amitől zombi lesz az ember, a tekesek is emiatt jártak itt”1 – mondja. A kocsmáros is beleszól a társalgásunkba: „A ház tetőszerkezetében volt elrejtve cucc, és készpénzben is találtak vagy kilencvenöt milliót.” A sebhelyes feltűnően jól ismeri a börtönszlenget, amikor ecseteli, ki mire számíthat, és ebből ténylegesen mennyit kell letölteni. Megérkezik a kocsmáros felesége meg a lánya, teli sörös rekeszeket cipelve egy kisteherautóból. Kiderül, hogy a lány jogi egyetemre akar menni Pestre. Kérdezem, miért nem Miskolcra, hiszen itt is van jogi kar. „Nem baj, ha többe kerül, csak el innét, minél messzebbre” – hangzik a válasz. A kocsma után ismét az utcán. Most viszik haza a gyerekeket az anyukák az iskolából. A kutatásomhoz keresek közöttük interjúalanyt. Végül hosszas unszolásomra az egyikük kötélnek áll. A háza ugyan a cigánysoron van, de kívül-belül felújított, drága bútorok, nagy síkképcsöves tévé, meg minden. A huszonhat éves roma nő legalább negyvennek néz ki. „Min ment keresztül?” – kérdezem. – „Hát mindenen, pedig én tisztességesen lettem fölnevelve. Fiatalon beleszerettem egy negyvenéves vállalkozóba, elvitt magához. Ő megcsalt egy másikkal, hazaköltöztem anyámhoz. Apám felnevelte az első gyermekemet, és utána nem volt más kiutam, mentem prostituáltnak, pedig pénztárgépkezelő végzettségem van. … Én nem bírtam a szegénységet, hogy apám szedi a vasakat meg a rezeket, oszt akkor abból ettünk, mer tele voltunk kamatos pénzzel. Levágták a villanyunkat is.” A hát mindenen itt tényleg szó szerint értendő, napi tíz-tizenöt férfi, és nincs válogatás, hogy kivel, és abban sem, hogy mit. Hogarth A szajha útjának huszonegyedik századi verziója ez, a különbség csak annyi, hogy itt nincsenek rizsporos parókák, csak a nyers valóság. A fenti interjúalany a kamatos pénz áldozata, majd maga is kerítővé válik, elítélik, és most szabadlábon várja, hogy a börtönbe vonuljon. Az interjú során persze a lányok jótevőjének tünteti fel magát, de az ördögűzésen – mert itt ilyen is van – talán nem véletlen, hogy ő az egyik démonoktól megszállott főszereplő. Bűn és bűnhődés – ahogy Cippola és a hamis próféta egyvelegéből összegyúrt csodadoktor előtt hipnotikus révületben hadonászik, hajlong, toporog, majd összeesik, remélvén, hátha meggyógyítja – vagyis megszabadítja a múltjától. 1 Az idézőjelben lévő szövegek az interjúkból származnak, és szó szerint megegyeznek az interjús szöveggel. �TÁRSADALOM 89 Ezek után nem csoda, hogy a húszas éveiben járó védőnő a vele készült interjúban azt állítja, hogy szexualitás-témában neki már senki semmilyen újdonságot nem tud mondani. A szociális munkással együtt úgy becslik, hogy a faluból körülbelül negyven nő lehet most is kint Dubajban, Svájcban vagy Hollandiában. Ez egy alig kétezer lelket számláló településen iszonyatosan sok, és senkinek se legyen kétsége afelől, hogy emögött emberkereskedelem áll. A következő interjúalanyom egy tizennyolc éves roma nő. A betört ajtajú, kartonpapír ablakú putriban, ahol lakik, iszonyatos állapotok, nyomor és a teljes szétesés. Karjában tartja csecsemőjét és próbál válaszolni, de nem fogja fel, mit kérdezek, és össze-vissza beszél. Nincs értelme folytatni, mert a legegyszerűbb szavakat sem érti: „Mi a veszekedés ellentéte?” – kérdezem. „Hát valamiért csak veszekednek?” – „Az az oka, de mi az ellentéte?” „Beszélgetés? Kiabálás?” Íme az emberkereskedelem lehetséges áldozatainak egyike. Ezután egy hatvanas éveiben járó magyar közmunkás nőt kérdezek. Neki sincs meg a nyolc általánosa, de beszélgetni jobban lehet vele. Mint kiderül, ő is költözik – a gyerekéhez: „Én el akarok innen menni, mert itt nekem nincs helyem, csak ezt a nyugdíjt kell megvárni, pár hónap.” Azt reméli, hogy a nyugdíjából jobban ki tud majd jönni, mint most a közmunkából, így nem lesz terhére a gyerekének. A rendszerváltásig a csokoládégyárban dolgozott Szerencsen, és ott jobban keresett, mint most, ami látszik is, hiszen a fát, amivel fűt, az önkormányzattól kapta, villanya sincs – kikapcsolták –, ezért gyertyázik, és egy elemes rádió az egyetlen szórakozási lehetősége esténként – cinikusan azt is lehetne mondani, hogy ez még hangulatos is. Az ablakok itt is betörve: „Nagyon sok rossz ember van itt, alkoholista rossz ember. Itt állandóan zárva kell legyen az ajtó. Hát az ablakokat mind betörték, amikor elmegyek dolgozni, ők, elnézést, de ezen élvezködnek, hogy ablakokat törnek be.” Következő interjúalanyom a helyi cigány önkormányzat vezetője. Gyermekét egyedül nevelő, szegénységben élő, egyszerű asszony. Legnagyobb problémának a cigánysággal kapcsolatban a megkülönböztetést tartja, és szerinte ezen kéne változtatni. Kérdezem a bűnözést a faluban – „volt, de mostanra lezárult” – mondja. Ezek után azt szeretné megtudni, hogy ki lehet-e tenni őt és a fiát a házából, amit a szüleitől örökölt a testvéreivel együtt. Az egyik testvére ugyanis kapott százezret, hogy a nevére írathassanak egy vállalkozást, amiről csak később derült ki, hogy tízmilliós adóssága van. Megígértem, hogy megkérdezem a jogász kollégáktól az egyetemen, és visszaszólok. �TÁRSADALOM 90 Kimegyek a Takta partjára, csillog a tavaszi nap a szeméttel teleszórt vízen. Ki hinné, de egy nádas is el tud szlamosodni. Házak a Takta mentén Vissza a cigánysorra, ahol az egyik jómódú ház előtt több autó is áll, az egyik egy furgon, a másik A4-es Audi, de van egy metál színű BMW is. A furgonba pakoló férfiak állványozók, most itthon vannak, de rendszerint hónapokig Németországban dolgoznak. Forintban számolva nyolcszázezret keresnek havonta. A szintén falubéli vállalkozó, még ha le is húzza őket, akkor is öt-hatszázezret azért kézhez kapnak. További interjúalanyt keresve bemegyek a szomszéd házba. Állványozók feleségei fogadnak, akiknek az urai most is kint vannak Németben, éppen fasírtot sütnek, meg pogácsát. Megkínálnak, közben beszélgetünk. Miskolcra vagy Szerencsre járnak vásárolni kocsival – mint mondják, mindenük megvan. Egy általános iskolás ballagás itt nyolcszázezerben van. Szerencsről jön a limuzin, és itt tekeregnek vele a faluban, aztán következik a dínom-dánom a kultúrban – nem akarom elhinni, de a polgármester megerősíti: ő kétszázezerért adja csak a termet. „Megtakarítás?” – kérdezem. – „Mi nem takarítunk meg, egyik hónapról a másik hónapra. … Magyarok igen messze állnak még hozzánk, a nyolcvanas évekbe élnek. Megeszik a hetes kajákat. Mi nem, mi minden nap főzünk. Mi nem tudnánk megenni. Vasárnap megfőzik, azt eszik egész héten. Úgyhogy mi nem spórolunk a hasunkon. Egyszer élünk, nem?” �TÁRSADALOM 91 De nem volt ez másképp a kulináris örömök tekintetében a hirtelen meggazdagodott Buddenbrookoknál sem. Hogy mennyire nincs megtakarítás, ezt egy másik interjúalany esete példázza a legjobban. Az élettársi kapcsolatban élő pár évig dolgozott egy londoni szállodában, majd ezt követően a férfi állványozóként Németországban. A férfinak volt egy könnyű testi sértési ügye, és a német bíróság, mint a végzésből kiderült, az eljárás során felmerülő költségek megtérítése végett több mint hétszáz euró megfizetésére kötelezte, és már végrehajtási fázisban van az ügy. Jelenleg nincs negyedmillió forintjuk, pedig évekig fejenként legalább félmillió forintnak megfelelő valutát kaptak kézhez havonta – és most rettegnek. Lewisnak a szegénység kultúrájáról leírt sorai köszönnek itt vissza – nincs jövő, illetve amikor már van, akkor sem látják. Vannak olyan állványozók, akik már nem a cigánysoron laknak – ha nincs megtakarítás, akkor miből van a ház? „Megkaptuk a német adót, én nem szeretek hazudni, mivel az Isten hallja, amit mondok, ez az igazság, meg a familitás családi pótlékot. Mindenki kapott. Egy évre visszamenőleg el lehetett intézni. Három- meg négy-, meg ötmilliókat kapott. Abból lehet házat venni.” A fentiekhez még annyit tennék hozzá, hogy a kilencvenes évek elején a cigánysoron szinte mindenki éhezett, mostanra viszont: „Hogy mondjam, itt minálunk a magyarság úgy érzi, mintha el volna nyomva. … Mi romák, ha azt nézzük, többen vagyunk itt a faluba, mint a magyarok, és valamilyen szinten irigyek ránk. Lássák, hogy a márkás autó, költenek a házra, tele aranyokkal meg minden, és akkor van ez az irigység. Jönnek úgy hátulról, szemünkbe nyaliznak, hátulról meg kibeszélnek. Irigység van. Még van pár cigány család, akik még mindig azon a szinten vannak, hogy nem tudtak feltörni. Azt mondjuk, hogy nem ide való. Jó lenne már, ha elmenne innen.” A cigány–magyar törésvonal mellett megjelent tehát egy régi−új, a gazdag−szegény: „Én, ha a gyerekkoromra visszagondolok, régen összetartóbbak voltak az emberek. Régen nem volt rang, most rang van, még a romák között is. Akiknek nyakék van meg retikül, meg fülbevaló, meg gyűrű, abba a szintbe lehetnek. Akinek má nincsen, az a nyomor, a lakás szempontjából ugyanúgy. … Testvér a testvér ellen, mindenütt ez van.” Az interjúalany rátapint a lényegre: rang, azaz jómód, és az ezt megtestesítő presztízsfogyasztás, aminek társadalmi hagyományait Mikszáth és Móricz hazájában, azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni. A külföldi munkavállalás következménye, hogy a gyerekeket lényegében az anyjuk neveli, így nincs férfiminta a családban. Ezt példázza, amikor egy hat-nyolcéves kissrác odaszól nekem: „Én spártai vagyok, te pedig kutya.” Példaképük persze nem az Iliász Danaosz-daliái, hanem a magát spártainak nevező bűnözői elit, akik felrakták magukat a netre, és a gyerekek őket nézik. �92 TÁRSADALOM Azért belehallgatunk egy kicsit az Iliászba is – mert ez is fent van a neten, csak hogy tudjuk, miről beszélünk, jól sejtvén, hogy sajnos ez így, in medias res, nem fog tetszeni a gyerkőcöknek, de a szüleiknek sem. További problémát jelenthet a nevelés szempontjából, ha az anya prostituált volt – gondoljunk csak a kortárs csoport ítéletére ezzel kapcsolatban, de ez még családon belül is állandó konfliktus forrása lehet. Egy megfigyelésem jól illusztrálja a fentieket: a nagypapa a Coop előtt italozik – nem tűnik nagyon részegnek, és odajön hozzá a hatéves forma unokája, pénzt kér Milka csokira, de többszöri kérésre sem kap. Ezt azzal bosszulja meg, hogy odaszól: A nagymamát átteszik a közös sírba, erre a nagypapa dühösen visszavág: tudod, mi a te anyád, az egy nagy kurva. A nyomorgó családok esetében a gyermekéhezés, a hányódás egyik helyről a másikra, az állami gondozásba vétel, illetve az ettől való félelem, az egyik anya szavaival szólva szinte kezelhetetlen gyereket eredményez. Ez az egész, megfejelve a mobiltelefon és a világháló nyújtotta lehetőségekkel, egyaránt a generációs konfliktusokat mélyíti: „A mi világunkban még a szülők tudtak gyereket nevelni. Mink háromdimenziós világban élünk, a gyerekek tiszteletlenek. Elnézést, az a kib*** telefon van a kezükbe, nem tudják mi az, hogy kommunikálni. Nem kérdezi, anya, miben segíthetek.” Az iskolaigazgató beszámolója szerint a tanítási idő jelentős része hiábavaló fegyelmezéssel telik el, ami azt eredményezi, hogy a tehetősebb családok nem ide járatják a gyerekeiket. A faluban van ugyan egy nyugdíjas vagy idősödő egyetemi végzettséggel rendelkező pár ember, a tanítónő, az építész vagy az agrármérnök, aki minden bizonnyal már itt marad, de a fiatalok mind elmentek, közöttük vannak romák is. Az egyik roma jogász volt, előbb Miskolcra, aztán Budapestre költözött. A másikkal még sikerült beszélnem. Anyja magyar, apja cigány volt, felesége cigány, egy gyermekük van. Miskolcon végzett a műszaki karon. Munkájával meg van elégedve: nem kap ugyan annyit, mint egy állványozó, de van társadalombiztosítása, és nem utolsósorban együtt lehet a családjával, és mégis menni akar – a gyereke miatt. Pedig az itteni általános iskola semmivel nem néz ki rosszabbul, mint egy átlagos miskolci vagy akár egy fővárosi. Új épületben van az óvoda, az orvosi rendelő és a védőnői szolgálat – nem is ezzel van a baj, hanem – mint mondja – „A légkör. Mit lát, mit tanul itt a gyerek a többitől, akinek az anyja egy prostituált?” Hát ezért akar elmenni. A temető a falu félreeső, a nádasokkal határos részén van. Régi temető. Sírkövek még a tizennyolcadik századból is fennmaradtak. A sírok jól reprezentálják a falu történetét és az elhunytak társadalmi rangját, mely �TÁRSADALOM 93 most már nemcsak a magyarok, hanem a romák sírjai esetében is megfigyelhető: van, aki mauzóleumot épít a hozzátartozójának, és van, akinek csak egy összehegesztett vaskeresztre futja egy alumíniumtáblával, ahová girbegurba betűkkel az elhunyt nevét vésték. Régi síremlék Síremlék plüssfigurával, ékszerrel Régi fejfa Végezetül felvetődik a kérdés, hol vannak a magyarok? Mert döntő többségében roma válaszadóim voltak. Hát itt, a temetőben, meg szétszórva, ki tudja, hol, a nagyvilágban. Azok az idősek pedig, akik itt laknak még, nem akarnak szóba állni idegennel, behúzódnak az otthonaikba. Vissza a vonathoz ismét egy fél óra, talán még nem lesz sötét, mire odaérek. Kár, hogy csak egy-két busz jár naponta, de Miskolcra nincs is, csak Szerencsre, úgyhogy teljesen mindegy. A vonaton van egy kis idő összerendezni a gondolataimat. �94 TÁRSADALOM A rendszerváltás sokkjához képest, ami mélyszegénységet eredményezett, mára nagyfokú társadalmi differenciálódás ment végbe. Megjelent egy bűnözői elit, amin sajnos nincs semmi csodálkozni való, hiszen ez minden elslumosodó területen jelen van, az ózdi Hétesen át a budapesti Hős utcáig vagy akár a New York-i Harlemig, ahogy azt Wallantnak A zálogosából megismerhetjük. Ők a nyomor vámszedői. A különbség csak annyi, hogy van, ahol a drog, van, ahol a prostitúció és van, ahol a kamatos pénz, illetve másutt ezek különböző kombinációi a meghatározóak. Sokkal meglepőbb a nagyarányú, kifejezetten jómódú melós réteg megjelenése. Ez nyugaton ismeretlen, tipikus kelet-közép-európai jelenség, melyet a nyugati munkaerő-kereslet hív életre. Ez máshol is jelen van a térségben, még az olyan hírhedt nyomortelepen is, mint az ózdi Hétes. Az itteni külföldi munkavállalást a szervezettsége és a nagy aránya teszi különlegessé. Egy állványozó brigád ugyanis hat-tíz fő. A helyi vállalkozók pedig a rokonaik és ismerőseik köréből könnyű szerrel több ilyen brigádot is össze tudnak verbuválni. Kérdéses azonban e magas jövedelmű réteg sorsa. Úgy tűnik, szemben a felsőfokú végzettségűekkel vagy az erre aspirálókkal, hogy ezek a családok nem akarnak elköltözni a településről. Ezt bizonyítja, hogy a cigánysoron lévő lakhelyüket felújítják, vagy a falu más részén vásárolnak egy jobbat, és még ezt is korszerűsítik. A bevásárlást a közeli városok bevásárlóközpontjaiban, de a helyi boltokban is könnyűszerrel megoldják. Így a település élhetővé válik számukra. Világlátottak, családjukkal mégis ezt a települést választják, szemben egyik korábbi kutatási terepemmel, a szlovák gyökerű Bükkszentkereszttel2, ahol az ott született tanárnő szerint az általános iskolai osztálytársai közül már senki sem lakik a szülőfalujában. Talán a romák számára egy elcigányosodó település biztonságot jelent és ezért nem költöznek el? – Ez a kérdés is megérne egy további kutatást. Annak ellenére, hogy a munkaerőpiacon egy nagyon sérülékeny csoportról van szó, ráadásul a mélyszegénységből épphogy kiemelkedtek, mellyel kapcsolatban némi iróniával úgy is lehetne fogalmazni Max Weber nyomán, hogy a kapitalizmus szelleme már megjelent, de a protestáns etika még nem. Mégis, ez azért egy lehetőség – talán az egyetlen – a település elslumosodása ellenében. Véleményem szerint azonban nem pusztán a takarékosságot piedesztálra emelő evilági aszkézis hiánya jelenti a problémát, hanem az értelmiség elköltözése is. Sőt, talán ez a nagyobb 2 L. Gyukits György: Bükkszentkereszt – Borsod Svájca. Egy kutatás margójára. Palócföld 2019/1. 75−83. �TÁRSADALOM 95 baj, hiszen az utóbbi száz-kétszáz évben mindig is volt a faluban értelmiségi, legalább egy pap és tanító, vagy anélkül, hogy fényezni akarnám a Kádár-rendszert, de akkor még agrármérnök, építész, sőt orvos is. A jobb módú cigány családok ugyan már látják, hogy kell az iskola – kérdés, hogy meddig látnak. Az interjúk alapján a középiskoláig biztosan, a felsőoktatásig egyes családok talán, bár sok szülő még a köztük lévő különbséget sem nagyon érti. Márpedig a helyi magyar diplomás elit ki fog öregedni, és helyükbe a roma diplomás elit kellene, hogy lépjen, ha van. Egy ács fia hozhat megváltást, de egy állványozóé? Végezetül még egy megjegyzés: nem pusztán roma diplomás, hanem értelmiség kellene, aki képes felismerni a helyi kulturális és természeti adottságok értékét – azt, hogy a Taktaköz egy kulturális tájegység, és megőrzése érdekében tennie kell! A képek a szerző felvételei. A kutatást az EFOP-3.6.2-16-2017-00007 azonosító számú, Az intelligens, fenntartható és inkluzív társadalom fejlesztésének aspektusai: társadalmi, technológiai, innovációs hálózatok a foglalkoztatásban és a digitális gazdaságban című projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap és Magyarország költségvetése társfinanszírozásában valósul meg. �SZEMLE 96 KARAFFA GYULA Emlékezni, emlékeztetni, megismertetni, megszerettetni Csáky Károly új könyvéről Az idén 70. életévébe lépett dr. Csáky Károly pedagógus, helytörténész, néprajzkutató, költő legújabb kötete néhány hete Hydwegtől Ipolyhídvégig címmel jelent meg. A kötet része annak a sok tíz (60−70) kötetből álló életműnek, amit az alkotóereje teljében lévő kutató szerencsére mind a mai napig folyamatosan bővít. Köteteiből újabb és újabb generációk ismerhetik meg az általa oly’ szeretett történelmi Hont megye (a Palócföld északnyugati része a Garamig) településeinek múltját, értékes embereinek (nemes családok, tudósok, papok, írók, költők, hadvezérek) életét, tetteit. Így „lopja be” a fiatalok, az olvasók lelkébe az igazi hazaszeretetet! A kötet bemutatásához Csáky szavait idézem: „Ipolyhídvég a történelmi Hont megye nevezetesebb települései közé tartozik, hiszen már a középkorban fontos útvonalak vezettek errefelé; korán átkelő épült az Ipoly folyón. A településnek egy időben városi rangja volt, vámhelyként szerepelt, vásártartási joggal bírt, s hosszú időn át a megye rendjei is itt tanácskoztak, hirdettek ki ítéleteket, tehát székhelye volt Hont vármegyének is. A helység azonban már az 1252-es első írásos említése előtti évszázadokban, évezredekben is települt hely volt, gyakran és tartósan. Megtelepedett errefelé a kőkorszak embere, de felbukkantak rézkori, bronzkori és vaskori telephelyek, előkerültek e korokból származó leletek is. Különféle népek és kultúrák találkozási helye volt hát Hídvég. Kiadványunkban a helység régi évezredeit, évszázadait mutatjuk be, akárcsak a község sorsfordulós történeteit. Részletesen olvashatunk a földrajzi leírásokról, az adózó jobbágyok életmódjáról, sorsáról; a török-kor és az utána következő időszakok embert próbáló viszontagságairól; a falu pusztulásáról és újjáépüléséről, az itt lakók névanyagáról stb. Szó esik természetesen a XIX. és a XX. század nagy tragédiáiról és eseményeiről: a járványos betegségekről, a háborúkról, a kitelepítésekről és deportálásokról, a különféle nemzetiségű népek keveredéséről. A könyv részletesen bemutatja az itteni népi hagyományok és szokások sokféleségét; foglalkozik a pártok, egyesületek munkájával; feltárja az egyház és az itteni iskola �SZEMLE 97 múltját. Megfelelő képet kaphatunk a község templomáról, annak történetéről és értéktárgyairól, a szakrális kisemlékekről. De olvashatunk az egykori Ipoly-híd gazdag történetéről, a temetőről, a malmokról és az egyéb látnivalókról is. A kötetet gazdag irodalmi bibliográfia, színes és fekete-fehér képmelléklet, térképtár egészíti ki.” A kötet kiadását az Ipolyhídvégi Önkormányzat, azon belül is Lestyánszky Viktor polgármester szorgalmazta, az anyagiakat az Önkormányzat biztosította. Mérete: B/5. Példányszám: 750. Oldalszám: 320. Írta: Csáky Károly. Szerkesztette: Karaffa Gyula. Nyomdai munkák: MULTISZOLG BT. Vác ISBN: 978-80-570-1643-4 KOCZÓ JÓZSEF Emléktáblák, szobrok, emlékhelyek Nógrádban és Hontban Dr. Csáky Károly nyugalmazott tanár, etnográfus, helytörténész idestova négy évtizede aktív részese neves elődeink, szülőföldünk kiemelkedő személyiségei, történelmünk, kultúránk nagy alakjai emléke gondozásának, a szülő- vagy lakóház, működési hely emléktáblával történő megjelölésének mint kezdeményező, az avatásokon emlékbeszédet tartó vagy konferenciák, megemlékezések szervezője, közreműködője, kiadványok szerzője, szerkesztője. �98 SZEMLE Emléktáblák, szobrok, emlékhelyek I−II. címmel 2018−2019-ben Ipolyságon megjelent könyvecskéi magánkiadásban, önkormányzatok, szervezetek és magánszemélyek támogatásával láttak napvilágot. Szerzőnknek nem ez az első honismereti kalauza, melyben sorra veszi Hont és Nógrád emlékhelyeit, neves szülötteit vagy tájainkhoz kötődő jeles közéleti, egyházi személyiségeit, tudósait, pedagógusait, alkotó irodalmárait, művészeit, tevékenységük, életútjuk emlékeit. Korábbi művei közül megemlíthetjük a Honti barangolások (1985), a Nógrádi tájakon (1992), a Honti arcképcsarnok (1998), a Jeles elődeink (2002), a Híres selmecbányai tanárok (2003) című munkáit vagy az Irodalmi kapcsolatok három kötetét (2004–2006) is. Nem áll szándékomban felsorolni, hogy mely településeket említ Nógrádból és Hontból Csáky Károly mint a nagy elődök örökségének méltó gondozóit. Földrajzilag nagyjából ekként vonhatjuk meg a feltárt terület határát: Losonctól Selmecbányáig, Ipolyszalkától Alsósztregováig soksok város és falu került fel tablójára. Illendőnek tartom, hogy munkáiból a nógrádi táj azon szülöttei emlékének ápolásával kezdjem szemezgetésemet, akik irodalmunk élvonalába, klasszikusaink közé emelkedtek. Nógrád adta a magyar nemzetnek a 19. század géniuszát, Az ember tragédiájának íróját, aki szinte egész életét Sztregován töltötte. Emlékét a katolikus temetőben lévő nyughelye és emlékműve, továbbá a Madách Imre Múzeum bemutatásával eleveníti fel Csáky Károly. Mikszáth Kálmánt, irodalmunk kiemelkedő személyiségét, a nagy palóc írót szülőföldje megannyi helyéhez fűzték szoros, megtermékenyítő szálak. Szklabonyán lebontott szülői házának helyét néhány éve emlékkővel jelölték meg, míg felnevelkedésének, gyermek- és ifjúkorának helyszínén emléktábla és kiállítás idézi életét, munkásságát. Nagykürtösön 1997-ben tartottak Mikszáth Kálmán Emléknapot, majd 2000-ben az író keresztelési helyén állítottak emléktáblát. Horpácsról a Mikszáth-család tagjainak síremlékeit mutatja be szerzőnk. Hont vármegyének igazi szellemi központja a területén fekvő, de jogilag tőle teljesen független szabad királyi város, Selmecbánya. Bányászati és erdészeti akadémiáján és líceumában olyan kiváló elmék oktattak, akik nemcsak hazánkban, de Európában, sőt a nagyvilágban is tudományos elismertségnek örvendtek. Mikoviny Sámuel professzor egykori házára két emléktáblát is elhelyeztek. A Krecsmáry-házon ugyancsak emléktábla hirdeti, hogy a németalföldi származású Jacquin Miklós, az akadémia első tanszékének professzora 1764-ben itt kezdte meg az oktatást. Az egykori �SZEMLE 99 evangélikus líceum homlokzati falán Petőfi Sándor diákéveire emlékeztető táblát állítottak 1896-ban. A kiadványokból megtudjuk, hogy Mikszáth Kálmánnak a líceumban tanító neves tanárai közül Breznyik Jánosnak és Jezsovics Károlynak síremlékét az evangélikus temetőben találjuk, és ugyancsak itt nyugszik a vaskohászat világhírű szakembere és oktatója, Kerpely Antal is. A közelmúltból, az ezredfordulót megelőző és követő évtizedekből említsünk meg néhány települést és jeles alkalmat, melyek azt igazolják, hogy múltunk örökségének gondozását nemcsak elődeink, hanem az utódok is fontosnak tartják! Ipolyságon, Hont vármegye egykori székhelyén 1981-ben Bartók Bélaemlékünnepséget rendeztek, majd 1994-ben a II. Bartók Béla Zenei Találkozó alkalmával a művészeti alapiskola falán helyezték el a zeneszerző emléktábláját. Gróf Széchenyi István 1993-ban, II. Rákóczi Ferenc 2014ben kapott emléktáblát Ipolyságon. A város Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolája 2002-ben vette fel a felsőtúri születésű Pongrácz Lajos nevét. A neves honti személyiségről szülőfalujában 2015-ben emléktábla-állítással, valamint szakmai szeminárium tartásával emlékeztek, és kiadványban is megörökítették a kiváló férfiú pályafutását. Nagycsalomján 1984-ben Gáspár Imre Emléknapot szerveztek, 2004ben táblát avattak a költő, újságíró, műfordító emlékére, majd 2011-ben szemináriumot tartottak a községben. Ezen alkalmakhoz kapcsolódóan kiadványok is születtek. 1993-ban Ipolyi Arnold tudós püspök, művészettörténész és mitológiakutató emléknapját rendezték meg Ipolykeszin. A következő évben Ipolyvisk emlékezett meg tábla elhelyezésével jeles szülötteiről: König Mór apátkanonokról, Fehér Ipoly Kálmán pannonhalmi főapátról és Rajner Lajos felszentelt püspökről. Felsőszemeréden 2003-ban falunapon emlékeztek a helység szülöttére, Ivánka Imre ezredes, író, történész életútjára, és helyezték el emléktábláját. A nagy palóckutatónak, tudós paptanárnak szülőfalujában, Csábon már 1984-ben emléktáblát állítottak, majd 2005-ben Szeder Fábián élete és életműve címmel rendezett nemzetközi konferenciával emlékeztek szellemi örökségére. A konferencia előadásait tartalmazó kötet mellett említésre méltó A’ Palóczokról című kiadvány megjelentetése Szeder Fábián Tudományos Gyűjteményben megjelent írásaival, továbbá Csáky Károly tanulmányával. �SZEMLE 100 A templomépítő tudós püspök nevét 1992-ben vette fel Paláston az egyházi alapiskola. 2009-ben emlékmisével és előadásokkal adóztak Palásthy Pál örökségének. A nógrádi-honti tájakon kultúrtörténeti barangolásra készülők kiváló iránytűre lelnek Csáky Károly újabb munkáiban. CSONGRÁDY BÉLA Dokumentált örök értékek A hit és a hatalom házai… Nem első esetben jelent meg szűkebb hazánkban (sem) különböző témakörű reprezentatív album, sőt a salgótarjáni székhelyű Dornyay Béla Múzeum gyakorlatában is több hasonló színvonalú kiadvány látott már napvilágot. De valahogy mégis az az ember érzése, hogy A hit és a hatalom házai – Középkori templomok és várak Nógrád megyében című kötet – mintegy „primus inter pares”, azaz „első az egyenlők között” alapon – az élre kívánkozik mind tartalmát, mind látványvilágát, nyomdai kivitelezését illetően. Ezt persze lényegesen könynyebb volt megállapítani, mint bizonyítani, de ehhez is sok érve adódik a recenzesnek, már a Valter Ilona által írt előszótól kezdve. A hazai archeológia középkori krónikása, immár a Szent István Társulat által Stephanus-díjjal elismert műemlékvédelmi szakember 1965-ben, a pásztói ciszterci apátság feltárása – amely során számos váratlan, értékes lelet, így például az oskolamesterház került elő – révén került, ahogyan fogalmazott, Nógrád megye „bűvkörébe”. Mintegy huszonötéves munkakapcsolata során mindenekelőtt tanúja – de Mátraszőlősön részese is – lett a műemléktemplomok kutatásának, megújulásának és jó néhány vár helyreállításának. E folyamatok tudományos eredményei közül sok megjelent ugyan szaklapokban, de ezek az úgynevezett nagyközönség számára alig váltak ismertté. Ezért tartja jelentősnek Valter Ilona a Dor- �SZEMLE 101 nyay Béla Múzeum kezdeményezését, hogy megossza a közvéleménnyel és a helyi lakosság, az ideérkező látogatók számára is hozzáférhetővé tegye a húsz falusi és mezővárosi templom és a kilenc vár történetével kapcsolatos legfontosabb ismereteket, méghozzá nemcsak értelmező szakmai szövegek, hanem egy esztétikus kötetbe rendezett igényes fotók közzétételével. A 237 oldalas album első részében Isten házai kaptak helyet a települések abc-sorrendjében és a templomok névadójának feltüntetésével: tehát Alsópetény (Szent István), Cserhátsurány (Szent István), Csesztve (Szent Márton), Egyházasdengeleg (Szent Imre), Egyházasgerge (Szeplőtelen fogantatás), Herencsény (Haraszti-puszta), Herencsény (Szent Mihály), Jobbágyi (Szent György), Maconka (Szent István, Mihály), Mátraszőlős (Szent Erzsébet), Mátraverebély (Nagyboldogasszony), Nagylóc (Szent Kereszt felmagasztalása), Nógrádsáp (Kisboldogasszony), Pásztó (Szent Lőrinc), Szécsény (Urunk színeváltozása ferences templom és kolostor), Szente (Szent Erzsébet), Tar (Szent Mihály), Terény (Szent András), Tereske (Nagyboldogasszony), Zabar (Magyarok nagyasszonya). A húsz templom közül tízhez (Alsópetény, Cserhátsurány, Csesztve, Egyházasgerge, Herencsénypuszta és Herencsény – Szent Mihály, Nagylóc, Nógrádsáp, Szente és Tereske) Mag Hella régész, művészettörténész, a váci Tragor Ignác Múzeum munkatársa, hathoz (Egyházasdengeleg, Jobbágyi, Mátraszőlős, Mátraverebély, Pásztó és Tar) Feld István történész, régész, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Magyar Középkori és Kora Újkori Régészeti Tanszék vezetője, négyhez (Maconka, Szécsény, Terény és Zabar) pedig Shah Gabriella művészet- és vallástörténész, a kiadó Dornyay Béla Múzeum igazgatója írt azonos szerkesztésű tájékoztatót. Röviden szó esik ezekben a település történetéről, a hangsúly azonban értelemszerűen a templomok legfontosabb jellemzőinek, mondhatni specialitásainak bemutatására esik, kiemelve a látogatók számára is hasznos tudnivalókat. Mindegyik szöveg néhány forrásmunka megjelölésével fejeződik be. A templomok bemutatása után a várak (Baglyaskő, Buják, Drégely, Hollókő, Nógrád, Salgó, Sámsonháza, Somoskő, Szanda) következnek és ezen egykori erődítmények mindegyikét Feld István látta el magyarázattal, szoros összefüggésben azzal, hogy nevezett fő kutatási területei közé éppen a közép- és koraújkori Magyarország efféle építményeinek tanulmányozása tartozik. Ezt példázza az ugyancsak a Dornyay Béla Múzeum gondozásában a Vár a város felett – Salgó várának évszázadai címmel 2016ban megjelent önálló kötete is, amely a vártörténet bemutatásával párhuzamosan beszámol az 1981 és 1984 között ott folytatott első régészeti �102 SZEMLE kutatásokról, majd a 2000-től 2006-ig végzett újabb ásatások főbb eredményeit mutatja be igazán hitelesen, minthogy a munkálatokat éppen Feld István irányította. A helyreállítási terveket Móga Sándor építész készítette. Több mint érdekes volt a régész szakértő végkövetkeztetése: „…ma az, aki a várhegyre felkapaszkodik, csak azt látja, amit biztosan ismerünk e jellegzetes hegyi vár egykori épületéből. Természetesen az utóbbi évtizedben számos más bemutatási lehetőség is felmerült – az alsóvár északkeleti épületrészének lefedése, kiállítás, netán büfé kialakítása vagy az ágyútorony teljes feltárása – s ezek biztosan hozzájárulnának ahhoz, hogy még több látogató keresse fel a város felett emelkedő várat. Reméljük azonban, hogy a salgói erősség soha nem válik látványos turisztikai attrakcióvá, hisz legfontosabb érték veszik el, ha megszűnik az elmúlt több mint hét évszázad helyi és országos történetének ma is átélhető történeti forrásként szolgálni.” Ehhez hasonló eredeti megállapítások, elgondolkodtató – s némelyek részéről bizonyára vitatható – feltételezések a jelenlegi kötetben ismertetett több vár kapcsán is találhatók. Baglyaskő váráról – amelyről 2010-ben az úgynevezett 700 éves ünnepségsorozat keretében emlékezett meg Salgótarján városa, illetve Baglyasalja Barátainak Köre – például a következőket írja Feld István: „Régészeti feltárások hiányában ma még nem igazolható – de nem is zárható ki – hogy itt állt a Kacsicsok Illés ágából származó Péter 1268-ban név nélkül említett vára…” Természetesen nagyon fontosak és a bővítendő, felfrissítendő ismeretek szempontjából nélkülözhetetlenek a három szakember magyarázatai, de az album igazi értékei a kiadvány terjedelmének döntő többségét kitevő színes – Valter Ilona által csodálatosaknak nevezett – fotók képezik, amelyek Shah Timor múzeumi munkatárs nevéhez fűződnek. Személye, szerepe azonban – több szempontból is – sokkal többet érdemel e minősítésnél. A tizennégy-tizenöt éves, azaz gyermek- és ifjúkora óta itt élő afgán származású alkotó az elmúlt több mint három évtized során rendkívüli mértékben megszerette és már régen második hazájának tudja – sőt vallja – Magyarországot, Nógrádot, ahová Budapest után Szombathely érintésével érkezett, s a szakmunkásképzőben autószerelőnek tanult, majd postásként dolgozott, s ahová immár felesége és kisfia révén szoros családi kötelékek is fűzik. Az évek során megannyi felmérhetetlen értékű dokumentumfilmet forgatott a helyi értékekről, az unikális tehetségű, palóc gyökerű személyiségekről, köztük a Kossuth-díjas, nemzetközi hírű és rangú Gaál István filmrendezőről, a míves köztéri szobrok tucatjait – mintegy hetvenet – megmintázott kétszeres Munkácsy-díjas ifj. Szabó �SZEMLE 103 Istvánról, a Magyar Örökség-díjas Balázs János ösztönösen zseniális festőművészről, költőről. A Magyar Televízió kulturális csatornája a Magyar Művészeti Akadémia portrésorozatában a közelmúltban, május 24-én mutatta be a Földi Péterről, a Somoskőújfaluban élő Kossuth-díjas festőművészről készített Földemlékek című filmjét. E kötet egyik témakörét alkotó középkori templomokat is megörökítette már filmen is, amelyet a későbbiek során a Duna Televízió tervez műsorára tűzni. Csakúgy, mint az ihletett mozgóképekről, a fotókról is sugárzik az érzelmi azonosulás a magyarság természeti, szellemi, történelmi kincseivel. Meg persze minden oldalról, egy-egy templom, vár és környezete valamennyi részletéről tükröződik az a magasfokú szakmai hozzáértés, tudás, amelyet Shah Timor – mondhatni önszorgalomból – elsajátított. Az utóbbi időszakban tanulta meg a dróntechnika használatát, amely lehetővé teszi, hogy a levegőből láttasson olyan nézőpontokat, amelyek a föld színéről lehetetlenek. A kivételesen szép kötetnek eleddig két bemutatója volt: Salgótarjánban és Pásztón. Az érdeklődéssel kísért megyeszékhelyi múzeumi rendezvényen megjelent és szót kapott mind a négy szerző s örömét fejezte ki, hogy részese lehetett e munkának, együttműködésnek. A főszerepet azonban a kötet érdemeit elemző – innen elszármazott – Pusztai Tamás, a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti, örökségvédelmi, főigazgató-helyettese vállalta magára. Mondandójában – többek között – azt hangsúlyozta, hogy ez a könyv mindenkihez szól, nemcsak a helyes történelemszemléletet alakítja, hanem erősíti a lokálpatriotizmust is. Kalocsai Péter, a Nógrád Megyei Kormányhivatal főigazgatója A hit és a hatalom házai címet tartotta különösen találónak. Az említetteken kívül a kötet tartalmi és esztétikai értékeinek felszínre juttatásához anyanyelvi lektorként közreműködött dr. Gréczi-Zsoldos Enikő egyetemi adjunktust, a Palócföld főszerkesztőjét, a könyvterv és a tördelés Nyisztor János gyulai grafikusművészt, az elegáns nyomdai kivitelezés a budapesti székhelyű Prime Rate Kft.-t dicséri. A nagyon szép első és hátsó borítót – amelyen a nógrádsápi templom, alatta az illetékes települések nevének felsorolása, illetve a salgói vár látható – belülről – és egyáltalán a kiadványt összességében – egy szellemes megoldás gazdagítja: nevezetesen Nógrád megye térképén igencsak szemléletesen, különböző színekkel jelölve jelennek meg a templomok és a várak helyszínei. (Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján, 2019) �SZEMLE 104 PAPP DÉNES Nyelvünk kútjai Mózes Huba: Egyre közelebb az éghez. Esszék, irodalmi tanulmányok „de mégiscsak véges szakadék a nemlét mert a forma a szóban őrzi az elmét” (Mándy Stefánia: tartalom és forma) (1.Sujet) Mózes Huba újabb könyvében esszéket, irodalmi tanulmányokat találunk. Szerzőjük irodalomtörténész, akit többek között a Miskolci Egyetem BTK tanáraként is ismerhetünk, számos önálló és társszerzős kötet jegyzi nevét, illetve több tucatnyi antológia, konferenciakötet, hasonmás kiadás és egyéb kiadvány szerkesztője is egyben. Középkori magyar irodalom, XX. századi erdélyi irodalom és verstan, különösen a szövegalakító hagyományokban föllelhető nyelvi formák, alakzatok teszik ki kutatási területeinek döntő többségét. Legújabb könyvének címe valamiféle elemelkedést sugall, jelen elrugaszkodás első lépéseként vegyük szemügyre a kötet felépítését. Legelőször is egy mottóval találkozunk, mely Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című szövegéből való. Szerzőnk Dsida magyar zsoltárából azt a részt választotta könyve medálionjául, mely a világban szétszórt magyarság és őseink rövid megszólítása után egy „üljetek mellém” felszólítással kapcsolódik össze, zsoltárszerűen, a gondolatritmus ismétlődő, néhol már-már zsolozsmázó metrumával együtt. Mózes Huba az erdélyi költők közül Dsida Jenővel foglalkozott leginkább és egy 2018-as őszi interjúból az is kiderül, miért – „Ő az, aki a mindennapi és a transzcendens emberi egybetartozásról valami olyat tud, amit talán az egyetemes irodalomban sem tud kívüle más. Tanulmányaim és kiadványaim egész sorával ennek tudatosítására tö- �SZEMLE 105 rekedtem, és törekszem lehetőségeim szerint ezután is.”1 Jelen kötet huszonnyolc írása között nem találunk olyat, mely kimondottan Dsida Jenőre fókuszálna, ám a tanulmányok sokszínűségét, szövegszinten legalábbis, mindvégig átlengi a mottó által is sugallt egybetartozás érzése. Alapvetően három, címmel ellátott fő részre tagolódik a könyv, ezt követi még egy negyedik, afféle uszályként. Az első a Szövegalakító hagyományok címet viseli, hét írást tartalmaz, a XVI. századi bibliafordítások verses jegyeitől kezdve, a Mária éneke fordításait egybevető, illetve az Aporkódex zsoltárainak, himnuszainak fordítói hagyományait kutató, a pálos írásbeliség műfaji-formai kezdeményeit vizsgáló írásokon át egészen a három szótagszámos ütemek használatáig verselésünkben, vagy akár a japán versformákig, sőt Kölcsey Ferenc Hymnusának lehetséges ritmikai előzményeit vizsgáló írásig. Utóbbi tanulmány pikantériája, hogy a kutatók között fölmerült egy lehetséges dallamelőzmény fantomja, mely a Megismerni a kanászt… kezdetű népdalban testesül meg, ugyanis a Hymnus szövege ráénekelhető e dallamra. Ám szerzőnk vizsgálata régebbi korok nyelvi hagyományait hívja segítségül a ritmikai előzményeket föltárandó, így kimondva-kimondatlan mindkét szöveget olyan ritmikai távlatba helyezi, ahol az értelmezési hangsúlyok egészen más helyeken képződnek meg, ennek eredményeképpen a ráénekelhetőség kérdése már nem kívánkozik a legfontosabb tényezők közé. A második fejezet az Aranymetszés és sorismétlés címet kapta, olvashatunk itt például a középkori Szent László-énekről, Bartók Béla, Reményik Sándor, Derzsi Sándor költeményeiről, továbbá egy Kovács András Ferencszonettről. A szövegek belső arányosságait kutató írások ezek. A harmadik rész Erdélyiség és irodalom címen gyűjti össze az erdélyiség önazonosság- és összetartozás-tudat fogalmait előhívó szövegeket. A végig szerény és visszafogott hangú írások között csupán ebben a fejezetben találkozhatunk néhány helyen kimondott és fölvállalt személyességgel. Szerzőnk csöndes hitvallásai ezek, lévén kolozsvári születésű, pályafutását az ottani egyetemen kezdte. Példaként lehetne említeni az Erdélyi írók nyilatkozatai 1956-ról – 1956/57-ben című írás zárlatát – „Nem Tamási Áront és nem Albert Camus-t okolhatom gyakran visszatérő, nyomasztó álmomért: állok a vasúti hídon, s nézem az alant elvonuló kocsikat, amelyeken 1 Lásd Somogyi Botond interjúját az Erdélyi Naplóban: Önazonosság-tudat pallérozása verssel. Somogyi Botond interjúja Mózes Hubával. 2018. szeptember 23. https://erdelyinaplo.ro/interju/ �106 SZEMLE nem közkatonának álcázott írók, hanem írónak álcázott segédszolgálatosok feszítenek.”2 Végül a negyedik rész, az Utóhang helyett egyetlen írást tartalmaz, a Megérzik a fényt a gyökerek címűt, mely Pilinszky János versét idézi, egy sort a Harmadnaponból, ilyeténképpen jól rímelhet e zárlat a kötet címére is. Ebben az írásban a fény világát, fogalmát látjuk végigvonulni irodalmunkban az Ómagyar Mária-siralomtól Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály versein át Pilinszky idézett szövegéig. (2. Essai faire) Mind könyvünk hátsó borítóján, mind a föntebb említett interjúban találkozhatunk egy latin kifejezéssel – Forma dat esse rei, azaz a forma teszi a lényeget, mely szerzőnk tulajdonképpeni alapszemléletét is magában rejti. De hol marad akkor a tartalom? – kérdezhetnénk. Forma és tartalom? Viktor Zsirmunkszkij is fölteszi e kérdést a Poétika feladatai című tanulmányában az 1920-as évek elején.3 A tartalom (mi?) és forma (hogyan?) az esztétikai tárgy (mű) vizsgálatának csupán különböző módjait jelenthetik, és óva int mindenkit attól, hogy ezen elkülönítés kétértelműségébe szédüljön. A műalkotásban tartalom és forma elválaszthatatlan, s csupán a vizsgáló pillantása az, mely egyszer a formai, máskor a tartalmi jegyeket látja-láttatja hangsúlyosabbnak. Zsirmunszkij tehát esztétikai oldalról közelít, ahonnan az is látható, hogy a művészetben minden tartalmi tény formai jelenséggé válik. Az esztétikai nézőpont azonban nem túl népszerű a tudományban, mivel általában a tudomány szerint az efféle tekintet tudománytalan. Jó példa erre Péczely László hatvanas évek közepén megjelent Tartalom és versforma című könyvecskéje.4 A nézőpont itt következetesen esztétikai kísérlet, mely a leíró verstan mellett egyfajta funkcionális verstant próbál kitapogatni. Egyik korabeli bírálója elismeri e vállalkozás akkori újdonságát és értékeit, mindamellett fölrója szerzőjének, hogy írása tanulmányból sokszor átcsap esszébe, esetenként maga is költői alkotássá válik. Elmarasztalja Péczely írását fogalmainak homályosságáért, ezután egységes verstani terminológia kialakítása után kiált, hogy végül arra a következtetésre jusson, hogy korszerű 2 Mózes Huba-interjú i. m. 218. Vö.: Viktor Zsirmunszkij 1981. A poétika feladatai. In: V. Zs., Irodalom, poétika. Válogatott tanulmányok. Gondolat, Bp. 4 Péczely László 1965. Tartalom és versforma. Akadémiai, Bp. (Irodalomtörténeti Füzetek, 49.) 3 �SZEMLE 107 leíró verstan nélkül a funkcionális verstan esztétikai szemléletű kísérlete tiszteletre méltó, de hálátlan erőfeszítés.5 A verstanban szokás megkülönböztetni egyfelől leíró verstant, mely a (vers)formák ritmikai sajátosságait igyekszik rögzíteni, illetve rendszerezni, másfelől funkcionális verstant, mely a formák tartalomkifejező lehetőségeit próbálja feltárni. Mindkét verstani irányzatnak vannak hívei és vannak ellenlábasai, és még megannyi más viszonyulás. Értekezni, vitázni lehet a nemzeti versidomról, ütemhangsúlyról is. Ahogy tette például Arany János, Arany László, Babits Mihály vagy az a Németh László, aki szerint a magyar vers egyenesen az értelemből születik, és ahol a hangsúly csak következmény.6 Hazánkban sok verstani próbálkozás nyelvünk jellegét próbálja megragadni, kitapogatni egy-egy formában vagy formán keresztül a szövegalakító hagyományokat kutatva. A vizsgálatok alapvetően írott forrásokra támaszkodnak, támaszkodhatnak, melyek természetüknél fogva végesek, ezért is mondhatja Horváth János, hogy „a magyar nyelvű világi műköltészet megindulása mintha már egészében véve a humanizmus jegyében történnék”.7 Előtte ugyanis énekmondók történeti költészetéről, népmesékről, mondákról, dalokról lehet beszélni a szóbeliség, tehát csupán a következtetések és sejtések szintjén. A nyelvi formák ilyetén vizsgálata így tehát az írásbeliséggel fonódik össze, de miben áll az írás? Platón följegyezte Szókratész egyik egyiptomi történetét, ahol az írás Theuth találmányaként jelenik meg, aki az emlékezés varázsszereként ajánlja azt a királynak. Thamusz király azonban másként vélekedik az írásról, szerinte az írás éppen feledést hoz a világnak, mert az emberek nem gyakorolják majd emlékezőtehetségüket, hiszen külső, idegen jelek segítségével s nem a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Az emlékezésből csupán emlékeztetés lesz.8 Kaj Birket-Smith dán etnológus véleménye sem áll ettől távol, miszerint az írás csupán az emlékezet 5 Lásd Kecskés András, Péczely László: Tartalom és versforma. Irodalomtörténeti Közlemények. 1967/1. 85−87. 6 Vö.: Németh László 1983. Magyar ritmus. In: N. L.: Az én katedrám. Magvető és Szépirodalmi, Bp. 7 Horváth János 1988. Magyar nyelvű világi műköltészet. In: H. J.: Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar humanizmus, Akadémiai Kiadó Reprint Sorozata, Bp., 268. 8 Platón 1997. Phaidrosz. In: Platón válogatott művei I. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Bp., 82−83. �108 SZEMLE támasza.9 Oswald Spengler a nyelvet az emberi éberlétek kapcsolatának tartja, az írást a szemnek szóló szónyelvnek és a messzeség nagy szimbólumának, mely nemcsak a távolságot szimbolizálja, hanem mindenekelőtt a tartamot – a jövőt, az örökkévalóság igenlését.10 A betűírással kapcsolatban Ortega megjegyzi, hogy mivel egyetlen különálló betűnek sincs jelentése, nem fejez ki gondolatot, a betűírás, mondhatni, nélkülözi az értelmet.11 John Man kérdésének hátterében is hasonló kétségek lappanganak, miszerint az ábécé létezik-e egyáltalán?12 Ugyanakkor meg kell említeni az írás ősi, szakrális jellegét is, melyről például Várkonyi Nándor beszél.13 Hamvas Béla pedig arról mesél, hogy az őskönyv formai jellege szerint beavatás, tartalma szerint metafizika volt és arról is, hogyan változott meg beszéd és írás viszonya egymáshoz képest az idők során.14 Igaz, hogy el is lehet menekülni a hétköznapi politikai valóság elől például a verstanba, ahogy Szigeti Csaba említi egy helyen.15 Ám itt a kérdés nem az, hogy haszontalan dolog-e nyelvi mátrixokat keresgélni, netán kreálni, hanem inkább az, hogy észrevesszük-e, amikor megnyílik a nyelven keresztül az idő kútja, mely, ha még nem száradt ki teljesen, talán jótékony tükröt mutathat jelen világunknak. A kép sosem lehet teljes, a szócséplés folytatódik, és csak remélhetjük, hogy a mondanivaló magja jó helyre pottyan. (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Bp., 2019) 9 Kaj Birket-Smith 1969. A kultúra ösvényei. Általános etnológia. Gondolat, Bp., 360−362. 10 Oswald Spengler 1994. A nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai II. Európa, Bp., 155−219. 11 José Ortega y Gasset 2008. Tájak és emberek. Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 109−110. 12 John Man 2000. Az írás története. General Press, Bp., 97. 13 Várkonyi Nándor 1994. Az elveszett paradicsom. Széphalom Könyvműhely, Bp., 599−618. 14 „Az őskorban a könyv is úgy beszél, mint az ember, azóta az embernek is úgy kell beszélnie, mint a könyvnek. Az őskori könyv szankciója az ember volt; ma az embert a könyvnek kell szentesíteni. Az őskorban a beszéd mondta meg, mit kell tenni és írni; azóta az írás mondja meg, mit kell mondani.” (Bővebben Hamvas Béla 2006. Scientia sacra I. Medio, Bp., 67−83.) 15 Szigeti Csaba: Csehy Zoltán–Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan. Új Nautilus Irodalmi és Társadalmi Portál − http://ujnautilus.info/csehy-zoltan-polgar-aniko-gyakorlati-magyar-verstan �PÁLYÁZAT 109 ZENTHE FERENC DRÁMAPÁLYÁZAT A Zenthe Ferenc Színház – névadója születésének századik évfordulójára – nyílt drámapályázatot hirdet, két kategóriában, melyekben a műfaj szabadon választható. Az I. kategóriában Olyan műveket várunk, melyek Zenthe Ferenc filmjeiből merítik témájukat és/vagy azok színpadi adaptációi, illetve átdolgozásai. A II. kategóriában 2022-ben ünnepli Salgótarján várossá nyilvánítása 100. évfordulóját. Ezen centenáriumi évhez kapcsolódóan olyan színpadi műveket várunk, amelyek Salgótarján város sorsfordító, történelmi eseményeiből, vagy polgárainak mindennapi életéből merítik témájukat, illetve a város valamely jeles személyiségének életét dolgozzák föl. A pályázatra kizárólag olyan magyar nyelvű színdarab nyújtható be, amely még nem jelent meg nyomtatásban, nem mutatták be színpadon, nem nyert díjat korábbi drámapályázatokon, illetve előadási vagy közlési jogával más intézmény nem rendelkezik. Egy szerző (vagy szerzői társulás) csak egy művet nyújthat be a pályázatra. A pályaműveket két – írógéppel írt vagy számítógéppel nyomtatott – példányban kell beküldeni. A pályázat jeligés: a szerző nevét és címét kérjük, hogy külön lezárt borítékban mellékeljék. A pályázatokat kizárólag „Drámapályázat” feliratú postai küldeményként kérjük a Zenthe Ferenc Színház címére (3100 Salgótarján, Fő tér 5.) eljuttatni, a postabélyegző legkésőbbi dátuma 2020. szeptember 30. lehet. A színházi és irodalmi élet neves képviselőiből álló bírálóbizottság a két kategóriában egyenként 1,5 millió forint összegű díjat ad ki, továbbá egy-egy 800.000 Ft értékű különdíjat adhat ki. Az eredményhirdetés 2021 januárjában, a Zenthe Ferenc Színház Kultúra Napi premierelőadása előtt lesz. A díjnyertes műveket a Zenthe Ferenc Színház a 2021−22-es évada során színre viszi, a Palócföld c. folyó- �110 PÁLYÁZAT irat pedig megjelenteti. A 2021−22-es évadra a győztes drámák magyarországi bemutatásának kizárólagos joga a színházat, a szöveg első közlésének joga a folyóiratot illeti. A Zenthe Ferenc Színház kész a pályázaton részt vevő többi – arra érdemes – művet is a későbbiekben színpadra állítani. A pályamunkák kéziratát nem őrizzük meg és nem küldjük vissza. A pályázattal kapcsolatban érdeklődni lehet: Sándor Zoltán, művészeti vezetőnél telefon: 30/382-7503 e-mail: szervezes@zentheszinhaz.hu valamint a színház titkárságán: telefon: 32/411-119 e-mail: titkarsag@zentheszinhaz.hu �SZERZŐINKRŐL ÁDÁM TAMÁS (1954, Balassagyarmat) Nagy Lajos-díjas költő, szerkesztő, újságíró. BALAJTHY FERENC (1946, Mór) Vajdadíjas költő, kedvelt műfaja a gyermekvers és a szonett. BARNA T. ATTILA (1971, Vác) Bella István-díjas költő. BÁBEL ANTÓNIA (1982, Budapest) óvodapedagógus, író, az Irodalmi Rádió szerzője. CSONGRÁDY BÉLA, DR. (1941, Hatvan) Madách-díjas közíró, szerkesztő, tanár. FELLINGER KÁROLY (1963, Pozsony) felvidéki magyar költő, meseíró. GRÉCZI ZSOLDOS MIKLÓS (1940, Kisrákos) Szontagh Pál-díjas államigazgatási szakember, Nógrád Megye Közgyűlésének egykori tanácsnoka. GUBA SZILVIA (1975, Mosonmagyaróvár) a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum régész-főmuzeológusa. GYUKITS GYÖRGY (1961, Budapest) szociológus, egyetemi oktató. ISTENES TIBOR (1972, Budapest) költő, író, esztéta, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője. KARAFFA GYULA (1964, Nyíregyháza) költő, meseíró, a Börzsönyi Helikon szerkesztője. KISS ANNA MÁRIA (1964, Balassagyarmat) költő, akinek meghatározó élménye, hogy 6 éves koráig a horpácsi Mikszáth-kúriában lakott. KOCZÓ JÓZSEF, DR. (1950, Perőcsény) helytörténész, nyugalmazott iskolaigazgató, Vámosmikola díszpolgára. LIMBACHER GÁBOR, DR. (1958, Budapest) néprajzkutató, szociológus. A szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum igazgatója. LUKÁTS JÁNOS (1943, Budapest) magyar-könyvtár szakos bölcsész. NAGY ZSÓFIA (1962, Nagykürtös, Veľký Krtiš) felvidéki gasztroszakértő, gasztroblogger, rovatszerkesztő, ételkritikus. NYILAS ATILLA (1965, Budapest) Fehér Klára-díjas költő, szerkesztő. PAPP DÉNES (1980, Miskolc) író, aki zenél is. PÁSZTOR ÉVA (1955, Balassagyarmat) Kazinczy-díjas középiskolai tanár, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Nógrád Megyei Tagozatának elnöke. SULYOK LÁSZLÓ (1944, Nagybátony) magyar-történelem szakos középiskolai tanár, kulturális újságíró. SZABÓ SÁNDOR, DR. (1957, Salgótarján) jogász. 2011 óta a Nógrád Megyei Kormányhivatal kormánymegbízottja. VASVÁRI ZOLTÁN (1958, Budapest) etnográfus, művelődéstörténész, a MNM Palóc Múzeuma néprajzosmuzeológusa. ZOLTAY LÍVIA (1974, Budapest) író, jogász. Kedvelt műfaja a rövidpróza. �Lapszámunkban Bihari Puhl Levente alkotásai láthatók. A borító a Napkelte a helyekben (olaj-farost) című festménye felhasználásával készült. A borító belső oldalain látható alkotások: Hollókő (olaj-kerámia) és Pityerszer (olaj-farostlemez), valamint Börzsönyi impresszió (olaj-vászon) és Házikó 1. Pityerszer (olaj-kerámia). Főszerkesztő: DR. GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ Fenntartó: SALGÓTARJÁN MEGYEI JOGÚ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA Főmunkatárs: DR. CSONGRÁDY BÉLA NAGY PÁL (Párizs) Képzőművészeti szakértő: KELE SZABÓ ÁGNES Partnereink: Borítótervező: RÁDULY CSABA NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MAGYAR NEMZETI LEVÉLTÁR NÓGRÁD MEGYEI LEVÉLTÁRA Online szerkesztő: TAJTI BÁLINT Tördelőszerkesztő: HERNÁDINÉ BAKOS MARIANNA Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: MOLNÁR ÉVA igazgató Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése A lap díjai: Nógrád Megye Madách-díja Salgótarján Pro Urbe-díja Nógrád Megyei Értéktár „Nógrádikuma” Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. ♦ Telefon: 32/521–560 ♦ Fax: 32/521–555 Internet: www.palocfold.wordpress.com ♦ Elektronikus cím: palocfold@bbmk.hu Terjeszti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) ♦ Egy szám ára: 500,- Ft ♦ Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban és az elérhetőségeinken. A Palócföld Könyvek sorozatban megjelent könyvek ugyanitt megrendelhetők. ♦ Kéziratokat és rajzokat megőrzünk, de nem küldünk vissza. ISSN 0555-8867 ♦ INDEX 25925 ��� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/08a6b382f2f2484d48c019a7a98410af.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2020 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 2020/2. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2020 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/25d52e6912a300cd2cf3686e188f6888.pdf 9a25c5c07ef39d22b15a4bab77b1dd63 PDF Text Text ��TARTALOMJEGYZÉK SZÉPIRODALOM Saitos Lajos versei Kégl Ildikó: Csak a kiskutya nincs valami jól Barna T. Attila: Fekete tükörben Istenes Tibor versei Fecske Csaba versei Onagy Zoltán: Lókos, almaálom, almacsaták Nyilas Atilla versei Zsibói Gergely: Presszó, tej nélkül Szentjánosi Csaba versei Sztaskó Richárd: Temetés Botos Zoltán: Szakítsatok ti is belőle! Simek Valéria versei Jóna Dávid: Traktorkeréknyom a homokban Füleki Gábor: Szüret EMLÉKEZÉS Fancsik János: Bobál Gyula, a Palócföld alapító-főszerkesztőjének emlékére 5 6 11 32 39 44 55 57 60 69 72 75 89 90 3 KÉPZŐMŰVÉSZET „…és nem múlt nap festészet nélkül” – Farkas Andrásra, a 100 éve született művész-tanár életére, művészetére fia, Farkas Gábor emlékezik Nagy Angela: Tisztelet a Mesternek – 100 éve született Farkas András Nagy László: A balassagyarmati magángalériás – Beszélgetés Fricska Évával 78 ZENTHE 100 Csongrády Béla: Méltó módon őrzik Zenthe Ferenc emlékét – Száz évvel ezelőtt született a salgótarjáni színház névadója 34 HELYTÖRTÉNET Végh József: Kossuth Lajos, Diósjenő tiszteletbeli bírája 40 RIPORT Ádám Tamás: Sose halunk meg – Interjú Koltai Róberttel 51 QUERELA HUNGARIAE Putz Orsolya: Trianon: a metaforákban továbbhagyományozódó fájdalom 62 12 26 �PALÓC KONYHA Nagy Zsófia konyhája – Négy recept – négy történet 76 VALÓSÁG Baráthi Ottó: Koszorú(k)ba kötött különleges kincseink – Bemutatjuk Nógrád megye nemzeti értékeit 96 SZEMLE Kölüs Lajos: Kilóg a keretből – Abafáy-Deák Csillag: Gyilkos karakterek 103 Büky Lajos: Kemény Gábor: Tanuljunk magyarul is! Válogatott nyelvművelő cikkek – 2009–2019 107 �EMLÉKEZÉS 3 Bobál Gyula, a Palócföld alapító-főszerkesztőjének emlékére Eseményekben gazdag, évszázadnyit meghaladó életútja végén, Charon ladikján áthajózott a túlsó partra a nógrádi újságírás köztiszteletben álló Arany- és Vastollas Nagy Öregje. Lehet, hogy már ott is lapot szerkeszt, tárcát ír vagy folyóiratot alapít. De az is megeshet, hogy az elysiumi mezőkön hívja bőgőkürtjén a koronás szarvasbikát, vagy egyszerűen csak anekdotázik már korábban odaköltözött barátaival. Van miről beszélnie. Elmesélheti, hogyan cseperedett szerető édesanyja mellett korán meghalt édesapja híján, mindig az idősebb gyerektársai barátságát keresve a Szilárdy nagyságos úrék birtokán. Hogyan szegődött az erdőn-mezőn élő pásztoremberek, erdőkerülők és vadászok bűvkörébe, ahol meghallgathatta éjszakánként a bagoly huhogását, a zöld küllő soha el nem felejthető, tavaszhírt hozó rikoltását. Aztán a szorgalmas és ügyes hajtógyerek bekerült vadász–főszerkesztő, későbbi mestere, példaképe révén az ólomgőzös nyomdába, majd amolyan kifutó, mindenes gyerekként a salgótarjáni Munka című lap szerkesztőségébe. Ezzel el is dőlt a sorsa, újságíró lett és az is maradt élete végéig. Megjárta a szakma minden lépcsőfokát a betűszedéstől a tördelésen át a lapszerkesztésig, a lapkiadá- �4 EMLÉKEZÉS sig, majd gazdag élettapasztalatainak átadásával az újságíró-utánpótlás oktatását, képzését végző stúdiumok szervezéséig. Tette mindezt a változó politikai rendszerek mellett, alkalmazkodva a körülményekhez, de mindig szem előtt tartva az olvasók minél magasabb színvonalú kiszolgálását. Legjobban magát az írást szerette, az adminisztratív feladatokat csak szükségből, a szakma érdekében vállalta. Részt vett több lap elindításában Salgótarjánban és Balassagyarmaton, alapított egy Nógrád megyei vadászújságot is, de szíve csücske az 1954-ben néhány barátjával együtt életre hívott Palócföld maradt. Ennek alapítási körülményeiről a lap mai, legutolsó szakasza első számának bemutatóján maga számolt be a közönséggel megismertetve az akkori, számára nem éppen kedvező sajtóirányzatot, melynek lényegét az határozta meg, hogy a korabeli politikai elit nem nagyon kedvelte sem Mikszáthot, sem Madáchot, de az értelmiséget és a lokálpatriotizmust sem. Ezért a Hazafias Népfront és a Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat kulturális folyóirataként jelent meg a lap, melynek első száma néhány soros beköszöntője szerint célja, hogy a megye föld- és néprajzi, zenei, képzőművészeti, irodalmi értékeit feltárja, közkinccsé tegye és beszámoljon a mezőgazdasági, műszaki tevékenységéről is. „Hogy az új kultúra virágfakasztó legyen a gazdag hagyományok talajából.” Ha a beköszöntő teljes szövegét talán nem is ő írta egyedül, ez az utolsó mondat biztosan az övé! Bobál Gyula idős korában sem tétlenkedett. Az internet nyújtotta lehetőséget kihasználva rövid, de velős írásaival rendszeres kapcsolatot tartott nagyszámú olvasóival, és mindvégig érdeklődéssel kísérte „saját” lapját, a Palócföldet is. Sajnálta, hogy 100 éves kora után, életerője fogytán már nem tudott részt venni a lapbemutatókon. Szeretetre méltó színes egyénisége nagyon sokunknak hiányozni fog, de nyugtassa őt odafenn is a „virágfakadás”, melyet a lap alapításával megteremtett. Fancsik János �SZÉPIRODALOM 5 SAITOS LAJOS Sokáig élni százévente egy gyásznap gondolnánk: még belefér történelmünk menetébe – ám úgy adódott: száz évünkre jutott egy-egy békés nap is amelyre csak matuzsálemek emlékezhetnek: mondván már azért is megérte sokáig élniük hogy fölemlegessék száz esztendőnk gyászos és békésen derűs napjait…! Etüd Jean Paul Sartre emlékének Halottaid, miként a romlott étel, kikerülnek házadból. Az együttlét élménye elvész az ízekkel, a sose volt, van és sose lesz. S holttá válsz te is, mint romlott étel. *** Fák ágain rongyolódik a szél. Sivítva-ríva viseli sebét egy őrült az éjszakában. Hajnala megkönnyülés, vizek, szoknyák fodra. – Goromba féltés reggelig. �SZÉPIRODALOM 6 KÉGL ILDIKÓ Csak a kiskutya nincs valami jól Ott volt a kezében a jegy. A bankkártyáját fizetést követően gondosan visszadugta fekete műbőr pénztárcájába, de a jegyet ott szorongatta a kezében. Kislányos mosollyal az arcán nyomta le a díszes sárgaréz kilincset, majd kilibbent a jegypénztár ajtaján. Ábrándozva, elnyújtott léptekkel sétált át a portikusz alatt, bekukucskált a nagyszínház főbejáratának üvegén, és megállt a Déryné utca sarkán, egy antikvárium előtt. Megállt örülni. Mert örülni mégiscsak jobban lehet megállva, mint menet közben. „Ha csinálunk valamit, azt teljes odaadással tegyük” – a nő egyébként is így vélekedett. Olyan jó volt megpihenni kicsit a 10 óra 14 percben, visszatekinteni a színház ablakainak finom ívére, s közben beszívni az utcán hömpölygő kürtőskalács illatát. És örülni. Tiszta szívből örülni a semminek. Jó darabig állt a fiatal nő az antikvárium kényesen nyújtózkodó kirakata előtt, ám ezúttal ügyet sem vetett a bőr- és vászonkötésben kéjelgő, patinás kötetekre, csak a markában féltve őrzött jegyet bámulta elégedetten, amit olyan erővel szorítottak csontos ujjai, hogy a vékony papír egészen meggyűrődött. A jegyről aztán a járókelők felé emelte csillogó tekintetét: fényes lakkcipős, századelőről itt ragadt urat, termetes cigányasszonyt és egy Barbiebaba-küllemű lányt látott, aki úgy ölelte magához vakító rózsaszín rongyokba öltöztetett kutyáját, mintha újszülött gyermekét tartaná a kezében. Mindhármuknak jól a szemébe nézett, s egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy odalép hozzájuk, és megkérdi: mit gondolnak, kitől származik a mondás: „a színházhoz nem kell más, mint három deszka, két színész és egy közös szenvedély”. Aztán diszkréten elmosolyodott, mert elképzelte a cigányasszony és a kutyás Barbie reakcióját. A Miskolci Nemzeti Színház épülete alig 3–400 méterre lehetett a lakásuktól, mégis ritkán jutott el egy-egy előadásra. Kiszámíthatatlan volt a munkája, sosem tudott előre tervezni. Ám most végre kezében volt a jegy, amit úgy őrzött, mint valami ereklyét, miközben állt ragyogó szemmel a Széchenyi–Déryné utca sarkán, és azon tűnődött, melyik is a legszebb ruhája. Már indulni készült, amikor megcsiklandozta egy pajkos gondolat: „Mi lenne, ha most megcsinálnám? Ha most tényleg megcsinálnám?” Isten tudja, honnan jött a hóbortos ötlet, de meglehetősen régóta kísértette, hogy megszámolja, �SZÉPIRODALOM 7 hány lépés a színház jegypénztára és az otthona közötti távolság. Persze sosem tette, olyan gyerekesnek tartotta, ráadásul mindig akkor jutott eszébe elkezdeni számolni, amikor már elindult, emiatt pedig mégsem akart visszamenni. „Hát most megszámolom” – határozta el a fiatal nő. Visszalépett a jegypénztár bejáratához, pántos szandáljának tűsarkát egészen az ajtóhoz érintette – mintha az lenne a startvonal –, és már lendült is a láb: egy, kettő, három…, tizennégy…, huszonhat…, harminckilenc… Hetvenhétnél tartott, amikor megcsörrent a telefonja. Hosszasan kaparászott a táskájában, mire kezébe akadt a mobilja. A szomszédasszony volt, a faluból, ahol a hétvégi házuk van. – Jó napot! Gizi vagyok a szomszédbúl! Mondta, hogy telefonáljak, ha elmentek. Na, hát elmentek! Akkor a kulcs meg itt lesz nálam. Majd tessenek begyönni érte! Én mindig itthol vagyok! – Köszönöm szépen! – hálálkodott a nő, és arra gondolt, milyen nagy kincs is ez a különös ősasszony, aki megannyi apró szívességet tett már neki, s aki úgy él szomszédjában, akárcsak a természeti népek: vezetékes víz nélkül, napjai nagy részét a birkái társaságában töltve. Mosolyra húzódott húsos szája, ahogy visszagondolt első találkozásukra. Szinte hátrahőkölt, annyira megijedt, amikor annak idején Gizit először megpillantotta. Meglehetősen vadnak és fájdalmasan öregnek tűnt ez a fiatalasszony. A beszéde, a külleme, a modora, az életszemlélete mind-mind olyan világot tárt fel a városi nő előtt, amilyennel azelőtt ő nem találkozott. Amelyről azt gondolta, letűnt világ ez, melyet rég elmosott az idő. – Hétvégén megyünk, szokás szerint – közölte a nő, s csak úgy, a biztonság kedvéért rákérdezett: – Minden rendben volt? – Minden hát! Az igaz, hogy egy csöppet nehezen nyílt a kapun a zár, de csak beeresztettem. Leolvasta, felírta valami papírra, oszt mán ment is tovább! Valami olyasmit még morgott az orra alatt, hogy jó kis fogyasztás ahhoz képest, hogy hétvégi ház. – A lényeg, hogy minden rendben! – felelte, majd még egyszer megköszönte a segítséget, és elköszönni készült, amikor a szomszédasszony közbevágott. – Mondjuk azér’ azt éppen nem mondanám, hogy minden – tette hozzá, mintegy mellékesen. – Hogyhogy? – kérdezte ijedten a nő. – A vizes embert beengedtem, azzal minden rendbe’, de a kiskutya... – Mi van vele? – Hát az nincs valami jól! – Tessék? �8 SZÉPIRODALOM – Hát a kiskutya. A kiskutya, az nincs valami jól. – Jól van, jól van, de hogy érti, hogy nincs jól? – faggatózott, egyre ingerültebben. – Hát, az itt fekszik az árok szélin. – Milyen árok szélén? – értetlenkedett. – Hát itt, mielőttünk! Igen nyüszít, felállni se nagyon bír. – Mondja már érthetőbben! – förmedt a szomszédasszonyra. – Mi történt a kutyánkkal? – Nekiment valami szürke kocsi, oszt… – Elütötték a kutyát? – vágott közbe türelmetlenül. – Hát el! – Na de mikor? Hol? Hogy ment ki egyáltalán? – záporoztak a kérdések a szomszédasszony felé. Kisurrant, ahogy jöttek leolvasni... – A vizes ember nem oly rég gyött, a kutyát meg még reggel tájékán elütötték. Kicsivel azután, hogy befordult a busz! – magyarázta az asszony. – A reggeli busz, Perkupárul! A negyed nyócas! – Negyed nyolckor? – kérdezte a nő elképedve, és nagyot harapott az ajkába. Na, de most – karórájára pillantott, majd megdöbbenve folytatta – negyed tizenegy múlt. Az Isten áldja meg magát, hát nem bírt telefonálni? Az egész nyomorult faluból nincs egyetlen ember, aki értesített volna? – kérdezte szörnyülködve. – Hát mostan telefonálok! Gondoltam, ha majd a vizes miatt felhívom, mondom ezt is. Egyszerre a kettőt, és akkor a telefonálásér’ sem megy úgy a garas, ugye?! – Nem megy a garas… – ismételte egészen halk, elcsukló hangon a nő, szinte csak magának, miközben a színtelen-szagtalan Széchenyi utcán a fejét csóválva lépdelt. – És a kutya? Azóta ott fekszik? Senki nem próbált segíteni rajta? – Nincs mán itt mit tenni! – Hogyhogy? Hát nemcsak a lába törött el? Mit lát rajta, mondja már! – Hát rettentően nyüszített egy darabig, meg elég véres az egész szőre… Nagyot koppant a feje is, ahogy átment rajta a kocsi. – De hiszen azonnal állatorvoshoz kell vinni! Oda...Odamegyek! – dadogott zavartan a fiatal nő. – Hiába viszi azt mán – mondta lemondással a hangjában. De hát gyöjjön, ha akar… Egyébként meg nem kell úgy megijedni, mer’ hozzám ma megint hoznak hármat is fojtásra. Ha gondolja, meghagyok egyet, nem viszem le mindet a patakra. �SZÉPIRODALOM 9 – A patakra? Fojtásra? Hiába? – ismételgette a nő zavartan és öntudatlanul kinyomta mobiltelefonját. Zsibbadást és éles fájdalmat érzett a testében, mintha puskagolyóval lőtték volna belé ezeket a mondatokat. Ez a lövedék a mélyszegénység farkastörvényei és az ő tücsökzenés világa között egyetlen pillanat alatt lebontotta a falat. Még nem értette meg, de már látta, hogy ez az acélszürke részvétlenség nem is a szomszédasszony sajátja, hanem egy társadalom túlélési ösztöne. A fiatal nő voltaképpen nem Gizivel beszélgetett. Nemcsak Gizivel. Ő csak közvetítő volt: egy közösség válaszát mondta ki. Egy közösség válaszát, amelynek nincsenek döntési lehetőségei. Nincsen semmije, csak a születéstől halálig zsoltárként mormolt figyelmeztetése: ,,hogy ne menjen a garas”. Ne menjen a garas felesleges kiadásokra, felesleges beszélgetésre, felesleges gyógyításra, felesleges életre. Már harmincnégy kilométere kapaszkodott a nő a kormányba. Még hetet kell kibírnia. Falvakon halad át. Bebámul a kertekbe: aprócska mezítlábas gyerek emeli boldogan a szájához a két és fél literes coca-colás palackot. Nagydarab, pocakos férfi komótosan tolja maga előtt a rozoga fűnyírót, miközben elégedetten vakarássza felfoghatatlan méretű hasát. Vénnek tűnő fiatalasszony teregeti mosott ruháit a kopott vaskerítésre. Lát sok kutyaólat, és még több kutyát. Olyanokat, akik nem az árokparton fekszenek. Aztán elmosódik a táj, a kutya, az ember. Elmosódva lebeg a szélvédőjén ez a mélyszegény csendélet, mint valami impresszionista festmény: a kólát belélegző gyerek, a fűnyírós torzó, a mosónő és az élő kutyák alakjával. Minden olyan esetleges – gondolja. Háromnegyed órával ezelőtt olyan jó volt a kürtőskalács-illatú sétálóutcán örülni a semminek. Háromnegyed órával ezelőtt még érdemes volt a világról összetett mondatokban beszélni. Aztán negyed tizenegy után pár perccel hirtelen felsírt a kedd. Panaszosan sírt, nyöszörögve, mint egy megkínzott állat. És hiába rótta a kilométereket, hiába kapaszkodott a kormánykerékbe, nem halkult ez a furcsa hang. Egyre fenyegetőbben és egyre közelebbről hallja ezt a hörgő, vartyogó hangot: árad felé a műszerfalból, a visszapillantó tükörből, az ülés kárpitjából. Hallja a fejében és a gerincében is. Reszketni kezd a fiatal nő. A falvak között a gázpedálra lép. „Te rohadt tetű!” – ordítja a sárga busz sofőrjének, miközben egy jobbkanyarban száznegyvennel megelőzi azt. Megelőz egy fényesen csillogó, fehér Volvót, egy kamiont, egy Family Frost hűtőkocsit és egy biciklist. Mindenkit megelőz. Csak azt a lidérces, nyöszörgő hangot nem képes. Már csak négy kilométer. Egyre szaporább a pulzusa. Már csak kettő. Elmormol �SZÉPIRODALOM 10 egy miatyánkot. Úgy szorítja a kormánykereket, hogy az ujjai kifehérednek. Párszáz méter, és megérkezik! Már látja a templomtornyot. Félreáll a falu határában. Elfordítja a slusszkulcsot, a motor leáll, de a kormányt nem engedi. Ránéz a műszerfalra. Tizenegy óra harminckilenc percet mutat az óra. 11:41. Még nincs ereje kiszállni. 11:44. Csak egy kicsit marad még! 11:51. Most már ki kellene szállni. 12:27. El kell engednie végre a kormányt. De ujjai nem akarnak engedelmeskedni, makacsul rátekerednek a kifényesedett, megkopott bőrborítású kormánykerékre. Muszáj valamibe kapaszkodnia. Farkas András: Téli reggel (diópác, 1978) �SZÉPIRODALOM 11 BARNA T. ATTILA Fekete tükörben Kezemben széthulló régi könyv az ősz, megsárgult lapjai körülsuhognak. Gramofonlemez korongja fent a Nap, szólni kezd, keringőznek lombok, tavak. Aranyló alvilágban járok. Falevelekkel teleszórt kőlépcsőn megyek fel. Ajtó nyílik előttem, bent testek önfeledt sóhajtozása vonagló félhomályban. Arcodat tapogatom fekete tükörben. Farkas András: Kemencés-patak �KÉPZŐMŰVÉSZET 12 „…és nem múlt nap festészet nélkül” Farkas Andrásra, a 100 éve született művész-tanár életére, művészetére fia, Farkas Gábor emlékezik Szerkesztette: Nagy László A mindent meghatározó gyökerek Gyerekkoromban rengeteg szó esett a felvidéki, abaújszinai nagyszülőkről, a rokonokról, és azokról az egyszerű, a földhöz zsigerileg ragaszkodó emberekről, akik körében apám felnövekedett. 1920-ban született a többségében magyarok lakta, Kassa közeli faluban. Az ottani parasztemberek munkája, életszemlélete és egyáltalában a paraszti származás volt az, amely művészetének, érdeklődési körének és gondolkodásának a legfőbb meghatározója volt. A gyerekeknek szóló családi „mesék” örökös tárgyát képezte a szántó-vető paraszt, a földdel, természettel megküzdő földműves élete, a napi rutinszerű feladataik, mindezek szépségei, de egyben nehézségei is. Farkas András: Micsoda türelmes állat! (1953, tus) �KÉPZŐMŰVÉSZET 13 Emlékszem az első utazási élményemre, hiszen ez is Abaújszinához kötődött. A 60-as évek elején egész napos vonatozás, többszöri átszállás után jutottunk Balassagyarmatról az abaújszinai faluba. Az utazások kétévente nyaranta megismétlődtek, ott a rokonok mellett apai nagyanyám várt. A nagyapa már 1930-ban meghalt, apám 10 éves korában. Nagyapám azon amerikás magyarok közé tartozott, aki azzal a szándékkal ment ki Amerikába, hogy a nincstelenségből felvergődve majd földet vásárol, és itthon immár birtokos parasztemberként találja meg a biztos megélhetését. Háromszor is nekiment az Újvilágnak, először, amikor legényember volt, utána már házasként, családját itthon hagyva, kétszer egy-egy évet dolgozott az óceánon túl. Az különböztette meg sok-sok más „kitántorgott” magyartól, hogy visszajött, mert komolyan gondolta és tervezte, hogy Magyarországon jut egyről a kettőre. Sikerült is neki a saját spórolt pénzéből – amelyet kegyetlen erőfeszítéssel bányában keresett meg – és részben a nősülés utáni hozományból földet vásárolnia. De a bányabérnek súlyos ára volt, ráment az egészsége, tüdőbajban hunyt el, a nélkülözés, a kemény munka voltak betegségének előidézői. Az itthon megvásárolt 70 hold földet végül a hét gyereke között szétosztotta, mindenkire 10-10 holdat hagyva, így élete célja megvalósult. A földművelést azonban kevés gyereke választotta, hiszen az egyikük katonai pályára lépett (a Don-kanyarban eltűnt), volt teológus is és legfiatalabb gyermekként édesapám, aki szintén szakított a földműveléssel. (Én „ecsettel közeledtem a földhöz” – mondta a salgótarjáni tévé egyik riportfilmjében élete végén.) Apámnak döbbenetes és egész életére szóló élményt jelentett édesapjának sorsa, mondhatni természetszerű tragédiája. A szófukar, ugyanakkor családszerető apa mindent megtett szeretteiért, de közvetlen emberi kapcsolataiban nehézkes volt, idegenként mozgott, hiszen életét részben külföldön, részben a földeken töltötte reggeltől késő estig robotolva. Világháború és az újrakezdés Farkas András a kassai reálgimnáziumban 1939-ben végzett, ekkor már visszatért Felvidék, így már magyar állampolgárként maturált. Képességei alapján egyenes út vezetett számára a budapesti képzőművészeti főiskolára, ebben a szigorú és rendkívül igényes intézményben 1939–44 között tanult, diplomáját dicsérettel vehette át. Ezzel azonban be is fejeződtek a felhőtlen diákévek, hiszen 1944 őszén katonai szolgálatba lépve egy irgalmatlan szigorú kiképzőbe került, majd �14 KÉPZŐMŰVÉSZET nem sokkal utána az Odera melletti Frankfurt környékén bevetették őt is a fronton. A végzet ott majdnem utolérte, egy orosz géppisztolygolyó átlőtte a mellét, a tüdejét is érintve. A kórház és a fogság egymást váltogatták, végül hadifogolyként egy tiszti irodában kapott térképkezelői feladatokat. Ekkor már nem őrizték szigorúan őket, megszökött és kegyetlen vergődés után visszatért szülőfalujába. Mindig fájdalmasan emlegette, hogy Pozsonyban, de más, Csehszlovákiához visszakerülő városokban is „magyarok, takarodjatok haza” feliratok fogadták a hazatérőket. Elképzelhető, hogy ez a fogadtatás és maga a súlyos sérülése is milyen érzéseket kelthetett benne! Kezdetben apám is bele-belekapcsolódott az otthoni mezei munkákba, nehezítette helyzetét, hogy csak nehezen gyógyult fel súlyos sérüléséből. Végül döntött, átjött Magyarországra, diplomája alapján a minisztériumtól állást kért. 1946-ban Nagykállóba helyezték. A szabolcsi járásszékhelyen ismerkedett meg a békéscsabai származású édesanyámmal, akit földrajz-történelem szakos tanárként szintén ugyanoda neveztek ki. Az új környezetben visszatért az életkedve, azonnal diákszínházat szervezett, sőt ehhez egy fantasztikusan szellemes plakátsorozatot készített. Az eseményre csalogató meghívó szövege és rajzai újszerűségükkel meghökkentették az iskola tanulóit, a település lakosságát. 1947-ben kerültek Balassagyarmatra, itt kaptak tanári állást. Mindketten a Balassi Bálint Gimnáziumban tanítottak, illetve édesapám az iskola 1948-as államosításáig az egykori polgáriban, 1951-től a tanítóképzőben, a későbbi Szántó Kovács János Gimnáziumban is dolgozott. Az első két évben albérletben laktak, majd alapvetően az anyai nagyszüleim révén egy kertes, négyszobás családi házhoz jutottak Balassagyarmaton. A nagyszüleim Békéscsabán ketten birtokolták az általuk épített családi házukat, majd a háború után olyan csapdahelyzetbe kerültek, hogy jobbnak látták eladni azt. A lakásínségre hivatkozva ugyanis a nagyobb lakásokba, házakba társbérlőket helyeztek el, vagy pedig egyszerűen kisajátították azt, rosszabb esetben még internálták is a tulajdonosokat, velük is bármelyik megeshetett volna. Így sürgősen eladták az ottani házat, és Balassagyarmaton vettek másikat, összeköltözve a fiatalokkal. Apám élete ekkortól fordulóponthoz érkezett, megnyugodott, úgy érezte, révbe ért, a nagyszülők pedig, akik két, ill. három évtizedet töltöttek velünk, sikeresnek aposztrofálták az „idős fák átültetését”, a Békésből Nógrádba való költözésüket. �KÉPZŐMŰVÉSZET 15 Eszmék, életszemlélet Apám sok tekintetben baloldali nézetrendszerű, de népben, nemzetben, hazában gondolkodó ember volt. Már kamaszkorában az abaújszinai suszternál ült, és a kommunista lapokat olvasta. 18 éves korában, a család tudta nélkül lemondott egy képeshetilap-megrendelést, kísérő levelében közölte, nem kíváncsi ilyen-olyan grófnő estélyére, a színházba vonuló arisztokrácia gálaruháira, őt sokkal jobban foglalkoztatná a szegény emberek sorsa. A gyerekkori naivitás megbocsátható, de hogy a kérdést továbbgondolta, mutatja az is, a Szabó Dezső-i eszmevilág szintúgy befolyásolta. Nagyon erős nemzettudattal, lényeglátó realitással, de hatásvadász stílusban írta meg Az elsodort falut Szabó, amely a pusztuló magyarságnak, a fenyegetett magyar léleknek valóságos bibliája volt az 1920–30as években. Apám 1943-ban két társával meglátogatta Szabó Dezsőt, aki nem fogadta őket, becsukta előttük az ajtót, bizonyára elege volt az őt ünneplő diákokból. Zseniális karikatúrát készített „hálából” róla, most is megvan a műve. Tehát a baloldal örökös vesszőparipáján, a társadalmi igazságosságon kívül Szabó Dezső szellemisége is erősen hatott rá, a nemzettudat, a magyar valóságra ébresztés. A háború utáni szocialista követeléseket még el tudta fogadni, de amikor látta, kiknek a kezébe került a hatalom és milyen borzasztó lett a berendezkedés, visszahúzódott. A politikai óvatosság eleve indokolt lett volna, hiszen anyai nagyapám végigharcolta az első világháborút, gyakran felidézte borzalmas élményeit, a véres harcokat, apám pedig szenvedő alanya volt a cselekvésképtelen és pusztulásra ítélt egysége kálváriájának. A korszak eleve irracionális volt, ennek ellenére a veszélyhelyzetből nem mindig tanult, amikor például egy gyűlésen felszólalt, hogy ne vegzálják a templomba járó embereket, az akkori párttitkár erről értesülve megfenyegette, hogy elbocsátják állásából és majd egy tanyasi iskolába fogják áthelyezni. A tanárokat keményen fogták, taggyűléseken, szemináriumokon kellett részt venniük. Az 50-es évektől már egy-egy kitüntetésben is részesült, de 1956 után, mikor fel tudott mutatni eredményeket kiállításaival, szakköri kedvező véleményekkel, oktatási és városi elismeréseket is kapott, amelyeket 1990-ben Balassagyarmat díszpolgára kitüntetés zárt le. Istenhívőként művészetében is erősen foglalkoztatta a vallás, ugyanakkor az 1950–60-as években félt a demonstratív vallásosságtól, az említett okok miatt. Minket, a két fiát sem engedte konfirmálni, ugyanakkor a vi- �16 KÉPZŐMŰVÉSZET szonyok enyhülésével a 80-as évek tájékán többször elment a templomba és reformátusként a presbitérium tagja lett, szerették, tekintélye is volt. A viszonyok enyhülésével nálunk mindig is nagy volt a társadalmi élet, a vendégjárás. Kollégák, barátok gyakran jöttek össze a nappaliban kártyázni, iszogatni, beszélgetni. Nem egyszer hívott olyan barátot is, akivel mély és szenvedélyes vitákat folytatott a művészet mikéntjéről, stílusokról, alkotásokról. Értékeltek, vitatkoztak, megbeszélték a művészet helyzetét. Sőt laikusokkal is nagyon szívesen beszélgetett művészetekről, társadalmi kérdésekről. Egyik fő jellemvonása volt, hogy szeretett szerepelni, adomákat mondani, megnevettetni a társaságot. Ugyanakkor, amikor valamit el kellett volna intézni, a feladatot nyomasztónak, tehernek érezte, legyen az egy kiállításmegnyitó vagy egy megrendelt kép dolga, ezekre gyakorta úgy reagált, mintha fogát húzták volna. Katedra és festészet Apám életformáját meghatározta, és teljes életelemét jelentette a tanítás és a festészet. Amikor Gyarmatra került, szinte azonnal belépett a szerveződő városi irodalmi színpad társulatába. Az ember tragédiáját 1949-ben adták elő barátaival, kollégáival. Talán ez volt az a pont, ahonnan élete végéig tartó mély kapcsolat teremtődött Madách főműve és Farkas András között. Nagyon szerette diákjait, de túlzás nélkül állítható, ők is viszont. Rendszeresen rajzszakköröket tartott, ahol először a képzőművészet alapjaival ismertette meg a diákokat, az igényesebb, a továbbtanulásban gondolkodó, a képzőművészet felé érdeklődést mutatókkal már magas színvonalú eszmecseréket folytatott. A műkedvelő szakköri diákok sokasága a hosszú évek alatt éppúgy kitartó tanítványai voltak, mint jó néhány hivatástudattal megáldott gyerek, akik később a felsőoktatásban próbálták kibővíteni, kamatoztatni a szakkörökön tanultakat. Mint pedagógusról elmondható, rendkívül nagy örömmel tanított. Sajátos, de „diákközeli”, laza stílusa volt, a katedrán állva vagy éppen a padok között sétálva vicces mondataival, „beszólásaival” vegyítve majd’ mindig sikeresen tartotta ébren a diákok figyelmét. Az értékelés, a pedagógiai munka, az órán született alkotások értékelése soha nem okozott feszültséget, igaz, szerencséje volt, hogy nem matematikát vagy történelmet tanított, ahol keményebb követelményeket kell állítani a diákok elé. Az órá- �KÉPZŐMŰVÉSZET 17 in mindig felengedett, vidám hangulat uralkodott, ami mégis csak az ő személyiségéből fakadt, ezt évtizedekkel később is emlegetik tanítványai. Farkas András és tanítványai (Balázs Pál felvétele) Rajzainak rendszeres témája volt a papír fölé görnyedő iskoláslány vagy a témát kereső és kihívóan a lányok között körbenéző fiatalember, vagy bárki, akit arcformája vagy viselkedése miatt témaként ceruzája vagy tollhegye végére akart kapni. A diákok az iskolán kívül is kedvenc rajztémái voltak, az 1960–70-es években gyakori szeptemberi iskolaindító feladat volt a téeszekben a terménybetakarítás. Mint felügyelő tanár szívesen örökítette meg rajzaiban a földeken hajlongó, munkálkodó vagy éppen pihenő diákokat. A város kulturális életben aktívan részt vett, kitüntetéseket is kapott a szocializmus idejében, bár alapvetően politikamentesen élt, de a magas pedagógusi eredményeit és művészeti munkásságának színvonalát elismerve a városvezetés büszkén tolta őt előtérbe, így ez a fajta elismertség sem maradt ki életéből. Tevékenységének, gondolkodásának középpontjában azonban mégiscsak a festészet állt, jobbára mindent ennek rendelt alá. �18 KÉPZŐMŰVÉSZET Bár családi életünk nem sokban tért el a szokványostól, tehát volt vasárnapi ebéd, családi ünnepek, látogatások, ezek megegyeztek a más családoknál megszokottakkal, de amióta eszemet tudom, a legfontosabb gondolata mindig is a festés volt. Igen, nem múlt nap festészet nélkül. Ez jellemezte mindennapjait, ehhez segítséget jelentett, hogy az akkori rendeletek lehetővé tették az alkotói szabadságot, művész-tanárként heti egy szabadnapot kapott, amivel lelkesen élt is. A kertművelésből, a háztartás és a ház körüli munkákból kivette részét, de a felüdülést, egyben a gondterhes koncentrálást a festés jelentette. Délutánonként gyalog, kerékpárral vagy éppen motorkerékpárjával nekiindult a szabadba festeni, a dejtári rétek, az Ipoly-part zegzugai, a közeli, távoli falvak kedvenc terepei voltak. Az emberek, gyerekek odamentek hozzá, nézték, ahogyan alkot, mindenkivel szóba elegyedett, a szegény sorsú parasztasszonytól kezdve a cigány pásztorig, az Ipolyban fürdőző gyerekektől a szántó-vető emberig szinte mindenkit megörökített. Az emberhez, a tájhoz, a természethez kötődő szemlélet jellemezte, úgy fogta fel a teremtést, mint egy komplexitást, ebből próbálta kirakni a részleteket, amelyek a műveiben megjelentek, úgy, hogy a szerves egységet érezni lehessen. Ez nagyon lényeges dolog, nem mindenkinek sikerül ezt felfogni vagy így megközelíteni, de ha képeit nézzük, és megismerkedünk a művészetével, a látásmódját megértve talán egy lépéssel közelebb kerülünk a teremtés örök titkához. A plein-air festészet érthetően vonzotta, hiszen saját műterme nem volt, annak ellenére, hogy négyszobás lakásban laktunk. Csak nagyanyám halála után, élete utolsó évtizedében nyert abban a kisszobában némi festői otthont, meghitt önálló teret, amelyben korábban nagyszüleim éltek. Legjobban a szabad, önálló alkotást szerette, ha elmélyülve, több variációt latolgatva vethette papírra a képet. Ha nem sikerült valami, rögtön kidobta, nekiállt újból és újból, főleg az akvarellnek, amin már eleve nem lehet javítani. A klasszikus művek illusztrálásához a hitelesség érdekében kivétel nélkül utánanézett az adott kor viseletének. Számos történeti könyvet áttanulmányozott, ezerféle vázlatot készített a kezébe kerülő bármilyen papírra, a szalvétától kezdve a diákok leadott rajzlapjaiig. Hányszor találkoztam a diákok rajzfeladatainak hátlapjára felskiccelt olyan tanulmánnyal, amelyen ott volt dátummal a beszedett, leosztályozott, hozzá újra visszajutott iskolai rajz. Minden szabad papírt és minden szabad percet kihasznált, hogy a motívumokból vázlatot készítsen, így nem csoda, hogy amikor leült a tényle- �KÉPZŐMŰVÉSZET 19 ges festmény vagy grafika elkészítéséhez, már ott volt a fejében, szinte a kezében a mű. Bámulatos pontossággal alkotott, gyorsan, könnyedén készítette a legnehezebb feladatokat. Temérdek gyakorlás volt emögött, tisztában volt azzal, hogy ezt nem lehet megúszni. Rengeteget olvasott, kedvencei Michelangelo versei, Vasari művészetekről szóló könyve, van Gogh levelei voltak, hosszasan elmélyedt ezekben. Szintúgy Fülep Lajos művészettörténész írásaiban, sőt el-elmerült (időnként fuldokolva) Lukács György: Az esztétikum sajátossága című, kilóra nehéz könyvének kacifántos szövegtengerében is. Stílusok, izmusok, festészeti technikák Alapvetően a figurális és szociális töltetű, témájú festészetnek volt a híve, a szegényparasztság, a földművelés, a magyar falu a műveinek visszavisszatérő témái voltak, mintegy önmagát emlékeztetve, honnan jött. Rendkívül magas színvonalú irodalmi műveltségének köszönhetően az irodalmi művekre, és azok alakjaira alapozott illusztrációi mindig is nagy szerepet kaptak művészetében, így a Palócföld neves és emblematikus alakjai, Madách, Mikszáth, Balassi számos alkalommal megjelentek vásznain, papírjain. Harminc év alatt nyolcszor illusztrálta a Tragédiát, 1949ben az elsőt, 1981-ben az utolsót. A művet újra- és újraolvasva, saját (át)értelmezéseit használva dolgozott, inspirálta őt a hely szelleme és a kor legtekintélyesebb Madách-szakértője, Szabó József evangélikus püspök, aki Balassagyarmaton teljesítve szolgálatot apám barátja lett. A Madách-ikon ellenpólusaként bukkan elő a bűnöző városi csibész, az Isten- és anyaszerető, örök tévelygő Villon alakja, akinek Nagy Testamentumát többször is illusztrálta. Először 1952-ben a Vas István-féle fordítást felhasználva tollrajzaival és gyönyörű kalligrafikus betűivel jelenítette meg a művet, majd a 70-es években, új verzióban nyomtatásban is megjelent az alkotás. A magyar és a világirodalom nagyjai – Shakespeare, Molière, Petőfi, Móricz, Csehov, Gogol, Gorkij, Dosztojevszkij – olyan irodalmi nagyságok, akik művei illusztrálás céljából szintén megihlették. A szépirodalmi alakok, a szociális témák, a tájképfestés mellett a könnyedebb, de csak látszólag egyszerűnek tűnő művészi megközelítés, a karikatúra, a portré és aktfestészet is közel álltak hozzá. Az 1950-es években készített karikatúráit magam is csak sokéves „fáziskéséssel” ismerhettem meg. A diópác grafikák 1950–53 között készültek, részben a kor politikusait, Rákosit, Gerőt, Hegedűs Andrást ábrázolták, de sokkal erősebb kritikát �20 KÉPZŐMŰVÉSZET tartalmaztak allegorikus rajzai. A „berámázott” disznót tartó disznó, az acsargó medvék közé keveredett őzike, a torreádorok szúrásait beletörődve fogadó „magyar” bika, az ostoba tervezést, a személyi kultuszt kifigurázó képsorozatai életveszélyesek lettek volna, ha a hatóság kezébe kerülnek. A rajzok címei is sokatmondók voltak, érthető, hogy mélyen a mappákba süllyesztve vártak a valamivel jobb időkre. Mai szemmel nézve bizony erős bátorság kellett elkészítésükhöz, de művészemberként nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a korszakkal szembeni ellenérzéseit ne fejezze ki. Farkas András: „Maguk végtelenül nagy szamarak”(diópác, 1953) A portré- és aktfestés, ismerősök, jellegzetes figurák festése, rajzolása szintúgy vonzották. Érdekes esztétikai kérdés az aktfestészet, amelyet a festészet történetében a legkülönbözőbb módokon alkalmazták. Felvetődik a kérdés, miért festenek a művészek aktot, hogy a férfiúi vágyat, érdeklődést felkeltsék, vagy éppen az anyaságot, a test, a lélek, a természet harmóniáját hangsúlyozzák? Nyilvánvalóan ezek mind az ábrázolás velejárói, ezeket apám tudta, műveiben ki is fejtette. A torzított nonfiguratív vagy absztrakt irányzatokat és művelőit végtelenül megvetette, egyedüli kivétel Picasso volt, akit feltétel nélkül elismert, különösen az absztrakció területén való felfedezéseiért. A humor, a karikatúra e téren sem állt távol tőle, több olyan rajzot készített, ahol rozzant öreg festő a vonzó modell- �KÉPZŐMŰVÉSZET 21 jére rá sem nézve készíti a maga aktfestményét, amelyben a modell és a mű között semmiféle összefüggés, kapcsolat nincs, egyfajta negatív ars poeticaként értelmezhetők ezek a rajzok. Rengeteg olajképet készített, ezekben rendszerint úgynevezett olajkartont használt, amely a vászonnal szemben fakóbb színvilágot eredményezett. A festészeti technikákat illetően nagyon sokat lehet tőle tanulni. Az egyik kevésbé ismert, de általa hatásosan alkalmazott bravúros módszer az úgynevezett lavírozott tusrajz, ekkor ecsettel, higított tussal is árnyalta a kifejezést. Szintén nagy volt az akvarellben. E technikáról tudjuk, hogy nem vagy alig lehet javítani rajta, pillanatok alatt kell a papírra felvinni a színeket. Ezek rendkívül jól variálhatók, de mégis szolidabbak, mint az olajképek színei. Ha az akvarellt valaki elrontja, akkor az már nem javítható, nagyon a festő fejében kell lenni a színvilágnak, a kompozíciónak és az átadandó hatásnak, még akkor is, ha mostoha körülmények között vagy éppen szabadban kell alkotni. Nagymester volt a diópác-technikában, az úgynevezett monokróm módszer révén melegbarna, világos vagy sötét színt használva. A diópác a dióburok kivonata, amellyel a legcsodálatosabb hatásokat lehet elérni akár portréfestésnél, akár tájképfestésnél. Utóbbiban a felhők, az ég ábrázolása, az erdők, a virágos mezők tarkaságának kifejezése a monokróm technikával igazi bravúr. Érdekes, hogy az általa kevéssé értékelt kubizmusnak a mértani formákat alkalmazó törekvései mégis nyomot hagytak festészetében, a szögletesítő, hasábformákra lebontó módszerrel örökítette meg például a piszkos ruhában dolgozó utcaseprőt vagy hómunkást, ezekkel a sarkított, kemény mértani formákkal szögletességet, erőt, fáradságot egyszerre lehetett ábrázolni. Az izmusok nagyon sokat hozzáadtak a képzőművészethez, de apám szerint ezeket a festészeti technikai felfedezéseket csak akkor érdemes használni, ha a realista mondanivalót akarja pontosabban, jobban, hatásosabban kibontani az alkotó. A kép nem ér semmit, ha a néző nem tudja értelmezni a mondanivalót, ezáltal a látvány sem ragadja meg. Az öncélúvá váló izmusok, amelyek már szinte éves gyakorisággal követték egymást az 1910–20-as években, éppen ennek az elvárásnak nem tudtak megfelelni, vélte ő. Kitérőt téve a magyar festészet háború utáni világa felé, a korszakot a szocialista realizmus uralta, azzal a kőkemény követelménnyel terhelve, hogy a fejlődő és vidám társadalmat ábrázolja, optimizmust sugározzon, akkor, amikor mélyrepülésben volt a gazdaság, az emberek hangulata, a börtönök pedig tele voltak politikai foglyokkal. Ez �22 KÉPZŐMŰVÉSZET a követelmény 1956 után valamelyest lazult, többen kaptak nyugati lehetőséget, mint például Maurer Dóra, Bálint Endre, akik a nyugati nonfiguratív irányzatokat ábrázolásaikban megismertették, eleinte szűk körben, aztán egyre táguló körű kiállításokon bemutatva a nagyközönségnek. Nagy volt a visszhangja ezeknek a bemutatóknak, mert az egész társadalom ki volt arra éhezve, hogy a keleti blokk béklyójából egy kiskapun át kicsit kitörjön, de legalább kinézzen. A nyugati művészek távolról meglengették a „szabadság” zászlaját, de amikor ezeket az irányzatokat elkezdték itthon másolni, akkor az egész egy elsekélyesedett változat lett, annak ellenére, hogy nagyon sok tehetséges festő kapcsolódott ehhez. Apám úgy vélte, a két véglet, a szocialista hurráoptimista realizmus és a nyugati nonfiguratív, részben meghatározhatatlan esztétikájú művészet egyike sem magyar sajátosság. Kvalitásokat felmutató, a magyar életszemléletből, a magyar lélekből eredő irányzatot kell képviselni, követni, amelyben a magyar valóságot magyar eszközökkel ábrázolják. Mert Magyarország nem Franciaország, ahol Picassótól kezdve már mindenki mindent megalkotott, és nem is a Szovjetunió, ahol keményen ellenőrzött körülmények között alkothatnak a művészek. Ez a szemlélet erősen hajaz arra az útra, amelyet egyik kedvenc gondolkodója, Németh László képviselt, aki 1943 augusztusában kifejtette a szárszói írókonferencián, Magyarországot két veszély fenyegeti az akkor már láthatóan vesztes világháború után, vagy az angolszászok teszik a bakancsukat a magyar földre, vagy az orosz csizma tipor el először bennünket. Mi vár ránk: pénz- és versenyuralom vagy kolhoz és parancsuralom? Bármelyik nagyhatalom győz, idegenként fogja a magyar szellemet nyomorítani. Mindkettő idegen a magyar szellemtől. A művészetben is valami hasonlót igényelt (volna) apám, azt, hogy a magyar sajátosságoknak kellene megfelelni, ez alapvető követelmény maradt mindig is a gondolkodásában. Minden külső ideológiai elvárás, kívánalom ellenére a vallási témák is részei voltak alkotásainak. Jézus alakját nemegyszer megfestette, szobrot is készített Corpus címmel. Akvarell-, diópác-, olajképei is készültek vallási, bibliai témákban, jó pár például Munkácsyra hajazva, vállaltan az Ecce homo-motívumra és a Krisztus Pilátus előtt c. alkotásra utalva. Apám szerint egyébként a művészettörténetben Krisztus számtalan ábrázolása közül Munkácsyé a legsikerültebb. A szobám falát díszítő, az összekötözött kezű Krisztust ábrázoló képe nem teljesen ugyanaz az arc, mint Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című képén látható, mégis a csodálatos arc egyszerre �KÉPZŐMŰVÉSZET 23 kemény és szelíd, lázadó és beletörődő, megbocsátó és elhivatott az isteni küldetés irányában. Megjelenítette a Sixtus-kápolna Jeremiás-alakját is, amely majdnem teljesen pontos másolat, a próféta majdhogynem olyan, mint egy magyar parasztember. Ugyanabban a pózban ül az ő képen is, mint az eredeti, de keze földmunkáskéz, csizmája rögös földet taposó csizma. Agyagszobrokat is készített, amelyek olyan hatásúak, mintha ki lennének égetve. Ez és más technikai megoldásai, a kartonpapírra való olajfestés, az olcsóbb papírok használata egyfajta sietősséget és kényszerű spórolást mutatnak, hiszen „nem a keret és a papír a fontos, hanem a MŰ!” – vallotta. Keserédes sikerek Több lengyel, finn barátja volt, Finnországba is eljutottak képei, Katowicében művészeti táborban járt az 1970-es években. Ekkor készült egy felkavaró képe, amelynek A pokol üldözöttei címet adta, egy füstölgő, monstrum ipartelep előterében megvert kutyaként kullog egy parasztember, aki nyomorult, sovány tehénkét húz maga után. Könnyen értelmezhető a mondanivaló, az ipar győzelme a régi típusú, az emberszabású világ fölött. A képzőművészeti alapnak, a budapesti favorizált művészeknek nem volt barátja. Bizonyos ellenszenvvel és – elképzelhető, hogy anyagi és művészeti sikereik okán – irigységgel beszélt róluk, szemlélte őket. Legfontosabb ellenérzését abból a felfogásbeli különbségből eredeztette, hogy szerinte nem a tényleges világot, például a parasztság helyzetét, a munkásságot, a háttérbe szorított értelmiségit, az elhibázott beruházásokat, a parlagon hagyott földek témáit ábrázolták a budapesti művészek. A kedvencek nyugati utakat kaptak, a keservesen küszködő vidéki művészekhez képest érdemtelen előnyöket élveztek. A tárgyilagosság kedvéért ehhez hozzáteendő, nem a képeiből éltünk, de amikor szóba jött ez a kérdés, nem titkolta véleményét az igazságtalanságokról. A képzőművészeti zsűri megkritizálta például az édesanyjáról készített csodálatos képét, azzal, hogy azon lecsupaszított kubista vonások is fellelhetők, hiába fejezte ki a mű egésze a fáradt öregség magányát. A képet a képzőművészeti zsűri cerberusai leszólták, sematikusnak mondták. Ez hetekre elvette kedvét, sokáig ismételgette magában a keserves bántást, amit a kritika miatt elszenvedett. Pedig az ítélet érdemtelen volt, an- �KÉPZŐMŰVÉSZET 24 nál is inkább, mert a fórumokon gyakorta gyenge minőségű képek kaptak teret a zsűri részrehajlása következtében. Tudjuk, az érvényesüléshez kell egyfajta menedzseri szemlélet, benne ez egyáltalában nem volt, pénzügyi tehetség végképp nem, ahogyan szervezőkészség sem. A maga érdekében fel nem emelte volna a telefont, egy levelet meg nem írt saját ügye előmozdítására, sehova nem ment el, hogy bármit is kierőszakoljon. Egyetlen szerencséje az volt, hogy kollégája, barátja, Kovalcsik András felkarolta, néha kritizálta, de mindenekfelett dicsérte őt, átvette a képeit, szervezte kiállításait, tartotta benne a lelket. Neki rengeteget köszönhetünk, az ő lelkes, műértő, önzetlen segítsége még édesapám életében, de azt követően is nélkülözhetetlen volt. * Gyakran gondolkozom azon, vajon mi lesz-e hagyaték sorsa. Mi lesz azzal a házzal, ahol ez a gazdag életmű megszületett? Mi az örökös, mi egy kisebb vagy nagyobb közösség, mi a kultúra irányítóinak felelőssége és feladata egy kvalitásos, de kevéssé „sztárolt” képzőművész hagyatékának megőrzésében? Egyáltalában, szükséges-e az alkotók műveinek megőrzése és kell-e a „lángot” továbbvinni? Jó helyen vannak a műalkotások a múzeumokban, ha azok kb. 10%-a kerül valaha is kiállításra? Megoldáse a digitalizáció – mint sok tekintetben napjaink (kényszer)megoldása az oktatás, művelődés terén – például a műalkotások teljeskörű és hosszútávú hozzáféréséhez és megértetéséhez? A változó és bizonytalannak látszó világban egyáltalában mi lesz a kultúra és a művészetek helye, szerepe, vagy még inkább a pénz és az érdek lesz a meghatározó? Vajon apám mit felelne most ezekre a kérdésekre? Sejtem, sőt tudom a válaszát. �KÉPZŐMŰVÉSZET Farkas András: Édesanyám (vászon, olaj, 1964) 25 �KÉPZŐMŰVÉSZET 26 NAGY ANGELA Tisztelet a Mesternek 100 éve született Farkas András A Balassagyarmatért Baráti Kör virtuális kiállításra1 hívta meg Farkas András tanár úr születésének 100. évfordulójára emlékezve a művészi pályán általa elindított egykori tanítványokat. Farkas András: Önarckép (1965, olaj) Farkas András káprázatos rajzkészsége, művészettörténeti tudása, kivételes irodalmi műveltsége, kiváló előadói képessége nagy hatást gyakorolt a tanulóifjúságra, mindenkor az egyik legnépszerűbb tanár volt iskolájában, vérbeli pedagógus. Ahogy az éppen aktuális oktatáspolitikai reformok meghatározták, Farkas tanár úr tanított rajzot, rajzmódszertant, mű1 Az évfordulóra Nagy Angela virtuális kiállítást készített a www.balassagyarmat.eu honlapra, jelen írás abból tartalmaz szemelvényeket. �KÉPZŐMŰVÉSZET 27 vészettörténetet, műszaki rajzot, ábrázoló geometriát. Meghirdetett drámaszakkört, részt vett az önképzőköri munkában, szerepelt a színdarabokban tanítványaival együtt. Amíg a műszaki rajzon csendben dolgoztak a tanulók, ő művészettörténeti szemelvényeket adott elő, verseket mondott (nem felolvasott) és az életről mesélt, a száraznak tűnő tantárgy így mindenki számára elfogadhatóbb, közérthetőbb lett. Tartott rajzszakkört iskolában, művelődési házban, télen-nyáron, hétköznap-vasárnap, tanteremben, Ipoly-parton és a saját lakásában is, amíg csak rajzolni vágyó gyermek jelentkezett. És az ifjúság mindig körülvette. Egykori tanítványai rendszeresen felkeresték, hogy pályájuk során is erőt merítsenek atyai támogatásából. Farkas tanár úr páratlan személyisége máig hat, hiszen a virtuális kiállításra meghívottak nagy tisztelettel azonnal támogatólag csatlakoztak. Álljon itt néhány szemelvény az emlékezésekből: „Első mesterem, aki bevezetett a művészi alkotás rejtelmeibe, Farkas András festőművész volt… Alaposan szemügyre vette rajzaimat, és legnagyobb örömömre tanítványává fogadott… Szeretett mesélni magáról, a hadifogságáról, művészetről, hitről és arról, hogy mit jelent az, ha valaki alkotó ember. Sokat tanultam tőle, nemcsak rajzolást, hanem emberséget, hitet, kitartást, mérhetetlen alázatot és szeretetet a szakmája s az emberek iránt. Azt gondolom, kamaszkorom egyik legnagyobb hatású személyiségével találkoztam, és elmondhatom, hogy mindazt a tudást és hozzáállást, amit tőle magamba szívtam, bevésődött, a mai napig tart és meghatározza mindennapjaimat, munkámat.” Mózer Erzsébet Munkácsy Mihály-díjas grafikai restaurátor- és grafikusművész „...Nagyon jók voltak a Tanár Úr rajzórái, mindig izgatottan vártam, hogy találkozhassak vele. Sudár alakjával, klasszikusan szép férfifejével és kackiásan pödrött bajszával valóságos jelenség volt. Kellemes orgánuma, melegszívű, emberséges tanári bánásmódja pedig szeretni valóvá tette. Derűjéről, ízes beszédéről, humoráról nem is beszélve. Egy-egy diák rajzát a kezébe vette, és kifogása vagy elismerése jeléül először csak annyit mondott róla, hogy »ezt mind te rajzoltad félkézzel?« S aztán jött a rajz tényleges korrekciója… Módszeresen foglalkozott velem, s ennek hatására valóban sokat fejlődött az eredetileg nem túl káprázatos »rajzkészségem«. S a hitem is megerősödött, hogy tehetséges vagyok és érdemes, és kell is ezt gyarapítanom… Indíttatásomat később azzal hálálhattam meg első rajztanáromnak, majdan kollégámnak, �28 KÉPZŐMŰVÉSZET hogy a Bolyai Gimnázium rajztanáraként 1990-ben egy nagyon szép kiállítást rendeztem a műveiből iskolánk galériájában. Tárlatát Réti Zoltán tanár úr nyitotta meg. Hosszú idő után ez volt az első és egyben utolsó, felejthetetlen találkozásom is Bandi bácsival. Nem sokkal később elment közülünk. Mélyebben én ekkor ismertem meg az ő művészetét. Festői képeit, azok pasztellesen finom színeit, egyszerű kompozícióit és motívumai könnyed rajzolatát éppen olyan finomnak, lélekben gazdagoknak és lírainak láttam, mint őt magát.” Gáspár Aladár képzőművész, ny. rajztanár „1963-ban a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium diákjaként találkoztam először egy igazán hozzáértő, képzett és jó rajztanárral. Ő volt Farkas András, aki később az első mesterem lett. Elsős gimnazista korom elején javasolta, hogy járjak el hozzá tanulni… Középiskola után Szegeden jártam tanárképző főiskolára (földrajzrajz szak). Itt szereztem első diplomámat. Néhány év múlva felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára is. Itt festészet–grafika–ábrázoló geometria–művészettörténet szakosként végeztem 1982-ben… Farkas tanár úrral a kapcsolatom nem szakadt meg. 1990-ben egy költözködésünk nyomán szomszédok is lettünk és igen sokat beszélgettünk. Természetesen elsősorban a képzőművészetről, az alkotómunkáról, kiállításainkról, terveinkről.” Pénzes Géza rajztanár Horváth Endre-díjas grafikusművész „A gimnáziumi években (balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium) már tudatosan készültem a rajz szakra. Farkas András tanár úr kiemeltem foglalkozott velem és egy másik osztálytársammal, ugyanis hamar kiderült, hogy rajzos pályát szeretnénk választani. Bandi bácsit nagy tisztelet övezte, mindenki számára, nekem is ő volt a Mester, a Művész és az Ember! Sokszor meghívott a műtermébe minket és próbálta átadni ismereteit, hol a munkáiban, hol művészeti albumokból, hol beszélgetéseink során. Kedves emlékként él még ma is bennem, amikor kijött a falumba (Szentére) kis robogóján és együtt rajzoltam vele.” Sagyibóné Sára Anna rajz-földrajz szakos tanár „Gimnáziumi éveimet Balassagyarmaton töltöttem 1960–64 között, a Szántó Kovács János Gimnáziumban érettségiztem. Itt volt szerencsém megismerni Farkas �KÉPZŐMŰVÉSZET 29 András festőművész tanáromat, aki meghatározó élménnyel szolgált számomra. Neki is köszönhetem, hogy a képzőművészethez való vonzódásomat megerősítette, hitet adott ahhoz, hogy autodidakta módon folytassam szenvedélyemet, mely a rajzolásban, a festészetben, valamint a szobrászatban nyilvánul meg.” Dr. Várszegi Tamás orvos, képzőművész „A városban járva ismertem meg lobogó hajú, bajuszos, Petőfi Sándorra emlékeztető alakját. Ezt a benyomást még fokozta, hogy a március 15-i alkalmakkor – bár ez akkor nem volt hivatalos állami ünnep – zsinóros Bocskai-kabátban jelent meg… heti két alkalommal délutánonként a tanítóképző egyik üres tantermében egyszemélyes rajzórákat adott számomra… Engedett szabadon dolgozni, és időnként korrigált. Korrektúrái mindig lényegre törőek, egyértelműek voltak. Későbbi szakmai tanulmányaim során sem kaptam jobbakat… Ő adta az indítást, az alapvető mesterségbeli ismereteket, a készségek fejlesztésének gondosan felépített rendszerét, szakmai, művészi világlátásom megalapozását, a hitet, hogy érdemes, amelyekre a későbbiekben minden felépülhetett. Talán nem tűnik túlzásnak, hogy okkal és joggal tekinthetem Őt első és meghatározó mesteremnek.” Benkő Cs. Gyula Ferenczy Noémi-díjas ipari formatervező művész Horváth Endre-díjas festőművész „Bandi bácsihoz jártam az Óváros térre. Mindig kaptunk Tőle olyasmit, amire máig emlékszem, és nem csak rajzzal kapcsolatban… Mondásait még idézni is szoktam tanítványaimnak. Az egyik, mikor csendéletet rajzoltunk, és több krumpli volt a tálon, de nekem csak kis gombolyagokká sikerültek, Bandi bácsi vett rá, hogy először alaposan figyeljem meg, és csak akkor rajzoljam le, amikor már látom, mitől krumpli a krumpli… szemléltette, hogy milyen egyszerű az akvarelltechnika. Neki az volt. A mai napig csodálom azt a könnyedséget, ahogy a vízfestékkel varázsolni tudott… Az Ő ebbéli tudása számomra etalon.” Merczel Péter Horváth Endre-díjas grafikusművész, tervezőgrafikus, tanár „Bandi bácsinak… középiskolás koromban lettem tanítványa; hetente tartott rajzszakköri foglalkozásokat Gyarmat festeni-rajzolni szerető polgárainak… Később, már egyetemista koromban hazalátogatva mindig felkerestem őt, rendszeresen jártunk �30 KÉPZŐMŰVÉSZET az Ipoly mentére, Kóvárra, Őrhalomba, Hugyagra vitt az utunk. Ő a kis motorbiciklijén, én kerékpáromon. Idővel Péter öcsém is csatlakozott hozzánk, aki aztán végig hűséges tanítványa lett Bandi bácsinak, több kiállítását is megnyitotta. Ők ketten rengeteg időt töltöttek együtt a szabadban festéssel, rajzolással. Derűsen teltek ezek az órák, a meglátogatott tanyákon már ismertek minket, Bandi bácsit mindenhol szívesen fogadták. Munkáink elkészülte után szemlét tartott képeink felett, dicsérte jó képi megoldásainkat, és szólt a hibákról is. Nemegyszer egy-két jól elhelyezett ecsetvonással ő teremtett rendet képeinken. Nagy hatással volt mindkettőnkre.” Dr. Szabó András irodalomtörténész, előadóművész „A rajzoláshoz, majd a festéshez – főleg a középiskolában – egyre közelebb kerültem. Ebben végig meghatározó szerepet töltött be Farkas András tanár úr, aki a rajz tantárgyat tanította. Maga köré gyűjtötte a tehetséges tanulókat, az általa vezetett szakkörnek én is lelkes tagja voltam, mai napig őt tartom első mesteremnek. Neki köszönhetem, hogy a pedagógiai munka végzése mellett a főiskolai képzőművészeti alkotótáborokban állandóan fejlesztettem elméleti és gyakorlati tudásomat.” Várszegi István László rajz-földrajz szakos tanár „Bandi bácsi tanította nekünk a rajzot. Kezdetben furcsa volt humora, csipkelődése. Nekem azt mondta: »magának, Szilcz, okosan csillog a szemüvege«. Gondoltam, majd más lesz a véleménye, ha meglátja, milyen ügyes vagyok. Persze ő is észrevette, hogy jobban rajzolok, mint a többiek. Jártam a rajzszakkörébe is… Elhatároztam, nem maradok a gimnáziumban, megpróbálom a felvételit… és sikerült bejutnom. A kisképzőbe jó volt járni. Nem volt csupa álom, de sokat tanultam… Harmadik utáni nyáron egy véletlen folytán összefutottunk Bandi bácsival… felajánlotta, hogy látogassam meg. Ha kedvem van, mehetek vele festeni, ha megy a környékre… Tőle tanultam meg akvarellel festeni. Ha megmutatta a képeit, elfogott a lelkesedés, hogy még többet fessek. Még mindig megvannak azok a festmények, amiket együtt festettünk 20 filléres rajzlapra… Aztán vissza kellett menni a suliba. Leveleztünk, ami számomra nagy feladat volt, mert ugyan mit írhat egy kamasz egy komoly embernek?... Még mindig megvannak a levelei, a préselt rózsával együtt. El nem tudom mondani, mennyit jelentett nekem a barátsága, szeretete. Hiányzik…” Szilcz Marianna Horváth Endre-díjas üvegtervező iparművész, szaktanár �KÉPZŐMŰVÉSZET 31 Farkas András: Halász (1967, diópác) �SZÉPIRODALOM 32 ISTENES TIBOR Térélmény Végül képekké válik minden, Hullámzó kivetülés a lét. Állomásokra hangolva állunk össze, Frekvenciákat elhagyva esünk szét. Pipacsot rajzolok a zöld mezőben, A távolban kislány szalad a réten, Önfeledt fless a kék ég alatt, De már vihar gyűlik a képen. Pixeles filmkockák, sercegnek a hangok, Már más sávon halad a fény, Vonatsíneken kattogva ámul A hangokból megírt térélmény. Haladok festményről festményre, Tapinthatóvá válik az álom, A megállókban savanyú füstszag, A vonatülésen sáros lábnyom. Gyárvároson alszik az árnyék, A szmogtól hártya játszik a pléden, Fémkockák között kihűlt a fény, Lehunyja szemét az izzadt szégyen. Sportkocsin tűzpiros ízű a vágy, Sebességspirálban nyúlik tér, Kólásdoboz repül a szélben, Valahol egyszer majd árkot ér. Végül képekké válik minden, Hullámzó kivetülés a lét. Állomásokra hangolva állunk össze, Frekvenciákat elhagyva esünk szét. �SZÉPIRODALOM 33 ISTENES TIBOR Magam mellé Odaszülettem magam mellé, nem ismertem meg magam. A magzatvíz csepegte ritmus Oldalra nyaldosta hajam. A vér és a víz lángokba gyújtva kiterjesztette arányaim. A végtelenül szabályos véges Keretbe zárta szabályaim. Haldoklik bennem a halál, meghal kettős létem, Életből halálba, halálból életbe magamat visszatépem. Itt ül rajtam a harang hangja, Utolsó utamon kísér, Ezerszer járt itt már tudatom, Halott papom hazug hangokkal dicsér. Odaszületek magam mellé, Megismerem már magam. Teremtek meddő gondolatot, Vagy gyümölcsöt terem szavam. �ZENTHE 100 34 CSONGRÁDY BÉLA Méltó módon őrzik Zenthe Ferenc emlékét Száz évvel ezelőtt született a salgótarjáni színház névadója A salgótarjáni Fő téren bármi okból megjelenők tekintete ritkán kerüli meg a jól látható Zenthe Szalon kiírást, amely a Zenthe Ferenc Színház székhelyét jelöli. Az alkotói műhely, a kamaraszínpadi terem ablakairól – ha úgy teszik, nézőcsalogató kirakatából – néhány, a magyar színháztörténet részévé vált jeles színművész – Márkus László, Psota Irén, Váradi Hédi és természetesen Zenthe Ferenc – s leginkább – a döntő többségükben szintén eltávozott – volt acélgyári színjátszók jelenetfotója néz vissza az arra sétálókra. S ez nem véletlen, hiszen a helyi színház legrégebbi elődjének joggal tartja az 1887-ben a rimamurányi salgótarjáni olvasóegylet keretében létrejött amatőr együttest, az 1948/49 óta Petőfi nevet viselt csoportot, amely alapításának évében Gerő Károly Vadgalamb című népszínművével debütált. Ez azt jelenti, hogy e művészeti ág képviselete jóval több, mint egy évszázados a városban, annak ellenére, hogy az úgymond professzionalista színház csak nyolc évvel ezelőtt, 2012-ben született meg. Pedig sokszor és sok helyütt volt napirenden a téma. Távolabbi előzményként – többek között – meghivatkoztatható az 1930/40-es években működött Balassa Társaság tagjainak véleménye vagy konkrétan e lap, a Palócföld első számában, 1954-ben megjelent írás tartalma. Ebben a szerző Vertich József, a Petőfi ikonikus rendezője, mondhatni vezetője – annak tudatában is, hogy viszonylag rendszeresen szerepelnek itt vendégszínházak – írta summázatként az alábbiakat: „Színház nélküli városunk kultúrigényét e téren jól, helyesen kielégíteni nehéz feladat. Csak a város valamennyi színjátszó csoportjának komoly, szervezett, fejlődést biztosító munkájával, a dolgozók művelődését szolgáló törekvésekkel, a kultúrszervek, a sajtó támogatásával, végeredményben a lerögzítendő helyes, minden érdekelt őszinte, együttes munkájával lehet és kell elérnünk.” A kérdés – azaz helyi színház létrehozása – a továbbiakban is napirenden maradt. Ezt igazolja már jóval a rendszerváltás előtt, a hatvanas évek elején-közepén megfogalmazott egyik politikai döntés is, amely szerint Salgótarjánt a megye kulturális centrumává kell fejleszteni, s a megvalósítandó tervek között a színházfejlesztés gondolata is helyet kapott. Ehhez �ZENTHE 100 35 a József Attila Művelődési Központ 1966-os átadása lendületet adott, igaz, egyelőre – s még hosszú ideig – vendégteátrumok, -előadások fogadása formájában. A prózai művek esetében elsősorban a szolnoki, az operaelőadásokat tekintve jó ideig a debreceni teátrum volt a leggyakoribb fellépő, de egyre gyakrabban érkeztek fővárosi társulatok is. S valamennyien kedvezően nyilatkoztak a fogadtatásról, a színházszerető tarjáni közönségről. Ugyanakkor még évekig működött a Petőfi, létrejött az öblösüvegggyári Tempress, valamint a kereskedelmi és vendéglátóipari szakképző égisze alatt, de az acélgyári művelődési központban otthonra talált KiViSzI nevű amatőr színtársulat. A rendszerváltás bekövetkeztével újra és mind határozottabban merült fel, körvonalazódott egy helyi társulat létrehozásának igénye, mondhatni szükséglete, annál is inkább, mert egyre inkább tudatosodott: Salgótarján az egyetlen megyeszékhely, amelynek nincs önálló, saját színháza. Több, színjátszói, előadóművészi múlttal, tapasztalattal rendelkező szakember – mások mellett főként Molnár Ernő, Sándor Zoltán és Susán Ferenc – éltette folyamatosan e gondolatot, amelyet felkarolt és támogatott a dr. Horváth István elnökletével működött Salgótarjáni Polgári Kör elnevezésű civil szervezet is. A színház közvetlen előzményének a 2004 februárjában-márciusában T. Pataki László újságíró, író, rendező és felesége, P. Kerner Edit kezdeményezésére és irányításával a József Attila Művelődési Központban főként fiatalokból verbuválódott stúdiószínpad tekinthető. Az új formációnak szinte törvényszerűen az előző esztendő decemberében elhunyt Vertich József lett a névadója. Eleinte a Palóc Parnasszus című pódiumújság rendezvényein léptek fel, de közreműködtek a Palócföld fél évszázados jubileumi estjén is. Első színházi jellegű produkciójuk 2005. április 28-án volt: Szép Ernő Május című darabját Molnár Ernő vitte színre. A következő években a Vertich Színpadstúdió egyre gyakrabban mutatkozott meg és mind nagyobb feladatokat vállalva szinte egyenesvonalúan haladt a színházzá válás útján. A folyamatot felgyorsította a Színházépítés Salgótarjánban című, A függönynek fel kell mennie! című kiadvány, amelyet a Vertich Színpadstúdió Művészeti Tanácsa adott közre. Az abban megjelent felhívást számos cég, közösség és magánember támogatta. E törekvéssel a város önkormányzatának közgyűlése is egyetértett és 2012. február 23-i ülésén úgy határozott, hogy önként vállalt közszolgálati feladatként támogatja a létrejövő színházat, amelyet a 2011. július elsejei dátummal életre hívott Salgótarjáni Közművelődési Nonprofit Kft. működtet. �36 ZENTHE 100 E vázlatos születéstörténet 2012 tavaszán érte el csúcspontját, minthogy május 29-én az akkor már Zenthe Ferenc nevét viselő színház T. M. Plautus ókori római vígjátékíró A hetvenkedő katona című darabjával megtette az első lépést. S onnantól kezdve már nem volt megállás a társulatépítésben, a bemutatók, a bérletek, bérletsorozatok, a helyi, a megyei, a fővárosi, az ország határain belüli és túli vendégszereplések növekvő számában, a közönség által kinyilvánított szimpátiában, sőt a szakmai sikerekben sem. Abban, hogy kinek a javaslata volt a Zenthe név felvétele, nincs konszenzus, azt viszont, hogy kiváló ötletnek, mondhatni telitalálatnak bizonyult, az élet igazolta. Hiszen hosszas keresgélés után is alig lehetett volna elismertebb, közkedveltebb személyiséget találni – a Nemzet Színésze és sok más rangos díjjal kitüntetett – Zenthe Ferencnél, aki nem mellesleg Salgóbánya, azaz Salgótarján szülötte: éppen száz esztendővel ezelőtt, 1920. április 24-én látta meg a napvilágot, s mintegy tízéves koráig élt ott, ahol édesapja bányai vezetőként dolgozott. Élményszerű gyermekkora volt, amelyből – mint többször elmondta – a felnőttként, művészi munkája során sokat profitált. Szűkebb hazájával 1997 óta – ekkor lett Nógrád megye díszpolgára – vált szorosabbá a kapcsolata, amelyet 2003-ban megerősített a Salgótarjántól kapott ugyancsak díszpolgári cím. Annak apropóján a baráti kör vendégeként látogatott el a salgóbányai idősek klubjába is, hogy elbeszélgessen földijeivel. Több, mint érdekes, hogy – miközben számos felejthetetlen film, tévésorozat, rádiójáték, színházi és filmszerep fűződött a nevéhez – színészként csak 85 éves korában, halála előtt egy évvel lépett a helyi publikum elé a József Attila Művelődési Központban, ahol a Madách Színház – amelyhez gyakorlatilag egész életében hűnek bizonyult – mutatta be Szakonyi Károly a Turini nyár című darabját. Mondani sem kell, hogy a közönség milyen ovációval fogadta Zenthe Ferencet, aki a tapsorkánban virágcsokorral a kezében, meghatódva szinte csak annyit tudott mondani: „Köszönöm a Jóistennek, hogy ide születhettem…” A legendás színművész 2006. július 30-án fejezte be földi pályafutását. A mennyei világba távozását követően – immár a méltó emlékőrzés szándékával is – szinte azonnal kibontakozni látszott a máig tartó, s mondhatni fokozatosan erősödő Zenthe-kultusz. A városi közgyűlés hozzájárult ahhoz, hogy a salgóbányai buszvégállomás mögötti parkot róla nevezzék el, s ott 2017 tavaszán emléktáblát helyezzenek el. 2008 októberében az Ipoly Erdő Zrt. Salgótarjáni Erdészete által a vár alatt működtetett ház előkertjében ünnepélyes keretek között, volt pályatársak részvé- �ZENTHE 100 37 telével és közreműködésével avatták fel a Somoskőújfaluban élő szobrászművész, Molnár Péter által készített mellszobrot, amely azóta is a rendszeres megemlékezések színhelye. 2010-ben ugyanott a művész kilencvenedik születésnapja tiszteletére leplezték le azt a gránit emléktáblát, amely arra utal, hogy a budapesti Nagymező utcában látható a Halhatatlanok Társulatának tagjának választott művész lábnyoma. Az értékes ereklyét egy rajongója árverésen vásárolta meg, s úgy gondolta, hogy a szülőhelynek ajándékozza. 2011-től, 2012-től a salgóbányai rendezvények szervezésének élére a Zenthe Ferenc Színház állt. A teátrum 2013-ban díjat alapított Zenthe Ferenc-emlékplakett elnevezéssel. Ifj. Szabó István szobrászművész bronzalkotásának előlapjára a színművész portréja került. Az elismerés mindazoknak adható, akik magas színvonalú munkájukkal, illetve támogatásukkal nagymértékben segítik a színház működését, fejlődését. 2015 nyarán a Geocsodák Háza elnevezésű salgói látogatóközpontban Zenthe-emlékszobát adtak át. Egy kicsit korábban, 2014ben a Dornyay Béla Múzeum Zenthe Ferenc és Salgótarján címmel kötetet jelentetett meg. Az idei esztendő, a születésnap centenáriumi éve különlegesnek számít a kultusz folyamatában, a világjárvány miatti kényszerűen hosszú szünet azonban átformálta az eredeti forgatókönyvet. Azonban januárban a magyar kultúra napján az első bemutató keretében Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regényének dramatizált változata még színre került. A premieren – mint a legtöbb más esetben is – jelen volt ifj. Zenthe Ferenc, aki minden alkalommal hálásan szokta volt megköszönni édesapja emlékének ilyeténképpeni továbbéltetését. Erre az alkalomra készítette el a salgótarjáni Kézműves Cukrászda az azóta népszerűvé lett Zenthe-tortát. Elkészült egy újabb, immár centenáriumi emlékplakett, s augusztusban – 2019 után – másodszor is megtartották a Fő téren a Színház újratöltve című látványos évadnyitóshow-t, amely egyúttal az elmúlt évad produkcióit elismerő díjkiosztó is volt. Szintén a nyár végén az SBTC sportklub – amelyet ugyancsak éppen száz éve alapítottak – öregfiúk labdarúgói vendégeként pályára lépett a Magyar Színészválogatott is. Az ősz során a moziban terveznek egy válogatást bemutatni a Zenthe Ferenc nevével fémjelzett filmekből, és készülőben van egy könyv is Színház született címmel, A „Vadgalamb”-tól az „Énekesmadár”-ig alcímmel, minthogy Tamási Áron székely népi játékát 2021 januárjában tervezik bemutatni. A Zenthe Ferenc szellemi örökségét őrző törekvéseknek, tendenciáknak is nagy szerepe volt abban, hogy a Simon Lajos vezette társu- �38 ZENTHE 100 lat 2019 óta már kiemelt előadó-művészeti szervezetként vehet részt az ország kulturális vérkeringésében. Büszke lehet a színház, hogy olyan ember nevét viselheti, olyan személy emlékéhez igyekszik méltó lenni, akit mindenki szeretett, s aki 2003-ban salgótarjáni díszpolgári címe kapcsán – egyebek közt – a következőket nyilatkozta jelen sorok írójának: „Bízom abban, hogy a mai értékválság csak átmeneti, s előbb-utóbb ismét túl leszünk a nehéz éveken, s helyükre kerülnek a dolgok, hiszen minden ember jónak születik, nem szabad hagyni, hogy a gonoszság felülkerekedjen…” �SZÉPIRODALOM 39 FECSKE CSABA Összekuszálódik aki voltam már nem az vagyok a változástól én én maradtam-e valóban engem lát a barátok ismerősök fürkésző szeme magam se tudom mi elől menekülök függönyként húzom félre a levegőt homály sündörög mindenütt nem tódul be fény mint azelőtt összekuszálódik minden a múlt lustán hömpölygő zavaros vizű folyó partra sodorja ami rossz volt görgeti tovább ami úgy tudni jó Mire rájössz ez nem az ugye ez még nem az igazi ennek még szinte semmi tétje ebbe még nem kell belehalni ezt még csak próbálgatod kerülgeted mint macska a forró kását megégeted magad az igazsággal ez nem próba volt maga az előadás rá kell jönnöd félreélted az életed Négy csupasz fal a reggel fölvállalta a napot de máris este van a nap halott felzúg házunk előtt a juharfa eddig hallgatott a szél erőszakoskodik vele árnyékomat cipelem haza otthon lenni bizony nem is olyan könnyű bámulom a négy csupasz falat ahogy felém közelítenek s én azon tűnődöm vajon melyik dől rám hamarabb �HELYTÖRTÉNET 40 VÉGH JÓZSEF Kossuth Lajos, Diósjenő tiszteletbeli bírája A szabadságharc bukása után Kossuth emigrációba kényszerült, ám sosem adta fel a reményt, hogy újraéleszti a szunnyadó parázsként tovább élő forradalmi szellemet. Aktív nemzetközi politikát folytatott, terveket szőtt, szövetségeseket keresett. A császári udvar nem nézte jó szemmel szervezkedését, s mindent elkövetett ellene. Megfosztotta magyar állampolgárságától azt az embert, aki talán a legnagyszerűbb hazafia volt országunknak. A hír hallatán számos település – köztük falunk is – úgy reagált, hogy tiszteletbeli polgárává fogadta. Diósjenő nem is elégedett meg ezzel. Ragaszkodásának úgy adta kifejezését, hogy nem csupán tiszteletbeli polgárává, hanem bírájává választotta.1 Kossuth megköszönve a sok megtisztelő címet, gyönyörűen írja le Nógrád vármegye közönségéhez írt levelében a hazaszeretet fogalmát: „Nekem, – így szól – megvallom, más fogalmam van a hazaszeretet felől, mely nem henye érzelgés, hanem a haza javára törekvő önzetlen becsületes munkásságnak kútfeje. A hol jutalom tétetik kilátásba, ott bérért dolgoznak. A ki hazáját jutalom reményében szereti: az a jutalmat szereti, nem hazáját. A hazaszeretet jellege az önzetlenség, mely nem hogy jutalomra gondolna, de áldozni is kész… Bejegyzés a református egyház jegyzőkönyvei között 1 Nógrád megyében nem egyedül Diósjenő fejezte ki ily módon a tiltakozását. Sámsonháza evangélikus egyháza felkérte őt az egyház főfelügyelői tisztére, melyet az államférfi elfogadott. �HELYTÖRTÉNET 41 A „haza” otthona a polgárnak, mint a családi tűzhely otthona a gyermekeknek. Ki várna azért jutalmat, hogy otthonát szereti? Haza és család ikerfogalmak. Egyiket, mint másikat az emberi szívet megnemesítő szeretet forrásává rendelte a természet istene. Én fajom nemeslevelét s fennmaradása titkának kulcsát látom azon érzelemben, mely arra tanított, hogy mi magyarok hazánkat közös édesanyánknak szoktuk nevezni, s hogy nemzetünk otthonát és családunk otthonát ugyanazon egy szóval jelezzük, e szent szóval: „hon”. Naplójában megemlékezik arról is, hogy megérkezett a diósjenőiek levele, s nagyon megörült neki. A diósjenői református egyház történeti leírásában az alábbiakat olvashatjuk: „Minthogy Kossuth Lajos Diósjenő községnek tiszteletbeli bírája volt, emlékezetnek okáért feljegyeztetik, hogy meghalt Turinban 1894. évben március 20-án. Gyászünnepélye Diósjenőn April. 7. tartatott meg mely alkalommal díszbeszédet mondott a helyi lelkészesperes, Nagy Gida. A gyászünnepély napján a templom belseje feketével volt díszítve, a házak gyászlobogókkal ékesítve, s a harangok 10 napig mindennap 1 óráig hirdették a gyászesetet.” Kossuth halála évében vált szükségessé a református templom tornyának újbóli, immár végleges felépítése. Majd száz évig bírta is a torony ezután a természet ostromát, ekkor azonban – 1993-ban – a toronysisakot teljesen újjá kellett építeni. Egy hatalmas daru érkezett, mely egyszerűen leemelte a falakról a sisakot, s lehelyezte a földre. Ott elkészült a szerkezet pontos mása, mely ugyanilyen módszerrel vissza is került a helyére. A bontáskor a toronygömb alatt találtak egy kis faládikát, fedelén a következő felirattal: Ha te engem felbontasz, Egy szép emlékre akadsz. Olvasd el figyelmesen, Szépen és értelmesen, Emlegesd nevünket! Rég hant fedi testünket. Éljen a magyar hon! 1894. A megemlékezést tartó Nagy Gida (Gedeon) református esperes �42 HELYTÖRTÉNET A ládikát az akkor 19 éves Halász Ferenc ácssegéd készítette a belső felirat szerint. Benne megtaláltuk az utókor számára emlékezetül hagyott néhány tárgyat: Kossuth Lajos halálhírét hozó újságot, a nagy államférfi fényképét, egy Kossuth-bankót, valamint egy feljegyzést a torony építéséről. Ez utóbbit Oroszy Pál tanító, negyvennyolcas honvéd fogalmazta meg. Ezek voltak a legfontosabbak, melyeket feltétlenül megőrzendőnek véltek. Feljegyzés a torony építéséről és a Kossuth halálhírét hozó újság A Budapesti Hírlap 1894. április 1-jei száma teljes terjedelmében Kossuth Lajossal foglalkozik. A feljegyzés a felújítás adatait, s a református egyház Diósjenőn hivatalban lévő tisztségviselőit sorolja fel, majd egy jókívánsággal él az utókor felé: „Emlékül az Utókornak. Áldás és békesség pedig az Olvasónak! … Ezen új torony daczoljon az idő viharaival szemben. Védje meg az ég ura, mind kül, mind bel ellenség fegyverei, és minden elemi Csapások ellen. Boldog és Számos évtizedeken átt ékeskedjék e’ mi diósjenői ev. ref. Egyházunknak méltó díszére, és fényes Csillagával is intse az utókort, hasonló példás Keresztyéni buzgóság teljesítésére, a’ mindenkori egyetértés, béke és Szeretet Szíves gyakorlására, Megváltó Urunk a’ Jézus Krisztus nevében!” �HELYTÖRTÉNET 43 A régi és az új toronysisak Nekünk, kései utódoknak az a feladatunk, hogy büszkén viselve az egész falunkat ért megtiszteltetést, méltók legyünk Kossuth szellemi örökségéhez. A Szentgyörgyi Kör kezdeményezésére születésének 190. évfordulóján egy emléktábla került a református templom falára. Az említett ereklyéket a megtalálás óta a páncélszekrényben őrzik. A felújított toronyban pedig egy új feljegyzés vár arra, hogy egyszer majd tanúságul szolgáljon az utókornak. A Kossuth-emléktábla a templom bejáratánál �SZÉPIRODALOM 44 ONAGY ZOLTÁN Lókos, almaálom, almacsaták Élettér Mindig így volt, mindig így van, ennek mindig így kell lennie. Gondos apa, előrelátó családfő nem viszi csődbe azokat, akikért felelős. Hacsak a követhetetlen történelmi változások, a gyors gazdagság víziója meg nem zavarja az ő kiszámított, istenesen megkonstruált valóságát. Mert esetünkben ez történik. 1962 őszén tízéves vagyok. Öcsém kilenc, a húgom még meg se született. De már az ő házhelye is kinézve, megelőlegezve, lefoglalózva, hogy a tulajdonos ne adja el másnak, ha azonnal kell a pénz. Anyám harminchárom, apám negyvenkettő. A faluközponttól távol, a vasútállomás környékén lakunk. A tanya két földútból, és a földutak között és mellett fekvő földekből áll. A házhelynek nevezett telkek közül négy a miénk, kettő a szüleink, kettő a mi nevünkre íratva. Mondom, tíz vagyok, öcsém még nincs kilenc. A két épület vélhetőleg éppen olyan lesz, mint a lassan, kalákában felhúzott, félkészen már lakott szülői ház. A korban engedélyezett sátortetős, kockaforma. Két szoba, konyha, kamra, fürdőszoba, benne évekig fém mosdóállvány lavórral, vizes vödrökkel. Villany évekig nincs a környéken, víz a kútban. Az utcai fronton két ablak, a belsőn tágas veranda. A hatvanas években épült kockaházak ezek, Nógrádtól Békésig. A terveket sorozatban gyártja a Hivatal. Az építkező kétféle típus közül választhat, lényegében mindkettő ugyanolyan, egyik sem emlékeztet a hagyományos paraszti lakóépület-együttesre, amelyekben minden sarok és beálló, minden szűkítés és bővítés konkrét feladattal készül, ahol minden tégla, minden cserép és gerenda funkcionál. A történelmi léptékekben gondolkodó apánk úgy számolt, a SZU nem adja fel száz éven belül az országot, tehát arra kell berendezkednünk, hogy az Új Világ képviselői is a nyakunkon maradnak. És ha ők úgy döntöttek, egységesíteni kívánják a falu arculatát, akkor az arculat egységes marad, semmi kétség. A méregdrágán megvásárolt tervet elzárja a dokumentumszekrénybe, hogy a következő építkezésnél ne fizessen újra egy vagyont a sablontervekért. �SZÉPIRODALOM 45 Az élettér maga a Paradicsom. A ház két-kétszáz méteres körben egyedül áll. Nyugatra két és fél kilométerre a falu. Központjában a legmagasabb pontra épített templom, mögötte tiszta időben látható a Börzsöny kék sziluettje. Az előttünk futó földút észak-dél irányú. Déli irányba elhaladunk a kondás és egy traktoros háza előtt, néhány száz méter után százötven éves cserfaerdő alá ér, ott halad kilométereken át a Jánossypuszta kitelepített, lakatlan romházaihoz. Észak felé háromszáz méterre leromlott makadámút, „betonút”, végestelen végig bőven termő szederfák kísérik, a busz- és a vasútállomásra. A műút és a vasút ötszáz méteren át párhuzamos fut. A vasúton túl látható az Ipolyt szegélyező fűzfasor halványzöldje. Kelet felé, a házhely alatt kétszáz lépésnyi mocsaras, zsombékos kaszáló, a „Kisrét”. Alatta bővizű patak hallal, rákkal, meder fölé növő fűzbokrokkal. A patak hídján átjutva érjük el a Balassagyarmatot Váccal összekötő utat. Mindez – és a csend. Paradicsom és a csend. A 424-es mozdony vontatta szerelvény jelez néha szolidan, ahogy kattog a kanyarokban, kakas kiáltja harsányan, hogy szép az élet, kutya jelzi kötelességszerűen, helyén van, végzi a dolgát. Mindennapok Falun élő ember számára a föld az aranymérce. Földben méri az értéket. Akinek nincs semmi földje, annyit is ér. Hiába érkezik fel a dimbesdombos (Mikszáth) nógrádi lankák, a nadrágszíjparcellák közé a tszcs, később a tsz, hiába kényszerül a gazda közösbe adni földet, állatot, kocsit, mezőgazdasági szerszámot, a föld szentsége marad. Föld a házhely is. Házhelyet gyűjt, aki földet gyűjt. Soha semmire nem költünk. Úgy semmire, hogy valóban semmire. Talán a fillérekért árult száraz kenyérért fizettünk, amit hetente egyszer tragacson tolok haza a boltból, és amivel a moslékot sűrítjük. Még nincs nyúl-, disznótáp. A moslék főtt malackrumpliból, a belekevert búzakorpából és felkockázott száraz kenyérből áll. A malac tököt eszik, hasasmagos uborkát, ha jó a termés, és nem kerül üvegbe, öreg dinnyét, amit szezon után a csányi vendégdinnyések hazaköltözése után cipelünk haza napokon át saraglyán, mielőtt betárcsázza a téesz. Paréjt esznek, szőrös disznóparéjt és szimpla paréjt, ami a krumpliszárak között erősödik nyári esők után, és amit kötelező kétnaponta kirángatni. Semmire nem költünk, mert minden megterem az élethez. �46 SZÉPIRODALOM Az első négy évben villany nélkül. A villany se kötelező az élethez. Igaz, se rendes rádió (néprádió egyetlen csatornával), se tv, se lemezjátszó, se Mambó magnó, se számítógép, mindezek helyett dolgozunk. Amikor nem, akkor is. Ha kell fény az esti leckeíráshoz, petróleumlámpa világít. Minden van. Szárnyas jószág, lábasjószág. Liba, kacsa, némakacsa, pulyka, vakmerő japán kakas a hisztérikus tyúkjaival. A japán kakas a védelmi rendszer eleme. Se a kutya, se a kendermagos kakas nem fedezi fel olyan gyorsan a vadászó görényt, menyétkét, rókát, felderítő héját, a pihés kislibára vadászó, baromfiudvarra ereszkedő gólyát, mint az őrző-védő szolgálatként tartott japán kakas. A baromfiudvar szintje fölött két emelettel föntebb, két egymásnak háttal fordított sokablakos dúcban igénytelen parasztgalambok laknak, számolatlanul szaporodva. Az oszlopon macskák ellen méteres bádoglemez. A galambok együtt reggeliznek és vacsoráznak a tyúkokkal, csirkékkel, semmi gond velük. És a malacok. Egyetlen kecske a tej miatt. Reggelente a szomszédok kecskéi közé kötjük a „Kecskeliget” nevű akácosba, ne árválkodjon. Néha gida születik, ha a száz méterre bűzlő bakkecske jó időben látogatja meg az akácosba kikötött kecskelányt. Veteményes ágyások mindenféle zöldséggel. Kukoricaföld, krumpliföld, lucerna a nyulaknak. Kevés lucerna, amivel takarékosodunk. A lucernát lekaszáljuk, száradni hagyjuk, kell téli takarmánynak, mert széna se égen, se földön. Takarékoskodunk természetesen. Zöldet találunk tavasztól őszig. Friss, ropogós rozsot, búzát, árpát a téeszföldről, lóherét az ártérről, szállításra váró, elszórt káposztát, marharépát, cukorrépát. A nyolc anyanyúl ellátása a kötelező teendők közé tartozik, enyém és öcsémé, a táplálástól a trágyáig. Szalmánk ugyan nincs, de azt lopunk. Gabona se nagyon, hacsak apám nem szerez valamelyik téesztag barátjától, de azt is lopunk a magtár elmozdítható ablakán át. Mindent lopunk, amit csak lehet lopni, mert vásárolni nem lehet szinte semmit. Minden van, csak pénz nincs. A szüleim nem költenek. Pedagógusfizetésből nincs mit költeni. Gimnazistaként látok először párizsit, mert nálunk nem létezik párizsi. Semmiféle bolti felvágott nem létezik. Zsömle, kifli se létezik. Nagyanyám péntekenként süt két kocsikerék méretű kenyeret, együtt dagasztják anyámmal, ennek a vakarcsából nyújtanak lángost a kenyérsütés végén, lökik be a még forró kemencébe. Ezt kapjuk libazsírral, lekvárral, ki mivel. Zöldségesből való zöldséget se látok gyerekként, igaz, zöldséges sincs. Az volna csak irgalmatlan szégyen, ha valaki besétál a falu zöldsé- �SZÉPIRODALOM 47 gesébe egy kiló hagymáért. Édesség sincs. Ahhoz jelentős hőstettet kell elkövetnünk, hogy apám hazajövetben vegyen kis zacskó pralinét vagy krumplicukortömböt. Édességnek ott a méz, nagybátyám hozza minden évben, ott az aszalt szilva, a padláson a füzérekbe felfűzött szőlő, az Othello és a Delavári. Szaloncukor sincs, anyám színezi, önti, csomagolja, díszíti fel vele a fenyőt. Nyári édességnek ott a vasárnapi két gombóc fagylalt az utánfutós tricikliről áruló fagylaltostól, ha kéthetente vasárnap meccsre megyünk apámmal. Ritkán megyünk. Az idő pénz, a pénz pedig kell a következő házhelyre, nehogy valaki bevásárolja magát az utcába, amit apám sajátjának tekint. A munkásdemokrácia Apám úgy uralkodik birodalmában, mint a császár. Nincs munkahelyi demokrácia, üzemi négyszög. Hírét se hallottuk a demokráciának. Az történik, amit parancsol. Nincs kérdés, előterjesztés, apánk elképzeléseitől eltérő ötlet, vita, közös megállapodás, esti összeülések, hogy a család eldöntsön valami vonatkozó kérdést. Anyánk se vitatkozik. Talán úgy tartja, ő ismeri a viszonyokat, amit eddig végzett, nagyon is rendben, a ház áll, a birtok él és életképes, mi is élünk és életképesek vagyunk. Minek vitatkozzon hát? Ha néha mégis összecsapnak valamin, diszkréten történik, foszlányokat se hallunk belőle. Amikor betöltöm a tízet, négy egymás mellett fekvő házhelyen gazdálkodik a család. Apám ekkor szerzi az ötödiket. Az ötödik hozza a változást, mert az eddigi négy bőven ellátja a birtokot, takarmánnyal az állatokat, az állatok bennünket. A legszélső házhely kétharmadán szőlő, tizenkét sor, soronként negyvennégy tőke Oportó, rózsaszínű Delavári, sárga kecskecsöcsű, köztük sok direkt termő, a névtelen fehér nova és a nevesített fekete nova (Othelló), néhány tőke borszínezésre használt törökszőlő, a százszemű. Ezeket apám eredetileg úgy gyűjtögette össze különféle baráti iskolákból, a direkttermőket aztán minden évben cseréli. Ekkoriban cikkez a sajtó, hogy a peronoszpóra által kipusztított évszázados szőlőfajták pótlására Amerikából importált szőlők rongálják az agyat, elhülyítik a fogyasztót, apámat megrémíti a félidióta unokák születésének lehetősége, látott, láthatott példát borissza családokban eleget. Előfordul, egy évben harmincötven novatőkét cserélünk. Elsősorban a fehéret, azt tartja átoknak. A fehér nova szürete maga az időrabló istencsapása. A legenyhébb dér utáni szüretkor – addig tologatja egy héttel és még egy héttel a szüret időpont- �48 SZÉPIRODALOM ját, „egy napsütötte nap egy fok a bornak!”, mire biztosan beköszönt a dér – a szemek az első érintésre lepotyognak, a homokból csipegetjük. A telekhatáron kerítésként, mert kerítés kezdetben nem készül, pénz sincs rá, és minek kerítés: málnasor. Az évenként burjánzóbb és kezelhetetlenebb málnasor alatt talál magának helyet a haszonnövények legirgalmatlanabb ellensége, a tarack. A tarack a szántóvető ember halála. Ahol a tarack képes megvetni a lábát, ott nincs többé önfeledt horolás, kapálás az enyhe reggeli szélben, ott a kertásás gyerekpróbáló feladat. Öcsémmel azon ügyeskedtünk minden kapáláskor, hogy a szélső sor a másiknak jusson. A szőlő alatt a konyhát ellátó veteményes. Hagyma, répa, zöldség, karalábé, karfiol, paprika, paradicsom, madzaggal kiszabott ágyásokban. A végeken kapor, a sarkokban, a trágyadomb mellett torma, a baromfiudvar kerítése melletti másfél méteren évelő vadsóska, fűszernövények, fehérbors, bazsalikom, turbolya, metélőhagyma, menta. A második házhelyen a ház áll. Az utcafronton virágoskert. A romhányi téglából rakott járda mentén is virágok. Bontásból való értékes tégla, csengő, díszes, feliratos a régi világból. Két héten át verjük kőműveskalapáccsal a maltert, tisztítjuk, mielőtt nekiállunk a járdának. Apám nem szerez annyit, hogy téglaként hasznosíthatná, egy ól fél falára se volna elég, ezért áldozza be a járdára. A lépcsőig ér. Szerepel a tervekben, hogy meghosszabbítjuk a budiig, a szén- és fatároló színkéig, esetleg az ólakig, de a járda így marad, soha nem nő tovább. A második házhely a birtok szíve. Ezt vásárolták meg elsőként, ide épül a ház és a melléképületek, a kút, az ólak egy csokorba a kert végén. A második házhelyen költözéskor már teremnek a gyümölcsfák, a két meggy, a ringlók és a magbaváló szilvafák. Az ólakat másodfelhasználású anyagokból, malternyomos zsaluanyagból, bontott, feketére vénült tetőlécekből, széledeszkából építette. Az oszlopok az akácosból való masszív akáctörzsek. Soha semmit nem dobunk ki. A szétszedett zsalu görbe szögeit szekercével kirángatjuk, a kaszaverő síndarabon egyengetjük egyenesre. Nem dobhatunk ki semmit, mert semmi nem kapható a boltokban, amire éppen szükség volna. Amikor hatvanas szög, akkor az, ha ácskapocs vagy ólakra való apró zsanér, az nincs. A nyúlólak ajtaját évekig autókerékből vágott gumiszalag tartja, melegben félrebiggyedve, hidegben megfeszülve. Gyerekként megtanulom, tárolj, tartalékolj, ha nem kér kenyeret, soha nem tudhatni, mikor lesz jó valamire. Ez nem múlik, megmarad, mint a gyerekkori himlőhely. A két következő házhely a család ipari parkja. A krumpli és a kukorica termőhelye. A kukorica közt tök, uborka, bab. A bab, az mindenütt. �SZÉPIRODALOM 49 Ahol anyám talál kéttenyérnyi helyet, kézzel gödröt készít, kannából vizet önt bele, beiszapolja, két-két babszemet belenyom az iszapba, betakarja, és leszúr mellé egy figyelmeztető karót, nehogy véletlenül kikapálja a következő menetben, és hogy a gyorsan égnek induló babszár találjon kapaszkodót. Babunk mindig van. Fehér gyöngybab, cirmos, leveshez való bab, lóbab, ragyogó fekete ördögbab, ez a legfinomabb zöldbabfőzeléknek. A krumplitövek közt gyorsan lefutó borsósorok. Az alsó sávban egy-egy sáv pattogatni való és főzni való csemegekukorica. A két összeszántott telek közti zárványban, ahol az újkrumplit évente ásni kezdjük, görög- és sárgadinnye. A széleken végig, zárva a telekhatárokat egy sor cirok söprűnek, a cirok termése a kiscsirkéké. Dolgozunk. Nem kérdés. Kezdődik a libapásztorkodással, a borsó- és babfejtéssel, a krumplipucolással, a gyomlálással. Ahogy telnek az évek, nő a feladatlista. A hónapok, az évszakok feladatlistája. Nem marad sok szabadidő. Maradt, de harmada se, mint amennyivel elbírnánk. A környéken egyetlen gyerek se unatkozik, nincs olyan, hogy ne tudna mit kezdeni magával, kivétel talán az orvos három fia, akik néha szórakozásból beállnak tavasszal kertet ásni, trágyát hordani. Kukoricát darálni, ami ugyancsak a kínzás egyik fajtája, de az orvos fiai erősödni akarnak, mi pedig hagyjuk, hadd erősödjenek darálás közben. Közben az iskolai normákat is hoznunk kell, hogy nézne ki, pedagógusgyerek, aki kihagyja a napi leckét, hebeg felelés közben. Tavasztól őszig hétköznap, vasárnap fél ötkor kelünk, hétre elvégezzük a kötelezőket, az állatok ellátását, a szükséges locsolást. Az állatok megszokják a reggeli idejét, ha fél hétkor kezdenénk, már állna a bál. Az egyik átkos munka a háromból a locsolás (a másik kettő: a soha véget nem érő téli fűrészelés, a soha véget nem érő tavaszi darálás). A locsolás a kerti munka büntetőtábora. Esőhiányban, kánikulában naponta kétszer, hajnalban és napnyugta után locsolunk. Kannával. Rózsafejes bádogkannával. Egyik kézben a teli kanna, másikban a teli vödör, futás. Ha nem szedi a lábát az embergyerek, és a szél se fúj, megeszik a szúnyogok. Így is megeszik, de nem annyira. Reggel a kiéhezett, fürge, éppen ébredő, este a nappali hőségtől bosszús szúnyogbandák elől menekülünk. A kút környékén, a paprika- és a paradicsomágyás mellett állnak lesben, mert tudják, a locsolás nem marad el. Nem maradhat el. A locsolás minőségével apánk mindig elégedetlen. Soha nem ázik át eléggé a föld. Beledugja az ujját, és ha nem is mondja, arcára írva, ez semmi. Szivattyú persze nincs. Kút van, kerekes kút, vödör, lánc, és négy darab egymás szintje alá igazított, csővel összekötött kétszáz literes hordó. �50 SZÉPIRODALOM Apám találmánya. Ciszternának nevezzük, mert ő annak nevezi, de nem ciszterna, mert a hivatalos ciszterna önmagát tölti fel mindenféle trükkökkel, csatornákon, vezetékeken át esővízzel. Az esővíz a lényeg, ami az égből érkezik. De minthogy esővízcsatornára nem telik, amíg gyerekek vagyunk, a négy hordó megtöltése, telehúzása napi kötelező. A friss, hideg kútvíz leforrázza a növényeket. Ezért a négy hordónak tele kell lennie a nap minden szakaszában, hogy langyosodjon a tartalmuk. A legfelső hordóba harminc vödör víz fért. Amikor a víz szintje eléri a csövet, átfolyik a következő kétszáz literesbe, abba is harminc vödör. És így tovább. Amikor a negyedik megtelik, felnyom egy piros fejű bóját, ami a kút mellől látható. A négy hordó alapállása a szintig töltve. Kivéve az esetet, amikor éppen locsolunk. Ha nincsenek tele, és nem állunk a kút mellett tekerve a fényes kereket, bűn. Soha nem kockáztatjuk. És egyébként is, elfogadjuk, amit az öreg mond, nem tehetünk mást. „Ha a Jóisten nem ad esőt, ad kutat.” Azért kelünk fél ötkor, néha korábban, hogy beleférjen az óra locsolás, és hogy visszatöltsük késődélutánra, estére a hordókat. Ráadásul a veteményes a szőlő alatt harminc méter. A dinnye – minden dinnyefészek egy-egy vödör – még messzebb. Amikor eső és szél, áldás az eső és a szél. Isteni áldás. Két-három óra tiszta nyereség a rövid huszonnégy órából. Hétkor iskolába. Negyven perc gyalogút. Anyánkkal és a két utca összes iskolás gyerekével. A reggeli egyetlen buszjárat hét óra ötre érkezik, ha jön. Busz vagy van, vagy nincs, egyszer jön, máskor kimarad. Ha késik, de már elindultunk a megállóból gyalog, felszed bennünket menetből. Ha nincs, negyed nyolctól nem várhatunk tovább, úgy fér a negyven perc becsöngetésig. Anyánk kikérdezi kutyagolás közben a házi feladatot, az időt hasznosan kell kitölteni. �RIPORT 51 ÁDÁM TAMÁS Sose halunk meg Interjú Koltai Róberttel Koltai Róbert (Budapest, 1943) Jászai Mari-díjas magyar színművész, filmrendező, érdemes művész. 1968-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Pályáját a kaposvári Csiky Gergely Színházban (ahova később többször visszatért) kezdte 1968-ban, majd következett a Pécsi Nemzeti Színház, a veszprémi Petőfi Színház, a Nemzeti Színház. 1995-től a József Attila Színház vendégművésze, 2002– 2005 között művészeti vezetője. A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban több darabban is látható. Az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar színházművész, országos ismertséget azonban filmszerepei, illetve filmrendezései biztosítottak számára. Hét könyve látott napvilágot. Azt mondja Koltai Róbert, szeretne még egy jó filmet csinálni, bár rengeteg a munkája, amelyek a koronavírus miatt kissé megakadtak. Folyóiratunknak elárult egy titkot: a legendás Indul a bakterház című film egyik jelenete Vecsésen készült, és mesébe illő, miként választott ki egyes helyszíneket a rendező. Koltai munkásságát tizennyolc kitüntetéssel jutalmazták, januárban pedig Balassagyarmaton átvehette a Madách-díjat. Ráadásul beválasztották a Halhatatlanok Társulatába. A karantén idején ki nem mozdult otthonról, most már óvatosan megteszi. Bizakodik, hogy hamarosan felléphet. Miként van az, hogy ízig-vérig budapestiként otthagyta a fővárost és a szüleivel együtt Dunaújvárosban kötött ki? �52 RIPORT Ezt a szüleimtől kellene megkérdeznie, én csak mentem, ahova az apukámat helyezték. Többször megfordultunk abban a városban. Szóval apám miatt történt minden. Ezek a váltások tizenhárom éves koromig lezajlottak, utána már Pesten éltünk. Mikor dőlt el, hogy ez a pálya az öné? Hogy a színjátszás túlír mindent? Hát még most sem dőlt el! Tipikus Koltai Róbert-szöveg! Van ebben valami igazság egyáltalán? Minden nap újrakezdődik minden, az élet a színpadon, a közönséggel való találkozás mindig sorsdöntő. Kaposvárt nem hagyhatjuk ki! Legendás volt az a színház! Pontosabban fogalmazva legendás lett. Az ország egyik legjobb színházává nőtte ki magát. Ebben tökéletesen egyetértünk, miként azt is tudom, hogy szerényen elhárítja, ha azt mondom, ebben önnek is komoly szerepe van. Mit tegyek ehhez hozzá? Többször visszahívták és igent mondott. Egyszerűen visszahúzott az a régvolt hangulat, az összetartás, a teljesítmény, a színvonal. Egy idő után miért lett szabadúszó? Szerencsére volt lehetőségem, hogy több színházban szerepeljek, és azt is megtehettem, hogy csak olyan szerepeket vállalok, amelyek tetszenek. Ez a szabadúszás előnye, akadtak nehézségeim a pályán, de ez nem tartozik azok közé. Tényleg Vecsésen vették fel az Indul a bakterház című legendás filmet? Ezt hallom mindenfelől. Az egyik kedvencem. Vecsésen legfeljebb egy jelenetet vettünk fel, abban sem én játszottam. Kik szerepelnek azokon a filmkockákon? Bánhidi Laci bácsi, meg a gyerek, Regős Bendegúz. És a többi jelenet? A filmet részben az ócsai falumúzeumban, részben a KunszentmiklósTass–Dunapataj-vasútvonal Szalkszentmárton és Dunavecse közötti Csabony nevű vasútállomásán forgatták, itt állt a bakterház. �RIPORT 53 Hogy választották ki a helyszínt? A rendező, Mihályfy Sanyi nagyon szerette a halászlét, és mindig vigyázott arra, hogy olyan helyen legyen a forgatás, ahol van a közelben egy jó halászcsárda. Ez egészen gyönyörűen alakul… Ez a színtiszta igazság! Ha már Vecsésnél tartunk, más szál is fűzi önt ide, ha jól sejtem. Kiss István. Az idősebb István is közel állt hozzám, a fiatalabb pedig a legjobb barátom volt. Együtt jártunk a Színművészeti Főiskolára. Olyannyira szoros kötelék volt ez, hogy még filmet is készített róluk. Akkor már nem éltek, sajnos, István fiatalon ment el. Önnek is köszönhető, hogy nem feledjük őket. Igen, róluk készült a Szamba című filmem. A főiskolás évekről, a papájáról, az amatőr színházi királyról. Szó, ami szó: nem volt egy jó ízlésű úr, mindenkin átcsörtetett, de az amatőr színjátszásban maradandót alkotott. És a fia? Egy érzékeny, hihetetlen érzelemgazdag, csodálatos ember és színész volt. Tudja, miért lett öngyilkos? Nem bírta a pálya gyűrődéseit. A Sose halunk meg című filmjét rengeteg ország megvette, mint Oscar-díj várományost emlegették. Ma már alapfilmnek számít. Kétségtelen, ez a filmem jutott a legmesszebb, de én minden filmemet szeretem. Emlékezetes azért is, mert ez volt az első rendezésem. Ön ír is, az elmúlt évben jelent meg a legújabb könyve. Hol én írok, hol más, mindegyik az életemről szól, a színészmesterség színes és komoly fordulatai idéződnek fel. A színészet mellett fontos az írás? Valahogy úgy alakult az élet, hogy én mindig sokfélét csináltam. Vajon ismerjük eléggé a színpadon fellépő Koltai Róbertet? A színházban a vígjátéki szerepek mellett komoly szerepek is vártak. Felléptem sorozatokban, huszonöt éve megy a József Attila Színházban A balfácán vacsorára című darab, amelyben főszerepet alakítok. Jelenleg kis �54 RIPORT pihenés van. A miniszter félrelép című darab is hosszú éveket élt meg. Film is készült belőle, ha még emlékszik rá. Melyik nagyobb kihívás: a színészet, az írás vagy a rendezés? Lehet különbséget tenni? Lehet, az a kérdés, mikor mi a feladat, ez a meghatározó. Amit örömmel csinál az ember és örömet tud okozni sokaknak, az a lényeg, az a boldogság. Mire készül, számíthatunk új filmre, új előadásra? Filmet is jó lenne még egyet csinálni így az élet vége felé. Csak ezt a végét hallgassa el! Sose halunk meg. Jól vagyok, azonban az idő nem pörög vissza. Rengeteg jó színházi munkám van, vár még rám néhány kihívás. Igaz, most le kellett állnom egy időre. Gondolom, a vírus miatt… A fiam már korábban szólt, ki ne mozduljak otthonról, majd ő megveszi, ami szükséges. Önkéntes karanténban voltam, bár semmi bajom. Mint a tévében is láthatták, mindenkit az otthonmaradásra biztatok. Legalább rendeztem az elmaradt dolgaimat. Azért most már friss levegőt is szívok. Bizakodó vagyok. Ha már az élet nevű nagy valamiről beszélünk, szerintem a könyvei nem fogják át a teljes életét. Semmibe se fér bele semmi. A könyveim elolvasása után azt vettük észre, mennyi minden kimaradt belőle, hogy még mennyi minden lenne, mennyi mindent kellene rögzítenünk. Meglepődött, amikor az új kitüntetésről, a Madách-díjról értesült? Mit tagadjam, meglepődtem, meghatódtam, nem számítottam rá. Mindig is nagyon tiszteltem Madáchot. �SZÉPIRODALOM 55 NYILAS ATILLA Communio Balatoniensis Ha Akarattyán bemegyek a vízbe, akárcsak térdig – bőrömhöz simul a háborítatlan reggeli hűs –, ugyanabban a tóban vagyok, mint ha Kenesén mentem volna be, az az egy-két öböl nem is elválaszt, inkább összeköt. És ha nézek távolabb – valahol ott lehet Almádi –, látom, hogy ugyanaz a tó szelídíti az északi part hullámvonalát, s a kilátást Tihany félszigete koronázza. Ennek a fényes egységnek bal kéz felé Siófok is része, oda már egészen közeliek az áldott zamárdi vizek, s a szántódi kiszögellés további távlatokat nyit – amit az ember csak sejt, azt nyilvánvalóvá teszi a hit –, arra húzódik a déli part további településeinek sora, mint láthatatlan viharjelzést, sugározzák az összetartozást, ott messze, rádobban a szív, Balatonfenyves hona, ifjúság remegő edénye, augusztus reménye, átellenben meg Szigliget, a mieinknek az volt a Paradicsom, Keszthely öblében Gyenesdiás családi strandja, s a Badacsonyon már jóval túl a szépemlékű Zánka, és onnan nem messze Akali, istenem, ó, Akali! Ugyanaz a víz, ha színe változik is, közös illata, selyme, s az egybefogó meghitt alak, az úrfelmutatás kelyhe! �SZÉPIRODALOM 56 NYILAS ATILLA Búcsú Balaton, Balaton, ígértél valamit, ezért volt nagy a hit rég elmúlt nyarakon. Balaton, Balaton, most foglak szavadon: élhessek szabadon, szépen és szabadon! Balaton, Balaton, érzésed hova lett? Izgalmad odalett, engedj most szabadon. �SZÉPIRODALOM 57 ZSIBÓI GERGELY Presszó, tej nélkül Tisztelgés Mándy Iván, a Kulikabát írója előtt Már napok óta ténferegtem ebben az irdatlan metropoliszban céltalanul, egyedül, a sűrű-szürke őszben, amikor végre ráakadtam… A cég, ahol dolgoztam, egy hétre küldött ide bizonyos munkák elvégzésére egy fiókvállalatához. A helyiek azonban nem vártak, nem is tudtak mit kezdeni velem, a munkát már korábban elvégezte helyettem valaki, s hiába jelentettük a központba, ott is csak hümmögtek: nem értik. Valami szervezési hiba történt; de hát egy ekkora konszernnél ez érthető is – nekem is be kellett látnom. Mindenesetre maradjak még, majd szólnak, ha valami munkát találnak számomra. Így lettem fölöslegessé. A hét letelte után sem térhettem haza; minden telefonhívásomra az volt a válasz: ne mozduljak a városból, de legyek elérhető! Kezdetben kielégített a szálloda kényelme, míg kitartott az otthonról hozott olvasnivaló – szenvedélyesen szeretek olvasni – de a könyvek fogytával egyre nyugtalanabb lettem, s az unalom rávett, hogy nyakamba vegyem az ismeretlen várost. Késő ősz volt éppen – hideg és nyirkos – nem sétálgathattam órákat a meghűlés veszélye nélkül, ezért be-betértem egy kávézóba egy presszóra, tej nélkül. Csakhogy itt sem üldögélhettem órák hosszat egy kihűlt fekete mellett bámulva a hozzám hasonlóan unatkozó pincéreket, az eső elől bemenekült párocskákat, a ráérős nyugdíjasokat, akiktől korban egyébként nem is igen különböztem. – Kellene egy-két jó könyv – jutottam el a felismerésig –, de a boltokban csupa puha fedelű, rikító lektűrt találni, semmi olyat, ami fél órán túl is ébren tartaná az érdeklődésemet. Így bolyongtam már egy ideje az idegen városban, mikor végre ráakadtam. Apró volt. Olyannyira apró, hogy először el is mentem mellette, s csak két kirakat múltán döbbentem rá, hogy ez az, amit kerestem. Persze, ekkor még ebben sem lehettem biztos, csupán a könyvek látványa fordított vissza, mert ezek a könyvek – kiáltott fel bennem a remény – egészen másmilyenek voltak, mint a nagy könyv-vágóhidak filléresei. Régi vászonkötések, megkopott aranyozású könyvgerincek hívogattak befelé a �58 SZÉPIRODALOM kicsiny antikváriumba. A nyíló ajtó csengőt hozott működésbe kedves-régimódian. Mint ahogy régimódi volt itt minden: a megfakult borítójú könyvek, a nehéz tölgyfa szekrények, az asztalok recsegő tonettszékei, az öreg kávégép. – Mert itt nemcsak könyvet árulunk! Egy kávé mellett nyugodtan leülhet a kedves vendég, és olvasgathat kedvére! – világosított fel a magam korabeli őszülő tulajdonos. Ahogy a napok teltek, egyre jobban éreztem itt magamat. Kezdetben nem maradtam sokáig, aztán ahogy a napok hetekké terebélyesedtek, gyakran már nyitáskor ott toporogtam a bejárat előtt. Megtehettem. Odahaza nem várt senki: feleségem, gyermekem sose volt, szüleim már régen a föld alatt, s egyéb rokonaim is úgy hullottak ki, mint odvas fogak egy elöregedő szájból. A központba még be-betelefonáltam, de csak az unalomig ismert mondatokat darálta egy fáradt titkárnő. Aztán egyszer hiába tárcsáztam. Az udvarias géphang arra figyelmeztetett, hogy a számhoz nem tartozik előfizető. De ez már hónapokkal az után történhetett, hogy rátaláltam a búvóhelyemre, de az sincs kizárva, hogy évekkel később. Ki tudhatná? Az idő néha olyan furcsán telik. Megvontam hát a vállam: talán az otthoni albérletemet is rég kiadták már másnak, a bútoraimat és a könyveimet elárverezték. Csak a könyveket sajnáltam, de hát azokra itt is nap mint nap ráleltem, vagyis tulajdonképpen nem veszítettem semmit. Persze, volt árnyoldala is annak, hogy ilyen elfeledetté váltam, hiszen ennem és valahol aludnom is kellett, de mivel életem során szinte semmire sem költöttem, egész komoly tőkém halmozódott fel. Beköltöztem tehát egy olcsó panzióba, teljes ellátással. Annyit én már nem élek, míg a pénzem nyakára hágok – gondoltam. A napjaim ettől kezdve megszokott rituálé szerint folytak. Nyitáskor – mint már említettem – ott lézengtem a bejáratnál. Pontosan 8 órakor beengedett a tulajdonos; köszöntöttük egymást. Aztán keresgéltem egy ideig a polcokon, majd a kiválasztott könyvvel kényelmesen elhelyezkedtem az asztalom mellett. Már volt saját asztalom. – Mit parancsol? – kérdezte a tulajdonos. – Egy presszót, tej nélkül, ha lesz szíves. És olvastam estig. – Záróra – közölte velem 7 óra 55 perckor. Elbúcsúztunk egymástól, aztán visszatértem a hideg és penészes falú panziószobámba, lefeküdtem, és másnap újrakezdődött minden. Beszélgettünk is néha – kialakult köztünk valami baráti meghittség. Talán a korunk miatt vagy a közös szenvedély, a könyvek okán, nem tudnám megmondani. Egyszer például megkérdezte, hogy miért jövök nap mint nap, s hogy miért nem térek haza? �SZÉPIRODALOM 59 – Mert itthon vagyok – bukott ki belőlem, s ennek igazsága annyira eltöltött, hogy nevethetnékem támadt. – Csak az a baj – mondtam elkomorodva –, néhanap az foglalkoztat, hogy nem vittem – ahogy mondani szokás – semmire az életben. – Mindenki betölti sorsát – legyintett, s olyan természetes s egyszersmind megnyugtató volt a mozdulat, hogy nem is jutott eszembe firtatni, hogyan gondolja. Folyt az idő észrevétlen, s csak az adott ijedelemre okot, hogy az oly biztosnak vélt anyagi hátterem lassacskán eltűnt, felolvadt. Hogy a pénz értéktelenedett-e el közben, vagy én kapaszkodtam túlságosan szívósan az életbe, már nehéz lenne megmondani, akárhogy is, de rá kellett döbbennem: nem lesz mit ennem, nem lesz hol aludnom, sőt – és ez érintett a legfájdalmasabban –, még a napi kávémat sem lesz miből kifizetnem. Ezt be is vallottam barátomnak. – Talán segíthetek – mondta, de hogy hogyan értette, nem sikerült rájönnöm. Beláttam: beosztással kell élnem, ha életmódomat folytatni szeretném: azaz alig ettem valamit. Bőröm már úgy kiszáradt, mint a papír; csontjaim kiütköztek alóla, s mintha derékszöget vettek volna fel. Ruhám feslett, mint az antikvárium könyveinek vászonborítása. Ezeken nem is ütköztem meg, azon annál inkább, hogy testemen apró fekete pettyek kezdtek megjelenni, amelyek lassacskán betűkké, szavakká, mondatokká álltak össze. Aztán egy este nem volt tovább! Mikor barátom bejelentette a zárórát, csak feküdtem tehetetlenül az asztalon. Ő odajött, felvett, és gondosan becsúsztatott két könyv közé, a polcra. Azóta itt élek egy Mandelstam-verseskötet és Heinrich Mann egyik regénye között – várva arra, hogy valaki, aki régi magamra emlékeztet, belép, leemel és belémolvas. Csak a napi kávé hiányzik. Tej nélkül. De az illatát azért érzem, s az sok mindenért kárpótol. �SZÉPIRODALOM 60 SZENTJÁNOSI CSABA Flórinak Tündér (igen, vannak tündérek), néma csendben ülünk az istentiszteleten – egy kislány bekiabálja: Flóra néni! Kiömlik az arcokra a mosoly tengere, így dobálja a tavasz is neki virágait, ahogy sok kis gyermeke (akiket tanít) szívük vágyait. Mikor Édesapám lassan 30 éve elment – Ő hozta vissza belém az életet, kezei tükreiben most is látom minden ősi mozdulatomat, Ő a Flóra, Kozmutza Flóráról kapta a nevét, áthangolta az életből vett adásaimat, az eső szemcseppjeitől jobban látnak a fák, a virágok, ő, mikor dolgozatot ír a főiskolán, gyerekeknek betűerdőt telepít a lapra, gyönyörű csapágygolyó-szemein átfordulnak gondolatai, valahogy képes megfogni a tél, az ősz kezét, Hundertwasser vonalaival Tejút-köröket ír le, köldökzsinórok: amik mentén megszületnek a színek, míg jön haza az Újlak utcába, és megnyomja a kapukódot, másképpen szólal meg a jelzés, mikor este a csillagok ráhintik a földre fényporukat, alattuk ott van léleknyomata a lányomnak. �SZÉPIRODALOM 61 SZENTJÁNOSI CSABA Lányom ajándéka Fejfájás. Rossz közérzet. Eldőltem fotelszékemen. Hallom, ahogy lányom kint a konyhában rendezkedik, mint a gondolatok ujjai, mikor rendet raknak az agyban, vagy az üvegfalú csönd mögött, ahogy Isten dolgainkat intézi. Orkánerejű szél. Küzd a bokor, de a szél folyamatosan az ablakpárkányba veri elzöldült fejét. Lányom mosogat. Főz. Hallom, ahogy az edények egymáshoz érnek, ahogy a víz a mosogatóhoz ér, a percek meg szaladnak a köztünk levő idő hídján. Egyszer ki kéne úgy aludnom magam, hogy két ébrenlétem összeérjen, de kalapácsokkal megdobált fejemben nyugalommal tölt el, ahogy Flóri tesz-vesz, rendet ad széteső világomnak, mintha kimerné a tengert, navigációs rendszert készítene róla a vízcseppek GPS-jeleinek segítségével. Én oroszlántestemet pihentetem, mancsom az elejtett napon van, míg lányom vízbe-tűzbe csomagolja ajándékát, nekünk. �QUERELA HUNGARIAE 62 PUTZ ORSOLYA Trianon: a metaforákban továbbhagyományozódó fájdalom A trianoni békeszerződés máig feldolgozatlan trauma a magyar nemzet életében. A feloldásához vezető út első lépéseként meg kell ismernünk, mi okozza magát a traumát: szembesülnünk kell azzal, ahogyan Trianonról gondolkodunk. A kognitív nyelvészet kitűnő módszert biztosít ehhez, azaz a Trianon-értelmezésben szerepet játszó fogalmi eszközök azonosításához. Cikkünkben feltárjuk, milyen logika szerint működnek a fogalmi metaforák, illetve bemutatjuk, hogy milyen keretek közé szorítják gondolkodásunkat. A Magyar Királyságtól területeket vesznek el: a trianoni békeszerződést illusztráló korabeli képek jelentős része a megállapodásnak ezt az aspektusát ábrázolja. Talán nem is gondolnánk, hogy e mögött az egyszerűnek tűnő értelmezési mód mögött milyen összetett kognitív folyamatok rejlenek. Ezeket a mentális műveleteket nem tudatosan működtetjük, sőt olyannyira automatikusak, hogy amint tudatossá tesszük, tehát kimondjuk őket, magától értetődőnek tűnnek. Az alábbiakban a trianoni békeszerződést ábrázoló korabeli képekből válogatunk és sorra vesszük az ezek értelmezéséhez szükséges kognitív mechanizmusokat. Végül azt vizsgáljuk, hogy ezeknek milyen hatása van a Trianonról való gondolkodásunkra. A térkép mint metafora A térképek analógiaalapú metaforák. A hagyománynak és társadalmi megegyezésnek köszönhető, hogy a húzott vonalakat határokként, a vonalak által kirajzolódó formákat országokként azonosítjuk. Egy ország területét, amely a fizikai valóságban bizonyos négyzetkilométert lefed, arányosan valamilyen felületre vetítjük, a rajzolt országhatárok a fizikai határoknak felelnek meg. Ezt a mentális megfeleltetést a fizikai valóságban létező országok és a térképen rajzoltak között csak azért hozhatjuk létre, �QUERELA HUNGARIAE 63 mert létezik elménkben a TÉRKÉP1 fogalmi keret és az azt felépítő metaforák (pl. EGY ORSZÁG TERÜLETE A FIZIKAI VALÓSÁGBAN, EGY VONALAK ÁLTAL HATÁROLT TERÜLET EGY ILLUSZTRÁCIÓN metafora). Vannak olyan illusztrációk, amelyek a felbomlott történelmi Magyarország térképét ábrázolják. Ezeknek az értelmezéséhez nem elegendő a TÉRKÉP metafora ismerete, hanem az EGÉSZ ÉS A RÉSZEK képi sémához kapcsolódó tudással is rendelkeznünk kell. A szemlélőnek fel kell ismernie, hogy ha (gondolatban) elmozdítjuk és egyesítjük a részeket, akkor azok az 1920 előtti Magyarország térképét adják ki. Ha viszont a részeket önmagukban tanulmányozzuk, akkor azokról a területekről van szó, amelyek az utódállamokhoz kerültek. Az utódállamok kifejezés maga is metaforikus konceptualizáció eredménye, ugyanis a CSALÁD metaforán alapul. A családi leszármazás szerint az embereknek vannak elődei és lehetnek utódai. Ezt a tudásunkat vetítjük rá az országokra is. Azon túlmenően, hogy ezeken az ábrákon az 1920 előtti és utáni Magyarország térképét azonosítjuk, egy folyamatot is látunk. Ehhez az ESEMÉNY sémát kell aktiválnunk elménkben. A folyamat három fázisból áll: 1. az 1920 előtti Magyarország területe egységes; 2. egy külső erő valamilyen cselekedettel megszünteti ezt az egységet (a területeket az az első képen megragadja, a második képen elveszi, a harmadik képen elvágja); 3. az 1920 előtti Magyarország területi egysége megszűnt. 1. ábra 1 A kognitív nyelvészeti konvencióknak megfelelően kiskapitálissal szedjük a fogalmi kereteket, metaforákat, metonímiákat és képi sémákat. �64 QUERELA HUNGARIAE A képek tehát azt az időbeli és térbeli változást rögzítik, ahogyan a trianoni döntés hatására megváltozott Magyarország helyzete. A figyelem minden esetben az állapotváltozás kiváltására irányul, vagyis arra a cselekedetre, amely Magyarország területének csökkenését előidézte. Vegyük sorra a területváltozás módjait. Magyarország területének megszerzése és megcsonkítása Az első képen kezeket látunk, amint nyúlnak Magyarország felé. Ezt úgy interpretáljuk, hogy az utódállamok darabokat vesznek el Magyarország területéből. Milyen mentális műveletekre van szükség, hogy ezt a magyarázatot létrehozzuk? Egyrészt a területeket kézzel veszik el a képaláírásban szereplő rablók, azaz a rablók kezei a rablás helyett jelennek meg. Ismernünk kell tehát a CSELEKVÉS ESZKÖZE (KEZEK) A CSELEKVÉS (RABLÁS) HELYETT metonímiát. Másrészt nem a kezek mint önálló akarattal rendelkező ágensek vesznek el valamit, hanem az emberek. Ebben az esetben tehát a személyt helyettesítjük a kezével (TESTRÉSZ A SZEMÉLY HELYETT metonímia). Végül, ha jobban átgondoljuk, a képen pusztán azt látjuk, ahogyan kezek nyúlnak Magyarország felé. Mi, a kép értelmezői tudjuk, hogy azért akarják megragadni az országot, hogy területeket vegyenek el belőle. Megszerezni valamit egy elvont szintű cselekedet, azonban megragadni egy tárgyat fizikailag lehetséges (MEGSZEREZNI EGY ORSZÁG TERÜLETÉT, FIZIKAILAG ELVENNI EGY TÁRGYAT metafora). 2. ábra �QUERELA HUNGARIAE 65 A második kép sokban hasonlít az elsőhöz, a különbség a részletekben rejlik. Fizikailag elvenni valamit komplex esemény: nyúlunk egy tárgyért, majd megfogjuk, ezt követően magunk felé mozdítjuk, végül megszerezzük azt. Ennek a komplex eseménynek az első-második fázisát rögzíti az első kép, a harmadikat a második kép. Tehát mindkettő a MEGSZEREZNI EGY ORSZÁG TERÜLETÉT, FIZIKAILAG ELVENNI EGY TÁRGYAT metaforát aktiválja az elménkben, azzal a különbséggel, hogy a fizikai elvételnek mint komplex tevékenységnek más-más eseményére fókuszálnak. Továbbá eltérést mutatnak abban is, hogy ki vagy mi cselekszik. A második képen nem kezek, hanem személyek mozdítanak el darabokat Magyarország területéből. Az utódállamok sztereotipikus alakjai metonimikusan a „területszerző” utódállamokat helyettesítik (EGY ORSZÁG SZTEREOTIPIKUS LAKOSA AZ ORSZÁG HELYETT metonímia). Ha azt kellene leírni, mit látunk a harmadik képen, azt mondanánk, hogy Magyarországot megcsonkítják: valaki késsel levág belőle egy darabot. Az értelmezésben szerepet játszó központi metafora a következő: EGY ORSZÁG TERÜLETÉNEK CSÖKKENTÉSE EGY TEST MEGCSONKÍTÁSA. A testnek Magyarország felel meg, a területcsökkentés eszközének – amely maga a békeszerződés – a kés, a csonkolást végző személynek az utódállamok vagy a döntéshozók. Magyarország területcsökkenésének korabeli ábrázolásmódjai közül a csonkítás hat a legintenzívebben a befogadó érzelmeire. Ennek az az egyik oka, hogy (a területszerzéshez és csatoláshoz képest) a csonkolás a legagresszívebb fizikai cselekedet. Ez okozza a legnagyobb fizikai fájdalmat a testnek. Emellett – mivel a beavatkozás Magyarország akarata ellenére történik – azt implikálja, hogy a csonkolást végző személy szándékosan akar fájdalmat és kárt okozni. 3. ábra �QUERELA HUNGARIAE 66 4. ábra A negyedik képről nem tudjuk meg, hogy mi okozta Magyarország területi egységének megbomlását. Csak az állapotváltozás tényére tudunk következtetni, vagyis arra, hogy a területek kikerültek Magyarország fennhatósága alól. Ez a fajta ábrázolásmód elrejti az aktív ágenst, vagyis azt a cselekvőt, aki elvette Magyarországtól a területeket. A kérdés már csak az, hogy ki ez az aktív ágens. Ki cselekszik? Az eddigiek során azt állítottuk, hogy Magyarországtól az utódállamok vesznek el területeket, ugyanis a kezek az utódállamok irányából nyúlnak felé és a területeket elvevő alakok az utódállamok sztereotipikus népviseletében vannak. Röviden: a képeken metonimikusan ők cselekszenek. Valójában azonban a trianoni békeszerződés határozta meg Magyarország új határait, nem az utódállamok „szerezték meg” ezeket a területeket. Ez az elgondolás egy metonímián és egy metaforán alapul. A metonímia a trianoni békeszerződés mint komplex esemény egyik aspektusát helyettesíti egy másikkal. Amit helyettesítünk: a békeszerződésben rögzítették Magyarország új határait, azaz hogy át kell adnia bizonyos területeket az utódállamoknak. Amivel helyettesítjük: az utódállamok területeket szereztek. A metonímián túlmenően az értelmezéshez egy metafora is szükséges, amely a szerzést fizikai tevékenységként képezi le. Megszerezni egy ország területét elvont cselekedet, amely a metafora szerint fizikai szinten úgy valósul meg, hogy valaki fizikailag vesz el egy tárgyat a másiktól. A metonímia és a metafora egyesítésével a következő metonímia alapú metaforát kapjuk: CSÖKKENTENI EGY ORSZÁG TERÜLETÉT, FIZIKAILAG ELVENNI EGY TÁRGYAT. Nem mindegy, ki birtokolja a területeket Láthatjuk, hogy a képekben az a közös, hogy Magyarország területeket veszít azért, mert az utódállamok azokat elveszik tőle. Más szóval, Magyarország bizonyos területei 1920 után az utódállamok birtokába kerül- �QUERELA HUNGARIAE 67 nek. Ahhoz, hogy ezt a mechanizmust értelmezni tudjuk, ismernünk kell a HATALOMMAL RENDELKEZNI VALAMI FELETT, BIRTOKOLNI VALAMIT metaforát, ami ebben az esetben: HATALOMMAL RENDELKEZNI EGY ORSZÁG FELETT, BIRTOKOLNI EGY ORSZÁG TERÜLETÉT. A metafora szerint minél több területet birtokol (irányít) egy állam, annál erősebb. Ebből adódóan az országok arra törekszenek, hogy minél több területet birtokoljanak (irányítsanak), azaz vegyenek el (szerezzenek meg) másoktól. A metafora tehát azt implikálja, hogy az utódállamok célja és érdeke, hogy minél nagyobb területet vegyenek el Magyarországtól, ami nyilván sérti Magyarország érdekeit. Ezt az ellentétet, viszony- és érdekrendszert támasztja alá az első kép címében a rabló kifejezés is (az utódállamok a rablók, Magyarország a kirablott). Az utódállamok területszerző mohóságáról kialakított kép két korábbi eseményben is gyökerezhet. Egyrészt az 1919-es háborúk (magyar-román háború, északi hadjárat), amelyek során az utódállamok fizikailag megszállták Magyarországot. Másrészt az 1919es béketárgyalások, amikor egyes utódállamok a megvalósultnál sokkal nagyobb területigénnyel léptek fel. Magyarország perspektívája Ahogy már korábban is szó volt róla, a Magyarország 1920-as helyzetében bekövetkezett változás két szereplőt feltételez: egy aktív ágenst (utódállamok) és egy passzív elszenvedőt (Magyarország). Az előbbi területeket szerez, rabol, míg az utóbbi területeket veszít, kifosztják. A folyamat konceptualizálásában résztvevő SZERZÉS és RABLÁS fogalmi keretek képesek arra, hogy a trianoni békeszerződést Magyarország perspektívájából veszteségként értékeljék. A képek a figyelmet az 1920 előtti és utáni Magyarország területének különbségére irányítják: a későbbi területe lényegesen kisebb, mint a Magyar Királyságé volt, ami azt implikálja, hogy az ország méretének csökkenésével csökkent az ország politikai, gazdasági stb. pozíciója és hatalma is Európában. Másrészt a képek azt hangsúlyozzák, hogy ezt a Magyarország számára előnytelen változást az utódállamok okozták, tehát komoly veszteséget okoztak Magyarországnak. A fent bemutatott fogalmi eszközök (fogalmi keretek, metaforák, metonímiák) tehát a magyarok perspektívájából látják és láttatják az eseményeket. Ezeknek hatására a Magyarország életében bekövetkezett változást kizárólag veszteségként, az utódállamok pedig szándékos károkozóként értékelhetők. Ezt az értelmezést tovább erősítik a képeken megjelenő nyelvi elemek (feliratok, címek) is. �68 QUERELA HUNGARIAE Kulturális tudás A bemutatott képeket nagyobb szellemi erőfeszítés nélkül értelmezni tudjuk. Ennek egyrészt az az oka, hogy a Trianonnal kapcsolatos fogalmi műveleteket automatikusan működtetjük, másrészt az, hogy ezek a Trianonnal kapcsolatos kulturális tudásunk szerves részei. Ennek a két tényezőnek van egy rendkívül fontos következménye: a bemutatott fogalmi metaforák tudattalanul aktiválhatják elménkben a Trianonnal kapcsolatos fogalmi rendszer2 elemeit. Egyszerűsítve, bármely Trianonnal kapcsolatos kép előhívhatja elménkben a fent bemutatott metaforákat. Tehát könnyen lehet, hogy a történelmi Magyarország térképét tartalmazó illusztráció szemlélése közben eszünkbe jutnak Magyarország területveszteségei, az utódállamok területszerzése, a Magyarországnak okozott kár stb. Ez annak ellenére is megtörténhet, hogy az ábrán nincsenek rajta se a területeket szerző kezek, se a csonkolást végző kés. Az elemzésből világossá vált, hogy a trauma konzerválásában a fogalmi metaforák is jelentős szerepet játszanak. Azzal, hogy a gondolkodásmód logikáját, a fogalmi eszközöket és működésüket azonosítottuk, elkezdtük a trauma feloldását. Kimondtuk, azaz tudatossá tettük azt, ami nem tudatos. A következő lépés annak elgondolása és megtervezése, hogy a Trianonnal kapcsolatos fogalmi rendszer ismeretében milyen fogalmi kereteket és metaforákat vezetünk be a probléma megoldására. Ennek egyik példája június 4-e újrakonceptualizálása. 2010-ben az országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, bevezetve ezzel az ÖSSZETARTOZÁS fogalmi keretet. Ezzel megkezdődött a GYÁSZ és TRAGÉDIA fogalmi kategóriákhoz kötődő negatív érzelmek feloldása és pozitív irányba történő elmozdítása. A képek forrása: https://kepkonyvtar.hu 2 A Trianonnal kapcsolatos fogalmi rendszert részletesen a Metaphor and national identity (2019) című könyvemben elemzem. �SZÉPIRODALOM 69 SZTASKÓ RICHARD Temetés Hiába próbálok fülelni, nem értem, mit mond. Távolabb kellene állnia a mikrofontól. És persze artikulálhatna is. Mentségére szolgáljon, eléggé fúj a szél, és azt hiszem, márciusban még egészen korai az ilyen viharos idő. Kiváltképp egy temetésen. De akkor is távolabb kellene állnia a mikrofontól. Úgy látom, a kántorasszonyt is mintha átjárná a szél. Egyik lábáról áthelyezi a súlyt a másikra, talán a cipője szorítja egy kissé. Ha legalább egy-két mondatot el tudnék csípni abból, amit a pap mond. Bár azzal se mennék sokra. Később majd úgyis azt mondják az öregasszonyok, lám a Péter atya milyen lelkiismeretes beszédet tartott, szavait átjárta a részvét és a kegyelet. A ravatalozóban meglehetősen hideg volt. Talán tízen vagy tizenketten állhattunk bent, egymás vállait érintve, a gyász könnyeivel arcunkon. Nekem az ajtó mellett jutott hely. Az előttem sorra belépők mind szenteltvízzel hintették meg a nyitott koporsóban fekvő, lepellel letakart testet (meglehetősen ritkán járok temetésre, nem ismerem a szokásokat, de hogy ne lógjak ki a sorból, én is hintettem hát a vízből). Az apró cseppek sötét foltot hagytak a világoskék szöveten. A lepel alatt összekulcsolt kezek körvonalaiból ismertem fel, hogy valóban elhunyt nagyanyám fekszik ott, s hogy valóban – megmásíthatatlanul – ez az ő temetése. Ha jól emlékszem, a felismerés pillanatában sírtam el magam először. Mintegy húsz percig álltunk a jégverem-hideg ravatalozóban. Emberek léptek be az ajtón, hintettek gépiesen, aztán léptek ki a szabadba. Néhányan a lepel alá is belestek, gondolom, hogy meggyőződjenek arról, tényleg jó helyen járnak. Mozdulni is alig volt erőm, nemhogy halott nagyanyám – vélhetően – fakó, szürke arcát nézegetni. Ami a ravatalozóban levő rokonaimat illeti: a nagyját nem is ismertem. Volt, aki csendben álldogált, volt, aki hangos és színpadias zokogás közepette tudatta velünk hatalmas fájdalmát. Húgom szederpiros arccal könnyezett mellettem némán. A pap legfeljebb háromméternyire áll előttem, de így sem akaródzik megértenem a mondandóját. Talán most lehet az a rész, amikor csupa jót és kedveset mond az elhunyt testvérünkről, véletlenül se bolygatva a kényes igazság darázsfészkét. Minden bizonnyal engem is majd kegyes ha- �70 SZÉPIRODALOM zugságok közepette löknek a föld alá, ha eljön az ideje. Az Úr színe előtt olyan mindegy, ki mit mond felettünk. Látom, a sírásók is unják magukat, nemcsak a háttérben ácsorgó falubeliek. Ritka egy szakadt, szürke zakót húztak fel ma délutánra, persze nem kizárt, valaha rendben lehetett az anyag, csak hát a sok ásás, lapátolás, gürcölés megviselte. Eléggé ide nem illő. De mit lehet ezen csodálkozni? Munkaruha, szabványgönc. Elkopik, elhasználódik, aztán úgyis felmosórongy lesz belőle vagy törlőkendő. Végül is nem divatbemutató ez, hanem temetés. Meglehet: nekik ezen a héten már a harmadik, negyedik. Biztos nem lesz izomlázuk az ásástól, hozzászoktak. És a mai napon – szerencséjükre – nem kellett fagyott földet mozgatniuk. A homok finoman szaladt föl az ásók tenyerére, itt-ott ugyan agyagosan, de mégiscsak úgy, ahogyan az a késő márciusi anyaföldtől elvárható. A halottaskocsi egészen rövid. A célnak természetesen megfelel, de olyan nevetséges. Főleg azokkal a koszorútartó rácsokkal. Pont úgy néz ki, mint az ablakosok teherautóin az üveglapoknak való támaszték. A koszorúkat gond nélkül felaggatják majd; szépen, sorban, semmi heveder, gumipók, szíj. A sofőr aztán finoman gyújtást ad, rálép a pedálra s végiggurul a kijelölt útvonalon: néhány méter előre, aztán egy gyengéd jobb kanyar, aztán megint egyenesen, végül egy újabb fordulat jobbra. Ott aztán meg kell állnia, a sírok között már nem férne el az autó. A koporsót kézben viszik majd tovább, egészen a sírig. Talán három perc lesz az út. Lassan és méltóságteljesen ebben a viharos szélben. Aznap péntek volt, amikor nagyanyám meghalt. Szerdán beszéltem vele utoljára telefonon, és azzal az ígérettel váltunk el, hogy majd szombaton újra beszélünk, s ha lehet, benézek hozzá a kórházba. Amikor megcsörrent a készülék és egy összetört hang hallatszott a vonal túlsó felén, már tudtam, pillanatokon belül hozzám is eljut a hír, amire hónapok óta lehetett számítani. Az a két szó, az a négy szótag – „Mama meghalt” – hirtelenjében mindent kiszakított belőlem. Aztán eszembe jutott, gyerekkoromban félve aludtam el esténként, ha lejöttünk a húgommal ide vidékre nyaralni, mert attól tartottam, mi lesz, ha reggel azt látom, még nem ébredt fel s lélegzetvétel nélkül hever az ágyon. A sors fintora, hogy napra pontosan tizenhét évvel anyám halála után halt meg. Soha nem tudta ép ésszel elviselni – mert nem is lehet –, hogy megadatott neki az a tragédia, hogy a saját lányát eltemesse. Aztán persze mi az, ami marad az ember után? Néhány használati tárgy, ruhák, étkészlet, amit megörököl a rokonság. A kihúzható ágy fölötti nagy szentképet biztos a húgom kapja, már korábban megígértette �SZÉPIRODALOM 71 nagyanyámmal, hogy ha-esetleg-majd-netalán-valamikor-a-távoli-jövőben-akkor-nem-lehetne-e. Dehogynem, most majd lehet. Én megelégszem egy bögrével is. Vagy az alumínium evőkanállal. A pap igazán befejezhetné már. Meddig húzza még? Jó volna egy cigit is elszívni vagy kettőt egy korsó hideg sör mellett. A húgom reszket, a vőlegénye tartja, ne essen össze. Apám itt áll balra, próbálja ő is megérteni Péter atyát, látom, hasonló sikerrel, mint én. A fejem elkezdett fájni. Ma még nem is ettem. Na, meg a szél. Csak nem csillapodik. Néhányan igazán eljöhettek volna az egyesülettől. Nagyanyám is csak addig volt jó nekik, amíg közel ötven évig mosta a kakucsi focisták ruháit; az agyvérzése után persze ki akarták dobni az egyszobás szolgálati lakásból, mondván, mi hasznát veszik egy félig lebénult, nyomorék öregasszonynak. Végül nagy kegyesen, mintegy szolgálatait elismervén, megengedték, hogy maradjon. Ennek is vagy kilenc éve már. Végre történik valami. Berakják a koporsót a lehetetlen méretű halottaskocsiba, kampókra aggatják a koszorúkat, az én kezemben meg nincsen virág, pedig lehet, illendő volna, a tenyereim izzadnak, ahogyan magam elé kulcsolom őket, megindulunk, némi homok szalad a cipőm orrára, felvehettem volna a feketét, de az töri a sarkamat, ez a barna meg nem passzol a nadrágomhoz, egy borotva is beleférhetett volna, valaki folyamatosan pofázik a hátam mögött, zavar, nem, inkább idegesít, lehetne halkabb is, vagy befoghatná, valamelyik rokonomat szidja, de erre most mi szükség van, miért most kell ezt ecsetelni, nem ráér majd temetés után, süt a nap, kisütött végre, nincsen már annyira hideg se, a szél igazán abbahagyhatná a tombolást, fáj tőle a fejem, a fülem, lobogtatja a kabátom, idehordja az autópálya forgalmas zaját, lassan sétálunk, egyik láb a másik után, cigarettafüst illata terjeng a levegőben, ki gyújtott rá, és miért pont most, és miért nem bírta ki ezt a pár percet, mindjárt vége, utána autóba szállunk, lesz valami tor, megiszom majd pár üveg sört, néhány felest, ha belefér, borral tompítok majd, ennél gyalázatosabb már nem is lehetnék, hogy viaskodnak odafent a madarak, szinte harcolnak a lebegéssel, már látom a sírt, sosem ismert mostoha nagyapámnak legalább többé nem kell egyedül várnia a feltámadást, barna cipőm orrán egyre több a mocsok. �SZÉPIRODALOM 72 BOTOS ZOLTÁN Szakítsatok ti is belőle! Minden hiábavalóságok közepette, amelytől nem tudok, de nem is akarok megszabadulni, ez egy álom volt. Az én álmom. Végül is oda jutottam, hogy leírom azzal a szándékkal, hogy másokkal megosszam. Ma is úgy gondolom, hogy valóságként éltem meg, és nem tudom elfelejteni azt a három mondatot, amelyet akkor hozzám intézett. Hogy elfelejtsem? Készségem sincs hozzá, hiszen ma is jólesően hallom, pedig már egy fél év is eltelt azóta. 2016-ban, a nyár elején történt, hogy balesetet szenvedtem. Kórházba kerültem. Az intenzív osztályra szállítottak. Összetört csontjaim és egyéb sérüléseim miatt fájdalmaim szinte elviselhetetlenek voltak. Saját halálomat kívántam, csak hogy megszabadulhassak kínjaitól. Mindezeket még tetézte az is, hogy nem tudtam elaludni. Az éjszakák végtelenül hosszúnak tűntek. A sötétség gyenge kék fényében figyeltem az infúziófolyadék szabályos csöpögését, és vigyáztam arra, nehogy mélyebb lélegzetet vegyek, mert az éles fájdalommal járt a bordáim között. Testembe, ahová csak lehetett, csöveket vezettek. Az intenzív osztály orvosai és ápolói nagyon jól tudják, hogy az ilyen betegeknek mi jár a fejükben. Így hát kikötöttek, számba egy műcsontot dugtak. Arra haraphattam. Akkor már vagy tíz napja nem aludtam. A hosszú ébrenlétektől és a fájdalmaktól elgyötörten testem végre mély álomba zuhant. Megkönnyebbültem. Talán egy hívó szóra felkeltem ágyamból, és elindultam a teraszra nyíló ajtó felé. Lépteim könnyűek, súlytalanok voltak. Félrehúztam az üvegajtót, és kiléptem a teraszra. Máris éreztem az éjszaka friss és hűvös szelét. Összehúztam magamon a fürdőköpenyem, nehogy a szél be tudjon bújni a köpenyem alá. Egy keskeny vaslépcsőt láttam magam előtt, ami felfelé vezetett. A lépcső mindkét oldalát vaskorlát zárta le. A lépcsősor bal oldalán óriási fenyőfa rönkök négyes sorban egymásra rakva, a lépcső aljától egészen a tetejéig. A farönkök felém eső részén ceruzaszerűen hegyesre voltak faragva. Közöttük víz csordogált. A tetején egy tiszta vizű folyó nagy sebességgel zúdult alá. Úgy gondoltam akkor, hogy a Vág folyó felső folyásánál vagyok, és itt a kórház is. �SZÉPIRODALOM 73 Ez a tiszta víz olyan, mint egy szerelmes ifjú, aki rohan a randevúja felé. Buckákon és köveken át csak siet, a találkozás közeledtével vágya fokozódik, alig várja, hogy szerelme magába fogadja őt. Ösztönös elragadtatás ez mindkettejük részéről, amely az egyesülés pillanatában melengető érzést, majd megbékélést hoz. Vízpermet szórta tele a lépcsősort, így nekem is jutott belőle. A lépcsősor tetejénél a folyó jobbra kiszélesedett, és errefelé folytatódott a vasjárda. Ahogy a lépcsősor tetejére értem, nekem háttal állva egy férfialakot láttam. Lábai alatt egy henger alakú hirdetőoszlop forgott, amit ő hajtott a lábaival, a víz sebességének megfelelően. Látni szerettem volna ezt az alakot, ezért egy pár lépést jobbra kellett mennem. Végre rápillantottam. Jézust láttam magam előtt. Itt áll előttem ez a mennyei lény, akinek a látványa áttörte bennem azt a korlátozottságot, amely engem tőle és Istentől távol tartott. Katolikus neveltetésem ellenére nem hittem a teremtéselméletben a tudomány eddigi fejlődése és olvasottságom okán. De most elszégyelltem magam. Olvasottságom és képességeim miatti fennhéjázásom ebben a pillanatban sáros porrá változott. Mintha már várt volna, és rám nézett. Arca szép volt és nyugodt. Hosszú fekete haja simára fésült, és a válláig ért. Gondozott körszakállt viselt. Bordó, hosszú köpenyének széles gallérja világosabb volt. Szépsége, ápolt külseje és nyugalma egész testemet áthatotta, könnyűvé tette. Néztem őt, ahogyan lépteivel hajtotta ezt a hengert. Keresztbe font karjait köpenyének széles ujjai alá rejtette. Rám nézett és a következőket mondta: – Ne félj! Vigyázok rád! Meg fogsz gyógyulni! Ezzel a három határozott mondattal szólt hozzám, amit még most is hallok. Azon a fekvő, henger alakú hirdetőoszlopon, amit ő továbbra is hajtott, egy nagy méretű kép volt szépen körbekasírozva. A kép őt ábrázolta. Már elindultam visszafelé, amikor újra megszólalt. – Várj még egy kicsit! – szólt nyugodt hangján. – Látod azt a nagy hirdetőoszlopot a vízen forogva? Megfordultam, és egy kicsit távolabb valóban láttam egy nagyobb hengert, amit a víz forgatott, rajta egy nagyobb méretű plakát, ami szintén ugyanúgy Jézust ábrázolta. Újra megszólalt. – Szakíts magadnak abból a plakátból, amilyen nagyot csak tudsz, mert az a kép 24 karátos aranyból van. Odamentem. Egyik végén sikerült is megbontanom ezt a képet, és egy jókora darabot szakítottam belőle. A �SZÉPIRODALOM 74 mellemre hajtva összegyűrtem, és magam előtt tartva elindultam a kórterem felé. Jézus újra megszólított: – Ezt add el, fogsz kapni érte 179.000 Ft-ot! Szólj még a barátaidnak, ismerőseidnek, ők is szakítsanak belőle! Többet nem szólt. Visszaérve az ágyamhoz lefeküdtem. Már délelőtt volt, amikor felébredtem… Kedves barátaim, szakítsatok ti is belőle! Utólag otthon összeszámoltuk a kórház miatt elköltözött pénzt, és az összeg nagyjából egyezett. Farkas András: Kaszáló öreg �SZÉPIRODALOM 75 SIMEK VALÉRIA Erőt adott Szüleimnek Földrögökkel küzdöttetek feszülő karotok erejével. Lebomlott jobbágykék fala az időnek… Szavatokat szél vitte, teleszívtátok tüdőtöket a bakonyi dombok levegőjével. Fölétek magasodtak munkáitokban a nappalok, s haza vezettek a fejkendős esték. Éjszaka gyermekeitek szuszogásának éltető dallama adott erőt a másnapi induláshoz. Nem volt megállás, a természet tette a dolgát, diktálta az ütemet. Kaszád suhogása aratásokon, réteken elszállt. Ablakotokon a fiatalság derűje bevilágított, erőt adott a történelem hullámzó talaján. A völgy teknőjében Útjaid mindig oda vezettek vissza, ahol ujjaidról cseppent a hajnal, és beleoldódott a délelőtt nyüzsgésébe. A völgy teknőjében dagasztottál, reggel már az illatozó kenyeret szelted az éhes gyerekszájaknak. Az üstben rotyogó lekvárra az éjfél borította vékony celofánját. A stelázsi polcain befőttek, lekvárok leselkedtek, melyikük viszi tovább édes ízét a tavasz felé. �PALÓC KONYHA 76 Nagy Zsófia konyhája Négy recept – négy történet Keminmagos rántott leves Hozzávalók: 2 ek. zsír, 3 ek. liszt, 1 fej vöröshagyma, 1 ek. köménymag, 2 tojás, 1 ek. pirospaprika, só ízlés szerint. A zsírral és a liszttel rózsaszín rántást készítünk, beleszórjuk a keminmagot, azzal együtt 1-2 percig pirítjuk. Felengedjük kb. 1,5 liter hideg vízzel, beletesszük a hagymát és megsózzuk. Miután a hagyma megfőtt, kivesszük a levesből. A kész levesbe belehabarjuk a tojást és a pirospaprikát. Pirított kenyérkockákkal tálaljuk. Ez a leves nagyon egyszerű, gyorsan elkészíthető, hétköznapi leves volt, amit a nagyi főleg nyáron szokott készíteni, mert nem jutott idő a hosszantartó ételek elkészítésére, hiszen szinte egész nyáron a földeken dolgozott. Mindig arra törekedett, hogy a leves ízletes legyen, de nem túlságosan fűszeres. Erre a levesre is ez volt a jellemző, hogy a köménymag ízét kellőképpen lehessen érezni. Eredetileg pirított kenyérkockákkal tálalta, de mikor nem volt elég ideje, friss kenyérrel fogyasztottuk. Görhöny (kukoricalepény) 1 liter finom szemcsézetű kukoricadara, 4 ek. cukor, zsír, tej, forró víz, só. A daralékot leforrázzuk, legalább 3−4 óra hosszat állni hagyjuk. Utána hozzákeverünk 4 ek. cukrot, pici sót, 2 evőkanálnyi zsírt, és annyi tejet, hogy a masszát könnyen lehessen a tepsibe önteni. A tepsit előtte vékonyan kizsírozzuk. Amikor édességre vágytam, a nagyi ezt gyorsan elkészítette, nyáron kimagozott cseresznyét, piszkét dobált a tészta tetejére, télen pedig cseresznyevagy szilvabefőttet. Egy csésze tej mellé kiváló uzsonna volt. Hajtogatott tepertős pogácsa Hozzávalók: 50 dkg sima liszt, 4 dkg élesztő, 2 dl tej, 3 ek. bor, 1 ek. cukor, 5 dkg zsír, 35 dkg tepertő, ízlés szerint só. �PALÓC KONYHA 77 A lisztet a sóval, a zsírral, a borral és a langyos cukros tejben felfuttatott élesztővel jól kidolgozzuk, majd a duplájára kelesztjük. A megkelt tésztát fél cm-es vastagra nyújtjuk, és rákenjük a felmelegített tepertőt. Összehajtogatjuk, és 15 percig hagyjuk pihenni. Ezt a folyamatot még kétszer megismételjük, bevárva a pihenési időt (így lesz réteges a pogácsa). A végén a tésztát fél cm-es vastagságúra kinyújtjuk, éles késsel bekockázzuk, majd pogácsaszaggatóval közepes nagyságúra kiszaggatjuk. Forró sütőben szép pirosra sütjük őket. Amikor kisültek, a tetejüket olvasztott zsírral megkenjük és letakarjuk. Ez a pogácsa a kedvenc pogácsák közé tartozott. Melegen, hidegen egyaránt finom volt. Legtöbbször akkor vittük magunkkal, amikor a szőlőhegyre mentünk dolgozni. A kiserdőn mentünk keresztül a hegyre, ahová egy keskeny ösvény vezetett. Emlékszem, nagy kövek is voltak az erdőben (de ez jellemző volt a falura, valamikor kőbánya is volt itt), és persze szebbnél szebb illatos mezei virágok. Hát ilyen nagy (kedvenc) kövön szoktunk megpihenni a nagyival. Természetesen előkerült a hátyikosárból a pogácsa. Amíg én majszolgattam a pogácsát, a nagyi sem tétlenkedett. A szép mezei virágokból koszorút készített a fejemre. Így még nagyobb örömmel folytattam az utat, elfeledve a fáradságot. Hiszen olyan hosszú út vezetett a szőlőhegyre, hogy mire odaértünk, már akkor fáradtak voltunk. Szilvás gombóc 1 kg krumplit héjában megfőzünk, megtisztítjuk, és krumplinyomón átnyomjuk. Hozzáadunk kb. 25 dkg sima lisztet, pici sót, 1 tojást, 2 ek. zsírt és jól összegyúrjuk. Kb. 4 mm vastagságúra kinyújtjuk és 8−10 cm-es kockákra vágjuk. Mindegyikre 1 szem (vagy fél) szilvát teszünk és megszórjuk fahéjjal. Lisztezett tenyérrel gombócokat formálunk belőlük. Sós, lobogó vízben kifőzzük, majd zsíron pirított zsemlemorzsában vagy cukros, darált mákban megforgatjuk. Nagyon laktató, finom étel, amiből gyerekként nem győztünk kiférni. Pl. a keminmagos leves után, második fogásként kiválóan megállta a helyét. Amikor a gombóc elkészült, elkaptuk a tálat (egy tálból ettünk), és versenyeztünk, ki bír több gombócot megenni. Ilyen laktató étel után még segíteni sem akaródzott. Először meg kellett pihenni, hogy bírjunk emészteni. Ilyenkor ledőltünk a sezlonyra pihenni, egy óra volt a kötelező pihenő, és utána folytattuk a munkát. �KÉPZŐMŰVÉSZET 78 NAGY LÁSZLÓ A balassagyarmati magángalériás Beszélgetés Fricska Évával Balassagyarmatról indult és oda érkezett vissza, igaz, sok év után. A hazatérés remélhetőleg végleges, hiszen Palócország fővárosa (is) egyre kevésbé nélkülözheti a kultúrához, művészetekhez kötődő értelmiségit, különösen olyan valakit, ki a múzsák kedvelőit saját otthonába invitálja. Majdnem szó szerint, hiszen az ARTÉRIA otthonául szolgáló épületet megvásárolta és saját költségére felújította. Fricska Éva, a visszatérő, tanulmányait a balassagyarmati Bajcsy úti általános iskolában kezdte, majd a Balassi Bálint Gimnázium angol nyelvi tagozatán folytatta, 1982-ben érettségizett. Felsőfokú tanulmányait megszakítva az Atlanti-óceánt átszelő vargabetűt tett, barátjával az USA-ban telepedett le. A honvágya azonban egyre csillapíthatatlanabb lett, bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy két gyermekével végleg hazatért. Immár hazai földön a humán területek, a kultúra, a nyelvtanítás vonzotta, volt filmszinkron-dramaturg, filmek nyelvi fordítója, hazai filmsorozat angol nyelvű történetírója, szakfordító, szabadúszó nyelvtanár, közben szociálpedagógus diplomát is szerzett. A fővárosi éveket követően Balassagyarmaton telepedett le, megtalálva mindazt, amit tervezett magának, és amit szeret: „képzőművészet, zene, irodalom, versek, és persze angol, meg egy kert…”. Ez irányú kedvteléseinek színtere egy lerobbant gyarmati vendéglátóipari egységből átalakított, minikertben végződő kulturális műhely lett. Az ARTÉRIA 2019-es létrehozása remélhetőleg szülővárosában tartja a galéria tulajdonosát, Fricska Évát. 2019 nyarán nyitotta meg Balassagyarmat városközpontja közelében az ARTÉRIA Galériát, Klubot és Nyelviskolát. Azóta egymást követik a Balassa utcai több- �KÉPZŐMŰVÉSZET 79 funkciós magánkultúrműhelyben a kiállítások, koncertek, irodalmi estek. Összeadta már, hány eseményt rendezett? Még nem, de itt az alkalom… Március végével 23 lett volna – a koronavírus-járvány miatt azonban az utolsó három programot törölni kellett, így bő fél év alatt 20 eseményt rendeztem.1 Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a kiállító festőművészeknek, zenei előadóknak, íróknak, költőknek, rendezőknek, akik nevüket adták az ARTÉRIA jó híréhez. Állami, önkormányzati forrásokból gazdálkodó kulturális intézménynek is becsületére válna ilyen aktivizmus. Genius loci, a hely, a szülőváros szelleme inspirálja vagy netán valami más? Ez is, az is. Nyilván sokat számít a hely szeretete, az, hogy ebben a városban, a házunkban teljes lelki békében élek. Sokfelé laktam, laktunk, de pár éve tisztult le bennem igazán, hogy én itt vagyok itthon, itt tudok kiteljesedni. Másrészt az ARTÉRIA számomra egy szent hely. Egy régi álom megvalósulásáról, megvalósításáról van szó, itt nekem küldetésem van, amit nagyon komolyan veszek. Igyekszem a hely nevéhez méltóan, önzetlen szeretettel támogatni a tehetséges alkotókat a kultúra különböző területeiről. Felemelő érzés osztozni egy-egy kulturális élmény örömében – ennek igazi értéke van, és hiszem, hogy ezzel tényleg szebbé tehetjük a világot. Azonban az érettségi utáni távozása és az ARTÉRIA Galéria megnyitása között jó pár év eltelt. Időtávban és földrajzi távolságban is. Több, mint egy évtizedet élt a tengeren túl. Milyen jó tapasztalatokat hozott Amerikából? Amerika hatalmas, gyönyörű ország, számomra feledhetetlen és példaértékű, ahogyan óvják, tisztelik a környező természetet (hétköznapi értelemben véve, sajnos nem kormányszinten). Nincsenek kerítések, így vidéken a kertvárosi részben gyakran találkozhatunk őzekkel, mókusokkal, mosómedvével. Fát csak akkor vágnak ki, ha nagyon indokolt. Az utolsó pár évben egy régimódi, elegáns bankfiókban dolgoztam, amit bővíteni szerettek volna. Toldani csak a hátsó kijárat felé volt lehetséges, viszont ott állt egy fácska. Míg nálunk gondolkodás nélkül kivágják azt, ami „útban van”, ott elvi kérdést csináltak abból, hogy a fa a helyén maradjon, és ne érje sérülés. Ennek eredményeképp szokatlan alakú, zegzugos lett a toldás, de nagyon büszke volt a vezetőség, hogy sikerült megmenteni a FÁT. Másrészt lenyűgözött az amerikaiak közvetlensége, figyelmessége, az, hogy bajban hihetetlen nagy az összefogás. Alig egy hete dolgoztam az 1 Az interjúra 2020 májusában került sor. �80 KÉPZŐMŰVÉSZET első munkahelyemen, amikor az egyik munkatársam nagycsaládi vacsorára invitált minket, csak hogy ne töltsük egymagunkban a Hálaadás napját. Emlékezetes a jogosítványom megszerzésének története is. Kaptam vizsgaidőpontot, csak éppen fogalmam sem volt, hogyan fogok levizsgázni, mert azon autóval és kísérővel kell megjelenni, és nekem egyik se volt. A vizsga előtt két nappal egy főiskolai tanárral beszélgettem továbbtanulás ügyében, és valahogy szóba került, hogy még nincs kocsim. Elmondtam neki dióhéjban, hogy készülök a vizsgára, csak van egy-két kisebb akadály... Legnagyobb meglepetésemre aznap este felhívott, hogy átbeszélték a párjával, szeretnének segíteni. A vizsganap reggelén megjelent a házunk előtt a tanár várandós felesége egy ötméteres kocsival, hagyott vezetni, gyakorolni vagy egy órát, aztán végigülte velem a KRESZ-vizsgát, kivárta a tesztvezetést, és miután minden sikerült – vizsga után fényképet készítettek és máris a kezemben volt a friss jogosítvány! –, hazavitt. Egyszerkétszer még beszéltünk telefonon, megköszöntem nekik, de azt is alig engedték. Ez csak természetes, mondták. Sajnos nem találkoztam velük többet, de amíg élek, hálás leszek nekik. Tetszett az is, hogy a középiskolai oktatás egységes – mindenki „high school”-ba jár (persze vannak drága magániskolák is), és utána lehet menni egyetemre vagy dolgozni és kitanulni egy szakmát. Így a későn érők sem vesztenek el lehetőségeket azáltal, hogy korán beskatulyázzák őket. Az is tetszett, hogy szinte minden munkaterületen hirdetnek ún. entry-level, gyakorlathoz nem kötött állásokat, mondván, hogy ezt a munkát egy értelmes ember egy-két hét alatt meg tudja tanulni, nem kell hozzá külön szakképzés vagy bizonyítvány. Sokféle munkát kipróbálhattam így, dolgoztam étteremben, áruházban, kórházban, kertészetben, de legtovább – nyolc évig – bankban. Amerikában természetes, hogy megannyi náció él együtt békés közösségben. Persze voltak/vannak szélsőséges megszólalások, de ritkán és elszigetelten. Összességében a tolerancia és egymás elfogadása a jellemző, ami harmonizál az én világlátásommal is. Végül a sokat emlegetett honvágyról, aminek a szele csak az utolsó években csapott meg igazán. Ebben nagyban közrejátszott, hogy jó ideig kerültük a kinti magyarok társaságát. Sajnos megtapasztaltuk, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévőket sokan kihasználták, becsapták. Szerencsére alakultak életre szóló barátságok is. Sokat jártunk például a New York-i Püski-Corvin könyvesboltba Ilus nénihez beszélgetni. Örült nekünk, mert a földink volt, Magyargécen élte gyermekéveit. Aztán a rend- �KÉPZŐMŰVÉSZET 81 szerváltás körül Püskiék bezártak és visszaköltöztek Magyarországra, amit akkor nem értettem, de később meg már nagyon is. A honvágy megdolgozta, az élet megedzette, talán mintegy ellentételül megkapta ezt a bizonyos „klubot”. Hiszen, ahogy múltkorában elmondta nekem: „…mindig is ott lebegett előttem, időnként kimondtam, vagy leírtam, vagy álmodtam róla, hogy milyen jó lenne... és egyszer csak ott volt a hely előttem, és megértettem, hogy tessék, itt van, csináld meg, ha annyira akarod”. Igen, ez így volt. Huszonévesen besétáltam egy amerikai kisvárosi kávézóba, ami megváltoztatott bennem valamit. Semmi különös nem volt a helyben, hosszú pult, egyszerű berendezés, a sarokban színpad. Egy nagy tábla hirdette, hogy aznap este Poetry Night (költői est) lesz, a hét többi napján pedig unplugged2 zenei estek váltogatják egymást. Furcsa pillanat volt, valami ismerős közelséget éreztem, hogy nekem közöm van ehhez a világhoz… Déjà vu volt, vagy a jövőbe láttam egy pillanatra…? Aztán teltek az évek, sok nagy változás követte egymást, de a klub gondolata végig ott maradt a háttérben, időnként kimondtam, vagy leírtam, vagy álmodtam róla, hogy milyen jó lenne… Öt éve is felmerült egy ilyen lehetőség Budapesten, de még nem álltam rá készen. 2018 őszén, miután visszaköltöztem Balassagyarmatra, csoportos nyelvoktatáshoz kerestem termet. Egy nap a Balassa utcában sétálva – ritkán jártam arra – elmentem egy kiadó üzlethelyiség mellett, és hirtelen jött egy érzés, hogy itt van az a hely… De mellélőttem, ez túl kicsi volt és drága. Pár ajtóval arrébb azonban árultak egy lerobbant kocsmát. Másnap megnéztem, és mit mondjak, borzasztó állapotban volt: beszakadt tető, bűzlő, salétromos falak, nem csoda, hogy senkinek sem kellett. Én viszont azonnal megláttam benne a lehetőséget: a pult helyére menne a színpad, a hosszú falakra mehetnek festmények (galéria), az udvar felé pedig belépnénk az üvegházba. Bár kértem egy kis gondolkodási időt, megértettem, hogy „tessék, itt van, csináld meg, ha annyira akarod”. A rengeteg munka sem riasztott el, sőt szárnyakat kaptam. Kilenc hónappal később pedig megszületett az ARTÉRIA. De azért maradjunk a realitások talaján, hogyan lehet egy galéria, egy magán kulturális műhely önfenntartó, amikor szinte mindent a pénz, a jövedelmezőség irányít. A kérdés Nógrádban különösen hangsúlyos, hiszen sajnálatosan zsugorodik a kultúra iránt érdeklődők tábora. Vagy másként látja? 2 Elektronikus hangszerek nélküli koncert. �82 KÉPZŐMŰVÉSZET Hamar szembesültem vele, hogy a klub fenntartása nem egyszerű feladat. Jelenleg a bevétel java nyelvoktatásból jön össze, ez az ARTÉRIA vezérfonala. Ami pedig a programokat, kiállításokat illeti, egyelőre jóval több a kiadás, mint ami időnként visszajön belőle. Ez majd idővel változni fog, de most még ott tartok, hogy rengeteg időt, pénzt és energiát fektetek a szervezésbe, reklámanyagok tervezésébe, nyomtatásába, terjesztésébe. Kiállítások esetén kurátori, rendezői munkát végzek a megnyitók megszervezése mellett; az irodalmi, zenei és hamarosan színházi programoknál a felsoroltak mellett biztosítanom kell a technikai eszközöket, a hangszert; a nézőteret be kell rendezni, aztán meg elpakolni. Ez túl sok feladat még egy „megszállottnak” is. Egyértelmű, hogy a fennmaradáshoz szükségem van/lesz a város és a megye, valamint magánszemélyek és műgyűjtők támogatására. Szemmel tartom a kulturális pályázatokat is, de KATA-s egyéni vállalkozóként eléggé leszűkül a lehetőségeim köre. Keresem a megoldásokat. Említette, hogy sajnos zsugorodik a kultúra iránt érdeklődők tábora Nógrádban. Talán igaz, én mégis bizakodom, optimista alkat vagyok. Miért másért nyitottam volna meg Nógrád megye egyetlen magángalériáját, összművészeti műhelyét? Én azt vallom, hogy türelmesnek kell lenni, ki kell várni, hogy beérjenek a dolgok. Idő kell ahhoz, hogy rendszeressé váljanak egyes programok, hogy terjedjen a klub híre, hogy ideszokjanak az emberek. Az ARTÉRIA kicsiny mérete egyben az erőssége is: mivel a befogadóképessége maximum 30 fő, ideális helyszíne lehet meghitt hangulatú irodalmi és zenei esteknek, kiállításmegnyitóknak, miniszínházi előadásoknak. Úgy gondolom, hogy az ARTÉRIA ki tudja szolgálni helyileg annak a keskeny, de a magaskultúra iránt elkötelezett társadalmi rétegnek az igényeit, amelyik ki van éhezve a minőségi kulturális újdonságokra. A megyei tendenciákkal ellentétben azt remélem, hogy hamarosan kialakul a törzsközönsége, bármilyen programról legyen is szó. Különösen elismerendő, hogy az ARTÉRIÁban a Nógrádban élő vagy ahhoz kötődő művészek fellépését, kiállítását, bemutatkozását segíti elő, sőt gyakorta ad lehetőséget a fiataloknak. Mi ez: stratégia, erős lokálpatriotizmus vagy mindkettő? Felújítás közben igen sok váratlan kihívással kellett szembenéznem, és gyakran viccelődtem, hogy jutalomként talán ráakadunk egy kincsesládára valamelyik rejtett zugban. Később értettem meg, hogy az ARTÉRIA maga a kincsesláda; az idelátogatók az ismertebb, kiforrott művészek mellett találkozhatnak olyan, a környezetünkben élő, polgári foglalkozású, ugyanakkor művészi oldalukról ismeretlen vagy csak szűk körben ismert, �KÉPZŐMŰVÉSZET 83 csendben, maguknak alkotó, rendkívül tehetséges emberekkel is. Fontos jelezni feléjük, hogy kíváncsiak vagyunk rájuk is, és elismerjük őket. A fiatal tehetségek támogatása az ARTÉRIA egyik fő feladata, küldetése. Anya vagyok, tanár vagyok, szociálpedagógus vagyok – értem a fiatalok világát, nagyon szeretem őket. Szerencsére sok fiatallal találkozom, főként a nyelvoktatáson keresztül. Általában hamar kiderítem, ha valamelyik fiatal fest, zenél vagy írogat szabadidejében. Mindig is kíváncsi voltam az ifjú tehetségekre, figyelemmel kísérem őket. Viszont azt is látom, hogy a jó adottság, a tehetség önmagában nem elég, muszáj fejleszteni, inspirálni, különben elvész. Ezt azért említem meg, mert januárban, a fiatal művészek csoportos kiállításának szervezése közben szembesültem azzal a megdöbbentő ténnyel, hogy a helyi középiskolák többségében megszüntették a művészeti oktatást. Nincs rajz, nincs zene/zenetörténeti ismeretek, a kortárs irodalommal sem terhelik túl a diákokat. Hatalmas hibának tartom! A tizenévesek a legfogékonyabbak az elmélyülésre, ilyenkor keresik a helyüket a világban, a művészeti nevelés az egyik leghatékonyabb személyiségfejlesztő eszköze lehetne az iskolának. Mégsem veszik komolyan. Ezt igyekszem azzal ellensúlyozni, megyei szinten persze, hogy mostantól az év első két hónapjában a fiatal tehetségeké lesz a főszerep az ARTÉRIÁban, nyaranta pedig művészeti alkotótábort szeretnék majd szervezni nekik. A képzőművészetben Balassagyarmat, Nógrád sosem nélkülözte a kvalitásos művészeket. Többek mellett említhetem egykori gimnáziumi rajztanárát, Farkas Andrást is, akinek most ünnepeljük születése 100. évfordulóját. Azonban korszakoktól függetlenül keveseknek sikerült az áttörés, a tartós országos hírnév. Megvalósulhat-e ez, ha nincs mögötte állami megrendelések sora vagy műgyűjtői tábor? Egyetértek, kiemelkedő képzőművészek élnek és éltek a városban, a megyében, illetve az egykori Nógrád vármegye területén. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy Farkas András tanítványa lehettem. Nemrégiben a fia, Farkas Gábor meghívására megtekinthettem a festőművész házát, dolgozószobáját, művészeti hagyatékát. Csodálatos világba csöppentem. Megállapodtunk Gáborral, hogy a városi emlékkiállítást követően az ARTÉRIÁban is bemutatunk olyan Farkas András-műveket, amelyeket még nem láthattak a látogatók sehol máshol. Úgy legyen! Az áttörésre, sikerre vonatkozó felvetés egy komplex kérdés. Miután megnyitottam a galériát/klubot, páran utaltak rá, hogy ez nem egy kifizetődő biznisz, okosabban is ki lehetett volna használni ezt az üzlethelyiséget. Az ilyen megjegyzések nálam süket fülekre találnak. Galériát, kulturá- �84 KÉPZŐMŰVÉSZET lis klubot nyitni ugyanis társadalmi felelősségvállalás, elköteleződés aziránt, hogy a helyi, környékbeli társadalom életszínvonalát emeljük, kulturális életét színesebbé tesszük. Az én motiváló erőm az, hogy kedvenc festőim, gondolkodóim életükben nélkülöztek, éheztek, kortársaik nem ismerték fel nagyságukat, hagyatékukra nem vigyáztak, és csak posztumusz kapták meg az elismerést, a hazai vagy éppen a világhírnevet. Ma is élnek közöttünk ilyen nagy tehetségek, a galériák feladata felkutatni, meghívni, bemutatni a tehetséges kortárs művészek munkáit. Az ARTÉRIA elkötelezett pártfogója a helyi, térségi, magyar kortárs művészetnek. A minőség mindegyik korban ott van. Tehát az áttörés, siker egyik kulcsa, hogy a műalkotásokat láthatóvá tegyük a közönség számára. A műgyűjtőknek szintén kulcsszerepe lehet egy-egy művész sikerében, ők meglátják, ha valamiben ott van az a bizonyos többlet. Gondoljunk Csontváry esetére: éhezett, kortársai bolondnak hitték, képeit kinevették. Hagyatékának csak az egyharmadát sikerült megmenteni, a többi barbár kezekbe került, tüzelőanyagként elégették őket, vagy krumpliszsáknak árulták a megfestett vásznakat a piacon… Itt látta meg véletlenül Gerlóczy Gedeon a remekműveket, gyorsan felvásárolta az összes „krumpliszsákot”, így lett a Csontváry-hagyaték megmentője. De vegyük például Balázs János esetét. Teljesen reménytelen helyzetű, nehéz sorsú alkotó, aki világhírnévre tesz szert. Ilyen is van. Élete utolsó éveiben felfedezik – Botos Zoltán festőművész barátja segíti ebben –, és megkapja az elismerést. A múzeumoknak és műgyűjtőknek hála, Balázs János értékes festményei épségben fennmaradtak, és időnként kiállítást is rendeznek belőlük. És még mindig az áttörésről és korabeli trendekről: mondhatnánk, hogy a ma alkotó művészeknek könnyebb dolguk van, mint valaha, mert könnyen tudják reklámozni magukat, műveiket megoszthatják a világhálón, vagy internetes nemzetközi műkereskedői portálokon keresztül árulhatják őket, ahol tényleg magas színvonalú alkotásokat láthatunk. Ebben a formában könnyű megmutatkozni, de pont ez a rendszer gyengesége is: túl sok a festőművész, túl nagy a választék, nehéz kiemelkedni. De hadd említsek meg egy másik modern trendet: képzőművészet a lakberendezés szolgálatában. A lakás berendezéséhez illő festmények készülnek rendelésre, előre meghatározott szempontok szerint. Furcsa módon sokan így lesznek népszerűek és gazdagodnak meg. Ezt nevezhetjük áttörésnek, sikernek? Mert szerintem nem. �KÉPZŐMŰVÉSZET 85 A műgyűjtői táborra azért céloztam, mert Párkányi Raab Péter az Örökség Kulturális Műhely estjén, éppen az Önnel folytatott beszélgetésben, a közelmúltban erről (is) sarkosan fogalmazott: „…a művészet elveszett, a művészetet elvették az emberektől. Akik a mai művészeti világbizniszt irányítják, azoknak valójában nincs szükségük arra, hogy a nézők kiállításokra járjanak, értsék és ismerjék a művészeket, műveket, sőt ezzel ellentétesek az érdekek. A »bizniszt« irányítók tehát… nem hozzáértőket kívánnak, hanem gyűjtőket, őket kívánják bevonni a pénzcsinálásba.” Péterrel hosszú idő után, Almásy-Balla Orsolya kiállításának megnyitóján találkoztunk, ugyanis ő mondta a megnyitó beszédet. Mikor belépett, és körülnézett a galériában, megjegyezte, hogy ezek a festmények a mai felfogás szerint nem számítanának kortársnak. Értem, hogy mire célzott Péter, neki nyilván van rálátása a dolgokra. Valóban, Orsi festményeiben valamiféle időtlen ártatlanság, tisztaság tükröződik. Ez ellentétes a mai világtrenddel, ahol globális méretű erők irányítanak minket, hogy mit vegyünk, mit együnk, mit gondoljunk, ki a fontos, mi a fontos, ki a tehetséges, vagy hogy mi számít kortárs művészetnek. De ennek az ördögi, világméretű manipulációnak nem kell, hogy feltétlen rabszolgái legyünk, mi magunk is szabhatunk határt, élhetünk a szabad akarat jogával, tudatosan kereshetjük az utat az igazhoz, a természeteshez. Gondoljunk arra, hogy az elnyomó rendszerekben általában felpezseg az underground kulturális élet. Vagy napjainkban a felgyorsult életmód ellenpólusaként egyre nagyobb tért hódít az úgynevezett slow food/slow life3 mozgalom. Úgy gondolom, hogy ez az egyensúlyra való törekvés a művészeti életre is igaz kell, hogy legyen. Hiába erőltetnek ránk valamit, hiába manipulálják a piacot, előbb-utóbb úgyis korrigálni fogja önmagát a rendszer, ha hamis elvekre épül. És még egy utolsó gondolat: ha vidéken (még) nem is, a budapesti múzeumok előtt szinte mindig kígyóznak a sorok. A Múzeumok Éjszakáján szintúgy. A galériákban pedig hiteles képet kaphatunk egy-egy kortárs alkotóról, gondolkodóról: ez vagyok én, ez foglalkoztat, én ilyennek látom a világot. Úgy érzem, van remény. Apropó, Nógrádban a képzőművészeti alkotásoknak vannak-e számontartott gyűjtői, bizonyára Ön „képben van” e téren. Természetesen nem neveket, tendenciákat várnék… 3 slow food – nyugodt, egészséges étkezés minőségi alapanyagokból, a fast food – gyorsétel ellentéte; slow life – szó szerint: lassú élet. A rohanó világ alternatíváját hirdető szemléletmód, lényege a lassítás, a jelenre figyelés, a mindennapi élet örömeinek tudatos megélése. �86 KÉPZŐMŰVÉSZET Ez az egyik olyan terület, amit még nem volt időm alaposabban körbejárni. Egy-két helybéli műgyűjtővel, illetve budapesti magángalériákkal tartom a kapcsolatot. Rendszeresen látogatom a kiállításokat, ősszel például a Palóc Múzeumban láthattunk nógrádi művészeket bemutató, magántulajdonban lévő festményekből rendezett kiállítást. Egyéni vállalkozóként, magángalériásként nincs kezemben megörökölt használati utasítás vagy forgatókönyv az ilyen jellegű lehetőségek felkutatásához, így a kapcsolati tőke és bizalom kiépítéséhez több időre lesz szükségem. De fontos, hogy nekem is bizonyítanom kell a gyűjtők felé, hogy komoly partner vagyok, kiállom az idők próbáját. Kedvez, hogy viszonylag kevés a kiállítóhely Nógrád megyében, ugyanakkor bővelkedünk magukat megmutatni kívánó művészekben, fiatal alkotókban. Igyekszem úgy alakítani az éves programot, hogy az önálló kiállítások mellett legyenek csoportos, tematikus tárlatok is, és olyan témákat tervezek választani, amelyek egyediek és érdekesek, hogy bevonzzam a látogatókat és gyűjtőket. Szerencsés találkozás, ha a galériatulajdonos és műgyűjtő jól megértik egymást, és hasonló az ízlésük. Párkányi Péter pesszimizmusát aligha oszthatja, hiszen csak optimista alkat lehet, aki magángalériát működtet a végeken. De eljöhet-e az idő, amikor irigyei üzletasszonyként tekinthetnek önre és nem megszállottként? Az üzleti világ, az „üzletelés” nem az én terepem, ahhoz én nem vagyok elég rámenős, becsapni sem tudnék senkit. Nyithattam volna bármit a klub helyén, mégis ezt a kiszámíthatatlanabbnak tűnő utat választottam, és senki se tudott volna lebeszélni róla – pedig próbáltak. Nyilván szeretnék megélni, jól megélni festmények értékesítéséből, és/vagy programszervezésből. Optimista vagyok, van rá esély a jövőben. De csak hogy legyen rálátása: sok-sok töprengés után döntöttem el, hogy kérek belépőjegyet a kiállításokra, mert valahogy vissza kell hoznom a kiadások legalább egy töredékét. Ezt a kis összeget – két gombóc fagyi árát – is pironkodva kérem el. De tény, hogy beleszakadni sem szeretnék. Akkor maradok megszállott? Én egyszerűen csak azt végzem, amire régóta készültem. Ez az életfeladatom. Remélem, hogy hozzá tudok járulni ahhoz, hogy Balassagyarmat, Nógrád megye még vonzóbb hely legyen. Hogy tapasztalja, az alkotót, művészt mennyire befolyásolja a siker, hírnév, a gazdasági „haszonelvűség” vagy a művészi önkifejezés, az alkotás maga mindent felülír/hat? Úgy látom, hogy az utóbbi érvényesül, azaz az alkotók, művészek teszik a „dolgukat”, belső indíttatásból alkotnak, függetlenül attól, hogy �KÉPZŐMŰVÉSZET 87 lesz kiállítás vagy sem, hogy elkel egy kép vagy sem. Az alkotás folyamata szent. A sikernek, hírnévnek, anyagi elismerésnek többnyire mindegyik képzőművész örülne, hiszen többségüknek polgári foglalkozása van, emellett folyik az alkotás. Ismerek olyan képzőművészt, aki rendszeresen kora hajnalban kel, csak hogy munka előtt legyen pár órája, amikor csendben tud alkotni. Ezt tudván még szebbnek látom a képeit. Nagyon egyedi az is, hogy kit mennyire vezet a gazdasági haszonelvűség. Van, aki nem szeretné eladni egyik alkotását sem, mások meg egyáltalán nem ragaszkodnak hozzájuk. Összefoglalva az a tapasztalatom, hogy a siker, ismertség, anyagi sikerek hiánya nem állít meg senkit abban, hogy alkosson. Minél erősebb a belső kép, a drive, annál kevésbé érzi az alkotó a kényszert, hogy megfeleljen másoknak. Csakis így tud hiteles maradni önmagához. Erről szól a minőségi kortárs képzőművészet. Kérdéseim javarészt a képzőművészetet érintették, hiszen a zenei koncertek, irodalmi estek alapvetően kiesnek az üzleti körön. Egyébként melyik művészeti ághoz a „legkönnyebb” kiállítót, fellépőt, közreműködőt találnia? Bevallhatja-e, Önhöz melyik áll a legközelebb? A zenei koncertek belépőjegyesek és a színházi programok is azok lesznek, hiszen honorálnom kell az előadókat, és felmerülnek szervezési, hirdetési költségek is. Az irodalmi estek ingyenesek, amolyan baráti estek, aminek megvan az a hátulütője, hogy így nem tudok tiszteletdíjat fizetni a költőknek, íróknak, közreműködőknek, de pályázattal talán áthidalható lesz ez is. Másrészt szerencsés helyzetben vagyok, mert Nógrád megye bővelkedik tehetségekben mindegyik művészeti területen. Nagyon sok az aktív, alkotó képzőművész Nógrádban, és mint említettem, viszonylag kevés a kiállítóhely. A fiatal alkotóknak is szeretnék egyre több bemutatkozási lehetőséget biztosítani, úgy, mint a naiv művészeknek, de ne feledkezzünk meg az emlékkiállításokról sem. Az irodalmi estekhez is viszonylag könnyű közreműködőket találni – hálás köszönet Handó Péter írónak a rengeteg segítségéért −, hiszen számos kortárs irodalmi kör működik a megyében: tartjuk a kapcsolatot a helyi Komjáthy Jenő Irodalmi Társaság, a salgótarjáni Balassi Bálint Asztaltársaság, a rétsági Spangár András Irodalmi Kör tagjaival vagy a Börzsönyi Helikont szerkesztő Karaffa Gyulával. Mellettük még ott vannak a saját útjukat járó írók, poéták, fiatal tehetségek… Zenei vonalon egyelőre a komolyzenei kamarakoncerteket szeretném rendszeresíteni, zseniális zongoraművésszel büszkélkedhet a város Kósa József személyében. Emellett felmerült olyan igény is, hogy zeneművészeti szakos hallgatók adnának vizsgakoncertet az ARTÉ- �88 KÉPZŐMŰVÉSZET RIÁban. Terveim között szerepel jazz- és amatőr akusztikus estek megszervezése, és csak egyeztetés kérdése, hogy mikor indul a lakásszínház, a filmklub, és még sorolhatnám… Mint láthatja, nekem mindhárom művészeti ág fontos, és pont ezért szeretem kombinálni őket – az összhatás sokszor páratlan. Balassagyarmatra való visszatérése óta igen rövid idő telt el, de készíthető már kezdeti összegzés benyomásairól? Annyit kapott a várostól, környezettől, mint amennyit adni próbált? De nézzünk más horizontok felé is, hogyan látja az ún. magaskultúra jelenét és jövőjét a lokalitásban és a megyén túl? Még kevés idő telt el nagyobb következtetések levonására, de annyit elmondhatok, hogy elégedett vagyok, inspirálva vagyok. Az ARTÉRIA neve ezalatt a rövid idő alatt fogalommá vált. Remélem, sokan érzik úgy, hogy érdemes volt eljönni egy-egy programra, megkapták azt a pluszt, amire vágytak. A magaskultúrára mindig lesz igény, kereslet az ördögi kommersz ellenében. Ez természetes. Hogy mekkora körben, az már más kérdés. Nem vagyunk túl sokan, de úgy tapasztalom, hogy elegen. Jó lenne minél több fiatalt is bevonni a közös munkába, hiszen nekik adjuk át majd a kulturális stafétabotot. �SZÉPIRODALOM JÓNA DÁVID Traktorkeréknyom a homokban Traktorkeréknyom a homokban, nem tudja, merre vezethetett az útja, de mintái lenyűgözik. Kiváltság. A szokásos helyén ül a konyhában, a forró kávé bögréjének karimáján a mutatóujjával köröz. A kanalát elnyelte saját örvénye. Azonosság. Azt álmodta, hogy kislány, és hogy a vihar előtt odakötötték a vitorla árbócához. Hogy ne sodorja el a hullám. Fázik, az éjszaka leizzadt, pizsamája nedves. Túlélés. Könyvtári könyv az asztalon, 1962-es kiadás, a lapok között egy préselt rózsa szorong, elvesztette selymét, színét, illatát, ahogy valószínű az is, aki egykor odarejtette, s ott felejtette. Beteljesülés. Traktorkeréknyom a homokban, nem tudja, merre vezethetett az útja, de mintái lenyűgözik. Kiváltság. 89 �SZÉPIRODALOM 90 Füleki Gábor Szüret Magasról csorog le a betelt augusztus végi fény érett-szikrás kévéje az ívesen hajló szőlődomb mélyzöld levélernyőire, mézédessé sűrűsödött szemű fürtjeire. Ottonel. Muskotályos zamatú napsárga csemege, borszőlőnek. És aranyszínű Chasselas (saszla), melyet ládákba szépen elrendezve illik szedni, a ritkább pirossaszla-sort rakva aranymetszetébe. Termett annyi, mint a rojt. Szüretelők víg társalkodása lengi be a balzsamos szellő simogatta szőlőt. Ez itt az igazi internet, ez az igazi facebook, blog és fórum. Itt minden információ kicserélődik, mit a kis- és nagyvilágban hallani. Hatkor érkeztek, szürkületi derengésből ébredő, rőt felhőfénysávos égboltú virradatban, zörgős, traktornyom-barázdás földúton zötyögő kivénhedt, köhögős UAZ-zal, amely tekintélyes kora ellenére is sikerrel birkózott meg gödörrel, pocsolyával, méteres gazokkal. Kedvizzító pálinka után munkához láttak a simogató hajnali napban. Némán nyisszannak a bemelegedő metszőollók, bemelegednek a nyirkos napkeltében még gémberedett ujjak, alig egy-egy szó hallatszik az álmos határban. Csak a vedrek öblös mélyére engedelmesen pottyanó szőlőfürtök puffanása, meg a ládázó Karcsi szuszogó cammogása hallatszik. Más dűlőkből is szüretkezdő hangfoszlányok szűrődnek át a szőlőbe. Nyolckor virslis-kolbászos, kenyeres-tejeskávés reggeli hozza meg az üdítő hangulatot, Paska Kati, a gazdasszony jókedéllyel tálal; az asszonyok – az idősebbje még szoknyásan-harisnyásan, a fiatalabbja már cicanadrágban – a tőkék alatt felfordított vedreken, ládákon ülve jóízűen falatoznak, s megindul fürge nyelvük is. Fél kilenckor ismét csattogni kezdenek a metszőollók, s a társalgás is megiramodik, többszólamú párbeszéddé terebélyesedik. Holnap hajnalban szentkúti búcsúra mennek közülük többen is az egykori piros téeszbusszal: minden évben a parókia szervezi ezt; fél hatkor indul. Visszarévednek a tavalyira: csodaszép idő volt, a mise is lélekemelően emlékezetes, s pikánsabb téma is akad: Sipkár Ancsa néni külön összecsukható széket vitt magával, pedig Mátraverebély kegyhelye bővelkedik szabadtéri széksorokban. – Minek viszi azt a széket, köd ellen? – kérdezi az éles nyelvű Bertu Sinci néni. �SZÉPIRODALOM 91 – Vajon idén is hozza-e? – évődik a testes Szocska Ilka. Végül Mogyorós Böske néni szájából megszületik a szentencia: – Fáj a lába, azon tud már csak ülnyi, mer’ alacsony. Ízületes a térgye. – Pirke Rozi is jön hónap, a nagyszájú, tavaly is vót, még a buszon is állandóan őtet hallani, a csúnya beszédjit, hacsaknem a többiek énekelnek. Úgy pletykálnak állandóan Zsufka Gizával, zeng belé a busz! – sápítozik a munkában megállva, még a kezét is kövér csípőjére téve Bacsko Mári. Nyiskite Maris éles hangja rádupláz a szélső sorból: – Boski Amál úgy tett nekem a múltkor, hogy ő még rájuk is szólt a buszon akkor, hogy: ,,Nem hagynák már abba? Hát ki kíváncsi erre?” – Majd Szentkúton leimádkozzák a sok káromkodást! – replikáz rá Sinci néni öblös orgánuma. Magasan jár már a Nap, megjön ereje, kiélesül fénye. Hajdan októbernovember jelentette a szüret időszakát, forrósodó éghajlatunkkal azonban az utóbbi évtizedekben szeptemberre, majd augusztus végére tolódott a szüret. Kezdődik a Csabagyöngyivel, az Irsai Olivérrel, folytatódik az Ottonellel, és sorban a többi, Chasselas, Kardinál, Kozma Pálné, Itália, Rizling, Kecskecsecsű, Blauburger, Otello. Kevés sárgaszőlő olyan sokágú, összetett intenzitással zamatos, mint a solymosi. Borvidékek vannak ugyan a mátrainál híresebbek, de mindig az itthoni szőlő csillámló zamatát éreztem a legtökéletesebbnek. A felizzó nappal nyelvesedik a pletyka is, egyre gyakrabban burran fel önfeledt hahota, érvek és vélemények csapnak össze sisteregve az egymással szemben, a sorok két oldalán álló párok között. A mondanivalók körmondatosulnak, olykor azonban lényegbe vágóan élessé tömörödnek, egyegy töltelékszóként alkalmazott kedélyes káromkodással fűszereződve. – A tévében láttam múltkor, milyen ügyesen csinálták a tornászlányok a spárgát! – említi fel Mári néni –, az én ízületeimmel aztán próbálhatnám... Már a buszra is nehezen szállok fel, azok bezzeg úgy hajlonganak, mint a gumi... – Az kéne azoknak, jönnének ide, kötni a vesszőre tőkére a spárgát egész nap, megtudnák, mi a munka! – tromfol rá az éles nyelvű Sinci néni – ebbe’ ment szét a mi kezünk meg az ízületeink...! – Meg ezt a sok lusta fránya mai kölyköt kéne ide kihajtani, azok is megtunnák, mi az, dógozni! Nem vóna mindnek ideje innya meg drogozni! – vet fel össztársadalmi problémát Kati gazdasszony. – Drogoznak, mert mindnek orvos az apja! – érvel rá Sinci néni. – Unatkoznak jódógukba’! – Meg bedobják a buliban a diszkóport, attól ilyen bolondok mind! – fokozza Nyiski Mariska. �92 SZÉPIRODALOM – Ezek-e?! Egész nap csak azt a rothadt mobilt nyomkodják, de köszönni, azt nem tudnak az utcán! Egynek sincs anyja, aki megnevelje! De százezer forintja mindnek van a szigetes koncertjegyre! Spórolni aztán nem tud egy se! Mi lesz ezekből, he...? – mélázik el kifakadása végén a sivár jövőt fürkészve Mogyorós Bözsi néne. – De milyenek ezek a mai szülők is? – kárál hozzá rozsdás hangján Mári nenő. – Két hete is mutatta a tévébe’, hogy elbarangolt a hároméves kisjány a vasúti sínen, még jó, hogy észrevette valaki, mer’ ha elüti a vonat, má’ rab vóna az annya... Nincs mit tenni. Romlott és felelőtlen a világ. – Hát az öreg Micku Terkával mi van má? Nem látom mostanában az útcán járkálni... – váltja el a témát az eddig csöndbe burkolózó Zsike mama. Szocska Ilka rákap a felvetésre: – Ó, hát maga azt se tudja? Nagyon beteg lett a múltkor, csudára lesoványodott a májával, besárgút, meg a szívire is műteni kéne. Kampó lesz má néki hamarosan. – Oszt a családja micsinál vele? – Horgyák kórházba, de nem nagyon érnek rá vele foglalkoznyi. Bevágják majd egy szeretetotthonba, mint a szegény Rinyu Bözsit is tavaly... – Jó’ van a’, hát ha nem tuggyák gondoznyi, emelgetnyi, micsinájjanak vele? Én nem akarok majd ám nyűg lenni senki hátán nyócvan évesen! – hevül bele Sinci néni. – Hát a Getyó Klári jár-e még napszámba, nem tudja? – kíváncsiskodik ollóját csattogtatva Mári néne. – Jár az, hogyne járna, le se lehetne kötözni! De mútkor is rosszul lett a szőlőbe a horolástól, egyszer úgy hozzák majd haza a tőke alól! Nem százas már asse... – harsog újra Sinci néni. – Én egyszer jól összevesztem vele, letagadta, hogy kölcsönt adtam neki, úgy felidegesített, az íz egye meg a fejit, azóta se szólunk! De egyszer még higgadtabb környezetben megmondom neki a magamét! – pöfög az emléktől dühösen Margit nenő. – Nekem ez nem újság, jóasszony! – kiabál egyetértőn át hozzá a szélső gordonosból Ilka. – Nekem kertszomszédom, oszt áthorojja a fődet a telekhatáron őhozzá! Hiába magyarázom neki, meszesedik már annak is az agya... – Olyan akkor, mint Sike Mari, mondom neki a mútkor, szát fel a buszra, hova megy avval a nagy hátyival? Aszongya, a lyányához, Nagyfügedre, átszáll majd Gyöngyösön a buszra. Mondom neki, a maga lyánya nem Fügeden lakik, hanem Vécsen! Az istennek se tudtam megértetni vele. Valami baja van már annak is, elme... – von sorspárhuzamot Pinte Julcsa hangvihara. �SZÉPIRODALOM 93 – Oszt elment Mari Fügedre? – kérdi Katus asszony. – El, oszt állítólag ott járkált a faluba’, végül a rendőrség hozta haza, mer’ szótak ott a népek, hogy fel-le kódorog egy idegen asszony az uccán... – Baj, ha mán valaki így van... csak az eszünk el ne menjen vénségünkre! – sopánkodik Zsike mámi. – Jó lenne, ha tudnánk, mi lesz velünk! – sóhajt fel megállva Nyismariska. – Nem tuggya azt senki előre! – torkolja le Márcsi kedélyesen. – Vagy az eszed megy el, vagy rákot kapsz! Annyi rákkeltő anyagot mutogatott most is a tévé, hogy miket tesznek bele az élelmiszerekbe, azt se tudjuk, mit eszünk meg. A biók meg drágák... – Ha belém jön a dög, úgyis belém jön! Ne egyé’, ne igyá’ semmit, oszt akkor majd örökké élsz! – vonja le az örökérvényű konzekvenciát Sinci késélesen. A vitát praktikus kérdés szakítja meg, Kata gazdasszony vág közbe: – Ki akar inni? Megyek vízér’! – Nekem hozhatsz! – Nekem is, szódát! – Jó híves, mer’ az árnyékba tettem! – fűzi hozzá Katus asszony. Jólesnek a kortyok. Pinte Julcsa megjegyzi: – Zsetri Panna meg balonokba’, üvegekbe’ vizet tart a szőlejébe, nem kell otthonról hoznia! Ebédszünet �94 SZÉPIRODALOM – Oszt egész nap azt a lúg vizet issza? – repül rá Sinci néne. – Meg is érdemli... – Legalább nem hűtyi ki a torkát, süsd meg... – bukkan fel Mári néniből a nevetés. – Asszonyok, most már vége a szép szőlőnek, a többit már zsákba szeggyük! – adja ki a parancsot a gazdaasszony. A puttonyozó Csóka Karcsinak is könnyebb így már a dolga. Haladnak is szépen, déli harangszóra jóval túlhaladnak a dűlő felén. Ebédhez terítenek. Kolbász, kenyér, főtt virsli, tőtés, lecsó és savanyúság kerül elő a szatyrokból. Jóízűen falatoznak ismét a szőlősládákon. Tizenkettő húszkor az ügybuzgó Mári néni már ültéből metszegetni kezdi a tőkéről a keze ügyébe eső fürtöket, pedig fél egyig tart az ebédszünet. – Nédd a Marit, mán szedi, mint a motolla – sustorognak Sinciék a túlsó oldalon. Hamarosan aztán követik is példáját: mindenki munkához lát. – Hű, de ritka itt, megugrunk! – Ritka szép, az biztos! – Van, akinek már szüretelőgép szedi a szőlejit, láttam a mútkor, hogy megy a soron az a nagy gép, ketten ülnek a tetejin, tíz perc alatt kiérnek a dűlőn, mi meg egész nap szedjük – újságolja Julcsa asszony. – Biztosang ócsóbb, de az ám csak leszíjja a szemeket, a csutkák meg rajta maradnak a tőkén, láttam utána, hogy ára jártam. Lészőlő lesz abból... – Jól mondja! Csak ez a jó hát, ahogy mi szedjük! Ahogy mindig is vót – összegzi Ilka a tanulságot. – Szedjenek szőlőt még maguknak is! – javallja Katus asszony. Szednek is, haladnak is iramosan, kettőre kiérnek a dűlőn, melyet árnyas, vén diófa zár. – Na, ezt a tőkét kerestük! – kiált fel Zsike mama. Negyedik fordulóra érkezik már az UAZ a sofőr Tatka Pista bácsival. Pakolódnak fel a szőlősládák hátul a platóra, míg a kocsi araszolva, megmegállva a sorok között komótosan döcög. Közben az asszonyok vedrekbe, ládákba vizet öntve elmossák jó munkát végzett, szőlőlétől ragadós metszőollóikat, érdes-bütykös öreg kezüket. Visszadöcögve a sorokba összeszedik batyujukat, szetterüket a tőkék alól, van, aki a szomszéd szőlőbe osonva guggolva még pisil egyet. Záróra. Elszámolás következik, a nap hivatalos berekesztése – mindenki megkapja jogos napszámját és a maradék ételcsomagot Kati gazdasszonytól. – Szép időnk volt máma, hál’Istennek megúsztuk eső nélkül, pedig tennap nagyon mondta! – összegez Márika néne. �SZÉPIRODALOM 95 – Tavaly én megáztam Boksárék szüretjin, oszt csuromvízben is szedni kellett! – mereng vissza Bözsi néni. – Nekem oszt mondhatná akárki, én nem áztatom magam senki kedvijér’, hogy utána hetekig táppézen legyek! Mentem vóna haza! – mondja ki a végszót Sinci néni. – Mi megyünk a tanyára mérni! – kiált végül közbe a gazdasszony, felkapaszkodva a szőlővel teli járműre. – Még egy személy befér! Ki jön velünk? – Én ára lakom! – csap le rögtön Sinci asszony az ajánlatra. – Gyűjjön akkor! Sinci néni felkászmálódik, hátyiját is bedobja a lábához. – Na, Isten áldjon mindenkit, köszönjük! – búcsúzik a gazdaasszony. – Sziasztok! Jó utat! – kiabálnak lentről a többiek. Ajtók csapódnak öblös bádoghangon, a roskadásig pakolt kiskocsi felpöfög, kigördül a gordonosból, lassan zakatolva eldülöngél a göröngyös vájatútban a lassan hazafelé ballagó, trécselő asszonyok mellett. A szőlődomb érett sorsával betelten, szellőmozgatta, terhétől megkönnyebbült venyigéivel integet utánuk a kora délutáni arany verőfényben. Szőlők a Nagy-Málon �VALÓSÁG 96 BARÁTHI OTTÓ Koszorú(k)ba kötött különleges kincseink Bemutatjuk Nógrád megye nemzeti értékeit A „Nógrádikum – Kincseink őrzője” gazdag és folyamatosan bővülő, gyarapodó tárház, amelynek minden darabja önmagában is, de egymás mellé rakva különösen felejthetetlen élményt nyújt – írta a Nógrád Megyei Értéktár 2013. évi köszöntőjében Skuczi Nándor, a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlésének Elnöke. Mi pedig örömmel mutatjuk be lapunk egyik állandó szerzőjének erről a csodás kincstárról készített színes pillanatfelvételét. Az értékről. Emlékeznek kedves olvasóim, hogy a Palócföld c. folyóirat 2016-ban kinevezett főszerkesztője, dr. Gréczi-Zsoldos Enikő mit írt köszöntőjében? „Értékőrzés – értékteremtés – értékek hirdetése: ez a mi garabonciás hivatásunk [...] A Palócföld legyen továbbra is hírvivője a helyi értékeknek, s befogadója a magyarság mindenkori kulturális kvalitásainak. Ennek reményében invitálom kedves Olvasóinkat és Szerzőinket a közös útra.” Minthogy hasonló szellemben született a Nógrád Megyei Értéktár is, bemutatására keresve sem találhattam volna autentikusabb teret-helyet, mint magát a folyóiratot. Ha már értékeink kerülnek terítékre, nézzük először a szó jelentéstartalmát – könyvtárnyi definíció alapján – saját szintézisemben: egyénben, közösségben, emberi cselekvésben, alkotásban meglévő különleges – a társadalom által elismert, közösségek által nagyra becsült – tulajdonság. A törvényről. Az Országgyűlés a magyar nemzeti értékekről és a hungarikumokról szóló 2012. évi XXX. törvénnyel biztosította, hogy jogi keretek között induljon meg egy széleskörű gyűjtési folyamat, amelyen belül lehetőség nyílik a magyarság számára fontos értékek lajstromba vételére. A „hungarikumtörvény” bevezető rendelkezései hangsúlyozzák a szabályozás fontosságát, az értelmező rendelkezésekben pedig olyan fontos fogalmakat magyaráz a törvényhozó, mint például a nemzeti érték, az ágazati értéktár vagy éppen a hungarikum. A törvény elsődleges célja az értékek ún. „nemzeti értékpiramisba” történő rendezése. A piramis alján a helyi (települési, tájegységi, megyei, ágazati stb.) értéktárak szerepelnek, hiszen az értékekhez legközelebb állók tudhatják és érthetik valójában, �VALÓSÁG 97 hogy milyen fontos is az az érték, amelynek fennmaradása, népszerűsítése a magyarság leleményességét, teremtő képességét bizonyítja a világ közvéleménye felé. A helyi értéktárbizottságok önkéntesen hozhatók létre, a törvény lehetőséget biztosít az önkormányzatoknak arra, hogy megbízhatnak a nemzeti értékek azonosítását, gondozását végző, az érintett területen működő egyéb szervezetet is a feladat ellátásával. Az így nyilvántartásba vett értékeket nemzeti értéknek hívjuk. Az értékpiramis felsőbb szintjeire való lépésről már a Hungarikum Bizottság dönt, melynek munkáját nagyban segítik az ágazati szakbizottságok. A hungarikum, amely nemzeti érték, a törvény meghatározása szerint: a magyarság és a magyarországi államalkotó nemzetiségek tevékenységéhez, termelési kultúrájához, tudásához, hagyományaihoz, a magyar tájhoz és élővilághoz kapcsolódó, nemzetünk történelme, valamint a közelmúlt során felhalmozott és megőrzött minden szellemi és anyagi, természeti, közösségi érték vagy termék, illetve a tájhoz és élővilághoz kapcsolódó materiális vagy immateriális javakat magába foglaló tájérték, amely tanúskodik egy emberi közösség és az adott terület történelmi kapcsolatáról. A hungarikum olyan nemzeti érték, amely nemzeti szempontból meghatározó jelentőségű, a magyarságra jellemző és közismert, jelentősen öregbíti hírnevünket, növelheti megbecsülésünket szerte a világon, továbbá hozzájárul új nemzedékek nemzeti hovatartozásának, magyarságtudatának kialakításához, megerősítéséhez. Hungarikum csak az lehet, amelyet a Hungarikum Bizottság határozatában annak nyilvánított. Látható, hogy hosszú utat tesz meg egy adott érték, mire hungarikummá válik. NÓGRÁDI NEMZETI ÉRTÉKEINK: A NÓGRÁDIKUMOK1 A Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése 2013. június 6. napjával létrehozta a Nógrád Megyei Értéktár Bizottságot. A Bizottság munkájába bevonja a Nemzeti Művelődési Intézet Nógrád Megyei Irodáját. A Bizottság döntéseinek előkészítését állandó véleményezői kör segíti Szakmai Munkabizottságként. A Bizottság munkaszervezeti teendőit a Nógrád Megyei Önkormányzati Hivatal látja el. A Hivatal kijelölt ügyintézője az Önkormányzati és Jogi Osztály munkatársa. A Nógrád Megyei Értéktárban nyilvántartott nemzeti érték adatait Nógrád Megye Önkormányzata honlapján (www.nogradikum.hu) teszik közzé kategóriák szerinti csoportosításban. 1 A megyei önkormányzat területi referensének 2020 augusztusában megerősített közlése szerint. �VALÓSÁG 98 Agrár- és élelmiszergazdaság (4 érték) Horgászparadicsom a Mátra lábánál – Maconka (Bátonyterenye) Palotási tó Palóc ferentő Bogyós gyümölcstermesztés (Berkenye)2 – régi hagyomány a községben a „bogyósok” termesztése. 1996 óta jó minőségű biogyümölcs-termeléssel is foglalkoznak, több európai országba exportálnak. Az 1994ben létesített hűtőház félszáz lakosnak adott munkát, míg a gyümölcsfeldolgozó kapacitása 800 tonna fölé nőtt. A feldolgozott gyümölcs legnagyobb része málna, a többi szeder, ribizli és egyéb gyümölcs. Egészség és életmód (1 érték) A Sóshartyáni Jódaqua jódos gyógyvíz – 100%-ban természetes eredetű, őstengeri koncentrátum. A termék 1,5–2 ml-e fedezi az Egészségügyi Világszervezet által javasolt napi jódszükségletet. A gyógyvíz jódon kívül több makro- és mikroelemet tartalmaz, melyek szinergiahatása magasabb fokú hasznosulást eredményez. A gyógyvíz 200 ml-es kiszerelésben az adagolástól függően 3–6 hónapnyi jódpótlást biztosít. Épített környezet (43 érték) Szent-Györgyi Albert-szobor és -emlékhely (Terény) – SzentGyörgyi Albert, az első magyar Nobel-díjas tudós gyermekkorának színhelye volt a kiskéri kúria. 1993. szeptember 16-án, a tudós 100. születésnapján, a falu lakossága egy róla elnevezett utat adott át, a faluban emlékművet állított, a magtárépületnél emléktáblát avatott a nagy tudós tiszteletére. 2002-ben a szoborparkban felavatták Párkányi-Raab Péter szobrászművész által készített, Szent-Györgyi Albert professzor mellszobrát. Romkerti műemlékövezet (Pásztó) – az eredeti épületeket a XI. század végén, a XII. század elején emelték. A monostort 1190-ben királyi adományként a ciszterciták kapták meg. Az U-alakú monostorépület a templom déli oldalához csatlakozott. Feltárásra került a káptalanterem, a nyu2 A szerző a kategóriákon belül egy-egy értéket részletesebben is bemutat (a Szerk.). �VALÓSÁG 99 gati szárnyban a refektórium, a konyha és kisebb raktárak. A legutóbbi ásatáskor két műhelyépület falai kerültek elő, melyek az első monostorhoz tartoztak. A mai kolostorépület egyemeletes, téglalap alaprajzú. A szandai Máriácska-káponka 1300-as években épült római katolikus templom (Zabar) Tari udvarház és katolikus templom Egyházasdengelegi Árpád-kori templom Glatz-galéria (Buják) A maconkai Szent István Emlékpark A balassagyarmati börtön és kápolna A mátramindszenti római katolikus templom szárnyas oltára Nógrádi vár Háromnyílású műemlék kőhíd (Héhalom) Szent Márton római katolikus templom (Csesztve) Kishartyán római katolikus temploma A szécsényi evangélikus templom oltára Teleki-Degenfeld-kastély és műemléki környezete, valamint a Teleki-kultusz (Szirák) Karancs-kápolna Mikszáth Kálmán Emlékház Szontágh-ház Madách-kúria Palóc Múzeum és Palóc Liget Drégely vára és várjátékok Szent István király római katolikus templom (Cserhátsurány) Érsekvadkerti kálvária és a Búcsúzó-kápolna A nádújfalui fakazettás római katolikus templom és harangláb Cserhátsurány kastélyai A berceli kastélyok és kúriák Hollókő vára és néprajzi értékei Patak épített örökségei (Háromlyukú kőhíd, Szent János-kápolna, Szent Anna-kápolna) Terény község római katolikus templomában a kézzel-lábbal megszólaltatott harangok A homokterenyei Szent Mártontemplom A litkei Szent Kereszt Római Katolikus Templom Szent János �VALÓSÁG 100 mellékoltára, valamint a szentélybeli feszület és Szűz Mária-szobor A szurdokpüspöki Szentkereszt Felmagasztalása Templom Barokk Főoltára Szécsényi Tűztorony A maconkai Szent István-templom Szécsény várának és egykori városfalának, tornyainak, kapuinak maradványai Legénd műemlékei Kálvária (Buják) Szandai középkori várrom Népi harangláb (Cered) Palócok Vigyázó Nagykeresztje és a kápolna (Herencsény) Balassagyarmati ortodox temető Edvi Illés Ödön családi sírbolt Ipari és műszaki megoldások (1 érték) Magnéziumöntöde, Salgótarján – A Salgo Metal-Works Zrt. (elődjei: Salgo-Metall Kft, Vasipari Kutatóintézet) szakemberei a könnyű-, színesfém- és acélötvözetek gyártásában több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek. A cég indukciós kohói lehetővé teszik a szabvány- és az egyedi kémiai összetevőjű ötvözetek előállítását. A kohók a kevésbé értékes, másodlagos nyersanyagok, többek között fóliák, forgácsok, habok gazdaságos feldolgozására is alkalmasak. Kulturális örökség (34 érték) Orsósmagnó-múzeum (Terény) Bujáki sokszoknyás népviselet Búcsúfia (Hasznos) Viselettörténeti babagyűjtemény (Vanyarc) Tar Lőrinc pokoljárásának históriája (Tar) Fakanálkészítés hagyományai (Mátrakeresztes) Szurdokpüspöki Mária-kultusz Palóc szőttes, hímzés és népviseleti baba A kazári és vizslási népviseletbe öltöztetett babagyűjtemény Áttört fafaragás technikája Barják-képeslapgyűjtemény A kazári női népviselet Rimóci táncok Rimóci népviselet Gyöngyös főkötő Lóci Kalendárium Tinódi Lantos Sebestyén éneke Lapujtői népviselet Nógrádmegyeri pásztorkultúra öröksége – juhásztánc, duda- és furulyahagyaték Honfoglaláskori övveret (Karancslapujtő) Nemti palóc viselet Vadkerti népviselet A bujáki Szent Márton-kultusz A diósjenői fehér hímzés �VALÓSÁG A régi maconkai népviselet Hanák Kolos turisztikai öröksége A bujáki kutyaköszörű Hagyományőrzés Kazáron, az Ófalu, a karikázó és a csárdás Szurdokpüspöki monográfiái Valus Piroska gyűjtése alapján Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat 101 Varsány közösségi élete és a túróslepény-készítés hagyományainak éltetése A rimóci rezesbanda hagyományteremtő tevékenysége Csécsei Madách–Fráter-kultusz Lyapuskás csepjec és viseleti kendőgyűjtemény �VALÓSÁG 102 Természeti környezet (12 érték) Tsitári-forrás – Mária-kegyhely (Hont) – Drégelypalánk és Hont között található a Tsitári-forrás, Kutyika és a Mária-kegyhely, a csitári kápolna, mely a forrás miatt ismert zarándokhellyé vált. A tsitáriforrások közelében már a középkorban két kápolna állt, s állítólag Drégely várából is ide jártak imádkozni a „titokzatos alagúton át”. 1977-ben VI. Pál pápa apostoli áldását küldte a kegyhelynek, s mindazoknak, akik e helyen a papi hivatásokért is imádkoztak. A csitári főbúcsú ideje áldozócsütörtök. A nemti Leány-kő A nógrádszakáli Páris-patak völgye Honti szakadék Karancs–Medves Tájvédelmi Körzet (Zagyvaróna) A bánki tó és a hozzá kapcsolódó kulturális hagyományok Riolittufa (Kazár) Milleniumi facsoport – Szent István Park (Litke) Salgótarján – Salgói vár Salgótarján-rónabányai Szilváskő és környezete Tuzson-Arborétum (Fenyvespuszta, Tar) Sámsonházai Geológiai Tanösvény Turizmus és vendéglátás (11 érték) Szilvaszombat (Kétbodony) Libakultusz (Szurdokpüspöki) Muzsikál az erdő Haluskafesztivál (Vanyarc) Múltidéző Zsigmond Napok (Pásztó) Vadkerti nagygönc Szalonnasütővas Borzagpálinka Nemzetiségi nap (Terény) Rétes (Hasznos) Nógrád Megyei Nemzetiségi Találkozó (Bánk) Összesen 106 nógrádikum. Információink szerint a 2020 szeptemberében – lapzártánk után – sorra kerülő értéktárbizottsági ülésen néhány újabb helyiérték-javaslat kerül elbírálásra. Ami egyben azt is jelenti, hogy várhatóan még folyamatosan bővül megyénk nemzeti értékeinek, nógrádikumainak száma. �SZEMLE 103 KÖLÜS LAJOS Kilóg a keretből Abafáy-Deák Csillag: Gyilkos karakterek Lógok a szeren – írta Karinthy – …De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. …Ti öregek és konzervatívok vagytok, és azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig, és elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd… Hetven év felett kinek és minek számítasz? Megérint a halál szele, és futásnak eredsz? Hirtelen megvilágosodsz, hogy küldetésed van? Abafáy-Deák Csillag nem küldetéses író, csak ír, mint aki haladékot kapott a sorstól, és él vele. Kilóg a keretből, kilóg az életből, mint az írás iránti elkötelezettsége. Nem lobbizik önmagáért, túl van a pályakezdésen, még akkor is, ha úgy tűnik, a partvonalon áll, kibontott szárnyakkal, és tudja, hogy repülni is tud. Repül, történetről történetre. Van, hogy már nincs is története, nincs szüksége rá. Elég egy név, egy betű, és benne megtalálja önmagát és a világot. Feltörekvő író, fittyet hány az időnek, és nem érdekli, hogy a győzteseket nem mindig azok választják, akik erre érdemesek. Abafáy-Deák olyan versenyző, aki sosem adja fel. A Jövő Írói versenynek örökös tagja, kilóg a keretből, kilóg a sorból, számítani lehet rá, hogy holnap is ír. Nem sci-fit. Bár néha úgy tűnik számomra, hogy messze rugaszkodik a valóságtól. Klinikai pszichológusként láttatja figuráit, zömmel férfiakat, belülről. Alakváltoztató, életet lehel szereplőibe, nem számít, milyen csontvázzal rendelkeznek, hogyan néznek ki, az számít, mit nem és mit tesznek, és ahogyan teszik, miközben éreznek valamit, önmaguk és mások iránt, ha éreznek. Közhelyes történeteket olvasunk, szerelmi csalódásokat, társas magányt, kirekesztést, különállást (Hajni, Panna). Az egyediségüket villantja fel a közhelyekben is. Csattanói olyan zárlatok, hogy minden megváltozik, kinyílik valami, bimbózni kezd, és leesik az állunk, nem erre számítottunk. Be lennénk csapva? El lennénk bizonytalanítva? �104 SZEMLE Rég elfeledett emlékek törnek fel bennünk a novellákat olvasva, csapdahelyzetben találjuk magunkat, merjünk vagy ne merjünk valamit megtenni, valamit elhinni. Abafáy-Deák az emberi hitről ír, a derűs-pajkos pillanatokról, amelyeket a remény táplál, hogy valami megváltozik, hogy valami történni fog. Velünk, másokkal. Groteszk és árulkodó módon, mintha sűrű portóit kortyolgatnánk, és közben az élet céltalanságáról elmélkednénk, félelem nélkül, és mégis rettegve, hogy olyasmire bukkanunk, ami fájni fog, mert a felismerés húsunkba váj. Figurái folytonos felismerésben, rábukkanásban vannak, mert kíváncsiak, mert keresnek-kutatnak valamit (Csak egy szóra). A részvétlenségük a halált jelentenék számukra. Élni akarnak, néha túlélni. Névvel vagy név nélkül, mindegy, hatodik érzéküket is mozgósítják, akarva és akaratlanul is. Ráéreznek valamire, önmagukra, a társukra, a hiányra, hogy elmulasztottak valamit, de nem késő, ha későn is teszik (Veronika). Cselekszenek, olykor bénán, esetlenül, rég megszokták, hogy nincsenek csodák, nem hisznek a csodában, csak azt érzik, hogy kilógnak a keretből, kilógnak a sorból, és ettől zavarba is jönnek, tartanak a mások ítéletétől, a megítéléstől. Igazodni akarnak, és az igazodás nem mindig sikerül, és ez a vonásuk lesz igazán emberi. Megsértik a szabályokat, a törvényeket, mert tehetségük van hozzá, amiről nem mindig tudnak. Bűntudatot éreznek, hogy kilógnak a keretből, hogy kívánságaik vannak, kívánnak egy nőt, egy férfit. Szeretni akarnak, önmagukat, a másikat. Nem számít a kor, nem számít az idő. Helyzet van, váratlan és nem váratlan. Abafáy-Deák figurái nem kisiklottak, ha szeszélyesek is, sőt olykor végletesen azok (Gyilkos karakterek, Stáblista). Féloldalasok, mintha Platón angyalai támadnának fel, egyesülni akarnak a másik felükkel. Örök emberi vágy ez, amibe néha szadizmus, kegyetlenség is vegyül, eszüket vesztik, olykor meg észhez térnek, ami készületlenül éri őket, és ebből számos bonyodalom, szövevény adódik, menekülnének sorsuk elől, de már nem sikerül, hazugságaikkal szembesülve az élet kezdetű játék izgalma vesz rajtuk erőt, anélkül, hogy értelmük tudatára ébredtek volna. Cím és rang nem számít, a bizonyos és a hitetlen érzését élik át, hogy szabadok, illetve hogy szabadok akarnak lenni, hogy sorsuk van, ami az övék, a halálon innen és a halálon túl. Légszomjuk és szomorúságuk ellenére nem a jövő, hanem a jelen lesz fontos számukra, az itt és a most. Erre ébrednek rá, ez tudatosodik bennük. Az örökségük, amit elődjeiktől, felmenőiktől kaptak. Hogy ez az örökség teremtő erővel bír, akkor is, ha az anyák, apák, nagyszülők valahol, valamiben elbuktak és akadállyá váltak (Ólomkatonák, Kristóf). Egyszerre nevetünk és sírunk a képtelenségeken (szülő és gyerek, �SZEMLE 105 nő és férfi kapcsolatán), mert Abafáy-Deák figurái nevetségesek, miközben előttünk formálódnak, alakulnak csehovi módon, nem változik semmi, minden marad a régiben, csak keresztülment rajtuk az úthenger, vagy átéltek valamit, amit korábban soha. Kilógnak a keretből, kilógnak a sorból a jelenlét intenzitásában és közvetlenségében, fény vetül rájuk, ami néha úgy hat, mint egy vakfolt, kitakar valamit a szereplőből (Évike). Abafáy-Deák minimalizmusa (kevesebb több) nem ridegséget jelent, hanem optikai távolságot, a legkisebbet. Nem az érzelmeket helyezi előtérbe, hanem a rést, a részletet, amely árulkodó jellé válik, esszenciálissá, funkciója van, amely által a családi, az otthoni fészekbe pillanthatunk (Kanalizálás, Postafordulta, A bécsi nő). Nincs fennköltség, sem nosztalgia, de a megálmodott álmok nyugtalansága, energiája, töredékes szépsége sugárzik a szereplőkből. Igényeik vannak, igényeik támadnak, szabadulni akarnak felesleges nyűgeiktől, így minden részlet számít, a legapróbb is, illeszkednek egymáshoz. Ez néha kiszámítottságot, kórházi sterilitást, dekorativitást is jelent, miközben nincs másról szó, mint tudatos szerkezetről, történetvezetésről, a szöveg egységéről és az ellentmondások fenntarthatóságáról, illetve fenntarthatatlanságáról. Abafáy-Deák Csillag novellái olyan letisztult, homogén teret hoznak létre, amelyben a tárgyak, a figurák mozgása nem elfedni, hanem kihangsúlyozni, átvilágítani akar valamit, mint egy modern építész, aki betonból, üvegből és fémből alkotja meg futurisztikus építményét, amelyben minden dolog a helyére kerül, amelyben minden dolog megtalálja saját helyét egy olyan világban, amely igényli és szereti a kontrasztot, az eleganciát és a letisztult és extravagáns formákat. Az író a trendiséget, a divatot sem mellőzi (Dénes, Spam), hiszen a figurák kortársaink, történetük drámai éle előttünk bontakozik ki, a tér, a gondolat, a tárgyhasználat szabad felületeit hozva létre. Mentálisan néha gyötrő lehet követni a történet alakulását, az érzelmi kötődésünk gát is, amelyet leküzdeni nem mindig sikerül, mert beszippant bennünket a történet, felszabadít a szöveg közvetlensége, egyszerűsége, a szabadság levegője. Hogy találunk felesleges szavakat és mondatokat a novellákban? Találunk, de Abafáy-Deák lényeglátásából, szövegeinek tömörségéből, bonyolultságából, az idővel való ökomenikus gazdálkodásából ez a tény mit sem von le. Hiányérzetünk is lehet, tovább olvasnánk az adott történetet, de nincs tovább, nekünk, olvasóknak kell tovább gondolnunk, tovább szőni a cselekményt, a retusálatlan történet végét. Sokan látták az Éhezők diadala című sorozatot, amelyben szabályként van jelen: az „ölj vagy megölnek” gondolat. Abafáy-Deák novellái az élők diadaláról szól, csak egy �106 SZEMLE kicsit másként: élj vagy meghalsz az unalomtól, a szabadság hiányától. Az író vérében van a túlélés ösztöne, teret is ad neki nem egy szövegében. Nem a halállal néz farkasszemet, hanem az élettel, az addigi életmóddal. Kínzó döntéseket kell hozniuk a megrajzolt figuráknak, döntésképtelenségük, agóniájuk, lehetséges kimúlásuk, spirituális körülményeik ellenére. Szembe kerülnek önmagukkal, a szerelemmel, szüleikkel, barátaikkal, magával az élettel. Abafáy-Deák nem sötét jövőt fest mai világunkról, hiszen figurái lázadnak is, hol csendesen, hol hangosan, öntörvényűen és váratlanul, miközben tapasztalatot szereznek, hogy miként is lehetnek meg saját bőrükben az élet nevű játékban. A novellafüzér hármas szerkezete (Betűvetés, Névsorolvasás, N. N.) konceptes, formalista és radikális vállalás is, hasonlít egy zenei kísérlethez (live coding), performanszhoz, az irodalmi nyelv kánonjának felülírásával egyfajta avantgárdos szemléletmód érvényesítésére törekszik az író. A borító (Utisz grafikája) a szövegbeli világ illusztrációja, de egyben illuminációja is, azaz vallomás, ilyen vagyok, ilyen akarok (szeretnék) lenni és látszani. A novellák háttere szövevényes, sejtelmes, káoszba hajlik, mintha semmi sem lenne a helyén, illúzióval terhesek, hogy rend van a világban, okkal történnek a dolgok. Illúzióvesztés (feleszmélés, kiábrándulás) nélkül nem úszható meg annak felismerése, hogy a szereplők saját maguktól is függenek, nemcsak körülményeiktől. A transzcendes élmény is jelen van, a kudarc ellen, ami fenyegető érzésként jelenik meg. A siker nem garantált. De mi valójában a siker? A pozíció, a pénz, a rang, a teljesítmény, a szabadság, a tudás hatalma? Egy kőszálon áll egy sziv, melly után nyul egy ifju, de el nem érheti – írta Ányos Pál Érzékeny gondolatok (1779) című versében. Magritte szürreális világa ez, ahol kőszikla lebeg a tenger fölött (Kastély a Pireneusokban, 1959). Abafáy-Deák is kedveli a képtelen (szürreális) asszociációkat, nem véletlenül, erős festőiség (képiség), lírai, titokzatos feszültség és finom könnyedség uralja szövegeit, amelyek közelebb állnak a Z-generációhoz és annak érzéseihez, mint a saját generációjához, megfoghatatlanná téve az időt, kitágítva a vizsgált jelenségek idő- és térdimenzióit (Emma, Matild, Boldizsár). A realista és groteszk stílusban írt novelláiban egyszerre van válság és ébredés utáni újjászületés, egyszerre kapcsolódik össze élvezet és öröm, illetve azok hiánya. Freud, de inkább Jung lelkesen bólogatna, az író mind mélyebbre ás alakjaiban, akik megrázó élményeket örökölnek és élnek át. …sebzett cipőm zsinórját pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt! – írta Rimbaud Ma bohème című versében. A novellafüzér is a �SZEMLE 107 sebzettségről, egyfajta irreális világról szól, benne a szörnyű szokásainkról, a képtelen terveinkről és álmainkról. Az író nem adja az olvasó kezébe a kulcsot, amely a szövegek világában felbukkanó lehetetlenségek megoldásához nyitná meg az utat (Pontot a végére), vagyis a valódi józan észhez (Breton). Igaza van az írónak. Várom a folytatást. (Parnasszus Könyvek P-Pro IX., Tipp Cult Kft., 2020) BÜKY LÁSZLÓ Kemény Gábor: Tanuljunk magyarul is! Válogatott nyelvművelő cikkek – 2009–2019 Nem az első nyelvművelő írásokat tartalmazó könyve ez a szerzőnek, aki saját ilyen jellegű művei mellett más, szerkesztői és lektorálási munkálatokkal a szó szoros értelmében vett nyelvgondozást is végez évtizedek óta. 2007-ben négy évtized nyelvművelő írásainak válogatott gyűjtelékét adta az olvasók kezébe. Mostani kötete azt bizonyítja, hogy ugyan évekig a nyelvészet más területe felé fordul érdeklődése, nem szakadt el a nyelvműveléstől. Korábbi kötetében is az volt az álláspontja, hogy a nyelvművelés tudományágként merőben más, mint minden egyéb nyelvészeti diszciplína. Ugyanis a stílusnyelvi kifejezés eleganciáját nem valamely tudományág állapítja meg (és írja le), hanem a mindenkori nyelvhasználók, a nyelvészek és az irodalmárok, illetőleg végső soron a nyelvet használó társadalom egésze, viszont magának a nyelvművelő-irodalomnak a zöme nyelvészektől való, közülök a XX. század közepétől Lőrincze Lajos, Kovalovszky Miklós és Grétsy László említendő. Az ismereteink szerint első magyar nyelvtaníró, Sylvester János 1539-ben egy helyütt megírja, hogy nem magyar kifejezés a „féllek téged(et)”, amire a latin „metuo te”-t szolgaian fordítják, hanem a „félek tőled” a szokásos magyar kifejezés. Ez voltaképpen nyelvművelő kitétel, �108 SZEMLE hiszen a szokásos magyar nyelvi kifejezésmódot helyesli, és ezáltal védelmezi azt. Az ilyesféle védelemhez és nyelvápoláshoz nem csupán a széles értelemben vett nyelvtan ismerete szükséges, hanem a szépirodalomé is, ugyanis ezeknek nyelvhasználata lényegében olyan, amilyent Dante Alighieri A nép nyelvén való ékesszólásról című munkájában a XIV. században fontosnak tartott. Dante az elokvenciáról értekezik, s tulajdonképpen a magyar kultúra évszázadokon át ugyancsak erre, az ékesszólásra figyelmeztetett. A nyelv folyton változó rendszer, s ezért a mindenkori nyelvtani helyesség, a norma és a stílus és ezeknek megítélése is időről időre alakul. Ez a változás azonban a nyelvi rendszer alapjait rendszerint alig-alig érinti, a legrégibb magyar szövegek – például a Halotti Beszéd és Könyörgés – jól mutatják. A leggyorsabb változásokat a szavak jelentésében, kiejtési módjában, stílusértékében észlelhetünk, vagy abban, hogy a más nyelvből átvett elemek használatában valamilyen zavar mutatkozik. Lényegében a változások, zavarok efféle csoportjaiba sorolta Kemény Gábor a könyvébe fölvett cikkeit. A Hogyan (ne) mondjuk? című fejezet több, idegen nyelvből származó szó kiejtésével foglalkozik. Ezek többsége a közműveltség körébe sorolható, így a francia Camille Sains-Saëns (zeneszerző), az amerikai Katie Ledecky (úszónő), a lengyel Katiń (város), a hazai hagyomány (az eredetit megközelítő) kimondásának torzulásairól ír a szerző. Azután az egyre jobban hiányzó latin iskolázottság eredményezi a tájékozatlanságot akár Sopron város Scarbantia nevéről, akár II. Rákóczi Ferenc Pro libertate jelmondatáról esik szó sajtóban, rádióban vagy más fórumokon. A nyelvi torzulások oka nem csupán műveltségbéli hiányok következménye, hanem az igénytelenségé. A nyilvánosság számára írni, a nyilvánosság előtt megszólalni csupán bizonyos fölkészültséggel illene. S ha már ez nincsen meg „lege artis” – ezzel a latin kifejezéssel is akad nehézség – mindenképpen olvasószerkesztő kellene az írott sajtóban és másutt is. Az Új szavakat tanulok összefoglaló cím után félszáz írás következik. Azonban e számnál nagyobb a sokféle új szó, kifejezés megjelenésének, használatának bemutatása, hiszen a cikkekben nemritkán négy-öt vagy még több példa is mutatkozik. Ez a bőség arra is rámutat, hogy a tudós szerző benne él a mai magyar nyelvi valóságban, a mai magyar (köz)élet valóságában. Mindkettő széles sáv. Kemény Gábor könyvének bevezetőjében elmondja: „Emlékszem, 2008 vége felé nem tudtam ellenállni a kavicsfelvert szélvédő és a féreghajtott kismacska csábításának, és megírtam Főnévből képzett igenevek? című cikkemet.” A macskatartók és az autósok �SZEMLE 109 nyelvhasználati kifejezése(i) mellé sorolhatók a gyepmesterrel, a lakodalommal, az üvegplafonnal, a banyatankkal, a tematikus kávézóval, a futballal kapcsolatos megjegyzések, nem szólva az újabb keletű és idegen eredetű szavakról: terrabájt (valójában terabájt), hipokrata (valójában hipokrita). Talán elegendő volt alaphangon, alsó hangon vagy alhangon az előbbi, néhány példa (egyúttal szemléltetve ezt a körülbelül ’legkevesebb’ vagy ’legalább’ jelentésre hajazó szót és kifejezést; a hajaz valamire szerkezet múltjának és jelenének érdekessége ugyancsak olvasható a kötetben). Koccan a stílus, csikorog a nyelvtan – ez a fejezetcím ismét számos (vagy négy tucat) nyelvművelő cikket tartalmaz, mindegyiket azzal a szesszel, hogy a kifejezésmódnak a kommunikációs helyzethez illő eleganciájára rámutassanak. Az azzal a szesszel nyelvjárási eredetű kifejezés, valamikor a szesz ’ürügy’ jelentésű volt. Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és más írók a régiesség stíluselemeként használták. Manapság részben a régi, részben ’talán azzal a szándékkal’ értelemben használják. Mindezek taglalásával Kemény Gábor arra ad követendő példát, hogy térben és időben át kell nézni egy-egy nyelvi elem használati helyzeteit, mert csupán akkor lehet véleményt mondani a szövegbeli hatásáról. E módszer háttere nyilván az a már említett tény, amelyik szerint a nyelv változik. A nem lehet egy lapon említeni szólás – amely ’össze sem hasonlíthatók’ jelentésű – egyre kevesebbszer fordul elő. Az utóbbi évtizedekben az egy napon említeni formula terjed. A szerző ezt egy internetes kereső adataival igazolja, a folyamatot e recenzió írásakor meg lehet erősíteni, Kemény mintegy 254 000 adatot kapott, most a kereső szerint a lapon-t tartalmazó hagyományos szerkezetre 478 000 találatot, az újabb fajtájúra 510 000-et adott. Jóllehet az új változat a más lapra tartozik ’más jellegű dolog’ szólással való keveredésből, kontaminációból jött létre „[n]incs okunk arra, hogy a napon szót tartalmazó változatot helytelenként elmarasztaljuk, pusztán azért, mert későbbi fejlemény, nincs irodalmi hagyomány. Majd lesz. Vagy nem lesz. A gyakorlat eldönti.” Ez az álláspont összhangban van a nyelv állandó változásának tényével, viszont nem alap arra, hogy parttalan legyen, amint egy angol szakos egyetemi oktató taglalta néhány éve az Édes Anyanyelvünk folyóiratban: „Amit magyar anyanyelvűek használnak, azt nem lehet helytelennek tartani.” Kemény Gábor elegánsan szembesíti ezt a tanár „ordas hülyeség”-nek tartott minősítésével, amelyet a latin vice versa ’kölcsönösen’, ’és viszont’ szókapcsolat vica verza alakú használatáról – hetilapban is, könyvben is – leírt. Kemény Gábor nyelvművelő cikkeit – a korábbiakra is gondolva – úgy írja, hogy a jelenségeket a magyar nyelviműveltségbeli hagyományokhoz viszonyítja, vagy rábízza a jövendő köz- �110 SZEMLE nyelvi és irodalmi nyelvi használatra, amely gyakorlat voltaképpen a honfoglalás óta a legfőbb döntnök. A könyv utolsó fejezete: Szép magyar versek. Talán meglepő, hogy ugyan néhány, a stilisztikából ismeretes jelenséggel foglalkozó – archaizmus, metafora, szinekdoché – nyelvművelési szempontú írás után öt költemény (irodalmi) elemzése olvasható, efféle dolgozatok nem szoktak helyet kapni a nyelvészeti témájú könyvekben. Kemény Gábor tömör, jó eligazítást ad a szerzőkről (Illyés Gyula, Tandori Dezső, Utassy József, Kiss Benedek, Szakács Eszter) és a kiválasztott műről. Érdeme az elemzéseknek, hogy a formai-nyelvi-stiláris megállapítások mellett a versek társadalmi beágyazottságára is utal. A régebbi klisé erre talán az ún. eszmei mondanivaló, amelyet gyakorta nem kis erőszakkal mutatták ki éppen akkortájt, amikor például Illyés képverse született (1965 körül), az Újévi ablak című. Erről Kemény Gábor megírja, hogy keletkezése „[…] azokra az évekre tehető, amikor 1956 emléke – a kényszerű elfojtás miatt is – még elevenen sajgott az értelmiség legjobbjaiban.” Utassy József versének, az 1948 eszméit fölidéző Zúg Március elemzése – „Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: | szólj még egyszer a Szabadságról!” – így zárul: „Ez a követelés napjainkban éppen olyan aktuális, mint 1947-ben […] vagy az 1960-as évek vége felé (amikor Utassy József a maga versét írta). Ez adja meg a Zúgó Március idők feletti érvényességét.” A könyv bőséges anyaga természetesen nem folyamatos olvasásra való, ámbár összeállítása tematikus rendű, a benne való böngészést részletes, többoldalas mutató segíti. Tudományos munkák idők feletti érvényessége korántsem biztos, amiként a nyelv változik, akként változnak a legtöbb tudományágban a fölfogások, a nézetek, az ismeretek. A nyelvművelés ennek talán még jobban ki van téve, de a nyelvművelő tudós munkájából sok idő múlva is megállapítható fölkészültsége, nézetrendszere, a nyelv és az azt beszélő közösség iránti tisztelete. Kemény Gábor nyelvművelő tevékenysége e szempontokból feddhetetlen. (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2020) �SZERZŐINKRŐL ÁDÁM TAMÁS (1954, Balassagyarmat) Nagy Lajos-díjas költő, szerkesztő, újságíró. BARÁTHI OTTÓ, DR. (1944, Hatvan) közgazdász, újság- és közíró. BARNA T. ATTILA (1971, Vác) Bella István-díjas költő. BOTOS ZOLTÁN (1949, Salgótarján) festőművész. BÜKY LÁSZLÓ, DR. (1941, Nagykanizsa) nyelvész, egyetemi tanár. CSONGRÁDY BÉLA, DR. (1941, Hatvan) Madách-díjas közíró, szerkesztő, tanár. FANCSIK JÁNOS, DR. (1932, Salgótarján) közíró, belgyógyász-reumatológus. FECSKE CSABA (1948, Szögliget) József Attila-díjas költő, publicista. FÜLEKI GÁBOR (1980, Gyöngyös) költő, kritikus, szerkesztő, középiskolai tanár. ISTENES TIBOR (1972, Budapest) költő, író, esztéta, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője. JÓNA DÁVID (1968, Budapest) médiatanár, újságíró, operatőr, az Arťhúr Irodalmi Kávéház alapítója, szerkesztője. KÉGL ILDIKÓ (1976, Kazincbarcika) újságíró, író. KÖLÜS LAJOS (1951, Sarkad) költő, prózaíró, művészeti író. NAGY ANGELA (1945, Balassagyarmat) építészmérnök, képzőművész. Balassagyarmaton érettségizett, ahol Farkas András is tanára volt. NAGY LÁSZLÓ (1953, Balassagyarmat) közíró, művelődésszervező. Balassagyarmat Pro Urbe-díjasa. NAGY ZSÓFIA (1962, Nagykürtös, Veľký Krtiš) felvidéki gasztroszakértő, gasztroblogger, rovatszerkesztő, ételkritikus. NYILAS ATILLA (1965, Budapest) Fehér Klára-díjas költő, szerkesztő. ONAGY ZOLTÁN (1952, Budapest) író, költő, drámaíró. PUTZ ORSOLYA, DR. (1989, Miskolc) egyetemi oktató az ELTE Amerikanisztika Tanszékén, kutatási vezető a Crow Intelligence-nél. SAITOS LAJOS (1947, Soponya) költő, szerkesztő. SIMEK VALÉRIA (1953, Bakonycsernye) óvodapedagógus, költő, író. SZENTJÁNOSI CSABA (1965, Budapest) költő, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője. SZTASKÓ RICHÁRD (1987, Budapest) tanár. Novellái rendszeresen jelennek meg hazai és határon túli folyóiratokban. VÉGH JÓZSEF (1953, Diósjenő) Nyugat-Nógrád helytörténésze. ZSIBÓI GERGELY (1974, Kolozsvár) költő, író, tanár. �Lapszámunkban Farkas András alkotásai láthatók. A borító a Híd a Derék-patakon (akvarell, 1989) című festménye felhasználásával készült. A borító belső oldalain látható alkotások: Nógrád vára (akvarell, 1989), Pipacsok a búzában (akvarell, 1982), Golgota (olaj, 1990). Főszerkesztő: DR. GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ Fenntartó: SALGÓTARJÁN MEGYEI JOGÚ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA Főmunkatárs: DR. CSONGRÁDY BÉLA NAGY PÁL (Párizs) Támogatónk: Képzőművészeti szakértő: KELE SZABÓ ÁGNES NEMZETI KULTURÁLIS ALAP Borítótervező: RÁDULY CSABA Partnereink: NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MAGYAR NEMZETI LEVÉLTÁR NÓGRÁD MEGYEI LEVÉLTÁRA Online szerkesztő: TAJTI BÁLINT Tördelőszerkesztő: HERNÁDINÉ BAKOS MARIANNA Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: MOLNÁR ÉVA igazgató Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése A lap díjai: Nógrád Megye Madách-díja Salgótarján Pro Urbe-díja Nógrád Megyei Értéktár „Nógrádikuma” Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. ♦ Telefon: 32/521–560 ♦ Fax: 32/521–555 Internet: www.palocfold.wordpress.com ♦ Elektronikus cím: palocfold@bbmk.hu Terjeszti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) ♦ Egy szám ára: 500,– Ft ♦ Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban és az elérhetőségeinken. A Palócföld Könyvek sorozatban megjelent könyvek ugyanitt megrendelhetők. ♦ Kéziratokat és rajzokat megőrzünk, de nem küldünk vissza. ISSN 0555-8867 ♦ INDEX 25925 ��� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/6d628f23eff75516902b73e4a592334f.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2020 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 2020/3. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2020 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/d357b97965b5420abc21402a574fdd1f.pdf ef3a08e8ed4897bd970bfb6f548329c9 PDF Text Text ��TARTALOMJEGYZÉK SZÉPIRODALOM Jóna Dávid versei Frideczky Katalin: Resurrectio Monostori Tibor versei Szentjánosi Csaba versei Szirmai Péter: Arenas Gáspár Aladár: Bözsike Simek Valéria versei Oláh András versei Barna T. Attila: hajnali csend Zentai László: Rebeka, meg az a 66. senki odafönn (regényrészlet) Zoltay Lívia: Egy emberről… Istenes Tibor versei Zsibói Gergely: Reggeli a szabadban Oravecz Tibor versei Fellinger Károly versei Abafáy-Deák Csillag: Fogas kérdés 3 5 8 14 16 28 35 43 51 52 61 66 72 75 81 82 KÉPZŐMŰVÉSZET Matyóföldtől Palócföldig – Antal József művésztanár, képzőművész és könyvtáros 10 MŰFORDÍTÁS Modern japán haikuk (Fordította: Márkus László) Manfred Streubel versei (Fordította: Lukáts János) 20 22 VALÓSÁG Lakatos Tibor: Requiem egy eltűnőben lévő műfajért, avagy „Húzd rá cigány csak azért is” – de vajon meddig? Baráthi Ottó: 30 évesek az önkormányzatok – Szemelvények Salgótarján város gazdaság- és társadalomtörténetének elmúlt 30 évéből 24 87 EMLÉKEZÉS Papp Dénes: „és visszajön a régi, mely újnak látszik” – 175 éve született Asbóth János 36 SZOCIOGRÁFIA Onagy Zoltán: Lókos, almaálom, almacsaták (folytatás) 45 �INTERJÚ Ádám Tamás: Orvos akart lenni, színész és igazgató lett – Interjú Dörner György színművésszel 57 HELYTÖRTÉNET Fancsik János: Nyelvünk megőrzendő kincsei, a helynevek 67 PALÓC KONYHA Nagy Zsófia konyhája – Öt recept – öt történet 77 SZEMLE Bakonyi István: Albert Zsuzsa: Az ötvennegyedik év 1954–2008 99 Madár János: Nógrádi könyvlapok 102 Kovács András: Magány és szerelem a diktatúra árnyékában – Zentai László: Bolhasípok Jankó városában 105 A Füleki Vármúzeum szakmai kiadványainak bemutatása 108 �SZÉPIRODALOM 3 JÓNA DÁVID A tél Tél 1. A repkényen megül a kásás hó apró kucsmák a levelek hasán, egy srác toporog vászoncipőben az utca túloldalán és vár hintázik a teste, fekete garbós tánctanár az este, a pillanat körbezár. Tél 2. Mosolyod, mint téli napsütés, arcom tartanám feléd, ott vagy bennem lapulva, ahogy a zsebem mélyén alszik egy golyóstollbetét. A fagyos szél éget, ha zuhannék már talán meg se fognál, nem szeretlek téged, csak azt, aki voltál, aki régen voltál… Tél 3. A tél gyilkos szikével hadonászik, a hanyagolt világba harap, mint őrült borbély szétvagdalt arcokra nevet, a járdán kupacokban a borotvahab. �SZÉPIRODALOM 4 Tél 4. Jégborda alatt cuppog a víz, mintha lélegezne, a fájdalmába csönd fekszik keresztre, reccsen néha egyet, ahogy buborékot kerget, egy őszi sóhaj lehet, mely félelmében dermed. Tél 5. Könnyet ejtő jégcsapkések, deszka dől a kerítésnek, fenyegetőn, mint egy dárda hótorlaszon deszkajárda, acélszürke sóhajával, sipítozó furulyával fojtva üvölt a süvítő ég, ház olyan, mint egy kidobott tejesfazék az istállóudvaron, bukdácsol a január a virágágyásokon, Te felállnál, mennél, de újra és újra csak visszanyom. Tél 6. Bolond kutya árnyat ugat, pedig altatnák a fájdalmukat a vihar-csonkolt fák, az akácok ágaiból szárnyak nőnek, egymást álomba csókolgatják, és bólogatva tavaszt hazudnak, éjjelente sok mindent tudnak a szélrágta halványzöld-imák: reményt őriz titkon a fagyott világ. �SZÉPIRODALOM 5 FRIDECZKY KATALIN Resurrectio – Ajtók záródnak! – harsant fel a géphang, majd hangos csattanással becsukódott a metró ajtaja, és a szerelvény lassan kigördült a végállomásról. Az író helyet keresett magának, és leült. Komor volt, akárcsak az idő. A szürke novemberi égen varjak szálldostak. A vonat a felszíni állomásról az alagút felé tartva lelassított, meg kellett várnia a szembejövő járatot, kis időre le is állt ezért. Az emberek is elcsendesedtek, meredten bámulták a szemben ülőket. Ekkor az írónak furcsa érzése támadt. Mintha meghalt volna… A varjak monoton károgása, a mindent beborító szürkeség, a vonat veszteglése időn túli érzést keltett benne. Meghaltam! – gondolta magában. – Ezek a varjak az énutánami varjak, a szürkeség az énutánami egeké, ezek az arcok az énutánami emberek arcai… vagy az énelőttemiek? Tökéletesen mindegy, a lényeg, hogy halott vagyok! Ettől a felismeréstől felvillanyozódott. Azelőtt nem nézett az emberek arcába. Most megtehette. Mintha láthatatlanná tévő köpönyeg lett volna rajta. Ujjongva kiáltott fel magában: – Nem ér a nevem, házban vagyok! Csodás érzés volt! Kezdte szemügyre venni az arcokat, az őelőtti-őutáni arcokat, akikhez semmi köze. Szabad prédái a holt szemeknek. A vadász izgalma kerítette hatalmába. Gondolatban egész sorsokat kanyarított az arcok köré: – Lám, ez itt nyilván takarítónő. Az arca szederjes, valószínűleg nem veti meg az italt. A keze vörös, haján lekopott festék. Mindazonáltal kimosakodott munka után, s most hazafelé tart tömött szatyraival. Amott az a férfi tán banktisztviselő, az a nő pedig a kockás kosztümjében valami szekta tagja lehet. Színes brosúrát olvas a világvége közelgő eljöveteléről. Ebben a játékban egészen felvidult, s észre sem vette, hogy megérkezett. Az utolsó pillanatban tört utat magának a már befelé tóduló tömegben, hogy leszálljon. Senkitől sem kért elnézést, csak nyomult a kijárat felé. Soha ilyen szabadnak nem érezte magát. Meghaltam, meghaltam! – repesett magában – semmi közöm hozzátok! Ti csak éljetek, de a világ az enyém! Otthon persze semmit sem vettek észre rajta. – Fiam, vidd le a kutyát, és hazafelé hozz egy tejfölt a vacsorához! – fogadta a felesége. Jobb is így… – gondolta az író. Felcsatolta a pórázt a �6 SZÉPIRODALOM kutyára, és lesétált vele a Körútra. A jókedv tovább tartott. Megmustrálta a prostituáltakat, akik persze azonnal ajánlatokat duruzsoltak a fülébe. Azelőtt elment volna mellettük, de most lelassított. Miért is ne? Mi történhetik egy halottal? A nők biztatásnak vették a lassítást, s az író kisvártatva azon kapta magát, hogy karonfogva igyekszik valami sötét kapualj felé egy hirtelenszőke, minibundás, hosszú combú lánnyal. A kutyát kikötötték az udvarban egy ecetfához, a lány kulcsot vett elő, és belökte egy földszinti lakás kopott ajtaját. – Hát a tejföl? – Persze elfelejtetted, mint mindig, ha kérek tőled valamit – fogadta a felesége egy hülyegyereknek kijáró enyhe rosszallással a hangjában. Óriási! Mint mindig… – Azelőtt sem hoztam tejfölt, ezután sem fogok. Meghaltam! – mosolygott befelé az író, és szó nélkül bevonult a dolgozószobájába. Jobb is így, jobb is így – gondolta. Nem kell ezt neki tudnia, úgysem értené meg. Az író, miután „meghalt”, hihetetlen aktivitással kezdett részt venni a dolgokban. Azelőtt mindenből kihúzta magát. Nem járt el a helyekre, ahová a pályatársai jártak, nem ápolt emberi kapcsolatokat, nem foglalt állást semmiben. Otthon nem lehetett hozzászólni, ha elromlott valami, meg sem kísérelte megreparálni, közönyös volt felesége mártírtekintete iránt, a gyermekei – mert voltak – hidegen hagyták. Most minden megváltozott. Köpött a világra. Meghalt! Felszabadult a felelősség alól, ami állandóan nyomasztotta, s amit ez a nyomás eddig nem engedett megtenni, azt most mind szabadon megtehette. Eljárt a körökbe, ahol írótársai váltogatták meg a világot. Cinikus lett és kíméletlen. Mintha Karinthy igazmondó székébe ültették volna, mindenkinek a képébe vágta a véleményét. Tarolt. Igazi haláltáncot járt. A felesége sok mindent megélt már mellette, eggyel több hóbort ide vagy oda, föl se vette már, besorjázta a többi közé. Az író röhögött a világon. Meztelen sebekben turkált büntetlenül. Tolla szárnyalt a papíron, ontotta magából a műveket, melyeket szent borzadállyal fogadtak a Kiadók. Neve kezdett nimbusszá válni. S akkor történt valami. Telefonálnia kellett valahová. Az utcai fülke, ahová betért, enyhe parfümillatot árasztott. Az automata tetején egy gazdátlan pénztárca hevert. Miközben a számot pötyögtette, szórakozottan beletekintett. A pénz mellett egy névjegykártyát is talált: Marok Éva keramikus, lakik itt és itt, telefon ez és ez… Marok… – ez jó – gondolta magában – az agyaghoz marok kell. Nomen est omen. Lebonyolította a szükséges hívást, majd gondolt egyet, és felhívta a pénztárca tulajdonosát. Kellemes női hang jelentkezett a vonal túloldalán. – Tessék! – mondta szinte éneklően. – Hölgyem, nem hiányzik valamije? �SZÉPIRODALOM 7 – Talán egy kerekem, ha erre gondol – volt a válasz. – Aha, akkor azon gurult el a garasocskája. Itt tartom a kezemben. – Csak nem? – De. – Megtalálta? – Meg én! – És vissza is adná? – Ha parancsolja. És találkoztak. A nő nem volt szívbajos, rögtön a lakására invitálta a becsületes megtalálót. A szemében azonnal megvillant valami. Ez tudja… észrevette… – döbbent az íróba a felismerés. Ettől kissé elbizonytalanodott, s egy pillanatra kiesett jól bevált halotti szerepköréből. Az előre elgondolt szellemes körítés, amit a pénztárca mellé tálalni szándékozott, egyszeriben elpárolgott. Némán ült le a felkínált karosszékbe. Kitette a tárcát a dohányzóasztalkára, és várta, mi következik. Közben végigjártatta a szemét a szobán. Nem azt látta, amit várt. Égetőkemencét, korongozópadot vagy mindenhol fellelhető kerámiacsecsebecsét nem látott sehol. Ellenben rengeteg könyvet. Ez felkeltette az érdeklődését, és a polcokhoz lépett. – Mutasd meg a könyveidet, s megmondom, ki vagy – mondta. – Ki vagyok? – kérdezte a nő, miközben rendületlenül az írón tartotta fürkésző tekintetét. – Egy élő! – akarta volna mondani az író. Haláljátéka óta úgy tűnt fel neki, mintha mindenki más is halott lenne. De ez a nő, ez él, rögtön látszik rajta! Egy élő! – szakadt ki belőle végül is önkéntelenül. – Olyan nagy dolog ez? – kérdezte a nő. – Igen, azt hiszem, a legnagyobb – vallotta be az író. – Örülök, hogy így gondolja, én ugyanis egyébhez sem értek, csak az élethez. – Meséljen! Mi az, hogy élni? – Maga nem tudja? – Talán mások… azok tudják. Én nem. – És szeretné megtanulni? – mosolyodott el a nő. – Ha elvállal… – roskadt vissza a fotelba az író megadóan, s úgy érezte, mintha lassan maga is agyaggá válna, ami csak arra vár, hogy értő kezek formává alakítsák. A nő a háta mögé került, s lassan masszírozni kezdte a férfi nyakát, vállát. Erős keze alatt az író elernyedt, és lehunyta a szemét. Valahonnan sírás harsant fel. Egy csecsemőé. �SZÉPIRODALOM 8 MONOSTORI TIBOR Feledés Tiszta bőröm homlokboltján esőráncok gyülekeznek. Prófétáló fellegek, mint őrt álló zsáknyi csepp s függönybe forgatott feloldozás. Könnykirálynő fogadja, vakmerő, hervadt alattvalója szikkadó otthontalanából lépdel tovább. Álmoktól izzó varázsitala lélekfelmérő, lélekfalmaró emésztősavakat higít, dala elérhetetlen-sarki sebeket szakít, tép, bont, és az ott lapító, alvadt kíntól szabadít, hajat fon s barázdás arcokat fiatalít. A piszkos munkát már másra bízza. Gondolja, a pocsolyákat hízza, szárítsa ki a déli feledés, párologtassa a múlt melege, a port pedig a változás szele, nyomtalanná halványuló pecsét, hordja el a világban szerteszét. Bolond, ki elhiszi. Lusta úrnő, régi megfigyelés, engesztelő szavaidból mocsárra futja csak, az utad ezernyi sáros latyak mossa, s felségsértő a dagonya. Dörgő-villámló szándékod derék, s oly harmatos a kivitelezés. �SZÉPIRODALOM 9 MONOSTORI TIBOR Sós csapás Éles emlék-színeim kifakulva, búval bélelve, dühösen, dús-könnyes forrásban fakadnak ki, türelmetlen szavakban szakadnak ki, elalélva. Strófákat izzadok: Szorulj el torkom, rebbenj meg szemem, tedd meg hangom, hogy elcsuklasz nekem, sajtold ki testem, égszínkék lelkem, napmeleg vérem, Hold-verítékem. Vagy még egy könnycseppet… Itt is jössz, mondd, jól vagy? Gördülj le rajtam, milyen gyönyörű, hogy utadat halkan járod egyedül! Ha szólni tudnál, elhallgatnám, hogy a lelkemen növekszel. Ne hagyj ma magamra! Meséld el nekem, míg ajkamhoz érsz, drága folyadék, régi menedék, miért jöttél el, és mit vittél el felhő-szememből örökre talán? Csendben dalolj nekem, olyan szomorú, mint ez a két akkord úgysem leszek soha már ezután. Zord, amorf éden, te angyalként rebbensz, én porlakat, dobbanok, szeretőd vérén öltök álomszárnyakat. �KÉPZŐMŰVÉSZET 10 Matyóföldtől Palócföldig Antal József művésztanár, képzőművész és könyvtáros Antal József Borsod megyében, Szentistvánban született 1948-ban. A Matyóföldről származik, de 48 éve Nógrádban él, 1979 óta Salgótarjánban van az otthona. Sátoraljaújhelyen, a Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett 1967-ben, majd a Pécsi Tanárképző Főiskola földrajz-rajz szakán szerzett tanári diplomát 1972-ben. Pedagóguspályáját – feleségével együtt – egy nógrádi kis faluban, Endrefalván kezdte. Később dolgozott az államigazgatásban, a megyei szintű művelődésirányításban, majd 22 évi könyvtárosi munka után 2009-ben ment nyugdíjba a Balassi Bálint Megyei Könyvtárból, tájékoztató könyvtárosi munkakörből. 23 évvel ezelőtt volt az első önálló kiállítása a könyvtár galériájában, melyet még számos követett szülőfalujában, iskolagalériákban, különböző nógrádi településeken, a megyeszékhelyen, Salgótarjánban, Budapesten, Zalaegerszegen és máshol. Több művésztelepen, csoportos bemutatkozáson is részt vett, és sok kép díszíti volt munkatársai, barátai, ismerősei és családtagjai otthonát. Hitvallása: szereti az állandóan megújuló természetet, az emberi környezetet pedig kiapadhatatlan forrásnak és a leghálásabb modellnek tartja. Igyekszik ezt a világot bemutatni: ahogy látja, ahogy ábrázolni tudja. 2020 júniusában a bodrogközi Pácinban, a Mágocsy Kastélymúzeumban Magyar Ferenc önkormányzati képviselő nyitotta meg Antal József kiállítását. �KÉPZŐMŰVÉSZET 11 Tisztelt Jelenlévők! Engedjék meg, hogy a kiállító művésztanárról, életfelfogásáról, munkáiról néhány gondolatot megosszak Önökkel. Az egyik információ, hogy ő a sógorom, a nővérem férje. Nem először és biztos nem utoljára jár Pácinban. Megyénkben, a Mezőkövesd alatti síkságon található Szentistván községben született. A matyóföldi származás, amelyre mindig büszke, meghatározó, de nem kizárólagos, hiszen sok éve már, hogy „Palócországban”, Nógrádban él. Ott születtek gyermekei (fia és lánya), és ma már négy unoka boldog nagypapája. Mint pedagógusnak és könyvtárosnak a közlés, a kapcsolat, az emberekkel foglalkozás, a tapasztalatok továbbadása akár a munkában, akár az alkotások teremtésekor: természetes létformája lett. Festmények, grafikák, körplasztikák készültek az évek során. A paletta színes. Ebből a sokszínűségből itt, most – a lehetőségekhez igazodva – csak egy szeletet látunk. A képek mellett a faragások (kérte, hogy ne szobrokat említsek) is a gondolatait közvetítik. A tanári diploma után a könyvtárosi szakma elsajátítása következett elméletben és gyakorlatban egyaránt, majd digitális világunk tőle is megkövetelte – mint sokunk esetében – az ismeretek bővítését. Mint tudom: nagy lelkesedéssel és eredménnyel sajátította el a számítástechnika vívmányait. Nyugdíjba vonulása előtt a napi 8−10 órás munkavégzés, a gyarapodó család mellett kevés ideje és energiája jutott az alkotómunkára. Igazából a nyugdíjas évek adták meg a lehetőséget az aktívabb alkotás számára. Nem véletlenül írták róla a Nógrád Megyei Hírlapban, hogy Antal József „már rég nem vasárnapi festő”, vagyis nem csak a hétvégeken veszi kézbe a ceruzát, az ecsetet, a vésőt. Az első önálló tárlatát évente több is követte. Természetes volt, hogy ezek sorában megjelenjen szülőfaluja, és az is természetes volt, hogy az iskolák is – mint helyszínek – teret adjanak művei – elsősorban tájképei – bemutatásának. Szinte minden alkalommal tárlatvezetést és rendhagyó rajzórát tartott. Több helytörténeti és irodalmi kiadványban jelentek meg illusztrációi is. A kiállító azt vallja, hogy a művésznek, egyáltalán az alkotó embernek fontos, hogy munkáit megismerjék, azokról véleményt formáljanak. Ezt ő maga igényli is. Úgy gondolja, hogy a művészi produktum nem foglalkozástól és semmiképp a titulustól függ. Nem tartja magát festőművész- �12 KÉPZŐMŰVÉSZET nek, még ha ez a szerénység furcsán hangzik is. Vállaltan maradt pedagógus, könyvtáros, művésztanár. Feltettem neki a kérdést: kinek, kiknek, miért és mit állítasz ki? A kinek? kérdésre azt válaszolta, hogy mindenkinek, aki érdeklődik a szép, az ember szűkebb és tágabb környezete és a képzőművészet iránt. Hogy miért? Mert az ember hiú, gyarló. Ha nem is ismeri be, az akkor is így van. A látni és láttatni akarás kényszere bújik meg amögött, hogy megismerjék őt és a munkáját, és azt, hogy miben hisz, hogyan látja ezt a világot. Ez a műfaj a vizuális kommunikáció egy fajtája. Kifejezőeszközei számosak: vonal, folt, szín, fény, kompozíció… Úgy mondja, hogy inkább grafikus, mesélő alkat. Szereti az alaposságot, ceruzarajzain szinte minden négyzetcentiméter megdolgozása nyomon követhető. Ezen túl meditáló, vívódó, töprengő típus is. Képei hosszabb folyamatban, napokon át alakulnak, készülnek. Korábban főleg előzetes, helyszíni vázlatok alapján, manapság pedig a digitális fotózást használja segítségül. És hogy mit is állít ki? Világmegváltó, filozófiai, politikai gondolatokat tartalmazó műveket ne keressenek, habár sok mindent bele lehet magyarázni az alkotásokba. De itt másról van szó. Természetszeretetről, emberismeretről, érzelmek kifejezéséről, rácsodálkozásról, amelyek elmélyült gondolkodást feltételeznek és sugallnak. Ezért látnak többségében tájakat, hegyeket és vizeket, évszakokat ábrázoló képeket. Közvetlen környezetéből portrékat a családtagokról, ismerősökről. És néhányat településünk környékéről. Mint a képek többségéből kitűnik, kedvenc eszköze a pasztellkréta, de dolgozik akrillal, ritkábban olajfestékkel, és természetesen ceruzával is. Minden alkotás sikerének az alapos rajztudást tartja. Ezt tanította éveken át tanítványainak is. A faragásokról azt tudom, hogy kezdetben kipróbálta, később megszerette a háromdimenziós kifejezési formát. Hogy miért ezeket faragja, és miért ilyeneket? Mert még „szabadabb” kifejezésformát talált meg, amelyben a fantázia, az érzelem, az esemény ábrázolása nagyobb teret kaphat, adhat számára. A fa szeretete, természet iránti rajongása régebbről datálódik az egész családban. A földrajzos apa, a biológus anya pedig mindezt sikerrel adta tovább erdőmérnök fiának és Olaszországban élő lányának. Tisztelt Közönség! Ajánlom megtisztelő figyelmükbe Antal József utóbbi években, hónapokban készült munkáit. �KÉPZŐMŰVÉSZET 13 Antal József: Karancsság (papír, diófapác) Antal József: Tél Palócföldön (papír, pasztell) �SZÉPIRODALOM 14 SZENTJÁNOSI CSABA Aki Aki bicskát nyitogat, szúr, fenyeget, az, hogy összefirkálja az eget, kihegyezi a ceruza-hegyeket, aki monóban hall, nem tudja, mi a sztereó, Dolby-hatás, hiába kapcsolja be idegrendszerét – nincs szívbéli adás, aki háborog, mint a részeg, pedig csak a keserűség italából ivott, az betöri a semmit, lelked hiába nyitott, aki önmagát hergeli, az csak énjét hengerli le, annak, bekattanásaiból van az összes szelfije, de aki gránátalmával, kardvirággal harcol, hogy legyen béke, annak minden körme-pénzérméjén ott lesz fényének képe, aki agya fogaskerekeit tekerve a szeretet hullámhosszát keresi, az úgy cselezi ki indulatait, gyarlóságait, mint Lionel Messi. �SZÉPIRODALOM 15 SZENTJÁNOSI CSABA Apuka… Mit csinálnál, ha meghalna a tenger, hová temetnéd el a rengeteg halat, ha elmegy valaki… fázom, mert érzem az Űr hidegét, amerre halad, ha betegek lennének a hegyek, mondd – hogy gyógyítanád meg a köveket, láttam széttöredezett szeretteim testét, amiket újra szülni már nem lehet, ha eltűnne az ég, a hold, a csillagok, nem lenne nappal és éjszaka, akkor csak a Tejút kórházfolyosóján járnánk egymáshoz haza, ha eltűnne a tavasz, eltűnne minden virág, fa, élet, akkor a hó nem tudna kire hullani, ha a tél idetéved… de, ha az utca egyszer elmegy Apuka lépteiért, ha elmennek éveiért az órák, akkor sivatagnyi porából a Szentlélek fújásai visszahoznák… �SZÉPIRODALOM 16 SZIRMAI PÉTER Arenas Arenasnál a sivatag homokja vörös színű. Vasat tartalmaz, de nem kinyerhető belőle. Semmire se jó, semmire se használható. A sivatagban nincs semmi, ami használható lenne. Arenas északról dombokkal határolt, a többi irányban: végtelenbe nyúló síkság. Itt, Arenas északi határánál a táj teljesen kopár. Fa nincs, nem él meg. Voltak próbálkozások fatelepítésre, de a csemeték pár hónap után elpusztultak. A vízhiány, a csontszáraz föld az oka. Arenas városa kétezer lakosú. Fura kimondani a második szót. Hivatalosan város, valójában falu. Elmaradott, szegényes. A belső részek gazdagabbak, élhetőbbek, mint a külváros. Én a külvárosban lakom. Anyagi okai vannak ennek. Raktáros vagyok egy logisztikai cégnél. Keveset fizet, de legalább közel van: lakásomtól két kilométerre. Kismotorral járok. Otthonról munkába, munkából haza. Csak ez az útvonalam. Évek óta nem voltam sehol, még a város belső kerületeiben sem. Szabadidőmben ülök a lakásomban, hallgatom a csendet vagy a sivatagi szél zúgását. Utcánk szűk, szélessége nincs öt méter. Középen két és fél méter széles aszfaltcsík húzódik, kétoldalt homok, a téglakerítésekig. A kerítéseken belül apró telkek, földszintes, vakolatlan, lapos tetejű házak. Belül három helyiség: szoba, konyha, fürdő. Az egész nincs húsz négyzetméter. Az én házam is ilyen. Hajnalban kiürül az utca. Az emberek dolgozni mennek. Sötétedés után visszatérnek. Kerítések előtt ócska székekre ülnek le, négyen-öten. Isznak. Tizennégy, tizenhat órányi munka után nincs kedvük máshoz. Felejteni akarnak. Néha bevadulnak. Ilyenkor nem érdemes az utcán tartózkodni. Törnek-zúznak. Nem haragszanak ők a másik emberre. A világra haragszanak. A kerítések magasak, zártak. Az ablakokat védik ezzel. Nehogy a tombolás időszakában egy kő, féltégla berepüljön a szobába. Én nem iszom. Ez errefelé ritka. Különcnek tartanak. Már meg akartak verni emiatt. De aztán rájöttek, hogy tudok segíteni rajtuk. A gyerekek matematikapéldáit mind meg tudom oldani. Ezért néha átjönnek, áthoz- �SZÉPIRODALOM 17 zák a gyereket, aki nálam megérti a matematikát. Már kérdezték, honnan tudom mindezt. Mondtam, hogy mérnöknek tanultam. Ahhoz, hogy elvégezzem az iskolát, tudnom kellett számolni. Kérdezték, hogy miért nem dolgozok mérnökként. Mondtam, hogy nem bírom a stresszt. Csak a csendet bírom. A nyugalmat. Raktárosként, munka mellett végeztem el az iskolát. Azt gondoltam, hogy kiemelkedhetek az alsó szintről. Akkor még nem tudtam, hogy nem bírom a stresszt. Márpedig ez a helyzet. Stresszhelyzetben kiszámíthatatlan vagyok. Vagy agresszív, vagy félős. Tomboló vagy menekülő. Van úgy, hogy nekiesek valakinek, addig ütöm, fojtogatom, amíg le nem szednek róla. Van úgy, hogy felállok, és elmegyek, otthagyom az egészet. Hát, igen. Felesleges volt tanulnom. Akkora energiát beletennem. Mérnökként nem dolgozhatok. Tanítóként sem dolgozhatok. Nincs képesítésem. Pedig azt szeretem. Megértetni egy probléma megoldását valakivel. Ismeretet adni a világról. Egy gyereknek. Azért nem iszom, mert nem érdekel az alkohol. Nem érdekel a hatása. Érdekel ez az, de az alkohol nem. Néha térképeket nézegetek. Vagy azon gondolkodom, hogy a családom hogyan került ide. Apám miért jött ide? Ebbe a porfészekbe. Miért kell nekem itt szenvednem? A porban, a szárazságban. A nyomorban, a kilátástalanságban. Dédapámtól indul a történet. 1890-től. Magyar volt. A Monarchia területéről érkezett. Ubudáról vagy Óbudáról. Már nem emlékszem, hogyan kell írni. Ez a település, úgy tudom, a Duna, a helyi nagy folyó mellett fekszik. Érdekes lehet, szép lehet. A földje termékeny. Fás, bokros. Szóval, dédapámnak valamilyen hitelügy miatt menekülnie kellett. Hajóval jött. Négy-öt hétig utazott az óceánon. Buenos Airesben szállt ki. De nem telepedett meg ott. Miért nem maradt Buenos Airesben? A fővárosban? Rejtély. Pedig akkoriban reményt keltő hely volt Buenos Aires. New York ellenpólusának szánták. A marhahús-kereskedelem központjának. Aztán persze később szerepe csökkent, virágzása megállt. Diktatúra, államcsőd következett. Voltak problémák. Valami történt vele. Mármint a dédapámmal. Talán bajba került, fenyegették. Apám nem tudott erről megfelelő információkat mondani. Annyit mondott, hogy ő, mármint apám, már Santiago de Chilében született. Nagyapja, az én dédapám, akkor már nem élt. Apám apja kereskedő volt. Dohánnyal kereskedett. Bejárta egész Chilét. Hónapokon át távol volt. Egyik útjáról nem tért haza. Nem tudni, mi lett vele. Eltűnt, meghalt, disszidált? Valamelyik a három közül. Apámat és három testvérét az anya, nagyanyám nevelte fel. Varrásból élt. Éjjel- �18 SZÉPIRODALOM nappal dolgozott. Mesélte apám, hogy éjjel, ha felébredt, mindig hallotta a varrógép zakatolását. Santiago külvárosában éltek. Ez a környék tele volt elhagyott telekkel. A gyerekek bandába verődtek. Harcoltak a területért, az érvényesülésért. Könnyen pórul járhatott, aki nem volt észnél. Apám megtanult magára vigyázni. Bátyjai megtanították verekedni, késsel harcolni. A négy fiú közül a két idősebbik 1950 körül, háborúban halt meg. Az egyik argentinchilei katonai határkonfliktusban. Akkoriban gyakoriak voltak a határvillongások. A középső fiú, apám bátyja, Kubában tűnt el. A Batista-rezsimben. Szivarral, rummal kereskedett. Egyik útja során nyoma veszett. Akkoriban Kubában bárkire könnyen ráfogták, hogy baloldali kém. Apám próbált információt szerezni róla, de leállították. Mondták: nem akarják, hogy baja essen. Apám, Antonio jött Arenasba. Mondta, hogy el kellett tűnnie Santiagóból. Nem indokolta, hogy miért. Ha rákérdeztem, mindig legyintett: hagyjuk. Anyja halála után volt mindez. Én már Arenasban születtem. Anyám születésemkor meghalt. Apámmal maradtam. Ott dolgozott, ahol ma én. Csak a raktárt azóta felújították. Apám keveset beszélt. Néha a Monarchiát emlegette. Mondta, hogy látott fotókat róla. Szép, gazdag hely. Kár volt onnan eljönni. Meg azt, hogy Buenos Airesben vagy Santiagóban is jobban élnénk, mint itt. Ha a nagypapa nem tűnik el nyomtalanul, ma is ott élnénk, mármint Santiagóban. Kérdeztem, hogy miért nem költözünk vissza oda. Mondta, hogy nincs ereje változtatni. Ha anyád élne, más lenne, mondta. Aztán elcsendesedett. Nem lehetett szavát venni. Apám melankolikus természet volt. Soha nem nősült meg újra. Tizennyolc éve halt meg. Sokszor ült az ablaknál, szótlanul nézte, hogyan kavarja a vihar a város határában a port. Vagy este a csillagos eget. Én is örököltem a természetét. Ha szabadnapom van, ki se mozdulok otthonról. Nézem a sivatagot, ahogy apám is nézte, vagy ülök a sötétben, éjjel. Néha térképet nézek, bár ezt már mondtam. Néha azt gondolom, hogy föl kéne keresni elődeim nyomait. Argentínában, Európában. De ez csak egy rövid ideig marad bennem. Se pénzem, se energiám hozzá. Marad a sivatag, a sötétség. Vagy az írás. Furcsa. Valaki mondta, hogy az írás segít a melankólia visszaszorításán. Visszaszorítás: helyes kifejezés, mert leküzdeni nem lehet soha. �SZÉPIRODALOM 19 Gondoltam, megírhatnám az előbb elmondottakat. Apám emlékiratait, helyette. Kevés valós adatom van. Cinikus módon a hiányokat fantáziámmal tölthetném ki. De ez végül is nem baj. A történetmondás szubjektív műfaj. Biztosan lenne ezer oldal. Gondolom, húzni kellene belőle. Antal József: Valahol Itáliában (papír, ceruzarajz) �MŰFORDÍTÁS 20 Modern japán haikuk Fordította: Márkus László KAKÓ SZÓJA (1945–) KATÓ KÓKO (1931–) hanetobaszu icsimai kai no utagaruta asza no taku tanmago no katacsiharu kizaszu elrepítettem a szerelmes versemet egy kártyalapon tavaszt idéző tojásmintás abroszon szerény reggeli * * ARIMA KAZUKÓ (1910–) ASZAKURA KAZUE (1934−2001) daikan no aokiharu aszu no ten kiszaragi no hikari momiau zókijama reggeli mennybolt kék selymét hasogatja rideg zimankó minő február napsugarak vad tánca messzi bozótban * * SINA FUKOMI (1908−2000) KATÓ KENKÓ (1920–) kóbai nimottomo tóki iszuerabu szekidzsú no kucsi ni musi szumi júszecuki barackvirágzás távol foglalok széket így látványosabb hóolvadás jött kőállat szoborban ni telelő rovar * JAMAGUCSI SZEISZON (1892−1988) tanpopo ja Csókó óniguru tokosinae ti pitypangok ó a Jangce vizét rútul beszennyezitek �MŰFORDÍTÁS 21 AOJAGE SIGEKI (1929–) HOSZOMI AJAKO (1907−1997) tanpopo no vata a fuku toki mune jutaka fudangi de fudan no kokorono hana ha pitypangodat teli tüdővel fújod mellkasod tágul házigúnyában hétköznapi gondolat ni barackvirág * * MIURA JUZURU (1930–) OKAI SÓDZYI (1925−2001) kjútan no ivao no ue no ocsi-cubaki hacuhana no eda ni furetaru agito kana vízmosta sziklán egy hullott kamélia végre megpihen állam érinti a cseresznyeágat s lám virágzik menten * * MIZUHARA SÚÓSI (1892−1981) NAITÓ MASZAO (1901–1996) júcsóka haru va szoboku ni hadzsimareri sunrai ni kotóno szorio nagame ori árvácskám lám egyszerű köntösében hozta a tavaszt tavaszi mennykő ősszablya íves éle suhintott felém * SINOZAKI KEISZUKE (1934–) nami oto nocukihi nosidarczakurakana holdfény napsütés hullámmoraj mért búsulsz ó cseresznyefa �MŰFORDÍTÁS 22 MANFRED STREUBEL Fordította: Lukáts János Borostyán bogárral A partra vetve gyermekkéz talált rád, a harmadkorból szép aranyszilánk. Hadd nézzelek, csepp örökkévalóság, hogy szórod szét a nap fénysugarát! Kiforrva egykor forró rétegekben, mikor még minden lény az űrbe szállt, mikor még nem volt szem, mely fölfedezzen, te rám találsz, kicsinyke szarkofág. évmillió, s a légy, amelyet nézek, benned pihen: békén, sértetlenül, s a világ sorra porrá szétesett. Csak most, torzó, hogy kézbe foglak téged, kapott értelmet léted egyedül, és szinte zsákmány lett a szép lelet…! Őszutó Az ágművet, mely tarkán eltakarta, Lehullt a lomb, mint könnyes imaszó. Helyén az ínség néma torzalakja: Szívós, kopár, sötét konstrukció, Mit vén farönkök ég felé emelnek, Hogy megbotoljon kis tavak felett. A törzsek és tagok, viharban edzett Derék anyag, kemény lett és merev, �MŰFORDÍTÁS 23 Hogy itt helyét megállja: felhőtömbök S örvény között, dacos, megbízható, – S a ködbe, mely már reggeltől borong, Élő ágával bátran beledöfköd S felcsendül halkan távol zeneszó, Egy sejtés: már a jövő nyár zsibong. Újévi napfény Te, vaksi szem, múló évem felett a környező világra körbenézel, a látvány erdejére: szép sereg, – s halkan hintesz be minket gyenge fénnyel. Úgy áll az erdő: szinte hálát érez, mert nézed őt, – és új erőre kap, hogy álljon a tél roppant seregéhez, és minden lény szomszéd után kutat. Élesre nyisd meg most értelmedet, ki kemény kontúrt vetsz a tiszta hóra, te pillanat, mely átfájsz testemen, hogy én is éles árnyékot vetek, ki szembeszállok, rád csodálkozóan, s hogy vén a föld: lassan belém dereng. �VALÓSÁG 24 LAKATOS TIBOR Requiem egy eltűnőben levő műfajért, avagy „Húzd rá cigány csak azért is” – de vajon meddig? A muzsikus cigány családok legfőbb összetartó ereje, kettős identitásuk alapja a cigányzene. A magyar nóta iránti igény drasztikus csökkenésének lehettünk és lehetünk tanúi az utóbbi évtizedekben. Lehetséges, hogy az utolsó pillanatban születik ez az írás, hogy emléket állítson egy műfaj és azok kizárólagos művelői számára. Személyes indíttatásból írom e sorokat, hiszen jómagam is muzsikus cigánycsaládból származom, de nem a zene a hivatásom. Középiskolai tanár vagyok, még kedvtelésből sem fogtam hangszert a kezemben. Fontosnak tartom egyértelművé tenni, hogy írásom tárgya a cigány népcsoportokon belül kizárólag a muzsikus cigányok. Talán nem árt, ha nagyon röviden definiálom ezt a csoportot. Magyarországon a cigányságnak három jelentős csoportja található. Az oláhcigányok, a beás cigányok és a magyar cigányok, más néven „romungrók”. A magyar cigányok érkeztek a legkorábban hazánkba, nagyjából a 15−16. századra tehető az érkezésük. Ez a népcsoport mára teljesen elhagyta az anyanyelvét, és kizárólag magyarul beszél. A három népcsoport közül ők azok, akik leginkább integrálódtak és asszimilálódtak a társadalomba. A cigányság 70%-a közülük kerül ki. A muzsikus cigányok kizárólag a magyar cigányok között találhatók. Nagyjából a 19. század közepére tehető annak a folyamatnak a kezdete, amelynek eredményeképpen a 20. század első harmadának végére kialakultak az ún. zenészdinasztiák. Ezek a családok élesen elkülönültek a cigányság többi részétől, a magyar cigányok közül is. Jelentős mértékben asszimilálódtak, jómódú polgári életet éltek. A dinasztiák általában egymás között házasodtak, de gyakori volt a magyarokkal kötött vegyes házasság is. Bár több „krízishelyzet” is volt a század során, ez az asszimilációs folyamat nagyjából töretlenül zajlott, hiszen a többségi társadalom is a cigányságon belüli elkülönült, ún. „úri” cigány csoportként kezelte őket. A 20. század 80-as éveitől csökkent az igény a magyar nóta iránt, és ez komoly kihívást jelentett a családok számára. A rendszerváltozás tovább erősítette a folyamatot. Az új politikai és gazdasági rendszer bizonyos hatásai a muzsikus cigányok életében egzisztenciális problémát okoztak. A �VALÓSÁG 25 vendéglátóipari egységek privatizálása teljesen új munkaerőpiaci helyzetet eredményezett a cigányzenészek számára. Töredékére csökkent az éttermekben, szállodákban foglalkoztatott zenészek száma. Az állami és önkormányzati bérlakások tömeges kiárusítása lakásproblémákat okozott általában a cigány családokban. A szakképzettség iránti megnövekedett igény, a munkaerőpiaci elvárások, valamint az információs technológia okozta igények megoldhatatlan feladat elé állították a muzsikus cigány családok döntő hányadát. A családfenntartó férfi eddigi életpályája a muzsikuséletről szólt, a befektetett energia és munka a zenetanulás területére koncentrálódott, amelyet más területre átváltani, konvertálni nem lehetett. A továbbképzés, átképzés lehetőségével a cigányzenész nem tudott élni, annál is inkább, mert a hagyományos szakmák és az ahhoz szükséges ismeretek, készségek, gyakran még az alapkompetenciák sem álltak rendelkezésére, ezáltal nem lehettek versenyképesek a munkaerőpiacon. Amíg a vendéglátóipari egységek állami tulajdonban voltak, és kötelező volt zenekart alkalmazni a férőhely függvényében, szinte mindenhol volt élőzene. Amikor megszűnt az ilyen irányú kényszer, szinte pillanatok alatt eltűnt a cigányzene. A legtovább még a szállodákban alkalmazták a cigányzenészeket, de amikor azok is külföldi befektetők kezére kerültek, szinte lehetetlen lett megélni az eddigi módon. A többségi társadalom által kialakított intézményrendszerhez, a piacgazdaság követelményeihez való alkalmazkodás a cigányzenészek számára túlzott elvárást jelentett. Sok muzsikuscigány-család szociális transzferekből való megélhetésre kényszerült. A feketén alkalmazott zenészek elestek a munkajogi védelemtől, illetve azoktól az ellátásoktól, melyek munkaviszonyhoz kötöttek. A cigányzenész-családok gyermekeiket már vagy polgári pálya felé irányítják vagy a zeneművészet területén a klasszikus, esetleg jazz-zene felé. Egyelőre úgy tűnik, hogy a rendszerváltozás megadta a kegyelemdöfést a cigányzenének és a cigányzenészeknek. Ami bizakodásra adhat okot, az az, hogy a cigányzenét többször is eltemették már, de mindent túlélt – idáig. Túlélte azt, amikor a 20. század elején megérkezett a jazz Amerikából. Zipernovszky Kornél így ír erről az időszakról: „Ezzel szemben kulturális és egzisztenciális harc bontakozott ki 1920 után, amikor már nemcsak a divatos zenék, hanem a zenekarok, a zenészek is Magyarországra jöttek azokra a helyekre, ahol addig a cigányzenekarok muzsikusai keresték a kenyerüket. A nemzeti érzés kifejezése letéteményesének gondolt cigányzenekar és az intenzív szenvedélyeket felkorbácsoló jazzband között létrejött összeütközést még az amerikai napisajtó is harcként ábrá- �26 VALÓSÁG zolta egy karikatúrában. A jazz hatása nem korlátozódott a kávéházak és műsoros szórakozóhelyek közönségére, a teljes szellemi és kulturális életen nyomot hagyott”.1 Túlélte a 30-as évek világgazdasági válságát (a bevezetett kötelező betegbiztosítási díjak miatt a 20−25 fős cigányzenekarok létszáma 8−10 főre csökkent). Túlélte a Rákosi-korszakot is, amikor osztályidegennek bélyegezték a cigányzenét. A muzsikuscigány-önazonosság alapja a cigányzene hivatásszerű művelésén alapul. Ez jelentette a közelmúltig a legerősebb kohéziós erőt a családon belül, a családok között és ez a biztonság jelentette az önbecsülés bázisát, amely nélkül nem lehet felvenni a harcot a sztereotípiák és stigmák ellen. Gyakori szituáció manapság, hogy az idősödő cigányzenészek gyermekei keresik a helyüket a magyar társadalomban. Az egzisztenciális biztonság és önbecsülés manapság nem biztosítható a hivatásszerű zenéléssel. Ellentétben a többi cigány népcsoport tagjaival a muzsikus cigányok nem rendelkeznek olyan „nem magyar” identitással, ami segítségükre lehetne. Nincs olyan érdekérvényesítő képességük, ami a (kizárólagos) cigány identitásukra épülne. Hiszen a családban ehhez nem kaphattak mintát. A beilleszkedést megkönnyítheti számukra a kapcsolati hálójuk, amely nem korlátozódik cigányokra, ugyanakkor nyilván kisebb-nagyobb mértékben, de őket is érik előítéletekkel kapcsolatos negatív élmények. Ellentétben a többi cigány népcsoport tagjaival, ők nem rendelkeznek olyan identitással, amit a „magyarságuk” konkurenciájának tekinthetnének. A társadalom a kulturális diskurzusokban elvár bizonyos viselkedésmintákat, egyfajta hierarchikus cigányszerepet, kiváltképpen új, ismeretlen környezetben. Egyszerre kell megfelelniük a társadalmi elvárásoknak, ugyanakkor meg is kell őrizniük vagy éppenséggel ki kell alakítaniuk a saját önazonosságukat mindig ügyelve arra, hogy ne sérüljön a családtagjaikkal meglévő érzelmi viszonyuk. A családokat összetartó, a családi viselkedés mintákat és az identitást meghatározó hivatásszerű zenélés már nem biztosítja a megélhetést a fiatal generációk számára. Itt elsősorban a magyar nótáról, kávéházi zenéről mint műfajról beszélek. Sok fiatal választja a komolyzenét, esetleg a jazzt, de ez a hivatás már nem bír a cigányzenéhez hasonló identitást formáló erővel. Feltehetően a szóban forgó korosztály részben megőrzi muzsikus cigány identitását, és át fogja örökíteni azt a gyermekei számára. Ebben 1 Zipernovszky Kornél: Ki fog győzni – a jazz vagy a cigány – nehéz megjósolni. A cigányzenészek megvédik a magyar nemzeti kultúrát. Replika 2017/1−2. �VALÓSÁG 27 fontos szerepet játszik, hogy ők még „élőben” tapasztalták meg, hogy az édesapjuk zenél, s ez erős érzelmi kötődést jelent a műfajhoz is. A gyermekek identitásának kialakulásában fontos szerepet játszik, hogy szüleik mindketten cigány származásúak-e, hogy szüleik zenészek-e, és ha igen, akkor milyen műfajt választottak. Közülük sokan már nem látják a szüleiket cigányzenészként vagy egyáltalán zenészként dolgozni. Nyilvánvaló, hogy a vegyes házasságok segítik az asszimilációs folyamatot. Az asszimilációt előidézi a már meglévő nyelvvesztés, amelyhez – véleményem szerint – az egyre gyakoribbá váló vegyes házasságok is hozzájárulnak, és az is, hogy egyre többen választanak maguknak „polgári” foglalkozást, de még ha a hivatásszerű zenélést is választják, akkor is a pop, a komolyzene vagy a jazz jöhet szóba elsősorban. Az asszimilációhoz járul hozzá továbbá, hogy a tanulás rendkívüli fontossággal bír a muzsikuscigány-családok életében. Az értelmiségivé válás a társadalom részéről növelheti az elfogadás erősödését és a sztereotípiák csökkenését. A fent leírtak prognosztizálják, hogy a muzsikuscigány-családok számára legvalószínűbb alternatívának az kínálkozik, hogy néhány nemzedéken belül teljesen asszimilálódnak a magyar társadalomba. Bármennyire is szomorú, de az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a magyar nóta és a híres cigányzene egy lassan feledésbe merülő szép fejezete lesz a történelmünknek. Remélhetőleg ez a rövid írás hozzájárul ahhoz, hogy minél tovább emlékezzünk erre a fejezetre! Zárásképpen álljon itt Liszt Ferencnek néhány mondata, még akkor is, ha tudjuk, hogy szavait inkább az érzései, mintsem a tudományos megalapozottság vezérelték, hiszen szívébe zárta a muzsikus cigányságot. „Tekintély, törvény, szabály, parancs, elv, ígérettartás, kötelesség reá nézve türhetetlen fogalmak és dolgok. (...) Leráztak magukról minden erkölcsi nyűgöt, minden társadalmi függést, minden belső köteléket, hogy annál jobban követhessék az érzés villanyos szikráját. Érezni: létök foglalatja, érezni akarnak bármi áron.”2 2 Liszt Ferenc: A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon. Magyar Mercurius Kiadó, Bp., 50. �SZÉPIRODALOM 28 GÁSPÁR ALADÁR Bözsike Ha vannak emberi sorsok, amelyeknek az irányát még a Jóisten se tudta másfelé fordítani, akkor Bözsike életútja ilyennek indult, amikor a múlt század eleje táján abba a szegény paraszt-munkás családba beleszületett. Ennek történetét most egy véletlennek látszó, de nagyon is várható pillanattól kezdve meséljük el. 1942-ben, egy borongós, késő őszi estén azzal állított be hozzájuk Bandró Pista, ez a csinos fiatalember, akinek a faluban iszákos, duhaj híre járta, hogy szeretne Bözsikének udvarolni, mert innen-onnan úgy hallotta, hogy már eladósorban van, és hát tetszik is neki. Ő meg huszonhét évesen már házasodna. Bözsike ott ült a tűzhely mellett, a lóca végiben szemlesütve, és mi tagadás, nagyon megrettent, amikor hallotta, amit a váratlan jövevény mondott nekik. Akkor hirtelenjében nem akartak se igent, se nemet mondani Pista ajánlatára. De ahogy elment, a család meghányta-vetette a lehetőségeket. Bözsike nem volt szép lány meg csúnya se, inkább szikár, mint kövéres, minden része olyan, ami vonzotta a legények szemét, ingerelte azok vágyait. Csakhogy ő cseppet sem szerette, ha a férfiak szemet vetnek rá, viszolygott azok érintésének még a gondolatától is. Tiltakozott is az udvarlás ellen kétségbeesve. Legfeljebb pár percig húzódozhatott, mert az apja, Zepo Józska ellentmondást nem tűrő döntést hozott: – Jányom, itt má nincs mit várnyi, elmútá húsz éves, véjjány maracc, ha ezt az alkalmat elszalasztod! Tuggyuk, hogy ez a Pista nem kifogástalan, de ne válogassá! Aszongyák, dógos ember, majcsak megleszel vele valahogy. Mások is kibirták má, hogyha az urok iszákos, meg durváskogyik. Maj lassacskán összeszoktok, úgyhogy itt az idő férhe mennyi! Másnap Pista eljött a válaszért, és örült, hogy az biztató volt. Onnantól aztán ha egy kicsit józanabb volt, be-benézett Bözsikéhez, hogy erősítgesse rá az igényét, meg aztán szerette volna már egy kicsit megfogdosni is. De nem minden úgy alakult, ahogy azt a merész gavallér remélte. A lány sehogy sem akart a sóvár férfival kettesben maradni. Ha tehát ehhez Pista jogot akart magának, meg kellett kérnie választottja kezét, utána meg sürgette, hogy mielőbb össze is házasodjanak. A széptevéshez Band- �SZÉPIRODALOM 29 ró Pista egyáltalán nem értett, az ösztönei meg hajtották, a kezén kívül hozzá akart jutni menyasszonya testének intimebb részéhez is. Háborús idők jártak akkor. Bányászként Pista megúszta a SAS-behívót, meg a Don-kanyart. Így 43-ban megtarthatták a „hadi” esküvőt, meg egy szerény lagzit is. Ezzel elkezdődött két más természetű, mást akaró ember közös élete, belevágtak a kérdőjelekkel teli jövőbe. Az eladdig ártatlan, befelé élő lánynak bele kellett törődnie, hogy az urának kiszolgáltatott asszony lett belőle. Pedig Bözsikének nagyon nehezére esett a házasélet. Nem annyira a rá háruló, ház körüli munkák miatt, ezekhez a szüleinél már hozzászokott. Étellel, meleg mosdóvízzel várta, tiszta gúnyával látta el a munkásembert, elvégezte az otthoni tennivalókat, művelte kevéske földjüket. Jobbára attól irtózott, hogy ágyba kell bújnia emberével. Még a gondolatától is megborzadt, hogy bármikor alá kell magát vetnie a számára gyönyörtelen szeretkezésnek. S az első verésre se kellett sokáig várnia. Az ura, ahogy a dolgozónak dukált, gyakran a kocsmában kötött ki, ahonnan legtöbbször ittasan tért haza. Újdonsült felesége persze szóvá tette ezt. Pista nem volt hozzászokva az ilyen szemrehányásokhoz. Hiába csitítgatta dohogó asszonyát, az tovább szájalt vele, egy cseppet se félt az önmagát nehezen fékező urától. S akkor Bözsike megkapta az első pofont, aminek később sűrűn volt folytatása is. Bözsikének meg Pistának a szorgalmon kívül alig voltak olyan vonásaik, amelyek egymáshoz közel hozhatták volna őket. Kicsi volt tehát az esélye, hogy egymással majdcsak egybeszoknak, a tűz a vízzel még sosem tudott összeférni. Bözsike hűvös típus volt, aki leginkább az eszére hallgatott, az urát meg az ösztönei vezették. Jólelkű ember volt ugyan Pista is, de szelídségét az alkohol démona mindig kiűzte belőle. Bözsike szívesen tervezgette a jövőt, míg a férjének sosem voltak távoli céljai, neki csak odáig értek a vágyai, hogyan érezze jól magát holnap is. Azokban a nehéz időkben mégis belefogtak még a fészekrakásba is. A szülők segítségével, a falu szegélyén, az állam adta házhelyen, alig egy év alatt felhúztak egy aprócska vályogházikót. Ennek csak az egyik szobáját tudták belakni, innen-onnan kaptak bele néhány szükséges bútort, és beköltöztek közös szálláshelyükre. Amint elkészült a fészkük, máris bomladoztak összetartó fonadékai, amiért az sosem válhatott lakói meleg otthonává. A gondjuk több lett, az életük meg itt sem vált derűsebbé semmivel. Ezután is ugyanúgy múltak a napok: munka, kocsmázás, munka a ház körül, szűkszavú együttlétek, munka a földeken, kényszerű szeretkezések, munka, kocsmázás, veszekedések és gyakran verések is. Bözsike �30 SZÉPIRODALOM hiába szaladt a szülőkhöz panaszra, nem sok vigasztalást, védelmet kapott, az apjától legalábbis semmit. – Türnyi kell, jányom, az asszonnak az a dóga! Az anyja meg csak hallgatott, félt az urától, magában sajnálkozott, neki is ilyen sorsa volt. Honnan is tudta volna szegény Pista, hogyan lehetne vadóc feleségét megszelídíteni, egy kis szeretgetéssel magához kedvesíteni? Ő sem sok szeretetet kapott egész addigi életében, családjukban nem volt szokás a gyerekek becéző cirógatása. Betegeskedő anyja korai halála után a kiskamasznak meg még fakóbb lett az élete. Az apja számára onnantól szinte már nem is létezett, csak az új asszonya meg a maga boldogítása érdekelte. Ha a magára maradt fiúcska egy kis törődésre, jó szóra vágyott, férjes nővéreihez kéredzkedett be. Tizennégy éves korától meg, keresőképes munkásemberként, a szabadideje legjavát a kocsmában, a haverjaival töltötte el, s elég hamar az alkohol rabja lett. Az évek során aztán a lelke meg a tenyere is egyre kérgesebb lett. A maguk sorsszerű rendjén-módján hamarosan a gyerekek is jövögetni kezdtek. Ezt a családjuk el is várta a fiatal házasoktól. A fogamzás ellen amúgy se tudtak semmivel védekezni, pedig szeretkeztek nyakra-főre, ahogy diktálta az ifjú férj tomboló ösztöne. Eszükbe se jutott, hogy azokban a zavaros háborús időkben meg az utána jövő szűkös években a körülmények milyen kedvezőtlenek a magzatviseléshez, meg a gyerekszüléshez. Ha frontok vonultak át, az óvóhelyeken szorongtak, aztán meg a romba dőlt országban rossz volt a közlekedés, a kórházak alig működtek, orvost is csak itt-ott lehetett találni. Azt ették, amit nehezen sikerült maguknak megtermelni, előteremteni. Bözsike hamar teherbe esett tehát. A várandós hónapokban is, szinte az utolsó pillanatig el kellett végeznie a háznál adódó tennivalókat. Amint kényszerűen ritkultak a szeretkezéseik, Pista a vágyai csillapítása forrását más asszonyok szoknyája alatt kereste, de részegen nekiesett még állapotos asszonyának is. Az anyaságra alig érett fiatalasszony először egy kislányt hozott világra, akinek Bözsike zsenge méhében nem sikerült az életre felkészülnie, Margitkát kéthetes korában a Jóisten magához szólította angyalkái seregébe. Aztán a család újabb reménységeként Áronon volt a sor, akit az anyjának egymagában kellett megszülnie. – Apádnak hiába montam, hogy ne mennyen el munkába, mer má fájásaim vannak, csak elment. Később Zepo mama felgyött ugyan, de ő meg �SZÉPIRODALOM 31 a kapuba várta a bábaasszonyt – mesélte Bözsike neheztelően Áron fiának a születése körülményeit. – Így osztan ott marattam magamba a hátsó szoba ablak felőli ágyán, azon a júniusi, fülledt hajnalon. Mire a bába ideért, te má ott mozgolóttá alattam a vérembe fekve. Mert szülés közben Bözsike gátja átszakadt, csoda, hogy magatehetetlen helyzetében nem vérzett el teljesen. De Áronka szíve a világra vergődése pillanatában működni kezdett, élt, ordított. Ott hevert anyja combjai közt félig öntudatlanul, mégis fellelkesülten. A fiú megszületésének ez az ősi módja aztán az anyjához kötődése erejét szélsőségesen felfokozta. Egész életében valósággal csüggött ezen az érte vérét adó nőn, és Bözsike is fia megszállottja volt. A lenni akarók sorában végül Erzsike következett. Bözsike ekkor már tapasztalt, erős kismamának számított, a sors akaratából méhének gyümölcse mégsem érhetett egészségesen. Hét hónapos terhesen magas lázzal járó fertőzést kapott, amivel az orvosok akkor nem sokat törődtek. Testének krízise kihatott a magzatára is. Kislánya agyának a sérülése tartós maradt, négyéves korától epilepsziás rohamok gyötörték. Szerető édesanyja sok éven át kórházról kórházra hordozta őt, hátha valahol kigyógyítják egyre súlyosbodó bajából, de nem járt sikerrel, Erzsike félember, egész életében gyámságra szoruló családtag maradt. Lánya betegsége aztán Bözsike lelkét tartósan sebezte. Ötvenegyben készült a családról egy különös hangulatú fénykép. Bözsike ennek a központi alakja. Nem azért, mert középre állította őt a vándorfotós, a tetszetős, sudár fiatalasszony különben is magára vonja a néző figyelmét. Láthatóan magányos, az élet arcára rajzolta már dacosan viselt sorsa szomorú vonásait. Pista a felesége baljára került, csinos, fiatalon is markáns férfiarca, határozott, magabízó tekintete azt sejteti, mintha a többiek nem nagyon érdekelnék. Áron és Erzsike meg bambán révedeznek, látszik, hogy ők is csak testben vannak ott ezen a felvételen. Semmi nyoma nincs itt jókedvnek, idillnek. A fényképész hiába igyekezett, csak azt a szeretetlenséget örökíthette meg, ami ezeknek az embereknek a hétköznapjait uralta. Mert férj és feleség, anya és apa szinte állandó feszültségben éltek, a gyerekek meg ott vergődtek borzolt idegzetű szüleik között, kiszolgáltatottan. Csak nagyon ritkán lehetett itt kedves feleségem, anyukám, vagy Pistukám, Apuci, Anyuci, meg kicsi lányom, édes kisfiam szólítgatást hallani, és puszilkodást látni. Bözsikének e búskomor fénykép-családja fölött hiába múltak az évek. Sok minden alig változott velük a történelmen átsuhanó időben, később �32 SZÉPIRODALOM sem éltek másként, mint a felvétel készítésekor. Legfeljebb idősebbek lettek, a szülők és a gyerekek is egyaránt. Áron meg Erzsike már iskolába jártak, növögettek, mint erdőben a gomba, helyzetük felismerései és az egyre nehezebben teljesíthető kötelességek megviselték, az életre edzették, érlelték őket is. Egy dolog biztosan változatlan maradt az évtizedek során, Pista munka után mindig megkövetelte a maga ital- meg szexadagját, legtöbbször a kocsmában kötött ki, ahonnan sosem jött haza józanul. Bözsike meg, ahogy már annyiszor közös életük kezdete óta, vakmerőn nekiesett részeg, fékevesztett urának: – Szégyelld magad, te korhely disznó! Állandóan csak iszol meg b..ná, ahhelyett, hogy énvelem meg a gyerekeidvel törődné! – Ha nem fogod be a pofádot, rögtön agyonütlek! – vágott vissza ilyenkor Pista. – Ki ad nektek kenyeret, ha nem én? – és már ütött is. – Istenem, mé verté meg engem evvel az embervel! – siránkozott Bözsike, ha rátört a bánat. Elhagyom ezt az iszákos vadállatot! De hova menek, kihe, hogyan? Ki tart el engem meg a családomot? Nem akarom, hogy a gyerekek apjok nélkül nyőjönek fel! Majcsak lesz valahogy, mások is kibirták má a keserű életet! A válás akkoriban faluhelyen különben se volt szokásban, maradt hát Pista mellett, tűrte tovább az örömtelen életet, és vívta vele tovább kudarcos küzdelmeit. Sokszor volt már olyan, hogy a gyengének a durvától sehogy sem sikerült elszakadnia, s a feloldódás csodájában makacsul bizakodva végleg együtt maradtak. Bözsike és Pista közös sorsának is ez volt az egyetlen kiútja. Amint nagyobbacska fiúvá cseperedett, Áron lett Bözsikének a legbiztosabb támasza, vigasztalója és védelmezője. Vállára vette a családi munkák terhének rá rakható részét: sorban állt kenyérért, húsért, libapásztorkodott, az erdőre fát szedni, az anyjával kapálni járt, nagy kamaszként meg aratáskor már kaszát is kapott, mindent megcsinált, ami a ház körül adódott. Eleinte, mert muszáj volt, ímmel-ámmal, később már öntudattal is, amint észrevette, hogy az anyjának szüksége van rá. Ha az apja részegen randalírozott, a család védelmére kelt, még akkor is, ha a verésből ő is kapott. Így aztán Áronnak nem nagyon volt gyerekkora, engedelmeskedett, félt, menekült, játszani mindig szöknie kellett, csak lopva olvasgathatott. Így serdült, lassan siheder, s aztán észrevétlenül felnőtt férfi lett belőle, várta élete próbatételét. Az évek során beleivódott rossz emlékek, sérelmek és bántalmak nyomán az apjától elhidegült teljesen. A munkájáért tisztelte őt, de nem tudta igazán szeretni. Így aztán sosem voltak apa �SZÉPIRODALOM 33 és fia közt egymásra kíváncsi, egymást megértő beszélgetések. Az anyjához meg egyre elfogultabban kötődött, nemcsak szerette őt, de fel tudott rá nézni is. A testi sérülések meg lelke ártalmai, a sok magába fojtott feszültség, a gyógyíthatatlan beteg lánya gondjai lassan kikezdték Bözsike egészségét is. Már egészen fiatalon orvosokhoz kezdett járogatni. Többször és hosszabb időre kórházba kellett feküdnie. Először az egyre jobban fájó gátját kellett megműteni, aztán a csont-tbc következett, majd az immunrendszere fordult saját teste ellen, helyrehozhatatlanul. – Csak énék még valameggyig, hogy ezek a gyerekek tehetősebbek legyenek – sopánkodott és hősiesen viselte a fájdalmakkal járó betegségeit, mindig az utolsó erejéig dolgozott. Betegségei dacára a család életét mindig is Bözsike tartotta működésben. Okos asszony volt, apja józan paraszti észt hagyott rá. Ez már az iskolában kiderült. A tanító kérte is a szülőket, hogy engedjék a lányukat továbbtanulni, ez azonban eszükbe se juthatott, a háznál nagy szükség volt a női munkás kezekre, a család mit tudott volna egy tanítónővel vagy egy irodista kisasszonnyal kezdeni. Bözsike asszony- és anyasorsa aztán később se engedte meg, hogy művelődjön. Talán egyetlen könyvet se olvasott el egész életében. Sosem volt színházban és moziban, meg nyaralni se. Az okos észjárása mégis élete végéig megmaradt. Bözsikét tehetséggel is megáldotta a Teremtő. Jó érzéke volt arra, hogyan kell a pénzzel bánni, nem szórta azt szét meggondolatlanul. A család élelmezését nagyobbrészt önellátással oldotta meg, és alig költött valamit ruházkodásra is. Beosztó volt és szinte mindenből pénzt tudott csinálni, adott, vett, kereskedett. Az évek során aztán az urától elrakott meg a maga csinálta pénzből egy szép kis összeget sikerült összespórolnia, s ez elégedettséggel töltötte el. Évek múltán ebből tudták aztán rozoga kis házikójukat komfortos családi házzá bővíteni. De nemcsak a sefteléshez volt tehetsége, szépérzéke is volt. A faluban valakitől eltanulta a cukrászatot, amibe annyira belejött, hogy a környék falvaiban híre lett, hozzá hordták a lakodalmi sütnivalókat. Tojásból, lisztből, vajból meg cukorból bármit megalkotott, tortaféléket, bárányt, imakönyvet, fatörzset és még ki tudja mit. Sok munkája volt, gyakran bele is fáradt szegény. De csinálta végkimerülésig, mert örömét lelte benne, meg büszke volt magára. Boldog volt, amikor gyönyörködve elnézegette remekműveit, sokszor még dalra is fakadt eközben. Bözsike talán csak olyankor volt még boldogabb, amikor a fia meg az unokái meglátogatták. Áron jó eszű gyerek volt, az általános iskolában �34 SZÉPIRODALOM mindig kitűnő bizonyítványt kapott. A tanárai szorgalmazták, hogy továbbtanuljon, meg ez volt az anyja leghőbb vágya is: leérettségizett, aztán egyetemre járt, tanár lett belőle. Feleségével egy távoli város neves gimnáziumában tanítottak, szerették a hivatásukat. Az anyja autót vett a fiának, hogy gyakran el tudja hozni kicsi családját a nagyszülőkhöz. Mama meg önfeledten eltársalgott velük, gyönyörködött az ő okos, szép gyerekeiben, kipanaszkodta magát, sírt egyet, s aztán finomakat főzött nekik. Ennek az örömének aztán hirtelen vége lett. Áron és felesége ellentétei békétlenné fajultak, nem tudták egymást boldogítani, muszáj volt egymástól elszakadniok. Bözsike sosem tudott beletörődni ebbe a kudarcba, ami aztán végleg feldúlta lelke nyugalmát. Ez volt az utolsó ártó sérülés, amitől gyógyíthatatlan betegsége végzetes lett. Áron mindig megrettent, amikor otthonról táviratot kapott, mert az bajt jelentett, rossz hírt hozott. Így volt ez azon a 94-es őszi délutánon is, amikor az utolsó sürgönyt felnyitotta: „azonnal gyere haza stop anyád nagyon beteg lett stop a mentő a kórházba vitte stop onnan élve már biztosan nem jön haza stop apád stop” Rohant is rögtön, ahogy csak tudott, keresztülszáguldott a fél országon, egyenesen a kórházba, Őhozzá sietett. Ott találta drága, jó anyját egy elkülönítő szobában. Már második napja feküdt eszméletlenül. – Súlyos agyvérzést kapott, kómában van, kicsi az esélye, hogy még egyszer magához térhet. S ha igen, akkor is... – ismertette vele az ügyeletes orvos a drámai helyzetet. Áron ott ült édesanyja ágya mellett, fogta hűvös, ernyedt kezét. Kérlelte, Édesanyám, nyissa ki a szemét, mondjon valami biztatót. Kérlelte órákon át, mindhiába. Az ágyban fekvő egyszer csak sóhajtott egy nagyot, és nem lélegzett tovább, meg nem volt már pulzusa. Pedig azt hitte, hogy szeretett szülője nem hal meg sosem. – Mért mentél el, Anyám, miért hagytál itt engemet? – sóhajtott Áron abban a végtelennek tűnő, igazságtalan pillanatban. Ma sem emlékszik rá, hogy a temetését hogyan élte át. Szíve napokig tartó szorító fájdalmával aztán Áron is kórházba került. De az anyját ezzel sem tudta már az életbe visszahozni. Felesége halála után Pista teljesen megváltozott, csendes, magába forduló ember lett belőle, nem ivott többé egy korty alkoholt se. Sehogy se tudta elviselni ötven évig jóban-rosszban élete társa hiányát. Nemsokára ő is elment asszonya után. Hozzá lett eltemetve is. Egymás mellett fekszenek már évek óta, békességben, örökre összeszokva. �SZÉPIRODALOM 35 SIMEK VALÉRIA Útközben Útközben keresed a valahol elveszett önmagad. Némaságod a legbeszédesebb. Engedj utat az időnek, és az folyamatosan áramolva követ már visszafelé. A kondér alatt tüzet gyújtasz, énekelsz, arcodon feltűnik egy ritka fény. Emberi jóságod, ártatlanságod sugárzik. Koldushoz, szegényhez kenyérrel kezedben hajoltál. Ruhát, kendőt adtál, s a Bözsinek, a szép roma asszonynak egy melence* savanyított káposztát. A hóna alatt vitte a másnapi ebédhez. Eltaposott vágyaid nem csillapodtak a titoktartó, nyugtalan éjszakákban. A melence fából faragott teknő alakú edény, akkora, hogy az ember a hóna alá tudja fogni. * Hol vagytok? Deszkakerítés. Zegzugos udvarok, pajták, istállók. Ifjúkorom öregjei, tanítói hol vagytok? Tanítottatok a bizonytalanságban is hinni, látni. Abban, hogy az egymásnak segítő igavonó állatok is könnyebben húzták a terhet hazafelé. Megtartó erővel ebben a reménytelennek látszó küzdelemben, együtt lenni, segíteni. Múltatok főútvonalai, sikátorai a háborúk után hogyan vezettek vissza az életbe? Hogyan tisztogattátok meg vérző emlékeiteket? Feltámadt a fényesség, felébredt a lélek és az értelem. Az Úrtól eligazítottan, nagy alázattal az estéli csendben az Istenhez kuporodtatok. �EMLÉKEZÉS 36 PAPP DÉNES „és visszajön a régi, mely újnak látszik” 175 éve született Asbóth János „kereslek Nekeresden, talállak Nemlevőn” (Szilágyi Domokos: Don Quijote szerenádja) Amikor elénk toppan egy hajdani kor embere, kezdetben oly idegen mód állhat előttünk, mintha nem is ugyanazon bolygó gyermeke lenne, mint amely minket is kidobott magából. Mindez akkor is előfordulhat, ha éppenséggel egyik hazánkfiáról van szó. Olykor az is megesik, hogy mindezen idegenség nem elriasztja, hanem kíváncsivá teszi aktuális jelenünk emberét, legyen bár érthetetlen a szemlélt személy egykori létlátványa. Így hát lehetőségeihez mérten valamiféle nyomozásba kezd, hogy a rejtélyes jelenést feloldja, számlálatlan oldalt olvas el, mígnem feltartott kézzel, fulladozva evickél ki a maga választotta betűfolyamból, mint aki megadja magát az idő kiismerhetetlen sodrásának és a reá tapadt tanulságot, mint kapaszkodó hínárt, lesöpri magáról. Amikor egészen úgy hiszi, hogy a kutatásban semmit sem talált, csak még több kérdést és némi hiábavalóságot, a parti föveny homokjában megcsillan valami. Törött kagyló egy darabja, mely úgy tükrözi vissza a fényt, hogy ízekre szedi azt, néhány szivárványos emléket hagyva maga után. Nos, némiképp hasonló kalandom volt Asbóth Jánossal. Ha végigpillantunk akárcsak vázlatos életrajzán, olyasmivel találkozhatunk, hogy nemesi család sarja, tanulmányok Pozsonyban, Pesten, Zürichben, aztán utazások, Párizs, később Egyiptom, Bosznia-Hercegovina, Algéria, satöbbi. Volt fogalmazó, titkár, írt folyóiratoknak és szerkesztett is, aztán ott vannak eklektikusként föltűnő politikai szerepvállalásai, mígnem egyszer csak a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választja, és még sorolhatnánk a sokszínű életrajzi külsőségeket. Ha írásművei lajstromába nézünk bele, hasonló változatosságot találunk, tárcák, útikönyvek, tudósítások, tanulmányok, képviselői jelentések, egy regény, levelek, jellemrajzok, hogy csak nagyjából említsünk néhány írásos formát. Ehhez jön még, hogy a Sőtér István által szerkesztett, méltán legendás A �EMLÉKEZÉS 37 magyar irodalom története IV. kötetében, az 1849−1905 közötti korszakot vizsgáló könyv Asbóth Jánosról szóló fejezete egyenesen egy vérbeli Don Quijote alakját látja bele szeszélyes és különc természetébe, nem feledvén megemlíteni, hogy szerzőnket kortársai a Sir John gúnynévvel illették, angolos modora, zárkózottsága és hóbortosnak tűnő eszméi miatt. A 19. század második felében Cervantes akkor már majd háromszáz éves regényének hatása különösen erősnek mutatkozott íróink körében, hiszen inspiratív és reflektív formában sorra bukkannak föl szépirodalmi művekben Don Quijote alakmásai, a Don Quijote-szituáció folyamatos újragondolásának leplezetlen igényével.1 A világból kizökkent ember metaforája szövi át ezt a kort, mely változásaiban értékrendek ütközésére érzékeny. Korszakok kerülhetnek ily módon egymással szembe egyén és társadalom konfliktusának szintjén, korszerűtlennek, illuzórikusnak tűnő figurák bolyonganak egy olyan világban, melynek igazságát, valódiságát pont e délibábos tekintetű lények kérdőjelezik meg puszta létükkel, így billentve ki a „dologtalan olvasót” is a hétköznapokból, pusztán kérdőjelként mutatva távlatot. E kérdőjel szimbóluma lehetne az álom-valóság ősi nászának is, mely az örökös ébredés késztetését hozhatja magával, mivel az ébredő ráeszmél, hogy újabb álomba csöppent, így leginkább fo1 Erről bővebben lásd: GÖNCZY Mónika, A Don Quijote mint architextus a 19. század második felének magyar irodalmában = Irodalom, nemzet, identitás. A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson elhangzott előadások, szerk. JANKOVICS József, NYERGES Judit, Bp., Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 2010. �38 EMLÉKEZÉS lyamatos ébredésben élne, hogy törekedjen valamiféle valóság felé, még akkor is, ha már tudja, azt el sosem érheti. Vagy az ébredésekben elfáradva belemerülhet az éppen korszerűnek nevezett kollektív álomba, hogy magányát oldva együtt álmodjon a többivel, ám hamar gyanút fog, hogy a közös világról valószínűleg mindenkinek más álma van. Asbóth egyetlen szépirodalmi alkotása az Álmok álmodója címet viseli. Az 1878-ban megjelent regény a maga korában semmiféle visszhangot nem kapott, száz esztendő kellett, míg irodalomtudományunk fölfedezte. Az úgynevezett dezilluzionált nemzedék műveihez társított írás Darvady Zoltán világra ébredését követi nyomon Velencébe utazásától kezdve hazatértéig. A kiábrándultság és keserűség érzékeltetéséhez Cervantes regényalakjának említése már egészen magától értetődő, amikor így szól hősünk egy helyen – „Minek irjak le minden részleteiben egy DON-QUIXOTTI harczot? Minek irjam le a harczolónak keserves, a nézőnek nevetséges harczát a benső igazságnak a külső valóság ellen.”2 Az anyja temetésére hazaérkező ifjú, aki bolyongó lélekként utazgatva járta addig a földi tereket, kiábrándulva már világból, szerelemből, a tevékeny életben véli megtalálni a gyógyírt minden bajára. Ezzel a regénynek vége, és vége Asbóth szépirodalmi kísérletének is, tollát ezután más irányba fordítja. Kísérletet kell mondanunk, mivel kora kórképének ábrázolásában, néhány részletmegoldásában találtatott kitűnőnek ez az írás, de a mű egészét illetően, regényként, nos, eleddig nem igazán. Egy európai műveltségű, történeti távlatú és kitűnő kritikaérzékkel rendelkező elme érzékeny szüleménye, melyet vizsgáltak már többek között a kiegyezés utáni nemzedéki koraérettség és/vagy éretlenség viszonylatában, csakúgy, mint a magyar őskapitalizmus kritikájaként a modernség kezdeti szakaszában.3 Volt, aki az első magyar szecessziós regényt vélte fölfedezni Asbóth írásában, korát megelőző alkotásként szemlélve azt, mivel húsz évvel a szecesszió századvégi fölbukkanása, stílszerűen inkább kivonulása előtt született meg az Álmok álmodója.4 ASBÓTH János, Álmok álmodója, Bp., Atheneum, 1878, 28. – Elektronikus változat, Bp., Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2019. 3 Erről lásd BÁN Zoltán András Éretlenségünk iskolája és LÁNCZI András A költő és a Gründerzeit című írását – Két bírálat egy könyvről, Holmi, 1991. július. 4 Vö.: BARANYAI Zsolt, Az első magyar szecessziós regény (Asbóth János: Álmok álmodója) = Médiumok, történetek, használatok – Ünnepi tanulmánykötet a 60 éves Szajbély Mihály tiszteletére, szerk. PUSZTAI Bertalan, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2012, 191–203. 2 �EMLÉKEZÉS 39 Talán nem lenne haszontalan egyszer a szecesszió művészetének növényszimbolikáját egybevetni azzal az organikus társadalomszemlélettel, mely ezekben az időkben jelentkezett egyrészt a mechanikus világszemlélet, másrészt az evolúció elméletének, nem utolsósorban a szocialista eszmék hatására, némiképp mindezek ellenhatásaként. Hasonlóképpen azt a konzervativizmust, melyet Asbóth próbált valamiféle erkölcsi kötelesség szintjére emelni, érdemes lenne talán a későbbi konzervatív forradalom fényében és például Oswald Spengler organikus történelemszemléletének árnyékában vizsgálni, nem is beszélve az ultrakonzervatív tradíciók képviselői által tartott tükörről. Ugyanakkor ingoványos terepre érkeznénk mindezzel, hiszen sokan egyenes utat látnának a nemzeti szocializmus, tehát a fasizmus, még tovább antiszemitizmus és rasszizmus irányába, és ily módon egyből a két világháború között találnánk magunkat. Természetesen nem ildomos vonalzóval egyenest húzni e korszak problémáira megoldást kereső, eszmei áramlatok között hajózó, de azokon túlmutatni vágyó elmék, a mindezt később fel- és kihasználó politikai eltévelyedések és mindezek ma is emésztő és kísértő erkölcsi mételye között. Ha e korszak levegőjébe szeretnénk kicsit jobban beleszippantani, akkor megemlíthetnénk például, hogy Asbóth János világra jöttét csak néhány hónappal előzte meg az a csecsemő, aki felnővén egy eljövendő kor elsőszülöttjének vallja majd magát, azaz Friedrich Nietzsche. De talán nem szükséges ennyire elrugaszkodnunk ahhoz, hogy megsejtsük Németh László szavaiban témánk kényes voltát, midőn Asbóthról szólván, kissé talányosan, így zárja mondandóját – „Sajnos, mint nagyon sok ezek közül az újabb konzervatívok közül, az elmélet subája alatt nála is gyanakodva nézzük a gyakorlatot, s attól félünk, hogy amint láthatárban túlhaladta korát, jellemében is előfutára azoknak, akik a szellem luxusával, eredeti gondolatokkal szolgálnak ki eredetiségre képtelen, de sajnos, befolyásos rétegeket.”5 Pár évvel regénye után jelent meg Asbóth azon kötete, melyben a Nemzeti műveltségünk című írás is található.6 Ez a keretes szerkezetű, esszéisztikus szöveg az akkori közoktatás kritikája, bár kétségtelenül néhány vonatkozásában a mai iskolarendszeré is lehetne. Itt azzal az alapvetéssel találkozunk, hogy hazánkban közvetve a klasszikus, (ó)görög nyelvtudás hiányának tudható be a tudomány meddősége, a szépirodalom élettelenLásd NÉMETH László, A Nyugat elődei = N. L., Az én katedrám, Bp., Magvető és Szépirodalmi, 1983, 675–677. 6 ASBÓTH János, Új Magyarország. Magyar jelenről, magyar jövőről, Bp., Athenaeum, 1880. 5 �40 EMLÉKEZÉS sége, a közigazgatás élhetetlensége és a közélet elvtelensége. Hamar kiderül azonban, hogy e hipotézis javarészt a megszólalás terét hivatott kijelölni és biztosítani. Talán érdemes itt zárójelben megemlíteni a Szőllősy Klára által hőn idézett Heinrich Shliemann módszertani tanácsait e nyelv tanulásával kapcsolatban, miszerint „a gyermekeket először görög anyanyelvű tanárokkal taníttassák újgörögre, s csak azután térjenek át az ógörögre, miután a gyerekek a nyelvet már folyékonyan beszélik és hibátlanul írnak.”7 Shliemann szintén a 19. század embere, mesébe illően kalandos életét és nagy port kavaró amatőr régészeti hadjáratait kivételes nyelvérzékenysége is nagyban segítette. Ugyanakkor Asbóth nem kalandorként, hanem felelős hazafiként próbálja felkutatni a hazai oktatás hübriszét. Írásából több helyen kitűnik, hogy a lexikális tudás értékének dominanciája a gondolkodást és az arra való folyamatos igényt is képes elnyomni, így nem alakulhat ki kellő alap az értelem fejlesztéséhez, ahogy tanulási képesség sem, mert az iskola nem tanít meg tanulni, pusztán adatokat szolgáltat s kérdez vissza; idézzük most szerzőnket – „A tehetségben is reagál a természet a liba-tömés ellen, és az eredmény többnyire a semmit-tanulás, vagy pusztán a vizsga számára tanulás. A ki pedig tanul, annak kevés haszna belőle. A concret életpálya speciális czéljaira szükséges ismereteket mindég csak az életpálya maga fogja megadni. Az iskola adja meg a tanulási és tudási képességet, a tudományos alapot amazoknak nagymérvű elsajátításához, legma7 SZŐLLŐSY Klára, Kiklász-kalandozások, Bp., Gondolat, 1967, 44. �EMLÉKEZÉS 41 gasabb értékesítéséhez. Ha ezek helyett csak ismereteket ád, minden élet számára csak igen csekély részét adhatja annak, ami kell, és mégis igen sokat ád, a mi az életben lehull, mint a falra hányt borsó.”8 Ezen idézet jó példa az egzakt fogalmazásra, ugyanakkor az erre való belső igényt Asbóth igencsak ritka virágnak érzi a 19. század vége felé, s az írástudók felelőtlenségén túl megint csak az oktatásban találja meg gyökerét mindennek, hiszen, szép szavával, az „írmodor” a gondolkodással van összefüggésben, melynek táptalaját az iskolák kellene, hogy megadják. Írta mindezt 1880-ban, nem sokkal a kiegyezés és Magyarország első népoktatási törvényének megszületése (1868) után, midőn Eötvös József vallási és közoktatási miniszterként állítólag úgy vélte, a monopolizált állami közoktatás távol áll a szabadság eszméjétől, ugyanakkor az államnak jogot kell biztosítania a tanuláshoz. A kritikai gondolkodás napjainkban is górcső alá veszi az oktatási rendszert, a kortárs pedagógiát, a közoktatást. Borbély András nemrégiben megjelent esszéjében a kapitalizmus viszonylatában teszi meg ide vonatkozó vizsgálódásait, s arra jut, hogy a tanuláshoz való jog biztosítására létrejött közoktatási rendszer immár a tanulás kényszerét visszhangzó üzemmé vált a kapitalizmus termék, termelés, termelő stb. fogalmainak örve alatt. Kérdéseit idézzük most ide – „De mit tegyünk, ha kiderül, hogy az általános tankötelezettséget biztosító intézményrendszer ma a diszkrimináció, a szegregáció, a kényszertanulás, a piaci törvényekhez szoktatás, a diákok debilizálásának és infantilizálásának, a hatalmi káosznak melegágya? Mit tegyünk, ha a tanuláshoz való jog intézményesülése az egyenlőtlenség rendszeres újratermelődését eredményezi? Mit tegyünk, ha az iskola lenevel a tanulás szabad tevékenységéről?”9 A Korunk uralkodó eszméi című írás már Asbóth akadémiai székfoglaló értekezése, mely olvastatott a II. osztály 1895. október 14-iki ülésén. E korbírálatban a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség francia forradalom által szétszórt eszméinek megvalósulatlanságáról olvashatunk, sőt a 19. században mindezen eszmék ismételt felbukkanásáról, majd következetes és módszeres kiirtásáról számol be szerzőnk. Úgy véli, századának legsajátabb gyermeke a socialismus, miközben az egy századdal korábbi Adam ASBÓTH János, Nemzeti műveltségünk = A. J., Új Magyarország. Magyar jelenről, magyar jövőről, Bp. Atheneum, 1880, 73. 9 BORBÉLY András, Pedagógia és kapitalizmus. A pedagógia nyomorúsága, ÚjNautilus Irodalmi és Társadalmi Portál, 2020. augusztus 28. http: //ujnautilus.info/pedagogia-es-kapitalizmus 8 �42 EMLÉKEZÉS Smith skót közgazdásztól idézi kedvtelve a laisser faire, laisser passer éppen másodvirágzásban leledző gondolatát, azaz hadd történjék, amint történik, az állam a közgazdaság dolgaiba ne avatkozzék. Bírálja a materializmust és a darwinizmust, hol Istennek és vallásnak nincs helye. A francia forradalom eszméit állítja szembe a darwinizmus gondolataival, így jut arra a következtetésre, hogy utóbbi Szabadság helyett csupán az előzményekből eredő kényszerűséget, Egyenlőség helyett pusztán az ősöktől eredő születési különbséget, Testvériség helyett pedig az erősnek alávetett gyengét képes nyújtani követőinek. Szerzőnk konklúziója, hogy „a társadalmi kérdés nemcsak biológiai kérdés, nem is közgazdasági kérdés csupán, hanem mindenekelőtt és mindenekfölött ethikai kérdés, az equitás, a humanitás, a felebaráti szeretet kérdése.”10 Meg lehetne még említeni az éppen százhúsz éve kiadott A föld mint társadalom-politikai és nemzeti kérdés című írást is, mely a nagybirtok, majorátus, latifundium, parcellázás, telepítés témáival foglalkozik, s igyekszik lerántani a leplet a földkérdés megoldásaira ajánlott korabeli „panaceákról”, azaz a mindent azonnal gyógyító állítólagos csodaszerekről. Ezzel együtt átgondolt, körültekintő és távlatos cselekedetekre ösztönöz. Szólhatnánk a Három nemzedék (1873) elvétettnek könyvelt kísérletéről és még sok egyébről, de nem tesszük, hanem csak ámulunk e Bánságból indult és Nógrád vármegyében megtért ember különös alakján. A képek forrása: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei 10 ASBÓTH János, Korunk uralkodó eszméi. Székfoglaló értekezés, Bp., Magyar Tudományos Akadémia, 1896, 24. �SZÉPIRODALOM 43 OLÁH ANDRÁS [szemlesütve] szemlesütve hátráltunk faltól a falig nem maradt már semmi – bizalom is alig – elhittelek – kár volt – nincs már jó kód hozzád de tudtam: a tiltás sem jobb mint a fogság könnyek nélkül járunk bóklászunk téren hiánypótló kávét szürcsölget a szégyen álmainkat bontja vissza a szűk este s ránk zuhan egy emlék kerékbe tört teste [elmúltál] elmúltál belőlem – csak magamtól félek – úgy látszik most csupán rám hatott a méreg kölcsönadott múltam egyszer visszakértem odacsempésztelek – nem maradtál mégsem… párásodik a szem minden ajtó zárul börtön lett a szíved: ott rekedtem hátul borongós a reggel megcsikordul egy fék szívemhez seprű kell mert sok a törmelék �SZÉPIRODALOM 44 OLÁH ANDRÁS hazudni valami igazat hazudni kell valami igazat mielőtt elalgásodnak az álmok… hideg a zuhany szisszen a vízcsap kotyog a kávé szól egy rádió is – valaki másé – rohanni kell odakint ősz van hideg szél szurkál ingerelnek a tócsák az utcán bekövetkezett hát amitől féltünk már az indulás is bujkálásra épült el kell engednünk titkainkat – pedig fájtak tegnap is ma is – miért akarjuk makacsul mégis hogy maradjon ami múlik Antal József: Maconka (farost, akril) �SZOCIOGRÁFIA 45 ONAGY ZOLTÁN Lókos, almaálom, almacsaták (folytatás) Az ötödik házhely Az ötletet az ötödik házhely tulajdonjoga hozza elő apánkból, és egy nálunk vendégeskedő szabolcsi katonabarát. Közös szakaszban szolgáltak a második hadseregben, együtt menekültek gyalog a Dontól, a lánya Nógrádba kerül a férje után, őt látogatja, benéz hozzánk két napra. Szabolcs-Szatmár ritka virágzó korszakát éli. Valamennyi kultúrnövényre alkalmatlan területét telenyomja a Párt és a párthatározat almacsemetével. Az alma meghálálja a szűzföldek energiáját, terem, mintha parancsra tenné. A gyümölcsöt százvagonos tételekben szállítják keletre. Erről is folyik a szó, miután végigbeszélik a világ folyását, katonaemlékeik végére érnek, befejezik ötvenhat és Kádár megtárgyalását, zárásul az északra megérkező téeszesítésekkel. Szabolcsot és Nógrádot ugyanabban az időben, ’61– ’62-ben éri – az ötvenhatban szétrepült téeszcsék – az új téeszek megalakítása. Hátrányos természeti adottságaik miatt ilyen későn. A népi demokrácia nagy testben gondolkodik: ötszáz, ezer kataszteri hold, de ha választhat, legyen inkább ötezer. Ennyi földre lehet kiváló ötéves terveket konstruálni. A hegyek és dombok közül az erdőkből kimart két-három, traktorral megközelíthetetlen hold nem csábítja a népi demokrácia földügyeinek intézőit. Sok velük a pepecselés, szétaprózza az ukrajnai kolhozjelleget, ahol, amíg a szem ellát, száz és száz traktor vonszolja az ekét, tűnik el a dombocska mögött. Miután elfogynak a nagy területek, vigyázó szemüket az északi, méretükben kétséges parcellákra vetik. Apám végigviszi birodalmán a vendéget. A gazda szeme biztosan, de a vendégé is hizlalja a jószágot. Az ötödik házhelynél elárulja a tanácstalanságát, mi szerint kukoricát, krumplit nem akar ekkora tételben eladásra termelni, töri a fejét, lehet, málnát ültet vagy földiepret. Az Ipoly-völgy homokja a málnájáról híres. Meg a krumpliról (a legendás Gül baba), meg a káposztáról. Amire specializálódott egy-egy közösség, azt termelte évtizedeken át. A vendég morzsolja a földet, lelépi a házhely hosszát, széltét, és azt mondja, ültess almát, Laci. A málnáért, ha jól terem, alig fizet az át- �46 SZOCIOGRÁFIA vevő. Ha kevés terem, neked is kevés. Az eper dettó. Az almát akkor is megveszik és áttolják az oroszokhoz, ha a tervezettnél tízszer több terem. Almát, almáskertet nem láttam sehol Nógrádban. Itt könnyű lesz eladnod. Ősszel telenyomod csemetével, tavasszal már látod, ha valami hiba van, látod az esetleges pótlást. Két év alatt megerősödik, annyit kell kibírnod bevétel nélkül, a harmadik évben termőre fordul, a negyedikben minden fa egy mázsa almát hoz. Számoljunk. Szoroznak. Tőtávolság négy méter, de ez jó föld, lehet három és fél, ha úgy metszed. Négy méterrel tizenhárom almacsemete fér, de a tizenhárom nem szerencsés, három és féllel tizennégy. Széltében hét sor, hétszer tizennégy. Kettő híján száz csemete, száz csemetére kedvezményt kapsz. Kilencvennyolc fér, kettőt elsütsz valahol a nagykertben. Ülnek a veranda fonott foteljeiben, számolnak, fújják a füstöt, isszák a bort, recseg alattuk a vesszőből font fotel. Izgatottak. De milyen alma? A geológiai hasonlóság azt diktálja, legyen úgy, olyan arányban, mint Szabolcsban. A Jonathan kelendő, legyen kétharmad Jonathan. A Starking különleges és tárolható, legyen a maradék egyharmad fele Starking. És ott van még a jól bevált Húsvéti rozmaring, ami következő nyárig, tavaszig raktározható, eladható, ez nálam is tartalékpénz, mondja a katonabarát. A száz fa négy év múlva száz mázsát terem. Egy kiló alma leadási ára X forint, egy mázsa százszor X forint, száz mázsa százszor X forint. Egyetlen házhelyről ekkora bevétel. A kukorica ötszöröse, a krumpli nyolcszorosa. Még este papírra fektetik a megrendelést, és elhatározzák, apám augusztusban gyorstalpaló tanfolyamon vesz részt Szabolcsban, a katonabarát almáskertjében. Ennyi gyereket bebolondítani Ezzel becsukódik egy kapu apám mögött. Az almaliget és a várható haszon átveszi a hatalmat. Almatermesztő könyveket vásárol. Ránk is átragad apánk jövőbe tekintő öröme, persze nem tudjuk, számunkra mit hoz az almaliget, a korlátlanul fogyasztható almán túl. Gyorsan kiderül. Apánk megváltoztatja a tervet, nem az újan vásárolt házhelyre ültetjük az almacsemetéket, hanem a ház melletti elsőre. Több indokot talál. Az első a kút közelsége, hogy ne kelljen a permetezővizet átcipelnünk a közbenső három telken. A második, hogy minden második évben trágyáztuk. Mielőtt Szabolcsba indul, kiadja a parancsot, ássuk ki a krumplit, hogy felszabaduljon a terület. És elutazik augusztus utolsó hetében, hogy a csemeték vásárlását, szállítását is elintézze. �SZOCIOGRÁFIA 47 Házhelynyi krumpli kiásása kalákafeladat, két gyerek és egy asszony hetekig küzdene ekkora munkával. Anyám levág három idei tyúkot, én lecsapok, megnyúzok két erős süldőnyulat, és összetrombitálja a rokonokat. Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. Ez az első közös őszi munka (lesz még: kukoricatörés, szüret), szívesen jönnek, nem értik, miért az idő előtti krumpliszedés, néhol még zöld a levél, nem szokás ilyen korán kiásni, mert a gumók csak addig nőnek, amíg a földben vannak. Anyám – büszkén – előadja apánk tervét, és hogy már folyamatban az ügyek. A rokonok, a nagynénik és nagybácsik ismerik a hatvanas évek világát, élcelődnek, hogy ők ebben nem akarnak részt venni, mert majd váci börtönbe hordhatják apánknak a rántott csirkecombot, az almabirtok és a vagyonosodás miatt valaki biztosan feljelenti, becsukatja. Négy férfi, öt nő, szekérderéknyi unokatestvér, középről indítjuk, gyorsan végzünk. A nagy, ünnepi ebéd után hegyben a krumpli. A sérült, az ennivaló nagy eleve külön, az ültetni való, az apró malackrumpli is külön. Könnyen megy, sokan vagyunk. A betakarítással kezdődik az almaálom kálváriája. Három napig várjuk apámat. A harmadik nap éjszakáján érkezik egy öreg, zörgő Csepellel, lepakolják a felcímkézett csemetéket. Anyám ugraszt bennünket, behordjuk az előre elkészített, az öreg vászonponyvával bélelt, vízzel feltöltött térdig érő árokba. Éppen elfér. Visszafektetnek bennünket, mert holnapra kell az erő. Ülnek a verandán a petróleumlámpa fakó fényében, készítik a terveket. Hajnalra három és fél méterekre megjelölve a madzagcsomó. Apám leméri és kijelöli a fasorok távolságát, a majdani gödrök pontosan meghatározott helyére leütjük a jelzőkarókat. Három napunk maradt, hogy kiássuk a kilencvennyolc darab nyolcvanöt centi mély gödröt, hogy meghordjuk humusszal, a humuszra földet rakjunk, hogy beiszapoljuk az egészet. A negyediken iskolakezdés. De nálunk nincs humusz, minden tavasszal felhasználjuk a felgyűlt trágyát. Érett trágya ott terem, ahol évekig gőzölög az öreg trágyadomb. Apánk a kondástól szerez végül tízéves disznótrágyát. A kondásék nem nagyon foglalkoznak a mezőgazdasággal, mert ők mindent megszereznek a falutól, a kihajtott disznók gazdáitól, amire szükségük van. Trágya van, de apánk nem kap lovaskocsit, traktort a téesztől, hiába követeli. Augusztus vége, minden foglalt a betakarítási munkákra. Marad a trágyaszállító tragacs. De a kondás háza háromszáz méter oda, háromszáz vissza, ketten soha nem végzünk. Apánk összehívja a hadra fogható unokatestvéreket a családi fúrikkal, tragaccsal. Harangszóra megjelennek az orvos fiai is úri, gumikerekes kiskocsival. Végül beesik agronómus nagybátyám, aki bánatában, hogy nem �48 SZOCIOGRÁFIA tudott a bátyjának (apámnak) segíteni kocsit szerezni, utánfutós Pannóniájával áll be a sorba. Az utánfutóra annyi fér, mint három tragacsra. Így a helyzet megoldva. Nagybátyám a trágyacsapat parancsnoka. Apám ügyes, kedves, baráti, ha úgy szolgálja az ügyet. Mi hárman ássuk a gödröket, ők hordják a trágyát, lepakolják a gödrök mellett, mint a hangyák. A nagy közös munka csodájára járnak a szomszédos Mezőkerből, ilyet, hogy ennyi gyereket egyszerre bebolondítson valaki, sose láttak. Apám megnyeri az első almacsatát. Megy minden, mint a karikacsapás. Az öreg valójában felügyel, intézkedik, ellenőriz. Jön, és nyolcvanöt centinél bejelölt karóval leméri, megvan-e a mélység. Ha nincs, „ebből még fél ásónyomot szedj ki!”. A trágyát ő adagolja a gödrökbe, ő lapátol rá földet, tömöríti a talpas rúddal, ő locsolja be azzal a vízzel, amit anyám – főzés közben futkosva – odakészít a locsolóhordókból. A szállítómunkás-osztag elkészül, meghordja a mennyiséget, mosakszik, ebédel a hosszú kerti asztalon, mi futva bekapunk valamit, hogy haladjunk. Világos van, de lement a nap a Börzsöny mögé, amikor a kilencvennyolcadik gödör elkészül, mire a kilencvennyolcadik gödör fenekére apánk gereblyével behúzza a trágyát, fölé a földet, ledöngöli, iszapolja. Siker. Másnap apám vezérletével precízen elültetjük a csemetéket. A törzsek nem egyformák, a korona se ugyanott kezdődik minden fánál. Se mélyre, se magasra. A mélyre kerülő gyökér befullad, a magasan maradt kiszárad. Aranyigazság. „Egy centi jobbra, egy centi balra, nem kettő, hányszor mondjam, ha egy, az nem kettő!” Apánk azt szeretné, hogy takarják egymást a törzsek, ha a vonalba belenéz. Hát ez nem megy. A vékony törzsek körül felkupacoljuk a maradék földet, ami megül tavaszra. Nem tudjuk ekkor, hogy az utolsó nyarunk ez, amikor jutott lélegzetvételnyi szünet, fél nap az Ipolyon, fél nap gesztenyesütés a Kéghly-hegyen. Nem tudjuk, hogy a szőlő, az állatok, a veteményes mellé csatlakozó almaliget megszünteti a szabad félnapokat. Az alma háttérbe tol mindent. Az alma a jövő, a remény, a kiszakadás a szegénységből, az alma mindennél és mindenkinél fontosabb. Apám megnyeri az első nagy almacsatát. Az első tél A Kr. utáni 1962. esztendő tele nagy hideget, méteres havat hoz, váltott lovakon. Hol olvad, a napsütés meglágyítja a hó tetejét, az éjszakában megfagy, arra hull a következő néhány centi. Lapátoljuk, söpörjük a havat, tehermentesítjük az ólak tetejét, nehogy az állatokra szakadjon. A hó a vadnyulak elől elzár minden ehetőt. De nem tudjuk. Annyit tudunk, a �SZOCIOGRÁFIA 49 téli szünetet követi az első, aztán a második kéthetes szénszünet. Egész nap otthon. Ha nem akarunk megfagyni, fűteni kell. Végezzük a téli kötelezőt. Törjük a havat a kiserdőig, a Topolyosig, akácot vágunk, vastag nyárfát vágunk, a kettő kombinációjával fűtünk. Fűrészelünk és fűrészelünk, ha nagyon fogy, újra fát lopunk, szánkóra kötözzük, mert az élet áll a völgyben, semmi nem mozdul, a szállítás áll. Ha az iskola nem kap szenet, fát, magánember ne reménykedjen. Ha szerencsénk van, értesülünk a mellékvágányra tolt szenes vagonról, mert ugyan szén nincs, de a honvédségnek jut, és fényes fekete rögökkel megpakolunk néhány papzsákot. Olyanok vagyunk, mint a sakál. Egyik szemünk azt figyeli, mit lehet lenyúlni, a másik az ellenséget, az erdészt, a mezőőrt, a határőrt kutatja. Az erdész és a mezőőr eredendő ősellenség, de a kiskatonák is képesek kellemetlenséget okozni. Jobb a kellő távolság. Kiszúrunk a hó alatt egy rakás kátrányos talpfát, amit az elmúlt években cseréltek a sínek alatt, kettesével hazahúzzuk, hogy a fűrészelés még nagyobb kín legyen. Jajgat a kőkemény, kátránnyal átitatott százéves törzsben a cseh karos fűrész. A balta, az ék is jajgat, amikor hasogatjuk. De a talpfa megéri az árát. Két hasáb a sparheltbe, máris meleg a konyha, megsül a platnin a pirított kenyér. Olyan fekete füst bodorodik az ég felé, mintha autógumit égetnénk. Közben nem figyelünk a frissen telepített almacsemetékre. Arra se, hogy nincs kerítés. Mert nincs, csak az ólak körül. Minek a kerítés. Szegény ember lop ugyan, ha van mit, de nem lop a másik szegény embertől. Apám látja meg véletlenül a lábnyomokat. Gyönyörű reggeli napsütés, és ahelyett, hogy tükörsima volna a hó felülete, dudorok, horpadások árnyéka látható tisztán és egyértelműen. A nyúl nyoma a hóban nem téveszthető össze mással. A négy lábnyom fekvő papírsárkányt formáz. Ezek a sárkánynyomok körbeveszik a hóval nyakig belepett fácskákat. Amelyik törzs kiér a hóból, mind körberágva. Az alacsonyabbak koronáját rágják meg. Apám előbb nem hisz a szemének, aztán felrúgja Cézárt, a házőrzőt, hogy minek eteti, ha nem végzi a dolgát, alszik őrködés helyett, és káromkodik, mint a záporeső. Tombol. De kész a tervvel. Kerítést építünk. A hó tetejére. Előbb a sérüléseket gépzsírral végigkenegeti, aztán a műhelybe vezényel bennünket, ahol a pincéhez vásárolt vékony betonvasakat kell átlósan, hogy hegye legyen, vasfűrésszel félbevágnunk. A hegy azért kell, hogy képesek legyünk beleverni a fagyott földbe. Mire végzünk, ő a kert végében felhalmozott kisebb kazalnyi venyigét bontja ki a hóból, rakja le sorba a telek végében. A venyigekévékkel elzárt szakaszon négy rést hagy, hogy a nyúl, akinek nincs annyi esze, hogy átugorja a félméteres akadályt, bejáratot keresve megtalálja. A rések mögé ütjük be a �SZOCIOGRÁFIA 50 betonvasat. A betonvasakra apám vékony rézdrótból hurkokat erősít olyan magasságba, hogy az éppen ugró, de a laposan kúszva közlekedő nyulat is elkapja. Az almafás telek hosszabbik oldalán is kiépítjük félig a védművet. Ennyire elég a venyige. Összesen tizenkét csapda, huszonnégy hurok várja a nyulakat. Ügyesek voltatok, mondja apám a vacsora végén. Nem szokása ilyet mondani, nem dicsér szembe. Este imádkozik. Nem szokott. Nem hallani jól, lehet, káromkodik. Azt szokott. Éjszaka újra finom szél apró hóval, elfedi a tegnapi munka nyomait. De másnap, amikor kelünk, apám a disznóól mellett vadnyulat nyúz a ringlószilva keresztágán. Apró vágásokkal, mert nem akarja megsérteni a kiváló minőségű vadbőrt, ami csonttá fagy hajnalig. A krumpliskosárban még három hamvas szürke, téli bundájú vadnyúl hever egymáson. Én szóltam, hogy rossz helyen járnak, mondja apám, nem hallgattak rám. A csapdarendszert egészen a hóolvadásig fejlesztjük, tökéletesítjük, vigyázunk. Kenegetjük a kisfák sebeit. Azokat a csemetéket, főleg a hosszabb törzsű Starkingokat, amelyeket teljesen körberágtak az első éjszakákon, apám merőben tudománytalan operációval gyógyítja, amint vége a fagyoknak. A sérülés helyére almavesszők lehántott bőrét illeszti fel résmentesen, függőlegesen, disznózsírba mártott rafiával körbekötözi. Minden sérült csemetefa túléli a nyúltámadást, a telet. Apám megnyeri a második nagy almacsatát. Antal József: Hátsó udvar (papír, szénrajz) �SZÉPIRODALOM 51 BARNA T. ATTILA hajnali csend Irénnek záporozva hull cseng eseng szertegurul tetőkön dermedt ágakon szikrát vetve perdül a jégen pendül az ablakon rezdül a pillád hallod? szórja marékszám Isten a csendet a földre �SZÉPIRODALOM 52 ZENTAI LÁSZLÓ Rebeka, meg az a 66. senki odafönn (regényrészlet) Tönköly Tihamérral bármi történt ebben a megveszekedett városban, bármi, amitől akár kifordulhatna az ember gyomra, akkor is csak ezt ismételgette: ‒ A Jóisten majd elrendezi! ‒ kiabálta, borzasztóakat legyintve hozzá. Hatalmas tenyerét magasra emelte, s onnan eresztette zuhanórepülésben lefelé. Nevetséges volt, de a határozott „G”-erő, meg a szabadesés akadálytalanul hatott a kézmozdulataira. Olyannak tűnt ilyenkor, mint egy háborús Messersmith, amelyiket eltaláltak bevetés közben. Néha kiültette magát a Fertő-tó eszkábált stégjére, és bámulta a vizet. Céltudatosan ezzel fékezte a napközben összegyűlt indulatait, mert az Ikva meg ez a – negyedében sem magyar – tó, minden nap elvitte elkárhozott, magára maradt igazságait. Akkor kelt föl a stég korhadt deszkáiról, amikor a Nap lebukott, merthogy a szürkületet legalább annyira utálta, mint a szürkeséget. – Majd holnap, a Jóisten megoldja – motyogta maga elé, azzal elindult kedvenc vendéglője felé. Kora tavasztól késő őszig annak a teraszán szeretett üldögélni. Tavasszal a vadgesztenyefák kúpos virágainak illatát élvezte, ősszel meg a lassan ejtőernyőző, bronzba fáradt levelek lassú hullását figyelte. November közepétől mindenki behúzódott, de Tihamér akkor is kinn maradt. Nem hivalkodásból, mert ahhoz nem igazán értett. Messze volt tőle az efféle dacos feltűnési viszketegség. Egyszerűen ezt szerette, így szokta meg. Majdnem mindig ugyanannál az asztalnál telepedett le. A fehér kötényes pincér kérés nélkül felszolgálta neki a túrós csuszát, külön kiskondérban a halpaprikást, amit Tihamér egyenletes, de fegyelmezett szertartással csurgatott a torkába. Lassan evett, mert az ételek ízét szerette, nem a mennyiségét. Annyira megszokta, hogyha valami nem stimmelt, akkor azonnal odahívta a tulajdonost, és harsány szavakkal ostromolta: – Dezső bátyám! Ma nagyon spóroltatok a fűszerpaprikával – nézett a vendéglősre. – Azt gyanítom, hogy a tegnapi maradékot öntöttétek föl vízzel – kajánkodott, nem törődve azzal, hogy vérig sérti a vendéglőst. Hatalmas bikaszemeit egyenesen Dezsőnek szögezte. Úgy csüngött a tekintetén, mint keresztespók a hálóján. Valójában nem a válaszra volt kíváncsi, hanem a hatásra. Várta, hogy Dongó Dezső bepörögjön, nyakába �SZÉPIRODALOM 53 borítsa a halpaprikást, és a túrós csusza kockatésztái szétterüljenek a kerthelyiség kavicsán… Nem ez történt. A majdnem kétméteres ember egy elegáns mozdulattal elemelte előle a tányért, a bográcsot, amely alig volt nagyobb három biliárdgolyónál, sarkon fordult a zsákmányával és otthagyta a vendégét. A csücsöri csend nulla volt ahhoz képest, ami ebből a fehér kötényes, nagytermetű ember-fricskából keletkezett. A köpcös Tönköly Tihamér kopasz tyúknak érezte magát, akit már le is forráztak, de még jóval a megkopasztása előtt. Utóbbira így is, úgy is sor került volna. Falfehér arccal kapaszkodott a széke karfájába, úgy szorongatta mind a kettőt, mintha örökre összenőttek volna. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában akkor érezte magát utoljára így, amikor a szürkék templomának oldalhajójában az öreg plébános úr szabályosan nekiesett. – Fiam, már megint elfelejtetted megtanulni, hogy Pál apostolt Priszka és a zsidó származású Aquila keresztény házaspár gyakran fogadta Korintusban – emelte fel basszusba hajló hangját. Harsogása visszhangzott az egész templomteremben. Nádpálcájával a mögötte álló imazsámolyt paskolta, szinte üvöltött, jellegzetesen remegett az álla: – Hány alkalommal rágtam a szátokba, hogy akkoriban, amikor Claudius császár kitiltotta a zsidókat Rómából… Érted már, felfogtad már, Isten együgyű gyermeke! Korintusban meg Efezusban! – harsogta, miközben levegőt is elfelejtett venni. Tihamér emlékezett rá, hogy a tisztelendő úr szája szélén ilyenkor egymástól eltérő buborékok jelentek meg. Kisebbek meg aránytalanul nagyobbak… Gyermekkorának azon szakaszában csupa kudarc volt az élete. A tiszi folyamatosan rászállt, szinte kizárólag rá, pedig jártak a hittanórákra nála sokkal neveletlenebbek meg csóróbbak. A szüleik erőltették, mert bíztak benne, hogy a gyerekek Jóisten-félelmükben kinövik a rosszaságot, meg sikk is volt titokban idejáratni az apróságaikat. Annyira szép volt, ha a templom mögötti kertben csoportképet csináltattak az elsőáldozókról. A magasabb fiúk álltak az első sorban, a kisebbeket meg a tiszi lócára állította. Aztán az öreg Lobi bácsi kattintott, hogy a mindig morcos plébános is mosolyoghasson a csoportképen. Nincs harag, a megörökített pillanat bekerült az albumba, már aki rendelkezett fotóalbummal, mert csóróéknál az se volt. Néhány évig az anyukájuk őrizte a fényképet a konyhaasztal fiókjában, néha megmutogatta a gyerektelen szomszédasszonyoknak, aztán addig hánykolódott odabenn fiók alján, hogy egyszer csak eltűnt vagy lepotyogott, esetleg beesett a szekrény mögé; talán valamikor előkerült, amikor végre jöttek a szobafestők, és nagy nehezen elmozdították a konyhaszekrényt. �54 SZÉPIRODALOM A sekrestyéből jól lehetett látni a hatalmas ablaküvegen keresztül, ahogy az öreg tiszi házvezetőnője tüzes vasalóval simára varázsolja a miseruhát. Marcsa néni mosott, főzött, takarított, vásárolt. Az öreg plébános meg a szentséges teendőkkel foglalkozott. Nagymisék kerek órakor, litánia meg félkor. Gyászmisét, keresztelőt egyre ritkábban rendeltek a hívők. Féltek, hogy a pártemberek megtudják. Úgy vélték, hogy a halottaknak már úgyis mindegy, az újszületetteknek meg még az égvilágon sem jelent semmit az a keresztvíz. A kis buksijukat szenteltvíz alá tartó keresztszülőknek marad majd életre szóló emlék és holtig tartó kötelesség. Folyamatosan tartott a tiszitől, mert reggelente, amikor beöltöztek a litániára, már hajnali negyed hétkor ledorongolta: ‒ Milyen a cipőd? – kérdezte, de meg sem várta a választ és ostorozta tovább. – Szutykos, fiam, és nem fekete. Hányszor kértelek már, hogy Isten házába csak fekete lábbeliben gyere! Az oltár előtt csak fekete cipőben szabad térdepelni. – De hát, tiszi bácsi! A ministráns ruhám olyan hosszú, hogy nem látszik alatta a cipőm – kezdte félszegen magyarázni, bízva persze abban, hogy méltó meghallgatásra talál. A gyereki bölcsességen az öreg plébános olykor egy-egy pillanatra meghökkent, de csak egy villanásra és máris a fiúra dörrentett: – Isten akkor is látja! Ő mindent lát. A cipődet is, a lelkedet is, a testedet is. Érted? Őt senki sem vezetheti félre, még a hitetlenek sem! – kiáltotta. Nyomatékként a mutatóujját emelte az ég felé. Annyira hangos volt az intelme, hogy kihallatszott a sekrestyéből. Néhány öregasszony már a padokban ült, legtöbbjük az első sorokban, mert jó előre, a nagymisére készültek. Úgy akartak helyezkedni, hogy mielőbb áldozhassanak. Előző este gyóntak, de tülekedésükkel máris bűnbe estek, mert Isten szemében az efféle tolakodás is az. Minden szem a sekrestye felőli bejárati ajtóra szegeződött. Az ájtatos várakozás csendjét harangok szakították meg. Előbb a nagy, öblös és mélyzengésű, azután a vékonyabb, fürgébb és magasabb hangzású lélekharang zúgott az utca felett. A torony a templom homlokzatával egy síkban vigyázott Isten házára és hirdette az Úr dicsőségét. Talán a templomban ülők sem tudták, hogy minden délben Hunyadi János 1456-os nándorfehérvári diadalának emlékére szólnak a harangok, amikor Szilágyi Erzsébet hites ura megállította és hét kerek évtizedre visszavetette a százezres török ármádiát. Az öreg tiszi a hittanórán ezt sohasem mesélte. Talán nem gondolta fontosnak. Azt azonban minden reggel a ministránsai lelkére kötötte: – A kék vagy vörös nyakkendőtöket az iskola előtt kössétek a nyakatok köré! �SZÉPIRODALOM 55 Tönköly Tihamér ott a kerthelyiségben, ahol a főpincér elvitte előle a halpaprikást meg a túrós csuszát, erősen kapaszkodott a szék karfájába. Soha sem fogja megérteni, hogy az öreg plébános miért adta nekik ezt az utasítást. S persze, ministráns éveiből maradtak emlékezetes pillanatok. Talán harmadik osztályos lehetett az általánosban, amikor a megyéspüspök egy fiatal tiszit rendelt az öreg plébános mellé. Egyre gyakrabban tartotta a hittanórákat. A szent témák után maga sem vetette meg a világi hívságokat, gyakran focizott hittanosaival a templom udvarán. Reverendában rúgta azt a sárga labdát, amelyiket Tihamér csempészett be a tornazsákjában. Muris volt, ahogy felemelte fekete reverendáját és kirúgta a labdát, mert kapus volt az egykapus játékban. A porológerenda két lába közötti terület volt a kapu. Jól védte, legalább annyira erősen, miként a hitét. Védte és irányította a hittanosait. Velük élt, értük hirdette Isten igéit. Az öreg plébános egyre bizalmatlanabban követte fiatal rendtársa sikereit. Gyakran bejött a hittanóráira. Tihamér nem értette, hogy miért zavarja meg az órát, hiszen a tanulók is érezték, hogy a bibliai szavakat nem egyformán tolmácsolja Isten két, evilági szolgálója. Az idősebbnek kemény, megfáradt hangja volt, a fiatal tiszi pedig úgy mesélt az apostolok tetteiről, hogy a levegő is megállt az oldalhajóban. Tihaméron kívül olykor a többi gyereknek is tátva maradt a szája, ha a fiatalabbik beszélt. Logikusan építkezett, annyira közérthetően, akkora empátiával, hogy a hallgatóságát képzeletben elrepítette az apostolok közé. Megfogta őket, és a fantáziájukat elvitte Jézus elé, majd Mária Magdolnához, aztán Szűz Mária és Szent József ölelő karjaiba. A barlangsír elé görgetett kő nagy morajlással előttük mozdult el, Mária Magdolna előttük kiáltotta az apostoloknak, hogy Jézus örökké élni fog! – Ne féljetek Jézustól! – mondta szelíden a hittanóra végén. – Mindig veletek lesz… A fiatal tiszit a megyéspüspök hamarosan visszarendelte. Az étlenszomjan maradt Tihamér ott, a vendéglő kerthelyiségében most sem értette, hogy miért kellett elmennie a fiatal papnak. Élesen az emlékezetébe villant, hogy ugyanebben az esztendőben, 1959 telén, mumpszban feküdt otthon az ágyban, amikor az egyik délelőtt édesanyja szólt be a szobába: – Vendéged érkezett, Tihamér! – mondta és beengedte a fiatal tiszit, aki leült az ágya mellé, megsimogatta a beteg tüzes homlokát. Gyümölcsöt hozott, hogy gyorsabb legyen a gyógyulás. Hatalmas narancsokat és banánt. Tihamér akkor látott életében először déligyümölcsöt. A fiatal tiszi ott az ágyánál újra megismételte, hogy „Ne féljetek Jézustól, ő mindig veletek lesz!” Aztán elköszönt a beteg ministránsától. Tihamér évtizedekkel �SZÉPIRODALOM 56 később tudta meg, hogy a káplánt a rendházba vezényelték vissza, ahol vasalt, és a villanyvasaló zárlata ölte meg. – Talán a Jóisten gondolhatta így? – emlékeztette önmagát a kerthelyiségben, pontosan hatvan évvel később. – Az élet ennyire igazságtalan, vagy a Jóisten tréfálkozott velünk? – tépelődött magában tovább, mert egyre éhesebb lett, egyre szomjasabb lett, és képzeletben homlokán érezte a fiatal káplán kezét. Az a kéz lüktetett a halántékán, mert különös érzés volt mindig megidézni azt az érintést, amely a ministráns Tihamérnak simogatta meg a mumpsztól forró fejecskéjét. – De hát a Jóisten még soha, senkivel sem tréfálkozott! – hessegette el magától saját, félrevezető gondolatát. – Akkor mégis az élet bizonyult igazságtalannak – tűnődött, de igazából ezt sem fogadta el. Csapongó gondolatai rulettkerekén, megpróbálta magát elhelyezni a 66. rubrikában, de oda nem gurulhatott az emlékek hatalmas fémgolyója, mert az már foglalt volt… Ministránsruhában, akkor ott, 1959 tavaszán Tihamér ezt még nem tudhatta, de érezte. Most újra maga előtt látta a nála alig húsz esztendővel idősebb tiszit, akit a plébános nagyon nem szeretett, és nagyon el akart üldözni, pedig rajongásig szerethető volt. Elegáns szelídségű szavai ott, a szürkék templomában ma is boldogan bolyonganak. Padovai Szent Antal faragott szobra folyton útra kél. Vándorapostolnak képzelte akkoriban a fiatal papot, merthogy magától ment el, s amikor kellett, önként visszatért. Nem a szürkék templomába, hanem az ő mumpszos ágyához. Már öreg estébe hajlottak a megperzselt szárnyú vadgesztenyefák, de Tihamér még mindig ott ült várva az újra elkészített halpaprikást meg a túrós csuszát, hátha az a főpincér megbocsájtja a pimaszságát és ismét kihozza neki a vacsorát. Szenvedett és szomjazott az éhségtől, pedig tudta, hogy a másik nem hozza vissza az ételt. (…) �INTERJÚ 57 ÁDÁM TAMÁS Orvos akart lenni, színész és igazgató lett Interjú Dörner György színművésszel Dörner György Kossuth-díjas magyar színművész, szinkronszínész, az Újszínház igazgatója, érdemes és kiváló művész Budapesten született 1953. december 9-én. Ez év januárjában Balassagyarmaton vehette át a Madách-díjat. 1979-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Ugyanebben az évben a Nemzeti Színház tagjaként kezdte meg pályafutását. 1982ben a budapesti Katona József Színház alapító tagja, 1988-tól a Radnóti Miklós Színház társulatának a tagja. 1989-től szabadfoglalkozású művész. Játszott a veszprémi Petőfi Színház, a Komédium, a Várszínház, a tatabányai Jászai Mari Színház, a kecskeméti Katona József Színház és a Pesti Magyar Színház előadásain. Színpadi alakításai mellett számos mozi- és televíziós filmben szerepelt. 2011 októberében Tarlós István főpolgármester kinevezte az Újszínház igazgatói posztjára, azóta is ő irányítja a teátrumot. Határozott egyéniség Dörner György. Nem lett orvos, legfőképp a művészetbarátok örülnek ennek. Filmjei, színpadi fellépései, szinkronjai feledhetetlenek. Ő adta a magyar hangját Mel Gibsonnak, Bruce Willisnek, Michael Douglasnek, Eddye Murphynek. Elmondható az is, hogy színháza életébe igazgatóként új színt vitt. A koronavírus őt is, és a társulat tagjait is jórészt némaságra ítélte. Dörner reméli, mielőbb teljes lendülettel beindul a színházi élet. Mondhatom, hogy egy pesti vagány művésszel beszélgetek? Mondhatja. Egy pesti srácról van szó, aki Kőbányán, a Hős utcában született. A Hős utca abban az időben elég csibészkörnyék hírében állt. De becsületes hely volt! Gyermekkoromban minden rendben ment. Mert �58 INTERJÚ a rendőrök nem nagyon mertek bejönni az utcánkba Kőbányán sem, és Zuglóban sem. Ha mégis betértek, megkértük őket, a kicsiknek vegyenek csokoládét. Többnyire rá lehetett őket venni erre. És jöttek az el nem kerülhető iskolák. Jöttek, sorban. Ért egy-két meglepetés. Amikor ki kellett tölteni a jelentkezési lapot, értetlenül álltam azon rubrika előtt: milyen kitüntetések vannak a családban? Lehetett választani. A nagyapa lóversenyezett, ha jól tudom, szórta a pénzt. Egyfolytában „lovizott” az öreg. Mentségére legyen mondva, hogy az első világháborúban megsebesült, így aztán később másképp látta a világot. Természetes, hogy nőkhöz is járt, neki is vér folyt az ereiben. Növekedett a kis Dörner és eldöntötte, színész lesz. Orvos akartam lenni. A gimnázium harmadik és negyedik osztályát ellógtuk. Túl közel épült a sportcsarnok, a tornatanárunk igen jó ember volt. A büféjében három ötvenért lehetett kapni egy korsó sört, jobban szerettünk oda járni, mint az iskolába. Elfoglaltuk az utcát, fizikai kísérleteket végeztünk az aszfalton. Élveztük, hogy élünk. A holland követség is ott működött, nem messze. A követség portásától kértünk tüzet, szépen parázslott a cigi. Na, ugye, visszasírja a régi szép időket! A háromötvenes sört! Az mindenképpen dicséretes, hogy csak ennyibe került a sör. Már akinek volt ennyi pénze. Mi összedobtuk négyen. Volt a családban doktor? Nemhogy orvos, de művész sem. Éppen ezért izgatott a dolog. Nagyapai ágon akadtak papok, iparosok, ő maga is hentes- és mészárosvizsgát tett. Igaz, soha nem dolgozott saját szakmájában, háborúba kellett mennie. Utána dolgozott? Nagyapám az Aranybikában pincérkedett, ami minőségében nagyon hajaz a pesti Gundelre. Egyik ág elindult Bajorországból, a másik az Alföldről, így lettünk pestiek. Miként van az, hogy egy tehetséges embert csak harmadikra vesznek fel a Színművészeti Főiskolára, ami ma egyetem? Úgy akarták. Nem mindig derül ki időben a tehetség. Legalábbis azoknak, akik döntenek ez ügyben. De lehet, rosszul mondtam a verset a felvételin. Nem fontos, elvégeztem a főiskolát. Az orvosit nem. �INTERJÚ 59 Nyilatkozta valahol, mekkora baj, hogy az orvosok manapság nem tanulnak latint, legfeljebb a speciális szavakat tudják így. Miért baj? Azért, mert az európai műveltség alapja. Ez legalább akkora hiba, minthogy az európai alkotmányba nem teszik be a kereszténységet. Hogy emlékszik a főiskolás évekre? Szép emlékeket hordozok magamban. Kiváló csapat jött össze, kevesen voltunk, úgyhogy minden lépcsőfordulóban előadásokat tartottunk. Tanárai? Remek emberek: Kapás Dezső, Morvai István. Első színháza a Nemzeti lett. Hívtak, nagyon élveztem. És ugyanazzal a csapattal átmentem a Katonába. Mint tudjuk, hétévente jönnek a fordulópontok az ember életében. Szabadúszó lett. Véletlen az, hogy éppen a szabadság évében, ’89-ben lett az? Onnantól kezdve ez a folyamat megállíthatatlan volt, sok jelentős színész szabadúszóvá, kényszervállalkozóvá vált. Sokat szinkronizál. Én például el nem tudnék képzelni más hangot Mel Gibson, Bruce Willis, Michael Douglas vagy éppen Eddye Murphy alá. Pedig mások is beszálltak. A jó filmeket, a jó színészeket szeretem szinkronizálni. Andrzej Wajda Ördögök című filmjében sok kiemelkedő színésszel találkozhattunk. A bolond és a királynőben eszméletlenül nagyot játszott Bolek Polívka cseh színész. Élvezet volt szinkronizálni. Felsorolni is sok, mennyi filmben szerepelt. Uramisten, Szívzűr, A falfúró, Egy kicsit én, egy kicsit te, Rosszemberek, Vadászat, Kútfejek, Honfoglalás, Üvegtigris stb. Megtaláltak a filmek, bár nem minden időszakban volt ez így. Magyarnak lenni jó dolog? A világon a legjobb, itt van szavazati jogom. Ebben nem vagyok különlegesség. Talán abban sem, hogy szeretem a hazámat. Család? A család a legfontosabb számomra. Szent dolog. Nekem megadatott a nagycsalád. 2011-ben kinevezték az Újszínház igazgatójának, azóta bemutató bemutatót követ, új arca lett a teátrumnak. Valóban átalakult a repertoár, a magyar szerzők jóval nagyobb szeletet kaptak, Wass Albertről, másokról sem feledkeztünk meg. �INTERJÚ 60 Már az év elején jött egy elismerés, januárban megkapta a Madách-díjat Balassagyarmaton, aztán pár hónapra rá a Kossuth-díjat. Váratlanul érte? A Madách-díj mindenképpen. A Kossuth-díjnak is nagyon örültem, sok kolléga gratulált hozzá, régóta esedékes volt szerintük, úgyhogy mindkettőnek nagyon örülök. Egyáltalán, mit jelentenek önnek a díjak? Elismerést feltétlenül. Talán emellett az átlagnál nagyobb figyelmet. Rám nézve pedig nagyobb felelősséget. Hogy viselte, viseli személy szerint a vírusos akadályokat? Igazából otthonról is tudok dolgozni, de a szomorú az, hogy színházi előadást így nem nagyon lehet csinálni sajnos. Élem a mindennapjaimat, mint mindenki más. A társulat tagjai mit csinálnak a némaság hónapjaiban? Szenvednek. Igyekeznek kihasználni ezt az időszakot arra, hogy bepótolják az elmulasztott otthoni teendőket. Sokan pedig online mutatják meg magukat, mert a színészi lét nem mentes az exhibicionizmustól. Reálisnak tartja, hogy a közeljövőben teltházas előadásokat tartsanak? Ha rajtam múlik, igen, de a vírus nem mindig engedi azt, amit szeretne az ember. Antal József: Védőbástya (papír, ceruzarajz) �SZÉPIRODALOM 61 ZOLTAY LÍVIA Egy emberről… Jól állnak a dolgaim. Ha divatos szófordulatokkal jellemezném magam, akkor azt mondanám, sínen van az életem. A munkám érdekes, kreatív. Negyvennégy éves vagyok, és megteremtettem minden feltételt ahhoz, hogy hamarosan családot alapítsak. Megvan már a kiszemeltem is ehhez. Fiatal, szép és okos nő. Nem nagyon fiatal, de ahhoz épp eléggé, hogy gyerekeket akarjon. Úgy érzem, hogy szinte mindenben egyezünk. Mostanában gyakran gondolok a múltra, főleg tizenéves koromra. Harminc éve egyáltalán nem úgy tűnt, hogy bármire is viszem majd az életben. Problémás családi háttér, nehéz gyerekkor, cirkuszok, lázadások. Volt egy tanárom, Laci bá. Matek-torna szakos. Ez a párosítás már akkor is megfogott. Nem értettem, hogy kerül egymás mellé ez a két dolog: a számok és a jó fizikum. Élt bennem egy előítélet azokkal szemben, akik jók voltak matekból és nem a sportos testfelépítés és az előnyös külső ugrott be. Laci bá viszont baromi jól nézett ki, férfiszemmel nézve is. Magas volt és szikár, izmos. Nem a kigyúrt fajtából, pedig abban az időben kezdtek elterjedni nálunk is a konditermek. Szemüveget hordott, de az is jól állt neki. Szóval Laci bá külseje szöges ellentétben állt a matekos agyával, legalábbis az én akkori gondolkodásom szerint. A felesége, Éva néni is az iskolánkban tanított, magyart és történelmet. Amennyire utólag meg tudom ítélni, pontosan tisztában volt a férje előnyös tulajdonságaival. Laci bá nem volt csélcsap, legalábbis soha nem lehetett hallani egyetlen nőügyéről sem. Pedig a hetedikes-nyolcadikos csajok úgy bámulták, mintha valami menő popsztár lenne. A tanárnők meg folyton ott lebzseltek körülötte, volt, aki csak azért ment a közelébe, hogy hozzáérjen. Fiatal srácként érzékenyen érintettek ezek a kis jelenetek, de Laci bá rendíthetetlennek tűnt, nem lehetett rávenni még egy ártatlan flörtre sem. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy fér össze a matek a tornával, mire ő azt mondta: – Aki trenírozza az agyát, az trenírozza a testét is. Egyik sem ér semmit a másik nélkül. Trenírozza… Fogalmam sem volt, mit jelenthet ez a szó. �62 SZÉPIRODALOM Amikor odakerült az iskolánkba, én hatodikos voltam, ő meg úgy harminc körül lehetett. Ez az évszám nekem akkor matuzsálemi kornak tűnt. Nem voltam különösebben jó semmiből, még tornából sem tartoztam a legjobbak közé. Gyakran kaptam karót, mert nem vittem felszerelést és hetedikben úgy nézett ki, hogy meg fogok bukni matekból. – Fiam, semmi nem lesz belőled, ha nem készülsz az órákra! Mi akarsz lenni? Egy nulla? – Nem tudom – feleltem, és tényleg nem tudtam. Fogalmam sem volt, mit akarok kezdeni magammal. Akkor még a lányok sem izgattak. Egyik délután, talán pénteki nap lehetett, mert már viszonylag korán kiürült az iskola, én a folyosón ültem az egyik padon, és azon gondolkoztam, hogy mondom meg apámnak, ha Laci bá tényleg meghúz matekból. Különösebben nem érdekeltem a szüleimet soha, de annak biztos nem örültek volna, ha megbukok. Nem akarták, hogy évet ismételjek. Ahogy ott ültem, megláttam Laci bát, amint közeledik, de nagyon el volt gondolkodva. Valami belém bújt akkor, és nem eresztett, egyetlen pillanatra sem. Kinyújtottam a jobb lábamat, mert biztos voltam benne, hogy a figyelmetlensége miatt jó nagyot fog esni. Harminc éve ez nem csak nagy merészség volt, de olyasmi is, amiért simán kicsaphattak valakit az iskolából két-három jókora pofon kíséretében. Hiába sejtettem, hogy ez fog történni, nem húztam vissza a lábamat. A tanár hatalmasat esett. A táskája elcsúszott a folyosó végére, a szemüvege darabokra tört. Összetört a karórája is. Mindez néhány másodperc alatt zajlott le, de a csattanásra azonnal megjelent a portás, két napközis tanár és Éva néni is. Laci bá felállt a földről. Az elrepült táskát a portás adta a kezébe, a törött szemüveget és órát pedig Éva néni szorongatta. Egyértelmű volt mindenki számára, hogy nem véletlen balesetről van szó. – Ezt mindenképpen jelenteni kell az igazgatónak – sziszegte a portás. – Nem tudom, honnan vetted a bátorságot ehhez, fiam! – kántálta az egyik napközis tanár. Felkészültem a pofonra, az intőre, arra, hogy kivágnak az iskolából, és apám azt mondja, hogy akkor takarodjak dolgozni. Akartam azt a pofont. Az arcom vöröslött és pontosan tudtam, ha Laci bá csak meglegyint, annak még hetekig érezni fogom a helyét. Hogy még jobban provokáljam, felemeltem a fejemet és belenéztem a szemeibe. – Üss meg! – szuggeráltam magamban. – Elgáncsoltalak! Amekkorát estél, csoda, hogy nem tört el csontod! �SZÉPIRODALOM 63 – Menjetek el, ha kérhetem! – szólalt meg Laci bá halkan, de határozottan. – Te is, Éva! Ez hatott. Ketten maradtunk, ő meg én. A dühtől elsírtam magam. Éreztem, ahogy a könnycseppek kifolynak a szemeimből, végiggördülnek az arcomon, a nyakamon, és bekúsznak a koszos, izzadtságtól nedves pólóm alá. Szégyelltem magam. De nem azért, amit tettem, akkor még nem. Azért szégyelltem magam, mert fiú létemre sírtam. Laci bá csak állt előttem, egy szót sem szólt. Ahogy rám nézett, azt, amíg élek, nem felejtem el. Abban a nézésben minden benne volt: értetlenség, düh, fájdalom a megaláztatás miatt. Nem bírtam a tekintetét, a hideg, szürke, vizslató szemeit. Elfordultam, és még jobban sírtam. Nem tudtam abbahagyni. De akkor már azért sírtam, amit tettem. Leült mellém a padra. Továbbra sem mondott semmit. Végül kinyögtem: – Ne haragudjon rám! Nem a kirúgástól féltem vagy a pofonoktól, amiket egyébként nem kaptam meg. Saját magamtól undorodtam. – Jól van – mondta végül. – Menj haza! Ettől kezdve valami megváltozott, bennem is és benne is. Nem alakult ki köztünk szorosabb tanár-diák kapcsolat, de elkezdtem odafigyelni a tantárgyakra, és ahogy jobbak lettek a jegyeim, úgy ő is másképp állt hozzám. Nem mondogatta például, hogy semmi nem lesz belőlem…. Aztán elérkezett a ballagás ideje. Elkerültem onnan, és azóta sem hallottam róla semmit. *** Két év telt el. Megnősültem, elvettem a kiszemeltemet. Megszületett az első gyerekünk. Ha nem érezném túl felszínesnek ezt a kijelentést, akkor azt mondanám, hogy boldog vagyok. Pedig voltak nehézségeim bőven. A tanárom ma is gyakran eszembe jut. – Látogasd meg! – szól a feleségem. – Nem tudom. Nem biztos, hogy még mindig a régi iskolámban tanít, semmit nem tudok róla. – Nézz utána! Ma már ez nem jelenthet gondot. – Nem akarok tolakodni és különben is, lehet, hogy nem emlékszik már rám, rengeteg tanítványa volt. – Biztos, hogy emlékszik rád. Biztos. Hidd el nekem! �64 SZÉPIRODALOM Talán tényleg emlékszik rám. Én viszont nem vagyok büszke magamra. Minél idősebb vagyok, annál jobban zavar, amit tettem. De nem csak ezért gondolok rá annyit. Szeretném látni a volt tanáromat. Elég rámenős vagyok, úgyhogy nem jelentett gondot bejutni a régi iskolámba. Beszéltem az igazgatóval is (persze már nem az az igazgató, aki akkor volt, amikor én oda jártam). Megtudtam, hogy Laci bát egy éve nyugdíjba küldték. Tragédiák sorozata történt vele. Meghalt a lánya, pár évre rá a felesége, mert beteg volt. Belebetegedett a gyereke elvesztésébe. Laci bá tartotta magát évekig, aztán inni kezdett. Nyugdíjazták, mert így nem lehet tanítani. Felkavar, amit hallok, de megszerzem a címét. Nem is kell harcolnom érte. Ott lakik még mindig, a lakótelepen. Nem akarom sokáig húzni a dolgot. Lehet, hogy csak amolyan pótapafélének tartom az apám helyett, aki valójában soha nem volt igazi apám. De ez most nem érdekel. Látni akarom az öreget. Becsengetek. Viszonylag gyorsan kinyílik az ajtó. Megtört öregemberre számítok. Megtörtnek megtört, de még így is, mindannak ellenére, amiken keresztülment, nagyon jól néz ki. A haja már ősz, az alakja azonban még mindig izmos, szikár. Farmert és pólót visel. Alkoholt nem érzek rajta. Egy kis ideig nézi az arcomat, aztán halkan megszólal: – Jé, a gáncsolós! – Nem hiszem el, hogy megismer! – dadogom. – De bizony! – elmosolyodik, a mosolya halvány, szolid. – Gyere be! – mondja. Bemegyek, leülök. Beszélgetünk, hosszú órákon át. Megtudom, hogy valóban ivott egy ideig, de már több hónapja tiszta, bár rettentő nehezére esik „így maradni” azok után, amiken átment. Megértem, és ezt el is mondom neki. – Annak örülök, hogy belőled ember lett, fiam! – veti oda nekem, a harmadik órában. Jól esik, de most már nem sírom el magam, mint annak idején. Búcsúzóul annyit mond, hogy ha nekem nem jelent gondot, akkor örülne, ha időnként meglátogatnám, hiszen nincs senkije, velem meg szívesen beszélget. A gáncsolásról nem beszéltünk. Nem elemeztük, mi miért történt. Hetente egyszer elmentem hozzá. Szerettem ezeket a délutánokat. Volt, hogy főzött, volt, hogy én vittem valami finomat valamelyik étteremből. Sokszor beszélt a lánya és a felesége elvesztése miatti fájdalmáról, arról, hogy milyen nehezen állt talpra, de muszáj volt, mert tudta, hogy nem hagyhatja el magát végleg. És most már örül, mert van, aki látogatja. Raj- �SZÉPIRODALOM 65 tam kívül senki nem járt hozzá. Amikor elkezdett inni, elmaradtak a volt kollégák. – Ilyen az élet – mondta. – Nyakon vág, leteper, aztán itt maradsz egyedül. Bár én most már nem vagyok egyedül. Nem akart nagy temetést, azt kérte, hamvasztassam el. Hirtelen jött a betegsége, vagy csak hirtelen derült ki. Amennyit tudtam, mellette voltam. Ott voltam aznap is, amikor meghalt. Fogtam a kezét. Mintha az apám kezét fogtam volna. Antal József: Temetődomb (papír, mahagónipác) �SZÉPIRODALOM 66 ISTENES TIBOR Ahogy Ahogy a csend ül a harangban, Vagy a szótlan lélekben a bánat, Úgy fonja körbe faggyal A végzet egy nyári éjszakámat. Ahogy a gyümölcsben szunnyad a mámor, Ahogy arctalan szíveken terjed a vágy, Úgy nehezedik rajtam az álom, Úgy láncol magához az ágy. Ahogy a kenyér végén a sercli Véget rajzol a lisztnek, Úgy teljesedem ki én is, a véges, Míg szavaid hitre visznek. Ahogy a fütty ábránd a madárban, Ahogy hang nélkül dalol az élet, Úgy hordom magamban féltve A sok elgurult, fénnyé vált évet. Belső köröm A lábam hajt, nem a karom, Futok még, de nem akarom, Hogy bezárjon végül a kör. Ujjam kapar, nem a köröm, Kivájódott belső köröm, Mégis magamba zárt. Magam tettem körbe zárat, Körön futva a kör bezárat, De fentről nézve szabad vagyok. �HELYTÖRTÉNET 67 FANCSIK JÁNOS Nyelvünk megőrzendő kincsei, a helynevek A helyről való beszéd ősi dolog, hiszen a helyek megjelölése alapkategória az ember számára. A nyelvvel lényegében egy időben alakult ki a helynév is. (…) Míg a közszókészletből minden ember tíz- vagy százezres nagyságrendben ismer szavakat, addig a helynevek közül többnyire csak nagyon keveset tudunk. A helynévkincs épp ezért sajátos. Hoffmann István Akó-bérc, Anyisza, Arany-hegy, Bodolló, Billinges, Csákta, Cinegés, Csepegő, Csörge, Csörszenyíri, Ereszvény, Fujkó, Hatrongyos, Háromlápa, Hosszúvölgy, Illémes, Járás-part, Jancsika-pallag, Kincsér, Kiscsipkés, Kopó, Kövesszer, Kukucs, Mázsa, Málnás-tető, Nagyarany, Ortvány, Pipagy-árok, Rozsnok, Szőlőharaszt, Tatároklápa, Winter-rét, Zsodány. Mindezek az abc-sorrendben emlékezetből felsorolt helynevek nagyrészt ízesen kiejthető, ismert fogalmakat tükröző gyönyörű magyar szavak, de jelentésüket már nem értjük, s olyan is akad köztük, amely más nyelvet beszélő egykori névadójára utal. Mintegy száz, itt fel nem sorolt társukkal kiegészítve a területileg nem nagy Magyarország legkisebb megyéjének csupán egy Karancs alatti települése, Karancsberény környékéről valók. Hazánk alig néhány négyzetkilométernyi területe tenyérnyi darabjának helyét és/vagy annak jellegét határozzák meg. Egyre kevesebben vannak, akik még ismerik és használják is őket. De azoknak ezek a szavak a szülőföld, a tájhaza meghatározói, identitástudatuk gyökerei. Globalizálódó, de sok szempontból nagyon is sérülékeny világunkban (például a jelenlegi világjárvány) egyre inkább rá kell ébrednünk, hogy a csábítások ellenére szükséges a helyi értékek számbavétele, megbecsülése, használata, megőrzése és továbbörökítése. Pótolhatatlan veszteség lenne, ha a mindennapi életterünk részleteit pontosan megjelölő helynevek, dűlőnevek feledésbe merülnének, mert nemcsak emlékeink gyérülnének, hanem nyelvünk is szegényebbé, színtelenebbé válna. Talán nem véletlen, hogy a helytörténeti jellegű szépirodalmi művek egyikéből sem hiányoznak a helynevek a hozzájuk fűződő emlékekkel, tudnivalókkal. A Palócföld könyvek-sorozatban A falu szája címmel megjelent kötetben Solymár József egy egész fejezetet szán szü- �68 HELYTÖRTÉNET lőföldje helyneveinek. „A palócok fantáziagazdagságát és humorát az is mutatja, milyen nyelvi leleménnyel választják ki a határneveket.” S ezek után faluját és határát saját és két „megbízható” barátja emlékeinek kiegészítésével felsorol 96 helynevet, de biztos benne, hogy néhányat még kifelejtett. A helynevek ugyancsak jelentős szerepet kapnak Tőzsér Kapcsos Anna Palócul tanított imádkozni anyám című néprajzi memoárkötetében is. A szövegközti, érzelmektől áthatott megemlítéseken túl egy térképmellékletben részletesen megismerkedhetünk Kazár határának helyneveivel az 1867-es tagosítási térkép alapján. A régi helynevek nagy részét levéltárak okiratai, kataszteri térképei őrzik, de megtalálhatók közforgalomba került katonai vagy turisztikai térképeken is. Sokszor azonban tévesen másolva vagy elírásokkal torzítva. Mindennaposan már általában csak az idősebb, erdőn-mezőn dolgozó falusi emberek és a vadászok, erdészek használják őket. Irigylésre méltó, amikor egymás közt beszélgetve minden körülményeskedés nélkül pontosan meg tudják egymásnak mondani egy farakás, egy szénaboglya, egy szederbokor, egy magasles vagy akár egy nagyvad rendszeres kiváltásának a helyét: a Bércoldalon vagy a Nagysárnál. A helynevek egykor közszói helymegjelölésként születtek, másodlagosan váltak tulajdonnévi értékűvé. A névadás természetes folyamatában tehát valaki vagy valamely embercsoport körülírás helyett egyértelműen határozta meg (identifikálta) a számára fontos helyet, s ezzel akaratlanul is jelt hagyott a maga helyhez kötődő viszonyáról (identitásáról) is. Jellemző például, hogy a Medves bazaltsziklákra épült középkori várainak omladékai környékén mindmáig fennmaradtak az akkori elődeink által használt helynevek: Pást, Töröktemető, Strázsa-hegy (Tarázsa-hegy), Várberek, Pénzgödör. A hajdani kőbányászatra utaló helynevek, a Bányató, Vitla-ház, Gyurjánház, Kató-ház. A helynevek általában hosszú életűek, de nem örökérvényűek. Az utókor nemcsak feledékenységből vagy tiszteletlenségből, de néha a saját fontossági szempontja alapján (pl. a turizmus) megváltoztathatja a helynevet. Így lett a Hársas-kútból Petőfi-forrás, a Mogyorós-kútból pedig Losonczy Anna-forrás. Néha félrehallás áldozatává is válnak helyneveink. A salgói vár tövében lévő Várberekben eredő patakot egykor Várberki-pataknak hívták, Somoskőújfalu lakói azonban (helytörténeti ismeretek nélkül) Báberki-pataknak keresztelték át. Somoskő határában pedig van a legelő alján egy kis völgykatlan, a Nádé. Mivel a Kenderáztató patakocskája folyik rajta keresztül, különösebb kutatás nélkül is megállapítható az igazi név: Nád-ér. Ahhoz sem kell különös nyelvészeti képzettség, ha egy helyi la- �HELYTÖRTÉNET 69 kosnak az új turistatérképen ez az egyébként tetszetős név szerepel: Békaszó. Csak egy pillanatig ráncolja homlokát, s máris tudja, hogy a Békás-tóról van szó. A helynévkutatás a nyelvtudományból nőtt ki több, más tudományággal, a történeti földrajzzal, a történelemtudománnyal, a néprajzzal, a régészettel és egy sor egyéb szakterülettel szoros kapcsolatba kerülő tudományként. A helynévkutatás nyelvészeti szempontból is tagozódik: ezek közül például a szókincstörténet, a szóeredetkutatás vagy egyéb részterület kifejezett szakértelmet követel, de a mindennek nélkülözhetetlen alapját képező szókincsgyűjtés nem igényel különösebb szakmai képzettséget. Napjainkban legsürgetőbbnek ez a gyűjtőmunka tekinthető, mert társadalmi viszonyaink hatványozottan felgyorsuló folyamata mellett talán már csak az utolsó generációk élnek közöttünk, akiktől még kérdezősködhetünk, és akik még vállalkoznak a kérdezősködésre. Néhány évtized múlva elapadnak az élőnyelvi gyűjtés forrásai. Magyarországon a tudatos helynévgyűjtés a múlt század elején kezdett kibontakozni. Módszerei és méretei helytől és időszakoktól függően többször is változtak. Az egész országra kiterjedően, egységesen kidolgozott módszer alapján, a politika által is támogatva, az 1960-as években került sor. Országrészenként, közigazgatási egységenként, levéltárak, múzeumok szervezésében, turisták, vadászok, diákok és társadalmi szervezetek tagjainak bevonásával hatalmas anyag, mintegy félmillió helynév gyűlt össze, de aztán a 80-as években a folyamat megszakadt, a munka befejezetlen maradt. Legjobb eredmények az országnak azokon a részein születtek, ahol felsőoktatási intézmények és elkötelezett szakemberek vannak, ahol a helynévgyűjtés már egyébként is szép hagyományokkal rendelkezett. Megyénkben a munka – sajnálatosan – félbeszakadt, az addig összegyűjtött, hiányos adatok nem kerültek feldolgozásra. Szerencsénkre azonban nem semmisültek meg, a Magyar Nemzeti Levéltár Nógrád Megyei Levéltárában gondosan megőrizve ma is rendelkezésre állnak. Manapság – talán a digitális korszak eljövetelének és a nemzeti mozgalmak erősödésének köszönhetően – világszerte növekszik ismét a nyelvtudomány és a helynévgyűjtés jelentősége. Hazánkban is folyik a gyűjtött anyag egyre magasabb szintű feldolgozása, közkinccsé tétele. Talán nem késtünk még le, érdemes lenne befejezni a megkezdett munkát, hogy a Palócföld ne maradjon fehér folt a helynévkincs magyarországi térképén. Befejezésül engedje meg a kedves Olvasó, hogy a szerző figyelmébe ajánlja rímfaragó buzgalmának néhány sorát: �HELYTÖRTÉNET 70 Mesél a Medves „Medvés” volt, vagy „nedves”, nekünk most már Medves! Regélnek kövei: Somos, Szilvás, Fakó, rajtuk a kökörcsin lepkehívogató. Salgó most is fénylőn uralja a tájat, felette a hollók sötét árnyként szállnak. Pénzgödör, Nádé, Gortva és Várberek, bennetek folynak az üdítő víz-erek. Hársas-forrás, Ickós-kút, arra megy a gyalogút. Magyarbánya, Macskalyuk, arra meg a Kővasút. Gyökeres, Vecseklő és Medves magossa, ösvényeiteket bakancsom tapossa. Vármegi, Strázsa-hegy és a Pást rám int, hajdanán itt vívott Balassi Bálint. A Rónai-lapos és a Réti kereszt széljárta vidéke útnak alig ereszt. Marasztal szarkaláb és a búzavirág, fenn a pacsirtadal, lenn a réti világ. Kispuszta, Nagypuszta és Leégett-Medves, nincs már, csak romotok, amely mégis kedves. Gyurján- és Hajdú-ház, kőbányák vidéke, István-akna mélye (Zagyva eredése), Stolna és Brenzalja, Bányató, Vitla-ház, emlékeitekre az utókor még vigyáz. �Antal József: Téli randevú (papír, akvarell) �SZÉPIRODALOM 72 ZSIBÓI GERGELY Reggeli a szabadban Fakó jegyzet egy Manet-reprodukció hátoldalán A diákok egész télen a kerttel álmodtak. Reggelente az ajtó keskeny üvegszemén keresztül figyelték a kiszorult világot: a kaviccsal szórt ösvényt, az apró, kerekded teret a szökőkúttal s a körülölelő padokkal. A kertet virágágyások meddő árkai és posztoló nyárfák kerítették. Mindent belepett a hó. Úgy emlékeztek: a szökőkút peremén kis szobor ül, márványból vésett meztelen lányalak, amit most vastag nejlonburok véd a fagytól, s inkább csak sejteni lehet a körvonalait, de tudták: ott van, ott kell lennie. Még tavasszal meglesték a kút káváján ülő lányt a házak közein keresztül. Egymásnak sem merték bevallani, de a szobrocska megbolygatott bennük valami zaklató érzést. Valahányszor elmentek a ház előtt, lopva odapillantottak, ott ül-e a lányka a kút peremén. Ősszel határozták el, hogy új albérletbe költöznek. Elvágytak a belvárosi zajgó nyüzsgésből a találomra szétszórt utcák valamelyikébe, egy külvárosi kertes házba. Végigjárták a meghirdetett lakásokat. Jártak vak, elfeledett szobákban, láttak bútor-csontvázakat, melyekről minden emlék lefoszlott már, tapintottak falakat, melyek nedves, hideg kézzel marasztalták volna őket, és jártak házakban – kényelmesekben és fényesekben –, melyeket megfizetni nem tudtak volna. Az egyik este, mikor hazafelé baktattak, szemükbe ötlött az épület, mely a kertet rejtette s az ablakban a tábla: „Kiadó lakás”. Egyszerre villant a tekintetük, s egyszerre bólintottak. Az idősödő asszony körbevezette a diákokat, megmutatott mindent aprólékosan. Kényelmetlennek ígérkezett: sötét volt, itt-ott a falakon kiütközött a penész, a bútorok szikárak voltak, kopottak, idegenek. De a fiúk jóformán körül sem néztek, mindegyre az ajtó felé sandítottak, mely a kertre nézett. – Ennyi? – kérdezte egyikük csalódottan. – Még van ez a kis kert is, menjenek, nézzék meg! – s kitárta az asszony az ajtót. A ház ott állt, ahol a város és az erdő összeér, a kerítésen túl kérges tenyerű fák nyújtogatták ágaikat a szobrocska felé. A lányka márványszeme �SZÉPIRODALOM 73 őket kutatta, mosolyát inkább csak sejteni lehetett, de ezt a mosolyt tükrözték az ösvény gömbölyű kavicsai, a kút vize, a fák fehér törzse. A diákok megilletődve nézelődtek: milyen jó lenne itt olvasgatni, tanulni, vagy mást sem tenni, csak üldögélni a szoborral szemközt és nézni őt. Kilépni azonban egyikük sem mert. – Mennyibe kerül? – kérdezték szinte egyszerre. Az asszony bezárta az ajtót, míg az árat mondta. Magasabb volt, mint bármelyik lakásé, melyet idáig felkerestek. A fiúk bólintottak: − Kivesszük. Azon az éjjelen nagyon békés volt az álmuk. Másnap, amint beköltöztek, szigorú és nehéz lakat függött a kerti ajtón, s hiába kérdezték az okát, az asszony csak ennyit mondott: − Most hideg van, nem lehet kimenni. Majd tavasszal odaadom a kulcsot, majd ha melegebb lesz. A fiúk beletörődtek, de minden reggel úgy ébredtek, hogy kinéztek az ajtó üvegszemén, megvan-e az a nejlonba bugyolált halom, mely idelátszott a fák sora között. És minden nap figyelték az időt, nem fordul-e melegebbre; az időt, mely kezükbe pottyantja a kulcsot. Különben gyakran mondogatták egymást is biztatva, nem is baj, hogy nem mehetnek most a kertbe, hideg van még, minden kopár, de milyen öröm lesz majd, ha kivirulnak a fák, és a virágágyak megtelnek élettel. A tél azonban hosszan benyúlt a tavaszba, s az üres fekete esteken a diákok plédekbe burkolóztak – néha-néha elkalandozva tekintetükkel a kert felé – s tanultak. Nem jártak sehova, csak nagy ritkán az öreg belvárosi presszóba, hol a pult üvegborítása visszatükrözte a hátuk mögött futó életet. Végre elolvadt a hó, és április derekán életre kelt minden növény. Puha-zöld fű sarjadt, a fény lecsordult élükön, s a földből apró életeket bontott. És végre a kulcs is előkerült, de még mindig nem volt itt a megfelelő alkalom – így érezték. Amire ennyit várunk, azt nem lehet ilyen mohón bekebelezni, azt ünneppé kell tenni! Úgy határoztak, hogy május első napján közös reggelit rendeznek a kerti asztalnál. Már egy héttel előtte sorba járták a boltokat finom falatok után kutatva, elképzelték, amint az étkekkel megrakodva átvonulnak a fák sorfala között mintegy diadalmenetben, de erről egymás között sem mertek beszélni. Az ünnep vasárnapra esett, és szombat estére már a kamra polca megroskadt a gömbölyű zsömlék, a rózsaszín sonka, a vaj sárgája alatt; külön tálcán sorakoztak a sütemények, másikon a sokféle gyümölcs, aztán az italok, s középen állott a bordó óbor meg a hófehér búzakenyér. �74 SZÉPIRODALOM Izgatottan feküdtek le, nem jött álom a szemre, mint a megszentelt gyermekkorban, a karácsonyfa estéjét megelőző éjszakán. Reggel azonban borúra ébredtek. Kövér esőcseppek verték a kerti ajtó üvegét. Nem hihették el, s elnyújtott, fölösleges mozdulatokkal lassították a mosakodást, öltözködést. Végül mégiscsak letelepedtek, s onnan figyelték a felhőket, hátha hamarabb veszik észre azt a csöppet, mely utolsóként válik el az égtől, s akkor felkiálthatnak: – Végre! Hát, mégis megérte! De az eső egyre csak esett, hólyagos tócsákat merítve, és – a bent ülők számára úgy tűnt – az ajtó kicsiny üvege mindegyre zsugorodott, míg egyszerre mindent elzárt, csak a lány kerek, fehér arcát nagyította hatalmassá, gyönyörűvé. Egyikük hirtelen felugrott, feltépte az ajtót, de meg is torpant, s állt kicsit a zuhogó esőben. A lány a kút peremén mintha intett, s szólt is volna: − Gyere! – legalábbis a fiú erőt merített valamiből, és megindult az ösvényen. De amint közeledett, a szobor mintha növekedni kezdett volna, s ő attól félt, ha még egy lépést tesz, ráomlik, betemeti ez a hatalmas és gyönyörű asszonytest. Akarata darabokra tört, és lepergett a csikorgó kavicsok közé. Egész nap a szobában ültek az eső monoton hullását figyelve. Estére végül a kamrába gyűltek, s csak úgy állva nekiláttak az evésnek. De a gyümölcsök megbarnultak addigra, a vaj megavasodott, megposhadtak az italok, s ecetessé lett a bor. Másnap korán reggel kiköltöztek. Ki erre, ki arra keresett magának szállást. Évtizedek múltán találkoztak véletlenül egy tárlaton. Hajukat, szakállukat már fehérre borzolta az idő. Körülöttük szobrok feszültek, ércbe, kőbe, márványba faragottak, anyagukat szaggatóan, s ők ismét úgy álltak ott, mint régen, a másik szavára várva csillogó gyermekszemmel. De egyikük sem szólalt meg, tekintetük újra megöregedett, úgy mentek el egymás mellett. �SZÉPIRODALOM 75 ORAVECZ TIBOR Vagonlakók Vagonlakók vagyunk mi holtvágányon batyuba kötött emlékeink között. Kutatjuk a lelkiismeretet száz éve de gyászfestményes kudarc vág pofon. Halotti tort ülünk mozdonyok között Néha valaki átszalad a síneken hoz néhány szem Márait, Wass Albertet, de úgy nyitunk ajtót, mint az üldözött. Tízmillió vélemény maradt a vagyon számolhatjuk a vármegyéket sorba nem jön az vissza, csak mutogatunk mert vagonlakók maradtunk, vakvágányon. Szimultán Szimultánt játszva a színpadon, kórusban Zihálva a ritmust, a függöny legördült, Közönség énekel, bajra hajtva bájt, Vet vérbe s alkot a félelem szabályt. Elindulsz és érkezel, a fény kialszik A zene már süket, omlik rád a fal Akarnok lelkek hajtanak ki, mint a gaz Hirdetik plakáton, az ő szavuk igaz A rendező vak, kukri-képe homály Árnyékban élők között ő a király Harcolnak egymással, nekik ez dukál Tudják, hiénák után jön csak a sakál. �SZÉPIRODALOM 76 ORAVECZ TIBOR Harminc ezüst Ma-holnap az ünnep vacak hétköznap, Te ide mész, én oda – ez a kórlap. A közös szó mára elhervadt, Álmainkból semmi sem maradt. S ha a vezér beszél, az ember bátor, Mert a magyar mindig csak magyart vádol. Nagy a mámor, egy a tábor, Hol a tábor? Nincs ki számol? Nagy átok a rontás, ármány, hazug szó, Istenverése sorsod, léted zokszó. Véredből vétetett vágy veszejt, Ám a jövő soha nem felejt Ima sem segít, jogát eladtad rég, Vokson vett hazád lett a fizetség. Harminc ezüst volt az ára, Telik neked majd villára. �PALÓC KONYHA 77 Nagy Zsófia konyhája Öt recept – öt történet Juhtúrós leves Hozzávalók: 25 dkg juhtúró, 1,5 l víz, 30 dkg krumpli, 2 db babérlevél, 2 gerezd fokhagyma, 1 tk. pirospaprika, só, 5 dkg füstölt szalonna. A kockára vágott krumplit a babérlevellel és a fokhagymával megfőzzük, elkeverjük benne a juhtúrót, és szükség szerint sózzuk. A szalonnát kisütjük, zsírjára szórjuk a pirospaprikát és kevés vízzel felengedve a leveshez öntjük. Nagyon ízletes, laktató leves, főleg, ha friss, omlós juhtúróból készült. A szomszéd bácsi juhász volt. Természetesen, mint jó szomszédok el voltunk látva finom zsencicával, juhsajttal. Nagyi a juhsajtot megdarálta, jól megsózta, majd gombócokat készített belőle, így érett a sóban egy ideig. Utána 4 literes üvegekbe szokta betépni, szorosan belenyomdosta az üvegekbe. A tetejüket beszórta vastagon pirospaprikával, majd légmentesen �78 PALÓC KONYHA lezárta. A sajt nagyon jól összeért az üvegben. Amikor szükség volt friss juhtúróra, felhozta a pincéből az üveggel, és evőkanállal kaparta belőle a szükséges mennyiséget. Ez az omlós juhtúró már önmagában is nagyon finom volt, jó friss kenyérrel, hagymával, vacsorára is fogyasztottuk. A férfiak pedig saját termésű szőlőből készült vörösborral öblögették a sós juhtúrót. Ebből a juhtúróból készültek a különböző tészták, pogácsák, de ezek már másik receptek. Almás lepény Hozzávalók: 50 dkg rétesliszt, pici só, 2 ek. zsír, 3 dl tej, 1 ek. cukor, 5 dkg élesztő, 1 kg reszelt alma, 4−5 ek. cukor, ízlés szerint cimet (őrölt fahéj). A lisztet elmorzsoljuk a zsírral, sóval, hozzáadjuk a langyos cukros tejben felfuttatott élesztőt és jól kidagasztjuk. Mikor a duplájára kelt a tészta, kettévágjuk és tepsi nagyságúra kinyújtjuk. A tepsit kizsírozzuk, belehelyezzük az egyik tésztát, rárakjuk a cukros, cimetes reszelt almát, majd betakarjuk a tészta másik felével. Vékonyan megkenjük olvasztott zsírral, és szép pirosra sütjük. Amikor megsült, újból megkenjük zsírral, és letakarjuk. Nagyon szerettem az almát reszelni, de bizony sokszor előfordult, hogy az ujjam is odaért. Ilyenkor elment a kedvem az almareszeléstől, de a nagyi gyorsan átvette és pár perc alatt lereszelte. Aztán mindig megdöntötte a tálat, hogy az alma leve a tál egyik részébe folyjon össze. Persze akkorra már elfelejtettem, hogy fáj a reszeléstől az ujjam, és nagy örömmel kanalazgattam a finom édes almalevet. Fagyasztott Hozzávalók: 1 cs. BB. pudingpor (25 dkg), 25 dkg zsíros vaj, 2 ek. kakaópor, 2 ek. porcukor. Töltelék: 12 dkg darált dió, 15 dkg porcukor, 1,2 dl tej. Gőz fölött megolvasztjuk a zsíros vajat, hozzáadjuk a pudingport, a kakaóport és a porcukrot. Addig keverjük, míg besűrűsödik (össze nem áll) kb. 15−20 percig. A diót leöntjük a forró tejjel, hozzáadjuk a cukrot és jól elkeverjük. A papírkosárkákba rakunk a pudingkrémből, a töltelékből és újból a pudingkrémből. Mikor félig megdermednek, dióval díszíthetjük. �PALÓC KONYHA 79 Ezt a süteményt főleg ünnepi alkalmakkor és lakodalmakba szokták készíteni. Nagy előnye, hogy sokáig eláll (már ha nem esszük meg). Kiadós sütemény, gyerekek és felnőttek nagy kedvence. A nevét onnan kapta, hogy ha jól elkészítették, szépen megdermedt a formákban, szinte olyan volt, mintha fagyasztóba tettük volna pár percre. Bizony sokszor a nagyi eldugta, feltette a szekrény tetejére, mert mint ahogyan ő szokta mondani: – Gyerekek, lába kelt a süteménynek! Mi pedig kérdezgettük, hogy mi az, hogy lába kelt, hiszen a süteménynek nincsen lába. Aztán vártuk az alkalmat, hogy a nagyi mikor megy ki a házból, valami kinti dolga legyen, és persze mondanom sem kell, gyorsan nekiálltunk keresni, hová is tehette. Már majdnem feladtuk a keresést, amikor valamelyikünk észrevette, hogy a szekrény tetején van. Máris vittük a széket, és amelyikünk a legmagasabb volt, felállt, és osztotta a többi gyereknek is a finom sütit. Mákos, diós csavart kalács Hozzávalók: 80 dkg liszt, 1 tk. só, 5 dkg élesztő, 5 ek. cukor, 5 dl tej, 10 dkg zsír, 3 tojássárgája. Mákos töltelék: 40 dkg darált mák, 15 dkg cukor, 1,5−2 dl tej. A darált mákot összekeverjük a cukorral és a tejjel. Diós töltelék: 40 dkg darált dió, 15 dkg cukor, 1,5−2 dl tej. A darált diót szintén összekeverjük a cukorral és a tejjel. A zsírt elmorzsoljuk a liszttel, sóval, hozzáadjuk a tojássárgáját és a langyos cukros tejben felfuttatott élesztőt. Jól kidagasztjuk a tésztát, letakarjuk, majd a duplájára kelesztjük. A megkelt tésztát kétfelé vágjuk, mindegyiket téglalap alakúra nyújtjuk. Az egyiket mákos, a másikat diós töltelékkel töltjük meg, és felcsavarjuk. Kizsírozott tepsibe rakjuk őket, negyedórát pihentetjük, megkenjük olvasztott zsírral és megsütjük. Ez a kalács is nagy kedvenc volt, hiszen tele volt finom mákos-diós töltelékkel. Nagyon jó uzsonna vagy reggeli volt egy csésze tejjel elfogyasztva. A diódarálás valahogyan mindig könnyebb volt, mint a mákdarálás. Nem győztem kivárni, mikor mondja a nagyi, hogy már elég, nem kell többet darálni, de aztán amikor összekevertem a cukros tejjel, az már nagyon tetszett. Hogyisne, hiszen amikor nagyi töltötte a kalácsot, a finom töltelékből spórolt nékem is „kóstolót”. �80 PALÓC KONYHA Mákos kukorica (a nagy kedvenc) Hozzávalók: 7 csív krajcárkukorica, 60 dkg darált mák, 40 dkg cukor. A kukoricát este lemorzsoljuk és hideg vízben áztatjuk másnap reggelig. (Jó nagy fazékba kell tenni, mert a kukorica megdagad.) Ekkor kicseréljük rajta a vizet, és feltesszük főzni. Közben, ha kell, pótoljuk vízzel, mert főzés közben a kukoricaszemek megdagadnak. Addig főzzük, míg meg nem puhul, és a kukoricaszemek szét nem nyílnak, mint a rózsa. A darált mákot a cukorral összekeverjük, és rátesszük a megfőtt kukoricára. Jól átkeverjük. A mákos kukoricát mindig télen szoktuk főzni. Gyerekkoromban főleg tollfosztáskor került az asztalra. Régen nagyon kemény telek voltak. Minden tollfosztáskor hullott a hó. Este mi gyerekek is szoktunk tollút fosztani. Becsületesen elkezdtük mindig a munkát, és hallgattuk, hogy az asszonyok milyen régi történeteket mesélnek. Aztán egyenként szép lassan elkezdtünk elszökni az asztaltól. Mindig kitaláltunk valamit, amikor már nem akaródzott fosztani. Meg sem álltunk a kapuig, és már kezdődtek is a nagy hógolyócsaták. Persze hóembert is csináltunk, legalább két méter magasat. Aztán, hogy ne kapjunk annyi szidást, hogy nem segítettünk, söpörtünk utat az udvarban. Az asztalhoz mindig időben érkeztünk meg, mikor már letakarították az asztalt. Akkor következett a mákos kukorica feltálalása. Nagyi kitette az asztalra a hatalmas nagy tál kukoricát, mindenki kapott hozzá evőkanalat, és egy tálból kukoricáztunk a tollfosztó asszonyokkal. Micsoda nagy lakmározások voltak! Persze szóltunk időben a nagyinak, hogy ne tálalja fel az összes kukoricát, tegyen el belőle másnapra is, hisz mi azt nagyon szeretjük, ne mindent az asszonyok egyenek meg. �SZÉPIRODALOM 81 FELLINGER KÁROLY Jövőkép Nincs ég és föld között. Mint ahogyan a két egyenes, találkozva a végtelenben, elhajlik, visszafelé fordul. Nem téma többé. Nevet adok az ismeretlen fának, bokornak, hogy érezni tudjam. Új inget vett az anyám, gombostűit szalmakazlakba rejtem, visszamegyek a valóságba. Címkék Amikor a csillagok libasorban követik Jánost, majd a rend széthessegeti őket, mint a magából kiinduló és magába visszatérő kísértet, akkor érzi Juli, hogy amit Jánosból jónak lát, ahhoz neki semmi köze, de Jánosnak sincs. �SZÉPIRODALOM 82 ABAFÁY-DEÁK CSILLAG Fogas kérdés Unokahúgom egyik nap rákérdezett, neked miért nincs fülbevalód? Mért nincs kilyukasztva a füled? De hát az egy bolhacsípés, belövik, és egy pillanat alatt kész. Mutatta, hogy nem is egy fülbevalója van, ott sorakozott vagy négy darab. Elmehetünk együtt, mondta, úgyis szeretnék egy újabb lyukasztást, meglátod, milyen semmiség, ahogy egy kis géppel belövik. Már a szó is elborzasztott, belőni, átlőni, mi vagyok én, egy állat, akit megjelölnek? A puszta gondolatra a fülcimpám vörös lett és égni kezdett, úgy, mint amikor gyerekkoromban megszégyenítettek, főleg, ha igazságtalanul. Ilyenkor égett mindkét fülcimpám, néha feldagadt, pedig nem kaptam pofont és nem is húzták meg a fülemet. Még a születésnapomon se, ahogy az kedves gesztusként akkoriban szokás volt. A testi kontaktus, ölelés nálunk nem volt szokás. Majomszeretet, mondta szigorú nagynéném, amikor ilyesmit látott. Nem akartam majom lenni, azok össze-vissza ugrálnak és nem is szépek. Élőben csak egyszer láttam ilyen állatot, egyik ismerős titokban tartotta a lakásában. A hangja is ijesztő volt, féltem, rám ugrik, nagyon nézett engem és tudtam, mire készül, főleg mikor mondta a gazdája, hogy miért félsz, kislány, ez is csak egy majomgyerek még, csak játszani szeretne. Tehát észrevette a majom, hogy én is gyerek vagyok. Nem akartam majommal játszani, egyedül szoktam, és alig vártam, hogy eljöjjünk onnan. Útközben kaptam a szidást, hogy milyen udvariatlanul viselkedtem, velem sehova se lehet elmenni. Arra gondoltam, biztos a majom is neheztelt rám, de ezt nem mondta, mert szerencsére nem tud beszélni. De ez se biztos, mert azt hallottam, hogy a majmoktól származunk. Akkor olyan nagyon buták se lehetnek, még belőlük is lehet valami, vagyis beszélő. Erre rákérdeztem, patália lett belőle, hogy én miket beszélek. Semmi közünk az állatokhoz, hallottam. Akkor miért tartjuk a ház körül, sőt a házban is őket? Azok haszonállatok. Ja, és akkor meg is esszük őket? Akkor ez azt jelenti, nem szeretjük az állatokat, csak úgy teszünk, mintha szeretnénk őket. Ez olyan, mint amikor mi orvososdit játszunk, én vagyok a beteg, és Lili jön a doktorkofferrel, amit karácsonyra kapott és gyógyít engem, injekciót is ad. Általában meggyógyulok, de van, amikor nagyon sokáig teszem magam, hogy �SZÉPIRODALOM 83 nem gyógyulok, amit kezd Lili unni, de én továbbra is teszem magam, azért, hogy Lili minél tovább maradhasson nálunk, amit nagymamáék nem néznek jó szemmel. Én nem mehetek hozzájuk soha. Nem hozzád való társaság, hallom, ott semmi jót nem tanulsz. Azon gondolkodtam, miért jobb az a társaság, ahol egy majom lehetne a játszótársam. Ja, mert nem tud semmit se elmondani nekem, miközben arra kíváncsi lennék. Biztos magában gyakorol, mint én is sok mindent, amit senkinek se mondok el. Micsoda mázlista ez a majom, mivel nem haszonállat, így nem eszik meg. Vajon azért nem, mert nem finom a húsa? Akkor a macskának mi a haszna, kérdeztem, mert a kutyáról tudom, hogy sikeres házőrző, de a macska csak összekarmol mindent és hízeleg, ezért kap finom falatokat, ami nagyon drága. Volt olyan, hogy a boltban azt mondták a szüleim, most édességre nem pazarolunk, meg kell vennünk Cirmi konzervét. Egész hétre valót vettek, nekem egy kis Balatonszeletet sem sikerült észrevétlenül becsempésznem a kosárba. Most nem, hallottam a dörgedelmes ítéletet, és kidobták a kosárból a bűnjelet. A csokit. Tudod jól, hogy mennyire rosszak a fogaid, ez a sok édességtől van, otthon ott a finom alma, arra rá se nézel. Nem néztem rá, mert nem volt édes, és amikor ettem, akkor tényleg fájt a fogam. Ez majd javul, hallottam, meg ezek úgyis mind kiesnek, ezek tejfogak. Akkor meg miért nem ehetek csokit? Ne szemtelenkedj! Arra is gondoltam, ki kellene mielőbb paterolni a régi fogakat, igen, ezt a kifejezést hallottam nemrégiben. Benne volt a páter szó, ami atyát jelent, és az atya nagyon gyakran jön hozzánk, de nem őt akarták kipaterolni, hanem valakit ki akartak dobni, mert ez azt jelenti, kidobni, és én is ki szeretném dobni a számból a fogaimat. Az egyik már mozog. Kérdeztem a bátyáimat, ki vállalkozna arra, hogy kihúzza. Jó buli, mondta Anti, és intett Gabónak, na, megteszed? Gabó elsápadt, és csak annyit mondott, majd úgyis kiesik. Gyáva kutyák, kiáltottam, ami nem volt szokásom. Na, pisis, mit ordibálsz, még a Szamosba se mersz bemenni, csak bokáig, foglalkozz te a fogaiddal, úgyis nagyon csúnyák, én már rég kihúztam volna őket, úgy nézel ki, mint egy ronda nyúl. És olyan is vagy. Tényleg, kicsit kiáll a két első fogam, felül, de nem annyira, mint a Lilié. És sajnos nem a felső mozog, hanem az alsó, rossz a sorrend. Kérdeztem Lilit, neki nem mozog? De igen, és alig várja, hogy kihulljon, mert azután jön a fogtündér. Miért jön? Ő hozza majd az új fogat. De kell várni. Én nem vártam a kérdéssel otthon, megkérdeztem, mikorra várható, hogy új fogam lesz, és közben a csokievésre gondoltam. Ó, az még messze van, ne türelmetlenkedj, de majd ha kiesnek ezek, hoz neked az egérke új fo- �84 SZÉPIRODALOM gakat, és reméljük, hogy egészségesebbek lesznek, mint a régiek. Egérke? És nem fogtündér? Csak legyintést kaptam. Egy újabb nem haszonállat. Az egér. Többet is láttam a pincében, bátyáim egyet behoztak a szobába, letették a földre és várták, hogy sikítozni fogok. Nem sikítottam, erősen dobogott a szívem, kiszaladni nem tudtam, mert a két fiú ott állt az ajtóban, és figyelt, közben kuncogtak. Nem volt egyszerű, hogy megmozdítsam a lábam, először egyiket, majd a másikat, ebből végül lett egy lépés, így közelebb kerültem a fekvő egérhez. Féltem, talán felugrik, egyenesen rám, mert azt hiszi, én bántottam, de nem mozdult. Még egy lépés sikerült. Akkor se moccant. Át volt harapva a nyaka. Ezt Cirmi tette, de neki nem haszonállat az egér, azért nem ette meg, pedig az óvodában azt hallottam több mesében, hogy az egeret megeszi a macska. Ezt most nem értettem, de mire valami okos eszembe jutott volna, Anti rámkiabált, na, látod, veled játszani se lehet, csak mindig nyafogsz, hogy nem foglalkozunk veled, most meg játszod a bénát. Ezt csak messziről hallottam, mert még mindig erősen gondolkoztam, hogy van ez a macska- és egérdolog, ekkor benyitott nagynénink, engem is a sarokba állított, mert nem árultam el, hogy nem voltam benne az egér szobába szállításában. Vörös lett a fülem. A sarokban aztán volt időm újból gondolkozni, és arra jutottam, egyelőre ne hulljanak ki a fogaim, mert elképzeltem, hogy amikor ez megtörténik, és ahogy Lili mondta, a fogtündér éjszaka jön majd, akkor hozzám az egérke is ugyanakkor jön, és bebújik a paplanom alá. Ettől félek, de nagyon. A pincében nem szoktam visítozni, ha meglátom őket. Nagymama ilyenkor mondta, bátor kislány vagy, ne félj ezektől a kis egerektől, nem bántanak ezek senkit. Akkor se mentem közel és nagyon szorítottam az öklömet, de azt is láttam, ahogy elrohannak, jobban félnek, mint én. De hogy bebújjanak az ágyamba, az borzasztó lenne. Talán meg is állna a szívem, ami nagyon tud erősen dobogni, és hallottam, hogy valakinek ettől meg is állt, mert nem bírta ezt a sok dobogást. Akkor tényleg vigyáznom kell a fogaimra, eddig csak a fogorvostól rettegtem, de most már vártam, hogy menjünk oda, majd valahogy megmondom neki, hogy én megelégszem ezekkel a nem túl szép fogakkal. Ebbe belenyugodtam, de azt is tudtam, ennek érdekében tennem kell valamit, és szót kell fogadnom, nem ehetek több csokit, se cukorkát. Ez elég nagy áldozatnak tűnt, de elég volt az ágybabújós egérre gondolnom, és máris könnyűnek tűnt a döntésem. Csodálkoztak a szüleim és az egész rokonság, hogy nem kérem, sőt, ha kínálnak csokival, el se fogadom. Egyik rokon egy szép doboz pralinét hozott nekem, megköszöntem, és �SZÉPIRODALOM 85 arra gondoltam, nagymamának adom, ő olvas néha mesét nekem, és tudtam, hogy szereti az édességet, de mindig rászólnak szegényre, úgy, mint rám korábban: mama, tudja, hogy nem szabad! Nem értettem, miért van ez a tiltás, mert úgy láttam, vannak fogai, és azt se hallottam, hogy annyit hordoznák a fogorvoshoz, mint engem. Egyszer elcsíptem azt a szót is, hogy cukros. Ezután még inkább csodálkoztam, ha cukros, akkor lehetne akár csokis is, azzal jobban járna, mert az finomabb. Este, miután mindenki lefeküdt, és a pralinédoboznak csak a szép, színes képét nézegettem, odalopóztam a nagymama ágyához. Már aludt. Kinyitottam az éjjeliszekrénye fiókját, és oda betettem a csokis dobozt. Sötét volt a szobában, csak a holdvilág fénye szűrődött be az ablakon és akkor egy vizespohárban megláttam a fogakat. Egy teljes fogsor csillogott a vízben, mintha rám vicsorítana, mintha egy koponya része lenne, vagy egy világító töklámpás, amit nemrégiben csináltunk a fiúkkal, és én vágtam ki a jó nagy lófogakat a világító fejhez. Erősebben dobogott a szívem, mint a pincében az egerek láttán. Gyorsan bebújtam az ágyba és a fejemre húztam a takarót. Nehezen aludtam el, és alig vártam a reggelt, hogy megfigyelhessem nagymama száját. Semmi különöset nem láttam, evett a konyhában. Vártam, hogy mosolyogjon, de azt ritkán szokott, megcsiklandoztam a lábát, kicsit felsikoltott, és rosszallóan nézett rám, de ahogy hangosan szólt, láttam, megvannak a fogai. Min csodálkozol, kérdezte. Nem szóltam semmit, nem tudtam, mit lehetne most kérdezni, és általában úgyse kapok érthető választ. Az ebédnél mégis megkérdeztem, az egérke egyenként hozza a fogakat, vagy van, akinek egyszerre nagyon sokat. Amikor ezt kimondtam, máris tudtam, butaságot kérdeztem, hogyan tudna egy kisegér egy egész fogsort elbírni? Mármint az egérke? Hallottam, hát majd meglátod, ha eljött az ideje. Az ideje annak jött el, hogy megkérdezzem a fiúkat, mit tudnak erről, mert a felnőttek sokkal többet füllentenek, mint a gyerekek, ezt már rég észrevettem. Közben az ebéd is félbeszakadt, az előszobában Cirminek kismacskái születtek, a fiúkat nem lehetett többet az asztalnál tartani, pedig az nagy bűn volt, az ebéd befejezése előtt felállni. Csak annyit kérdeztek, hány van. Talán négy, hallottam. Akkor lesz megint nagy macskakonzerv-vásárlás, gondoltam, de egyelőre még nem esznek ilyesmit a kiscicák. Azzal vigasztaltam magam, ezek a kiscicák lesznek az én haszonállataim, megtanulnak egerészni, és akkor egy egér se marad a pincében, és ide se merészkedik egy se, vagy lehet, hogy elbujdosnak, ha ennyi cica lesz a házban, így aztán a fogaimmal sem lesz, ki foglalkozzon. �SZÉPIRODALOM 86 Belopóztam a nagymama szobájába, kivettem a csokisdobozt, ami érintetlen volt, és beraktam a párnám alá. A konyhában mindenki a kiscicákról beszélt, hogy valamivel nagyon sietni kellene. Engem nem engedtek a közelükbe. Ezért nem haragudtam, majd holnap kezdünk barátkozni, ez nagyon fontos lesz. Reggel hiába kerestem a kiscicákat, csak Cirmi gubbasztott a sarokban, egyedül. Senki se mondta meg, hova tűntek a kicsik. Nagyon rájártam a csokisdobozra, miután a bátyáim elmondták az igazat. Már az egérkétől se féltem. Kihánytam az egész csokit, nagynéném először azt hitte, hogy vért hánytam, a sötét szín miatt. Ez annál is sokkal rosszabb volt. Lefeküdtem a másik sarokban a földre, és nem akartam többet felkelni onnan. Antal József: Anyám hímez (papír, akvarell) �VALÓSÁG 87 BARÁTHI OTTÓ 30 évesek az önkormányzatok Szemelvények Salgótarján város gazdaság- és társadalomtörténetének elmúlt 30 évéből A helyi önkormányzatokról szóló törvény hatályba lépésének 30. évfordulója az érdeklődő városlakó számára jó alkalom a visszatekintésre, a lokálpatrióta közgazdász számára pedig nyomós ok az önkormányzat gazdaságával és társadalmával összefüggő tevékenységének elemzésére. Ez késztette a szerzőt dolgozata elkészítésére, amelynek első részében Salgótarján város népességére és gazdaságára irányítja a figyelmet. Bevezetés Egy helyi önkormányzat tevékenységét a település gazdasági fejlettsége, a közszolgáltatások minősége és a helyi foglalkoztatás színvonala, a lakosság élet- és munkakörülményei alapján is értékelhetjük. Így kézenfekvő, hogy az egyik pályázati dolgozatomban1 közgazdász-képzettségemnek és érdeklődésemnek megfelelően ezeket a fontos komponenseket állítsam dolgozatom középpontjába. Így megvizsgáltam, hogy a megválasztott városi önkormányzatok tevékenysége milyen változásokat eredményezett városunk reálgazdaságában és humánszférájában. Igyekeztem Salgótarjánt az országban elhelyezni: Nógrád megyében és a megyei jogú városok mezőnyében is pozicionálni. Megkíséreltem érzékeltetni a városi vezetők szerepvállalását, levontam néhány következtetést, rámutattam néhány „kihagyott” lehetőségre és megmaradt vagy éppen kínálkozó új esélyre. Ahogy már magát a dolgozatomat is csak tanulságos történetnek, tervezést is alapozó adaléknak, semmint cáfolhatatlan értékelésnek tekintettem, úgy ezt a szerkesztett cikket is csak helyismereti tájékoztatónak szánom. Az eredeti dolgozatomra, amelyből a cikkemben szemezgetek, „saját elemzésünk alapján”, vagy „…szerint” szövegközi megjegyzéssel utalok. 1 Baráthi Ottó: Salgótarján város gazdaságának és társadalmának főbb jellemzői 1990−2020 időszakában (Adalékok egy várostörténeti kiadványhoz). Nagy Iván Honismereti Pályázatra beküldött pályázati dolgozat. Dornyay Béla Múzeum, Balassi Bálint Megyei Könyvtár, Salgótarján, 2020, 175. �VALÓSÁG 88 A népesség: markáns metamorfózis Egy település legnagyobb értéke a lakónépessége, jóllehet ez helyenként és időnként feledésbe merül. A demográfiai folyamatok alakulásában a múlt történései, a hagyományok, a kultúra, az értékrend stb. is közrejátszanak. Tehát a népességváltozás főbb okait is csak a múlt és jelen sokoldalú összefüggéseiben lehet megragadni. Ezért is először nézzük meg az elmúlt három évtized népességváltozását területi összehasonlításban! Területi egység Salgótarján Nógrád megye Magyarország 1990 2018 Index, % 2018/1990 45 351 227 137 10 374 023 33 579 190 937 9 778 371 74,1 84,1 94,2 A lakónépesség száma területenként és időszakonként, fő Forrás: ksh.hu Saját szerkesztés és számítás – B. O. Salgótarján népességfogyásának mértéke meghaladta a megyei és az országos átlagot is. Az elsődleges ok, hogy évről évre kevesebb gyermek született, mint ahány személy elhunyt. Ezt tetézte, hogy a városból többen elköltöztek, mint betelepedtek. Mindezek következtében városunk lakónépessége 1990−2018 között egy kisváros lakosságszámával csökkent, valamennyi megyeszékhely és megyei jogú város közül is relatíve a legnagyobb mértékben. A népesség összetétele is kedvezőtlenül változott, az életkor, az iskolázottság, a szakképzettség, az idegennyelv-tudás és a nemzetiségi összetétel szerint. Az előbbieket saját elemzésünk alapján állítjuk, az utóbbit az alábbi táblázat adatai is igazolják: Területi egység 1. Salgótarján Nógrád megye Magyarország 2001 2011 Összes Roma Index (%) Összes Roma Index (%) népesség, fő 3:4 népesség, fő 6:5 2. 3. 4. 5. 6. 7. 44 964 1124 2,5 37 262 1980 5,3 220 261 9950 4,5 202 427 15489 7,7 10 198 315 189 984 1,9 9 937 628 308 957 3,1 A magyar és a cigány/roma népesség számának és arányának alakulása Forrás: Salgótarján Megyei Jogú Város Szociálpolitikai Koncepciója, 2016–2020. Saját szerkesztés – B. O. 2001-ről 2011-re a magukat romának vallók száma Nógrád megyében 56%-kal, Salgótarjánban (1124 főről 1980 főre) 76,2%-kal emelkedett, így �VALÓSÁG 89 e kisebbség aránya a megyében 7,7%, Salgótarjánban 5,3% volt. Ezek a mutatók meghaladták a hasonl(íthat)ó térségek értékeit. (Ráadásul a népszámlálás nemzetiségi adatai önkéntes bevallásra épülnek, egyes becslések szerint a valós adatok sokkal magasabbak lehetnek.) Az átlagosnál nagyobb roma gyermekszám miatt viszont tovább növekszik a cigány népesség száma és aránya az egész népességéhez képest. Miután pedig a roma népesség több fajlagos (iskolázottsági, szakképzettségi, egészségügyi stb.) mutatója az egész népesség átlaga alatt van, a cigány nemzetiség arányának növekedése rontja a gazdaság és társadalom minden mutatóját, így városunkéit is.2 Reálgazdaság: folyamatok és ágazatok Már a népességváltozás vizsgálatánál is utaltunk a múltra, a gazdaság elemzésénél hangsúlyoznunk is kell a jelentőségét. Amennyiben érteni akarjuk Salgótarján mai gazdasági fejlettségét és potenciálját, vissza kell nyúlni a múltba és szét kell nézni Nógrádban és az országban is. Erre alkalmas a bruttó hazai termék (GDP) fajlagos mutatója. Kevesen tudják, de Nógrád megye GDP mutatója a „szocialista építés csúcséveiben” sem érte el a GDP hazai átlagát, sőt – ahogy az alábbi táblázatban látszik – 1977-ben is jóval (23 százalékponttal) elmaradt attól. S azóta a „helyzet fokozódott”: 2018-ban Nógrád egy főre jutó GDP-je már csak az országos átlag 44,5%-a, így korábbi gyengén fejlett megyék is megelőzték. Területi egység Borsod-Abaúj-Zemplén Heves Nógrád Észak-Magyarország Magyarország 1977 1995 2000 2010 2018 111,0 100,0 77,0 .. 100,0 75,3 75,5 60,1 72,7 100,0 62,9 70,6 52,3 63,0 100,0 60,0 68,5 44,5 60,1 100,0 73,6 74,6 44,5 66,3 100,0 Egy főre jutó bruttó hazai termék az országos átlag százalékában Forrás: Baráthi 2010, http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/terstat/2010/ 04/ts2010_04_ 06.pdf, illetve KSH-táblák (STADAT). Saját szerkesztés és számítás – B. O. 2 Dr. Tátrai Patrik: Etnikai folyamatok Magyarországon az ezredforduló után. Területi statisztika, 2014, 54(5): 506–523. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/terstat/ 2014/05/tatrai.pdf, 506. �VALÓSÁG 90 A fenti táblázat adatai jól mutatják Nógrád megye gazdasági hanyatlását, fokozatos gazdasági tér- és súlyvesztését. S hogy Salgótarján hogyan is teljesített? Ezt mutatjuk be szemelvényünk első, nagyobb fejezetében. Kedvezőtlen vállalkozás-szerkezet Egy település gazdaságának teljesítményét – többek között – a vállalkozások száma, szerkezete és hatékonysága határozza meg. Először vessünk csak egy pillantást a vállalkozások számát jól kifejező fajlagos mutató alakulására: Megnevezés 2001 2010 Növekmény Miskolc Eger 115 136 21 149 198 49 Salgótarján MJV együtt 101 124 23 137 166 29 Ország összesen 111 165 54 Az 1000 lakosra jutó vállalkozások száma Forrás: KSH Megyei jogú városok, 2012. Saját szerkesztés és számítás – B. O. Városunk vállalkozás-sűrűségi mutatója 2001-ben az országos átlagtól 10%-kal, 2011-ben már 25%-kal maradt el. A tendencia napjainkra sem fordult meg. A vállalkozások összetétele a kezdetektől kedvezőtlen, alább csak néhány jelenségre hívjuk fel a figyelmet. Az új vállalkozások nagyobb része kényszervállalkozás, törpe és/vagy családi volt, jelentősebb tőke és tudás nélkül. Egy részük hamarosan meg is szűnt, miként napjainkban is magas a fluktuáció. Az agárvállalkozások aránya elmarad a megyei jogú városok átlagától, és ami a nagyobb baj, szinte a nullával egyenlő. Az egykor domináns ipari vállalkozások aránya is csak az átlag körül konvergál, és például már Egerben is magasabb, mint Salgótarjánban. A regisztrált gazdasági szervezetek között relatíve magas az egyéni és alacsony az általában tőkeerősebb társas vállalkozások aránya. Nincs – országosan is jelentős – korszerű nagyfoglalkoztató a városban, ma is a város önkormányzata ad legtöbb lakójának kenyeret. A város gazdaságának ágazati struktúrája ugyanakkor nem mutat releváns eltérést a megyei jogú városok átlagától. Jellemzője, hogy a produktív és a szolgáltató ágazatok aránya „megfordult”, sőt az utóbbi túlnőtte az előbbit. A szerkezetváltás spontán módon ment végbe, a kényszerű alkalmazkodás és korántsem az innováció jegyében. A korszerű nagyipar, a �VALÓSÁG 91 külföldi nagytőke, a high-tech nem talált otthonra Salgótarjánban. Így a városnak nincs húzóágazata sem. Ipar: vesztett súlyából Az ipar évtizedeken át kiemelkedő szerepet töltött be Salgótarján életében. Az 1950-es évektől a „rendszerpreferált” nehézipar haladt az élen. A ’80-as évektől a derekasan dotált, magas költséggel dolgozó, energiafaló nagyüzemei sorra veszítették el piacaikat, a KGST szétesésével néhány veszteségessé vált. Az 1990-es évek elején pedig az „elfuserált privatizáció” a legtöbbnek betette a kaput. „Ma már csak emlék” a Nógrádi Szénbányák Vállalat, az Ötvözetgyár, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek, a Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyár, a Salgótarjáni Síküveggyár, a Salgótarjáni Öblösüveggyár, a Bányagépgyártó Vállalat, a Budapesti Rádiótechnikai Gépgyár (BRG) Salgótarjáni Gyára, a VEGYÉPSZER Salgótarjáni Gyára, a Nógrád Megyei Nyomdaipari Vállalat. Ez a korántsem teljes körű felsorolás érzékelteti, hogy ez a veszteséglista a háborús pusztítással vetekszik. Hiszen ezek a vállalatok „csak” itt Salgótarjánban 12−15 ezer főt foglalkoztattak, munkát adva a környék községeiből bejáró dolgozóknak. A nagy múltú cégek elenyésző része tudott talpon maradni. A Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyár sikeresen stabilizálta „magát”, a város legnagyobb üzemeként, WAMSLER SE néven eredményesen működik. A SALGLAS Zrt. a Síküveggyárból kikelve főnixmadárként szárnyal. A kevés külföldi tulajdonú cég reprezentánsa az egykori VEGYÉPSZER vezetői által alapított, még norvég vizeken is biztosan navigáló PIRAZOL Kft. A fentiekből is úgy tűnhet, városunk vasiparának vezető szerepe töretlen. Ami nem is lenne baj, ha hatékony is maradna. De mivel az exportnak erősen kitett, lehet némi szkepszisünk. Közben finoman felvetjük, hol van a faiparunk? Minthogy az ország erdőben leggazdagabb megyéje, viruló „zölderővel” körülvett városa vagyunk. Nem valami kiáltó paradoxon ez, netán csak újabb indikátora innovációs és vállalkozói készségünk színvonalának? Erről is megkérdeztük az illetékeseket, de lehangoló válaszokat kaptunk. A lényeg, hogy Nógrád erdőövezte székhelyvárosának szinte nincs faipara. Építőipar: saját romjain építkezik A rendszerváltást követő időszak megrendítette és „felborította” Salgótarján építőiparát. A város veszteséglistája az építőiparban is fájdalmasan súlyos, hiszen itt működött például: a Nógrád Megyei Állami Építőipari �VALÓSÁG 92 Vállalat, a Nógrád Megyei Tanácsi Építőipari Vállalat, a Nógrád Megyei Beruházási Vállalat, a Nógrád Megyei Tervező Vállalat, a Salgótarjáni Termelőszövetkezeti Építőipari Vállalat. Ezek a cégek mintegy további 5−8 ezer főnek adtak munkát. A nagyobb méretű szervezeteket felszámolták vagy átalakultak, helyettük nagyszámú, lényegesen kisebb egységek jöttek létre, és persze ebben a gazdasági ágban is létesültek új „kényszervállalkozások”. Nem ritkán ideig-óráig. Területi egység Salgótarján Nógrád megye Magyarország Összes vállalkozás száma Index (%) 2000= 100,0 176 981 63 706 83,0 90,1 117,0 Az összes vállalkozás közül 10000 társas árbevétel 20 lakosra legalább vállalmd Ft-nál jutó 10 fős kozás több vállalaya, % kozás 54,5 5,1 19,9 47 43,8 3,4 15,7 48 53,3 5,2 21,1 64 Működő vállalkozások az építőiparban Forrás: KSH SMJV Településfejlesztési Koncepciójának, Integrált Település-fejlesztési Stratégiájának Megalapozó Vizsgálata. Helyzetfelmérés. 2011 végén 176 építőipari vállalkozás volt. Számuk a megyében működők 18%-át, az országosnak a 0,3%-át (!) adták. A tízezer lakosra jutó építőipari működő vállalkozások száma kisebb, mint az országos és megyei átlag. Salgótarjánban 2011 végén a vállalkozások 7,5%-a működött az építőiparban. Részesedésük alacsonyabb a többi vizsgált terület átlagánál jelen időszakunkban is. Kereskedelem: volumenében kielégítő Salgótarján még napjainkban is Nógrád megye kereskedelmi centruma. A rendszerváltás előtti három zászlóshajója a Nógrád Megyei Élelmiszerkiskereskedelmi Vállalat (utódja a Palócker Kft.), a Nógrád Megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat (utódja a Nógrádker Kft., majd Zrt.) és a Nógrád Megyei Vendéglátóipari Vállalat. A város kereskedelme iparánál kisebb veszteségekkel, nagyobb alkalmazkodókészséggel lépett túl a rendszerváltáson. Ezek egyike volt a Palócker Kft., amely jó ideig látványosan fejlődött, ám egyszer csak – túlfűtött beruházásai, hibás üzletpolitikája stb. miatt – csődbe jutott, magával rántva számos kiskereskedőt, nehéz helyzetbe hozva saját munkavállalóit is. Napjainkban is eredményesen működik viszont a Nógrádker Zrt.: áruház-, üzlet- és bolthálózata nemcsak a város, de a környező települések lakosságának iparcikk-szük- �VALÓSÁG 93 ségleteit is kielégíti. Az áruházláncok – például a Lidl, a Penny Market, a Spar, a Tesco, a Jysk – betelepült egységei széles választékukkal, gazdag kínálatukkal, kedvező, gyakran akciós áraikkal biztos és jó színvonalú ellátást biztosítanak. Tagadhatatlanul megkeserítve jó néhány kisvállalkozás életét – a kínai kereskedőkről most ne beszéljünk. Salgótarján kereskedelmi üzlethálózata mindent egybevéve – volumenében legalábbis – ma is megfelelő, fajlagos mutatója szerint a megyei jogú városok mezőnyében is megállja a helyét. Ez kitűnik az alábbi táblázat adataiból is. Területi egység 2001 2010 2018 Miskolc Eger Salgótarján 23 megyei jogú város 16 24 19 19 19 25 21 20 15 22 20 19 1000 lakosra jutó kereskedelmi üzlet Forrás: KSH Saját szerkesztés és számítás – B. O. Figyelmeztető – és ezt már elsősorban saját elemzésünk alapján állítjuk – a döntően kisvállalkozók tulajdonában lévő élelmiszerjellegű és a zöldség-gyümölcs boltok számának csökkenése. Ezért is lenne feltétlenül indokolt a kisvállalkozások erőteljesebb támogatása. Turizmus: az örök remény ágazata Városunkban – kies környezete és gazdag nagyrendezvény-kínálata miatt – a turizmus évtizedek óta bizakodásra adott okot: még húzóágazat is lehet – mondták. Pedig jól tudhatták: Salgótarján idegenforgalma még a korábbi sok vendéget vonzó rendezvényei – mint a nemzetközi ugrógála és a dixielandfesztivál, néptánc-fesztivál – időszakában is jóval szerényebb volt, mint a legtöbb megyeszékhelyé, illetve megyei jogú városé. A vendégek döntő többsége – napjainkban különösen – csak átutazóban tekinti meg a várost, hivatalos küldetés, üzleti tárgyalás céljából érkezik, és legfeljebb csak néhány éjszakát tölt el a kereskedelmi szálláshelyeken. �VALÓSÁG 94 Megnevezés Salgótarján Nógrád megye Magyarország Ezer lakosra jutó férőhelyek száma A férőhelyek számának változása, % 2000 = 100,0 A vendégek számának változása, % 2000 = 100,0, Vendégéjszakák számának változása, % 2000 = 100,0, Külföldi vendégek aránya, % Külföldi vendégéjszakák aránya, % Átlagos tartózkodási idő, vendégéjszaka Külföldi vendégéjszaka 22 17 34 38,9 75,7 108,9 47,2 83,9 135,0 32,1 65,9 112,2 5,6 5,4 2,1 7,3 9,7 2,3 47,6 50,5 2,6 2,0 3,1 2,7 Főbb turisztikai mutatók a kereskedelmi szálláshelyeken, 2011 Forrás: Salgótarján város társadalma és gazdasága 1992–2003 KSH Nógrád Megyei Igazgatósága, Salgótarján, 2004. Saját szerkesztés és számítás – B. O. A fenti táblázat pedig némi túlzással Salgótarján „katasztrófaturizmusának” számszerű ábrázolása. A salgótarjáni kereskedelmi szálláshelyek ezer lakosra jutó férőhelyszáma (22) elmaradt az országos (34) mutatótól. A városban csökkent az egységek száma és azok befogadóképessége, amelyek – valamint a fogyatkozó lakosságszám – együttesen eredményezték a mutató alacsony értékét. Területi egység Miskolc Eger Salgótarján 23 megyei jogú város 2001 34 92 45 29 2010 28 94 23 24 2018 35 91 17 29 Az 1000 lakosra jutó kereskedelmi szállásférőhelyek Forrás: KSH Tájékoztatási adatbázis. Éves településstatisztikai adatok. Saját szerkesztés és számítás – B. O. A fenti táblázatok adatai – nemcsak Miskolccal és Egerrel, de más városokkal történő összehasonlításban is – kedvezőtlenek, Salgótarján idegenforgalmának visszaeséséről tanúskodnak. Mindezek ellenére egyes szakembereink változatlanul optimisták, és ezt akár pozitívan is értékelhetjük. Tény, napjainkban is reményekre jogosító a Geopark Kft. eresztvényi látogatóközpontja, ami régen várt eredményességgel működik. Az �VALÓSÁG 95 ambiciózus irodavezető által menedzselt szervezet kétségtelenül generálja a turizmust. Aki reálisan gondolkodik: „Nagyon fontos szerepe van tehát abban a folyamatban, hogy a helyben élők felismerjék, megóvják értékeinket. [...] a turizmus hosszú távú haszna a természeti erőforrásaink, vagyis a legnagyobb kincseink megóvása kell, hogy legyen. Ezt a célt véleményem szerint úgy érjük el, ha a salgótarjáni turizmust megfelelő stratégia mentén építjük fel, figyelünk a fenntarthatóságra és irányítottá tesszük. Nagy probléma, hogy a térségben hiányoznak a színvonalas turisztikai és alapszolgáltatások, amelyek az új épületek működését kiegészítenék, segítenék.”3 A Geopark kitörési pont lehetne potenciális lehetőségei kiteljesedésével: határon átnyúló közös fejlesztésekkel, programokkal, pályázati lehetőségek kiaknázásával és a szlovák befektetői tőke érdeklődésének felkeltésével. „Arányos” adóbevételek A gazdaság teljesítményének mérésére települési szinten nem állnak rendelkezésre adekvát adatok (mint például a GDP megyei szinten). Ezért – indirekt módon – a helyi adóbevételeket érdemes megfigyelni. A város adórendszere önmagában is tükre a település gazdaságfejlesztési politikájának és gyakorlatának, hiszen ha egyedi kedvezmények biztosítására nincs is mód, az adónem léte, mértéke, mentességi rendszere vonzani és ösztönözni – vagy éppen visszafogni – képes a vállalkozások letelepedését, létesítését. A fajlagos összehasonlító mutatók szemléletesen tárják elénk Salgótarján város relatív jövedelemtermelő képességét a különböző adónemek alapján és összességében is. Itt a legjelentősebbről szólunk. Területi egység Miskolc Eger Salgótarján Magyarország 2006 2010 2018 93,7 124,7 82,8 100,0 98,7 116,7 78,7 100,0 98,5 97,8 54,4 100,0 Egy lakosra jutó iparűzési adó százalékban Forrás: KSH Megyei jogú városok, 2012. Saját szerkesztés és számítás – B. O. Ugye, a mutatókat nem kell magyarázni? Tendenciájában hasonló módon alakult az idegenforgalmi adó bevétele is, de drasztikusabban csök3 Drexler Szilárd: Kell valami érdekes, megkapó, különleges… Új turisztikai beruházások Salgóbányán és Eresztvényben. Tarjáni Városlakó Magazin 2015/2. 28. �96 VALÓSÁG kent, ezt itt – „lokálpatrióta lojalitásból” nem is részletezzük. A személyi jövedelemadó alakulásról pedig majd egy más fejezetben szólunk, szerényen. A helyi adóbevételek alakulása – ahogy arról egy további érdekes helyi tanulmány is tanúskodik4 – kedvezőtlenül hat a város népességmegtartó- és versenyképességére egyaránt. Az adóbevételek alakulása nem olyan meglepő, mondhatnánk némi malíciával, hiszen csupán „teljesítményarányos”. Ipari park: megkésve is mentőöv A produktív szféra és jelentősebb ágazatai után nézzünk be Salgótarján legjelentősebb gazdaságfejlesztő szervezetébe, az ipari parkba, ami a versenyképesség javításának fontos terepe. Míg a létező (piac)gazdaság, különösen a vállalkozások fejlesztését a tulajdonosi döntések determinálják, azaz működésük a piaci folyamatok függvénye, és ezekre csupán közvetett ráhatása lehet az önkormányzatnak, addig az ipari park közvetlen hatékony területfejlesztési eszközként funkcionálhat, gazdaságot generáló hatással bírhat egy-egy településre és térségére is. Mint ahogy ezt már az országszerte és megyénkben is működő számos ipari park – köztük a Salgótarjánban 1990-es évek végén átadott és az eltelt időszakban folyamatosan bővülő – is igazolta. (Már most forszírozom, gondoljuk csak meg, ha csak néhány évvel korábban átadásra kerül...) A 100%-os önkormányzati tulajdonú Salgó Vagyon Kft. kezelésében és üzemeltetésében működő Salgótarjáni Ipari Park-komplexum ismérvei napjainkban – a teljesség igénye nélkül – az alábbiak: Déli Iparterület „volt NÁÉV” ipartelep, Ipari Park I., Ipari Park II., Ipari Park III. Budapesti út melletti iparterület volt „Síküveggyár telephelye” Az Ipari Parkok összterülete: 72 hektár 1488 m2 Hasznosított terület: 42 hektár 6233 m2 Hasznosítható szabad barnamezős terület: 11 hektár 1026 m2 Hasznosítható szabad zöldmezős terület: 11 hektár 4912 m2 Összes hasznosítható terület, ideértve a hasznosított területet is: 65 hektár 2171 m2 Közlekedési és egyéb területek, melyek nem minősülnek építési teleknek: 6 hektár 9317 m2 Az Ipari Park jelentőségét mutatja több, itt létesült és/vagy betelepült, ma is működő vállalkozás, így például a SÍNIA Bútorgyártó Kft., a Bum4 Sándor Ildikó: Salgótarján Megyei Jogú Város gazdasági-társadalmi helyzetének elemzése hasonló méretű és helyzetű magyarországi városok adatainak tükrében. Nógrádi Fejlesztési Ügynökség (NFÜ), Salgótarján, 2017. �VALÓSÁG 97 chun Kft., az R-Carnet Service Kft., a Drucktech Kft., a Salgó Vagyon Kft., a Mitsuba Kft., a Mikropakk Műanyag- és Fémfeldolgozó Kft., a Balobau Kft. Ma már a térségben létesült új ipari parkok között is rivalizálás folyik a befektetők kegyeiért, ami az eddiginél hatékonyabb és célzott marketingtevékenységet is követel. Harcban a jobb pozícióért A rendelkezésre álló információk és saját elemzés alapján világosan kirajzolódik, hogy Salgótarján város gazdasági helyzete – több mutató által „igazoltan” – a vizsgált időszakban nem javult, még önmagához viszonyítva sem igazán. Az egyes időszakokban elért fejlődésének nem volt egyenletes az üteme, tartós a dinamikája. Ebből is következik, hogy Salgótarján a megyeszékhelyek és 1995-től a megyei jogú városok közötti pozíciója sem változhatott előnyére. A számított mutatók, a KSH és saját elemzésünk alapján néhány fontos gazdasági mutató tekintetében romlott is a megyei jogú városok mezőnyében korábban sem előkelő helyezése. Így érthető igazán a KSH-értékítélet, miszerint a megyei jogú városok közül Salgótarján és Dunaújváros küzd problémákkal.5 A KSH-elemzés adatait továbbszámítva kiderült, hogy 2001−2018 időszakában (is) romlott a város pozíciója a 23 megyei jogú város mezőnyében a regisztrált társas és egyéni vállalkozások, a kiskereskedelmi üzletek száma, a kereskedelmi szálláshelyek férőhelye, az egy adózóra jutó személyi jövedelemadó tekintetében is. Lehetőség – a programokban S hogy milyen lehetőségei vannak a városunknak az előrelépésre, netán a sokat hangoztatott felzárkózásra? A kérdést a szakértő olvasóink könnyen meg tudják válaszolni, de ők vannak kevesebben. Mit mondhatunk a városlakók többségének? Először azt, hogy ne ringassuk magunkat illúziókban. Másodszor mondjuk meg őszintén: a gazdasági felzárkózásra a „gazdaság közgazdasági természetéből” – ami tautológiának tűnhet, de kifejezéshasználatunk szándékos és pontos – belátható időn belül nincs esély. Ezzel szemben a város önmagához képest történő előrelépésére van lehetőség. Elemzéseink és tapasztalataink egyaránt azt támasztják alá, hogy ez is jelentős erőfeszítéseket igényel a városvezetéstől. Miközben van fix fundamentuma is a fejlődésnek: az Operatív Program és a 5 Megyei jogú városok. KSH. Budapest, 2012 �98 VALÓSÁG Megyei Városok Programja, minthogy mindkettőnek megvan a forrása. Ezért e két nagy programban foglaltak végrehajtása kell, hogy álljon az önkormányzati vezetés figyelmének fókuszában, a város civil szervezeteinek, lakossági fórumainak nyilvánossága előtt. Ha úgy tetszik, bevonásukkal és részvételükkel, ahogy ez a hatékonyan építkező városok esetében történik is. Rövid összegzés A város széles értelemben felfogott gazdasági és pénzügyi rendszerének fontos – de itt teljességgel nem tárgyalt – összetevői az 1990-es évek elején krízisközeli állapotba kerültek. A munkanélküliség csúcsra járt, a fizetőképes kereslet minimálisra csökkent, az önkormányzat költségvetése csaknem összeomlott. A város ipara és építőipara leépült, majd az elhibázott privatizáció után alacsony szintről sok kényszervállalkozással újra indult. Ennek következtében is a gazdasági szerkezet spontán módosult, a nagytőke, a nagybefektető, a high-tech nem talált otthonra Salgótarjánban, ezért a városnak ma sincs országos szinten jelentős nagyfoglalkoztatója, húzóágazata, tudásbázisa. A jobbára tőkeszegény kisvállalkozások többségének gyártmány- és termékszerkezete, szolgáltatásainak színvonala kevésbé vagy nem versenyképes. A jövedelemtermelő és vele együtt a népességmegtartó képesség alacsony szintű, a vállalkozói készség és kockázatvállalási képesség nemkülönben. Nem folytatjuk, viszont hangsúlyozzuk, hogy a háborús veszteségek után az is nagy eredmény, hogy a város gazdasága talpon maradt, amiben az önkormányzatoknak is jelentős szerepük van. Minthogy abban is megvan a szerepe a helyi politikai és állami vezetésnek, hogy miért nem találta meg Salgótarján a kitörési pontokat, miért nem tudott lépést tartani más megyeszékhely és megyei jogú városokkal. Mi ezt is megvizsgáltuk és vannak is erről információink. Jó reményeink szerint a jövő évben meg is oszthatjuk olvasóinkkal. �SZEMLE 99 BAKONYI ISTVÁN Albert Zsuzsa: Az ötvennegyedik év 1954−2008 Igaza van Petrőczi Évának, amikor ezt írja: „…ha rajtam múlna, az összes médiaszakos egyetemista kezébe, de főleg szívébe és agyába beleplántálnám Albert Zsuzsa valamennyi „rádiós” könyvét…” S közéjük tartozik Az ötvennegyedik év is, amelyben a több mint félévszázados rádiós tevékenység krónikája olvasható. Persze több ez, mint krónika, hiszen a jeles szerző nemcsak a Magyar Rádió irodalmi műsorainak volt kitűnő szerkesztője és vezetője, hanem maga is Magyar Örökségés József Attila-díjas író és költő. Nagy idők tanúja, s mindez jól látható azokból a visszaemlékezésekből, miniportrékból és levelekből, amelyek igazán gazdaggá teszik ezt a kötetet. Egy hiteles személyiség páratlanul nívós munkásságának dokumentumát. Bizony, sokat tanulhatnának tőle a sajtóban dolgozó mai utódok és természetesen a jövendő „sajtómunkások”. Arról nem is szólva, hogy ez a kötet irodalomtörténetileg is kivételesen fontos alkotás. A XX. század második felének szinte valamennyi jeles írójáról, költőjéről, irodalomtörténészéről, és persze a rádiós kollégákról olvashatunk izgalmas részleteket. Albert Zsuzsa nem rejti véka alá véleményét, ha úgy adódik, bírál is, de minden esetben az alázat a legfontosabb szempont számára. S tegyük hozzá, hogy élete párja és férje, az ugyancsak kiváló szerző, a 2017-ben elhunyt Albert Gábor neve is folyamatosan jelen van. A megszólított írók őket mindig elválaszthatatlannak látták, és a levelek is erről tanúskodnak. Közben olvashatunk az egyetemi évekről, a meghatározó tanárokról, a rádiós munka kezdeteiről. Azt is hangsúlyozza, hogy a diktatúra évtizedeiben is megvolt számukra a viszonylagos szabadság. Voltak korlátok és falak, ám a nagy alkotók – ha nem is egyenletes arányban, de – teret kaphattak a rádióban. És Albert Zsuzsának mindvégig erőt adott református identitása, hite és kitartása. Egyszerre kötődött és kötődik a régi magyar irodalomhoz és a kortársakhoz. Átélte 1956-ot, és egy fontos mondata: �100 SZEMLE „…Elveimmel ellenkező műsort nem készítettem, későbbi dokumentátorok dicsértek érte…” (19−20.) A kötet egészéből kirajzolódik egy korkép is a tárgyalt korszakról, s közben az jut eszembe, hogy hasonló értékekre bukkanunk itt, mint pl. Fodor András híres naplóköteteiben, többek között a múlt század hetvenes éveiből. Albert Zsuzsa könyve persze nem napló, hanem többműfajú alkotás. Igen fontosak azok az arcképvázlatok, amelyek gyakran eddig kevésbé ismert adalékokat szolgáltatnak egy-egy alkotó pályájához vagy életrajzához. Emberi nagyságához vagy éppen hibáihoz. A teljesség igénye nélkül essék szó néhány példáról! Fontosnak tarthatjuk többek között a Keresztury Dezsőről és tőle olvasottakat. A levelek mellett a verseket is. Mint ahogy valamennyi tárgyalt költőtől is találunk verseket, kitől többet, kitől kevesebbet. Remek válogatás mindegyik, alapjaiban jellemzik a bemutatott szerzők főbb sajátosságait. Csoóri Sándorra úgy emlékezik, mint aki megvédte Albert Gábort 1986-ban ama legendás írószövetségi közgyűlésen, a rendszerváltozás előtt időben. Itt érdemes megjegyeznünk, a legkülönfélébb alakok is szerepelnek a kötetben, hiszen Albert Zsuzsa számára nem a kánonok jelentik a mércét, hanem a Németh László-i értelemben vett minőség. E sorok írója pedig különösen örül akkor, amikor az általa is ismert szerzőkről hall, egyetértvén a könyv írójának értékszemléletével. Elég talán említenem a fentieken kívül Bella István, Ágh István, Szabó Magda, Pilinszky János, Csanádi Imre vagy Kalász Márton nevét. Utóbbi írónk életével kapcsolatban például szó esik a stuttgarti munkáról, és erről az is eszembe juthat, hogy addig volt ő az 1988-ban újjáalakult Vörösmarty Társaság elnöke Fehérváron. Vagy éppen Pilinszky, aki élete utolsó nyilvános szereplésén akkori munkahelyemen, a fehérvári II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában tartott rendhagyó irodalomórát 1981. március 25-én… Albert Zsuzsa életében rengeteg felejthetetlen találkozás, élmény és történet játszik kiemelkedő szerepet. Például az Új Holdhoz kötődők közül Nemes Nagy Ágnessel. Ez is mutatja, hogy szemben állt az irodalompolitikával, a hatalommal. Azt sem titkolja, hogy a számára legkedvesebb alkotót Jékely Zoltánnak hívták. A levelek és a versek is ezt erősítik. Többek között ezt írja róla: „…Okos, árnyalt érzelmű tenorja volt és édes székely hanglejtése. Ahogy verseiben a tragikus alaphang mellett mindig jelen van a játékosság és az örök kamasz, ilyenek voltak telefonbeszélgetéseink is…” (90.) Vers is szól Albert Zsuzsa tollán a szeretett mesterről: „…És az a kórház, / honnan elhagyott / családot, hazát, tereket. / De �SZEMLE 101 asztrál lelke mégis / ittmaradt / itt sétálgat a fák alatt. / Csak éppen látni nem lehet.” (Jékely: Részlet) Közben az is világosan látható, hogy a Magyar Rádió a fölelevenített évtizedekben a magyar kultúra és irodalom nemes közvetítője volt. (Szeretném hinni, hogy nem a múlt idő a helyes igealak…) És ebben Albert Zsuzsának döntő érdemei vannak! Számomra az is rokonszenves, ahogy rajong egyes társaiért, például a számára is fontos pécsi kultúra nagy alakjáért, Csorba Győzőért. Így ír róla: „…Költészete nagyon nekem való, a természet és az ember, ember és ember kapcsolata, az idő és a lét kérdései…” (103.) Ám a legteljesebb portrét Rónay Györgynek szenteli. Itt is teret nyer a hétköznapi élet sok pillanata a költészet mellett. Egy lakásfelújítás éppúgy, mint egy verseskötet megjelenése. Levelezésük pedig mély emberi kapcsolatot sejtet. Nem túlzás azt állítanunk Albert Zsuzsáról, hogy a szellemi erők organizátora is egyben. (Németh László után szabadon…) Elegancia, a legjobb értelemben vett polgári stílus és magatartás az övé. Ez abban is megnyilvánul, ahogy érinti a népi-urbánus viszonyt. Rába Györgyről szólván írja: „…a népiek csak egymást kedvelik, az urbánusok szintén, így került két front közé, ez volt titokzatossága forrása, mert mind a kettőhöz tartozott, de a gyengébbet – a magyarságot – védte…” (123.) Hasonlóképpen közel áll a szívéhez Takáts Gyula, aki ugyancsak beskatulyázhatatlan. Hozzá is szép verset írt, a kaposvári költő 85. születésnapjára Kertemben él címmel az „Arcunkon aranyló / archaikus mosoly”-féle befejezéssel. (151.) Aztán vannak tömörebb portrék azokról, akikkel viszonylag kevesebbet foglalkozott: Tersánszky, Tamási Áron, Illyés, Veres Péter, Pilinszky, Toldalagi, Németh László. S amiről még nem szóltam: a fotók vagy a kézírásban közölt versek is a kötet értékei közé tartoznak. Meg a hiánypótlások: Berda József, Kárpáti Kamil vagy Tóth Endre esetében. S a legfőbb hiány: a férj halála. Ezzel a megrendítő részlettel fejeződik be a kötet anyaga. A történés leírásával, búcsúversekkel. Közülük a méltó befejezés az özveggyé vált szerző A hatvannegyedik év című műve. Utolsó sorai: „…Lengedeztek a tavalyi szőlővesszők / a madár elrepült aztán visszajött, / hangja is volt, rekedtes. De csak nagy / fehér csőre látszott, a feje belesimult az éjbe. / Valahonnan jött, s ment valahová.” (Pannónia Könyvek, Bp., 2019) �SZEMLE 102 MADÁR JÁNOS Nógrádi könyvlapok A Balassi Bálint Asztaltársaság Asztaltársasági Füzetek című könyvsorozatának 21. kötete jelent meg 2019 decemberében. Már a kiadvány első borítója – amelyet Orbán György János tervezett Kopócs Tibor Cantata profana című színes linójának felhasználásával – is kifejezi a szarvasként menekülő, hazáját kereső ember és a természet ősiségét, mely tele van népi motívumokkal, történelembe ágyazott örökös fenyegetettséggel. Kozmikus töltetű a látvány, ugyanis az ágak, agancságak rései között megjelenik a Teremtő asszony-arca. A háttérben pedig – alig-alig láthatóan kirajzolódik – a Jézusként megfeszülő, önnön terheit cipelő ember. Küzdelem és szabadság, háború és béke – lesznek igazi hangsúlyai az illusztrációnak, amelyek nagyon pontosan jelzik a könyv tartalmi sokszínűségét. Ezt a gazdagságot kutatva azonnal megakad a szemünk a füzet hátsó borítóján olvasható képversen. Kupcsulik Ágnes Kerítés című alkotása megragadja az olvasó figyelmét már a puszta formájával is, hiszen egy keresztrejtvény látványa fogad bennünket a maga lírai titokzatosságával, magába zárt világával: Kertemben / virágzó rózsa / húsos málna / hajol novem / ber négyzethá / lójára lassan / megfejtjük / Isten nevét. Ehhez a sokszínűséghez jól illeszkednek a borító belső oldalain látható képek is (elől Csépe Ferenc Cézanne emlékére című festménye, hátul pedig Kun Péter Kettősség című munkája). K. Peák Ildikó 30. című írása Salgótarján és a megye képzőművészeti életének három évtizedes áttekintését összegzi. Kuruc Tóth Tamás prózaverse érdekes megszólalás. Szokatlanul személyes, a próza és a vers határán történő lírai tájékozódás. Paróczai Csaba Nyolcadik emelet című novellájával folytatódik a könyv. Majd Sóvári László Az indián című haikujában arról tudósít bennünket, hogy tölgyfát ültettek Balatonfüreden a Tagore-sétányon Cseh Tamás emlékére. Stork Máté Gyerekkor című költeménye régi emlékeket idéz. Igazi költői megszólalás, a személyes líra esz- �SZEMLE 103 közeivel való múltba nézés. A Kávé egy ismeretlen lánnyal már az indításában telitalálat: „Miközben nézem, már akkor emlék / A szem köré ügyeskedett vékony festék”. Torják Kitti három versében a szerelem és a mindennapi élet tájleírását láthatjuk. Gebúr Balázs Első című írása arról árulkodik, hogy egy fiatal, pályakezdő alkotó – a gondolati líra eszközeivel – keresi a helyét a világban. Almádi Róbert Teenagerparty című prózai írása a fiatalok párbeszédének, gondolkodásának azokat a kapcsolódási pontjait mutatja fel, amikor a „ki vagyok én?” fiziológiai, erkölcsi és lélektani kérdésköreit vizsgálgatják. A hit megtartó erejének keresése nagyon fontos kapaszkodót jelent ebben az írásban. Gáspár Aladár három verssel is szerepel, amelyek közül a Harmónia hordozza leginkább azokat a jegyeket, amelyek folytatást ígérnek: „gonosz gyűlölet sosem / elevenült a szívük szögletében / s a lappangó dühöt se kellett / magukban felszítani”. Karaffa Gyula négy verse sokban erősíti a könyv egészét. Kiss-Simon Miklós fantasztikus írása, a Csicsófalvi fesztivál az egyik kiemelkedő munka a könyvben. A népi humor és bölcsesség elementáris fordulatai rámutatnak a falu és a város, a népi és az urbánus világ ezeréves egymásnak feszüléseire is. Almádi Róbert három versével is találkozunk, melyek közül elsősorban a Szilveszter másnapján néhány sora ragad meg bennünket. Csépe Ferenc Metamorfózisom című verse a személyes átváltozások meghatározó pillanatait, míg A weisweileri temetőben a szüleinek tragédiájáról szól megrendítő erővel. Ezt a tragikus szemlélődést viszi tovább Kasza Márton Lajos két verse Somoskő, Salgó lírai tájleírásában. Nosztalgikus hang, a személyesség egyidejűségével. A múlt és a jelen nála most történik. Ezért tárgyias és leíró is egyszerre. Frideczky Katalin Vadat és halat, s mi jó falat... című elbeszélése olyan valóságelemeket tartalmaz, amelyekben a tragédia és a komédia keveredik. A tér és idő, az élet és a halál egyidejűsége, az ember és az állat egymásrautaltsága olyan lelki mélységeket hordoz, amelyben az ártatlan gyermek – mint szemlélő – reményt és jó érzést őrizget magában. Kupcsulik Ágnes neve a belíveken is felbukkan, itt négy további versét is olvashatjuk. Gyönyörű részletek emelnek magasba bennünket. Zsibói Gergely Földi Péter rajzaihoz írott szonettjei igazi remekművek. Hasonlóan megrázó a szerző Szarvasvadász című szonettje. A Holtak napja c. költeménye a prózavers szabadságával mutatja föl a költő fegyelmezettségét. Handó Péter Változatlan című remekművében megrendítő sorokat találunk, tele életfilozófiával és bölcsességgel. A Megtisztulás, Átkelés és Határ- �104 SZEMLE axiómák szintén jó versek a töprengés, önemésztés lírai sorozatából. Botos Zoltán Kazlak című prózája egy kép utóéletét örökíti meg, amelyhez nagyon pontos mottót is talált: „Aki önmagát túlbecsüli, kicsiny.” Ez az önmegszólító, szerénységre intő idézet a festőnek szól, aki évtizedek múlva találkozott újra egy már-már elfeledett festményével. A festő és az író tudathasadásos állapota ez, amikor az önvizsgálatnak méltósága van. Kuruc Tóth Tamás egy verssel is jelen van a kötetben. Buddha tovább – már a cím is elvont, filozofikus tartalomra és hangvételre utal. Hosszú, ciklusszerű költeményről van szó, amelyben a meditálás tárgyias-leíró térideje fogalmazódik meg. A konkrét anyag – a víz és az edény – alakváltozásainak fölmutatása. Zsibói Gergely prózával is jelen van. A Véletlen – abszurd két személyre – szatirikus hangütés, amely egy pincér és vendég között zajlik. Kovács Sándor Beszélik a Mátraalján címmel olyan helytörténeti értékeket örökít meg, amelyek mélyen gyökereznek e táj múltjában. A háború, az orosz megszállás, a bíróválasztás – mind-mind olyan adalékok, amelyek ismerete nélkül keveset tudnánk Nógrád és Heves megye történelméről. Hanácsek Zsuzsanna Karnevál című verse a természet ezernyi csodáját hozza közelünkbe. Madár János két rövid versét követően Hanácsek Erzsébet Hamis büszkeség, XXI. század címmel olvashatunk egy szép, ugyanakkor társadalomkritikát is megfogalmazó verset. Oravecz Tibor Moduláció, Megnyilvánulás és Rezzenéstelenül című verseiben mintha Hanácsek Erzsébet gondolatait írná tovább. „Csend van, csak a kavicsok / Cilingeznek lelkemben” (Rezzenéstelenül). A gyűjtemény végén olvasható még Kelemen József L versek című, régi szerelmeket megörökítő költeménye és Handó Péter Emlékek és fák című prózai írása, amelyben Kelemen József képzőművészetét elemzi. Ez az értékelés azonban nemcsak Kelemen József képzőművészeti, irodalmi tevékenységét vizsgálja, hanem Nógrád megye – így a jelen kötet szerzőit is érintő – művészeti életet is. Érték, helytörténet, lemondás, megbékélés és emlékezés... a kötet meghatározó hangsúlyai lehetnek. Jól illeszkednek mindehhez az illusztrációk, képek, amelyeket a Parola 2 nemzetközi kiállítás anyagából, a Balassi Bálint Asztaltársaság képzőművészeinek munkáiból, a révkomáromi Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Egyesületének alkotásaiból és a salgótarjáni StArt 20:10 műhelyéből válogattak Agócs József, Botos Zoltán, Cene gál István, Domoszlai Tímea, Fancsikné Deák Ibolya, Földi Péter, Gedeon Hajnalka, Király Mandi, Ispán Tibor, Kovács Bodor Sándor, Kovács Lea, Kun Péter, �SZEMLE 105 Losonczy Ildikó, Pécsi Ágnes, Perényi Anna és még sokan mások. Úgy az irodalmi, mint a képzőművészeti anyag kiválasztása és megszerkesztése a könyv szerkesztőit dicséri: Handó Péter, Kupcsulik Ágnes, Losonczy Ildikó, Orbán György János és Zsibói Gergely igényes munkáját, amellyel hozzájárultak ahhoz, hogy az Asztaltársasági Füzetek sorozatának újabb gyűjteményét kezünkbe vegyük. Hiszem, hogy ez a szép kiadvány is sokban hozzájárul Nógrád megye irodalmi, képzőművészeti életének folyamatos gazdagodásához. (Balassi Bálint Asztaltársaság, Salgótarján, 2019) KOVÁCS ANDRÁS Magány és szerelem a diktatúra árnyékában Zentai László: Bolhasípok Jankó városában A soproni helyszíneken játszódó regény a hetvenes évek második felébe repít vissza. Már túl vagyunk az 56-os események megtorlásain, a kádári gulyáskommunizmus látszólag lusta és unalmas időszakában járunk. A kerettörténetben keveredik a fikció a valósággal. A cselekmény ugyan kitalált, a szereplők a korszak tipikus karaktereit hordozzák. Ugyanakkor önéletrajzi vonatkozásokba is belebotolhat a figyelmes olvasó. Lehet ugyan, hogy „Jankó nem ismerte az évszakokat, a napszakokat, a sógorokat és a sógornőket, talán még az anyját sem ismerte”, viszont ösztönösen rendelkezett azzal a lelki, mondhatnánk gyermeki tisztasággal, mely csak nagyon keveseknek adatik meg. Megmaradt nagybetűs EMBERnek abban a korban, amikor talán még a saját anyjukat is feljelentették volna sokan, csakhogy némi előnyhöz jussanak a szocializmus göröngyös útjának egyengetése közben. Persze, aki kilóg a �106 SZEMLE sorból, az mindig gyanús, pláne, ha télen-nyáron „ugyanabban a szakadt munkásnadrágban, barna rövid ujjú ingben, és legalább 47-es, lyukasorrú gumicsizmában caplat”. Ő volt a város élő emlékezete vagy inkább lelkiismerete, ezért aztán egész lénye és létezése irritálta a kisvárosi (párt)hatalmasságokat, így a „vörös” ünnepeken mindig a helyi rendőrkapitányság „vendégszeretetét” élvezte… A főhős, Sárosi János, az akkori felfogástól gyökeresen eltérő, ma úgy mondanánk, deviáns gondolkodást, illetve életformát követ. A különc és sajátos látásmóddal rendelkező, élete delén járó Jankó és az otthonról megszökött gimnazista kamaszlány ugyancsak különös találkozása és kapcsolata áll a cselekmény középpontjában. Zentai László beszédes neveket ad szereplőinek, ironikusak és kifejezőek a jellemábrázolásai. Még a mellékszereplők magánéletébe is bepillantást enged. Tóth II. Zoltán szolgálattevő zászlós elvtárs, akinek a feleségét Mérges Magdolnának hívták. Főnöke Harangozó-Földházi Tamás főhadnagy elvtárs, a kapitánysági titkárnő pedig Hajlékony elvtársnő… A helyszínek, napszakok és hangulatok aprólékos leírása megeleveníti előttünk az egykori Sopront. S mintha mi is ott járnánk a sörgyár felé vezető úton, a szőnyeggyár előtt, szinte arcunkba csap a szenesgőzös füst, amint a reggeli személyvonat befut Nagykanizsáról, aztán betérünk a Schmauzer Sörözőbe, de a következő pillanatban már az uszoda fölötti utca dohos szuterénlakásában, Jankó otthonában vagyunk… De bármerre is járunk, mindig akad egy-egy „igazi bolhasíp”, aki csak kellemetlenkedni tud. Persze mindig lesből támadnak. Akár a halott felesége emlékétől szabadulni képtelen főbérlő is lehet az egyikük. És vigyázni kell, mert „már a tenni akarás szándéka is gyanút kelthet”. Jankó egyik kedvenc törzshelye az Erzsébet-kerti sequoiadendron giganteum, azaz a kaliforniai mamutfenyő alatti pad. Innét indul a regény tulajdonképpeni cselekménye (és itt is ér véget). Hiszen a jelzett napon itt találkozik a szülei veszekedése elől, otthonról megszökni szándékozó gimnazista lánnyal, a szőke Szucsánszky Annával. Előbb érdekes, sokat mondó párbeszéd, majd egy különös kapcsolat bontakozik a találkozásból. A sörgyári főmérnök lánya és a „cserzett bőrű” egyformán egyedül érzi magát a világban. Egyik sem tud mit kezdeni a kommunizmus hazug ideológiájával, amely nem tűri a másként gondolkodást és nemcsak a társadalomra, de az egyénre is kegyetlenül rátelepedik. A másik pedig a kívülről aranykalitkának látszó börtönéből szeretne kitörni, menekülni a családi perpatvarból, miközben mindketten elfogadásra, szeretetre vágynak… A �SZEMLE 107 találkozás közben sok minden a felszínre tör. Emlékek sorjáznak, egy másik korszak megfakult képei sejlenek föl. A párhuzamos síkok bővülnek, amikor – látszólag talán oda nem illő módon – belép a történetbe a Budapesten élő Nagysimonyi Jenő, a Szucsánszky-lány apjának egykori osztálytársa. Éppen a lány eltűnésekor érkeznek Sopronba, hogy ismét találkozzanak a régi barátok. Általuk a szocialista társadalom felsőbb szintje jelenik meg, akik mindennapjaiban keveredik az „új ember” típusa a (nagy)polgári létből átörökített életérzéssel… A több idősíkon futó szálak, mint egy jól megkomponált film képsorai peregnek előttünk. Aztán a rendőrség is belekeveredik az egyre kényelmetlenebbé váló ügybe… Mindenki mást, többet gondol, mint ami történt. Pedig Sárosi János igazi úrként viselkedett és ismét a hatóságokkal gyűlt meg a baja… Az évek elrepülnek. Az a novemberi találkozás mindkettejük életében nyomot hagyott. Talán ilyen az igazi szerelem? Érinthetetlen, plátói, őszinte és igaz. A diktatúra árnyékában két igaz, őszinte ember. Körülöttük a sok megfelelni vágyó, néha önmagával is meghasonlott, csupán (túl)élni vagy a rendszerből hasznot húzni akaró… A sorok között átdereng a történelmi igazságtalanság. Akár hajdanvolt önmagunkra is ráismerhetünk. Jankó a miénk, mert néha titkon szerettünk volna mi is – egyik-másik helyzetben – olyan szabadok lenni, mint ő. De aztán ismét elénk tolakodik az a bántó közöny, melynek szorításától gyakran szenvedünk. Ám vannak az életnek olyan különös kegyelmi pillanatai, amikor nemcsak Anna szívében, de a mi szívünkben is kigyúlnak azok a rőzselángok. A regény zárófejezetének temetői jelenete mestermunka. A gyermeki lélek naiv őszintesége ütközik édesanyja, Szucsánszky Anna kegyeletével, a névtelenek sírhantjára helyezett fehér rózsák emlékezésével. A kötetet ugyanaz a kötészeti és tipográfiai igényesség jellemzi, amit már megszokhattunk a Zentai-könyvekkel kapcsolatban. Az ezúttal is méltó köntösbe öltöztetett, tetszetős, keménytáblás kötet kellemes méretével és jól olvasható tipográfiájával vonzza magára a tekintetet és irányítja figyelmünket a tartalomra. (Civil Flotta Kiadó, Bp., 2019) �108 SZEMLE A Nógrádi Turisztikai Információs Központ Füleki Vármúzeum szakmai kiadványainak bemutatása A Füleki Vármúzeum a nógrádi kisváros történelmi gyöngyszemét, a füleki várat kezelő járulékalapú szervezet. Az intézmény tevékenységei közé tartozik a szakmai kiadványok megjelentetése, amelyek a levéltári, történeti és régészeti kutatások legújabb eredményei révén a térség egyes történelmi korszakait meghatározó eseményeket, annak kiemelkedő alakjait, valamint gazdasági viszonyait hivatottak bemutatni a szakmai közönségnek, ugyanakkor minden egyéb történelemkedvelőnek is. E céllal jelent meg a Discussiones Filekienses szakirodalmi kötetsorozat, melynek első, Egyetértésben a közös érdekért – A füleki végvár működtetése Koháry István főkapitányságának idején (1667−1682) című része 2015-ben került kiadásra. Az említett kötet a Vámbéry Polgári Társulás, míg a következő három rész a Füleki Vármúzeum gondozásában jelent meg. Szerzője Komjáti Zoltán Igor, akinek nyolcéves kutatómunkája eredményeként született meg a könyv. A monográfia kiterjedt forrásanyag feltárása és széleskörű szakirodalmi anyag felhasználása révén dolgozza fel Fülek várának működéstörténetét. A szerző szakértői precizitása nagymértékben járul hozzá ahhoz, hogy a vár történetét ne csak a jelentős hadjáratokkal, várostromokkal összefüggésben ismerhessük meg a tárgyalt korszakban, de betekinthessünk annak mindennapjaiba is. Említi például Koháry István főkapitányi kinevezésének és beiktatásának körülményeit és folyamatát, melynek hitelességét jónéhány korabeli dokumentum közzététele emeli – többek között a főkapitányi eskü és instrukciók, vagy a kinevezési okirat. Ugyanakkor hűen mutatja be a Bányavidéki Főkapitányság militarizálódó társadalmát és a korabeli katonai, nemesi és paraszti magatartásformákat is. A sorozat második része egy nemzetközi konferencia kétnyelvű tanulmányköteteként jelent meg A Koháry és a Coburg család emlékezete Barstól Gömörig címmel. Tíz aktualizált, kibővített és időrendben kapcsolódó értekezést tartalmaz, bemutatva az említett családok legismertebb képvise- �SZEMLE 109 lőinek életével, a hozzájuk fűződő alkotásokkal, műtárgyakkal és műemlékekkel foglalkozó levéltári, műemléki, történelmi, illetve irodalomtörténeti kutatások legújabb tudományos eredményeit. A Komjáti Zoltán Igor és Agócs Attila által szerkesztett tanulmánykötet, melynek fejezetei eredeti nyelven jelentek meg a konferencia másik nyelvére fordított összefoglalókkal, a 17. századtól napjainkig dolgozzák fel a családok történetét, a Barstól Gömörig terjedő területet érintve. A kötetsorozat harmadik, Tanulmányok a Koháryak Nógrád vármegyei központú birtokairól (1647–1731) c. kiadványa szlovák nyelven jelent meg: Štúdie ku koháryovským majetkom v Novohradskej stolici (1647–1731). A monográfia a szerző, dr. Szirácsik Éva eredeti, magyar nyelven publikált tanulmánya alapján készült, melyet a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár adott ki 2017-ben Budapesten. A Discussiones Filekienses negyedik kötete a múlt év végén került ki a nyomdából. Az Állandó tűztől övezve – A füleki végvár hadtörténete Koháry II. István főkapitányságának idején (1667−1682) című, a várhoz közvetlenül kapcsolódó publikáció az eddig elért levéltári és történeti kutatások eredményeit, továbbá Koháry II. István tábornagy és országbíró főkapitányságának idejéhez kötődő, a füleki végvár hadtörténetét feldolgozó legújabb információkat közvetíti az olvasóközönség felé. A magyar nyelvű könyv szerzője ez esetben is Komjáti Zoltán Igor. A publikáció, mely tulajdonképpen az első rész folytatása, a szerző több mint tízéves szakmai kutatásának gyümölcse. Az író hasznos információkkal járul hozzá a 17. századi hadtörténet megismeréséhez. Bemutatja a várban és a környékén zajlott eseményeket, elemzései azonban sokkal szélesebb körűek. A könyvben olvashatunk a történelmi Magyarország és az oszmánok által elfoglalt északkeleti országrész szinte minden váráról, valamint a különböző társadalmi rétegeket és rangokat képviselő lakosság életéről. A magyar nyelvű könyvek Magyarországon az ELTE BTK Könyv- és Jegyzetboltjában, Budapesten vásárolhatók meg, míg Szlovákián belül személyesen a füleki Nógrádi Turisztikai Információs Központ irodájában, illetve postai úton a Füleki Vármúzeumhoz intézett megrendelés alapján kapható a sorozat összes része. �110 SZEMLE Folyamatban van az intézmény következő, A füleki vár kincsei című fotókönyvének kiadása is, amely előreláthatólag a jövő évtől lesz elérhető az érdeklődők számára. A tervezett kétnyelvű (szlovák-magyar), neves szakértők és régészek együttműködésével készülő kiadvány a füleki vár területén és közvetlen környékén folytatott régészeti feltárásokat követi nyomon, melyek a második világháború idejétől kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen a mai napig zajlanak. A könyv a kutatások során napvilágra került értékes leletanyag válogatását mutatja be gazdag és szemléltető fényképanyaggal tárgycsoportokra osztva, közérthető, tömör szöveges ismertető kíséretében. A fotózott leletek nagy része a múzeum állandó kiállítását gazdagítja, de bemutatásra kerülnek itt olyan leletek is, amelyek a múzeum gyűjteményét képezik, a kiállításon azonban nem láthatók. A kiadvány értékes információkkal szolgál majd úgy a szakmai, mint a nagyközönség részére. A szakmai köteteken kívül az intézmény egyéb promóciós és ismertető kiadványokat is kínál több nyelven a városba érkező látogatóknak. A füleki vár évszázadai című kiadvány több mint harminc oldalon a vár történetét és állandó kiállításait mutatja be, míg a másik, szintén mintegy 30 oldal terjedelmű Várkalauz az erőd egyes épületrészein és építészeti fejlődésén vezeti végig az olvasót. A kínálatot bővíti a további három, képekben gazdag brossúra, amely Fülek történetét, nevezetességeit, jelentős eseményeit és a turisták rendelkezésére álló szolgáltatásait foglalja össze. A vármúzeum tárlatának őslénytani részébe egy különálló, színes ismertető nyújt betekintést. 2018-ban került kiadásra az adott évben, a váralja területén folytatott régészeti feltárás eredményeit szemléltető, értékes leletek válogatását felvonultató tájékoztató anyag. Az említett kiadványok a füleki Nógrádi Turisztikai Információs Központban és a várpénztárban érhetők el. �SZERZŐINKRŐL ABAFÁY-DEÁK CSILLAG (1949, Marosvásárhely) novellista, művészeti író. ÁDÁM TAMÁS (1954, Balassagyarmat) Nagy Lajos-díjas költő, szerkesztő, újságíró. BAKONYI ISTVÁN, DR. (1952, Székesfehérvár) irodalmár, főiskolai tanár. BARÁTHI OTTÓ, DR. (1944, Hatvan) közgazdász, újság- és közíró. BARNA T. ATTILA (1971, Vác) Bella István-díjas költő. FANCSIK JÁNOS, DR. (1932, Salgótarján) közíró, belgyógyász-reumatológus főorvos. FELLINGER KÁROLY (1963, Pozsony) felvidéki magyar költő, meseíró. FRIDECZKY KATALIN (1950, Budapest) író, zongoraművész. GÁSPÁR ALADÁR (1946, Ságújfalu) képzőművész, költő, tanár. ISTENES TIBOR (1972, Budapest) költő, író, esztéta, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője. JÓNA DÁVID (1968, Budapest) médiatanár, újságíró, operatőr, az Arťhúr Irodalmi Kávéház alapítója, szerkesztője. KOVÁCS ANDRÁS, DR. (1969, Kapuvár) teológus, tanár, publicista. LAKATOS TIBOR (1961, Budapest) közgazdász-tanár, doktori hallgató, kutatási témája a muzsikus cigányság története. LUKÁTS JÁNOS (1943, Budapest) magyar–könyvtár szakos bölcsész, író, költő, műfordító. MADÁR JÁNOS (1948, Balkány) író, szerkesztő, könyvkiadó-vezető. MÁRKUS LÁSZLÓ (1955, Miskolc) költő, fotós, lapigazgató. MONOSTORI TIBOR, DR. (1982, Székesfehérvár) közgazdász, történész, hispanista, a Korona „Lendület” kutatócsoportjának tagja. NAGY ZSÓFIA (1962, Nagykürtös, Veľký Krtiš) felvidéki gasztroszakértő, gasztroblogger, rovatszerkesztő, ételkritikus. OLÁH ANDRÁS (1954, Hajdúnánás) költő, író, pedagógus. ONAGY ZOLTÁN (1952, Budapest) író, költő, drámaíró. ORAVECZ TIBOR (1959, Salgótarján) költő. PAPP DÉNES (1980, Miskolc) író, zenész. SIMEK VALÉRIA (1953, Bakonycsernye) óvodapedagógus, költő, író. SZENTJÁNOSI CSABA (1965, Budapest) költő, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője. SZIRMAI PÉTER (1970, Budapest) író. ZENTAI LÁSZLÓ, DR. (1950, Sopron) költő, író, a Soproni Füzetek főszerkesztője. ZOLTAY LÍVIA (1974, Budapest) író, jogász. Kedvelt műfaja a rövidpróza. ZSIBÓI GERGELY (1974, Kolozsvár) költő, író, tanár. �Lapszámunkban Antal József alkotásai láthatók. A borító az Alkalmi sereglet (papír, pasztell) és a Friss hó (papír, pasztell) című képek felhasználásával készült. A borító belső oldalain látható alkotások: Salgói vár (papír, pasztell), Téli szántás (vászon, akril); Húgom emlékére (fa, kerámia), Gyermek született (fa), Pásztorpár (fa), Favágó (fa). Főszerkesztő: DR. GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ Fenntartó: SALGÓTARJÁN MEGYEI JOGÚ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA Főmunkatárs: DR. CSONGRÁDY BÉLA NAGY PÁL (Párizs) Támogatónk: NEMZETI KULTURÁLIS ALAP Képzőművészeti szakértő: KELE SZABÓ ÁGNES Partnereink: Borítótervező: RÁDULY CSABA NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MAGYAR NEMZETI LEVÉLTÁR NÓGRÁD MEGYEI LEVÉLTÁRA ARTÉRIA NYELVSTÚDIÓ, GALÉRIA ÉS KLUB Online szerkesztő: TAJTI BÁLINT Tördelőszerkesztő: HERNÁDINÉ BAKOS MARIANNA Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: MOLNÁR ÉVA igazgató Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése A lap díjai: Nógrád Megye Madách-díja Salgótarján Pro Urbe-díja Nógrád Megyei Értéktár „Nógrádikuma” Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. ♦ Telefon: 32/521–560 ♦ Fax: 32/521–555 Internet: www.palocfold.wordpress.com ♦ Elektronikus cím: palocfold@bbmk.hu Terjeszti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) ♦ Egy szám ára: 500,– Ft ♦ Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban és az elérhetőségeinken. A Palócföld Könyvek sorozatban megjelent könyvek ugyanitt megrendelhetők. ♦ Kéziratokat és rajzokat megőrzünk, de nem küldünk vissza. ISSN 0555-8867 ♦ INDEX 25925 ��� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/36f141522ad4fcb39b067247137d5eda.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2020 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 2020/4. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2020 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/cf69e13269fb59e82c327a81775c1adc.pdf 1147aee19afb526e76388943b34e750d PDF Text Text MŰVELŐDÉSPOLITIKAI, IRODALMI, MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT 15. BACSKÓ PIROSKA___________________________________ „Marxra emlékezik az idén a haladó világ, születésé­ nek 165., halálának 100. évfordulóján. Tudományos konferenciák előadói, folyóiratcikkek szerzői nagy tisz­ telettel és megbecsüléssel méltatják a tudós, a politi­ kus, a forradalmár munkásságát. (...) De bármennyire fontosak is ezek az ismeretek a tudományos gondolko­ dás számára, (...) nem elégségesek ahhoz, hogy általuk megismerjük Marxot, az embert. Ebben a törekvésünk­ ben talán leveleinek olvasása nyújthatna legtöbb segít­ séget.” 34. DÜMMERTH D EZSŐ ________________________ _ „Országos tükör ez a könyv (Mocsáry Antal leírása Nógrád megyéről) a maga műfajában, tartalmában és felnőttségében egyaránt. Hiszen Magyarország vala­ mennyi vármegyéjéről lehetett volna ilyen sokoldalú leírást adni, s akkor még teljesebb lenne előttünk a kép hazánk egykori állapotáról. De így, most egyetlen vár­ megye nyújtja elénk a tükröt. Nem véletlen, hogy éppen Nógrád, mely az ország hosszú, viszontagságos történe­ te folyamán példáiban is sokoldalú” �Tartalom: 1. Serfőző Simon: Teszem, Kikhez lehetnek szóval? (vers) 2. Petrőczi É v a : Ú gy alszanak, Házasság, Neked (vers) 3. Onagy Zoltán: Álnovella egy gerilla-kerítésről (novella) 12 . K iss Anna: Öregecske dáma, Buta madár, Paprikacsizmás, Aszalt szil­ va ördög, Házaspár makkok, Piros pocegér, Virágos malac, Piros mellényes, Krumplicskáné, Boldog krumplifej (vers) 15 . Marxtól a marxizmusig (Bacskó Piroska dokumentumösszeállítása) 23. A z élő M arx (Csongrády Béla recenziója) 26. Romhányi G yu la: Helyzetjelentés, Könyörgés (vers) 28. Laczkó P ál: Kalandozások és göröngyök (I.) Naplómból - magánügyek és dátum nélkül K R Ó N IK A 3 1. Mocsáry - hasonmás kiadásban (Tuscher Tünde) 34. Mocsáry Antal leírása Nógrád megyéről (Dümmerth Dezső) KÖ RKÉP 39. Serfőző Simon költészetéről (M adár János) 46. Kalász Lászlóról - hogy ötvenéves lett (K iss Gyula) 48. A Nógrád megyei múzeumok évkönyve, 1982. (G ergely András) 51. Jelenben gyógyítani (Jegyzetek a salgótarjáni színházi évad végén) (Sulyok László) 54. É g y hangversenyévad végén (Becze Lajosné) 57. Szepesi József: „Ecsettel és irónnal” E számunkban látható rajzok Réti Zoltán, Balassagyarmaton élő festőművész munkái. �S E R F Ő Z Ő SIM O N Kikhez lehetnek szóval? Teszem Állatoknak meghagytuk jószágainkat, Nem tudom megtagadni, nem gondoltunk velük. hol éltem, Istállóinkat is a csirkés tanyákon, hasznukért lakhatták, gyár-mélyekben pedig ők ragaszkodtak volna hozzánk. a szerszámok Figyelték beszédünket, milyen munkát adtak mint a gyerekek. fogásukkal Anyáink értették is nyelvüket, értésemre. ahogy csipogtak a porban. Szót fogadtak nekik, s az ólból kiszóltak hozzájuk, ha arra mentek. Korán reggel panasszal voltak, mint a szegények. Jóba voltunk velük, s kihasználtuk őket. A szomszédokat se ismertük jobban! Helyettük ki vár most már minket haza? Nélkülük kikhez lehetnek szóval az otthon hagyottaink? Kikben vigasztalódnak? Légyzungatyús konyhájukban az egyedülléttel maradva, lábatlankodnak maguknak. S nincs ellenkezés bennem! Teszem én is, amit ők tettek: a dolgok nyelvén beszélek. �PETRŐ CZI É V A Úgy alszanak Házasság Úgy alszanak, szembefordulva a szürke díványon, mint az ikermagzatok. .. hol is? Leonardo rajzán... vagy Vesaliusén? Mutatják, mit vettek megint: vezérürü-nem-látta díszkolompot, szobányi virágládát - Lám, előjött ismét egy fél-tudásom; molnárka-módra futkosok a dolgok felszínén. vásárolgat a pár kerek öt éve már: ragyogva élvezik, hogy szaporodnak szánandó eskü-utóvédjeik. De gondold meg: én állandó késésben vagyok magamhoz képest.. . - Már kétszer voltam „pályakezdő” és „ifjú asszony” Nehéz, új rázott kezdeteim közt nincs is más diadal, mint ez a két, ikret formázó drága poronty. Pontosan egy év, s kilenc hó különbség híján mégsem azok, ők ketten, a N É G Y K É N T szeretettek. Úgy alszanak, szembefordulva, szüntelen aggódásomból legalább ilyenkor kiszabadulva, (kórusban süvöltik néha: „anya, ne félts!” ) hogy látva látom a rajzot.. . Leonardóét?.. . Vesaliusét? 2 Neked Tudom, fáraszt a szüntelen muszáj-trubadúri szolgálat, s hogy körülöttem a dajka is te vagy: munkám mellől elszólít sokszor szekrényeim-fiókjaim tótágas fata morgana-rendje, bújócskát játszó kézirat.. . Sok ez, túl sok, tudom. De mit tegyek? Hosszú a sor: eltávozottak, elrablottak és őket csak veled pótolhatom. �ONAGY ZOLTÁN Á LN O VELLA EG Y GERILLA-KERÍTÉSRŐL „ K endőb e csavar vöröshagymát M egölöm ! - kiáltja ; s a térdére teszi; rácsap, besózza; m egeszi" (Mészöly Miklós Gyilkos) VO LTAM ÉN Voltam én KISZ-titkár is, a munkásosztály ifjú csapatának ideológiai tá­ masza, segítője, öle és öröme. Aki nem hiszi, lelke sötét, agya hitetlen, akár a feltámadási gyászbrokát. Végtére, miért is ne lehettem volna bármi? Voltam én ezidőben árkos szemű, részeges kölyöknyomdász is, iszákos gép­ mestergárda virtuóz szóvivője, bősz munkaügyi képviselő, s mind ez időben zsenge szűzek, hamvas lelkületű leányzók rontója; törzsgárdista a Dobi út Zsibbaszt nevű talponállójában, törzsgárdista a Lenin-sétány 156. alatt szobáztató boszorkány Flóra-szagú, durva lepedőin. Voltam én ezidőben csop.-vez. is, miként a tekintettel senkire nem levő link, aki nagy pofájával időlegesen azt is elhiteti magáról, aranyerén gyémántsüveg. Egy kapcsolataiban, kompromisszumaiban ügyefogyott, öregedő mestert szabadítottam meg vezetői kötelezettségeitől, szegénynek szíve majd megsza­ kadt szégyenében. Háborús helyzetben a küzdő fél megengedheti magának a blöfföt, orvtámadást, füstös játékokat: ő pedig, a hosszú békeidő megmacskásította és rugalmatlanná változtatta haditechnikájával egyetemben, a Heidelbergi gyorssajtó kezelője lett. A Heidelbergi mindig feketét nyom. A Heidelbergi mindig A/4-es táblakvert. A Heidelbergire nem kellett figyelnie: így nyert az öreg azzal, hogy ve­ szített. Jóvoltomból a sámliról mereszthetett hordóseggű Kovácsné hordójára, álmodozva elmúlt ifjúsága fölötti szomorúságában. Voltam én mindeközben gyáros is, természetesen szocialista viszonylatok közé ékelődött: kicsike gyáros. Esküvői meghívók gyárosa, névjegyeké és ha­ lotti tori étlapoké. Könyvkötők és milliomos maszekok reklámszakembere, ezen belül tipográfus, grafikus, kézi- és gépi szedő, gépmester és szűz berakónő. Mindezekből egy huszáros délelőttön KISZ-titkár, mint a mesebeli békából me­ sebeli királyfi. C SIN Á LD M E G ! - M O NDÁ Csináld meg! - ajánlotta melegen a ceruzavékony, mérföld magas szerkesz­ tő. Hálás anyag. Esetleg a fejedre koppantanak, de az sose árt. Nem roszszabb, mint ha észre nem veszik . . . - bölcs meglátás, de alig húsz fölött ki ké­ pes bemérni a bölcs szavak jelentőségét? 3 �Száraz gyűjtemény elkészítéséhez kértem segítségét: „ K i lép be, miért lép be?" - Remek! - dörzsölte tenyerét elégedetten a szerkesztő úr, majd emelte a telefont, hívta az illetékest: - Te, Laci - mondta minden bevezető helyett - , van itt egy fickó, aki a munkádhoz szorosan kapcsolódó tervezettel állított be. Feltétlenül beszélned kell vele, feltétlenül támogasd, még ma beszélj vele, fel­ tétlenül! Lenézett rám valahonnan a légyszaros lámpabúra vidékéről, kacsintott. - Tehát ebéd után, ühüm, ebéd után. Ez remek, ebéd után! Feltétlenül tá­ mogasd a tervezet megvalósítását, Lacikám! Ó, Istenem, ha ennyire feltétlenül, ó, az én nagy tálentumom ismételten ki­ mutatja foga fehérét! sustorogtam az elégedettség ritka perceinek örömével. - Bízom benne, hogy diplomáciai érzék szorult beléd, hogy kissé módosítva adod le a tervet. Valami olyan legyen az alapkoncepció: miként segíti a szer­ vezeti élet a fiatalok világhoz való viszonyát, és meghatározza-e, ha igen, ho­ gyan határozza meg a szervezeti élet. Így, ilyen egyszerűen! - oldalba vágott, de nem hunyorított, mint már eddig hatszáznegyvennégyszer, tehát ne hivat­ kozzak rá, ha a dolgok másként történnek, mint azt szavak nélkül elter­ veztük. Megint hunyorítás nélkül, búcsúzóul: - Ha megnyered őt az ügynek, akár éves ösztöndíjra is leharaphatod. Szí­ vesen adják, úgysincs kinek. Egymás közül választanak évente. Ahogy elnéz­ lek, el is férne rajtad egy kis ösztönzés. - Gúny nélkül fejezte be, futva vé­ gigmért, lehet, elpirultam, akkoriban tán tudtam még. Csavargókorom ruháza­ tát viseltem, mert csavaros szocialista gyárosságom bármennyit is hozott, még­ sem jutott nadrágra, digó ingre, cifra szűrre. LAC I, S Z É T F O L Y Ó , T E R P E S Z K E D Ő Laci szétfolyó, terpeszkedő, fekete et., ragyogó fogsorral, kékre beretválva. Szégyenkezve topogtam sáros antilopbakancsomban a fényes teremben, ahová a föltúrt teret átszelve jutottam. Bődületes erővel szorította kezem, akár egy hajóács, s bár igyekeztem, ro­ pogtak perceim, úgy éreztem, a fickó kihajítana az ablakon, ha feldühödne. De nem. Mosolygott, elégedetten. A torna az első találkozások próbája lehetett. Később soha így meg nem szorongatott, és mert láthatóan élvezte a dolgot, nem húztam el a kezem, szemébe néztem én is. Hátha ezen múlik. De nem mosolyogtam. Annyi önuralom nem maradt, túlságosan igénybe vett a parolázás. Végre aztán megelégelte, és mielőtt komikussá válhatott volna a póz, ahogy állunk a fényes asztal előtt, a frissen tisztított perzsán, elengedett és vigyorgott: - Egészen jó kezed van. Lapátolsz néha, igaz? - leültetett. - Te meg birkóztál korábban. Leült a fogadófotelba. Megmért, szemén láttam, nem néz ki blöfföt belőlem. - Ifjúsági válogatott voltam - úgy mondta futva, mintha nem számítana. De a kocka megállt ötösön-hatoson, és nyilvánvalóan. - Emlékszem a nevedre. Kubai spartakiádról hoztál ezüstöt, vagy aranyat. Jó a memóriám? - persze tétován. Istenem add, hogy volt Kubában a birkózó ifjúsági válogatott! Legyintett. Csak bronz. De az is szép volt. Sérülten versenyeztem. És nekilátott. Aprólékosan, pontosan, és olyan lázító szép magyar nyelven, ha magnetofon van nálam, és szalagra vehetem a történetet, amelynek két re­ 4 �pedt bordája, egy fekete bőrű kubai birkózó és egy mesztic kubai lány volt fő­ szereplője, és prózát csinálhatok belőle, Gerelyes Kilenc perce a dobogó má­ sodik fokára szorul. Csak nekem töltögetett mindeközben, ő maga alig a nyelvét dugta a Lánchídba. Megkérdeztem, biggyesztett: - Kivénült sportoló sem ihat, csak az ilyen lapátos legény, mint te - vi­ gyorgott hozzá, s figyelte, megbántott-e. Nem bántott meg, de rátértünk jöve­ telem céljára. Nyert ügyem volt, hiszen a sport csodálatos. APÁM H A Z A R E N D E L T K E R ÍT É S É P ÍT É S . , . Apám hazarendelt kerítésépítés ügyében. A munka gerilla. Az építmény ge­ rilla-kerítés. Egy több, mint tíz éve tartó harc végeredménye, melyet az erdész ellen vívott. A gerilla-kerítés teendője nem kevesebb, mint hogy elzárja a kert alatti útszakaszt. Ezen közlekedett az erdész évenként újabb és márkásabb ko­ csijával, és ütötte el hol a kutyát, hol a kiscsirkék csapatát kotlóstul. Az er­ dészen kívül az utat használták a hatalmas erdei járművek, emelődaruk, szál­ lító monstrumok és egyéb szörnyek. Az út hajdanában gyalogutacska, választóvonal a Kisrét és a háztáji földek között. Miután az erdészet kibérelte és feltörte a Kisrét parlagát, topolyák­ kal ültette tele, s a területbe beszántotta az utacskát is. A csemetéket a hatá­ rig palántázta. Így a laposon levő kukoricájukhoz, novaszőleikhez igyekvő gya­ logosok kényszerűségből két lépéssel beljebb, a magánföldecskéken törtek újat maguknak. Az erdész csörgő Csepel motorjával ugyanerre jutott haza, mert az erdészház és a csemetekert közti legrövidebb út ez az ösvény, és a kijárt talpasfüvön és békapázsiton nem fulladt le, mint a száz méterrel távolabb levő, sivataggá tört dűlőn. Itt még nincs hiba. Az erdész, érkezését követő néhány évben kicsi fiúcska és gyüttment, arról szót sem ejtve, lerobbant gazdaság parancsnoka, ami eleve meghatározza helyzetét. Apám pedig gazdája egy birtoknak, amelyet élete hosszú évei alatt épített, emellett kevés beszédű, súlyosakat mondó, ha szólaló, mindig meghallgatásra találó öregember. A vadászok, a falu és a környék elitje nap mint nap bejárnak hozzá, lőtt nyulat hoznak vadasnak, levesnek fácánt, foglyot, és néhány pohárka pálinka vagy forralt bor mellett megtárgyalják a világ hazudós folyását, a falu életét, és zsidóznak, sváboznak, ruszkiznak ke­ ményen: összhangnak nincsenek híján. Aztán megfogyatkoztak a nyulak, eltűntek a foglyok, majd a fácánok is rit­ kultak, nem szenvedhetvén a műtrágyával sózott bogarakat, s ezzel egyenes arányban eltűntek a vadászok, akik viszont a haszontalan erdőjárással töltött napokat nem kedvelték - mindeközben az idő telt. Az ifjú erdész középkorú erdész lett, felvirágoztatott gazdaságához csatoltak még két rongyos gazdasá­ got - , mindeközben beindult és aranyat tojt a környék egyetlen és hatalmas fenyőiskolája - , mindeközben jó munkája elismeréséül bronzot, vagy mi a csu­ dát kapott, s Trabantja után öreg Zsigulival, majd zörgő Polskival járta ki a pázsitot a kert alatt, leszakítva újabb lépéseket a területből, s úttörőként csa­ pást vágva az óriási, hat-hét szobás erdészház - hajdani hercegprímási pihenő - vendégei elé. Ha csirke, tyúk kimúlt, mert a vendégek sofőrjei alkonyat előtt sem, alko­ nyat után sem döcögve haladtak a keskeny, egynyomos és egyirányú úton, mert a vaddisznó-kecske-töltöttfácán mulatozásokkal elvesztegetett időt be kel­ lett hozni: a harc újra, meg újra fellángolt. Bár alkalmanként elütött állat sem kellett, elegendő volt, ha anyám valami ostobán nőnemű elégedetlenkedéssel 5 �fölbőszítette, vagy több gint kortyintott a nap telvén. Ilyenkor kint állt az út közepén, nem engedte elhaladni az erdészt, aki egy ideje már használhatta vol­ na a sivatagi utat; de mert pontosan bemérte, mekkora szüksége van rá a vidéknek, az erdőnek: nem került. Apám aztán villámló dörgedelmeket vágott fejéhez, amelyek legszolídabbika sem ereszkedett a tolvaj gyüttment szintjére. A két keréknyom a gyakori használattól egyre mélyült, mígnem az erdész tolólapos szörnyeteget vezényelt ki, elsimítás és szélesítés okából. Mindehhez hozzá kell tenni, tyúkjaink és a többi állatféle csak és kizárólag a fröcskölő olaj és benzintől átitatott békapázsitot, talpfüvet legelészte, mintha a világ legízletesebb étke volna, s apám nem akármennyire viselte szívén baromfiálla­ taink kedélyét. Az állatocskák nyilván bojkottálták az erdőt, ahol róka la­ pulhatott, és mely nem gazdájuk kedve szerint nőtt: kaparójukat a topolyák közé be nem tették. Csak és kizárólag az utat gyomlálták, s hogy Vicikus a tolólapjával ezt kívánta eltüntetni főnöke parancsára: apám fogta a horolót, kiállt az út közepére, mint a kőszikla. Összecsapásig nem jutottak, Vicikus meghátrált, szörnyetegével a fák közé tolatott, majd eldörgött, magában mind­ azt elmotyogva, amit ilyenkor parasztember elmotyog. Főkén fejének horolóval való széthasításának ígéretét vehette zokon, annál is inkább, mivel osztály­ társak voltak ezer évnek előtte. Apám ekkor már nyugdíjas, ideje, türelme korlátlan. Az utat őrizni kell. Ha hosszabb ideje nem akadt alkalom akcióra, tréfára veszi a dolgot, s tréfái ülősek; szalmát vásárol, s azt úgy rakatja le, mellette szűkösen fér el egy kerék­ páros is. Az erdész érti a tréfát, traktorral nekihajtat a kazlacska útra lógó kétharmadának, s az egyébként is törött-zúzott kombájnszalmát harmincmé­ teres távolságig túratja-szóratja. Apám összeszedi, de most szorosan a kerítés mellé boglyazza. Az út tehát szabad. A kerítés közvetlen közelében, a drótot már-már nyomva, áll néhány nyár­ fa: ezeket évekkel korábban kivágja apám, ha egyszer úgy érkezünk meg, hogy neki is, nekünk is kedvünk kerül a munkához. Azért szükséges a nyárfák ki­ irtása, mert beárnyékolják a paprikának és egyéb zöldségeknek fenntartott kertrészt. Ennek mostanára semmi jelentősége, hiszen a Kisrétre telepített és villámgyorsan növekvő erdő délig vastag árnyékkal teríti a területet. De apám cselekszik. Nem vár tovább. Amint az erdész délutáni munkáját befejezvén elporol a kert alatt, új kék WV-je háta eltűnik, fogja a nagybaltát, nekilát. A két legvastagabbat választja ki, de csak az egyikkel végez. A másikat hol­ napra hagyja. A fa keresztben fekszik, ledöntve. Törzsén áthajtani erdei ször nyetegnek is sok. Aztán hajnalban, mert az ellenség a nappal együtt kel, hogy távolabbi birodalmában is ellenőrizhesse a munkakezdést - apám a verendaablakban áll, türelmetlenül figyeli az órát és a dombtetőt, mikor érkezik már, csak nem aludt el éppen ezen a napon! Aztán egész napos jókedvet szerez a látvány: az erdész kipattan WV-jéből, s a ház felé fordulva átkozódik, ká­ romkodik. Majd ingerülten bőgetve a motort, hátra tolat, néha kicsúszik a nedves fűre, pörög a kerék, apám győzedelmesen mosolyog. Az sem zavarja, ha déltájban traktor érkezik, s a ledöntött koronát ráfordítja a kerítésre, peng, jajgat a drót. Vasárnap: nyomjuk az ásót, csapjuk a csákányt a szentségtelenül megtiport, kegyetlenül összeállt földbe. Öcsémmel pálinkásan összenevetünk, részt veszünk az öregember játékában, aki láthatóan izgul, nem hagy ott bennünket egy perc­ re sem, szokásával ellentétben. Máskor kiadta a munkát, az első mozdulatok­ ban még részt is vett, majd eloldalgott, „valami más fontos elintéznivaló ügyében” - s csak a munkavégzésre érkezett vissza, amikor persze nem felelt 6 �meg neki semmi, mindenben talált hibát. „Ha tik mind így dolgoztok, tíz év múlva éhen fogtok halni!” - morgott, arra gondolva, ha a korosztálya kivé­ nül a munkából, és nem ad kenyeret szánkba, akkor már senki meg nem ter­ meli azt. Diskurálunk az öcskössel, ő csákányoz, én lapátolok, szöveg közben jobban tempóz a munka, a poharat lassabban emelgetjük, alján kotyog, tartson ki leg­ alább a kerítés feléig. Eldicsekszem, úgy látszik, kapok valami pénzt egy anyag megírásához. Apám fülel, még nem mordul, bár látom, a nyelve hegyén fickándoz, de mert nem neki szólt a mondat, úgy tesz, mintha nem érdekelné. Aztán, hogy közelebb legyünk egymáshoz, az üres nyúlólból három üveg kő­ bányait varázsol elő, egymás mellett állva iszunk. - Milyen írást csinálsz, gyerek? - kérdezi hirtelen, mint akinek ebben a pil­ lanatban jutott eszébe, de azért olyan nagyon nem foglalkoztatja, verébrajt szemlél messze az akácbokron. - A KISZ-ről - mondom. - De milyet? - Szárazat, tárgyilagost. - Hülye vagy! Nem azt kérdeztem, milyent, hanem, hogy milyet! Elmondom. Lassan, óvatosan fogalmazva, nehogy rosszul használjak vala­ mit, nehogy félreérthető legyen egy-egy szempont, minderre azért ügyelek, mert figyel, mint a héja, lesi, hová csaphat le. Elfordul, oszlop tetejére helyezi az üveget: - No, rajta! - mondja. Látha­ tóan tudja a választ. Borsólevest, nyúlpaprikást eszünk. A nyulat nockedlivel. Apám tesz-vesz, totyog, már végeztünk a levessel, még mindig nem ül közénk. Kora délután befejezzük a gerilla-kerítést. Sehol máshol nincs betonoszlop a kert körül, csak itt, hátul. Együtt ballagunk a pályára. Haza is így, hármasban. Soha nem fordult elő. Korán kirebbentünk, korábban, minthogy meccsre mehettünk volna az öreg­ gel, nem számítottam rá, nem is vártam, hogy ez valaha is megeshet; ezzel együtt váratlanul megható, ahogy képtelenségnek tűnik - , de így igaz: férfiszámba veszi két fiát. Nem hagyott ott bennünket, amint a pá­ lyára értünk, nem kortárs barátaival döntött le egy sört a mérkőzés végén: velünk. Talán még valami büszkeségfélét is felfedezni vélek, ahogy ott feszít közöttünk, egy fejjel kisebb mindkettőnknél, tehát: ahogy feszít két nagy ló fia között:. Este kártya: „víg a hetes” . Tíz éve nem játszottunk, négyesben pedig van az tizenöt, húsz is. Csakhogy amint hazaérkeztünk, apám megint a családfő, a főokos, az ellent­ mondást nem tűrő. Hogy bizonyítsa ezt, kiprovokál egy röpke, villámgyors és oktalan veszekedést, amelyet öcskössel kettesben elhárítunk, mielőtt eldurvul­ hatna. Szükséges közbelépésünk, és egyértelmű is, hiszen apám a mi kedvünk­ re gyártotta, bemutatandó, a kalapot ő viseli, a gyeplőt nem engedte ki kezé­ ből, nehogy azt merészeljük hinni: nyugdíjas vénember, akinek már saját há­ zában sincs szava! Öcsém kever, aztán leteszi a paklit, szemléli, nyomkodja kezét. - A szentségit! - morogja. - Vérhólyag, vízhólyag, ilyen dudor, olyan du­ dor. Válogathatok, melyiket szeressem. Nem komoly morgás ez, csak megfeledkezett kezeiről a nap sűrűjében, most meg már látja, a nyomdafesték miféle rejtekhelyeket, zugokat talál zilált bőrű 7 �tenyerén, és hogy hónapokig, amíg a hámszövet meg nem birkózik a sebekkel: lehetetlen lesz kimosni. Apám az asztalra csapja ökleit, öcskösre néz, de nekem mondja: - Itt früstököltél? - Itt früstököltem - bólint öcsém. - Itt ebédeztél? - Itt ebédeztem. - Itt vacsoráltál? - Igen. - Itt alszol? - Igen. - Pálinkát ittál? - Ittam. - Pálinkát reggel is iszol? - Ha marad. - No, látod! - emeli föl mutatóujját apám, mint M. az M. tér közepén, bók­ lászó szomorúfüzek alatt: - A napszámos, ha evett, ivott, aludt, akkor ne dünnyögjön, még a kapanyélre se, mert holnap másikat vesznek föl helyette. A napszámos dicsérje a gazdát, szépet mondjon gazdaasszonyáról, s a kapanyél legyen a legjobb, az adja a kenyeret. . . Öcsém is engem néz, apám is engem néz. Anyám csodálkozik, honnan bújt e csudás szentencia, mi lehet az oka? Aztán mindhárman az öreg ellen játszunk. Intéssel, lábtaposással jelezve, ki, hány ütésig bírja. Apám tudja ezt, összeszorítja fogát, játszik, veszít és dü­ höng. Minden múltból előkerült tréfát legalább kétszer elsütünk a kontójára, anyánkkal az élen. Aztán megcsíp egy partit, hosszasan, összehúzott szemmel gondolkodva, minden lap lerakása előtt. Feláll: Takarodó, tíz perc múlva lám­ paoltás! - indul mosakodni, az előszoba függönyének ráncai közül visszasan­ dít: Csak sikerült hármótok ellen is, kutyák! Az ágynak anyámillata van. Gyermekkor illata. Sokáig nem alszom el, for­ gatom, kergetem a napszámos-példabeszédet. Jellemző az öregre. Minden sza­ va, minden gesztusa és gondolata ikergyereke a húsz évvel ezelőttieknek. - Ha fele ilyen büszke volna az öreg, és fele ilyen gőgös, nem kezdtünk vol­ na mindketten a béka seggénél - bököm meg szuszogva alvó öcsém vállát. REGGEL BEM EG YEK Reggel bemegyek a tanácsra, megnézem a térképen, jelölt, kimért út-e a há­ ború oka. Ezt a csatát nem vesztheti el, úgyis az utolsók egyike, amelyben fel tétlenül győznie kell. Az út nem szerepel egyik térképen sem. Két tanácsi úriasszonyság csodál­ kozva csapja elém az összetekert kartont: Micsoda hülye kérés hétfő reg­ gel! - látszik rajtuk, s cserélgetik tovább a vasárnapi, bükkszéki élményeiket. Miután hatszor is meggyőződve arról, hogy út az nincs, és írógéphez kérem a leginkább titkárnőnek látszó hölgyet, ezt egyenesen személyük elleni sértésnek veszik, grimaszaiktól forrni kezd az agyam, és őszintén örülök, hogy csak há­ romcentest ittam ébredéskor, torokkaparónak. Leíratom a szöveget: „ A K - D II/z 197. sz. F . község külterületi térképén, az L-10-es szelvényben tanácsilag kijelölt üt nem szerepel. Ezt aláírásommal igazolom. Tanácstitkár sk. ” Három példányban. 8 �Otthon aztán fehér jelzőrongyot, fényvisszaverő korongot drótozok a kerí­ tésre, ebből ne legyen baj, nehogy valamelyik szörnyeteg nekihajtson. Apám­ nak átadom a leiratot, lobogtassa, ha itt az idő. K É T HÉT E L T E L T É V E L Két hét elteltével anyám táviratozik: bontják a kerítést, az út létezik. Tele­ fonozok a tanácstitkárnak: kérdem, hogy az úristenbe’ van ez? Az erdészet kérvénye hónapok óta elbírálás alatt áll, mint időközben kiderült, és minden bizonnyal olyan döntés születik, amely az erdészet számára kedvező. Telefonozok jogász barátomnak: nézzen utána, milyen indokok alapján sa­ játíthatnak ki magánterületet, és kik illetékesek, milyen szerv rendelkezik ez­ zel a joggal. Telefonozok Lacinak, a birkózó funkcinak, van-e módja, hogy lépjen az ér­ dekemben. Azt mondja, nem tudja, de szinte biztos, van olyan munkatársa, akinek van olyan barátja, akinek van döntési, de legalább beleszólási joga. Mindkét telefon hangneme biztató, így újra felhívom a titkárt, üvöltve közlöm, a kisajátítást jogi személyekkel kivizsgáltatom, és ha suskus vagy fenyődeszka van a dologban, úgy már most legyen boldogtalan. Egy nap elteltével újra hívom Lacit: összeállt a kapcsolat, ma küldték el a hivatalos felkérést a kisajátítás ejtéséről, ugyanis egy nyugdíjas, harcokban meg­ őszült kommunistáról van szó, akinek az idegei nincsenek rendben, és megvi­ selné, ha levágnának gondűző és idegnyugtató kertjéből. A problémát igyekez­ zenek más - személyes érdeket nem sértő - módon megoldani. Köszönöm, mondom. Nagy vagy, Laci! Gyere be, ha tudsz, megisszuk az áldomást, lapátos! - mondja búcsúzóul. Másnap hazautazom, összegyűlt elintézendőim nagy halma miatt sietősen, és autóval. Egyenesen a tanácsra megyek, látni akarom a térképet. A titkár szét­ tárja karját, nagyon sajnálja a dolgok ilyetén állását, de a térkép ottjártam óta nem került elő, eltűnt, tán a föld nyelte el. Nincs. De beadták a kérvényt a térképészeti hivatalnak, a másolat pedig az idén elkészül, ha látni akarom, ér­ tesítenek. Lesz rajta út apám kertje végében? Nem, mondja, nem. A térkép pontos másolata lesz annak, amelyet ön látott. Bükkszéket megjárt hölgyek vonaglanak, mint a macskák, meresztgetik szemüket, mellüket. Fontos ember telefo­ nozhatott, írhatott alá az érdekemben, ha ennyi jut nekem. Az egyik macská­ nak igazán kóstolásra váró szép melle van, de az orra túlméretezett, nézem búcsúzóul és nem köszönök, bevágom magam mögött az ajtót, ha lúd, legyen kövér. Hull a mész. Hátam érzi, lesnek az ablakon, de barátom távolabb áll, így a rendszámot nem, csak a kocsi márkáját láthatják, attól pedig lehet álla­ mi, nem Trabant. Az alsó, kivégzett úton, az erdészén gurulunk a kert alá, nyomom a dudát, hadd dühöngjön apám, ha meglátja a gerilla-kerítés előtt álló szürke autót. Nem szállok ki, nehogy korán felismerjen, inkább várok és nyomom a dudát. Látom, jön, még mindig tülkölök, már cifrázom is, kezében ott a horoló. K i­ lép az elkerített útszakaszra, felénk fordul, szikrázik a szeme. Erre már nyi­ tom az ajtót. - Ne csinálj hülyét belőlem, gyerek, neked nem jó a másik kapu?! - mond­ ja recsegve. 9 �- Az alkotásra voltam kíváncsi, áll-e m ég. . . - mondom. - Ezt senki le nem bontja - néz körbe a hússzor háromméteres, megművelhetetlenül ledöngölt, visszarabolt birtokán. Bemegyünk. N Y A K IG F E S T É K B E N Nyakig festékben, a gép mellett ér utói Laci telefonja. Vegyek kabátot, men­ jek be azonnal, a főnökkel megbeszélte. Jól van hát, megsúrolom magam, át­ öltözöm, munkásancúgban mégsem mehetek oly szép, fényes helyre. - Meg akartad csinálni azt az anyagot, lapátos? Meg akarom most is. - Akkor hétfőn elmész egy hathetes vezetőképző tanfolyamra, addig van négy napod, hogy lógó-függő dolgaid elintézd. A kérdések vázlatait látni kí­ vánom én is. - Milyen tanfolyam ez, Lacikám? - Mit gondolsz, milyen? - De hogy mehetnék, ha egyszer nem is vagyok tag? - Belépsz. Ezt el is intézzük, máris. Mária! Bújjon be! N Y O L C hó olvadt el, s a KISZ-anyag azóta is roncsaiban hever. Már a tárgyévet követő nyár új és fontos kérdést hozott: „ K i és miért vándorol Len­ gyelországba?” Ezt sem hagyhattam parlagon, hiszen oly izgalmasan távolbamutató, a felnőtté válás alapvető gondjait megfestő, ráadásul általam alaposan ismert témáról volt szó! Majd kicsi idő öregített rajtam, s máris nyakig a be­ vonulásom elleni hosszú háborúban. Új fejezetcím: „K i miért menekül hazafiúi kötelezettsége elöl?” Majd az ódzkodók nagyobbik részével beöltöztem a zöld ancúgba, és önmagától adódott: „ K i miért, milyen mértékben alakul a hata­ lom birtoklásának terhe alatt?" Összegyűjtve néhány füzetnyi forgácsot, nem sokkal jutottam előre a kérdés megválaszolását illetően. Egy idő után bizonyossá vált bűnös és alig mérsékelhető vonzódásom a szebbik nem irányulatába, ezügyben történt kimutatásaim nyomozati anyaga kötetekre rúg, válogatott és kielemezetlen történeteim gyűjtőkérdése a követ­ kező: „ Miért oly őrületes Sára mosolya?” Miután magammal és a fiatalka Sárákkal eleget foglalkoztam, kortársaimra tereltem - meglehetősen nehezen - figyelmemet, és csodálkozva tapasztaltam: korosztályom jelentős része tagja a szervezetnek. Miért? kérdezgettem őket, hi­ szen enélkül is annyi gondja, baja van az ember szegényebbik fiának: munka mellett tanulás, a gyerek óvodai elhelyezése, a szakmai fejlődés, a normális életet biztositó lakás megszerzése, és a többi, ésatöbbi. Vajon miért vállalnak plusz terhet az egyéb, bokrosan növekvő felelősség tetejébe? Amikor rá kellett döbbenjek, ennek a befejezésére se módom, se helyem, se tájékozottságom nincs, felbontottam a tanácstalanság idejére tartalékolt Lo­ vas Russiánt, öblögettem vele. Egy óra alatt messzire távolodva a ta­ nácstalanság depressziós vermétől, lemezjátszót kikapcsolva, villa­ nyokat le, előbújtam a füstös oduból, amely behatároltságával gúzsba köti képzeletemet, leültem hát a már ágyba dugott kölykök mellé, hogy bár ked­ vetlenül, kötelességszerűen, de teljesítsem az esti mesemondást: hétfő lévén. Összeszedtem magam. Aztán még keményebben össze. - Volt egyszer egy tengerész, aki halála előtt összehívatta fiait, és így be­ szélt, volt egyszer egy tengerész, aki halála előtt összehívatta fiait, és így be- 10 �szélt, volt egyszer egy tengerész, aki halála előtt összehívatta fiait, és így be­ szélt, volt egyszer egy tengerész, aki halála előtt összehívatta fiait, és így be­ szélt . .. - Apa nem unod még ezt a rohadt tengerészt? - kérdezte a fiam. - Nem, fiatalúr. Nem unom még . . . - Akkor folytasd. És folytattam: Volt egyszer egy tengerész, aki halála előtt összehívatta fiait, és így beszélt, volt egyszer egy tengerész, aki halála előtt összehívatta fiait, és így beszélt, volt egyszer egy tengerész, aki halála előtt összehívatta fiait, és így beszélt, volt egyszer egy tengerész, aki halála előtt összehívatta fiait, és így beszélt, volt egyszer egy tengerész, aki halála előtt összehivatta fiait, és így beszélt, volt egyszer egy tengerész, aki halála után összehívatta fiait, és így beszélt. . . - Heej! - csapott le a gyerek: - Hogyhogy halála után? Ha meghalt, már nem tudja összehívatni! H AT E N N Y I A K E R ÍT É S Hát ennyi a kerítés, mely szervesen összenőtt titkári hivatalom első hónap­ jaival. Ha hihetetlennek tűnik, kételkedőknek javallom a nyomozást, bár aki részese volt ezen vérzivataros eseményeknek, úgyis letagadja. Mint én is. Ter­ mészetesen. 11 �KISS ANNA: Paprikacsizmás Ez a fura illető tücsöklikon bújt elő. Ijedtségem el se múlt, a likon már visszabújt. Piros pocegér Most lapuljon, aki él! Meneküljön, aki fél! Erre felé dübörög a rettentő pocegér! Virágos malac Kórólábam megvetem, bogyószemem lehunyom, négylevelű füveken kerek orrom jártatom. 12 �Öregecske dáma Régi szép világom sóhajok közt múlt el, halovány orcámon egyre több a púder. Buta madár Pálcahegyen nézelődöm, mondj egy titkot, meg nem őrzöm. Az a titok reggelig a csőrömön kiesik. Boldog krumplifej Fény hajol az ághoz, kitelő világhoz, özvegyecskét, piros almát vezetek oltárhoz. 13 �Piros mellényes Haha, hehe, ki más lehet a tökfejnél vidám abb! Piros mellényben üldögél, hülyéket mond magának. Krumplicskáné Konytba tekerve a zsup, de már dűl is széjjel, a zsup alatt krumplicskáné felhőket pöfékel. Aszaltszilva ördög A pogácsaszigeten sehol egy rossz lélek! Láncom üresen csörög, széjjelvet a méreg! A bábuk gyermekmunkák, Berbidai M agdolna és Bény Tibor segítségével készültek 14 �MARXTÓL A MARXIZMUSIG Marxra emlékezik az idén a haladó világ, születésének 165., halálának 100. évfordulóján. Tudományos konferenciák előadói, folyóiratcikkek szerzői nagy tisztelettel és megbecsüléssel méltatják a tudós, a politikus, a forradalmár mun­ kásságát. Elismeréssel szólnak a dialektikus és történelmi materializmus meg­ teremtéséről, mely új távlatokat nyitott az emberiség számára a haladás útján. Hivatkoznak hatalmas életművére, amelynek ismerete ma fontosabb és aktuá­ lisabb a szocializmus-kommunizmus felé törekvő népek számára, mint valaha. Az életrajzírók is egyre több lényeges összefüggést tárnak fel, amelyek se­ gítségével nyomon követhetjük Marx életének szinte minden fontosabb moz­ zanatát, művei keletkezésének idejét, és azokat a történelmi-társadalmi felté­ teleket, amelyek életrehívták ismert munkáit. D e bármennyire fontosak is ezek az ismeretek a tudományos gondolkodás számára, bármennyire nélkülözhetetlenek is az egyedül helyes materialista vi­ lágszemlélet kialakításában, nem elégségesek ahhoz, hogy általuk megismer­ jük Marxot, az embert. Ebben a törekvésünkben talán leveleinek olvasása nyújthatna legtöbb segítséget. Marx életútja ugyanis Engelshez, fe­ leségéhez, leányaihoz, barátaihoz, harcostársaihoz és politikai ellenfeleihez írott leveleiben nyilvánul meg leggazdagabban az utókor számára. A levelek olva­ sása során a jól ismert Marx-kép megelevenedik, a megszokott portréból esen­ dő ember válik, mert tanúi lehetünk küzdelmeinek, szorongásainak, miközben még határozottabban rajzolódik ki elszántsága, erkölcsi nagysága, amely elég erőt adott neki ahhoz, hogy lemondjon saját és családja polgári jólétéről és anyagi biztonságáról. Marx életének három szilárd pontja volt: a családja, az Engelshez fűződő bensőséges, mély barátsága és a munkásmozgalom. Ezek nélkül nem valósít­ hatta volna meg monumentális terveit, mert a hatóságok örökös zaklatásai, a krónikus anyagi gondok, a meg-megújuló és egyre súlyosbodó betegsége leg­ feljebb időnként enyhülő, de soha meg nem szűnő terheket rakott vállaira. E három pillérre támaszkodva azonban Marx nemcsak elviselte a gondokat, hanem úrrá tudott lenni rajtuk, megindítóan harmonikus, teljes életet teremtve a maguk számára. Több kötetnyi levelezését lapozgatva az a meggyőződés alakulhat ki az ol­ vasóban, hogy az emberiség boldogabb jövőjéért küzdőnek magának is szük­ ségképpen boldogságra, derűre, optimizmusra termett gazdag személyiségnek kellett lennie, távol az aszkétizmus minden terhétől, nyűgétől, önsanyargató, hamis pátoszától. Máskülönben hogyan is kerülhette volna el az álmodozás veszélyét, a X V III. század jeles gondolkodóinak gyönyörű tévedését, az utó­ piát, amelyből a kivezető utat éppen neki kellett megtalálnia? 15 �Marxra emlékezve, életének néhány jellemző epizódját szeretnénk felvillan­ tani az itt következő levélrészletek segítségével. Bár nyilvánvaló, hogy a ki­ ragadott szövegrészek nem képesek visszaadni a marxi életnek sem gazdagsá­ gát, sem szépségét, sem drámai erejét. Ahhoz túlságosan esetleges a váloga­ tás térben is és időben is. D e remélhetően sokan ismerik a teljes életművet. Számukra az újraolvasás még számos meglepetést, eddig fel nem fedezett öszszefüggéseket tartogathat. Mások talán most készülődnek e felbecsülhetetlen szellemi érték befogadására. Rájuk az az élmény vár, amit Marx a teoretikusmegismerés útjára lépőknek ígért A tőke egyik bevezetőjében: „A tudo­ mányhoz nem visz széles országút, s csak azok remélhetik, hogy napsütötte or­ mait elérik, akik nem riadnak vissza attól, hogy meredek ösvényeinek megmá­ szása fáradságos.” (M arx : A tőke, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1961. 23 1. - a szerző.) A levelek olvasása azonban könnyíthet a tudati elsajátítás nehéz munkáján, azáltal, hogy érzelmileg motiválja, támogatja, segíti az embert kitűzött célja felé, s elvezetheti Marxtól a marxizmusig. BA CSK Ó PIRO SK A 1. Marx Arnold Rugéhoz Párizsba Dr. Ruge úrnak. Biztos forrásokból értesültem, hogy Ön ellen és én ellenem és néhány más személy ellen a főkapitányságon hatósági rendeletek vannak, melyek szerint 24 órán belül el kell hagynunk Párizst és a lehető legrövidebb időn belül Franciaországot i s . . . Helyén valónak tartottam, hogy amennyiben az újságot még nem tudná, értesítsem Önt. Párizs. 1845 január K. Marx 2. Marx I. Lipót belga királyhoz Brüsszelbe Síre, Alulírott Kari Marx, a filozófia doktora, huszonhat éves, született Trierben, a Porosz Királyságban, feleségével és gyermekével. Felséged államaiban kíván letelepedni, ezért tisztelettel bátorkodik Felségedhez fordulni azon kérelemmel, hogy megtelepedését Belgiumban engedélyezni szíveskedjék.. . . Brüsszel. 1845 február 7. Dr. Karl Marx Engels Marxhoz Brüsszelbe Kedves Marx. . . . A „Kritikai kritik a ". . . egészen remek. Pompásak fejtegetéseid a zsidó­ kérdésről, a. materializmus történetéről . . . s kitűnő hatásuk lesz. Mindamellett a dolog túl terjedelmes. . . Különben az egész könyv pompásan van megírva és az ember halálra nevetheti magát rajta. . . A „szajhaviszonyokról" szóló részt jobb lett volna törölnöd. Túl kevés és jelentéktelen. Barmen, 1845. március 17 . Barátod Engels 16 �4. Engels Marxhoz Párizsba Kedves Marx, . . . A rendőrtiszt-helyettest, aki hozzád behatolt, állítólag már elmozdítot­ ták. A história az itteni kispolgárok között nagy felháborodást keltett. Brüsszel, 1848. március 9. Engels 5. Marx Geiger kölni rendőrfőnökhöz Nagyságos Geiger megbízott rendőrfőnök úrnak helyben Értesítem Nagyságodat, hogy az Ön által hozzám intézett irat ellen azon­ nal fellebbezést nyújtottam be a Belügyminisztériumhoz és épúgy, mint eddig, német birodalmi állampolgárnak tekintem magam. Köln, 1848. augusztus 5. Dr. Karl Marx A „N eue Rheinische Zeitung” főszerkesztője Marx Engelshez Bernbe Kedves Engels! Az újságokat elküldtük neked. Hogy ez nem történt meg hamarább, annak tisztára az a szamár K orff az oka, aki túlterheltségem mellett, amelyet még ál­ landó idézések, is szaporítanak, rendelkezéseimet idáig nem hajtotta végre. Egyelőre maradj B ern b en ... jobban pecsételd le a leveleidet. Az egyik fel volt tö rve. . . K. H e in zen közzétette régi szennyiratát ellenünk. Lapunk min­ dig a lázadás szintjén mozog, de minden idézés ellenére megkerüli a büntető törvényeket. Most nagyon közkedvelt. Kibocsátunk naponta röplapokat is. A forradalom halad. Írj szorgalmasan. Remélem hamarosan viszontlátlak. Köln, 1848. november 29. Marxod Marx Engelshez Veveybe Kedves Engels? Nagyon sokat nyugtalankodtam miattad és igazán örültem, amikor tegnap levelet kaptam a te írásoddal.. . Egész családom itt van; a kormány Morbihanba, Bretange Pontini mocsa­ raiba akart kiutasítani. Mostanáig megakadályoztam a végrehajtást. Ha azon­ ban azt akarod, hogy bővebben írjak az én itteni viszonyaimról és az általá­ nos dolgokról, akkor biztosabb címet kell küldened, mert itt szörnyű a hely­ zet . . . É g áldjon. . . Párizs, 1849. kb. aug. 1. Barátod K. M. 17 �8. Marx Engelshez Lusanne-ba Kedves Engels! Kiutasítottak Morbiban départemet-ba, --Bretange Pontini mocsarába. Megérted, hogy ebbe a burkolt gyilkossági kísérletbe nem megyek bele. E lhagyom tehát Franciaországot. Svájcba nem adnak nekem útlevelet, Londonba kell tehát mennem, mégpedig holnap . . . Párizs, 1849. augusztus 23. barátod K. M. 9. Marx Engelshez Manchesterbe Kedves Engels! Most csak két sort írok neked. Ma reggel tíz órakor Főxchen, a mi kis lőporos összeesküvőnk, meghalt. Hirtelen egy olyan görcsben, amilyen gyak­ ran előfordult nála. Néhány perccel azelőtt még nevetett és huncutkodott. A dolog egészen váratlanul jött. Gondolhatod, mi van itt. Távolléted miatt ép­ pen ebben a pillanatban nagyon elhagyatottnak érezzük magunkat. . . London, 1850. november 19. Marxod Marx Engelshez Manchesterbe Kedves Engels! Leveled nagyon jólesett a feleségemnek. Valóban veszélyesen izgatott és el­ gyötört állapotban van. Maga szoptatta a gyereket és a legnehezebb viszonyok között, nagy áldozatokat vállalt létezéséért. Ráadásul az a gondolat, hogy sze­ gény gyermek a polgári nyomorúság áldozata volt, jóllehet neki éppen nem volt hiánya gondozásban . . . London, 1850. november 23. Barátod K. M. 11. Marx Engelshez Manchesterbe Kedves Engels! Néhány napig komolyan rosszul voltam, ezért ezt a levelet és a két pénzesutalvány kézhezvételének nyugtázását később kapod meg, mint szerettem voln a. . . London, 1851. jan. 6. K. M. 12. Marx Engelshez Manchesterbe K edves Engels! Nagyon leköteleznél, ha a pénzt, amennyiben lehetséges, postafordultával el­ küldenéd. A háziasszonyom nagyon szegény; már 2. hete, hogy nem fizettem neki és borzasztó erélyesen sürget. . . London, 1851. január 6. Barátod K. M. 18 �13. Marx Engelshez Manchesterbe Kedves Engels, Maryn tanulmányozod a fiziológiát, vagy másutt? Az első esetben megér­ tem, hogy ez nem héber, sót még csak nem is orosz tanulmány. Új járadékelméletem egyelőre csak annyit hozott a konyhára, hogy nyugodt a lelkiismeretem. . . Annak, hogy a föld termelékenysége fordított arányban van az emberi termelékenységgel, mély benyomást kellett lennie egy oly erőságyékú családapára, amilyen én vagyok, annál is inkább, mivel házasságom termelékenyebb, mint iparom . . London, 18 5 1. február 3. Írj hamarosan Barátod K. M. 14. Marx Engelshez Manchesterbe Kedves Frederic. Csak ezt a két sort írom neked, hogy hírül adjam: a kis gyermek ma egy­ negyed kettőkor meghalt. London. 1852. április 14. K. M. Marx Engelshez Manchesterbe Kedves Engels! Mai leveled érkezésekor itt igen izgatott volt a légkör. Feleségem beteg, a kis Jenny beteg, Lenchennek valami ideglázféléje van. Orvost nem hívhattam és nem hívhatok, mert nincs pénzem orvosságra. 8 -10 nap óta a családot ál­ landóan kenyérrel és krumplival tápláltam, de kérdéses, hogy e kettőt ma is elő tudom-e teremteni. . . Cikkeket Dana részére nem írtam, mert nem volt egy pennym, hogy elmehessek újságokat olvasni. .. Mindent megkíséreltem, de hiába. Először ez a kutya Weydemeyer csap be 15 fonttal. Írok Németország­ ba Streitnek. . . A barom még csak nem is válaszol. . . A legjobb és a legkí­ vánatosabb lehetőség az lenne, ha a lakásadónő kidobna a házból. Akkor 22 font tartozástól legalább megszabadulnék. D e ekkora szívesség aligha tételez­ hető fel róla. Aztán itt van még a pék, a tejesember, a teakereskedő, a zöldsé­ ges, és még egy régi tartozás a mészárosnak. Hogyan boldoguljak mindezzel az ördögi nyavalyával? Végül, az utóbbi 8 -10 nap alatt néhány sbilinget és pen­ nyt kölcsönkértem mesterlegényektől, ami számomra a legeslegkínosabb, de szükség volt rá, hogy meg ne dögöljünk . . . London, 1852. szeptember 8. K. M. 19 �16. Marx Jenny Marxhoz Trierbe Drága Szivem, Ismét írok neked, mert egyedül vagyok és mert zavar, hogy gondolatban ál­ landóan veled beszélgetek.. . . bármennyire rossz is az arcképed, a legjobb szolgálatot teszi nekem, és most megértem, hogy még a „fekete madonnák" is, a Szűzanya eme legcsúfabb ábrázolatai is rendíthetetlen tisztelőkre tudtak ta­ lálni, sőt még több tisztelőre, mint a jó k ép ek . . . D e én kijavítom a napsuga­ rakat, amelyek hibásan festettek, és úgy találom, hogy az én szemem, bár­ mennyire elromlott a lámpafénytől és a dohánytól, mégis tud festeni, nemcsak álomban, hanem ébren is . . . Valóban sok nő van a világon, és közülük néhányan szépek is. D e hol ta­ lálok olyan arcot, amelyen minden vonás, sőt minden redő életem legfőbb és legédesebb emlékeit ébreszti fel? Még végtelen fájdalmaimat, pótolhatatlan veszteségeimet is ott olvasom édes homlokodon, és édes arcodat csókolva, le­ gyűröm a fájdalm at.. . Isten veled édes szívem. Ezerszer csókollak téged és a gyerekeket. Manchester, 1856. június 21. A te Karlod Marx Engelshez Manchesterbe Kedves Frederick, . . . Meg tudod-e mondani nekem, hogy a ti gyáratokban pl. milyen időkö­ zökben újítjátok fel a gépi berendezést? . . .A z átlagos idő, amely alatt a gépi berendezést felújítják, egyik fontos mozzanata ama több éves ciklus magyará­ zatának, amelyet az ipari mozgás befut, amióta a nagyipar megszilárdult. . . London, 18 58. máricus 2. Barátod K. M. 18. Marx Engelshez Manchesterbe Kedves Frederick, Hosszú hallgatásomra egyetlen szóval adhatok magyarázatot - képtelen vol­ tam írni. Mégpedig nemcsak képletesen, hanem a szó szoros értelmében így v o l t . . . A néhány elkerülhetetlen „Tribune” -cikket tollbamondtam a felesé­ gemnek, de erre is csak erős izgatószerek használatával voltam képes. . . Az orvos azt akarta, hogy utazzam el, de ezt először is pénzügyi helyzetem nem tette lehetővé, másodszor pedig napról napra reméltem, hogy ismét hozzá tu­ dok fogni a munkához. . . Az ördögbe is, alig várom, hogy ennek az állapot­ nak a jövő héten már vége legyen. . . Úgy látszik, a télen túlzásba vittem az éj­ szakai munkát. Hinc illae lacrimae. (Innét hát a könnyek.) . . . London, 1858. április 29. Barátod K. M. 20 �Marx Engelshez Manchesterbe 19 . Kedves Fred, . . . T e úgy látszik, erkölcsileg felháborítottad. (Wilhelm barátunkat). Mát válaszoltam neki, hogy tévesen értelmezte leveledet. Ez az ember képtelen fel­ fogni, hogy a világnézet és az üzleti ügyekkel való foglalkozás korántsem sar­ kalatos ellente k . . . London, 1869. július 3. A Szerecsen Marx Eleanor Marxhoz Londonba Kedves Jó Gyermekem, Milyen kedves tőled, hogy ilyen gyakran és részletesen írsz; de nem aka­ rok elvenni abból a nagyon kevés „ szabad” idődből, amellyel rendelkezel. . . Meissner úr tegnap elküldte az 188 1. évi elszámolást, a bevétel nagyon ki­ csi; az 1882-esnek aztán annál többnek kell lennie, mert egyúttal azt írja, hogy a „T ő ke" példányai gyorsan fogynak. Persze türelmetlenül várja a korrektúra­ íveket. Csókoltatom unokámat Ventor, 1883 január 9. É g veled. É lj boldogul 21. Engels Eduard Bernsteinhez Zürichbe Kedves Bernstein, Táviratomat bizonyára megkapta. Borzasztó gyorsan következett be a dolog. A legjobb kilátások után ma reggel hirtelen az erők teljes összeroppanása, az­ után egyszerű elalvás. Két perc alatt megszűnt gondolkodni ez a zseniális ko­ ponya. . . . Hogy mit jelentett nekünk ez a férfiú az elmélet és minden döntő pillanatban a gyakorlat területén is, arról csak annak lehet fogalma, aki foly­ ton együtt volt vele. Nagy szempontjai évekre eltűnnek vele a színről. . . A mozgalom megy a maga útján, de híjján lesz a nyugodt, idejében jövő meg­ fontolt közbelépésnek, amely eddig sok hosszadalmas tévúttól megkímélte. . . London, 1883. március 14. Híve F. E . Forrásjegyzék 1 . NEM 27. köt. Kossuth pest, 1971. 404. o. Könyvkiadó Buda- 14. NE.M 28. köt. Kossuth Könyvkiadó 2. u.o. 577. old. 1 5 . u.o. 1 1 8., 119. old. 3. u.o. 22., 23. old. 16. NEM 4. u.o. 106. old. 29. köt. Kossuth Könyvkiadó 5. u.o. 459. old. 17. u.o. 273. old. 18. u.o. 302. old. 7. u.o. 130. old. 19. NEM 8. u.o. 133. old. 1974. 322. o. 20. NEM 35. köt. Kossuth 9. u.o. 134. old. 1 1 . u.o. 137. old. Buda­ pest, 1972. 506; 509; 510 . old. 6. u.o. 122. old. 10. u.o 135. old. Budapest, 1071. 45. old. 32. köt. Kossuth Könyvkiadó Könyvkiadó Budapest, Buda­ pest, 1976; 398 ; 399. old. 21. u.o. 432. old. 12. u.o. 162., 166. old. 21 �AZ ÉLŐ MARX Marx születésének és halálának ke­ rek évfordulói mindig aktivizálták a tanaival egyetértő, vagy akárcsak ro­ konszenvező magyar progressziót is. A számtalan méltatás sorából ezúttal a Népszava 1933 márciusi vezércikkére utalunk, amely éppúgy Az élő Marx címmel idézte meg az akkor fél év­ százada halott tudós, politikus emlé­ kezetét, mint ahogyan e cím foglalja most - a századik évfordulón - kö­ tetbe az M TA Filozófiai Intézetében, a Társadalomfilozófiai Osztály műhe­ lyében született Marx-tanulmányokat. Ez esetben azonban nem az alkalom szülte direkt tisztelgésre esik a hang­ súly, hanem egy folyamatos - a tár­ sadalomtudományok elméleti-módszer­ tani problémáit vizsgáló - kutatómun­ ka jelenlegi helyzetét reprezentáló ki­ advány látott így napvilágot. A szerzők Marx társadalomelméleti alapfogalmait elsősorban tudományel­ méleti és metodológiai szempontból teszik mérlegre, arra keresvén a vá­ laszt, hogy a társadalom- és humántudományok (jelesül a filozófia, a po­ litikai gazdaságtan, a történelem, az etnológia, a nyelvészet) mai kérdései tükrében mi a jelentősége Marx munkásságának. Az a meggyőződésük, hogy a 19. században fogant marxi gondolat nem korhoz kötött, nem túl­ haladott, s mindaddig élőnek bizo­ nyul, „amíg a változó körülmények kö­ zött is megőrzi ösztönző, heurisztikus erejét, amíg az új problémák újféle megoldásait keresőnek is mintát, mér­ cét, módszert kínál” , és szüntelen töp­ rengésre, a tézisek, kategóriák tovább­ 22 gondolására készteti a marxi örökség­ gel Marx szellemében sáfárkodót. S hogy e tanulmánykötet ilyen szemlé­ letű írások gyűjteménye, azt éppen úttörő jellege bizonyítja, hisz a ma­ gyar nyelvű Marx-irodalom még nem, vagy csak érintőlegesen tárgyalt ha­ sonló kérdéseket. Jó példa erre Orthmayr Imre ta­ nulmánya, amely a marxi társadalom­ elmélet egyik alapkategóriájának, a termelési mód fogalmának logikai elemzésére vállalkozik, megállapítván, hogy bár e fogalom Marxnál nem min­ dig ugyanazokat a megkülönböztető jegyeket tartalmazza, mégis jól fel­ ismerhetők a termelésbeli sajátosságok átfogó csoportjai: a termelés anyagi­ technikai és társadalmi jellegzetessé­ gei. ,,Az ismérveknek, ezt a két körét Marx gyakran együtt használja a ter­ melési módok megkülönböztetésére, más esetekben viszont a termelési mód jogalma csak az egyik vagy csak a másik típusú tulajdonságokat je­ löli. Ez utóbbi esetekben néha meg­ különböztető elnevezéseket is használ e két eltérő „termelési m ód" jelölésé­ re: az anyagi termelési mód és a ter­ melés társadalmi formája kifejezése­ ket. . . Marx a termelés anyagi és tár­ sadalmi jellegzetességeinek analitikus szétválasztásából adódó konceptuális bázison fogalmazza meg azt az össze­ függést, hogy a termelés tőkés formá­ ja lassan és fokozatosan kialakítja a termelés neki megfelelő üzemformáit és eljárásmódjait.” Ugyancsak újszerű megközelítésben tárgyalja Redl Károly Marx gazdasági �nézeteit a középkori gazdasági gon­ dolkodással való összevetésben és főképp a tulajdon-, az áru- és pénz­ viszonyok kérdéskörében - érzékelteti a marxi eszmék termékenységét a nyu­ gat-európai feudalizmus értelmezésé­ ben. Arra is felhívja a figyelmet, hogy Marx módszerének a feudális rend­ szer ideologikus reflexének elemzése szempontjából is jelentősége van, hi­ szen - a középkori antropomorfizáló és moralizáló szemléletmódtól eltérő­ en - a dologi viszonyok mögött fel­ tárja az emberi, társadalmi és osztály­ viszonyokat. Makai Mária a politikai gazdaságtan Marx általi elméleti meg­ alapozását, a gazdasági formának az alapokból kifejtett rekonstrukcióját elemzi néhány mai, korlátozó érvényű szaktudományos értelmezés kapcsán. Lukács József és Tütő László egy­ aránt a társadalmi fejlődés, a haladás kérdéskörével foglalkozik egyrészt kul­ túratörténeti, másrészt történettudomá­ nyi, illetve történetfilozófiai aspek­ tusból. Lukács József a ’7o-es évtized­ ben sokat vitatott kulcskérdésben fog­ lal állást, amikor azt törekszik igazol­ ni, hogy az egyenlőtlen politikai, gaz­ dasági, jogi, tudati fejlődés ellenére éppen a történetiség marxi eszméje alapján - az emberi kultúrák egységét is bizonyítani lehet. Tütő (egyebek kö­ zött) arra mutat rá, hogy Marxnál a három alapfázisú - az árutermelést megelőző, az árutermelő és az áru­ termelés utáni - történelemszemlélet képezi az ideológiatörténeti vonatko­ zások bázisát, s ennek alapján külön­ böztethetők meg a hagyományos-pat­ riarchális, az árutermelő-polgári és a proletár ideológiai álláspontok. Rózsahegyi Edit a marxi tudomá­ nyos módszer központi elvét, a törté­ neti és a logikai viszonyának egységét operatív tartalmában értelmezve ar­ ra keresi a választ, „hogy van-e olyan történeti gondolkodás, amely lehetővé teszi, hogy a jelen társadal­ mi összefüggéseit átfogóan és ugyan­ akkor gondolatilag megalapozott ér­ vénnyel fejtse ki az elmélet. Milyen az a történetiségfelfogás, amely erre ké­ pessé teszi az elméletet? Ha van ilyen, hogy működik az elméletben? - Ami­ kor a marxisták a történeti és a lo­ gikai egységének marxi elvét akarják kifejteni, ezekre a kérdésekre kell fe­ lelniök. Ez a történeti gondolkodás így nem alátámasztja vagy megerősíti, ha­ nem alakítja az elmélet logikáját. A sajátosan marxi logikát enélkül értel­ mezni nem lehet.” Hársing László Marx módszertaná­ nak mintegy formai oldalát érinti, amikor a szakszerűségről és a tudo­ mányos kritika moráljáról kifejtett el­ veit, illetve azok gyakorlati megvaló­ sulását mutatja be. Kiemeli, hogy Marx fontosnak tartotta például a tu­ dományos problémák adekvát megfo­ galmazását, az elemzések, következ­ tetések objektivitását, vagy a kímélet­ len polémiákhoz is szükséges tisztes­ séget. Követelményeiben másokkal sem volt szigorúbb, mint önmagával szemben. Ez az írás azért is figye­ lemre méltó, mert akarva-akaratlan Marx személyiségének jobb megisme­ réséhez járul hozzá. Szintén Marx műhelyébe enged betekintést Dajka Balázs írása. A szerző azokat az et­ nológiai, kulturális antropológiai „jegyzeteket” értelmezi, melyeket Marx - többek között - Morgan műveinek olvasása közben papírra vetett. Konk­ rét, a technikai részletek szintjét is jellemző példákkal illusztrálja, hogy a korabeli tudományos módszereket hogyan használta Marx egy sor, új­ donsággal bíró, felívelő szakaszban lé­ vő tudományterületen. A felvetett kérdések további, alaposabb kutatások létjogosultságát bizonyítják. Kelemen János - aki Hársing Lászlóval társ­ szerkesztette e kötetet, sőt az előszót is ő jegyezte - a nyelvtudomány és a marxizmus kapcsolatára mutat rá, Marx és Engels úgynevezett „nyelvé­ szeti (a nyelv keletkezésére, lényegé­ re, természetére, a nyelv, a gondolko­ dás és a valóság, valamint az osztá­ 23 �lyok és ideológiák viszonyára, a kor nyelvtudományi eredményeire, nyelvé­ szeire vonatkozó) megjegyzéseinek." elemzésével. A kötetzáró tanulmány - Sziklai László tollából - Lukács György „Marxra találásának” , Marxhoz veze­ tő útjának pontosabb feltérképezésé­ hez nyújt adalékokat. Annak az ér­ zékeltetésére törekszik, hogy a lukácsi recepció korántsem az elsajátítás egye­ di megvalósulásaként érdekes, hanem egy kor eszmei kifejeződésének, a kommunista mozgalom alakuló elmé­ leti tudatának reprezentánsa. „Vissza Marxhoz - előre a valósághoz! Ket­ tős hűség: ez a lukácsi magatartás lé­ nyegi törekvése.” Sziklai a harmincas évek eleji, meglehetősen ellentmondá­ sos Marx-értelmezések sorában he­ lyezi el Lukács Marxhoz való viszo­ nyulását, amelyet a Történelem és osztálytudat (1923) önkritikus megta­ gadása és később meghaladása, a ke­ rülő utakkal is járó újrakezdés jelle­ mez. A legjellegzetesebb példája a ki­ térőknek, ahogyan a Marxhoz vezető úton Hegelhez érkezik. Ugyanis: „...a fasizmus és az egy országban létező szocializmus korában a Hegel-kérdés: Marx-kérdés.. . Igenlés és tagadás dia­ lektikájának monumentuma A fiatal Hegel ( 1938). Lukács Hegel-elemzése szükségszerűen Marx Hegel-kritikáján teljesedik ki, most realizálja valójá­ ban a Gazdasági-filozófiai kéziratok sokk-hatását, módszertanilag érvénye­ síti Marx bírálatát. . . Ám ezen a pon­ 24 ton Lukács megáll. Kitér az elől, hegy itt és most értelmezze Marx nézeteit az elidegenülés pozitív megszüntetésé­ nek. esélyeiről a nyers vagy a fejlett kommunizmusban. Ezt Marxhoz veze­ tő útjának következő időszakára bíz­ za" - fejezi be fejtegetéseit (és a könyvet) Sziklai László, mintegy ér­ zékeltetve, hogy a kutatókra is továb­ bi feladatok várnak, akár ebben a témában is. E tanulmánykötet megjelenése csak egyik, de lényeges mozzanata az idei kettős Marx-évforduló hazai megem­ lékezéssorozatának. Méltán illeszke­ dik a programba, hiszen nem keveseb­ bet vállal és teljesít, mint a Marxtól öröklött és általa ösztönzött intellek tuális bátorsággal, tudományos igény nyel és elmélyültséggel keresni, kimun­ kálni a válaszokat a társadalomelmé­ let fontos, világszerte aktuális kérdé­ seire. Annak bizonyítéka e jubileumi kiadvány, hogy a társadalmi gyakor­ lat, a felhalmozódó sok-sok tapasztalat és ismeret, a mindegyre új szituáció szüntelen megújulásra készteti a marxizmust, amelynek ráadásul belső igénye, fő tendenciája is a megújulás - de természetesen saját elvi alap­ jain, saját módszerének, logikájának a bázisán. Az Az élő Marx című kötet szerzőinek, szerkesztőinek törekvései azért érdemelnek figyelmet és elisme­ rést, mert a marxista elmélet tovább­ gondolását ilyen felfogásban értelme­ zik és művelik. (Kossuth, 1983) C SO N G R Á D Y B É L A ��ROMHÁNYI GYULA H ELYZETJELEN TÉS Álmodtam szépet kocsmazugba’ Poharak között karra bukva Öleltem asszonyt hűtlen-ágyon Sírtam a koszlott koldus-vágyon Gondoltam magam jobbnak-szebbnek Más derekával egyenesebbnek Daloltam már T Ö B B földet magamnak D e vétkeim mind I D E nyilaztak S hiába gyónásom-imádkozásom Nem O ld: de Köt - feloldoztatásom KÖ N YÖ RGÉS „K ettőnkben egy szív dobogott; É n is érzem benne a véget S most, mint élet nélküli élet, M int festett kép olyan v a g y o k .. . ’’ (Villon) Hány napja már, hogy léted testemből tova űztem; hogy elmondhatom: Tiszta vagyok s bűnöm nem mocskol már általad engem 26 �Nem tudom. Nem számoltam percet, órát, napot: De azóta „nyitott” szemmel alszom éjjelente, s ajtóra, ablakra meredve várok, és sírok olykor, ha nem motoz bogár, szú a csendbe’ s vélem, hogy lépteid suhogását hallom. Gyere hát vissza! Megbocsátok! Amit ellened tettem - nem igaz! Nappalok súlyában roppant testem tört csontjait összerakd! Add vissza röpülésem: Otromba karom könnyű tollait, mi a zuhanás kráteréből hazug-szép tájaidra felrepít! Hallgatsz? Hiába kérlek? J aj, nézd! - újra este van, Ajtóm kulcsra zárva már, ablakom csillagtalan. Agyam letaposott havára dőlve várom, hogy mész-ezüst falaim betemetnek; csak szemem parázs-bokra ég még, jelet lobbantva lépteidnek. Jö jj! Vess szemem mögé virágos rétet, nászi ágyat, és az ébredés kulcsával zárd ránk szempilládat! Jö jj! Jö jj! Tiszta nappalok kapuját nyitom eléd: (Ékesítsd fel színes-mocsokkal. . .) Lépj be rajta Álom egyszer lépj be rajta még! �LACZKÓ PÁL KALANDOZÁSOK ÉS G Ö RÖ N G YÖ K (I.) Naplómból — magánügyek és dátum nélkül M int annyi minden korunk tudományos eredményeiből, az is szinte kö­ vethetetlen, ahogy a régészek és antropológusok - újabb és újabb leletek­ re bukkanva - egyre öregbítik az Em beriséget. Olvasom például, hogy bi­ zonyos Desm ond Clark, a K aliforniai Egyetem antropológusa, fölfedezé­ sével nem kevesebb, mint négyszázezer évvel nyújtaná meg - tapintatla­ nul - éveink számát. A F öld életkorához képest ugyan mindössze másod­ percekkel, mégsem csodálkoznék, ha kialakított mércéinkkel a kezünkben, önmagunk iránti türelmünk fogyatkozását érzékelnénk: ennyi évvel mögöt­ tünk még mindig csak idáig jutottunk? E d d ig a mai világállapotig? Ha elég optimizmus dolgozik valakiben, felröppenthet egy-egy közhasználatú módszertani biztatást, afféle jó tanácsot: nézzük, kicsit hunyorítva és meg­ felelő szemléleti távolságból az inkriminált éveket, miként bizonyos fest­ ményeket. N em lesz okunk panaszra - ennyiből ennyire futotta. . . V a ­ jon? - tehetnénk fe l az ismert szkeptikus kérdést. É s ha mégis beletörőd­ nénk, nem lehetünk biztosak, hogy minden lehetséges kérdést elhárítottunk. D e lesz-e időnk többre? - kérdezné a pesszimista, aki sohase hajlandó a fenekén maradni, abban a bizonyos Most-ban. A Desmond Clark-féle tu­ dósok pedig csak fokozzák a kételyeit. E n n yi elkótyavetyélt é v ! D O B S IN A . A barlang szájából árad a hideg, mint a hirtelen kinyitott nagyméretű hűtőszekrényből. Mégsem visszatántorít, hanem vonz, titkokat ígérőn. E lveszve a látogatók tömegében, hamar kiderül, hogy mint minden, ami rejtett, igényt tart a bensőséges, szűk körű találkozásra. En nyi ember között a hideget érzem, nem a jégalakzatok játékosságát, pompáját, eset­ leg fenségességét. A z első személy tekintetére gondolok, az eddig senki által nem látot­ tat megpillant óra. Valahogy másról van itt szó, mint az élet egyéb vetél­ kedőin, ahol szintén az elsőségért folyik a versengés. A tekintetben van valami kizárólagos, ami tönkreteszi a látnivalók hímporát. Indítékaikban megérthetők - ha felmentést mai felfogásunkkal nem is adhatunk - azok a férfiak, akik a hozzájuk tartozó nő kíváncsiságból fellebbentett csadorja miatt képesek idegent ölni. Feltűnő, hogy a természet egyedi látnivalóira vonatkozik javarészt a tekintetnek ez a fajta kizárólagossága. (É s mi a női arc, ha nem természeti jelenség?) A művészet szemlélhető eredményei döntően más jellegűek. A z Akropoliszra vagy a Scrovegni kápolna falaira szüntelenül záporozó tekintetek mintha egyre érvényesebbé tennék az eljö­ vendő látogatók számára az Erekteion kariatidáit, Giotto freskóit. 28 �V E L E N C E , a Palazzo D ucaléban a Nagytanács terme. Fokozódó iz­ galommal jutottunk idáig a dózsék palotájában, betekintve a hírhedett börtöncellákba is. A cél mégis Tintoretto. K orábbi előítéletem Velencé­ ben oldódott, hogy aztán éles fordulattal tiszteletre váltson át a X V I. szá­ zad mestere iránt. Szokványos történet, tudom. Ilyenkor már elvből sem akar visszaesni a korábbi véleményéhez a rajongó. A világ egyik legna­ gyobb méretű festményeként számon tartott Paradicsom végül nem okoz csalódást. Pedig hihetetlennek tűnt, hogy 200 négyzetméteren festőileg min­ dent rendbe lehet tenni. D e úgy látszik, Tintorettót kimerülésre egyál­ talán nem hajlamos tobzódása, am ellyel m üvek példátlan tömegét hozta létre, a méretek felé is hasonló hevességgel űzte. Térképző fantáziája, amelyet a misztikumot levetkező, az űrkorszakba lépő emberiség még maid újra felfedez magának, ha képeit nem eszi meg előbb a közömbös idő, itt is kalandozásra csábít. E z a Paradicsom nem az örök megállapodottság unalma. Felhők és üdvözültek, karok és szárnyak, arcok és fények nyug­ talan mozgásban vannak. A tér nem a geometria kimért tere, hanem, mint a tenger alaktalan, nyughatatlan vize, amely mégis mintha szabályszerű­ ségeket mutatna változásaiban. M ihelyt otthonosságom valamelyest kialakul és igyekszem ideképzelni a hatalmas festmény alá a hajdanvolt patríciusokat, önkéntelenül a jelen­ béli társakra nézek, kutatom, kikkel vagyok éppen jelen. Arra leszek fi­ gyelmes, hogy egy tizennégy év körüli fiú a hűvös kockát tekeri elszánt belefeledkezéssel. A Szent György-sziget felől árad be a kora délelőtti nap­ fény. Tintoretto dinamikája mintha megemelné a Nagytanács gyűléster­ mét, de a fiúnak mit se számít a Mester kompoziciós fantáziája, am ellyel a levegőég tagolatlan kupolájába a tér bonyodalmait volt képes belelátni! N eki ott a feladat: átrendezni a marokba fogott teret. A bonyolultat át­ tekinthetővé tenni, a káoszt elrendezni. Megteremteni a K end nyugalmát, áttekinthetőségét. A z sem akármi. V égre siker! Fölpattan, rohan a cso­ portja után. akiktől rég leszakadt, hogy felmutathassa az eredményt és a diadala teljes legyen. Tintoretto misztikus terére ügyet sem vet. N em két­ séges, hogy Tintorettót viszont érdekelte volna a R ubik-kocka, ha Leonar­ do feltalálja, s Itália-szerte áruba bocsátja. A m ivel természetesen nem a gyereket akarom elmarasztalni. B E J R ÚT. A terhes nő - különösen abban az időszakban, am ikor a dom­ borodó has szinte természetellenesnek tűnik valamiért már rég a k i­ szolgáltatottság jelképe a szememben. Talán a képzeletem miatt, amely in­ kább a veszélyeztetettség beláthatatlan körét vonja a várandós mama kö­ ré, semmint, hogy a kötelező elérzékenyüléssel közelítsek. Okát kereshet­ ném, d e az már biztos, hogy ebben a tekintetben nem változom. E ffe lő l azóta vagyok ilyen bizonyos, mióta egy palesztin anya és gyermeke sorsá­ ról a televízióban láttam azt a drám ai tudósítást, amit valószínűleg szerte a világon sugároztak.. A tüzérségi lövedékek robbanása, repülőbombák hul­ lása között menekülő asszonyt úgy hasította fe l egy szilánk, mintha a császármetszést brutális avatatlansággal hajtanák rajta végre. A fém darab­ ka lendületéből még futotta arra is. hogy a kilencedik hónapjába ért mag­ zatot a lábán megsebezze. Lehet, hogy erre a sértésre sírt fe l először az anyja nedveiben mocorgó, kényszerűen világba szakadt gyerm ek? É s az anya jajveszékelésén átütő panaszt hallotta meg V alaki? A k i így, névte­ 29 �lenül is nagybetűvel írandó. Mert a megmásíthatatlan tragédiában az ál­ dozatok mellett ő a hős. Volt ereje, hogy a szerencsétlen, menthetetlen anyáról leválassza a csecsemőt - elvágta a köldökzsinórt, s kiemelte a halál mocskából, amibe pedig maga is arccal bukhatott volna. Az ilyen jelenet, ha képesek vagyunk elgondolni a részleteit, mintha az ész határán túl zajlana. V alószínűleg azzal az öntudatlansággal é li át a benne résztvevő, ahogy utunkba került kavicsot rúgunk arrébb szórakozot­ tan, s a kő még gurul, de a mozdulatunkra már nem is emlékszünk. E set­ leg riasztóan éles létérzékelés közben. M inden esetre sokkal többet nem tehetünk., mint fejet hajtunk a névtelen V alaki előtt. N o, nem a tisztele­ tünk jeléért. Sokkal inkább a kapott bizonyságért: tanúságot tett valamiről, aminek a létét olykor már fel sem tudjuk tételezni az emberi történés végletes helyzeteiben. M inek is nevezzük? Mintha nem futná a névadásra, csupán a jelenet önkínzó ismétlődő felidézésére, mert kevés a szó teher­ bírása a kép brutalitásához képest. Hogy mindez Izrael Bejrút elleni offenzívája idején esett meg? Fontos-e, ha föltételezhetjük korábbi időkben is. és nem lehetünk biztosak a meg nem ismétlődése felől. Csak. kívánhatjuk: szűnjék meg az életet hordozó nők. kiszolgáltatottsága. V Á R N A . A strandon túl, följebb, a hullámtörő kövekkel védett part­ szakaszon keresünk magunknak helyet. Családias, rejtett, napozásra még­ is alkalmas zugokat találni, tenyérnyi fövennyel. M a azonban nincs szerencsénk. Hamar megértem, miért méltatlankodott előbb egy férfi: a hullámzás ellenére jól látni az olajfoltokat. A parton re­ kedő tajtékkal fonálszerű barna szennyeződésként marad hátra a kisodort olaj. A visszahúzódó tenger után a homokban most nem a nedvesség el­ nyelődését lehet nyomon követni, hanem az olaj szétterülő pávaszemét cso­ dálhatjuk az erős fényben. Lábammal árkot húzok, gyanúm igazolandó. Rétegenként bukkan elő a lerakódás. Följebb nézek a szabadstrand felé: hosszú méterekkel beljebb, d e a pariközeli sekélyebb vizekben is tömeg: lejjebb, a fizetőstrandokon szintén. Lábszáramra pillantok: barnás szélű, fekete, zsíros, apró foltok tapadtak, meg rajta. Innen szedhetjük a sátor­ fánkat. Újabb hely után kell néznünk. A végre alkalmas ponton sörösüveggel a kezemben szembeállok. a hul­ lámokkal. Csak annyira bent, hogy a tenger ismétlődő rohama a boká­ mig érjen. Mögöttem kifullad a makacsság, szelíden elömlenek, szétterül­ nek a hullámok. Ilyenkor leválasztódom a szárazföldről, s ha nem is ma­ radok az ajkamig a tengerben, mégis mintha bekerítene a magány, majd gyorsan, ahogy jött, fel is számolódik. A visszavonuló víz előbb a sar­ kam, m ajd a lábujjaim alól sodorja el a homokot, szinte szemenként, aztán a fogyás a talpam alatt folytatódik, s mire szárazon maradok, lehet tán néhány centi is, amennyit süllyedtem, úgy érzem. Pár másodpercre eltű­ nődhetek. a helyzetemen, aztán már növekszik, duzzad a víz, közelít a so­ ros hullám : semmibe vesz, a part érdekli kizárólag. Úgy mellékesen, oda­ felé is és vissza, szemcsézi alólam a homokot. Hiába, tudom, hogy nem a szárazföld tűnik el mögülem, amin a lábam megvethetném, mégis az a bizsergető állapot lesz úrrá rajtam, amely a végső kérdések felmerülésével jár, ha azok. nem a valódi veszélyességükkel rontanak ránk, hanem csupán jelzik a jelenlétüket a látszatok és kellemességek közepette is. 30 �K R ÓNIKA M OCSÁRY - HASONMÁS KIAD ÁSBAN Nagyon szép könyv fekszik előttünk. Mocsáry Antaltól N em es N ógrád V ármegyének. Históriai, Geographiai és Statistikai Esmértetése. V agy ahogy inkább ismerik, a Mocsáry. 157 évvel az első kiadás után ismét megje­ lent hasonmás kiadásban. A könyv szerkesztője, felelős kiadója Praznovszky Mihály múzeumigazgató. Nem szeretném azt a hiedelmet kelteni, hogy ennek a könyvnek a ki­ adását ez a bizonytalan évforduló tette szükségessé, esetleg valamiféle nosztalgia, vagy netán mert kedvet kaptunk a napjainkban egyre inkább szaporodó reprint és fakszimile kiadásoktól. Többről van szó. E z egy rend­ kívül gazdag, eredetileg négykötetes munka; számtalan olyan adatot tar­ talmaz, amely ma mindenképpen szükséges ahhoz, hogy valaki a szülő­ földjét még jobban megismerje. E z túl általánosan hangzik, de ha felidézem önnek, hogy például az utóbbi évtizedekben, vagy talán az utóbbi egy év­ században született Nógrád megyei történeti munkák alapvetően a Mocsáryra hivatkoznak, az ő adatait használják fel, akkor máris közelebb kerültünk a szándékunk megértéséhez. - Alapműnek, forrásműnek tekintik a M o csá ry t, mely a megyében, ha jól tudom, mindössze négy példányban maradt fenn. - Nem tudom, hogy országosan is sokkal több példány ismert-e? Hiszen olvasható a könyv előszavában is, hogy mindössze 80-90 előfizetőt tudott rá szerezni. N e felejtsük el, hogy 1826-ot írunk, egy évvel vagyunk Szé­ chenyi felajánlása után, az Auróra folyóirat ekkor kezd igazán közönséget toborozni. A megjelenő újságok, könyvek általában azt panaszolják, hogy kevés az előfizető, lehetetlen, hogy Magyarország olvasó, művelt közönsége csak 200-300 példányban tudjon egy folyóiratra, vagy egy könyvre előfi­ zetni. Tehát a valódi helyzet ez volt, amikor Mocsáry ezt a művét meg­ fogalmazta. Nem az volt a fő kérdés, hogy hány száz példányban adjunk ki egy könyvet. Egyáltalán jussunk el oda, hogy megjelentessünk magyar nyelven folyóiratokat és könyveket. Olyan szempontból egy magyar nyel­ vű, hogy úgy mondjam, honismereti mű megjelenése rendkívül fontos ese­ mény volt. - Nemcsak, hogy magyar nyelvű, de szép ízes magyarsággal ma is ele­ venen ható nyelvezettel írta meg Mocsáry ezt a művét. - Mocsáry nem volt képzett tudós. Mocsáry egyszerű táblabíró volt, a korszaknak megfelelő iskolai végzettséggel. Viszont, mint önmaga csi­ nálta tudós, csatlakozott ahhoz az ún. államismereti iskolához, amelynek helye a felvilágosult történelemszemlélet, tehát a felvilágosodás történe­ lemszemlélete és a majd Horváth Mihállyal megjelenő magyar pozitivista történetírók között van. A z volt a legfontosabb feladatuk, hogy ésszerű, Elhangzott a M agyar R ádió Társalgó című műsorában 1983. III. 8-án. 31 �pontos, tárgyszerű adatokkal járuljanak hozzá az államvezetés mindennapi gyakorlatához. Éppen ez adja meg e könyv egyik nagy értékét is, hogy Mocsáry nem hibázhatott. Nem beszélhetett mellé, az adatoknak pontosaknak kellett lenni. A legtöbb adatot személyesen gyűjtötte össze. Sorra járta a megye összes települését. Am ikor látott vagy hallott valami érdekeset, ak­ kor elment a helyszínre, meggyőződött róla, azután írta le. - Lapozzuk fel Mocsáry könyvét. M i is a tartalma, mi a foglalatja, ahogy a szerző nevezte? - Mint mondtam, négy kötetből áll a mű. Nagyon érdekes és nagyon szisztematikus felépítése van, ezen is látszik a tudatos szerkesztői politi­ ka. Az I. kötetben Mocsáry bevezetésként a korszak ismeretének megfe­ lelően közel ötvenoldalas összefoglalót ad Magyarország történetéről. E z­ után Nógrád megyét mutatja be. Először főbb jellegzetességeit, területe, földrajza, vizei, ásványai és egyéb jellemzők alapján, majd sorra veszi az akkori történelmi járásokat és a járásokon belül minden egyes falut be­ tűrendben bemutat. A II. kötetben a vármegye nevezetességeivel, a III. kö­ tetben váraival foglalkozik, míg a IV. kötetben a vármegye jeles embe­ reit mutatja be, és végezetül felsorolja, hogy melyek azok a területek, ame­ lyeken Nógrád megyében mindenképpen változtatni kell. Ez már kicsit a reformkori politika előérzete is. - Melyek voltak a hiányosságok, a fogyatkozások, amelyeknek orvos­ lását szükségesnek látja? - Általában ő a fogyatékosságokat a nemesi osztálytársadalom szem­ szögéből ítéli meg. De például leírja, hogy a megyében nincsen szabad ki­ rályi város, s ezzel nemcsak azt akarja érzékeltetni, hogy le vagyunk ma­ radva például Borsod vagy Hajdú-Bihar megye mögött, hanem azt is, hogy egy szabad királyi város jelenléte a polgári fejlődés szempontjából milyen fontos. D e ugyanez érződik, amikor azt mondja, hogy a megyé­ ben összesen csak egyetlen jelentős ipari kezdeményezés van: a Gácsi posztómanufaktúra, kisebb-nagyobb mezővárosainkban pedig a céhek alig élnek, vagy vegetálnak. Holott az iparfejlődés, a polgári nemzetté válás, az önálló hazai ipar megteremtése szempontjából - a későbbiekben a nem­ zeti önállóság szempontjából - milyen fontosak! D e ugyanígy kikel ma­ gából, hogy műveletlenek, iskolázatlanok a fiatalok. Sokan választják az emlékképünkben élő patópálos életmódot, a nemesi ifjak henye, tunya életmódját. Lehet, hogy elmennek iskolába, de visszatérve aztán szögre akasztják a tudományt, elfelejtik, és csak a kártya, pipa, a mulatság. . . D e ugyanígy szót emel a divatmajmolás, a felesleges pazarlás ellen, ame­ lyek jelen vannak például a női és a férfidivatban. - Öröm forgatni ezt a könyvet. Hiszen nemcsak a szép betűkben, szép tipográfiában gyönyörködhetünk, de művészi igényű ábrák is gazdagítják. - Örülök, hogy észrevette. Ez a könyv egyik értéke. Ugyanis Nógrád megye története, a Nógrád megyei művészettörténet rendkívül szegényes ábrázolásokban. Néhány korai vármetszetet, X V II., X V I. századi vármet­ szetet leszámítva, Mocsáry könyve az első hiteles helyzetábrázolás a X IX . század eleji Nógrád megyei településekről. A III. kötetben, amelyben a várakat mutatja be, minden egyes várhoz nagyon szép rézmetszeteket kö­ zöl. M ár amelyikhez érdemes volt csinálni, hiszen a várak romokban áll­ tak. Ezt nem ő készítette, hanem egy Lányi Sámuel nevű kékkői uradal­ mi mérnök, és Pesten, a korszak egyik leghíresebb rézmetszőművésze, Lenhardt Sámuel metszette rézre, így adták közre a kötetben. 32 �- A könyv impresszumában az olvasható, hogy a szécsényi II. Rákóczi Ferenc Termelőszövetkezet támogatásával jelent meg. M iért vállalkozik ma egy tsz mecénási szerepre? - E z az a mondat a könyvben, ami sokakat meglep, és amire sokan fel­ kapják a fejüket. Nem hiszem, hogy olyan gyakorlat lenne ma M a­ gyarországon, hogy egy termelőszövetkezet ilyenfajta szerepre vállalkozik. Mielőtt azonban válaszolnék a kérdésre, hadd mondjam el: mi dicsértük már Mocsáryt, dicsértük a metszetek készítőit, de dicsérjük egy kicsit azt a nyomdát is, amely ezt a könyvet előállította, a kecskeméti Petőfi Nyomdát. Meggyőződésem, hogy a mai magyar könyvművészet legmaga­ sabb színvonalán sikerült nekik ezt a régi, időrágta, nagyon fontos művet rendbe hozni és ilyen állapotba újjávarázsolni. Visszatérve a termelőszö­ vetkezetre. A termelőszövetkezet - és különösen annak elnöke, dr. Hütter Csaba - megérezte, hogy egy adott lokális környezetben, Szécsényben, min­ den gazdasági egységnek vagy szervezetnek a maga módján jelen kell lennie a hagyományápolásban, múltunk megörökítésében és közzétételében. Amikor ezelőtt két esztendővel Szécsényben országos konferenciát tartot­ tunk a magyar köznemesség kutatásáról, akkor vetődött fel ez a gondolat. Úgy döntöttek, hogy segítenek minket. Azt tudni kell, hogy ebből nekik különösebb anyagi hasznuk nem származik. Egyszerűen visszakapják a for­ gótőkeként számunkra biztosított összeget. Viszont a gesztusukkal jelezték azt a szándékot, hogy a termelőszövetkezet ebben a környezetben nem­ csak mint termelőegység és pénzkereseti forrás van jelen, hanem igenis szerepet kér és szerepet akar vállalni Nógrád megye szellemi életének egé­ széből. Amellett, hogy ez közvetve mindenképpen hasznos a termelőszövet­ kezetnek. A kár úgy is, hogy dolgozói érzelmileg még jobban kötődhetnek ahhoz, amit végeznek és ahol végzik. Másrészt pedig bebizonyíthatják, hogy a kultúra támogatása a jelenlegi szűkös anyagi lehetőségek között is megoldható, csak meg kell találni a lehetőségeket és a támogatás az ésszerű, a hasznos és jó kezdeményezésekre terjedjen ki. TU SCH ER T Ü N D E 33 �Mocsáry Antal leírása Nógrád megyéről Különleges érzés újra kézbe venni Mocsáry Antalnak, e régi, reformkori bir­ tokos nemesnek és táblabírónak hasonmás kiadásban ismét megjelentetett mun­ káját. A Nemes Nógrád Vármegyének Históriai, Geographiai és Statistikai E smértetése eredetileg 1826-ban hagyta el Trattner Mátyás pesti nyomdáját. Most, országos például szolgálva, a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum nyúlt vissza érte a múltba, és tette ismét, az eltűnő példányokat megsokszorozva az érdek­ lődők asztalára - és ez újabb példa: a II. Rákóczi Ferenc nevét viselő szécsé­ nyi termelőszövetkezet támogatásával. Igen: különlegesen jó érzés kézbe venni ezt a gondosan kiállított, zöld kötéses hasonmáskiadást. Mintha nem csak a nyomtatott betűk, hanem a termé­ szeti táj, a hegyes-völgyes Nógrád erdőinek, mezőinek, messze magasodó vár­ romjainak hangulata éppen egy másfél száz éven át könyvtárak mélyén poroso­ dó könyv felélesztésével - friss levegőt, friss szellemet árasztana a maga sze­ rény körében is, a technikai civilizációban nagy léptekkel előrehaladott, de a természeti gyökerekkel egyre kevesebb összeköttetést tartó világban. Országos tükör ez a könyv a maga műfajában, tartalmában és szellemiségé­ ben egyaránt. Hiszen Magyarország valamennyi vármegyéjéről lehetett volna ilyen sokoldalú leírást adni, s akkor még teljesebb lenne előttünk a kép ha­ zánk egykori állapotáról. De így, most egyetlen vármegye nyújtja elénk a tük­ röt. Nem véletlen, hogy éppen Nógrád, mely az ország hosszú, viszontagságos története folyamán példáiban is sokoldalú. Egyszerre volt török hódoltsági te­ rület és királyi-császári terület, majd az erdélyi fejedelmek Bécs elleni felvo­ nulásainak színtere. Magyarok és szlovákok egyaránt lakták, s míg déli részein sokáig a török volt az úr, északabbra, Fülek várának központjában, hosszú idő után a szomszédos vármegyék: Pest és Heves székhelyének is otthont adott. Műfajában a könyv nem az első próbálkozás a magyar történeti irodalom­ ban. Ez a „históriai, geographiai és statistikai” nézőpontokat összefogó komp­ lex szemlélet már a X V III. század elején, Bél Mátyás hatalmas, egyetlen ember­ életet messze meghaladó, s ezért befejezetlenül maradt munkájában megjele­ nik. De ő még latinul írt, s az utána következő, bár kisebb igényű, de az ak­ kori modern, statisztikai szemléletet követő szerzők, mint Korabinsky, Schwartner - németül. Csak a X V III. század végső éveiben napvilágot látott munka: Vályi András háromkötetes országos leírása használja már a magyar nyelvet. Úgy lehetne mondani, hogy ezek „polgári” munkák, szerzőiknek az akkori társada­ lomban elfoglalt osztályhelyzete szerint. E megállapítással dicsérünk is, de Ma­ gyarország sajátos történeti viszonyai között a korlátokat is meg kell látnunk: a nálunk osztállyá kialakulni még nem tudó polgárság korlátait. A nemzet „ge­ rince” még mindig a köznemesség. Korlátai természetesen ennek az osztálynak is vannak - ezt már jól tudjuk. De tömegénél, számarányánál fogva, mellyel a hangadó-irányító értelmiségi réteget magába öleli éppen ekkor, a reformkor­ 34 �ban, a hiányzó polgárok helyett is - Mocsáry Antal, a nógrádi közbirtokos és táblabíró, akár csak előtte Kazinczy barátja, a Zemplén megye leírását adó Szirmay Antal - egész felfogásmódjában, írói magatartásában az általános ér­ telemben vett nemzeti-értelmiségi közfelfogás színeit jeleníti meg. Mocsáry Antal (1757-1832) ugyancsak Kazinczy barátai közé tartozott, de csak annyira, mint Szirmay Antal. Mikor 1803-ban, feleségének, Darvas Máriá­ nak halála után mint nógrádi főszolgabíró visszavonult a megyei közélettől, már nem annyira Kazinczy, mint inkább a Zemplén, Ugocsa és Szatmár vár­ megyéket leíró Szirmay volt példakép előtte. Szirmay 1798-ban, illetve 1805ben még latinul írt, csak utolsó, Szatmár megyéről írt munkája volt magyar nyelvű, 1809-ben. Mikor Mocsáry a maga munkáját közreadta, az 1825-i első reform országgyűlés után, már elképzelhetetlen lett volna nem magyarul írni. De nem követhette Szirmayt időben a maga elmúlt jakobinus múltjával, s annak megtagadásával sem. Követhette azonban magát a jellegzetes nemesi, visszavonult birtokosmagányban megnyilvánuló, történeti érdeklődést. Ez a történetírói magatartás nem a könyvtárakban és levéltárakban kutató polgári tudósé, hanem a birtokos úré, aki udvarháza ablakán kitekintve, ked­ venc fái alatt sétálva, és a szomszéd urakat és jobbágyokat a saját jobbágyai­ val együttesen ismerve, a „talajban gyökerezik” bizonyos módon. S mikor ada­ tok után kutat, nem a kívülálló tárgyilagosságával, olykor szenvtelenségével szemlélődik, hanem tulajdon környezete segítségével, egyszerű természetességgel „benne él” a múltban. Csak saját könyvespolcára, saját szekrényébe kell nyúl­ nia, hogy a nyomtatott könyvektől a kéziratos forrásokig, a legrégibb közép­ kori oklevelekig mindent megtaláljon. Legfeljebb még néhány szomszédos bir­ tokost is meglátogat, ahol kellemes ebéd, pipa és kártya közben feltárulnak egy-egy másfajta, de hasonló családi levéltár és könyvtár ajtajai. Ne feledjük: ezekben a vidéki kastélyokban és kisebb udvarházakban ugyanaz az objektív vizsgálódásra alkalmas iratanyag fekszik, mely ma már a központi módon öszszegyűjtött, állami levéltárakban áll rendelkezésre azoknak, akik olvasni tudják. S azt se feledjük: az a reformkori, vidéki udvarházakban pipázó nemes, ha egyszer nem a patópálok fajtájába tartozik, hanem a Mocsáry Antaléba, ak­ kor olvasni is tudja a régi iratokat, hiszen második anyanyelve a latin. Akkoriban a reformerek, okkal és méltán, főleg a patópálokat látták. De ma visszatekintve, csodálkozva rajzolódik ki előttünk egy Mocsáry Antal-típusú főszolgabíró alakja, aki olyan közvetlen-bizalmas viszonyban volt még Lapujtőn lakva a dombhátak között kanyargó patakokkal, a föld termésével, a várak omladékaival. S nem utolsósorban azokkal a történeti forrásokkal, mint ami­ lyen a maga családi levéltára volt. Többek között azokkal a Mocsáry-iratokkal is, melyek nélkül most az ország történelme is szegényebb lenne, ha a régi nemesasszony, a XV II. századi Mocsáry Györgyné Osztroluczky Anna, nem csem­ pészte volna ki élete kockáztatásával, a ruhájába varrva, a töröktől és Thökölytől ostromlott Fülek várából. Inkább a családi ékszereket hagyta veszni ez a messze távlatokban gondolkodó asszony, akinek nem csak saját családja, de a történetírók és közönségük is sokat köszönhet. A messze távlatoknak és a vidéki szűkkörűségnek ilyen ellentéteiből alakult ki az a fajta történetírás, melyet Mocsáry Antal könyvét lapozgatva - most magunk előtt látunk. Az első jellegzetessége a könyvnek a tárgyilagosságra törekvés egy fajtája. Mocsáry Antal nemhiába a felvilágosult kor gyermeke, Kazinczy kortársa és barátja, számára még idegen az érzelmektől túlfűtött hazafiság. A megye tör­ ténetével szorosan összefonódó Mocsáry-családtörténet csábításait is igyekszik elkerülni. Ezért írja: „Nem akarom én itten hosszan kiterjeszkedve, unalomig 35 �előadni famíliám hajdani állapotját.. . magam ellen vétenék.” (I. 151.) Segíti a tárgyilagosságban az is, hogy - különösen a községek, városok leírásában a hasonlóan tárgyilagos Bél Mátyás munkájára támaszkodik legfőképpen. Mint protestáns köznemeshez, már csak azért is közel esik Bél Mátyás, a szom­ szédos Felvidék szülötte, hiszen ő szintén protestáns (evangélikus) volt. A katolikus történetírás, az ekkor már nagyhatású jezsuiták ezért alig kapnak hivatkozási forrást a munkában. Elvétve előfordul ugyan Pray és Katona István neve. De jellemző, hogy mikor felsorolja Nógrád vármegye híres szülöt­ teit, az Ipoly-Bolykról származó Katona István csak mint „kanonok” -ot emlege­ ti, de egy szóval sem jegyzi meg, hogy az addig a legalaposabb, sokkötetes forráskritikai módszerű művet írta meg Magyarország történetéről. Annál inkább érvényesül azonban a feudális barokk kor királyhű, sőt, már inkább „császárhű” szemlélete. Igaz, számításba kell vennünk a nemzeti elnyo­ matás viszonyait is, a cenzúrát is, mely - ilyenkor látjuk csak tisztán szinte lehetetlenné tette a nemzeti múltnak éppen tárgyilagos felfogását is. Min­ dent a Habsburgok bécsi kormányzása szemszögéből kellett tekinteni a magyar­ nak, önmagát is. Csak így kerül sor arra, hogy a szerző hitfelekezetén lévő Thököly Imrének kurucai csak mint „gyülevész nép” szerepeljenek, sőt, Rákóczi Ferenc is csak „zenebonát” csinált (pl. I. 16 1. stb.). Ezzel szemben az egekig magasztalja a szerző Kékkő várának urait, a Balassákat. Irodalom­ történet-írásunk fejletlenségére is jellemző, hogy míg a renegáttá vált, a hely­ tartótanácsban egyenesen a magyarság kárára működő gróf Balassa Ferencet és szűkebb családját a szerző nem győzi dicsérni, mint vendégszerető háziurat, idézve német nyelvű (!) leveleit, a költő Balassa Bálintnak, Kékkő hajdani urának még a létezéséről sem látszik tudni. Sorra véve a vármegye történetét alakító nemes családokat, a szerző végül is a Koháry családban talál rá igazi eszményképére, a királyhűség és a katonai vitézség példaképeire. E család tagjai szinte egymás után áldozták életüket a Habsburg császárságért, nemegyszer idegen földön is, magyar érdekeken kívül har­ colva. De szép példa Koháry István, aki vitéz katona-volta mellett még költő is volt, hajthatatlan híve a királynak, aki egymaga nem hódolt be Thökölynek a füleki várban, nem tekintette fejedelemnek, s leülni merészelt a jelen­ létében. Az ilyen részleteknél Mocsáry higgadt, tudós nyelvezete még bizonyos lendületet is kap. Talán nem véletlen, hogy egykor, pályája elején ő maga tulajdonképpen költő volt: versekkel jelentkezett, mielőtt Nógrád megye ismer­ tetését megírta. A poétikus képzelet azonban e könyvben már nem sajátja, csak a tudományt keresi. „Megkomolyodását” jelzi, hogy a regényességet, a képzelet szórakozásra való műveit még külön is leszólja (II. 7.). A munka maradandó értékei azonban azokon a lapokon olvashatók, ahol Mocsáry Antal a maga és a hozzá hasonlatos birtokos nemesi családok levéltá­ rából merítve, minden színezéstől mentes dokumentumokban, levelekben, kirá­ lyi leiratokban és török pasák magyar földesurakhoz írt magyar nyelvű leve­ leiben egyaránt elénk vetíti a százötven éves török uralmat, a hódoltság korát. Azt az időt, amikor Nógrád hódolt föld és ellenálló hely, végvidék volt egy­ szerre. Olykor, szándéka ellenére is regényesnek, romantikusnak ható képe­ ket villant fel. Mikor például elmeséli a szügyi harang történetét: hogyan menti meg a töröktől elfoglalt falu egykori földesura, Abonyi János a moha­ medánná vált „felségterületről” a kereszténység régi jelképét, élete kockáz­ tatásával éjnek idején belopakodva, szekérre rakatva a harangot. Majd pedig hogyan húz józan hasznot is belőle később, 1632-ben, mikor a palástiaknak elzálogosítja. (I. 362.) 36 �Szűkszavúságában is megdöbbentő képet ad arról, miként pusztították el a törökök a magyar történelem írásos emlékeit, ahol hozzájutottak, az emberek­ kel együtt mint például Vácon: „ . . . a váci k á p ta la n b e lie k e t... a város piacára vitették, és ottan őket ren dre rakásfára rakatván, kegyetlen ü l m egégették, az­ után p ed ig a régi jeles s becsben tartott iro m á n y o k a t.. . o k le v e le k e t sem m ivé tették.” (II. 4.) De ahol teheti, szót ejt a török előtt épült, s megmaradt épületekről, temp­ lomokról is. Csesztve falu templomáról például úgy tudja, hogy még 1212-ben épült, és romjaiból 1731-ben újították meg. Itt tárgyilagosan idézi Péterfy Károly munkájából az adatot, hogy annak idején Pázmány Péter esztergomi érsek szorgalmasan lajstromba szedette a régi, katolikus templomokat. A ma is meglevő Szentkút Mária-kegyhelyről is megemlékezik, melyet „messze földről” , még Máramarosról is fölkeresnek (I. 226, 300.). D e ugyanilyen egyöntetűség­ gel írja le a tavakat, a „tengerszemeket” , melyek a néphit szerint a föld alatt összeköttetésben vannak a tengerrel, mivel vizük soha nem gyarapszik és nem apad. Ugyanígy kutatja megyéjének barlangjait és kőzeteit, ír a gránátkövek­ ről, melyekből ő is hozatott magának Alsó-Esztergály környékéről, és ame­ lyeket a paraszt vadászok puskáikba lövedéknek használnak (I. 315.). A fal­ vak földműveseinek munkáját is előszámlálja, több helyen dicséri, többnyire Bél Mátyás adataira támaszkodva, főként a szegény szlovák lakosok szorgal­ mát, akik a rossz termőföldön sokszor hiába küszködnek a szőlőműveléssel. Még a hivalkodásoktól mentes történeti leírásokból is dicsőséggel villan fel a múltban Nógrád megye országos tükre, hiszen a sok említett, vagy csak már számunkra felidéződő híresség között olvassuk Toldi Miklós nevét is, aki nógrádi hagyomány szerint Alsó-Told faluban lakott (I. 221.). Ilyen adatai­ ban előremutató is a könyv, hiszen Toldi emlékének idézésekor Mocsáry még nem tudhatta, hogy Arany János két évtized múlva majd megírja a nagy hős emlékét, de a tiszántúli vidékhez kötve, a saját származása szerint. Ilyen előre mutató adat, mikor Alsó-Sztregova ismertetésénél megemlékezik Madách Imre cs. kir. kamarás szép angolkertjéről, s leírja a környezetet, az erdőt, a szőlőt, a rétet és a fürdőházat azon a helyen, ahol akkoriban A z em ber tragédiája jövendő írója még mint hároméves gyermek lakik. (II. 15.). A történelemnél sokkal szomorúbb a jelen, mikor arról kell emlékezni, hogy Losoncon van a vármegye egyetlen középiskolája, mely valaha szélesre tárta ugyan kapuit, de ma már csak saját (református) felekezetét fogadja. (II. 8.). Nyilvános könyvtár is csak itt van. A gazdasági dolgokról, s a kereskedésről sem írhat sok jót. Korrigálja Schwartner Mártont, a hazai német statisztikust és történészt, aki arról írt, milyen gazdag ez az ország. Mocsáry józanul hozzá­ teszi, hogy mi magyarok, „amiben bővelkedni látszunk, az többnyire nincsen a mi hatalmunk alatt, vagy csak fele áron adhatjuk el, ellenben ami nélkül szűkölködünk, hármas áron kéntelenítettünk megvenni.. . ” (II. 24.). A nemesi birtokos így látja saját jelenét: „A nemesi rend és a szegénység fogyatkozást szenved, csak a városi polgár gazdagodik.” (II. 26.). Bármennyire igyekszik is elfogulatlan, tárgyilagos lenni, elismerve az ide­ genek szorgalmát és nyelvi hagyományait is, a nemzeti érzelmek feltámadását azokon a helyeken mutatja, ahol saját osztályának, a nemességnek nagyfokú elszegényedését, a parasztságba való lesüllyedését állapítja meg: „amidőn a Török és Tatár nagy hadával Fülek várát és városát hamu-maradvánnyá tette... azolta számtalan régi és szerencsétlenné tett nemes famíliák maradéki az eke szarvánál nyomják a bocskor-talpat, hogy valamennyire megszerezhessék so­ 37 �vány élelmeket, s a küszöbön síró gyermekeik számára is valamit szerezhesse­ nek. Ennek és az eféle szomorú történetnek ők nem okai, de még az ő eleik sem, hanem a haza ellen változtatva csoportozott veszedelmek. . . " (I. 197.). E sorok megjelenése után néhány évvel, a pozsonyi országgyűlésen Széchenyi, Wesselényi és Kossuth vezetésével a reformnemzedék már nem csak a sze­ génységbe lesüllyedt nemesek, hanem az egész szegénység sorsától indíttatva bontakoztatja ki a nagy, nemzeti-politikai mozgalmakat. Mocsáry Antal még a korábbi nemzedékbe tartozik, Kazinczy nemzedékébe,, de ott is a konzervatív, csendes szemlélődők közé. Szemlélődése azonban termékeny, s ha nem is a nagy távlatok beszáguldásában jelentős, de a hely, a szeretett szülőföld, a haza nagyobb megismerésére és életközei jelentőségére tanít. D Ü M M ERTH D E ZSŐ 38 �KÖRKÉP Serfőző Simon költészetéről A hűség énekese, a kétkeziek életét-sorsát fölvállaló költő újabb könyvvel gazdagította munkásságát. Itt is - csakúgy, mint korábbi mű­ veiben - azonnal szembetűnik a konfliktus iránti érzékenység, a nagyfokú felelősségtudat. Tenni sze­ retne a faluért, a népért, a városba került munkásokért, hogy életük tel­ jesebb legyen. Személyes sorsa kész­ teti erre, mert végigpróbálta „a min­ dennapok távoli alvégeit” , „egybe­ kényszerült földek” -et, honnan „gondolatban se értek rá elbaran­ golni messzire” . M ár az első köte­ tében (H ozzátok, jö ttem , 1966.) egy­ értelmű ez a küldetés: „nem tehe­ tem már, / hogy rajongásig / ne őket érezzem, / akiknek / példáin élhetek, / akik tartalommal / cso­ mózzák össze sorsom” (Ú gy ragyo­ gok föl). M ásodik verseskönyvében (N in c s e n n y u g a lo m , 1970) még mé­ lyebbre ás. Perlekedik, ugyanakkor kutatja a jelenség mögött rejlő tör­ vényszerűségeket is. Lázadásaiban megjelenik az értelmes cselekvés hi­ te, a világértelmezéssé tágított nosz­ talgia. Versbeszéde sokkal egysze­ rűbb lesz. Minden feltűnést elkerül, megteremti szuverén költői kifeje­ zésmódját. Ezen a nyelven szólal meg a M a és m in d e n n a p című köny­ ve (1975) valamennyi darabjában; és most, a B ü n te le n ü l lapjain is. Kiforrott hangja, cselekvésekhez kapcsolt metaforái összetéveszthe­ tetlenül sajátosak: közösségi élmé­ nyeket, egyéni értelmezéseket hor­ doznak. Sejtetik az emberi-társadal­ mi léthelyzetet is - jogos kétellyel, megfontoltsággal. József Attila, Nagy László, Váci Mihály felelősségérzete, egyetemes­ ségigénye jut eszünkbe Serfőző Si­ mon verseinek olvasásakor. A z él­ ményvilágát tekintve Csoóri Sándor­ hoz, Ágh Istvánhoz, Bella István­ hoz, Ratkó Józsefhez hasonlítható. Természetesen a H E T E K többi tagjától (például Buda Ferenctől, R affai Saroltától, K alász Lászlótól) sem tudjuk elhatárolni költészetét. Művészi alapállásuk, világnézetük rokon. A dikció közösségi hevülete, a költői képek nyíltan vallott forradalmisága, cselekvéssürgetése azon­ ban elhatárolja költőnket az emlí­ tettektől. Világértelmezésében is egyszerű tud maradni, alakítván közérzetünket, közgondolkodásun­ kat. A dolgozó ember, a munkás je­ lenti nála a példaképet. Ebben a művészi felfogásban ott rejlik a ma­ gyar parasztság átváltása, a földjé­ től elszakadok új sorsvállalása. B ű n te le n ü l című könyvében mindezt leginkább a kötetkeresztelő versben, valamint a N e k ü n k k e ll p á rto ln i, H e g y e k re k iá llv a , E m lé k ü k t é v e ly e g és S z e d e lőz k ö d ik soraiban figyelhet­ jük meg élesen. „Elküldettünk / apá­ ink portáiról, / ahol már minek is / ( E m lé ­ maradtunk volna otthon?” k ü k té v e ly e g ). „Otthon élnünk nem lehet, / mert szégyellnének / a madárbölcsőket ringató / ágak is bennünket” (H eg yek re k iá llv a ) . V agy: „Szedelözködik innen a nép 39 �/ a városi dobozolt életbe, / s más­ felé. A kutyaugatást / szabadon en­ gedi. / Elpotyázza vagyonkáját, / csakhogy vigyék. M últját / elcsapja, mint a barmot. / Otthagyja teme­ tőjét!” (Szedelőzködik). Ezekben a költeményekben történelmi sorsala­ kulást rajzol a költő. Különös hang­ súlyt kap mindez a B űntelenül cí­ műben, ahol az alaphang meghatá­ rozó elemként van jelen a bűn tör­ ténelmi színtere: „Hazámból kívülrekedtek / tájak, országrészek. / Az erő szétriadt innen, /mint rengeteg inda” . A vers további soraiban csak fokozódik ez a per: „ A bűnökért, / amikért nem mi vagyunk felelősek, / a csendet kurjantó / határainkon túlról / miránk mutogatnak a galylyak, / mint e hörcsöglukakkal / alá­ csatornázott országból, / másokra innen az ágak. / Ugyanúgy bűntelenek, / mint mi, / akik még min­ dig / a múltból hozzánk öntögetett szemetet / taligázzuk történelmünk kertaljába” . A teljes emberi lét v á ­ gya, az „ide tartozom” megszenve­ dett hűsége mondatja ki Serfőző Simonnal ezt a súlyos költeményt. Nem véletlen, hogy ezt választotta a kötet címadó versének. Mert mi­ közben erős benne a szűkebb pát­ riához való kötődés, ugyanakkor a szülőföld haza-tartalommal telítő­ dik. Így kap címadó verse általá­ nos jelentést, s lesz az egész kötet anyagának is összefoglalója. Asszo­ ciációs terével fölerősítvén a töb­ bi verset is. költői visszaemlékezés adja a hang­ súlyt. Aggódással szól gyermekkorá­ nak hűséges tájairól, az aprófalvak megfellebbezhetetlen ügyében. Eb­ ben a ciklusban olvad össze a parasztsághoz-munkássághoz tartozás érzése is. A z oknyomozás folyama­ tának pontos érzékeltetésével. A z Egyre távolibb című ciklus versei­ ben a város, a nagyváros életét ta­ láljuk. Gyárudvarokat sepregető sorstársakkal, poros munkapadokkal, elodázott álmokkal. Bizonyos szem­ pontból ez a ciklus az elsőnek is folytatása, mert visszatérő motívum­ ként van jelen a történelem. Szá­ mon kéri a múltat, a jövőt. A meg­ alkuvások önérdekeit följelentve, a vállalt feladatok leltározásával. Az életformát, a sorsot összegzi min­ den versében; valam iféle prehisztorikus hangvétellel, amit valamennyi verskötetéről elmondhatunk. Most megjelent könyvének utolsó negye­ dében etikus keménységgel legyint a világra. Hűséges dac, beletörődés, önkritikus megszólalások váltakoz­ nak az Eltűnők a szélekről lapjain: „Kim egyek / a külvárosokba ér­ tem. / Ma sem vagyok messzebb, / mint ahová egykor elértem” (K im e­ gyek): „Sorsomnak vagyok / szép szál legénye. / végem elől / irány / a végtelenségbe!” (Irány); „G o n d ­ ból a vagyonom. / Bajból a fésze­ rem. / Fiatalságtól vagyok még ! lobogós. / Aggodalmaim, / ne féltse­ tek!” (N e féltsetek.) A személyes nagyfokú harmóniaigénnyel, szin­ tézistörekvéssel olvad be a kény­ szerű és vállalt közösség világába. Mindennek megvannak a líraszer­ kezeti és stiláris összefüggései is. A könyv négy ciklusra tagolódik. Az elsőben - Ide tartozom - tuda­ tosítja a költő szülőföldjének mér­ hetetlen szeretetét, a történelmi Pusztító megpróbáltatásainkról megaláztatásokat, Legtisztábban az szóló igéi, népies szókapcsolatai az Ide tartozom, Szolgáltasson igazat, állandó önvizsgálat szükségszerűsé­ B üntelenül és a N ekünk kell pár­ gét hirdetik. A többes szám első tolni gondolatvezetésében sikerül személyben való megszólalásokat mindez. Lélektanilag is felkészítik használja leggyakrabban, ezzel is a az olvasót a második fejezet darab­ jaira. Itt - az A m i volt részben - sorsközösséget hirdetve. Tárgyias-Iea kívülrekedt ember meditálása, a író alkotómódszere ad lehetőséget a 40 �belső versritmusok eszköztárának megmutatására, valamint dísztelenitetten-egyszerű ábrázolására. E l­ sősorban gondolati kifejezésre tö­ rekszik, ami sok esetben nélkülözi a versben a képet is. A láttató erő a pontos költői megfigyelésben, a szi­ gorú nyelvi megfogalmazásban van. Jelzős szerkezetei igen pontosan ér­ zékeltetik, hogy valóságközeiben születnek Serfőző Simon költemé­ nye: „leszakadt lombú” , „elham va­ dó táj” , ..engedelmességre nevelt nép” , „csődöngölt kertvég” , „kapirgáló kazlak” , „alácsatornázott or­ szág” , „múltból hozzánk öntögetett szemét” , „szelektől hangos ország­ szélek” , „gágogó nappalok” , „fé ­ szerlakó szerszámok” . Realista szabadverseiben a költő nagy szeretet­ tel alkalmazza - saját stílusához kimunkált - megszemélyesítéseit: „túl a károgó fákon” , „Lázadása­ ink az ajtóba se / mertek kiállni, / Düheink éjszakánként / elbújva vi­ csorogtak” ; „halkan kapirgáló kaz­ lak” ; „a gágogó nappaloktól zajos/ pocsolya-strandok” , „ A vályút meg odavezetni néha / itatni a kúthoz” ; „tollúkombinés m adarak” . Sajátos jelenség Serfőzőnél az is, hogy sok esetben cselekvő tárgyak hordozzák a versmondat lényegét, az ember hiányzik: „Á sók. kapák hiába akarták sokszor” , „vackáról fölriadt kapa / szaladt a kazaltól” , „ A taliga szégyellne / végig menni az úton” , „Rossz lőccsel, / járommal aludt éjszaka. / Az özvegy ekéhez kijárt beszélgetni” ; „H ajnalra föl­ fázik / alulról a ház” ; „Segítségül nem ugrottak ki / mélyedésükből a gödrök. Kövek se dobálóztak” . A Ma és mindennap című kötetben még gyakoribbak ezek a formai esz­ közök. A népmesék, olykor-olykor misztikus érzések adnak rezignált indíttatást verseinek. Ebben a tragédiába forduló - hangvételben megmutatkozik a magára figyelő, befelé is érzékeny ember. Ha úgy tetszik - Serfőző Simon versei böl­ cseleti drámák. Lírai-emocionális ütköztetések. H a ilyen szemmel vizs­ gáljuk eddigi költői pályafutását, a Ma és mindennap című kötetét és a Büntelenült kell kiemelnünk. Í rt egy prózakötetet is: Am íg élünk (1978). Ha megpróbáljuk el­ helyezni az életműben, nincs nehéz dolgunk. Jól megfigyelhető a szo­ ciografikus kölcsönhatás, az állapot­ rajz hasonlósága. Itt is a múlt, a szülőföld-szülőhaza konfliktusait ke­ resi, mint verseiben. Azt is mond­ hatnánk, lírai riportok ezek. Szelíd szemlélődéssel, tisztelettel megírt oknyomozások. Serfőző Simon -, hasonlóan költeményeihez ezek­ ben az írásokban is keresi-kutatja azt a mozgató erőt, amely a faluntanyán élő embereket a földhöz, a szűkebb tájhoz köti. Valamennyi ri­ portjában van valami közös, ami a kötet egészét elolvasva - azt a jelszót mondja k i: amíg élünk. L í­ rai tömörítés ez, amelyben megfo­ galmazódik az „am íg élünk, dolgo­ zunk” . É s ami szintén ott bújkál a sorok között, hogy azon a tájon, ahol megszülettek és eddig is éltek. A Zagyván innen és túl. ,.Idevalósi írásaimban minden barázda, ideva­ lósiak a zakatoló vasútpartok, a ku­ tyákat gyalogoltató faluszélek. S idevalósiak a szavak is, amelyeknek a legtöbbjét azoktól kaptam, akik­ nek. az életét kívánom megmutatni” - írja könyvének fülszövegében. Serfűző Simon emberi-művészi sze­ rénységét igazolja, hogy hiába szü­ lőfalujáról, Zagyvarékasról szól ri­ portjaiban, önmaga életével-sorsával kapcsolatosan sohasem hivalkodó. Inkább elhallgat olyan vonatkozáso­ kat, amelyek ebbe az irányba vin­ nék az írások gondolatát. Könnyed stílusban, olvasmányos fordulatok­ kal tárja az olvasó elé mondandó­ ját. A bejárók és ingázók életét, a tiltott pálinkafőzést, a bürokratikus túlkapásokat. Találunk riportot a 41 �42 �tsz-agitálásról, a magángazdálkodók kihalt világáról, az idénymunkások­ ról, járványról. A falusi demokrá­ cia helyzetét, a hagyományokat, szo­ kásokat is fölvillantja. A könyv leg­ érdekesebb darabjai: Otthontalan munkások, Pálinkafőzés, Zárlat, B ú ­ csú a gémeskúttól, Élhetnénk nyu­ godt abban. A z utolsóként említett riportban ugyan Zakarék minden­ napjairól, az állatok etetéséről, téesztörténetekről ír Serfőző Simon, mégis érzékletes líraisággal mondja ki az emberi érték bűvöletét. A vá­ gyak fölvillanásait, teljességigényét. Mindez kiérezhető Ócskai Ferenc szavaiból is, aki általános érvény­ nyel fogalmazza meg a magafajta ember szabadságértelmezését: ,,Most már élhetnénk nyugodtabban is, de nem! Eszünkbe sem jut! Például olyan vagyok én is, ugye, mint a jó kutya, amelyik, ha véletlenül el­ szabadul, szalad egy-kettőt, de siet vissza, annyira megszokta a lán­ cot” . Riportjaiban, szociográfiai írá­ saiban feltérképezi a valóságot. Azt az emberi-tárgyi színhelyt, ahol Ser­ főző Simon számára mindig kínálja magát a konfliktus. Az ellentétek felismerése, a problémaérzékeny fel­ ismerés. Ezért érzi sokszor az olva­ só, hogy verseiben is drámát ír. Az egymással feleselő ellentmondásokat ugyan oldja írásaiban a sztereotí­ pia, mégis lényeges üzeneteket tud közvetíteni. Ebben a sajátos nyelv is segít. A z átfedések, a kölcsönha­ tások, viszonyrendszerek nagyon jól megfigyelhetők. Olyannyira, hogy sok esetben rendező elvként is hasz­ nálja őket. Az egyes kötetek öszszeállításánál is, de az alkotás pil­ lanatában még inkább. Róla elmond­ hatjuk, hogy nem enged a - mai értelemben vett - modern verselés törekvéseinek. Öt szigorú - önmaga által felállított - törvények vezér­ lik. E z jelenti nála a sajátost. Ö szszetéveszthetetlenül egyéni hangra talált, amiben fontos szerepet ját­ szik a falu-tanya kizárólagos él­ ményforrása. E gy fejlődésvonal mentén vizsgálja az ország nagyko­ rúvá válását. Egyrészt az életfor­ ma változását követi nyomon, más­ részt az emberi lélek folyamatának leglényegesebb mozzanatait taglafja. Mindezt egymásba vetítve. Költői személyiségképének fölmutatásakor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Serfőző Simon nem tar­ tozik a felfedezők közé. Ő nem akar új tartományokat hódítani. Megelégszik azzal, ami van: azt gondosan megszemléli, leltárt ké­ szít róla, újrafogalmazza. Amiv e l nem ért egyet, azt többes szám első személyben kimondja. Mesterségbeli tájékozódásával hozható szoros kap­ csolatba a prehistorikus szín és a népdalok, ráolvasások jelenléte. K öl­ tővé érlelődésének legősibb álla­ potára is utal mindez. A Zagyva menti tanyákról olyan emlékeket ho­ zott magával, amelyek költészetét kitágítják — visszafelé a múltba. Verseinek időés térdimenziója egyre tágabb lesz. Ezt segítik a litá­ niaszerű építkezések is. Érzelm i­ gondolati csúcsait a legtöbb esetben költeményei végére teszi. A tárgyi bőséget hordozó versek az utolsó so­ rokban összegeződnek, mutatnak magasabb minőséget. A grammati­ kai párhuzamok, kifejezésbeli, képi életteljességek is a befejezés fölíve­ lését segítik. Ezen a ponton mutat­ kozik meg a költői azonosulás is legerőteljesebben - a falusi-tanyasi szegényekkel és a városi munkások­ kal. A összetartozás érzésének igen szép példáját mutatja az Édestest­ véreim című vers. Jelképként is fel­ fogható összeesküvés a fölemelke­ désre. Kifejezéseinek közvetlensé­ ge, a versmondatok egyensúlyának keresése is ezt az egymás mellé ren­ delést hordozzák. Ha figyelmesen végigolvassuk, kicseng belőle a meg­ félemlített ember önbátorítása, a 43 �származástudat hűséges vállalása, a közösségi igény. Élménykincse úgy tükröződik vissza a versből, hogy epikai fegyelmet, moralizáló kivált­ ságot kapnak. Elkötelezettségét, te­ hetségét állítja szembe az arányta­ lanságokkal, a társadalom torzulá­ saival. Az Egykék országa című ver­ sében - , amely a Ma és m inden­ napban jelent meg - a múlt és je­ len helyzetet állítja szembe. „ A kü­ szöbpartokra szültek az asszonyok / házőrző kölyköket. / A fájós lábú bölcsőhöz kicsi pesztrákat / a jö­ vőnyári csöpptestvérhez” . Most így szól a vers végén: „H át fáradt a szerelem, / és nem ad jelet. / Nem akar gyereket! / Csak az újszülött madarak oáznak, / rugdalóznak gü­ gyögve” . Ratkó József Halott halottaim című versét juttatják eszünk­ be ezek a sorok. Több versében szól az osztálykötöttségből szárma­ zó hátrányról. Emlékezetes a Ha igaz gondolatsora: „viselik itt mun­ kások, / parasztok törődött életü­ ket. / Gond burjánzik, nem legelné le / a tehén se ezt a füvet. /. . ./ Lesz itt kihelyezett igazság, / szolgálat ér­ tük ha igaz. / Integetem errefe­ lé az időt. / A jövő nem vigasz” . A félreszorult emberek életéért, a szegények öröméért szól számtalan versében. Mindez Váci M ihály köl­ tészetére késztet asszociálni. Alapvető személyiségélménye a képhiányokban fogalmazódik meg. Az önmentő prózaiságban, amely nagyon is fegyelmezett: „Elszeret­ jük feleségünket” , „szétnyerített fe­ delű istálló” , „ A libamadaras hoszszú kanálisparton” , „ A kémények­ ből kieresztem / a ház mögé a füs­ töt” , „Lázadásaink az ajtóba se/ mertek kiállni” . Gondolati kerete­ ket orientálnak Serfőzőnél ezek a kifejezések. Minden esetben a lét fenyegetettségétől indul el. Az ará­ nyos egyensúly megteremtésén át jut el az általánosításig. Versvilá­ ga - tapasztalhattuk - nem idilli. 44 A szorongás kényszerítő parancsa, az önmagával szembeszegülő dac és az újra összegző költői alapállás viszi tovább költeményeit. A rész­ letek az elemi tárgyszerűség logi­ kájának megfelelően rakódnak öszsze. Szemlélődő, realista összeveté­ sét adja a valóságnak. Gyakran portréversekben. Jogos a kérdés - ugyanakkor a Serfőző-versek megközelítésének le­ hetőségét is jelzik —, mi az esztéti­ kai értéke „hűségének” , amely a „jószágetető havas hajnalok” -ért, „egybekényszerült földek” -ért ölt formát? Pontos választ aligha tud­ nánk adni. Mindenesetre: ki keli emelni a hangzásbeli hitelt, a szavak mögött rejlő törvényszerűsé­ get, a lázadássá csillanó értelmes cselekvés hitét. Nagyon rokonszen­ ves, ahogy elkerül mindenféle fel­ tűnést: egyszerűsítései fölemelik a verset. Szuverén költői kifejezésmódjával felelősen tud szólni. Me­ taforái amelyek minden esetben cselekvést hordoznak - sorra vil­ lantják fel az élet kérdéskomplexu­ mát. Példaképe, a dolgozó ember, jelen van minden sorában. Nála a szülőföld és haza - egy. Ezért nem érzi magát vidéki költőnek. Ő ma­ gyar költő, aki megszenvedett hű­ séggel szól a teljes emberi létért: „V ajon ügyünk, / a jövő / még hányszor odázható el?” Serfőző Simon nagyon sokat bíz a versek asszociációs terére is; a versmondatok holdudvarai egybeér­ nek. Felkészítik az olvasót a meditálásra, ugyanakkor gyönyörködtet­ nek is. A visszatérő motívumok föld, tanya, szegénység, nép, gally, árokpart, szél, porta, por, vasvilla, ól, kazlak, ludak, dűlők, csutkakú­ pok stb. - hangulati azonosságot hoznak létre puszta jelentésükkel. A már korábban említett prehistorikus hangvétel is egyik érdekes jel­ lemzője Serfőző verseinek. Dacos­ ságában, önkritikus megszólalásai- �ban is etikus tud maradni, népies szókapcsolataival eres kötődést je­ lez. A közös sors vállalásának leg­ szembetűnőbb kifejezője a többes szám első személy, amit gyakran használ. Tárgyias leírásai lehetőséget biztosítanak a belső és külső vers­ ritmusok összhangjának megterem­ tésére. Jelzős szerkezetei sajátosan realisták: „esődöngölt kertvég” , „múltból hozzánk öntögetett sze­ mét” . Az elhallgatott hasonlat-meg­ személyesítés is izgalmas kelléke verseinek. Azonosító hasonlataiban, rezignált cselekvő tárgyaiban is gyö­ nyörködhetünk. Szociografikus köl­ csönhatásai - , amelyek verseiben és prózai munkáiban egyaránt jelen vannak értetődő természetesség­ gel szólna k a morális értékrend hiá­ nyosságairól. L itániaszerű építke­ zései, grammatikai párhuzamai, él­ ménykincsének összegező-epikai viszszatükröződése is szerencsés. A múlt meghatározó ereje behálózza, eggyé ötvözi minden írását. Ó dai szár­ nyalásaiban gyakran megjelenik egy fajta hetykeség, dacos közvetlen­ ség. Hangulataiban, ellenpólusokra épített érzelmi íveléseiben m indig az azonosulás tényét nyilvánítja ki. A leírások részletképeit az azonosítás kényszerűsége fogia össze. Nem túl­ zás, ha azt mondjuk. Serfőző Simon mindig megtalálja költészete meg­ különböztető jegyeit. Ráérzései se­ gítenek legtöbbször. Megfigyelhető nála az is. hogy sokszor kép helyett a nyelvi elemek energiáját szaba­ dítja fel. Meglátja a szavakban rej­ lő helyzeti energiát. Nyelvének haj­ lékony változatossága, a bensőséges pátosz segíti az otthonkeresés-otthonteremtés szükségszerűségének fel­ ismerésében. Tárgyak és helyszínek azonossá­ gát ragadja meg a nosztalgikus ál­ lapotok visszatükrözésére. Számta­ lan megfogalmazásából kiderül, hogy a tanya-falu-munkásnegyed eleven részének tekinti önmagát. Világképében fontos helye van származásának: „A zok közül jövök, / akik a nagy dologidők dombjain / pacsirtákkal rebbennek föl a porból” . Hasonlóan az É n jövök soraihoz szeretettel vall gyermekkoráról a H olddal világítottunk. Bezárkózik az ajtó. Itthon legyek, Édestestvéreim. Otthonunk: e táj. Hegyekre kiállva című versekben; és az Amíg élünk minden egyes riportjában. Fel­ nőttként, költőként sem tud elsza­ kadni. Ezért nem hiányzik neki Pest, ahol mások gyors babért remélve tömörülnek. V állalja a vidékiséget ha van ilyen egyáltalán. Ü t könyvének tükrében nézve: el­ mondhatjuk róla, sikeres költő-író. Verseit, prózáit szeretik. Drámáját színházban játsszák. Beszélnek róla. Í rótársai egyre nagyobb tisztelettel fordulnak felé. Nem túlzás, ha azt állítjuk, a fiatal magyar irodalom­ nak egyik tehetséges, várományos egyénisége Serfőző Simon. Közéletisége, esztétikai élményt jelentő lírai fegyelme szinte ritka kivétel manap­ ság. Letisztultan él benne a plebejusi elkötelezettség, a munkásokkalparasztokkal való azonosulás: „ I t t a mindennapok távoli / alvégeit is is­ merem,/ a bajok, háborúk járta ég­ tájakat, ahol itthon vagyok / e népe megszenvedett múltjával / minden nemzettel / egy-rangú or­ szágban” (Ide tartozom). A javító szándék, az átformálódás szükséges­ sége és parancsa vezérli. Szolgál. Öröklött készenlétben. MADÁR JÁNOS 45 �Kalász Lászlóról — hogy ötvenéves lett A közhelyet - poeta non fit, sed nascitur - annyi koptatás után Kalász Lászlóra újfent alkalmazni kell. Az útőrapai szülői házból aligha hozott ma­ gával eleve indíttatást a költői pálya felé. Sejtésszerűen sugalmazó génjei­ ben annál inkább. Iskolavárosaiból szintén. A négy közül kettő, Sárospa­ tak és Debrecen; 19 éves korában ez utóbbiban jelenik meg nyomtatásban első verse. Aztán tanítóként beveszi magát az abaúji Szalonnára. Ott él ma is. Nem kényszerből, hiszen mehetett volna vá­ rosokba. Nem is lemondásból. Igenis jól fölfogott érdekből: faluja a talaj, a mező, mely egy élet végéig szólóan táp lírájának. A bukolikusan csordulónak, a mikrokozmoszra rácsodálkozónak. Kalász László a Magvető „fölfe­ dezettje” , s azóta itt jelennek meg kö­ tetei. Máig is legtöbb versét tartalmazó első kötete, a Szánj meg idő 1967-ben látott napvilágot. A költő ekkor már nem túl fiatal: 34 éves. S azóta négy kötetet tudhat maga mögött (Parttól partig, Hol vagy jövendő?, N e dűts ki szél, s ebben az évben jelent meg a Mintha rögtön meghalnék). K öl­ tői tekintélye, hitele jó pár eve a József Attila-díjat is meghozta szá­ mára. Most a születési évforduló, a kerek ötvenes egyéb kedves megle­ petést is tartogatott számára: megyé­ je egy most induló sorozat első da­ rabjaként válogatott versei kötetével lepte meg: Címe: Színt vallok a sze­ lekkel. 46 Milyen is voltaképpen e líra? Hall­ gassuk ki titkait. A gejzírkitörést előkészítő darabo­ kat nem ismerjük. A spontaneitás s a fegyelmező tudatosulás tanú-verseit azonban már igen. Bemerészkedését a világba, a véznavállú és értelmes te­ kintetű, az alvásnál ébren többet ál­ modó, a sorból mindig kilógó újon­ cét igen, aki önmagát nem védi soha, s belehalna, ha képekkel, hasonlatok­ kal nem élhetne. Számon tartva, hogy része a létnek, s ismeri a parancsot: okosan kell bánni az idővel. .. És egy kevésbé szerencsés percben elejt egy közhelyet arról, hogy ő is ember, a milliárdok közül. Élete „négy X-énél” még érzi a küldetés-elrendelést, hogy ez az ara­ tás, betakarítás ideje. S aztán vallo­ másaiban - szerencsére csak abban, s nem verstermésben - szinte érthetet­ len módon torznak látja pályáját, már csak fél hittel alkot, önmagát is csu­ pán megunt versnek érzi. Kimond­ ja a félelmetes igéket arról, hogy gyű­ löli verseit, s már önmagát sem kí­ vánja megtalálni. Negyvenévesen el­ tűnt ifjúságától várja, hogy nyúljon érte, erősítse meg. Bizonyos, hogy egyéni okai is meg­ vannak a hulló kedélynek. „Jól sike­ rült” kavernák, gyomra mély fekélyei az intő jelek. S leírja először, mát ekkor: félek a haláltól. Minden igazi költő - Kalász is filozófus egyben. Sajátos nyelvén hirdetve tételeit, átlényegül maga is, aki helyett tesz a tett s szól a szó. Költői panoptikumában a szerelem, �család, környezet, ember, barát mel­ lett jól megférnek a rögek, virágok, gyümölcsök, madarak. . . s a gépek is. Holmi panteistaként nem azonosul azonban velük. Embertársai közt csak átsiklik anekdotázó kedvvel, mert tudja s vallja: a táj és az emberek maguknak élnek. Bizony, végül is min­ denki magának él, tehetjük hozzá. A természethez s egyáltalában a világhoz szinte szoros tartozékként kapcsolja há­ za táját, a lakást, a szerelmet, az „ölek szédítő öblét” . Megdalolja szeretett asszonyát, ki három gyermekkel aján­ dékozta meg, s Éroszon túl „testet­ lenét” is szereti benne. Asszony után elkábult szeszekkel ölelkezik, inkább csak menekvésként, s mihelyt szüksé­ gét érzi, sör-, rum-, és nikotinszagú emlékeit a fényre teríti. Joggal kérdezhetnők, nem beszűkülte e líra, hogy egy falun s lakóin nem­ igen akar túllátni? Mindenképpen az lett volna, de Kalász utolsó kötetei­ ben egyre tágabb kapukat tár a világ felé. Egyre inkább „mindenről” szól. Szól, de nem harsog. Az eszeveszett verbalizmus divat idején is mértéktar­ tóan szűkszavú, nem akar többet mon­ dani, mint amennyivel szükségszerűen kifejezheti mondanivalóját. A l’art pour l'art ijesztő mondattömegeihez hálistennek - semmi érzéke sincs. Az avantgarde bravúrokat, ha voltak is, rég levetkőzte. Jeszenyinnel parolázik, a háborúsdit játszó Istennel perel apo­ kaliptikus képekben s az égi vizelet, azaz az eső alatt állva az ágyásból kikandikáló karalábéra tekintve, men­ ten a föld alól kilőhető rakéták vízió­ ja borzasztja. Igen, költőnk nem alapta­ lanul fél a kollektív halál veszélyétől. S az sem véletlen, hogy a kezét mosó Pilátus portréja kétszer is fölbukkan verseiben. A magának szánt kínjai mel­ lé most odasorolja a világét - s ben­ ne hazájáét is. Ott érezzük a verset rovo költő feje körül Vörösmarty bo­ rúját szálldosni. Ha ad taná­ csot, mily libbenően könnyed az s igaz: a Földét a fény felé kéne tarta­ ni, miként tartja anyja a tojást a Nap felé, keresve benne az élet apró, még csak sejthető jeleit. .. Kalász köteteiben követi a volta­ képpen Ady-meghonosította ciklusos beosztást. Jó ez, mert a csokrokba fo­ gott mondandók szeparált egységeket teremtenek s tartalomjelzővé válik va­ lamennyi ciklus-cím. Sajátos ökonó­ miája a költőnek, s végig habitusa, hogy a címe egyben a vers első sora, része legalább is, s hogy a kötetek cí­ müket nem valamelyik verstől kap­ lak, hanem a szövegben rejtőző s hir­ telen előbukkanó sorból. Tartja, de bont is formákat. Tiszta rímek, lükte­ tő ritmusok viszik a ,,karcsú” sorokat, s hogy mennyire nem idegen Kalász­ tól a klasszikus verselés, példa rá öt­ hat szabályos szép szonettje. A bűvésznek is vannak téves fogá­ sai. Az öt kötetet egyvégtében elolvas­ va bizony túlzottan sok a kő, kés, kék fogalom s szó, de döccenőkért-zavarokért édes kárpótlást nyújtanak a tájszavak, melyeket sikerült poézisába Kalásznak beépítenie. Akad költő, aki versét évekig csiszolgatja, míg kiadja kezéből. Nem úgy Kalász. Egy író-sereglésfélén vé­ letlenül egymás mellé kerültünk. A szónok szavai tán nem adtak elég őrlendőt agykerekeinek, elkérte golyós­ toliamat, s mire a szónok beszédé­ vel, ő is kész lett versével. Idemutat­ ta a kéziratot. Jelentéktelen észrevé­ telt tettem, Kalász tán javított is, s két-három nap múlva már nyomta­ tásban olvashattam a frissen fogant verset. Költőnk pályája példa s bizonyság rá, hogy az országnak egy isten háta mögötti zugából is föltörhet az igazi tehetség. Kivált ha oly szerény maga­ tartással párosul, melyet valaha így fogalmazott meg: versét, dalát ne csak Szeged, a Hold vagy Párizs, de faluja hallja legalább! Az a kérdés marad legföljebb nyitott, hogy az a bizonyos sors bona megkívántatik-e ilyenkor is? . . . KISS G Y U L A 47 �A Nógrád megyei múzeumok évkönyve, 1982. A nógrádi múzeumok évkönyvé­ nek V III. kötetét szerzői Schneidet Miklós néhai leváltárigazgató emlé­ kének ajánlják, s így egyúttal em­ lékkönyvként jelent meg Salgótar­ jánban ritka módon még a címé­ ben megjelölt évben, 1982-ben. Az évkönyv - követelményeinek meg­ felelően - tartalmaz beszámolót a megye múzeumainak munkájáról, előzetes jelentést régészeti ásatásról, közreadja a Salgótarján várossá nyilvánításának 60. évfordulója al­ kalmából rendezett tudományos ta­ nácskozás felszabadulás utáni város­ történeti áttekintéseit - a kötet túl­ nyomó része azonban, egy emlék­ könyv igényeinek megfelelően, egy­ séges szerkezetet alkot, amennyiben X I X . szá za d i történeti-néprajzi-művelődéstörténeti dolgozatokat tesz közzé. A tanulmányok helytörténeti vonatkozásúak, néhányuk azonban közvetlenül is országos érdeklődésre tarthat számot, szakmai szempont­ ból pedig a tanulmányok többségéről jó lélekkel állíthatjuk, hogy olyan anyagot tárnak fel, amelynek isme­ rete feltétlenül elmélyíti, árnyalja az országos történeti képet. Több­ ségében tehát olyan helytörténeti dolgozatok ezek, amelyek anyaguk­ kal, eredményeikkel maguk is befo­ lyásolni képesek az országos összké­ pet. Jelentős (már előzetesen hang­ súlyozandó) értékük, hogy nemcsak a gazdaság, hanem a tá rsa d a lo m v i­ szonyainak rekonstruálására is kísér­ letet tesz jó néhány tanulmányíró, családtörténeti módszerük pedig 48 módszertani szempontból is újítónak tekinthető. Érdemes tehát a nyolc X IX . száza­ di tanulmányt egyenként megemlí­ tenünk. Zólyomi József igen gazdag levél­ tári anyagot feldolgozó tanulmánya ( A d a t o k N ó g r á d m eg y e fö ld m ű v e lé ­ sén ek X V I I I - X I X . szá za d i tö rtén eté­ h ez) „néprajzi” tanulmányként nyert ugyan besorolást, de a szerző maga is érzékelteti: a művelési rendsze­ rek nem társadalmi rétegenként, hanem tájanként különböztek, s a változások is jórészt egyszerre, egyidőben zajlottak le az úri és a pa­ raszti birtokon. Talán a címben sem lett volna felesleges érzékeltetni, hogy a gabonatermelés-betakarítástárolás folyamatát veszi ezúttal szemügyre. A magas színvonalú önellá­ tástól az árutermelésig tartó folya­ matot számos ponton rekonstruálni tudta, ám „néprajzos” (ezt kritikai­ lag értjük) e tanulmány még annyi­ ban, hogy az idő dimenziójának ér­ zékeltetését nem mindig tekinti vál­ lalt feladatának. Pedig a gabonatá­ rolás mennyiségi és minőségi szem­ pontból folytonos előrelépést jelen­ tő fejlődési sorát elég, ha csak elő­ adása nyomán felsoroljuk: verem, szuszék, kas, hordó, hombár, magtár - az adatok első megjelenése magá­ ban kiadja azt az időbeli sort, amelynek nyomatékosabb kiemelése szorgalommal és ügyességgel feltárt adatait igazi történelmi dimenzióba helyezte volna. �A gazdasági folyamatok tudatoso­ dását, a megye múlt századi gazdasá­ gi önismeretét vizsgálhatjuk a „N ógrád vármegyei gazdasági egyesület” működésén, amelyet Maruzs Mónika dolgozott fel. (A dalékok a „N ógrádvárm egyei gazdasági egyesület” tör­ ténetéhez ( 18 39 - 1 8 7 1 ) A helyi egye­ sület mindössze az abszolutizmus né­ hány esztendejében fejtett ki élénkebb működést: érthető, hiszen Nógrád mezőgazdaságának alakulá­ sa elsősorban a megyén kívüli té­ nyezőkön múlott (konjunkturális v i­ szonyok, a jobbágyfelszabadítás és szabályozása stb.), s a helyi egyesü­ let inkább csak a társadalmi élet pótlékaként funkcionált. A közgyű­ lések napirendjéből kitűnően az egyesület főként saját adminisztrá­ ciójával foglalkozott. Az elmélyül­ tebb helyi gazdasági elemzés, amely a társulatra várt volna, elma­ radt. A legterjedelmesebb és legérde­ kesebb tanulmány ebben a kötetben a Szvircsek Ferencé (Üveghuták, üveggyárak N ógrád megyében). A lexikonszerű, egymásutáni bemuta­ tás megismertet kicsiny manufak­ túrákkal éppúgy, mint technikai újí­ tásokkal, vagy jó vezetéssel orszá­ gos piacra dolgozó üzemekkel. Nem feledkezik meg a nyersanyagviszonyok ismertetéséről, ideértve az alap­ vető fontosságú erdőgazdálkodást. Elemzi a piac igényeit, illusztrációk­ kal ismerteti és jellemzi a terméke­ ket, s külön kiemelendőnek tartjuk, hogy bemutat egyes vállalkozói tí­ pusokat is, akik kezdeményezéseik­ kel, szaktudásukkal virágzó üzeme­ ket tudtak létrehozni. Gazdaság, társadalom és politika összefüggéseit egy-egy nagy múltú megyei köznemesi család X IX . szá­ zadi történetébe illesztve elemzi a kötet középpontjában álló, a mikroszintű közelítés összefüggések meg­ mutatására való alkalmasságát ma­ ximálisan értékesítő két tanulmány. A z egyik, Praznovszky Mihályé, a gazdaságtörténeti megközelítést ál­ lítja középpontba (E g y nógrádi jó­ módú köznemesi család, a Szent­ iv á n yiak. gazdálkodása a XIX. század első felében). A felemelkedést a birtokosztályok nyomán igen gyor­ san, két nemzedék múlva követi a viszonylagos elszegényedés: a cím­ ben jelzett jómód - tárja fel a ta­ nulmány - időben nagyon is v i­ szonylagos. Aligha ismerünk még egy köznemesi birtokos családot, amelynek gazdálkodása ilyen precíz mennyiségi adatokkal lenne re­ konstruálva, mint Praznovszky jó­ voltából a Szentiványiaké. Vagyonszerzés-gazdálkodás-m egyei roko­ ni kapcsolatok-m egyei és országos politika alkotja azt a láncolatot, amelyen a tanulmány bennünket vé­ gigvezet, teljes értékű társadalomtörténeti tanulmánnyá alakítva a címében csak gazdaságtörténetit. A másik ilyen írás, a Horváth Istváné (A Sréter család társadalmi, gazda­ sági szerepe a XI X. század első fe­ lében N ógrád megyében), elegáns művelődéstörténeti esszé, amelyben gazdálkodás, művelődés, politikai tá­ jékozódás egymást átható összefüg­ gései tárulnak fel egy család életé­ ben. Három, egy-egy jeles, nógrádi il­ letőségű, magyar művelődéstörténe­ ti rangú személyiséggel foglalkozó dolgozatot kell még felemlítenünk. A jeles történész, N agy Iván könyv­ tárából annak művelődési irányult­ ságára következtet Kovács Anna. (N agy Iván könyvtára, mint egy m űvelődési eszmény bizonyítéka.) A könyvanyag csoportosítását más ismert magán- és közkönyvtáraknál is elvégzi, s azokhoz viszonyítottan jellemzi Nagy Iván nyitottságát, egyetemes látókörét, roppant törté­ neti tájékozottságát. A hatezer kö­ tetes horpácsi magánkönyvtár nem reprezentatív célokat, hanem az ak­ tív tudományos munkát szolgálta. 49 �Rejtő István Mikszáth és Sel­ mecbánya címmel ismerteti a gim­ nazista Mikszáth iskolai konfliktu­ sainak eddigi bizonytalan leírásait, s bár az eredeti döntő forrásokra vonatkozó Selmecbányai kutatásai eredménytelenek maradtak, ottani közvetett forrásokból nagy filoló­ giai ügyességgel rekonstruálja M ik­ száth gimnáziumi éveit, önképzőköri tevékenységét, osztályismétlésé­ nek, önképzőkörből való kizáratásának körülményeit. Belitzky János egy, a Mikszáthfilológiában is jeleskedő, méltatla­ nul elfeledett levéltáros-történész társadalmi kapcsolatrendszerét, ezek által is meghatározott témaválasz­ tásait, tudományos állásfoglalásait rekonstruálja (Miskolczy-Simon J á ­ nos N ógrád megye dualizmus kori utolsó főlevéltárnoka). A társadalmi érvényesülést az irodalmi ambíciókkal egyeztetni tö­ rekvő fiatal újságíró kezdetben az irodalmi avantga rdhoz csatlakozik, majd politikai okokból szakít ve­ lük, s a tudományban, a történettu­ dományban találja meg azt a me­ nedéket, ahol nézeteit és a társada­ lom elvárásait még össze tudja egyeztetni. Az igazság érdekében itt akár konfliktusokat is vállal, mű­ ködése e téren vitathatatlanul ma­ radandó. Képességeinek megfelelő pálya és tudományos tematika: egy beérkezett és eredményes, békebeli­ en harmonikus életpálya tragikus végét hozza meg az 1914-ben iga­ zán beköszöntő huszadik század: hő­ si halált hal az orosz fronton. Értékes helytörténeti, sőt olykor közvetlenül is köztörténeti jelentősé­ gű tanulmányok a X IX . század tárgyköréből. Anyaggazdagság, mód­ szertani és tematikai érzékenység jellemzi őket - tehát nemcsak azért sikerültek, mert Nógrád története érdekes, s e történelem anyagai fennmaradtak, hanem azért is, mert a szerzők jól sáfárkodtak a feldol­ gozásukra, megőrzésükre bízott anyaggal - értéket teremtettek ma­ guk is, magas mércét teremtve év­ könyvük további kötetei számára. G E R G E LY ANDRÁS 50 �JELENBEN GYÓGYÍTANI Jegyzetek a salgótarjáni színházi évad végén 1. Bizonyos művészeti ágak képviselői előszeretettel hangoztatták: őket bizony nem érdekli, miként vélekedik műve­ ikről a közönség; az értékbe vetett saját hitük számít, melyet majd az utókor fog igazolni. De kivel igazolják magukat Thália szolgálói? Sztanyiszlavszkij aligha szá­ míthatott a jövő jóindulatú megérté­ sére, amikor a moszkvai Művész Szín­ házban színpadra állította Csehov Si­ rályát. S ugyanígy délibábot kergetett volna Sarah Bernhardt, ha elhiteti magával, akármilyennek láthatja a közönség a Hamlet címszerepében, nem számít, mert majd az utókor... Nem, a színházi rendező és a színész munkája eredendően és lényegileg jelen idejű - talán éppen ezért felelősebb alkotómunka is. E gyben a kritikus számára bizonytalanabbul megítélhető, nehezebben szolgál általá­ nosítható érvényű tapasztalatokkal, mint más művészeti ág. 2. A salgótarjáni József Attila Me­ gyei Művelődési Központ az 1982/83as évad három bérleti sorozatában kilenc darabot kínált a közönségnek. Az „anyaszínháznak” számító szolnoki Szigligeti Színháztól négyet: A kazet­ tát; a Várj, amíg sötét lesz-t, a Vonó Ignácot és Az ügynök halálát; a szintén „hazajáró” debreceni Csoko­ nai Színháztól kettőt: a Traviatát és a Nabuccót; a Vidám Színpadtól, a békéscsabai Jókai Színháztól és a Népszínháztól egyet-egyet; a Bubust, a Szép volt fiúk.!-at és az Elveszett pa­ radicsomot. Tetszetős kínálat. Van benne víg­ játék, krimi, színmű, dráma, opera: olyan szerzőktől, mint Vaszary G á­ bor, Végh Antal, Fejes Endre, Sar­ kadi Imre, Arthur Miller. Verdi . . . Csak az nem világos teljesen, miféle helyi műsorpolitikai rendezőelv sorol­ ta egymáshoz az egyes darabokat. N é­ mi töprengés után arra a következte­ tésre jutottam, hogy az egyén és a közösség dialektikus kapcsolatát, a mindenkori érvényesülés gondolatát nevezhetem meg központi rokonító elvnek. Bár mégsem tartom mind­ egyik darabra érvényesnek, vannak amelyek - például a Bubus - kilóg­ nak a sorból. Sokkal inkább arra kell gondolnom, hogy a legfőbb cél­ kitűzésnek a szórakoztatást tekint­ sem - amely során esetenként tartal­ mi mélységek meghódításával kacér­ kodnak a produkciók létrehozói. Ezt az elképzelést valósítják meg tehát a salgótarjáni bérletes soroza­ tok. Dicséretesen úgy, hogy a megszo­ kott három színház mellett a végre­ hajtásba újabbakat is bekapcsolnak; a Vidám Színpadot és a Jókai Szín­ házat. Azzal a feltétlen előnnyel, hogy gyarapodnak konkrét színházi ismereteink, összehasonlításokra nyí­ lik alkalmunk. 3. A szórakoztatás fontosságát va­ lamennyi színház felismerte. Ha más­ ként nem, kényszerűségből. Az egy­ re nehezebbé váló gazdasági helyzet ugyanis csökkentette az állami dotá­ ciót, a kiesett pénzügyi támogatást va­ lahogyan pótolni kellett. Ez a pótlás mindenütt úgy ment végbe, hogy a színházak igyekeztek elébe menni az igényeknek, tudomásul vették a jelen­ legi ízlésszinteket, és műsorrendjükbe 51 �zenés vígjátékokat, krimiket is felvet­ tek. Szolnokon is nyilván így került a repertoárba az angol K nott Várj, amíg sötét lesz című bűnügyi játéka. De a szolnoki színházra továbbra sem ez a jellemző: megmaradt idő­ szerű gondolatokat közvetítő, politi­ kai, közéleti színháznak, jóllehet hatá­ sa nem vetekedhet a 4-8 évvel ezelőt­ tivel. .. A pályakezdő Czizmadia Tibor a német expresszionista Sternheim A ka­ zetta című munkájával a társadal­ munkban is elharapódzó kapzsiságról, a pénz embert, rokoni, embertársi kapcsolatokat megrontó hatalmáról ítélkezik. Másik rendezésében, Fejes Endre Vonó Ignácában már többre vállalkozik: egy típus sorsán és visel­ kedésén keresztül ábrázolja társadal­ munk fél évszázadának jellemző vál­ tozásait. Vonó Ignác élete önvizsgá­ latra késztet, s tetteiben, szavaiban - nemegyszer pironkodva - a ma­ gunk esendőségére ismerünk. A pár éve hivatásos, de korát te­ kintve a középnemzedékhez tartozó rendező, Árkosi Árpád szintén két színjátékkal jelentkezett. Angol szer­ ző krimije a Várj, amíg sötét lesz a közepes szintet súroló, érdektelen, színészileg is megoldatlan, cselekmé­ nyében azonban lebilincselő történet. Az amerikai Miller „ügynöke” T í­ már József jóvoltából már csatát nyert nálunk. A szolnoki Az ügynök halála képtelen megbirkózni a több mint két évtizedes emlékkel. De önmagá­ ban sem eléggé súlyos előadás. Pedig lenne min elgondolkodnunk az álom és valóság, a tehetség és a tett, az egyén és a család összekapcsolódásán. Árkosi mindkét rendezésén mintha a külső mindig hangsúlyosabb lenne a belsőnél, mintha a részletek elhalvá­ nyítanák az egészet. Színészei is nehe­ zebben oldják meg feladatukat. Az évad nagy felfedezettje: Csiz­ madia Tibor. Önállóan gondolkodik a színházról ez a harmincéves fiatal­ 52 ember. Mindezt át is tudja plántálni színészeibe, akik érezhető élvezettel formálják szerepeiket. A szolnoki előadások ábrázolásmódja, játékstílusa, szcenikai megva­ lósítása korszerű, ötletes, elmét, fan­ táziát mozgató. A társulat színészállo­ mánya azonban erősen meggyengült az évek folyamán. Ez a tény ma már az előadások befogadásának, hatásának rovására megy. Számomra azonban a Színházat Salgótarjánban még min­ dig a szolnokiak jelentik. Jöttük min­ dig szellemi próbára inspiráló ün­ nep. Mérhetetlen hiány a színház fő­ rendezőjének, Paál Istvánnak az idei távolléte. Pedig a Tangó, Az ember tragédiája, a Hamlet után idén Csehov Ványa bácsiját rendezte meg. Könnyelműség elfeledkezni róla, aki olyan jól ismeri, tudja a színházat” , aki olyan karakteresen és lényeglátóan tud színházban gondolkodni. 4. Verdi két operáját játszották a debreceniek, Kertész Gyula rendezésé­ ben. A Traviata számomra klasszikus példája annak, hogyan nem szabad ma operát játszani. Konzervatív, szen­ velgő minden porcikájában. Az a fő­ szerepet éneklők játéka is; nem rész­ vétet, hanem már-már viszolygást kel­ tenek az alakított figurák iránt. Az ellenkező póluson foglal helyet a Nabucco, bizonyítva, ha kellő in­ vencióval rendelkező és tehetséges, rutinjukra nem hagyatkozható fiata­ lokra épít a színház, az operajátszás is mutathat fel eredményeket. Többen „mélyvízben” igazolták képességeiket. Így Mohos Nagy Éva, Kertész Ta­ más, Bárány Pál László, Tas Ildikó. Ideje hát, hogy forduljon a kocka, és a színlap az ő nevükkel kezdődjön. A Vidám Színpad zenés vígjátéka, a Bubus a magas színvonalú színészi játék - Bodrogi Gyula, Schubert Éva, Horváth Gyula, Csata Zsuzsa - foly­ tán kellemes színházi estét szerzett. A figurák szokványosságát a színészek feledtették, míg a helyzetkomikumok �sokaságát a rendező, Pethes házi évadot hagytunk magunk mögött. György kifogyhatatlan könnyed öt­ Csúcsán a Vonó Ignác, mélyén a Szép letei tették elviselhetővé. A volt fiúk!, míg közepén a Bubus he­ lyezkedik el. A Bubus fölötti mező­ társulat megjelenése Salgótarjánban nem egyszerűen új színfoltot jelent, ben található A kazetta és a Nabucco, hanem a szórakoztatásban, a vígjáték­ alatta a többi színjáték. ban új, az eddig megszokottnál maga­ Most már évek óta tapasztalni a sabb minőséget. közönség elmaradozását. Egy-két éve még átmenetinek gondoltam, ma úgy A békéscsabaiak bemutatkozása tűnik, hosszú távú folyamatról van szó. bármennyire nem szívesen írom le Sok bérletes már tavaly is csak né­ nem volt sikeres. Végh Antal „utánlöhány előadásra jött el, az idén még véses” , nagyon silány, futballista „drámáját” , a Szép volt fiúk!-at mu­ többször maradt otthon, még keveseb­ tatták be Ungár Tamás rendezésében. ben ültek be a színházterembe. Egy el Gyakran tanácstalan, patentokban gon­ diák- és nyugdíjasbérleti előadás is maradt, mert olyan kevés néző dolkodó a rendezés, hiteltelenek, hal­ ványak, unalmasak a színészek. Egy volt kíváncsi a produkcióra. színházi fesztiválon láttam tőlük a Természetesen akadtak közönségsi­ Tévedések vígjátékát, musical válto­ kerek - például a Bubus, a Szép volt, zatban, amelyben lényegesen jobb tel­ fiúk! - , de a fokozott várakozás in­ jesítményt nyújtottak. Talán hasz­ kább a neves színészeknek, a témának nosabb lett volna musicalt kérni tő­ szólt. S a közönség pozitív előítéletét lük, mert prózában - a szakma előtt nem igazolta vissza a művészi ered­ ez ismert - egyelőre nem versenyké­ mény. pesek. Nem tudom, mi segítene útját áll­ A Népszínház diákoknak és nyug­ ni a nézőszám csökkenésének. Anynyit azonban tudok, hogy jó színházat díjasoknak mutatta be Sarkadi Imre nem lehet közönség nélkül csinálni. A Elveszett paradicsom-át. Tanúi lehet­ jó színház fogalma nem műfaji kérdés tünk az országjáró színház megújulási - tartalmi, stílusbeli. Üres nézőtérnek folyamata egyik stációjának. Meczner fölösleges bármilyen nemes, fenséges János rendezése egészében azonban gondolat. A gyér közönség kedvét sze­ nem hozott újat, kiemelkedőt. 5. Végére érve az egyes darabok gi a színésznek, fuccsba megy az álla­ mi dotáció. dióhéjnyi értékelésének, adnunk illik egy általánosító összegzést is. Ebből A színházművészet jelen idejű mű­ kitetszhet az évad művészi értéke, vészet - nyavalyái halaszthatatlanul szellemi, társadalmi hasznossága. gyógyítandók. Nos, művészi szempontból a koráb­ bi éveknél jóval egyenetlenebb szín­ SU L Y O K LÁ SZLÓ 53 �EG Y H AN GVERSEN YÉVAD VÉGÉN Ahogy iskoláink évzárásra készül­ nek, zenei életünk éve is befejeződik. Már maga az a tény, hogy az évad hagyományosan a fiatalok tanulmányi idejét követi országszerte, jellemzi fő célkitűzéseit: nyerjük meg az ifjúsá­ got a komoly zenének, fiatal korban fejlesszük rendszeres igénnyé a zene­ hallgatást, mert csak így teremthető meg a jövő közönsége. Az Országos Filharmónia iskolabérletei Nógrád megyében is ezt a célt szolgálják, de az a sok hangverseny is, melynek ott­ hona döntő többségben a salgótarjáni zeneiskola szép hangversenyterme. Az 1982/83-as hangversenyévad rangban igen jelentős eseményeket vonultatott fel. Hallhattuk a méltán világhírű Liszt Ferenc Kamarazenekari, Lehotka Gábor orgonaművészt, Kodály Zoltánné énekművészt, ifj. Fasang Árpád zongoraművészt, Koó Tamás gordonkaművészt, hogy csak a legnagyobbakat említsem. A megyében működő három zeneiskola - a balas­ sagyarmati, a salgótarjáni és a nagybátonyi - pedig több tanári és nö­ vendékkoncerttel járult hozzá az év sikeréhez. A Salgótarjáni Pedagógus Kórus 25. éves jubileumi koncerttel ör­ vendeztette meg hallgatóit. A József Attila Megyei Művelődési Központ Kamarakórusa és a Balassagyarmati Kamaraegyüttes megyénken kívül is szép eredményeket mondhat magáé­ nak. A Nagybátonyi Kamarazenekar hat koncertjének egyikére olyan kitű­ nő szólistát csábított megyénkbe, mint Geiger György trombitaművész. A Salgótarjáni Szimfonikus Zenekar pe­ 54 dig - megyei ifjúsági bérletkoncert­ jein kívül - hazánk legrangosabb koncerttermében, a budapesti Zeneaka­ démián játszhatott, ahol Jandó Jenő zongoraművésznek lehettek partnerei. Ezen kívül szép elismerésben volt ré­ szük a Szimfonikus Zenekarok Orszá­ gos Fesztiválján, Szolnokon. Számszerűen is pezsgő, jól sikerült évet zárhatunk tehát. Mégis érdemes ezt a sikerlistát nagyító alá tennünk. Elsősorban a nógrádi együttesek szempontjából szeretném vizsgálni "az eseményeket, mert nézetem szerint még sok, ki nem használt lehetőség rej­ lik bennük. Nyitásként érdemes le­ szögeznünk: a rendezvények száma is bizonyítja, hogy olyan pedagógusok tanítanak zeneiskoláinkban, akik az aktív zenélést is ugyanolyan Fontos dolognak tartják, mint a tanítást. Hi­ szen diplomájuk is két részből áll: a diplomatanítás és a diplomahangver­ seny együttes értékéért kapták. To­ vábblépve elsősorban a Balassagyar­ mati Kamaraegyüttesről, a Nagybáto­ nyi Kamarazenekarról és a Salgótar­ jáni Szimfonikus Zenekarról essék szó. A két kamaraegyüttes tagjai kivétel nélkül mind diplomával rendelkező zenészek, tehát ilyen értelemben nem tekinthetőek amatőrnek. Működésük feltételei viszont - akár erkölcsi, akár anyagi szempontból nézzük - bizony amatőr szintűek. Nem is az amatőr kifejezéssel van itt a gond, hanem azzal, hogy már mindhárom együttes túlnőtt azon a szinten és időn, amikor alkalomszerű fellépések, csak szemé­ lyes kapcsolatokon múló szerepelteté- �sek kielégíthetik igényeiket. És ami még fontosabb: jelenlegi körülménye­ ik nem biztosítanak megfelelő alapot fejlődésükhöz. A zene, mint minden művészeti ág, produktív cselekvés, a befogadókkal együtt él, annak kö­ zönség kell, nélkülük nem létezik. A zenészektől nem várható el, hogy saját magukat „árulják” . Jelen­ leg a műsor- és közönségszervezői fel­ adataik elvonják őket valódi felada­ tuktól, és természetesen nem lehetnek teljesen sikeresek önmenedzselő pró­ bálkozásaik, hiszen nem ilyen irányú a képzettségük. Emiatt történhet meg, hogy zsúfolódnak rendezvények egy bizonyos helyen, miközben máshová nem jutnak el, oda, ahol pedig va­ lódi népművelői funkciót tölthetnének be. Egyetlen példát: Nógrád megye bővelkedik üzemekben, vállalatokban, mindenütt van üzemi kulturális bizott­ ság - csak kapcsolatot kellene létesí­ teni velük. (Talán a most megszerve­ zett összevonás, ami a megye sok mű­ velődési házát érinti, tudna segíteni ezen a hiányosságon.) Együtteseink már több helyen és alkalommal szak­ mailag bizonyították, hogy megfelel­ nek a valódi követelményeknek. Való­ di „apjuk” mégsincs. Az a vélemé­ nyem és sok évre épülő tapasztalatom, hogy egy olyan menedzserre (mened­ zserekre) lenne szükségük, aki (akik) szakmailag is és emberileg is rendel­ kezne az említett kapcsolatok létre­ hozásához szükséges tulajdonságokkal. Hogy ez az út járható, arra példa a megyei kórusmozgalom. Olyan kó­ rusvezetőink vannak, akik élnek-halnak a mozgalomért. Már évtizedek­ kel ezelőtt elkezdhették ezt a mun­ kát, amelynek persze nagyobb hagyo­ mánya is volt, mégis az ő serény munkájuk eredménye az a sok és jó színvonalú kórus, amely ezen a tava­ szon bizonyított az Éneklő ifjúság rendezvényein. Külön kell szólni a szimfonikus ze­ nekarról, amelynek esetében némileg fordított a helyzet. A megye területén az ifjúsági bérletek hangversenyein rendszeresen jelen vannak; az általuk közvetített zene ifjúságnevelő funk­ ciójáról már többször olvashattunk. Egy városi szimfonikus zenekarnak viszont egy évadot nem szabadna évi egyetlen (!) felnőtt koncerttel zárni. Tartanának az üres háztól? És ha a zenekar oldaláról csak a műsorválasz­ táson múlik a siker? (Mert a közön­ séget se felejtsük ki!) Már volt olyan év, amikor könnyebb műsorral próbál­ kozott a rendezőség, volt is telt ház, volt siker - szintén egyetlen alkalom­ mal. Pedig az olyan opera-, operettest, mint amilyen pár éve elhangzott Öt­ vös Csilla, K ukely Júlia, Gulyás D é­ nes, a Magyar Állami Operaház fia­ tal művészei közreműködésével min­ den nagyobb településünk szervezett (!) közönségének tetszene. Tehát nem egészen a műsorpoliti­ kával van baj, a zenekar szívesen ját­ szik operettet is, Beethoven-szimfóniát is, ha van hol és van kinek! Az az érzésem, hogy a megyének sokkal több mozgósítható kulturális értéke van, mint amennyi pillanatnyilag bekerül közművelődésünk vérkeringésébe. Újabb példa: hat évvel ezelőtt senki nem hitte el Nagybátonyban, hogy egy induló kamarazenekar koncertjén telt ház lesz. Az volt (és gyakran van azóta is): mondhatni, már törzsközön­ séggel. Salgótarjánt is meg lehetne mozgatni. Persze ez nagy munka, és nem is megy máról holnapra. De ad­ dig amíg a szimfonikus zenekar fog­ lalkoztatottsága nem oldódik meg, nem lehet szó szakmai to­ vábblépésről. Sem a zenekar kategó­ riáját, sem dotálását illetően, mert ez is a foglalkoztatottság függvénye. Bű­ vös körnek látszik, pedig ki lehet törni belőle. Van még egy része zenepedagógu­ sainknak, akik még kevésbé bizonyít­ hatnak, mint a szimfonikus zenekar tagjai. Ők az immár zenekari lét­ számnak csaknem megfelelő számú képzett fúvószenészek. Azokon a mi­ 55 �nősítő fesztiválokon, ahol kisegítették például a Bányász Fúvószenekart, a zsűri csodálkozva kérdezte, hogy mi­ ért nem kérték a koncertzenekari cí­ met, ugyanis a követelményeknek pá­ lyázat nélkül megfelelt a zenekar. Csakhogy arról nem tudtak, hogy a diplomás zenészeket (nem tudom, miért) nem fizetik meg a zenekarok, ezért állandó tagságot nem vállalnak megyei együttesnél, hiszen ebben szak­ mailag nem látnak perspektívát. Ezt a gondot egy városi fúvószenekar old­ hatná meg, melynek létszáma öt perc gondolkodási idő alatt - koncertzene­ kari szinten - összeállítható. Még mielőtt leszögeznénk, hogy mindez anyagi fedezet kérdése, jó lenne azt is hozzávetni, hogy milyen hátrányok­ kal jár - anyagi és művészetpolitikai szempontból egyaránt - , ha értékeinket nem hasznosítjuk. A művészet áru 56 vagy nem áru voltáról folyó vitáink közepette se feledjük el, hogy pénzben aligha mérhető eredményeket hoz­ hatnak. Tudom, hogy amit leírtam nagy­ részt kiforratlan ötletek halmaza. Rá­ adásul azzal is tisztában vagyok, hogy ez mind a zenész szemüvegén keresz­ tül néz ki így. Hogy mégis a nyilvá­ nosság elé bocsátom, annak az az oka, hogy zenésztársaim nagy része is hasonlóan gondolkodik ezekről a kérdésekről, mert szeretnének többet és jobban dolgozni. Kizárólag ez ve­ zette toliamat. Sok szakmáját szere­ tő és érte tenni akaró emberről van szó, akik „próféták” szeretnének len­ ni szűkebb pátriájukban. Őszintén re­ mélem és kívánom, hogy megfelelő irányítással lehetnek majd. B E C Z E L A JO S N É �SZ E P E SI JÓ Z S E F „ECSETTEL ÉS IRÓNNAL” Balázs János méltán európai hírű salgótarjáni festő, az első jelentős magyarországi cigány festőművész; a közfelfogás mégis alig tud róla ennél többet. Mű­ vészetének csúcsai felől ítélik meg az embert is. Az igazi emberművész Balázs Jánost ezért csak kevesen ismerik. Érkezését a művészet világába ugyan egyes sajtóorgánumok lelkes ovációi mellett szenzációkeltő publikációk egész sora üdvözölte (a televízió portréfilmet is készített róla), száraz életrajzi adatain, önéletírásán és csípős megnyilatkozásain kívül azonban aligha tudnak többetróla tisztelői. Köztudottan magányos és nyomorúságos életének nagyobbik ré­ szét szerénység, igénytelenség, puritán bölcsesség és tisztesség jellemezte - ezt korai, naiv művei tükrözik leginkább. Ám Balázs János tehetsége által nem csak úgynevezett naiv képzőművészeti alkotások születtek. Jóval korábban, mielőtt szárnyra kapta a hír, Balázs már író, költő és böl­ cselő volt. Harminc-egynéhány évvel ezelőtt költött poémái és helytörténeti írá­ sai legalábbis erre engednek következtetni. De nincs szükség következtetésekre sem, a hetvenes évek elején saját költségén kiadott Füstölgések című verses­ kötete végén ő maga vallja a következőket: „Gondolataim döcögő édes gyer­ mekei festményeimnek. Ez vagyok. Azért vagyok ilyen, mert mélyről nézem az embereket és a világot, miután mindenki felfelé igyekszik. S ahogy egyre jobban eltávolodnak tőlem, úgy torzulnak el karjaik, lábuk, mozdulatuk. Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül.” Ez így igaz. Balázs János sohasem volt naiv festő. Az igazság az, hogy ez a különös öregember sokkal előbb volt irodalmár (lírikus), mint képzőművész bár ilyen formában kifejezésre jutott mondanivalói csak csekély mértékben is­ meretesek - , s páratlanul dús és bizarr költői fantáziáját később születő, jól ismert, sajátos festményei is örökölték. Magas fokú intelligenciája tehát - fest­ ményeiből éppúgy kitűnik, mint írásaiból - úgy vélem, iskolázatlansága elle­ nére is vitathatatlan. De nem akarok a nagyon is tanulmányízű okfejtések művelője lenni. Ne­ kem Balázs Jánost, mint embert barátként, személyesen volt szerencsém ismer­ ni, csaknem fél életén keresztül. Gyermekkorom számos emléke fűződik sze­ mélyéhez. A régi Pécskő utcai cigánydombon haldázásból, szedrezésből, csipkézésből, cipő-, hegedűjavításból élő Balázs Jánost éppúgy alkalmam volt is­ merni, mint a hetvenes évek elején felfedezett, új sorsába beletörődni sehogyan sem bíró különös, bölcs, bogaras agg gyereket. A régi öreg cigányok által ró­ la költött legendák akkor már csendben foszladoztak. Mind nagyobb erkölcsi és anyagi elismerésével egyidőben azonban, egyre ritkábbak lettek találkozá­ saink. Új barátok, új ismerősök, új gondoskodók nyüzsgő processzusáradata tette járhatatlanná a viskójához vezető utat. Tomi (Szabó Tamás, aki ígéretes tehetségű szobrász lett azóta), és Balázs János önéletrajzban futólag, kereszt­ nevén megemlített Botos Zoli - aki a nyomorúság éveiben vásznak, ecsetek, 57 �festékek, s más rajzeszközök mellett adományok egész tömkelegével segítette rendszeresen valamint jómagam, mitagadás, abban az időben már alaposan lemaradtunk a zsörtölődő öreg remete kegyeiért való versengésben. Csodála­ tom a nagy öreg iránt ekkor ingott meg először, s a szemrehányással bizony máig is adósa vagyok magamnak. Mert sokkal jobban becsültem mindig őt an­ nál, hogy felmenthetném magam akkori vétkem alól. Persze, e sorok olvasói között, tudom, lesznek majd jópáran, akik elítél­ nek emiatt. Számukra megismétlem: nekem személyesen, barátként volt alkal­ mam ismerni Balázs Jánost, az őszinteséggel tehát úgy vélem, elsősorban neki, mint barátomnak tartozom. Annál is inkább, mivel tapasztalatom szerint ő ma­ ga tűrte el legkevésbé a személye köré mesterségesen tákolt mítoszkorlátokat. Egyedül élt, módja volt rá, hogy megismerhesse önmagát. Félt a sikertől, mert sejtette benne sorsa tragikumát. A hírnév elleni küzdelemben azonban ment­ hetetlenül alul maradt. A sejtett, de sohasem tapasztalt életélmények nagysze­ rűségét hatvanhat éves korára ismerte meg. Ez újjászületését s egyszersmind vesztét is jelentette. Az emlékezet síremlékén azóta ez a felirat á ll: itt nyug­ szik a hetvenkét éves korában elhunyt Balázs János festőművész: élt öt és fél esztendőt. K i is volt tulajdonképpen Balázs János? Balázs János 1905. november 27-én Alsókubinban született. „Abban az időben Alsókubinban éltek a szüleim. Ez a szlovák városka Sal­ gótarjántól elég távol estik. Nem sok évet éltem le itten, mert az apám hir­ telen, harmincnyolc éves korában elhunyt, és így az anyám velem és még há­ rom testvéremmel visszaköltözött szülővárosába, Salgótarjánba. Mink négyen testvérek: mint árvák, itt részesültünk némi támogatásban, pártfogoltságban. mert családunk összes rokonai itt éltek. Nagy keserűségemre beírattak iskolá­ ba. Súlyos tehernek éreztem én az iskolába való járást. Nehezen két osztályt kijártam, amikor (idézve a régies mondást): kitört az első világháború.” Balázs János (nagy örömére) nem járhatott többé iskolába. Élte a cigány­ ság, számára megszokott, kilátástalannak tűnő, nyomorúságos életét. Azazhogy, élte volna. Gyenge jelleme, túl érzékeny volta ugyanis sehogyan sem bírta el­ viselni a valahová tartozás kötelezettségét. „Ezzel még párosult - vallja a mai napig is érthetetlennek tűnő, valami szellemi rendetlenség, túl finom szenzibilis idegjáték, erős erkölcsi tudat.” Nem csoda hát, ha a társadalom­ mal szembeni évszázados anyagi-erkölcsi hátrányát máig megsínylő közösség (saját fajtája) már akkor kirekesztette sorai közül. Akarata ellenére is előfu­ tára lett tehát annak a mai modern cigányértelmiségi típusnak, aki bár szakí­ tott hagyományos életformájával, az őt megillető egzisztenciát még nem sike­ rült kicsikarnia a társadalomból. 1968 június, nyár eleje. Az öreg gombázni jár, hazahordja, süti, főzi, szárít­ ja, s el is adja, ha sok van belőle. Az árán cigarettát, kenyeret, petróleumot és tejet vásároltat a szomszédasszonyokkal. Így él tökéletes, magányban, elszi­ getelten a világtól és az emberektől; és a világot, amelyben él, szereti. A vi­ lág azonban nem kedveli őt. Körülményei rabjaként, ellentmondások közé fa­ lazva vállalja, s tűri tengődve sorsát. Mi mást tehetne? Szeret élni, de nincs hozzá tehetsége. Egy kora délutáni órán azonban különös dolog történik. Zoli festékekkel, rajzlapokkal, ecsettel, ceruzával, radírgumival lepi meg János bácsit. „Fiata­ labb korában szeretett rajzolni, festegetni: hátha menni fog most is!” „Nézegettem egy ideig, aztán félretettem. Gondoltam: minek ez már énnékem? Később még aznap: elővettem a csomagot, kivettem egy rajzlapot, ce- 58 �ruzát és törlőgumit. Kimentem az udvarra, széjjelnéztem a szomszédos házak térségében, leültem a földkupacra, belekezdtem negyven év múltán az első raj­ zolásba.” Negyven év telt el ugyanis azóta, hogy Balázs Jánosnak az első világháború kitörése miatt ki kellett maradnia az iskolából. Ezt követően azonban „tíz éven felül már olyan sajátos szeszélyeim voltak, hogy amerre jártam (mindig egyedül), a széjjeldobált újságlapokat, széttépett könyvek, füzetek maradvá­ nyait, leginkább képeslapokat, mind összeszedtem és örömmel vittem haza: úgy csináltam, észre senki ne vegye. Feszült kíváncsisággal, izgalommal kutat­ tam az értéktelen papírhalmaz között. Minden nyomtatott írást elolvastam, minden képet, ábrát csodálva bámultam, amelyiket legszebbnek találtam: ösz­ tönömtől hajtva elkezdtem ceruzával tiszta lapra lemásolni. Ezután én már csak olvastam, rajzoltam: annyira, hogy bizonyos idő múlva magyar nemze­ tünk majd minden szellemóriásának, művészének, költőjének, írójának arcképe le volt másolva életnagyságban, kisebb képekről. Szobánknak fala körben fel volt aggatva ezen nagy emberek portréjával. Példának felsorolom a híres, nagy magyar neveket: Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc; az írók és költők közül: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Petőfi Sándor, Arany János, Vörösmarty Mihály; no végül a művészek következnek: Munká­ csy Mihály, Benczúr Gyula, Barabás Miklós, Fadrusz János stb., stb. a na­ gyok közül. Néhány nagy nevet ki is hagytam. Ha jól hiszem, nem is baj ez. Bóna-Kovács Károly, városunknak azon időben való szobrász- és festőművé­ sze, amikor hírét vette a dolognak, otthonomban személyesen felkeresett, és amikor meglátta szobánknak falain a ceruzával készített portrékat, amelyek híres elődeink arc- és mellalakját mutatták, egytől egyig mindre ráismert. Mély megilletődésében nekem gratulálni nem tudott. És én enyhén mosolyogtam.” Ez a „rövidke élmény” azonban hamar feledésbe merült, s Balázs János­ nak rövidesen abba kellett hagynia kedves foglalatosságait, mert anyja és csa­ ládtagjai nem nézték jó szemmel ezt a mihaszna időtöltést. „A veled egykorú gyerekek mindnyájan mesterséget tanultak, dolgoznak, pénzt keresnek a családjuknak, te mit csinálsz? Az erdőket, a hegyeket járod, itthon irkálsz-firkálsz: mi lesz belőled? Ha a családunk leveszi rólad a kezét, ki leszel taszítva a világba: csúfosan éhen pusztulsz!” - zsörtölődtek gyakran a hozzátartozói. „Nagyon megsértődtem, keserű haragomban lehúztam a falakról a rajzokat, összetéptem őket és belegyűrtem a tűzbe.” Ezt követően már csak az erdőket és hegyeket járta. Nyár elején gombázni, nyár végén szedret szedni, vadkörtézni, krumplit bengészni járt. Télen pedig a Somlyó-szénbányatelep palahányóján hulladékszenet szedett. Sok hosszú éven keresztül ebből a munkából élt és tartotta el családját. Akár a legtöbb cigány annak idején, aki - mint mondta - „folyton teher alatt görnyedező haldázó, a neve: senki tróger” . A második világháború után Salgótarjánban is megváltozott az élet. Társa­ dalmunk minden rétege számára száznyolcvan fokos fordulatot jelentett a felszabadulás. Csak a cigányság élete maradt az ősi, természetében és eszközei­ ben egyaránt. S velük együtt természetesen Balázs Jánosé is. A hatvanas évek elejétől kezdtük őt látogatni rendszeresen. Zolival együtt jártam iskolába, Tomit ő mutatta be nekem. T izennégy-tizenhat éves srácok voltunk, s tehetségünk gyenge szárnyait bontogattuk. Ők ketten festők, én köl­ tő akartam lenni. Eleinte csak beszélgettünk. Vagyis: hallgattuk János bácsit, aki sokat és szívesen mesélt nekünk. A szomszédai nagyon csodálkoztak ezen, 59 �mivel az öreget mogorva, rosszindulatú remetének ismerte a környék. Azaz­ hogy nem ismerte senki. Ezekkel kapcsolatban, gyakran a véleményét is kifej­ tette nekünk. „Higgyétek meg nekem, semmirekellő, mihaszna fajta a cigány. Nem értenek ezek egyébhez, mint az asszonyveréshez és a gverekcsináláshoz. No meg az evés-ivás művészetéhez. Semmirekellő, mihaszna fajta, mondom." S mivel ez volt a legtöbb cigányról a véleménye, legtöbbjükkel természete­ sen nem is állt szóba. Meggyőződésem - bármilyen furcsán hangzik is - , hogy nyiladozó értelmemet ezek az eszmefuttatások kezdték először bontogatni. Mert igaz, hogy tőle hallottam Nietzscheről először, s ő mesélt először nekem számtalan, számomra akkor még ismeretlen íróról, költőről, festőről, államfér­ firól - tiszteltem, szerettem, csodáltam is ezért - , a cigányokkal kapcsolatos eszmefuttatásaival azonban sem akkor, sem később nem tudtam egyetérteni. A kutyából nem lesz szalonna közmondás igazságával érvelt minden józan és humánus ellenvetésre, s ez az eszmetársítás mélységesen naivnak és nevetséges­ nek tűnt mindig nekem. Nem értettem, miért és miként lehetséges, hogy egy, a világot ismerő, a dolgok kerékvágását tisztelő, zseniális elmével és lélekkel megáldott ember, nagy művész, mint János bácsi, mi okból érez utálatot és előítéletet saját fajtájával szemben. Talán az őseitől örökölt évszázados öntu­ datbeli hiányosságot, s a vele karöltve járó kisebbségi érzést próbálta ily mó­ don művészetétől távol tartani? Ez volt mindig a gyanúm, cselekedeteivel bárhogy is tagadta. Mert megesett jó néhányszor jelenlétemben is, hogy a szom­ szédos cigány család némelyik porontya rányitott félpucéran, foltos klottgatyában, mezítláb, sáros bokával, sebes térddel október táján, megállt félénken a csikólábú sparhelt mellett, az ütött-kopott, gyalulatlan nagy láda előtt, és szutykos kis markát, mint perselyt tartotta az öreg elé. Beszélni nem mert, vagy nem tudott, fölösleges is lett volna, hiszen a remete nagyon jól ismerte az alázatos pózba merevedett mozdulatrejtvény megfejtését. A mód, ahogy ültéből felszö­ kött és ráförmedt a szerencsétlen apróságra, legalábbis erre enged következ­ tetni: „Mit gondoltok, mi ez a ház, jótékonysági intézmény, nemzeti bank vagy élelmiszerraktár!? Mi kell megint anyádnak?! Cukor, paprika, só, pet­ róleum?! Nincs, nekem sincs, vegyétek tudomásul!” S miután a hangos szóáradat következtében a gyerek a markát még mindig előrenyújtva, lassan sodródni kezdett háttal a kijárat felé, minden átmenet nél­ kül hirtelen higgadt, hűvös és hitetlenkedő hangon kezdett zsörtölődni: „Most hova mész? Hát nem ide küldött anyád? Mi kéne, ha vóna?” Nem só, nem paprika, nem cukor, az bizonyos, mert ezekre a kérdésekre fe­ jét ingatta a fiú. A szutykos perselybe végül néhány szál gyűrött cigaretta hul­ lott. Az efféle jelenetek után sosem volt hajlandó a cigányság problémáiról be­ szélgetni. Inkább háborús élményeiről mesélt, vagy helytörténeti ismereteit csil­ logtatta. Őtőle hallottam például először, hogy a Salgótarjánnal szomszédos Baglyas nevű község néhány száz évvel ezelőtt eredetileg a jelenlegi Idegér te­ rületén, a Kővár alatt terült el; nevét a vár és a helység Baglocz nevű urától örökölte, s csak a török támadások miatt húzódott át (a ma ismeretes helyé­ re) a hegy túlsó oldalára. A város iparának történetét is nagyon jól ismerte. Ő mesélt először nekem Gróf Andrási Manóról, a Gömör megyei bánya- és vasgyártulajdonosról, aki­ nek kezdeményezésére alakult meg 1869-ben a Salgótarjáni Vasfinomító Tár­ sulat, azért, hogy a Gömör megyei ércekből termelt nyersvasat finomítsa. Sal­ gótarjánban végződött ugyanis a Szent István Társulat Budapestről kiinduló vasútja és Salgótarjánban volt akkor Magyarország egyik legnagyobb szénte- 60 �lepe, amely a vas finomításához szükséges hőenergiát biztosította. Tőle hallot­ tam azt is, hogy a salgótarjáni öblösüveggyárat 1893-ban alapította az Egye­ sült Magyarhoni Üveggyárak RT, mely 1908-ban egy csehországi érdekeltség tulajdonába ment át. A vállalat részvényeit 1925-ben a Salgótarjáni Kőszénbánya RT szerezte meg, melynek tulajdonában a gyár soha nem remélt fellen­ dülésnek indult. Beszélt az ezernyolcszázkilencvenes években eredetileg csavar­ gyárnak épült Keszler-Böhm-Bauer vasöntödéjéről és gépgyáráról, amit 1898ban a Hirsch és Frank cég vett át: a jelenlegi tűzhelygyárról. Elmesélte azt is, hogy Salgótarján és egyes vidékeinek széntelepeit már a XIX. század első felében ismerték, de csak az 1840-es évek óta művelik. Moosbrugger Jeromos, bécsi vállalkozó, a kutató Weber Alajos mérnökkel ugyanis akkor kezdett rendszeres szénbányászathoz Zagyvarónán és Inászó-pusztán a báró Prónay Alberttől húsz évre bérelt birtokon, mely később „M ária” -tárna néven lett ismert. Mesélt továbbá régi tarjáni szállodákról, éttermekről és sorházakról, fürdők­ ről, kaszinókról és társaskörökről, a régi városi Apolló mozgóképszínházról, sportegyesületekről, dalárdákról, zenekarokról, divatáruházakról, pénzintéze­ tekről stb. Csak a régi, akkori cigányok életéről nem akart beszélni soha. Vagy nem is éltek abban az időben cigányok? Az ő számára mindenesetre - nem. Lélekközelbe, úgy vélem - hiába élt közöttük nem került sosem velük. K i­ vételes intelligenciája elkülönítette az ősi közösségtől. Cigány fejjel nem tudott gondolkozni többé, cigány szívvel érezni sem. Cigány sorsát azonban vállalnia és tűrnie kellett. Cigány méltósággal. Hogy minket, fiatal srácokat miért fogadott kegyeibe: egyértelmű és világos. Nyiladozó értelmű, növendék művészek voltunk, művészetének értő tisztelői. „Különös, szeszélyes változata a gondviselésnek az én életem egyszerű me­ netében: amikor gyerek voltam, öreg emberek között tartózkodtam, nem hoz­ zám illő vén emberek voltak a barátaim, most, hogy már hatvanhárom éves öreg-szenvedő vagyok, a fiatal, növendék fiúk járnam hozzám beszélgetni, ba­ rátkozni. Egyik-másik hoz nekem cigarettát, vagy harapnivalót is tesznek le az asztalomra, amikor azt mondom: miért hoztátok? Hát csak hoztuk (mondják ők), hogy legyen, magának úgyis kevés valami jut! Én rávágom: nekem ez a kevés is nagyon elég és kielégítő: kevéssel beérem. Tudjátok-e (mondom to­ vább), hogy a leggazdagabb ember az, aki semmit sem kíván? Így beszélge­ tünk: ők a fiatal emberek és én az öreg remete.” Ebben az időben történt, hogy Zoli hozta a festékeket. Még aznap meg­ csinálta az első színes képet. „Ettől az időponttól számítva nem tudtam nyugodni, folyton rajzoltam, fes­ tettem, amíg a rajzlapokból volt és tartott a festékből.” Zoli megint jött, most temperát hozott. „Nagy lett az öröm, amikor megmutattam a képeket. Tudtam (mondta Zo­ li), aki fiatalon tud valamit, az öreg korára sem felejti el. Együtt örültünk: a fiatal barátaim és én.” Később Zoli művészfestékkel lepte meg. Olajat, ecseteket, vásznakat hozott. „Ezzel a lépéssel megindult elgondolásaimban az érthetetlenségig fokozódó, összevisszaságban csúcsosodó, fantasztikusan összpontosuló, életformákban gomolygó, visszás színezetű, borongós ábrázolás.” Mindez 1968 nyár elején történt. Aztán az öreg megszállottan, hitetlen gyor­ sasággal kezdte festeni merész fantáziájú, különös képeit. Mindennap új, jobb­ nál jobb képpel lepte meg barátait. Ámulva láttuk: csoda történt, s nem akar­ tunk hinni a szemünknek. Fennhangon, hosszan nevetett álmélkodásunkon, de 61 �dicséretünket hallván, akkor még hitetlenkedett. Mindazonáltal, azt hiszem, ez volt életének a legderűsebb korszaka. S nem tévedek bizonyára, ha azt mon­ dom, hogy képein kívül mi, fiatal srácok voltunk talán a legkedvesebbek neki. Mindennap festett (gyakran több képet is) és alig várta, hogy megmutathassa nekünk. Boldog idők voltak, felszabadult, kiegyensúlyozott életet élt az öreg: festett, faragott, írt, mikor mihez volt kedve éppen. Ezekre az időkre így em­ lékszik: „Amiket idáig beszélgettem magamnak írásban, azt most képekben adom a világnak! ( . . . ) Viaskodom egymagamban - önmagammal. Ecsettel, irónnal kezemben, a hatalmas világgal szemben!” 1971 februárjában látogatta meg Balázs Jánost salgótarjáni lakásában F. Mihály Ida művészettörténész. A szűk kunyhóban, a mennyezetig felhalmozva, száznál több festményt talált. „A látott képek sem a parasztfestők, sem az úgy­ nevezett »vasárnapi« festők műveihez nem hasonlítottak. Az eredetiség, az egyéni látásmód mellett a szemlélőt megfogta a képek különös, bizarr világa.” - írja F. Mihály Ida, az Ecsettel és irónnal című Balázs-könyv utószavában. Salgótarjánban, a Magyar Nemzeti Galéria támogatásával még ez év nyarán kiállítást rendeznek neki. A kiállítás szenzációt jelent. Festményeit nem sok­ kal később Budapesten és több vidéki városban is bemutatják, majd Svájc, a Német Demokratikus Köztársaság, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Dánia, Norvé­ gia, Kuba és Belgium következik. Hazai és külföldi műgyűjtők, a Magyar Nemzeti Galéria, valamint Winterthur város Művészeti Múzeuma vásárolt festményeiből, s több újság közölte alkotásainak reprodukcióját. Én ekkor katona voltam. 1972 júniusában, amikor leszereltem, Balázs Jánost, mint ünnepelt festőművészt üdvözölhettem. De ez a Balázs János már nem volt a régi. Ezt azonnal észrevettem. Itallal kínált. Megrökönyödtem. Két éve még nem ismertem embert, aki jobban gyűlölte nála az alkoholt. „Külföldiek hoz­ ták” - mondta kurtán. Nem mentegetődzött. Más volt, mint régen. Magabiz­ tosabb. És sokkal zsörtölődőbb. Mint később megtudtam, régi barátaim egyre ritkábban látogatják. Annál gyakrabban mások. Előkelő idegenekkel „cimbo­ rái” . Gréti, régi gyámolítója magukhoz hívott a látogatas után. - Féltem az öreget - mondta. - Segíthetnél. Olyan, akár egy rossz gyerek. És sorolni kezd­ te az utóbbi idők viharos eseményeit. Elbeszéléséből kiderült mindaz, amit ké­ sőbb magam is keserűen tapasztalhattam. Balázs János nem volt többé az a puritán, bölcsességgel áldott, igénytelen, agg kamasz, akit jó néhány évvel ez­ előtt megismertem. Nagykorú lett, s a nagykorúságával örökölte mindazt az emberi gyarlóságot, amely ellen egész életében küzdött. A sors keserű iró­ niája ez. „A történés egyenes menetének mondásait rongáló oldalazásokat az illeté­ kes kezek kiszorítják, alig marad belőle valam i!” - Nem sejthette, hogy bölcs mondása valaha önmagával kapcsolatban lesz legérvényesebb. Megismerte az életet. A mait. A miénket. A könyörtelent. Megkóstolta és ízlett neki. Nem vé­ letlen, hogy éppen ebben az időben jelennek meg festményein a kincs rejtek­ helyét eláruló kék virágok és kék lángok, valamint - a cigány mitológiában a világegyetem jelképe - , a kígyó, ami egyébként a gonoszságot, sőt a betegsé­ get is jelenti. Magányát már gyakran terhesnek érzi: „Az ember sorsa néhány órányi lét és magány a nagy mindenséghez képest.” Találkozásaink egyre ritkábbak lettek. Beszélgetéseink mind rövidebbek. Nem volt többé ideje rám. Sem a barátaimra. Gréti elbeszéléséből tudom, hogy kora hajnaltól késő éjszakáig hihetetlen energiával dolgozott. Megszállott lett, a nyomorult lét kéken sugárzó fárosza. De a kék láng bűvöletében ott nyüzsögtek a sors kufár rovarjai is. 62 �1973 -ban saját költségén kinyomtatta Füstölgések című verseskötetét. Régi, igazi nagy álma végre valóra vált. S mindezt a festményeinek köszönheti. Ezért az örömbe egy kis üröm is vegyül: „Szellemem sötétségbe borul, lelkemben vé­ szesen háborognak az ellentétek, agyamban őrjöngve cikáznak a gondolatok és közülük kivillan egy ingatag elhatározás: én már aligha veszek ecsetet a ke­ zembe, hogy vázoljam tovább összekuszált szerkezetét az életnek, amelyben sok a gyűlölet, kevés a szeretet, s több a megvetés, mint az egymáshoz való kö­ zeledés.” Ragaszkodott megszokott viskójához, és nem akarta elfogadni a részére fel­ ajánlott lakást. Cigányságát sose hangsúlyozta túlságosan, mégsem akart elkü­ lönülni. 1975-ben azonban erre is könyörtelenül sor került. A régi Pécskő ut­ cai cigánydomb szanálása vészes fordulópont lett életében. Az otthonváltásnak ugyanis az életmódváltozás mindig törvényszerű következménye. S ez hetven­ éves korban már aligha áthidalható. A meghitt otthon szúrágott, málló bútorait nem vihette magával az „új” la­ kásba. Régi viskójától párszáz méterre egy régi, öreg parasztházba költözött. A ház ablakai a cigányhegyre néztek. Itt rendezkedett be új életéhez, melyben mint mondta - „kedve legcsekélyebb” se volt. Mégis írógépet és pianínót vá­ sárolt magának. S ezentúl csak művészvászonra festett. A „nagyon kevéssel be­ érem” régi mondása, a ragadozó csupa üvegbeton modern város silány marta­ léka lett. Művészösztöne, mely hosszú évtizedeken keresztül titkon száműzve szunnyadt tudata alatt, az első adandó alkalommal maga alá gyűrte a prüd melankóliát. Harcképtelenül állt az ártó hajlamok előtt, mik sértett önérzeté­ nek hiú reptiljei voltak. Festményein megjelennek a bőség és a humor variációi. Figurái ruháját hím­ zésekkel és stilizált állatfejekkel díszíti. A kompozíció központjának gyakori motívuma a gazdagon színezett pajzs. A híres emberek mellé szimbólumként a földgömb egy részét is odafesti. Ez önarcképéről sem hiányzik. Értékelni kez­ di önmagát. Festményeit - ismerve értéküket - már nem osztogatja ajándék­ ként. Nem alkuszik, nem kínál, nem kér, nem ajánl. Minden festménynek „tisztes” ára van, ezzel tisztában vannak a vevők. Meglopják mégis. És be­ csapják. Ez idő tájt, egy alkalommal újra nála jártam. Vendége volt; egy férfi, ki kétes körök és körülmények folytán engem elég jól ismert; - s talán ezért érkezésem után néhány pillanattal kissé zavartan távozott. - „Tudod, ki volt ez?” - kérdezte az öreg. - „Nem akárki, hidd meg ne­ kem. Ez egy diplomata-pszichológus.” - És mit akart János bácsitól? - kérdeztem meglepetten. - „Mit akart vóna? Képet. Venni akart egy képet. Dehát, ti mindig zavar­ játok az embert. Nincs a napnak egyetlen órája, hogy ne zörgetne valaki az ajtón.” És sokáig morgolódott még a jó időbeosztással összefüggő kiegyensúlyozott­ ságról, az egészséges életmód e fontos feltételéről. Végül faképnél hagyott s bezárta maga után a szobaajtót. Az ilyen esetek máskor, többször is mégismétlődtek. Hiába könyörögtem, hogy ne higyjen el mindenkinek mindent, s ne bízzon föltétel nélkül mindenkiben, ő a magáét fújta, s a végén mindig összevesztünk. Bizalmatlansága irántam és barátaim iránt, mi tagadás, mély­ séges csalódást okozott nekem. De csalódást keltett más tisztelőiben is. Mind­ azonáltal büszke voltam rá. És büszkék voltak a barátaim is. Sőt mind több és több fiatal büszkélkedett vele. Az ország minden részéről látogatták, aján­ dékokkal kedveskedtek neki. Eljött hozzá Bari Károly cigány költő is (akinek 63 �dedikált könyvét Balázs János nem fogadta el). Később, a betegség hónapjai­ ban, Lakatos Menyhért író rokkantkocsit készíttetett számára. A fiatal cigány értelmiség tehát elfogadta, értékelte és mélységesen tisztelte művészetét. Ő azonban továbbra sem akart csak cigányfestő lenni. Így érvelt: „Ó ti szegény emberek, akiknek a lázas törtetés, a nagyravágyás, meg a hitvány pénzszerzés adja a kenyeret - azt hiszitek, ami hamis a világban, megfogamzik bennem.” S festményein megjelentek a „kékszájú viperák” . A cigányság „ügye” , látszólag továbbra sem érdekelte. „A cigány cigány volt mindig, és az is marad, míg világ a világ” - ismétel­ gette gyakran. Nem értette, hogy a cigányság mért akar másként élni, mint har­ minc évvel ezelőtt. S nem hitte el, hogy másként élhet. Törekvéseiket nagyzási mániának nevezte. Hitetlenkedve csóválta a fejét: „Hidd meg nekem, a cigányt még egy társadalom sem vette emberszámba. Attól, hogy munkát, meg lakást adnak neki, hidd el, még nem lesz ember a cigány.” Hiába mondtam, hogy új időket élünk, s gyors társadalmi átalakuláson me­ gyünk keresztül. Nem értette. És nem is akarta érteni. Mint gyermek a dudlijához, ragaszkodott koncepcióihoz. Őt Shakespeare, Nietzsche, Paganini, Leo­ nardo és Goethe érdekelte. Alkotószenvedélye napról napra nő: „ ...é g e k , gyűjtöm a szép et... meg­ fosztom a világot a csodás és sugárzó látomástól . . . még a szomorúságot is addig formálom, vágom, kalapálom, míg tüzet nem ereszt” . 1976 nyarán mutatkoznak rajta a betegség első tünetei. Szorongás, az isme­ retlentől való félelem fejeződik ki képein. Gréti egyre jobban aggódik érte. Az öreg azonban orvosról hallani sem akar. „Akkor is lehet festeni, mikor az ész tombolva ellenáll, de az ecset már formát keres, a lét mögül előráncigálja a valót.” Nagy feszültségben továbbra is alkot, és mikor hirtelen megbénítja a beteg­ ség, nem akarja elhinni, hogy többé nem ura önmagának. Keserűen bár, de mégis belátja: „Aki érezni és látni tudja, annak részére csodálatos ez a rejté­ lyes, színes küzdelem: egyik oldalon szemben áll egymással a szellemiség nagy­ sága a fizikai óriással, amott az erkölcs megtépázott istene, a minden üdvös­ ségre részt jelentő ördöggel. Győzelem se itt, se ott nem keletkezik: nem ám! mert győzelem nem volt, most sincs, nem is lesz soha! De hogy a művészet re­ mekei ebből keletkeznek, születnek, az megdönthetetlen igazság! Hogy hisz­ nek-e nekem, egyszerű mondásaimnak s a bennük örvénylő zsongásnak, ez ne­ kem vajmi érdekes közömbösség.” Gyötrelmes útkeresésének 1977 márciusában bekövetkezett halála vetett vé­ get. A temetés költségeit - hagyatékáért cserébe - a Salgótarjáni városi Tanács fedezte. 64 �B U D A P E S T I H ÍR L A P B O L T O K C ÍM JE G Y Z É K E , A H O L A PA LÓ C FÖ LD M E G V Á S Á R O L H A T Ó I. V., Váci u. 10. 2. V., Szabadsajtó u. 6. 3 . SU G Á R Üzletközpont, Örs vezér tér 4 . Magyar Jakobinusok tere, Déli-pu. 5 . Szt. István krt. 25. 6. V., Felszabadulás tér 4. (Párizsi udvar) 7 . I., Bem u. 9. 8. József nádor tér 1. 9 . CO RVIN Á ruház 10. Lenin krt. 17. 11 . Hegedüs Gyula u. 43. 12. Baross u. 59. 1 3 . S K Á L A Áruház 14. Petőfi Sándor u. 17. 1 5. Rákosfalva park 3/c (XV.). 16. Hírlapbolt (KHI) V., Bajcsy-Zs. u. 76. 185-604 184-840 843-160/69 314-334 181-401 352-346 185-850 335-551 423-929 491-505 131-286 852-222/28 189-013 116-269 valamint - a megyeszékhelyek ban; hírlapboltjaiban és hírlappavilonjai­ - Nógrád megyében minden postahivatalban és hírlappavi­ lonban. A SZ E R K E S Z T Ő BIZ O T T SÁ G ELN Ö KE: Horváth István A S Z E R K E S Z T Ő BIZ O T T SÁ G T A G JA I: Csik Pál Fancsik János Molnár Pál Németh János Radácsi László Szabó Károly Tamáskovics Nándor Tóth Elemér A S Z E R K E S Z T Ő S É G T A G JA I: Bacskó Piroska (cikk, tanulmány) Kelemen Gábor (riport, szociográfia) Kojnok Nándor (szépirodalom) Praznovszky Mihály (hagyomány) Czinke Ferenc (művészet) Pál József szerkesztő (körkép) Főszerkesztő: Végh Miklós A Nógrád megyei Tanács VB művelődésügyi osztályának lapja. Főszerkesztő: Végh Miklós. Szerkesztőség: 3100 Salgótarján, Arany János út 21. Telefon: 14-386. Kiadja: a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Bálint Tamás igazgató. Terjeszti a magyar posta. Előfizethető bámely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Központi Hírlap Iro­ dánál (KHI, Budapest, V., József nádor tér 1. sz. Postacím: 1900 Budapest). Közvetlenül vagy pos­ tautalványon, valamint átutalással a KHI 215-961 62 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 12 Ft, előfizetési díj fél évre 36, egy évre 72 Ft. Megjelenik kéthavonta. Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg is nem küldünk vissza. ISSN 0555—8867 Index: 25-925 Készült a Nógrád megyei Nyomdaipari Vállalat salgótarjáni telepén, 1000 példányban 5,6 (A/5) ív terjedelemben. F. v .: Kelemen Gábor igazgató. 83.31319 N. S. �Ára: 1 2 ,- Ft � Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Original Format The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data Papír Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - 1983/4. szám Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Végh Miklós Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1983 Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye 1983 Palócföld https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/73389afa3f4632552363588ac712798d.pdf 66362d0e8ab9a692cdb9df43df83cc9f PDF Text Text �Tartalom XVIII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 1. G yöre Imre: Avaron j á r . . . , Végösszeg, Rákészülés egy versre (vers) 5. Tamás Menyhért: Esőrácsok (Regényrészlet Baranyi Ferenc bevezetőjével) 13. Baranyi Ferenc: Végzetes elkötelezettség (Emlékezés Radnóti Miklósra) 16. Czigány György: Az éj filmjeiből, Öt kérdés (vers) 17. Hubay Miklós: Madách születésnapjára 21. Tandori Dezső: Az én költőim (vers) 22. Ardamica Ferenc: Rovarirtás (elbeszélés) ABLAK 29. Szovjet népek költészetéből (Fodor Ákos, Körmendi Lajos, Szöllősi Zoltán, Hideg Antal, Buda Ferenc fordításai) M ÉRLEGEN 34. Kérdések és válaszok, G yöre Imre: Idill és vége (Simor András) 36. Emlékezet és felelősség, Csanády János: Hátamon a történelem (Madár János) 38. A hiány jelvényei, Bari Károly: A némaság könyve (Hunya Márta) 40. A magunk támasztéka, Tamás Menyhért: Vigyázó madár (Pallagi Szabó Ferenc) VALÓ SÁGU N K 42. Kelemen Gábor: Ujj-jelek (riport) 47. Lakáspolitikánkról (Kerékgyártó T. István) 51. Laczkó Pál: Változatok a lakásörömre (szociográfiarészlet) F IG Y E L Ő 54. Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről (Csongrády Béla) 57. Menyhárt László: Iparművészet - társadalom - jövő (tanulmány) A címoldalon az első olasz Radnóti-kötet (1964) címlapja. Borító: Ennio Calabria Fordítók: Gianni Totti és Marinka Dalosm 15. o .: Varga Imre: Radnóti (Salgótarján). A belső oldalakon Földi Péter festőművész, az idei tavaszi tárlat nagydíjasának művei láthatók. (Fotó: Buda László.) �G Y Ö R E IM R E Avaron jár... Avaron jár a holnap, emlékezik a mára, gyökerek közt botolgat, kezét előre tartva, nekimegy egy bokornak, vér-pettyes lesz az arca. Végösszeg . . . a mélységekből jön fel, honnan nem jött még senki, hová nem szállt le senki, s már megnevezhetetlen, akár a nedves falban keringő víz, mely gombát érlel a fal tövében, az alvók homlokától nem messze, s nem kell hozzá egy fél nap csak s egy éjjel: a vízcsepp benn marad a láthatatlan résben, résben és repedésben, s egy másikon hanyatt dől a fal, vele a többi, a tető csak lecsusszan, s a kémény áll meredten, és nyílásán kiszökken a rejtett víz a napra, mocskos szökőkút, rajta táncol a Nap s a Hold is, akár a ping-pong-labda, míg el nem fújja őket a szél a porral együtt, mikor 1 �tegnap, ma, holnap, a felhúzatlan vekker nem csörög, s rézkakas se ugrik a bodzafára, hogy utolsót rikoltson, vagy sikoltson, száll a fejsze, s még röptében lecsapja fejét, vércsepp a csőrén, taraján hangya mászkál, távirányított kémhold filmjén már rögzül mindez, az elő- s utókornak, attól függ, honnan nézzük, nőhetne még az ember, hogy lába földig érjen, kétértelmű szavacskák dögbogár és a fű közt, az egyértelmű tények még fedő alatt főnek, de szaglanak, az orrát befogva száll a varjú, a meztelen csigának nem épül csigaháza, minden szó árulás lett, valami más helyett van, vagy volt, már múltidőben, közelmúlt, régmúlt, mindegy, árulás, persze másként, hogy érdektelen félként nézel a gyenge rügyre, volt rügyek, volt virágok, egyik csokrot az egyik sírról másikra lopják, egy csokor, s mind díszes lesz, attól az egy csokortól, egyhangúan zörögnek a jambusok, a játék karácsonyt vár, a padlás sarkában angyalhaj csüng, mellette angyalszárnyak, s az angyal is, kötélen, oldalra billent fejjel, ki számol el felőle, s kinek, túlélni szép lesz, fagyöngy, sapkára tűzve, csillag-mag minden szemben, beledögleni még szebb. Rákészülés egy versre Kinek és mire jó ez tapadnak falevélre nincs reggel nincsen este ki veszi őket észre szakadatlanul ömlik fűz-levél csónakuk a világ százfelől és a vizet is min úsznak százfelé ömlik visssza az évgyűrűt amint épp parányi vízikagylók megjelenik a törzsön 2 �egyszer és mindörökre por csillámlik a porban lemarhatatlan jelként aranypor vízfenéken hét bő hét szűk esztendő a vadkacsák nem értik esős vagy száraz évek mért érdekes ez meddig a füvek ki se nőttek a gondolat besüpped a virág összezárta olvadt aszfalt cipőjét kelyhét időközönként otthagyja vetkezik csak hányszor hét év ki látta és hasonul az úthoz nem lát valahol itt van szegélykő lesz még pár perc ultrába mártott spongyák ki lábujjára ejti mosogatják az arcot egykor sóhajt na végre egyforma lesz mind végül üres káposztáshordók sütőtök kívül zöld és szagát hordja a szél de belül sárga, ha dér jön példásan nevelt disznók Leptodaktylus rák, de röfögnek benn az ólban mi légcsövünket rágja elpárolog a csepp és más névre hallgat csakhogy sohase ér a földre elég a szép szavakból bár odakészül mindig az okádás a sarkon míg összeáll a felhő valóságosabb sokkal megúszni ezt is azt is egy fejszenyom az ujjon van szó kilátás szombat örökre tanúsítja vasárnap élni is kell hogy volt fa fejsze hozzá nem kell csak megszokásból s hozzá kéz is mi vágta proletárok is hol van az utókornak készült ki akár varjú lenne viasztáblák csöpögnek hogy a kéményről nézze velük a betűk rajzok nyakát tekerve hátra a piacok az árak s előre láthatár kell az árusok húsz ujjal várni akár egy szóra s négy marékkai az erszény szavakkal szíven-verve százkarú Siva osztja beleköpni a porba negyvenkilenc pár karját holnap is sistereg majd a szegénykék közt széjjel közömbös tárgyak közt kik levágott lábak futnak túlélnek minden élőt nem fut utánuk senki a kivételt kivéve 3 �kavicsként vasbetonba világ fa fejsze együtt kevert magot parányi a végső harc a végső reményt Hogy mindig késő nincs reggel nincsen este de sose késő semmi kis csillag szívbe tűzve százfelől folyik ömlik fej láb tenyér és vércsepp s százfelé folyik vissza 4 �„ A lelkekben zajló történelem pontos krónikása Tamás Meny­ hért, eszközei között éppúgy megtaláljuk a népköltészet legeleve­ nebben haló hagyományait, mint a modern formanyelv legéletké­ pesebb vívmányait.” Ezeket a sorokat tíz esztendővel ezelőtt ír­ tam, amikor Tamás Menyhért első verseskötete megjelent. Azóta öt könyve látott napvilágot: három verseskötet és két nagy sikerű regény. A harmadikkal most készült el, a Szépirodalmi Kiadó gondozásában jelenik meg ez is, mint az eddigiek. Tamás Menyhért ahhoz a székely népcsoporthoz tartozik, amely­ nek „földönfutása” Bukovinától Tolna megyéig tartott a második világháború idején. Új regénye ezekből az időkből merítkezik. Laptársunk, a Kortárs, januári számában több fejezetét közölte Tamás Menyhért új müvének. Egy fejezet nekünk is jutott belőle, örömmel adjuk közre. Ez a részlet az 1941. június 17 -ről 18-ra virradó éjszakán játszódik Hadikfalván, nem sokkal azelőtt, hogy a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót. B. F. TA M ÁS M E N Y H É R T ESŐRÁCSOK * 5. Mintha . . . alábbhagyott volna az eső, fehérül a felhők futása, csendesül a tetőzet, a hasadékok sustorgása, nagyobbodik az ablak, világossága araszolva járja végig a deszkafalat, a szalmazizegésű fekhelyeket, az összegyűrt katona­ pokrócokat, a szalmadíszítésű vászonsapkákat, a kioldódzó fejkendőket, az álmatlansággal küzdő szempillákat, az erőtlenedést felejtő mozdulatokat. . . , Balbina elunja világosságváró kuporgását, fölegyenesedik, lekapja a vászon­ sapkát, szembefordul az ablakkal, megrázza a fejét; hosszú, fekete haja világulásba szálazódik (Elég volt a sötétből, az ártó beszédből, a kígyókból, a gyermekijesztőkből, a vasfogú bábákból, a lovakat nyergelő fehér asszonyok­ ból, a halotthívókból, a cserregő kísértetekből, a fekete ördögökből, maga­ magát kísérti meg, aki elhiszi, hét ördög bújt a lelkünkbe, az imádkozás sem s e g ít..., jöjj, világosság, seperd k i...) , Hova cihelődsz, Balbina?, kérdi má­ sodjára is ugyanazzal a kereső hangsúllyal Mózesné, Világosságnézőbe, feleli Balbina a napvárók örömével, Erősné szinte félálomban fogja be Balbina mozdulatát, szertefutó hajóról lánysága úszik a résnyi világosságba: („Ne fuss olyan sebesen, Regina” , „É rj utol” , „É rn élek. . . ” „Milyen legény vagy, te?” , „Tudod, te jól, az egyik szemem hibádzik” , „Tudom, kinn maradt Taljánországban” , „Nem jószántamból hagytam ott” , „Én így is szeretlek” , „Így is?” , „Így is” , „Akkor a fene bánja” , „M eg az erőd” , „Az én erőm-e?” , „Nem is a Piavéba hullott kapitányodé” , „A k k o r. . . ” , „Akkor birkózz le, ha tudsz” , nézett rám a félszemével, úgy nézett, mintha azt kértem volna tőle, hogy 5 �döntse le a mellékoltár Mária-szobrát, én nekiiramodtam a Szucsáva vízinek, csak pendely volt rajtam, azt is nyakamig emelte a víz, ő csak állt, állt a parton, nem tudta, meddig merészkedjen, nem baj, gondoltam, majd megtu­ dod, ha fölébred a folyó, láttomra sietősebb lesz a folyása, úgy is történt, utá­ nam vetette magát, hol elmerült, hol magasba szökött a feje, de jött, s ami­ kor u t o lé r t ..., mint aki prés közé kerül, csak annyit tudtam mondani: „Mos­ tantól erősségedé vagyok . . . ) , a világosságvárás, a szertefutó haj Mózesnét is magával ragadja, várakozása szabadult várakozás: (Tiszta seb ez a gyermek s mégis . . . , leánykasága Salamon szőlőjéből való, akár a szőlő kinyílt virága, haja fonadéka a királyt is magához k ö tn é...), Hova szabadult a szíved, Balbina?, mozdul utána Bíró Erzsi, Nem tudom, Erzsi, csak azt érzem, nem akar bennem maradni, szeretné szabadját járni, megyek is mindjárt ki, úgy, ahogy odahaza, eső után mindig kikívánkoztam a dombra, a fák, a virágok közé, eső után, amikor minden porszemét elveszti a levegő, kékké fényesedik az ég, zöldnél is zöldebbé a fák levele, esőcseppet gyöngyöztet a cickafark, a ka­ kukkfű, sárgásan bókol az árnika, fürtőzik az aranyvirág, telik meg virágzás­ sal Balbina, mint aki gyöngyajakra, pipitérre, jázminra, vadrózsára lel, magá­ ba feledkezőn mosolyog, csakhogy még esik, se livádás, se rét, a fa halott fa; barakkdeszka állítja meg Balbina könnyülését, Erősné pillantása akárcsak Mózesnéé, együttérző pillantás, Balbina a hirtelen ébredés riadalmával fordítja fejét Erősnére, szomorú szem, kendő mögé rejtőző homlok, fölötte deszka, ba­ rakkdeszka, átázott deszka, az imént még héricset kereső keze elakad a leve­ gőben, Az állomás megébredt-e már, könyököl fel Sebestyén Lajosné, Éled, ketten is serénykednek a mozdonyon, nyújtogatja a nyakát Balbina, Már attól féltem, hogy reggelre ez is továbbáll, mondja Sebestyénné, hangját suttogóra fogja, így is megrándul a pókapárna, a rugdalózás gügyögő sírásban folytató­ dik, Sebestyénné karjára veszi az alig egyesztendős fiúcskát, arcát arcához érinti (Csittass, csittass, kicsikém, kicsi fiam, Márton, míg kezem van, oltal­ mazlak, míg erő van a karomban, mindentől megvédelek, nemcsak az Isten parancsolatjából, hanem még inkább az enyémből, szentüljön le a napom, ha még egyszer elengedem a kezecskédet, nem is tudom, hol volt az eszem, hol volt akkor az eszünk, amikor beleegyeztünk, hogy keresztapád magával vi­ gyen, nem is tudom, hol volt, nem is a közeibe, Bukarestbe vitt volna, először egy héten egyszer jött, a zsebe tele volt pénzzel, ajándékkal, nem fértél a pókapárnába, annyi lejt dugdosott bele, tellett neki, gyermektelen volt, étter­ mes kocsijaival tengernyit keresett, „Hogy jutottunk az úr eszébe?” , „A pap küldött ide” , „Éppen ebbe a szegénységbe?” , „Éppen, mert utoljára, itt volt gyermekáldás” , „Jó l tudja az úr, de hát az úr nem magyar” , „S ha román va­ gyok?” , „Hallom a szavából. . „Tehát nincs ellenére . . . ” , „,Az esperes úr?” , „Mondtam, ő küldött ide” , „ . . . Az uram csak holnap jön haza, egyedül, ugye. . . ” , „Holnap megint eljövök” , jött is, de már feleségestől, úgy járták körül a bölcsőcskédet, mintha Isten adománya lettél voln a. . . , „Hallod-e, L a­ jos, hogy mivel keresett meg ma egy román úr?” , „Ugyan bizony, mivel?” , „Hogy örömest lenne a keresztkománk” , „Nekünk?” , „Nekünk, nekünk” , „S te mit mondtál neki?” , „Mit mondtam volna, várjon meg téged, holnap érke­ zel haza a deszkagyárból” , „Most mit tegyünk?” , „Tőlem kérded?” , „Kitől kérdjem, te vagy a gyermek anyja” , „É s te, te kije vagy?” , „K ije, kije lennék, az apja, mint a tö b b in e k ..., mit mondtál? ne rekeszd ki az eszemet, Emer, azt mondod, hogy szemet vetett rá a román?, még mielőtt jobban megnéztem volna, szemet vetett rá?” , „Csak a keresztvíz alá akarja tartani” , „Urat for­ máz, vagy embert?” nevette beleegyezését, nevetett, a nevetés felét nekem 6 �szánta, a másikat neked, kicsi Márton, egyszer csak látom se az enyémből nem marad, se a tiédből, mint aki rosszat sejt, nem tudott egy helyben marad­ ni . . . ) , Mit csinálsz, Emer?, halálra szorítod azt a gyermeket, érinti meg a karját Mózesné, Sebestyénnéhez nem jut el a figyelmeztetés, keze kapkodóvá válik, vastag kendőjével átköti a pókapárnát. (Így ne, meg ne fázz, nehogy úgy járj, mint Boldizsárka, míg erő van a karomban, megvédelek..........Meg­ jött a keresztkománk, Lajos” , „Meg-e?” , „Nézz csak az ajtóra” , „Meg, ha ez a kalap őt takarja” , fogott megint kacagásba, a kalap beljebb került, Lajos ki­ húzta az asztal alá tolt széket, hellyel kínálta, majd hosszú köhécseléssel ő is le­ ült, a köhécselésnél is hosszabban méregették egymást, „N o, együtt megyünk-e a templomba, Sebestyén bácsi?” , „Együtt, ha egy sorba fér velünk” , toldották a szót, a végén már olyanformán, mintha régtől ismernék egymást, a szó mellé pálinka is került, Mártonka fejére keresztvíz, Mártont, a keresztkoma tisztele­ tére, Nicolaera hallgatott, megtoldottuk Miklóssal, ünnepeltünk téged, a ke­ resztapádat, a keresztanyádat, ünnepeltük a komaságot, felejtettük a kezdeti izgalmakat, hogy komaságba keveredtünk, felejtettük, de más nem, a szom­ szédok erőst merkeltek ránk, szavuk megtelt nehezteléssel, Fazekas Bori fújta a leghangosabban: „Éppen most, negyven nyarán kellett komaságba essetek, most, amikor a legjobban nyuvaszgatnak?” , „E z nem olyan román” , „Mind egyformák” , „M i egyformák vagyunk-e?” , „Védjed, védjed” , „H a gamat em­ ber lenne, nem védeném” , „Bújj a seggelikába” , mondta, mondta, megállás nélkül, mondta ő, mondták a többiek, mert az ilyesminek hamar híre megy...), Emer megzavarodott, áll meg Sebestyénnén Mózes Mári tekintete, a barakk elcsendesül, csend, halk ajtónyöszörgés, gyengéd, óvó pillantások, Sebestyénné teljesen elmerül Mártonka féltésében. (Először egy héten egyszer jött, aztán kétszer, a legvégén minden másnap, azzal se törődött, hogy az uram oda van dolgozni, „Erre jártam, gondoltam, benézek . . ",s mivel egyre sűrűbben gon­ dolta, attól féltem, hogy hírbe hoznak vele, az irigy szájnak elég a legkisebb fuvallat, végigfújja vele az utcát, az egész falut, félve a tudtára adtam, de ő csak legyintett, s tovább lesett téged, pókapárnástól megemelt, beszélt hozzád, az egyik szava román volt, a másik magyar, nem tudott betelni veled, ott kék­ lettél a selyem pókapárnában a magasban, a párna pántlikája úgy verdesett, ahogy a madár megindul, felemelkedik, minden emelkedésedre a szívem is felröppent, az örömtől, hogy jutott volna eszembe, gondolatban már meszszebb jár, „ Úgy megszerettem, mintha édes gyermekem lenne” , „Én meg úgy szeretem, mint az édes gyermekemet” , „Mint a többit?” , „Mint a többit” , „Lajos komám is így érez?” , „Talán még erősebben” , kezdett puhatolózni ná­ lam, majd apádnál egész októberig, s akkor az egyik vasárnap, előhozakodott a kívánsággal. . . , azt hittem helyet cserélek a gerendára akasztott lámpás­ s a l. . . , attól a minutától apád se lelte a helyét, nekem kicsordult a könnyem, ő is gyöngének mutatkozott, Nicolae sietősen mondta a magáét, hogy hát mi­ képpen gondolja, csak nevelésre vinne el, sűrűn visszahozna, náluk épségesebben tudnál nevelődni, orvos vigyázna minden lélegzésedre, tanulttá finomít, meg, hogy nekünk is könnyebb lenne, elég küzdésnek a többi gyermek, az öt nagyobb. .. hallgattam, sírtam, apád hallgatott, megberetvált arca árnyékot vetett, vártam, hogy tagadólag mozduljon a feje, de nem mozdult, haragot se gyűjtött, nagy sokára csak annyit mondott: „Most semmiképpen” , a következő vasárnap: „M eg kell beszélni” , október végén: „Majd legközelebb” , novem­ ber első vasárnapján, „Jövő vasárnap...” ), Emer, ha, szólítja meg Erősné, Se­ bestyénné Regina arcába néz, szemén látszik, gondolatban továbbra is távol marad, Boldizsárka nyöszörgését se veszi észre: („Odaadtad neki a gyerme­ 7 �ket, Lajos?” , „Hogy adtam volna?” , „Hát nem azt mondtad: jövő vasárnap” , „Azt mondtam” , „Akkor mégiscsak odaadtad” , „Odaadtam, s mégse adtam” , „N e rekeszd ki az eszemet, Lajos” , „Nem te mesélted a szegény ember esetét a halállal?” , „Mi köze annak a mesének Mártonkához?” , „Az, hogy addig mondogatom neki a majdot, meg a holnapot, m í g ...” ténylegesen addig mon­ dogatta, de a halogatáshoz a halál is kellett, a novemberi földrengés kereszt­ apádat maga alá temette . . . apádat azóta is öli szomorúság, elég, ha csak .. .), Ne jussak ki ebből a veremből, ha Emert nem érte utol a bomlás, vizslatja tovább Mózes Mári, a barakk megtelik vizslatással, csend, fullasztó csend, E rősné szúrósan néz, Csiki Antalné megrendülten pillog, Szőcs Bálintné eny­ he kárörvendéssel fészkelődik, Győrfi Balbina riadtan kuporodik vissza a szal­ mára, Forrai Brigitta a vászonsapkával vesződik, Bíró Erzsi félve lélegzik, Sebestyénné szájmozgása apró rezdülésekbe csitul, karja még mindig nem la­ zít a pókapárna szorításán, Gü . . . g ö .. . g ü .. . gö, nyöszörgi Mártonka, a fö­ léje hajoló száj elveszett mondatát keresi. (Édes Istenem! Te, aki bőkezű vol­ tál áldásban, szívem mélyéből könyörgök Hozzád, könyörgök Mártonkáért, gyermekeimért, áldd meg őket és töltsd el őket mindenható kegyelmeddel, vi­ lágosítsd meg értelmüket, hogy parancsod szerint az erény útjait járják, s ne­ kem is juttass kegyelmedből, hogy ezentúl odaadóbban nevelhessem őket és jó példával járhassak előttük. . . ) , K i elől dugdosod a gyermeket, Emer?, a román keresztkoma elől?, kérdi még mindig kárörvendéssel Szőcs Bálintné, Se­ bestyénné ajkába harap, Törődj a magad dolgával, Bori!, mondja hirtelen ha­ raggal, csend, cihelődő mozgás, csend, A magamé nem kíván törődést, nevet Szőcsné Sebestyénné arcába, Nem, mert törődik vele más, veti közbe Mózesné, K i nem törődik?, vékonyul el Szőcsné hangja, Eredj te, sápadék, próbálja elnémítani Erősné a lármába emelkedő asszonyt, csend, kihevült arcok, csend, Szőcsné merkelő pillantásokba fogja az egész barakkot, láthatóan forgat va­ lamit a fejében, Essél nekem, Mári, te is, Regina, tegnap még tele voltatok alázattal, ha kérem, egy tál faszujkáért a kezemet is megcsókoljátok . . . , Csó­ kolta volna az a féleszű urad, vágja közbe Erősné, csend, pisszenést se hallató csend, majd fölmorajlik a barakkmély, Sebestyénné elgyötört arccal hallgatja a pártfogó nemtetszést, bánkódását az sem enyhíti, hogy mindenki az ő párt­ ján áll. (Bori, Bori, mivé lettél, gyermeklányságodban, lányságodban meny­ nyire más voltál, sose gondoltam rólad, hogy idáig változik a természeted, bár­ milyen játékot játszottunk, szívestől benne voltál, még akkor is, ha a tapasz­ taltabbak jóhiszeműségedre játszottak, „Álljunk kenyérre” , kezdték veled a csomagbontást, s te úgy bontottad ki a tarisznyát, mintha az övékét is te hoz­ tad volna magaddal, „Együk meg a tiédet” , született meg az előre kitervelt javallat, s te abban a helyben oldogattad a kistakargatót, „Itt van, egyétek” , kínáltad körbe a vajas kenyeret, ötig se jutottál az osztásban, morzsányi se maradt belőle, örültél, hogy adhattál, annyira örültél, éhségedről is megfeled­ keztél, szívességedet senki sem felejtette el, már az első farsangodon kérőd volt, anyád nem adott, a másodikon apád tiltotta el a neked tetszőt, a har­ madiknál te kértél haladékot, a negyedikre már jegyesként érkeztél, apád s anyád akarata szerint, a másod-unokatestvér jegyeseként, hogy együtt marad­ jon a vagyon. . . , ettől keseredtél meg, vagy mástól, ki tudja, annyi szent, lelket cseréltél. . . mind így jár, aki nem a farsangon kel el, állhatnék én is a mondás sodrába, de nem állok, mert nekem se a farsang kerített párt, L a­ jost a nagyon egyedülvaló ember kétségbeesésével a háború hozta utamba, harc, fogság s megint harc után kereste a páros boldogulást, ahogy ismerlek, te is kerested, társulásotokban te látszol a kardnak, csakhogy kardoskodásod 8 �egyre csorbultabban suhog, arra se marad erőm, hogy megállítsam. . . , az uradnak is látni kellett volna, hogy a fejedbe ültetik s nem a szívedbe, szol­ gálónak kerül melléd, akárcsak a többi szolga, s ha már a parancs megfordí­ totta szerepét, szeretet híján ne is várjon mást, csak amit megérdemel, paran­ csolatot. ..), csend, ajtónyöszörgés, csend, az ablak tovább mélyíti világossá­ gát, a lassú derengéstől színt kap a barakkfal, a szalma, a szürke ruházat, Se­ bestyénné gyűrött kendője, arca, Mártonka kék pókapárnája, Szőcsné rápillant, a pókapárna kéksége lemossa homlokáról a haragosult foltokat, elakasztja ful­ lánkosságát, a derengés szemlátomást erősödik, a feszülés perceit is kikezdi, Sebestyénnét meglepi a gyors változás, úgy érzi: Borival megint kenyérre álló játszótársak, Tudod-e, Bori, mi jutott eszembe?, fogja el az emlékezés, Tu­ dom, feleli, Szőcsné ellágyult hangon, Sebestyénnének ismerős ez az ellágyulás, mégis meglepi, elszokott tőle, azt is tudja, hogy minutányi rezdület benne, szeme hamarost fagyos lesz, ellenséges érzület torzítja el az arcát. (Bori, Bori, rajtad már az Isten se tudna segíteni, szállj magadba egy kicsit, lásd be, hogy igaztalan haraguvásod, mi lenne, ha mindenki örökös haraguvásban élne, még több vért látna a világ, Lajos parancsolata szerint hátat kellene fordítsak ne­ ked, neked s mindenkinek, aki szüntelen csak a maga dolgával hozakodik elő, a saját vétkében akarja megfereszteni a másikát, nélküled is elég bajunk van, lásd be, hogy a te gondodnál nagyobb is van, a nagy gond mellett még nagyobb, közte a mi gondunk, a sehova érkezőké, akármiképpen nézzük, kilököttségből is kilökött nép vagyunk . . . ) , Ha már megvirradt, ne hagyjuk köszöntés nélkül a napot, mondja csendűzésül Mózesné, Balbina, most rajtad a sor, biztatja Balbinát Erősné, Balbina elgondolkozik, ablakra emeli a fejét: D e szeretnék tölgyfa lenni erdőben, Ha valaki tüzet tenne belőlem, Mert a tölgyfa kék láng­ gal ég, füst nélkül, Az én szívem soha nincs bánat nélkül, ejti le a dallam vé­ gét, lélegzetnyi szünetet tart: Volt énnékem édesanyám, de már nincs, Mert elvitte a tavaszi nagy árvíz, Három éve, mióta mind halászom, Könnyeimtől még a vizet se látom, Kihalásztam édesanyám kendőjét, zöld selyemmel rá­ varrattam a nevét, Közepébe búbánatot varrattam, Édesanyám, jaj, de árván maradtam!, énekli hunyt szemmel Balbina, Sebestyénné egész testében meg­ rázkódik, közelről szólt az ének, fonás, orsópörgetés közben gyakran élesztgette a kék lángú tölgyet. (De szeretnék tölgyfa lenni erdőben, Hogy a rózsám tü­ zet tenne belőlem, Mert a tölgyfa kék lánggal ég, füst nélkül, Az én szívem so­ ha nincs bánat nélkül.. . énekeltem lelkületem szerint, nincs szebb, mint bele­ felejtkezni az éneklésbe, ha boldogság ér, azért ha csalatkozás, azért, a távollevést közelíti, az egyedülvalót párosítja, a gyermekdajkaságot zsendülésbe emeli, mivel dajkaságban volt a legtöbb részem, kezdtem s végeztem a dalt, akkor is, ha szomorúság ölt, akkor is, ha Lajos távollevését kívántam közel, különösen, amikor takaratlan volt az ég, a csillagok ablakomig ereszkedtek, testem parázslásukkal parázslott, vérem áramlóbbá v á lt . . . , „Mikor hagyod ott a deszkagyárat, Lajos?” , „Hagynám, ha nem kellene a pénz, h a . . . ” , „Azt mondtad, ha megépül a h áz. . . ” , „A ház megépült, Lőrinckével s Boldizsárkával többen lettünk” , a bőrére gondoltam, erős karjára, egyre kínzóbb, nyilallóbb vágy kerített hatalmába, égesemből Boldizsárka sírása rántott ki, sze­ gényke sokat sírt, két esztendeig fájlalta a hasát, s míg ringattam, eszembe ju­ tott a reggel, hogy a fájós hasnak is étek kell, s hogy minél több jusson, nem ismersz se messzeséget, se fáradságot, most is ott fekszel a hideg, köhögtető barakkban, a vacogtató szalmán, deszkán, én a gyullasztó párnák közt, a test panaszát panaszolom, vágyakozásom igaztalan, igaztalan, mert megfeledke­ zik a szenvedésedről, nem osztozik szenvedésedben, s míg ezeket gondoltam, le9 �léptem az ágyról, kioldottam a pendelyemet, csórén végigfeküdtem a hideg, tapasztott földön, érezzem, amit Lajos érez, szenvedjek, ahogy Lajos szen­ ved . . . ) , Emer, te mikor énekeltél utoljára?, kérdi biztató kacsintással Csiki Antalné, Én-e?, fordul oldalt Sebestyénné, mintha csillagnézésből érkezne viszsza a tekintete, hunyorog, Úgy egy esztendeje, futja be szemráncait a tovább­ nagyobbodó világosság, Nem adódott rá alkalom?, veszi át a kérdezősködést Balbina, Alkalom még csak adódott volna, lelkem nem állt rá, mondja re­ kedtséggel, A keservesekre se?, kérdezősködik tovább Balbina, Mióta menés­ re állt a lábunk, arra se, eleget hajtott minket a sors, hogy következő hajtá­ sát ünneppel várjam, különösen a pokollá gyűlt világban, apámtól, míg élt, porában is áldott legyen, mást se hallottam: a hazulról idegenbe szakadót nem a sors bezgeti, hanem a vére, s most, hogy minden a feje tetejére állt, a hazulrólt szakasztják le rólunk, a szívünkről, azt se tudjuk, hogy az idegenné tettségből megint idegenbe vetődünk-e, vagy pártolásos ég alá, vagy végképp kiszáradunk a világból. . . , keserüljön még keserűbbre a nyelvem, semmint az átkozódók nyelvén tépdessem az ingemet, szitokkal nehezítsem álomtalan utun­ kat, álomtalan vagy éber álommal, megszusszantunk az éjszaka, szembe tud­ tunk, szembe mertünk nézni sötétségével, vízözönös esőzésével, júniust felejtő hidegével, szembenéztünk, mert örökös szembenézésre rendelt minket az Isten, örökös szembenézésre és szédülésre, szédültünk akkor is, ha a földet néztük s még inkább, ha magasba tartottuk a fejünket, ezért esik mindinkább horgadásba a fejünk, a fejem, bizonytalanodik el a szavak torlódásában, lenéz a szalmára, Mártonkára, körbepillant: értetlen szemek, pillogások, egyedül Balbina kísérte el a szavak torlódásáig, többre nem is várt, Mózes Mária, akivel valaha is szót értett, fáradt, eddig keményen tartotta magát, Erős Regina Orbánkával foglalatoskodik, Orbánka, hálóingét öszszefogva szökdel a szalmán, az éjszakai levertségnek, lázgyanús forró­ ságnak semmi nyoma, akárhogy halasztódott a reggel, megérkezett, a cihelődés hangos készülődéssé erősödik, zsibogássá, a gyerekek levegőbe hajigálják a tetűfedőjüket, kivágódik a barakkajtó, négyen kifut­ nak, ketten vissza, kergetőznek, Mári néni, dalolhatnékom van, sugárzik fel Biró Erzsi, Ha dalolhatnékod van, ne rekeszd magadba, ad­ ja beleegyezését Mózesné, Biró Erzsi fájdítóan zengi: Árva az a madár, kinek párja nincsen, Én is árva vagyok: Jaj, mert nekem sincsen!, Sír az egyik sze­ mem, Sírjon a másik is: Sírjon mind a kettő, Mint a záporeső!, Cserefát égettem, Parazsat rengettem; Cserefának füstje kihozta a könnyem!, A nyárfának lángja, elvette szívemet; A nyírfának lángja elvette színemet, hajlik fiatal teste a dallam után, Szépen vitted az éneket, Erzsi, dicséri Mózesné, K i tud vidá­ mabbat?, keresi a vidámkodást, Én, jelentkezik készséggel Csiki Antalné: Ne búsuljon senki menyecskéje, Hogy az ura nemigen szépecske!, Ha meghal is meg ne haljon érte, Mást hoz neki a tavaszi fecske, Nekem olyan emberecske kéne, Aki nekem recefátyolt venne, Egyszer-kétszer jól megveregetne, úgy be­ lőlem friss menyecske lenne. . . , ér közelebb hozzájuk a reggelbe merítkező hangulat, az átellenes sarokban hangos kacagás tör, valami más hozhatta meg a kedvüket, Anya, ma is kapunk kolbászt?, csimpaszkodik Orbánka Erősnébe, Kapunk, biztosan adnak a tiszt urak, És tejet?. Tejet is, Jaj, de jó, él­ jenek a katonák, ugrálja körbe Orbánka fáradt-mosolyú édesanyját, Sebestyén­ né szíve összeszorul, biztosan adnak a tiszt urak, fut át rajta Erősné nyugtatása. (Ma még adnak, holnap ki ad? másutt se nyakig tejfel, az adomány előbb-utóbb alamizsnává fogyatkozik, s akkor mit mondunk csipckedő gyerme­ 10 �keinknek?, nem mintha eddig jól ment volna a sorunk, éppen csak éltünk, de a magunkéból éltünk, szemünk-szánk nem kívánt többet, mint amennyink volt, a nyomorúság néhanap meg-megszorított, egészen sose tudott befogni, megesett, hogy egy-egy hónapra oda kellett adjam valamelyik nagyobbacska gyerme­ ket szolgálni s ha nem volt, ahová elszegődjenek, kicsaptam őket az erdőre gombászni, a Szucsávára halat fogni . . . , ezután hova csapom ki őket?. ..) , Készülj, Emer, mindjárt osztják az élelmet, hajtogatja össze a szürke pokró­ cot Mózesné, Nekem jó a sor vége is, vonja meg a vállát Sebestyénné, mint­ ha csendesedésre várna, igazít a szalma derékaljon, s visszadől Mártonka mellé. („Készülj, Em er!” , „Hova, míg nem tudjuk, hányadán állunk.. . ” , „Ahová a nekibuzdulás vezet” , „Te tudod, Lajos” , „Készülj, Emer, készülj, Lajos, ké­ szülj, Ferenc, készülj, Gáspár, készülj, Lőrinc, készülj, Erzsi, készülj, Boldizsárka, te is Mártonka, nem baj, hogy híján vagy az esztendőnek, készülj, ha mást nem, segíts sírni .., milyen élet, élet-e egyáltalán, amelyik két szó közt is megfér, várj és készülj . . . , várj, míg Bori kinövi a cipőjét, várj, míg Sza­ bina szedéses ingét fel tudod venni, várj, míg nagyobbacska leszel, várj, míg Bori férjhez megy, várj, míg Lajos haza nem jön a háborúból, várj az első gyermekáldásra, várj a másodikra, a harmadikra, a negyedikre, az ötödikre, a hatodikra, a hetedikre, a nyolcadikra, várj Mártonkára, a kilencedikre, várj, míg Lajos megérkezik a deszkagyárból, várj, míg összegyűl a házhelyre, házravaló pénz, várj, míg résziben dolgozhatsz, várj, míg a magadéban, várj, míg gúnyát vált fölötted az é g . . . , várj s készülj, készülj a templomba, készülj az iskolába, készülj legeltetni, készülj szolgálni, készülj anyád halálára, készülj apádéra, készülj a lakodalmadra, készülj az első ágybontásra, első gyermeked, Apolló elvesztésére, készülj örökös VÁRJaidra, készülj a legutolsó K É S Z Ü L Jig . . . , a többi szó e két szó uralmát szenvedte, hiába énekelt bennem a szerelem, az se volt, ahol megbújjunk, Lajos anyjától annyit sem remélhet­ tünk, mint egy idegentől, apám s anyám Lajosról nem akart hallani, ha nincs Kóka Mári, áldott védőnő kisasszony, talán bizony máig se kelünk össze, Kóka Mári, ránk nézett, s abban a minutában megesett rajtunk a szíve, „G yer­ tek, megfértek nálam, fizetség se kell, csak gyertek, hátha felvidul tőletek ez a ház, annyira rám szomorodott, még a szúnak sincs kedve percegni benne” , csalogatott minket, s mi, nem kellett kétszer mondani, mentünk, mentünk csil­ lagnak, csillagzásnak, parázsnak, parázslásnak, Kóka Mári kívánsága szerint, vidámult a ház, csak bennünk maradt valahogy felére az öröm, a más hajlé­ kában a kacagás se kacagás, nemhogy a páros élet, és hiába szorgalmult ben­ nem a munka, surrogtattam orsómat napszentüléstől késő éjszakáig, csattog­ tattam az osztovátát; szőttem méterszám az ingnek, lepedőnek való vásznat, hímeztem a lakodalmas ingeket, hasogattam a ruhákat rongyszőnyegnek, hiába keltem a madarakkal, álltam az aratók közé kévekötőnek, kévehordónak, jár­ tam feles és harmados terebúzakapálásba, a szegénységnél feljebb nem csipekedhettünk, a reménye is csak sajdulni keresett meg; egyszer majd jobbra for­ dul minden, fordulni fordult, csak azt nem mutatja, m ire. . . ) , Anya, mi nem megyünk?, kerekedik nagyra Boldizsárka szeme, Megyünk, megyünk, vet Boldizsárkára biztató pillantást, Boldizsárka megkönnyebbülten lélegzik fel, sietve húzza fel a cipőjét, azalatt Sebestyénné bebugyolálja Mártonkát, mint akinek ereje fogytán van, nehézkesen mozdul, szédülést érez, bal karjában Mártonka, jobb karjával a barakk falának támaszkodik, a fal mellett lépeget előre, Hát te?, áll meg a kályha mellett kuporgó, csupa árnyékarcú asszony előtt, az aszszony felnéz, a fekete kendő árnyékában kisírt szempár vöröslik, Most ismer­ 11 �lek meg, Vilma, mondja Sebestyénné Sándor Vilma fájdalmához csendesülő hangon. (Szegény Vilma, neked aztán kijutott; a gyászos út mellé külön gyász, itt kellett hagynod, eltemetned anyádat. . . valamikor milyen szép, erős aszszony volt, ki hitte volna, hogy huszonkét esztendősen ágynak esik s többet ki sem kel belőle, mennyit könyörgött: „Hagyjatok itt, itt akarok meghalni. . . , ágyastól induljak neki a világnak?, nem és nem . . ",az utolsó állomásig, Florenig b ír t a ... csak nagy üggyel-bajjal sikerült átlopni a h atáron ...), Isten nyugasztalja, mondja, mintha imát mormolna Sebestyénné, Nyugasztalja, ha már jel nélkül hagyja, néz mozdulatlanul Sándor Vilma, csend, kiürült ba­ rakk, csend, Kereszt se jutott neki?, ráncolja össze a homlokát Sebestyénné, Sándor Vilma sokáig hallgat, majd sovány arcát megemeli; Két bot, két öszszekötözött bot, mint apámnak Galíciában . . . , futtában készült a gödörásás, futtában a temetés, erősen sötétedett, ha az a katonaember s az állomásvezető nem üti olyan haraggal az elöljáróság asztalát, tovább kellett volna vinnünk anyámat, mondja remegő hangon, Sebestyénné bénultan áll, Hova tovább, va­ lamelyik árokmartig?, gyűjti fájdalmát; Hát még porainkban sem könnyít sor­ sunkon az Isten? * Részlet a szerző új regényéből 12 �VÉGZETES ELKÖTELEZETTSÉG „A z idő rabságában é ln i. . . harcot jelent. Ennek a harcnak vállalása ez a könyv, s ez a vállalás nemcsak lélekalkat kérdése, hanem az elhatározásé is, jobban mondva, az emberi vagy az írói lelkiismereté.” Radnóti Miklós ezeket a sorokat barátjának, Bálint Györgynek egyik publi­ cisztikai kötetéről írta. Ám ez a vélekedés Radnóti saját hitvallása is egyben. A költő elkötelezettségét megannyi lemérhető és rajtakaphatatlan összetevő határozza meg: a miliő, amelyben nevelkedett, azaz:- ez osztályhelyzet, a na­ ponkénti - legtöbbször jelentéktelennek látszó - benyomások természete, olvas­ mányélmények, tananyag, közszellem - és így tovább. Ezek határolják be az indulatok irányát. Mert vers mindig indulatból születik: feneketlen dühből, túláradó örömből, mélységes elkeseredettségbőt vagy lefojtott indulatok feszítette töprengő nyuga­ lomból - de ceruzarágó egykedvűségből sohasem. Ezeknek az indulatoknak az iránya viszont a költő egyéni sorsától, meghatározó körülményeitől függ, azok szabják meg sejtekbe, génekbe maródott parancsaikkal, hogy kikre legyen dü­ hös és kikért, kik miatt keseredjen el, és kiknek az érdekében töprengjen órák hosszú során át a lefojtott indulatok álmatlan éjszakáin. Ezen spontán ösztönök indulatos művészi lecsapódásai a kezdő költő hova­ tartozását akarva-akaratlanul jelzik az indulás időszakában, de korántsem sza­ vatolják egy teljes életmű egyértelműségét. Láttunk már szegényparaszti szár­ mazású fiatal lírikust igaz lázadóból a fasizmus szócsövévé silányodni, ugyan­ akkor olyan költő sem ritka az irodalomtörténetben, aki az uralkodó körök dölyfös magasságából „süllyedt le” - ó, felszárnyaló süllyedés ez! - a történe­ lemformáló tömegek közé és lett szószólójuk. Akkor fogalmazódik meg egy költő ars poeticája, akkor válik népe lelkiismeretévé, amikor tudatosan felmé­ ri, rendezi és csatasorba állítja spontán alapindulatait. Amikor nemcsak a szí­ ve elkötelezett, hanem már az esze, az értelme is. Amikor öröklött elemi in­ dulatainak terelési irányát vállalt útirányává nemesíti. Radnóti huszonhárom éves korában a következőket írta: „'Tanítok. és vallom a harcot is! Költő is vagyok, meg proletár." Proletár - ő? Hisz még küllemére nézve is a legintellektuálisabb alkatúak közé tartozott! Törékeny volt és szenzibilis, egyetlen olyan vonás sem volt az arcán, amely a proletármarkánsságot idézte volna. Mégis proletár volt, mert emberi lelkiismerete és lelkiismerete szerint tudatosan kikovácsolt indulatai ar­ ra késztették, hogy az elnyomottak, az üldözöttek szemszögéből szemlélje és elemezze a világot. Tisztességes költő nem is tehetett egyebet abban a korban, amelyben „az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancs­ ra” . Teljesen fölösleges meditálni azon, hogy vált volna-e belőle halhatatlan klasszikus, ha tragikusra fordult egyéni sorsa nem „hozza ki” leikéből élete 31 �utolsó napjaiban a nagy verseket. Fölösleges, mert az ő sorsának szükségkép­ pen így kellett alakulnia, nem volt más út. „ A fasizmus korában Radnóti sorsa tipikus sors, minden ártatlan, tiszta, nemes eszményeket őrző és képviselő em­ ber sorsának jelképe. Azé az emberé, aki áldozat lesz, mert csak az lehet eb­ ben a jelenben, és majd példa a jövőben, mert lesz jövő” - írja a hatkötetes irodalomtörténetben Imre Katalin. A végső pillanatig tudósított az iszonyat korából. Gyakran „araszolgatván a papíron” , egészen az abdai tömegsírig. Ha rágondolok, mindig felpaprikáz némely jelenlegi pályatársam nyafogása, miszerint nem tökéletesek nálunk az alkotói körülmények, mivel nincs elég idő és megfelelő hely a versírásra. Radnóti a férges barakkban is verset írt, rövid éjszakai pihenését kurtítván meg, mert mi sem volt természetesebb neki, mint az, hogy a legembertelenebb körülmények között is emberi szót hallasson. Mert költő volt, igen! Nekem elsősorban e t t ő l volt költő. BARAN YI FEREN C Kiálthat-é a végtelen előtt, ha véges útja véget ért; a hontalan vagy láncon élő kiálthat-é az életért? (Radnóti Miklós: Csütörtök) Face a l’infini est-ce qu’il crie quand de la route enfin il sort? Qui vit enchainé et sans patrie peut-il crier pour la vie encore? (Franciára fordította Jean Follain) Poteva gridare davanti all’infinito se la sua strada, finita, finiva? Chi e senza patria o vive in catene, puo continuare a gridare tutta la sua vita? (Olaszra fordította Gianni Toti és Marinka Dallos) ¿Puede gritar, clamar al infinito cuando ante é ya no hay ningun camino? E l sin patria, el eterno proscrito, ¿para qué va a seguir viviendo? (Spanyolra fordította José Luis Cano) Or complain before an endless life That their ended life has an end? Is it likely one so chained, So displaced, can cry Life? (Angolra fordította Keith Botsford) 14 �15 �C Z IG Á N Y G Y Ö R G Y Az éj filmjeiből Megintetvén álmában József eltérül Názáret felé. Titok: talán Isten üzen vele . . . Hisz álom vezet napkeleti bölcseket. Város: csordultig látvány. Maguktól, pontos részletek. A korlát hűvös könyöke. Medencék fala, mozivászon. Amott a kert, a ház. Egy erdő. Kihajló test - se én, se te az ablakon: statisztának fogad az álom, s feledve létemet mint barmát pásztora, terel - törvénytelen teremtő elmém édes művészete. Csak ámulok, hogy nem csodálkozom. Finom motor zubog: miért ne hajtanám fejem a kóbor oroszlán szívére - kutyányi állat ez, vidám a város címerében. Virágözön a lányok nevetése és hetyke is, akár a lejtős háztetők. Fala? Cserép? Piros, vagy szürke? Látom, színekhez nincs közöm. Szólít s futtában átölel: sosemlátottra ismerek cukorka ízű lihegését - már nincs itt - mégis hallgatom. Pajtásaként fogom kíváncsi kezeit. Gyereklány?! Szent Teréz?! Két biztató hidacskaként a felnőtt ív: nyugodt szemöldöke. Elfordul. Elfelejt. Mezítlen háta van. Kapu a háta és keze-kilincse sárgaréz. Szemét ez csak, az emlék szennyvize? Megkívánt erőszak: titkolva méz? Fény-ürülék: tündér salak csupán? Öt kérdés*S Hogy együtt leszünk a Paradicsomban? A színpadi fák szélcsöndjét feledve? A szájhoz kapott kéz rémületét is? S végre: hogy mi az emberi méltóság? Hogy bármely élet mindünkével ér fel? 16 �H U B A Y M IK L Ó S Madách születésnapjára* Januárban született, a Ja nnus istenről elnevezett hónapban. Janus az, aki hátra és előre egyaránt tekint. A múltba és a jövőbe. Így mutatja ja­ nuár hónapot egy márványszobor is a pármai dóm keresztelő kápolnájában. A tizenkét hónap között az elsőt. Nem kell Keplerhez folyamodnunk horoszkópért: Madáchnak a művé­ re is, a Tragédiára, mennyire jellemző ez a Janus-arcú, hátra és előre tekintés az időben; hátra, azaz vissza a kezdetekig és előre ama eszkimószínbeli, oly kisszerű, oly kevéssé látványos apokalipszisig - , amelyben felismerhetünk egy testünkre szabott világvéget, arra az esetre, ha be­ válik Lucifer szava az ökológiailag tönkretett földgolyóról: „ a tudo­ mány nem győzött végzetén” . É s ha nem győz, azért nem győz, mert nem is akar győzni: mással van elfoglalva: hidrogén-, neutron-, vagy kémiai fegy­ verek előkészítésével. (Minden emberiségnek olyan világvége van, amilyet megérdemel.) Nem csak a madáchi műre jellemző az, hogy egyszerre tekint a törté­ nelem elmúlt korszakai és a jövő esélyei felé. Ránk is jellemző ez, akik itt most Madách születésnapjára összegyűltünk. Ennek a mai ünnepségnek is megvan a maga Janus-arcúsága. E gy ünnepi esztendőre tekinthetünk vissza - egy olyan Madách-évre, amelyik csak itt N ógrádban volt programszerű. Ám de az ország közvéle­ ménye olyan rendkívüli figyelemmel kísérte a Tragédia bemutatásának szep­ temberi centenáriumát, hogy ez az érdeklődés a nagy ünnepek fényeit gyúj­ totta föl országosan is, Madách köré. Nemcsak Szegeden a Dóm téren, immár hagyományszerűen, nemcsak a Nemzeti Színházban - ahol már megszoktuk, hogy hol ellankad, hol erőre kap a Tragédia interpretálásának kedve - került bemutatásra Madách nagy műve, hanem egy most alakuló új színház is, a zalaegerszegi, nyitó­ darabjául A z ember tragédiáját tűzte ki. példát adva nagy múltú színhá­ zaknak is, bátor, új, korszerű értelmezésre. S tudjuk, hogy már a mis­ kolci Nemzeti Színház is készül a maga Tragédia-értelmezésére. Ú j Madách-értelmezések nemcsak rendezésben, hanem kritikában, elem­ zésben is jelentkeztek - talán elég, ha András László kiváló könyvére uta­ lok (A M adách-rejtély) - , de jelentkeztek a korunkban egyre úttörőbb sze­ repre jutó vizuális képzőművészeti kultúrában is. Ezért tartom különleges jelentőségűnek a 13. salgótarjáni tavaszi tárlatot, amelynek gazdag kiállí­ tási anyagában sok kiváló magyar képzőművész fordította le a Tragédia gondolatait mai ízlésünk formanyelvére - és tágította ezzel a modern mű­ vészet kifejezési határait... A Tragédiával első ismerkedésre az alkalmat nekem egy régi illusztrált kiadásban Zichy M ihály rajzainak reprodukciói adták - amikor még ol­ vasni sem tudtam. Ezek a Zichy-rajzok segítettek később ésszel felérni a szöveget. Hisz’ a párizsi szín feledhetetlen nyaktilóját megint látom, ami­ kor olvasom, hogy „B akó ügyes légy, óriást vesztesz el” , mint ahogy fe­ 17 �ledhetetlen az utolsó Zichy-képen Ádám kiállása a sziklán: „egy ugrás, mint utolsó felvonás...” . Nem is beszélve az egyiptomi szín szép, pucér odaliszkjáról, aki megvesztegetően illusztrálta azt a madáchi sort, hogy „a szőke szépség lankadó szemével. Finom, gyöngéd, mint játszi-tünemény.” A mai fiatalok számára már más képek, formák társulnak a változatlan - igen: az örökérvényű - madáchi szöveghez. D e nemcsak a Tragédia színei, hanem maga Madách Imre arca és alak­ ja is kínálhat a modern portréin keresztül bepillantást az alkotáslélektan­ nak arra a rejtélyére - csakugyan mélytitkú jelenségére hogy milyen test hordozhatta ezt a rendkívüli teremtő szellemet. E tekintetben is szol­ gált meglepetésekkel a salgótarjáni kiállítás, például Kirchmayer Károly vöröskőbe faragott Madách-portréjával. (Amit - úgy tudom - azóta már fel is állítottak.) Nem az én feladatom, hogy számvetést csináljak, milyen gazdagodást ho­ zott az elmúlt, 1983-as év a magyar nép Madách-kultúrájában. D e az bi­ zonyos, hogy ez a gazdagodás országosan nem - vagy nem ilyen mérték­ ben - történt volna, ha Nógrád - a szülőmegye - nem intonálta volna ezt a Madách-évet oly határozottan, annyi gondoskodással, fáradhatatlan aktivitással. N e higgyék, hogy henye stilisztikai fordulattal használtam az imént azt a kifejezést, hogy „ a magyar nép madáchi kultúrája” . Egyre mé­ lyebb meggyőződésem (és nem is csak az enyém), hogy a magyar köztu­ datban, közgondolkodásban szerkezeti elemként van jelen A z ember tra­ gédiájának. a filozófiája és történetszemlélete. Gondoljunk csak arra a legsajátosabban madáchi tanra: az eszmerendszerek relativitásáról (a ke­ reszténységgel kapcsolatban demonstrálja Madách az áldást hintő eszmék dogmává merevedését); vagy arra a másikra: az em berfaj létbizonytalan­ ságáról a londoni szín - a X IX . század után. E z különösen aktuális ma: a szemünk láttára kibontakozó, de eszünkkel nem könnyen felfogható mo­ tivációjú világválság idején. (Zárójelben hadd emlékeztessek a falansz­ ter tudósainak prognózisára egyfajta energiaválságról; hadd emlékeztes­ sek a madáchi látomások sorában a természeti környezet pusztulására, amelyről ugyancsak szó esik a Falanszterben - , s vajon ki is tudna rea­ gálni erre nagyobb érzékenységgel, mint az az Ádám , aki emlékszik még a paradicsomra: a természet teremtéskori gazdagságára és harmóniájára? S hadd emlékeztessek a három utolsó előtti színben mindarra, ami a természeti erők megcsappanásán túl az emberi fantázia és kreativitás for­ rásainak intézményes kiszikkasztásáróí szól, az elidegenedésről, a Föld Szellemének és az embernek egymástól való elszakadási kísérletéről, s végül az új kőkorszakról...) É s ha elfogadjuk, hogy a magyar közgondolkodás kialakításában a legnagyobb tanítómesterek közé kell ma már sorolnunk Madáchot - a különleges dialektikus logikájával (amely csak látszatra hajaz a hegelire), és azzal a számtalan, szinte közmondásként forgó szentenciájával (attól, hogy a gép forog, az alkotó pihen, addig, hogy ember küzdj), akkor mind­ járt hozzáfűzhetjük, hogy ezek a közkinccsé váló madáchi tanítások korunkban egyre aktuálisabbak és használhatóbbak. Mondhatnám akár úgy is, hogy korunk egyre beljebb jön Madách utcájába. Persze nem tudom, hogy örömömre vagy szomorúságomra szolgáljon-e inkább, hogy ez az ezred­ vég egyre több megvilágító érvvel kezd szolgálni a madáchi műhöz. Ugyan­ 18 �is ezek az érvek jobbára Madách borúlátásait igazolják. Ezek közt a legfélelmetesebb az a felismerés, hogy Ádám óta ma jut el az emberiség másodszor abba a helyzetbe, hogy végezhet magával - ha akar. Csak „egy ugrás...” . Csak egy gombnyomás. * E Madách-év sugárzása - Nógrád központtal - túlmutat a határokon. Nem az én dolgom számba venni. D e hadd mondjam el személyes élményemet: a firenzei egyetemen a magyar irodalomból vizsgázó olasz fiatalok legtöbbje - 300-350 diák legalábbis - Madáchból felkészülten jelentkezett az idei vizsgákra. A z ünnepi év most befejeződik. Madách születésének 160. évfordulója, a Tragédia bemutatásának a centenáriuma szolgáltatta az alkalmat az ün­ nepre. D e a váratlan intenzitását nyilvánvalóan az időszerűségének köszön­ hetjük, mely egyre nagyobb evidenciával jelentkezik. Ezért mondhatjuk, hogy ez az év fordulópont is volt a magyar nép Madách-kultúrájában, és ez indokolja, hogy a mai nap ne csak a múltba, hanem a jövőbe is tekintsünk - Janusként. A z 1983-as bemutató centenáriumát nemcsak a nemzeti színházi felújítás­ sal ünnepeltük, hanem azzal is, hogy ez az este szolgált alkalmul, az új Nemzeti Színház felépítésének a proklamálására és az új Nemzeti Szín­ ház felépítését támogató gyűjtés megindítására. Kihívó dolognak látszik épp a gazdasági nehézségek világszerte növe­ kedésének idején színházat építeni. M ég kihívóbb az általános drágulás időszakában az önkéntes adakozókedvre apellálni. Mi - amikor kezdeményeztük - arra gondoltunk, hogy ezek csak egy szimpla logika szerint lehetnek ellenérvek. Igazából az ügy mellett szól­ nak - a beosztás időszakában kell ébren tartani az önzetlenség reflexeit is alkalmat adni a hazafiúi nagyvonalúság gesztusaira. Budapesten, bevallhatjuk, a vártnál kevésbé van egyelőre nyoma ama reformkori lelkesedésnek, amely egyszer Nemzeti Színházat épített az or­ szág fővárosában. Annak a lelkesedésnek a hőfoka sem tapasztalható, amit pár hónapja Prágában láttam - az új fényben ragyogó, régi nemzeti színházuk átadásának ünnepén. . . Hogy ennek mi az oka, nem is próbálom most elemezni. Ugyanis van példa más is, ha nem is a fővárosból. É s erről szeretnék szólni. Pár hó­ napja - Madách-ünnepségek voltak akkor is - itt jártam Nógrádban, s azt tapasztaltam, hogy itt - , s ki tudja, talán a többi megyében is ma is tisztán élnek azok a bizonyos reformkori érzések; az áldozatkész­ ség, a teremtőkedv. Itt alakult ki tehát gondolat a megye jelenlegi veze­ tői körében - a balassagyarmati egykori vármegyeházán, ahol az ünnep­ ség záróaktusa volt, hogy Nógrád megye élére állhatna egy országos gyűj­ tésnek. Ám , ünnepeljük meg minden megyében az illető megye egy nagy költő, költő-drámaíró vagy drámaíró fiát - és a bevétel szolgáljon az új Nemzeti építési költségeihez hozzájárulásra. Hogy Nógrád megye kivéte­ les szellemi éghajlata, vagy a M adách-év atmoszférájának köszönhető-e (az utóbbi az előbbi terméke), de a terv varázslatos gyorsasággal fogant meg és kezdett megvalósulni. Íme, Madách születésnapjára itt vagyunk együtt. 19 �S ez a teremtő kedv terjed tovább Nógrádból. Mához két hónapra BácsKiskun megyében terveznek Kecskeméten az itteni Madách-ünnepséghez ha­ sonló Katona József-ünnepséget a Nemzeti Színház javára. D e mint a legnagyobb magyar megye, egy másik ünnepséget is tervez „Petőfi, a szín­ házi ember” emlékére Kiskőrösön. K erényi Ferenctől, akinek a mai Madách-ünnepi műsor összeállítását köszönhetjük, ma kaptam levelet, hogy Somogy megye is jelentkezett. Szeptemberben a 80. éves Keresztúry Dezső tiszteletére Zalában tervezünk hasonlót, Weöres Sándor tiszteletére V as­ ban, Lengyel M enyhértet talán majd Borsodban ünnepelhetjük, ahol gyerekségét töltötte... E z az egész terv most azon fordul meg, sikeres lesz-e itt a mai. Bízom benne, hogy igen. D e hadd tegyek hozzá egy lényeges dolgot. A Nemzeti Színház fel­ építésének elindítása körüli langyos légkörnek minden bizonnyal van egy olyan motívuma, sokan hangot adtak ennek, hogy vajon van-e garanciája annak, hogy nemcsak kövekből, hanem szellemből is méltóan fog felépül­ ni az ország első színháza. M ások meg úgy vélik, hogy a Nemzeti Színház valam i maradi tradi­ cionalizmus bástyája akar lenni... Azt hiszem, ez a Madách nevében induló akció - a Tragédia 1 oo. é v ­ fordulóján, s ma, Madách születésnapjának a vigiliáján - híven mutatja azt a szellemiséget, amely a nemzet első színházát hivatott lesz betöl­ teni. Nemcsak A z ember tragédiájával, hanem Az ember tragédiájához fog­ ható eszmei igényű, új magyar drámákkal. A z első Nemzeti Színház homlokzatán az ajánlás azt fejezte ki, hogy az épületet a Hazafiság emelte a Nemzetnek. A z újnak a homlokára én azt látom odaírva - van, aki mást, én ezt A magyar nemzet az emberi­ ségnek. Ahogy Madách műve az emberiségért való aggodalomban íródott. Vörösmarty ama legelső Nemzeti Színház megnyitását Árpád ébredésének látta. E z volt a címe ünnepi nyitó darabjának. A z új Nemzeti Színház megnyitása legyen Ádám ébredése. A föld elpusztításának rémálmából ébredő emberiség ünnepe. • Elhangzott 1984. január 20-án, a Madách-ünnepségen, Salgótarjánban. 20 �T A N D O R I D E ZSŐ Az én költőim (I.) „Itt éltem e tisztáson valaha...” (Dmitro Pavlicsko) Hogy a szív verdesve száll, s hogy hova, miként verődik, azt se tudja, írod. A z asztalon zsömlékké gyűrt papírok mocorognak, ahogy gép-kocsija jár ide-oda versemnek. A tisztás, a mindig beíratlan lap, zajokkal fényes, fényekkel zajos, annyi okkal népesülhetne. Mégis, ma ez itt más, mint - bármi átélt - ráemlékezés valakire, aki nem is kevés időt töltött „velem ” : gondolatával, tájaival és m adaraival; s nem köszöntöm őt „tisztások sorával” , csak egy verskezdetével, annyival, hogy fenyők kérdezgetik, hol lakik, ahogy a tengerhez, vendég, lemegy, és ahogy tudom, e sok s ez alig oly égaljtól független-egy elegy, és ha majd a fák így, „kit keresel” , engem kérdeznek, gondolok, Barátom, töprengéseidre: mint múlik el a világ csak úgy, mint lebbent-madár-nyom; akik megvoltak nekem, odavesztek, mondom, de - hátha ti: engem kerestek...?! 21 �A R D A M IC A F E R E N C ROVARIRTÁS Brigádunk négy tagból áll. Ragadványneveink: Őrnagy, Szabó, Bányász, Író. Jelszavunk: „K i ide belépsz, felejtsd kint becsületes neved!” Ehhez tartjuk magunkat. Már öt éve. Öt év alatt összekovácsolódtunk. Kis család. Kis súrlódások. De a nagy dol­ gokban teljes egyetértés. Voltunk már többen is. Azután megcsappantunk. Főleg a főnökök cserélőd­ tek. A spekulánsokat cégünk vezetősége váltotta le. Az iszákosokat a járási egészségügyi állomás. A hülyéket felfelé buktatták. Az okosok és impotensek maguktól álltak tovább. A tolvajokat mi zavartuk el. Így maradtunk négyen. Munkánk három fő tevékenységből áll: fertőtlenítésből, patkányirtásból és rovarirtásból. Fertőtlenítés ritkán akad: pöcegödör, kanális, kukák, fertőző betegek ágya, közönyfelejtette hulla a lakásban. Bűz, bűz, bűz. A patkányirtás, mióta megszüntették a neragenpatronok gyártását, döguna­ lom. Bezzeg azelőtt, az volt az igazi szórakozás. Egyikünk meggyújtotta a pisz­ toly töltetét és behelyezte a lyukba. Mi, többiek, vastag botokkal körülálltuk. Egész családok fulladtak meg a föld alatti folyosók labirintusában. Az erősebb példányok kiugráltak. Ezekről mi „gondoskodtunk” . A munkánkhoz szükséges agresszivitást legádázabb ellenségeink nevének hangos kiáltozásával élesztget­ tük. Tompa puffanások jelezték, hogy sikeresen. Az eredmény meg azonnal látható volt. Nem úgy, mint most. Mostanában lerakjuk a mérgezett töpörtyűt, vagy kukoricadarát, azután malcajt! Jó étvágyat kívánva továbbállunk. Eszik, nem eszik? Ez van, ezt kell szeretni! Amikor harmadnapra beáll a belső vér­ zés, mi már messze járunk. Tulajdonképpen a rovarirtás a legszórakoztatóbb. Igaz, számunkra a legár­ talmasabb! Itt mindig történik valami váratlan. Légyirtásra hívnak, kisül, hogy poloskájuk van. Nékünk azután igazán nem számít, csótány, tücsök, poloska, moly, szúnyog, svábbogár, tetű. Idegen lakások ajtaja nyílik meg előttünk (vagy csapódik be - , mert ilyen is volt már!). És szállodák, éttermek, üzemi kony­ hák, kocsmák, öltözők, fürdők. Csótány a telefonkagylóban, poloska a nagybő­ gőben. Ugye, mulatságos? Hát még amiről nem beszélhetek, mert kötelez az ígért diszkréció, no meg a saját érdekem is úgy kívánja. A privát munkák! Péld ául... Telefonál egy volt úriasszony, látogassam meg délután, kedvenc, lakásban tar­ tott kendermagosánál tyúktetűt vett észre. Felkeresem. S mi a nagy helyzet? A tyúk tolla között nincs egy fia tetű sem, a volt úriasszony ellenben már az arcbőre alatt is rühös. Te jó isten, hogy mit dolgoztam, míg kipucoltam belőle, végül kiszúrta a szemem egy pirossal, pedig a legszimplább orvos egy zöldön alul szóba sem állt volna vele. Ráadásul azóta nagy ívben kikerül az utcán. Csak azért mondtam el. Azután a srácok, akik először szednek fel lapostetűt a W C-n... - Ugyan, fiacskám, ezt meséld az anyukádnak, majd, ha észreveszi. Ha jó 22 �volt, és megérte, akkor ne szégyellt!! - vigasztalom őket. - Ha nem, akkor ugyebár más a helyzet. Aztán mit akartál húsz koronáért, selyemhernyót?! No, vesd le a gatyád, először borotválunk! Te jó isten, mivel kented be magad, fáradt olajjal? Hát szóval ilyen vagy hasonló privát munkáim akadnak. Keveset hoznak a konyhára. Gyomor kell hozzájuk. Ha mégis elvégzem őket, inkább szánalomból csinálom. A mai munka rovarirtás lesz. Ma estére, jobban mondva éjszakára egy járási székhely főpályaudvarának vasúti restijét vállaltuk el. Hétre, vagy ha urasabban kívánják hallani, tizenkilenc órára jöttünk be a munkahelyünkre. Beöltöztünk a kötelező cuccok felébe. Azért a felébe, mert a teljes cuccban lehetetlen dolgozni. Azután jöhet a raktár. Anyagvételezés. Az Őrnagy kiadja. S máris pakolunk. Autóba rakjuk (rakjuk? - gyömöszöljük!) az anyagot, gumitömlőket, a két, fődarabokra szétszerelt tologatható kéziszi­ vattyút, szórófejeket, miegymást. Majd a gumicsizmák, gumikesztyűk, szemüve­ gek, respirátorok következnek. - Megvan minden, fiúk? Nem hiányzik semmi? - kérdezi az Őrnagy, mi­ előtt a volán mögé ülne. Ő rnagy a főnök. Egyébként úgy dolgozik, mint mi. Az egész főnöki rang, kinevezés vállalatunk részéről nem más, mint égbekiáltó szélhámosság. Min­ den felelősség az Őrnagyé, kap érte kétszázötven koronát. Azonkívül ő az egyik gépkocsivezetőnk. Ez újabb kétszázötven koronát jelent. A mai útviszonyok kö­ zött büntetésre kevés. Bányász a másik autónk sofőrje. D e most egy autóval megyünk. Szabónak csak a feleségére van hajtásija. Nékem van jogosítványom, de kétszázötven koronáért nem vagyok hajlandó régen roncstelepre való autóval kínlódani. Otthon a Zsiguli, ugye, egészen más! Őrnagy kérdéseit figyelemre sem méltatjuk, egymás között marháskodunk. - Mi hiányzik még, fiúk? - kérdi türelmetlenül. - Pénz! - kiáltja Szabó. - Az a legkevesebb! - nevet Őrnagy. - Bányásznak egy kereke! - kezdem a szokásos évődést. - Vigyázz, Író, vigyázz! A tollat már kivették a kezedből, azt a csúfszájú pofádat meg én verem szét! - Minden rendben! Mehetünk! - állapítja meg Őrnagy. Elindulunk. A sarkon előnyt adunk, irányjelző jobbra, kikanyarodunk a fő­ útra, de nem jutunk messzire. A városokon keresztülvezető főutakon többnyire található egy-egy vendéglátóipari egység. Hát ezen is van egy. Koronának hív­ ják. Nem tudom miért. Történelemben jártas személyek szerint valamikor itt rejtegették a koronát. A mai emberek véleménye egészen más, s az is megosz­ lik. Egyesek szerint azért hívják így, mert az egész hely nem ér egy koronától többet. Mások szerint azért Korona, mert ezen az átkozott helyen költik el az utolsó koronájukat. Képtelen vagyok eldönteni, kinek lehet igaza, mi mindenesetre betérünk. Jöhet a szokásos kávé. Bányász kivételével, ő kofolát iszik. Nem bírja a ká­ vét, ideges tőle. Általában kissé ideges. Mióta rászakadt a bánya. Mert való­ ban bányász volt. Nem lett nagy baja, csak rájött, hogy a bányát nem neki találták ki. - Meg nem innám! Moslék! - mondom utálkozva a kofolára. 23 �Bányász pulykavörös lesz. Amíg visszanyeri rendes színét, megbeszéljük a megbeszélnivalókat. A vas­ úti restiről. Mely helyiségeiben szokott lenni a legtöbb csótány . . . Milyen kon­ centrációval fogunk permetezni, satöbbi. Azután fizetünk és otthagyjuk a Koronát a cigányoknak. Máskor egy óra az út autóval N.-be. Most valamivel tovább fog tartani. Sű­ rű köd ereszkedett alá. Őrnagy választékosan káromkodik. Én szintén. Persze nem a köd miatt, mi közöm nekem a ködhöz, én csak u tazom ... Nyolc óra! Szombat lévén, Kojak megy a tévében. Épp most je­ lenik meg a képernyőn a ragyogó biliárdgolyó. Sokkal szívesebben nézném, mint egész úton a Bányász kopasz fejét. Meg is mondom Bányásznak. - Miért? - kérdi érdeklődve. - Több benne a fantázia. - Viszont kevesebb rajta a haj - jegyzi meg. - Az igaz! - hagyom rá. Vadul cigarettázunk és nagyokat hallgatunk. A szivattyúk irgalmatlanul bü­ dösek. Alig várjuk, hogy megérkezzünk. Mióta harcolunk már olyan autókért, melyekben az utastér el lesz választva a rakodótértől! Lehet, hogy Őrnagy vé­ gül kiverekszi? A köd majdnem N.-ig elkísér. Feltűnnek a város fényei. Másfél órával korábban érkezünk. Fél kilenc, csak tízkor kellene kezdenünk. Tízkor zárnak. De a több éves tapasztalatból tudjuk: puszta jelenlétünk is sietteti őket. Az Őrnagy megkeresi a restifőnököt. Bejelenti neki érkezésünket. - Az alagsorban kezdünk - hozza meg a döntést Szabó. Ő a brigádvezető. Egyúttal Ő rnagy helyettese. Bányász tizenöt, ő tizenhét éve végzi ezt a lenézett munkát. Károsodás nélkül! Kicsit sovány. Az ifjúkorban kitanult szabómester­ ség foltot hagyott a tüdején. Orvosi ajánlásra meg kellett válnia az ülőfoglal­ kozástól. Röhögnöm kell! Jó levegő helyett idejött. Vagy mégse röhögjek? Mert a tüdejének semmi baja. Szabó kacsint. Értjük a kimondatlant. Hallgatunk rá. Nem az utcáról me­ gyünk le az alagsorba. Szándékosan a konyhán keresztül cipeljük le a pincébe a kéziszivattyúkat. A konyhaszemélyzet befogja az orrát, a gyengébbek öklendeznek. Óriási a hatás. Záróra ide, záróra oda, a konyhalányok fele máris lázasan csomagol, a hatalmas hűtőszekrényekbe rakják a nyers húst és a főzött ételt. Tulajdonképpen ezt akarjuk. Megjelenik Őrnagy, nyomában a restifőnök. A vak is láthatja, hogy a resti­ főnök úgy beszívott, mint a pálinkába ejtett szivacs. A levegőbe szagol, kar­ jával hadonászik. Szabó nyakába borul, s azt mondja: - Szigorúan bevárjuk a zárórát! - Jó - válaszolja Őrnagy készségesen, de a háta mögül int, hogy ne vegyük komolyan. A restifőnök a szakácshoz támolyog, utasítja, készítsen nekünk vacsorát. Az­ után a söntésbe megy, drága orosz vodkával tér vissza. Folyik a nyálunk. Fel­ bontja, s ráparancsol a belibbenő üzemvezetőnőre: - Marienka, poharakat! Szabódunk, most nem ihatunk, tönkremegy a májunk. Otthon bezzeg meg­ innánk . . . ! Felhajt egy stampóval, nem érti. . . 24 �- Mit isztok akkor, tejet? - Tejet se, nagy a zsírtartalma! - No nézd csak! Kurva patkányosok! Hogy válogatnak! Az üzemvezetőnő (mit nő! - a múltkor kikérdeztem, lány még, huszonhat éves) kijön velünk az étterembe, s elhelyez minket egy sarokasztalnál. - Frizurát változtatott, alig ismertem meg! - ilyeneket mondok neki. - Igen, lenyírattam rövidre . . . - Kár. Én a hosszú hajat kedvelem. - Igen?! Nem tudhattam! - válaszolja félig gúnyosan, félig érdeklődve. Hja, egy pillanatig elfelejtettem, hogy rovarirtó vagyok, s az ilyen nem szá­ mít férfinak. Kimegy a konyhába, kétszer fordul, hozza a vacsorát. Nem nevezném éppen kiadósnak. Persze, ajándék lónak . . . Leül mellénk, jó étvágyat kíván. Teli szájjal megköszönjük. - Mihelyt a főnök „kiesik” , azonnal kezdhetnek. Nem várjuk be a gyorsot, se a zárórát. Korábban szeretnénk hazamenni. Lelkendezünk. A szőke üzemvezetőnő szeme végigpásztázik az éttermen, majd hirtelen öszszeszűkül. Az egyik asztalnál felfedezi a főnökét, nagy barátságban összeborul­ va egy másik részeggel. Bosszankodik. - Ennek eszébe sincs olajra lépni! Bizony nem. Felrángatja részeg asztaltársát, s hozzánk cipeli. Az üzemvezetőnő arcán méla undor. Én sem vágok valami lelkes képet. Még a részeg restifőnök is észreveszi. - Hát te? Miért vagy olyan búval bélelt? Vacsorát már kaptál, inni nem akarsz, mi kell még? Mit adjak neked? Ő jó lesz? - mutat az üzemvezető­ nőre. - Eddig én használtam, de ha akarod, neked adom, megkaphatod. . . Marienka! - Piszok! Marienka felugrik, egész testében remeg, elrohan. - Eredj utána! - taszigál a restifőnök röhögve. - Ne törődj semmivel, te­ szi magát, nem olyan finnyás - biztat. - Kerítőre nincs szükségem! Nem mondom, nem volna rossz lefektetni Marienkát, de számtalan akadá­ lya van . . . Munkánk előtt már nincs idő ilyesmire, munka után meg legalább három napig nem fogom kívánni a nőt. Egyébként is ilyen kezdet után már teljességgel lehetetlen . . . - Eredj utána! - nógat még, de már nem lökdös, ő maga megy Marienka után, vagy ki tudja, hová. Megkönnyebbülten felsóhajtunk, amikor végre elviszi az ördög. Egyszer csak izegni-mozogni kezd a piás pasas, akit az asztalunknál felejtett, s akit jó­ formán csak most vettünk észre. Rámteszi a kezét. Megborzongok. Még kezet fogni sem szeretek senkivel. Azt meg, ha fogdosnak, egyenesen rühellem. Gyengéden, de határozottan elhúzódok. Köze­ lebb hajol, de fejét elfordítja - a többiek felé. - Ma délután múlt három éve, hogy meghalt az apám. Minden másra számítottunk, csak arra nem, hogy ezt fogja mondani. - Ráérnek, uraim? - kérdezi a hitvány emberke szertartásosan. - Egyelőre még rá! - válaszolja Őrnagy. Nem érti, hová akar kilyukadni. Én már sejtem. 25 �- Akkor elmesélem, hogy történt. . . - mondja, és mit nem veszünk észre?! Hogy mindkét szeme könnyben úszik. Nincs erőnk visszautasítani. - Mit isznak az urak? - Hárman kávét, a negyedik kofolát - igyekszem praktikus lenni. Megrendeli. Magának meg a rumot. Sörrel. - Csak akkor kezdjen hozzá, apuskám, ha nem fog soká tartani - tisztázza a tisztázandókat Bányász mindjárt az elején. Én megértem. Kofola mellett jó­ zanul hallgatni egy részeg ember fecsegését?! - Nem . . . Hogy tartana soká . . . ? Az egész nem tartott soká . . . Fél öt le­ hetett, nem több, apámmal a futballmeccsről ballagtunk hazafelé. N. csapata játszott Hrinovával, barátságos mérkőzést. Még arra is emlékszem, hogy há­ rom nulla volt az eredmény. Úgy beszélt, mint egy baptista pap. Lágyan, szelíden, de folyékonyan és ke­ netteljesen . .. - Lassan bandukolva haladtunk, egyikünk sem sietett, minek siettünk vol­ na, sem őt, sem engem nem várt asszony odahaza. Mindketten özvegyek vol­ tunk jóideje. Csak a fiam, az egyetlen fiam tartózkodott otthon, ha ugyan ott­ hon volt, akkoriban kezdett el csavarogni. Érettségi után volt, nem vették fel az orvosi egyetemre. Megértettem, hogy nem találja a helyét, nem haragudtam rá. Vigasztalni persze nem tudtam. Az anyja dolga lett volna, aki tízéves korában itthagyta. . . Nem siettünk tehát, ráérősen lépkedtünk az út szélén, keveset beszélgettünk, mert apám rosszul hallott. Utoljára egy kompresszorállomáson dolgozott, ott ment tönkre a hallása. Figyeljenek ide, ez nagyon fontos: majdnem teljesen süket volt! Tudomásul vesszük apja süketségének fontosságát. - Amikor a húsfeldolgozó üzem elé értünk, én már néhány lépéssel előtte jártam, fönt a járdán, mert onnan kezdődött a járda. A hátam mögött autózú­ gásra lettem figyelmes, egyszerre megéreztem, hogy baj történhet, olyan gond ütött belém apám miatt, mert akár hiszik, akár nem, én nagyon szerettem apá­ mat. Meg aztán épp tudatosítottam, hogy a rossz oldalon m egy. . . Mint a szellő, elsuhant mellettem az autó, csak előbb még egy koppanást hallottam. Inkább hallottam, mint láttam, hogy fékez. Chrysler volt - mert közben hátra­ néztem . . . Szeretett apám ott feküdt az út szélén, mozdulatlanul, eldobott rongycsomóra hasonlított. Rohantam hozzá, föléhajoltam, hörgött. A feje meg . . . A fejéről inkább nem beszélnék.. . Kérlelve ránk néz. Legyintünk, hogy a feje nem fontos. - Nem tudtam, mitévő legyek, csak néztem tanácstalanul, jobban mondva már ketten néztük, mert a Chrysler tulajdonosa is ott hajlongott fölötte: „Az ismerőse? Az istenért! Válaszoljon! Segítsen rajtam! Mondja azt, hogy dudál­ tam. Már messziről dudáltam! Kérem?! A rokona t a lá n ? !...” „ . . . A z apám! Nagyon szerettem . . . !” „A z istenért! Mondja azt, hogy dudáltam! Segítsen rajtam! Mondja azt, hogy lassan mentem. Ötvenessel-hatvanassal. Hogy elém lé p e tt... K é r e m ... Van pénzem! Megfizetem! Nem fogja m egbánni... Dr. Székács vagyok, dékán a főiskolán . . .” - s itt megnevezte a főiskolát, meg a várost, de én azt rögtön elfelejtettem, csak az a szó dobolt bennem, hogy főiskola, s bevallom, én ott, akkor egy pillanatra teljesen elfeledkeztem csendesen hörgő apámról, s nem tudtam másra gondolni, csak a fiam ra. . . „Bocsásson meg! Megfizetem. Ha lecsuknak, oda a pozícióm! Mondjon egy összeget. . . Siessen, az istenért. . . !” Lassan magamhoz tértem. Meg akartam simogatni az apámat, de egyszerűen nem volt hol, mindene véres volt. Meg­ 26 �szólaltam: „Nem hallotta volna meg a dudát. Süket v o l t . . . ” A dékán a hi­ deg verítéket törölgette sápadt arcáról. „Bocsásson meg ember, de mennyi? Mondjon végre egy összeget!” „Nem kell a pénze! Ha az apám életben ma­ rad, nem bocsátok meg magának soha. Az ő nyomorúságáról mindig maga jut­ na az eszembe, dékán úr. De ha meg talál halni, ami nagyon valószínű, akkor megbocsátok. Egy feltétellel: bejuttatja az egyetlen fiamat a főiskolára. S én maga mellett fogok vallani. Ha azonban nem állja a szavát, s nem segíti be a gyereket, ne feledje: bármikor megváltoztathatom a vallomásomat!” „M eg­ egyeztünk” - mondta a dékán, s láthatóan óriási kő esett le a szívéről. . . „Kezet rá!” , s akkor, uraim, haldokló apám fölött kézfogással pecsételtük meg azt az alkut. Kórházba szállítása után másnap meghalt az apám. „Cso­ da, hogy eddig is élt” , mondták az orvosok, „erős volt a szíve . . . ” Egyébként minden más rendben megtörtént. Úgy, ahogy a dékánnal megbeszéltük. Én az ő javára vallottam és eltemettem az apámat. Ő visszakapta a gépkocsivezetői jogosítványát és felvétette a fiamat. - Sejti-e a fia, milyen úton jutott be végül az egyetemre? - kérdem. - Természetesen. Nincs titkunk egymás előtt. Világos. Cinkosok. - A harmadik évet járja már Jozskó. Szép eredménnyel. Büszke vagyok rá. S főleg abbahagyta a csavargást. Szép fiú. Különben megláthatják. Most ép­ pen idehaza van. Tegnap este érkezett. Tanul, egy vizsgája még hátravan. Rendes fiú. Tudja, hogy ez a törzshelyem. Zárórakor értem jön és hazakísér. A szeme már régen száraz. Nem sajnáljuk! Vesztünkre befut a gyors, mikor lesz itt záróra?! Otthagyjuk az apust, s a dolgunk után nézünk. Egy negyed óra múlva vég­ leg nyomavész a restifőnöknek, s mi hozzáfoghatunk az alagsorhoz. Van ott csótány bőven. Fölöttünk meg, mikor megérzik a szörnyű szagot, hanyatthomlok menekülnek. Kijövünk az alagsorból. Bányász és én hozzáfogunk az emeleti irodákhoz, öltözőkhöz. Szabó és Őrnagy a konyhához. Az egyik iroda előtt ott toporog a zömök szakács. Rövid, fekete szakállát tépdesi. - Mi van, pajtás? - kérdem, mert útban van. - Hallottál már ilyet? Szobát is szereztem ma éjszakára - mutatja a kul­ csot - , mert nem vagyok idevalósi. De ő csak bőg, bőg, én meg nem tudom, hányadán vagyok. - Megsimítja nadrágja domborulatát, vastag combját. Pedig most akkorát kamatyolnék . . . ! Spriccelni kezdem a folyosó falát, mire elmenekül. Majd benyitok az iro­ dába. Ott ül Marienka - az asztalra borulva. Megfordul, szeme vörösre sír­ va. Letolom a respirátort. - Ne legyen gyerek! Csak nem fog sírni egy hülye alak hülye megjegyzése miatt?! - vigasztalom. - Igaza van! - feleli. Maga olyan rendes. Olyan finom. Mondja, hogy ke­ rült ezek közé? - Én? - nevetem el magam. - Engem, meg az Őrnagyot egyszer valamikor szánkóra ültettek. Azóta egyfolytában csúszunk lefelé. De állítólag ez még nem a hegy lába . . . - Értem . . . - hümmögi. Kész az emelet is, megyünk az étterembe. Még egyszer találkozunk a zömök szakáccsal. Már gálában van. Kulcsait 27 �csörgetve távozik. Egyedül. Vagy azt már mondanom sem kell? Az étteremből a buzeránsok léptek le először. Nemsokára utánuk távoztak a kurvák. De a legmakacsabbja még ül. Ezeket külön-külön kell meggyőzni. Marienka is segít. Végül nem marad más, csak az apus, aki olyan jó üzletet csinált az apja halálából. Bányásszal gyengéden a hóna alá nyúlunk és a hátsó kijáraton át kivisszük a levegőre. - Uraim - dadogja - , nem sejtik véletlenül, miért nem áll velem szóba apám halála óta a legkedvesebb nővérem? Na és ha kapizsgáljuk?! Akkor mi van?! Leültetjük egy árva padra. Ezentúl ketten árvák. Csak nem fog megfázni. Kész az étterem, kész a büfé, már a söntés is, szünetet tartunk. Csak a konyha . . . Hogy mi van o tt. . . Szóval nem bírjuk kipucolni a konyhát. Újabb szünet következik . . . Az asztalokban, katlanokban, üstökben, sütőkben, a vil­ lanyvezeték kábelein hemzsegnek a csótányok. Rengeteg van, kicsi, nagy, még fehéret is látok, no lám, volt idejük degenerálódni.. . Nem hullanak. Nincs más hátra, itt csak az antrix és a szoldep kombinációja segíthet. Gyors ta­ nácskozás után alkalmazzuk. Prüszkölünk, krákogunk, taknyunk, nyálunk bele­ csorog a respirátorba. - Az istenit! - Fél egy! - Kész! Marienka aláírja és lepecsételi a munkalapot. Szétszedjük a szivattyúkat, kiengedjük belőlük a maradék permedét, bera­ kodunk az autóba. Visszamegyünk a konyhára, kezet mosni. Szabó felhúzza a gumikesztyűt, be­ kapcsolja az óriási hűtőszekrényeket, melyeket biztonsági okokból kikapcsol­ tunk. Mielőtt elköszönnénk Marienkától, figyelmeztetjük, hogy az üzemegység két napig, azaz negyvennyolc óráig köteles zárva tartani. Alig figyel már ránk. Két sráccal szórakozik. Megtermett srácok, biztosan megvan mindenük, ami kell. Hát ezek miatt nem kellett a szakács! Elbúcsúzunk Marienkától, és a drága, nekünk ígért orosz vodkától. Azzal itatja a srácokat. - Mit gondoltok, betartják a két napot? - kérdi Bányász. - Ah, jaj - feleli Őrnagy. - Mérget vehetsz rá, hogy holnap, bocsánat, azaz ma reggel hatkor takarítanak. - Mindegy. Mi figyelmeztettük. A lá is írta. Fáradtak vagyunk, a cigaretta most nem esik jól. - Kíváncsi vagyok, kiirtottuk-e mind - szólalok meg. - Az egészségügyi állomás szerint, ha nyolcvan százalékuk lehull, sikerrel járt az irtás. - Attól több lehullt. - Legalább kilencvenöt százalékuk elpusztult. - És a maradék? - kérdezi az Őrnagy. Nem kérdezünk vissza, mire gondolt. Elindulunk. Ekkor látjuk, hogy apusunkat az árva padról éppen fölszedi egy jólöltözött magas gyerek. Lassítunk, de az arcát nem tudjuk kivenni. - Még hogy nem csavarog! - jegyzi meg Őrnagy gúnyosan. - Hát eddig hol volt? Most van záróra? - Magas gyerek. Jóval magasabb, mint az apja. - De ha az apja a nagyapa sírjára állna, pont egyformák volnának. 28 �ABLAK Új rovattal köszöntjük az Olvasót, s egyben bővíteni szeretnénk tájékozódási lehetőségeit. Reméljük, vállalkozásunkban számról számra öröme telik majd. A világirodalom olyan térségeire szeretnénk ablakot nyitni, amelyeken értékekre lelhetünk ugyan, de az olvasói közérdeklődés, valamint a kordivatok nem mél­ tányolják eléggé. Elsőként a szovjet népek költészetéből válogattunk - tisztel­ gésül hazánk felszabadulásának évfordulója előtt. S Z Ö L L Ő SI Z O L T Á N és FO D O R Á K O S fordításai önálló kötetben fognak megjelenni, B U D A F E ­ R E N C , H ID E G A N T A L és L E Z S Á K SÁ N D O R munkái annak a formálódó fordítói körnek a tevékenységéből adnak ízelítőt, amelyet a későbbiekben ön­ állóan is bemutatunk. Mit ígérünk erre az évre? Salvadori forradalmár költő­ ket, délolasz baloldali lírát, szlovák irodalmi válogatást, testvérmegyénk, Kemerovo szerzőit. ( - a szerk.) Szovjet népek költészetéből UKRÁN Ház tornácán, tornáckáján Szent Iván napján Ház tornácán, tornáckáján, vásznát szőtte egy szép kislány. Szent Iván napján, Iván napján szemhunyást sem aludt a kislány. . . Szőtte vásznát egy szép kislány, egyre csak a tavaszt várván. Két lába háromfelé viszi, ökrét is álmosan tereli. . . Tavasz eljő, kérdi tőlem: vásznam vajjon mind megszőttem? - Adjon az Isten jobb éjszakát: hadd aludná ki jobban magát! Vásznam biz én meg nem szőttem: tavaszt lesni ki- s kiszöktem . . . 29 �Új ház megett Új ház megett áll egy fűzfácska, azon ül apró harmatocska. jó ostor lesz a fűz-ágacska, arcra-jó víz a harmatocska: Kinek is kell az a fűzfácska? Kinek kell az a harmatocska? jut az arcra bőven belőle - minden megvan az esküvőre! Legénynek kell az a fűzfácska. lánynak kell az a harmatocska: Ha kiröppensz, Ölyvem Elmegyek a malomba, malomba - Ha kiröppensz, Ölyvem, idegen vidékre: kire hagysz majd engem, kire-mire hagysz s mivégre? Elmegyek a malomba, malomba, mert a lisztünk kifogy ma, kifogy ma! Bár a molnár lisztes, hej, a molnár tisztes, hej, a molnár oly kedves . . . Ingyér’-őrölt lisztünk lesz! - Csak elhagylak téged, s a szülémet szintén! Rögös útra lépek, sokan léptek már rá, mint én! - Gyere vissza, K ed ves... zivatar lesz, látod! Vagy az ellenség les reád s keserű halált hoz! - Nem ijeszt el engem se vihar, se zápor! Ellenségem el kell űznöm, ha nem fut magától! - Hol a hely lovadnak, hol is majd megkössed? Várni vaj’ hol foglak, hol is mondsz majd kedvesednek? - Kötöm majd egy fának, vagy egy másik fának! Ne várj vissza, Kedves, megyek, társaim már várnak! 30 Őrli, őrli, szórja a garatba, megölelget közbe megfordulva! Bár a molnár lisztes, hej, a molnár tisztes, hej, a molnár oly kedves . . . Ingyér’-őrölt lisztünk lesz! Ő rli, őrli, finomra szitálja, meg-megfordul, csókolgat a szája! Bár a molnár lisztes, hej, a molnár tisztes, hej, a molnár oly kedves . . . Ingyér’-őrölt lisztünk lesz! Tegnap zápor zuhogott, zuhogott, sok vizecskét lehozott, lehozott, hej, patak, ha duzzad, jó molnár megizzad, olyan gyorsan dolgozhat. . . Jó sok lisztünk lesz holnap! Fodor Ákos fordításai �CSUVAS Hólepett a rét, Erdőn tüske tép, Hej, a szegény nyúl Kibírja-e még? Állj a ménes elébe ki, Apám lovát hadd nézzem ki. Állj meg, párom, hogyha szeretsz, Jó apámra emlékezni. Falun szóbeszéd, Otthonom se véd, Hej, szegény fejem Kibírja-e még? Apám lova lassan megyen, A szekérrúd rövid legyen. Ha az uram másat szeret, Az életem rövid legyen. Körmendi Lajos fordítása K A Z Á N ITATÁR Gonosz nyelvek Piros alma, piros rózsa, várok piros turbánosra, jó ha eljön, ha nem is jön, jó kedvemet nincs mi rontsa. Gonosz nyelvek mit nem pletykálnak, rontják hírét jó leánynak! Ragyog, ragyog, hej, de ragyog nogáj legény lándzsahegye, megcsókoltam a hugát is, ne legyen nénje irigye. Gonosz nyelvek mit nem pletykálnak, rontják hírét jó leánynak! Hajnalodik, lefele áll már a Göncölszekér rúdja, dalolok én, amíg bírom, míg a rózsám meg nem únja. Gonosz nyelvek mit nem pletykálnak, rontják hírét jó leánynak! Kiszárítja szél a vizet, kitépi a lengyökeret, szeretőknek válniuk kell, nékünk is így rendeltetett. Gonosz nyelvek mit nem pletykálnak, rontják hírét jó leánynak! Rózsabimbó nyiladozik, piros szirma illatozik, dalolnom kell, dalolok hát, ifjú koromhoz tartozik. Gonosz nyelvek mit nem pletykálnak, rontják hírét jó leánynak! 31 �TA T Á R Csendesedj, nádas Folyó mentén végig erdő Szerencsét próbálni megy a legény, selyem kendőt kötnek övére, szerencsét próbálni elmegy szegény, mikor találkozhatom véle? Csitulj el, ne zúgj, csendesedj, nádas! túl sok nékem így is a bánat. Elég látnunk, amit láttunk, nagy háborút végigjártunk, noha még e földön vagyunk, mi magunk is holttá váltunk. Vándorló hattyúk nem énekelnek, ékes szájuk tele van gyönggyel, vándorló legények nem üzennek, szívük telve búval és könnyel. Csitulj el, ne zúgj, csendesedj, nádas! túl sok nékem így is a bánat. Vándorló hattyú, hej, nem énekel, szárnyatollát veszem toliamnak, üzenetem néked hogy küldjem el, örülnél-e fájó szavamnak?! Csitulj el, ne zúgj, csendesedj, nádas! túl sok nékem így is a bánat. Folyó mentén végig erdő, vadonában egy égerfa, egymagamban, idegenben társak nélkül így élek ma. Ülök csak és gondolkozom, abbahagyni nem akarom, szépséges szép kedvesemmel ilyenképpen társalkodom. Szöllősi Zoltán fordításai UDM U RT Sárga lovat vettem Falum felé mentemben Sárga lovat vettem pénzért falum felé mentemben farkas megevett kedves kutyám nem kísért fejem oda lett az én jó társaim indulnak szántani az én jó vasekém csűrömben ott ma rad az én jó társaim indulnak fát vágni az én jó vasfejszém tőkémen ott marad az én jó társaim indulnak kaszálni az én jó vaskaszám pajtában ott marad az én jó társaim indulnak aratni az én jó vassarlóm padláson ott marad kibéklyóztam jaj a kertbe Inmár-áldott szerencse bár nem vehető semmi pénzért ripsz-ropsz kúsztam nyírfa-hegyre szél-se-fútta háncsocskáért suhanc fejjel majd’ meghóttam csiribiri leánykáért 32 �Magas-magas hegynek csúcsán magas-magas hegynek csúcsán vörös lovam vizet nem lelt vizet nem lelt nem is legelt árva fejem pajtást sem lelt H ideg Antal fordításai M ARI Partos szántóföld, rajta szélmalom Nénénk meghalt Partos partos Vajon Vajon Nagy kár, hogy az ezüstgyűrűm elgurul a palló végén, hej, nagy kár, hogy édes nénénk elporlad a földnek mélyén. szántóföld, rajta szélmalom, szántóföld, rajta szélmalom. mit őröl olyan sietve? mit őröl olyan sietve? Bánatom vitték őrletni abba, bánatom vitték őrletni abba. Jenge lapályán vízimalom, Jenge lapályán vízimalom. „Gyöngyhímzésem félbemaradt, holtom után kivarrjátok. Kis családom árván maradt, helyettem is gondozzátok.” Apám, anyám nem hív vissza Szalem falu közepén áll Szalem falu közepén áll Szólítottam apámat, haj, Szólítottam apámat, haj, Szálem falu közepén Szálem falu közepén Szólítottam anyámat, Szólítottam anyámat, egy lombos egy lombos nem hívott nem hívott tölgyfa, tölgyfa. vissza, vissza, áll egy lombos hársfa, áll egy lombos hársfa, haj, nem hívott vissza, haj, nem hívott vissza, Buda Ferenc fordításai 33 �MÉRLEGEN KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK Györe Imre: Idill és vége G y öre Imre új verseskönyve, az Id ill és vége lehetőséget ad arra, hogy költői eredményeit elődjeivel és tudatosan vállalt példaképeivel szembesítve is megvizsgáljuk. A Györe-versek legáltalánosabb válto­ zatává az utóbbi évtizedben az a hétköznapi látomásokra épülő, gro­ teszk-ironikus monológ vált, amely­ nek reflektorával a költő egyszerre világít be a kinti és benti világba, összefüggéseket fedez fel látszólag össze nem tartozó dolgok között. Saját helyzetének önironikus képeit hol a nagyvilág, hol a történelem, hol a biblia ismert vagy kevésbé is­ mert történetei közé vetíti, hogy valam i fontosra figyelmeztessen min­ ket. Ezúttal például arra, hogy „ a galamb, / mely a Vízözön után / csőrében olajággal / vissza­ repül hajónkra, / már kikelt a to­ jásból” , a bárka építése viszont hát­ ravan még, „ d e elkészül az is / megfelelő időben, / hacsak az eső, / mely negyven napja ömlik, f nem lassítja túlságosan a munkát” . tovább G y öre Imrében, amikor az Úristentől egyetlen utcakövet, ba­ zaltot követel, hogy széttörje „ . . . annak az egyetlen / szónak a héját, mely értelmet ad / még a mosléknak is, mit odalöttyint / a vályúba v a la k i. . . ” Új kötetében G y öre megjegyzé­ seket fűz Hamlet úr ügyeihez. E z a ciklus - bízvást mondhatjuk mai líránk kiemelkedő darabja. A Hamlet-versek kulcsát talán az első és az utolsó vers tartalmazza leg­ inkább, az Opheliához szóló, amely azzal kezdődik és végződik, hogy szegény Ophelia, „eredj, fulladj a vízbe” , mert: „E ttő l m ajd Hamlet úrfi, / ki rágódik a Tetten, / vagy inkább a Tett helyett, / egy kissé elénkebb lesz, / s nem annyira bo­ lond, / mint ahogy mí me l i . " ; és a kizökkent időről gondolkodó vers, amely arra figyelmeztet, hogy: „nem egyidőben zökken ki az idő / mindenkiben, / s igazából csak ak­ kor, / ha látja: nincs egérút, / solymászás, kacarászás, / susmogás sö­ tétben, / mert ő született helyre tolni azt.” Régóta úgy érzem, G y öre verseit olvasva, hogy leginkább a „Montblanc-ember” huszadik századi utódja ő. A G y öre-monológok V aj­ G y öre Brechtet új kötetében is da János A lfréd-regényének láto­ példaként emlegeti. Shakespeare másaira emlékeztetnek, mintha A lf­ „H am let” -jéhez című szonettjét réd „mindent kimagyarázó” , titko­ Brecht így fejezi be: „M ost végre kat „fölfejtő látománya” munkálna vöröset lát a K övér. / M ár tudja, 34 �eleget ingadozott. / Tettekre van szükség, folyjon a vér. / / Kom o­ ran kiálts hát, ha kiabálnak: / Csak jutott volna trónra fel, legott / nagy­ szerűen bevált volna királynak.” (Görgey Gábor fordítása). G y öre Hamlet-versei arról szólnak, miért kell bólintanunk „lel­ künk felé” -re, Hamletra, és egyút­ tal arról is, hogy miért kell komo­ ran bólintanunk reá. „ . . . reszke­ teg lábbal / ki hajthat végre Tet­ tet?” - kérdezi Györe-Hamlet, aki miközben Tettet követel, illúziók nélkül tudja, hogy korántsem egy­ szerű követelés ez. Brecht szelleme, ez a színét s fonákját egyszerre vizsgáló szellem leginkább abban segíti G y örét, hogy összetéveszthetetlenül eredeti lírai figurákat teremtsen. Ezúttal Ham­ letből. Külön elemzést igényelne k i­ mutatni, hogyan vált költői műhe­ lyében Petőfi, Mózes, M arx egyko­ ri indulata, világlátása lírai élmény­ anyaggá, lehetőséggé, hogy őket idézve-vallatva, a mával szembesít­ ve vizsgálja világunkat, ahogyan régebbi, a kritika által többnyire méltatlanul elhanyagolt köteteiben tette. G y öre világlátása éppen azért összetett, mert egyértelműen elköte­ lezett. A z ironikus fintorra legtöbb­ ször ő maga válaszol, miként pél­ dául A dolgok rendje (Lenin múl­ hatatlanságának) című versében ol­ vashatjuk. Íme az ironikus fintor: „B első zsebedben / folyton egy kéz van, és nem a tiéd, és ha szipog­ nál, / kihúzza zsebkendőd, / s megtörli orrod, / s mielőtt elrakja, / gondosan megszámlálja a bankje­ gyeket. / A világ normális rendjé­ be / tartozik ez is.” É s az ellen­ válasz: „ Csakhogy Lenin úgy vélte: / a világ normális rendje nem ez. / A történelem normális rendje / a forradalom .” Bizonyára ettől az elkötelezettség­ től szabad lélek G y öre Imre. Ezért játszik önfeledten akár gyerekver­ set is (jó volna, ha kitűnő ciklusá­ ra a Móra K iadó is felfigyelne!), akár hétköznapjairól, akár az árak alakulásáról gondolkodik. Kötetének legjobb verseiben ezért talál rá az epigrammatikus megfogalmazásra, az aforizmára. Érdemes volna egy­ szer ilyen megfontolásból végigol­ vasni mai líránk termését. Hiszen nem véletlen, hogy a dialektikát lí­ rává formáló József Attila szintén aforizmákban, persze őelőtte ki nem mondott aforizmákban gondolko­ dott. Idézzük G y öre egyik nagyon is végiggondolandó négysorosát: „ É rdekés, a zöldséges / még soha­ sem panaszkodott / a magas zöld­ ségárakra. / Igazán megbízható ál­ lampolgár.” Ám G y öre nem elégszik meg a gondolatébresztő kérdésekkel. Nem elégszik meg a brechti „kötelező tiszteletlenség” kritikus hangjának megszólaltatásával sem. Válaszokat keres, és talál. Valójában nemcsak szabad, de optimista lélek is. Op­ timizmusa azonban nem valam iféle könnyen fölemelhető zászló. A Genezáreti tavon, pontosabban a tó fenekén látja a lábnyomokat, de nem megkövült nyomokat lát, ha­ nem frisseket, amelyek a halászokat arra figyelmeztetik, hogy van vala­ ki, aki tudja az utat a visszahúzó­ dott vízhez, oda, ahová minden­ képpen el kell jutniuk, „m ég ha há­ tukon viszik is / a vitorlát, a kö­ telet, a bárkát. / M ert különben ott döglenének / a parton valahányon” . (Szépirodalmi) SIM O R A N D R Á S 35 �EM LÉKEZET ÉS FELELŐSSÉG Csanády János: Hátamon a történelem Lét és sors, idő és folytonosság, táj és élmény fogalmazódik meg a költő tizedik kötetében. Ezt a sze­ mélyességet a szorongás, a magány, a fenyegetettség érzésvilágával hoz­ za közelünkbe. Ars poetica-szerű vallomásai erős elhivatottsággal szól­ nak a társadalmi cselekvéssürgetésről, a történelmi változások „mene­ külő rabszolgá” -iról. A könyv má­ sodik ciklusát megvizsgálva, ezt a költői lelkiállapotot prózai pillanatképek sugalmazzák. A szerkesztés fokozatosságából kiderül, hogy mi­ nél messzebb sodródik a gyermek­ kortól, annál erőteljesebb lesz megindultsága a múlt felé. A Pályám emlékezete, avagy: pofon a halott­ nak című lírai elbeszélésben - ez zárja a második fejezetet, s egyben a kötetet is - jut el a legmélyebb nosztalgiáig: ,,Ártatlan koromban kezdtem verset írni, innen jött az a szavazat, amely mindig helyrebil­ lentette mérlegemet, bármilyen nem­ telen eszközökkel is igyekeztek el ta­ posni, félrelökni az útból, amikor még nem tudtam, szegény vagyok, bilincsbe verve táncolhatok csak, és mások gazdálkodnak becsületem­ m el” . Kegyetlenség, s a történet­ filozófia hitelessége teszi edzetté eze­ ket a sorokat. Versei közül a Szó­ beszéd, Hátamon a történelem, Az én V ereckém, Lássátok feleim, A vágtató lovak, Lázadó zsoltárt Is­ ten ellen és a Földből kimeredő tartozik ebbe a vonulatba. K oráb­ bi költeményeit nézve pedig: Ő szi dal, A d j tüzes ita lt. . . (Fölzúdul a táj, 1958); K ár volna korán halni meg, R égi rapszódia, Forradalom 36 után (Hegyélen, 1962); Váltott lova­ kon, Igaz hűtlenség, Alkudozók ( Ú j törvény, 1 964); A szerelem, Kőszáli dal, A teljesség, Vers egy álomról, A z oroszlán halála (Európai ősz, 1966); Jób, A z ősember-magány, Prológus (Sziklakút, 19 75); Vérrel kevert hó, A közlegény álma (N é ­ ma kórus, 1979) rokoníthatók az em­ lített alkotói interferencia szempont­ jából. A z új kötet - Csanády János ed­ digi költészetét vizsgálva - a N é ­ ma kórushoz áll legközelebb. Egye­ nes folytatása az ott felrajzolt szo­ morúságnak. „T ú l a szürke beton­ blokkokon, la messzeségben zöld a táj, / mert a házak méhkaptársejtjében / úgy erőlködik a szem, hogy / szinte fá j” - kezdi Bennem is. . . című versét az előző könyvben, s most: „ A z érthetetlen városokba / vágytam a szűkös anyföldről, / lelke hatalmát vittem volna, / mint fényt lefölözött felhőkről” (Az én Vereckém). Olyannyira hasonlók ezek a részletek, hogy egy-egy mozzana­ tukban fel is cserélhetők. Számtalan párosítást tudnánk fölmutatni a két verseskötetből, ami egyértelműen azt bizonyítja, hogy igen erőteljessé vált a költő múltbafordulása. A meditatív hajlam, a megidézés kényszere szinte meghatározó lett művészeté­ ben. Ebben ott érezzük azt a fanyar ízt is, ami sok esetben az „ötven felé” józan felismeréseinek követ­ kezménye: „B íbelő dn i magammal, s a szavakkal / sorsom csomózta G ordius-kötés” ; „ B e vagyok zárva, azt hiszem / vérkörömbe és ki nem sza- �badít / a szavak mesés griffm adara sem” . A tudatosodás időszaka ez. A gyermekkor megváltoztathatatlanságának fekete démona, leíró szo­ rongása. Felfokozott éntudatát, lá­ tomáskeltő erejét prózai sorokban hitelesíti. Mitikus menedékként je­ löli meg a falu képét, s mellette az inasévek kedélyeit. Hűségfogadalma - ami korábbi köteteiben is szembe­ tűnő volt - most természetrajongás­ sal, az értékösszefüggések filozofi­ kus szemléletével ötvöződik. A mun­ kásélet motívumai most is jelen vannak, de veszítettek meghatározó szerepükből. A hangsúly az emléke­ zésre tolódik át - a gyermekkor tisztaságának, idillikusan őszinte v i­ lágának fájdalm ával. Megrázó ké­ pek, visszatekintő közvetlenség v ál­ togatják egymást Csanády kötetében. Lírai egyensúlyról árulkodó, osztinátószerűen ismétlődő motívumokra építi verseit és elbeszéléseit, ami egészséges belső ritmust ad az egyes írásoknak. Lajoskomárom - nagyanyja és nagybátyja feledhetetlen emlékeivel — meghatározóvá vált alkotásaiban. Sokszor kimondatlanul is ott lüktet hasonlataiban, metaforáiban. Tettenérhető mindez a későbbi történések anapesztikus hangsúlyozásában, drá­ mai szaggatottságában is. Eleven képekkel fogalmazza meg a fizikai munkások közvetlen vilá­ gát, benne önmagát. Gyakran elő­ forduló neologizmusai - napszentület, lángkorona, polyvaszag, betonkalicka, sisakrostély, autó-állat, láng­ buborék, acéltérdek, világprés elemi erővel jelenítik meg azokat az éveket, amelyek a gépek szelídségét, olajkoszos reményét adták a költő­ nek. Büszkén vállalja ezeket a for­ dulatokat, s megtartó erőként szó­ lítja verseiben, prózai írásaiban. Korábbi köteteiben is kitapint­ hatjuk a munkáslétet, amelyet fia­ tal korában maga is élt; a Háta­ mon a történelem lapjain szintén több vers és néhány rövid próza vall erről a korról. „K ö rü l várak a hegy. tetők / kúpján, lovag-romok, / még m indig ébren figyelők; / Somlyó, Salgó, Somos” - tekint szét Tavasz Salgó felett című versében, majd féltéssel, aggódással telnek meg a sorok: „ a motor lelkét Salgótarján­ ban ismertük meg” , „vas-mágusok, kezünk alatt újra lélegzeni kezdett az Egész, és ment ez véghetetlenül, aranyos nappalok, komorló éjszakák során, amikor felhők, felhők fedték be a nagy völgyteknőt, akárha a Szaturnusz porgyűrűi, s a város alig lélegzett alattunk, mint bányász for­ ró, fö ld alatti, szűk járataiban” ; „N ógrád, Kazár, Karancs, Salgó, Istenmezeje, Nagylóc, Ludányhalászi, E n drefalva, s a többiek; áldás vol­ tak a mi munkánkon” ; „M a is itt énekel bennem az anyag, s az ember mindenttudása, a kozmikus tapaszta­ lat, amely belénk ivódott, vas-má­ gusokba” (Vás-mágusok). A salgó­ tarjáni éveket idézi a Pályám emlé­ kezete, avagy: pofon a halottnak is, de itt már keverednek az érzések, emlékképek az apa iránti mélységes tisztelettel-félelemmel, a Zsiga báty­ ja és Simon Erzsébet nagyanyja alakjával, a háború borzalmaival és költői eszmélkedésével. Hátamon a történelem - mondja ki felelősségének, az emberi cselek­ vés sürgetésének hangsúlyozásával legfőbb életérzését. Védetté nyilvá­ nítja a gyermekkort, amely - szin­ te - az egyetlen menedéket jelenti számára. Nem túlzás, ha azt állít­ juk: a kor történetfilozófiai, borzal­ makkal teli képét rajzolja meg leg­ újabb könyvében. (Szépirodalmi) M A D Á R JÁ N O S 37 �A H IÁNY JE L V É N Y E I Bari Károly: A némaság könyve Öröm ez a kézbesimuló kis kötet. Tíz év csönd, „ném aság” van mö­ götte. Szegényebb volt a magyar irodalom Bari K ároly nélkül. H iá­ nya annál erősebben volt érezhető, mert indulásakor szinte túl hangos ovációval üdvözölték, s a hozsan­ na utáni csönd üresebben kong, mint egyébként természete volna. Bár nem publikált, a köztudatból nem veszett ki. Mendemondák, jóés rosszízű pletykák keringtek körü­ lötte. Mindenki tudni vélt valamit. Találgatások és féligazságok keltek szárnyra a költő életéről, életmód­ járól, magán- és közéleti bonyodal­ mairól. Most a leghitelesebb forrásból, tőle magától értesülhetünk a törté­ nésekről: versben kimondott igaz­ ságot, nyílt, meztelen, őszinte és kendőzni nem is szándékozott infor­ mációkat szerezhetünk az eltelt idő­ szakról, hiszen Bari számára ez nem szenzáció, hanem versbe transzpo­ nált élet. A kötet egyik legjobb versében (Száműzetés) így ír a hallgatásról: „ koponyámat / tenyerébe képzelte már a sírásó csönd / hiányom jel­ vényével ékszerezte föl magát / min­ den hír, meghalt, kiégett mondták” . Ugyanebben a versben emberi és költői jelenlétét fogalmazza meg: ,,ha azt m ondják; megtörtem, ne higgyétek / s ne higgyétek, ha mond­ ják rólam-. / megszakadt útja, fö ld ­ mélyre zü llött.............. üzenem nek­ tek, élek, s írok” . 38 Örömre éppen ez ad okot: a je­ lenlét felhangosítása, a némaság be­ népesítése, az, hogy egy egyéni hang­ szín újra belezúg irodalmi tudatunk­ ba. Nemcsak az tette Barit már in­ dulásakor is becsessé, s a szokott­ nál dédelgetettebbé, hogy egy önma­ gáról hallgatni kényszerülő világ jel­ zéseivel könnyítette lelkiismeretün­ ket, s gazdagította közös kultúrán­ kat. Tehát nemcsak az egzotikum, hanem a szerencsés ötvöződés az oka, hogy „kamaszzseniként” emle­ gethettük. Népe folklórja, színes ké­ pi világa, gazdag fantáziája nem ki­ zárólagos költői lényege volt már ak­ kor sem. A z általánosabbá, mélyeb­ bé és egyetemesebbé válás folyama­ ta azonban napjainkra felerősödött. Öröksége eszköz és feladat ma is, de célja tágasabb. A jelentkezésen túl, a tékozló vagy eltékozolt gyermek visszatérésén vagy visszafogadásán kívül ez az, aminek elsősorban örülhetünk. Prob­ lémafelvetése, elemzőképessége és gondolkodásmódja kiteljesedett. Alapvető változásról azonban nin­ csen szó. Ugyanazokból a motívu­ mokból építkezik, nagyjából válto­ zatlan technikával. Továbbra is jellemzi a képgazdagság, a színes­ ség, az indulatok magas hőfoka. Formailag talán nem is érzékel­ hető a tízévnyi távolság. Persze csalóka mérce ez a tíz év, hiszen maga mondja, hogy ezek a versek nem tíz év után, hanem annyi idő alatt keletkeztek, tehát távolléte raj­ zolatát, dokumentumait tartjuk ke­ zünkben, hiányának eddig zsebben �hordott jelvényeit. Am i mégis ész­ revehető: az amúgy is gazdag képi világ kicsit túlterhelődött. A gya­ korta alkalmazott, mellérendelő ké­ pekkel építkező szerkesztési mód számos esetben nem ad kifutást az egyes motívumoknak, sőt erősítés helyett kioltják egymás hatását. A z effajta burjánzó, indázó képiség mindig jobban érvényesül, ha hierarchizáltan jelentkezik, s ezáltal a logi­ kában nyeri önmaga indokát. A forma Barinál sok esetben „ránő” a tartalomra, ahelyett, hogy kibon­ takozását segítené. Bari K ároly rendkívül gazdag nyel­ vi anyaggal, vérbő képi kultúrával rendelkezik. Ezt azonban mérték­ letesebben kezelte második köteté­ ben. Ennél is nagyobb hiba, hogy az érett költő sem mentes a képzava­ roktól. Éppen bravúrus fantáziájá­ nak esik áldozatul néhány ellenőriz­ hetetlenül bugyogó képsora eseté­ ben. Nem marad kétsége az olvasónak afelől, hogy Bari K ároly nehéz éve­ ket hagyott maga mögött. Képei ke­ ményebbek, szigorúbbak, tónusai sötétebbek lettek. A természetet oly nagy kedvvel versbe ültető költő most főleg a kemény, hideg, nyirkos, éles jelenségeket részesíti előnyben. M o­ tívumai között feltűnő gyakorisággal szerepel a tél, a fagy, a zúzmara, a vihar, a villám , a köd, a csont, a borda, gerinc, szemgödör, elmúlás, pusztulás, halál... Tragikusabbra v ál­ tott tehát megélt élményei hatásá­ ra. Lírája nagymértékben gondolati­ vá vált, filozofikussá lett. A versbeli történések már csak a tételek és ké­ telyek illusztrációi, nem az ábrázo­ lás tárgyai. A z emberi lét legsúlyo­ sabb problémáira keresi a választ: szabadságról, fennmaradásról gon­ dolkozik, s az egyén szerepét, he­ lyét keresi, felbolydült világunkban. Kételyei nem magánsiralmak, ború­ ja nem magánügy. A legteljesebb, legtisztább értelemben vett közössé­ gi költészetet műveli, felelősséggel nemcsak önmaga, nemcsak szűkebb népe, hanem az egész emberiség iránt. A verseken átütő kemény ke­ serűség a „létm agány” , az elidege­ nedés, az irányvesztettség lenyomata. Legjobb versei egyszerre adják az egyéni és a társadalmi lét diagnózi­ sát. (Jannisz Ritszosz, A némaság könyve, Számüzetés. stb.) A kötet szerkezeti és minőségi csúcsát az előbb említett versek jel­ zik. A második rész kisebb hanyat­ lást mutat. Már-már megszokná az olvasó az „ ú j” Barit, s különösebb izgalom nélkül, de elégedetten la­ pozgatna tovább, mint aki már csak eddig kialakult véleményének meg­ erősítését várja a további írásoktól, amikor kellemesen oldja a majdnem monotóniává váló tartalmi egyönte­ tűséget a Hajnalkötöző című eroti­ kus vers. Ebben a szabadszájúság hitelesített határait feszítgeti. A kötetet záró két gyermekvers talán csak azért lett annak keresz­ telve, hogy formai egyszerűségüket igazolja. Tartalmuk azonban (főleg a másodiké), úgy hiszem, nekünk szól, nem annyira Máriusznak. Bari tehát jelen van irodalmunk­ ban, köszönteni és biztatni nagy örömünkre szolgál. H UN YA M ÁRTA 39 �A MAGUNK TÁMASZTÉKA Tamás Menyhért: Vigyázó madár Megszaporodtak mostanság a mély­ beásó, gyökerek után kutató írások. Közülük talán legnagyobb hírre az amerikai néger író, Alex Haley Gyö­ kerek című, történelmen és földré­ szeken át hazát, népet kereső riportregénye jutott. A belőle készült tele­ víziós sorozat bejárta a világot és mindenütt hatalmas sikert aratott. Gyanítom, hogy nem is annyira a mű esztétikai értékei, sokkal inkább a téma, a sokak gondjának-gondolatának kimondása volt a zajos ünneplés oka. Egy szóra érthető ez, ha vitorlás gályák fenékterében polcokra zsúfolt, az óceán túlsó partjára hurcolt nége­ rek százezreinek-millióinak emberi, kulturális sokkjára gondolunk. De gondoljuk meg azt is, hogy az elmúlt századok során hány kisebb-nagyobb közösség, etnikai törekvés kényszerült addigi életét hátrahagyva, újra meg újra nekirugaszkodni az otthonterem­ tésnek, az eltépett gyökerek újraélesz­ tésének. Mára milliók élettöredékei keresnek humusszá lágyítható talajt, megka­ paszkodásra alkalmas szegleteket. A természetes közösségeiből kieső, ha­ gyományaitól, múltjától megfosztott, a személytelenséggel, magánnyal küzdő ember óhatatlanul fordul önmaga múltjához ősökért, közösségért, a va­ lahova tartozás érzéséért. Így tesz Ta­ más Menyhért is Vigyázó madár című könyvében, amelyet a nagy sikerre való tekintettel, most újra kiadott a Szépirodalmi Könyvkiadó. Történetében a reccsenő árbocú vi­ torlások helyén nyikorgó parasztsze­ kerek zötyögnek a háború sebezte uta­ kon, hogy az odahagyott ház, a föld, 40 az ottani patak, a gyermekkor emlé­ kének súlya alatt roskadozó székelyek kis vagyonkáját, emberségét mentsék pusztuláson, értelmetlen és érthetetlen halálon át, 1944 infernójában. A Hadikfalvától Kisdorogig vezető út meghosszabbodik majd negyedszázad­ dal, míg veszteségeinek, nyereségeinek lajstroma megíródhat. A magát múlandó dolgok gyűjtöge­ tésére adott költő fiú apja halálának és temetésének krónikájában egy csa­ lád, egy nép, a mindig a maguk tá­ masztékára utalt emberek sorsának megakadásait, újrakezdéseit ábrázol­ ja hitető erővel. Nem a riporter sze­ mérmetlenségével, szem fülességével, sokkal inkább a vers pontosságával, az eposz nagy időt átfogó mértékével. Támaszt, biztonságot keres annyi újra­ kezdés, annyi szétdúlt élet, hiába ve­ sződött emberség után - a folytatha­ tóságot. Századok rossz tapasztalataival, Mádéfalva emlékével érkeztek a bukovi­ nai székelyek a Bácskába, majd on­ nan tovább Tolnába, Zalába. Izmaik­ ban, idegeikben a vándorlás állandó kényszerének emlékével, a bizonyta­ lanság feszülésével. „Esztendők telté­ vel sem volt bizodalmunk, hogy itt maradunk. Még ötven tájékán es a lá­ bunkban vót, hogy tovább kell menynyünk.” És nem volt elég megszokni az idegen házat, kertet, istállót, kita­ pasztalni, kezessé tenni az idegen föl­ det, a szívbe ragasztani az új fákat, meg kellett állni a történelem frissen támadt förgetegében is. A végre ott­ honhoz, szántóhoz jutott paraszt meg kellett, hogy érje az erőszakos tago­ sítást, a beszolgáltatást, a padlások �lesöprését, a végrehajtó félését, azt, hogy amint kapott valamit, máris nagy árat kérnek érte. De az élet fogyat­ kozásánál is mélyebben sebzett az em­ berség fogyatkozása. Az idők enyhültével, nyugtával új gazdálkodási rend, új munkaformák, új életforma alakult - csak már túl sok a seb. Így lehet, hogy a koporsó­ ra írt évszám az „É lt 71 évet” is ha­ zugságnak tűnik. „Csak élt volna, ha hagyják. Igen, csak létezett. Létezése is egyetlen igyekezet volt.” Ezek a tapasztalatok nem egy föl­ dönfutóvá lett kisebbség tapasztalatai. Egy pusztulásra ítélt, felbomló társa­ dalmi osztály közös történelmi tapasz­ talatai. És ez az a pont, ahol Tamás Menyhért igazsága az országban bent­ lakó valamennyiünk számára érvé­ nyessé válik. Története kezdetén a G a­ líciából szégyenében Bukovinába szö­ kő megesett szolgálólány nagyanya, végén az önmagát, sorsát, esélyeit megérteni akaró értelmiségi fiú. Ket­ tőjük között a történelem. Ez a törté­ nelem pedig közös minden társadalmi réteg, minden nép számára KözépKelet-Európában. „Török, tatár, tót, román” kavargásában épp úgy meg kell keresnünk a gyökereinket, mint az Ú jvilágba rabolt mandinkáknak, jorubáknak, ibóknak. Ezeket az elvágott összecsomósodott, vékony kis hajszálgyökérkéket bogozgatja, kötözgeti Ta­ más Menyhért nagy érzékenységgel, felelősséggel. Külön tanulmányt érdemelne, ahogy az író a vers és próza határán mozgó szöveg montázsszerű szerkezetében térrel és idővel bánik. A tér váltásai­ nak hajszálpontos illesztése az idő szeleteivel érett, a mesterség minden titkát ismerő alkotóra vall. Szerkesz­ tésmódja tömörségével, gazdaságossá­ gával éri el, hogy leírt sorainak csönd­ je, elhallgatásainak súlya legyen. A kisregény konstrukciója minden elemé­ ben bravúros, anélkül, hogy nyomát lelhetnénk a magamutogató zsonglő- rösködésnek, öncélú játszadozásnak. Ennek a rendnek és tisztaságnak a legfontosabb alapja Tamás Menyhért nyelve. Székelyei megőrizték, magukkal hoz­ ták honfoglaló őseink nyelvét, a Ha­ lotti beszéd drámai, expresszív tömör­ ségét, a zsoltáros Színezi Molnár A l­ bert és a Biblia-fordító Károly Gás­ pár magyarságát. Ezzel szólva a köz­ napi beszéd is emelkedettebb, ünne­ pélyesebb lesz. A képekkel zsúfolt szöveg a nyelv egyszerűsége, kifejező ereje által kerüli el a terjengősség, a barokkos zsúfoltság, a népies modo­ rosság leselkedő csapdáit. Tamás Menyhért így képes a vers pontossá­ gával, láttató erejével és a próza sza­ batos tárgyszerűségével egyszerre élni. A Vigyázó madár a dolgok és a szavak egyidejű rendjének lehetőségét keresi. Azt a történelmi, emberi esélyt, amelyben az állandó megfutások min­ dent összezavaró káoszát, veszteségét megtöri egy folytatható, élhető rend. Ám ennek meglelése lehetetlen a múlt megértése, a József Attila-i „közös dolgaink” rendezése nélkül. Tamás Menyhért megtalálta a for­ rást. Ez azonban nem csak tápláló vi­ zet ad, de kötelességet is ró arra, aki fölébe hajol. Szeméttől, idegen anyag­ tól óvni, tisztán tartani, fogyásának út­ ját féltő szemmel vigyázni, attól a ponttól, ahol a tiszta víz kibuggyan a kőből addig, amíg rohanásában meg­ szelídülve belesimul a nagy folyóba. A Vigyázó madár vállalása ennek az örökségnek a továbbvitele, továbbéltetése. A halállal megpecsételt múlt, az el­ múlással megnövesztett emberi sors folytathatósága, a folytatás kötelessé­ ge szól Tamás Menyhért minden so­ rából: ez a póztalanság, természetes­ ség talán a könyv legnagyobb erénye. És ez emeli az utóbbi évek prózai ter­ mésének élére, a legjobbak közé. (Szépirodalmi) P A L L A G I SZABÓ F E R E N C 41 �VALÓSÁGUNK K E L E M E N G Á BO R Ujj-jelek A Központi Statisztikai Hivatal közleménye szerint 1983-ban 7 4 250 lakás épült, s ebből 5 7 915 az úgynevezett magánerős forrásból került tető alá. Az adatot természetesen csak most kerestem elő, akkor még eszembe sem jutott ilyesmi után búvárkodni, amikor K . J., a rokon gyerek először állt elém, re­ ménykedve, tudakolva a szombati programomat: - Segíthetnél a betonkefni szállításában. Ez a béléstest néven is emlegetett nélkülözhetetlen építőanyag a közelben nem kapható, de most megoldódik a gondom. A nagybátyám ugyanis, aki osztályvezető . . . Itt egy hosszú és körülményes magyarázat következne. Arról, hogy honnan ismeri az osztályvezető nagybácsi a szövetkezeti elnököt, aki viszont egy építő­ anyag-ipari vállalat tótumfaktumának a . . . Szóval, „naka-neke” . A lényeg, hogy K . J. kezében ott a régen várt és boldogító papír. A kiutalás. Csak éppen el kell menni azért a fránya kefniért a gyárba. - Oda és vissza majdnem háromszáz kilométer az út, de bánja a fene - így az ifjú építkező. - Mit tehet a magamfajta ember, ha csak így juthat hozzá az építőanyaghoz? Menni kell, mert kőből-vályogból ma már a cigány sem épít házat. Hajnalok hajnalán kapaszkodunk fel a teherautóra. A vastag göncökbe bugyolált rakodók hungarocell lemezekből vetnek ágyat a platón, a minden bi­ zonnyal puhánynak tartott toliforgatót pedig a gépkocsivezető mellé, a langymeleg vezetőfülkébe ültetik. Ismeretlen falvakon és városokon robogunk ke­ resztül, mintha csak a világ végére tartanánk, a koránkelésnek azonban van egy vitathatatlan előnye. A rosszkedvű portás éppen csak nyitja a gyárkaput, de mi már ott toporgunk a bejáratnál, kisvártatva pedig már mutatják is a la­ tyakos udvaron az építőanyagok félelmetesen nagy depóját. Éppen lenyitjuk a teherautó oldalát, amikor didergős társaságunkhoz somfordái egy pufajkás em­ ber és a világ legtermészetesebb hangján ajánlja: - N e strapálják magukat, jó uraim, kár a finom kezükért. Feldobom én az egészet a platóra percek alatt, erre való ez az ügyes kis targonca. A védőkesztyűt is cafatokká maró, éles sarkokkal gyártott betontestekre né­ zek és hálás tekintettel pillantok a jövevényre: „Jó ember, fene nagy szíve van magánaki” A jó ember azonban egy villanásnyi ideig zavartan áll, majd a vi­ lág minden táján pontosan érthető nemzetközi jelet mutat. Sokatmondóan öszszedörzsöli jobb kezének három ujját. K . J., akinek a koránkeléssel, az átfagyással és a rakodással baráti szívessé­ get teszünk, kurtán csak ennyit kérdez: „Mennyi?” A választ azonban nem hall­ juk, mert ellentmondást nem tűrő hangon dörren az após: 42 �- Hagyd a fenébe! Ha már eljöttünk, akkor feldobjuk azt a négyszáz-ötszáz kefnit - ahogy látom, ezret úgysem tudunk elvinni - , közben pedig legalább felmelegszünk. Átfagytunk a platón, mint a mirelitcsirkék. Az üzletre pályázó felhúzza a vállát. „Nekem mindegy, ahogy gondolják. Csak segíteni akartam.” Sarkon fordul, megy a gépéhez, végezni a munkáját tovább. Az állami targonca villája az állami raklapok alá csúszik és emeli az állami kefnit az állami vasút vagonjaiba. A targoncás tehát teszi a dolgát, azt cselekszi, amiért a fizetését kapja. Csak kissé bosszúsan, mert ezekben a per­ cekben dolgozhatna svarcban is. Emelgetjük a csaknem húszkilós, betonból öntött béléstesteket, egyre jobban feledjük a kora reggel csípős hidegét, a morcos após mégis morog: - A fene vigye el az ilyen eltérő lehetőségeket. Hiába, nem mindenkire süt egyformán a nap. Gondoljátok csak el, ha elfogadjuk az ipse ajánlatát, akkor egy jó félóra alatt keres vagy ezer forintot. Mellékesként. Munkaidőben és a munkahelye gépével. Az öreg morog tovább, én meg nyugtatom: „N e tépje az idegeit, bizonyára egyedi esetről, ritka hiénáról van szó.” A hangomban meggyőződés. Elvégre, járatlan vagyok az építőanyag-beszerzés és -szállítás rejtelmeiben. Egyelőre. De nem sokáig, mert a jelek szerint manapság mindenki építkezik. Néhány nap múlva egy pesti mérnök keresi apámat a faluban, aki barátai ajánlására itt húz magának egy kis házat és most homokra lenne szüksége. De már „teg­ napra” , mert itt van a kőműves, így apám közbenjárását kéri. - Úgy tudom, van a téesznek homokbányája. Arra kérem, segítsen nekem a vétel intézésében, meg emberek is kellenének a kitermeléshez, rakodáshoz. Apám bólint: az irodán is intézkedik, meg lapáthoz értő kezekről is gondos­ kodik. Egy fél nap múltán azonban szalad az emberünk az utcában és már a kapuból kiabálja: - Elnézést kérek, de vissza az egész, nem kell már a homok! - Nocsak. Meggondolta tán az építkezést? - Azt nem. De megvan már az anyag, nem kell érte sehová menni. Jött egy Z IL , keresztül a falun, a platója tele jófajta homokkal. Úgy tudom, B-ből vitte (volna) a pilóta valahová. A pesti mérnök az ujjait összedörzsölve mutatja: „megegyeztünk” . A pilóta jól járt, a mérnökről nem is beszélve, mert házhoz jött az üzlet. Ritka szeren­ csés ember a mérnökünk. Egy számára teljesen ismeretlen termelőszövetkezet fizeti a homok, meg a fuvar egy részét. A svarcon tehát csak a közös veszít. Gyanítom, hogy hasonló ügyből lehet bírósági akta is, ezért elképedve hall­ gatom - a bírót. - Egy hétig próbáltam gépet szerezni a terepmunkákhoz, az istennek sem ment. Az pedig az első lépés, addig még a fundamentumot sem áshatom ki a leendő házamhoz. Valaki aztán megsúgta, hogy ne az irodában alázkodjak a kapacitásra hivatkozó ügyintézők előtt, hanem beszéljek a gépésszel. - És ha hasonló ügy kerül eléd . . . - A bíró is em ber. . . de azért ügyelek a rendre. Én át nem adtam egyetlen fillért sem, kimaradtam az egész buliból. A feleségem elmondta, hogy miről lenne szó, erre a gépész böffentett: háromezer. A feleségem ajánlott kétezret. Kettőezerötért este már ott pöfögött a gép a telken. Menetlevél nélkül, persze. Mi tagadás, a bíró szépen haladó munkáinak szívből szurkolok. Különös­ képp most, amikor egyre jobban megismerem a magánerős építkezésre való biz­ tatás és az ehhez szükséges feltételek közötti elképesztően nagy szakadékot. 43 �B. K . már régen elfeledte a terepegyengetést és az alapásást, neki már ké­ ménytéglára van szüksége. Százhúsz darabra csupán, de szép fényes téglára, merthogy a tetőn kívül - ahol látszik - olyat akar az asszony. B. K. tehát be­ ül a kocsiba, végigjárja a megye valamennyi TÜZÉP-telepét, aztán mérgében to­ vább megy a szomszédos megyébe is. Tégla helyett mindenütt sajnálkozó kéz­ mozdulat fogadja. Egyszer aztán a Heves megyei B. község kicsinyke építő­ anyag-telepén felcsillan a remény. A rossz tekintetű középkorú nő magabizto­ san kéri a tégla árát, aztán a papírjaival foglalatoskodik. - Momentán, fiatalúr, nekem nincsen kéménytéglám. De azért vagyunk, hogy segítsünk egymáson. Valamit valamiért alapon, persze. Szépen kifizeti nekem a tégla árát, én adok magának egy diszpozíciót. Azzal elmegy a Nógrád me­ gyei K . TÜZÉP-telepére és ott erre a papírra kiadják az árut. B. K . derült arcáról ismét lefagyott a mosoly, a „jattnak” előkészített öt­ százassal együtt visszagyűrte a téglapénzt a zsebébe. - Tegyen bolonddá, öreganyám, mást. A lig másfél órája voltam a k.-i TÜZÉP-en, ahol egyetlen törött tégla sincs. A magánerős építkező a kapuban kapott még egy-két tippet, végigjárt vala­ mennyi címet. Este hét óra volt, amikor hazaért - kéménytégla nélkül. Elké­ pedve nézte a kilométerórát, csaknem négyszáz kilométert autózott, potyára. S amikor hullafáradtan végigdőlt az ágyon, kínjában még felnevetett: „Legalább a borravalóra szánt pénz is a zsebemben maradt” . A megyeszékhelyről jövet betérünk egy idős házaspárhoz, mértékkel fogy a bor és a kávé. Az öreg H. I.-vel beszélgetünk, a felesége meg ott somfordái körülöttünk, már érzem, hogy valamit akar. - Nem tudom .. . kérdeznék valam it. . . - Hagyd, nem kell ez - dörmög az öreg, az asszony azonban csak kiböki, mi nyomja a begyét. - Építkezik az unoka, de olyan tehetetlen a lelkem, a pokolból sem tud anyagot szerezni. Gondoltam, megkérdem, nincs-e magának valami ismeretsége M.-n, merthogy ott a gyár. Az édes kávé cigányútra megy, mert felnevetek: „M ár, hogyne lenne, Mar­ git néném! Ismerek ott egy élelmes, rizikót vállaló kocsmárost, meg néhány sötét tekintetű ügyes embert” . És mesélni kezdek. A korábban említett K. J. jön egy napon újra és szinte restellkedve mondja: - Most kellene igazán a segítséged, mert itt a kezemben a távirat, elszállítható a négyezer darab falazótégla. Ezt is a gyárból hozzuk, de M. közelebb van, nem kell három megyén átautózni, mint a kefniért. Alig száz kilométer az egész, de kellene a személykocsid is, mert akárhogy számítom, a három te­ herautóhoz, meg a két pótkocsihoz kell vagy tizenkét rakodó. Találkozunk szombaton hajnalban, öt órakor. Együtt a brigád, előkerül a pálinkásüveg, aztán istenesen a „lovak közé csapunk” , hogy idejében érkez­ zünk, előbb kerüljünk sorra. A személyautóban bizsergetően kellemes a meleg és álmosan azt tudakolom az ifjú építkezőtől: hány kilogramm egy ilyen tégla? „ Úgy tudom, kilenc.” Bámulom az útmenti sötétséget és magamban számolok: az alkalmi baráti brigádnak - minden egyes segítő legalább ötszáz forintot spórol K . J.-nek ma meg kell mozgatni harminchatezer kilogrammot. Mennyit?! Akárhogyan is, a téglát meg kell fogni vagy háromszor, ugyanígy a lerakodásnál is. Harminc­ hatezerszer hat . . . előre sajognak a csontjaim. 44 �Éppen megvirrad, amikor a tenyérnyi völgyben lapuló gyár kapujába érünk. Kapujába? Hol van még az a sokat ígérő bejárat! Előttünk vagy harminc te­ herautó várakozik sorban, a személygépkocsikban meg ott gunnyasztanak a ra­ k o d á sra szövetkezett baráti-rokoni kompániák. A mi teherautóink egyikének a pilótája a kilátások felől érdeklődik, ismeretlen kollégája nem valami vigasz­ taló: - A rosseb, ami megeszi. Én éjfélkor indultam, mégsem vagyok első a sor­ ban. Topogunk, melegszünk. Vágyakozva nézünk a gyárkaputól tíz-tizenöt méter­ nyire felhúzott bisztró hatalmas üvegtáblái mögé, nyolc óra után megszánja a népes társaságot a fenemód elegáns vendéglős, nyitja az ajtót. Gőzöli az előre lefőzött kávét és önti a hadrendbe állított féldecis poharakba a szeszt. Reggel nyolc óra után pár perccel, tizenöt lépésnyire egy gyárkaputól. A Traubisódám mellé magam is rendelek kevertet, vegyespálinkát, cseresznyét, sört - társaim kívánsága szerint. A teherautók kígyója alig észrevehetően araszol előre, a mieink tíz órakor jutnak be a kapun. A bisztró lehetőséget felismerő vezetője közben csinált anynyi forgalmat, mint egy jólmenő falusi vegyesbolt egész hét alatt. Odabenn téglatenger, amíg csak a szem ellát. A rámpák mellett vasúti kocsikat rakod­ nak - érdekes, ezek sosem jutnak el a TÜZÉP-telepekre?! - , de sok a lézengő is a depók között. Beállnak a helyükre a teherkocsijaink és rögvest ott terem né­ hány overállos, pufajkás ember. Ránk bazsalyognak, emelik a kezüket és dör­ zsölik össze három ujjúkat: - Főnök! Szívesen segítünk rakodni. Majd megegyezünk... Lám, a lehetőségeket itt is felismeri a találékony dolgozó. Egy kis mellékes után néz. Másodállást vállal. Rendes munkája, rendes munkaideje alatt - mi­ közben ketyeg az óra. Talán kétezer tégla lehet már a platókon, amikor egyre nehezebbnek érzem a súlyukat. Belém bújik a kisördög és kajánkodva azt mondom K. J.-nek: - Egyszer számolni kellene. Talán olcsóbban jönne ki az egész, ha szétosz­ tasz valami pénzmagot az állami, azaz feketén dolgozó rakodóknak, mi meg otthon maradunk, más egyébbel eltölteni az időnket. Nem kell hajnalban kelni, üresjáratban várakozni, benzinre költeni. Matematika kérdése az egész, csak ezen múlik a döntés. Végzéskor ballagunk a kapu felé, kezemben a ronggyá tépett kesztyű. Vége­ láthatatlan sorban rakják a teherautókat, mintha csak az egész ország építkez­ ne. Halljuk, amint az egyiken éppen ezt tárgyalják: - Állítólag lehet egy kocsira ötven-száz darab téglával többet tenni, csak szolni kell a kiadónak, hogy ne érje meglepetés. Egy üveg konyakot, vagy egy­ két száz forintot a bolondnak is megér ez a többlet. A kocsiról melegítőbe öltözött, bajszos fiatalember cihelődik le és eltűnik a téglatenger zegzugos ösvényei között. Talán pisilni megy. Vagy megpróbálja egyengetni a kocsira rakandó, de a diszpozíción nem szereplő fölösleg útját. Most, kifelé menet tűnik csak fel, hogy a kapu mellett is jókora téglakupac hever. Ott, ahol papírral a kézben szemrevételezik a rakományt. A minden jel szerint sebtiben összestócolt téglahalom arról árulkodik, hogy nem mindenki is­ meri a szokásokat: a fölösleg útját egyengetni kell, jó előre. A szigorú kiadó pedig könyörtelenül lerakatja a felesleget, mert nem úgy van az, hogy „ miénk az ország, vigyük haza” . K ivált akkor, ha a szemhunyásért még egy üveg ko­ nyakot is sajnál a félmilliós adósságot vállaló építkező. 45 �V. J. már végigjárt minden procedurát, kész a háza, hébehóba már ott is al­ szik. Nehezen mozgó édesanyja kínos napokat, összesen talán heteket töltött az autóbuszokon és vonatokon, sokszor reménytelenül, mert anyagbeszerző gya­ nánt ő járta a telepeket. - Nincs fogalmad, hogy mibe került - néz rám indulatos szemekkel. - Az útiköltség a legkevesebb, de sehová sem mehet üres kézzel az ember. Italból a drága kell, de pénzben sem lehet egy-két száz forintot senki zsebébe dugni Az ma már bagó, csak kiröhögik érte az embert. Fiatalember jön éppen, ő is építkezik, tudja ezt jól V. J. anyagbeszerzésbe belerokkant édesanyja is. - Majd meglátod te is, micsoda nyűgöt vettél a nyakadba__ Az ifjú ember magabiztos, egyelőre legalábbis. - Ha felkötötte az ember a kolompot, akkor ráznia is kell. De engem ne féltsen! Együtt jártam esti egyetemre a k.-i TÜZÉP-telep egyik vezetőjével, majdcsak segít a régi cimborám . . . Segítségben nem volt hiánya Z. A.-nak sem. A termelőszövetkezeti mellék­ üzemág vezetője ismerősöknek sincs híján, ugyanakkor felhívja a figyelmem egy pénzben ki nem fejezhető helyzeti előnyre. - A nehezén túlvagyok. De sokszor gondoltam rá, hogy ha nem ilyen a munkahelyem, akkor belerokkanok. Cserép kellett? Palaszög kellett? Ajtó, meg ablak kellett? Bármi kellett, felvettem a telefont, vagy leültem a telex mellé és tudakozódtam. Közben, hívásokra várva, végeztem a munkám, úgy, ahogy tudtam. Azt hiszem, az utóbbi hónapban megterheltem a cég számláját vagy ötezer forintnyi telefonálással és telexezéssel, de így legalább gyors és biztos. Nem kell sehová potyára menni, időt és pénzt pocsékolni. Mi tagadás, kétségtelen előny. Különösen akkor, ha összehasonlítom a másik oldallal: E. községben J. J.-né reggel odaül a postára, meghívatja a sz.-i TÜ ZÉPtelepet, aztán vár délután két óráig, hogy megtudja: éppen nincs, amire szük­ ség volna. Na, persze, J. J.-nének nincs telexes, telefonos munkahelye. Nem tud érdeklődő üzenetet küldeni a sokat sejtető megjegyzéssel: „ Nem lennék hálátlan.." Meglehet, hogy ez a szólásmondás hamarosan szállóige lesz P.-én is. Az esz­ tendő elején nyilvánították nagyközséggé a települést, s a tanács titkára csil­ logó szemekkel újságolja, mennyire megnőtt az építkezési kedv, alig győzik ki­ alakítani az alkalmas házhelyeket. - Csak egy TÜZÉP-telep kellene, de nagyon - sóhajt a tanácsi vezető. Hoz­ zánk a legközelebbi is távol van, sokat segítene az embereken, ha helyben vá­ sárolhatnák meg a szükséges építőanyagot. TÜZÉP-telep? Eggyel, kettővel, öttel, tízzel, százzal több a számuk, mitsem számít, ha a „nincs” az úr. Építőanyag kellene. A már emlegetett rokongyerek­ nek, K. J.-nek is, mert az elbeszélt betonkefnin és a nagyméretű téglán kívül haza kell még szállítani tízezer darab kisméretű téglát, ezer darab téglakefnit, a tetőfedő palát, s az ördög tudja, hogy mi mindent. Megannyi lehetőség, hogy alaposabban megismerje az ember az építőanyag-beszerzés és -szállíttás új rej­ telmeit. A hozzátartozó - egyszerűségében is beszédes - ujj-jelekkel együtt. 46 �Lakáspolitikánkról Régi és mindig újra felmerülő di­ lemma a lakásépítés és -gazdálkodás ellentmondásos jelenségeinek okait ke­ resve, hogy vajon a kialakult érdekstruktúra, vagy az objektív társadalmi­ gazdasági feltételek magyarázzák-e a már-már megszüntethetetlennek látszó lakáshiányt. Veszélyes dilemma ez, ha eldöntjük. Akár a lakásgazdálkodás­ ban érvényesülő állami, vállalati és egyéni érdekeltségi viszonyok között, akár a leszűkült gazdasági lehetősé­ geinkben keressük az okokat, semmi­ képp sem feledkezhetünk meg arról, hogy a lakáshiány felszámolására irá­ nyuló törekvések óhatatlanul kudar­ cot vallanak, ha nem tudnak kapcso­ lódni a társadalom más területein (ipar- és településpolitika, jövedelemelosztás) tapasztalható ellentmondások megoldási módozataihoz. Jóllehet két­ ségbevonhatatlan tényként fogadható el, hogy azonos időszak alatt soha a magyar történelemben nem épült anynyi lakás, mint az elmúlt két évtized­ ben, a társadalmi-gazdasági fejlettség­ hez képest a lakáshelyzet mégis anynyira súlyos, hogy a változtatás kény­ szere elől semmilyen szinten nem le­ het kitérni. Már csak azért sem, mert, ha a lakáshiány egy nem kielégítő ál­ lapot más minőségét is jelzi, mint amit a tömeges ágyrajárás, vagy az utcára került kilakoltatottak nyomortelepekre szivárgása jelentett valamikor, a meg­ felelő minőségű lakás „birtoklása” a legelemibb emberi igények közé tar­ tozik. A lakáshelyzet javítására irányuló erőfeszítések közepette, a gazdasági reform másfél-két évtizedes folyama­ tában, amikor a lakásgazdálkodás rendszerének felülvizsgálata is elő­ térbe került, végül mindig olyan alap­ vető kérdésekhez kellett eljutni, me­ lyek elválaszthatatlanul összefonódtak a lakáspolitika bizonyos elemeinek új­ raértékelésével. Bárha más összefüg­ gésben, a Vélemények/Viták sorozat­ ban megjelent Lakáspolitikánkról cí­ mű kötet tanulmányai ugyanezt a fel­ ismerést támasztják alá. Az elsősor­ ban folyóiratokból - és többnyire a Valóságból - válogatott cikkeket ol­ vasva nem csupán a lakáshelyzet ala­ kulását és a nyolcvanas évtized vé­ géig várható változását kísérhetjük nyomon, hanem a magyar lakáspo­ litikai elmélet hetvenes évekbeli fej­ lődésével is megismerkedhetünk. Ép­ pen e tág horizontú válogatásnak kö­ szönhető, hogy a cikkek szerzői kö­ zött egyaránt megtaláljuk a hazai szo­ ciológiai élet lakáspolitikával foglal­ kozó ismert szakembereit, illetve azo­ kat a közgazdászokat, akik nem egy figyelemre méltó reformjavaslatot fo­ galmaztak meg a lakásgazdálkodási mechanizmus átalakítását illetően. Így mindenekelőtt Liska Tibor - kezdet­ ben igen merésznek tetsző - bérlakás­ kereskedelmi koncepcióját említhetjük meg, mely - vitatható megállapításai ellenére is - nagy hatást gyakorolt la­ káspolitikai elméletünk fejlődésére. Kiindulópontja az, hogy a lakáshiány az adott lakásgazdálkodási rendszer­ ben elvileg sem szüntethető meg. Meg­ győző okfejtéssel bizonyítja, hogy a párhuzamos, szabad bérlakás-kereske­ delem bevezetése után „senkinek sem kell kérvényezni, sorban állni, hosszú ideig várakozni vagy feltétlenül tete­ mes összeget összegyűjteni ahhoz, hogy lakáshoz jusson.” Mivel - s ez javaslatának lényege - a lakást kiutaló és sokszor önké­ 47 �nyesen osztogató hivatalok helyét egy­ mással versenyző állami lakáskereske­ delmi vállalatok veszik át, a jövedel­ mező bérbeadásra való törekvés nyil­ ván hatással lesz a lakáskeresletet op­ timálisan meghaladó lakáskínálatra is. Csakhogy ennek a lakásgazdálkodási rendszernek a létrehozása rögtön a kezdet kezdetén jelentős anyagi és szellemi ráfordításokat igényelt volna, hiszen például a lakáspiac irányításá­ hoz és ellenőrzéséhez olyan „trösztel­ lenes bizottságot” kellett volna meg­ alakítani, mely az állami szerveken keresztül célracionálisan szabályozná az egyensúlyhiányra vezető versenykorlátozásokat, illetve megakadályoz­ ná a különböző privilégiumok újrakeletkezését. Éppen ezért vált szüksé­ gessé újból megfogalmazni azt az alapkérdést: lehetséges-e javítani a lakásgazdálkodási rendszert anélkül, hogy megreformálnánk a népgazdaság jelenlegi - a társadalmi konszenzus alapján végső soron elfogadott - in­ tézményi rendszerét? Kétségkívül a kérdésre adandó válasz aligha fogal­ mazható meg egykönnyen: mindunta­ lan figyelembe kell ugyanis venni azo­ kat az ellentmondásokat, melyek csak­ nem az egész lakásszférában torzulást eredményeznek. A Bérlőből tulajdonos című tanulmány szerzője abból indul ki, hogy az állami lakáselosztás és in­ gatlankezelés jelenlegi mechanizmusa szükségképpen azoknak kedvez, akik a lakást mintegy „nemzeti ajándék­ ként” kapják. Ennélfogva a nem túl jelentős állami lakáskínálat újra és új­ ra kitermeli a privilegizált helyzetben levők körét. S ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a rendszerbe be­ épített burkolt életszínvonal-támoga­ tást jórészt nem a legrászorultabb ré­ tegek kapják, az állami lakásgazdál­ kodással szemben egy másfajta meg­ oldási javaslat kimunkálása egyre ha­ laszthatatlanabb feladatnak látszik. A tanulmánykötet szerzői közül töb­ ben is felvetették a tulajdonjogi „re­ 48 form” lehetőségét és szükségességét. Azáltal például, hogy az állam ren­ deleti úton lemond a birtokában levő lakások tulajdonjogáról, a lakáskörül­ ményekben jelentős változás állna be. Mindenekelőtt megszűnnének azok a jogi korlátozások, melyek jelenleg a bérlakások adásvételét nehezítik, s ezentúl maguk a lakók határozhatnák meg, mikor és milyen módon akarnak saját helyzetükön javítani. illetve mennyi pénzt és energiát hajlandók érdekében áldozni. Valójában rendkí­ vül vonzó elképzelésről van szó, még ha magában a koncepcióban - miként erre Hegedüs József és Tosics Iván tanulmányukban utalnak - kevésbé tűnik is megindokoltnak az a körül­ mény, hogy miért kell a fennálló szub­ venciós rendszer megszüntetése érde­ kében pontosan azoknak a rétegeknek „extrajövedelmet” adni, akiket az ed­ digi rendszer a legjobban támogatott, és akik anyagi helyzetük révén erre többnyire a legkevésbé szorulnak rá. Eltekintve attól, hogy az említett szerzők kérdése minden szempontból jogos, a mai lakásgazdálkodás csakis akkor tehető racionálisabbá és szociálisabbá, ha a reformtervek megvaló­ sítására a gyakorlatban is történnek kísérletek. A diagnózis és a kételyek regisztrálása aligha számolhatja fel a mindennapi gyakorlat és elvi elmélet szabályozása közötti szakadékot. A lakáságazat irányítási stratégiájával foglalkozó cikkek is arról győzik meg az olvasót, hogy az intézménvi kor­ látok és az ideológiai előítéletek kö­ vetkeztében sokszor csak a felszínen jelentkező néhány részprobléma felü­ leti kezelése a meghatározó. S ez a helyzet annál is inkább el­ szomorító, mert ma lakáshoz jutni „vagy szociális kritériumok alapján le­ het - igen nehezen, s a teljesítmény­ növelésre egyáltalán vagy csak alig ösztönző feltételek között vagy pe­ dig olyan kemény piaci feltételekkel kell szembenéznie az építtetőnek, il- �letve a vásárlónak, amelyek széles rétegek (különösen fiatalok) számára eleve reménytelenné vagy csak a tá­ voli jövő bizonytalan kilátásává teszik a kielégítő lakáskörülmények megte­ remtését” . Ebből adódóan a lakásgaz­ dálkodás szervezeti-intézményi rend­ szerének továbbfejlesztése - kulcskér­ dés. Különösen azokban a tanulmá­ nyokban válik hangsúlyossá ez a fel­ ismerés, melyek - a lakáshelyzet tár­ sadalmi-gazdasági összefüggéseinek tár­ gyalásán túl - az állami, a vállalati és az egyéni érdekeltségi viszonyok kapcsolódására is fényt vetnek. Bár­ mily meglepőnek tűnik ugyanis, a la­ kásgazdálkodásban csak akkor lehet nagyobb eredményeket elérni, ha a piaci viszonyok és kontroll erősítése, a nagyobb vállalati önállóság, a való­ ságos kockázatvállalás és következmé­ nyeinek viselése az eddiginél megha­ tározóbbá válik. Jelenlegi formájában a lakásépítés szervezeti rendszere ha a gazdaságosságot, az igények op­ timális kielégítését nézzük - sem se­ gíti a különböző hatékonyságú építési technológiák versenyét, a helyes vá­ lasztást. A közvetlen irányítástól örö­ költ szervezetek belső kohéziója, a benne rögzült érdekstruktúra valójá­ ban fékező hatással van a lakásépí­ tési tervek rugalmas megvalósítására. Mint ahogyan az urbanizációs fo­ lyamatok felemás irányítása is gya­ korta szembekerül a lakáspolitikai döntésekkel. Mert bár igaz az, hogy a hatvanas évek óta céltudatosabbá vált a fejlesztés, mégis a lakossági infrastruktúrához rendelkezésre álló központi erőforrások nyolcvan-kilencven százaléka a fővárosba, a megye­ székhelyekre és a városokba koncent­ rálódik. A fennmara ló tíz-húsz szá­ zalék nagyon kevésnek bizonyul a több mint háromezer egyéb településre. Így a minőségi változásokra aligha kerül­ het sor, amíg ezeken az arányokon lé­ nyegesen nem sikerül változtatni. De éppígy szükség volna arra is, hogy az egyének - mint ahogyan Molnárné Venyige Júlia írásában kifejti - a „tel­ jesített munka társadalmi hasznosságá­ tól függően differenciáltan elégíthessék ki a lakásra irányuló szükségleteiket” . S mivel a jelenlegi lakásgazdálkodási és -elosztási rendszer abban a tekin­ tetben sem szolgálja jól a munka sze­ rinti elosztást, hogy a jövedelem át­ tekinthetetlen, a végzett munkától szinte teljesen független átcsoportosí­ táshoz vezet, egyszerre kellene lehe­ tőséget nyújtani a legkülönfélébb ál­ lami és magánberuházóknak a lakás­ építésre. Ennek érdekében nemcsak az állami teherviselés optimumát kellene figyelembe venni, hanem a különböző mértékű teherviselésre kész rétegek számára a magánlakás-építés eltérő le­ hetőségeit is meg kellene teremteni, hiszen az állami és magánlakás-építés egyaránt közérdek. Talán már az eddigiek is érzékel­ tethették, hogy a Lakáspolitikánkról címmel egybegyűjtött írások valóban sokrétű képet adnak az elmúlt másfél évtized lakásgazdálkodási helyzeté­ ről. Az egymástól sokszor merőben el­ térő vélemények és reformjavaslatok úgy is felfoghatók, mint annak a kol­ lektív gondolkodásnak a megnyilvá­ nulásai, melyek akaratlanul is előidé­ zői voltak lakáspolitikánk folyamatos felülvizsgálásának. S ha valamifajta megfellebbezhetetlennek lát zó követ­ keztetést nem is lehet levonni, min­ denképp megszívlelendő a könyv egyik szerzőjének az a megállapítása, hogy 49 �„az átlagos körülmények között élő dolgozó lakosságot nem »támogatni« kell - például az olcsó lakbérrel hanem a megfelelő munkát kell úgy megfizetni, hogy az fedezze a reális lakbért vagy a saját lakás létesítését és fenntartását” . (Kossuth) K E R É K G Y Á R T Ó T. ISTV Á N 50 �L A C Z K Ó PÁL Változatok a lakásörömre* „A z új lakásba költözők örömét már számtalanszor megírták. É s azt is, bár ritkábban, hogy ez az öröm néha el is vakítja az új bérlőket. M it szá­ mít, hogy nem zárnak az ajtók, ablakok, hogy csepegnek a csapok, hogy a vakolat repedezik, a festés málik, hogy még nem m űködik a lift? M ind­ ez tizedrangú dolog, a fontos, hogy megvan a lakás. A z építők is tudják ezt. D e hónapok m úlva a részletek kerülnek előtérbe..." (Korunk Évkönyve, 1980.) 1 . változat: „Fantasztikus volt! Hihetetlen érzés! Gondold meg: 27 éves voltam! Nem tudom hányszor lehet még - egyáltalán lehet-e? - olyan örömben részem, mint akkor? Gondolom, akinek a szülei vesznek lakást, azok ezt nem érthetik meg. Nem mondom, hajtottam is, hogy megkap­ jam. Am it el tudsz képzelni, mindenhol megjelentem. Még a Vöröskereszt­ hez is elmentem. Én akkor tanultam meg kinyitni a számat. Hogy szól­ jak magam mellett. Aztán határtalanul boldog voltam. Tágasság, gyönyörű kilátás. Ősz volt, körben a hegyek, az erdő akkor volt a legszebb... K oráb­ ban a vasúti sínek mellett jártam munkába. Ahogy készült a toronyház, min­ dig figyeltem, hol tartanak már. Am ikor nem adták át határidőre, még az építésvezetőhöz is elmentem. Mutatóba berendeztek egy lakást az első eme­ leten. Megnézhettem. Ettől a pillanattól még egy évnek kellett eltelnie, míg az enyém elkészült. Mégis el nem mondhatom, mit jelentett, hogy leg­ alább tervezgethettem már... A magam életét! Még nem kaptam meg a kulcsot, mert még nem tudtam befizetni a pénzt, de már feljártam, be­ kukucskáltam a levélbedobón. Csak a kék padlószőnyeget láttam. A kék a kedvencem. M ár az boldoggá tett. E z volt az első igazi otthonom. Apám kutya életet élt; ehhez számítsd hozzá, hogy két és fél szobára ki­ lencen voltunk. E l is jöttem otthonról mihelyt kerestem. Hat évig laktam albérletben.” (35 év körüli nő, vendéglátóipari dolgozó). 2. változat: „1969-től dolgozom a városban. Három albérletem volt, míg 1978-ban megkaptam a lakást. Sehol, soha semmi biztatást nem kap­ tam. Am ikor meghallottam, hogy végre lakást kapok, nem tudtam felfog­ ni: ez nem lehet igaz! Senkihez nem kell alkalmazkodni! A z apró dolgok jutottak eszembe, amiket eddig nem csinálhattam, mert akadályokba üt­ köztem. Majdnem tíz évet húztam le albérletben. M a sem tartom reá­ lisnak a hosszú várakozásomat. A felét tartottam volna elfogadhatónak. T u d­ tam olyanokról, akik egyedülállóként, salgótarjáni szülői háttérrel ide köl­ tözhettek. Azóta azt is látom, hogy az idősebbek között is van olyan, aki napokra, hetekre eltűnik, mert a gyerekeihez ment. E gy részük biztosan lak­ hatna akár a gyerekeivel is. Am ikor beköltöztem, ilyenekkel persze nem törődtem. E gy ideig el vol­ tam telve a függetlenséggel, az önállósággal. N agy volt a baráti köröm, *Részletek egy terjedelmesebb szociográfiából, amely a salgótarjáni toronyházról szól. 51 �sokan feljártak. D e amikor egyedül maradtam, nyomasztó volt. K ét év magány után férjhez mentem. Most pedig - láthatod - már alig férünk, a kicsivel hármunknak már szoroskodás az élet. M ásodikat is szeretnénk. Szerencsére a férjem révén hamarosan nagyobb lakást kapunk.” (34 éve? nő, pedagógus, azóta kiköltöztek). 3. változat: „K o ra ősszel, szeptemberben költöztünk. Azért mondom, hogy költöztünk, mert az ún. pedagógusszállót számolták fel, aztán átalakítot­ ták - kellett valam elyik frissen érkezett magas beosztású vezetőnek. Nagy volt az izgalom, mert olyan váratlanul történt, hogy még az anyagi fede­ zetünk sem volt meg. M ég emlékszem, hogy a szép kilátás mennyire tet­ szett. A kezdeti öröm persze elszáll, mert lassan belakod a lakást. E lő ­ ször azt kellett megállapítanom, hogy minden rossz. Azt mondták, hogy ez egy modern, szép és drága lakás. Megdöbbentett, hogy ehhez képest meny­ nyi a hiba. Még olyan - számomra felfoghatatlan - hibát is találtunk, hogy az ablakokat nem lehetett kinyitni, mert a távfűtés csövei rossz helyen fu­ tottak. Meg aztán lassanként hiányoztak a többiek is. A szállásunkon nagy társasági élet folyt. D e ami elmúlt, azt nem értem rá sajnálni. Belevetet­ tem magam az itteni munkába. Ránk, értelmiségiekre, és főleg a peda­ gógusokra, a kezdetek kezdetén nagyon számítottak a társadalmi szervek, főleg a tanács. Meg kellett szervezni az itteni életet, ki kellett alakítani az itteni normákat. Izgalmas, mozgalmas időszak volt. A z öröm általános volt. Ö regnél, fiatalnál egyaránt. Akkor úgy látszott, az egész épület egyet­ len közösséggé, nagycsaláddá olvad össze.” (Nő, pedagógus, egyedülálló). 4. válozat: 1977-től dolgozom Tarjánban. A szomszéd megyéből jöt­ tem. Ehhez képest elégedett is lehetnék, hogy öt év után saját otthonom van. Ha előadnám albérleteim történetét, vagy ha arra gondolok, hány fiatal, egyedülálló értelmiségi nő - de fiú is - éli ugyanazt az életet, mint én az albérletes korszakomban, megértenéd, miért nem lelkesedem. A n ­ nak az időszaknak egyik legkellemetlenebb élménye mégsem az albérletek­ hez, hanem a város legnagyobb, vadonatúj kollégiumához fűződik. A fő­ nököm és az szb-titkár szereztek ott nekem helyet. N o, nem szobát, csu­ pán férőhelyet kaptam. Heten laktunk így lányok, pedagógusok, óvónők, népművelők, közel két évig. 1979 augusztusában ki kellett költöznünk. Kaptunk a kollégium vezetésétől egy felszólítást, hogy keressünk albérle­ tet, mivel nagyon sok elsős igényel kollégiumot. Pár nap alatt kellett al­ bérletet találnunk. Mindannyian kezdő fizetésből éltünk, tudtuk, mi elé nézünk: a kollégiumban csak kétszáz forintot kellett fizetnünk. A városi tanácshoz fordultunk segítségért. Megnyugtattak bennünket. Közeledett a kiköltözés határideje, de még mindig nem volt helyünk. A z utolsó előtti napon ismét elmentünk a városi tanácsra. Kiderült, hogy nem tudnak sem­ mit csinálni. Elkeseredésünkben sátrat akartunk felverni a városi tanács előtt. D e szó szerint. Ennyit érdemiünk? Hiszen a városnak szüksége van ránk! Aztán belefáradtunk, és mindenki igyekezett megtalálni a maga lehetőségét. A z albérletek után ide úgy jutottam, hogy a vállalat bérlőkijelölési jo­ got vásárolt. Én kaptam meg a lakást. Ennek fejében tartósabb ideig itt kell dolgoznom. D e nekem ez becsületbeli ügy is. Azon túl, hogy imádom a munkámat és elzavarni sem lehetne. 52 �E l sem tudom mondani, mit éreztem, amikor a vállalatnál közölték ve­ lem a hírt. Még nem tudták megmondani, mikor fogom megkapni, de már álmodtam a lakásról. Nem fantáziáltam ! Lefeküdtem, és kétszer is azt ál­ modtam, hogy lakást kapok. Mégsem az következett be, amit vártam, ami­ kor már a kezemben volt a kulcs. Azt hittem, ugrabugrálok majd, mint a gye­ rekek. Am ikor megtörtént, úgy éreztem, ez olyan élmény, hogy ilyen kül­ sődleges dolgokkal nem tudom kifejezni. Valójában a harmadik hónap után kezdtem mélyen átérezni, miben van részem. E gy reggel, amikor ked­ vemre tisztálkodhattam. . . E gy este, amikor igényeim szerint lemezezhettem. . . Am ikor leszakadt a fregoli. . . Am ikor vízben úszott mosás köz­ ben a fürdőszoba. . . Kiválóan érzem magam? É n azért nem úgy vártam a lakást, hogy ez majd minden gondomat megoldja. A belső világomat nem változtatta meg. Boldogabb vagyok, persze. Nyugodtabb lettem, ki­ egyensúlyozottabb. Van egy biztos alapja az életemnek. Végre önálló v a ­ gyok, s ismerhetem az otthon érzését.” . (Nő, népművelő, egyedülálló, azóta nagyobb lakásba költözött). 5. változat: „Kezdetben csodálatosan éreztem magam. Tetszett nekem ez a szállodai forma. Mindennap takarították a folyosókat. Automata hívású lift, ami abban az időben még újdonságnak számított. Távfűtés. Semmi áthallás. Öt percen belül mindent elérek, üzlet, mozi, étterem, presszó, színház, munkahelyem, piac - mind elérhető távolságra. E z éve­ ken keresztül örömet okozott. Most a bezártság érzésénél tartok. Levegőtlen. H a napfényt akarok, meg kell várnom a délután kettőt. A nyarat már nem tudom itt tölteni.” (Nő, elvált, főiskolai tanár). 6. változat: „A z Arany János úton hagytam ott a nagy lakást. Eltün­ tették, azóta se épült oda semmi. Három gyereket neveltem fel, mind­ egyik jó hozzám. Nem panaszkodhatom semmire. A szomszédaim is jók, hál’ istennek. Megkérdezik mindig, hogy hogy’ tetszik lenni mamika. Meg azt mondják, verjem meg a falat, ha valam i baj van. Csak már az alvás nem esik úgy. Sokszor csak altatóval megy. Azt felírnak itt is a nyolcadi­ kon.” . (Nő, nyolcvanon túl, özvegy). 7. változat: „H át mit m ondjak?! Ismerte maga a kolóniákat? Ugyan még most is láthat, ha akar. É g és. föld, na, nem lehet erről többet mon­ dani. É g és föld. Nekem a szomszédok se hiányoznak, meg az a cseppsemmi kert se. Itt van ez a szép erkély! Nekünk, így kettecskén, ez már elég. A z igaz, hogy az első napok még olyanok voltak, hogy a piros lám­ pát ide ki lehetett volna tenni. D e azt a porta megoldotta. M i elvagyunk ketten, magunknak. Mikor először magunkra zártuk az ajtót, hát bol­ dogok voltunk. E z már nekünk megfelel végleg, azt mondtuk egymásnak. A rra az időre, ugye, ami még hátravan. Átmenetnek. . . he-he. A ki kettőnk közül egyedül marad, annak is. M i meg mással nem törődünk.” (Ahogy nézem, még egyikük sincs hetven; kérték, ne fedjem fel őket.). �FIGYELŐ Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről Napjaink szükségszerűen gazdaság­ centrikus közfelfogása feltűnően el­ lentmondásosan ítélkezik a kultúráról, a művelődésről. Egyfelől dokumentált tény az iskolai végzettség eddigi történelmi léptékkel mérve - legma­ gasabb szintje s ugyancsak bizonyít­ ható, hogy a műveltebb, felkészültebb közeg hatékonyabban reagál a társa­ dalmi fejlődés nehezedő próbatételei­ re. Az is egyre inkább tudatosodik, hogy a legtöbb - külön befektetést, beruházást nem igénylő - tartalék­ energia a politikai rangra emelt em­ beri tényezőkben, köztük az általános műveltség, a szakmai tudás, a politi­ kai tájékozottság folyamatosan javí­ tandó színvonalában, a mobilizált is meretek, készségek hatványozódó ere­ jében rejlik. Elismerést kiváltó, hogy a kulturális ágazat a szűkösebb idők­ ben is mindig megkapta a normális működéshez, az alapfunkciók érvé­ nyesítéséhez nélkülözhetetlen támoga­ tást, ezért nem sok megvalósulásra ér­ demes kezdeményezés futott még zá­ tonyra anyagiak hiányában. Mind­ emellett joggal éri bírálat (bárcsak annyi önkritika is társulna hozzál) a közműveltség gondolkodásban, ma­ gatartásban, életmódban megnyilvá­ nuló állapotát. Kétségkívül nagyok a művelődés fehér foltjai, számottevő tömegek még passzív résztvevőként is ritkán részesülnek - s csak részben önhibájukból - a kultúra javaiból. Új­ ra találkozni a termelés elsődlegessé­ gét mereven értelmező felfogással, 54 erősödőben van a dolgozni, vagy mű­ velődni hamis dilemmája, most még jobban érzékelhető a kulturális akti­ vitás adekvát anyagi és erkölcsi ösz­ tönzésének megoldatlansága. Ugyan­ akkor a művelődési gyakorlat alkal­ mazkodása sem elég dinamikus az új követelményekhez, a tartalmi, minő­ ségi megújulás fogyatékosságait az ér­ dekeltek előszeretettel hárítják a ked­ vezőtlen objektív feltételekre, a való­ ban takarékosabb szemléletű gazdál­ kodásra. A nemegyszer direkt módon szem­ ben álló, vagylagos vélemények ke­ reszttüzében - a felszínes megközelí­ téseket, könnyelmű általánosításokat ellensúlyozandó - megsokszorozódik a reális helyzetmegítélés szükséglete, a jelenségek okait is elemző, lényeglátó gondolatok jelentősége. Ebből a szem­ pontból is forrásértékűek a politikai dokumentumok - s nemcsak az ideo­ lógiai, kulturális jellegűek - , de a tu­ domány eligazító szerepe is kézenfek­ vő, különösen, ha érzékenynek mutat­ kozik a társadalmi praxis kérdésfelve­ tései iránt. Vitányi Iván újabb köny­ vét feltehetően az a belső indíték hív­ ta életre, hogy folytatva, szintetizál­ va korábbi törekvéseit, egy helyütt fejtse ki a kultúraelméletre, művelő­ déspolitikára vonatkozó nézeteit; de a motivációk sorában tetten érhetők a kulturális fejlődés aktualitásai is. Ezt látszik igazolni már a kötet címe �is, amely - akarva-akaratlan - túlmu­ tat eredendő célján, az írás karakteré­ nek megjelölésén. Eddigi munkássága ismeretében ter­ mészetes, hogy Vitányi materialista alapú koncepciót képvisel, s a kultú­ rát - immanens törvényei ellenére társadalmi meghatározottságában, mintegy a totalitás részeként értel­ mezi. Elismeri a társadalmi-gazdaságikulturális fejlődés szoros összefüggé­ seit, kölcsönös feltételezettségét, elle­ ne szól viszont annak a mechanikus felfogásnak, amely lineáris folyamat­ ként tételezi az alkotóelemek egymás­ ra hatását. A valódi kérdések - vé­ leménye szerint - ott kezdődnek, ahol ez a linearitás megszakad, amikor a várt tendenciák kibontakozása elma­ rad és másoké kezdődik el. E jelenséget magyarázandó vezeti be a szerves és szervetlen fejlődés ka­ tegóriákat, s lényegében könyve egé­ szét a köztük levő különbségek - al­ kalmasint átfedések - érzékeltetésének és értelmezésének szándéka hatja át. A megkülönböztetés alapját - e gon­ dolatmenet szerint - a nagyipari áru­ termelő gazdálkodás - marxi kifeje­ zéssel „második társadalmasulás” teremtette meg. Az úgynevezett „cent­ rum országokban” a szerves, a megké­ sett „perifériális országokban” a szer­ vetlen fejlődés vált jellemzővé. Ugyan­ akkor a legfejlettebb kapitalista or­ szágokban is csak viszonylagos a szerves fejlődés, összes konzekvenciá­ ja még végiggondolatlan, mint aho­ gyan a szervetlen fejlődésnek is van­ nak kivételes mozzanatai. A magyar társadalmi-gazdasági-kulturális fejlő­ dést - az átmenetiség, a „kelet-középeurópaiság” ellenére - összességében a szervetlenség jellemezte, amelyen a szocialista fordulat is csak annyiban módosított, hogy megteremtette a ke­ reteit egy új tartalmi kibontakozásnak. Miután eddig (a szervetlen fejlődés jellegzetességeként) a keretek - a ter­ melésben, a termelés szerkezetében és a társadalmi struktúrában egyaránt erőteljesebben fejlődtek a tartalomnál, egyelőre ellentmondás van közöttük. Az így felépült „társadalmi állapot” természetszerűen a „művelődési álla­ potot” is meghatározza, több vonat­ kozásban választ ad a kultúrában ta­ pasztalt bonyolult helyzetre. „A tör­ ténelem kanyarja hozta létre, hogy a szocializmus felépítéséhez olyan or­ szágokban kellett hozzáfogni, ame­ lyekről kevés azt mondani, hogy a kapitalizmus kifejlődésében hátrább voltak a vezető polgári országoknál, mert ez esetben a feladat valóban csak annyi lett volna, hogy utolérjük őket. A különbséghez azonban az is hozzátartozik, hogy ami nálunk már megvalósult, az is szervetlenül ment végbe, előbb tehát a szerves fejlődés útjára kell visszatérni, hogy onnan a szocializmus felé előreléphessünk.” Mindebből logikusan következik, hogy ezen változtatni csak úgy lehet, ha megteremtődnek az átfogó szerves fejlődés lehetőségei. Ez esetben a kultúra aktív részese lesz az egész prog­ ramnak, fontos partnere a gazdasági ágazatoknak. Egyébként „pozícióhar­ cokba kényszerül, a »szinten tartásért« küzd, igazi fejlesztés helyett a paran­ csoló szükséggel jelentkező renoválá­ sokat hajtja végre, ahogy tudja. Erre az utóbbi alternatívára nem érdemes tervet készítenünk. A mechanizmus már túlontúl rögződött, évről évre ugyanis a pillanatnyi helyzetnek meg­ felelően működik - írja Vitányi. E stratégiai elgondolás realizálása legelőbb a terep alapos feltárását, is­ meretét feltételezi. Az analízishez vi­ szont fogalmi konvenciókra, dimenziók rendszerére van szükség. Ezt szolgál­ ják a könyvben a kultúra fajait, ága­ zatait, formáit, intézményrendszerét, szerkezetét, tartalmát, a kulturális élet történelmi periódusait elemző fejeze­ tek. A szerző nem törekszik minden­ áron egzakt definíciókra, saját okfej­ tésének summázataként azonban szük­ 55 �ségképpen eljut az önálló fogalomér­ telmezésekig, s ezzel egyfajta fogód­ zót nyújt a kultúraelméleti alapkate­ góriák mibenlétének megértéséhez, a terminológiai vitákban való tájékozó­ dáshoz. Alapkoncepciójának megfelelően, nagy figyelmet fordít a kultúra szer­ ves, illetve szervetlen fejlődésének, polgári és szocialista modelljeinek ér­ telmezésére. Azt az átalakulást neve­ zi szervesnek, melynek során az anya­ gi, a társas és a szellemi kultúra egy­ mással összhangban fejlődik. Más vo­ natkozásban a szervességet a tradicio­ nális, az autonóm és a heteronóm kul­ túra egymáshoz való viszonya, min­ denekelőtt pedig az egyes rétegek élő kultúrájában megvalósuló közvetlen kapcsolata képezi. A szerves fejlődés további kritériuma a kultúra nemzeti jellegének szabad kibontakozása, kö­ zelebbről a paraszti-népi, és nemzeti­ autonóm kultúra sajátos összefüggése, találkozása. A szerves és szervetlen fejlődés szisztémájával összhangban jellemezhetők a kulturális politika li­ berális, centralizált, illetve demokra­ tikus-szocialista alaptípusai is. Ugyan­ csak három fő irányzat különböztethe­ tő meg a művelődéseszmények válto­ zásai alapján, a felvilágosodás kori és a hegeli; a szabadidős-rekreációs; vala­ mint a szocialista közművelődés. Az utóbbi magában foglalja ugyan a másik kettőt, de nem pusztán azok elegye, ha­ nem szintézise. A szocialista szellemű művelődés középpontjában nem a kul­ turális aktivitás, hanem a társadalmi cselekvés áll. A kultúra igazi funk­ ciója nem az, hogy saját létezésével tegye szebbé az életet, hanem, hogy kulcsot adjon az életnek a társadalmi cselekvés útján történő szebbé tételé­ hez. Ennek szellemében prognosztizálja Vitányi a magyar kulturális fejlődés alternatíváit könyve befejező részében. Vitairathoz híven szenvedélyes elköte­ lezettséggel fogalmazza meg a marxiz­ mus reneszánszának, a kulturális for­ radalom magasabb szintű kibontakoz­ tatásának szükségletét. Olyan magával ragadó szellemi közeget sürget, „amely előreviszi a társadalom fejlődését, elősegíti a szocializmussal és a szocia­ lista nemzettel való azonosság tudatát, kiterjeszti a szocialista kultúra és ideológia hatósugarát, hozzájárul az életmód átalakításához, a társadalmi instabilitás csökkentéséhez, a szerve­ zettség, a tudás, a termelékenység nö­ veléséhez, mindezeken keresztül az egyetemes társadalmi-gazdasági-kulturális fejlődéshez. Mindennek meg­ van a lehetősége, de ugyanakkor meg­ vannak az akadályai i s . . . Tudnunk és tudatosítanunk kell tehát, hogy kultúránk szerves fejlődése sorskérdés, nemzeti életünk és szocialista létünk sorskérdése. Megoldása nem részfel­ adat, hanem átfogó társadalmi össze­ fogást, valóságos és mélyreható meg­ újulási mozgalmat igényel, mely az egyetemes tárrsadalmi program és re­ form egyik legfontosabb része és fel­ tétele.” Újabb markáns - bár megjelenésében kevésbé igényes - kötettel gyarapodott immár a hazai kultúraelmélet, a mű­ velődéspolitika szakirodaima. Vitányi Iván annak tudatát mélyíti el az ol­ vasóban, hogy történelmi fordulópont, vagy legalábbis annak lehetősége előtt állva a kialakított kereteket úgy kell most tartalommal megtölteni, hogy a belső érés, a szerves fejlődés - úgy tűnik, tudatosan túlhángsúlyozott tendenciája erősödjék fel. Remélhető, hogy több tekintetben újnak tetsző, szó­ kimondó gondolatsora sokakat késztet szembenézni a valósággal, s eszmecse­ rét inspirálva segít az általa is kör­ vonalazott, szorgalmazott korszerű szemléletű megszüntetve megőr­ zött - társadalmi, kulturális gyakorlat tudati hátterét megteremteni, s ennek révén a praxist realizálni. (Gondolat) C SO N G R Á D Y B É L A �Iparművészet— társadalom— jövő Megélénkült az érdeklődés a képzőés iparművészet iránt: tízezres nagy­ ságrendű közönség tekint meg egy-egy kiállítást. De még e fölpezsdült ér­ deklődési hullámból is kiemelkedik az a látogatottság, amelyet az elmúlt év őszén hét hét alatt az országos iparművésztei kiállítás élvezett. Ez a je­ lenség mindenképpen megérdemli a figyelmet, egyszersmind arra is köte­ lez, hogy iparművészetünk időszerű problémáin mélyebben eltűnődjünk és szerteágazóbban vizsgáljunk meg né­ hány kérdéskört, ezzel iparművésze­ tünk társadalmi-gazdasági-kulturális környezetét esetleg érdemi változások­ ra és a szakmát is belső önvizsgálatra serkentve. A kiállítás szakmai és kritikai vissz­ hangjában három alapvető szempont­ ból máris örvendetes tendenciaválto­ zást vehettünk észre, legalábbis a megnyilatkozások egy részében. Először: úgy tűnik, végre-valahára sikerül fölülemelkedni azon a felszí­ nes és az igazi problémákat akarvaakaratlan rövidre záró hozzáálláson, amely egy-egy ilyen reprezentatívnak szánt seregszemle alkalmából abban merül ki, hogy az érdekeltek rendre egymásra mutogatnak. A korábban nagy vehemenciával űzött pótcselekvés közben valójában minden folyt to­ vább a maga kényszermedrében, amely hosszú távon egyik félnek sem volt kedvező-kifizetődő, sőt kifejezetten veszteséges (a mindennapi közérzetről, életminőségről nem is szólva). Ezt föl­ ismerve, szinte mellékesnek tartom, hogy ismét azon vitatkozzunk-rágódjunk, netán személyeskedve: jól volt-e megrendezve a kiállítás vagy sem. A dolog lényege úgysem a Műcsarnok eklektikus falain belül dől el. (Egyet­ len szempontból lehet azonban mégis különleges jelentősége annak, hogy milyen benyomást keltett ez a kiállí­ tás. 1985-ben hazánkban rendezik meg az európai kulturális fórumot, amely megtisztelő alkalomból az iparművé­ szeti tárlat ismét látható lesz.) Milyen választási lehetőségei adód­ nak az ilyen nagyszabású, kiemelkedő jelentőségűnek szánt bemutató koncipiálójának-rendezőjének? Azt és ak­ ként mutatja be, ami és ahogy volta­ képpen nincs, csak terv-, prototípus­ vagy javaslatszinten, a művész műter­ mében, különböző műfaji szimpozionok zárótárlatain stb. látható, vagy ami kizárólag exportra megy, illetve csupán kisszériás termék, az átlagvá­ sárló számára olykor elérhetetlenül magas áron. Mindez természetesen föl­ ingerelheti, mozgósíthatja a közönsé­ get, ám a folytonos, idegőrlő kereslet­ tel nemigen képes jogos igényeinek (a teljes értékű termékválaszték bővíté­ sének) érvényt szerezni. Még a tömeg­ kommunikációs fórumokkal karöltve sem lehet érdemleges nyomást gya­ korolni a monopolhelyzetben levő vál­ lalatokra, mindaddig, amíg azokat az eszi, nem eszi, nem kap mást szem­ léletről - nem állítják át kényszerí­ tőbb erejű és érdekbevágóbb (haté­ konyság- és minőségközpontú) külső­ belső piaci viszonyok. Meglepő módon egyelőre a közel­ múltban megnyílt maszek lakberende­ zési butikok sem jelentenek számukra különösebb konkurrenciát, amelyekben szinte ugyanazzal a kínálattal találja magát szemben a vevő, mint például 57 �az iparművészeti vállalat boltjaiban. (Ez adott esetben lehet jó is meg rossz is.) Kevés olyan lakberendező, iparművészeti jellegű magánüzletről tudok, ahol ötletgazdag, nívós tárgya­ kat kínálnak, amelyek a kereskede­ lemben krónikusan hiánycikkek, vagy ahol a vásárló rendelését az adott mé­ retben, színben, formában stb. elégítik ki, igen rövid idő alatt. De az olyan is ritka, amely mögött egy egységes szemléleti irányultságú, tartósan vagy alkalmilag megszervezett-menedzselt művészcsoport áll. Az iparművészeti vállalaton belül erre volna törekvés és hajlandóság, de a szűk keresztmetsze­ tű üzlethálózata ezt a profiltisztítást, differenciált és rugalmas kereskedel­ met jelenleg akadályozza (magyarul: a Művészeti Alap kasszájába évi, kb. félmilliárdos nyereséget befizető vál­ lalatnak az üzlethálózat bővítésére nem marad pénze). Az induló butikok pe­ dig még nem merik vállalni annak kockázatát, hogy - élezve a versenyt - „egy lóra tegyenek” . Így itt is, ott is marad a minőség és a bóvli, a kom­ mersz és az eszményi (előremutató), a hasznos és a haszontalan igények kö­ zött ingázó kínálat. Mindezeket megfontolva: a hiány agresszív vagy tárgyszerű tudatosítása egyfajta hiánygazdálkodás, illetve a remélhetőleg csupán átmeneti gazda­ sági nehézségeink között vajmi kevés eséllyel vezet megoldásra. Már éppen tíz éve erre világított rá a magyar de­ signról kezdeményezett vitaindító írá­ sában Bereczky Loránd művészettör­ ténész: „N em a szellemi-esztétikai fö­ lénnyel, az invenció kívülállóságával kell, illetve lehet az ipart a korszerű, formájában igényes tárgyak gyártására rákényszeríteni, hanem kényszerítés nékül lehet a termelési kultúrán ala­ puló tárgy- és környezetkultúra mai és holnapi igényeinek közvetítésével az ipar maximális adottságait kihasználni s a kereskedelmet a megfelelő szerep­ körbe juttatni és tevékenységét befo­ lyásolni.” Tovább bonyolítja a problémát, hogy szerfölött kérdéses a művészet (az esztétikum, az ízlés) vonatkozásá­ ban a kereslet hatása a kínálatra, hi­ szen a jelenlegi, nemritkán manipulált racionális-irracionális kereslet, csak­ úgy, mint a termelés-tervezés csereér­ tékre koncentráló formái nem kívána­ tos lét- és tudati viszonyokat tartósít­ hatnak. Igen ám, csakhogy azt is szá­ mításba kell venni, hogy vajon menynyiségileg mekkora és mennyire tőke­ erős az a látens kereslet, amelyet egy magasabb esztétikai minőség nevében - egyéni érdekből vagy a közművelő­ dés fontosságát átérezve - „felülről” minduntalan szorgalmazunk. Nemrég egy kritikus kollégám ér­ deklődött a kiállításon szereplő ipar­ művésztől egy igen szép lakástextil­ együttese iránt, hogy mennyibe kerül­ ne, ha a boltinál alacsonyabb áron venné meg tőle a műtermében. A be­ fektetett munkához és anyaghoz, nem utolsósorban a konkurrens termékek­ hez képest rendkívül kedvező és reá­ lis ár hallatán szerényen elnézést kért, és gyorsan elbúcsúzott. Nos, nem tu­ dom, milyen érzéssel, meggyőződéssel, és kinek akarja népszerűsíteni a neki tetsző munkát - vagy oszt pofonokat a nem tetszőkért - , ha potenciális fo­ gyasztóként még ő sem létezik. Jó, jó - máris hallom - , emeljük föl sze­ génynek a fizetését! D e miből, ami­ kor a szerkesztőségek, a könyvkiadók többnyire szintén veszteségesek? S mikor lennének nyereségesek? Ha pél­ dául engednének a folyton lebecsült tömegigénynek, a műveletlen, az „elit­ kultúra” befogadásától megátalkodottan idegenkedő többség elvárásainak... S természetesen ez az érv is csak az első, felületes és türelmetlen közelí­ tésben helytálló. Mivel - ahogy K o ­ �dály zeneelméleti kutatásai nyomán kifejtette - „a keleti kultúrák nagy gyújtópontjaitól elszakadt magyarság minden kultúrát Nyugattól kapott, ezért elfogult lett magával hozott ősi hagyományaival szemben, vezetői min­ dig azok ellenére akarták civilizálni es boldogítani. A nemzet műveltebb rétege, még ha nem is volt idegen ere­ detű, ezért vetette meg a néphagyo­ mányt Anonymustól máig . .. egyik kezűnket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach, Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli v i­ lágokat? . . . nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd s talán mind­ kettővel összefüggő szárazföld? Fel­ adatnak elég volna újabb ezer évre.” A másik választási lehetősége a rendezőnek - ha már a föltételek és a szakma jelenlegi állapotából fakadó nehézségek előzetes tisztázása nélkül iparművészeti kiállítás rendezésére vál­ lalkozik hogy azt teszi „kirakatba” , ami tényleg van, s lehetőleg olyan együttesben, szórásban, miként az kö­ rülöttünk megjelenik. E kendőzetlen, a valóságot nem szépítő-provokáló, in­ kább dokumentumjellegű interpretálási módszer avatott alkalmazása arra is éles fényt vet, van-e, lehetséges-e egy organikus, a szűkebb-tágabb élet­ térrel harmonizáló tárgy- és építészeti kultúra. De ha ez a miliő imitt-amott ugyancsak hiánycikk, a kiállítás össz­ képe vagy egy-egy részlete is törvény­ szerűen bazári zsúfoltságot, rendezet­ lenséget, anarchiát tükröz. De ezért nem ildomos a felelősséget sem a tü­ körre, sem a tükröt tartóra hárítani. Eleve nem lehet hálás az olyan fel­ adat, mely azt állítja a rendező elé, hogy az ímmel-ámmal, egyfajta (szö­ vetségi és alaptagságon alapuló) ál­ demokrácia jegyében a beküldött­ bevett munkák esetleges halmazából valamiféle kellemes, ünnepi és homo­ gén látványt hozzon össze. Különösen akkor nem, amikor jól tudjuk, sokak számára az ilyen szereplés (reklám, jelenlét stb.) már nem sok jelentőség­ gel bír, energiájukat inkább a gazda­ sági haszonnal kecsegtető kis- és nagyvállalkozásokra összpontosítják. Ezért fölösleges és naiv dolog név­ sorolvasást tartani, hiányolni ezt vagy azt. Akkor már célravezetőbb, ha az országos iparművészeti kiállítást a BNV-n, a fővárosi és vidéki állami boltokban, valamint a butikokban látható árukínálattal párhuzamosan tárgyaljuk. S még nagyobb igényesség­ re vall, ha koordináta-rendszerünkbe a külföldi folyóiratokban, üzletekben, galériákban, utcákon, üzemekben, la­ kásokban szerzett élményeinket is be­ vonjuk. Ha elemezzük: mit hogyan csinálnak máshol másként - netán jobban. De a legértelmesebb az volna, ha alaposan, minden előítélettől, ki­ sebbrendűségi komplexustól mentesen a saját lehetőségeinket, adottságainkat és megkerülhetetlen hagyományainkat is föltérképeznénk, kamatoztatnánk, hogy mindenekelőtt ezek határozzák meg az önmagunkkal szemben támasz­ tott igényszintet, amely lehet, hogy nem is olyan alacsony, mint első pil­ lanatban, gépiesen gondolnánk. S ő t. . . Érdemes ismét Kodály Zoltánt idéz­ ni: „Teljes értékű magyar művészet csak a teljes magyar múlt talaján fej­ lődhetik, anélkül mindig hiányozni fog belőle valam i. . . gyökértelenül hány­ kolódunk az egyetemes kultúrában vagy a nemzetközi félműveltségben.” Ezért nem hiszek végül is a design internacionalitásában, csak abban az értelemben, miként a népművészet is eredeti meghatározottságában nemzeti, egyszersmind „nemzetek fölötti” . Tel­ jesen mindegy ugyanis, minek nevez­ zük a jelen vagy a jövő „korszerű” tárgykultúráját, mindaddig, míg nem vagyunk képesek legalább olyan tech­ nológiai és művészi színvonalon és mennyiségben ellátni a közösséget, mint ami egy falusi fazekasnak, pász­ 59 �torfaragónak stb. a hatáskörében nem okozott különösebb gondot. S ne fe­ ledjük: termékeibe az esetek többsé­ gében a megrendelő személyes igé­ nyeit, óhajait is betervezte. Hogy eb­ ből az együttműködésből minőség szü­ lessék, ahhoz persze az kellett, hogy a „befogadó” valóban személyiség le­ gyen. Olyan valaki, aki tökéletesen tisztában van azzal, mire van szüksé­ ge. Az így született, a művészi alko­ tás specifikus etikai követelményeit is magánviselő termék formai-tartalmifunkcionálási tartósságáért, maradandóságáért peddig reklamáció esetén az alkotó, az „adó” személyesen vállalt garanciát, felelősséget. Ellenérv, amely önmagában hordozza csattanós vála­ szát: a viszonylag önellátó paraszti gazdaságokban nem jelentkezett olyan tömeges igény, mint manapság, hiszen a szükségletek tekintélyes részét a csa­ ládtagok természetes anyagokból ma­ guk készítette tárgyakkal fedezték, amelyek generációról generációra örök­ lődtek. Azaz: egyszeri befektetéssel magas fokú anyag- és munkatakarékos­ ság valósult meg, amely más vonatko­ zásokban nyilván kamatostul visszaté­ rült (lásd szervetlen hulladék, szenynyeződés, energiapocsékolás stb. mint ismeretlen fogalom). Lehet-e ezt a létmódot modellként állítani a XX. században? Természe­ tesen - legalábbis a lényeget illetően - igen. Persze az ma értelmetlen vol­ na, hogy ki-ki a saját háztartásában önellátásra rendezkedjék be. De, ha már iparművészeink közül számosan skandináv lapokból „merítenek” ötle­ teket, azt is ildomos e lapokat nem ismerőknek elárulni, hogy azokban a növekvő szabad idő értelmes kihasz­ nálására mennyi hasznos gyakorlati tanáccsal, technikai utasítással látják el az olvasót, a potenciális fogyasztót, ha történetesen hajópadlót, lambériát akar rakni, könyvespolcot, bútort, há­ zat akar építeni, konyhájába, szobájá­ 60 ba, kertjébe praktikus, egyszerű és az egyénhez idomított tárgyakat barká­ csolni, amelyeket ugyanakkor a ked­ vére ki is díszíthet. Erre persze ná­ lunk is van törekvés, példa, legföljebb - okkal, ok nélkül - nem mindenki hiszi el, hogy erre képes. Csakhogy mit ér, ha tudom, mit mivel, hogyan, ha nincs hol, továbbá a szükséges anyag és elmés szerszám hiánycikk, vagy ha véletlenül kapható, még a tegnapi ára is kissé borsos. Másodszor: megkésve bár, de azok is kezdik belátni, hogy a klasszikus, ha úgy tetszik, kézműves (egyedi) iparművészet vagy design vitának, problémafölvetésnek nincs alternatívá­ ja, akik eddig nem kímélve senkit és semmit - jókora szemellenzőt öltve kizárólagos érvénnyel törtek lándzsát az egyik vagy másik mellett. Az más kérdés, hogy az említettek miként könyvelik el önmaguk és mások előtt a korábbi tévedéseiket, gyermekbeteg­ ségeiket vagy az olyan pálfordulásukat, melynek során ma például azokat a törekvéseket, művészeket dicsérgetik hangadó kritikáikban, amelyeket ed­ dig már-már pavlovi reflexszel retrográdnak, alacsony színvonalúnak minő­ sítettek, mert - mondjuk a kézműves­ hagyományokat, a népművészet hal­ latlanul összetett formai-tartalmi-funkcionálási eredményeit igyekeztek ki szerű formába önteni. Egy jellemző példa az úgynevezett jóvátételi kritika következetlenségeire. A kiállításra reflektáló kritikákban szinte egyöntetű elismerésben részesül­ tek a Blazsek Gyöngyvér-Csete Ildikó -K u n É va művészcsoport által bemu­ tatott asztalok, székek, textilek, kerá­ miák, amelyek külön-külön és - ami a lényeg - egységes enteriőrré szer­ vezve is valóban üde, biztató színfolt­ ját képezték a kiállításnak. Csakhogy nem tudom, mit gondoljak a kritika szakértelméről, ha már azt a szemet- �szúró technikai fogyatékosságot sem veszi észre, hogy a vesszőből font Blazsek-fotelben nem valami kényel­ mes ülni, mivel előregörnyedő tartás­ ra kényszerít. (A teremőr nénik leg­ nagyobb neheztelésére ezt személyesen megtapasztaltam.) Kollégáimat nyil­ ván elbűvölte a tervezés értékteremtés jellegét bizonyítani akaró - a szék fö­ lé kasírozott és a laikus számára a bonyolultságában szabályos és eszté­ tikus - műszaki rajz. Mindezt azért merem szóvá tenni, mert mindig is nyíltan rokonszenveztem a három ipar­ művész törekvéseivel, s az előbbi konstrukciós bakit is könnyen kikü­ szöbölhetőnek vélem. De az igazság­ nak, az orientálódni vágyó közönség­ nek, nem utolsósorban a hozzáértő kritikai visszajelzést komolyan vevő művészeknek azért ennyivel tartozunk. Objektíven azt is el kell ismernünk, hogy a kiállításon egyedül a kézmű­ ves iparművészet egyik intézményesí­ tett letéteményese, a saját és a hozzá kötődő művészek műhelyi bázisán eg­ zisztáló iparművészeti vállalat tűnt ki kiváltképp a rendelkezésére bocsátott kicsiny teremben, elegáns mértéktar­ tással és imponáló rendezői koncepció­ val, amely szintén egységes enteriőrbe foglalta a vállalat által gyártott-for­ galmazott és jó ízléssel kiválasztott alkotásokat. Holott épp a vállalatot érték az utóbbi időben megalapozott és indokolatlan támadások, többek közt a boltjaiban tapasztalható bazári érték- és minőségkeveredés miatt. Meggyőződésem: a vállalat a jövőben még inkább betöltheti eredeti, nemes hivatását, s gazdaságilag még hatéko­ nyabbá válhat, ha hathatósan korsze­ rűsítik a Művészeti Alaphoz csatolt működési (pénzügyi-adóztatási-szervezeti) mechanizmusát, hogy tevőlegesen és dinamikusan támogathassa a művé­ szek műhelyeinek fejlesztését és a saját offenzív kereskedelmi tevékenységét. Harmadszor: az előbbiekhez szoro­ san kapcsolódik és azokból követke­ zik, hogy iparművészetünk akut prob­ lémáit is csak a múlt-jelen-jövő szer­ ves egységében lehet és érdemes szem­ lélni és érdemlegesen megoldani. Az persze szintén korántsem megnyugtató, hogy az elmúlt évtizedben sokan és sokszor leírtuk-elmondtuk ezt is, vagy hogy akadnak szép számmal, akik egész eddigi életművüket következe­ tesen és tudatosan ennek szellemében, ám gyakran az árral szemben, az er­ kölcsi-anyagi lét perifériáján hozták létre. Nem hiszem, hogy közülük bár­ kinek is szerény vigaszt jelentene, hogy paradox módon utolérte őt a valóság, hiszen az életéből haszonta­ lanul elrabolt idővel és a társadalom­ nak fölajánlott, de nem hasznosított értékeivel meglehetősen nehéz elszá­ molni. Annál is inkább, mivel nem­ csak elfecsérelt energiákat kellene szá­ mon kérni, hanem azt is, hogy hol tar­ tanánk most, ha akkor . . . Ezért tartom (az expanzív gazdál­ kodásról az intenzívre való átállás kezdeti szakaszában) egyfelől rendkí­ vül időszerűnek, másfelől kissé egy­ oldalúnak az iparművészeti kiállítás jelmondatát: A tervezés értékteremtés. Nem azért, mert ezt esetleg nem min­ dig sikeredett igazán érzékletes, elhi­ hető erővel megjeleníteni, hiszen en­ nek számos szubjektív és objektív oka lehet. Például éppen az, hogy a jel­ mondat állításának általános fölisme­ résében és kiaknázásában a nyitó lé­ péseknél tartunk. Hogy újra ne essünk azonban a vagy-vagy alternatíva csap­ dájába, nem árt tudatosítani: „a ter­ vezés értékteremtés” , csakúgy, mint egy másik, korábbi műcsarnoki kiállí­ tás címére utalva - a „kéz intelligen­ ciája” is értékteremtő, -őrző. S erről a közép- és felsőszintű képzés sem feledkezhet meg! Ha az iparművésze­ tet - átvitt értelemben - organikus lénynek fogjuk fel (lehet-e más ész­ szerű és épkézláb hasonlat, hiszen fej 61 �vagy kéz nélkül csak anatómiai, boncnoki eset?), csak az értelmi-érzelmi és a fizikai képességeinek, tulajdonságai­ nak szintézise, magas szintű együttmű­ ködése eredményezhet komplex sze­ mélyiséget. Ellenkező esetben - Mar­ xot idézve „ A különös részmun­ kákat nemcsak különböző egyének kö­ zött osztják el, hanem magát az egyént is felosztják, egy részmunka ön­ működő gépezetévé változtatják, és valóra váltják Menenius Agrippa ízet­ len meséjét, amely az embert saját teste puszta töredékeként ábrázolja.” Képző- és iparművészeti művet, épí­ tészeti létesítményt nagyiparilag, soro­ zatban gyártani meglehetősen kocká­ zatos vállalkozás. Tudniillik futósza­ lagon termelni káros következmények nélkül csak a működési-használati szint alatti alegységeket (részelemeket, zárt, elnémított jeleket, motívumokat, paneleket stb.) lehet, eleve lemondva az organikus kapcsolódásuk eshetősé­ géről. Minél bonyolultabb és egysze­ rűbb térbeli-síkbeli szerkezeteket, for­ mációkat próbálunk így létrehozni, an­ nál inkább kísért annak belátható ve­ szélye, hogy a termelés és a „fogyasz­ tás” , az esztétikai élménykeresés so­ rán vele gyanútlanul találkozó, érint­ kező ember előbb-utóbb beilleszkedik a sorozatgyártás, a szabványosítás lán­ colatába. Vagyis e létszatra praktikus és kényelmes miliőben érzelmileg-értelmileg-fizikailag mintegy észrevétle­ nül ráhangolódik a gépies sokszorozás, másolás monoton ritmusára, ami egy­ re specializáltabb, egysíkúbb gondol­ kodás- és viselkedésminták felé tereli. Innen kezdve pedig - mint arra a marxizmus klasszikusai oly nyomaté­ kosan figyelmeztettek - már csak idő kérdése, hogy ezen visszafordíthatat­ lan leépülés folyamán mikor veszítjük el az egyedi arculatunkat (lásd: arc nélküli alattvaló), s mikor az élőlény­ jellegzetességeinket (lásd: eleven au­ tomata). 62 A szocialista országok designszak­ irodalmában rendre leszögezik: a styling (az értelmes és egészséges fo­ gyasztás céljaitól elidegenedett tömeg­ igények merkantil kiszolgálása és bő­ vített újratermelése) a tőkés termelési viszonyok tipikus kísérője. Fölmerül azonban a kérdés: akkor ezek a mos­ toha viszonyok miért nem torzítják el alkalmasint a többi formatervezet irányzat produktumait is? Azokat, amelyeket gyakran állítunk példaként magunk elé, vagy amelyek tekinteté­ ben mi is versenyképesek, olykor iránymutatók vagyunk. Gondolok itt például a hadiipar, az űrkutatás, a gyógyászat stb. már-már a XX I. szá­ zadot idéző mikro- és makroméretű objektumaira, eszközeire. Azt hiszem, a válasz önként adódik: az említett területeken támasztott szigorú követel­ mények egyszerűen nem engedik meg az irracionális formai leleményeket. Ellentétben a ki: és nagy sorozatban gyártott kereskedelmi termékekkel, amelyeknél a profitszerzés mindent megelőző mozzanat, amikor az innová­ ció minőségi fogalomból mennyiségivé, és a mennyiség pedig eladhatóvá válik. Ezzel együtt azonban a konkurrenciaharc élesedése akarva-akaratlan egy bizonyos határig a teljes értékű ter­ mék kifejlesztését mozdíthatja elő. Van tehát egy rövid időintervallum, amikor a termelő-forgalmazó és a vá­ sárló érdekei egybeesnek. A kérdés a mi számunkra most már csak az, mi­ ként lehet a szocialista gazdálkodás viszonyai között ezt az állapotot mi­ nél tartósabbá, netán optimálisan tar­ tóssá tenni. A válasz keresése és meg­ adása azonban nemcsak a designerek, az iparművészek föladata. Az emberiség történetében sokolda­ lúan képzett és foglalkoztatott szemé­ lyiség a közösségi és szerves karakte­ rű kultúrákban-társadalmakban lépett színre, s a jövőben is csak ilyen ke­ retek között van esélye dominanciára. �Mindaddig tehát, míg nem alakul ki - József Attilát idézve - „a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete” , mely maga képes értékelni-bírálni, hogy mi az, ami a valódi anyagi-szellemi szük­ ségleteit elégíti ki, addig érdemi, mi­ nőségi előrelépésben az iparművészet területén sem reménykedhetünk. De hiszen ez több mint remény - ezen munkálkodunk! Közösségi és organikus kultúrán, társadalmi formáción természetesen azt értem, hogy abban minden hasznos és értelmes tulajdonság szabadon fejthe­ tő ki, ahol az individuum a fölismert szükségszerűség jegyében bontakoztat­ ja ki önmagát - a köz javára. S nem az elbutított, jellegtelen, személytelen tömeget, amely kulturálatlanságából fakadóan megelégszik a giccsel, a kö­ zépszerrel, a szellemi többletmunkára nem késztető közérthetővel, a mű­ anyag tudattermékkel, a monoton, ste­ ril környezettel stb. Az igazi közös­ ségben a teljes élet lehetőségét nem az egyenlőség teszi lehetővé, hanem a föladatok, a lehetőségek és a szemé­ lyes tulajdonságok sokszerűségének, sokoldalúságának megkülönböztetve egyesített társadalmi munkamegosztása. Ehhez mindenekelőtt meg kell te­ remteni annak státusbeli, pénzügyi és erkölcsi föltételrendszerét, hogy a spe­ ciális szakértelem a különböző szak­ területek munkamegosztásában, dönté­ si mechanizmusában elfoglalja a neki megfelelő helyet. Különben ne hábo­ rodjunk föl - tárgyunknál maradva ha a legöntudatosabb és -etikusabb iparművészeink szabotálják a rájuk méltatlanul kiosztott szerepköröket, vagy a magánkereskedelemben fejte­ nek ki sokszor rangon aluli, bár annál kifizetődőbb tevékenységet. A szerves egység nem az egymással egyenlő, gé­ piesen fölcserélhető, hanem az egy­ mástól lépték és mérték szerint kü­ lönböző elemek természetes találkozá­ sa, ha úgy tetszik, metamorfózisa, a szabadság jegyében. Az iparművésze­ tek és művelőinek elsőrendű etikai kö­ vetelménye kell hogy legyen tehát, hogy ember-tárgy intenzív kapcsolatát a puszta birtoklási, tulajdonosi sze­ repkörből az önmegvalósítás magasabb szociális nívójára emeljék és az egyre bővülő és közvetlenebb társadalmi érintkezés felé tereljék. (Ezt a funk­ ciót akár interperszonális designnak is nevezhetjük, ha az elnevezéseknek itt egyáltalán van valami jelentősége.) A közösség csupán típust teremt. A sze­ mélyiség akkor és ott kezdődik, ami­ kor és ahol az ember a típust földol­ gozza és individualizálja, s így minél több kollektív kategóriát tudatosít ön­ magában, az individuáció annál ma­ gasabb fokát éri el. A személyiségnek ugyanis végső soron egyetlen közössé­ gi kategóriája lehet: az emberiség. Ezért is lehet számunkra oly tanulsá­ gos modell minden kor és hely internacionális szemléletű népművészete és magas kultúrája. Századvégünk kettős szorító pers­ pektívája és ígérete: vagy egyetemes katasztrófa... Vagy: a jövő m ár most körvonalazódó („technikai és hu­ mán” ) kultúrája nagy valószínűséggel - a társadalom fejlődésével párhuza­ mosan - értékőrző és -teremtő, egy­ szersmind valóságtükröző, közösségi és szerves világképet adó lesz. Ennek modelljei pedig nem föltétlenül a re­ neszánsztól kezdődő időszak szorosan osztályérdekekhez tapadó (a maguk idejében jobbára rövid távú társadal­ mi-politikai célok szolgálatára kitermelt-támogatott) grand art-jának pro­ duktumaiban vagy ezek eklektikus montázsaiban, mozaikjaiban mutatkoz­ nak meg a legtisztább formában. Sok­ kal inkább a mindenkori társadalmi lét fő sodrában - s nem pedig az al­ só vagy felső perifériáján! - nemze­ dékről nemzedékre örökített-csiszolódott, sűrítménytípusú népművészeti, 63 �valamint bármely magas kultúra ihlet­ te kisebb-nagyobb léptékű, funkcioná­ lis és szakrális rendeltetésű művekben, műegyüttesekben, tárgyakban, épüle­ tekben. Vagyis kiváltképp a természe­ ti-társadalmi mozgásokba való orga­ nikus beépülésük, emberszabású funkcionálási rendjük alapján tekinthetők számunkra meghaladni való példának. Nem a korábbi természeti-társadalmigazdasági viszonyoknak megfelelő, de azokkal szükségszerűen letűnt lét- és tudatforma, valóságmagyarázó modell, környezetkultúra stb. mechanikus, kritikátlan, egy az egyben való adaptá­ lásáról van tehát szó, hanem, hogy képesek vagyunk- és leszünk-e a múlt-jelen-jövő tanulságait és lehető­ ségeit olyan összefüggésrendszerben szemlélni, technikailag meghaladni és vizuálisan leképezni, amelyben minden fölmerülő probléma megoldásában, minden adandó alkalommal nem kell nullpontról startolnunk. „Végül is mit tudunk ma arról, hogy mit tudtunk valaha? - kérdezi egy ta­ nulmányában a népművészet elmélyült kutatója, Pap Gábor. - . . . Sajnos, igencsak keveset, s azt sem mindig jól. Ezt a témát aligha lehet ma »komoly« társaságban szóba hozni, hogy az okosabbak ránk ne legyintenének: ugyan már, miféle kérdés ez a toronyházak, az atomerőművek, az űr­ szondák korában? És ilyenkor az ul­ tima ratió rendesen a »budi kontra angol vécé« képlet, amely ellen, ugye, nem lehet érvelni. . . Nem is érdemes. Viszont elgondol­ kodni a példán annál inkább. Tehát: egy elhanyagolt, bűzt és kórokozókat árasztó kertvégi bódé hátrányait hang­ súlyozni egy most épített, még tiszta, jól fűtött (és a sors különös kegyel­ 64 méből éppen javításra sem szoruló) új klozettal szemben - értelmetlen, mi több, méltatlan dolog. Aki viszont nem veszi észre a régimódi árnyékszék alapvető előnyét a modernnel szem­ ben, azt tudniillik, hogy a tartalma a mindenkori szükségletektől megszabott ritmusban, saját erőből és minimális technikai fölszereltséggel is maradék­ talanul visszaépíthető a természetbe, és ezáltal egy sejtnyi élet háztartásába a maga helyén szervesen illeszkedik bele, aki tehát mindezt nem látja be magától, az - úgy sejtjük - a lénye­ gét téveszti szem elől a hagyományos népi műveltségnek: azt, hogy szerves fölépítésű, és megnyilatkozásai egye­ temes érvényűek. . . . Amint a szerves világban vala­ mennyi sejt külön-külön is teljes in­ formációmennyiséget tartalékol az egész élőlényről - más szóval: egyet­ len sejt fennmaradása esetén is meg­ van rá elvben a lehetőség, hogy a tel­ jes lény, sőt az egész élővilág rekonstruálódjék - , hasonlóképp a népművé­ szet (tágabban: a népi kultúra) is olyan elemekből épül föl, amelyek mindegyike - eredetileg és potenciáli­ san - a műveltség teljességét rejtjele­ zi különleges töménységű, ám éppen ezért a végtelenségig újra és újra oldható-fejthető sűrítményekben. (E l­ mondhatjuk-e ugyanezt a mi mai kul­ túránkról? És ha nem, az előny va­ jon a mi részünkön van? . . . ) ” És a kérdést napjainkban külföldön és ná­ lunk, például az országos iparművé­ szeti kiállítás kapcsán is különböző nézőpontokból, más és más elvi-gya­ korlati igazolásokkal és végkövetkez­ tetésekkel egyre többen teszik föl. M E N Y H Á R T LÁ SZLÓ �BU D A P EST I HÍR L A P B O L T O K C ÍM JE G Y Z É K E A H O L A PALÓ CFÖ LD M EG V Á SÁ RO LH A TÓ 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13 . 14. 15. 16. V ., Váci u. 10 . V ., Szabadsajtó u. 6. S U G Á R Üzletközpont, Örs vezér tér M agyar jakobinusok tere, D éli pu. Szt. István krt. 25. V ., Felszabadulás tér 4. (Párizsi udvar) I., Bem u. 9. József nádor tér 1. C O R V IN Áruház Lenin krt. 17. Hegedüs G yula u. 43. Baross u. 59. S K Á L A Áruház Petőfi Sándor u. 17. Rákosfalva-park 3/c. (XV.) Hírlapbolt (K H I) V ., Bajcsy-Zs. u. 76. 185-604 184-840 843-160/69 314-334 18 1-4 0 1 352-346 185-850 335-551 423-929 491-505 131-286 852-222/28 189-013 116-269 valamint - a megyeszékhelyek hírlapboltjaiban és hírlappavilonjaiban; - Nógrád megyében minden postahivatalban és hírlappavilonban. A S Z E R K E S Z T Ő S É G T A G JA I: A S Z E R K E S Z T Ő BIZ O T T SÁ G ELNÖ KE: Dr. Bacskó Piroska (cikk, tanulmány) Dr. Horváth István Kelemen Gábor (riport, szociográfia) A SZ E R K E S Z T Ő BIZ O T T SÁ G T A G JA I: Kojnok Nándor (szépirodalom) Dr. Praznovszky Mihály (hagyomány) Csík Pál Radácsi László Dr. Fancsik ]ános Dr. Szabó Károly Czinke Ferenc (művészet) Dr. Molnár Pál Dr. Tamáskovics Nándor Pál József szerkesztő (kritika) Németh János Tóth Elemér Főszerkesztő: B A R A N Y I F E R E N C A Nógrád megyei Tanács VB művelődésügyi osztályának lapja. Főszerkesztő: Baranyi Ferenc. Szerkesztőség: 3100 Salgótarján, Arany János út 21. Telefon: 14-386. K iadja: a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Bálint Tamás igazgató. Terjeszti: a Magyar Posta, Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Központi Hírlap Iro­ dánál (KHI, Budapest V ., József nádor tér 1. sz. Postacím: 1900 Budapest). Közvetlenül vagy pos­ tautalványon, valamint átutalással a KH I 215-961 62 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 12 Ft, előfizetési díj fél évre 36, egy évre 72 Ft. Megjelenik kéthavonta. Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. ISSN o555-8867 Index: 25-925 Készült a Nógrád megyei Nyomdaipari Vállalat salgótarjáni telepén, 1000 példányban 5,6 (A/5) terjedelemben. F. v .: Kelemen Gábor igazgató. 84, 34897 N. S. �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Original Format The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data Papír Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - 1984/2. szám Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Baranyi Ferenc Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1984 Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye 1984 Palócföld https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/417f624e05ea4962cda15100beaeb40f.pdf b33a5559f1691bc60aa9e02d98c04159 PDF Text Text �köszöntőm az olvasót abból az al­ kalomból, hogy elvállaltam a Pa­ lócföld főszerkesztői tisztét. A köszöntésen kívül mást nem is nagyon aka­ rok mondani, hiszen a nagyhangú fogadkozás sohasem volt kenyerem. É s különben is: korántsem egy zátonyra futott hajóra kerültem kapitánynak, hanem egy jól ringó bárkára, amelynek a haladási iránya eddig sem volt elhibázott. TISZTELETTEL Azért már előre is elnézést kérek, hogy a bőrömből majd itt sem tudok kibújni. Költői hitvallásom nagyon is rímel szerkesztői programommal. V a l­ lom, hogy az irodalom nálunk sohasem csak a művészetek egyike volt, ha­ nem a küzdőtér egy darabja is. A magyar olvasó sohasem csak azt várta a magyar könyvtől, hogy szórakoztassa őt, hanem azt is, hogy a nevében is perlekedjen. A jobbért, az igazabbért, az emberibbért. Éppen ezért engem sem érdekel „ a költészet maga” , csak annyi érdekel belőle, amennyit az olvasó visszaigazol. E g y csipetnyivel nagyobb hazaszeretettel, egy árnyalat­ nyival nagyvonalúbb közgondolkodással, vagy éppenséggel a másik ember iránti megnövekedett hajlandósággal. Csak az az irodalom érdekes nekem, amelyik segít élni. A Palócföld az ilyen szándékú irodalom áramlatainak szeretne gyűjtőme­ dencéje lenni elsősorban. A helybeli tehetségek mellett olyan országosan ismert írókkal is ki szeretnénk bővíteni szerzői körünket, akiknek „előjelét” a világ­ nézet egyértelműen meghatározza. S hogy milyen világnézet? Azt hiszem, Salgótarján munkásmozgalmi múltja szinte sugallja, hogy az egész ország elkötelezett íróinak váljunk a magunk lehetőségei szerint - melengető műhelyévé. Azért az izgalmasabb kísérletezésektől sem zárkózunk el, csak éppen nagyobb gonddal igyekszünk szétválasztani a jó magot az ocsútól. Nem kinyilatkozás ez, csupán egyfajta jámbor szándék csöndes kivallá­ sa. Megtisztelő számomra a lap szűkebb pátriájának bizalma, ez minden­ képpen lelkiismeretes munkára kötelez, amelyben reményünk szerint az ol­ vasónak is öröme telik majd. Ám ez jó csapatmunka nélkül nem megy. Egyet ígérhetek csupán: azzal a tisztességgel igyekszem szerkeszteni Palócföldet, amellyel a verseimet írom, immáron három évtizede. Salgótarján, 1984. január a �K IS S D É N E S A pillanat átélése 1 Ahogy a pillanat az időből foszlik s elővillan az ismeretlen rétege hús nem fedi fogak oszlopsorát nem tudod: sír-e a múlt vagy nevet-e és nem tudod a homlok-mögöttit könnyek üvegén fürkészve át S aki befelé sír mit mutat? A z eljövendőt és önnön magát? Vagy valam i istenverte sorsot? A holnapba kapó kéz még béna! A tegnap sem a jelenvalónak megfogható morzsa-maradéka 2 A pillanat az időből kifoszlik de nem szövetdarab cérnaszála mit tűbe fűzhet a tapasztalat s fércelhető új és új ruhába Roppant erő ami megteremti s roppant erő amit megteremt! Szüntelenül egymássá vakítja a lehetetlen vulkánkodó benti s nyugalmával lenyűgöző kinti kínvallató örök végtelent! 1 �Falfirka 1 Kivégzőarc Puskacsőszem A nagyvilág szíve alatt rugdalózik vérben úszik végső világrajövésem 2 Alámgyújtottak! Süt a máglya É g alattam a történelem egymásra hányt fahasábja István s Koppány a testem alatt egyizzásban fölparázslik Mind mi történt százszor élem mindhaláltól mindhalálig Mielőtt ránk csukódna Kinyitjuk ezt a délutánt s halkan elzongorázzuk Cserép földjébe ültetve rügyeznek aknák ágyúk Berkekben kézifegyverek burukkolnak és brekegnek Égi kottavonalon rakéta-rigók telelnek Nincs helye hangnak madárnak tán még egy fütty sem fér el Játsszuk le ezt a délutánt mielőtt reánk csukódna a vaskapcsos éjjel 2 �DO M O KO S JÓ Z S E F A KAKAS Ha megfeszülök sem tudok visszaemlékezni a pórázon vonszolt kakas lát­ ványához hasonlóra. Kínzó és mégis nevetésre ingerlő, ahogy az apró, kifejezésrelen madárszemek sebesen forognak, a vékony nyak esztelenül ráng, a sarkantyús lábak barázdát vonnak a kimerevedett test után. Aztán a megfulladás előtt a kakas beletörődik sorsába, és pompás vörös tarajával, hivalkodó tollazatával megadóan kullog a gazdája után. Sírni tudnék azon, ahogy gyűjti az erejét és bosszút forral, de valójában már nem képes ellenállni, harciassága megalázko­ dássá tört, és a torkából a fáradt hangok úgy hullanak szerteszét, mint fáról a férges gyümölcs. Az állat helyzete olyan reménytelen, hogy bizonyos elképzelése­ ket feladhatunk az életéről. És mégis nevetséges az egész! Szűkösen csordogál a vigasz, amikor így gyilkolnak egy ösztönt. Egy hajlott há­ tú, nagy orrú, cserzett bőrű fickó, mellesleg a féltestvérem a pofámba vágta ezt a felemás látványt és most bogozhatom, hogy milyen örömet talál ebben ő. .. .sudár jegenyén csipog a zsiráf, / szuszogó foka hegytetőre hág, / vizek mé­ lyén keselyű lapul, / künn a parton rüh ugat vad u l.. . - szavalja jellegzetes orrhangján ez a pocsék ürge, aki tönkretette a vakációmat. Mellém telepszik a balatoni kerthelyiségben. Hová is telepedhetne? Minden mozdulatával engem bosszant, hergel. Mégis a töprengőt alakítja, aki gondolatainak zsibongása közepette alig talál oda egy bizonyos asztalhoz. Tízezer mandró közül egyetlenegy sem tudná így megjátszani a közönyöst, és talán százezer közül egyetlenegy sem élvezné jobban a megjelenése okozta fel­ hördülést. „Felkerestem a barátomat - közük a mozdulatai - mert nincsen el­ lenemre, hogy elverjem az időm ezzel a nagyokossal! Én vagyok a legnagyobb név és a legsajátosabb egyéniség ebben a kerthelyiségben, ezen a tóparton, és az egész kerek, szaros világon” . „Rohadt pojáca” - gondolom én. És rávigyorgok. Mert alakítok én is: begazoltat, megszédültet. Rámvillantja öreg és tapasztalt tekintetét. „Kussolj csak! Keresztüllátok rajtad!” Pedig fiatal a fickó, ha nem is olyan parádésan, mint jómagam a tizennyolc évemmel. Hét ével idősebb nálam, de biztos vagyok benne, hogy nem lehetne olyan csapatot összehozni, amelyben ne ő kapná a legöregebbnek kijáró lapokat. Fásult, de milyen fásult.. . - és ezzel félemlít meg engem. Ha lekeverhetnék ne­ ki egyet.. . D e már a mozgásától is megzavarodom. Csoda, hogy lábon van még, és igazán nem tartozna életem fénypontjai közé, ha behúznék a bor­ dái közé. Mert a kakas igazán nem érdemli meg a sorsát. És ő sem, ő sem ér­ demli meg, bizony nem, és egyébként sem kedvelem az ítélkezést, bárhogyan próbálom, de minden porcikám tiltakozik az ügyészi szerepkör ellen. - Özsen, Özsen, - korholja nekemszánt szirénhangon azt a szerencsétlen jó­ szágot - Özsen, te bárdolatlan dög, így viselkedik egy jól nevelt kakas? K i­ 3 �szolgállak, kosztot, kvártélyt, mindent megkapsz, jobb dolgod van, mint a sitkó­ soknak, és akkor ezzel fizetsz.. . Az ifjúságom érted, az ifjúságom áldozom rád, azt az egyetlent és szépségest.. . Órák százait és ezreit, miként a nagy nevelők... De sehol semmi, csak a konokságod, az impertines viselkedésed.. . A tópart büszkesége lehetnél, bálvány és mirákulum, akiben hisznek, aki elbűvöl, hogy ilyen is van, ilyen teljesség... De te makacs és hiú vagy, rossz hajlamaidra hall­ gatsz és tönkremész, te megátalkodott, inkább tönkremész, de nem szerzed meg nekem az örömöt, hogy lássam mint érik be munkám gyümölcse! Mert tönkre­ mész, Özsen, szerelmetes cimborám, de nem hagyod, hogy kikupáljalak. Csak pocsékolom rád az erőm, te ellenszegülő d ög... És hiába minden - elnevetem magam. Rám néz.. . és megítél. Nem az erkölcs magasából tekint le, ó egyáltalán nem, inkább a mélyből les ki rám, a lekopott keserűség, a kiküzdött kopárság mélyéből. Szemvillanása vállaltan és tudottan gonosz. Hatalmasat ránt az állat pórázán. Ezen leginkább a kakas lepődik meg, méltatlankodva kukorékol és maga sem hiszi, hogy örökös vereségei után ekkora harsányságra futja még. Kifejezéste­ len szemei vérben úsznak, a nyaka ráng, fulladozik. Bizsereg a tenyerem, de leteszek a pofonról. Higgadt és megfontolt vagyok a magam tizennyolc évével, és el akarok iga­ zodni ezen a lököttön, nem hagyhatom, hogy játszadozzon velem. Meg aztán ez a kínlódó kakas - nekem túl bonyolult! Hát igen.. . lejövök ide nyaralni és az első ürge, akivel összeakadok a mos­ tohafivérem, aki egy kakast vonszol maga után. Katasztrófa ez a nyár, ka­ tasztrófa! Minden délután eszméletlenre issza magát és én asszisztálok ehhez a baromsághoz. Sose józan - az én fivérkém sose józan. Beszívott, már délelőtt beszívott, láttam a parton tántorogni. Mostanra valamicskét józanodhatott de szomjas is, csettintget zabosan. Mó­ nika csitítva visszaint neki, ennek a mocsoknak, már észrevette ezt a mocskot, nevet rá és sietve hozza az üveg pálinkát meg a két poharat. Siet és nevet, kapkod és hízeleg. . . Belekapaszkodik ebbe a részegen is éber fickóba, élénken és könyedén akaszkodik rá, gyerekes arca félénk mosollyal lesi a komor bohócot és boldog, ha az pajtáskodva megpaskolja. Jó itt, mert jó, hogy Mónika is itt van. A kerthelyiséget háromoldalt jegenyék szegélyezik, úgy nyúlnak az ég felé, mint a ciprusok annak az őrült hollandnak a festményein. A negyedik oldal szabad, idelátszik a tó. Még kellemes és tiszta a helyiség, a sebtiben összetákolt dobogón várnak a hangszerek, a pincérlány mosolygós, még nem gyűrte le a nyúlós idegességet még nem fájdult meg a lába, a gerenice és még engem sem gyűrt le az ital meg a hányinger. Legörgetjük az első poharat, aztán még egyet, meg még egyet. Tüzek, fény és zűrzavar a testemben. Megváltozom. Fogékonyabb, veszélyesebb vagyok. Annyira nem hasonlítok önmagamhoz, mint a vendéglő tejfehér búrái, amikor kigyulladnak és férgektől, lepkéktől körülzsongott holdakká változnak. Nyugi, nyugi, szedd össze magad öregem! A bátyád nem változik: gunyoros, elégült, leereszkedő. Kérj elnézést a nehéz emberektől! Tévedtél, mert pihekönnyűek. Ez olyan, mint az ólom: legalulra süpped. Olyan részeg, hogy nem lát és mégis fürkész, vizslat. És neked végigfut a hátadon a hideg. 4 �Mennyire másként iszunk mi ketten. Én a számban tartogatom az italt, mielőtt legyűrném. A nyelvem elzsibbad, a garatomban tűszúrások, míg végre kihasználhatom szervezetem ellenállásának aprócska kihagyását, az undor kicsiny szünetét. Pedig most kívánom a pálinkát, legalább olyan erősen és mohón, mint ez a szakértő, aki hátraveti magát a ka­ rosszékben, szélsebesen felhajtja a kupicát és máris újratölt. Az ital nem cseréli ki, csak nehezíti a lényét, már nem ólom ez az ember, hanem a súly maga, ab­ szolút súly, a növelhetetlen teher, amin már semmi sem fog. Már nem fulladozik, mar megfulladt, - gondolom. Egy hulla, amelyik soha nem elevenedik meg gondolom én és nincsen igazam. Legbelső elevenségétől félek igazán! Már nem kémlel ellenségesen. Fivérfélét alakít és legszívesebben a vállamra tenné a kezét. És én pontosan attól rettegek, hogy valóban a vállamra teszi. Hát­ rább is húzódom, nem bízom képzelt mozdulatában. Azt hiszem, hogy ez a moz­ dulat a vesztemet okozná. És mert ez a tróger szőröstől-bőröstől, testestől-lelkestől ismer és ért engem, lemond erről a féktelenül erős vágyáról és nem teszi a vállamra a kezét. Végigmér, szinte kedvesen.. . Ám ennek sincs értelme, hiába na, nem hiszek benne: csak azért iszom, hogy meghallgassam, ő pedig azért iszik, hogy elmondhassa. Nem is ihatunk egyformán. - Mondjad - szólok rá - bűn volna, ha nem mondanád! Újfent rámvillan a tekintete: a változatosság okáért egy beteg kutyatekintet. Savanyú a világ, savanyú! Annyi délután és annyi pohár után még mindig nem gondolunk egyet és erre rájött ő is, megutálta az üldöző szerepét és túl akar lenni az egészen. - Döntöttél hát? - kérdi ez a zűllöt Jézus a zűllött tanítvány elhívásakor. Bámulok magam elé. Tanácstalanul, mint a koszorúzási ünnepség elnöke, aki­ nek az a benyomása, hogy a szervező elnézte a naptárt. Vagy ismét hergelne? Elereszt és visszaránt? Hallgat. Közölt valamit és elhallgatott. Ha ki szeretne csalogatni a sündisznóállásomból, akkor haláljói csinálja. „No lám, ilyen a jó fivér - gondolom - ilyen a csapásosztó isten, aki szeretetből bocsát pestist a földre” . És keserű a szám íze. Tudom, holtbiztosan tudom, hogy hibáztam. Talán az ital miatt van, talán másért. Talán ez az ürge többnek képzel annál, aki vagyok. Talán arra vár, hogy azt mondjam neki: „Rendben van. Te meg én, mi ketten mindent egyenesbe hozunk” . És mert ezt várja, ezért képzel rólam fenemód so­ kat. A fejem zúg, nagy szelek érkeznek a tó felől, a nagy szelek nagy vihart kavarnak, és én a viharral törődöm, nem vele. Egye a fene az egészet! Kívánom az italt, tüzek, fény és vihar a testemben és talán soha, de soha nem fogok ma­ gamhoz térni. - Döntöttem - bököm ki - , a legegyszerűbb, ha elmondod. - Ha meghallgaszt elmondom, - és máris nyúl az üveg után, csüggedt ön­ uralommal, nem úgy, egyáltalán nem úgy, mint az előbb, hanem annyira a ked­ ve ellenére, hogy a bűntudattól azt sem tudom hová legyek. - A dolgok fordítva esnek Nagyokos. Tótágast áll a világ és minden fordít­ va van. Nem ér semmit, amiben hiszel. Nem akarsz megérteni engem Nagyokos. De érjünk a végére, alig várom, hogy a végére érjünk. Mert ott a végén, majd megérted te is, hogy minden fordítva v a n .. . Nyújtja nekem a pohár pálinkát, a kupicát, nyújtja nekem a jó fivér, és én éles, kíméletlen fényben szakadok ketté. Lehet, már valamelyik korábbi délutá­ 5 �non kétfelé váltam és most rögzül véglegessé az állapotom. Lehet, már egyszer biztatóan, megértően vigyorogtam erre a született vesztesre és kinyitottam sza­ vainak a füleimet. Lehet, nem is én vigyorogtam rá, nem is én hallgattam szirén­ szavait, hanem a bennem lakozó idegen. És ha elönt a veríték nem engem önt el, hanem az idegent. Ha elváltozik a hangom, akkor az idegené változik el. És ha aljas vagyok, akkor az idegen az aljas, nem én. Én egyenesen látok, ő fordítva lát. Nekem tág a világ, de neki, ennek az idegennek szűk lett már, ocsmányul szűk és egyre szűkebb. - Köszönöm - szólok - előre is köszönöm. A szája is nyitva marad meglepetésében és esküszöm, hogy elpirul. Megértett, ez egyszer megértett. Tuti, hogy bohóc az ürge, de verekedő is, a legnehezebb súlycsoportból, re­ mek tempóérzékkel, gyors ütéskészséggel. Méltányolta a szövegem, megszé­ dült, aztán összekapta magát és támadott. Mert belekezdett észrevétlen lassan, és én az elején nem is fogtam fel, hogy folyamatosan beszél, vagyis elmond, lead egy történetet. Nem eszméltem rá, hogy az ő története az enyém is, és hogy az azonosságot szeretné velem elfo­ gadtatni, az azonosságot, azt az érzést, amelytől a fák, a vendéglő, a tópart ki­ mozdul a helyéből és a mindenség díszletté változik, egy sosemvolt nyár díszle­ tévé. És a részegség, az imbolygás teszi valóságossá a világot, mert ha a szilárd, mozdíthatatlan és megbízható látványok díszletek, akkor csak úgy találhatunk magunkra, ha elfogadjuk díszletvoltukat. - Mónika egy kurva, akit ötszázért megkefélhetsz - világosított fel a fivérem egy délután, amikor ugyanilyen furcsán folyt rá a fény a kockás asztalterítőre. A mozgása ér a legtöbbet... - Lehet, igazad van - gondoltam akkor. Felhajtottam az elém rakott pálin­ kát, éreztem a hívást, az imbolygó díszletekét, és engedtem nekik. Osztoztunk a lányon, a fivérem meg én. Ám nem emiatt vesztettem el a me­ netet. A cinkosság, a vágyam, hogy cinkos lehessek, az árult el. Hogy hajlandó vagyok a dolgok végére járni és fizetni. Az ürgék kilencvenkilenc egész kilenc tized százaléka nem vágyik a pokolra, de én abba a másfajta, abba az utolsó különleges egyetlen tizedbe tartozom! Aki hajlandó inni a hányingere ellenére. Aki hajlandó meghallgatni egy valóságos történetet, amelyben nincsen kitalá­ lás. És ezt még élvezi is. Olyan lennék, mint az apám, a mi közös apánk? Az apámat csendes, higgadt embernek hittem, minden mondott szavához ra­ gaszkodónak. Olyan volt, mint én, vagyis én lettem olyan, mint ő . . . Erős, figyel­ mes, energikus, a maga meghúzódó módján erőszakos. Azt hiszem, nem köteles­ ségből, de szívesen ismételtem meg a mintát. Nem is vágyom többre. A Fémszerkezetek Gyárának megbízható, szorgos raktárosa, a remek munkaerő hajnal­ ban kelt, a korán fogyasztott reggeli után megcsókolta anyámat és engem. „N a mentem a Szerkezetbe” - mosolygott fanyarul. És amikor hazavetődött, a nagy­ darab emberből csendes diadal áradt: „N a, megjöttem a Szerkezetből” . Ez így ment napra n ap ... És most megtudhattam, hogy apám valamikor nyakló nélkül ivott és beszíva nadrágszíjjal verte a feleségét, meg a gyermekeit! Újabban van egy álmom. Szomjazom, rettentően szomjazom, méghozzá szóda­ vízre. Felébredek, kikecmergek, kitámolygok a konyhába és sehol nem találom a szódásüveget. Mert az apám eldugta, mindörökre eldugta! A szomjúság úgy 6 �gyötör, szinte belepusztulok. És nem találom, sehogy nem találom az eldugott szódásüveget! „Apám, apám - üvöltöm - add elő azt a rohadt üveget! Ne hagyd, hogy ezt a büdös pálinkát igyam! Ne hagyd, hogy kifeszítsenek e mellé a ravasz lator mellé!” A szódásüveget álmomban soha nem találom meg. Hiába is kapálódznék, fel kell nőnöm és megbirkóznom azzal, amit hallok és ami a fejemben dübörög. Es hiába gondolom: „ Öreg vagy hapsikám, ősöreg” . És hiába gondolom: „Élni szeretnék, úszni, napozni, szeretkezni Mónikával. Nem izgat, hogy te vagy a stricije. Mert rohadék vagy hapsikám, bármivel is hozakodsz elő, rohadék vagy” . Hiába gondolom mindezt, mert váratlan és pontos mozdulataival leütött a fivérem és lent, az ő fojtogatóan nehéz szintjére zuhanva, semmi rendkívülit nem találok többé sem az ütésben, sem a helyzetemben. Mondhatom, hogy a legkülönösebb az a természetesség, amellyel az ember átbillenhet minden korláton és nem találja többé az idegent idegennek, hanem a sajátjának érzi és a dolgok új rendjén nem is ütközik meg. - Rémregényt éltünk mi át haver, szabályos rémregényt. Amúgy csendes, higgadt ember volt az öreg, fegyelmezett katonatiszt, aki maga sem tudja, ho­ gyan szokott rá az italra. Nincs erre magyarázat. Nem értette az anyám sem. Mert az ital elvette az eszét és akkor nem nézte hova üt. Csépelte a bátyámat, a nővéremet, meg azt a taknyos, kicsi kölyköt, aki voltam. D e legdühödtebben a szegény mamát verte, nadrágszíjjal, kímélet nélkül. Nem való az fehér ember­ nek, amit átéltünk mellette. Télen kabát nélkül rohantunk ki a kertbe és vacog­ va hallgattuk a szíj csattanásait, és a mama nyögéseit. Nem is nyögött a mama, csak az összeszorított fogai közül szivárgott ki valami: vér és kín, és ez így ment eveken át, hosszú éveken át, haver. Hányszor éheztünk, de nem mertünk haza­ menni, mert az apád dührohamot kapott és pisztollyal kergetett ki. Míg aztán a bátyám gondolt egyet, vállat vont, belökte az ajtót, bement és megverte az öreget. Bikaerős kamasz volt, az öreg meg szokása szerint tökrészeg. És akkor egyszerre, egyik napról a másikra megoldódott minden. Apádat kirúgták a se­ regből, a mama beadta a válópert és szétköltöztünk. Milyen boldogok voltunk egyedül maradva. A büdös kölyök, meg a mama. Micsoda idők! Együtt teke­ regtünk, az elválaszthatatlan testvérek. Bélyeget gyűjtöttünk, táncolni jártunk, bekerékpároztuk az országot. Azt az étvágyat, azt a falánk kedvet! Behoztunk a lépéshátrányt, és ragyogóan állt a partink fiacskám. Azaz ragyogónak hittük az állást és a világot kimeríthetetlen kincsesbányának. Hogy milyen váratlanul omlott ránk ez a bánya! A mama, tudod fiacskám, nem figyeltünk a mamára... Hogy a hónap közepén elfogyott a pénzünk, hogy este nincs vacsoránk és ro­ hangálhatunk kaja után. Hogy milyen rendetlen, milyen fecsegő, hogy nem ér­ dekli semmmi, csak jár szobáról szobára és motyog. Már nem is takarított, nem is mosdott. Bolyongott a lakásban, mint aki valamit keres. És amikor rájöttünk, hogy mire vágyik, mi hiányzik neki, akkor vénemberekké váltunk. Megláttuk véletlenül, de mondom, haver, színtiszta véletlenül, am int.. . amint . . . Mindegy is! Végünk lett, akkor lett végünk mindnyájunknak. Pedig a mama hirtelen rá­ ébredt, hogy nem élhet így tovább. Összeszedte magát, fodrászhoz ment, új ruhá­ kat vásárolt. Még udvarlója is akadt, jól ismertük, rendes hapsi volt. Mi meg cukkoltuk a mamát, és szurkoltunk neki, istentelenül szurkoltunk. A mama meg nevetett rajtunk, amíg újra csak döbbenten és zavartan mászkálni kezdett szo­ báról szobára és kapkodta a fejét, mintha darazsak donganák körül és összerándult, amikor beledöfték a fullánkjukat. Aztán egy este, amikor mindhárman 7 �elmentünk hazulról, megmérgezte magát. A nővérem hozzáment egy manilai pofához. Istenem, ez a Manila nem is létezik, ezt csak a nővérkém találta ki, hogy legyalogolhasson a térképről. A bátyám eltöltött egy fél évet az állami­ ban, aztán villámgyorsan lopott egy kocsit, tömegszerencsétlenséget okozott vele és bevonult a sittre. Értem meg eljött a papa, aki végre megemberelte magát és abbahagyta a piálást. Elvitt hozzátok az új, barátságos családi fészekbe. Lehúztam köztetek azt a másfél évet, ami a nagykorúságomtól elválasztott és végig arra vártam, mikor mehetek már a fenébe. És bizony nem szereztem diplomát, ha­ ver. . . Elhallgatott, megkönyebbülten hallgatott el, mint aki kihányta magából a mérget. És összeroppant, előredőlt, feje az asztalon koppant. Már aludt is. Csurgott a nyála, hortyogott. Én meg szédültem, forgott velem a világ. Meghallgattam egy részeg vartyogását és a tárgyak, a növények, az emberek csak azért nem vesztették el körvonalaikat, csak azért mutatták szokott alak­ jukat, mert még nem bukott ki belőlem a sóhaj, még nem emeltem fel a keze­ met, hogy a homlokom megtörüljem, vagyis még nem támadt az a parányi ér­ zékelhetetlen szellő. Lehetnék én ennek az eszméletlen fickónak a helyében és akkor én borulnék az asztalra, ő meg velem szemben ülne szédülve és töprengve. Vagy lehetnék a másik féltestvérem, akit sohasem láttam. Ülhetnék a sitten megszabadulva a kötöttségektől, a felelősségtől és a robottól, a kajával meg az alvással törődnék. A hátam mögött az elgázoltak, és én üres vagyok, fanya­ rul mosolyogva szólok a reggeli után: „N a, mentem a Szerkezetbe” , este pedig csendes diadallal térhetek haza, mert megúsztam a napot, megúsztam ital, vere­ kedés nélkül. Persze ez már nem az én lesittelt fivrem, ez már az apám, aki végig sem csinálta az elvonókúrát, mert egyik napról a másikra leszokott az italról és már győzi erővel az életet és a gyermekét egyensúlyos, energikus em­ berré neveli. A sóhaj még nem bukott ki a mellemből, a kezemet sem emeltem fel és a fák, a vendéglő, a tópart mégis díszletekké változtak, egy sosemvolt nyár csalóka díszleteivé és az emberek kitömött bábukká, papírmasé figurákká, én meg iga­ zán, rettenetesen megszédültem, amikor rájöttem, hogy az apám sohasem mesélt nekem a múltjáról, nem említette egyetlen egyszer sem a katonaságot, és sosem szólt egyetlen szót sem a lesittelt fivéremről, megszökött nővéremről. Pedig egy­ szer, egyetlen egyszer bizonyosan megemlítette volna, ha mindez igaz, reggeli vagy vacsora közben, távoztában vagy érkeztében elmélázva és akaratlanul is szólott volna róla, mellékesen és hanyagul, mint lényegtelent vetette volna oda a leglényegesebbet. Ó, ha ez az őrült hazudott nekem! Ha megtévesztett és az apám nem volt kettős lény, ha nincs is másik fivé­ rem, ha nincsen nővérem és az egészet csak a pojáca találta ki, hogy igazolást ta­ láljon elrontott életére, ha másba ment tönkre és én nem vagyok érte felelős! Vajon lesz-e erőm utánajárni az igazságnak és kell-e utánajárnom? Van-e értelme a múltat kibogozni és újrajátszani az összevisszaságát? És ki­ bontaná-e magát érvényes tanulság, vagy olyan vigasz, amelyre mindketten vágyunk? De vigyázat, már ébred is! Rámvillan a tekintete: tapasztalt és kiégett. K i tudja, mi van még a tarsolyában? Már semmi! 8 �Feláll, tántorog, nem veszteget rám egy büdös szót sem. Eloldja az asztallábtól, vonszolja maga után az ellenkező állatot. A kakas apró, kifejezéstelen szemei sebesen forognak, vékony nyaka esztelenül ráng, sarkanytyús lábai barázdát vonnak kimerevedő teste után. És a jószág feladja, újra feladja.. . Sündörgök mögöttük. A fasor kihalt, most az egyszer nem hallok vihogást, gunyoros, bizalmaskodó megjegyzéseket. Megtakaríthatom a szégyenkezést. De van valami, amit nem takaríthatok m eg... A tóparton két fekete árny: az egyik őrjöngve rángatja a másikat. A madár árnya száll, repül egy borzasztó rúgástól, körvonalai rárajzolódnak az alkony eszeveszett színeire. .. .sudár jegenyén csipog a zsiráf, / szuszogó foka hegytetőre hág / vizek mé­ lyén keselyű lapul, / künn a parton rüh ugat v ad u l... - ordítja handabandázva a fivérem, elereszti a pórázt és menekülő állat után veti magát. Émelygek, a kezem ökölbe szorul. De már nincs is, hiába keresném, elvesztettem, kikerült a látóteremből, hortyogva alszik féligholt kakasa mellett, vagy elmászott a vityillójáig, vagy viszszatántorgott a vendéglőbe, az agyonfáradt pincérlányhoz. Vagy vízbe fulladt. . . A legszívesebben ordítanék. Ha meglenne benem ennek a bohócnak a keserű ereje, akkor én is világgá ordítanám, hogy igenis minden fordítva van és nem a nap fullad bele a vízbe, hanem a víz emelkedik, amíg csak el nem éri a napot és akkor elnyeli, mert ez a rohadt nagy víz nem nyugszik, amíg bele nem fullasztja a napot abba az átkozott bendőjébe! Állok a parton megütötten. Elképzelem, amint hajnalban a nap kinyomja a hátát a látóhatárból, amint bíborlik felfelé szálló gömbje és amint a színei a víz­ re ömlenek. Elképzelem, hogy mozdulhassak. 9 �FO D O R Á KO S Blow up Valam it elfelejtünk, elmulasztunk valamit, elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk. É s ez a majdnem-semmi attól fogva jön-jön, nyomunkban van és egyszercsak mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka csendjében egy padlóreccsenés. Egy hálaadás Nemigen van világ. Am i mégis lenni tűnik: többnyire érvénytelen. D e szobák vannak, itt, ott. Egy-egy szoba mindenütt van. Szoba, ahol üldögélni, feküdni, föl-alá járkálni jó; ahol meg lehet szólalni, de nem muszáj. Ahol együtt lehetsz, vagy egyedül lehetsz, ahol még a csend is lehetséges - szobák, ahol nem erőszakolnak meg, nem fosztanak ki, nem aláznak meg ok nélkül, szünet nélkül. - Jó , hogy vannak szobák Most már most már vigyázni kell. A feldőlt, elszórt tárgyak, dolgok dőltségére, szórtságára is. Hogy rendet ne csináljak a Rend helyett, hogy más helyre ne toljam a Helyén-Í gy-Levőt 10 �Axióma A szeretésen k í v ü l minden emberi tett: romépítés. Műhely-haiku Talán hozzá se nyúlj. Csak nézd és nézd, míg csak gyönyörű nem lesz. Szeretők Két Nap süti egymást: értelmetlenül: gyönyörűen. Szinopszis Az emberi állapotról Hallomásból tudom, hogy megszülettem. Életem azt pletykálja: meghalok. - Valami más (aminek nevére se leltem) biztosít: a z is csak múló állapot. bizakodj - lévén helyzetünk mindenkor a l e g pillan atnyibb 11 �SARU SI M IH Á L Y Gyerünk a Bahama-szigetekre! - Suhajdának párja nincsen! - mondják a lányok Suhajda állítása szerint. - Minek nősültél meg? - súgja Turgucz komájának, amikor az fölsóhajt, hogy nézd, mekkora mellek. Turgucz közönséges marha, minek itt megnősülni. Rohangálhat haza, néha még pelenkát is mos, sétáltatja a gyerekeit, ahelyett, hogy beülne velem a ko­ csiba, és jöhetnek a lányok! Suhajdának jól megy. Igaz, a múltkor az apja hozta ki a rendőrségről, ő vál­ lalt érte kezességet, mert annyit lopott az állami szerelőknél, hogy még ott is ész­ revették. Meg állítólag valaki följelentette, hogy túl nagy a számla. Most az­ tán az apja nyitott neki üzletet, otthon barkácsolja a tévéket. Az öreg is nagyszerelő, kocsit vett neki, s lakást is azonnal kapna, ha nősülne. - Majd ha meszet eszem - szokta az apját kikosarazni. Az a lakás már nagyon kéne, mégsem mindegy, hova viszi az ember a leányo­ kat. Ott vannak a haverok meg aztán némelyik csajnak lakása is van, de bizony elég sokszor csak a kocsi marad. Ezért vett olyat, amelyiknek az első ülése hátradönthető. A kislány csak bámul, hát már le is döntöttél. Nagyon szidja ezt az új rendelkezést, hogy kitolnak az emberrel, ezrest is elkér­ nek egy kaparásért. Úgyhogy vigyázni kell, vagy jól megtángálni a hölgyeket, mert a végén még rámegy a keresete. Jól nézünk ki, hetente egy ezres. Ifjú korában még Bónékhoz meg a Melósba járt, szóval ezekre a proli helyekre, dehát hol van az már, oda csak a kisstílű pasasok járnak, akiknek semmijük sincs. Beül a kocsijába, int az első szabad lánynak, s irány az aznapi lakás. Nemrég még a Körös-parttal is megelégedett, meg Póstelekkel, dehát a lányok is vál­ toznak, egyre kényelmesebbek, nekik puha ágy kell. - Ha megöregszel, ki fogja a seggedet kitürülni? - szokta Turgucz heccelni. - Te, öregfiú! Biztos Suhajdának van igaza. Úgy él, mint hal a vízben. Bár a múltkor már egyszer elvált. - Hogy mondtad, lányok? - riadt föl a múltkor, amikor az anyja vízért küldte. Néha megelégszik bárkivel, ám többnyire csak a legjobb nők izgatják. Össze­ fekszik akárkivel, de tartósan csak azzal, aki érti a mókát. Aki azzal folytatja, hogy akkor most már megkérheted a kezem, egyből kívül találja magát. Aki meg elég korszerűen gondolkodik, szóval túlvan ezen az ósdi fölfogáson, többnyire az­ zal járja meg, hogy visszapofázik. Jancsi azt az egyet nem szereti, hogy nála valaki okosabb legyen. Ha tanárnő is a lelkem, akkor is kussoljon, ebben a házban csak én pofázhatok. Ilyenkor hamar eljár a keze. A korszerű leány pedig pucol­ hat a gönceivel. Aztán nemrég ráakadt egy igazán hozzáillő leányra. Jogásznak készül, Szöge­ débe jár levelezőre, s még a mamáját is úgy mutatta be Suhajda Jánosnak, hogy itt az anyósod, kapd el! Suhajdának ez módfölött tetszett, s ha békén hagy12 �ta is az öreglányt, elfogadta a kicsit hónapos szeretőnek. Kapott a kislány egy két­ szobás öröklakást, Suhajda oda szinte beköltözött. Egyszer ugyan már megjár­ ta ezzel a költözködéssel, dehát most az isten se szedi rá a házasságra. - Egyszer volt Csabán kutyavásár. Valójában nem is költözött ahhoz az értelmiségi leányhoz, esténként ma­ gát tette be az ágyába. Amolyan jó franciaágyat vett neki az anyukája, hogy mu­ tassa, milyen a művelt magyar anya. Még a fogkeféjét se vitte ehhez a lányhoz, nehogy megfogja, az övét használta. Aztán a leány megunta a csinzánószagú fogkefét, hát vett magának másikat. Az efféle viszonyban az a jó, hogy bármikor megszüntethető. S mindennap frissíthető az idegen, egyfordulós lányokkal. Turgucznak köszönheti azt az egyhetes házasságot is. - Micsoda marha vagy te, fiami Mindig csak a család, a család, semmit az életnek! Nézd, mennyi lány vár férfiúra, hogy valaki jól eldöngesse! Lány, asszony, mindenféle! Csak szűz ne. Azt meghagyom neked! Mert Turgucz jól beugrasztotta. Akkor véletlen gyalog sétáltak, s a piacon szembetalálták magukat egy olyan oltári csinos babával, hogy olyat még Suhajda sem látott. Feszült rajta minden, az ember legszívesebben odanyúlt volna megsimogatni a popóját. Az ingét föl­ tűrte, hogy kilátszott a köldöke, s a dudáján ott virított a kiírás: BA H A M AS, meg még valami, s a két dudán egy-egy sziget, természetesen pálmafával. - Gyerünk a Bahama-szigetekre! - szólalt meg Turgucz az erős áramütés után. Addig ólálkodtak a kislány körül, segítettek neki vásárolni, lealkudtak az ár­ ból, a kofákkal majdnem összevesztek, s olyan vicceket súgtak a bahama-szigeti pipi fülébe, hogy nem állta meg nevetés nélkül. Nem volt ő álszemérmes, nem, már hogy lett volna, dehát csak nem áll szóba bárkivel, ámbár ezek a fiúk egész jóképűek, s milyen jó a dumájuk! Így amikor Suhajda azt mondta, hogy Jézus, fölnevetett. - Jézus, ne adjon neki többet - mármint a krumpliból. Suhajdának más se kellett, mert hát e nevetés nyilván bátorítás. Rá két nap­ ra oltár elé vitte, mert vallásos mindkét család, s úgy igaz, szűzen vitte a nászi ágyba. - Megőrültem, kész őrült vagyok - magyarázta egykomájának, Turgucz paj­ tásnak. - Ilyen még velem nem történt. Ő, Suhajda, a lányos mamák réme, a lányos papák ostorozója, a múltkor is a szemébe vágta egy apukának, amikor az a lányért jött a Kishajóba, hogy ne félj, csak megkefélem a lányod, aztán hazaviheted, mondom, ő, Suhajda, így bemenjen a csőbe! Sose hitte volna, hogy ilyesmire ő is kapható. Valami nagy tiszta érzés ragadta magával, s csak csodálta, hogy ő ilyesmire is képes, meg hogy ez a kislány hogy ragaszkodik hozzá, meg se kell verni, még­ is olyan kezes, ha a kezére is üt, amikor nyúlkál, szóval közelről lerítt róla, hogy még érintetlen. Ilyen pedig még vele nem esett meg. Mert ami igaz, igaz, a szüzikéket mindig messze elkerülte. Csak bajlódik ve­ lük az ember, napokig kell kínlódni, aztán meg úgy ragadnak, hogy az isten se kaparja le őket. Sírnak, hogy mért nézel arra a nagycsöcsűre, jaj, már terhes va­ gyok? Isten ments, neki már belőtt csaj kell. Aki ahhoz is ért, hogyan kell nyolcvan­ nyolcast csinálni. És akkor ez a kis szemtelen Jucika nem levette a lábáról? - Jól van, Suhajda, vedd csak el. 13 �Turgucz akkor még nőtlen volt, később csinálta azt a három gyereket. Janó bekapta a horgot. Hogy aztán a nászút kellős közepén a szőnyegen ta­ lálja magát. Az úgy esett, hogy inkább ne beszéljünk róla. A kis asszonykája egy pillanat alatt megvadult, úgy szerette, hogy Janót úgy még senki sem. Éjt nappallá téve gyömöszölte, s Janónak megártott. - Ami sok az sok - mondta akkor, s Jucika lerúgta az ágyról. Mindez még rendben lett volna, csakhogy az üdülőben, valahol a Balatonparton, volt egy másik nászutas pár is, s a mérnök úrnak megtetszett ez a kivi­ rult dudás leány. Amikor Janó föltápászkodott a szőnyegről, kiment úszni egyet, hogy megnyugodjon, az új asszonyhoz bekopogott az az ember, hogy nincs neki egy kis sója, a felesége főzni akar. Amolyan önellátó üdülő volt, mindenki annyit sütött, főzött, amennyit akart. Majd végül elpanaszolta neki, milyen sajtalan az élete, ezt a nőt csak azért vette el, mert a szülők akarták, jó bará­ tok, de hogy ő a szülők barátsága végett ezzel a rondasággal élje le az életét. Aznap még nem, másnap viszont már ágynak estek. Suhajda ifjú neje meg az idegen úr. Úgy is lehet mondani, Janó visszakapta. Úgy járt, mint az a mint­ egy ezerötszáz nő, akit eddig menesztett. - Látod, fiam, megbüntetett az Isten! - cirógatta könnyezve az édesanyja. Ám haza csak a második útja vezetett, elsőbben is Turguczhoz állított be. Le­ köpte, hogy te piszok, jól becsaptál, kellett neked észrevenned azt a Bahamaszigeteket, jól kibabráltál velem. Suhajda egyetlen szerencséje, hogy azok ott a Balatonon maradtak, nem érte az a csúfság, hogy itt, mindenki szeme láttára csinálják ezt vele. Így aztán azt terjesztett, amit akart, hogy mekkora ribanc ez a Jucika, partiba akarta vágni, őt, Suhajdát, összehívta az üdülő minden csaját, s addig nyomorgatták, míg meg nem szökött. Jucika ugyan mindjárt megpocakosodott, de ki tudja rábizonyí­ tani azt a gyereket. A legjobb az egészben, hogy akkor nyilván nem ő volt az első, hiszen ilyen hamar azért mégsem megy az a gyerekszülés. Mivelhogy rá öt hónapra egészséges ikreknek adott életet. A válóper eléggé elhúzódott, így aztán Suhajda egy életre megcsömörlött. Neki aztán szűz eztán sem kell többet! - Turgucz, te jól átvertél! Nem te voltál? - Barom, hát hogy nem vetted észre, hogy már terhes? Turgucz akkor akkora nyaklevest kapott, hogy átesett a kerítésen. - Ha el mered mondani, hogy Jucikát már így vettem feleségül, kitekerem a nyakad! Még csak az hiányzott, hogy elterjedjen róla ez az átverés. Hogy ő azt hitte, s mégse. De hogy Jucika hogy csinálta ezt a szűz dolgot, az isten se érti. Hát ez tényleg jól átejtett. - Jézus, befejeztem. Megfogadta, soha többé nem utazik a Bahama-szigetekre. A körgáton túl egy tapodtat se. S hogy ő mekkora kan! Terjed a városban, Janónak nincs párja. Most is, nem összeállt vele az a kis cafka! Biztos nagyon jól tud szeretkezni. Tegnap ugyan meggyepálta, dehát kezes jószág ez. Mondottam volt, korszerű a gondolkodása. - Csak gyereket ne csinálj! - szokta bíztatni ezt az átok Janó mojt. S Janó azt tesz mellette, amit akar. Hát nem kifogta Amerikát? - Te, nekem Amerikát se emlegesd! 4 1 �ROMHÁNYI GYULA L. M. reprodukció Kicsit rút vagy és tested sohasem nevezhetnéd a szépségversenyekre Érett málnaízű szádra nappal még légy se szállna, s blúzod lombjába rejtett két vadalma-melled sem csábít szüretre De itt szűk kamrád küzdőterének negyven vattos rivaldáján - hol füstös kocsmából felszedett „fiúkád” hálából szerelmedért e verset faragja te vagy a bajnok szívem minden/én/ek felett Éva halála Egy arc álmaim szűkülő rácsán fennakadva vállán át tétován visszanéz rám Ismerem?! Talán csak hasonmás Tépelődöm Talán csak képzelet Keresni kéne a szót a találkozást mint akkor Ott az Idegen Kertben már csalóként és megcsalatottként Nevén szólítom S valóban szája szóra nyílik Már mozdul. . . Mintha üdvözölne de az ébredés táguló rácsain át lehull: visszahull belém mindörökre 5 1 �O N A G Y ZO LTÁN Lázár, mint kondomínium N em élnek ezek a versek, Szomorú diagnózis K éz-lábujjuk szépen növekedett, K is homlokuk összpontosítva duzzadt Most mégse bírnak ember módra járni Pedig m egvolt az anyai szeretet (S y lvia Plath) Kedves Lázár Bácsi! Már megérkeztem, P-be, de most olyan rossz nélküled. Legszívesebben már holnap utaznék hozzád. Mikor léphetek be a Kastélykánkba? Olyan rossz volt látni, ahogy kiszálltál az autóból és nekem tovább kellett mennem akármenynyire nem akartam. Most a képed nézem, szádat, szemed, hajad. Olyan jó lenne mindenhová pu­ szit adni. Szeretnéd? Mit csinálsz most? Este 10 óra van, biztos adod le a tízest. Látod, újra olyanokat írok, mint először, egy éve. Már délután kettőkor hazaértem. Otthon aztán bementem apuhoz az üzletbe, nagyon örült, hogy olyan hamar megjöttem, inkább veled maradtam volna még néhány órát, mert apu örülhet még másnak is, nekem meg nagyon hiányzik most az elvesztegetett idő. Anyunak persze sokat kellett mesélnem, frissnek kellett lennem, mintha aludtunk volna egész nap és egész éjszaka (a telefonodról nem is beszélve) kétszer kávét főznöm, kedveskednem, este meg 11 - ig tv-t néztem. De közben máshol jártam, gondolatban veled voltam. Nagyon szeretlek! Az a telefon nem is rossz találmány, aki szeret, akár két hetet is behoz két éjsza­ ka meg két nappal, mert nincs elalvás! Igaz, kedves? Képzeld 2 kg-ot lefogytam már azóta! Ezt csak úgy mondom, mellékesen. Másnap aztán, mert a cipőmön, amit vettem, látszott a sok járás, anyu azt hiszi, hogy csak egy napot voltam Magyarországon. Persze a dátumot rögtön megtalálták, csakhogy anyu megvédett, azt mondta, a vámon reggel váltanak, és ezért még a csütörtöki nap van a pecséten. Olyan nyugodt voltam, amikor néz­ ték. Rád gondoltam, hogy akármit is mondhatnak, én veled vagyok, téged sze­ retlek, és nem tehetnek ellene semmit. Habár lehet, hogy még utánajárnak, hi­ szen megint elvették tőlem. Mit csináljak? Mikor mehetek legközelebb? Meg­ próbálok egyszeri átkelésest szerezni. Aztán este apuval havannai rumot ittunk, örült nekem, és azt hiszem, min­ den a legnagyobb rendben van, nem ír megint neked, hogy elvitet a rendőr­ séggel. 16 �Ma délelőtt is kint voltunk a kertben, ahol van egy hintaágy. A szomszéddal bort iszogattunk, és ahogy feküdtem apu mindig meghintáztatott. Ugye meny­ nyire el vagyok kényeztetve? Ezt nem is tudom miért írtam neked. Hazudnék ha azt mondanám, rossz otthon. De én veled akarok lenni, mindig, együtt jár­ ni mindenfelé, hallgatni, ahogy beszélsz és érezni, ahogy szeretsz. Most eszembe jutott: lehet, hogy elkészítettük a Béla fiát! Milyen lenne? Azért még most nem akarnám. Ugye Lázár bácsi, nem baj? Van rá időnk, hogy megcsináljuk! Jaj, de jó, most olyan jó kedvem van! De azt - már nem a Bélának akarnám, ha­ nem neked. Mit szólsz most? Mérges vagy? (K i tudja Bandiék idéznek-e ebből a levélből is? Majd mondd meg!) Most olyan jó. Ott fekszem az ágyadon, ér­ zem a meleged, a füstöt, a bor ízét. E l akarok menni egy hétre, hónapra. Be­ csukom a szemem és érezlek. Írjad meg, hogy mikor mehetnék, de miért nem mondhatom meg itthon, hogy szeretlek és csak ott akarok, csak veled aka­ rok lenni? Talán majd egyszer. De milyen rossz, hogy így lopkodom a veled töltött napokat. Édes Lázár bácsi, olyan jól fogok aludni, mert mostanáig beszélgettem veled! Ma éjjel otthon valamit kiabáltam, anyu felkeltett és megkérdezte, „milyen tele­ fon nem csörög, Sárikám?” De reggel elfelejtette újra megkérdezni, szerencsé­ re. Hiányzol nagyon. De ugye nemsokára megint el tudok menni. És sietsz írni! Nagyon szeretlek. Küldök egy puszit a levélben, és abban mindent, de igazán mindent - habár ez így nem sokat ér. Sára LÁZÁR! Eljutottál-e már a Sylvia Plath-könyvben odáig, hogy „a víz, melyet ízlelek, meleg és sós, mint a tenger, s ahonnét jön, messze mint az egészség?” Eljutot­ tál? Én ide jutottam most. Egész nap olyan voltam, mint egy holdkóros, és nem tudom, mikor lesz ennek vége! S mikor éreztem utoljára olyan iszonya­ tos fájdalmat, mint amikor elmentél. Azt hiszem, nem lett volna szabad talál­ koznunk, de ha már megtörtént, találkoznunk kell. Azt mondtad, szeretnéd tud­ ni, hogy mit akarok. Akaratom nincs, de minden pillanatban látni szeretnélek, érezni. Már Tafik-Rafik is csak szomorítani tud. Különben is elveszítette a Coltját. Hívjál föl, ha tudsz, ha tudsz, hívjál a Kastélykába, vagy gyere Pestre, vagy írj levelet, vagy írj regényt! Láthatod én most nem tudok levelet írni. Szeretlek. És mindig azt az arcodat látom, ahogy a fotelben ültél ma reggel, már kabátban. Mire gondoltál akkor? S. Lovag Úr! Elképedek a bátorságán, vagy nem is tudom, talán nemtörődömségén! Hát nem tudja, hogy magára gondolva alszom el? És mégis azt meri tenni amit tesz?! Nagyon várlak. Nagyon. Soha senkit nem vártam még ennyire. Nem tudom mi van velem, elvarázsoltál. Levelibéka lettem huszonhárom évesen. Egyszerűen 17 �megtiltod, hogy pénteken lemenjek a lakásból, mert azt írod pénteken jössz, de nem tudod, mikor, mert messziről, és az út soha nem biztos. Persze, ha letanyá­ zol valamelyik kocsmában, vagy útba eső „gyöngyvirágodnál” . Megtiltod, és olyan természetesnek veszem, hogy nem megyek sehová, még egy zacskó tejet se vásárolok, mert biztos éppen akkor érkezel, azt meg alig viselem el, ha morogsz. Mi az Isten van velem? Mit tettél velem, lovag úr? Hát nem elképesztő ez? A napokban korábbi szeretőm - akivel ráadásul még szerettem is lenni buliba hívott, én meg, mint a hülye gyereklányok, akik első szerelmetes farkuk­ ról álmodnak, nem mentem el. Nagyon bánom, mert így legalább tudnám, csúnya vagyok-e, vagy csak behálózva hazugságaid közepébe lettem ily érthetet­ lenül gátlásos és félelmes. Kellesz, kellesz, kellesz, ezt tudod és kihasználod. Néhány napot kibírok még nélküled, mert egy út sem olyan hosszú, hogy egy hét alatt, meg ne lehetne ten­ ni, és ha nem érkezel, iszom két kortyot, és új szeretővel kisöpörlek. Megírom persze, hogy tudd, mire számíts. Sára Lázár, Drágám! - Nem tudom, nem is nagyon akarom tudni, mi történt ez­ zel a 25-ével. Arról volt szó, ha emlékszik rá, hogy vár rám. Nem kívántam, hogy epekedve várjon, de ha egyszer megbeszéltük - és utaztam száz kilométert Magáért, annyit talán elvárhattam volna, hogy nem máshol jár, annyit valaho­ gyan megtehetett volna, mondom valahogyan, vagy akárhogyan, hogy ott le­ gyen. Erre, ehelyt, megérkeztem, és nem is tudnak magáról semmit. M É G IS M IT K É P Z E L M A G A M A G Á R Ó L ? De Magának nem öröm, hogy nagyon várja valaki? Nem gondol ilyenre? Nem nagyon értem, hiszen nekem öröm volt Magára gondolni az egész tíz nap alatt, amíg szépítgetem magamat, és tervezgetem az érkezést, elképzeltem, mi­ ként fogad. És mégis, minek nézi maga a női nemet? Párnának, vagy lepedőnek, tárgy­ nak, melyet ha itt az idő használnak?! Téved, ha engem is párnának néz. Ennek az egész és buta félreértésnek megbeszélése ügyében várom péntek délutántól vasárnapig. Ha valami miatt nem értesülne meghívásomról - őszin­ tén megvallva azt se nagyon tudom, hogy négy címe közül melyiket tartsam célravezetőbbnek - , úgy a jövő hét ugyane napjain is várom. D e most is úgy írom, és a napok minden perce úgy telik, hogy várom, bár­ mikor betoppanhat, hiszen maga olyan fiatal, és olyan kiszámíthatatlan. Egyéb­ ként nem csak ez, más, a beszéltnél örömtelibb közlendőm is van, de mert sze­ retném csigázni magát, nem írom meg, ill. részletesen nem mondom el miről is van szó, csak annyit, élettere megváltoztatása, majd szóban többet. Szeretettel csókolja Sára 18 �Drága Lázár bácsi, drága szeretett Lázár bácsikám, olyan bolond vagy! Nagyon régen nem volt ilyen rosszul sikerült napom. Reggel 9-től 1 1 -ig várta­ lak, és még éjszaka is kiugrottam az ágyból amikor valaki dudált az internátus alatt. De tudod-e, mit jelentett nekem, hogy hallottalak beszélni? Igaz volt az egyáltalán? Tényleg telefonáltál? Leraktam a kagylót, és megállt a szívem, mert a hangod pontosan olyan volt, mint te, itt láttalak magam mellett, érezte­ lek, ha hasadon volt a fejem, ne haragudj de olyan rémítő, ha dühöngsz, amikor én meg szeretlek, és amikor veled álmodom és azt se tudom, ha te nem jössz, én mikor mehetek és mikor bújhatok már melléd, hogy minden szónál pontosabban bizonyíthassam, mennyire itt vagy örökösen, benne a napjaimban, éjszakáimban. Persze biztosan igazad van, lehetett valami titkos szándékom a kastélykabeli utammal, csak éppen nem tudom mi a csuda. Lehet, hogy szeretlek? Nehogy felbőszülj megint, de mégis mire gondolsz? Én arra, igaz, nincs nagy gyakorlatom ebben az egészben, és mert sokat gondolkodtam a kiabálásodon, úgy gondolom, hogy csak azért üvöltöztél velem a telefonban, mert olyan nagyon drága a telefon, és mert hat perc alatt semmit nem lehet megbeszélni, és azt akartad, hogy tudjam, hogy nem csak én vagyok veled, mel­ letted, hanem te is itt vagy, akkor is és úgy is, ha a látható jelek ezt nem mu­ tathatják. (A hálózsákodra gondolok.) Drága Lázár bácsi, olyan szép itt a sörök színe! Fémes is és sárga is, és ben­ ne van Zebegény, benne, ahogy megismertelek, és minden benne van ezeknek a gyönyörű hideg söröknek a színében. De jó lenne, ha semmi rosszra nem gondolnál. Ott szeretnék veled élni gyönyörű Magyarországon, utazni, utazni, és mindazt megismerni tőled, amit a határnak ennek a felén nem tanítottak meg velünk, és még néhányszor együtt nevetni a ZIL-es sofőrrel, de lesz még? Drága Lázár bácsi, drága szeretőm, ha tudnád mennyire gyomromban a Du­ na, néha itthon este lesétálok és csak nézem. És látom benne ahogy megjelen­ tél, ahogy fél éjszaka sétáltunk, és hallom, mondod, az istenit, mennyit me­ gyünk még, öreg vagyok, hajnalban aludni szoktam - lehet, hogy emiatt szeret­ tem beléd?! - , és elhagyva a Duna-partot fölsiettünk ahhoz a költő barátodhoz és bár majdnem hajnal volt, mégsem aludtál, én meg reggel, már megint a nagy, csudaszép Dunánál csak nevettem, és már nagyon szerettelek, megkérdez­ tem, na szeretőm, hát mennyire vagy te öreg, és a combom még mindig reme­ gett. Úgy szeretlek! Egy nap elteltével írok. Nem kell férjhez mennem! Magyar akarok lenni, veled szeretnék élni ott­ hon, Magyarországon! Nem is tudom, pontosan, hogy miért kell nekem „tótul” - így szoktad mondani - vizsgáznom, amikor magyar vagyok, magyar az anyám, magyar az apám, és magyarul tudok csak „szépen” - ezt is te mondtad. Hallom megint a hangod, Sára, Sára, S ára.. . mit beszélsz? Vagy kicsi, vagy szeretőm.. . Ezt szerettem legjobban, amikor azt mondod, szeretőm. Az vagyok. Szeretőd vagyok, és megbolondulok attól, hogy nem tudom biztosan, szeretőm vagy, vagy mi vagy nekem? K i vagyok neked? Egy tíz évvel fiatalabb nő, aki­ nek öröm megcsókolni a mellét, akinek öröm ölébe bújni? Több is vagyok en­ nél? Úgy szeretnék a fejedbe látn i... 19 �Bélának megmondtalak - elegem is van már belőle, meg nem is szeretem, „pitiáner” ezt is te mondtad. Ez aztán egy külön mese. Kár, hogy nem mondta­ lak meg már tavaly, mert már tavaly is így szerettelek, csak nem tudtalak, és kár, hogy egyszer egyszer még szóba is álltam vele - nem akarom ezt is pirulva mondani, de egy katonát sehogyan nem könnyű elzavarni, és amikor hazaenged­ ték, került idő, hogy voltam vele - ezt tudod te is - , de amikor itthon volt, az nekem mindig szenvedés volt, ennek végre vége. Tehát megmondtalak Bélának, erre szegény, hogy megtartson magának, nagy féltékenységében az aputól, mondhatom így, megkérte a kezem. Apu termé­ szetesen ellene volt - lehet hogy bőszült levele ellenére tudja, rád van szük­ ségem? - és úgy érzem, Bélát megutálták. Most nem tudom leírni, hogy milyen (Béla). Talán egyszer beszélned kellene vele, vagy látnod. Annyira más mint te! Olyan nagy vastag, az ember azt se tudja, mit kezdjen vele. Nem úgy vastag, hogy kövér, vagy nem is tudom, hanem olyan vastag az agya. Nincs egy jókedvű mondata, ha nem kérdeném, elülne itt naphosszat, mint a talapzat. De valamit kiszimatolt - és bár azt javasoltad, amíg le nem szerel, ne mondjalak meg neki, mert a katona a legrosszabb, legbőszebb szerető, nem lehet kiszámítani mit tesz - , nem álltam meg, és amikor eluntam hogy faggat, meg csak nyúz, először azt mondtam neki, menjen haza a francba, levelet akartam írni neked, de mi­ atta nem tudtam, aztán vettem egy nagy levegőt, és elmondtam, hogy nem Pozsonyban, hanem Magyarországon van valakim, vagy te, é s... Egy kicsit sírtam megint, mert nem vagy itt, és nem is tudlak, nem érezlek, olyan nagy bajban vagyok. Ha megfoghatnám a kezed, ha odabújhatnék, iste­ nem, de jó lenne.. . Most mondd! Hát megverhet engem egy Béla, amikor té­ ged szeretlek? Hiszen senki, milyen messze van tőlem. Nagyon megütött többször is, és olyanokat mondott, hogy teherbe kellene engem ejteni és letagadni. Ilyen piszkos beszédet, még nem hallottam tőle! Még otthon se mertem megmondani. Apu azt mondta, három évig szabad vagyok, amíg el nem végzem a főiskolát, ők mindent megadnak, használjam ki ezt az időt, aztán ha úgy gondolom, men­ jek férjhez. Az időt, ami hátravan, veled szeretném kihasználni, és mert úgy is elválsz, hozzád szeretnék feleségül menni. Apu azt mondta, ő nem szól bele. Azt persze tudják, hogy „miattad veszett meg a Béla” . Sárád csókol Barátom! Én már nem is tudom, mit kezdjek veled. Amikor itt voltál, láthatóan itt voltál, érezhetően is, közben pedig másfelé. Én már nem is tudom, mit gondol­ jak, mi ez a furcsa, senki másnál nem tapasztalt meghasonlottság, melyek miatt a legkézenfekvőbb, legegyszerűbb dolgokat sem vagy képes elhinni, mitől ez az elképesztő bizalmatlanság? Miért másra, miért gondolsz a végére az elején. Mi­ ként lehet a végéről kezdeni valamit - márpedig amit művelsz ennek bizonyíté­ ka! Úgy bántál velem, legalábbis érezhetően úgy műkedveltél, mint egy gyakorló biszex, akinek sem ez, sem az nem számít, és nem tudja elhelyezni magát a bir­ tokon belül, miközben ismerve útjaidat, tudom milyen baromság erre gondolni. 20 �Vagy netán ezzel nyersz szüntelenül? Nem lehet, hogy kissé ribanc vagy? Ha megkaparnám egy egészen kicsit a mázt, amit használsz, lehet, ott találnálak meg? Kilátszanál? Vagy még ott sem? Hol találok belőled egyetlen egyszer egy árva őszinte gesztust? Megjelensz, úgy tűnik, a kedveddel semmi baj, aztán egy pillanat alatt elmú­ lik minden belőled, száraz vagy, mint a téli kóró, kedvetlen, úgy véli, aki veled egy asztalnál ül, hogy maga van, mert nem szólsz az istennek se. Aztán egyszer csak fogod magad, indulsz, miközben hetekig várt, akivel ülsz, miközben ő is úgy gondolja, hogy végre, végre! Mi ez veled? Betegség? Tudsz még szeretni? Egyáltalán tudsz szeretni anél­ kül, hogy az őrületedtől félni kellene, mert az első napon ettől féltem, de iga­ zán. És miféle tulajdonságod az, amivel így megzavarod a barátaidat? Gondolkozz el ezeken, és nem ártana meg, ha valamelyest változnál is, hoszszú útra megismert formáddal nem lehet indulni. Örülnék, ha a változáshoz segítő kezemet is használnád. Szeretettel ölel: Sára Lázár az anyádat! Megint megvert a vőlegényem miattad, mert fecsegsz! Mi az öregistennek fe­ csegsz? És minek iszol annyit? Már csak az hiányzik, hogy a Sára mosolyában is szerepeljek, akkor aztán befellegzett a házasságomnak. Egyszer úgy megha­ raplak, hogy nem keversz több bajt senkinek. Tudod, hogy szeretek hozzád menni, tudod, hogy a Kastélyka oázis, tudod, öröm a kezeid közé kerülni, mert olyankor végre azt gondolom, van valaki, aki legalább a testemmel tisztességgel, szeretettel bánik. Lehet, nem is ott, nem is a combod ágát, inkább a nyelved harapom ki egyszer, mert akkor aztán csak te leszel, fecsegés nélkül, és nyugodtan alhatok veled. Igaz, akkor nem tudnál te­ lefonálni nekem, a telefonjaid pedig mindig öröm. Majd hívlak, Sára. Lázár! A gyerekek várnak. A hetek vége annak jegyében telik, hogy mikor érkezel. És persze miként - ezt csak én látom és tudom. Nem voltam olyan „asszonyod” , amilyen lenni szerettem volna, de hát erről ezek a kölykök nem tehetnek. Sze­ resd őket, mert úgy várnak! És gyere. D an olyan lesz, mint te. Olyan nyugha­ tatlan, olyan cigány. 21 �CSEH K Á R O L Y Gyönyörű merénylet Lebegés L. K.-nak Csöndünk ellen Áruházak akváriumaiban gyönyörű merénylet - a lubickoló halak olykor egymáshoz koccannak Napsütött domb a hátam a hínárban a mélyvízi fényben zizegő pórusaimat benövő Tátognak és tovább lebegnek harapások futórózsái közt Befúródnak az áruk iszapjába vércsepp-szikrát villant a nyár Szétpattanó életjelüket a gerinc buborék-forintjaikat gyújtózsinórján eresztgetik a felszínre végigfut a láng Túl a horog és a háló félelmén izzó bányamélyben ikrákat raknak a bőség igézetében fehér robbanás s elfelejtik lassan a tengert - lélegzet dörren A kéz sóhaj száll messzire ami kiemeli őket egyszer Csak kegyelem ujjak égre fordult gyökerek kapaszkodnak íz 22 egymás-semmibe ��SE R FŐZ Ő SIMON Amíg beáll a halál Közvetlenül az új bérházak mögött, mellett sorakoznak erre, az utcazu­ gok kanyarjaiban, a város század eleji vagy még régebbi vályogépületei, kisudvaros-kertes, csöpp-ablakos családi házai, viskói. Mindenféle fatákolmá­ nyokban, sufnikban, ólakban egyik-másik helyen nemrégiben még malacokat, kecskéket tartottak. D e itt-ott lovat, tehenet is. Am íg be nem tiltotta a ta­ nács, egészségügyi okokra hivatkozva. Azóta csak tyúkokat hallani a drót­ deszka kerítések mögött, ahogy kárálnak, kotkodácsolnak a szegényes, limlomos udvarokon. A fölszabadult melléképületeket, miután sokan úgy-ahogy kipofozták-meszelgették, kiadták albérlőknek, ágyrajáróknak. A tőlük havonta beszedett összegből egészülnek ki a szomorúan kevés nyugdíjak. A z öregek nyáron ki­ ülnek a kapukba, meghúzódnak a kis, sovány akácfák, ereszek árnyékában. Beszélgetnek, hallgatnak. A körzetet járó nővér sorra látogatja őket. Kijön az egyik házból, megy a másikba. Néhány hete az egyik bérház lakói arra lettek figyelmesek, hogy az alat­ tuk levő utcavégi ház udvarán egy öregasszony fekszik. Azt gondolták, biz­ tosan Surányi néni feküdt ki napozni. De amikor másnap is ott látták, le­ mentek, s beszóltak a szomszéd Nagyékhoz, hogy nincs-e kulcsuk Surányiék kapujához, esetleg nem tudnak-e valamit. Átléptek aztán a kerítésen, s költögették, rázogatták az öregasszonyt, hogy mi baj Surányi néni, mért nem tetszik fölkelni? Nem bír, azt suttogta; a hangját alig lehetett hallani. S hogy fölbukott valamiben, nem tud lábra állni. S mert a férje kórházban volt, ott halhatott volna meg, hisz segítsé­ gért se tudott kiáltani. Zöldséget akart csak bevinni, motyogta, mikor lefek­ tették odabent, a savanyú szagú ágyra. Elvitte aztán a mentő a kórházba, mint az urát, egy héttel azelőtt, aki évek óta betegeskedik. Pár hétig itthon van, utána viszik vissza- * Nagy bácsi is - a szomszédban - először ezelőtt két éve lett rosszul. Ősz volt. Október vagy november. A kertben ásogatott akkoriban. Kiszedve közben a sárgarépát, zöldséget a földből, nehogy megfagyjon benne, ha beáll a hideg. E llátta a konyhát paradicsommal, krumplival, paprikával, borsóval, salátával. Néhány gyü­ mölcsfa is lézeng az udvaron, azokon is termett ez-az: szilva, alma. Amióta nyugdíjba ment, s már idénymunkát se végzett - nyáron ruhatá­ rosságot a Tisza-parti strandon - , mert fájlalta a lábát, csak a kertben tett­ vett. Hetven éven felül járt már. Hatvanéves volt, mikor először mun­ kát vállalt, addig tanyán lakott, s amíg a téesz nem tagosította be a föld- 24 �jeit, azt művelte, azután pedig a jószágokból próbált megélni. S hiába sze­ retett volna továbbra is tanyán lakni - máshol el se tudta képzelni az életét végül csak muszáj volt valam i kis rossz házat venni, amilyenre tellett a pénzéből, s fölpakolni mindent a kocsira, otthagynia a tanyát, hogy ne sze­ gényedjen el teljesen. A Közép-Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság egyik telephelyéről ment nyug­ díjba, mint portás, miután tíz évet ledolgozott. Ám senki se mondta volna rá, hogy hetvenéves, olyan jól bírta magát, jól nézett ki. Nem volt öregemberEgy év múlva vizelt először véreset. Megfázott biztos, arra gyanakodott. Hűvös, esős, szeles idők jártak. S érezte is, hogy ásás közben fázik a lába a gumicsizmában. * Ám ekkorra más panasza is volt. Gyaloglás közben, ha sietett vagy ha hosszabb utat tett meg, mondjuk, a tyúkoknak kukoricáért, daráért ment ki a piacra, vagy ha a hazalátogató lá­ nya, veje utazott el, és segített nekik a csomagot kivinni az állomásra, út­ közben be-begörcsölt a lába. S az megállította, akármennyire iparkodott is volna, vagy pedig leültette hol az egyik padra, hol a másikra. A z SZTK -ban kismérvű érszűkületet állapítottak meg. Értágító és vér­ nyomáscsökkentő gyógyszereket kapott. Ezenkívül néhány tanácsot még: húz­ zon meleg zoknit, szerezzen be meleg papucsot, bundabéléses cipőt, egy-két számmal nagyobbat, mint kellene, ami nem nyom, s naponta mártogassa a lábát hideg-meleg vízben. S főleg arra vigyázzon, hogy ne fázzon meg. Augusztus végén azonban „elővette” a másik baja. Egyik napról a má­ sikra belázasodott, állandóan véreset vizelt, amit már nem is tudott tartani. A megyei kórház urológiai osztályának főorvosa tükrözte meg az S Z T K ban, s a hólyagján egy borsószemnyi szemölcsöt (papillomát) fedezett föl, amit javaslata szerint le kell égetni. Megnyugtatta, a műtétet belülről, elekt­ romos eljárással végzik, s nem fáj jobban, mint a tükrözésnél- Följegyezte, hogy ha lesz szabad ágy, majd értesíti. A z értesítés azonban nem jött, ő meg huszadikán már nagyon rosszul volt. S orvos az ünnepek alatt nincs a láthatáron se! Valam it mégis tenni kellett. Otthon volt most is a kisebbik lánya s a veje is. Hova menjenek? A z SZTK -ból hívták ki az ügyeletest, hogy adna neki fájdalomcsillapító injekciót. A kórházba hiába vinnék be, mégha volna is szabad ágy, ennél többet ilyenkor ott sem csinálnának vele. A lánya ezer forintot adott a sebész főorvosnak, akivel sikerült elintéztetni, hogy az édesapját fölvegyék az urológiára. Egyúttal kérte, hogy vegye­ nek szövetmintát, mert az a biztos, ami végül is nem történt meg. Az orvos nem tartotta szükségesnek. S november elején újabb égetésre került sor. A múltkori állítólag nem si­ került. D e azután is hol kitisztult a vizelete, hol megint véres volt. Csak fél év telt el valam ivel nyugodtabban. D e akkor meg a lába fájt megint, s a panaszával megjárta Pestet is. A városmajori kórház egyik orvosa fogadta, akivel először az „odafönt” lakó idősebbik lánya beszélt telefonon, majd személyesen: az édesapjáról van szó, szeretnének bizonyosat tudni, mi várható, mire kell számítani. 25 �Operálni nem kell, se amputálni a lábát, attól ő még messze van, nyug­ tatta meg az orvos. * Miután a lábfájása nem enyhült, sőt fokozódott, a körzeti orvos - a bete­ gekhez jóindulatú, türelmes fiatalember - javasolta, hogy feküdjön be a helybeli kórház belgyógyászati osztályára. Ő el tudná intézni, hiszen ismerős ott, s kapna injekciókat, infúziót, ami remélhetőleg használna. Abból, hogy ő „el tudná intézni” , nyilvánvaló volt, ezért hálapénzt vár. Legalábbis így gondolta, s ötszáz forintot tett a zsebébe. S jól gondolta, mert az orvos nem utasította vissza. Közben az asszisztensnő elfoglalta magát va­ lamivel, hogy a jelenetet ne lássa. Úgy tett, mintha nem tudna semmiről. Ekkoriban tíz-húsz lépésnyi gyaloglás után már görcsös, kínzó fájás hasí­ tott a lábába, amit egyébként egyre hidegebbnek érzett. Ezért is vállalkozott a kórházi ápolásra, hiszen mi lesz, ha ez így megy tovább. De azért is, hogy megbizonyosodjon, hátha azért vizel közel másfél éve véreset, mert annyira kevés vért kap a lába, hogy ha kimegy az udvarra, szénért a fészerbe, már az is elegendő, hogy megfázzon, s ez az oka mindennek. Bár nyáron nem­ igen fázhat meg, de ki tudja, tűnődött magában S reménykedett, hátha se­ gítenek rajta. Legalább annyit, hogy ne súlyosbodjon az állapota. A lábfájás valamit enyhült is, de az időről időre jelentkező vérzés nem szűnt meg. Javasolták, hogy menjen át az urológiára, amibe nem egyezett bele. Az ottani kivizsgálásnak nem látta értelmét, hiszen már volt ott két­ szer is, égették, tükrözték, forgatták benne a műszert, az egészségét mégsem nyerte vissza. Saját felelősségére hazament. Karácsonykor még elutazott a kisebbik lányához, az ünnepek után mégis sietett vissza. Már megvolt a beutalója, hogy az év utolsó napján az újra ki­ újult szemölcsét - amit kontrollvizsgálaton állapítottak meg - , leégesse az osztályvezető főorvos, aki január elsejétől már másik kórházba kerül. Azt ja­ vasolta, ezt a kis műtétet még végezzék el. Jószándékból-e vagy a pénzért, amit kinézett belőle, ki tudja. De nem lett jobban. Húsvétkor már negyed-félóránként kellett a bilihez mennie. A felesége öntögette ki belőle a vért. Az ágyéka tájékán szúrós fájást érzett, sőt, egyszercsak a belül megal­ vadt vértől elakadt a vizelete. Mi legyen vele? Megint ünnep lévén, a körzeti orvos nem rendel. A kór­ ház urológiai osztályának sebészeti orvosa viszont az itteni bérházak egyiké­ nek a földszintjén lakik. Őt hívták át, aki a beteget, hogy megindítsák a felgyülemlett vizeletét, ami feszítette, s a kíntól már teli ordította a házat, beutalta a kórházba. A felesége egy ötszázast adott neki a kapuban. Másnap, amikor bement látogatóba a férjéhez, ugyanennek az orvosnak kétezer forintot adott. Azzal, hogy, doktor úr, ha tükrözésre, bármire kerül a sor, és mert a férje nagyon fél tőle, hisz azon a részen fáj már mindene, kéri, altassák el. - Úgy lesz, asszonyom - ígérte meg. - Legyen egészen nyugodtan. 26 �Aztán a kivizsgálást gyakorlaton levő fiatal orvosnövendékek végezték, nyilván felügyelet mellett, de bizonyára mégsem olyan hozzáértéssel, mintha gyakorlott orvos tette volna. S altatásra sem került sor. * A kórházból való hazakerülése után, nehogy sok vér összegyűljön benne, megalvadjon, és amiatt akadjon el a vizelete, aludni sem mert. Éjszaka is a konyhában ült, s tízpercenként, negyedóránként ment a bilihez. Hiszen, mint ahogy azt az orvosok javasolták, literszámra itta a teát. Ő jobban akart lenni, meg akart gyógyulni. Szedte a vérzéscsillapító, alvadásgátló, görcsoldó gyógyszereket. Naponta jött az asszisztensnő a fájdalomcsillapító injekciókat beadni. Anélkül már nem tudott meglenni. S egyszer tíz napon át mégsem kapott egyet sem, mert a körzeti orvos elment három hét szabadságra, s a kiírt injekciók közben elfogytak. A helyetteséhez hiába járkált a felesége, hiába panaszkodott, mennyire szenved a férje. Hiába környörgött, ígért pénzt is, a szükséges injekciókat nem írta fel: nem az ő betege, ő nem ismeri a baját, s ha nem kap injek­ ciókat, akkor se történik semmi. K iadta az útját, azzal, hogy majd, ha viszszajön, aki kezelte, az fölírja, amit kell. Ráadásul szabadságon volt a szomszéd urológus főorvos is. Am ikor meg­ jött, akkor intézkedett gyorsan. Ám a beteg a kórházban is egyre rosszabbul volt. D e miért? Nem rákos talán? Szó se lehet róla, hárította el az orvos. S a lányai hiába kérték most is, s máskor is, hogy vegyenek szövetmintát, azzal tért ki, hogy nem fontos, nem olyan komoly a dolog. - De, doktor úr, állandóan vérzek, ez nem jót jelenthet - panaszkodott a beteg. Akkor épp otthon volt. - Nem kell mindig azt figyelni. Itt van a kert, s ha kimegy N agy bácsi, nézze az eget! Nem szabad mindig a betegségével foglalkozni. Nem. Csak a betegség foglalkozott ővele, nem hagyta nyugton. A z orvos fölvetette: volna egy gyógyszer, ami segítene rajta, de sajnos, az Magyarországon nem kapható. A felesége meg tudná ugyan szerezni, ám elég nehéz hozzájutni. Vagyis, pénz kell! Am ire abból is lehetett következtetni, hogy amikor megkérdezték, jó lenne-e, ha ők szereznék be külföldről, van kint ismerősük, s ha írnának neki, az biztosan megküldené, elütötte a dolgot azzal, hogy akkor ezt most halasszuk el későbbre. Most még megpróbál valam i más gyógyszert alkalmazni. A betegben ekkor erősödött meg az elhatározás: itt kell hagyni ezt a kór­ házat, ezeket az orvosokat. Ezek csak a pénzét szedik el, de nem segítenek rajta. M ár elintézte a nagyobbik lánya, hogy fölviszi Pestre, mikor az utazás előtt való este beállított az orvos, hogy sikerült megszereznie azt a gyógy­ szert, amiről szó volt. B ár nem olcsó - mondta - , de ez biztosan használ majd. Kétezer forintot adott neki, s a pesti utazást lemondta. E rre két nap múlva elakadt a vizelete, mert, mint később egy ismerős orvost megkérdez­ ve kiderült, a beadott injekciók egyszerű nyugtatok voltak. Mennie kellett a kórházba, s újra intézni, hogy Pestre kerülhessen, már másban nem bízott. 27 �Itt a kórházi kivizsgálás nem került újabb ezresekbe, mert nem fogadták el tőle, de százasokba igen, hogy amikor már kibírhatatlanná fokozódott a fájás, kapjon fájdalomcsillapító injekciókat. - Tessék szólni, bácsika, ha kell - mondták a nővérek. D e, ha ő vagy a lánya, nem adott pénzt, többnyire hiába szólt. Sokszor „elfeledkeztek” róla. * A pesti kórházban pár nap múlva már tudták, hogy prosztatarákja van, amire otthon nem jöttek rá két év alatt sem. Nem, mert szövetmintát nem vettek tőle, amit Pesten kérni se kellett, bár anélkül is meg tudták állapítani, mi a baja. N yilván mert jobb fölszereltségű, mint az előbbi, s még jó né­ hány vidéki kórház. S azt sem kellett kérni, hogy altassák el, az is termé­ szetes volt. Föltételezhető azonban, bár erre nincs bizonyíték, ha tőle nem vettek szö­ vetmintát, akkor másoknál is el-elhanyagolták. S hogy ilyen vizsgálatot nem végeztek, neki is csak az utolsó zárójelentésére írták rá, amikor már biztos volt, hogy Pestre megy, addig egyikre sem. Természetesen nem mondták meg a szemébe, hogy gyógyíthatatlan a be­ tegsége, ami már eléggé előrehaladott stádiumban volt, de mivel nem csi­ náltak vele semmit, új gyógyszereket sem kapott, már sejtette, tudta, róla le­ mondtak, már nem lesz jobban. Elejétől fogva félt az operációtól - nem véletlenül! — de itt beleegyezett volna. Otthon ugyanis egyszer fölvetették, hogy meg kellene műteni, de, hogy miért, azt csak azzal indokolták, hátha akkor meg tudnák állapítani, mi a baja. E zt elutasította, mert akárhányszor tükrözték, utóbb mindig hó­ lyaggyulladást állapítottak meg nála, s kismérvű szűkületet, amit faragással akartak kitágítani, hátha akkor nem akad el a vizelete. S tanúja volt nem­ egyszer, hogy akiket így tártak föl, illetve műtöttek meg, a kínok kínját élték át. A keletkezett seb nem gyógyult be. Akiket pedig a nem teljesen tisztázott diagnózis miatt operáltak, sokukkal napokig táncolt az ágy, ahogy hányták-vetették magukat, mire végre meghaltak. Jobban nemigen lett egyik sem. Talán úgy voltak vele az orvosok, ezek már úgyis öregek, hadd menjenek? Pestről hazakerülve, átmeneti jobbulás után, újra nagyon rosszul lett. Fél­ rebeszélt, megmeredt. M it csináljon vele a felesége? Ő se fiatal már, tíz éve agyvérzése volt, amiből teljesen nem gyógyult föl. Ő nem tudja a férjét megmozdítani sem. K ihívta a körzeti orvost, aki azonnal beutalta a kórházba, s a mentőket is értesítette, mert a betegnek sürgősen vért és infúziót kellett volna kapnia. Késő délután volt, amikor a kórházba bevitték. Ám oda sehogyse akar­ ták fölvenni, mikor a zárójelentésben elolvasták, hogy menthetetlen. Akiken még lehet segíteni, azoknak kell a hely. - D e hát nézzék már meg, milyen beteg! - környörgött a felesége. - L e­ gyen egy kis emberség magukban! K ét napra engedték meg nehezen, hogy ebben a kórházban maradjon, de tovább nem lehet semmi szín alatt, mert nem ide tartozik, „menjen a me­ gyeibe!” 28 �A megyei viszont csak úgy vette volna fel az urológiai osztályra, ahová másnap fordult az asszony, ha előbb elviszik az SZ T K -b a, ahol megtükrö­ zik, s utána megírják részére a beutalót. - D e hiszen már tudják a baját, azt is, hogy menthetetlen, akkor minek kínoznák még a szerencsétlent? - siránkozott a felesége. - Akkor nem kell kórházba vitetni! - mondták neki. S hogy ők mindent megtettek, amit lehetett. D e most már csak a helyet foglalná, hiszen meg­ gyógyítani nem tudják. Legyen otthon, s ápolja a családja! V agy ha azok nem érnek rá, mert Miskolcon, meg Pesten laknak, dolgoznak, fogadjanak mellé ápolót. D e hogy honnan fogadjanak, nem mondták meg. Nyilván nem is az ő dolguk. Csakhogy ki az, aki talál ma ápolót, s aztán bírná is fizetni? A hazaérkező lányai is megpróbálták, hogy fölvegye a kórház, hisz ott mégiscsak jobb helyen lenne. Ahol ha fájdalomcsillapító injekció kell, rög­ tön kéznél van. M íg otthon az asszisztensnő csak egyszer egy nap tudná be­ adni. V agy ha vér kell, azt otthon nem lehet megoldani. A körzeti orvoshoz fordultak végül, hátha tudna segíteni. Tudott. Elintézte, persze nem semmiért, hogy édesapjukat fölvegyék a kórház belgyógyászatára. Ahol mégis orvosi felügyelet mellett lesz. Bár, ami­ kor meghalt, egy szombaton délután, nem volt az osztályon egyetlen orvos sem. A feleségére való tekintettel, halál esetén, meg volt beszélve, hogy a két lányát értesítik. Nem értesítették. A z asszony másnap délben az egyik ro­ konától tudta meg, aki látogatni ment volna a beteget, hogy ahhoz már nem kell menni, ne vigyen ebédet se, mert már nem él. * Azóta az asszony sokszor csak ül a kis vályogház konyhájában. Ül nap­ közben, s késő éjszaka is. El-elsírja magát, s hiába szeretné, nem tud megbékülni azzal, ami az urával történt. Bár tudja, hisz ő is volt kórházban nem­ egyszer, az orvosok többsége mindent megtesz a betegekért. D e sajnos, hogy vannak, akik kihasználják őket. Azokat a legkönnyebb. S nem nagyon tö­ rődnek velük. Talán elég idő sincs rá, hisz annyi a munka. D e azért akár­ mennyi gond, baj is van, mégse lenne szabad, hogy egy beteggel mindez meg­ történhessen. Mégha egyetlen emberről van is szó. S akármilyen idős is. Nem szeret belegondolni se a sok tortúrába, rengeteg hercehurcába, amit megjárt. Csodálkozik, hogy kibírta. D e hát a férjéről volt szó, muszáj volt kibírnia. Azóta meghalt Surányi néni is a szomszédban. A férje is valam elyik hé­ ten. M ár nem ballag szegény a boltba. Be van zárva a kapu, az ajtó. Söté­ títővel elfüggönyözve a kis vaksi ablak. 29 �L A C ZK Ó PÁL KALANDOZÁSOK ÉS G Ö RÖ N G YÖ K (III.) Naplómból — dátumok és magánügyek nélkül A L P H A V IL L E , A V A G Y Ú JA B B V Á L T O Z A T A F A L A N S Z T E R R E . Gondolhatnánk-e másra? Aligha. Rájár az eszünk. Tévedésről nem is lehet szó. Azért mégis ellenőrizzük magunkat! Godard arról beszél, amiről a mi Madáchunk - szorítom vissza a helyére a Tragédiát a préselődő könyvsorba. Nem kell hozzá bölcsesség, hogy megállapítsam, a rokonság feszültségét a százévnyi távol­ ság kölcsönzi, nyomom meg a televízió gombját, mert a képernyőn a hangyás rezsgés és a készülékből áradó fülbántó sistergés már nem ígér semmit az éjsza­ kában. Alphaville-ben és Madáchunk falanszterében a Rend nevében mindazt felszámolják, amiért örökös élet-elégedetlenségünk vádbeszédeit fogalmazzuk. A végsőkig megvalósított logika, az elképzelhetetlen ön- és közfegyelem a min­ den fellebbezést kizáró ésszerűség megfagyasztja azt az életet, amelyet mi az esetlegességei, kuszáltsága, banalitásai miatt hajlandók vagyunk kisszerűnek mi­ nősíteni. Ami a mesterséges világ alapszabályai ellen szól. azt ott kiiktatják még az egyén tudatából is. Ha másként nem megy, törlik a szót, amely nevén ne­ vezte a tűrhetetlen jelenséget. Semmi új a nap alatt. Még a totalitárius társadal­ maknak az a jellemzője sem, hogy a beilleszkedni nem tudók öngyilkosságra, a nem akarók pedig halálra ítéltetnek. Mindamellett a film krimiizgalma elkap bennünket, hasonlóképpen, mint a Tragédia a szöveg jó ismerőjét, aki előtt a színpadi megvalósítás véresen aktu­ álissá, személyét érintő valóságképpé sűrűsödik. Ahogyan Babits 1923-as olva­ sata óta fokozódó mértékben igazolódik a drámaköltemény. Godard-nak persze van egy eredeti vonása. (Nemhiába a legkiválóbb rendezők egyike). Érdes, rapcsos arcú, kemény öklű ügynöke olyan céltudatos, könyörte­ len bajnoka az „örök emberi” értékeknek, mint Madách Konstantinápolyában a hitvédelmező (térítő) megszállottak a maguk rögeszméinek. Azzal a különbséggel, hogy ott szellemi hajlandóságaink ellenére zajlanak az események, míg Alphavil­ le-ben a javunkra, s ezért a szokványos szimpátia nélkül is az ügynök oldalára állunk. Ha nem is tudjuk mindjárt, de egy megkopottnak látszó szerepre szavaz­ tunk: a „harcos humanizmusra” . A mi Ádámunk a falanszterben mintha passzívabb lenne mai várakozásaink­ nál. Lucifer visszafogja ugyan, tart a lelepleződéstől, de azért Ádám a megfenyítés közelébe jut. Godard ügynöke már a tapasztalás végpontjára jutott Ádám. A Tudós viszont nincs sehol. Az IBM-ekből és a többi számítógépcsodából gi­ gantikus mikroelektronikai agy állt össze. A tudósok fölöslegessé váltak. A tár­ sadalom elitje az elszemélytelenedett tudás zavartalan működésére ügyel. A tu­ dás kinőtte az embert és eszét, újmódi Pantokrátorrá hatalmasodott. 30 �Az Ügynök harca mégis győzelemmel végződik, feszültségünk kioldódik. A já­ téknak nem volt igazi tétje, ezt kell megállapítanunk. Az ismert sablon szerint alakult a játszma, a Jónak diadalmaskodnia kellett, a Rossz vesztésre ítéltetett. Nem úgy a falanszterben. Rideg világa nem kisebb cél érdekében szerveződött, mint az Emberiség megmentéséért. Mert számukra kiméretett az idő. Négy­ ezred év. Ennyi á ll a tudomány rendelkezésére. Magától értetődik, hogy ekkora feladattal szemben a magányos hős tudatlan mitugrásszá törpül. Lehet, hogy Lucifer ezért tartja vissza - ameddig bírja - beavatkozási kísérleteitől Ádámot? Saját sérelmeként fájna neki, ha tanítványát gyógyíthatatlan baleknak nézné a célracionális világ? Innen nézve, már elbizonytalanodunk, hogy Á dám lázadása az érzelmek nevében jogosult-e. Ugyanazon érzelmek nevében Alphaville pusztu­ lásához kétség nem fér. Godard esetében egyszerűbb volt az alaphelyzet. Úgy látszik bonyolultságban Madách állja a versenyt a modernekkel is. A M E L A N C H O L IA É S A T R A G É D IA . Mire lefutnak a történelmi színek, majd Á dám ébredésével elenyészik a falanszter racionális kétségbeesése, az Űr tájolhatatlan - mert céltalan, s akadály nélküli - légritka tere, végezetül az esz­ kimó szín visszafordíthatatlanul korcs világa, s Lucifer arzenálja kiürült, ekkor­ ra a lehetséges jövendő emberi vívmányok olyan laza, dőreséget sugalló szét­ szórtságban hevernek a színpadi deszkákon, mint Dürer angyala körül - Melan­ cholia című metszetén - a tárgyak. Cselekvés és tétlenség, tevékenység és gondo­ lat, eszközök és célok, ártatlanság és beavatottság, elnehezült helybenmaradás és véghetetlen tér, megmaradás és jövő - effajta párok állítása sokáig folytatható - sorra kipróbáltattak. Kiderült mindegyikről, mire jók, mire elégségesek. Szó­ rakoztató játék volt, de ezzel vége! Most olyan a világ körülöttünk, mint a ki­ belezett játékbaba a gyerekszoba szőnyegén, amelyre döbbenten nézünk minden­ tudásunkkal: már soha többé nem tekinthetjük annak, aminek barbár műtétünk előtt. Szenvedélyes erőfeszítésünkkel a legtöbbet veszítettük - felfedeztük a Semmit. Madách Imre készen áll erre a vereségre, szinte eszmélése pillanatától. Kora­ vén érettsége, alkati hajlamai összejátszanak a világ közelebbi és hírből ismert eseményeivel. Körülötte - szűkebb és tágabb körben - még igazából senki nem meri kimondani, ő viszont már zsigereiben éli az emberi történés végső fokon való hiábavalóságát. Nem is feledkezik el róla soha. Lehetetlen is, mert nem az emlékezet ügyéről van szó. Nála a megélés természete játsza a főszerepet. Ahogy a léthez közelít, az orrában nőtt szőrszáltól az eszmékig. Most csak egyetlen ér­ vet: készítsünk szószedetet a Tragédiából és fel fogjuk fedezni, hogy a dőre gyakorisága minden mást felülmúl. Kapcsolódásaiban pedig az értékek teljes körét feldúlja. Eddig a pontig jutván, vélhetnénk hétköznapian borúlátónak is a szerzőt. Mint akiben Szontágh Pál életerős cinizmusa mindennapos kedvetlen­ séggé savanyodott. Testi valójában időszakonként talán ilyennek is látszhatott. Amilyen azonban valójában volt, olyannak mégis a Tragédia őrizte meg, azzal, hogy a dőreséget szerkezeti elvvé avatta. Ennek egyik következménye mindaz, ami a londoni szín után játszódik. Ám a falanszterrel, az űrrel és az eszkimó szín hóvilágával nemcsupán a mi korunkat és a lehetséges jövendőt állítja szín­ padra profetikus előrelátással - ahogyan újabban hódolunk ezen ötleteknek - , hanem a dráma eddigi menetét követi s ezért a jövő minden számításba vehető változatához kizárólag a dőrét képes társítani. Más nem áll módjában. Ha eddig igazunk van, innen már nem nehéz. Igen, a Tragédia egy melanko­ likus alkatú férfi munkája. M i más magyarázná — egyebek között - a dráma31 �költemény fokozottan elvonatkoztatott világát, ha nem a szerző emberi és mű­ vészi karaktere? (Csupán jelzésként: vajon nem azért vallott-e kudarcot törté­ nelmi tárgyú darabjaiban - amelyek röghöz kötöttebb feladat elé állítják az al­ kotót - , mert művészi alkatától eltérő munkába fogott? Viszont a sorscsapások által megérlelt melankóliája végül hozzásegítette a Nagy Műhöz. . .) A melankólia csapdájáról értekezve írja Földényi F. László: „ A jövő a me­ lankolikus számára nem a lehetőségek megvalósulását jelenti, hanem a valóságos dolgok elmúlásának lehetőségét: a jövendő a múlandóságra vonatkozik, azaz nem jövő, hanem egy semmilyen igeidővel ki nem fejezhető eljövendő múlt.” A Tragédia ennek az eljövendő múltnak a kezdetével zárul. Az Úr ti. nem törli Á dám agyát, mint egy fölöslegessé vált magnófelvételt. Zengzetes hangjával fel­ riasztja ugyan hagymázas álmából Á dámot, de a freudi pszichotechnikát nem is­ meri még, hiába szabadulna Á dám az álomképek nyomása alól. Az Ember a kétes kimenetelű jövő tudatával kénytelen nekivágni az időnek. Jövőnek? H i­ szen az a múlt! Ott van az emlékezetében. „Kész az idő egésze” - ahogy Jó ­ zsef Attila fogalmazná. Ő persze már nem rettenne vissza, s pörölne az Úrral. Fölkínált olcsóságát, a Reményt, visszautasítaná. Lévén mindennel tisztában. Mert aki mindent tud, nem remél. Biztos a világ dolgaiban. Remény és tudás kizárja egymást. A kérdés most már csak az, hogy ki mihez kezd a bizonyosságával? Mintha lenne olyan mélyárama is költészetünknek, amelyben a végső igazságokat meg­ pillantok, a bódulatból magukhoz térve, még a kénkő bűzétől prüszkölve, po­ koljárásuk utáni első gondolatukat a többiekre irányítják? A ki közülünk láthat­ ta a valódi rettenetet mind azon igyekezne, hogy kíméljen bennünket, közönsé­ ges halandókat? Mi ez? E lleplezés? Gyerekek módjára bolondítanak bennünket? Nem. Bármilyen nehéz is úgy kimondanunk, hogy ne váltsunk ki alkalmi gú­ nyos fintort, nem tudjuk másként gondolni: „félrevezetőink” a legmélyebb sze­ retetig jutottak el. Miért lehetetlen szinte befejezni a színpadon a Tragédiát? Állítják: mert a dramaturgia törvényei szerint erőtlenül hat az Űr biztatása, hogy a „történtek” ellenére bízzon az Ember. A felemás megvalósulásokat látva, igaz lehet az érve­ lés. Madách azonban - az eminens és a hű gyermek - megkérdőjelezhette-e a csillámló eszméket, amelyeket tiszteletre méltó mesterek beléje tápláltak; s anyja gondoskodó közelségében kétségbe vonhatta-e, hogy a szeretet jegyében legalább társas melegben húzhatjuk meg magunkat? Kettős életet élt. Ápolta mély melankóliáját, de nem szólított fel senkit, hogy kövesse. Fő művében is képes volt elrejtőzni. Erőt vett önmagán. Fegyel­ me hozzásegítette az érvényes művészi tetthez. Amely persze nem élne, nem lenne eleven az alkat pulzálása nélkül. Madách Imre életgesztusa ennyire megformáltan majd József Attilával ismétlődik, aki szintén utolsó szavával - riasztó egy­ beesés! - ugyancsak képes lesz - hittel! - másoknak remélni. Hogy Heidegger a következetesen végigjárt útjával, s megtalált Semmijével nagyobb filozófusa a kornak? Bizonyára. D e mi a saját költőinkről szóltunk, akikben - ha csak ma­ gukra gondoltak - meg volt a heideggeri bátorság. M E G IN T M AD ÁCH . Imént befejezett előadása után hosszú beszélgetés az­ zal a magyar íróval, akinek Keresztúry Dezső mellett a leginkább szívügye Madách és a Tragédia. Megint meggyőződöm róla, hogy elégséges a közeledés­ hez, ha legalább az egyik fél csak a másik hullámhoszát keresi. M ivel már ko32 �rabban hallgatóság előtt rekonstruáltam a gondolatmenetét M adách pörében, azt gondolom, kívül-belül ismerem. Nehézségeink nincsenek is. Önmagát láthatja idegen tükörben, s mire magunkra maradunk figyelm e egészével felém fordul. Szakaszosan lep m eg: üresjáratokat csillámlások követnek. A z Úr ilyen k elle­ mesen enervált, amikor titkolódzó színenkívülisége után ismét jelenlétével jegyzi önmagát. Am int egyre tisztábban látjuk egymást, kirajzolódik a dramaturgiai alaphelyzet is. A tanúk, a közönség rég szétoszlott. Am iről szó van, férfiak ügye. Á dám é és Luciferé. É ppen mondanám, hogy Lucifer M em ling festette ar­ kangyalszárnyakat érdemelne, de megelőz. Tragédia-olvasatát mutatja. Lesza­ kadt könyvtábla, széthulló ívek, a felvillanó gondolat rácsodálkozó jelzései a margón, valamint a tömegkommunikáció korának jellegzetes következm ényei­ ként újságkivágások - kü lfö ldi la poké is - kötetkövérítő berakásai a lapok kö­ zött. Aztán a vidékies magyar szellem európai teljesítményeként méltatja a Tra­ gédiát. Válaszként szerepértelmezésbe bonyolódom. A vid ék i értelmiség előképét ragasztom a rögzült Madách-portréra. A hajtok révült izgalmával csörtetünk végig ötleteink bozótján. M ire hazaérek, már mindenkit a televízió előtt találok. Úgy telepszem közé­ jük, hogy még a kiugrasztott gondolatköröket látom magam előtt. A képernyőn a nagy szenzáció fut, Az idő urai című rajzfilm. A gyerekek edzettek, nem ez az első sci-fi, amit látnak. Élengedem magam a jövendő évezredek űrközi bo­ nyodalmaiban. M ilyen kellem esek a borzalmaikkal együtt is. Egyszerű a ma­ gyarázat, hogy miért. Mert élünk. A kkor is, annyi idő m úlva is. E z korunk me­ séje. Szegény száraz M adáchunk! Ő meg úgy tudta, hogy „az em berkebel korlá­ tot kíván, fél a végtelentől” . Lucifer optimizmusa viszont dolgozik. Bízik benne, hogy ráveheti az embert még egy próbára, előbb-utóbb lesz mersze szembeszáll­ ni a F ö ld Szellem ével és ismét megkísérelheti v ele a kiszakadást. T erve kész: É v a gyermeke megszületett, a kicsit kell fondorlatokkal megnyerni. Lucifer nem tétlenkedik. Sci-fi képregényt rajzol, sci-fi könyvet ír, sci-fi folyóiratokat ala­ pít, sci-fi film et forgat, sci-fi klubokat szervez. Nincs kifogásom ellene. Gyerekeim elég ok a behódolásra. M ert M adách valóban fe l­ fedezte azt a logikát, amire a világ hosszú ideig eljárt tengelyén, ám erre a logi­ kára végre rákérdezünk. Hihetünk-e benne, hogy a következő hosszú távra ér­ vényes felfedezést - a képernyőn futó fantasztikus világért szorító - gyerm eke­ ink dugják m ajd ereszkedett orrunk alá? 33 �KRO N IKA A Tragédia svájci színpadokon Egyszer egy német színháztörténész, aki ismerte és becsülte Az ember tragédi­ áját, de rossz véleménnyel volt az úgynevezett „színházpolitikáról” , legyintve mondta nekem: - Ugyan kérem! Madách művét többször is lefordították német­ re, foglalkoztak is vele, tanulmányokat is írtak róla, de színpadon sosem belső értékénél fogva játszották. Csak irodalmon kívüli okokból. Politikából. Volt ebben a számunkra keserű megállapításban elég sok igazság, főként ami a német nyelvterületet illeti, de sommás általanosításként elfogadhatatlan. Mert ha csupán Svájcot tekintjük, ahol a Tragédia német fordításának két színpadi bemutatójáról tudunk - való igaz, hogy az alkalom mindkét ízben po­ litikai jellegű volt, ámde a kiválasztásban, és a kivitelezésben nagyon is a mű belső értékei játszották a szerepet. * Van a világirodalom nagy műveiben olyan nyelvileg-tartalmilag kielemezhetetlen vonás, amely különös hangsúlyt ad egy-egy mű és egy-egy nép - mint né­ zőközönség - találkozásának. . . . Miért volt a Tragédia egyik legművészibb, leghatásosabb külföldi előadá­ sa a tartui Vanemuine színházé a Szovjetunió 1971-es magyar drámafesztiváljá­ nak keretében? Annak idején ezzel a címmel számoltam be róla: Ahogyan Madách megálmodta. Azt hiszem (bizonyítani nem tudom), hogy ugyanazért volt olyan kitűnő, amiért a finnugor népek mai zenei folklórjában a több évezredes különélés ellenére is Kodálynak és tanítványainak sikerült közös alapelemeket felfedezniük: hogy ezeknek a népeknek a tudatalattijában ennyi különélés után is megmaradtak közös elemek. Az észt színház és közönsége ilyen mélyen rejlő okoknál fogva rezonált a Magyarországot nem is említő, de magyar gondolkodást, érzést sugárzó alkotásra. Ugyanígy, a Tragédia két svájci bemutatójának körülményeiben is lélektani alapú rezonálást fedezhetünk fel. Itt persze nem őstörténeti közösség, hanem két nemzet történetének néhány párhuzamossága játszik közre. A svájciak a hatal­ mas francia királyok, olasz hercegek, német fejedelmek és nyomukban Napóleon, Mussolini, Hitler hódító törekvései közé ékelten, többnyelvű nemzeti egységük­ kel védekezve szerezték meg a magyarságéhoz hasonló történelmi tapasztalata­ ikat. A két nemzet sorsának ez az analógiákra alapot adó hasonlósága játszhatott közre abban, hogy a magyar filozófiai költemény éppen két világháború idején szólalt meg svájci színpadokon: a semleges Svájcban mint a háborúba sodort magyarság vallomása, 1916. február 15-én egy zürichi, majd 1943. február 11-én egy berni színpadon. 34 �Nem voltak ezek harsány művészi sikerek: az 1916-os bemutatót mindössze egyszer ismételték meg (többre nem is tervezték s ez az egy ismétlés is erkölcsi siker jele volt), 1943-ban pedig valóban politikai, sőt „protokolláris” körülmé­ nyek közt került rá sor - mégis létrejöttük körülményeiből valamint sajtóvissz­ hangjukból bízvást a két történelmi sors párhuzamosságán alapuló sajátos rezonálásra következtethetünk. * Diákok színjátszása nem új találmány. A zürichi egyetem diákjai is alkalmi színtársulattá álltak össze 1916-ban és először Szophoklész Oidipuszának Reinhardt-féle inszcenálásával próbálták ki képességeiket. Sikerük lelkes elhatározást ébresztett bennük: híven a Vöröskereszt hazájának szelleméhez, jótékony célú színielőadást terveztek a hadviselő országok fogságba esett diákjainak megsegíté­ sére. A megfelelő színdarab kiválasztását egy ismert színházi rendezőre, J osef Daneggerre bízták, s ő azt tanácsolta nekik, hogy ilyen nemzetközi emberbaráti célnak leginkább a magyar Madách Imre drámai költeménye felel meg: Az em­ ber tragédiája. A Tragédiát ekkor már negyedszázad óta játszották a német nyelvterületen, Dóczi Lajos fordításában. Útját - Hamburgban, Berlinben és Bécsben - sike­ rek és bukások jelzik. Érdekes ez a váltakozó sorozat: kezdete a mű külföldi ősbemutatója 1892-ben Hamburgban jelentős siker volt: Madách gondolatainak gazdagsága mellett - sőt ezen túlmenően is - a „történel­ mi revü” pompázatos külsőségei, dús jelmezek és díszletek kápráztatták el a kö­ zönséget és lelkesítették a színikritikusokat s ez a siker még ugyanabban az évben egy bécsi színházi fesztivál során folytatódott. Akkora volt a siker, hogy hírére Párizsban is, Londonban is tervbe vették, a közeli Prágában pedig meg is va­ lósították a Tragédia színrevitelét. A bukás a berlini Lessing Színházban követ­ kezett be. Ludas volt benne a rendezés is: a még dúsabb látványosság érdeké­ ben négy teljes színt kihagytak a műből s ezzel szinte érthetetlenné tették mon­ danivalóját, de még súlyosabban nyomott a latban, hogy a színikritikusok ek­ kor olvasták el a darabnak a népszerű Reclam-sorozatban megjelent szövegét, s előtte Jókai előszavát. Ebben az előszóban ragadtatta el magát nagy írónk annyira, hogy a Tragédiát a Faust fölé helyezte, s a fölbosszantott berlini kriti­ kusok most már Goethe stílusára felajzott füllel hallgatták Dóczinak valóban goethei v erselésű szövegét: így, ekkor született meg a Tragédia másodlagosságának legendája. Hogy a zürichi rendező ismerte-e a legendát, ezt nem tudjuk - a művet azonban ismerte és tiszta szívvel ajánlotta a diákszínjátszók jótékonysági elő­ adására. A lelkes svájci visszhangból azt is megtudjuk, hogy R obert F. Denzler operakarmester külön kísérőzenét komponált ehhez az előadáshoz, mely este nyolctól éjfél után egy óráig tartott, tehát ha nem is teljes, de majdnem teljes madáchi szöveg szólalt meg németül a telt ház előtt, az előadást pedig négy nappal később meg kellett ismételni. A 6000 svájci frank bevételből a pompás kiállítás költségein kívül bőven futotta a jótékony célra. A másik svájci Tragédia-bemutatóra ismét egy világháborúban került sor, s a művet ismét „rehabilitálni” kellett. Mert időközben bekövetkezett ugyan Madách művének a német nyelvterületen mindmáig legnagyobb sikere, de legnagyobb balsikere is. A siker Mohácsi Jenő új fordításának volt köszönhető, aki - saját kifejezése szerint - „fausttalanította” a szöveget. 1930-31-ben a bécsi és a mün­ cheni rádió, majd 1934-ben a bécsi Burgtheater rendezőjével együttműködve, 35 �olyan bemutatókat produkált, amelyeknek híre ismét messze országokba jutott el és újabb, több nyelvű fordításokra adott ösztönzést. Volt ennek a nemzetközi sikersorozatnak egy másik tevékeny részese is, Madách művének avatott hazai és külföldi propagátora: Németh Antal, akkor a buda­ pesti rádió főrendezője, majd a Nemzeti Színház igazgatója, aki az 1968-ban be­ következett halála előtti években is rendezőként és az Országos Széchényi Könyvtár színháztörténeti tárában tevékenykedett. 1937-ben Hamburgban siker­ re vitte a Tragédiát, de a nagyszerű fordító nevét, minthogy származása nem felelt meg az embertelen törvényeknek, a hitlerista hatóság levétette a színlapról. 1939-ben azután a háború első hónapjában, Németh Antal nélkül, egy sebtében összetákolt fordítás szövegével a rendezés annyira eltorzította a berlini bemuta­ tót, hogy az valósággal meggyalázása volt Madáchnak. 1948-ban még megpró­ bálta Németh Antal a hivatalos kultúrcsere keretében Frankfurtba kiküldött vendégrendezőként visszaállítani a madáchi mondanivalót, de a szövegen nem segíthetett. Madách művének és vele Mohácsi fordításának „rehabilitálása” ismét Svájc­ ban következett be. A berni Stadttheater igazgatójának magyar felesége, Andor Mária, aki va­ lamikor a Budai Színkörben É va szerepét játszotta, már 1939-ben próbálta Svájcban színre hozatni Az ember tragédiáját. A terv 1943 elején „érett be” ak­ kor, amikor megvalósításában politikai szempont is érvényesült. Tudjuk, hogy a magyar kormány „hintapolitikájának” egyik diplomáciai terepe a semleges Svájc volt - ebben a keretben javasolta és készítette elő a Tragédia berni előadását a hivatalos Magyarország s képviseltette magát a bemutatón diplomáciai képvi­ selőjével akkor, amikor a színlapon a hitleristák által proskribált fordító neve állott. S hogy ez a bemutató nem a pezsgőbb művészi életű svájci városok vala­ melyikében - Zürichben, Genfben, Bázelben, vagy Luzernben - , hanem a szö­ vetségi kormány székhelyén zajlott le, ez ugyancsak az előadás politikai súlyá­ nak bizonyítéka. Ám a művészi siker is teljes volt. Amint Hubay Miklós, aki akkor a genfi magyar könyvtárat vezette, és a bemutatón szintén jelen volt, anynyi év után visszaemlékezik, gyönyörű előadás volt. Tanúsítja ezt a svájci sajtó­ nak, s nemcsak a berninek, hanem a többi város nagy lapjainak is bőséges vissz­ hangja. Így többek közt a bázeli Nationalzeitung azt emeli ki, hogy a rendező Németh Antal milyen nagyszerű technikai apparátussal, kórusokkal, vetítésekkel, zenekarral, határozott stílusú jelmezekkel dolgozott, és kiemeli Mohácsi fordítá­ sának költői szépségeit: igazi német nyelvű színpadi műnek minősíti. A nagy­ szabású technikai apparátusnak különös érdekességet adott az a tény - írja a Journal de Geneve recenzense - , hogy a bemutatónak éppen a kis méretű berni színház adott otthont, és mégis kiválóan működött. Végül ne mulasszuk el meg­ nevezni a berni siker többi részeseit sem: Farkas Ferenc kísérőzenéjét játszot­ ták, a díszletek tervezőjének Bignens volt a neve, Ádám szerepében Adolf Spalinger, Éváéban Friedel Nowack, Luciferében Ekkehard Koblun lépett fel. Megjegyezhetjük még, hogy franciául is felcsendült már Svájcban Az ember tragédiája; igaz, hogy nem színpadon. 1946 novemberében a lausanne-i Suisse Romande rádió sugározta Roger Richard akkor készülő s utóbb a Corvina kia­ dásában megjelent fordításának részleteit. Az ember tragédiája Svájcban: bízvást állíthatjuk, hogy az elmondottak nem egyszerű színházi krónika eseményei, hanem két nemzet figyelemre méltó talál­ kozásának dokumentumai. RADÓ GYÖ RGY 36 �K Ö R K É P A művészeti pártosságról Vannak formulák, melyeket bizo­ nyos esetekben akkor sem lehet mel­ lőzni, ha közhelynek tűnik használa­ tuk. Így kívánkozik a Vélemények / Viták sorozat újabb kötetéről mondan­ dó gondolatok élére az időszerű jelző. Bár az elmúlt években - a társadalomtudományi kutatási program részeként - több szintetizáló igényű publikáció is napvilágot látott a pártosság, népiség, realizmus témakörében, mégis érződik - alkalmasint erősödik - né­ mi bizonytalanság, egyfajta értékzavar e kategóriák körül az elméletben, a kritikai gyakorlatban és a közvéle­ ményben egyaránt. Ezért aktuális a Bojtár Endre és Szerdahelyi István szerkesztette tanulmánykötet, amely egyrészt az eddigi legszélesebb ke­ resztmetszete a művészeti pártosság fogalmáról zajló évtizedes vitáknak, másrészt jól sikerült foglalata a mai magyar szakirodalom jellegzetes nemegyszer ellentétes - álláspontja­ inak, s ily módon potenicális ösztön­ zője a kívánatos egységes értelmezés kialakításának. A szerkesztők tudatosan eltekintet­ tek a marxista pártosságfogalom esz­ metörténeti előzményeinek extenzív feldolgozásától - mely legtágabb kö­ zelítésben Platón államelméleti fejte­ getéseinek művészeti vonatkozásait is érintené, de mindenképpen foglalkoz­ na legalább Marx és Engels vélemé­ nyével a szocialista irányzatosságról, vagy például Plehanov, Lafarque, Mehring esztétikai nézeteivel - , hogy a fi­ gyelmet a napjainkra is közvetlen ha­ tású lényeges kérdésekre koncentrálják. Eszerint a fogalomtörténeti visszate­ kintés határa Lenin 1905-ben publi­ kált, A párt szervezete és a pártos irodalom című cikke, amely legtöbb­ ször kiindulópontja a mai eszmecse­ réknek is. A fő vitakérdés, hogy a cikk útmu­ tatásai csupán az agitációs és propa­ gandairodalom problémakörére vonat­ koznak-e, vagy érvényesek a szépiro­ dalom, illetve a művészet egésze szá­ mára. Egy negyedszázadon át az ere­ deti szándékú, szűkebb értelmezés uralkodott. Első ízben - mint Szerda­ helyi István E . Fehér Pál Kritika-beli írása nyomán rámutat 19 32-ben, Lunacsarszkij Lenin és az irodalomtu­ domány című tanulmányában buk­ kant fel az a gondolat, hogy a Lenin-cikk a politikai irodalom, a pub­ licisztika körén kívül, a párt irodalom­ politikai tevékenységében is haszno­ sítható alapelveket nyújt, de lényegé­ ben csak Mihail Lifsic 1938-as össze­ állítása óta szerepel a szépirodalomra vonatkozó Lenin-művek között. A cikk keletkezéstörténetét, valamint a szocialista kultúrairányítás „tanuló­ éveit” , a húszas évek „proletárirodal­ mi” mozgalmát bemutató tanulmá­ Illés nyok Gránicz István, illetve László tollából mintegy a politikai hátterét adják a szépírói tevékenység és a pártmunka közti viszony alaku­ lásának. Lényegében e kérdés hazai vetületét elemzi József Farkas írása a 37 �Magyar Tanácsköztársaság irodalompolitikája tükrében és ugyancsak ma­ gyar - művészetelméleti, esztétikai vitákról szól Agárdi Péter, felidézve Fejtő Ferenc harmincas években! munkásságát, kevéssé ismert és mél­ tányolt érdemeit. Fejtő éppúgy nem vonhatta ki ma­ gát Lukács György Tendencia vagy pártosság? című - 1932-ben írott tanulmányának hatása alól, mint ahogy Lukács más művekben kifejtett nézetei is mindig a „gyújtópontját” képezték a pártosság körüli vitáknak. Lukács eredendően az ellen lépett fel, hogy a proletárirodalom vállalja a polgári teoretikusok által sugallt ten­ denciairodalom szerepét. „E z a pár­ tosság - a »tendenciával«, a »ten den ­ ciózus ábrázolással«ellentétben - nem mond ellent a valóság visszaadásához és megformálásához szükséges objek­ tivitásnak. Ellenkezőleg: az igazi dialektikus - objektivitás előfeltétele. A »tendenciával« ellentétben, ahol a helyeslő állásfoglalás az illető dolog idealisztikus felmagasztalását, vala­ minek elítélése pedig eltorzítását je­ lenti, a »pártfelettiséggel« ellentétben, amelynek (gyakorlatilag soha meg nem valósított) mottója a »mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani« és amely egy öntudatlan és ezért csaknem mindig hazug állásfoglalást is tartalmaz, a pártosság ép­ pen azt az állásfoglalást vívja ki, amely lehetővé teszi, hogy az író az összfolyamatot mint valódi hajtóerői­ nek öszefogott totalitását, mint az alapjául szolgáló dialektikus ellent­ mondások állandó, magasabb szintre emelt reprodukcióját ismerje meg és ábrázolja. . . A »tendencia« helyét el­ foglaló pártosság egy olyan - fontos - pont, ahol áttörhetünk és át is kell törtünk a marxizmus-leninizmusnak alkotómódszerünk számára történő ki­ aknázásához" - írta Lukács. Később a pártosságot már nemcsak a „proletárforradalmi” írók alkotásainak meg­ 38 különböztető sajátosságaként fogta fel, hanem minden „igazi műalkotás aktív propagandisztikus hatásával” azono­ sította. A személyi kultusz időszaká­ ban a párttevékenység és a pártköltő általa értelmezett viszonyát - hogy tudniillik az „igazi pártköltő még egyetértésben van a párt történelmi hivatásával, a párt által kijelölt nagy stratégiai útvonallal, ezen belül azon­ ban egyéni eszközeivel szabadon, sa­ ját felelősségére kell, hogy megnyi­ latkozzék” - érte sok támadás. Ugyancsak ellenérzéseknek adott táp­ talajt - nem is minden alap nélkül az a gondolata, hogy a pártosság a re­ alista művészet minden fajtájának el­ kötelezettségére vonatkoztatható. „V i­ lágos: a lenini értelemben vett pár­ tosság (melyet Lukács nem azonosított az 1905-ös cikk tartalmával: Cs. B.) a szocialista realizmus sajátossága. D e alaposan tévedne az, aki azt hinné, hogy a kritikai realizmus nem ismer­ te az író szenvedélyes állásfoglalását kora nagy kérdéseihez, hogy ez az ál­ lásfoglalás és a költői alkotás szer­ ves összefügésének művészi egysége ne lett volna egyik legfontosabb kérdése ez írók formamegoldásáinak is’.” Lényegében ennek adott hangot esz­ tétikai fő műveiben is, megengedve, „ hogy a szocialista realizmus tudatos pártossága egy - elvben - helyes tu­ datú pártosság, amely csakis a marxiz­ mus vilégnézete által vívható ki, va­ lami minőségileg új a minden korábbi művészeti gyakorlatban mutatkozó spontán állásfoglalásokhoz képest” . Lukács nézeteihez való korrekt vi­ szonyt a hatvanas évek „szellemi kon­ szolidációja” alapozta meg s ezzel mintegy párhuzamosan fogalmazódott meg az igény a marxista esztétikai alapkategóriák - köztük az összetartó pártosság, népiség, realizmus - újra­ értékelésére, fogalmi tisztázására, a dogmatizmus, a sematizmus kompro­ mittáló tehertételeinek feloldására. E r­ re utalnak Szigeti József, Köpeczi B é­ �la, Zoltai Dénes, e kötetben is helyt kapott írásai, s az MSZMP Kulturális Elméleti Munkaközösségének a szoci­ alista realizmusról, valamint a művé­ szetek társadalmi hivatásáról közzé­ tett állásfoglalásai. Mint Szerdahelyi István az összegzés szándékával meg­ jegyzi „az új kategóriaelemzéseknek - Lukács f elfogósával szemben - sze­ rencsés megoldása az, hogy terminológiailag is elkülönítik egymástól a mű­ vészet általában vett irányzatosságát (amely tehát bármiféle nyílt vagy burkolt osztálytörekvést egyaránt je­ lölhet) az elkötelezettségtől, amely a haladó, lényeges társadalmi-politikai vagy etikai értékek melletti kiállást jelenti, valamint a pártosságtól, amely e szűkebb értelemben a szocialista re­ alista művészet azon jellemvonását je­ lenti, hogy vállalja az osztály nélküli társadalom célkitűzésének megvalósí­ tásáért folytatott.. eszmei harcot” . Elfogadottá vált az a nézet is, hogy a pártosság történeti kategória s tartal­ ma az általános jellemzőkön belül a munkásmozgalom, a szocialista építés konkrét körülményeihez igazodva ko­ ronként is változik. Nem tagadva az 1905-ös Lenin-cikk forrásjellegét, egy­ re inkább az a felfogás erősödött meg, hogy a művészeti pártosság le­ nini koncepcióját az életmű egésze alakította ki. A hetvenes évtizedben kevesebb spontán vita kísérte a pártosság, népiség, realizmus kategóriákat, direkt használatuk is megritkult, esetlegessé vált, noha a műelemzések legjava vál­ tozatlanul támaszkodott orientáció­ jukra. „Joggal merült fel hát az a kér­ dés, hogy a hallgatás oka netán az le­ het, hogy a művészeti fejlődés túllé­ pett e korábbi meghatározásokon, s azok az új, gyakorlati eredmények fé­ nyében további korrekciókra szorulnak. A probléma tisztázása a Pártosság, népiség, realizmus - a hazai marxis­ ta esztétika tükrében című kutatási program feladata volt” , melynek kere­ tében 1976 és 1979 között a legkülön­ bözőbb szakterületek képviselőinek részvételével országos méretű eszme­ csere bontakozott ki e tárgykörben. Mint a kötet frissebb keletű tanul­ mányai jelzik, a vita - bár néhány kérdésben nyugvópontra jutott - nem zárult le végérvényesen. Meggyőzőnek bizonyult - többek között - az az ér­ velés, hogy a pártosságnak - s így a realizmus, népiség kategóriának is csak az úgynevezett „autonóm” vagy „visszatükröző művészet” szféráján belül van igazán érvényessége, s mint ilyen, ma is - függetlenül az alkotó esetleges viszolygásaitól - kísérője az igazán maradandó művészi értékek­ nek. Megerősítést nyert, hogy a pár­ tosság terminust mindenekelőtt a szo­ cialista művészet számára kell fenn­ tartani, de abban viszont Lukácsnak szolgáltatik igazság, hogy a szocialista realizmus pártosságát nem lehet a mű­ vészi formálás teljesen új elveként ke­ zelni, minthogy a pártosság éppúgy le­ származottja a progresszív elkötelezett­ ségnek, ahogyan a szocialista realiz­ mus folytatja a realizmus történelmi fejlődésének hagyományait. Az M TA Irodalomtudományi Inté­ zetének vizsgálatát reprezentálandó Szili József és Sőtér István a „hagyo­ mányos” marxista kérdésfelvetések kö­ rén belül maradva vet fel új problé­ mákat. Ezzel szemben Bojtár Endre és Bonyhai Gábor túlhaladottnak véli az alkotó, illetve a műalkotás szere­ pét hangsúlyozó hagyományos megkö­ zelítést s a pártosságot a befogadás­ esztétika összefüggésében, mintegy az olvasó értékítéletére apellálva fogják fel. Mint Bonyhai fogalmaz: „ A kér­ dés most nem az, hogy az alkotó mi­ lyen világnézetet milyen eszközökkel juttat el a befogadóhoz bizonyos rá­ hatás céljával, hanem hogy a befoga­ dó milyen fejlett esztétikai kompeten­ cia birtokában és milyen világnézet alapján értelmezi, értékeli s ami a leg­ fontosabb: igényli a művet” . 39 �E koncepcióhoz nyújt adalékot K a­ marás István olvasásszociológiai elem­ zése. Pándi Pál és Király István - a kutatási programoktól független - ta­ nulmánya az alkotói pártosság elvei­ nek gyakorlati vonatkozásait állítja előtérbe a művészi szabadság kérdé­ seinek felvetésével, illetve a pártos írói magatartás aktuális konfliktus­ helyzeteinek - Bölöni György példá­ ján való - megjelenítésével. Veres András a pártosságfogalmakat a ve­ zetési stratégiákkal összefüggésben ér­ telmezi. A kötetet szerkesztő Szerdahelyi István és Bojtár Endre nézetkülönbsé­ 40 gei - a műközpontú, illetve a befoga­ dói pártosságról - jelzik legszemlélete­ sebben a további alkotó eszmecserék tudományos szükségletét. De - s ezt már a mai társadalmi valóság, a mű­ vészeti, kritikai közélet ellentmondá­ sos tapasztalatai mondatják - a jelen helyzetben politikai, ideológiai érdek is a marxista esztétika alapkategóriái­ nak következetes érvényesítése. Egyet kell érteni Szerdahelyi - más helyütt kifejtett - gondolatával, miszerint az irodalomelmélet marxista pozíciói a társadalmi tudat egyéb területein is erősíthetik a marxizmus hegemóniáját. (Kossuth) C SO N G R Á D Y B É L A �V ÉLEM ÉN YEK, VITÁK vagy az elmaradt szintézis kísérlete Am ikor egy társadalom fejlődésé­ nek fontos állomásához érkezik, szük­ ségessé válik, ahogy mondani szok­ ták, a megtett út áttekintése, a szük­ séges tanulságok összegezése. Minél jobban felismert egy elkövetkezendő fordulat elodázhatatlansága, annál sürgetőbb igénnyel jelenik meg a múlttal való szembenézés, minél kö­ vetkezetesebb ez a szembenézés, an­ nál biztosabbnak látszik, hogy elő­ feltételévé válik azoknak a cseleke­ deteknek, amelyek a jövőt alapozzák meg. Úgy tűnik, a hetvenes években Magyarország történetének új forduló­ pontjához érkezett el. Látványosan lezárultak olyan folyamatok, amelyek esetleg már száz-százötven, vagy ép­ pen húsz-harminc éve indultak meg. Egyre inkább kiderült, főleg a gaz­ daság működésének tanulságai alap­ ján, hogy új utak nyílhatnak előt­ tünk. A z évtized vége, különböző kény­ szerek hatása alatt, újabb részleges változásokat hozott. A fordulat mind elodázhatatlanabb, a jelen végtelen meghosszabbítása helyett a saját jövőnkbe való átlépés egyre sürgetőbb. Ezért történnek kísérletek, szinte a történelmi kényszernek engedelmeskedve, az elmaradt szintézis megva­ lósítására. E gy ilyen kísérletnek te­ kinthető a V élem én yek , vitá k című sorozat, amelynek jelen négy kötete A hetvenes é v e k m agyar irodalm áról (1979), A m űvészetkritikáról (19 8 1), A vizu ális kultúráról és a Z en ek u l­ túráról (1982) szól. E válogatás egy­ ben jelzés is: a gazdasági alapzattól, amelynek reformjáról a legtöbbet le­ het hallani, el kell jutnunk a felépít­ mény területére, s egyben tudatosíta­ ni szükséges, hogy az itt napirenden levő fordulat nem automatikus, nem csupán az alapzat függvénye, hanem sajátos cselekedeteket követel meg. E cselekedetek között nem elhanyagol­ ható az a lehetőség sem, hogy „tük­ röt tartson” - a magyar valóságnak, amelyben „alakját és lenyomatát” lát­ hatja az meg. A tükörképek olykor igencsak élesek, nem lehet őket ész­ re nem venni. A m üvészetkritikáról szóló kötet írásaiból egyértelműen kitetszik a húszéves egy helyben topogás. Nem csupán a fordulat hiányzik itt, de még a fordulat időszerűségének a fel­ ismeréséig sem jutottak el. Az írások nagy része a hatvanas években ugyanazokat a kérdéseket járja kö­ rül és hagyja megválaszolatlanul, mint a hetvenes években. A felada­ tokat újra és újra elmondják, de semmi sem változik. Ráadásul egy pezsgő kritikai élet illúzióját kelti a válogatás, vitaszellemet sugall, pedig csak a válogató-szerkesztő beavatko­ zása által vált ilyenné. Az élénkség látszata leplezi, de nem takarhatja el a húszéves óvatoskodást, jellegtelenséget, az általánosságokba való süllyedést. Teljesen egyértelmű, hogy hiányzik az összegzés, helyette az egymás mellé sorakoztatott írások szervetlen, de magára a művészet­ kritikára jellemző halmaza a kötet. A z irodalm i életben másféle kép tárul fel. A változás itt olyan nagy­ ságrendű, hogy szinte minden vita nélkül evidenciává vált. A „lesántult költészet” jelzi valaminek a vé­ 41 �gét, de sem az új költészet, sem az élre settenkedő széppróza, nem is be­ szélve a drámairodalomról, nem ké­ pes tudatosítani azt, hogy a kezdet vége, egy korszak lezárulása nem azonos egy új kezdetével. Sőt az iro­ dalmi közvélemény sajnálkozik a v ál­ tozás miatt. Nem a mai valósághoz méri a magyar irodalmat, hanem egy (talán soha nem létezett) esz­ ményhez, egy megszépült, idealizált régi képhez, egy aranykorhoz, ami­ hez képest a mai változások egyér­ telműen csak a színvonalcsökkenést jelenthetik. A z értékőrzésnek ez a módja, minden jó szándék, minden tiszteletre méltó hagyomány ellené­ re egyoldalú és végső soron konzer­ vatív magatartás. Újratermeli a je­ lent, de még azt is akadályozza, hogy a jelen valós értékei értékeltessenek. M ivel számára a múlt az egyedüli ér­ ték és példa. A vizuális kultúra éppen ehhez v i­ szonyítva van kedvező helyzetben. Nem abban, hogy a vizuális kultúra területén megszületett valami új, ha­ nem abban, hogy a vizuális kultúra maga volt új a hetvenes években. Megszületése tünetértékű: az ipari termelés újszerű követelményeivel van összefüggésben. M ivel itt a lét és nemlét kérdése volt napirenden (míg az irodalomban a lét milyensé­ ge), sokkal határozottabban fogal­ mazódtak meg a cselekvés lehetősé­ gei (a jövő) és akadályai (a jelen). Itt tükröződik a legerősebben az értelmes cselekedet vágya, ennek kor­ látozottsága és ebből következőleg a rossz közérzet. Látványos kísérletek és fontos kezdeményezések jelzik, hogy valami megindult, de a súlyos vereségek arra utalnak, hogy a je­ lenből a jövőbe való átlépés a dek­ larációk ellenére sem egyszerű dolog. A múlt korlátozó szerepe és fel­ használható értékei persze jelen vannak a vizuális kultúránkban, mi­ vel a művészettől és a hagyományos 42 kultúrától semmiképpen sem lehet elvitatni egyfajta látásmódot. A régi felbomlása azonban annyira élesen látszik, hogy ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni, képtelenség megmarad­ ni abban az illúzióban, hogy a dol­ gok mehetnek tovább a megszokott rendben. Sajnos, hiába az új vizuális kultúra, a régi rend helyén új rend nem alakult ki. Jelzi ezt az az eklek­ ticizmus és szürkeség, amely az épí­ tészetben, a belső terek kialakításá­ ban, öltözködésben, használati tár­ gyaink formájában nap mint nap a szemünkbe ötlik. Tehát a múlttal való leszámolás kedvező helyzete egyfelől, a múlt értékeinek felhasz­ nálása és felhasználhatatlansága más­ felől - íme a vizuális kultúra dilem­ mája a hetvenes években. A zenekultúra kérdéseit összefog­ laló kötetben is szembetaláljuk ma­ gunkat a fenti kérdésekkel, de a megoldások itt a legátgondoltabbak. Ú gy tűnik, a zene kritikusai nemcsak a zenei kérdéseket látják tisztán, de mélységesen értik az esztétikai prob­ lémákat, és a társadalmi-történelmi összefüggéseket is. „Rendkívül vilá­ gosan és pontosan meg kell vizsgál­ nunk, mi folyik az országban. Én állandóan érzem ennek hiányát" mondja M ihály András. A kötet mot­ tója lehetne ez a gondolat, mert ép­ pen ők a lehető legkritikusabban ép­ pen azt vizsgálják, mi történik az or­ szágban, mi történik a zenei életben, a zeneoktatás válságától a szórakoz­ tató zene életpótlék-funkcióján át a zeneszerzés és zenélés újkeletű prob­ lémáiig. A következetes szembenézés és feltárás megóvja őket a múltbafordulástól, pedig sehol nincs ilyen nagy kísértés: Bartók és K odály élő hagyomány. M egóvja őket a múlttal való teljes szakítástól: úgy ismerik fel és el az új zene értékeit, hogy az­ zal nem tagadják meg a hagyományt. Hitet tesznek a továbbhaladás mel­ lett és teret biztosítanak az új tö­ �rekvéseknek: a fiatalok (és idősek) kísérletei a jövőt jelentik. Életünk egy részén, a zenekultú­ ra területén, megvalósultnak látszik az, amit elmulasztottunk más terü­ leten: a szintézis, a fordulat tudato­ sítása és ennek alapján a jövő meg­ fogalmazása. A valóság (a zenei va­ lóság!) igazolja vissza, hogy minden­ nek az elvégzése nem hiábavaló. De talán túl könnyű érv a hetvenes évek zenei sikereire hivatkozni! Egy másik metszetben vizsgálva a négy kötetet, a hiányok megfogal­ mazása a legszembeötlőbb. A jelen­ ségnek több gyökere van. Az elsőd­ leges természetesen a gazdaság; a közgazdaságtanban már megtörtént ennek a leírása. Vannak azonban át­ tételesebb okok is. Onnan erednek, hogy Magyarország elmaradottsága következtében mindig követő maga­ tartást kénytelen volt magára ölteni, mindig olyasmit akart elérni, amit a a példaadó országok igen gyakran már maguk is meghaladandónak te­ kintettek. A hetvenes években le­ hetségesnek tűnik ennek a követő magatartásnak a feladása, mivel le­ zajlottak azok a társadalmi folya­ matok, amelyek lehetővé teszik az öntörvényű, saját helyzetünk és cél­ jaink által meghatározott fejlődést. É s itt jelentkezik a hiány: nem fo­ galmazódtak meg azok a célok, ame­ lyek a lehetséges jövőt jelentenék, s helyette csak a jelen újratermelése folyik, mintegy vég nélkül meghoszszabbítva a hetvenes éveket. A z előbb emlegetett társadalmi folyama­ tok e jövőhiány mellett másféléket is termeltek. Felbomlottak a régi kö­ zösségek, devalválódott sok régi ér­ ték, elvesztette vonzerejét számos eszmény, követhetetlenné vált nem egy magatartásforma. A nehézséget az okozza, hogy helyükbe nem lép­ tek vagy nem kellő hatékonysággal léptek az újak. Nehezen jönnek lét­ re az új közösségek, s ha létrehozá­ sukra négy-öt magyar összehajol, bi­ zony nem néznek rájuk jó szemmel. Eszményeink, értékeink vagy az idealizáltság ködébe vesznek, vagy ün­ nepi beszédek közhelyeivé üresednek, de a mindennapokat alakítani aligalig képesek. Magatartásformáik kö­ vetkezetlenül csaponganak az esz­ ményített altruizmus és a gyakorlati egoizmus között, és kemény harcokat kell megvívnia annak, aki a közös­ ségi magatartást hirdeti és gyako­ rolja. A z itt felsorolt ellentmondások, nehézségek tükre és példatára lehet a sorozat most olvasott négy kötete is. Csak ötletszerűen válogatva is sorjáznak a példák. Nem tud (ott) nemzedékké szerveződni az új ma­ gyar irodalom, sőt alkotóközösségei, műhelyei sem jöttek létre. A kísér­ letek a művészet határait átlépő po­ zícióba szorultak. Hiába hozott ez az irodalom magával és magának új kritikusgárdát, legfeljebb baráti kö­ rök, esetleg klikkek alakultak belő­ le. Jobb a helyzet az iparművészet területén, az iparművészet egy-egy műhelyében. Szemléletes példaként Pohárnok M ihály közösségteremtő kísérletére, a konyhai eszközök for­ matervezésében elért eredményeikre és a csoport nehézségeire utalnék. Hasonló, de látványosabb és tartósabb a zenei életben az Új Zenei Stú­ dió közössége, bár a sok ellenségről és a sok értetlen kézlegyintésről ők sem feledkezhetnek meg. Ezek után nem meglepő, hogy ta­ lán a hiány szó az amely különböző szerkezetekben a négy kötetben a leggyakrabban előfordul, vagy ilyen­ olyan módon utalás történik a hi­ ányra, mint jelenségre. Tanulságos néhányat idézni. „ A lírai tudat csak a hiány, a negatívum .. . formájában foghatta föl a történelmi mozgást” - írja Szilágyi Ákos, majd ugyanő beszél „a reálisan létező történelmi hiány” -ról is. M aga a kritika válik 43 �hiánnyá, de legalábbis a kritika ér­ tékcsökkenése látható az Alm ási M ik­ lós által megfogalmazott ellentmon­ dásban, amely „az elkötelezett kriti­ ka követelése és lehetetlensége” kö­ zött feszül. D em e Tamás a vizuális kultúra egész területeit minősíti hi­ ánykultúrának, Attalai G ábor pedig arról ír, hogy nincsenek karakteres mintáink, „szerény, de világos és impulzív tárgyi világ” -unk. Mégis (és újra) a zenével kapcso­ latban megszólalók azok, akik leg­ inkább túl tudnak lépni a zene v i­ lágán és általánosabban fogalmazzák meg „egy demokratikus közélet nyil­ vánosságformáinak” (Balázs István), „az új idők új dalainak” (Hanák Pé­ ter), saját zenei és nem zenei utunknak (Petrovics Emil) valamint az egyéniségeknek (Szunyogh Balázs) a hiányát. A hiányok, az értékvesztések és -tévesztések felsorolása természetesen nem öncélú. Akármilyen fájdalmas is ezek felismerése, elengedhetetlen alapja és nélkülözhetetlen előfelté­ tele mindenféle megújulásnak. Nem veszélytelenül, mivel könnyen csap­ dává, vagy éppen pótcselekvéssé vá­ lik, mert azt a látszatot kelti, hogy a feltárás, elemzés és szintézisterem­ tés maga a cselekvés, azaz a meg­ újulás. Erre a hitre egyébként is megvan benne (és bennünk) a haj­ landóság, mert közösségeink és esz­ ményeink elvesztése cselekvési lehe­ tőségeink pusztulásával is járt, s most mindenképpen meg akarjuk ta­ lálni azt a terepet, ahol értelmes dol­ gokat lehet megvalósítani. Hogy ez még azoknak az embereknek sem könnyű, kiket hagyományos fordu­ lattal alkotó értelmiségieknek szokás nevezni, azt többek között a Véle­ mények, viták című sorozat jelen négy kötete messzemenően igazolja. (Kossuth) T Ö R ŐCSIK M IKLÓ S 44 �Láncz Sándor: FELED Y GYULA Lassan három évtizede annak, hogy Miskolcon a grafika műfaján belül elindult az a folyamat, amely hatásá­ ban, kisugárzásában fontos katalizátora volt a magyar sokszorosító grafika fej­ lődésének. Ez fordulópontot jelentett a miskolci képzőművészet történetében is, de egyben szerves része volt annak a változásnak, amely szinte észrevétle­ nül kezdődött el az 1950-es évek má­ sodik felében. Az adminisztratív úton trónra emelt patetikus naturalizmust ekkor kezdték ki olyan felfogású mun­ kák, amelyek - egyéni hangvétellel heves közösségi indulatokat tarmaztak. Az új hangot, a más-más stíluselkép­ zeléseket vállalók között voltak azok is, akik a magyar grafikát képzőművé­ szetünk élvonalába emelték és a műfaj újjászületésével megszerezték ennek a művészeti ágnak a legszélesebb nyilvá­ nosságot. E grafikusnemzedék egyik legkie­ melkedőbb alakja Feledy Gyula, aki­ ről bizony eléggé megkésve jelent meg az első monografikus igényű munka a Mai magyar művészet sorozatban. (Éppen e könyv apropóján izgalmas lenne tudni, hogy az így megjelenő monográfiák kiadási sorrendjét, az al­ kotók listájának kialakulását, meny­ nyiben befolyásolja a tudatos szerkesz­ tői igény). A megszokottan szép kivi­ telű sorozat újabb kötete tehát Láncz Sándor tanulmányával, jól válogatott képanyagával régi igényt elégített ki. A rajz és grafika immanenciáját, a kortárs magyar grafika megszületésé­ nek eredőit vázolva indítja írását Láncz Sándor, előzményét keresve Fe­ ledy művészetének, melynek nemcsak első periódusát határozta meg a „der- kovitsosok” -at oktatók (többek között: Hevesy Iván, Beck András, Koffán Károly, Kállai Ernő, Bortnyik Sándor, Kmetty János, Rabinovszky Máriusz) haladó szellemisége. A főiskolai mes­ terek - Szőnyi István, Pór Bertalan és Hincz Gyula - hatása és - krakkói ösztöndíjasként - a lengyel grafika sajátos karakterű, érzékeny nyitottsága is mindvégig nyomon követhetők ha rejtetten is - alkotásaiban. Már a kezdeti művek elemzésével is Feledy egyéni hangú elkötelezett művészeté­ nek rajzát adja, elszakadását az „uni­ formizált grafikáktól” , felmutatva az újat kereső, invenciózus tehetség ígére­ tes erejét. Tömör életrajzi adalékokra és a mű­ vek keletkezésének kronológiájára építkező, értékelő elemzések kapcsán bontakoztatja ki az író Feledy eddigi életművének három szakaszát, ezek tematikai és stiláris jellemzőit, vissza­ térő íveit, művészete alakulásának irá­ nyát, az egyéni hangvétel kialakításá­ ban megtett útját. A megtett út kie­ melkedő állomásait mérlegelve, egyegy ciklus (Az ember tragédiája, Énekek éneke, Babits-illusztrációk, V a­ riációs sorozat, Karancslejtős-sorozat) sajátos problémafelvetésén, modern mítoszt teremtő gondolatiságán, a for­ mai megújulásért vívott küzdelmen ke­ resztül az eddigi életmű mögött lá­ tensen megjeleníti az alkotó egyéniségét is. A közéletiséget vállaló művészét, az intellektuális alkotóét, a törvényt, sorsot, történelmet faggató elhivatott emberét, aki így vall magáról: „V á­ szon, papírlap, kő, vagy fémlemez előtt állva, engem nem az a kérdés izgat, hogy mindenkitől megkülönböz­ 45 �tető hangomat találom-e meg a művé­ szetben, hanem, hogy formázva, ala­ kítva ezeket az anyagokat sikerül-e ne­ kem is korszerűen értelmes feladatot teljesítenem a dolgozók társadalmá­ ban” . Feledy Gyula munkáságát - ahogy méltatója is jellemzi - változatlan tö­ retlen elszántság, gazdagodás jellemzi a mai napig. Alkotói magatartását nem stiláris igazodások és nem is stiláris szintézisre való törekvés jellem­ zi. Hűen ars poeticájához - Aradi Nó­ ra szavaival - szemléletét, magatartá­ sát érezhetjük jellemzőnek, a tájéko­ zódni akarás sokféleségét, hangulatok rezdülésnyi finomságú megragadását, a sokat befogadni képes, nyitott szemű fogékonyságot. „ A kör amelyben mozog - a mun­ ka, a szerelem és a halál nagy kér­ dései felölelik az emberi lét teljes­ ségét - olvashatjuk a tanulmány befe­ jező, összegező részében. A tradíciót, amelyhez művészete kapcsolódik, amelyben született és kivirágzott, szí­ vósan őrzi, mint egy történelmi fordu­ lókat létrehozó, átélő és elszenvedő nemzedék tagja, akinek tevékenysége ma már a kortárs művészettörténet egy darabjává nemesedett” . Láncz Sándor könyve gondosan vé­ gigvezeti olvasóját a művész eddig megtett útján. Ha nem is sikerül az alkotóról mindenütt és munkásságáról mindenhol árnyalt képet rajzolnia, ta­ nulmánya nagyon fontos a Feledy Gyula művészetét megismertető úton, melyet nemcsak rangos kiállítások so­ ra jelez, hanem a kapott elismerések is: a Munkácsy-díj, az Érdemes mű­ vész cím, a Kossuth-díj. (Képzőmű­ vészeti) D O B R IK ISTV Á N 46 �METAHAIKU Fodor Ákos: HASADÓ AN YAG „lábam előtt ült / egy madár, majd felröppent - / Nehezebb lettem.” Az idézet Fodor előző kötetéből való, a vers A haiku címet viseli. Azt a for­ mát látjuk magunk előtt, mely Fo­ dor számára egyre kizárólagosabban a megszólalás foglalata. Költészetét - most csak erre a főformára redu­ kálva - a haiku lehetőségei terem­ tik meg és határolják be. „U gyan­ azt írom” mondja, s valóban lírai anyagának hasadásai a haiku forma­ világában homogenizálódnak. A hai­ ku Fodor teremtette versvilágát ma­ gából a formából, magát e formát a Fodor-versből kell és lehet csak meg­ érteni. A haiku - eredetét tekintve ősi japán versforma - lényege a termé­ szetábrázolás volt. E z a rendkívül kötött (háromsoros, 17 szótagból ál­ ló - 5, 7, 5 - rímtelen, hangsúlyos) forma belekerülvén az európai líra újkori történetének viharos évszáza­ daiba megőrizte zárt, feszes és pon­ tos jellegét. Harmóniájának, szim­ bólumrendszerének, természetköz­ pontúságának alakváltozásait akkor érthetjük meg, ha e forma modern történetét a ki-jelentés terminusában ragadjuk meg. E néhány sorból és szóból álló vers az evidenciák meg­ szűnésének és megkérdőjeleződésének újkori világában határ-forma: a még megszólalás a már elcsendülés metszéspontján a nyelvet, harmóniát, kommunikációt már kétségbevonja, de még ezek lehetőségét állítja. Pon­ tossága nem a közös tudásból szár­ mazik: önmagát nevezi meg, hasítja ki az anyagból, mely a „közösség” számára nemlét, s mivel nem-lét, nem állítható róla, hogy van vagy hogy legyen. Csak kíméletlen pontos­ sággal ki-jelenthető. E forma „veszé­ lye” kettős: az alkotás oldaláról a pontosság és a kíméletlenség álarcá­ ban jelentkező pontatlanság és szét­ csúszás: a blöff; a befogadás olda­ láról pedig a „szórakozott” vagy „túl mély” odafigyelés: a belehelyezkedés modern pólusai. Azért be­ szélek ki-jelentésről és nem ki-mon­ dásról, mert a haiku valamilyen je­ lentést bocsát ki, de kimondani nem mond ki semmit - ez éppen e for­ ma lényegéből fakad - „tükrökben: tükrök: / köztük színes kis szemét: / helyben-cikázás.” és „ mire bármit is / észrevettél - hallgass. N em / tudom : miről be-” . Fodor Ákos költészetének egyanyagúságát a határhelyzet teremtet­ te meg: „m i nyomtalanul / eltűnt kint: belénkszökve / rendezkedni kezd” . Fodor három kötetének kulcsszavai rendre: a szeretet, a v i­ lág és a meta. . . A három kötet szétválasztása pusztán „technikai” kényszerűség, lírai anyagának hasa­ dásait mesterségesen elkülönítő teo­ retikus gesztus. E z az egyneműség azonban zenei értelemben polifónikus: „Persze, csak a mozart-érvényes ze- / nék, melyekben maga a Közeg működik (s nem / holmi epikus-lát­ ványos iránymozgás zajlik és fe- / lejtődik) az egy - (mindent!) - anyagúság derűs / é re ttsé g é b e n :...” Az egyes tételek csakis oly módon lép­ hetnek fel, hogy már eleve bennerejlenek, bennefoglaltatnak az előző­ ekben, együtthangzanak, hiszen az egy-minden-anyagúság hasadásai. Éppen ezért Fodor haiku-lírája nem „fejlőd ik” , hanem variálódik. A kö­ 47 �vetkező két idézettel összefoglalom azt a két „variációt” , mely előző kö­ teteinek alapszólamát jelentette: „ Szeretni szeretek sem m i m ást” mondja első kötetében. A második­ ból egy haiku: „ jelentős helyen, / istenhátam ögötti / idő ben élü n k ” . A szeretet és a v ilá g kijelentése előző két kötetében a haikuforma transzcendálásához, ahhoz a ponthoz ju­ tott el, ahol a haiku vagy elhallgat vagy m etahaiku formájában létezik tovább. Előző köteteiben mind a két lehetőséget előkészítette. Az elhall­ gatás és a metahaiku egyaránt e lí­ ra antropologizálását jelenti. Előző kötetében még így ír: „Általános Megszólított! / adj több fé n y t!/ E z csak fizika: nem gyönyörködtet a méta- /;". Ugyanakkor már ebben és az első kötetben is megtalálható jelen kötetének alapszólamát előidé­ ző dallam. „Á m a kusza sorocskák közt nagy rendet vágva / a R A D Í R : nyomán fehéren fölizzik a várva- / várt, a tiszta nagy meta-poéma!” É s még egy idézet első kötetéből: „Szűkszavúságra, elhallgatásra jó (?) okunk van az alapos talán / megfe­ lelőbb jelző lehetne;. . . ” Utolsó idé­ zet a második kötetből: „ikrásodsz. mézem, / színed mélyül, aranyom, / borom, erősödsz; / hunyoroghatok-e még / fényedben, napom?” . A vers címe: E g y haiku túlcsordul. A sze­ retet és a világ ki-jelentésének köze­ ge már tartalmazza a forma transzcendálását, a túlcsordulást, a metaform át. A fizikai világ (szeretet, jelen stb.) haikuba foglalása a meta-fizikait hordozza. A három kötetből ki­ emelt alapszólamok az anyag meg­ tisztulásának és megmaradásának esélyeit jelentik. A megtisztulás esé­ lye: az ítélet, abból a nézőpontból, „m ely nem bandzsít önmagába: / nem ítél, nem menteget; / tág, mint a gyerekszemek: / lennék isten ka­ merája” . A nézőpont koordinátáinak precíz meghatározása ez: a distan­ 48 cia felvétele. A z ítélet, mely „diag­ nózis” , „kérdés” , „üzenet” formájá­ ban fogalmazódik meg, negatívban rajzolódik ki ( A szabadság). A fizi­ kai világ megfigyelése: a jelenlét­ vesztés: nem-lét, Fodor szavával „á r­ nyékvilágcsúcs: lélekvesztőhely” . Fo­ dornál ez egybeesik a líra antropologizálódásával, mely a formára néz­ ve metahaikut, esszét jelent. Mosta­ ni kötetében írja: „m a ga dra íté lle k ” . (Les Adieux). Az egyanyagúság po­ lifóniája (!) azt jelenti, hogy ebben a kötetben is tovább kell, hogy él­ jenek az előző kötet szólamai, oly módon azonban, hogy alapszólam­ ként most a meta. . . lép elő. A kér­ dés: ,,- Miért nem inkább szociofilozo / pszicho-ökonoetceterát tár­ gyal a versezet?!’’ már jól ismert előző köteteiből, akárcsak a szeretet, az emlékezés vagy a világ „diagnó­ zisa” . (E folytonosságot jelzik azok a versek - például a Diagnozis, A x i­ oma, P énelopé - , melyek sorszám­ mal ellátva behálózzák a három kö­ tetet.) A meta-poéma első kötetében tűnik fel, mint a törlés, a Radíro­ zás eredménye. A meta-forma Fo­ dor számára a megtisztulás esélye, melynek a „fizikai világban” a ste­ rilizálás a párhuzamos fogalma. A tisztulás tehát nem a jelenlét, hanem a meta-jelenlét kategóriája, „ha csak egyetlen zokni is tisztulni / kezd a viselés következtében; / stb.: / fö­ lülvizsgálom / nézeteimet és világo­ mat” (F ogadalom ) „M eta-vers” elő­ ször a második kötetben tűnik fel: „ha közelebb van : / élesebben látni, hogy / elérhetetlen” (M etaoptika). Mostani kötetében olvashatjuk a M etaoptika II-t. „N agyon figyelj, mert a világot / teszed is azzá, ami­ nek látod” . A metaforma antropoló­ giai nézőpont. E z a megtisztítás ak­ tusa, mert „ A J E L E N L É T a bot­ rány esélye: ilyen közelségben / az érzés harcol és csorbul, az érzék ki­ foszt, / a cselekvés amputál, egy �szó megölhet” . E z a distanciapont, melynek tükrében ilyennek látjuk a szabadságot: „távolodóban / hirde­ tem hűségesen: / csillagot fénye” . A metaforma a kiteljesedett distancia: néző pont, mely a megtisztításban a világ, a jelenlét, a szeretet, a Másik stb. elérhetetlenségét, távolságát, választhatatlanságát jelenti ki. M eg­ annyi haiku tanúskodik: megszűnt a „viszony” , a „társasélet” , a kapcso­ lat. A fizikai együttlét, a jelenlét nem érvényes, „súlypontom kívül / esik jelenségemen: / aki fog — nem bír ” (Meta-Metafizika). A metanézőpont: „napszem” , „isten kamerá­ ja ” , melyből Fodor poétikáját - kiteljesedett formában: metapoétikáját - megalkotja. E metapoétika közép­ pontja, szervezőelve: a szabadság. Pontosabban: a szabadság, mint hi­ ány. Jelen kötetének első versében e „legdrágábbról” , „egyetlenről” mond­ ja: „ez a túlsúly” . A metapoétika tette: a fizikai világ szabadságnél­ küli botrányának transzcendálása: „függesszük oda a sort, / ahonnan a fölemelt / figyelem jónéhányszáz(??)nyi / szívszorító-boldog szabad-/ eséshez juthat” (M etapoétika). Mit jelent a metahaiku közegében a „m agadra ítéllek” és, hogy „ M aga­ dat ne hagyd elgazosodni” ? K i ez a lírai „meta-én” ? Fodor, ellentétben például a haiku másik jelentős ma­ gyar költőjével Oravecz Imrével, nem alapít a létező világ ellenében egy másikat, Oraibit, lírai énje nem lesz egy másik - lakható - világ pol­ gára, noha ez a dallam is megszólal lírájában éppen úgy, mint az én feldarabolódásának, megszűnésének nagy lírai hagyományokkal rendel­ kező szólama („szórakozottan / más­ valaki arcával / mosolyodtam el” ). Nem alkot tehát másik univerzumot. A z örökbefogadás, az emlékezés, az a nyom, mely a hazát, az ént látha­ tóvá teszi, pontosabban negatív ki­ rajzolódását, meta-létét, ha nem is teremti meg, de posztulálja: „em lé­ kezésem / haván lábnyomuk vezet / haza magamból” . (Ebből a szempont­ ból kellene költészetében, a hó, hó­ pehely motívumának vándorlását vé­ gigkövetni.) E három vékony kötet mindegyike tartalmaz műfordításo­ kat (örökbefogadásokat) és tartal­ maz (az utolsó két kötet) egy-egy olyan szólamot is, mely elüt köteté­ nek alaphangjától. (Mostani köteté­ ben egy ciklus például Hazafi V e­ rai János múlt századi költő, hang­ ján szólal meg.) Továbbá minden kötetében találhatunk „esszéket” , melyek egy-egy író, költő, zeneszer­ ző hangjait idézik (Mozart, Brahms, A dy, Szép Ernő, Kosztolányi, K rú ­ dy, Weöres, Pilinszky, Szentkuthy, Tandori stb.). Nem a múlt vagy a kultúra világa áll előttünk, mint le­ hetséges és/vagy vágyott ellen-világ, hanem az érvényesség meta-léte: „(milyen érvényes / lett arcom: két tenyered / zárójelében!)” Nem a má­ sikban való hit, tudás vagy remény igézetéről van már szó, hiszen „itt ülök én és / gondolataim se száll- / nak sehová se” . A z érvényességet éppen a túlcsordulás, a meta-nézőpont alapozza meg. E z ugyanis min­ den tudás, érzés, kapcsolat eviden­ ciájának hiányát jelenti: „tudom, hogy fontos: / nem tudom: szeret­ jük-e /a maradandót?” Fodor sza­ vával azt mondhatjuk, hogy a meta­ haiku minta (Részegség), mely az anyag elmosódása után meg kell, hogy maradjon. Azt mondtuk fentebb: a metahai­ ku esszé, a forma transzcendenciája. Fodor az elhallgatásig redukálta és bővítette saját líráját, pontosabban a haikut. A csendről ma már tudjuk, hogy nem csupán a forma része, ha­ nem lehet maga a forma. A distancia végiggondolása: a némaság. A z a „napszem” , ahonnan hiány és eviden­ cia még, mint „kavics és tenyér / simulása” meglátható és megformál­ 49 �ható, de, amelynek „folytatása” a csend. A hiány nem ragozható. Így szól a kötet utolsó haikuja: / „titkom ne firtasd: / fölhasítod labdád: se / tudás - se játék.” . Ahol nincs tu­ dás és játék - ott a csend. Az ő versformája az antropoló­ giai csend pillanatába jutott. M ás­ képpen fogalm azva: az esély, az ér­ vényesség a csend kiteljesedett álla­ pota. A befejezésül idézett vers egy József Attila-töredék parafrázi­ sa - „játéka” , „fájdalm a” , „em lé­ ke” és „hiánya” a kiteljesedett metahaiku: „Irgalom, édes - / anyám, mama, nézd, jaj kész / ez a vers is !” KARDO S ANDRÁS TISZTA SZÍVVEL Három szabolcsi költő versei N ém eth L ászló nyilatkozta még 1946-ban: „ A v id é k i folyóirato k cél­ ja az volna, hogy h elyi feladatokat találjanak. H a tényleg h elyi csopor­ tok életét szolgálják, jó - , d e ha csak néhány pesti írót szerepeltetnek, az csupán szerkesztősdi. M en n él ta­ goltabb egy ország szellem i élete, annál gazdagabb” . Azóta a magukra valam it is adó megyékben, városokban egymást kö­ vették a közművelődési, szépirodal­ mi folyóirat-alapítások; tegyük hoz­ zá: zömmel sikeres, szerencsés-kezű alapítások. Legtöbbjük ma már több évtizedes fönnállással dicsekedhet. Antológiák is jöttek, amolyan kísé­ rőként. Pár esztendeje pedig szerzők önálló köteteit is odahelyezik az ol­ vasó asztalára. A z országos „szabványhoz” al­ kalmazkodtak a szabolcsiak is. Fél évtizede költőik, íróik munkacsapat­ ba verődtek, s H ogy a virág m eg­ m aradjon címmel mintegy százhar­ minc verssel tizenhárom költő anto­ lógiáját adták ki. E lapokról lépett most ki három költő önálló kötetecskével a nyíregyházi Móricz Zsigmond megyei Könyvtár kiadásában, s a K ato n a B é la szerkesztésében meg­ jelenő Tiszta sz ívve l füzetek soroza­ tában. Tán sehol nem oly terhes-nehéz egy országrész gondja-baja burája alól „szellemi terméket” kínálni a világnak, mint éppen e tájakon. E gy­ felől a nagy meseálmodó K r ú d y G y u ­ la szavai kötnek: „ A Nyírség M a­ gyarország legszebb tája. Írni róla �csak oly gyöngédséggel lehet, mint egy halott menyasszonyról. Vagy egy elaggott vitézi életről. . . ” Másfelől kötnek a közismerten elesett vidék jajai, melyek nemcsak szociográfiák­ nak, de színpadi műveknek kínáltak még nemrég is „hálás” témákat. S mindezek mögött a nyargaló szelek­ kel ott futkos V á ci M ihály tekinte­ te. Szerencséjére a vállalkozó kedvű költőknek, íróknak, ma is jó őrtálló vigyáz rájuk, tollukra. Talán le sem kellene írni a nevét, úgyis tudja az olvasó, hogy Ratkó Józsefre gondo­ lok. Már-már szabály a magyar iroda­ lomban, hogy a kezdő első szájnyi­ tása versre fordul. K i tartja számon például - , mert az irodalmi lexikon sem hogy az ifjú Kodolányi J á ­ nosnak két verseskötete is megjelent, mielőtt maradandó értékű prózájá­ val az olvasók elé lépett? Ezt a kezdetet példázza, ez történt N yír­ egyházán is? A Tiszta szívvel soro­ zatban ugyanis gyors egymásutánban három versfüzet látott napvilágot. Elsőnek, 1982-ben Mester Attila Hangulatjelentése, 1983-ban előbb Nagy István Attila Társadul szegő­ döm, majd Bodnár István A szám­ adás évszaka jelent meg. A gyorsu­ ló megjelenés sejteti, a vállalkozás sikeres; szép, rokonszenves szándékok kéltek és kélnek a Nyírség homok­ ján, a szabolcsi-szatmári-beregi tája­ kon. A három füzet nem egészen ki­ lencven verset tartalmaz, s hozzáve­ tőlegesen szerzőnként harmados arányban. Am i közös és nem közös „lehet” hármójukban? Ketten e földön lát­ ták meg a napvilágot, N agy István Attila Debrecenből hozta habitusát. Születésük időpontjai épp másfél év­ tizedet kerítenek be öt-öt éves „szó­ ródással” : a 45 éves Mester s a 36 éves N agy között „középarányosan” Bodnár 40 esztendős. Közös mindannyiuknál, hogy országos rangú or­ gánumokban már korábban szép számmal jelentek meg írásaik, kivált versek, s eljegyzettjei az oktatói-nép­ művelő hivatásnak. Mester Attilát lírikusi attitűdjéhez mérten - , s illően - elsősorban ön­ maga foglalkoztatja. Látszik, kedvét leli képeiben. Racionális, de ha kell, irracionális eszközök is fogódzói, s bár tudja a halált, mégsem harsog re­ kedten a létért. Bölcs, s mértéktartó mer és tud lenni. Mélységeit, ma­ gyarság-, emberségtudatát érzéke­ nyen őrzi, s nagy haszon poézise számára, hogy ezeket oly verstab­ lókban vetítheti ki, mint az A d y két kuruca vagy a nyírbátori Tinódi-szobor avatására írt Történelem című „alkalm i” verse. Figyelmetlenség? Olyasmi. A „lángos csillag” annyira József Attiláé, hogy ma verselő költő nem veheti tőle kölcsönbe. A „Harminckét évem elszállt” megintcsak József A ttila „Harminckét évem elszelelt” sorának visszhangja. Tárgyiasuló lírájában nincs utánérzés. A meggyilkolt böl­ cső, halott balta, a szájtátott kemen­ ce álián a fekete vér - , s tovább is sorolhatnánk - arra utal, hogy Mes­ ter ezt a költői kifejezési formát is betöri a maga számára, s kitárja si­ kerrel ezt az iskolát. Nagy István A ttila, említettük, a Hajdúságból, a „szomszédból” jött Szabolcsba, s vált szabolcsivá. Bizo­ nyított előnyei vannak az odaszármazottnak a „bennszülöttel” szemben. Tárgyilagos szemlélőként meglátja azt, ami mellett ez utóbbi észrevét­ lenül halad el. Tájékozódó-, s ítélő­ képessége szeizmográfszerűbben mű­ ködik. Ezek megszerzésének azon­ ban ára van. N agy megírja e katar­ zisát: „Innen m indenki messze szé­ le d : / röptető fészek ez a táj. f Jó lenne mégis itt maradni, / s hazát 51 �találni, új hazát” . S aztán a rábólintás: a nyírségi dűlőutak, melyek nem vezetnek már sehová. Mert új világa hiányra épül, ár­ va otthona a szerelem lesz. A sze­ relem, melynek kidalolására hármó­ juk között ő a legfogékonyabb, ő tesz közzé féltucatnyi szerelmes ver­ set. A szerelem oltalma nyugalmat ád a költőnek, s lám mire jó ez szá­ mára? - ugródeszkává emelkedik talpa alá népe, hazája sorsának meg­ ismeréséhez. Kifakadásához, mellyel odavágja az önmagát fölemésztő Ma­ gyarországnak, ne gyönyörködjék ha­ lotti maszkjában! A búsmagyarko­ dást elvetve a H alálra ítél jegenye című versében különös és egyedi ma­ gasokba lép, látva és láttatva. Szere­ lem, s nemzetféltés Nagynál egy­ azon tőről fakad. Egymás szerves folytatói, oly egy­ síkú, jellegű a bodrogközi és a sza­ bolcsi táj. Így egységesül Bodnár István költészetében is e két vidék. Kisvárdán született, de a Bodrog­ közben gyerekeskedett, végül vissza­ tért a szülőföldre. S most poézisében igen meggyőzően igazolja, lehet­ séges egy szívben két vállalt, egy­ mással jól megférő haza. Kötete első darabjaiban hamiská­ san könnyed, megelégszik hangulat­ festéssel, talán csak azért, hogy - , kontraszként - erőteljesebben bele­ jöjjön súlyos mondandói sodrásába. Már hitelesen, s visszanyomozhatóan a szabolcsi égöv alatt. A ma is megoldatlan szociális kér­ dések szemmel láthatóan őt irritál­ ják leginkább. Olvassuk el a gally­ szedegető anyókáról, vagy az éjjeli­ őrökről írt verseit! De őt szenvedteti legjobban a nagyvárosi összezárt nyüzsgő életmód, embere ősember a toronyház balkonketrecében, kinek terve nem több, mint, hogy másnap vadászni tanítja majd a fiát. S a vi­ lág sivár képei önmagába taszítják vissza a költőt, ki térdelve-kutatva benne rejlő génjeiből igyekszik össze­ állítani - önmagát. Azt az önma­ gát, akit fölsért, s szenvedtet az ólomtól süvítő, tankok-járta világ, melynek otthona kis zugában nem csekélyebb esti számvetésének ered­ ménye: „Valahol egy falu ma is ki­ halt” . Meg hogy a ma dúdoló pász­ torból holnapra talán csak fogsor marad. Keserű szorongások, melyeket sze­ retne Bodnár föloldani, de ma még csak vágyálomfélével sikerül: . . . vi­ rágzó almafákkal / mindöröknek / árulás nélkül / gyanakvás nélkül él­ ni / igennel / és nemmel felelni.. . Bólint rá az olvasó, igen - anynyi között — ez hiányzik legjobban az emberiségnek. KISS G Y U L A 52 �ELV ESZET T FÉ L ID Ő Dohogások a színházi évad derekán Ami eddig volt, annál csak jobb lehet. Az óév végéig négy hónap telt el a színházi évadból, de még nem ta­ lálkoztunk egyetlen vérbő, felrázó, fel­ kavaró, minden ízében korszerű, színvonalas produkcióval sem. Képle­ tesen és sportnyelven szólva, nemso­ kára kettőt fütyül a bíró, a játékosok erőgyűjtő pihenőre vonulnak, és még nem láttunk SZ ÍN H Á Z -at, még nem tájoltak Salgótarjánban megszokott, megbízható vendégeink, a szolnokiak. Debrecen járt itt operatársulatával, a szolnokiakat is helyetesítették nagy­ nevű művészekkel - a budapesti Nem­ zeti Színházból és a Mikroszkóp Szín­ padról. Ö rülnünk kellene, de__ na­ gyon sután, sőt rosszul kezdődött ez az évad. Már javában pezsgett mindenütt a színházi élet, falinaptá­ runkról letéptük a szeptember hóna­ pot, de a salgótarjáni József Attila megyei Művelődési Központban tehát megyénk színházi centrumában - még nem volt színházi előadás. Ok­ tóber közepén kezdtük az évadot a felújítás alatt álló Mikroszkóp Szín­ pad két produkciójával. A Mikroszkóp - saját helyén nem szerepelhet, létérdeke a tájolás - pár évvel ezelőtti sikerdarabját, a Ho­ gyan? Tovább!-ot és az Értem? című kabarét mutatta be. Az előbbi lénye­ gében folytatás és újrakezdés egyszer­ re, a színházalapító Komlós János ko­ rai elvesztésének kényszerű terméke, melyen a kényszerűség, egyáltalán nem látszik. Érzékelhető ugyanakkor bizo­ nyos szellemi-tartalmi, stiláris tanács­ talanság, egészében azonban sikeres továbblépésnek tekinthető. Szívből saj­ nálhatjuk, hogy a produkció több éves késéssel jutott el hozzánk, így legsikeresebb jeleneteit már láthattuk a televízióban, hallhattuk a rádióban, az újabb találkozás tehát nem oko­ zott semmiféle meglepetést. Ha csak azt nem számítjuk ide, hogy a „sza­ kállas” vicceken is tudtunk még jóízű­ en nevetni. Kiéhezettek vagyunk, hu­ morra fogékonyak. Az Értem minden szempontból fris­ sebb előadásnak tűnt. A színház fiatal művészei lehetőséget kaptak, hogy megmutassák és bizonyítsák rátermett­ ségüket, tehetségüket, s az alkalommal kellőképpen éltek is. Az Értem? po­ lemikus, politizáló, nevetőizmaink mellett próbára teszi szel­ lemünket, személyes és kö­ zösségi toleranciánkat, mely mellesleg nem a legerősebb oldalunk. A produk­ ció néhány poénja a jóízlés határát verdesi ugyan, az előadás azonban él­ ményt adó, felfedezésszámba menő vállalkozás. A színház érzékelhetően megfelelő művész-, humorista-után­ pótlással rendelkezik. Ezek után joggal kérdezhetik: ha két ilyen produkcióval nyitott a salgó­ tarjáni színházi évad, miért a fanyalgás? Igaz is, de ne felejtsük: a kabaré másféle színház. Éppen ezért a kaba­ rét bérleti sorozaton kívül tudjuk el­ képzelni, elfogadni, ráadásként, mint ahogyan az operett- vagy dalesteket. A kabaré még nem vált szerves alko­ tóelemévé színházi évadunknak, nem úgy mint az opera. Az utóbbi több mint egy évtizede természetes ré­ sze a megyeszékhely színházi évadjá­ nak, míg az előbbi - hiszem, hogy 53 �nem tévedek - a (nekünk jóleső) kényszerűség, a Mikroszkóp Színpad átalakításának ajándéka. A debreceni operatársulat Bánk bán előadásával folytatódott a szezon. Több ízben láthattuk már Erkel Fe­ renc operáját a megyei művelődési központban, ez önmagában nem lenne baj. Új generációk, közönségrétegek nőnek fel, új énekesek tolmácsolják a halhatatlan művet. Ahhoz azonban, hogy igazi színházi élménnyé váljon, nagyszerű énekesek kellene;, olyanok, akik nem csak hangban, hanem megje­ lenésben, küllemben, életkorban is il­ lúziót keltően felelnek meg a szerepek­ nek. Kockázatosnak tűnik, hiszen nem élek a közelükben, csupán a salgótar­ jáni vendégszereplések tapasztalataira hagyatkozhatom, mégis kijelentem: a debreceni operatársulat frissítésre és erősítésre szorul. Egy jól sikerült vér­ átömlesztés visszaadhatja a régi, meg­ bízható fényét, hitelét. Aki bérletet váltott - miért bünte­ tik a bérleteseket? - , decemberben a szeptember hónaphoz hasonlóan még mindig nem láthatott az igénye­ ink szerinti színházi előadást. A Nemzeti Színház ugyanis bérle­ ten kívül mutatta be Verebes István Üzenet című egyrészes abszurd komédiáját. A darab, az előadás olyan élményt ígért, amilyent eddig minden sorunkban hiányoltunk. A téma mai, közösségi, politikus, a mon­ danivaló úgyszintén, és Szurdi Miklós rendezése sem szorul erőszakolt dicsé­ retre. Újjongani kéne, nem tudok. Eszembe jut, hogy pár esztendeje a szolnokiak ezzel a darabbal már sze­ repeltek a megyei művelődési köz­ pontban, hogy a színészek - olyan ré­ gen játszhatták utoljára nincsenek tökéletesen, de még félig sem, a szö­ vegtudás birtokában. Holott ez egy komédia, amelyben minden tizedmilliméter pontossággal kiszámított. Ha a partner csak egyetlen pillanatot is ké­ sik a reakcióval, vége, nincs poén, vár­ hatunk a következőre. . . .Miként várunk most a színházi szezon folytatására is. Milyen lesz? Nem tudni. Fohászkodom. Ne higgyék, hogy a színházban csak kikapcsolódni, röhög­ ve (pardon) szórakozni akarok. Nem is biztos, hogy mi, közönség mindnyá­ jan ugyanazon nevetünk. Az „első fél­ idő'' vidámságdömpingje minden való­ színűség szerint egy tévedés következ­ ménye: talán úgy vélik a szervezők, hogy ezzel elébe mennek az igények­ nek, kielégítik a közönség kívánságát. Aligha. Az előadásonkénti nézőszám - bérletes és szólójegyes - bizonyítja ezen elképzelés kétes voltát, mi több, a sikertelenségét. Ez az egyvelegszínház - pontosabb szót nem találok rá - senkinek se jó. A közönség a jelenlétével (távollété­ vel) voksol. A szervezők ugyan mit mondanának, ha a koncepció iránt ér­ deklődnénk? Kabaré, opera, komédia - bérletben és a la carte. Számomra ami eddig történt eléggé szimpla kon­ cepció, szándék bizonyítéka: színház kell? Legyen! Ez a színházeszmény de messze van, nem is a hetvenes évek közepihez, hanem csak a pár évvel ezelőtti­ hez is. A társadalmi, gazdasági válto­ zások - nem törvényszerűen - összekutyulták a műsorrendet, megzavarták a jól funkcionáló értékrendet. Ezt a za­ vart tapasztaljuk az idei salgótarjáni színházi szezonban. Bízván bízva: átmenetileg. SU LYO K LÁSZLÓ 54 �ÚJ UTAKON A Madách Imre irodalmi színpadi napok Az ötlet Balassagyarmaton pat­ Ezután váltakozó sikerrel és vál­ tant ki a fejekből, s azonnal társra takozó színvonalon a bolgár, a cseh­ lelt a megyei illetékeseknél és szak­ szlovákiai, a jugoszláv és a romániai mai támogatásra a Népművelési In­ irodalom találkozója lett a rendez­ tézetben. H em erka G y u la - a Mik­ vény. Újból a kifáradás jelei mutat­ száth Kálmán Művelődési Központ koztak, ami az amatőr színjátszás igazgatója - otthont teremtett a hat­ meghatározó jellegét tekintve nem vanas évek legelején az akkor virág­ meglepő. Az állandó személyi fluk­ ba szökkenő irodalmi színpadi moz­ tuáció, az új meg új törekvések szín­ galomnak. Az elnevezés, a megye re lépése teszi magát a mozgalmat szülöttét tisztelve, Madách Imre iro­ változatossá, s teszi ilyenné - hű dalmi színpadi napok lett. A het­ tükrévé - a balassagyarmati napo­ venes évek elejére - úgy tűnt - a kat is. mozgalom kissé elhanyagolta a ba­ A mozgalom mozgását figyelve tá­ lassagyarmati rendezvényt. „Vigyázó madt az a gondolatunk - és itt is­ szemeit” Kazincbarcikára, az ifj. mét D ebreczeni T ib o ré az úttörők Horváth Istvánról elnevezett feszti­ érdeme - , hogy megérett a helyzet válra vetette. Ekkor jött F á b iá n Z o l­ a monodrámák, önálló estek, kama­ tán és D ebreczen i T ib o r nagyszerű raszínházi, szobaszínházi kezdemé­ közös ötlete: szenteljük az irodalmi nyeknek otthont adni. Jól gondol­ színpadi napokat az európai, baráti tuk, bizonyítja ezt az is, hogy nyolc­ szocialista országok irodalmának. Az vannégy együttes (illetve személy) ne­ első ilyen szellemű rendezvény a vezett be a találkozóra. Ebből a je­ lengyel irodalom jegyében született. lentkezéseket szűrő előválogató (és Nagyon jó ötlet volt, mert ez akkor forgatókönyvet bíráló) bizottság har­ megte­ történt, amikor Lengyelországban do­ minckét produkciót tartott bogott a „világszínház” szíve, s Var­ kintésre érdemesnek. Ezeket a báb­ só - saját szememmel láttam - ön­ színház rendezője (régi amatőr ren­ magát a világ „színházi fővárosá­ dező) L e n g y el P á l vezette előzsüri nak” plakatírozta, s természetesen a tekintette meg, s kívüle - felváltva „valamire való” amatőr a lengyel - E r d ő s István, B allagó K atalin , dr. avantgarde irányához igazodott. E k ­ K ecskem éth y G yu lá n é, s egy-egy kor a Madách Imre irodalmi szín­ földrajzi terület helyi képviselője padi napok - már csak nevében vett részt. Ez a megközelítően egy­ voltak „irodalmi színpadiak” - a tö­ séges szemléletű, és nagyon határo­ rekvések a totális színház felé mu­ zott szempontú bizottság végül is ki­ tattak. A következő évben a Ma­ lenc produkciót hívott meg a kiírás dách Imre nevével fémjelzett ren­ szellemében és hagyományosan - a dezvény kezet fogott az A U R O R A kiírástól eltérő műsorú - kassai Szép elnevezésű szovjet-magyar baráti ren­ Szó ifjúsági színpadot. dezvénnyel. Egy komplex folyamat Nagyszerű élmény volt a két nap - versmondás és vetélkedő - szer­ tíz produkcióját végignézni. A rend­ ves, de önálló arculatát megtartó ré­ kívül jól szervezett, koncentráltan sze lett. pergetett műsorok fennakadás nélkül 55 �követték egymást. A produkciók jó hangulatban, nagy érdeklődés köze­ pette zajlottak, noha nem volt olyan úgynevezett „fesztiválhangulat” , mint a hetvenes évek elején. Ennek elsőd­ leges oka talán az idők változásá­ ban keresendő, másrészt abban, hogy ezúttal egy-egy közösség képvisele­ tében néhány egyén, s nem húsz-har­ mincas létszámú „tömeg” volt jelen. Ezen a tizenhetedik találkozón az is emelte a jó hangulatot, hogy a szakmai színvonal igen magas volt. Még a leggyengébbnek ítélt, vagy gyengén sikerült produkció is igazol­ tan volt jelen. Van kereslet, jó ér­ telmű közönségigény az olyan pro­ dukció iránt is, ami ellen a zsüri (és a közönség egy része is!) jogos kifo­ gásokat támasztott: mint a gödöllői Szép Salamon Sára című produkció, vagy a jobb színvonalú, de a kiírás profiljába nem nagyon illeszkedő pé­ csi M ájus (Szép Ernő). Rendkívüli színészi teljesítményt nyújtott Tóth Zsóka a tatabányaiak K ő hull apadó kútba című monodrá­ májában, és tiszteletre méltó volt a szolnoki Gyuricza Péter törekvése Stefan Zw eig Sakknovellájának meg­ szólaltatásával. A diákszínjátszás új lehetőségeit kutatta és nagyban meg is valósította a kaposvári ipari ta­ nulók K IT -K A T diákszínpada Cse­ hov Leánykérésének sajátos megva­ lósításával. Nagyszerű pillanatokat szerzett a budapesti Szó színház tagja Bezdán József, aki Kornis M ihály A pa győz című monológjának adaptációjával dramaturgiai hiány és tegyük hozzá, a politikai hangvétel hiányának pót­ lására vállalkozott, természetesen a dramaturgiai-rendezői rátalálás (D ebreczeni Tibor munkája) segítségével. M ár egy éve rangja van a mozga­ lomban Sződy Szilárd rendezésének (Szöveg és zene, Samuel Beckettől), mely a KISZ-művészegyüttes szín­ pada tagjainak meggyőző tolmácsolá­ sában itt is bizonyította erejét. 56 Felmerült, hogy azok a városok, amelyekben érdekes és jó színház van, talán az átlagosnál többet ké­ pesek nyújtani az amatőr színházban is. Így például Kaposvár és Szolnok két-két produkcióval képviseltette magát, és a már említetteken kí­ vül a szolnoki A z utolsó tekercs (Beckett) a legteljesebb közönségél­ ményt idézte elő Varga Sándor re­ mekmívű alakítása és László Béla elemző rendezése következtében. K o r­ szerű színházi eszközök egész arze­ nálját vonultatta fel Vértess Elem ér rendezése Kaszás Ferenc színvona­ las színészi megoldásainak segítségé­ vel. Végezetül a két nap méltó koro­ nája volt a két műsoron kívüli pro­ dukció. A kassai Szép Szó színpad hagyományosan jár Balassagyarmat­ ra, és mindig nagyszerű élményt nyújt. Most csak azért léptek fel versenyen kívül, mert tematikájuk (Kalevala 51. ének) és létszámuk nem illett a kiírás feltételei közé. Viszont nemcsak versenyen, hanem valóban műsoron kívül lépett fel a budapesti Katonai József Színház, melynek országos hírű Stílusgyakor­ latok című produkciója valójában stílusiskola volt az amatőr színját­ szók számára. Nagyon szép eredményeket hozott az idei, X V II. Madách Imre irodal­ mi színpadi napok rendezvénysoro­ zata. Bizonyos, hogy két év múlva lesz folytatása, és, méltó folytatása remélhető. De amennyire bízhatunk a jövő években a jó folytatásban, a kifáradásra, csüggedésre, elszürkülésre is fel kell készülnünk. Hiszen az amatőr mozgalom igazán csak ab­ ban mozgalom, hogy mozog. Ú tja változatos, fejlődése ellentmondásos. De létezik! S abban, hogy létezik, Balassagyarmat már tizenhetedszer tett fontosat: életre segített új meg új törekvéseket. Köszönjük minden­ kinek, aki ebben segített! M Á T É L A JO S �Ferency Teréz Minden verseiről Mennyi mendemonda és milyen kevés felkutatott tény jellemzi irodal­ munk múltját (jelenét) ! A jószándékú érdeklődő is háromszor belebotlik emezekbe, míg egyszer amarra rábukkanhatna. Mikor kezdődik valójában a magyar irodalomtudomány? A rendszeres magyar irodalomtörténet? A tu­ dós búvárok mért állnak olyan méltatlan helyen, hogy több mint fél évszázado­ kig is nyugodtan elnélkülözik munkásságukat az utós ok ( 1 . Szinnyei)? Tudom, az irodalom nem üzlet és nem is valamely szolid, egzakt tudomány tárgya. Többnyire kétes hírek és hírnevek, zsíros egzisztenciák csillogó jelene alatt soványkán és alig észrevéve csordogáló búvópatak. Ezért is nehéz útját utólag követni. Amire figyelnek, hányszor bizonyul talminak és érdekességét veszti, amire pedig nem, azt a hétköznapok a szakmához hasonlóan érteden és érdektelen közege temeti maga alá. Hogy lehet ebből a kettős körből kitörni? Talán egy más érdek és érdeklődés bekapcsolásával: az egykori művelő­ dési színhelyeken, életszínhelyeken tevékenykedő utódok tudós munkálkodá­ sa révén. Ha nem mindent egy centrumból közelítve, hanem helyi művelő­ déstörténeti nagyítóüvegelv alá helyezve kutatnánk! Bizonyos, hogy más v a ­ lamit kívülről, s más azon a helyen állva, a helyi történet folyamatosságát ismerve érteni, felmutatni. Mindez a N ógrád megyei Múzeumok Igazgatósága által indított N ógrádi irodalmi ritkaságok első kötetének, Ferenczy Teréz M inden verseinek ol­ vastán jutott újfent eszembe. Újfent, mert egyszer már, pár esztendeje a sza­ bolcsi F olia Rakocziana sorozat, ami Heckenast Gusztáv és néhai Molnár Mátyás szerkesztésében jelent meg Vaján és Nyíregyházán, rádöbbentett arra, hogy mennyivel teljesebb a múltja annak a vidéknek, amelynek jelenét szak­ májukat és szűkebb „provinciájukat” szerető kutatók munkája gazdagítja. A k ­ kor ott Z ay Anna több szempontból is unikumnak számító Herbáriája, Vay Á dám verses önéletírása, K ajali Pál kuruc szenátor, Bercsényi László kuruc kapitány, Lónyay Ferenc főhadbiztos iratai, dokumentumai és más levéltá­ rakból előbúvárlott, a kor egészét is lényegesen színező források váltak hoz­ záférhetővé. Most Salgótarjánban az 1840-50-es évek kiemelkedő, bár azóta is alig ismert, fiatalon öngyilkosságba menekülő szécsényi költőnőjének eddig össze­ gyűjtött harminc-egynéhány versét adták ki ízléses könyvecskében. Fájdalmas és pontosságra törő tanulmányában a szerkesztő, dr. Praznovszky Mihály, igyekszik összegezni mindazt a - valljuk be - nagyon keveset, amit Feren- 57 �czy Teréz alakjának és írásainak megismertetésére az utókor eddig tett. Úgy tűnik, hogy V a jd a Já n o s 1857-es méltatása óta ez az 54 oldalas, 1000 szá­ mozott példányban megjelentetett füzet a legtöbb. Ferenczy Teréz, nemes és nemzetes Ferenczy Sámuel lánya 1823. december 27-én született Rimaszombaton, majd apró gyermekkorában családjával együtt Szécsénybe költözött, ahol haláláig élt. Édesanyja a hagyományok szerint az irodalom iránt fogékony asszony, korán meghalt. A z első könyveket ő adta lánya kezébe, a romantika iránti vonzódását is anyai örökségnek tulajdonít­ ják. Teréz bátyja papnövendék, aki 1848-ban honvédnek áll, majd Csalló­ közben elesik. Édesapja, Ferenczy Istvánnak, a kor nagy szobrászának első unokatestvére. Előbb a Forgách grófok könyvkötője, később szeszfőzdéjük vezetője. Mindkét foglalkozása sorsdöntő motívumokat hoz a család életébe. Teréz érzékeny, korán jelentkező tehetség. 1844-ben, huszonegy éves ko­ rában Esküszegő című novellája megjelenik a Pesti Divatlapban. A népies, palóc dalokkal induló Lisznyay K álm ánn ak hibátlanul petőfis, de sajátos, ügyes fordulattal záruló verset jegyez emlékkönyvébe. (A barátságot, amit ajánlani tud neki, fölébe helyezi a szerelemnek - az elutasítás gavalléros, fi­ nom formája egy fiatal lánytól.) B o ld o g perc című - korainak tartott - verse egy hosszas tekintettől fel­ gyúló szerelem pontos, őszinte rajza. A M essze vagy talán ugyanennek a kapcsolatnak későbbi, fájó visszhangja; ahogy a Ju to k -e eszedbe és a D a lo lj kis m adárka is az elhagyott szerelmes lány fájdalm át fogalmazza meg. Ezek­ ben a versekben is előfordulnak keserű fordulatok, de a kor stílusából, és egészséges, teljes emberi érzelemvilágból fakadnak: a hűtlen szerelmes siratása a tárgyuk. Más természetű A m egölt kígyó és A viseg rá d i hölgy. Mindkét költemény a női kiszolgáltatottság, gyengeség, az alkalmat el nem szalasztó férfi felelőtlenség balladája. A z első lírai és erőteljes indítású, meg­ hitt természeti rajzokat ad : „ E lm e n t a lányka zöld erdő be, / H o l az ég a k ék tóba néz, / S repkényes szirtek ősz fe jé b e / T ö rik m eg a zord é ji vész. / / H o l az ibolya e lvirítvá n / A gyöngyvirág nyom ába kél, / S a hársok tányér lev é lk é it / Pofozgatja a játszi szél.” A z idilli kezdet élettelenebbül megrajzolt melodrámába fordul. A visegrá­ d i hölgy a Zách Klára-témát Arany János-i dikcióval, de végletesen romanti­ kus, engesztelhetetlen színekkel dolgozza fel. A hatalmi erőszak áldozatául esett lány végzete visszavonhatatlan, az érte bosszút álló apa is , , . . Összekoncoltatva / Veszett el hasztalan.. . ” . K ár volna - , mint ahogy Arany János balladái esetében sem tesszük - áttétel nélküli tényeket kutatnunk ezek mögött a versek mögött. Annyi azonban bizonyos belőlük, hogy a kiszolgál­ tatott ember érzelemvilága drámaian támadt föl költőjükben. Milyennek mutatják a korainak ítélt versek Ferenczy Terézt? Mély érzé­ sűnek és sérülékenynek, büszkének és képzelődőnek, feledni és megalkudni nem tudónak. Ahogy maga is írja E m lé k k ö n y v b e című versében: „K o r á n fe ­ 58 �lejt a törpe lélek, / A műveletlen, a hiú és / A kevélyek. / D e akin e vád foltokat nem ejt, / A z a rideg sírig el nem felejt” . D e bármilyen szuggesztívek, részletszépségekkel telik szerelmi versei és a két ismert ballada, mindez még csak „irodalom ” . Elmélyülni, sorssá, végzet­ té, költészetté válni igazán akkor kezdenek írásai, amikor saját élete fölött is tragikus gyorsasággal elborul az ég: hozzátartozói közül a legkedveseb­ beket elveszíti és az eufóriás negyvenes évek pezsgését vad hullámverés, majd bénító, halálos némaság, a bukott forradalom utáni idők váltják föl. Ferenczy Teréz ekkor válik ügyesen, tehetséggel verselgető kislányból iga­ zi, a kor legnagyobbjai között is - rövidke néhány év alatt - fontos jelet író költővé. M aga így fogalmazza meg helyzetét: „ E g y szörnyű éjszakának, / S az elborult pusztának / - Már amilyen, olyan, / M égis fénye vagyok.” (N em vagyok én nap) Tudatos felismerés és szerepvállalás süt ki ezekből a sorokból, egy ke­ mény intellektus szembenézése helyzetével. Mert a tragédia maga a nagy lelkekben még nem okoz föltétien összeom­ lást: „Lassan gyilkolva ölnek a napok / de meg nem halhatok” írja a T él kezdetén-ben. A z igazi meghasonlás akkor következik be lelkében, amikor a környezet, az életbenmaradottak törpeségét kénytelen látni és napról napra megszenvedni. Mikor megérti, hogy a mártírok, a vértanúk sírjai fölött mi­ lyen szenvtelenül és lealacsonyodottan, milyen kajánul és közönyösen fut tovább az élet, cinkosává szegődve a hatalomnak. K ét verse is szól a rész­ vétlenségükben más fájdalm át sem értőknek. „H isz mindnyájunknak tépett fürtjeinkkel / Jajgatva kéne porba fetren­ geni! / D e vigadjatok! - van itt egy kebel / A m ely kíván és el tud vérze­ ni. / / K ín itt a léget szívni - s a tavasznak / piros rózsáin vérszag terje­ dez, / Az erény sírján fúriák virrasztnak, / S minden szent hitet koporsó fe­ dez.” (Kassandra) Ezeket a sorokat olvasva értjük meg, mennyire nem véletlenek V ajda J á ­ nos méltató szavai: ez a hang az ő líráján át egész A dyig sugárzik. A Test­ véri emlék, az Apám , az Ó, ne kérdjétek esendőbb, mert még hevesebb, kíérleletlenebb strófái után megindul az a sorozat, amelyet talán már ma is, bizonnyal hiányos ismereteink fényében, a költőnő tehetsége betetőzésének tarthatunk. A Fájdalm ak tengerén, a Bolygó tüzek, A z alvó Krisztus, az Életunt, a Példakép, a Szécsény, 1852. okt. 2 1. mind a legnagyobbak közt is méltán helytálló, gondolati mélységükben arisztokratikusan, önkínzóan magas erköl­ csi igényességükben, formai hibátlanságukban messzire előremutató költemé­ nyek. A Szent Kútnál pedig még a kor beivódott, jellegzetes stílusjegyeiből is kitörő realizmusával, fájdalmas és végleges tisztánlátásával humanista, egyszersmind kiábrándult, modern költőre vall. 59 �„Istenbe vigadni / M ennek a szegények - / Leng a szent lobogó IS közö­ sen zokogó / Hangon kél az ének. / / B ő az aratás szüret / Am it ők kívánnak S mit kérnek meghitten / M egadja az Isten / A szent karavánnak. / / É n ma­ gam közöttük / Hit- és reménytelen; / A szent forrás habja / Képem viszszaadja - / S az olyan élettelen. / / A közelgő halál / Arcomon írva van - / Te hozzád Istenem! / Nincs miért esdenem. . . / M inden haszontalan." K i mondaná meg, hogy ezt a verset 1851-ben írta egy alig 28 Kíméletlen szembenézés és istentagadó szkepszis, megbocsátó kevéssel is beérők iránt és az engesztelődni nem tudó fájdalom önmagában. Száz év múlva már mindez milyen természetes is gyar költészetben! éves, leány? megértés a felismerése lesz a ma­ É s ez a pillanat, amikor az embernek szorongató párhuzamként eszébe jut az amerikaiak manapság igazán felfedezett és megbecsült költője - Em ily Dickinson. Ferenczy Teréznél hét évvel később született és harminchárom esztendővel tovább élt. D e hasonlóan vidéki magányban, csalódottságban, el­ szigeteltségben, csak egy felvirágzó társadalomban, a győztes polgárháborút követő évtizedekben. É s aki ezernél több verset hagyott az utókorra. Meny­ nyi a hasonlóság a két múlt századi költőnő életében és alkatában! É s meny­ nyi a különbség a sorsukban! Ránk maradt teljesítményük jelentőségében! Nem a tehetség minősége, de lehetősége volt más - és ez, úgy tűnik, meghatáro­ zó. (Ne keresgéljük a fájdalmas összehasonlítás pontjait, bőségesen akadnak: még témákban, feldolgozásmódban is nem egy rokon verset találhatunk a két életműben.) Kövessük tovább Ferenczy Teréz életútját. A Bolygó tüzek számozott darabjai mintha egy filozófiai összefoglalás tételei lennének. Sorra veszik a költőnőt foglalkoztató legfőbb gondolatköröket. Kiábrándult, józan kép tárul elénk, ha ezek között a versek között tallózunk. A V I. darab például a föl­ det nagy bomló tetemnek láttatja, melynek férge az emberiség, míg a IV . vers mintegy életmentségként fogalmazza meg a madáchival rokon konklúzi­ ót: „É ljen hát - ki küzdelem közt, / Tűrve tud rem élni!!” A z V . strófában a költészetet és zenét jelöli meg, mint megtartó erőket önmaga számára. A V III. versszak viszont történetfilozófiai pesszimizmusával tűnik ki: „H a fe l­ kelnének mindazon nagyok / A kiktől a történettan ra g yo g !.. . / Ugy-e jó em­ berek / Rájuk rohannátok / G yilkotokkal készen / S vér folyván a kézen / Ezt kiabálnátok / Nincs szükség reáto k ? !” Utolsó, X III. verse viszont a megalkudni nem tudó, büszke ember arcát rajzolja elénk, sejtetve a többször felrémlő halálszándék komolyságát: „ Úgy kértem az imádott életet: / H a vágyaimnak nem tesz eleget, / N e alkudjék, mondjon le rólam! / D e az élet - e vén kereskedő / Csalt, bolondítolt - így múlt az idő. . . / Most szívem, lelkem kipusztítva v a n !" 60 �A vers megoldása: a halál keblén „feltalálom mennyemet” - Az egyre dübörgőbb végzet elől azonban még menekülni próbál, még nem eldöntött e harc kimenetele, úgy tűnik életért vitázó verseiből. „Ó h , az én életem / Őrjöngő vad álom / Legyőzni a halált / Lassacskán próbálom. / / F ú j a szél - fúj a szél / A z ősz fagyos szele; / Lelkem röpül, miként / Fa száraz levele.” Támaszt nem talált ebben a küzdelemben. Hiába járja édesanyja sírját, hiába gyűjtögeti forintjait bátyja méltó síremlékére. Nincs aki ebben a szo­ morú, vívódó helyzetben mellé álljon, erőt adjon, akivel társulva elviselhe­ tővé válnának a lezúdult csapások. „Szólok jó apámhoz, / A k i bor mellett ül / A kancsója soha sincs tele. / Vigasztaló szava fáj végbetetlenül. / Ó, bár inni tudnék v e le !” Nem tudjuk, külső események-e vagy belső tényezők gyorsították-e föl 1852 szilveszterétől a Ferenczy Terézben lezajló végzetes folyamatot: egy­ re kisebb és kisebb sugarú kört ír a halál gondolata fölött. 1853. május 3-án 19 nappal halála előtt bátyjához, a híres szobrászhoz ír hibátlan, szép epistólát. Búcsúzik tőle, biztatja, hogy bár életükben sosem találkoztak, halála után hamarosan meglátogatja. A nagy szobrász összeomlásában mintha a maga összeomlását rajzolná meg: „ A nemzet egyetlen szobrásza ott hever / A kis kunyhó körül, / Hol gyermekkorában kihajtott a szeder / A zöld sövénytő­ rül. / . . . Kinek vándorbotja a dús Itália / Babérhajtása volt, / Most mint koldusbotra, népének hű fia, / Görnyedten meghajolt. . . ” (Szobrász bá­ tyámhoz) Bizonyosságként, de iszonyattal ír ebben a versében is saját közeli halá­ láról, és megjósolja bátyja hamaros pusztulását is (amiben szintén tragiku­ san igaza lett, alig három évvel élte túl őt a művész). Mondom, nem tudjuk, hogy a felgyorsuló baj miért pont 1853. május 22én tetőzött, miért épp ekkor ért el a cselekvés fordulópontjához? Tény, hogy a még alig harmincéves költőnő szíven lőtte magát. A már csak a halál be­ következtét megállapítani tudó szécsényi körorvos ad róla végső, pontos le­ írást: „ . . .sápadt, inkább sovány test alkatású, mint egy 22 éves v a l a . . . A szívburok, úgy maga a szív is sértetlen maradt” . Mégis meghalt. Talán már a pisztoly elsütésének pillanatában. „ . . .A berohanó családtagok íróasztalán Czakó Zsigmond arcképét találják. Azét a Czakóét, aki a 40-es években vadromantikus drámákkal tört be a magyar színpadokra. . . 1847-ben pisztolylö­ véssel végzett magával. . . ” - írja bevezetőjében Praznovszky Mihály. A halál módjára tehát tőle vett mintát Ferenczy Teréz. Verseiben is mély nyomot ha­ gyott a kor romantikája, költészetének azonban sajátos ízt és előremutató je­ lentőséget éppen pontos megfigyelőkészsége, gondolati, erkölcsi ítélőképessé­ ge és igényessége adott. A sorssal megalkudni nem tudó, környezete, hazája sötét jelenéből a maga számára kiutat nem találó, a feledésbe, vegetatív lé­ 61 �tezésbe menekülő világ lealacsonyodottságát elviselni nem képes szelleme, zaklatott, gyenge idegrendszere a pusztulást érezte egyedül sorsszerűnek. Köszönet érte, hogy kései irodalmi örökösei ezt a végzetet megváltoztat­ ni törekedve legalább szellemi hagyatékát a megmaradás fényébe emelték. Bízom benne, hogy irodalomtörténetírásunk észreveszi, hogy szükség van Ferenczy Teréz M inden verseire, szükség van az alakja, élete körül mint irodalmunk annyi más jeles tehetségének alakja és munkássága körül - ter­ jengő homály, tisztázatlanság eloszlatására. Szükség van költészete legszebb darabjainak felfedezésére, a magyar líra folyamatosságában az őket megil­ lető hely biztosítására. Ehhez az első, jelentős lépést a Nógrádi irodalmi ritkaságok szerkesztői megtették. Kívánjuk mindannyiunknak, hogy dicsére­ tes buzgalmukból még sok hasonló érték kerüljön napvilágra, az olvasó- és írótársadalom kezébe. M E Z E Y K A T A L IN 62 �Híreink November 26-án Gerelyes Endre (1935-1975) emlékest volt az óbudai Zichy-kastélyban. A Gerelyes Endre halálának tizedik évfordulója alkalmából tartott megemlékezés (az író alakját a pályatárs, Baranyi Ferenc költő idézte fel) egyben a Nógrád megyéből a fővárosba elszármazottak baráti körének ala­ kuló rendezvénye is volt. Nógrád megye baráti köre intéző bizottságának el­ nöki tisztére dr. Jakab Sándort választották. A kör minden tagjának ezúton kí­ vánunk eredményes munkát, színvonalas programokat és eleven kapcsolatokat - mindnyájunk javára - útra bocsátó pátriájukkal. Lezárult a Madách Imre-emlékév. 1984. január 20-án - miként az év min­ den jelentős rendezvényére - a közönség nagy érdeklődésétől kísérve, egész napos megemlékezésre került sor. Délelőtt megtartotta záróülését a Madách-emlékbizottság. Berki Mihály, a megyei tanács elnökhelyettese, az emlékbizottság titkára összegezte a kettős év­ forduló eseményeit. A minden részletre kiterjedő jelentés után Devcsics Miklós, a megyei tanács és az emlékbizottság elnöke joggal állapíthatta meg, hogy drá­ maköltőnk géniuszához méltó évet zárunk. Ezt az értékelést megerősítette dr. Köpeczi Béla művelődési miniszter meleg hangú, gratuláló levele, amely­ ben külön is kiemelte Nógrád megye dicséretes kezdeményezéseit. Sorait Rátki András, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetője olvasta fel. Délután Színház a X IV . századi magyar képzőművészetben címmel kiál­ lítás nyílt a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban, a Magyar Színházi Inté­ zet anyagából. Megnyitót mondott dr. Kerényi Ferenc, az intézet igazgatója. Valódi csemege volt a Pénzügyi és Számviteli Főiskola salgótarjáni intézete Aula színpadának Komédiajáték című előadása, amely a megnyitó közönségé­ nek a vándorszínészet korát idézte fel. Ugyancsak délután tartották a Madách-emlékünnepséget a salgótarjáni Jó ­ zsef Attila városi-megyei Művelődési Központban. A Nemzeti Színház felépí­ tésének javára kibocsátott emelt árú, sorszámozott, díszes belépőjegyek az utol­ só szálig elfogytak. Ünnepi beszédet mondott Hubay Miklós író, a Magyar Írók Szövetségének elnöke. Ezt követően az idei Madách-díjakat Devcsics Miklós nyújtotta át. A dí­ jazottak: Anton Podolec, a közép-szlovákiai pártbizottság titkára, barátságunk, kulturális kapcsolataink erősítéséért, Ernest Caban, a Közép-szlovákiai Nemzeti Bizottság alelnöke, a Madách-évforduló rendezvényeinek színvonalas megszer­ vezéséért, Lengyel György érdemes művész, a Madách Színház rendezője, a Tragédia nagy sikerű színre viteléért, a mai magyar dráma ügyének szolgála­ táért, a Madách-emlékév rendezvényeinek segítő támogatásáért, valamint a Nóg­ rádi Sándor Múzeum alkotó közössége (dr. Praznovszky Mihály, Horváthné Szabó Ágnes, Presics Antal, Kollár Sándor, Buda László) a Madách-hagyományok megőrzésében, népszerűsítésében kifejtett kimagasló tudományos és közművelődési tevékenységükért. 63 �Majd az 1983. évi jeligés M A D Á C H -P Á LY Á Z A T került sor. eredményhirdetésére Esszé, tanulmány, irodalmi szociográfia kategóriában: I. Laczkó Pál (Salgótarján) II. Tarján Tamás (Budapest) A harmadik díjat nem osztották ki. A szépirodalmi kategóriában: I. Csanády János (Budapest) II. T. Pataki László, Laczkó Pál (Salgótarján) III. Ardamica Ferenc (Losonc, Csehszlovákia), Hajdú Gábor (Miskolc). A zsüri tagjai voltak: Baranyi Ferenc költő; Serfőző Simon költő; dr. Kerényi Ferenc irodalomtörténész; Kojnok Nándor, a Palócföld rovatvezetője; dr. Praznovszky Mihály, a Nógrádi Sándor Múzeum igazgatója; Kassai-Végh Miklós, a Palócföld volt főszerkesztője. Ezúton köszönjük minden pályázónak a részvételt és gratulálunk a díjazot­ taknak. A nyertes műveken kívül a zsüri javaslata és a szerkesztőség döntése alapján további írások közlését is tervezzük. Erről az érintetteket időben ér­ tesítjük. Örömmel tájékoztatjuk kedves olvasóinkat, hogy megjelent a Palócföldkönyvek ötödik és hatodik kötete. Bódi Tóth Elemér A mesék kapujában, Szepesi József Elszórtan, mint a gyom címmel gyűjtötte össze verseit. A SZ E R K E S Z T Ő BIZO TTSÁ G ELN Ö KE: Dr. Horváth István A SZ E R K E S Z T Ő SÉ G T AGJ AI : Dr. Bacskó Piroska (cikk, tanulmány) Kelemen Gábor (riport, szociográfia) Kojnok Nándor (szépirodalom) Dr. Praznovszky Mihály (hagyomány) Czinke Ferenc (művészet) Pál József szerkesztő (körkép) Főszerkesztő: B A R A N Y I F E R E N C A S Z E R K E S Z T Ő BIZO TTSÁG T A G JAI: Dr. Csik Pál Radácsi László Dr. Fancsik János Dr. Szabó Károly Dr. Molnár Pál Dr. Tamáskovics Nándor Németh János Tóth Elemér A N ó g r á d m e g y e i T a n á c s V B m ű v e lő d é s ü g y i o s z tá ly á n a k la p ja . F ő s z e r k e s z t ő : Baranyi Ferenc. S z e r k e s z t ő s é g : 3 1 0 0 S a l g ó t a r j á n , A r a n y a N ó g rá d m egyei L a p k ia d ó V á lla la t . F e le lő s k ia d ó : Bálint Tamás Já n o s út ig a z g a t ó . 2 1. T e le fo n : T e r je s z t i: a 14 -3 8 6 . K ia d ja : M agyar P o sta . E lő f iz e t h e t ő b á r m e ly p o s t a h iv a t a ln á l, a k é z b e s ítő k n é l, a p o sta h ír la p ü z le t e ib e n é s a K ö z p o n ti H ír la p I r o ­ dán ál (K H I, B u d ap est V ., Jó z s e f n á d o r té r I. sz. P o s t a c ím : 19 0 0 B u d a p e st). K ö z v e tle n ü l v a g y p o s­ ta u t a lv á n y o n , v a la m in t á tu t a lá s s a l a K H I 2 15 -9 6 1 62 p é n z fo r g a lm i je lz ő s z á m r a . E g y e s szám á ra 12 F t , e lő fiz e t é s i d íj fé l évre 36, egy évre 72 F t. M e g je le n ik k é th a v o n ta . Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. IS S N 0555-8867 In d ex : 25-925 K é s z ü lt a N ó g rád t e r je d e le m b e n . F . v . : 64 m egyei N y o m d a ip a ri V á lla la t s a lg ó ta rjá n i i g a z g a t ó . 8 4 .3 3 6 8 3 N . S . K elem en G ábor te le p é n , 10 0 0 p é ld á n y b a n 5 ,6 ( A / 5) ív �Tartalom X V III. É V F O L Y A M 1 . SZÁM . 1 . Kiss Dénes: A pillanat átélése, Falfirka, Mielőtt ránk csukódna (vers) 3. Domokos József: A kakas (elbeszélés) 10. Fodor Ákos: Blow up, Egy hálaadás, Most már, Axióma, Műhely-haiku, Szeretők, Szinopszis, Az emberi állapotról (vers) 12. Sarusi Mihály: Gyerünk a Bahama-szigetekre (novella) 15. Romhányi Gyula: L . M. reprodukció, É va halála (vers) 16. Onagy Zoltán: Lázár, mint kondominium (elbeszélés) 22. Cseh Károly: Gyönyörű merénylet, Lebegés (vers) 23. Serfőző Simon: Amíg beáll a halál (irodalmi riport) 29. Laczkó Pál: Kalandozások és göröngyök (III.) K R Ó N IK A 33. Radó György: A Tragédia svájci színpadokon KÖ RKÉP 37. A művészeti pártosságról (Csongrády Béla) 41. Vélemények, viták - vagy az elmaradt szintézis kísérlete (Törőcsik Miklós) 45. Láncz Sándor: Feledy Gyula (Dobrik István) 47. Metahaiku, Fodor Ákos: Hasadó anyag (Kardos András) 50. Tiszta szívvel, Három szabolcsi költő versei (Kiss Gyula) 53. Elveszett félidő, Dohogások a színházi évad derekán (Sulyok László) 55. Új utakon, A Madách Imre irodalmi színpadi napok (Máté Lajos) 57. Mezey Katalin: Ferenczy Teréz minden verseiről A címoldalon Czinke Ferenc rajza. A 23. oldalon Muzsnay Ákos, a 40. oldalon Jozef Hascsák (Csehszlovákia), a 44. és 46. oldalon Szentgyörgyi József munkái láthatók. (Válogatás a salgótarjáni nemzetközi képzőművé­ szeti szimpozion anyagából.) Fotó: Buda László. �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Original Format The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data Papír Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - 1984/1. szám Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Baranyi Ferenc Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1984 Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye 1984 Palócföld https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/97c0d31c23f417408ce1d8f77c443749.pdf 506f0974b5c17377e0f5c0cdc8faf505 PDF Text Text MŰVELŐDÉSPOLITIKAI, IRODALMI, MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT 31. KRISTÓ G Y U L A ____________________________________ ,,A Nógrád megye kialakulásáról formált és itt most kommentárok nélkül közreadott, egymással olykor el­ lentétes, nemritkán önmaguknak ellentmondó elképzelé­ sek is jelzik: sem Nógrád megye kialakulásának, sem általában a magyarországi vármegyerendszer létrejötté­ nek kérdése nincs megoldva. A megoldás útját egyen­ getheti az alábbi néhány szempont mérlegelése.” 63. TÓTH ELEMÉR___________________ ____________ __ „A képzőművészeti élet decentralizációja jelentős vi­ déki centrumok létrehozásával és erősítésével is szol­ gálni kívánja a művészetirányítás és a mecenatúra fo­ lyamatos megteremtését és kibontakoztatását. Amikor az 1970-es évek elején e gondolat jegyében megtörtén­ tek az első lépések, Salgótarjánban született meg az a koncepció, hogy a jövőben — szoros összefüggésben a tárgyi és személyi feltételekkel — a Nógrád megyei mú­ zeumi szervezet legyen hivatott az egyedi rajz gyűjté­ sére, országos gyűjtőkörrel.” �Tartalom 1. Tóth Károly: Prófécia túlról 3. Agócs Sándor: Nagyapám, Csernók Imre, Nézem a Holdat 4. Fecske Csaba: Kép, Cella 5. Id. Szabó István 80. éves 6. Takács József: Májzsugor 10. Karácsondi Imre: Nyomot hagyni 12. Tanka László: Mi vagyunk a debilisek? 17. Brunda Gusztáv: Hagyományőrzés és átörökítés 22. Laczkó Pál: Kalandozások és göröngyök (II.) 24. Kerényi Ferenc: A Komjáthy kör 25. Csikász István: Rembrandt-ballada 26. Radnai Ketykó István: Sólyomröptű lányok 27. Lázár László: „...egy ország vérben áll...” 29. Ádám Tamás: Nyár, Tél 30. Zonda Tamás: Várakozás, Hirtelen ősz ez is K R Ó N IK A 31. Kristó Gyula: Nógrád megye kialakulásának kérdéséhez 38. Kosján László: A parasztnemesség KÖRKÉP 45. Vers/z/iók (Bezzeg János) 48. Világvesztés?! (Endrődi Szabó Ernő, Veress Miklós és Nagy Gáspár kötetéről) 52. „Csak itt és így tudunk élni” (Törőcsik Miklós Grendel Lajos három könyvéről) 55. Megértés és megélés (Kardos András Balassa Péter könyvéről) 59. Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939-1944. (Romsics Ignác) 61. M. Szabó Gyula: Bordásfalak (Horpácsi Sándor) 63. Tízéves a salgótarjáni nemzetközi művésztelep (Tóth Elemér) E számunkban id. Szabó István munkái és műtermének belső részei látha­ tók. A 5. oldalon a művész fényképe. Fotó: Buda László. �PETŐ TÓTH K Á R O L Y Prófécia túlról (Nagy László emlékének) Sajdul a seb és jajdul a szó gyönyörű gyásszal gyónom gyötrelmeimet a tudat habosra hajszolt szárnyas lovai még zihálnak gyomrukban még pókhálóremegés fészkel fogukon forrásfakasztó szomjúság peng és iszonyú késeivel már a tüdőt szabdalja Megtérek ím hát hars harmatos füvek klorofil kirakatához s nem kell üveget bezúznom csillaghókás fejjel ha vágyaim természetes színüket mutatják s nem manipulálják reklámreglamák mert itt nem nőnek tilalomfaligetek nem harsognak mindent-lehet-vidámparkok és nem kattognak gombnyomásautomaták tündérmosolyú tavak tükrére hajolok vízzel iszom felhőt napot és csillagot De a kétségemet nem adom szabadjegy az ég és föld közötti liftezéshez Bűneim ím bételtek egyszerre választottam hitet és hitetlenséget és mindörökre hiszek bennetek mert hitetlen vagyok nem hiszek bennetek mert hívő vagyok de ne feledjétek szememben a ti szemetek is benne ragyog Ez az élet kegyetlen csak azért mert egyetlen ha volna több is belőle hogyan jutnánk előbbre A M IN D EN SÉG M U N KÁLJO N M IN D E N K IBE N HOGY M IN D E N K I M U K Á LK O D H A SSÉK A M IN D E N SÉG EN Még az ujjlenyomatomat sem hagyom rátok hogyan azonosítotok engem önmagammal „versben bújdosó haramiát” miféle billogbandérium tüzesül ellenem I �homlokom holdját halovánnyá halottasítani hogy éj fürdető fényem rámsütött bélyegetek betűit izzítsa melyet milliók leikébe akartok égetni De vigyázzatok mennykőharagom ég velőtöket is pöndör pernyévé aszalja és aszályom olyan Szaharát szül néktek hogy szemetek nedve is hozzám szivárog és én felhőként föliszom s harmadnapra nyakatokba zuhintom hogy tengerjáróitok is belerokkannak mire megjárják az én nagy óceánomat s „hozzá légoszlopot fúvok a zavaros időbe” dőre dimenzióitokat halomra döntögetni és megnyitom alattatok az anyaföld méhét hogy halálba öleljen s nem éltető só gyanánt vajúdjon Karthágó-pusztaságot Nem a szavaimhoz dörgölőző macskahízelgést hajszolom nekem immár hajszálam se görbülhet de néktek még a gerincetek is és nem a térgörbület az oka ha tartásotok a ferde tornyot formázza Ő rizzétek ó a pártában hagyott gyermek-Krisztusokat ne házasítsák a halállal magukat A „kerub-Kondorral” parolázok görbe törpe hiteket meggyalázok de tiszta tenyérből megitatok növényt embert és állatot Ritmusomat ott zengetem asszonyaitok hajának elektromos vibrálásaiban és a férfi falloszok égnek meredő legősibb ütemek utáni vágyakozásaiban de tudom nevetésem tengermély árkokat vető tektonikáiban vér villog véren a halál öröklétre-fent késein Ezüst glóriám a Napra akasztom leszállok a poklok poklára is értetek szívdobbanásra az élet örök áramát fakasztom ne görbítsétek hamis imára térdetek büszkén meneteljünk a megsemmisülésbe tudván „ jelett hagyni” e földön a legdicsőbb érdem Nemcsak húzódoznak tőlem hátba is támadnak a hamisok de hozzám húzódnak a hóvirág-hitű igazak s arcom barázdáiból betűzik emberi és isteni sorsukat 2 �AG Ó C S S Á N D O R Nagyapám, Csernók Imre félárbocra kellene ma zászló, beállt a télidő: harang szól, hosszúakat sírva, a testben már nincs annyi erő csillag hullt le Jankovác mellett: nagyapám, s az ország nagyapja Európát járták a két háború alatt, de tengert nem láttak soha ami megmaradt, kevés a sorhoz, mint nagyanyám száján a mea culpa, Magyarország! vesznek katonáid, és belehűlnek a múltba kabátját hordom, szorítja testem, nyomába lépve kell tüzesednem! s arcomat védeni a lázban, a ködben. . . - ruháiba már belenőttem Nézem a Holdat nézem a Holdat és a csillagot, mint aki megismeri magát, nyitott ablaknál születtem: fázom egy életen át méregből is mézet szívtam, s csak így lehettek tagjaim nagyok, ígért szavamat visszavonom, ha már hitegetésből vagyok egy elértett szóért fejemet vennék s lenne, aki testem szanaszét hordja! — de ne legyen fölöttem úr, és én ne legyek szolga 3 �FECSKE CSABA KÉP Középen állok én, a két szülő között, kapocsként fogva egybe - mit is? - a képet, szét ne esne az, mi itt még csak éppen készülő félben: krizantém-kert, már őszülő, s az érzelgős fényképész kedve szerint tán, kissé elmerengve mi hárman, és az - elkapott idő, a pillanat, mely mint a lepke, gombostűhegyre szúrva, már örök pózba dermedt, a por belepte Mögöttem mint a macska sündörög megfoghatatlan, szürke árnyam, s ami a legszebb: nincs szakállam CELLA Hűséged kolostorában írom a verset, emlékek dohszagú kódexeit; az idő homályos folyosóján visszhangzik a szerelem cipőkopogása míg el nem nyeli egy cella vasfogú csöndje, s azontúl már csak az évek rései közé szorult ábránd halk nyöszörgését hallani, s ahogy súlyos suhogással szemhéjad árkádjaira telepszik a hó. 4 �ID. SZABÓ ISTVÁN 80 ÉVES Ritkán köszöntünk fiatalosabb szellemű 80 éves alkotót, mint id. Szabó István. Vele kapcsolatban a közhely igazságtartalma nehezen megfellebbezhető: töretlen alkotókedve, életenergiája csodálkozásra készteti látogatóit. Ő stehetségnek mon­ danánk, ha a harmincas években - amikor pályája valójában indul - ehhez a ki(ejezéshez nem tapadt volna annyi művészeten kívüli megkérdőjelezhető moz­ zanat. Kétségtelen azonban, hogy ő is abból a tovább lefojthatatlan forrásból buggyant a felszínre, amely a népi írókat, az első parasztfestőket adta a ma­ gyar kultúrának. A z elzárt medvesaljai kis településről, a különös hangzású Ceredről indulva vált a nógrádi népélet hiteles művészi megfogalmazójává. 1934es első kiállítása óta van jelen a magyar képzőművészeti életben. Úgy tartja magáról, annyi fába nem öntött lelket egyetlen szobrász sem, mint ő. A nem­ zetközi hírnév útján 1939-ben indult el, amikor is a New York-i világkiállí­ táson mutatták be műveit. Azóta számos ország számos kiállítóhelyén szerepelt. Munkásságát a legmagasabb helyi és országos kitüntetésekkel ismerték el. A Kossuth-díj után 80. születésnapján a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét kapta meg, amelyhez ezúton is gratulálunk. Itt az ideje, hogy kiterjedt közönsége albumok és egész munkásságát bemutató tudományos igényű pályaképek révén is még behatóbban megismerje. Születésnapján a tehetségébe a hűséget és szolgálatot is beépítő elkötelezett művészt köszöntjük. Olvasóink nevében is fogadja szívből jövő jókívánságainkat. A P A LÓ CFÖ LD SZERKESZTŐ SÉG E 5 �TA K Á C S JÓZSEF MÁJZSUGOR Még akkor elkerült Pestre azokban a keserves időkben, a legelején. Az egyik este a nagyon szegényes vacsoránál - épp krumpliganca volt - azt mondja az apja: - Fiam, te vagy hármatok közül a legnagyobb, nincs pénz, nincs kenyér, menned kell munkára. Hiába, én nem mehetek. Mindenki ránézett, ő bólintott, tudomásul vette. Még vacsora után és másnap összeszedegette a holmiját, az anyja készített valami kis elemózsiát, hátizsákot csinált, erős pántokat kötözött rá, bepakolt, s vasárnap este már ő is ment a többivel, a meglehetősen felduzzadt csapattal az állomásra. Minden további nélkül felvették, kellett akkor a segédmunkás mindenütt. Nagy, ormótlan épületben kapott szállást - nem akart elszakadni a cimboráktól nem messze a munkahelytől. Mit számít az, csak fedél legyen a feje felett. Úgyis ideiglenes az egész, megy ő haza, ha teheti. Bizony az első hetekben, hónapokban nagyon nehéz volt, hiába voltak ott a cimborák. Valósággal szenvedett, mivel sehogysem találta fel magát, de egy szóval sem panaszkodott volna senkinek. A lig várta már a péntek estéket, mikor végre otthon lehet, leülhet a szokott helyére az asztal mellé, vagy vé­ gigsétálhat a sokszor legucsmolt kis, görbe utcájukon. Szinte észrevétlenül min­ den más lett a szemében, amire eddig oda sem figyelt, most hirtelen jelen­ tőséget kapott, megnőtt, megszépült. Az esővert deszkakapu csakúgy, mint a ház előtti, megrokkant eperfa, az utcájukban meghúzódó majdnem egyforma házak, a kerítésekben őrt álló orgonabokrok, minden. Ö röm volt rajtuk végig­ nézni. Még a keskeny járda is kényelmesebb, lábhoz simulóbb volt, mint az ot­ tani akármilyen széles és praktikus, amelyiken reggel, este végig kell mennie. Valósággal boldog volt, mikor benyitott a kapun, s megláthatta az ámbitus melletti kiskertet, gyorsan körbeszaladta az udvart, benézett az istállóba, a nagykertbe, mindenhová, hogy lássa, mi változott egy hét óta. Csak aztán ment be üdvözölni az itthonvalókat. Akár nyár volt, vagy tél, lökte le a husoló ru­ háját, magára kapkodta az ócskát, amiben itthon dolgozott, s már csinálta is, amit kellett, ami elé került, mintha csak az előbb hagyta volna abba. Hogy­ ne biztatta volna az apja, mikor egy-egy cigarettaszünetre megálltak: - Ne félj fiam, nem maradsz ott, csak egyszer egyenesbe jöjjünk. Fiatal volt, tele munkakedvvel, hogyne csinált volna mindent örömmel. Szinte égett keze alatt a munka. Néha az apja alig tudta követni vagy utolérni. De bizony csaknem jöttek ők egyenesbe, mert ha egyszer-másszor úgy is érezték, mindig közbejött valami, s gyorsan szétfoszlatta az illúziókat. Pedig néhány évre rá, hogy elkerült, meg is nősült, de mégsem ragadt meg otthon. Ha nem úgy jött ki a lépés, mit csináljon? Éppenséggel, ha nagyon akarja, maradhat, belép a tsz-be, vagy keres valami más helyet, épp akadt volna; a gépállomásra is hívták, noha elég gyatra munkára, dehát - ha már egyszer elment - ilyenre nem pályázott. Valamire mégis nézze magát. A z igazság az, 6 �a felesége sem húzta vissza, sőt néha ilyeneket mondogatott: - Minek ma­ radnál itthon, hogy húszforintos munkaegységért dolgozz? Legalább pénzt ho­ zol, ezek meg várhatnak rá az osztozkodásig. Bizony az otthonragadás így mindinkább kitolódott. Aztán - mit tagadja - egy idő után már nem is akart véglegesen haza­ menni, hiába tataroztatta a házat - az apja a két testvére beleegyezésével neki ígérte - , kerítést csináltatott, mikor a pénz már jobban eresztett. Ám ar­ ra mégsem mert vállalkozni, hogy valahol Pest környékén telket vegyen, s lassan házat építgessen rá, mivel az erszény csak így bírta volna. Maradt tehát a munkába járás, a vonatozás, a munkásszálláson való egyhangú élet, a he­ tenkénti, néha kéthetenkénti hazalátogatás, noha egyre inkább ez bujkált, ez formálódott benne: elég volt, jövőre ő ezt már nem csinálja. Ám olyan meg­ oldást, ami neki is, meg a családnak is jó lett volna, egyelőre nem talált. Ma­ radt tehát minden a régiben. A reménykedései viszont egyre jobban koptak, száradtak. S ő - mi tagadás - ennek arányában egyre kényelmetlenebbnek, néha már-már elviselhetetlennek érezte ezt az egész vigasztalan helyzetet. A legjobban az aggasztotta, ugyan egyszer vége lesz-e ennek az egésznek? Vagy ő már örökké a sivár munkásszállás meg a vonatfülke rabja lesz? Hogyne mosolyodott el - , ha élete három állomása közül valamelyiken felfordul. Ak­ kor biztos, hogy vége lesz. Mit mondjon, míg fiatal volt, mindent kibírt, elviselt. Ha azt mondták neki, így csinálja - akármilyen szamárság volt is - , úgy csinálta, nem morgott, nem tett megjegyzést semmire, mert nagyon hamar megtanulta, az ilyesminek nagy ára van: ő húzza a rövidebbet. Legjobb hát, ha hallgat, csinálja a dolgát, szorgoskodik, nehogy még jobban keresztülnézzenek rajta ezek a szakmájukra olyan büszke szakik meg művezetők. Így is, ha valami baj volt, csak ők, a hasonszőrűek szorultak. Őket le lehetett tolni, káromkodni rájuk: - Azt az ér­ teden parasztistenit az eszednek! Még ennyit se tudsz? Honnan szalajtottak téged ? Mikor mi volt a baj, mikor hogy tódították. Hogy merte volna hát valaki is kinyitni a száját! Igaz, később, mikor el-elhagyogatták a rosszul fizető üzemeket, gyárakat, némileg megváltozott a hangnem, még kedveskedni is tudtak, ha a piszkos munkákra végképp nem maradt ember. Megtanulták, mégiscsak érnek valamit. Persze, idővel ők is megedződtek, ha kitoltak velük - mindig a legroszszabb munkákat adták nekik - , a maguk módján visszaütöttek, vagy egysze­ rűen kinyitották a szájukat, visszabeszéltek, nem hagyták annyiba. Sokszor a vezetőség is nekik adott igazat, legalábbis úgy látszott, aztán kezdődtek a fi­ nom megtorlások, visszaütések. Így a praktikákat nekik is meg kellett tanulniuk. Megtanulta hát ő is. Otthon is hasonló várta. Az jó lett volna, ha minél több pénzt visz a ház­ hoz, de ráadásul az otthoni munkát is elvégzi. Ha a gyerekekkel baj volt - per­ sze, te rájuk nem szólnál, csak dédelgeted őket - engem meg tönkretesznek egész héten. Örökké a sok dolog, vesződség. Vagy ezt kellett csinálnia, vagy azt, de ha leragadt valahol, már baj volt. Mit tagadja, egyre jobban beleunt az itthoni bajokba is, mivel sose tudott kikászálódni belőlük. Hiába remény­ kedett, csak ezt befejezze, neki is jár egy kis nyugalom: sehogysem sikerült. Akkor még a felesége is ilyesmivel traktálta: - Könnyű neked, te visszamégy, s egész héten egyet csinálsz, másra nincs gondod. De nekem ezret kell, nya­ kamon a gyerekek, a sok jószág, minden. 7 �Most vitázzon ővele is? Úgy is van elég baja. Hogyne, neki könnyű, semmi gondja! Menne csak a helyére. Egy idő után arra a keserves igazságra kellett rádöbbennie, még a vona­ ton a legjobb, nem parancsolgat neki senki. Egy üveg bor mellett elbeszél­ getnek, vagy kártyáznak, esetleg meghányják-vetik, mi történt a héten. Nem oktatja senki. Végre szabadok, a maguk kedvére élhetnek. Hogy néha mind­ ezt értelmetlenül csinálják, igaz, már másnap belátják, dehát nekik is van önérzetük. Az első években ő is örült mindennek. Hazafelé már azon morfondírozott, ugyan mi változott egy hét alatt. Virágzik-e már a kedvenc körtefája, vagy az eső után milyen a határ. Bizony később már csak azt vette észre, amit nagyon kellett: - Hallod, törjük a kukoricát szombaton, vagy le kell kaszál­ nod a rétet. Még később teljesen mindegy, volt neki, hogy mit csinál vagy egyáltalán mit vár a szombat-vasárnaptól. Ha azt mondta neki a felesége: - A lányodnak szombaton lesz a ballagása, úgy készülj! Netán a lakodalma. Mindenre bólintott és tudomásul vette. Mikor jött hazafelé, néha már arra is lusta volt, hogy a tájat szem­ lélje, a vetést. Pedig régen de szerette nézegetni! Ha a busz már a faluja határában kanyargott, még az annyira ismerős hajlatokat sem méltatta sok­ szor egyetlen pillantásra sem. Minek - mondogatta semmi köze hozzá. Mit nézegesse, megunhatta már. Sokszor otthon is mindenféle tárgy, eszköz mintha ellene lázadt volna. A kalapáccsal az ujjára üt, a szög megsebzi, egy éles ág a lábába szúr, a kezét a rácsba üti, mindezt csak úgy merő véletlenből. A legszívesebben leült volna az udvar vagy a kert valamelyik félreeső zugába, hogy pihenjen és összeszed­ je magát, de ha már egy-egy pillanatra megállt nézelődni vagy esetleg elbók­ lászott, már kiabált a felesége: - Hol vagy már? Mit szamuklálsz, mikor annyi a dolog! - Pedig sem a felesége, sem a két lánya nem volt követelő­ zőbb, mint a többieké. Mit mondjon, egyre rosszabbul érezte otthon magát. A legszívesebben haza se ment volna, dehát nem tehette meg. Volt rá eset, mi­ kor ottmaradt a szálláson - egy-kettő mindig akadt - , kipihente magát, még a városba sem volt kedve bemenni, csak ült, feküdt. S ez az elfuserált élete jutott az eszébe, két napig csak ezen tusakodott. Ez még rosszabb volt, mint otthon, keservesebb. Otthon sose ért rá gondolkodni, ez mindig az utazásra maradt. Ott volt idő ilyesmire. Egyszer-egyszer az is megfordult benne, majd ha nyugdíjas lesz, minden el­ rendeződik. Szépen fog élni otthon, ráér a fákat is gondozni meg a kertet. Az is lehet, több hízót tart, esetleg libát. Nem olyan ő, hogy. csak otthon kushadjon vagy üldögéljen. Néha még azt is elképzelte, mit fog mondani, ha hízót vágnak a családnak, vejeinek. Azt megnézhetik, nem olyan lesz, mint amit a felesége hizlal. Agár. Á m néha az is felmerült benne, úgy lehet, meg se éri ő ezt az egészet, vagy egyszerűen nem bírja kivárni. S ha véletlenül megérné is, ki tudja, lenne-e valami öröme benne. Hisz úgy összezsugorodott minden a tagjaiban, a testé­ ben, de körülötte is minden. Tán még a levegő is. Az, hogy él, mozog, jönmegy, néha szót ejt, mit számít az. Itt is, ott is egy számot tölt. Ennyi. Régen olyan, mint az elhasznált szerszáma, selejtbevaló. Eldobni, tűzre hajítani. Aztán egyszer úgy érezte, mintha beteg volna. Szorult a torka, melegség fogta el, de nem törődött vele. Majd elmúlik. Hangtalanul dolgozott tovább. Sem a munkatársai a telepen - egy-egy ottragadt régi cimbora -, sem otthon nem vettek észre semmit, s ő nem panaszkodott. A vonaton is csendesebb 8 �volt, mint máskor. Se a bort, se a sört nem kívánta. Máskor is volt így. A társai nem vették komolyan. - Rigolyás - ezzel el volt intézve, s mind több­ ször a szemébe is mondták. Egyébként is az volt a te mpó, ha valaki megha­ ragszik, majd megbékül. Itt senki nem rimánkodik senkinek. Ő ket nagyfejszé­ vel nagyolták ki a fából, nem simogatáshoz szoktak. Így senki nem vetett rá ügyet. A kártyát meg tudja fogni, ez a lényeg. Hogy sosem tud jó partit fog­ ni, az ő baja. Ám egyszer kiesik a lap a kezéből, s kicsit előrebukik. Még viccelődnek is vele, mert néha, ha vesztésre állt, voltak kissé fura húzásai. Ne játsszál már Jani! Jókat találsz ki. Késő. - Ám ő most az egyszer nem játszik. Kicsit kedélyesen visszanyomják a sarokba, s ő végleg úgy marad, csak az álla szaladt némiképp lejjebb, s a szemét is kissé csodálkozón nyitva felejtette. Különben mintha csakugyan játszana. A szembenülő csak most lesz rá figyelmes. Megérinti, s nagy megrökönyödéssel ennyit mond: - Hisz ez meghalt. No, szépen vagyunk. Jobb helyet már ki sem választhatott volna! É s csendben tovább sopánkodnak, hogy viszik haza, meg ilyesmi. Aztán tört szavakkal az életét idézgetik, milyen ember volt, hisz együtt dolgoztak, ismer­ ték. Miben halt meg ilyen hirtelen, hogy ki sem bírta már hazáig. De nem tanakodtak sokáig, úgyis tudták, majd megállapítanak valamit - szívelégte­ lenség, embólia, májzsugor - , hogy a rubrikát kitöltsék, mivel ezt így írják elő a rendelkezések. Amit ők tudnak, azt viszont nem kérdezik. 9 �KA RÁ CSO N D I IMRE N YO M O T HAGYNI a pincemély puha gömbjei penészszag terjeng koponyádban szavaid lefelé fejjel sarokban mind mint a denevérek fölkászálódsz és borotválkozol - megegyezel és különbözöl szemed körül és szád sarkában maradék vonások kitekerni a másodperc nyakát - a fal itt áll szögekkel tömötten vércafat-öklökkel vered a fehérremeszelt valóságba a versek másodperc-szög-fejét a fényben elmerülni - fejedre húzod a paplant levegő-szilánkél-éjszaka paplan alatt pihék alatt rögök alatt föld alatt emberként növényként szemeim elkeverednek a sárral szemeim nem folyhatnak szét szemeim az igazgyöngyök a nappalok-éjek kagylójában rétegeződöttek csupacsont kezeim között a végtelen éjszaka paplan alatt villany-izzószál éjszaka foszforeszkálok 10 virító csontvázam az ágyon összekushad a vers minden összedőlt bocsássanak meg uraim torony visszafelé pincetorony nyelveden harang - a bronzban hát szél lengedez íme a kelléktár a dáridó díszletei a csillogás nem talmi pompa csillagpor az arcotokra kinek arca fénnyel fényes gyötrelem-gyöngy menedékes kinek arcát pántlikázza hétszín függöny puha fátyla fénnyé válik fénysugárrá szél-kavarta csillagporrá por - nyomot hagyni lerakódni a kiszögellésekben ennyi mária-siralom-arcú magyarok köpönyegesek fodros gallérúak combrafeszülő harisnyások és mi és mi Levi strauss farmernadrágban loholunk az úton az eső esik cipőnk beleveszett a sárba talpunk bütykeink kiáztak kifehéredtek ebben az istentelen gyaloglásban megyünk megyünk követjük a �távgyaloglók csapatát arccal a sárban vánszorgunk még fogaink megszűrik a posványt köpködjük szavainkat Köpjük a sarat nyelvünk alól feszülsz arccal a csöndbe néha a bútorok megreccsennek éjszaka hó hull Nap kél mint napszakok évszakok földtörténeti korok mint mammutok jég alatt feszülsz arccal a csöndnek szavaim ékek a halál nyakán szavaim denevérek mitől riadtatok meg árnyék a fák levelén vízcsepp egy rózsa szirmán szavaim mitől féltek 1 �T A N K A LÁSZLÓ Fölzárkózni - Neveket nem mondok! Ne sértegessük ezzel azokat az embereket, akik­ nek amúgyis éppen elég bajuk van. Legtöbbjük szégyelli, sőt letagadja, hogy valaha idejárt hozzánk... Ám, azért senki nem tud teljesen elszakadni az „alma matertől” , vissza-visszajön, idehúzza a szíve, beugrik, ha csak néhány percre is. Megkérdezi, mi újság van, hogy vagyunk, bepillant valamelyik tan­ terembe, aztán már siet is ... Tudja, ilyenkor az ember szíve átmelegszik: a visszajáró diák minden pedagógusnak nagy sikerélmény, hát még nálunk! Oly­ kor többet ér bármilyen pénzjutalomnál. Mert a kisegítő iskolában csak az a pedagógus állja meg a helyét, aki hivatásból választotta ezt a pályát, aki ko­ molyan tenni akar valamit a sérült gyerekekért... Sőt, azt mondom magának, még a hivatástudat is kevés, ehhez fanatizmus kell! Akinél ez nincs meg, né­ hány hónapon belül bedobja a törölközőt, megszökik innen. (Egy gyógypeda­ gógus véleménye.) * A z intézmény a város keleti magaslatán, festő ecsetére kínálkozó környezet­ ben kapott új helyet, idestova négy esztendeje. Megvallom őszintén, nem is tudom, hogyan tituláljam helyesen: régebben gyógypedagógiainak nevezték, a telefonkönyv egyszerűen csak „gyógyítva-nevelő” -ként említi, az iskola falán pedig ez áll: „Kisegítő iskola” . Kérdem az utca elején az egyik tágas, sátortetős házmonstrum udvarán szor­ goskodó, idősebb nénét, merre van a kisegítő iskola? Nem érti a kérdést, az­ tán próbálja értelmezni, mutatóujját a szájához biggyeszti, szemöldökét össze­ vonja, majd hirtelen földerül az arca: - Ja, a gyogyósokat teccik keresni?! Hát a’ még föntébb van - vágja rá, aztán elmosolyodik, kacarintva fűzi hozzá: - Én csak így ismerem őket, a gyogyósok... - Ismeri egyáltalán őket? - fagyasztanám arcára a mosolyt. - Hát, itt mennek el mindennap a kapum alatt! Hogyne ismerném őket feleli magabiztosan. - Ilyen fene rossz kölyköket még nem látott a világ. Né­ melyiknek a diliházban lenne a helye, én mondom! Pár méterrel arrébb egy fiatal pártól érdeklődöm az iskola felől. - Mi nem oda jártunk! - mentegetőzik a fiú, jobb karját lefejtve kedvese derekáról. - De nem ismerjük különösképpen a sulit.. . csak azt tudom, hogy o!van, hogy is mondjam.. . félnótás gyerkőcök járnak oda. Ha találkozunk ve­ lük. mindig úgy röhögnek, mint a fakutya. He, he, h e... - próbálja utánoz ni ama bizonyos fakutyát. Sikerül neki. 12 �* Kósza emlékeim közül eszembe jut F. Erika, a tizenhárom éves p.-i kis­ lány egy gyermektáborból. Ő volt a társaság mókamestere, nótafája, sportbaj­ noka, egyszóval: a lelke. Önfeledt hancúrozás, bohókás magánszámai osz­ tatlan sikert arattak a kisdiákok körében. Ő t bezzeg nem kellett noszogatni, biztatgatni, „eredj már, az isten szerelmére, fuss száz métert!” - nem, ő min­ den programban önként főszerepet vállalt. Mígnem egyszer nagy sebbel-lobbal törtet be a táborvezetőségi szobába két gyerek: - Azonnal gyere! - lihegik lóhalálában. - Baj van! Nagy baj! Csata utáni kép a szobákban. Fehér lepedők a földön, a párnák széthajigálva, a virágváza fölborítva, a függöny letépve, cipők, ruhák, fogkefék szanaszét. - Ő volt - súgják a gyerekek, s magyarázatul hozzáteszik: azért, mert ivott. - Miért tetted? - faggatom négyszemközt Erikát. Nagy barna szemeit le­ süti, magas homlokára dől csapzottan punkos frizurája, arcát enyhe pír járja át. - Fogalmam sincs, talán, mert dühös voltam. - És az Egri bikavér? Fölkapja fejét, villámlik a tekintete. - Csak egyetlen kortyot ittam! Becsszóra! Aztán nem bírja tovább idegei harcát, kitör belőle a düh: - Engem ne nézzenek hülyének, én nem vagyok dilis! - üvölti, aztán sírva fakad. - Azért, mert kisegítő suliba járok, még nem vagyok egészen hülye... mért csúfolnak ezzel?! - potyognak a kislány könnyei. É n akkor tudtam meg, honnan jött. * Az iskolaudvaron éppen játszanak a gyerekek. Fürkészem az arcokat: pszi­ chológusok mondják, hogy a fizimiska sokat elárul az értelmi képességekről. Talán, ha három-négy gyerekre rá merném mondani, arcvonásai alapján, hogy értelmi fogyatékos. A fogyatékosságnak egyébként három fokozatát különböztetik meg a szak­ emberek: legsúlyosabb az idióta, a 0,00-0,25 intelligencia-quocienssel rendel­ kezőket sorolják ide. A második kategóriába az imbecillisek tartoznak, IQ-juk 0,25-0,50, míg debilitásnak az enyhe mértékű értelmi fogyatékosságot nevezik, vagyis akinek IQ-ja 0,50-0,75 közötti. Dehát ki dönt arról, hogy valaki debilis, imbecillis, vagy idióta? Egyálta­ lán milyen pontosan lehet ilyenféle IQ-kategóriákba sorolni az életük kez­ detén álló gyerekeket? És mennyi az esélye annak, hogy ezekből a skatu­ lyákból kijuthatnak? * - Óriási a felelősségük azoknak a szakembereknek, akiknek ezekre a kérdé­ sekre ki kell mondaniuk a választ, ennélfogva meghatározzák, befolyásolják egy ember életútját - vélekedik a gyógypedagógus-pszichológus, aki korábban a gyógypedagógiai áthelyező bizottság munkáját irányította. Akkoriban néhány szűköske helyiségből, szegényes technikai fölszerelésből, eszközökből, s nagy hivatásszerető gárdából állt ez az intézmény, amely nemrégiben új helyet, jobb feltételeket kapott. - Széles körű, minden apró részletre kiterjedő munkát igé­ nyel annak elbírálása, hogy az értelmi fogyatékos gyerek melyik kategóriába sorolandó? Ugyanis ettől függ, hogy a későbbiekben hová kerül: zárt inté- �zetbe, kisegítő iskolába vagy csak korrekciós osztályba. Ennek eldöntésére meghatározott vizsgálatok, tesztek, megfigyelések, satöbbi állnak rendelkezésére. Mélyen a cigarettába szív, beszélgetésünk alatt ki tudja hány csikket nyomott el. Iróasztalfiókjába nyúl, rajzokat mutat, különböző korú és értelmi képessé­ gű gyerekek alkotásait. A téma: „bácsi, néni, gyerek” . Egyikük a rajzlap föl­ ső sarkába húzott néhány vonalat, a másik három téglalapból illesztette össze az ábrákat. Meglepően szép a rajza egy tízéves kislánynak, előtérben az apa hatalmas alakja, mellette az eltörpült anya, hátul pedig a kisgyerek... - Általában mikor észlelhetőek az oligrofénia (értelmi fogyatékosság) első jelei? - folytatjuk a beszélgetést. - Voltaképpen már kisgyermekkorban észrevehetőek bizonyos problémák, a központi idegrendszer sérülései. Gyakran az óvó néni figyel föl arra, hogy nem játszik úgy a gyerek, mint a többi. Nem annyira eleven, mint a többi, nem úgy és azt csinálja, amit az átlagos gyerekek tesznek. Szóval, esete válogatja, hogy milyen jellegűek ezek a tünetek. Viszont, ha ezek jelentkeznek, akkor a nevelési tanácsadóhoz kell elvinni a gyereket, de ha idősebbről van szó, ak­ kor az iskolaérettségi vizsgálat is szelektálásra ad lehetőséget. Ha például itt nemleges a válasz, akkor az áthelyező bizottság dönt a gyerek további sorsáról. - Gondolom, a szülők ezeket a döntéseket nehezen veszik tudomásul. - Megértem, hogy rettentően rossz érzés egy szülőnek azt hallania, hogy gyereke nem épértelmű. De ettől még az tény marad, s az agyonhallgatással, a mellébeszéléssel nem oldunk meg semmit. Arról igyekezzük őket humánu­ san meggyőzni, hogy abban a helyzetben csak az szolgálja a gyerek érdekét, ha a neki megfelelő iskolába, intézménybe kerül. Az esetek egy részében ez nem végérvényes diagnózis, többeknél megfigyelhető jelentős javulás, fejlődés, harmonikus társadalmi beilleszkedés. Erre természetesen a legtöbb esélyük a legenyhébb fokozatban levőknek, a debiliseknek van, akikért sokat tehetnek a kisegítő iskolák pedagógusai. * Az s.-i kisegítő iskolában a feltételes módot az utóbbi évtizedben kijelen­ tőre változtatták. Az igazgatónővel végigjárjuk az intézmény termeit, bené­ zünk a különféle helyiségekbe, s bizony szembetűnő, hogy a változás elsősor­ ban csak tartalmi. Merthogy a tantermek szűkösek, az iskolapadok, a szek­ rények eléggé kopottasak, hiányos a technikai fölszereltség, meg a taneszkö­ zök sem vetekszenek a színvonalasabbakkal... - Még csak hagyján ez az állapot - magyarázza az igazgatónő -, hiszen mos­ tanában már több fölszerelést, taneszközt kapunk, sőt szocialista brigádok, vö­ röskeresztesek, üzemi kollektívák is segítenek a maguk módján. Ezeket a köny­ veket - mutat a polcokon sorakozó, sárgult-barnult, itt-ott foszladozásnak in­ dult állományra - a városi gyermekkönyvtártól kaptuk. Legnagyobb gondunk, hogy kevés az igazán speciális, a kisegítő iskolába való eszköz, tankönyv, mód­ szertani kiadvány. Pedig erre nagy szükségünk lenne, mivel az itteni gyerekek rendkívül differenciált nevelést-oktatást kívánnak. Bekukkantok néhány foglalkozásra. Nem éppen angyalfegyelmű gyerekek! Az egyik óra elején apró termetű, tintafoltoktól virító, maszatos kislány állít a tanárnőhöz. - Hoztam neked negrót, neszei - s nyújtja a kék papírzacskót, benne cu­ korkával. - Tudod, beteg voltam, azért hoztam, de most már meggyógyultam. - Ez aztán a szeretet jele.. . - jegyzem meg a tanárnőnek. 14 �Elmosolyodik. - Nézze, többször hívtak már innen jobb hírű iskolákba, ahol nem kellene ennyit dolgozni, s az eredmény is látványosabb lenne, sőt a fizetés is - mond­ ja. - De soha nem tudtam elszánni magam, nekem itt jó. A huszonhárom álláshely közül tizenkilenc foglalt, négy tehát kiadó. A pe­ dagógusgárda fele a tanári diplomája mellé a gyógypedagógusi oklevelet is megszerezte. Egyáltalán, mi lehet az iskola szerepe, reális célja az értelmi fogyatékos gyerekek nevelésében? Kissé ridegen fogalmaz a nevelési terv: „Az iskola funk­ ciója, hogy a központi idegrendszer károsodása következtében a népesség átla­ gától számottevően eltérő értelmi fogyatékos gyermekek fejlődésének alapozó nevelését adja” . - Ha valahol, akkor nálunk valóban az első helyen áll a nevelés - fűzi hozzá az igazgatónő, dr. M.-né. - Mert addig én nem tudok tanítani, amíg a gyereket a pad alól ki nem húzom! Higgye el, ilyen is van, és nem túl ritkán. Mi lehet a reális cél? Valóban az alapvető ismeretek, az írás, az olvasás, a számolás elemi tudnivalóinak elsajátítása. - Nem ment ez könnyen. De ahogy ön is írja egyik, pedagógiai pályázaton nyert dolgozatában, 1971-ben a 114 tanuló közül 36 volt tanévvesztes, 14 bu­ kott meg. Aztán tíz év múlva már csak egy-egy gyerek került ilyen helyzetbe. - Egy évtized kemény munkáját jelentette ez az eredmény. Átértékeltük a stratégiánkat, s rájöttünk, hogy a legnagyobb figyelmet, tárgyi, személyi felté­ telek tekintetében az első osztályra kell fordítani, hiszen, ha itt szilárd tudás­ sal indítjuk útnak a gyerekeket, ha a képességek maximális felszínre hozására törekszünk, nagyobb a remény, hogy befejezik az iskolát. Később fokozato­ san erősítettünk minden évfolyamon: nőtt a gyógypedagógusok száma, vala­ mint következetessé váltak az iskolába kerülés kiválasztásának feltételei. - Lehet, hogy rosszmájú a kérdés, de nem a pedagógusok lettek elnézőb­ bek egy kicsit a statisztika „lakkozása” érdekében? - Gondoltam, hogy megkérdezi! Nézze, 1971-ben, amikor igazgató lettem, arról beszéltünk a kollégáimmal, hogy miként lehetne az egykori nehéz hely­ zeten javítani. Mi is két út között választhattunk. Nevezetesen, hogy liberáli­ san osztályozva szép statisztikát produkálunk, vagy pedig megtanítjuk a gye­ rekeket, s ennek rendelünk alá minden egyebet. Az utóbbi mellett szavaztunk, s egy komplex pedagógiai programmal próbálkoztunk, amely az anyanyelvi neveléstől a manuális ügyességek fejlesztésén át a napközis létszám bővítéséig valamennyi nevelési lehetőséget átfogta. Ez utóbbiból például 1970-ben mind­ össze egy csoport működött 16 fővel, most hat napközis osztályban közel 120 gyerekünk van. S ennek keretében nagyon sok lehetőség kínálkozik, például a diák-tanár viszony helyes kialakítására is. A kor és érdeklődés alapján oszt­ juk őket csoportokra, s a nevelők, a gyerekekkel közösen, maximális beleszó­ lással állítják össze a programokat. * F.-né a város túlsó végéről hozza nap mint nap két gyermekét a kisegítő iskolába. Kétszoba összkomfortos, szerény berendezésű szövetkezeti lakásban élnek. Az asszony háztartásbeli, bár korábban a vízműnél asszisztensként dolgozott. - A gyerekek miatt hagytam ott a céget - mondja -, nem lehetett össze­ egyeztetni a munkahelyemmel. Hiszen reggel fél hétkor már hoznom kellett 15 �őket át a városon, mire ideértünk már rohanhattam is dolgozni. De fél négy­ kor ismét indulhattam, hogy hazavigyem őket. Nem sokáig bírtam, mondta az uram, hagyjam ott a céget, majd ő pluszmunkát vállal. - Annak idején ön is idejárt az iskolába. Volt-e hátránya valaha is ebből? - Nem jut eszembe konkrét eset. De őszintén szólva, sehol nem azzal kezd­ tem, hogy én hova jártam, az embereket meg nem is érdekelte. A munkám alapján ítéltek meg! - S most a két gyerekkel. .. Elszomorodik az arca, hirtelen elhalkul hangja is. - Ikerszülésem volt, s akkor maradtak vissza károsodások. Az orvosok azt mondják, hogy nem súlyos mértékű, a gyerekeknek azonban jobb, ha a ki­ sebb követelményű iskolába járnak. - Mégis kétszer is fellebbezett, hogy ne ide járjanak a gyerekek! - Igen. Nagyon nehezen tudtam elviselni, hogy ők értelmi fogyatékosak. Ezzel minden szülő így van, akit ez a baj ér. Később megnyugodtam, s most már úgy érzem, így a legjobb a fiaimnak. Igazolja ezt a tanulmányi ered­ mény is. F.-né kiveszi részét a társadalmi munkálatokból is. Tagja például a szülői munkaközösségnek, s azt mondják, hogy az iskola nem tud tőle olyat kérni, amit ne tenne meg szívesen. - Értük, a két fiamért teszem - motyogja félhalkan. - Meg a többi gye­ rekért. * És mi lesz velük az iskola után? A hátránnyal indulók közül képes lesz-e bárki is végleg fölszámolni lemaradását? S hogyan fogadja be majd a kö­ zösség, a munkahely? Neveket nem írok. Megígértem. Pedig néhányan ugyancsak említésre mél­ tó karriert futottak be. Itt van például az egyik barna bőrű fiú, akiért alkal­ manként egy fél ország izgul a televízió képernyője előtt, s szorít neki, hogy győzelmet szerezzen az ükölvívóringben. . . Aztán egy másik, mint jól kereső autószerelő, a harmadik festő, a negyedik kőműves, az ötödik víz- és gázve­ zeték-szerelő, a hatodik varrónő... S folytathatnám még tovább, de sajnos vé­ ge szakad a sornak. Mert bármennyire is sikerül néhányuknak „kitörni” , a többség nem tanul tovább. Életük csúcsteljesítményének tekintik az általános iskolai végbizonyítványt. Az utóbbi öt év 56 végzőse közül csupán néhányan töltöttek ki továbbtanulási lapot. * Vége a tanításnak. Elszabadul a pokol a suli kapujában, egy csoport ro­ hanva indul lefelé az úton, a buszmegálló irányába, néhányan melankolikus hangulatban sétálnak hazafelé. Valahonnan egy autó érkezik, megáll, vár a bejárattal szemben. Nem telik bele tíz másodperc, egy bozontos szöszi kislány csapja föl az ajtót, s rohanvást fut a kocsihoz. - Édesapa! Édesapa! - harsogja, mire a volánnál ülő férfi kipattan az autóból, magához öleli a lánykát, aki közben, mint egy imamalom, úgy ontja a szöveget. Önkéntelenül is az áthelyező bizottságon látott gyermekrajzok jutnak eszem­ be. A lapot csaknem teljesen betöltő, hatalmas vonalakkal összeeszkábált raj­ zocska, alatta ákombákom betűkkel ez állt: „akit legjobban szeretek” . 16 �Hagyományőrzés és átörökítés A közelmúltban adták át Salgótarjánban a néptánc szakmai házat. Irá­ nyítója M línár Pál az Örökös Aranysarkantyús cím tulajdonosa, a nép­ művészet ifjú mestere, négy éve a Nógrád táncegyüttes vezetője. A nép­ táncról, oktatói tevékenységéről beszélgettünk. - A „ táncos kibontakozásod” egybeesik azzal az időszakkal, amikor az értelmiség széles rétegei tudatosan jelvállalták a néphagyományok, a nép­ művészet megőrzését, megőriztetését. - Ha körülnézünk, hagyományőrzés címén egyetlen nagy múzeumot lá­ tunk. A gyűjtők felgyűjtik a tárgyakat, szellemi értékeket, majd leltározzák, őrzik. A lig lehet ma már olyan népművészt találni, aki hordozza és maga formálja például a táncát. Nekem jó ismerősöm egy ilyen ember, a méhke­ réki Nyisztor Gyuri bácsi. Megtanultam tőle, amit meg lehetett tanulni, de a sors úgy hozta, hogy két évig nem találkozhattunk. Amikor újból nála jártam, elcsodálkoztam: te jó isten, teljesen mást táncol! Méhkerékit tán­ colt, de már teljesen mást. Mi fog történni Nyisztor Gyuri bácsival? Film­ re, múzeumba kerül. A z eredeti táncokat mi tanítjuk az együttesben, meg a táncházban, de az eredeti funkciójukat nem tölthetik be. Ugyanígy van ez a teljes folklórunkkal, tárgyi emlékeinkkel. Ma a táncház funkcióját más tölti be, méghozzá ugyancsak tánc: a diszkó. Hozzá kell tennem, hogy más­ képp, de ez természetes, mert a néptánc abba a világba, életformába il­ leszkedett, ez meg emebbe. Ma azért jönnek táncházba a fiatalok, mert kuriózum. Régen az élet fontos része volt és egyben szórakozási forma a parasztfiataloknak, hiszen nem mehettek moziba, színházba stb. - Fejleszthetik-e a néptánccal foglalkozók ezt a letűnt tánckultúrát, vagy csak a színpadon mutatják be szeleteit, mint a múlt rekvizitumait a vit­ rinben? - A válaszom: igen is, nem is. A probléma bonyolultabb annál, hogy egyszerűen túltegyük rajta magunkat. Például Nyisztor Gyuri bácsi a méh­ keréki táncokat táncolja. Nem tud mást, ő ezen belül fejleszt. Kitalál új motívumokat, esetleg, ha meglátott valahol egy legény táncában számára ismeretlen motívumot, azt beépítette a sajátjába. Csak a saját táncanya­ gán belül gondolkodhatott és ez fontos. És így is változott, fejlődött a tánc. Ma én, aki ezzel foglalkozom és a Kárpát-medence csaknem teljes tánckultúráját ismerem s el tudom anyanyelvi szinten táncolni, teljesen más helyzetben vagyok. Táncosa válogatja, hogy ennyi ismeret birtokában ki, mennyire tud eligazodni és választani a mezőségi, a méhkeréki, a dunán­ túli, a rábaközi stb. táncok között, közül. Rettenetesen jó táncosnak kelle­ ne lenni, és elképzelhetetlenül sok idővel rendelkezni ahhoz, hogy minden tájegység táncát fejleszteni tudja valaki. A Kárpát-medence táncfolklór­ jában van olyan tizenkét-tizenhat táncrend, ami elkülöníthető egymástól. 17 �Ha én egyikre ráállok, mondjuk a méhkerékire - azért ezt mondom, mert ezen a „tejen” nőttem akkor azt fejleszthetem, talán Nyisztor Gyuri bá­ csi tudásán továbbléphetek. Méhkeréki táncot csinálok, továbbfejlesztem, él a hagyomány, bár benne lesz Mlínár. Igen ám, de én nem méhkeréki em­ ber vagyok, hanem egy néptáncos, aki más táncokkal is foglalkozom, s ab­ ba megint bele kell élnem magam, s a következőbe úgyszintén. Ehhez még hozzáteszem, hogy amit csinálok, az már kikristályosodott valami, mert amit én filmről vagy videofelvételről megtanulok, abból kiküszöbölöm a hibá­ kat, vagyis a saját nézőpontomon szűröm át a táncot. Feltehetjük azonban, hogy valaki csak egy tájegység táncaival foglalko­ zik, s miért ne tennénk? Van olyan táncosunk, aki a lőrincrévi táncok iránt érdeklődik. A z együttesünk archívumában rendelkezésünkre áll a film, és ő nézte, nézte, sokszor egymás után, majd táncolta. Háromnegyed év múltán táncosunk lőrincrévivé kezdett válni, olyan szintre emelte a tudását, hogy akár fejlesztheti is a táncot. A válaszomból tehát ez az igen, s a minőségre vonatkozik. Mégis látnunk kell, a tánc nem a lőrincrévi embe­ rekben él, tehát nem a maga közegében. Kitépett fa ez, még ha hoz is v i­ rágot. Nem beszélve arról, hogy kivételes lehetőségről van szó az említett esetben. Ilyet egy csoportban dolgozó táncos ritkán tehet meg, hiszen első­ sorban az együttes szempontjait kell figyelembe venni mindannyiunknak. A kérdésedre kívánkozna még egy igen, amit a táncház jelenthetne: ha lennének olyan táncházak, ahol csak egy-egy vidék táncait táncolják, és ha lennének olyan fiatalok, akik ilyen táncházakba járnának. Dehát ilyen nem létezik. - A hatvanas években még elmondható volt, hogy Nógrádban jelentős mértékben fellelhető a palóc néphagyomány. Ha most körülnézek, megdöb­ benek mekkorák a veszteségeink. - Most mondhatnám, hogy hiszen többnyire felgyűjtötték ezeket a ha­ gyományokat, sőt már irodalma is van, de tudom, nem csak erre gondolsz. - Igen, a tudati átörökítés hiányát tapasztalom. A z a folyamat, amely a hatvanas évek elejétől a szemed láttára lezaj­ lott palócföldön, évszázadok óta zajlik a világban. Ahol tért hódít a polgá­ rosodás, az ipari civilizáció, a nagyüzemi, gépesített földművelés, állatte­ nyésztés, ott hamarosan szétesik a feudális alapokra épülő, önellátó rend­ szerű gazdálkodás és a korábbi közösségi tudatformát tükröző szellemi kul­ túra is. A folyamat tehát Észak-Magyarország sűrű településes vidékén nem elkezdődött, hanem folytatódott. A tendenciát megállítani nem lehet, mert gazdasági-társadalmi változások kísérője, tehát nem folkloristák, megszál­ lott művészetpártolók szándékai szerint változtatható. Nem csodálkozom, ha furcsának találod, hogy pont az én számból hallasz ilyeneket, de azt hiszem, nekünk nem lehetnek illúzióink, mert az többet árt az ügyünknek, mint amit a feltétlen lelkesültség használna. Erre is igaz, mint annyi másra: tud­ nunk kell, mi történik körülöttünk, hogy beavatkozhassunk a magunk mód­ ján. Megint egy méhkeréki példa. Létezik a hagyományőrző együttes, mely Nyisztor György, a népművészet mestere mellett még vagy tizenöt idős táncosból áll, de képtelenség volt összeverbuválni fiatalokból egy csopor­ tot, mert nekik ez nem kell. Kazáron sem lehet feleleveníteni a hagyományőrző csoportot; próbálta más is, próbáltuk mi is - nem megy. - Tehát az életformaváltást nem lehet ,,megerőszakolni” . - Pontosan erről van szó. Nem lehet. Marad az egyetlen járható út: ne­ künk kell felgyűjteni, megőrizni az értékeket és megtanítani a gyerekekkel. 18 �Beépíteni a személyiségükbe, lelkületükbe, a lehető legeredményesebben, hogy ne vesszen el véglegesen egy kultúra. Ha már nem hagyományozódhat, hát őrizzük, mentsük, ami menthető. A nép szellemi kultúráját szerintem úgy kellene tanítani, mint a történelmet. Nem oktatunk néprajzot, de még va­ lami ahhoz hasonlót sem. Pedig a nyelvünk, nemzeti tudatunk elválasztha­ tatlanul fonódik össze ezzel a szellemi és tárgyi kultúrával. Számomra érthetetlen például, hogy a paraszti élet kialakította egyszerűbb használati tárgyak elkészítését miért nem tanítják az iskolákban. Olyan dol­ gokra gondolok például, mint a madzagszövés, vagy a természetes anyagok, termények felhasználása a mindennapi életben. A z ilyen munkák önmaguk­ ban is fejlesztik a kézügyességet, nem beszélve arról, ami ezen túl tanítha­ tó lenne a feledésbe merülő óriási értékekből. Vagy nézzük a két ősművé­ szetet, a zenét és a táncot. Mit tanítunk a magyar népzenéből és -táncból? Ha végiggondolom, elszomorodok. - Vannak, akik azt mondják, hogy az a tánc, amit az együttesek, szín­ padra állítanak, már nem is néptánc, hanem egyszerűen csak tánc. Értik-e a mai emberek a néptáncot? Á t lehet-e élni a nézőknek azt, amit ti eltán­ coltok a reflektorfényben? - Népköltészet-e a népköltészet, ha leírják, kinyomtatják és esetleg szín­ padon előadják? Népdal-e a népdal, ha lekottázzák és pódiumon éneklik, és utána meg is tapsolják? Mert amennyire népköltészet a kinyomtatott ballada, amennyire népdal A csitári hegyek alatt színpadon énekelve, anynvira néptánc a mi dobogón eltáncolt filmről tanult legényesünk. Aki egy kicsit figyel a táncművészetre, az tudja, hogy nemcsak eredeti folyamatokat és azokból felépített improvizációkat láthat a különféle együt­ tesek műsorán, hanem valami mást is A színpadra rendezett néptánccal egyrészt - szeretnénk elérni olyan hangulatot, amilyen egy táncházé lehetett, vagy ami feleleveníti egy tájegység, esetleg etnikum ,,ízeit” , „színeit” . Lé­ tezik egy második színtere is az együttesek működésének. Ebben az eset­ ben az anyanyelvi szinten ismert táncokkal minket foglalkoztató gondolato­ kat, viszonyokat, vagy egy történetet „beszélünk” el, A harmadik féle értel­ mezés ettől is tovább lép. Itt a néptánc már csak jelzésként marad meg, te­ hát mozgásvilágában is szétbontja az eredetit. Azt mondhatjuk, hogy a nép­ táncból táplálkozik, de ez már néptáncnak nem nevezhető mozgásművészet. Tehát beépítjük az általunk felismert értékeket mint anyagot egy új mozgásmű­ vészetbe. E téren vannak olyan elődeink más művészetekben, akik példaként szolgálhatnak erre. Erről sokat lehetne beszélni, és messzire vezetne, de a példák eléggé közismertek (József Attila, Bartók stb.). Igen, az a tánc, amit színpadra viszünk, valóban közegéből kitépett. V a ­ lószínű, hogy nem tud olyan katartikus élményt adni, mint ha valaki a sa­ ját falujában a kedvesével, vagy kedvesének táncol a számára fontos em­ berek szeme láttára. De valamilyen élményt azért adhat most is. Én úgy próbálok koreográfiát csinálni a színpad lehetőségeinek „agyafúrt” kihasz­ nálásával, hogy lehetőleg minél intenzívebb érzelmi hatást érjek el. Más lesz ez, mint amiről az előbb beszéltem, mert a néző nem éli át izomérzetben, de vannak olyan koreográfiák, amelyek elkapják és megforgatják a jelenlévőt. Nehéz ezt elérni, de a nyitott lelkű emberekkel lehet. Ami talán mindennél fontosabb és ide kívánkozik, mi olyan kultúrát igyekszünk megőrizni és újra elplántálni, amely nélkül a modern világ elszomorítóan szegényebb lenne. 19 �- Többek - nem kevés fáradságot igénylő - munkája révén, a Nógrád táncegyüttessel birtokba vehettétek a néptáncos szakmai házat. Tudom, hogy megteremtésében kitüntetett szerepet játszottál. Talán most már nin­ csen más gondotok, mint táncolni. - Lehet, hogy jó lenne, ha így lenne, de ebben a pillanatban másképpen van, s remélem, később is akad a táncon kívül problémánk. A gondtalan táncolgatás feltételezi, hogy lemondunk együttesfejlesztő tevékenységünkről, működési feltételeink további javításáról, eldobjuk egyelőre még diszkréten kezelt terveinket, fátylat borítunk szakmai gyötrelmeinkre, és nem vesszük tudomásul a körülöttünk létező, más mozgásművészetekkel foglalkozók gondjait. Mert már ismerjük az otthontalanság kenyerét, hiszen az elmúlt időben nem volt állandó próbatermünk, és így nagyon nehéz jó szakmai munkát végezni. - Mégis azt mondhatjuk, hogy az együttes jelentősen jobb feltételek mel­ lett indult az esztendőnek, mint ennek előtte bármikor. - Ami a próbalehetőségeket illeti, feltétlen. Bár el kell mondanom, hogy a költségvetésünk szélesebb körű szakmai tevékenységünk ellenére sem emel­ kedett. A társművészetek felvállalása mellett szeretnénk állandó táncházat is működtetni. Noha elképzeléseink szerint fizetni kell majd a résztvevőknek - még csoportunk tagjainak is, ebben megegyeztünk - , ez az összeg a ze­ nekari költségek felét sem fogja fedezni. Nem szeretnénk lemondani egy-egy népművész jelenlétéről sem az ilyen összejöveteleken, hiszen a népi kultú­ ra terjesztését, megismertetését vállaltuk fel. Több pénzt kell majd fordíta­ nunk jelmezek terveztetésére, előállítására. Tudomásul kellene venni a fenn­ tartóknak, hogy egy jelmez megterveztetése művészi alkotó munka, és mint ilyen, bizony sok pénzbe kerül. - A Nógrád táncegyüttes a környék legjobb amatőrcsoportja. A mű­ vészi munka színvonala az utóbbi néhány évben jelentősen emelkedett. Em­ lékszem a táncegyüttes ötéves fennállásának alkalmából adott műsorotokra. Szinte robbant... - Örülök, hogy így látod, mert nekem is ez a véleményem. D e tudok mást is, hiszen belülről ismerem a hazai néptáncmozgalmat, és a többi terü­ leten dolgozó amatőröket is figyelem: mi a magyar amatőrmozgalom legjobb csapatai közé tartozunk, olyan értelemben, hogy érezzük, közösséggé vál­ tunk. Nem volt könnyű idáig eljutni, ehhez évek kellettek. Említetted az öt­ éves évfordulónkon bemutatott műsorunkat. Tényleg robbant, ezt min­ denki láthatta. Mégis azt kell mondanom, a mai tudásunkhoz képest az csak petárdapukkanás volt. Bízom benne, hogy lesz még igazibb, nagyobb robba­ nás is. - Állhatatos kemény munka révén jelentős szakmai fejlődést értetek el, ahol fölléptek, sikeretek van. A szakmai ház is elkészült, és nemrégen még­ is beadtad a felmondásodat. - Igen, beadtam. - D e hát miért? Tudom, nem kevés tisztelőd van, sokan szorítanak ér­ ted, értetek. Salgótarjánba jöveteled óta pezsgés indult a néptáncban, számos utánpótláscsoportot szerveztél, pedagógiai munkád elismert az általános is­ kolák körében, néptáncosztályok sorjáznak városszerte. Mindez jelzi, hogy előrelátó, hosszú távú programot építesz. - Gondoltam, hogy ezt nem fogod megkerülni. Nehezen tudok válaszol­ ni, pedig a dolog nem nevezhető bonyolultnak. Most mondhatnám, hogy meguntam a várost, vagy azt, elegem van a kufárkodásból, a hiába való, 20 �sokszor értelmetlen hadakozásból. D e nem mondom, mert tudom, enélkül nem megy. Ha az szükséges, hadakozni kell! Nem lehet társadalmon kívül, légüres térben dolgozni, még táncolni sem. A tánc számomra csak akkor jó, ha valóságízű, vagyis megélt - tartalmában és előadásmódjában is. Ehhez teljes életet kell élni, ezért nem térhetek ki az összeütközések elől, nem huny­ hatok szemet a minket körülvevő problémák felett. Olyan érzelmi amplitudó­ val csinálni valamit, ami állandóan a nullához tart, nem lehet, főleg nem lehet koreográfiát, táncot. Emberek vagyunk, és a nézeteink, viszonyunk a világhoz, művészetekhez más és más, tehát természetes, hogy ütköztetjük őket. Nincsenek egyedül üdvözítő megoldások, másrészt ugyanazon dologhoz többféleképpen lehet közeledni, és nincs kizárva, hogy a különféle álláspon­ toknak megvan a maga igazságtartalma. A z viszont megvisel és elkeserít, ha valakik orvul támadnak, s idegtépő hidegháborúban őrlik fel a nekik nem tetszőket. E z tisztességtelen, s hiába vigasztalom magam azzal, hogy ez kultúrálatlanság, folyton úgy érzem, megromlik bennem valami. A nyílt öszszecsapás - természetesen nem ökölharcra gondolok, hanem felnőttekhez mél­ tó véleménynyilvánításra - magában hordozza a megoldás lehetőségét. Ha az ütköztetésnek, egyértelmű megoldáskeresésnek nincs színtere, demokrati­ kus közege, a problémák feloldhatatlanokká válnak. Ilyen élmények sodor­ tak az eltávozás gondolatához. Hangsúlyoznom kell, hogy ezeket az élménye­ ket nem az együttesen belül, hanem azon kívül éltem meg. - Úgy tudom mégis maradsz. - E z még nem dőlt el végérvényesen. Erős szálakkal kötődök ide, ame­ lyeket nem lehet egyik napról a másikra eltépni. Amikor a csoportnak be­ jelentettem távozási szándékom, furcsa dolog történt. Képzelj el két-három olyan próbát, amelyen rendkívüli a munkafegyelem, mindenki legjobb tudá­ sa szerint dolgozik, csak éppen nem tudja, miért. Valamennyiünknek lelki légszomja volt. Mert minden együtt megszületett ötlet, felépített koncepció, letáncolt ütem értelmét veszítette. A táncosok - táncosok? ezt mondom, mint­ ha nem barátok lennénk - becsapottnak érezték magukat, mert megcsalom őket, és én is úgy éreztem, cserben hagyom mindannyiukat a közös vágya­ ink, céljaink beteljesülése előtti pillanatban. Ezt a feszültséget fel kellett ol­ danom. Képtelenség volt nem feloldani. Másrészt viszont elindítottam vala­ mit, amit csak végigjárni lehetett. Talán sejted mekkora konfliktust éltem meg. Végül a távozás helyett a csoportot választottam, noha folyamatosan történnek körülöttem olyan események, amelyek nagyon megnehezítik a munkánkat. Pedig ha megismernéd az együttes nyári és őszi programját, lát­ hatnád, hogy van mit csinálnunk, terveink szerint a turnénk Bakutól Pári­ zsig ívelve. Nekem a tánc, a folklór nemcsak mesterségem, hanem az életem. - Köszönöm a beszélgetést. BRUNDA GU SZTÁV 21 �L A C Z K Ó PÁL KALANDOZÁSOK ÉS G Ö R Ö N G YÖ K (II.) Naplómból — dátumok és magánügyek nélkül N A G Y PÉTER V Á R O S A ? Nem egyéni felfedezésem, hogy a városoknak jellemük van, mint nekünk magunknak. A jellem pedig sokkal illékonyabb és megfoghatatlanabb valami, semhogy a hétköznapi gyakorlatiasságra bízzuk rej­ telmeit. Kétségtelen azonban, hogy létezik az, amit emberismeretnek nevezünk. Valójában felderítetlen, nagyobbrészt titokzatosnak tűnő képességünk ez is. Eveinkkel felgyülemlő tapasztalataink mellett egyenrangú szerep jut benne így vettem észre magamon - az ihletettségnek is. Ahhoz hasonló felfokozottság ez, mint amilyennel remekművek befogadására nyílunk meg. Képtárak, ki­ állítások rendszeres látogatói viszont jól ismerik azt a kínos, átmeneti állapo­ tot, amelyben a falakon lógó alkotások csupán mint képkeret, felhordott fes­ ték jelennek meg, s képtelenek vagyunk a látvány elemeit műnek látni. Egy­ szóval nem állandóan (és persze nem mindig jól) működik ez a képességünk sem. D e ez hosszabb mese ennél a néhány sornál. Amiért szóba hoztam? Ha van emberismeret, létezik városismeret is. A kettő nem sokban különbözik egy­ mástól. A tárgyukban természetesen, de „hatásfokuk”, teljesítőképességük csú­ csát csak azzal az igényességgel érhetik el - ebben az egyezés - amit Rilke ír elő szelíd terrorral: sokat látni, tapasztalni, aztán várni kell, hogy emlékezni tudjunk, és még ezzel sem érhetjük be. Az emlék sem elég. Még felejtenünk is kell, majd kitartó türelemmel várni, úgy támadjék fel az élmény, hogy már nem tudni, mennyi az emlék, és mennyi vagyok én. Itt a kulcsa leningrádi el­ bizonytalanodásomnak. Már tudom: ha Leningrádban valaki nem azt találja, amit keresett, tartson önvizsgálatot, mert nem kint leli meg a magyarázatát hiányérzetének. Nem szá­ molt ugyanis azzal, hogy ez a város másból is áll, mint az épületei, utcái, terei és a most benne élő emberek. Amit az ide látogató nem kap meg a paloták és a sugárutak, csatornák, hidak és körutak, vagy a Nyevszkij Proszpekt széles jár­ dáin hömpölygő tömeg feletti csodálkozásában, azt nem is várhatja mástól, csak önmagától. Mert nincs még egy városa Európának - talán csak Párizs -, amelyhez a képzelet teremtményei ennyire valóságosan hozzátartoznának. A XIX. század orosz irodalmára, s elsősorban a prózára gondolok, azokra az alakokra, regényhősökre, akiket mindenki ismer, vagy legalábbis hallott ró­ luk, s akiknek a neve, jelentéktelen vagy lenyűgöző élete annyira összeforrott a városéval, hogy iskolás felsorolásuk szükségtelen. Kalauzunk egyszerre ijed meg és lelkesül fel a kérdéseimtől. Amikor a Rogozsin-házat is látni szeretném, leszakadván a barkácskészlet, szamovár, búvárszivattyú után kajtató utastársaktól, attól kezdve már két irodalomrajongó ve­ télkedik egymással a felsőfokok halmozásában. Idegenvezetőnk hibátlannak tekinthető magyar tudása kibicsaklik az izgalomtól, miközben a várostérkép fö­ lé hajolva azonosítjuk a dosztojevszkiji helyszíneket. Mert az utcanevek egy ré­ sze itt is módosult. Az otthon kigyűjtött nevekkel segítség nélkül nem sokra mennék. 22 �Mielőtt az átírt, új jelzésekkel feldúsított térképpel nekiindulnék, még meg­ osztja velem az örömét. Tudom-e, mit igazol a kíváncsiságom? Azoknak a helybéli fanatikusoknak a magatartását, akik Dosztojevszkij születése vagy ha­ lála napján szabadságot vesznek ki, testben-lélekben felkészülnek a magánün­ nepükre, kora reggel virágot választanak, elzarándokolnak írójuk sírjához, az­ tán valamelyik kedves könyvükkel a hónuk alatt bejárják a regényvárost. É s ahogy vannak Dosztojevszkij-rajongók, tábora van Puskinnak, Gogolnak, Bioknak. A névsor hosszú: van választási lehetőség. Nyakamba veszem a várost. Véletlen, fontossá váló találkozásokban, megrendítő élményekben nem volt részem. Mindössze annyi történt, hogy láttam mident, amit belepréselhettem az időmbe. Viszont tudtam végig, hogy a roppant méretű városban sokan vannak rajtam kívül is, akiknek Raszkolnyikov, Sztavrogin, Miskin herceg, Nasztaszja Filipovna - s annyian mások - bejegyzett lakosok. Evakuálhatatlanok, mert bennünk élnek. LEN I N VÁROSA. Azok az első világháborús fegyverek ordenáré hangosság­ gal szólhattak. A tér azonban nem visszhangos. Rastrelli épülete és szemben a diadalív melletti félkörív kényelmesen messzi esik egymástól, mint minden je­ lentős pontja a városnak. (A Rossi-udvar, amely megoldásában az Uffizi együt­ tesére emlékeztet, ezért is tűnik némileg idegennek a zártságával.) A z egyes lö­ vések durranása, a sortüzek recsegése elszállhat ereje szerint. Mire épülethom­ lokzatba ütközik, már fáradt, mint egy tévelygő puskagolyó, ami már nem üt sebet, csupán megnyugodva lehull, mégha húsba ütközik is. Nem is beszélve arról, hogy a Sándor-oszlop tengelyében két irányba is nyitott a tér. Balra az Admiralitás előtti park fái közé, jobbra, a csatorna felett, Puskin lakóházának irányába terjeszkedhet és oszolhat el a fegyverzaj. Akkor hát minek a hangja tölhette be a Nagy Roham idején a teret? Persze a lövéseké is, az ordításé is, de mégis, ezeken a köveken ezrek csattogtak a kor minden elképzelhető láb­ belijében. Még kora délelőtt van, gyér a forgalom. A hatalmas tér szinte kihalt. Igaz, már több száz turista bámészkodik, ekkora méretek között azonban, mint el­ tévedt hangyaraj a pázsitfűben, úgy elvesznek ennyien. Hallhatom hát hatvanhat év távolából is a csizmákat és bakancsokat, a szétmállókat és szegecseiteket, a spiccvasakat és patkókat, a matrózokét és a lovukat felejtett katonákét, meg a munkások olaj- és vasreszelék érlelte lábbelijét, amely lehulló szikra, eldobott izzó vasvég ellen óvott lábfejet és talpat. Ezt a csússzanást, koppanást, verődést, csattogást hallom most, amely aztán a Téli Palotán belül folytatódott. Ahol a térről beözönlők feljutottak a számukra elképzelhetetlen termekbe, azt most a Forradalmárok lépcsőjének nevezik. Hajómélyből törhet fel olyan robajjal a bezúduló tengervíz, mint ők ezeken a lépcsőkön. A tér szétmálló hangjai itt már valósággal megkomponáltakká válhattak. A z építészeti elemek mederbe szorí­ tották, terelték a kinti zajt, egyben fel is erősítették a dübörgésig. A fehér szalon­ ban a lábak zenéjét egyszerre érzékelhették művészien jelképesnek, ugyanakkor kiszámíthatatlanul valóságosnak is. 23 �A KOMJÁTHY KÖR 1982. február 16-án huszonnégyen - balassagyarmatiak, a környéken élők és Nógrádból elszármazottak elhatározták és írásba is adták, hogy Komjáthy Jenő szellemi örököseinek vallva magukat, élő szellemi-művészeti műhelyt hoznak létre Balassagyarmaton; kritikával, eszmecserével segítik egymás munkáját. Otthonra a Madách Imre Városi-Járási Könyvtárban leltek. Amikor Podlipszky Ervin könyvtárigazgató útján először kerestek meg levélben, mondanék véleményt írásaikról, bizony meglepődtem. Nem va­ gyok gyakorló kritikus, bírálatot csak szakkönyvekről írok. Nem éreztem és ma sem érzem az értékítélet jogosultságát velem együtt élő, együtt lé­ legző kortársak fölött. Mégsem mondhattam nemet. Hogy mi ragadott meg a Komjáthy Jenő Irodalmi Társaság tagjaiban? A z, hogy nem szabtak fel­ tételeket, nem kértek megjelent vagy elkészített írásokat belépőül a csat­ lakozni szándékozóktól; hogy felelősséggel érző, problémákkal áldott em­ beri arcélek bontakoztak ki - akkor még ismeretlenül - , a gépelt lapokról; hogy munkájuk, életük része lett az önkifejezés igénye, a véleményformá­ lás belső kényszere. Összejöveteleiknek utóbb híre lett a városban, a megyében. Vendégeket is hívtak - jobbára még Nógrád határai közül - és 1983 júniusában meg­ szervezték első, háromnapos alkotótáborukat. Ma már szellemi holdudva­ ruk van, barátaik, sőt szurkolóik. Nem életkor, nemzedéktudat, foglalkozás, iskolai végzettség vagy stí­ lusvonások rokonítják őket. Írásaik is ezt mutatják. A z irodalom alapele­ meit, a költőmesterség gyakorlati abc-jét ma már iskolai tananyagként ta­ nítják. Megszólalni mégsem könnyű. Figyeljük együtt magabízó vagy félénk, hetyke vagy tétovább indulásukat; mikor és hogyan történik meg tolluk mozdulásában a művészet hétköznapi csodája. K E R É N Y IFERENC 24 �C SIK A SZ IST V Á N Rembrandt-ballada K O L D U L V A kullogok utánad kutatva kötelet keresve meg a HÁROM FA egyikét, hát mért is rajzolok jaj mit csináljak s mikor a Rosengracht táján meglep a rendőr az ÉJJELI ŐRJÁRAT kikötöm magam az oszlopokhoz nehéz vagyok mint egy ardennes-i mészkő és évszázados mint a házak homlokomra enyhe penész nő elsötétülök mint az éjféli árnyak beszippantva a sós illatot amit a tengeri szél hoz: a gondolatom utánad gondol a parttalan partokon valahol s a leideni malomhoz fut ijedten a láthatártalant elködölve a lisztbe fúj: barna homály-anyó csoszog a végtelenben és a vásznakon kimerevedik mozdulatlanul EG YSZE R R E M IN D EN feltolul: Zsuzsanna lágy fürdője forr a lombok közt kínlódva kéjelgő vének buja megriadt szemétől s felvillannak mint a bronz ragyás meggörnyedt koldusok éneklő bibliai arany-királyok félbevágott bikákkal áldozok fátyolos átkozottak bűnösök: önmagukból is kitaszítottak zúgó szárnyas vad nőstény-angyalok sejtelmes puhán-lebegő glóriák édes szelíd kis holland szűzmáriák megkínzott krisztusok zokogó férfiak semmibe hurkolva kezük SZÁRN YAS vad angyalom: SASKIA bűvös kezében pirosan gyullad a szerelem-virág: öngyilkos kardok itt a boltozatos mellek bordáiban drága kis holland szűzmáriám: az ajtófélfának támaszkodik: 25 �H EN D RICKJE tejízű arca sír ó jaj kárhozott krisztus-énmagam a megváltásért a földön maradtam: templomok hajók umbra-batna tenger elefántcsont-okker éjszakák jaj mester-mester-MESTER...! ítéleted beteljesül ma rajtam: a címek rangok menthetetlen posványba hullnak mint a pernye s ott is maradnak eltemetve: farizeusok főpapok királyok takácsok ünnepélyes céhe csapszékek csatornák népe magunk megváltva itt ölelkezünk s én térdrehulló tékozló fiú lerongyolódva hiú kényszerképzetektől szertartás nélkül felkiáltok: BOT végén ecetes szivacs nem végeztetett el halálunk után tovább szenvedünk: R A D N A I K E T Y K Ó IS T V Á N SÓLYOMRÖPTŰ LÁN YOK A Feleségek könyvéből Mert voltunk mi egykor sólyomröptű lányok alma illatú őszben forró vízmosások szénaszárító nyárban kócos, göndör boglyák virágfakasztó tavaszban tüzes nyelvű borotvák élesek, mint a kés: kifent fényes pengék gömbölyű mellű, szelid füsti fecskék hó szagú télben lavina omlás szivárvány-hídon pántlikás dekoltázs és lettünk madonna arcú menyecskék férjek nyakán lógó féltett ereklyék vagyunk szerelmes nőstény lepkék fényben megfogott kék szemű legyecskék. 26 �LÁZÁR LÁSZLÓ „...egy ország vérben áll...” Bodó Benjamin, a Fővárosi Ruhafestő Ipari Vállalat becsületes dolgozója, aki másodállásban ruhafestő kisiparos volt, majdnemhogy késve rontott be a gyár kapuján. Sietve blokkolt, majd tovább ment volna, de a portás meg­ szólította: - Uram, önnek vérzik az arca. Köszönöm, hogy figyelmeztetett - mondta és rohant tovább az öltözőbe. Magára öltötte festéktől tarkálló overállját és sietett a műhelybe, mikor egy munkatársa vészjósló hangon figyelmeztette: - Benjamin! Neked vérzik az arcod! - No és?! Vérzik. Olyan nagy dolog, ha valakinek vérzik az arca? - Nem. Nem nagy dolog. - Hát akkor? - kérdezte kicsinylően Bodó Benjamin, és bevonult a mű­ helybe. Beindította a gépet és befűzött egy vég fehérvásznat az orsók közé. Meg akarta kezdeni a munkát, mikor egy kolléganője csivitelő hangon így szólt hozzá: - Jaj, Bendzsi! Magának vérzik az arca. - Tényleg? Jaj, nagyon köszönöm, édes Elvira kisasszony - válaszolta finomkodva, dühét leplezve, Bodó Benjamin. Zakatol a gép, fogy a vászon és csörög a telefon. Felveszik. - Benjamin! Telefon. A főnök. - Halló?! Tessék, Bodó Benjamin vagyok. - Jó napot, Bodó elvtárs. Fel tudna szaladni öt percre hozzám, az iro­ dába? Lenne egy kis megbeszélnivalónk. - Igen, főnök! Mindjárt ott leszek. Morse-hangokhoz hasonló kopogás. - Igen - hallatszik belülről egy lágy női hang. Nyílik az ajtó. - Jöjjön, Bodó elvtárs, foglaljon helyet . . . A ncika lenne szíves egy ki­ csit magunkra hagyni - kérte parancsolva a főnök titkárnőjét. - D e Bodó elvtárs! Ön, Bodó Benjamin. . . Önnek vérzik az arca! - Hol igazgató elvtárs? - kérdezte ő szenvtelenül. - Itt a bal felén. - Igen? Itt a bal felemen? Vérzik a bal felem? Tényleg. Milyen ér­ dekes! Vérzik a bal felem. Szól a duda, tömeg özönlik ki a kapun, és közben csattog a blokkolóóra karja,,. Bodó Benjamin is odaér, leemeli kartonját, csörömpölve lebélyegzi; majd kilép a kapun, fehér színű trikójában, melyre nagy vörös betűkkel ráírta: Tudom, hogy vérzik az arcom! 27 �Másnap a szokásos időben felkelt, elvégezte reggeli teendőit, és kilépett az utcára, hogy munkába induljon. A kapuban találkozott szomszédjával, aki szokás szerint köszöntötte, és ő is köszöntötte volna, ha a meglepetés­ től a torkán nem ragad a szó. Ugyanis a Józsi bácsin is (mármint a szom­ szédon) ugyanolyan pólóing volt, mint rajta. Meglepettségéből felesz­ mélve nagyot köszönt, majd beszédbe elegyedve nekivágtak szokásos útjuknak. A körúton elbúcsúztak egymástól, Bodó Benjamin pedig elvegyült a tömegben, ahol mindenki fehér pólóinget viselt, rajta nagy vörös betűk­ kel: „Tudom, hogy vérzik az arcom” ! D e ez számára már annyira természetes volt, hogy észre sem vette. 28 �ÁDÁM TAMÁS NYÁR Szekercém élén kéket lobban a nap vörös cérnaszálakat húz az égen és hamuvá csendesül a pillanat égett üzenet lapul a gyékényen rézbőrű indián kezében harag szemében sápadtabbak a füstjelek holnapra csupán aszalt szilva marad égett kenyéren sárga-lángú sebek formás meztelen fenéken fényostor csillogó vízcsepp halad a gerincen medencecsonton madárének lapul cserepes szájon megcsillan a korom fényes csónakban szőke bábu pihen fején szalmakalap zizeg hanyagul Lepkeszárnyak ragadnak az üvegre jégvirágot ültetnek fehér lányok vad lovak szájában páragömb lebeg celofán mögött sápadt villanások a szikrák visszafogottak reggelre kökény-színű rúzs folyik szét a szájon hósapkákat húznak a fenyvesekre a szélvédő üvegén pattanások hófehér kendőben várnak a szikék puha párnánkból kiveszik a tollat vörös rókák hideg mancsa tör utat megfagyott néhány felelőtlen szirén kopasz fákon magányos csillag borzad farkas-magányok szelik a vasutat 29 �ZONDA TAMÁS: Várakozás Pulzusom pergőtüzétől robajló éjszakában huszonkét felhangolt bohóc rugdossa pöttyös álmait, a tárgyak harisnyában, mint bizarr terroristák. Fényévre hallgat az ajtó. Apadnak lassan a kölcsönök. Aztán egy kifosztott hegedű, kiáltásom belepattan végre a bodza-szavú éjfél lélegzetébe. Hirtelen ősz ez is, smaragd vonósnégyeseim eltapasta egyetlen éjszaka. Szétdúlt pacsirták a réteken, darvak ékjétől felvérzett láthatár. Rozsdát szitkozó garázda tombol, öklét nem oldja vérem. Még egy ütés: hűlő tetem a nyár, tarkóján halkan csordogál a nap. �KRÓNIKA Nógrád megye kialakulásának kérdéséhez A jelen előadás1 ugyan azt tűzi ki céljául, hogy szempontokat szolgáltasson Nógrád megye létrejöttének problémájához, de nem lép fel azzal az igénnyel, hogy magát a kérdést megoldja. Nem is léphet fel, hiszen mi sem volna elhibázottabb dolog, mint egyetlen vármegye kialakulásának önmagában való „megoldása”, s azután e konstrukció, illetve rekonstrukciós eredmény mechanikus rávetítése Magyarország többi vármegyéjére. A helynevek vonatkozásá­ ban Fügedi Erik ezt a módszertani elvet ekként fogalmazta meg: „A helynévanyag olyan, mint egy textília, amely beborítja az országot. Sűrűsége vidéken­ ként eltérő, a szálak is más és más anyagból készültek, más és más színűek. Ezért, ha egy megadott területet vizsgálunk, akkor az egész helynév-szövetet tekintetbe kell venni, nem lehet egy-egy szálat kihúz­ ni belőle és arra az egy szálra építeni".2 Hasonló a helyzet a ma­ gyarországi vármegyék kialakulásával is. A Kárpát-medence területén a vármegyeszervezet még akkor is egységes „textíliát” alkot, ha egyes vármegyék egymástól eltérő, olykor több száz évnyi távolságra levő időpontokban jöt­ tek is létre, ha ennélfogva társadalmi közegük és funkciójuk is sokban vál­ tozást szenvedett. Nógrád megye kialakulásáról megbízható képet csak akkor tudunk rajzolni, ha Trencsén megyétől az erdélyi Fehér megyéig, valamint Máramarostól Zágrábig adatokon nyugvó elképzeléseink lesznek magáról a folya­ matról, a vármegyék kialakulása mikéntjéről. Mindaddig meg kell elégednünk szempontokkal, amelyek érvényét, valóságtartalmát a későbbi kutatások szük­ ségszerűen módosíthatják vagy cáfolhatják. Az eddigi szakirodalom egymástól erősen eltérő képet vázolt fel Nógrád megye kialakulásáról. Reiszig Ede a századfordulón úgy vélekedett, hogy a Nógrád várhoz tartozó királyi uradalomból alakult ki Nógrád vármegye, „mely már Szent István alatt, a nemzeti királyság alapításakor keletkezett” . Az első foglalás jogán szerezték megyebeli birtokaikat a Záhok. Nógrád megye másik törzsökös nemzetsége, a Kacsics, „ha nem is az első foglalás jogán, de alkal­ masint a nemzeti királyság első századában telepedett le a vármegyében”. O k­ leveles adatok csak 1108-tól kezdve vannak a nógrádi várszerkezetről. A vár­ megye kiterjedésre nézve jóval nagyobb - északi - része az esztergomi érsek­ ség alá tartozott; az első nógrádi főesperes 1254-ben szerepel pápai oklevél­ ben. Ugyanakkor a váci püspökséghez is tartozott egy nógrádi főesperesség, amely a megye déli, kisebbik részére terjedt ki: ez a terület az ún. Kis-Nógrád megye.3 Vácz Elemér szerint Nógrád vára, amely egyszerű földvár volt, a hon­ foglalás előtt bolgár-szláv területen feküdt. A honfoglalás után Nógrád is azon várak közé tartozott, amelyeket a magyarok némileg átalakítottak, és a várispánságok, a későbbi vármegyék székhelyéül választottak.4 A felszabadulás utáni szakirodalomból előbb Makkai László vázolta fel Nógrád megye kialakulását. Szerinte a megye nyugati fele a fejedelmi törzs szállásterületéhez tartozott, ide esik a „későbbi királyi és egyházi birtokok zö- 31 �tne, továbbá maga a megyének nevet adó vár, Nógrád is, sőt egy másik me­ gyeszékhely, Hont is közvetlenül ehhez a területhez, az Ipoly alsó folyásához csatlakozik”. Míg e nyugati területen a X. századi magyar leletek és törzsi helynevek hiányoznak, addig a megye keleti részén mindezek megtalál haték. Erre a területre a magyarok az Alföldről, a Galga és a Zagyva mentén vonul­ tak fel, s itt helyezkedtek el a Szolnok, a Kacsics és a Záh nemzetségek bir­ tokai. „Mindenesetre legkésőbb I. István korában a feudális államszervezés N ógrád megye területére is kiterjedt, mégpedig - mint az természetes - dél­ nyugat, a központ felől haladva kelet felé. Ennek a terjeszkedési iránynak két­ ségtelen bizonyítékai a tárgyalt terület szélén emelt királyi várak, Nógrád és H ont. . . A területünkre eső két, egymáshoz aránylag közeleső királyi vár kö­ zül Nógrád a kelet, Hont pedig az északnyugat felé eső királyi birtokok szer­ vezési gócpontja lett” ; Nógrád és Hont között pontos határ nem volt, mivel „a királyi vármegyerendszer nem az ország területének közigazgatási beosztá­ sára, hanem a szétszórtan fekvő királyi birtokok igazgatására szolgált”. Ugyanakkor Makkai László sem zárta ki annak lehetőségét, hogy „a várszer­ vezet a királyi birtokok igazgatásán túlmenően már kezdetben bizonyos közigazgatási szerepet is játszott” . Hangoztatta, hogy az esztergomi érsekség csak a XV. században jutott Nógrád megyei birtokai zöméhez (egyedül Érsekvadkert látszik régi szerzeményének), az egyházi közigazgatás szempontjából pe­ dig úgy foglalt állást, hogy Nógrád megye „részben a váci püspökhöz, részben az esztergomi érsekhez tartozott. A két nógrádi főesperesség közül a váci püs­ pökét Kis-Nógrádnak is nevezték, amely a Diósjenőtől Mátraszöllősig húzható vonaltól délre eső területet foglalta magában” .5 Györffy György Nógrád megye kialakulására nézve is érvényesnek ítélte a magyar vármegyerendszer létrejöttéről alkotott elméleti konstrukcióját. Ennek lényege, hogy a vármegye a nemzetségi szállásterületből alakult ki, vagyis „az új magyar államban a hét törzs nemzetségeinek népe ugyanazon területi ke­ retek között élt tovább, mint a X. században” . E feltevésre Györffy szerint azon vizsgálatok jogosítottak, hogy „a vármegyének a nemzetségi szállásterü­ letből, ill. a ívárral rendelkező nemzetségfő uralmi területéből való alaku­ lása minden olyan megye esetében levezethető, ahol a birtokviszonyokat és a nemzetségi hagyományokat ismerjük”. Doboka, Komárom és Békés megye ki­ alakulásának vizsgálata vezette Györffyt ezen általános tétel kimondására, amely tételt azután a legtöbb megyére, így Nógrád esetére is érvényesnek te­ kintett. Megint csak egy-egy vármegye (Csanád, Csongrád, Komárom) vonat­ kozásában végzett vizsgálódásai alapján jutott arra az eredményre, hogy a vár­ megyék területén „a nemzetségi birtok, a királyi várbirtok és a királyi magán­ birtok 1/3- 1/3- 1/3 arányban oszlik meg. Ez arra mutat, hogy a nemzetségi szállásbirtoknak általában kétharmad része került kisajátításra, míg egyharmad része nemzetségi birtok maradt” . A nemzetségi egyharmad birtoklásának kér­ dése Györffy szerint további következtetést tesz lehetővé a vármegyék kiala­ kulását illetően. Ahol ugyanis a nemzetségi egyharmad nem az ősfoglaló nem­ zetség kezén maradt, ott „a nemzetség ellenállt a kisajátításnak” . Más me­ gyék esetében viszont „a nemzetségi részen az ősfoglaló nem és az első ispán nemzetsége kb. egyenlő arányban osztozik” . Ez utóbbi csoportba tartozik Nóg­ rád megye, ahol az ősfoglaló Záh nemzetség és a megye első ispánját adó Kácsik (Kacsics) nemzetség egyenlő arányban osztozik a nemzetségi harmadon. A Záh nemzetség őshonosságát az igazolja, hogy „birtokai összeesnek a honfog­ laló magyarnak tartott régészeti leletek területével” . Ugyanakkor Györffy úgy ítélte meg, hogy Nógrád a hercegség (dukátus) megyéi közé tartozott, vagyis 32 �olyan megyék közé, ahol „sokkul kevésbé tapasztaljuk azt a szabályosságot, ami a királyi vármegyékben a megye, a nemzetségi birtok és a törzsnévi hely­ nevek között fennáll. A nagy ősfoglaló nemzetségek helyén több kisebb nem­ zetség tűnik fel. Ugyanakkor itt terülnek el a testőrség parancsnokainak birto­ kai". Általában a dukátusi megyékben kereste Györffy a magyarokhoz csatla­ kozott katonai segédnépek, a kabarok lakhelyét.6 Moór Elemér szerint a magyar honfoglalást megelőzően „a bolgárok alföldi tartományuk határvidékeit mindenfelől várak létesítésével igyekeztek biztosí­ tani, amely várrendszernek a nyomai magyar helynevekből biztosan és határo­ zottan felismerhetők". E várrendszer a Duna-Száva torkolatánál levő Belgrád­ tól és Zimonytól indulva a Duna völgyét védő Visegrádon és Nógrádon, majd a Tisza menti Csongrádon át az erdélyi Belgrádig (azaz Gyulafehérvárig) hú­ zódott. Vagyis Nógrád - Baranyához, Zemplénhez, Csongrádhoz hasonlóan ősi bolgár váruradalom volt, amelyek „a magyar honfoglalás után is tovább­ éltek mint fejedelmi dominiumok központjai” . A bolgárok egykori alföldi or­ szágrészének állami intézményei szolgáltak a korai Árpád-kori magyar államszervezet alapjául.7 Nógrád megye kialakulásáról legfrissebben Belitzky János formált képet. Szerinte Nógrád megye területe a honfoglalás előtt a bolgár dukátushoz tar­ tozott. A várispánságokat „a nemzetségi birtokok figyelembevételével, első­ sorban a morva-cseh territoriális egységek mintájára alakíthatta ki” Géza fe­ jedelem, majd I. István király. A királyi vármegyék szervezésekor tekintettel voltak a X. századi nemzetségi várbirtok területére, új vármegyék alakítása esetén a nemzetségi területi hagyományok keretét megtartották. „Nógrád me­ gye hihetően X. század végi kialakítása összefügg a volt bolgár dukátusból alakult nemzetségi várbirtok két részre szakításával” . Ez akkor történt, ami­ kor Hont és Pázmán lovagok hatalmas birtokokat kaptak. A Rima völgyi, ké­ sőbbi Kis-Hont vármegye szervesen hozzátartozott az Ipoly völgyi Nagy-Hont vármegyéhez. „N ó rád megye honti szórványokkal tarkítva birtokolta a kö­ zépső Ipoly-völgyet és nem biztos, hogy a Szemere és Tornaj nemzetségek Szenna és Losonc vidéki birtokai - a XII. század eleji losonci Hont-Pázmán nemzetségi szórvány is erre mutat - már ekkor nógrádi fennhatóság alá tar­ toztak." „Bonyolítja a tisztánlátást az, hogy Nógrád megye északi része (Nagy-Nógrád) az esztergomi érseki, déli része (Kis-Nógrád) pedig a váci püspöki egyházmegyéhez tartozott, és hogy a kalocsai érsekség a Rima völ­ gyében birtokos volt."8 A Nógrád megye kialakulásáról formált és itt most kommentárok nélkül közreadott, egymással olykor ellentétes, nemritkán önmaguknak ellentmondó elképzelések is jelzik: sem Nógrád megye kialakulásának, sem általában a ma­ gyarországi vármegyerendszer létrejöttének kérdése nincs megoldva. A megol­ dás útját egyengetheti az alábbi néhány szempont mérlegelése. Mindenekelőtt elég egy pillantást vetni a térképre, s máris beláthatjuk: megyéink kialakulása, a megyeközpontok „megválasztása” nélkülözte a mérnöki munkát, a szabályszerűséget. Nógrádtól északra a legközelebbi vármegyeközpont a tőle légvo­ nalban 18 km-re cső Hont, ugyanakkor kelet felé - Heves megye kialakulása előtt - a „szomszédos” megyeszékhely, Borsod 135, délkelet felé pedig a leg­ közelebbi, megyeközpontként funkcionáló vár, Szolnok 120 km-re van. Ez ön­ magában arra mutat, hogy a vármegyék területének kialakulásában, a várak mint központok működtetésében nagyfokú spontaneitás érvényesült. Segítséget nyújthat a kérdéskör megoldásában annak figyelembevétele, hogy a vármegyének volt határa.9 Maga a szlávból szármázó megye szavunk eredeti 33 �jelentése határ ('limes, terminus’) volt.10 Azonban a legkorábbi vármegyéket nem úgy kell elképzelnünk, mint amelyek első pillanattól kezdve szigorúan kö­ rülhatárolt és területileg megváltozhatatlan egységek lettek volna. A vármegye kétségtelenül bizonyos kettősséget foglal magában. A kérdéskörnek főleg a XIX. század utolsó évtizedeiben támadt nagy irodalma. A Botka Tivadar, Pesty Frigyes nevével fémjelezhető irányzat külön polgári és külön katonai me­ gyét tételezett fel.11 Pauler Gyula kétségtelenül helyesen számolt le több írá­ sában a vármegyei szervezet kettősségét ily módon megragadni kívánó felfo­ gással,12 ám ezzel mintha a vármegyei szervezet kettőssége (dualizmusa - mint ezt száz évvel ezelőtt mondották) általában kiszorult volna a szakirodalom­ ból. Márpedig ezt a kettősséget maga a vármegye szó is tükrözi. Egyfelől a várnak voltak birtokai. Ezek a földek fekhettek a vártól igen nagy távolság­ ra is, tehát bizonyosan a megyehatáron kívül. Így például közvetlenül a tatár­ járás előtti (1238. évi) adat szerint a nyugat-dunántúli Vasvárnak hajdan lé­ tezett két Vasvár nevű birtoka a tiszántúli Csanád megyében. Noha ezek 1238ban már Csanád megyében feküdtek, egykor (quondam) viszont Vasvárhoz tar­ toztak (ad Castrum Ferreum pertinebant).13 Másfelől megye szavunk önmagában mutatja, hogy a vár körüli, várból irányított területnek lassan kezdett kiformá­ lódni a határa. Egy vár birtokai általában a vár körüli vidéken feküdtek, a ki­ vétel mégiscsak - ha nem is egészen ritka kivétel - az imént említett vasvári birtokok példája. A várkerület határai a vártól távolodóan terjeszkedtek, s egészen addig terjeszkedhettek, amíg a szomszédos (vagy távolabbi) várkerü­ letek határainak terjeszkedésébe nem ütköztek. A határ persze nem merevedett meg azonnal, hanem az eltérő tulajdonú ingatlanok ölelkeztek egymással. Nógrádból véve a példát: nógrádi (tehát Nógrád várához tartozó) várföldek vol­ tak a későbbi Pest, Hont és Kis-Hont megyében, viszont Nógrád megyében földjei voltak a honti, gömöri, bolondóci és szolgagyőri várnak.14 Érdekes, hogy kelet, illetve délkelet felé Borsoddal, illetve Szolnokkal nem ölelkeztek a nógrádi vár birtokai, mivel a XIII. században kialakult Heves megye, to­ vábbá a Gömör vártól délre lenyúlt Gömör megye éket vert a hajdani szom­ szédos (bár egymástól igen nagy távolságra fekvő) várak, illetve megyéjük kö­ zé.15 A vármegye kettőssége tehát például Nógrád megye esetében abban ra­ gadható meg, hogy volt olyan időszak, amikor a nógrádi vár tartozékainak összessége és Nógrád megye területe nem egyezett meg egymással. A fejlő­ dés abban az irányban haladt, hogy az idegen megye területére került várbir­ tokok enkláve jellege megszűnt, a szórt várbirtokszervezet a tatárjárást köve­ tően felbomlott, jobbára magánkézre került, s ezzel érvényét vesztette a vár­ megye kettőssége is. Immár egyértelműen határokkal (mégha kisebb mértékig ingadozó határokkal) körülvett közigazgatási egységet jelentett a megye. A me­ gyének itt röviden vázolt kialakulási folyamata mind a kettősség felszámolásá­ ban, mind a határok megszilárdulásában szintén spontán módon zajló folyamat volt. Tehát nem csupán Szent István korában nem rajzolták térképre az alapí­ tandó megyék központjait, hanem a XIII. században sem készítettek tervet és nem vezettek nyilvántartást a megszilárduló megyehatárokról. További szempontot jelent a megyekialakulás vizsgálatához a vármegyék számának kérdése. Mivel tudjuk azt, hogy a XII. század közepén 70 körüli megye volt Magyarországon,16 míg 75 évvel korábban, 1074-ben csak 45, kér­ dés, mennyi megye lehetett újabb 40-70 évvel ezt megelőzően, vagyis Szent István uralkodásának idején. E ponton aligha oszthatjuk Pauler Gyula állás­ pontját, aki szerint „már pedig a mi megye volt 1074-ben, az alig keletkezett az István halála óta lefolyt zavaros 36, helyesebben az I. Endre és Béla osz­ 34 �tályáig lefolyt i o - i i év alatt, hanem bizton visszavihető Szent István idejére” , vagy hogy Szent István alatt is jogunk van 45 megyével számolni.17 A z ország­ ban időről időre támadt nehézségek aligha akadályozták meg újabb várme­ gyék alakulását, lévén a megyealakulás bizonyos mértékig spontán folyamat. Ha természetesen nem is vállalkozhatunk a Szent István-kori vármegyeszám megadására, bizonyosak vagyunk abban, hogy az negyvenötnél kevesebb volt. A viszonylag csekély számú István-kori megyék tehát nagy kiterjedésű terüle­ tet fogtak át. Ajtony leverését követően a Maros-Körös-köz déli részétől kezd­ ve az Al-Dunáig húzódó hatalmas területen egyetlen megye alakult ki, Csanád vármegye, ahol utóbb, a XII-XIII. század folyamán jöttek létre a kisebb terü­ letű megyék,18 Csanád mellett Arad, Temes, Keve és Krassó. Északon Újvár megye eredeti állapotában a Zagyva-parti Hatvantól kezdve fel egészen Bárt­ fáig, illetve a Kárpátok hágóiig egy furcsa, félkörív alakul, több száz kilomé­ ter hosszan elnyúló képződmény volt, amely a XIII. században szinte a sze­ münk láttára szakadt szét kisebb megyékre, Sárosra, Abaújra és Hevesre.19 De említhetünk erdélyi példákat is. A történelmi Erdély térképén szemet szúrnak a hosszúkás alakú, 200-250 km hosszú, alig 10-20 km széles vármegyék (Do­ boka, Kolozs, Torda). A spontán módon határukat elnyert megyék közül a ha­ tárvármegyék szinte az Árpád-kori Magyarország egész területén a kerék kül­ lőihez hasonlatos alakot öltöttek. Hosszan elnyúló, keskeny csíkok voltak, ami­ ként a küllő is a tengelyből indul ki, hogy a peremig jusson el. Nem véletlen, hogy a XI. századi források nagy figyelmet szenteltek a határvármegyéknek (a marchiáknak). Vajon Nógrád határvármegye volt-e ? A kérdés megválaszolása nagy jelen­ tőségű Nógrád megye kialakulása szempontjából. Amennyiben ugyanis határvármegye lenne, akkor Nógrádot is egészen mélyen fel kellene vinnünk a mai Szlovákia területére, ha viszont nem, akkor megint másképpen kellene Nógrád megye létrejöttét elképzelnünk. Mutatnak nyomok arra, hogy Nógrád nem volt határvármegye. Nyitva hagyva itt és most Gömör problémáját, keleti szomszédai közül mind Borsod, mind Újvár az eredeti állapot szerint a Kárpátokig el­ nyúló határvármegye volt.20 Ugyancsak határvármegyének tekinthető a Nógrád vár tőszomszédságában fekvő Hont vár megyéje. Hogy Hont messze északkeletre elnyúlt, annak a XX. század elejéig élő bizonyítékát szolgáltatja Kis-Hont, amely utóbb Gömörrel együtt alkotott megyét, de eredetileg Honthoz tartozott, mi több, nyilván területileg is összefüggött az Ipoly alsó folyása mentén elterülő Hont megyével, így eredetileg nem enkláve volt. Ha viszont az Ipoly-menti Nagy-Hontot összekötjük a Rima völgyi Kis-Honttal, a kettő közti kapcsola­ tot biztosító széles „folyosó” éppen a középkorból ismert Nógrád megye északi felét foglalja magában. Mindenesetre Belitzky János sem tekintette biztosnak, hogy Szenna és Losonc vidéke (vagyis az észak-nógrádi tájék) eredetileg is nógrádi fennhatóság alá tartozott. Hont megye a korai időszakban azonban még Kis-Honttól északabbra is elnyúlt. A XIV. század harmincas éveiben keletke­ zett pápai tizedjegyzékek tanúsága szerint az országhatárig elérő Liptó a kö­ zépkor e szakaszán még a honfi főesperességhez tartozott,21 tehát a Magas­ T atra lábainál a honti főesperes gyakorolt egyházi fennhatóságot. Ezt a híradást egy 1307. évi oklevél megerősíti. Eszerint a liptói Kispalugya plébánia sorsáról a honti főesperes nyilatkozott,22 mutatván, hogy Liptóban valóban a honti főesperes volt otthon. Az eredeti Hont megye tehát Szobtól, a Duna és az Ipoly találkozásától ugyanúgy szalagszerűen nyúlt fel 200 km-rel északabbra, miként Erdélyben Doboka, Kolozs és Torda megye ugyanilyen hosszúságban keleti irányban, a Tiszántúlon Csanád, továbbá a 35 �Dunántúlon a Száváig elérő Somogy és Zala megye pedig dél felé megközelí­ tően hasonló távolságra. A magyarországi határvármegyék legyezőszerűen, su­ garas elrendezés szerint fogták közre a központi területeket, s maguk az öszszeköttetést biztosították a határ- és a központi területek között. Nógrád nem volt határvármegye, mert ilyen jellegű adataink nincsenek, továbbá mert a ha­ tárvármegyék eme sajátos elrendezésében Nógrádnak (Hont, Gömör, Borsod és Újvár megyéje ellenében) nem jut tér északi irányú, az országhatárig elérő terjeszkedésére. Újabb - és adott keretünkben az utolsó - szempont lehet Nógrád megye kialakulásához a terület egyházmegyei beosztása. Nógrád megye területe a kö­ zépkorban két egyházmegyéhez tartozott. Északi részén az esztergomi érsekség, déli részén a váci püspökség gyakorolt egyházi fennhatóságot. Nem párját rit­ kító kivétel ez, hiszen hasonló helyzetben volt még Nyitra és Komárom is (az előbbi területén az esztergomi érsekség és a nyitrai püspökség, az utóbbi terü­ letén pedig az esztergomi érsekség és a győri püspökség osztozott). Nem térve ki arra, hogy mi okozta Nvitrában és Komáromban e sajátos helyzetet (ami persze önmagában is rontja a nógrádi helyzet megoldásának esélyeit), Nógrád esetében megkockáztatható az a feltevés, hogy az eredeti Nógrád me­ gye csak a váci püspökséghez tartozott, s az eredeti Nógrád megye a közép­ korban dél-nógrádinak nevezhető részre korlátozódott, amely azonban déli irányban majdnem egészen Pest határáig lenyúlt. A XIV. században a pápai tizedjegyzékben megőrzött Diósjenő-Mátraszele vonal képezte a két egyház­ megye közti határvonalat.23 Ismerve az egyházi berendezkedés konzervatív, ha­ gyományőrző jellegét, azt kell hinnünk, hogy a Diósjenő-Mátraszele vonaltól északra fekvő, tehát az esztergomi egyházmegyéhez tartozó vidék eredetileg Hont megye részét képezte, amint hogy Hont megye valóban az esztergomi ér­ sekség területén terült el. Eszerint a váci püspökség nógrádi főesperessége al­ kotta az eredeti Nógrád megyét, amely a Diósjenő-Mátraszele vonaltól mé­ lyen délre elnyúlt, míg az esztergomi érsekség nógrádi főesperessége (az em­ lített vonaltól északra eső rész) utóbb került át Hontból Nógrádba. Itt is spon­ tán folyamat játszott döntő szerepet: nyilván a földrajzi közelség okán a Nógrád várból és szomszédságából kirajzó nógrádi várkatonák „hó­ dították el” a később észak-nógrádinak mondott vidéket Honttól. Ez­ által viszont Hont megye elvesztette területi kapcsolatát a később KisHontnak nevezett Rima völgyi tájékkal, amely idegen megyék által köz­ bezárt területté, enklávévá lett. A XIV. század közepére kialakult Liptó megye, a XIV. század végére a hontitól független liptói főesperesség, vagyis Hont megye - Kis-Hontot leszámítva - elvesztette északi területeit, megszűnt határvármegye lenni. Hont megye rovására viszont megnövekedett Nógrád me­ gye. A XIV. századra így kialakult határok némi módosítással egészen a XX. század elejéig éltek tovább. KRISTÓ G Y U L A 36 �1. A m a g y a r á l l a m a l a p í t á s s a l f o g la lk o z ó e lő a d á s r é s z e k é n t e l h a n g z o t t S a l g ó t a r ­ j á n b a n 1982. d e c e m b e r 2 9 -é n a M a g y a r T ö r té n e lm i T á rs u la t N ó g rá d m egyei c s o p o r t j a t i s z t ú j í t ó ü lé s é n . 2. F ü g e d i E rik . A z e g y ü t t m ű k ö d é s p r o b ­ lé m á i. A m a g y a r k ö z é p k o r k u t a t ó i n a k nagy v ázso n y i ta lá lk o z ó já n e lh a n g z o tt e lő a d á s o k , h o z z á sz ó lá so k . V e sz p ré m 1973. 130. 3. R e isz ig E d e. N ó g r á d m e g y e tö r t é n e t e . M a g y a ro rsz á g v á rm e g y é i é s v á r o s a i. N ó g r á d m e g y e . B p . é . n . 354.. 373. 4. V á c z E le m é r . N ó g r á d v á r a tö rté n e té ­ h e z . E m lé k k ö n y v D o m a n o v s z k y S á n d o r s z ü le té s e h a tv a n a d ik é v fo rd u ló já n a k ü n n e p é r e . B p . 1937. 592. 5. M a k k a i L á s z ló : N ó g r á d m e g y e t ö r t é n e ­ t e 1848-ig. M a g y a r o r s z á g m ű e m lé k i t o ­ p o g r á f i á j a III. N ó g r á d m e g y e m ű e m lé ­ k e i. B p . 1954. 36—37.. 40—41. 6. G y ö r ffy G y ö r g y : T a n u l m á n y o k a m a ­ g y a r á lla m e r e d e t é r ő l . A M a g y a r N é p ­ r a jz i T á r s a s á g K ö n y v t á r a . B p . 1959. 35., 20—21., 75. o ld . 239. je g y z ., 39.. 94.. 76. 7. Mo ó r E le m é r . A z Á r p á d - m o n a r c h i a k i ­ a la k u lá s á n a k k é rd é sé h e z. Századok 1970. 362—365., 369—371. 8. B e litz k y J á n o s : N ó g r á d m e g y e t ö r t é ­ n e te 896—1849. N ó g r á d m e g y e t ö r t é n e t e I. S a l g ó t a r j á n é . n . (1973.) 16., 20—21., 54—55. 9. G y ö r ffy G y ö r g y : a 6. j e g y z e tb e n i. m . 17— 19. 10. K n ie z s a I stv á n A m a g y a r n y e lv s z lá v jö v e v é n y s z a v a i I .2 B p . 1974. 333—334. 11. B o tk a T iv a d a r A v á r m e g y é k e ls ő a l a ­ k u lá s á ró l és ő s k o ri s z e rv e z e té rő l. S z á ­ zadok 1870. 499—522.; 1871. 297—309.. 388—398.; 1872. 23—38.. 67—85.. 133—143.; P e s t y F r ig y e s : A m a g y a r o r s z á g i v á r is p án ság o k t ö r t é n e t e k ü lö n ö s e n a X III . s z á z a d b a n . B p . 1882. p a s s im . 12. P l. P a u le r G y u la M e g y e ? V á r is p á n s á g ? S z á z a d o k 1882. 202—222; P a u le r G y u la T a l á l u n k - e e g y id ő b e n k ü lö n ,, p o l g á r i ” S zázadok 1882. és „ k a to n a i” is p á n t? 635—642. 13. G y ö r ffy G y ö r g y : A z Á r p á d - k o r i M a­ g y a ro rs z á g tö rté n e ti fö ld ra jz a A —C s. B p . 1963. 876. 14. B e litz k y J á n o s : a 8. je g y z e t b e n i. m . 22 . 15. B r a n is la v V a r s ik : O s í d le n i e k o s ic k e j k o t lin i 1. B r a tis la v a 1964. 139—143.: Ila B á lin t G ö m ö r m e g y e I . A m e g y e t ö r ­ té n e t e 1773-ig. B p . 1976. 81.. 143. 16. A lb in u s F r a n c is c u s G o m b o s : C a t a lo g u s fo n tiu m h is to ria e H u n g a ric a e II I . B u d a p e s t i n i 1938. 1767. 17. P a u le r G y u la : A m a g y a r n e m z e t t ö r ­ té n e t e a z A r p á d h á z i k i r á l y o k a l a t t I .2 B p . 1899. 204. O ld. 110. je g y z . 18. O r tv a y T iv a d a r : M a g y a r o r s z á g e g y h á z i f ö l d l e í r á s a a X IV . s z á z a d e le jé n a p á ­ p a i t iz e d je g y z é k e k a l a p j á n fe ltü n te tv e I. B p . 1891. 380. 19. B r a n is la v V a r s ik : a 15. je g y z e t b e n i. m . 127—152. 20. G y ö r ffy G y ö r g y : a 13. j e g y z e tb e n i. m . 737.. 45. 21. P á p a i tiz e d - s z e d ő k s z á m a d á s a i 1281— 1375. V a tik á n i m a g y a r o k i r a t t á r . E lső s o r o z a t I. B p . 1887. 197—198. 22. R e g e s ta d i p lo m a tic a n e c n o n e p i s t o l a r ia S lo v a c ia e I. A d e d e n d u m p r a e p a r a v i t V in c e n t S e d lá k . B r a t i s l a v a e 1980. 453. s z á m . 23. A 21. j e g y z e tb e n i. m . 188.. 192., 195— 196., 224.. 227—229.. 230—231. 37 �A PARASZTNEMESSÉG A magyar történetírásban az utóbbi néhány évben örvendetesen megélénkült az érdeklődés a különböző társadalmi osztályok, rétegek, csoportok iránt. Ezen belül is az egykori nemesi rétegekre fokozottabb figyelem irányult, amit az 1980 őszén Szécsényben megrendezett tanácskozás is bizonyít. Közleményünk is a köznemesség egyik rétegével, nevezetesen a parasztneme­ sekkel foglalkozik. Munkánk konkrét néprajzi gyűjtésen alapszik, amelyet 1979-81 között végeztünk a történeti Gömör megye Szárazvölgynek nevezett ré­ szén, annak három egykoron nagyrészt kisnemesi falunak minősülő községében, Szuhafőn, Zádorfalván és Alsószuhán. Dolgozatunk része egy nagyobb tanul­ mánynak, amely kísérletet tesz az itt élő nemesek társadalmi kapcsolatainak feltárására, és egy-egy falu szerkezetén belül, illetve ezen tájegység társadalmában igyekszik elhelyezni az egykori nemességet a huszadik században.1 Az itt bemutatandó tények érdekességét és jelentőségét az adja, hogy az utolsó 38 év társadalmi változásai ellenére elevenen élnek társadalmunk zsigereiben a múlt hagyományai, gondoljunk csak szórakozásaink, életformánk dzsentroid vonásaira. Éppen ezért tanulságos lehet, ha a szuha-völgyi egykori kisnemesek életéből bemutatjuk azt a három területet, amely már-már anakro­ nisztikus módon napjainkig élő hagyományként szabályozza az itt élők minden­ napjait. Az egyik sajátosság házasodási szokásaikban található. Tárkány Szűcs Er­ nő gondolata, hogy a párválasztásban a vagyoni szempont rendszerint az élet­ forma, életstílus keretein belül történt, meghatározó volt ennek folytán a nem­ zetiség, a vallás, majd a foglalkozás, élethivatás azonossága, tehát több egyidőben jelentkező, értékelő, korlátozó körülménytől függött az a személyi kör, mely­ ből valaki házastársat választhatott magának,2 alapvető megállapítás, amelyet tovább árnyal Paládi-Kovács Attila. Szerinte a XIX. század végétől a feudális társadalom tagolásában betöltött szerepeknél sokkal fontosabbá válik az általá­ nosabb, eszményi szemponttá lett vagyoni helyzet, amely a kapitalizmus idősza­ kában mind döntőbbé vált.3 Kutatásaink fő tendenciájában igazolják ezen meg­ állapításokat. A Szuha völgyében is a vagyoni helyzet figyelembevétele egyre döntőbbé válik a század folyamán, azonban a feudalizmusra jellemző szempont még ma is élő tényezője a párválasztásnak, állandóan jelen van, sőt lentebb tár­ gyalandó tényezők hatására napjainkig mintha újra felerősödött volna. Erre utal a következő érvelés, amely az 1980-as gyűjtésünk alkalmával hang­ zott el. ,.Én is mondtam a fiamnak, hogy nézze meg kit vesz el feleségül, ud­ varolgat most is, de mondtam neki. jól nézd meg, én is vigyáztam a család be­ csületére. és hogy meg ne szóljanak, más az udvarlás, más a házasodás.” Úgy gondoljuk egyértelmű, hogy a nemes famíliából származó adatközlőnk mire utalt. A Szuha völgye egyébként ún. lokális endogám körzetnek számított, amely azt jelenti, hogy egy-egy faluban a nemesek és jobbágyok egymással nem há­ 38 �zasodnak össze, hanem ilyen kapcsolatokat két-három falu nemessége egymás­ sal épített ki, 8-10 azonos műveltségű lokális endogám egységet tételeznek a körzetben.4 Ilyen lokális endogám körzet a vizsgált három falu (Szuhafő, Zádorfalva, Alsószuha és Imola). Minden valószínűség szerint a nemesek a Szuha-völgyben más területekhez hasonlóan - a múlt század során nem házasodtak jobbágy ivadékokkal. Tapasztalatunk szerint a „vegyes” házasság - itt használt elnevezés - egy­ szer fordult elő a múlt század nyolcvanas éveiben. Az Alsószuhán ma is élő Lipták fiúk édesanyja, a Lipták nevű cselédjéhez ment férjhez, nemesi szárma­ zású férje halála után. Ezen történet érdekességét azonban az adja, hogy gyűj­ tésünk során, amikor a házasság témakörében kérdeztünk, szinte minden al­ kalommal megemlítették a történteket, és a közvélemény egy része még ma is elítélendőnek minősítette. Mindez bizonyítja állításunkat is, mert ha a száz év­ vel ezelőtt történt esemény ma is elevenen él emlékezetükben, a gondolkodás mély rétegeiben a nemesi felsőbbrendűség, másság tudata létező, amely társa­ dalmi kapcsolataikban meghatározó szerepet tölthet be. Ezen „botrányos histórián” - az itt élők minősítették így - kívül az első vi­ lágháború utánig nem történt házasság a két egykori eltérő jogállású réteg kö­ zött. Az 1920-as évektől már elszórva találkozunk „vegyes” házassággal, vagy más, általában nemesi származású adatközlők által használt terminológia sze­ rint ún. „rangon aluli” házassággal. Az esetek többségében megjegyzik, „jól ki­ jöttek ugyan” , de a családban mindig ellenkezést váltott ki. A párválasztás sokszor a „birtokkönyvből” történt, hogy „30 holdas a 30 hol­ dashoz, 60 holdas a 60 holdashoz” menjen férjül, illetve feleségül.5 A vagyoni helyezet figyelembevétele, mint párválasztó tényező azonban nem élte túl az 1940-50-es évek fordulóját; mivel az állam politikája nivellálta az anyagi alapokat, így a nemesi származás, mint párválasztó szempont újra fel­ erősödött. Az évszázadok óta hagyományozódott felsőbbtudatnak - a vagyo­ ni helyzetnek, mint szempontnak semmissé válása után - , egyik megnyilvánulá­ si módja lehetett, objektíve segített abban, hogy szinte napjainkig tovább él­ jen a házasodási szokásokban is. Felvetődik a kérdés, mi az oka, miért eleven a XX. század nagy társadalmi mozgásai ellenére is ezen egykori nemesi jogállás, mint párválasztási tényező? Milyen társadalmi intézmény tartja fenn és mozgatja? Kutatásainkból úgy tűnik, a família becsületét tartották szem előtt általában amikor házasodtak, elfogadva a kiterjedt, mindenre figyelő, információkat gyűj­ tő és feldolgozó rokonság elképzeléseit. Ilyen esetben történt meg, ha a vőle­ gény „egy kicsit bamba volt” is, létrejött a házasság, de mint egy másik adat­ közlőnk említette, „az ilyen dolog érzelem és tetszés szerint megy, aztán ha ez nem volt, jött a vízbefúlás, mert csak azért vette el, mivel a nagymama, vagy nagynéni így hagyta meg.” A família elsősorban ellenőrző szerepével védte a nemesi nemzetséget, többek között azért is, hogy „valaki be ne kerüljön a családba a parasztok közül” . K i­ puhatolta, hogy a kiszemelt családban megfelelően fogadják-e a házasodni szán­ dékozót, „hiszen nagy szégyen lett volna egy nemes fiú számára, ha csak járat­ ják, aztán hoppon marad” . Amikor az egyén a család, a família elképzlését nem teljesítette, néha halá­ láig fagyos légkör vette körül. Volt rá példa, amikor a család nem is tagadta meg őt, de legalábbis mindig felemlegették „ballépését” . A famíliára egy falusi szintű és alokális endogám területre kiterjedő közvé­ lemény figyelt a házasságkötési alkalmak során is. Például ez úgy nyilvánult 39 �meg, hogy megkérdezték az örömapát, „nemes-e akihez a lányod megy? Ki­ kutattad-e. utána néztél-e már, hogy jó család-e?” Pedig mindenki ismerte egy­ mást a vizsgált falvakban, még az imolaiakat is, amely nem alkotott szerves egységet a három faluval. Érdekes módon az endogám területre kiterjedő nemesi közvélemény mel­ lett, a falusi parasztcsaládok előtt is tekintélyt romboló volt, ha „kisebbhez” ment valaki, vagy „rangon alul” nősült. A nemesi közvéleménynek pedig olyannyira szemet szúrt az ilyen választás, amikor a családba bekerült egy parasztlány, a templomszéken előrerukkoló menyecskét tűvel szurkálták meg a templomban a sógornői. Mint azt a következő forrás kitűnően megvilágítja, a falu elöljárói, a helyi hatalom képviselői is akadályokat gördítettek a házasság elé, ha az a megszo­ kottól eltért, olyannyira szabály volt, hogy nemes csak nemessel házasodik. Az idézet érdekességét továbbá az adja, hogy a történetet elmondó Lipták Lászlónak bátyja, Alsószuha tekintélyes papja volt. „ É n nem voltam nemes, mikor nősülni akartam, az én feleségem apja orosz fogságba került. 1914-ben balt meg, a bolttá nyilvánítás nem jött le hivatalosan. Mikor én esküdni akartam, még ak­ kor 21 napra kitettek a hirdetőtáblára. A jegyző nekem nem csinálta meg a papírokat, azt mondta nem lehet, mert nem jött le hivatalosan az értesítés a ha­ lálesetről, menjek az árvaszékbe. Ott azt mondták, mondja meg a maguk jegy­ zőjének, ha magát a menyasszonya szereti, nem választhatják el, levelet is adott. A jegyző azt mondta, nem mondom meg mit írtak, de ha nem járok el hivatalo­ san, akkor engem szidnak meg. Úgy volt ez itt is, ha megszerették egymást, vagy elvette, vagy megszöktette a lányt, én 1924-ben nősültem.’’ A „rangon aluli” házasság ritkasága nemcsak a számos nehézség miatt jellemző, úgy lát­ juk, hogy az esetek többségében maga a házasulandó sem gondolt erre, egy­ szerűen a választhatók közül kiesett a paraszti származású. Gyűjtésünk során találkoztunk olyan helyzettel is, amikor nem a „60 holdas a 60 holdashoz, 30 holdas a 30 holdashoz” kicsinyes problémája állt fenn, ha­ nem egy szuhafői nemes fiú részére több család által kívánatosnak tartott meny­ asszony egy nagyobb távlatú gazdasági természetű vállalkozást jelentett volna, amennyiben létre jön, több egymás mellé kerülő birtoktesten a kitermelt fa szál­ lítását volt hivatva megoldani ez a házasság. Láttuk a paraszti rétegek nem kívánatosak a nemesek számára, most vizsgál­ juk meg milyen a nemesi családok viszonyulása más rétegekhez. Zádorfalván a tanítók egész sora nemes lányt vett feleségül, de nem csak a tanítók, a jegyzők és papok is így nősültek. „Egy közjegyző innen nősült és ka­ pott olyan hozományt, hogy dúsgazdag lett", állítják egy kis túlzással. Mind­ ezen jelenség a másik két faluban is megfigyelhető. Tehát úgy tűnik, szívesen látták a kérőként jelentkező értelmiségit. Midezt felismerhették a házasodni szándékozó ügyvédek, állatorvosok stb., mert adataink számtalan ilyen házas­ sági esetről számolnak be. Ismerünk olyan történetet, hogy azt a feltételt szab­ ták a nemes családfőnek, amennyiben ügyvédi irodát nyit számára, elveszi a lányát, az apa megnyitotta a leendő veje számára az irodát és létrejött a há­ zasság. Amilyen szívesen vették a nemesek a falusi vezető réteg, az értelmiség köz­ lekedését, olyannyira nem - kb. a harmincas évek közepéig - az iparosok há­ zasodási szándékát. Erre utal egyik adatközlőnk. „Szép ember volt az uram, de nem néztem volna én gépész legényre, mert birtokos voltam, nemes, de már nem voltam fiatal, így hozzámentem.” 40 �Az 1930-as évekre már a nemesek körében jellemző, hogy az Alföldről tőke­ erős nagygazdák lányát hozzák birtokukra feleségnek. Fő okát az 1930-as évek elején tapasztalható gazdasági leromlásban látjuk, így próbálnak javítani gaz­ daságuk helyzetén, és persze az Alföld viszonylagos távolsága miatt az ismeret­ lenből érkezett új asszony kívül esik a társadalmi ellenőrzés körén, elfogadtatá­ sa könnyebbnek látszik. A közvélemény azonban soha nem fogadná el akkor a nemes legény vá­ lasztását, ha az „tót” lányt venne feleségül. „Serényfalva az tót, zádori nemesember nem ment oda nősülni, pedig már ki is vetkőztek” , szokták mondani a másik két faluban is. Másképpen ítélik meg a nemesek a vők szerepét is. Amíg Szuhafőn a parton, és a másik két faluban is a parasztok között vőnek menni negatív dolog, „vőnek nem jó menni, mert a kutya is azt kiabálja: vő, vő, vő” mondogatják. Addig a nemeseknél a vőnek jövő fiú is nemes, tekintélyes ember, tehát nem tapad a vőséghez negatív előítélet. A másik, napjainkig is szembetűnő elválasztó vonalat a nemesi származásúak és a paraszti, vagy iparos ivadékok között az ún. köznapi érintkezési viszonyokban6 találtuk meg. A nemesi társadalomra és a különböző rétegek közötti éles határok egyik jellemző megnyilvánulási formája volt az egyoldalú letegezés, vagy az, hogy a nemeseket különféle titulusokkal illették a köznapi beszélgetések alkalmával. A Szuha-völgyében még 1981-ben is létezik a megszólítás régi formája a hatvan éven felülieknél. A volt nemes letegezi a volt zsellért, cselédet, iparost, míg azok tisztelettudóan magázzák őket, de ahogyan egyik adatközlőnk mondta, „az ilyen úr, olyan úr elmúlik, mi már csak megszokásból mondjuk így, az unokáink már nem fogják így mondani” . Ezen máig élő formák a társadalmi érintkezésben nem éles társadalmi konfliktusok kísérő jelenségei már napjainkban, mindez a kölcsönös tiszteletet és megbecsülést nem zárja ki. Érdemes történetiségében is megnézni hogyan alakultak az említett viszonyok a XX. században. Találtunk egy érdekes irodalmi említést is, egy 1940-ben készült tudományos igényű munkában.7 „A leszegényedett hétszilvafa nélküli nemest a község meg­ fogadta tehén pásztornak. Egyik kora nyári reggel történetesen egyik parasztgazda elkésve engedte ki teheneit a gulyára, miért is utána kiáltott a nemesből lett tehén pásztornak: Ifiúr várja meg az én teheneimet is! E kis példával mindent elmondtunk a paraszt és a nemes viszonyának korszerűtlenségéről.” A Szuha völgyében az imént említett „korszerűtlenség” a század elején olyannyira létezett, hogy még a nemesek gyermekei felé a kismagácska megszó­ lítás volt a gyakorlat a zsellér és más nem nemesi származékok részéről. „Ha megszületett a gyerek, mindjárt úgy mondta a nagyanyja, meglett a kismagácska, hogy már értsen az ember róla, majd meg kell magázni.” Ebben az időben a felnőttek is így szólították a nemes gyerekeket. A későbbiekben a gyerekek között oldódott a viszony a köznapi érintkezésben, a felnőttek pedig elhagyták a nemesek gyermekeinek magázását. Az 1920-as évektől csak a 14-15 éves kortól kezdve, amikor kikerültek az is­ kolából és társaságaik szétválnak, ekkor válik az érintkezésben a magázás gya­ korlattá, a nemes ifjakat már nem tegezik a paraszti származásúak. A felnőttek közül a cselédek mindig is - ma is - magázták a nemeseket. Megszólításuk például ez volt: Lenkey uram, Deme uram, Lenkeyné asszo­ nyom, Deméné asszonyom. A fiatal nemes lányok titulusa kisasszony volt. 41 �Maguk az egykori nemesek említették, rendjük gőgös emberei, „akinek na­ gyobb volt a gőgje, mint a módja” , azok megkövetelték az uram megszólítást, sőt egymás között is a kegyelmed megszólítást használták. A nemesek a Ragályi bárót nem méltóságos úrnak mondták, hanem báró úr volt a megszólítás, kifejezve ezzel, hogy a különbségek ellenére is egy rendbe tartozónak tartják magukat a báróval. A tekintélyesebb nem nemesi családok tagjai ugyan tegezhették volna a ne­ meseket, ezt többen meg is tették, de általában nem, mert így élt a szuha-völgyiek mentalitásában, vagy akár praktikus okok miatt sem. „Koós Károly bácsi, mint elzselléresedett nemes letegezhette volna a gazdát, nem kérte volna ki, de inkább magázta, a gazda feleségét leasszonyomozta, már csak azért is szépen be­ szélt, hogy előbb kapjon egy findzsa bort. De volt olyan, aki kikérte már gyer­ mekkorában, hogy magázzák. Apám például nagyon népszerű ember volt, kö­ zel állt a népréteghez, mi nem követeltük ki, persze a mi időnkben már kezd­ tek elmosódni a határok.” Zádorfalván a Róth nevű zsidó család közmegbecsülésnek örvendett, gazdag is volt. Egyik ősük 1948-49-ben a szabadságharcban századosi rangig vitte, ez óriási megbecsülést biztosított számukra a nemesek körében - egyelőre ki nem derített okok miatt a nemeseknél igen nagy volt a Kossuth-kultusz -, ezért a nemesekkel tegező viszonyban volt a családjuk. Tegeződtek még a ta­ nítóval is, „egy tanító már majdnem annyit ér, mint egy nemes” , jegyzi meg egyik adatközlőm. Érdekes a pappal történő érintkezés. Neki Nagytiszteletű Úr járt, ezt a pa­ raszti származásúak jelenlétében is megadták neki a nemesek, egymás között azonban tegeződtek a pappal, egyébként is a társaságukhoz tartozott. A pap fe­ leségének Juliska néni megszólítás dívott a nemesek részéről, míg a zsellérek Nagytiszteletű asszonyt mondtak az illemnek megfelelően. Harmadikként a templomi ülésrendet említhetjük. Bár az utolsó 25-30 év­ ben már kevesen járnak templomba mindhárom faluban, de a templomszékek­ ben elfoglalt helyet ma is egykori előkelőségük szimbólumaként emlegetik a ne­ mesek leszármazottai. A múlt század végén a templom székeit és a belső asztalosmunkát egy Kósik nevű asztalos ingyen végezte el Zádorfalván az egyház számára, csak azért, hogy családja ezáltal előkelőnek számító templomszéket nyerjen. Mielőtt elemeznénk miért tulajdonítottak ilyen jelentőséget az itt élők a templomban elfoglalt helyeknek, lássunk mindhárom faluból példákat, amely néhány igen fontos és érdekes tényt közöl a társadalmi kapcsolatokról. Szuhafőn a nemesi családok vagyon és előkelőség szerint foglaltak helyet az első négy székben. A templomban a nemes lányok családjukkal ülnek, míg más­ hol általában külön egy csoportban foglalnak helyet. A székek és padok az úrasztala körül három irányban helyezkednek el, tehát kb. 12 nemesi szék és pad van a templomban. Csak az ötödik széken ülnek a nagyobb, tehetősebb pa­ rasztgazdák a partról, és itt húzódnak meg a vagyontalan nemesek is. Az el­ ső székek között is legelőkelőbb az ún. kalapos szék, közel az úrasztalához, mely fölött fogas van és a templomba lépők arra teszik kalapjaikat. A székek családról családra öröklődnek a fiúk révén. A székek jogának fenntartása fejé­ ben a nemesek ún. székbért fizetnek.8 Az alsószuhai ülésrendről adott leírás sokkal plasztikusabban és érdekeseb­ ben tárja elénk a nemes és nem nemesek, itt Alsószuhán, a másik két falunál jelentősebb ellentéteit. 42 �„Azzal, aki vétett a szokásjog, illetőleg a nemesek privilégiuma ellen, gyak­ ran drasztikusan jártak el, még abban az esetben is, ha valakit egyébként a ne­ mesi családhoz rokoni szálak kapcsoltak. Így például a nem nemes Járdánházi Pál feleségül vette (ilyen házasságra ritkán került sor) a nemes Dapsy-lányt, s azt követően a templomban az első székbe ült. Néhány alkalom után Dapsy Antal és az öccse Dapsy Gábor megragadták Járdánházi Pálon a gubát, kiemel­ ték a székből és kilökték a templom piacára. Járdánházi Pál elkeseredve bal­ lagott haza az új gubában; szégyenében nem ment többé a templomba.” Egy másik Dapsy-lányt, a Dapsy Pál vagyonos nemes ember lányát egy nem nemes származású legény, Lipták János vette el. Ő sem ülhetett a Dapsy-székbe. Ezért külön széket csináltatott magának a kar alá az utolsó sorba. A mai napig is abba járnak a leszármazottai. Az első világháború után jelentős változás következett. Amikor a katonaviselt legények hazamentek, a nemesi karban már csak három legény üldögélt. A nem nemes parasztlegények, akik a háborúban kitüntetéseket, rangot szereztek ma­ guknak, több, mint harminc nem nemes parasztlegényt a nemesi karba vezettek egy vasárnapi istentisztelet alkalmával. A parasztlányok is beültek a nemes lányok széksorába. Lett nagy zűrzavar. A székrend ügyében a vármegyei gondnok is kiszállt, de a nemesekkel nem lehetett szót érteni. Bár azt határozták, hogy 18 éven felüli fiúk az első kar­ ban, az azon aluliak az utolsó sorban üljenek, „a nemes vér nem engedett” . Az egyházi vezetők kérték a gyülekezetet, hogy ne ellenkezzenek a szék, az ülés­ rend miatt. Üljenek az öregek előre, a fiatalok hátra. Hasztalan volt minden. Hosszú időnek kellett eltelni ahhoz, hogy a nemesi előjog a templomban is elmaradjon. A régi nemesek megfogyatkoztak, s azok a kevesek, akik még őr­ zik nemes származásukat, napjainkban már békésen megférnek egymás mellett.9 A zádorfalui templomot is az egyházközösség tagjai építették. A nemesek itt is mindnyájan reformátusok voltak, tehát mind hozzájárultak a plébánia létre­ hozásához, fenntartásához. Élénken él a nemesség emlékezetében Hegyi Szabó Gergely, aki állítólag Lipót király idejében ellovagolt Bécsbe, hogy a templom építéséhez engedélyt kérjen. A z első templomszékekben a falu jelentős nemesi családjai foglaltak helyet. Így a Lenkey, Hegyi, D eme, Dusza családok. Jól lát­ hatók külön a női padok. Itt is megtalálható mindenki padja. A papné és a ta­ nító külön széken ült a szószék alatt, az ún. katétrán. A „nagyságos” Deme Sándor is ide ült. A templomszékek megvételének gyakorlata divat volt Zádorfalván is. Örök­ lődött itt is „családról családra, fiúról fiúra” . Azonban volt egy érdekes kü­ lön pad a jövevényeknek. Mélyebb okokra kell rávilágítanunk, hogy megértsük, miéit töltött be olyan jelentős szerepet a nemesek életében mindez, miért emlegetik ma is nagy büszkeséggel, milyen előkelő helyen ültek a templomban. Ismeretes, hogy a katolikus egyház, mint intézmény vesz részt az emberek mindennapi életében,10 ezzel szemben a protestáns egyház hívei már közössé­ get alkotnak, a gyülekezet tagjai egy szélesebb önkormányzat talaján részt vesz­ nek az egyház ügyeinek intézésében a közülök választott presbiteri testületben. Az élet olyan fontos szükségletét kielégítő területen, mint a hitélet - kulcs­ szerepet betöltő intézmény munkájában részt vesznek, ezáltal ezt a testületet is, az egyházat is inkább a magukénak érzik, mint például a katolicizmus hívei. (Gondoljunk Hegyi Gergely lovaglására.) Tehát a maguk alkotta és irányította szervezetben nagy rang volt az első sorokban ülni. 43 �Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a nemesek mindig szerettek reprezen­ tálni, jól öltözni, így a padokban elfoglalt hely fontosságát növelte, hogy min­ den vasárnap az egész falu előtt ünneplőbe öltözve ülhettek családjuk már-már ereklyének számító helyére. Ebben látjuk, hogy a templomszék oly nagy jelen­ tőséget és szerepet töltött be a nemesi tudatban és még ma is betölt. Az itt felsorakoztatott tények, reméljük figyelmeztetnek a probléma fontos­ ságára és arra, hogy találhatók még az országban hasonló volt kisnemesi fal­ vak, amelyekben néprajzi módszerrel kutatható az ott élő nép társadalmi múltja. KOSJÁ N LÁSZLÓ JE G Y Z E T 1. A z á l t a l u n k v iz s g á lt f a l v a k e g y ik é ­ rő l, S z u h a f ő r ő l, L a jo s Á r p á d a z 1950e s é v e k b e n v é g z e tt g y ű j t é s e a la p já n k ö z z é te tt e g y t a n u l m á n y t , o t t v e z e tte b e a p a r t i a k k if e je z é s t, m e ly e t m i is h a s z n á lu n k — a fa lu n e m n e m e si ré ­ t e g e i r e h a s z n á lv a , a k i k n e m a „ d e r é k ­ b a n ” , a f ő u tc á n , h a n e m a h e g y o l d a l ­ b a n é p í t e t t h á z a k b a n é lte k . L a jo s Á r p á d : N e m e s e k és p a rtia k S z u h a f ő n , M is k o lc . 1979. B o r s o d i K is ­ m o n o g r á f i á k 8. 2. T á r k á n y S z ű c s E r n ő : M agyar kpg n é p s z o k á s o k . B u d a p e s t, 1981. 303. la p . 3. P a l á d i K o v á c s A ttila : A k e le ti p a ló ­ c o k p á s z to rk o d á s a é s á lla tta r tá s a . M ű­ v e lts é g é s H agyom ány. D e b re ce n , 1965. 10. la p . 4. P a lá d i K o v á c s A t t i l a : im . D e b r e c e n , 1965. 11. la p . 5. P a l á d i K o v á c s A t t i l a : A k is n e m e s e k u t ó d a i a p a r a s z t i t á r s a d a l o m b a n (X IX . —X X . sz.) 44 6. 7. 8. 9. 10. I n : N ó g rá d m e g y e i M ú ze u m o k Év­ k ö n y v e 1981. S a l g ó t a r j á n . I t t k i t é r a z e n d o g á m ia e x t r é m f o r m á i r a is é s m e g ­ á lla p ítja : „ Á lta lá n o s íth a tó m e g á lla p í­ t á s n a k lá ts z ik , h o g y a lo k á lis e n d o g á ­ m ia a k is n e m e s s é g k ö z e p e s v a g y o n i á l l á s ú r é te g é n é l v o l t a le g e rő s e b b .” 169. la p . A k ö z n a p i é r i n t k e z é s i v is z o n y o k a tá rs a d a lo m n é p ra jz b a n h a s z n á lt fo ­ g a lo m . a m e l y e t S z e n d r e i Á k o s v e z e ­ t e t t b e a z E t n o g r á f i á b a n 1936—3 8 -b a n k ö z ö lt s o r o z a tá b a n . U n g v á r é s U n g v á r m e g y e (V á r m e g y e i S z o c io g r á f iá k ) s z e r k . C s ik v á r i A n ta l B u d a p e s t. 1940. 101. la p . L a jo s Á r p á d : I n . M is k o lc . 1979. 37. la p . U j v á r y Z o l t á n : N e m e s e k a z a ls ó s z u h a i t e m p lo m b a n . M ú z e u m i k u r í r 1981. a u g „ 33. sz. (IV . k ö t. 6. s z . 60—61. la p ) . M a k k a i L á s z ló : A m ű v e lő d é s tö rté n e t, m in t é rté k re n d s z e re k tö rté n e te T S Z . 1974. 13, 434 la p . �_______ K Ö R K É P _______ VER(S)ZIÓK Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában .. olyan verseket, szövegeket kí­ vántunk tekintetbe venni, amelyek a versbeszéd nyelvi megszervezettségének szintjén már kifejezik elhatároló­ dásukat a líra hagyományos formaelveitől (versláb, ritmus, ütem, vers­ szak, rím stb.). Elképzelésünk nagy­ jából az volt, hogy a »kísérletező köl­ tészetnek« Európában lényegében már az utóbbi két évtizedben polgárjogot nyert alakzataihoz viszonyítva leg­ alább annyit próbáljunk szemléltetni, miben és hogyan halad együtt a leg­ újabb költők lírai gondolkodása a jellegadó áramlatokkal.” Kulcsár Sza­ bó Ernő és Zalán Tibor, a Ver/s/ziók szerkesztői definiálják az iménti mó­ don elképzeléseiket arról az antoló­ giáról, melynek leggyakoribb kísérő jelzője nyilvánvalóan az avantgarde lesz - noha a benne szereplők egy részéről botorság lenne ka­ tegorikusan ezt állítani ugyanak­ kor jogosan nevezhetnénk experimen­ tálisnak akár, kísérleti jellegű művek gyűjteményének, amely biztos recep­ tek helyett inkább a formák - vagy: formabontás - lehetőségeinek sokfé­ leségét kínálja. Tulajdonképpen a századelő nagy művészeti forradalma óta az alkotás egyik hangsúlyozott motiválója a mind újabb, teljesebbnek vélt terrénumok felkutatása. Miként Roland Barthes mondja, minden új író megindítja ma­ gában az irodalom perét, s ezt a fel­ ismerést pontosítja tovább Umberto Eco Nyitott mű című alapvető ta­ nulmányában : „Napjaink művésze ak­ kor, amikor hozzákezd egy mű meg­ alkotásához, egyúttal kétségbe vonja mindazokat az ismereteket, amelyeket ráhagyományoztak a művészet alko­ tási módját illetően. Úgy rögzíti tevé­ kenységének módját, mintha a világ vele kezdődnék, vagy legalábbis mindazok, akik megelőzték, olyan hamisítók lennének, akiket meg kell tagadni, és válságba kell taszítani.” Ha nem is ilyen radikális formában, sőt, inkább némi öniróniával elegyít­ ve, ez a szemlélet tetten érhető a V er/s/ziók szerzőinek műveiben. A ta­ gadás gesztusának értelmezésekor fon­ tos szerepet kap Wittgenstein tétele: „A szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van.” A nyelv tehát nem szubsztanciaként, hanem viszonyként működik. Erre utal áttételesen Déry Tibor 1927-ből való írása is: „A szel­ lem matériája irodalomban nem a valóság, hanem a nyelv. Nem is a nyelv, amely már feldolgozása, for­ mába állása a nyersanyagnak, hanem maga az ősanyag, a szó; a szó, amely lehet a valóság megjelölése, neve. de nem szükségképpen az. A szó abszt­ rakció is lehet, grammatikai hajtószíj, zenei hangemlék, optikai kép, lehet minden racionális értelem nélküli hangcsoport is, meghatározatlan aszszociációk gyűjtőmedencéje.” A for­ mának a látvány, a vizualitás, ezzel együtt a társművészetek - akár kép­ zőművészet, akár zene felé való ter­ jeszkedése tehát - mégha eltérő tar­ talommal is - , egyáltalán nem új in­ tenció. Épp ezért meg kell jegyeznem, hogy szerencsésnek tartottam volna, ha a szerkesztők az előzmények te­ kintetében nem csak egy rövid, töre­ dékes utalást tesznek Kassákra, ha­ 45 �nem bővebben is megpróbálják fel­ vázolni a M A konstruktivista törek­ véseinek jelentőségét, kiemelik a Tankó Sirató Károly által kidolgo­ zott planizmus szerepének fontosságát, netán említést tesznek az 1952-ben Sao Paulóban alakult Noigandres cí­ mű folyóiratról, melynek tagjai jóval a sokat emlegetett Magyar Műhely megalakulása előtt a költészet hatás­ körébe vonták a plakátot, a reklámszerű jelszavakat, s összetettebb, több értelmű jelként felhasználták a fotót, betűhalmazokat, írásjelcsoportokat, grafikai ábrákat és tipográfiai klisé­ ket. Mindez bizony segíthetett volna a kevésbé tájékozott olvasónak az ér­ telmezésben, kapcsolásban. A kissé vaskosra sikeredett antoló­ giában - az iménti vázlatos fejtege­ tést szem előtt tartva - nyers egysze­ rűsítéssel, tulajdonképpen két fő tí­ pusát különböztethettem meg a kísér­ letinek, avantgarde-nak címkézett mű­ veknek. Egy részük csak a nyelvhez, a valósághoz való viszonyát, felesle­ ges illúzióktól való tartózkodását tekint­ ve formabontó - ugyanakkor a vers linearitása náluk többé-kevésbé meg­ marad, nem dúlják fel, tördelik szét a versmezőt. A másik csoportba so­ rolhatók a vizuális költemények, tipoversek, fonikus kísérletek szerzői a gyakorlatban természetesen nem ilyen élesen, kategorikusan elkülönít­ hetően. A kötet szerkesztésében is ez érez­ hető: az első ciklus - Nem Paris, sem Bakony, címében tehát a taga­ dás - afféle előkészítés a komplex formabontáshoz - , a forma felbontá­ sához. Ez a rész egyébként eléggé ve­ gyes képet mutat, s egyesek szerepel­ tetését - például Nagy Gáspár, Par ti Nagy Lajos, Szervác József stb. erőltetettnek, alkalmi demonstrációnak és szövetségnek érzem - ha érvényes lehet itt az utóbbi kifejezés egyál­ talán. Félreértés ne essék, az említet­ teket jó költőknek tartom, csak ép­ pen alapvetően nem érzem sajátjuk­ 46 nak a szándékolt kísérleti jelleget. Ha pedig megpróbálunk a szerkesztőktől valami markáns koncepciót, egységes szemléletet számon kérni - s ugyan miért ne tennénk! - , a Sziveri János, Egyed Péter, Szügyi Zoltán által hangsúlyozottan vállalt avantgarde vi­ lágkép és versmodell mellé nehezen illeszthető egy-két - s itt már mások­ ra is gondolok - erősen rögtönzésjellegű, másságával félően csak ez al­ kalommal tüntető vers, szöveg. Talán nem lett volna olyan hullámzó, egye­ netlen az anyag, ha egyértelműbben a különbözést okkal vállaló alkotókra, s nem néhány kuriózumnak minősít­ hető teljesítményre tevődik a figye­ lem - ha az egyébként nagyszámú szereplőgárda esetleges csökkentésével kibontakozhatott volna számos, máris közelítő pontossággal felmutatható arcéi. Ugyanakkor a szerkesztői nyi­ tottság védelmében viszont feltétlenül meg kell említeni, hogy éppen ez tet­ te lehetővé a szomszédos országok magyar nyelvű irodalmának felvonu­ lását. Különösen egységes, határozott kép rajzolódik ki az Új Symposionkör költőiről: Sziveri Jánostól, Csor­ ba Béláról, Szügyi Zoltántól, Fenyve­ si Ottótól, a valóságot szikár, lecsu­ paszított nyelvhasználattal újraértel­ mező lírájukról. De megemlíthetem az erdélyiek közül Szőcs Gézát vagy Cse­ lényi Bélát, mint e fiatal nemzedék legjelesebb képviselőit. Velük párhu­ zamosan kiragadható hazai példát csak nehezen tudnék most mondani, talán csak Zalán Tibor rendkívül aszszociatív szabadverseit illeszthetem melléjük, amelyek éppen nem rí­ melnek a bevezetőben is felvetett metaforaellenességre, de grafikai jelei, kiemelései az első lépéseket jelentik a forma felbontásában - amit aztán a további két ciklus teljesít be. Természetszerűleg látványosabb, iz­ galmasabb az itt közölt anyag, címük - Egy pohár kviz, Drámagömlés - is játékosabb, oldottabb - egyben na­ gyobb lehetőséget kínál a visszaélé­ �sekre is. Hogy miképpen képzelhető el ilyen aspektusból egyfajta szintézis közelítő állapota, idézzük most JeanFrancois Boryt: „A vizuális költé­ szet, amikor eddig irodalmon kívüli­ nek tekintett elemeket (plakát, fel­ irat, útjelző tábla, kilométerkő) tart az alapjának, s belőlük építkezik, az írást keletkezési állapotában igyek­ szik megragadni, megkeresni azt a vékony szálat, amely a zsidó-keresz­ tény kultúra súlyos poggyásza alatt összeköti a Hammurabi törvényeit (i. e. Sooo), a phaisztoszi korongot (Kréta, i. e. 3000), Nicolas Cirier epigram­ máit a középkor kalligráfikus meste­ reinek kézirataival, s a példák vég nélkül folytathatók." A Ver/s/ziók vi­ zuális költeményei - mi tagadás egyelőre nem közelítik meg ezt az il­ luzorikus teljességet, de a legtöbb esetben vélhetően nem is akarják, legalábbis nem oly görcsösen, hogy a dolog esetleg azonnal önmaga ellen­ tétébe csapjon át. Egyfajta egyensúly próbál itt megvalósulni a szellem tetszetősnek mutatkozó játékai és a világegész minél adekvátabb, össze­ tettebb kifejezésére irányuló örök mozdulata között. A befogadás elkép­ zelt aktusa - az egyoldalú belső szem­ lélet uralmától elvonva - a külső, vi­ zuális, érzéki élménnyel egészül ki. Jellemző tendenciája a társművészetek eredményeinek asszimilálása; ennek révén a vizuális költészet újabb, éles­ nek hitt határvonalak elmosása felé mozog: már nem pusztán nyelvi mű­ vészet, de nem is képzőművészet - ha­ tárvonalon helyezkedik el a művésze­ tek intermediális részeként. A Ver/s/ziókban a lettrizmustól a body poémáig, a fonikus szövegtől a pla­ kátversig szinte minden irányzat do­ kumentálva van. Törvény nincs mondja Bujdosó Alpár. s bizony hiá­ bavaló próbálkozás lenne akár egyegy alkotó művei között is azonos tör­ vényszerűséget keresni. Mindegyik al­ kotás egyszeri, ezért korlátozottan al­ kalmazható szabályokat teremt, ugyan­ azzal a kulccsal ritkán nyithatunk be egyik műből a másikba. Jóllehet, ez védi az egészet az iskolás jellegtől, ugyanakkor bosszantó esetlegességek, felszínességek forrása lehet. Eseten­ ként egy-egy ötlet már a siker remé­ nyével kecsegtet, s ez sokakban bizony joggal indukál bizalmatlanságot. De ne legyünk se telhetetlenek, se igaz­ ságtalanok. Az ötletszinten maradó munkák mellett jócskán tartalmaz a kötet érett kompozíciókat. Tetszenek Endrődi Szabó Ernőnek a formaután­ zó képverstől induló, később már szí­ nekkel is hangsúlyozó tipografikus szövegei, Körmendi Lajos többféle el­ járást is magába olvasztó, de több­ nyire a szabadvers keretein belül ma­ radó művei, Petőcz András kissé Nagy Pált idéző fotóversei, Géczi János ál­ landó kísérletező kedvről tanúskodó, mégis minden esetben tudatosan meg­ komponált alkotásai, Szombathy Bá­ lint nyugodtan képzőművészetnek mi­ nősíthető poétikus grafikái. Úgy gondolom, a Ver/s/ziók a kö­ zeljövőben joggal pályázhat a legvi­ tatottabb könyv címére, s ez tulaj­ donképpen máris eredmény - a nehe­ zen kivívott, dokumentált jelenlét eredménye, ami azonban szükségsze­ rűen nem eshet egybe a teljes el- és befogadás aktusával. Különösen, hogy nálunk az avantgarde, vizuális költé­ szet elmélete olyannyira szegényes, s így a közönség kellő érzékenységének kialakulásához még - félő - sok idő­ nek kell eltelnie. No, és mindig könynyebb a hermetizmus, esztéticizmus, alogicizmus és egyéb hangzatos cím­ kék emlegetésével az elutasítás ke­ vésbé fárasztó gesztusát gyakorolni. A Ver/s/ziók megjelenése után viszont többé aligha lehet az új és újjáéledő törekvéseket figyelmen kívül hagyni, s hatása tán ahhoz is elegendő lesz, hogy meggyorsítsa a vizuális költészet komplex rendszerének kidolgozását. B E Z ZE G JÁNOS 47 �VILÁGVESZTÉS?! Épp abban a pillanatban, amikor az ismertetés(ek) megírásához fogtam, koponyámban belül, belső mozim ve­ títővásznán elindult egy megállítha­ tatlan képsor: hangstúdióban ülök, ahol lemezfelvétel folyik. Természetesen az én hangomat rögzítik. Állok a mik­ rofon előtt, fejemen a fülhallgatóval és — filmen minden lehetséges ugyancsak én ülök az üvegfallal elrekesztett keverőhelyiségben is, a hatal­ mas pultok előtt, hangmérnöki minő­ ségben. Körös-körül ismerős és isme­ retlen arcok, zsibongás, majd hirtelen csend. Kigyullad a piros lámpa: F E L V É T E L ! Azután megkezdődik. Elsőként a cím hangzik el: V I­ L Á G V ESZTÉ S?! (Nagy Gáspár: Földi pörök. Bp. 1982. Magvető; V e­ ress Miklós: Vakügetés. Bp. 1983. Szépirodalmi.) Az előadó cirpegő fül­ hallgatójából és a hangmérnök duru­ zsoló kontrollhangfalából valószínűleg egészen más szűrődik ki, én, a mozinéző azonban ezt hallom: A Koronatűz és a Halántékdob köl­ tője harmadik kötetének első oldalai után már sejthető, ami a későbbiek­ ben bizonysággá válik: számottevő hang- és szemléletváltás, a későbbi pályaszakaszt feltehetően lényegesen módosító hangsúlyeltolódás uralja az itt olvasható verseket. Noha az elő­ ző könyvek műveit jellemző vonások - mint például a látomásos expresszivitás vagy „ellentéte” , a transzcenden­ ciára hajló szemlélet és hangvétel most teljességgel eltűnni látszanak, azt az érzést keltve föl, hogy valamiféle tudatos önmanipuláció zajlik itt - a 48 költői és versvilág központi helyére kívülről, mesterségesen beemelt elem szervezi át az attitűdöt - , a figyelmes olvasó azonban fölfedezheti: szó sincs efféléről, a váltás, változás éppenhogy természetes következmény: a kitelje­ sedő költőiét eredménye. A „repül­ ni vágyó akarat” és a „ketreces szavak”-at szülő repülési viszonyok szembenállása-szembesülése; az öntörvé­ nyű költői és a (szintén öntörvényű) poézis nélküli világ szükségszerű (?) ütközése hozza létre azt a groteszkbe, iróniába, olykor az abszurditás ko­ morságába hajló versvilágot, ami a Földi pöröket markánsan megkülön­ bözteti ugyan az előző könyvektől, de nem távolítja el ettől azokat. A Halántékdobban és a Koronatűzben jobbadán csak körülírt „repülésvágy” ebben a kötetben teljesedik pontosan meghatározható akarattá. S míg azok­ ban az emberpróbáló, de még nem vérontásig menő „árnyékbokszolás” szült meggyőző erejű műveket, addig itt már nagyon is „talajszagú” birkó­ zás folyik a porból vétetett, de aka­ ratunktól immár függetlenül, kiismer­ hetetlen belső törvények alapján cse­ lekvő gólemszerű hatalmakkal-hatalmasságokkal. A küzdelem tétje a le­ hető legnagyobb: „a száj börtönudvará”-nak megszüntetése vagy a „hall­ gatni szabad” véglegesülése. Az egyet­ len lehetséges életfunkcióját végző, azaz a repülő vagy az „áthúzott ma­ dár” állapota: a költői „élet vagy ha­ lál” olykor már-már eszkatologikus tisztasággal és tisztánlátással formulázott „tételei” a Földi pörök, legkivált a Hangtompítók című ciklus versei. �Emellé, a könyv egészén végighúzódó gondolatgerinc vagy „pörmenet” mellé, azt támogatva-kiegészítve fölrajzolódik egy másiké is: a repülés involválása, azaz a szuverén, a poézist nélkülöző dolgokat is költészetté alakító látásmód - illetve e látásmó­ dot motiváló-meghatározó szabadság­ építő vágy - és a „ repülni-miért” átlényegíthetetlen, bénító látószöge egy­ másra vetéléséből kibomló gondolat­ menet, amelyet legtisztábban az első és második ciklus (tantárgyak a feke­ te indexből, párhuzamos koporsók) fogalmaznak meg. E gondolatmenet lényege végső közelítésben világvesz­ tésként határozható meg, mely világ­ vesztés nem csupán a létminőség ver­ sekben, versek által is megrajzolt alázuhanását (ko/ó/rkép, ha látnál), ha­ nem az embervesztéses idő állandósu­ lását is jelzi-jelképezi (párhuzamos ko­ porsók). Egy elsüllyedt világ, amely életünkben ma már csak emlékek, sír­ keresztek formájában és reminiszcen­ ciákban van jelen, és az itt- és meg­ maradt, ám kiürült, emberi tartalmát és funkcióját vesztett világ párhuzama ez. S a költő, az ellentétes irányokban mozgó, merülő és emelkedő világok között ide-oda lökődve-verődve riad­ tan keresi a kötődés lehetőségeit, mó­ dozatait („ D e szüljön meg valaki az­ zá, aki voltam”). A „tartozni valaho­ vá” megindítóan emberi motivációja egyúttal arra is készteti, hogy szűkebb élet- és mozgásterét, a költészet, az irodalom tájait is végigjárja (utak és kutak) pörölve és vitázva a - számá­ ra a művekben nyilvánvalóan a világ­ vesztés zajait-zörejeit intonáló - kü­ lönféle poétikai felfogásokkal, költői magatartásformákkal. A világiét és emberiét biztonságát és méltóságát ku­ tató, mérlegelő szenvedély egyúttal a költői lét felelősségét is keresi (párhuzamos koporsók, Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra ...) , olykor ta­ lán túlzott, indokolatlan szigorral ma­ rasztalva el a felfogása szerint ide­ gennek, itt és most gyökértelennek minősülő/minősített poétikák követőit (Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása..). Ag­ gódása, félelme persze nem alaptalan, hisz' a világvesztés eléggé pontosan érzékelt és jelentésteli metaforákban fölírt történelmi időben, történelmi folyamat/ok/ban jelentkezik . . . , s ki vonhatná kétségbe „a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel.. . a lényegről” „kussoló” művészet elveszejtő cinkosságát!? E világ-, ember-, hit-, és honvesztéses történelmi időérzékelés legkiválóbb megfogalmazása a Két nyárfa a Hódoltságban, a kötet egyik kiemelkedő szépségű verse és a Benézünk majd a Múltidőbe. . . ősz­ szel, melynek „arcod egy üvegtáblába merül. . . ” és „egy élére állított v e r s ...” kezdetű betétjei ugyancsak lírai csúcspontjai a kötetnek. A z utolsó ciklusa az ÉvTiZeDhAtÁrHíD, találó lezárása a poézissel végzett törvénykezésnek, a repülés szabadságáért folytatott, lírai kérdésfelelet formájában végigvitt pöröknek. Betetőzéseképpen, utolsó darabjában megbomlott világunk, tudathasadásos létünk egyik alaphelyzete elevenedik meg: a költő önmagával pöröl, ön­ magát idézi - felfogásától eltérő fel­ fogások nevében! - (fogalmazzuk így:) a kor ítélőszéke elé. S ebben az ab­ szurd pörben könnyebbséget - mely korántsem jelent meg- és belenyug­ vást - nem a zsebben hordott borot­ vaéles kés tudatának biztonsága, s nem is az asztalra tett láb talmi te­ kintélyeknek fittyet hányó, józan pi­ maszsága ad (vagy adhat), hanem az a tény, amelyet a mű végső üzenet­ ként (ítéletként?) tartalmában és tar­ tásában is sugall: embertelenül nehéz, de ama bugyrokban is létezhetünk sé­ rülésmentes gondolkodással, gerinccel. Ha a Földi pörök. a bugyrok lefelé táguló, szélesedő s mindinkább söté­ tülő köreibe való alámerülés naplója, úgy a Vakügetés az ízig-vérig tapasz­ talt, többszörös „alámerülő” útleírá­ sainak gyűjteménye. Olyan „utazóé” , 49 �olyan költőé és emberé, akiről művei ismeretében bízvást elmondható, hogy a legsötétebb sötétség tapasztalásával tudja a József Attila-i igazságot: „éle­ tét a halálra csak ráadásul kapja” . Olyané, aki a magánélet és a közélet, a költői és a tágabb értelemben vett irodalmárlét pástjain egyaránt megtöretett. ..szélütötten, mint egy haza: / vérömleny-kígyók halmaza / melyek közt küszködve vakon anakronizmus Laokoon” - írja Pókháló című versé­ nek Kívül alcímet viselő darabjában, s néhány sorral alább a kegyetlen be­ ismerés, amelyre valóban csak a szen­ vedés minden lépcsőfokát ismerő tu­ dat képes: „ember utáni pillanat / lebegtet, mint egy madarat.” Nem a véletlen költői lelemény mű­ ve tehát a cím, a komorságával rend­ kívül pontosan találó, a léthelyzetet, a költői létérzékelést frappánsan meg­ fogalmazó Vakügetés. Nem tudni nem derül ki a kötet elolvasása után sem - vajon még mindig a legmé­ lyebb bugyrok sötétségében tapogató­ zik, „üget vakon” a „ló nélküli és lótalan létizé” - ahogyan a költő aposzt­ rofálja magát keserű-gúnyosan a Szemethy Imrének ajánlott, bökverset intonáló opuszában - vagy már fölsőbb, világosabb régiókba emelkedett, csak épp olyannyira reátapadt a pokolszag és a sötétséglepel, hogy bízvást hihet­ jük: odalenn jár! Nem bizonyos eb­ ben a könyvben hol a fenn és hol a lenn, hol a kinn és hol a benn, merre van az előre és merre a hátra, egyet­ len bizonyosság létezik csupán: hala­ dunk, vakon! Félrevezető volna azonban elhamar­ kodottan úgy ítélni: áthatolhatatlan versszövevénnyel, netán kimódoltan fölfejthetetlenné tett könyvrébusszal állunk szemben. A tájolás lehetetlen­ sége - a versek tanúsága szerint nem a költői szándék eredménye, sőt, bízvást elmondható, hogy a szerző, mind a hagyományos költői eszköz­ tár teljes mozgósításával, mind biztos, kiforrott, elegáns verskultúrájával, 50 mind pedig hagyományos poétaalkatá­ nak összes rezdülésével, energiájával annak a célnak a szolgálatába állt, hogy markánsan fölírható, jól érzékel­ hető, körvonalazható tartalomként ve­ títse elénk a világot. Nem az ő hibá­ ja, ha az eredményt az olvasó (a re­ cenzens) átláthatatlan ködgomolyként érzékeli. Mert ez a világ - világunk - átlényegíthetetlen, szublimálhatatlan - és számomra ez a Vakügetés egyik fontos tanulsága - a hagyományos köl­ tészet eszközeivel, s a hagyományos költői magatartással mindenképpen az. Alighanem a szerző maga is érezte ezt az állapotot, amelyben a poézisbeli hiányosság vádjával aligha illet­ hető, ám a helyzet ettől függetlenül fe­ lemás marad. S ha így, akkor, hogy így érezte, szerencsénk, mert föltehe­ tően ebből sarjad, ennek köszönhető a kötetnyitó Macskaszem, amely - mint a cím is sugallja - jelképes értelmű tájékozódási-bemérési lehetőséget kí­ nál, s amely egyúttal a könyv egyik invenciózus, szépen formált darabja. Néhány lappal később követi, a Fe­ kete máglya címet viselő ciklusban a Jean-Paul Sartre halálára írt műve, mintegy rálicitálva az előző fényforrás erősségére, annak szép, kiegyensúlyo­ zott személyes-emberi indíttatású mon­ dandóját a vers műfaji sajátosságai ál­ tal megszabott lehetőségek végső ha­ táráig tágítva, igazi filozófiai magas­ ságokba emeli. Úgy vélem, erről a műről (A filozófus halála) már most nyugodtan elmondható, hogy a böl­ cseleti fogantatású és igényű költészet újabb csúcsa, maradandó darabja. Gyors egymásutánban sorjáznak ezentúl az alapkettősséget, a kettős (olykor többszörös) téridő-, illetve helyzetérzékelést az egyszerre fenn és lenn, kinn és benn, előre és hátra ér­ zetét - amelyet a groteszk és abszurd fanyarság frappírozásával a Pókháló második darabja a Gyerekvers fogal­ maz meg kiválóan - a könyv egészén végigvivő művek. És persze sorra föl­ villannak az „emberi vadon mélyén” �„lován kószáló” költő pillanatnyi helyét-állapotát tükröző jelzőfények, a versekben föl-fölvillanó erőteljes su­ garú „macskaszemek” , az olyan sorok és részletek, mint például „ lélekhiány a testem . . . harmincnyolc éves múltam / vacogom tébolyultan” ; vagy: „ nem való lángtrónra aki / zápolya is le­ het” ; és ,,országtérképnyi alkonyat” ; és: „az egész ország már szurony / Hi­ ába szól a megafon / hiába csattan a pofon / hajol le isten: alacsony / e ha­ za és e rossz plafon”. De világítanak a jelzőfények versfáklyaként is. A Fo­ civers, a Fehér, a Salieri javallatai Mo­ zartnak, az El Bosco föltámasztása vagy a kötetzáró, egyszersmind cím­ adó, nagy lélegzetű, igényes vers a legjobb, de korántsem a teljességet felsorakoztató példák. Az Erdő a vadaknak, a Bádogki­ rály, a Porhamu című kötetek után a szépívű költői pálya méltó folytatása az ismerős élményanyagot, mondani­ valót a filozofikus igényű fogalmazás­ mód irányába tágító újabb verseskönyv a Vakügetés. A felvétel Dolby NR rendszerű zaj­ csökkentő berendezéssel készült. E N D R Ő D I SZABÓ ERNŐ �„Csak itt és így tudunk élni” Grendel Lajos három kötetéről Az a harminc-egynéhány ívnyi „prózai szöveg” (regények és elbe­ szélések), amely összesen 7900 pél­ dányban bejött az országba, elegen­ dő volt ahhoz, hogy a harmincöt éves Grendel Lajost a magyarországi kri­ tika és a közönség egy része olyan jelentős íróként üdvözölje, akivel valami új kezdődött a csehszlovákiai magyar irodalomban. A z újdonság lényege nem a kisebbségi sors ábrá­ zolása (hiszen ennek már hagyomá­ nyai vannak), nem is annak tragikus és tragikomikus, paradox vagy gro­ teszk vonásai. A szerző történeti, történetfilozófiai és ismeretelméleti megközelítései azonban az eddigiek­ nél szélesebb távlatok és mélyebb összefüggések felfedezésére adnak le­ hetőséget. Ennek a látásmódnak a meghonosítása, amelyhez társul a modern irodalom eszköztárának szu­ verén, magas írói tudatosságra valló kezelése, azt eredményezi, hogy mi­ közben feltárul a művek lapjain egy felvidéki kisváros magyar lakosai­ nak sorsa, az sajátos többlet hordo­ zójává válik. Nemcsak a kisebbség és nemcsak a magyarság sorskérdé­ seit, hanem az emberi élet lehetősé­ geit is elemzés tárgyává teheti ál­ tala az elbeszélő. A három kötet (Hűtlenek, 1979., Éleslövészet, 1981., Galeri, 1982.) legszembeötlőbb vonása, hogy vál­ lalja és következetesen teljesíti a széppróza eredendő feladatát: a múlttal való szembesülést. Nem kell túlzóan fogalmazni ahhoz, hogy el­ mondhassuk, ez az egyetlen témája az írónak. Megoldásaiban azonban 52 mindig mást és mást ad. A Hűtle­ nek című kötet elbeszéléseiben a ha­ gyományos mód az uralkodó, miköz­ ben felvillannak olyan jegyek és el­ járások, amelyeket a két regényben kifejlődve láthatunk újra. Ilyen pél­ dául a hűtlenség, a megalkuvás, az értelmetlen áldozatvállalás stb. mo­ tívuma, illetve a szereplők sorsának vagy az időnek kötetlen írói keze­ lése. Ezek az Éleslövészet című Nem(zetiségi) antiregényben negatív formában vannak jelen: az írói szán­ dék szerint három leszámolás (törté­ nelmi, irodalmi és végső leszámo­ lás) során el akar szakadni minden­ től, ami a létét és egyáltalán a lé­ tet, valamint annak irodalmi ké­ pét olyanná tette, amilyen. Nem akarja vállalni azt a történelmet, amely a cselekvés helyett pótcselek­ vésre kényszerítette szereplőit, azt az irodalmat, amely ,,a becsület, őszin­ teség, szeretet szavakkal” dobálódzik, és a történetek érdeklik a törté­ nések helyett. A harmadik kötetben (a Galeri­ ben) a pozitív megoldásra tesz kí­ sérletet az elbeszélő. Ez is leszámo­ lás, igaz, kimondatlanul, de ezt a leszámolást azért kell elvégezni, hogy a jelen értelmezhető legyen, hogy a jövő meghatározhatóvá váljék. A múltnak, jelennek, jövőnek (és a há­ rom kötetnek) a summáját az a di­ lemma adja, amely előtt E L , a po­ zsonyi fotóriporter, a Galeri egyik hőse áll: „Persze, kell valamiből él­ ni, de megalkudni - az túl nagy rá­ fordítás volna” . �A dilemma lényege egyik részről abban a feltétlen parancsban gyöke­ rezik, amely szerint élni kell, tudni­ illik életben maradni és megélni. Másik részről viszont ott a kényszer: ha élni és megélni akarsz, meg kell alkudnod. Ám, ha megalkuszol, ez az egyéniség elvesztése, egyben az élet értelmének az elvesztése is. Így viszont nem érdemes élni. D e élni kell, tehát meg kell alkudnod. E z az a kérdés, amellyel minden­ kinek szembe kellett nézni abban a kisvárosban, amely a történetek szín­ helye. Boross Ambrus városbírónak, 1632-ben éppúgy, mint Fried pol­ gármesternek 1944-ben, a török ura­ lom alá került magyaroknak épp­ úgy, mint a különböző hatalom- és határváltozásokat elszenvedő XX. századi utódaiknak. Hogy ki és ho­ gyan vállalta, élte meg, milyen mér­ tékben alkudott vagy nem alkudott meg, ez vált mind az emberi élet, mind az emberi tisztesség mércéjé­ vé. A megalkuvás mértéke különbö­ ző lehetett, de épen, sértetlenül sen­ ki sem élhette át. Testi és lelki rok­ kantak, eltévedések, egyéniségek megsemmisülése, álutak, pótcselekvé­ sek, önáltatások, öncsalások, egyked­ vűség és még ki tudja mennyi for­ mában lel tragikus megoldást az él­ ni vagy megalkudni dilemmája. „M eddig lehet így élni, hit és am­ bíciók nélkül?” - kérdezték egyszer EL-től, s a válasza egyszerre cini­ kus és pragmatikus: „így soká le­ het élni” . A z igazi választ azonban nem itt kapjuk meg, hanem egy má­ sik hőstől, aki már végigélte az éle­ tét: „Szeretnék szembenézni ma­ gammal. de rájöttem, hogy nincs ki­ vel. Odaállok a tükör elé, és nincs tükörképem” . - írja Grendel. Ebben a válaszban tárul fel a fenti dilemma megoldása vagy ép­ pen megoldatlansága és megoldha­ tatlansága. A válaszban egyszerre van jelen a létezés mélysége és e mélység groteszk sőt abszurd volta, tudniillik az igazi emberi élet hiá­ nya. Hiszen ez a létezés a nem-lé­ tezéssel azonos, az élet csak túlélést jelenthet, az egyéniségben az állan­ dó az egyéniség feladása, a hitben a hit örökös megtagadása. A z ész­ szerű, valóságos dolgoknak ebben a világban legfeljebb korlátozott sze­ repe lehet, hiszen nem a racionális, hanem az irracionális, nem a nor­ mális, hanem az abnormális, nem a morális, hanem az amorális az, ami meghatározza a valóságot. D e kér­ désessé válik így: milyen valóság az, ahol a normális mindennapiság he­ lyébe lépő irracionális lesz minden­ napivá. Ahol az átlagos fel sem tű­ nik, nemhogy döntővé tudna válni, de még annak igényét sem tudják kimondani. Ahol az egyszerű embe­ ri élet iránti vágy legfeljebb láto­ más lehet, s ha vannak is hétköz­ napok, hétköznapi történetek, nor­ mális átlagemberek, arra kénysze­ rülnek, hogy mindig többet hordoz­ zanak és jelentsenek önmaguknál. Mert ezek, ebben a világban és ezekben a művekben mítosszá vál­ nak. Itt jutottunk nyomára Grendel egyik legfontosabb szépírói módsze­ rének: mítoszt, sajátos közép-euró­ pai mítoszt teremt, abszurd, irra­ cionális mesét. Szereplői istenek és tündérek helyett emberek, de olyan emberek, akik sem földi világukat, sem emberi mivoltukat nem talál­ hatták meg. A z író persze mást aligha tehetett. A valóságos élet el­ lentmondásai, szenvedései és abszur­ ditásai olyan szélsőségesek, olyan valótlanok, hogy csak a valóságon kívüli szférákban, a mítoszban (ha úgy tetszik, az irodalomban) lehet­ séges az értelmezésük. A z írói eljárásnak többféle követ­ kezménye van. (Esetleg éppen ezek a következmények az írói eljárás elő­ feltételei?!) A z egyiket még a Hűt­ lenekben megfogalmazta Grendel: „minden lehetséges, csak a történet 53 �igaz” - írta. Mi másnak a megfo­ galmazása ez, mint annak, hogy a történés nem bír önálló létezéssel, a valóság viszonylagossá vált, vagy az is volt mindig. Helyébe a történet, vagyis a műalkotás, mint láttuk, a mítosz lépett, s általa a történetet elmondó, alkalmasint az író szerepe megnövekedett. S bár Grendel sze­ rint nem a történet, hanem a tör­ ténés fontos, most a dolog megfor­ dult. A z író (és minden mesélő) nem elmondja a valóság eseményeit, hanem azáltal, hogy elmondja, te­ remti azokat. A szubjektum ilyen nagyfokú előtérbe kerülését sokszor láthatjuk ezekben a művekben. A különböző nézőpontok szerint ugyan­ az az eset hol romantikusan könynyes-érzelmes, hol közönségesen nyers és durva, hol elringatóan szomor­ kás, krúdys ízekkel vegyített, mint azt Fazekas Lőrinc és Borbás Mag­ dolna története példázhatja. A másik következményt (vagy előfeltételt), az elbeszélő tehetetlen­ ségét, a G a leriben fogalmazza meg G rendel : „fogalmam sincs róla, ho­ gyan kellene ezt a történetet elmon­ dani. Nem lehet elkezdeni és befe­ jezni sem lehet” - írja. A z átélt események nem engedelmeskednek az emlékezőnek, konkrét egyedisé­ gükben elmondhatatlanok. A z ered­ mény ismert: lehetetlen megállapíta­ ni, milyen is (volt) a valóság, mi­ vel helyébe a történet lépett, a mű­ alkotás vált igazzá. A világ megis­ merhetetlensége így kétszeresen is deklaráltatott. A z már szándéko­ kon, elveken és gondolatokon túli többlet, hogy e deklaráció ellenére mégis a történések érvényes képe bontakozik ki a művekből. És itt, ezzel bezárult a kör: hiszen e törté­ nés, e valóság lényege nem más, mint az a dilemma, amit E L fogal­ mazott meg az élet és megalkuvás viszonyáról a hetvenes évekbeli Po­ zsonyban. 54 A körök (az előfeltevések és kö­ vetkezmények) egyébként a művek­ ben is bezáródnak. Ennek oka, hogy a történetek nem különbözhetnek egymástól alapvetően. Ezek „a v i­ lág bármely pontján és bármikor megtörténhetnek, ennélfogva időben is és térben is bármely más hasonló történettel felcserélhetők” írja Grendel a G a leriben . „Látni, ahogy egy szöveg a saját farkába harap” - mondaná erre az eljárásra (amely egyébként az Él eslövészetben a leg­ tökéletesebb) Esterházy Péter. Hi­ szen a mű befejezése így hangzik: „Alighanem ez a vallomás az, amit kerestünk, s ami kiindulópontnak megfelelne” . A valóság teremtésének, a mí­ toszteremtésnek, a bárhol és bármi­ kor érvényes és önmagába visszaka­ nyarodó történeteknek még két kö­ vetkezményét kell említenünk. Ha ilyenek a történetek, akkor ezek számára nem lehet döntő a valósá­ gos idő; Grendel ki is emeli ő k e , mint a várost annak kiszabadult szelleme, a reális időből. Az időnkívüliség a mítosz jellemzője, s lát­ hatjuk, ahogy időtlenné válnak főleg az É l esl övész et - történetei is. D e ha nem az idő egyenletes múlá­ sa a fontos az események folyásá­ ban, akkor nincs jelentősége a tör­ ténetek folytonos elbeszélésének sem. L e is számol ezzel a regényírói „ha­ gyománnyal” az elbeszélő, s miként Bohuniczky bácsi, „emlékezett, kötetlenül, ahogy egy dologról valami tőle térben és időben távoli másik dolog az eszébe jutott” . A z eredmény látható, olvasható: egy novelláskötet, amelyben az írói készülődés még túlzottan erős, két regény, amely révén a magyar iro­ dalom élvonalába került Grendel Lajos csehszlovákiai magyar író. (Madách Könyvkiadó, Pozsony.) T Ö R Ő C S IK M IK LÓ S �MEGÉRTÉS ÉS MEGÉLÉS Balassa Péter: A színeváltozás „A kritika - életvitel; méghozzá nem a birtokló ítélet és megismerés, hanem a kimondó megértés életvite­ le, kapcsolatteremtés és teremtő kap­ csolat.” Balassa Péter esszékötete nem kevesebbet vállal, mint élet és művé­ szet problematikájának és problema­ tikussá válásának együttes vizsgálatát, elsősorban a „fiatal” magyar prózá­ ban. Pontosabban: az a nézőpont, ahonnan Balassa az irodalmat szem­ léli, csak mint életproblémaként fel­ fogott forma nyitható fel. Balassa szemléletében - mint azt a kötet több művészetfilozófiai-módszertani tanulmánya is leírja - a művészet folytonos dialógus, párbeszéd. Az iro­ dalom „ kultúrateremtés, közmeg­ egyezés bizonyos értékek evidenciájá­ ban és tolerálásában, a forma, mint magatartás sokszólamúságának köztudomása, témák, motívumok, formalehetőségek. és életproblémák közvéle­ ménye, nyilvánossága, az írásnak mint az életre adható plurális válasznak az elismerése.” Az irodalom a „maga­ tartások parlamentje” . A megértés föltétele: a tolerancia. Balassa Péter kritikái a következő kérdésre adandó válaszkísérletekben nyerik el „végső” értelmüket: „A ta­ pasztalat újkori prózaiságából, az em­ beri történet nélküli történelemből, a formátlan átmenet jelenéből megszülethet-e egyáltalán a művészi for­ ma?” Ezzel a kérdéssel esztéták, fi­ lozófusok, kritikusok egész hadserege került szembe az elmúlt kétszáz év­ ben. A hegeli művészethalál koncep­ ciótól Adorno „Auswitz után nem le­ hetséges verset írni” tételéig és to­ vább terjed a történetfilozófiai fogantatású művészetanalízisek sommás végítélete. Balassa könyvében utal is e filozófiai esztétika kritikájára, no­ ha ezt inkább csak jelzi, mint sem tételesen fejti ki: „Ha foglyai mara­ dunk például annak a szuperhisto­ rikus és tragizált sémának, amely minden művészeti jelenséget az el­ vesztett aranykor kisugárzásában vizs­ gál és mindazt, ami »utána« történt, egy totálisan hanyatló világállapot szintén hanyatló kifejezésének tekinti, melyben a művészetnek csupán he­ roikus vagy parodisztikus áttörései le­ hetségesek. - akkor az »aranykor-vaskor« sémához szükséges rutin meg­ szerzése után, hirtelen megmagyarázhatatlanná válnak a művészet valósá­ gos jelenségei. A művészetfilozófia negatív dialektikája mindent eláraszt ebben a tragizált sémában, miközben a vaskor is autentikus nagy művé­ szetet hoz létre, anélkül, hogy hivatá­ sos értői elismernék ezt.” A könyv lapjain a vita kifejtett formában Lu­ kács Györggyel folyik leginkább, e könyv írójának mesterével, azzal, aki korai esztétikájában feltette a kérdést, amire ma Balassa Péter is válaszolni igyekszik: „Műalkotások vannak hogyan lehetségesek?” Balassa köny­ ve elsősorban kritikai kötet, és nem is célunk részletezni azokat a művészetfilozófiai-problémákat, melyeket részben maga a szerző vet fel, rész­ ben - kényszerűen - beléjük ütközik. De: Balassa nagyszerű elemzései mind a mai próza, mind a Flaubertkönyv - kihívást jelentenek az elmé­ let, jelesül az esztétika számára. L e55 �hetséges-e egyáltalán olyan esztétika, mely egyszerre indul ki a valóságos létező műalkotások sokféleségéből, és amely ugyanakkor rendelkezik a tör­ ténetfilozófiai általánosíthatóság és értékvilág kategóriáival? Balassa sem tudja e kérdést megkerülni, noha elemzései az „anyagközpontúság” je­ gyében fogannak: „Meggyőződésem szerint alig lehetséges művön kívüli esztétika, a művészet önmagában vett elmélete, viszont a művön belül sem lehet kizárólag a műről beszélni: nincs magányos »monológikus« műal­ kotás” . Lehetséges-e a művet, mint művet és mint egy dialógus résztve­ vőjét megérteni és értelmezni, hogyan lehetséges a mű, mint életprobléma? A feltett kérdésre most nem adhatunk választ; megkíséreljük Balassa konk­ rét elemzéseinek mentén a megvaló­ sulás egyik jelentős kísérletét ismer­ tetni. A könyv két részre tagolódik. Az elsőben Flaubert „titkos főmű­ vének” az É rzelmek iskolájának elem­ zését találjuk. Fontos döntésnek tar­ tom, hogy a második részhez - mely a mai magyar prózával foglalkozik hozzákapcsolta Balassa a Flaubert könyvet: a tartalmi „össze nem tar­ tozást” egy mélyebb szinten haladja meg. Egyrészt módszertani szempont­ ból: megvilágosul Balassa szövegke­ zelési „technikája” , másrészt saját fej­ lődése szempontjából Balassa gondo­ lati útrendeződésének is dokumentu­ ma e kötet, harmadrészt láthatóvá válik a modern irodalom, mint az új­ kori élet prózájára, kiürülésére adan­ dó válasz néhány lehetséges, sőt Flau­ bert esetében egyik első reprezentatív kísérlete. Röviden nézzük át a rendkívül színvonalas Flaubert-elemzés legfonto­ sabb eredményeit. Balassa célja a re­ gény történetfilozófiai és poétikai elemzéstechnikájának együttes alkal­ mazása. Pontosabban: Lukács törté­ netfilozófiai elemzését és az orosz formalisták poétikai kategóriáit, mint­ egy egymást „átértelmezve” kívánja 56 Balassa az elemzést megtenni. Ez egy­ ben kritikát is jelent mind a két tí­ pus megközelítése felé. Lukács re­ gényelméletét bírálva fejti ki például, hogy a múlt század második felének regényét nem a Lukács-féle „hanyat­ lás” séma szerint kellene értelmezni, hanem a regény funkcióváltásáról kell beszélnünk. Balassa szép elemzésben mutatja ki a regény „duális” szerkezetét, azt, hogy a homlokzati szint (Frederic élete és hányódása stb.) mögött léte­ zik egy másik, „mélyebb” szint is, amely a regény „titkos” középpontja­ ként nem egy „hőst” , egy problema­ tikus individuumot tesz meg, hanem magát az Időt. „A puszta időlefolyás, a tiszta egymásutániság szellemi elve lép az effektíve »cselekvő« motiváció helyére. Ironikusan, parodisztikusan átveszi a hagyományosan reprezenta­ tív-problematikus individuum össze­ forrasztó, világalkotó szerepét. A mű­ faj döntő átváltozása ez, amennyiben az Időnek nincs motivikus alapja, nem életténye, cselekvése, személyisé­ ge a könyvnek, hanem - szelleme”. Ezt igyekszik igazolni Balassa a mo­ tiváció, a szüzsé, a fabula, a stílus stb. aprólékos és ugyanakkor élveze­ tes elemzésével. Flaubert a polgári világhoz való „odaláncoltsággal”, a széthullás kegyetlenül pontos ábrázo­ lásával, a „hamis perspektíva” kiik­ tatásával tehát a deformáció leírásá­ val juttatja el az olvasót az eloldozás lehetőségéhez. „Egyszerre hatástalan egy aktuális és azonosulást követelő olvasótípusra a polgári világ egyetemes olvasójára, és mélyen »hatásos«, mert negatíve a semmiség kimondásával kifejezi az adott világ meghaladhatóságát, ben­ ne az aktuális olvasóval.” A fölháborodás: a kegyetlen meg­ figyelés rögzítése. Balassa valóban iz­ galmas elemzésével kapcsolatban egyetlen megjegyzésem van. Talán meggyőzőbb és még megalapozottabb lenne elemzése, ha az idő formaépítő �szerepét - épp művészetfilozófiai fon­ tossága miatt - egy alaposabb „időelmélet” felvázolásával egészítette volna ki. Ekkor válna tényleg teljes­ sé például a hanyatlástörténet általa adott felfogása és értelmezné telje­ sebben a poétikai analízist az idő mű­ vészetfilozófiája. Ezzel együtt is: pél­ damutató műelemzést kapott az ol­ vasó. Balassa érdeklődése az utóbbi évek­ ben a mai magyar próza - mondjuk így - „nem-realista” vonulata felé for­ dult. Folytassuk ott, ahol a Flaubertkönyv ismertetését elhagytuk: ebben a prózában „. . . . Egyfajta hiánybefo­ gadás jön létre, amikor nincs szük­ ségképpen »fölemelő« katarzis, hanem tudomásulvétel van, konstatálás, le­ számolás, odaláncoltság, amiről tud­ juk, hogy egyben az ellenkezője: sza­ badulásvágy, csak a feje tetejére ál­ lítva.” „Ottlik műve a végső dolgok köny­ ve” - mondja Balassa az Iskola a ha­ táron című regényről. És mintha az a próza, amellyel Balassa foglalkozik (Ottlik, Mészöly, Tandori, Nádas, Bereményi, Eszterházy, Pályi, Kornis) mindig ennek a „végső kérdésnek” valamely variációja lenne. Azonban nem a hagyományos „realista” próza történelemfaggató magatartásáról van szó, hanem a személyiség, a PERSO­ NA „vérzivatarairól” . Hogy jobban érteni lehessen, mire gondolok, ide­ másolom a könyv néhány kulcsszavát, melyekkel Balassa mintegy átfogja, keretezi, vagy az ő szavával: szimu­ lálja ezt az irodalmat. Az Ottlik-mű alapszavai: határ, vég, iskola, vár. Mészöly Filmje: passió és állathecc; „Hiszen a hordók és ketrecek zűrza­ vara ugyanaz” ; az élet: bestiárium; Nádas könyve „biblikus” könyv, „mert hatalom és személyiség pusz­ tító-ellenállásra késztető, megtörő és megépítő konfliktusát messze a po­ litika, meg a közelmúlt dimenziói fölé helyezi” , a családregényben kibomlik a mítosz, a szenvedéstörténet, mely a család sorsát a „bárány” jegyében ér­ telmezi. Bereményinél ugyanez a to­ posz „legenda” , az ő célja is „az igaz­ ságig keresztülhazudni magunkat” . Eszterházy Termelési regénye, kaland­ regény és paródia; karneváli dialó­ gus. A sok idézet mélyén a „Va­ gyunk” „grammatikai tere áll” , mely „semmiképpen sem evidencia” . Esz­ terházy könyve kapcsán még a kö­ vetkező kulcsszavak tűnnek fel: a re­ gény tere az otthoniét - mely „szeretetszó” , gyógyír a sebre. „Rend van, méghozzá egy mélyről jövő bizonyosság adta rend, ebben a »vérbőn kusza« világ­ ban, a szeretetek látásából, a házon kí­ vüli otthonosságból születő rend, ami nem más, mint nyomatékos - igen.’’ Kornis Mihály könyvének kulcsmon­ data egyben a Balassa-féle interpretá­ ció kulcsa is: „A reményben, hogy ké­ résem értő fülekre talál, maradok, aki leszek. . . ” Kornis nyelvi rétegei a paródia sacra mély formájában a „kul­ túra sebére” adott „válaszként” „re­ ménnyé” állnak össze, „hogy életünk, mint puszta létezés, és mint megéltmegértett létezés egyáltalán lehetővé válik.” Ezzel „katalógusunk” - mely per­ sze hiányos, kissé önkényes stb. - vé­ gére értünk. Utolsó idézetként: „A megértés: a Történéshez, az esemény­ hez, a jelenséghez való viszony, a személy viszonya is s ez annyit tesz, hogy amit átélve megértünk, az meg­ változik velünk együtt” . Balassa egy „új” irodalom és esztétika születésé­ nek, pontosabban a vajúdás verejtékes-gyönyörű pillanatának „króniká­ sa” . Az élet és kultúra „sebe” immár évszázados „újszülött” . Ám vala­ hányszor új megélt-megértés keletke­ zik a tályogon, mindent újra kell ta­ nulnunk és tanítanunk: hogy létezhes­ sünk. Ennek a mélyen pedagógiai elv­ nek a belátásából születtek ezek az esszék. Ottlik, Mészöly és Örkény in­ dítja el az irodalom, mint új válasz­ 57 �keresés „súlyos” és nagy reményeket adó formateremtését. Ami új: a ma­ gyar kultúrában szinte kötelezően vál­ lalandó szerep a politikai és társa­ dalmi kínok és mozgalmak direkt fel­ vállalása helyett az emberi létezés és szenvedés egyetemesebb, „biblikusabb” meglátása-kimondása, a sze­ mélyiség és a szeretet-mitológia köze­ gében. Új nyelv és új forma keletke­ zik: egy új kultúra esélye. Balassa már néhány remekművet is regisztrál­ hat: Iskola a határon, Mészöly Filmje, Nádas és Eszterházy regénye. Ez azonban még nem új irodalom - de esély. Balassának újra kellett gondol­ ni a kritika és az esztétika lehetősé­ geit. Esszéi - kísérletek, egy új nyelv és szemléletmód első fogalmazásai. A Flaubert-könyvtől kezdve a szerző szisztematikusan építkezik: csak olyan művekhez és alkotókhoz nyúl, ahol a kimondott megértés nem lesz a tárgy megerőszakolása. Műközpontú kíván maradni. Nyelve nem tudományos: problémái sem, hiszen a létezés töré­ sei és hiányai, valamint a művészet hozzájuk tapadó „csalárd egysége” nem szakosítható: létről való beszéd. Balassa felveti azokat a „hagyomá­ nyos” kérdéseket is, melyeket az esz­ tétika mindig is felvetett. Válasza a legtöbb esetben nincs és nem is lehet, hiszen eleve új alapokon kell, hogy építkezzen. Mégis egy kérdésben fon­ tos adalékokkal szolgál. A befogadás döntő szerepének tudatosításához épp ezen „új irodalom” vezette el. A hi­ ánybefogadás a hagyományos olvasá­ si és újraalkotási technikákkal szem­ ben új beállítottságot is eredményez: „Valamilyen egyidejűséget követel ez a szöveg, mert linearitásellenes, nem lehet egyszerűen végigolvasni, hanem inkább körbe. . . ezt a prózát szinte eleve másodszor kell olvasni”. Mint látható, kiemelkedő könyvnek tartom Balassa könyvét. Ha egy ki­ fogásról is szólok, azért teszem, mert a módszerében bennerejlő veszélyre is utalok ezzel: az általa képviselt új szemlélet és nyelv következtében stí­ lusa is új. Esszéírása „archaikus” nyelvi formák és a problémák létka­ rakterét „szimuláló” kategóriák elegye. Nyelve még sokszor kicsorbul, ponto­ sabban költőien-szecessziósan-barokkosan indázik. Ez néhol telitalálat, néhol erőltetett és göcsörtös igyeke­ zetté változik. A veszély: a tudomá­ nyos és fontoskodó akadémikus kriti­ kaírás helyébe nehogy a cizellált ki­ fejezések és képek „normája” kerül­ jön. Élet és művészet együttes meg­ élésének és megértésének nyelve: ho­ mály, melyet nem a túlírás, hanem a nyelvi sejtetések ökonomikus haszná­ lata enyhíthet csak. Még egy: Balassának közelednie kellene ahhoz az irodalomhoz is, amely bár más lét- és formaszemléle­ tet artikulál, mégis jelentős eredmé­ nyeket hoz (például Spiró lkszek cí­ mű könyve). Ezt azért mondom, mert az általa nagyon mélyen megélt to­ lerancia és értékpluralizmus elvéhez ennek is hozzá kell tartoznia. Az iro­ dalom csak így lehet a „formák par­ lamentje” , a dialógusok demokrati­ kus hazája. (Szépirodalmi) KA RD O S AN D RÁS �Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939— 1944. A II. világháború iránti érdeklődés nem csökken. Az elmúlt fél évben tvnézők ezrei meditálhattak és meditáltak a híres sanzon költői kérdésén - „ Hol vannak a katonák?” -, s az idei könyvhét újdonságai közölt is több olyan akad, amelynek tárgya e gyászos-átkos évek története. Ezek közül legfontosabb és legérdekesebb alighanem az a kétkötetes dokumentumgyűjtemény, amely Hitler és a kelet-európai államférfiak 1939 és 1944 közötti tárgyalásairól ké­ szült korabeli jegyzőkönyveket, ill. feljegyzéseket tartalmazza. A könyv eredeti­ jét Andreas Hillgruber, az egyik legismertebb modernkori nyugatnémet diplo­ máciatörténész adta közre még 1970-ben „Államférfiak és diplomaták Hitler­ nél” címmel. A magyar változat, melyet Ránki György rendezett sajtó alá és látott el a dokumentumok értelmezését nagyban megkönnyítő alapos bevezető tanulmánnyal, a német eredetitől annyiban tér el, hogy csupán a kelet-európai politikusokkal folytatott tárgyalásokról és megbeszélésekről készült anyagokat tartalmazza, s a Mussolinival, Petainnel, Francoval stb. folytatott diskurzusok­ ról papírra vetetteket nem. A Magvető Tények és tanúk című, méltán kedvelt sorozatában kiadott könyv főszereplője Adolf Hitler, akinek hús-vér alakjával a fiatalabb és szélesebb magyar olvasóközönség most, e kötet olvastán szembesül először. A világháború alatt és után készült angol-amerikai szórakoztató filmek és irodalmi alkotások ugyanis, amelyek többségünk Hitler-képét formálták, a valóságos történeti sze­ mélyiségnek csak propagandisztikus karikatúráját mutatták be. A kép azonban korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek ezek. az - egyébként méltán népsze­ rű - művészi alkotások láttatják vagy láttatni akarják. Hitler távolról sem csak az őrjöngéshez fenyegetőzéshez és erőszakoskodáshoz értett. Egyebek mellett e válogatás is kellőképpen bizonyítja, hogy tudott - ha kellett - taktikusan is tárgyalni, rábeszélni, megértést színlelni, hízelegni, kedveskedni és szuggesztív lenni. S mindenekfölött: hazudni. Rendelkezett tehát a politikus, a diplomata bizonyos ismertetőjegyeivel. Különösen így volt ez, amíg hatalma emelkedett, amíg úgy tűnt, hogy valóban a kontinentális Európa ura lesz. Bukásához köze­ ledvén személyisége egysíkúbbá válik: monomániái elmélyülnek, sztereotípiái szaporodnak és elsekélyednek. Elméjének szegényessége és lapossága, gon­ dolkodásmódjának zavarossága és merevsége az utolsó években valóban szem­ beötlő. Nem kevésbé érdekes és tanulságos a kötet mellékszereplőivel sem megismer­ kedni, akik közül a magyar olvasó ez idáig inkább csak a magyar vezetők, Horthy, Bárdossy, Teleki, Sztójay és Szálasi viselt dolgairól olvashatott hiteles tudósításokat. Ez a válogatás kiegészíti a palettát. A magyar politikusok mellett színre lépnek a szomszédos országok vezetői is: a magyarellenes boszszúszomjtól áthatott Antonescu marsall, Románia államfője; a vidéki plébános­ ból országelsővé lett és állandó kisebbségi komplexusokkal küzdő szlovák állam­ fő, Tiso; az emberileg lezüllött, politikusként pedig a brutális erőszak bűvöle­ 59 �tében élő Pavelics ügyvéd, Horvátország „ poglavnik” -ja; s végül az erőviszo­ nyokat és a hatalmi érdekeket hideg fejjel és racionálisan mérlegelő Filov professzor, Bulgária miniszterelnöke. S mellettük a statiszták: a külügyminisz­ terek, követek és tábornokok. Némi maliciával az egész anyag egy nagy, több évig elhúzódó adás-vétel do­ kumentációjaként fogható föl, amelyben Hitler az eladó, a kelet-európai poli­ tikusok a licitáló vevők, s a tét pedig, amelyről az alku folyik: Kelet-Európa, pontosabban a kelet-európai országok egymás közötti határvonalai. A térség több szempontból mélyen igazságtalan - új rendjét az I. világháború győztesei alakították ki 1919-20-ban Párizsban és környékén. A hitleri Németország egyik legfőbb (vagy talán: legfőbb) célja e békemű érvénytelenítése volt. Ennek ré­ szeként került sor többek között az első bécsi döntésre, és egy vazallus szlovák állam kreálására; Ausztria, Csehország és Lengyelország bekebelezésére; Beszszarábia Szovjetunióhoz csatolására és a második bécsi döntésre; Jugoszlávia megszállására és egy fasiszta horvát állam létrehozására, hogy csak az átren­ dezés alapvető momentumaira utaljunk. Főbb vonásaiban így nézett ki KeletEurópa térképe 1941-ben, amely azonban az érdekelt felek egyikét sem elégítet­ te ki. Magyarország a régi Erdély kétharmadát szerette volna, de csak a felét kapta, s Románia mindent vissza akart szerezni. Horvátországnak szerb terüle­ tekre fájt a foga, Szlovákia az első bécsi döntést érezte méltánytalannak. A bol­ gár-román viszonyt ugyancsak határviták tették feszültté. Ezek voltak az igények és panaszok, amelyek jövőbeni teljesítése, illetve or­ voslása fejében Hitler három dolgot követelt: nyersanyagot és élelmiszert, ka­ tonát, s politikai hasonulást. Kétségtelen: valamennyi kelet-európai állam meg­ tette a maga ajánlatát. A z ajánlatok módja és mértéke, ill. a megvalósítás idő­ pontja, formája és nagysága tekintetében azonban nem jelentéktelen különbsé­ geket érzékelhet az olvasó. Különösen szembeszökő ez a zsidókérdés esetében. Románia a zsidóság lemészárlásának útját választotta (már 1941-ben), Szlovákia „csak” deportálta őket (1942-től), s a „végső megoldást” Hitlernek engedte át, mig Horvátország mindkét „módszert” alkalmazta. Ezzel szemben a hasonló „megoldást” sürgető német követeléseknek a magyar vezetés egészen 1944 ta­ vaszáig, tehát az ország német megszállásáig ellenállt, sőt a budapesti zsidóság életének megmentése érdekében még ezt követően is sokat tett. Egyéb téren ugyanezt a különbséget konstatálhatjuk. Ahhoz képest, ahogyan Antonescu, Pa­ velics és Tiso „hízelegnek” Hitlernek - jegyzi meg bevezetőjében Ránki György is - , Horthy mindvégig „sokkal nagyobb méltósággal” tárgyal, a német igé­ nyeknek - amíg és ahogy tud - ellenáll, s a szomszédok denunciálásában is mu­ tat bizonyos rezerv áltságot. Mi volt tehát a második világháború alatti Magyarország valójában? „Utol­ só csatlós” , ahogy azt a hatvanas évek közepéig-végéig hatottuk és tanultuk, avagy „ vonakodó csatlós” (Unwilling Satellite), ahogyan a korabeli budapesti amerikai követ nevezi Magyarországot visszaemlékezésében? Úgy véljük, s ezt ez a kötet is bizonyítja, hogy Szálasi hatalomátvételéig egyértelműen az utób­ bi. (Magvető, 1983.) R O M S IC S I G N Á C 60 �M. Szabó G yula: Bordásfalak Mondják, hogy az újságírás a közhely művészete, s ebben az állí­ tásban minden túlzással együtt van valami igazság is. Mert - gondoljuk csak meg! - mikor használunk közhe­ lyeket? Amikor nem jut más az eszünkbe, nincs időnk, vagy éppen tehetségünk arra, hogy magunk fo­ galmazzuk meg a felismeréseinket. Márpedig a napi újságírás kegyet­ len malom, sok idő nincs az el­ mélyedésre. Talán ezért is oly rit­ ka a jó riport manapság. Ez ugyan­ is az egyik legidőigényesebb mű­ faj. Nem elég még az sem, ha a bemutatandó tárgyat alaposan meg­ ismerjük (sajnos, erre nem sok időt hagy a vidéki újságírás), valame­ lyes távlat is kell, hogy a való­ ság elemeit megszerkesszük, formá­ ba öntsük. Csak a laikus hiszi el ugyanis azt a közhelyet, hogy „a téma az utcán hever” , hogy az eset önmagában már olvasható írást is produkál. Egyrészt, mert ami az ut­ cán hever, azért már nem érdemes lehajolni se, másrészt annyi kosz ra­ kódott rá, hogy megtisztogatás nél­ kül fogyasztásra alkalmatlan. Nagyon jól tudja ezt M . Szabó G y u la is, akinek tizenhét írását ve­ hetjük most kézbe a P a ló cfö ld K ö n y ­ v e k - immáron negyedik - köte­ tében. A fiatal újságíró a legkézen­ fekvőbb módszert választotta. K öz­ tudott, hogy a riporter jegyzeteket készít. Van, aki az írás elkészül­ te után ezeket egyszerűen eldobja, mások megőrzik. Nos, M. Szabó Gyula is az utóbbit tette, s ami­ kor kellő mennyiségű „anyag” össze­ gyűlt, akkor már rendszerezhette, megszerkeszthette. Nem véletlenül emlegetem a mennyiséget (amely mint tudjuk - a minőség egyik fel­ tétele is!). Nem számoltam meg, de legalább kétszáz eset, név, fi­ gura szerepel a tizenhét írásban. Gyanítható, hogy ez csupán a jég­ hegy csúcsa, noha én még szigorúbb rostálásra biztatnám. A legnagyobb gondom ugyanis ezekkel a ripor­ tokkal, hogy némelyik talán éppen a szerző szándéka ellenére didakti­ kusra sikeredett. A szerző módsze­ rének sajátosságából következik ez. Tétele bizonyítására nem egyetlen sorsot követ végig, hanem analóg­ eseteket rak egymás mellé. Ezek vagy megállnak a lábukon, vagy nem. Sokszor bizony banálisak, eset­ legesnek tűnnek. Példaként A ház ... című írást említem. Ilyen idilli len­ ne a kép Salgótarjánban egy lakó­ telepi házban? - tűnődtem el, ami­ kor elolvastam. Szeretném hinni, ám a tapasztalataim (Miskolcon) nem igazolják. E z - természetesen - még nem cáfolat. Alighanem a szerző maga választotta módszere üt itt vissza. A z apró, életből ellesett mo­ zaikok, esetecskék, életképek együt­ tesen nem adnak új minőséget. (Zá­ rójelben jegyzem itt meg, hogy ugyanez teszi már modorossá a kö­ tetben előszót író Szekulity Péter írásait is.) Ezeket a kritikai megjegyzéseket is azért merem tenni, mert bízom M. Szabó Gyula tehetségében. A k i­ nek ilyen fiatalon ilyen nagy élet­ anyag gyűlt fel a noteszaiban, az 61 �tovább is léphet, akár a szépirodalmibb megformálás, akár a szociog­ ráfia felé. Kitűnően ismeri példá­ ul a mai magyar falut. A gazdál­ kodót is, a téeszeket, de a kultúrá­ ban vérszegényt, a szellemi elsivatagosodás tüneteit is. Számos példát említhetnék arra, hogyan tud egyet­ len szituációval jellemezni. Belép mondjuk egy falusi kocsmába, rög­ tön kontaktust tud teremteni az ott iddogáló emberekkel, s máris kész a skicc a falu kulturális életéről, állapotáról. Tudniillik nincs más kö­ zösségi és kulturális fórum az ille­ tő faluban. A kettőt: a kultúrát és a közösséget nem véletlenül emlí­ tem együtt. M. Szabó Gyula ugyan­ is nem rest utánajárni hogyan is ala­ kult az élet, az életmód az elmúlt évtizedekben a magyar vidéken. Bő­ ven esik szó a munkáról, amit (ahol lehet) ellazsálnak (Elveszett órák), míg mások, máshol megszakadásig hajszolják önmagukat. Akár az egyik, akár a másik végletet veszem, az értékrend zavaraival kell szembe­ néznem. M. Szabó Gyula is pozitív példaként emleget néhány téesz- (és más) vezetőt és nem vezetőt, aki 12-16 órát dolgozik naponta. Félre­ értés ne essék, nem a szorgalom és a kötelességtudat ellen kívánok szól­ ni! D e szeretnék már olyan veze­ tőről (munkahelyről) olvasni, aki (ahol) a nyolcórás munkaidőn be­ lül és jól végzi el a feladatokat. G ya­ nítom ugyanis, hogy az, aki napi 15 órát dolgozik, az derék, tisztessé­ ges ember, de nem jó vezető, mert nem tud szervezni. Maga M. Szabó 62 sorol fel - igaz más összefüggés­ ben - ezekre is néhány példát. A vezetői túlkapásokról, basáskodó, ön­ kényeskedő, öntelt és buta, tehát al­ kalmatlan vezetőkről van szó, akik jégre viszik a rájuk bízott céget, kö­ zösséget. Kár, hogy ezeket meg nem konkrétan, hely és név megje­ lölésével - de ezt csak halkan jegy­ zem meg, mert ismerem a vidéki új­ ságírás korlátait... A z lenne az ideá­ lis, ha nemcsak a panaszosok, kár­ vallottak neve kerülne be az újsá­ gokba, de az elkövetőé is. Így ta­ lán nem kellene megvárni sokszor, hogy a dolgok akuttá válása után fejeknek kelljen hullania. A legerkölcstelenebb, ha valaki más helyett bátor. Szóvá csupán azért tettem az előbbieket, mert M. Szabó Gyu­ la bizonyságát adja írásaiban, hogy pontosan tudja diagnosztizálni a mai magyar valóságot. Jó gazdaként ki­ terjed a figyelme az erdők, mezők, megművelt és ugaron hagyott föl­ dek, a vizek (és a vízellátás), a szol­ gáltatás, az elhagyott és állami gon­ dozásba került gyerekek és öregek, a pályakezdő szakmunkások és ér­ telmiségiek, egyszóval az élet gond­ jaira. Szinte már zavaró is ez a bő­ ség, mert félő, hogy a szerző elap­ rózza magát. Ám - fiatalemberről lévén szó - tekintsük ezt a kötetet az anyag- és tapasztalatgyűjtés do­ kumentumának, egy közírói pálya első, s máris sikeres fázisának. (Pa­ lócföld Könyvek, 1983., Salgótar­ ján). HORP ÁC SI S Á N D O R �Tízéves a salgótarjáni nemzetközi művésztelep A képzőművészeti élet decentrali­ zációja jelentős vidéki centrumok lét­ rehozásával és erősítésével is szolgálni kívánja a művészetirányítás és a me­ cenatúra folyamatos megteremtését és kibontakoztatását. Amikor az 1970-es évek elején e gondolat jegyében meg­ történtek az első lépések, Salgótarján­ ban megszületett az a koncepció, hogy a jövőben - szoros összefüggésben a tárgyi és személyi feltételekkel - a Nógrád megyei múzeumi szervezet le­ gyen hivatott az egyedi rajz gyűjtésé­ re, országos gyűjtőkörrel. Nagyjából ugyanebben az időben, 1974-ben kezdte meg tevékenységét a salgótarjáni nemzetközi művésztelep, az országosan is megélénkülő művész­ telepi mozgalom keretében. Ez az alkotótelep 1978-ig általános műfaji főként festészeti - jelleggel működött; a szobrászat nem képviseltette magát. Utána - éppen a fentiekben vázolt koncepció jegyében - grafikai profil­ jával tölt be jelentős szerepet. A hazai művésztelepek között (például a nakói az offset műfajra koncentrál) nincs átfedés, a salgótarjáni által nyert alkotótelep szintű fórumot a képgrafi­ ka Észak-Magyarországon. Miskolc az országos grafikai, Salgótarján az egyedi rajz, Eger az akvarellbiennálék otthona. A salgótarjáni művész­ telep tehát a képgrafika hagyományos művelésére (fémkarc, lemezlitográfia, linómetszet, szita stb.), s mindenek­ előtt az egyedi rajzra nyújt alkotási lehetőséget. Miután a kortárs hazai rajzi törekvések áttekintésére a tavaly először megrendezett salgótarjáni or­ szágos rajzbiennálé hivatott, szeren­ csés, hogy a nemzetközi művésztelep szintén mind erőteljesebben tölti be a rajzi bázis szerepét. E cél egyébként mind a művészek meghívásában, mind pedig a múzeumi képzőművészeti gyűj­ temény gazdagodásában realizálódik. Így 1974 óta háromszáz mű került a múzeumi gyűjteménybe, amely már részben alkalmas arra, hogy az elmúlt években Salgótarjánban dolgozó szlo­ vák, lengyel, bolgár, szovjet, román, finn, NDK-beli, jugoszláv és magyar művészek törekvéseinek tükrében né­ miképpen reprezentálja ezen országok grafikai irányzatait. De legalábbis be lehet mutatni e gyűjtemény által az említett országok jó néhány jelesét. A külföldi meghívások elsősorban a baráti országok rajzművészetével való kapcsolatok megteremtését, illet­ ve erősítését szolgálják. Ily módon a művésztelep kiemelkedő szerepet ját­ szik nemzetközi kapcsolataink ápolá­ sában és kiteljesítésében is, annak konstans elemét jelenti. Ugyanakkor erősíti testvérvárosi kapcsolatainkat a nyugat-szibériai K emerovóval, a kö­ zép-szlovákiai Besztercebányával és a finnországi Vantaaval. Mód van arra, hogy a Nógrádban élő művészek ér­ zékenyebbé, fogékonyabbá, nyitottab­ bá váljanak a környező népek művé­ szete iránt, újabb művészbarátságok szülessenek, s a már meglevő szemé­ lyes kapcsolatok tovább mélyüljenek. Mindennek hatása és haszna a helyi művészek munkásságára is ösztönzően hathat. Szakmai szempontból pedig elsősor­ ban azok a formai, anyagtechnikai kí­ sérletek érdemelnek figyelmet, ame- 63 �lyek változatos tartalmakban jelennek meg, betöltve a művésztelep azon cél­ ját, hogy a rajz műfajának országos kibontakoztatója legyen, támogasson minden érvényes mondandóval ke­ csegtető rajzi kísérletet. Az elmúlt években nemcsak a nem­ zetközi művésztelep profilja alakult ki, hanem szervezeti felépítése is sta­ bilizálódott, kedvezőek a tárgyi fel­ tételek, jó a technikai felszereltség. A telep sokszorosító grafikai műhellyel, rézkarcnyomó géppel, szitafelszereléssel stb. rendelkezik, s lehetőség van a különböző rajzi technikák művelésére. Egyéni és kollektív munkára szintén mód nyílik. A művésztelep mindenekelőtt az al­ kotást kívánja elősegíteni, a feltéte­ leket ennek megfelelően szervezik meg. De ezen kívül az is cél, hogy az itt dolgozó művészek megismerkedjenek Magyarországgal, Nógrád megye vá­ rosaival és falvaival, e táj gazdag po­ litikai múltjával, irodalmi hagyomá­ nyaival, művészeti eredményeivel, gaz­ dag folklórjával, mindennapi valósá­ gával. Ennek érdekében a szervezők többek között látogatásokat szervez­ nek ipari üzemekbe, mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe, munkás-mű­ vész találkozásokra kerülhet sor. S természetesen megismerkedhetnek a művészek Salgótarján, Balassagyarmat, Szécsény múzeumainak gyűjteményei­ vel, Hollókővel s Nógrád más neve­ zetességeivel. A budapesti programok­ ban pedig elsősorban a Magyar Nem­ zeti Galéria és más múzeumok kiál­ lításait tekinthetik meg, hogy csak né­ hányat említsünk a fakultatív lehető­ ségek közül. Igen emlékezetesek egyébként a magyar művésztársaknál tett műterem-látogatások is. Az egyhónapos nemzetközi művész­ telephez kiállítások is kapcsolódnak. Idén válogatott grafikai anyagot mu­ tattak be a korábbi művésztelepeken született alkotásokból. A telep zárá­ 64 saként pedig kiállítást nyitottak a leg­ frissebb művekből. Mindkét tárlat a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum kisgalériájában nyílt meg, hogy a nagyközönség is megismerhesse a vég­ zett munkát. Idén tízéves volt a salgótarjáni nemzetközi grafikai művésztelep. Az eredmények máris jelentősek s a jö­ vőben a művésztelepi tevékenység to­ vábbi gazdagodására számíthatunk. A telep grafikai - elsősorban egyedi raj­ zi - profiljával rangot vívott ki ma­ gának, eredményesen kapcsolódik az országos képzőművészeti élet vonu­ lataihoz. Ugyanakkor néhány gondról is szól­ ni kell. Ezek közé tartozik például az, hogy több éves tapasztalat szerint főként a meghívott külföldi művészek megjelenésére nem mindig számítha­ tunk. Esetenként a testvérvárosi, test­ vérmegyei kapcsolatok is nehezen rea­ lizálhatók, néha bizonytalan a kemerovói, vagy a szlovákiai művészek ér­ kezése, s hazai művészek is hiányoz­ nak. Pedig a tervezett nagyobb lét­ számú telep eredményesebben tudna működni. Az észak-magyarországi területről már valamennyi Jelentős művész részt vett a telep munkájában. Igaz, festők­ ről ez nem mondható el, de a telep grafikai. A jó kezdeményezések folytatására ugyancsak szükség van, gondolunk itt a nemzeti estek, művész-közönség ta­ lálkozók szervezésére, elsősorban an­ nak érdekében, hogy a művésztelep intenzívebben kapcsolódjon be Salgó­ tarján, illetve Nógrád megye kulturá­ lis életébe. Kívánatosnak látszik ugyan­ is a lakosság figyelmének - az eddi­ ginél fokozottabb - felkeltése, a köl­ csönösen haszonnal járó ösztönző fi­ gyelem. TÓTH ELEM ÉR �Olvasóink figyelmébe ajánljuk, hogy megjelenés előtt áll a Palócföld Könyvek újabb két kötete. A z év utolsó negyedében - a sorozat ötödik és hatodik darabjaként - Szepesi József, valamint Bódi Tóth Elemér verseit vehetjük majd kézbe. Tizenkettedik alkalommal rendezték meg a tokaji írótábort (1983. szept. 11-15 .). A tanácskozás nagy érdeklődést kiváltó témája A család a szo­ cialista társadalomban volt. A résztvevő írók koszorút helyeztek el Darvas József tiszaladányi és József Attila lillafüredi emléktáblájánál. Vásárosnaményben kegyelettel emlékeztek a közelmúltban tragikus szerencsétlenség következtében elhunyt Fábián Zoltán íróra és munkásságára. Nógrád me­ gye alkotói közül Laczkó Pál vett részt az írótábor munkájában. A Balassagyarmaton működő Komjáthy Kör, amely irodalomkedvelő és alkotói ambíciójú helyi fiatal értelmiségiek szervezésével alakult, június 25-26-án tartotta első táborozását. Találkoztak a kulturális élet helyi irá­ nyítóival, megbeszélték gondjaikat, megvitatták új műveiket. E számunk­ ban összeállítást közlünk a kör néhány tagjának munkáiból. Amint azt Tisztelt Olvasóink tapasztalhatták, e számunk sajnálatos mó­ don, késve és a korábbiakban megszokottól eltérően, más színben jelenik meg. A késedelemért és a színeltérésért szerkesztőségünk — rajtunk kívül­ álló okok miatt — nem vállalhatja a felelősséget. Kérjük Olvasóink szíves megértését és változatlan érdeklődését. (— a szerk.) A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG ELN ÖKE: Horváth István A SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG TAG JAI: Csik Pál Fancsik János Molnár Pál Németh János Radácsi László Szabó Károly Tamáskovics Nándor Tóth Elemér A SZERKESZTŐSÉG TAG JAI: Bacskó Piroska (cikk, tanulmány) Kelemen Gábor (riport, szociográfia) Kojnok Nándor (szépirodalom) Praznovszky Mihály (hagyomány) Czinke Ferenc (művészet) Pál József szerkesztő (körkép) Főszerkesztő: Végh Miklós A N ó g r á d m e g y e i T a n á c s V B m ű v e lő d é s ü g y i o s z tá ly á n a k lap ia. F ő s z e r k e s z t ő : V é g h M i k ló s. S z e r k e s z tő s é g : 310 0 S a lg ó t a r já n , A r a n y Ján o s ú t 2 1 . T e l e f o n : 14-386. K i a d j a : a N ó g r á d m e g y e i L a p k ia d ó V á ll a l a t . F e l e lő s k i a d ó : B á lin t T am ás ig a z g a tó . T e r je s z t i a m a g y a r p o sta. E lő fi z e t h e t ő b á rm e ly p o s t a h iv a t a ln á l, a k é z b e s ít ő k n é l, a p o sta h ír la p ü z le te ib e n és a K ö z p o n ti H ír la p I r o ­ d á n á l ( K H I , B u d a p e s t, V . , J ó z s e f n á d o r tér 1. sz. P o s ta c ím : 1900 B u d a p e s t) . K ö z v e t le n ü l v a g y po s­ ta u t a lv á n y o n , v a la m in t á tu ta lá s s a l a K H I 21 5 - 9 6 1 62 p é n z fo r g a lm i je lz ő s z á m r a . E g y e s szám ára 12 Ft, e l ő f iz e t é s i d ij fé l é v r e 36, e g y é v r e 7 2 Ft. M e g je le n ik k é th a v o n ta . K é z ir a to k a t és r a jz o k a t n em ő r z ü nk m eg és n em k ü ld ü n k v issza . I S S N O5 55- 1 1 0 7 I n d e x : 2 5- 9 2 5 K é s z ü li a N ó g r á d m e g y e i N y o m d a ip a r i V á ll a l a t s a lg ó ta r já n i t e le p é n , 1000 p é ld á n y b a n 5,6 ( A / 5)ív t e r e d e le m b e n . F. v . : K e le m e n G á b o r ig a z g a tó . 83.3 1 3 1 9 N . S. �Ára: 12,— Ft � Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Original Format The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data Papír Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - 1983/5. szám Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Végh Miklós Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1983 Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye 1983 Palócföld Végh Miklós https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/8f3b1af32b45dc7c98126f99851a1e93.pdf cbe99e56b81bfc497a7ee2c0258a1016 PDF Text Text MŰVELŐDÉSPOLITIKAI, IRODALMI, MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT 11. BACSKÓ PIROSKA „Az adatok...azt a pozitív tényt tükrözik, mely szerint hallgatóink döntő többsége elfogadja, magáénak vallja a marxista-leninista ideológiát. Ez a helyzet még akkor is örvendetes, ha a különféle kontrollkérdések kapcsán kiderül, hogy a hallgatók önmagukról alkotott képe és világnézetük valóságos állapota nem fedi pontosan egymást.” 56. TARJÁN TAMÁS______________________________________ „Irodalmi elemzés és színházi értelmezés nem romló gazdagságra lel Az ember tragédiájában. A történelmi és poétikai tudással fölvértezett irodalomnak érdemes fegyverbarátságot kötnie a más készségekben jeles színházzal: így találkozhat a históriai, az elvi-filozófiai a maival, érzékivel. Így lehet teljes érvényű, amit a száz éve született Babits Mihály írt Madách Imre születésének centenáriumán, 1923-ban: „...olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás; korod és életed legégetőbb problémáival találkozol...” �Tartalom 1 . Keresztes Jó zsef: Mesteremberek dicsérete, Egyszer v o lt . . . (vers) 3. Fecske Csaba: Fölirat (vers) 4. Györgyei G éza: Sárga cseppkövek (kispróza) 6. Endrődi Szabó E rn ő : Konyak és gerbera, Záró (vers) 8. Szepesi József: Tél van, Ugatják a kutyák, Helyzetjelentés (vers) 9. Bódi Tóth Elem ér: A z elbűvöltek, Hang, Csehov hölgyeinek tépett álma (vers) 10. V ihar B éla: M ikor m á r.. . , A szavak ecsetjével, A z alkony perceiből (versek a költő hagyatékából) 11. Bacskó Piroska: Szembesítés (tanulmány) 16. U jlaky István: A világnézeti nevelés kérdésköréhez (tanulmány) 19. Köpeczi B éla: Műveltség és minőség (Csongrády Béla) 22. Ladányi J.-C san ád i G . : Szelekció az általános iskolában (Horpácsi Sándor) 25. Kamatoztassuk az „agyvagyont” ! (Interjú Kozm a Ferenc közgazdászszal, készítette Regös Molnár Pál) 29. A Miskolci Új Zenei Műhelyről (Szendrei Lőrinc interjúja Selmeczi György zeneszerzővel) 34. Előítéletek nélkül (Gáspár István Gábor interjúja V íg Rudolf népzenekutatóval) 38. Kelényi István: „Palócföld Anteusza” - Réti Zoltán (tanulmány) KÖ RKÉP 43. Jászi Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása (Romsics Ignác) 45. Tóth László: V ita és vallomás (Kőrössi P. József) 48. Balázs József: A z eltévedt tank (D. Rácz István) 50. Csapiár Vilm os: A kételkedés útjai (Laczkó Pál) 54. A szécsényi Psyché (Petrőczi É va) 56. Tarján Tam ás: Űrhajónk rózsaablaka (tanulmány) A 15. old. az alsósztregovai, a 28. old. a csesztvei Madách-emlékhely, a 64. old. a Madách-díj plakettje látható. (Fotó: Buda László) �KERESZTES JÓZSEF Mesteremberek dicsérete Annak örülnék - én örülnék neki a legjobban mibe belefogok, ha minden, a- sikerülne. H a, amihez hozzányúlok, arannyá válna a kezem alatt, mint M idásznak.. . D e legtöbbször csak torzó marad a nagy garral, pheidiászi szándékkal indult munka. A z anyag ellenáll. („V olt egy szent szándékunk” . . .) Ilyenkor irigylem a szél­ molnár dédapámat és a kovácsbognár nagyapámat! Ő k tudták, mi a kezük munkájának eredménye: az egyiknek ott volt a zsá­ kokba visszatöltött tiszta, jó szagú liszt, az őrlemény; a másiknak a kijavított kocsikerék, a lőcs, vagy a lerúgott lópatkó helyett visszarakott új, faszén - reve - és szaruszagú, a ló patájára szabott-igazított fémköltemény. . . A lisztből kenyeret sütöttek, a kerék gurult: haszna volt mindkettőnek. Én meg csak nézek magam elé, bizonytalanul, hogy mit is akarok tulajdonképpen, mit akartam a fogalmaz­ ványon áthúzásokkal, a sorok közé, a margóra írt nyilak­ kal és kampókkal, lejjebb-följebb terelt - összefirkált, agyonjavítgatott - szöveggel? S félelemmel remélem, hogy mégis-mégis sikerül(t)l 1 �Egyszer volt... Ülünk az őszi hidegben egy falusi kiskocsmában, bundapálin­ kával az asztalon: K iss Bence cukrot rágcsálva int, hogy nem iszik; alkohol-elvonó utáni gyógyszert szed, s erős jellem­ mel nézi, hogy’ tüntetjük el a pohár pálinkákat. Nem tudtuk, mi van K iss Bencével, milyen poklok után van ; soványan, gyűrött arccal görnyedt közöttünk. Tele volt az orra a „hétméteres” törköly szagával. Nem undorodott tőlünk, tűr­ te a szagunkat. Tűrt, és lelkében szenvedett, mert szíve szerint velünk ivott volna Kormos emlékére, akire néhányan illőbbnek láttuk a kocsmában emlékezni, mint a helybéli kultúrházban rendezett emlékműsort szedni bánatunkra: bennünk brummogott „mecséri márcos” hangja még, s látta­ tott velünk cinkos arccal füvet, fát - csöndeket - , emlé­ keket. S közben nem tudtuk, hogy K iss Bencében bömböl az egykori, másfél éves kis Bence, halálra rémülve a rá a magasból géppuskázva lecsapódó karvaly-repülő bömbölésétől, s hogy hogy’ nézi mindezt, hideg verítékben, a rezzenéste­ len „harm adik” . 2 �FECSK E CSABA Fölirat Csillag homlokára, béka fenekére föl van írva szépen: mi okból, mi végre Kiszúrt szemű múltam keresi az ösvényt fenekemre lábbal írták fel a törvényt Kontár, s igaz mester egy személyben Isten, patkót ver szívemre, hogy így melegítsen Am it én tettem meg, vállalták magokra, a semmiből nőtt ki dicsőségük bokra Fejemet homokba, oroszlán torkába — Én magam voltam a vakmerő, s a gyáva Nem házat építek, hazát, hogyha bírok, hol otthont találnak legelésző sírok Ledöntött lábamról, mint télvégi járvány, tisztátalan énem, dőrén és paráznán Otthont talál élő, s porában a holt is, ami ezután lesz, a van, meg a volt is Utak elszaladnak, utak visszajönnek Borostája serken másnapos örömnek Mint krumpli a földben, megbújnak a holtak Nagyon nincsenek már, hiszen nagyon voltak Építettem ködből, építettem vérrel Tüzek gyönge ága cicomázva dérrel Csillag homlokára, béka fenekére föl van írva szépen: mi okból, mi végre 3 �G YÖ RG YEI GÉZA. Sárga cseppkövek Vakít ez a fehér fal. Már kikezdte a szemem, így kínom le-föl járkál bennem. A gyomrom szétfeszíti a fájdalom. A morfium szememre is hat, de homályosan látok. Lekaszált fűben kari­ kák, és sárga cseppkövek. Lázas még, feküdjön nyugodtan, súgja a nővér. Büdös az ágyam. Teleizzadtam, vergődve agyongyűrtem. Lehet, hogy már nem is kapok új, klórszagú lepedőt? Bátorság barátom, bátorság, hajol fölém a főorvos. Mosolyog. Ferde a bajusza, de operálni tud, tűnődöm magamban. A gyomrom, a beleim már úgy ismeri, mint egy gépírónő a klaviatúrát. Csukott szemmel is eligazodna közöttük. Harmadszor metszi majd fel, hosszában, egészen a mellkasomig, és a főorvosoknak már különben is jó a memóriájuk. Valamit súg a nővérnek és a két fiatal orvosnak, akik vele vannak. Mindhárman bólogatnak. Mit gondolna anyám, ha most látna. Átizzadt, zsíros hajam szinte ráta­ pad a fejbőrömre. Mit mondana, ha megkérdeznék tőle, hogy felhasználhatják-e a vesémet, mert most éppen jól jönne valaki másnak, engem pedig megmentenek a további kínoktól? Én beleegyeznék, de tőlem csak azt kérdezik, jobban érzem-e magam? Feleslegesen kérdezik, mert sohasem érzem jobban magam. Éhes vagyok, de ma nem ehetek. Ez így szokás. Tegnap este főzeléket adtak. A hústól undorodom. Ez is jelent valamit, olvastam abban az időben, amikor még érdekelt, mi van velem? Ma már tudom, és nem érdekel. Gondolkodom, de nincs semmi új gondolatom. Semmi olyan nem jut eszembe, amire eddig ne gondoltam volna. Anyám se átkozhatom el, amiért a világra hozott, mert már csak ő az egyetlen, akihez tartozom. Ennyit értem el harmincöt év alatt. Három feleségem közül egy sem volt, aki azt mondta volna, maradj! Dénes, aki sem Évára, sem rám nem hasonlít, hét éve fekszik vastüdőben. Karácsonykor mindig megnézem. Aludjon, szól a nővér búcsúzóul, és megigazítja a párnám. Az ajtóból még biztatóan visszamosolyog. Görbe a lába, mint Marinak volt, aki két évig elviselt, pedig csak a szeretőm volt, és soha nem mondtam neki, hogy szeretem. Két évet várt egy szóra, tovább ő sem bírta. Szótlanul, és talán rosszul szerettem. Hanyatt fekszem, kezem felhúzott combomra teszem. Érzem, hogy bő­ röm fityeg a csonton. Az izmok, a hús már leégett az örökös láztól. Me­ dencecsontom hegyesen nyomja ki a takarót. 4 �Ordítanom kéne. Szobatársam tegnap vitték ki, letakarva. Egyedül va­ gyok, Lehet, hogy tegnapelőtt? Egyformák a napok. Háromszor étkezés, reggeli után friss levegő az ablakon keresztül, egyszer vizit. Tegnap reggel hideg volt. Először tüsszentettem, amióta bent vagyok. Ezt megjegyeztem, mert ez gyenge havi átlag. Az ágyból csak az eget látni. Nem tudom, megmaradt-e még a hó. Majd a nővértől megkérde­ zem, ha visszajön. Szép neve van, Emese. Kár, hogy görbe a lába, de a haját szeretem. Hosszú, egyenes, szőke és mindig friss illata van, mint a reggeli levegőnek. Egyszer a vállamhoz ért a melle, amikor a párnám igazította. Kár, hogy ez nekem már csak egy emlék, amire visszagondolni sem érdemes. Évának volt ilyen kemény, körte alakú melle. É va a magányt szerette, mégis elhagyott, pedig mellettem annyit lehetett magányos, amennyit akart. Azt mondta, elvből nem festi a körmét. Ez volt az egyetlen do­ log az életében, amiből elvi kérdést csinált. Csurog a nyálam. Újra gyerek lettem. Letörlöm a takaróval. Fáradt vagyok. A végtelenre gondolok. Szürke és egyenes. Néhány karika. Piros tulipánok, sárga cseppkövek, kék fű. Nem fog fájni, szól a nővér, és már nyomja is belém a morfiumot. Utolsó erőmmel megfeszítem a karom. Van még hó, kérdezem. Nincs már, elolvadt. Álmos vagyok. Mégsem engem operálnak ma, egy sürgős eset megelőzött. Én ráérek, már van időm. Hitem vesztettem csak, és nyugalmat nyertem. Megnyugvást, hogy úgy tűnök el örökre, hogy egy nyomorék gyerek csak, mit vétettem a világ ellen. Kék tulipánok, piros fű, de a cseppkövek sárgák. Semmi sem változik. Változik minden. A lényeg állandó. Ami állandó, az nem lényeges. Próbáljon aludni, szól a nővér. A lig hallom. Elhagy ő is, az erőm is. Dobog a szívem és emlékeztet rá, hogy még élek. Nem mondják meg, hogy meddig. Azt hiszik, még reménykedem. A szemükből látom, le­ mondtak rólam. Nem vagyok sürgős eset. Anyám puha keze simogat. Nem szól, csak nézi beesett, barna szemem. Látom, szomorúbb, mint én. Neki sem volt öröm az élet. A bátyám aknára lépett, apám elhagyta. Erős az én anyám, engem is neki kell eltemetni. A papnak azt mondja majd, jó gyerek volt. J �E N D R Ő D I SZABÓ E R N Ő Konyak és gerbera Simonyi Imrének és Petre Stoicának tegnapelőtt tegnap koraeste vagy késődélután öt - tíz - ötven éve vagy régebben talán amint ott ültem - ugyanúgy mint most ám most is ugyanott - a kávéház teraszán szóval akkor ott - és most is - (valahonnan mintha jáspis illata és fenn mintha jáde-ég) a levegőben valami fellobban kigyúl elég a levegőben valami hirtelen-ősz valami furcsa ámulat egy jóleső de mégis idegen érzés valami józan kábulat valahonnan akkor valami édes riadalom (és bennem most is ez a jáspis-ősz ez a karcfinom fájdalom amikor etimegica nevetve befordul a sarkon karonfogva és nekipirulva jönnek az úszásból a teniszezésből a fiúzásból - gömbölyű far feszes keblek karjuk mézesre sült - ott és itt lesem őket panamakalapom karéja s villogó konyakospoharam mögül) szóval akkor azon a napon - tegnap? tegnapelőtt? öt-tíz? ötven éve? vagy még jóval azelőtt? kibomlott bennem valami nevenincs érzés (valami karcfinom fájdalom) öt-tíz vagy ötven éve tán azon a késődélután (akkor koraeste) mikor a túloldal barnájából rámbiccentett Szerkesztőúr-Ady-Endre akkor azon a délutánból szétindázó esten a korzó - Váradon Kolozsvárt Kassán vagy épp Budapesten - mézízű élveteg s elomló zenével volt teli (az utcákon szanaszét plakátrengeteg hirdeti: a tűzoltózenekart vezényli Weingruber Szepi) és szállt remegve habosan kerengve az argentin tangó piros tetők fölött lebegett szétterülve s lenn a kertekben rózsák dáliák hortenziák rejtették kelyhükbe a számtalan bódult-szerelmes pillepárt fénylett pezsgett forrt az estéli város: lám habot vet örvénylik kavarog az úttestre ki-kicsap dagadoz színes folyamként az emberáradat: diákok inasok fess bajuszos gigerlik s mint farsangi maskarák csákóban mentésen K.u.K. katonák emiatt masamódok s tarka szoknyák között fújtató madám közeleg s pingvinküllemű főügyész is föltűnik - karján libeg a patikus negédes neje - s mögöttük két nyafka úrilány nyomában tipeg a görnyedt gardedám és száll remegve habosan kerengve az argentin tangó száll az esti ragyogás fölött szétömölve míg odalenn árad pezseg kavarog a korzó szóval akkor azon a napon tegnap vagy azelőtt 6 �öt-tíz vagy ötven éve vagy száz évvel ezelőtt (a levegőben hirtelen valami ősz valami barnuló pillanat az olvadó-jáspis égbolton valami kábult riadalom és bennem is valami régtől várt félében álom valami karc-finom fájdalom) az asztalon konyak és szál gerbera és tangó kereng ömlik ragyogva remegve és felejthetetlen a késődélután (a koraeste) amikor lassúdan alámerült zuhanórepülése után talpaspoharamban egy magányos pillangó gyöngyházszínű összezúzott teste Záró lényedbe az elmúlással szeretnék végleg belopózni ha meghalok föld alá viszem az arcod szétázó fogsorom jéghideg vizekre bolyhos férgek csillámló hadára testálja ízed szétcsorgó szememből kimarja rideg agyaggá oldja a föld lúgja lenti mosolyod ó hogy szeretnek majd téged az izgő-mozgó bomló épülő hasadó születő atomok csontjaid ércek molekuláiban merevülnek gyűrűsférgek palába vésett ívelt járata őrzi csípőd hajlatát zúzmó moha s üvegszárú fű szívja majd ki testemből nedveid és serény csermelyek mélyvizek földalatti patakok hordják szét fülemből s földmélyi üregek repedések visszhangozzák vakond barlangja erősíti hangod kacagásodtól visszhangzik a sírkert és a sírkamra egyszerre megtelik - veled 7 �S Z E P E S I JÓ Z S E F Tél van Hófehér kert a kirakat nézd, benne mennyi jégvirág. Söprik a járdán a havat, nevetsz, s lilára fagy a szád. Zuzmaracsipkés utakon - üveggyöngy-ezüstmozaik csillogó tükör, a beton ragyog, szikrázik, süt, vakít. Hókucsmás házak vállain fehér nyúlprém. Az eresz itt-ott még vedlett, szalmaszín, később azonban szürke lesz. Mint irhabundás, ősz apó, megáll az utcasarkon, s szivarra gyújt egy házikó, Tél van. Homály és alkony. Ugatják a kutyák Ugatják a kutyák, mintha tolvaj lenne az a sötét nyárfa ablakommal szembe’. Vajon, ki a lombok árnyékába rejtve lesben áll, a Balsors az, vagy a Szerencse? Feni rám a kését a szeretőm párja, vagy a szeretőm vár, hogy szívem megáldja? 8 Helyzetjelentés_ A huszonegyedik század küszöbén korhadó ajtófélfának dőlve megrökönyödve, bambán bámulok egy huszonöt voltos poros, olaj foltos villanyégőt ami a nyálkahártyás, párás mennyezetből arasznyi kormos vezetéken akasztott ember nyelveként kilóg s gennyesen-sárgán idegeimbe vibrál szaggatottan, amint zihálva végső (?) lélegzetet vesz ez a századeleji, bágyadt, otthonnak csúfolt, ványadt, hörgőhurutos putri-kőrakás.. . �BÓDI TÓTH ELEMÉR Az elbűvöltek Elbűvöltek a bimbózó lányok, elúszik mellettük rakott gályám, kalózhajó a gyöngéd öbölben, évek színarany terhével szállok, bizánci kincseimmel, ki dúskál bennük, ha egyszer majd partot értem. Elbűvölők a riongó gályák, ha megvillannak azok szemében, kik még nem fölvont zászlókra néznek, később pedig jobb is, ha nem tudják, a kincses hajók miként úsznak el, ami hallatszik, miféle ének. ____________ Hang_______________ Mert minden olyan megfoghatatlan, csak a tárgyak bújnak tenyeredbe, minden más illanó alkonyatban kék füst, szívedet azért ne csukd be. Ne múljon kielégítetlenül vágy, hamvas mell - rózsa - ne maradjon simogatás nélkül, míg csendesül a láng, hullámzó öl, fájjon nagyon. Az idő múlik, ne fuss utána, el nem éred, zivatart hajszolnál, majd hív a távol nyugalmas álma amúgy is, mélyebb a dúlt napoknál. Csehov hölgyeinek tépett álma Kinéztem az ajtón, az égen kaláris fények, egy alvajáró nő állt ott csöndben az illatos tükör előtt, a szalon is - álomi - tele volt alvajáró nőkkel, valaki éppen pisszegett, hogy hangos szó ne essen, riasztó lenne a szíveknek, de én azt mondtam, tessék egy alvajáró férfit is hívni, ha a nők itt lehetnek. 9 �V IH A R B É L A Mikor már... Mikor már túl vagyunk a négyszer tíz esztendő tájain, havas következik; magunkra maradunk, s felénk néz, mint merengő hófödte hegy, az Ötvenedik. Ezüstös lesz hajunk, és testvérünk az este, ahogy ködbe kanyarog az út, s felragyog bánatunk sugárból szőtt keresztje, s minden egyre tisztább, szomorúbb. A szavak ecsetjével Az alkony perceiből A rét mentén, a nyárfasor mögött, hol a szellő lepkeszárnyon zizzen, mint alázatos, öreg parasztisten földre rakott óriás kucsmája, visszatérő gazdájára várva boglya borong, a bozontos kazal. Az ibolyaszín, vibráló eget habzó felhőkkel festette meg egy láthatatlan gigászi ecset. * Mi moccan az anyagban? Csikorog az atom. A dolgok ősvilági halk hangját hallgatom. A fákban is ez roppan. Sejtek sóhajtanak. Magánya vándorútján töpreng a Föld s a Nap. * Az országúti alkonyati árnyban, két karcsú, szárnyas nyárfaóriás, két vándor jő a távolból felém? Az egyiknek a neve Fájdalom, a másiké: Vigasztalás? Miféle rejtélyes üzenet közeledő hírhozói ők? Reámköszöntve mit mondanak, vajon? Talán csak annyit, hogy siess, siess... 10 Lobban a gyertyalángú alkonyat, s a fák csúcsára gyöngéden ráhajolt, a mélyből fölkelő, tájra gördülő selyemkorong: a hold. Az éj orgonaszava patakzik szívem körül. Állok a csillagok sugárerdeje alatt. Madár kering. Suhan, Ívet karcol a csendbe. Búvóhelyét keresi a gerle. �Szembesítés A V IL Á G N É Z E T I N E V E L É S H E L Y Z E T E É S F E L A D A T A I E G Y FELM ÉRÉS TÜ KRÉBEN A P É N Z Ü G Y I É S SZ Á M V IT E L I FŐ ISK O LA S A L G Ó T A R JÁ N I IN T É Z E T É B E N Az olvasó a cím láttán bizonyára a legszívesebben tovább lapozna, azt gon­ dolván, hogy már megint felmértek valakiket, már megint kitöltöttek egy nagy halom kérdőívet, feldolgozták, most pedig levonják és közzéteszik azt a következtetést, amit már úgyis mindenki régen tud. Valóban, majdnem pontosan így történt. Az 1980/81-es tanévben az első év­ folyam 95 nappali tagozatos hallgatóját kértük meg, hogy válaszoljon arra a közel 100 kérdésre, amit szociológusok e célra összeállítottak. Két év eltelté­ vel, az 1982/83-as tanévben (immár harmadévesen) a kritikai megjegyzéseik alapján módosított kérdőívet ismét kitöltötték a hallgatók. A kódolás és a számítógépes feldolgozás után következett az elemzés. És itt térnek el az ese­ mények a feltételezett olvasói vélekedéstől, mert az adatok számtalan olyan összefüggést hoztak felszínre, melyek eddig az intézet oktatói előtt is rejtve maradtak. Pedig a nagy egyetemekhez és főiskolákhoz mérten kis létszámú intézetünkben bensőséges viszonyok uralkodnak: minden oktató személyesen ismeri a hallgatókat, részt vesznek rendezvényeiken, támogatják őket a tanu­ lásban, segítik politikai, kulturális és sporttevékenységüket, bevonják tudomá­ nyos munkájukba stb. Tehát állandó személyes kontaktusban dolgozik tanár és diák. Ezért gondolhattuk, hogy a felmérésből levonható konklúziókat a vizsgálattól függetlenül is ismerjük. Tévedtünk. Már az anyaggal való első ta­ lálkozás kapcsán is számtalan új szempont, mérlegelendő körülmény, megfon­ tolásra érdemes megoldási mód mutatkozott, melyek felkeltették oktatóink érdeklődését. A terjedelmes adatmennyiség minden lényeges összefüggését azonban még ma sem dolgoztuk fel maradéktalanul. Eddig csupán két vetületét, két szeletét vizsgáltuk meg a rendelkezésünkre álló információknak. Az egyik: az oktatott tantárgyak által nyújtott világnézeti nevelés lehetőségei és megvalósításának gyakorlati feladatai intézetünkben. A másik vizsgált terület, politikai-ideológiai munkánk helyzete, valamint a párt- és KISZ-szervezet tennivalói a hallgatók színvonalasabb világnézeti nevelése érdekében. Ezúttal a felmérésben szereplő kérdések közül két problémakört emelek ki. Az egyik a hallgatók viszonya a marxizmus-leninizmushoz, a másik, a vallásos világnézetről alkotott felfogásuk. Arra törekedtem, hogy e két kérdés kapcsán lehetőleg azok is képet alkot­ hassanak az intézetünkben folyó világnézeti nevelő munka egészéről, akik más információforrással nem, vagy alig rendelkeznek. Ezért az olvasónak a kifej­ tés során időnként jogos hiányérzete támadhat a részleteket is megvilágító, szá­ mokban és statisztikai adatokban kifejezhető érvek viszonylag kis mennyi­ sége láttán. Talán nem érdektelen tehát megjegyezni, hogy egy, a jelenleginél terjedelmesebb változat - táblázatokkal és grafikonokkal kiegészítve - előreláthatóan 1984. év folyamán, szakmai folyóiratban megjelenik. A közeljövőben ugyanezen vizsgálati anyag alapján elemezzük a különböző özművelődési területeknek a világnézeti nevelésben betöltött szerepét, ezt k 11 �követően a hallgatók körében végzendő pártépítési munka lehetőségeit és ak­ tuális feladatait. Végül megvizsgáljuk a hallgatók politikai érdeklődésének és aktivitásának fokát, a munkához, a tanuláshoz való viszonyát és választott szakmájukról alkotott véleményüket. Mielőtt a vizsgálati eredmény részletesebb ismertetésére rátérnék, álljon itt néhány - világnézeti szempontból releváns - adat, amely a hallgatók családi hátterét jellemzi. A hallgatók 44 százalékának apja fizikai munkás 31 százalékának anyja fizikai munkás 19 százalékának mindkét szülője fizikai munkás 6 százalék nem válaszolt. A hallgatók 43 százalékának családjában van párttag 51 százalékának nincs párttag 6 százalék nem válaszolt. Vallásos környezetben nőtt fel a hallgatók Részben vallásos környezetben Vallástalan környezetben Nem válaszolt 20 43 44 2 százaléka százaléka százaléka százalék A szülők foglalkozására vonatkozóan természetesen e felmérés előtt is pon­ tos adatokkal rendelkezett intézetünk, de a családban élő párttagokról, a kör­ nyezet teista vagy ateista voltáról eddig nem voltak megbízható ismereteink. * Amikor a hallgatóknak a marxizmus-leninizmushoz való viszonyát vizsgál­ tuk, mindenekelőtt arra kerestünk választ, hogy reális képet alkotnak-e önma­ gukról, azaz képesek-e megítélni saját világnézetük tartalmát, állapotát. Fel­ tettük tehát a kérdést: Milyen a világnézete? Materialista? Marxista? Idea­ lista? Vallásos? Kiforratlan? stb. (A kérdések felsorolása nem teljes.) A leg­ fontosabb tendenciák kimutatása érdekében - bizonyos mértékig még a le­ egyszerűsítés veszélyét is vállalva - a válaszokat típusuk alapján három cso­ portba soroltam be. Ily módon megállapítható, hogy a hallgatók 72 százaléka marxistának, illetve materialistának, 13 százaléka idealistának vagy vallásos­ nak, 12 százaléka kiforratlan világnézetűnek vallotta magát (3 százalék nem válaszolt). Ezek az adatok rendkívül fontos információkat hordoznak számunkra. Mindenekelőtt azt a pozitív tényt tükrözik, mely szerint hallgatóink döntő több­ sége elfogadja, magáénak vallja a marxista-leninista ideológiát. Ez a helyzet még akkor is örvendetes, ha a különféle kontrollkérdések kapcsán kiderül, hogy a hallgatók önmagukról alkotott képe és világnézetük valóságos állapo­ ta nem fedi pontosan egymást. A további válaszok során ugyanis valamivel kevesebben adtak helyes marxista megoldást a kérdőíveken megfogalmazott problémákra, mint ahányan marxistáknak vallották magukat. Többen válaszol­ tak helytelenül, mint ahányan idealistáknak tekintették magukat. Végül: lé­ nyegesen többen válaszoltak helyesen, mint ahányan azt állították magukról, hogy kiforratlan világnézetűek. Valójában tehát a hallgatók világnézeti állapota részben kedvezőbb, rész­ ben kedvezőtlenebb, de összességében jobb, mint amit saját magukról gondolnak. 12 �Bizakodásra adnak okot a különböző évfolyamok mutatóinak összehasonlí­ tásából levonható következtetések is. Határozott jeleket találunk ugyanis arra vonatkozóan, hogy az első évfolyamtól fölfelé haladva egyre csökken, a har­ madik évfolyam hallgatóinak világnézetéből pedig már jórészt eltűnik az ösztönösség. Helyét döntően a valóban tudományos dialektikus materialista világ­ nézet foglalja el, amit egyre nagyobb tudatossággal igyekeznek elmélyíteni. Hogy ezt lényegében sikerrel teszik, arra bizonyítékul szolgálnak azok a több irányból érkező információk, amelyekből kitűnik, hogy végzős hallgatóink első munkahelyükön igen aktívak. Azok is vállalnak és sikeresen teljesítenek tár­ sadalmi, politikai megbízatásokat, akik főiskolai tanulmányuk három éve alatt nem az általunk elvárt mértékben vettek részt a közösség életében. A fejlődés tehát egyértelműen kimutatható, mégsem szabad evidenciának te­ kinteni. A valóságban nincs szükségszerű megfelelés az életkor és a tudatos­ ság foka között, sőt a marxizmus tanulmányozására fordított idő és a tudatos­ ság fejlettségi szintje között sem. A számunkra kedvezőnek tekinthető eredmények mellett is változatlanul fontos teendőink közé tartozik oktató-nevelő munkánk állandó javítása. Min­ denekelőtt tovább kell emelnünk a marxizmus-leninizmus oktatásának szín­ vonalát, hatékonyságát és fejleszteni módszertani kultúránkat. Erre vonatko­ zóan intézetünkben az elmúlt évek során több megoldási javaslat született, me­ lyek közül néhányat azóta is sikeresen alkalmazunk. Az elemzés hatására az eddiginél is nagyobb hangsúlyt helyezünk oktatóink felkészültségének fokozására, politikai érzékenységének, tájékozottságának ja­ vítására. A jövőben több figyelmet fordítunk a marxizmus oktatása során jelentkező pszichológiai tényezőkre is, nevezetesen arra, hogy mint azt Földesi Tamás ír­ ja egyik cikkében: „M inden ideológiai tárgy oktatásának külön tehertétele. . . , hogy a hallgatók nem tekintik magától értetődőnek a problémák marxista in­ terpretálását. Eltérően a nem osztályjellegü tudományoktól, ahol általában nem merül fel kétség a tekintetben, hogy az oktató által előadottakat igaznak tekintsék-e vagy sem.” (Tájékoztató 1968/5. 133. old.) Az ebből fakadó veszélyeket csak akkor kerülhetjük el, ha a jelenleginél gyorsabb ütemben fejlesztjük a hallgatók dialektikus gondolkodását, ha sike­ rül kialakítani bennük a helyes történelemszemléletet, ha képesek leszünk to­ vább fokozni érdeklődésüket a gazdasági, politikai, ideológiai, kulturális kér­ dések iránt, és ha a felkeltett érdeklődést ki is tudjuk elégíteni, azaz ha az új kérdésekre új módon reagálunk. Így növekedhet az esélyünk arra, hogy hallgatóink az ideológiai tárgyakban is fölismerik az objektivitást, ami gyor­ síthatja a marxista világnézet meggyőződésen alapuló értelmi és érzelmi elsajá­ títását. Emellett változatlanul nagy figyelemmel kell segíteni a kollégium és a K ISZ mozgalmi, közösségteremtő, közösségfejlesztő munkáját. Feladataink eredményes megoldásához ismernünk kell a hallgatók vélemé­ nyét azokról az információforrásokról, melyeknek fontos szerepet tulajdoní­ tanak világnézetük formálásában. A kérdőívek tanúsága szerint e tekintetben az első három helyet sorrend­ ben a tömegkommunikációs eszközök, a marxizmus oktatása és a család fog­ lalja el. Az ebből ránk háruló feladat nyilvánvaló: a filozófia, a politikai gaz­ daságtan, a tudományos szocializmus és a magyar munkásmozgalom története tantárgyak oktatását kell még hatékonyabbá és még vonzóbbá tenni, hogy je­ lenlegi kedvező helyzetüket megtarthassák és tovább javíthassák. 13 �A hallgatók világnézetének formálásában - saját véleményük szerint - to­ vábbi fontos szerep jut a baráti körnek, a kollégiumi életnek, a KlSZ-politikai vitaköröknek, tömegrendezvényeknek, alapszervezeti rendezvényeknek és a különféle vetélkedőknek. Ma már ennek figyelembevételével tervezzük és szer­ vezzük hallgatóink szabadidős-programját. A vallásos világnézetre vonatkozó kérdések köréből a továbbiakban kiemel­ ten azokról lesz szó, amelyből a hallgatók valláshoz való viszonya olvasható ki. Figyelemre méltó jelenség, hogy a megkérdezettek közvetlen csoporttársai­ kat nem tartják vallásosnak, vagy ha mégis, azt állítják, hogy arányuk min­ denképpen 10 százalék alatt van. Csak egyetlen hallgató vélte úgy, hogy ta­ nulótársainak több mint a fele vallásos. Mivel a vallásos világnézetnek a főiskolás hallgatók körében gyakorlatilag semmilyen szerepe nincs, ezért nem is tartják szükségesnek az ellene való küz­ delmet. A válaszadóknak csak 12 százaléka vélte úgy, hogy a meggyőzés esz­ közével fel kell lépni ellene. A többség (82 százalék) azt reméli, hogy a szo­ cializmusban egyre csekélyebb lesz a vallás befolyása és egy idő után ön­ magától is megszűnik (6 százalék nem válaszolt). Ez, a talán túlzottnak is nevezhető türelmes magatartás valószínűleg annak a valóban helyes politikai törekvésnek a tükröződése, melynek elsődleges cél­ ja a háború elkerülése, a béke megóvása, a szocialista társadalom építése. En­ nek érdekében minden becsületes, a realitásokkal számoló ember szövetséget alkot, legyen az vallásos vagy ateista. Ez azonban nem jelenthet lemondást a felvilágosító, meggyőző munkáról. Társadalmi haladásunk érdekében elenged­ hetetlenül szükséges, hogy egyre több ember - közöttük lehetőleg minden fia­ tal értelmiségi - tisztán lássa helyét, szerepét a világban, s cselekvőkészségét ne fékezze az irracionalitás, egy nemlétező szellemi hatalomba vetett hit. Ezzel a problémakörrel függ össze az - a számunkra igen figyelemre méltó jelenség - , hogy a felszabadulás előtt általánosan uralkodó valláserkölcs nyo­ mai ma is fel-felbukkannak hallgatóink tudatában. A megkérdezetteknek közel 30 százaléka állítja ugyanis, hogy a vallás tartalmasabbá teszi az életet és er­ kölcsösebbé az embert. Furcsamód, ezt olyan fiatalok állítják, akik egyébként szinte teljes közömbösséget mutatnak a vallás minden megnyilvánulása iránt, s akiknek cselekvésében, magatartásában a valláserkölcs még nyomokban sem lelhető fel. A hallgatók döntő többségének véleménye szerint (60 százalék) életvitelükben semmilyen szerepet nem játszik a vallás, mert - mint írják - , nem ad elfogadható magyarázatot az őket foglalkoztató kérdésekre (10 száza­ lék nem válaszolt). Mégis, filozófiaelőadásokon, politikai vitakörökön az egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó téma éppen a vallás. Ezen belül is, a vallás eredete és történetének fontosabb szakaszai, állomásai, megszűnésének körül­ ményei. Többek között ezek a problémák jelzik számunkra, hogy bár hallgatóink valóban nincsenek vallási befolyás alatt, hatásától mégsem függetleníthetik ma­ gukat, hiszen olyan tudatformával állnak szemben, amely egyre csökkenő mér­ tékben ugyan, de valamilyen módon mégis jelen van az emberek, így a fiata­ lok gondolkodásában is. * A világnézeti nevelés sohasem volt egyszerű feladat, ma sem az. A követ­ kező években pedig talán még az eddigieknél is több gondot fog okozni azok14 �nak, akik ezzel hivatásszerűen foglalkoznak. A jelenlegi bonyolult nemzetközi helyzet, a meg-megújuló háborús fenyegetettség, belső gazdasági problémáink, mind kedvezőtlen hatást gyakorolnak a felnövekvő ifjúságra. Ennek tudatá­ ban szervezzük oktató-nevelő tevékenységünket, mely többek között arra irá­ nyul, hogy reális kép alakuljon ki hallgatóinkban az őket körülvevő világról, a szocializmusról, szocialista társadalmunk vívmányairól, elért eredményeink­ ről, történelmi utunkról, forradalmi munkásmozgalmunkról, kitűzött céljaink­ ról. Ugyanilyen fontosnak tartjuk a fejlődő országok és a modern kapitaliz­ mus természetének megismertetését, hogy hallgatóink a dialektikus materializ­ mus által megalapozott tudás birtokában eligazodjanak a világban, egyre na­ gyobb biztonsággal ismerjék fel a haladás irányát, a békéhez és a kommunista társadalomhoz vezető utat. B A C S K Ó PIRO SK A 15 �A világnézeti nevelés kérdésköréhez A világnézeti nevelés - a közoktatáshoz hasonlóan - állandó feladata, al­ kotó eleme a politikai káderképzésnek és továbbképzésnek is. A feladat tel­ jesítése ugyanakkor feltételezi a helyzetismeretet, az eredmények számba­ vételét, a propagandamódszerek átgondolását - , s az ezekre alapozott to­ vábblépést. A z M SZ M P Központi Bizottsága 1976. október 26-án hozott, a pártpro­ paganda soron levő feladatait megfogalmazó határozatában önbírálóan azt állapította meg, hogy nem használtunk ki minden lehetőséget a materialis­ ta világnézet elterjesztésére és elmélyítésére. Ebből szükségszerűen követ­ kezett a határozatban is előírt kötelezettség: a pártpropaganda, s ennek ré­ szeként a káderképzés minőségi javítása, személyiségformáló, nevelő szere­ pének - más nevelési területek mellett a világnézeti nevelésnek is - jelen­ tős fejlesztése, s mindezekhez a módszertani kultúra tökéletesítése, a külön­ féle feltételek biztosítása. A z M SZ M P Nógrád megyei Bizottság Oktatási Igazgatósága mind a hely­ zetértékelést, mind a feladatmeghatározást mértékadónak tekintette saját oktató-nevelő tevékenysége számára is. S - hasonlóan az országosan kibon­ takozott törekvésekhez — az elmúlt években a világnézeti nevelés javításán is fáradozott. Ő szintén el kell mondanunk: az elért eredményekkel még mindig nem vagyunk elégedettek. A világnézeti nevelés feladatainak, egyes szaktárgyak tanítása során realizálható lehetőségeinek átgondolása, különböző fórumo­ kon történt vitatása csak elindított egy - több sikert, nagyobb hatékonysá­ got ígérő - folyamatot, de a minőségi változás érdekében sok még a ten­ nivalónk. Optimizmusra, a nagyobb sikerbe vetett hitre ad alapot, hogy az elmúlt években az intézmény tanárai körében sok mindent tisztáztunk, fel­ ismertünk, s világnézeti nevelési terveinket egyre inkább ezekre építettük. Érdemes ezek közül a felismerések közül párat konkrétan is áttekinteni, hiszen gondjaink, nehézségeink, s más oldalról lehetőségeink, terveink egyegy csoportja van mögöttük. A z oktatási igazgatóság felnőtt emberek képzését, nevelését végzi. Ebből adódóan számolnunk kell azzal, hogy a tanulmányaikat kezdő hallgatók már rendelkeznek világnézettel! Előképzettségüktől, műveltségüktől, de még élet­ koruktól függően is igen nagy azonban a szóródás: mennyire ösztönös, il­ letve tudatos, mennyire rendszerezett, illetve kaotikus, mennyire szilárd, il­ letve labilis ez a „hozott” világnézet? N agyok az eltérések hallgatóink v i­ lágnézetének természettudományos megalapozottságában is. Szerencsés ho­ mogenitás az említettekkel szemben, hogy a politikai káderképzés résztve­ vőinek túlnyomó többsége materialista, de legalább materialisztikus néze­ tekkel - sokszor csak vélekedéssel, homályos elképzelésekkel - kezdi ta­ nulmányait. 16 �A z eredményes világnézeti nevelés egyik fontos feltétele, hogy az osztályvezető tanár, a propagandista mennél pontosabban mérje fel: milyen ala­ pokra építhet? A tanévkezdéskor, a tanfolyami munka indításakor végzett ismeretszint-felmérés, szemlélettérképezés, ennél fogva nem „szociológiai játszadozás” , tudálékoskodás, hanem elengedhetetlenül fontos tájékozódás. A hallgatók felnőtt korával függ össze a körükben végzendő világnézeti nevelés egy sor további vonása is. Ilyen például az, hogy nem csak „építe­ ni” kell, hanem „lebontani” is: a m arxista-leninista világnézet tudományos ismeretanyagának, osztályszempontúságának közvetítése, elfogadtatása, meggyőződéssé formálása csak akkor lehet eredményes, ha együtt jár a hi­ bás elképzelések, a tévhitek cáfolatával, lebontásával, meghaladásával. A szóban forgó nevelőtevékenység érdekes befolyásolója a világnézet és más tudatformák kölcsönhatásának konkrét megjelenése hallgatóinknál. A r­ ról van szó, hogy a világnézet magatartást, cselekvést befolyásoló, életutat orientáló hatása többnyire nem közvetlenül, hanem a politikai tudaton, az erkölcsi tudaton stb. keresztül érvényesül. Utóbbiak - miközben „egymás­ sal” is bonyolult kölcsönhatásokba lépnek - mintegy „ráépülnek” a világ­ nézetre, a világnézeti állásfoglalásra, beállítódottságra. A z oktatási igazgatóság hallgatóinak zöme a pártéletben, a munkásmoz­ galomban, egyszóval a politikai szférában tevékenykedő vezető, tisztségviselő, aktivista. E z azt jelenti, hogy többségük a politikán (politikai meg­ győződésén, nézetein, gyakorlati tapasztalatain és tevékenységén) keresztül közelít a világnézethez, nem pedig fordítva. A politika oldaláról történő közelítés, s az ebben jellemző homogenitás igen nagy szerepet játszik abban, hogy a hallgató nem passzív alanya a v i­ lágnézeti nevelésnek! Ellenkezőleg: partnere tud, s partnere akar is lenni a propagandistának - önmaga és tanfolyami társai világnézeti kérdéseinek megválaszolásában, esetleges kételyeinek eloszlatásában, helyes nézeteinek tudományos érvekkel, gyakorlati tényekkel történő alátámasztásában, meg­ szilárdításában. Ugyanebből a forrásból táplálkozik az önnevelés szüksé­ gességének és lehetőségeinek a hallgatók jó részénél tapasztalható felisme­ rése és realizálása is. A , politika oldaláról történő, röviden vázolt közelítés az oktatók, a pro­ pagandisták számára több következtetésre szolgáltat alapot. Ezek közül itt azt említjük csupán, hogy a jelzett viszony: nagy lehetőség a m arxista-leni­ nista világnézet elfogadtatására! Olyan lehetőség, amelyet még nem aknáz­ tunk ki eléggé, amelynek realizálásában „adósságaink” vannak, de ame­ lyet már felismertünk! Indokolt szóvá tenni azt a következtetést is: ha a hallgatók zömének világnézete és politikához való viszonya olyan, mint azt fentebb vázoltuk, akkor az oktató-nevelő munkában (természetesen nem a kizárólagosság, hanem csupán a „jellemző mértékben” , a „főként. . .” értelmében) a világ­ nézet, az egyes világnézeti kérdésekre adott tudományos válasz nem „k i­ indulási alap” a politika jobb megértéséhez, hanem „következtetés” , általánosítás, amelyhez tudományos és politikai-gyakorlati premisszákból juthatunk el. Befolyásolja a munkát - intézményünk nevelési feladatai teljesítésének módját, módszereit is - , hogy be kell járnunk az említett utat ellenkező irányban is: eredményétől vissza kell térnünk a politikához, vagyis, arra kell felhasználnunk, hogy elméletileg megalapozza, vezérelje a politikai ál­ lásfoglalást, meggyőződést, cselekvést. 17 �Nem nagy túlzás azt mondani: a politika kiindulási alapja is, célja is világnézeti nevelő munkánknak. (Igaz, nem egyedüli célja; hasonló szere­ pet tölt be az erkölcsi tudat, s a tudat más „tartom ányai” szocialistává alakításában is.) Egyértelművé vált tanáraink számára a világnézeti nevelés és a világné­ zet oktatásának különbözősége is. Utóbbi - a dialektikus és történelmi ma­ terializmus tételes oktatása a filozófiai tanfolyamok feladata, (melynek teljesítése természetesen nevelő funkciójának érvényesítésével együtt ér­ tendő), míg az előbbit a marxizmus-leninizmus más alkotórészeinek anya­ gát, vagy egy-egy szak-társadalomtudomány tételeit tanulmányozó tanfo­ lyamon is teljesíteni kell. Ezeken a tanfolyamokon tanári munkával, az éves munka, s az egyes foglalkozások gondos megtervezésével kell a - gyakran közvetett, áttételes - világnézeti hatásokat, nevelési, szemléletformálási lehetőségeket feltár­ ni, realizálásukat biztosítani. Tudatossá, rendszeressé, általánossá kell tennünk ezt a gyakorlatot. Re­ mélhetőleg jól segíti majd a tanárok munkáját az oktatási igazgatóság nem­ régiben elkészített nevelési irányelvei. A z 1983-84-es tanévben - az oktatási igazgatóság tevékenységének álta­ lános politikai jellege, s a tanévi munka konkrét politikai feladatai miatt is - megkülönböztetett figyelmet fordítunk hallgatóink szocializmusképének formálására. A társadalommal kapcsolatos gondolkodásmód, a társadalom­ szemlélet fejlesztése feltétlenül megköveteli, ugyanakkor nem kismérték­ ben lehetővé is teszi világnézeti nevelési céljaink teljesítését. Ú gy véljük ugyanis, hogy bár a világnézet egyaránt magában foglal a természetre, il­ letve a társadalomra vonatkozó nézeteket - egy politikai káderképzést foly­ tató intézmény munkájában az utóbbiaknak van különös jelentőségük. U JL A K Y IS T V Á N 18 �KÖPECZI B É L A : Műveltség és minőség A tanulmányok megírásakor, kö­ tetbe szerkesztésekor a szerző még nem volt művelődési miniszter, a könyvheti megjelenés idején viszont már közel egy éve állt a kulturális tárca élén. Állami irányító szerepben méretik így meg a hetvenes évtized ben társadalomtudósként, elméleti szakémberként papírra vetett, konfe­ renciákon kifejtett mondandója. Rea­ litásérzékét, problémaérzékenységét, valóságismeretét bizonyítja, hogy aka­ démiai tisztségviselőként jegyzett gon­ dolatainak többsége a gyakorló poli­ tikus nézőpontjából is helytállónak minősül, nem veszített aktualitásából. Erre utal már a kötet címe is, amely az írások, előadások tartalmi összefüggéseit kifejezendő, egyszer­ smind a társadalmi - s ezen belül a kulturális - fejlődés napjainkra jel­ lemző fő vonásait hivatott néven ne­ vezni. A műveltség és minőség egy­ aránt több értelmű kategória. E sajá­ tosságuk a köznapi szóhasználatba ke­ vésbé, inkább az elméleti tudat szint­ jén érzékelhető. Köpeczi Béla a szo­ cialista építés intenzív szakaszának lé­ nyegi követelményeként értelmezi a minőséget, mint aminek egyaránt ér­ vényesülnie kell a politikai, a gazda­ sági és az ideológiai, kulturális szfé­ rában. Miként a mindennapi tapasz­ talatok mutatják, általában nem könynyű e kihívásnak megfelelni, a szelle­ mi folyamatokban azonban különösen nehéz e társadalmi igényt konkrétizálni. Ugyancsak e g y általánosabb szempontnak - a szubjektív tényezők növekvő szerepének alárendelt a könyv műveltségfelfogása. A szerző - éppen a gazdaság prioritásának tu­ datában, az objektív folyamatokra apellálva - hangsúlyozza az adekvát tudati fejlődés, a „szellemi haladás” szükségletét. „ Korszerűbb és nyitot­ tabb általános műveltséggel, maga~ sabb színvonalú és többirányú szak­ tudással rendelkező, az ország és a világ dolgaiban eligazodni tudó és azokban részt vevő, közösségalakító, tudatosan választott értékekre építő emberre van szükség”, mint ahogyan a minőségi követelmények érvényesü­ lésének is maga az ember az alapve­ tő feltétele. Ez az embercentrikus szemlélet teremt kapcsolatot a címben jelölt fogalmak között, és ezáltal ren­ deződik szerves egységbe a kötet mondanivalója. De Köpeczi Béla egész munkásságának vezérgondolata is abban fogalmazható meg, hogy „mit mond az irodalom, a művészet, a tudomány, általában a kultúra az emberről, miért mondja, és az, amit mond, hogyan használható fel az em­ ber formálására.” Egyszerre tudomá­ nyos és gyakorlati program ez. Az elvi, elméleti megalapozás szán­ dékával kerültek tanulmányok a kö­ tet első fejezetébe, melynek a tudat a központi kategóriája. Koncepciózus szerkesztésre utal, hogy a társadalmi tudat, az ideológiai élet - átfogó és egy-egy területet érintő - elemzését a mindennapi tudat (jelesül a hiedel­ mek, nemzeti sztereotipiák formájá­ ban megnyilvánuló) jelenségeit vizs­ gáló eszmefuttatás zárja le. Így szin­ te komplexen sikerül bemutatni azt a bonyolult társadalmi környezetet, hát19 �teret, amelynek hatásaival a kulturá­ lis fejlődésben is számolni kell. A kötet magvát - tartalomban és terjedelemben egyaránt - a má­ sodik rész képezi. Ehelyütt ke­ rülnek kifejtésre a direktebben ér­ telmezett kultúraelméleti, művelődéspolitikai jellegű kérdések. A de­ duktív szerkesztésmód ezúttal is ér­ vényesül, hiszen az elemzés köre a kultúra fogalmi megjelenítésétől szin­ tén a mindennapi kultúra, illetve a szubkultúra - szükségszerűen gyakor­ lati konzekvenciákkal is járó - témá­ jáig terjed. Közben olyan társadalmi folyamatok is tárgyalásra kerülnek, mint a kulturális forradalom vagy a tudományos-technikai haladás egy-egy aspektusa. Itt kapott helyet - többek között - a műveltség szerkezetét, a művészetfelfogás korszerűségét, a szocialista realizmus kialakulásának el­ vi kérdéseit taglaló tanulmány, vala­ mint az anyanyelv és a kultúra egybeeséseit, egyre hangsúlyosabb össze­ függéseit érzékeltető gondolatsor. Ta­ lán e fejezetben nyilvánul meg leg­ következetesebben a szerzőnek az a törekvése, hogy a fő kérdéseket mar­ xista és polgári közelítésben is jelle­ mezze, a kapitalista és a szocialista társadalmi viszonyok gyökeres kü­ lönbözőségeit, a munkásmozgalmon belüli fejlődést a kultúra fogalmának, funkcióinak értelmezésében is kimu­ tassa. De e konfrontáció arra is al­ kalmat teremt, hogy elméletileg mé­ lyen megalapozott saját véleményét, következetesen elkötelezett, pártos ál­ láspontját kifejezésre juttassa. „A szocialista társadalomban a marxizmus-leninizmus alapján keressük a választ a korszerű műveltség problé­ máira . . . E z azt jelenti, hogy min­ denki ismerje meg a természeti és társadalmi valóságot, értse a termé­ szet és társadalom legalapvetőbb mozgástörvényeit, a logikus gondol­ kodás alapelveit, ismerje meg a fej­ lődés összefüggéseit, tájékozódjon a környezetében és a tapasztalatok alap­ 20 ján is alakítsa ki magában a korsze­ rű világnézetet, ismerje az ember és önmaga helyét és szerepét a termé­ szeti és társadalmi valóságban. M ind­ ezek érdekében rendelkezzék a szük­ séges ismeretekkel, legyen képes az önművelésre, rendelkezzék a termé­ szet, a társadalom és önmaga alakítá­ sának képességével, legyen világnéze­ tileg megalapozott belső igénye a közéleti társadalmi aktivitás és a fe­ lelősség vállalása, emberi kapcsolatait a szocialista erkölcs normái szerint alakítsa.” Ugyancsak a világnézet, értékrend, kultúra összefüggésrendszerében vizs­ gálja az életmód kérdéskörét. Arra a következtetésre jut, hogy az emberek tevékenységi-magatartási rendszerét természeti, gazdasági és társadalmi tényezők determinálják, de a szub­ jektív tényezők között nem hanya­ golható el a kultúra szerepe sem. Az olyan kultúráé, amely nem egyszerű­ en csak az ismeretszintet vagy az íz­ lést befolyásolja, hanem meghatáro­ zott irányba formálja a tömegek szem­ léletét, magatartását és ezáltal élet­ módját is. Rámutat, hogy az MSZMP egész művelődéspolitikája erre épül, de az 1974-es közművelődési határo­ zatban kiemelt hangsúlyt kapott ez a törekvés. Megvalósulását - egyebek közt - az életmódkutatások, az idő­ mérlegek tapasztalatai birtokában is igyekszik nyomon követni. Mintegy végkövetkeztetése, hogy a „gazdasági­ társadalmi változások megteremtették a fe ltételeket a jobb életkörülmények­ hez, de ez a színvonalemelkedés nem jelentette feltétlenül és automatikusan egy olyan életmód kialakítását, amely megfelel a szocialista kritériumok­ nak.” A kötetzáró fejezet egyik írása az értelmiség helyzetével foglalkozik a szerző tollából - a másik egy in­ terjú, amelyben Bodnár György kér­ déseire válaszol. Az értelmiség helyét és társadalmi szerepét a történelmi változások tükrében vizsgálja, és kü­ �lön kiemeli e réteg közvéleményfor­ máló, kultúraközvetítő, közéleti funk­ cióját, amelyet különböző mértékben és színvonalon teljesít. Az a vélemé­ nye, hogy a „magyar értelmiség szá­ mára az az út, amelyen járva való­ ban gyakorolni tudja funkcióit, a Gramsci által megjelölt út, az ún. or­ ganikus értelmiségié, aki egyszerre szakember és politikus. A politika a szó széles értelmében, tehát abban az értelemben, hogy a köz ügyével törő­ dik. Az értelmiségi számvetés meg­ kívánja a szembenézést a kérdéssel, hogy a világ és Magyarország mai helyzetében mit jelent ennek az út­ nak a választása.” A jól „időzített” interjú „vissza­ menőleg” is magyarázatot ad Köpeczi Béla sokoldalú érdeklődési körének kialakulására. Jól érzékelteti a több­ nemzetiségű Erdély, az igényességre, szellemi nyitottságra nevelő Eötvöskollégium hatásait, magyarázza a ro­ mán és a francia orientációt, a Rákóczi-kutatás, majd az eszmetörténeti vizsgálódások eredményeit, melyek többek között - az egzisztencializmus, az új baloldal, a szocialista realizmus elemzésén át végül is e kötetbe fog­ lalt interdiszciplináris jellegű kultúra­ elméleti, művelődéspolitikai tanulmá­ nyokban öltöttek testet. Most már csak egy tárgyilag és szemléletileg is rendszerező, szintetizáló mű várat magára. Köpeczi Béla nagy műveltségű tu­ dós, széleskörűen tájékozott poli­ tikus. Imponáló ismeretanyaggal ren­ delkezik, jártas a klasszikus és a mai, a külföldi és a magyar „szakirodalomban” . Szinte minden témát az alapvető fogalmak tisztázásának igé­ nyével vezet be. Tárgyilagossága a sajátjával ellentétes nézetek tisztelet­ ben tartásából fakad. Módszerében megteremtődik az általános és a konk­ rét dialektikája. Nem kinyilatkoztat, inkább továbbgondolásra késztet, mintsem hogy tételes igazságokat hir­ dessen és próbáljon elhitetni. Felelős­ séggel mond véleményt, következteté­ seit szívesen hitelesíti kutatások, konkrét vizsgálatok adataival. Stílu­ sára az igényesség, a tárgyszerűség s mindemellett a könnyen érthetőség a jellemző, és ez tudományos igényű mű esetében nem elvetendő szem­ pont. Kötetét jól hasznosítható aján­ lott irodalomjegyzék egészíti ki. (Ez­ által egyszersmind az is szembetűnő­ vé válik, hogy a tanulmányok, elő­ adások eredeti lelőhelyét a szerkesz­ tés során nem tüntették fel.) A szerző mindössze abban jelölte meg célját, hogy könyve segítséget nyújtson a tájékozódáshoz, a gondol­ kodáshoz és a cselekvéshez. A szelle­ mi élet szinte valamennyi lényeges, időszerű problémáját érintő gazdag tartalom, az inspiráló gondolatok is­ meretében megállapítható, hogy sze­ rénységből is példamutatónak bizo­ nyult . . . (Kossuth) CSO N G RÁ D Y B É LA 21 �LADÁNYI JÁNOS-CSANÁDI GÁBOR: Szelekció az általános iskolában Ki tudja, hányadik iskolavita közül talán az a tavaly, az általános iskoláról folytatott disputa volt a legizgalmasabb, amelyben nem ke­ vesebbet állítottak A ndor M ihályék (Mozgó V ilág), mint azt, hogy an­ nak idején (1948-ban) a nyolc osz­ tályos általános iskolához nem vol­ tak adottak sem az objektív, sem a szubjektív feltételek. Igen súlyos állítás ez, s érthető, hogy szenvedé­ lyesen csaptak össze az érvek, pro és kontra. Azt, hogy a tankötele­ zettségi törvény végrehajtásával, az általános iskola valóban általános jellegével, annak tartalmával, ha­ tékonyságával gondok vannak, már korábban is jelezte a szakma. Elég itt csupán Gazsó Ferenc tanulmá­ nyaira utalni. Sűrűsödtek a figyel­ meztető jelek arról is, hogy miutan lefékeződött a társadalmi mobilitás, néhány iskolatípus (például a szak középiskola), olyan zsákutcát jelent, ahonnan igen nehéz, vagy csak nagy áldozatok árán lehetsé­ ges a továbblépés. Úgy tűnik, hogy most jött el az ideje annak, hogy ezeket a zsákutcákat az általános­ nak nevezett iskolatípusban is ki­ mutassuk. Magyarán azt, hogy a társadalmi, környezeti hátrányt az általános iskola számos vo­ natkozásban nem hogy nivellálni, leküzdeni, feloldani nem tudja, de még tovább fokozza, mélyíti. E z megint olyan súlyos állítás, hogy alapos szociológiai-pszichológiai vizsgálattal kell bizonyítani. Ezt végezték el Ladányi János, Csaná­ d i G ábor és munkatársai. Eléggé 11 nem dicsérhető módon nem vala­ mely „hátrányos helyzetű” vidéket választották vizsgálódásuk terepé­ ül, hanem a főváros egyik, (a X V III.) kerületét. Ú gy vélték, hogy ebben a homogén közegben kell és lehet kimutatni azokat a területi szociológiai hátrányokat, amelyek nagyon is meghatározzák egy-egy gyerek általános iskolai karrierjét, boldogulását. Gyakorló pedagógu­ sok mindig is tudták - , bár nem szívesen beszéltek róla - , hogy lé­ nyeges, minőségi különbségek adód­ nak abból, hogy egy iskola földraj­ zilag hol is fekszik. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki hol született, hol nő fel. E d d ig azonban mindig a centrumoktól való távolságban láttuk a hátrány okát, holott ezt bizonyítja be a szerzőpáros maga a centrum (értve ezen a fő­ várost) sem homogén. Számos ténye­ ző köti gúzsba a gyerekeket és az iskolát. A miliő mellett a gyerek sorsát meghatározza a szülők társa­ dalmi munkamegosztásban elfoglalt pozíciója is. A legnagyobb és leg­ szomorúbb tanulsága Ladányi és Csanádi vizsgálódásainak, hogy az iskola még mélyíti és konzerválja is ezeket a különbségeket; sajátos módon éppen az értékrendjével, amellyel a teljesítményt, a „felm u­ tatható” eredményt fetisizálja. N é ­ meth László sokat idézett mondása szerint: ,,akit lehet tanítani, azt nem kell, akit kell, azt nem lehet.” E z igazolódik Ladányiék sokolda­ lú, alapos felmérésében is. Németh László pedagógiai ethoszától azon- �ban idegen volt a fetisizmus- A fentebb idézett mondásából egyál­ talán nem a legyintő lemondásra kell következtetnünk. Sőt! Senki se hitt jobban az ember nevelhetősé­ gében és a minőség eszméjében. Minden ember egy megvalósítandó program, s a pedagógia feladata éppen az, hogy hozzásegítse az egyént eme program megvalósítá­ sához. M a miért nem tud ennek az elvnek maradéktalanul megfelelni az általános iskola? Azért - vallja a két szerző - , mert az iskola nem tud úrrá lenni az őt meghatározó körülményeken. Ú gy alkalmazkodik, hogy kiszolgálja azokat. Tehát előnyhöz juttatja azokat a gyereke­ ket, akik lakóhelyük (értve ezen területet, lakásnagyságot, a lakás létét — nem létét), származásuk, neveltetésük miatt eleve előnyben vannak, s még hátrányosabb hely­ zetbe merevíti azokat, akiket fel kellene emelnie. A z eredmény az iskolában mutatkozik, az ok azon­ ban nem kereshető csak az isko­ lában. Ladányi és Csanádi sorra vette a X V III. kerület iskoláit, s megvizs­ gálta, hogy milyen körülmények között dolgoznak. Kimutatták az iskolai dokumentumok, a pedagó­ gusokkal készített interjúk stb. alapján, hogy a két véglet: nyol­ cadikig a kisegítő iskola és a zenei tagozat, a „norm ál” és a napközis osztályok között, hullámzóan ugyan, de állandó minőségi, színvonalbeli különbség mutatkozik. A z elit a zenei tagozatú iskola, ahová felvé­ telizniük kell a gyerekeknek. M i­ után az iskola deklarálta, hogy többet nyújt, de többet is követel ezektől a válogatott gyerekektől, meg is kapta hozzá a segítséget, az anyagi és erkölcsi támogatást. A válogatott gyerekkel többet is pro­ dukált, mint más osztályok, isko­ lák, az elért eredmények pedig iga­ zolták és növelték az iskola presz­ tízsét. A z igazi vesztesek azok a gyerekek, akiket nem a tehetségük, hanem a lakóhelyük, valamint a szülők társadalmi helyzete alapján fogad az iskola is. A ki előnyösebb helyzetből startol, az kivételes bá­ násmódban részesül, mert megkap­ ja a jobb munkához szükséges fel­ tételeket, míg aki a helyzete miatt nem felei meg az iskola normái­ nak, azoknak a feltételeit nem ja­ vítja. A szerzőpáros az iskolai do­ kumentumokkal (osztálynapló, a gyerekek jellemzése, környezetta­ nulmányok stb.), valamint a peda­ gógusokkal készített interjúkkal sok­ oldalúan és meggyőzően bizonyítja a fentebb mondottakat. Pestszentlőrinc bizonyos szempontból mo­ dellnek is tekinthető, mert példá­ ul nagyon sok olyan vidéki váro­ sunk van (Ózd, Miskolc, Salgótar­ ján stb.), amelyeknek társadalmi szerkezete sokban hasonló a vizs­ gált kerülethez. Valószínűleg az em­ lített településeken is ezekhez az adatokhoz jutott volna a szerzőpá­ ros, mégis, szerencsésebb, hogy ép­ pen a főváros peremkerületét v á ­ lasztották, mert így meggyőzőbbek az érveik, mintha az untig ismételt Budapest-vidék ellentéteket doku­ mentálták volna. M ert végül is a hátrányos helyzet csak részben adó­ dik a fővárostól való földrajzi tá­ volságból. Sokkal lényegesebb a szociológiai, társadalmi környezet. Illetve a kettő együttesen determi­ nálja a gyerekek általános iskolai karrierjét, magának az általános iskolának a stratégiáját, helyzetét is. A z alapkérdés ugyanis az, hogy az iskola tudja-e kompenzálni azo­ kat a hátrányokat, amelyeket a gye­ rek „m agával hoz” , és mennyire tudja elősegíteni, illetve mennyire gátolja a társadalmi mobilitást. Nos, - ezt bizonyítja a két szocio­ lógus - az általános iskola jelenle­ gi állapotában rögzíti, konzerválja a társadalmi különbségekből adódó 23 �hátrányokat. Éppen azáltal, hogy a saját értékrendjével (jó, illetve rossz tanuló, rendes, illetve deviáns magatartás stb.) mintegy szentesíti, hitelesíti ezeket a különbségeket. Elhitetve, hogy, aki boldogul, az a tehetségének, szorgalmának kö­ szönheti, míg, aki peremhelyzetbe kerül, az csak önmagában keresheti a hibát. Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés a kisegítő iskolák­ nál abban, hogy egyáltalán ki ke­ rül oda. Kimutatható (statisztikák­ kal dokumentálták), a hátrányos helyzetű gyerekeknek sokkal na­ gyobb esélyük van arra, hogy ma­ gatartásbeli devianciájuk miatt eb­ be a zsákutcát jelentő iskolatípusba kerüljenek, csaknem végleg elzár­ va útjukat a környezetből való ki­ emelkedésre, hiszen az ott szerzett bizonyítvánnyal többnyire még szak­ mát sem tanulhatnak. Konklúzió­ ként a legegyszerűbb az lenne, ha 24 a „felelősöket” keresnénk, ám a szerzők óvakodnak ettől. Egy tár­ sadalmi jelenséget, törvényszerűsé­ get írtak le, amely a benne érde­ keltek (szülők, gyerekek, pedagó­ gusok) tudatától függetlenül is ér­ vényesül. Megváltoztatásukat ép­ pen ezért naivság lenne csupán az iskolától elvárni, amely sem tárgyi eszközeivel, sem szubjektív feltéte­ leivel, sem érték- és célrendszerével nem képes erre. Az iskola, ha úgy tetszik tükör, de lenyomat is, amely a mindenkori társadalmi viszonyok terméke. A lelassult társadalmi mo­ bilitást ugyanis képtelen az iskola ismét mozgásba lendíteni, ha kint­ ről nem kap hozzá segítséget, ha nem biztosítják hozzá (az objektív és szubjektív) feltételeket. (M a g ve ­ tő, G yo rsu ló idő). H O RPÁCSI SÁ N D O R �Kamatoztassuk az „agyvagyont” ! Tréfás túlzással az emberi tényező apostolának nevezhetnénk Kozma F e­ renc közgazdát: az ismert szakember számos írásában - könyvekben, tanulmá­ nyokban - és szóbeli megnyilatkozásaiban is e fontos gazdasági faktor jobb ki­ használását szorgalmazza. Az idén SZOT-díjat kapott tudóst munkahelyén, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok titkárságán kerestük föl. Kérdéseink na­ gyobbik részét az év eleji ideológiai konferencián elmondott hozzászólására utalván fogalmaztuk meg. - Az újítani akaró közgazda hogyan teszi mérlegre egyfelől gazdasági ered­ ményeinket, másfelől gazdasági gondjainkat? - Magyarországon komoly szakgárda figyeli a gazdasági folyamatokat. Azért vagyunk, hogy reálisan elemezzünk. A tapasztalatok szerint - ritkán - előfor­ dulhat, hogy nem pontos az elemzés. A gyakoribb az, hogy az elemzés pon­ tos, de közbejön a körülmények „mutáció” -szerű változása. Megeshet, hogy míg az elemzés végbemegy, megváltozik a világ. Vagy az elemzés után - a világhoz képest - lassú a döntéshozatal. Mert a döntésnek is van hatásfok­ csökkenése. Ezért minden eredmény csak relatíve jó. Ez természetes. Persze törekedni kell a pontosságra. A döntés nincs kockázat nélkül. Ha két mozi közt dönt az ember, akkor is kockáztat. Pláne akkor kockázatos a döntés, ha a bizonytalansági tényező nagy . . . - É rdemes-e ilyenkor ragaszkodnunk a tervezés eddigi módszeréhez? - A mai terveink nyitottak; inkább stratégiai útmutatók, mintsem szoros, végrehajtási programok. Egyszer leírtam egy „bárgyú” hasonlatban, hogy azt kell leszögeznünk, Szolnokra akarunk utazni, s nem azt, hogy Cegléden vagy Nagykátán át menjünk-e. Az útvonalat közben megváltoztathatjuk. De azt tud­ nunk kell, hogy az elintéznivalónk bennünket Szolnokon vár, és nem Szom­ bathelyen ! Tavaly elhatároztuk például, hogy a fizetési mérlegünkben aktívu­ mot hozunk létre. Ez sikerült is. Idén is így terveztünk. Ugyanakkor közbe­ jött az aszály. Tehát menetközben kell átcsoportosítanunk, hogy a fő cél, az aktívum meglegyen. - Indokolt-e leírni ilyen változó viszonyok közt, hogy a mostani tervnek „nincs alternatívája” ? - A tervben megfogalmazott gazdaságpolitikai alapcélok mindenképpen teljesítendők, nem azért, mert a „tervnek” nincs alternatívája, hanem azért, mert a népgazdaságnak bizonyos eredményeket mindenképpen el kell érnie ahhoz, hogy egyensúlya, fizetőképessége, továbbfejlődési lehetősége fennmaradjon. En­ nek keretében persze sok a variációs lehetőség. Ez az alapvető gazdaságpoli­ tikai vonal széles körű vizsgálatok és viták alapján alakul ki, és ez így is van jól. Köztudomású, hogy egy ember bármilyen alaposan végiggondol is vala­ mit, nem kerülheti el, hogy elképzelése egyoldalú legyen. Naiv volnék, ha azt hinném, hogy amilyen álláspontra pl. én jutottam, ahhoz más nem tud mit hozzátenni. A koncepciót X-en nézik Y-féleképpen, s a nézetek konfrontálód­ 25 �nak. Ezekből aztán kiforr a megoldás, ami döntéssé válik. De még ebben is lehet - sőt rendszerint van is - hiba. Ez szükségszerű kockázat. - Az ideológiai konferencián többen, köztük ön is, hangsúlyozták a tévedés jogát. Mért kell hangsúlyozni, am i e m b e r i d o l o g ? - A tudománnyal kapcsolatban szokás erről szólni. Mert a tudományban a tévedés is lehet igen fontos kutatási eredmény. Előfordulhat, hogy hibás úton indulunk el, de ez csak a tudományos munka egy adott szakaszán derül ki. De ez is érdekes, mert figyelmeztet: „vigyázzatok, erre ne” ! Lehet, hogy a félrecsúszott kutatás célját nem éri el, de más értékesre rájön. Ezért fontos a tévedés joga . . . - „Tévedési kötelességről” is szólt. Ilyen mikor fordulhat élő? - Azok hivatkoznak erre, akik tudományos igényű megállapításokat a kellő körültekintés nélkül próbálnak megfogalmazni. Nem szabad elfelejtenem, hogy csak akkor van a tévedéshez jogom, ha mindennek utánanéztem, harcoltam a saját egyoldalúságom ellen, és nem becsültem le „mesterségesen” az ellenvé­ leményeket. Ha ezeket a feltételeket nem teljesítem, akkor „gondatlanságból való félrevezetést” követek el. A szakemberek lelkiismeretén múlik, hogy en­ nek elejét vegyék. - Taglalta a „szélesebb értelemben felfogott dogmák” hátulütőit. Elképzelhetők-e olyan strukturális biztosítékok, amelyek közömbösítik ezek fékező hatását? - Erre biztosítékok nincsenek. Olyan automatizmus, amely biztosítja az em­ beriséget afelől, hogy az elméleti felfogás mindig pontosan reagáljon a világ változásaira, nem volt és nem is lesz . . . - Tény, hogy nem v o l t . . . - Nem is lesz. Dogma akkor keletkezik, ha valaki nem veszi figyelembe, hogy a világ változóban van, s ma már érvénytelen egy korábban jónak lát­ szó gondolat. Semmilyen szerkezet nem veszi le az emberiség válláról azt a gondot, hogy az ellen a fék ellen megújuló, tudatos erőfeszítéseket tegyen. - Eszerint dogma az is, hogy az élénk demokratizmus hatékony eszköz a dog­ mák érvényesülése ellen? - Hogy önmagában hatékony eszköz, az tagadhatatlan, ám ez sem „csodagyógyszer” . Példázzák ezt olyan mély demokratikus hagyományú országok, amelyekben mégis uralkodnak a társadalmi-gazdasági életben rég túlhaladott dogmák. Jó eszköz a kulturáltság, a szó szoros értelmében is. Olyan emberek védettek a dogmák ellen, akik képesek körülnézni, kulturáltan vitatkozni ez összefügg a demokratizmussal is - , és tudatosítják magukban, hogy én csak egy vagyok, és más oldalai is vannak a világnak, mint amit én látok; egyszó­ val, akik nyitottak általában a valóságismeret, és ezen belül mások gondola­ tai iránt. De ez automatikusan nem biztosítható, meg kell küzdeni érte. - Tehát most minden úgy van jól, ahogy van? - Nem, semmiképpen. Minden lehet jobb is, kell is, hogy jobbá váljék. De tudni kell azt is, hogy az ember képzelete sokkal gyorsabban száguld előre, mint ahogyan ezt a valós lehetőségek követni tudják. A képzeletnek és a tü­ relmes bölcsességnek olyan ötvözetét kell magunkban kialakítanunk, amely elő­ remozdítja a cselekvést, de nem szakítja el a valós realitásoktól, s számol az inerciával is. - Kifejtette, hogy a teljesítményorientáció fontos színtere a társadalmi rend­ szerek versenyének. M ik gátolják, hogy a teljesítményelv nálunk jobban ér­ vényre jusson? 26 �- Az egyik oldalon ott a teljesítményelv, a másikon ott van Magyarország, az ő „világközépszintű” mutatóival: az egy főre jutó termelésben, a nemzeti vagyonban. A X V . században kiestünk a világforgalomból, elmaradt az ere­ deti tőkefelhalmozás, 150 évig a hadak útján álltunk. Utána ismét több mint két évszázad elmaradottságot konzerváló függőség következett, majd pusz­ tító világháborúk, ellenforradalmi rendszer stb. Öröklött elmaradásunkból so­ kat behoztunk egy emberöltő alatt. Így a teljesítményelv és a honi gyakorlat ellentmondása tipikus kelet-európai ellentmondás. Képességben pl. a teljesen képzetlen ember és az akadémikus között igen nagy különbség van. Ha a kö­ zepes nemzeti jövedelmet is ennek arányában osztanánk el, akkor aki a leg­ kevesebbet kapja, mivel teljesítménye is a legkevesebb, jóformán meg sem élne. Háromszor-négyszer ilyen gazdagnak kéne lennünk, hogy a tényleges telje­ sítményarányokat megvalósíthassuk. - Leszünk-e háromszor-négyszer ilyen gazdagok, ha nem valósítjuk meg? - Jelenleg kénytelenek vagyunk embereket „alulfizetni” és „túlfizetni” . Ez abból a szempontból egybeesik a szocialista országok stratégiájával, hogy nem akarjuk a nyomor öröklődését; és esélyegyenlőséget kívánunk kialakítani. Így persze megvan annak is a lehetősége, hogy az „alulfizetettek” egy része azt mondja: minek törjem magam, a viszonylag tisztességes emberi létet kis ha­ tásfokú munkával is elérem. Fordítva is igaz: a legnagyobb teljesítményre is képes emberek sincsenek hatékonyan ösztönözve arra, hogy kihozzák maguk­ ból a maximumot. Hamarabb segíthetnénk a dolgon, ha gyors növekedésben volnánk. Erre azonban egyelőre nincs lehetőség, nagy teljesítményekre viszont szükségünk van. Így hát más módszerekkel kell elérnünk, hogy a teljesítmé­ nyek növekedjenek . . . - A fegyelmezésre gondol?! - Fegyelemre, rendre is szükség van, de ezt n e m adminisztratív eszközök­ kel kell elérnünk. E l kell érnünk, hogy a gazdasági, jövedelemhez jutási kö­ rülmények fegyelmezzenek. Vagyis: tekintélye legyen a tudásnak, a produk­ ciónak. (Ma néhol nem szégyen butának lenni.) Emellett a jövedelmeket is a mainál jobban a teljesítményhez kell igazítanunk, mégpedig mindenekelőtt a z e l s ő m ű s z a k b a n ! Akkor itt nagy energiák szabadulnak fel. D e két­ ségtelen, hogy a teljesítményelv következetes, tompítás nélküli alkalmazása nálunk még évtizedek kérdése. - A „ lökésszerű reformmal” szemben ön a fokozatosság mellett teszi le a voksot. Miért? - Jó l tudjuk, hogy minden változás átmeneti zavarodottsággal jár. A gaz­ daságirányítás reformjának is volt elbizonytalanodási, „hozzászokási” korsza­ ka. Nyugodt környezetben ezt vállalhatjuk, kibírjuk a bizonytalanságból eredő mai veszteségeket, az átrendeződéseket követő korszak nagyobb hatékonysá­ gának reményében. De gazdasági feszültségekkel teli közegben kevésbé vál­ lalkozhatunk arra, hogy a változásokat nagy dózisokban adagoljuk. Viszont azt sem vállalhatjuk, hogy n e m változtatunk. Egyedül az a módszer adatott meg, hogy úgy helyezünk bele új elemeket az irányítási rendszerbe, hogy a folyamatokat kevéssé bolygassák meg, de - tervszerűségüknél fogva - belát­ ható időn belül az új minőség váljék uralkodóvá. - Jó l gondolom, hogy ezt kissé a kör négyszögesítéséhez is lehet hasonlí­ tani? - Nem. Ez nem az, hanem keserves, nehéz munka, látványos eredményeket sem hoz súlyos évekig. D e teljes realitástartalma van. Ezt hívjuk a gazda­ ságirányítás folyamatos továbbfejlesztésének.. Lényege, hogy előre tudjuk, me­ 27 �lyik elemet, miért tesszük be, meddig hagyjuk ott, mikor cseréljük fel má­ sokkal. - Jellegzetes Kozma-gondolat, hog y „ez a kis ország egyedül kiművelt em­ berfőkben gazdag’’. Nem illúzió ez? lgazolható-e, hogy hazánk „ agyvelőállománya” értékesebb, mint más országoké? - Ezt relatíve kell érteni. Biztos, hogy ilyen szempontból sem vagyunk olyan gazdagok, mint például Svájc vagy az N SZK . De mi kiművelt főkben va­ gyunk relatíve a leggazdagabbak. Szélesebben értelmezett nemzet vagyunk, 45 százaléka az emberfők művelt égében testesül meg. E summa kétharmada a szakemberek fejében van „betéve” . Igaz, a mérnökök többsége még csak első, második generációs. Nem azt mondom tehát, hogy kiművelt főkben gaz­ dagabbak vagyunk, mint pl. a svédek. Hanem, hogy gazdagabbak vagyunk, mint gépekben, ásványi kincsekben. Arra kell tehát koncentrálnunk, hogy az ötmillió aktív fő kihozza magából, amit belefektettünk. Mert ha ésszel hasz­ náljuk fel a régi gépeket, ha ésszel nyúlunk a kevés természeti kincsünkhöz, többet fognak érni. R EG Ö S M O LN Á R PÁL 28 �A Miskolci Új Zenei Műhelyről B E SZ É L G E T É S SELM ECZI G Y Ö R G Y Z EN E SZ E R ZŐ V EL A miskolci új zenei műhelyt nem pusztán zenei, hanem sokkal inkább ál­ talános művészetszociológiai felismerések hívták életre. Nevezetesen az, hogy ma a M Ű létrejöttének és befogadásának folyamatát egyaránt olyan, a művé­ szettörténetben mindeddig ismeretlen szabadság jellemzi, amellyel még nem tud igazán élni sem a művész, sem közönsége. Az esztétikai kategóriák soha nem hordozták ilyen mértékben a művészet demokratizmusát, mint éppen nap­ jainkban. Ezt a demokratizmust gyakorolni, ezzel a szabadsággal élni legalább annyira fegyvertényt jelent, mint vállalni az új művészet korlátait, s azt, hogy egy elemző kor elemző emberének a problémái nélkül soha nem születtek vol­ na meg a szintézisek. Az új esztétikai igazságait bizonyítani nem más, mint nyi­ tottá tenni az emberek többnyire zárt esztétikai rendszerét. A Miskolci Új Zenei Műhely nem csoportosulás, hanem alkotó- és előadóművészek alkalmi szövetkezésének egy lehetősége. Ezt a lehetőséget kísérlik meg 1976 óta minél jobban kiaknázni Miskolcon, miközben igyekeznek megfe­ lelni a zenei közművelődés és ismerettterjesztés követelményeinek is. Hogy ez milyen emberi, szakmai, morális, esztétikai és nemegyszer egzisztenciális fe­ szültségeket teremt, erről kérdeztem a műhely vezetőjét, Selmeczi György zeneszerzőt. - Kérem, hogy beszélgetésünk elején, anyakönyvi tömörséggel, foglald össze a műhely történetéti - Rövid anyakönyvet adni nagyon nehéz, mivel az olyan vállalkozásnak, aminek folyamatos jelenkori sikerei vannak, valóban elégséges egy rövid, csak­ nem fejlécszerű anyakönyv. Csakhogy nekünk nincsenek folyamatos, jelenkori sikereink . . . és nem is ez a lényeg. Az első pillanattól, az 1976 októberi első koncert óta nagyon sokat változott a műhely, de egyetlen dolog változatlan maradt: létezésünk óta egy bizonyos szakmai magatartásmodellt kívánunk meg­ teremteni. A mai zenei életet mi a zenetörténet részeként fogjuk fel és az egész zenetörténetet, mint egyetlen ontológiai egységet, mint egyetlen ontológiai fo­ lyamatot értelmezzük, mely végigkövette az emberiség fejlődését. A zenei hangok szerveződése jóval lényegesebb volt az emberiség történetében, mint ahogy azt eddig sikerült átgondolni. A legelfogultabb muzsikus, a legelfogul­ tabb művész sem tudja igazán fölbecsülni azt a döntő jelentőségű, alakító erőt, amit a zene képviselt az ember szellemi fejlődésében. É n úgy tekintem a zenetörténetet - némiképp a hangrendszer fejlődésére alapozva, anélkül, hogy ezt az egy tényezőt túlzott jelentőségűnek tartanám - , mint egy törzsfejlődést, amely arányos egy etnikai közösség, vagyis egy nép, egy nemzet zenéjének a fejlődésével és mindez egyeztethető egy embernek, a zenei egyednek a fejlődésével. Vagyis: az új zenében is fellelhető mindaz a mozzanat, rokonvonás, amely az egyetemes zenetörténet egészét jellemzi, tehát 29 �az új zene viszi magával, magában a folytonosságot. Ha egy ember zenei fejlő­ déséhez hozzátartozik az absztrakciós készségének alakulása - és miért ne tar­ tozna hozzá? akkor megint igazoltnak tekinthetem az ontológiai egységet. Visszatérve tehát a kérdésre, az említett szakmai magatartásmodellnek pon­ tosan az a lényege, hogy a muzsikusokban, művész emberekben, zenész em­ berekben tudatosítani kell: mi ennek az ontológiai folyamatnak részei vagyunk. - Vagyis az új zene fogalmát megközelítendő, először nem esztétikai kate­ góriát, hanem egy erkölcsöt, egy etikai tartást kell körülírnunk, meghatároz­ nunk. - Természetesen, hiszen esztétikai kategóriává akkor válik minden művészi eredmény, amikor végérvényesen megszületett, miután már egyaránt lemérhető egy objektív és egy szubjektív értékrendszerrel. Visszatérő gondolatom, már néhányszor beszéltem róla: a zene nem más, mint az időnek hangokkal való megszervezése. . . ez is lehet a zene egyik meghatározása, ahogy találnánk még további ezret. . . A zene valamilyen formában, az emberi földhöz ragadtsághoz képest, abszulutum, még akkor is, ha ez az elmélet teljesen empirikus és aligha illeszthető bele valamilyen esztétikai rendszerbe. - Te is tudod, hogy az idő olyan egynemű közegében, mint a zene is, vég­ telenül sok esztétikai visszatükröződési lehetőség van, melyek mind-mind másképp hatnak az emberre. - Éppen ezért nem az idő, hanem az emberi magatartás szempontjából ér­ tékelem a kérdést. Az, hogy én a műveim időtartamát a hallgatóim életéből rabolom el, önkéntesen megajándékoznak ezzel az idővel, az azonnal emberi vonatkozásokat vet fel; a felelősségét, a kockázatvállalásét, egy sor olyan dol­ got, amely érdekessé, izgalmassá, „kemény meccsé” teszi ezt az egész vállal­ kozást . . . , hogy visszatérjünk a műhelyhez. - Az új zene milyen magatartást kínál, teremt az alkotóknak, előadóknak, hallgatóknak? - Minden kor minden zenéje nem egy bizonyos időszervezést hoz létre, ha­ nem matematikailag végtelen lehetőségét az idő újraszervezésének és ezért a magatartást nem az idő szerveződése határozza meg, hanem az újraszerveződésnek a tudata. Tehát olyan szakmai, emberi magatartásra gondolok, amikor a muzsikustól, a zenész embertől azt várom, hogy tudatosan vállalja föl annak a lehetőségét, hogy saját munkájával az idő szubjektív újraszervezését végzi. - Mondhatjuk-e, hogy zenetörténetileg az analízis korát éljük? - A zene fejlődéstörténetét figyelve - régebbi meggyőződésem ellenére - , ma már nem hiszek abban a spirálban, amiben korábban, vagyis hogy az ana­ lízis és szintézis követi egymást a szellemi törzsfejlődésben. - A zene történetét végignézve ez a spirál eddig viszonylag szabályosan funkcionált. - Valóban, de ezt ma nem érzem kilátásnak, ma nem nyugtat meg az a le­ hetőség, hogy eljön a szintézis kora, nem bízom benne. Felhívom viszont a fi­ gyelmedet arra, hogy az új zenészek nagyon sokat foglalkoznak például a kö­ zépkorral, vagy a gregoriánnal, de a reneszánsszal is. Az új zene elképesztő primitívségeket, másrészt borzasztó bonyolultságokat produkál. Vagyis az új zene megpróbálja asszimilálni az eddigi törzsfejlődési folyamatot, és ezért an­ nak minden időbeni mozzanatából merít valamit. - E z viszont magával hozza, hogy túlságosan gyorsan és sokféleképpen variálódnak az információk értékei. - Igen, ez egy rendkívül fontos mozzanat. Az információérték teszi elfogad­ hatatlanná a spirálelméletet. A reális információ és a redundens információ 30 �kontrasztelve olyan helyzetet teremt ebben a spirálban, ami miatt nem tartom valószínűnek, hogy bízhatunk egy valamikori szintézis létrejöttében. - E z a helyzet milyen perspektívát jelent a zeneszerző és az előadó szá­ mára? - A zeneszerző szempontjai szerint nem tudom megítélni a perspektíváját, mert olyan széles spektrum ez, annyira mást csinál mindenki a világban. . . képtelenség öntörvényű korszaknak tekinteni a mát, abban az értelemben, ahogy megírható egy zenetörténet könyvalakban. Fantasztikus differenciálódás van a világ zeneszerzésében. Gondoljunk csak arra, hogy a szerializmusnak micsoda hatalmas követői vannak, Boulezzel az élen. Arról is beszélhetnénk, hogy ezzel szemben mit produkálnak a repetitív szerzők, akik saját iskolát te­ remtettek. Vannak még az új expresszionisták, akik a zene által létrehozott pszichózist igyekeznek meglovagolni. . . megpróbálnak közvetlen emóciókat éb­ resztő zenéket írni. Mások a folklórból merítik a zenei anyagot, és vannak neo­ klasszikusok. Ma, itt, különösen nálunk, igen hajlamosak vagyunk az új zene bajnokaként abszolút avantgarde-nak lenni, holott ez nem igazi avantgarde, hiszen az avantgarde valamilyen fajta totalitárius szemlélettel nézte a világot és próbált meg minél többet befogadni. - Mennyire tükrözi a történetileg új időbe került ember magatartását, intel­ lektusát, emócióit az új zene? - Csak a legközvetlenebb módon. A zene végül is nem a társadalom törté­ netének új dimenzióját tükrözi, hanem azt, amit az individuumban létrehoz a társadalom. Végül is az emberekben létrejött történeti hatást méri le és tük­ rözi. Azért rettegek mindenfajta társadalomtudományi megközelítéstől a zene vonatkozásában, mert állandóan vakvágányra visz és olyan tételek kimondá­ sára kényszerít, amelyeket később megbánunk. Az elmúlt időszak nagy félre­ értései is abból fakadtak, hogy megpróbáltuk valami fajta direkt kapcsolatba hozni a zenét a társadalom mozgásaival. - Térjünk vissza a műhely életéhezi M ely irányba tartottatok, mi felé köte­ leztétek el magatokat? - A mi elkötelezettségünk tulajdonképpen nem is nevezhető elkötelezett­ ségnek. Amikor mi elindultunk, 1976-ban, és még 1977-78-ban is, jóval avant­ gardabbak voltunk, mint m a . . . Ahogyan megismerkedtünk egészen új zenék­ kel, úgy jöttünk rá, hogy borzasztó sok pótolnivalónk v a n __ ez természete­ sen önmagunkra vonatkozik, hiszen úgy kezdtünk el ma születő zeneműveket játszani, hogy nagyon kevés Sztravinszkijt, nagyon kevés új bécsi iskolát, vagy Schönberget, Webernt, Berget és nagyon kevés Bartókot játszottunk. Bartókot végül is mindenki megkapja valamilyen módon az iskolákban, csakhogy az új zene szempontjából még mindig nem hasznos az, ahogy Bartókot tanítják. Bar­ tókot nem mint a század zenéjének egyik úttörőjét, hanem mint egy folklorista népszolgát tanítják. . . és ez nagyon káros. A műhely tehát 1976-ban jött létre és csak azért akartam beszélgetni ezek­ ről az elméleti kérdésekről, mert még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy a mű­ hely nem annak indult, ami ma. Ma a műhely egy többé-kevésbé félstagione rendszerű, produkcióra összehívott, nagyon magasan kvalifikált hangszeres mu­ zsikusok társulása. E z lett mára a műhely. Nem ilyen volt - mihez is tud­ nám hasonlítani? - , talán egy bibliópresszóhoz, ahol alkalmanként összejött néhány ember, természetesen egy sor ismeretség alapján, jobbnál-jobb előadóművészek, együttesek az ország minden részéből, és eljátszottak egy-egy mű­ vet, ami éppen repertoáron volt. Így a műhely mai tagjai tanúként vettek részt a műhely munkájának alakulásában. 31 �- Hogyan alakult ki a repertoár? Kiket játszottatok? - Az elhatározásunk az volt, hogy csak élő szerzőket játszunk. Így tehát az első feladat az volt, hogy azok a muzsikusok, akik élő szerzőktől akarnak ját­ szani, ehhez lehetőséget kapjanak, hogy teremtsünk valamilyen közönséget, biztosítsuk a közérdeklődést. Az első időszakot eléggé kritikátlan korszaknak kell neveznem. Majd. két év elteltével, elhatároztuk, hogy fölvállaltan és ke­ ményen avantgarde zenét kell játszani, a legújabbakat, a legtisztábban jelent­ kező irányzatokat. Így kerültek az érdeklődés homlokterébe az Új Zenei Stú­ dió szerzői; Jeney, Sáry, Vidovszky, így kezdtünk komolyabban foglalkozni amerikai művekkel, mégha nem is kerültek a közönség elé különféle repetitív darabokkal. És jöttek a külföldiek: Penderecki, Ligeti, akik nagyon nagy súly kaptak a műhely munkájában. Ez az érdeklődés, elmélyülés kezdett rá­ ébreszteni minket a hatvanas évek közepén beérett nagy szerzők eredményeire. Az elképzelések bonyolultabbá váltak, tágítani kellett a horizontunkat, ezért került be már 1980-ban egy teljes évadnyi Webern, és jött az egész új bécsi is­ kola, így jött Shönberg és Berg, majd nagyon komolyan elkezdtünk foglalkoz­ ni Sztravinszkijjal is. - E z olyan tekintélyes névsor, aminek felvállalása bizonyára számos szak­ mai és emberi konfliktust teremtett a műhelyen b e lü l... Egy korábbi beszél­ getésünkkor említetted, hogy a műhelyben miniatürizálva benne látod az el­ múlt öt esztendő magyar szellemi és művészeti életének feszültségeit. . . - Ezzel én tulajdonképpen azt akartam érzékeltetni, hogy a műhely a fejlő­ dést hordozza magában, vagyis a magyar humán értelmiség és azon belül a művészek - a látható és érezhető káosz ellenére - , a zenészek fantasztikus fej­ lődésen mentek keresztül öt év alatt. A fejlődésen elsősorban változást értek. Megszűntek bizonyos dolgokról az illúzióink és a magyar szellemi élet felis­ meréseivel párhuzamosan jöttünk rá mi is, hogy mennyi tanulnivalónk van még. - E z a folyamat nem mehetett simán. . . feszültségeket kellett szülnie. . . - Ezt le kell választani a feszültségekről. . . a műhelyen belüli feszültségek tulajdonképpen rendkívül apró ügyek voltak. . . mármint egy hivatásos együt­ tesen belüli feszültségekhez képest nem érdemes feszültségekről beszélni. N á­ lunk nem egzisztenciális kérdések domináltak. . . a műhely szabadúszók cso­ portja, illetve a műhely maga „szabadúszó” , olyan emberekből áll, akik másütt keresik meg a kenyerüket és a műhelyben gyakorlatilag önkéntesen dol­ goznak. - É s a feladatok nagysága . . . - Ami a feladatok nagyságát illeti, természetes, hogy morális szinten vol­ tak és vannak nagy feszültségek, mert a műhely, a maga szempontjából kije­ löli egy muzsikus helyét a ranglétrán. A műhely elmondhatja magáról, hogy a legjobb és a legképzettebb miskolci muzsikusok játszanak benne, akik való­ ban magas szinten művelik a szakmát. És az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy - ismerve most már majdnem az egész országot, a vidéki városokat egyszerűen nem lehet egy napon emlegetni a többi megyeszékhely muzsikusait a miskolciakkal. A zenekari élet majdnem minden vidéki városban válságos idő­ ket él át, és erőteljesen gyengül a kamarazenei élet, amihez még provincializ­ mus is járu l. . . mindehhez képest Miskolc maga a zenei arisztokrácia . . . ezt most számszerűleg értem. Nincs még egy olyan vidéki város, mint Miskolc, ahol ilyen sok jó muzsikus lenne. Tehát végül is az a tény, hogy Miskolcon sok muzsikus van, azt is jelenti, hogy rang a műhelyben játszani. 32 �- Említetted - a vidéki zenei élet kapcsán - a provincializmust. Az erőfe­ szítéseitek ellenére nem termel ki a műhely újfajta provincializmust? - Nem. Nem hagyományos tétje van munkánknak. Egyáltalán nem hiányo­ lunk több elismerést, mint amennyit kapunk. Egy cseppet sem érezzük, hogy a műhely kevésbé lenne megbecsülve, mint érdemelné. Akkor válna provin­ ciálissá a munkánk, amikor a tét a karrierre menne. Vegyünk egy konkrét pél­ dát: műsorra tűzünk egy művet, ezt játsza tíz ember. Ez a tíz ember, ez a tíz muzsikus egy árva fityinget sem kap az előadásért. Ennek a tíz muzsikus­ nak ennyi az alaplehetősége. . . a maximum pedig, ha eljátszuk Pesten, vagy máshol azokat a műveket, melyek reprezentálják a törekvéseinket. .. tehát a muzsikusok semmi másért nem dolgoznak heteken keresztül, csak a mű meg­ szólalásáért, és ettől nem lehet, nem válhat provinciálissá. - Milyen a kapcsolatotok a közönséggel? - Van egy állandó, de nagyon kis létszámú közönségünk, ez maximum fél házat jelent. De nagyon sokszor van telt ház. Ugyanakkor nagyon becsületesen vezetjük a nyilvántartást, hogy hány százalékos a terem telítettsége. Előfor­ dult, hogy tízszázalékos volt. Beírtuk. Annak ellenére, hogy nagyon rosszul mutatott egy olyan statisztikában, amiben négy százszázalékos és egy nyolvanszázalékos termet jegyezhettünk. Nem szeretnénk áltatni magunkat, hogy népszerűbbek vagyunk annál, amit a valóság mutat. Így a közönségünk össze­ áll egy olyan rétegből, akik valóban kíváncsiak arra, hogy mit csinálunk, és ők mély meggyőződéssel hiszik, hogy jót csinálunk, és van egy másik törzsközönség, akik sznobizmusból követik a munkánkat és ennek is nagyon örü­ lünk. . . ők ugyan nem vesznek részt mindig a koncerteken, de tudják, hogy ez egy jó dolog, ez egy mozgás a zenei életben, mozgás a városban, illik ró­ la tudni. . . És van egy harmadik csoportja a közönségnek, ez a változó kö­ zönség. Itt van például egy szakmunkásképző intézet, akik minden évben hű­ séggel eljönnek két koncertre. Nagyon kedves gyerekek, ipari tanulók, bor­ zasztóan élvezik a dolgot, ha valami nagyon újat hallanak, jókat röhögnek, és mi nagyon élvezzük ezt. Vagy alszanak egyet__ de ez mind természetes. Min­ ket borzasztóan zavar minden ilyen vállalkozásban a szemforgatás. - Meddig tudja fenntartani magát a műhely így, ilyen magatartással? - Nekem most az az érzésem, hogy addig biztosan bírni fogja, amíg a kí­ vánatos repertoár létrejön . . . addig tisztán tud maradni. . . de hozzá kell ten­ nem, hogy nem végső cél egy tiszta, steril, zárdai helyzetben m ara d n i... Hogy utána mi történik, amikor már nem ebben a helyzetben jönnek létre a művek, hogy akkor mi történik, amikor a műhelyből esetleg egy világjáró csapat lesz, amely mérvadó módon tud megszólaltatni nehéz, új műveket, azt nem tudom megmondani, nem is vállalkozom rá. Elképzelhető, hogy akkor már rám sem lesz szükség. S Z E N D R E I LŐ R IN C 33 �ELŐ ÍTÉLETEK NÉLKÜL A z utóbbi években sajtónkban megszaporodtak a cigányságot érin­ tő, a cigánylakossággal foglalkozó írások. Szerepe van ebben a cigány­ ság életkörülményeiben tapasztalható változásoknak is. A z új hely­ zetből adódó ellentmondások közvéleményünk egy részét élénken fog­ lalkoztatják. A kialakuló cigány értelmiségi réteg számára pedig a tuda­ tos identitáskeresés központi kérdéssé vált. Amint azt jól ismerjük más példákból — a történelemből és a jelenből egyaránt számuk­ ra is a saját múlt megismerése és felmutatása az egyik lényegi vonat­ kozás. Víg Rudolf népzenekutatóval e múlt fontos rétegéről beszélge­ tünk. - Sokan vitatják, hogy a cigányság saját hagyományokkal, saját kultúrá­ val rendelkezik. Kétségbe vonják - többek között - zenéjük egyediségét. Hogyan látja ezt a népzenekutató? Van-e cigány népzene? - Talán elfogultnak hangzik a válaszom : Európának ezen a táján, K özép-Európa ezen részén csak a cigányság zenéje élő valóság mint népzene. Ú gy hangzik, mintha elfogult lennék, pedig csak a tényt közlöm, hogy min­ dennapi valóságként Közép-Európa népeinek többsége ma már csak em­ lékeiből tudja rekonstruálni a saját zenéjét. Talán az egyetlen kivétel a ci­ gányság. N ekik ma is élő népzenéjük van. - M ilyen hagyományai vannak nálunk a cigány népzene kutatásának? - A cigány népzene kutatása nem mai kezdetű. A múlt század végéről számos, kutatóktól származó, kitűnő forrás maradt ránk, ami bizonyítja, hogy a múlt század utolsó éveiben, egyéb népcsoportok mellett, a cigányok népzenéje iránt is mutatkozott érdeklődés. A rra is föl kell hívni a figyel­ met, hogy nem kisebb személyek, mint Bartók Béla és K odály Zoltán az első világháború előtt sok néprajzi csoport között - többek között a cigá­ nyok körében is - elkezdték a gyűjtést. Munkájuk nehézségét elsősorban akkor értették meg, amikor nagyon logikusan és megfontoltan ők maguk fogalmazták meg a gyűjtés előfeltételét: beszélni kell a gyűjtési szándék­ kal kiválasztott nemzetiségi csoport nyelvét. Tehát azt, amit tenni szándé­ koztak, azért hagyták abba a korai szakaszban, mert fölmérték, hogy nem tudnak cigányul. K odály, aki gyerekkora óta anyanyelvi szinten beszélt szlo­ vákul, Bartók, aki gyerekkorában megtanulhatott volna románul, de csak felnőtt ésszel tanult meg, rájött arra, hogy igazán érdemi munkát csak nyel­ vi ismeret birtokában lehet végezni. A cigány nyelvet nem beszélve, nem ismerve, szórvány próbálkozásukat abba is hagyták. Gyűjtésem kezdetén - sajnos - én sem tudtam ezt a tudományos előfeltételt megszerezni. A fontosságával azonban éppen K odály jóvoltából mindig is tisztában voltam. Érdem i gyűjtőmunkát addig én sem végezhettem, míg a cigány nyelvet el nem sajátítottam. 34 �- Tudomásom szerint elég kevesen végzik ezt a munkát. - Elég kevesen és mindig is kevesen végezték. D e azért ne essünk át a ló másik oldalára! M eg kell mondanom, hogy nagynevű elődeink voltak a cigányfolklórban, még Bartók és K odály előtt is. Így például Hermann Antalnak és Visoszki Endrének gyönyörű szöveges gyűjteményei vannak. K otta nélkül, „népi rögzítés” nélkül. Összegezve: a nagyközönség nem tudja, de a cigányfolklór gyűjtése nem most kezdődött napjainkban. M ár a múlt század végén elkezdődött, s nem szabad lekicsi­ nyelni az akkori próbálkozásokat, hanem becsülnünk kell a maga helyén, a maga rangján. - A nagyközönség keveset tud a cigány népzenéről, mert kevés a publi­ káció. É s nem minden publikáció a valóságot tárja fel. Feledhetetlen emlé­ egyik kiváló rövid kű jóbarátom, E rdő s K am il (aki túl korán halt meg), cikkében - a cigányokkal foglalkozó irodalom áttekintése - bibliográfiai fel­ sorolást ad. A bevezető legszebb és legfontosabb szavai így szólnak: „talán nincs a földkerekségnek még egy népe, akiről ennyi cikk és publikáció lá­ tott napvilágot a múltban, de a rengeteg publikációból paradoxiális módon - talán a legkevesebb publikáció olyan, amelynek maradandó értéke len­ ne” . A cigányokat érdekes, egzotikus népnek tartották. Észrevette őket nem csak a tudomány, hanem a népszerű irodalom is. Összeírtak róluk hetet-havat, de komoly, hiteles érvényűt és ma is helytálló információt bizony nagyon kevés publikáció nyújtott. Tehát nem az az igazság, hogy a cigá­ nyokról keveset írtak, hanem a legtöbbet írtak. Ugyanakkor ne legyünk tiszteletlenek az elődeinkkel szemben: ma is kevesen publikálnak a tárgy­ ban a tudományosság igényeinek és rangjának megfelelő szinten. - K özel huszonöt éve foglalkozol a cigány népzene kutatásával, gyűjtésével. M i indított el ebben az irányban? - A véletlen. Belebotlottam, és, ahogy te mondod, azóta tényleg negyed­ század telt el, és csillapíthatatlanul, sőt, egyre fokozódó kíváncsisággal foly­ tatom ezt a munkát, a nagyközönséget sajnos, 1976-ig „kizárva” , amikor is megjelent az első cigány népzenei lemez. - Szavaidat hallgatva, úgy tűnik, ha rajtad múlik, ez a lemez már ko­ rábban is megjelenhetett volna, m ivel az összegyűjtött anyag rendelkezés­ re állt. - É n magam mestereim eszmei mesteremtől, Bartóktól, gyakorlati tényleges mesteremtől, K odály Zoltántól tanulva - örökségének szellemé­ ben, tudatosan, komolyan vállalva szerettem volna nyúlni ehhez a témához, ha már a véletlen rávitt. N agy eszmei serkentést - nem támogatást, an­ nál többet - kaptam Kodálytól, aki mindjárt 1957 végén, '58 elején ar­ ra biztatott, hogy ezt csináljam komolyan. Azt hiszem, bizonyos tévhiteket itt is eloszlathatok. K odály sohasem volt „ellensége” a cigány kultúra kuta­ tásának. Ő tisztán magyar szempontból is fontosnak tartotta a cigány nép­ zene létének, valóságának ismeretét. Éppen ezért támogatta ezt a fajta kí­ váncsiságomat. É s, amikor félve megmutattam neki első gyűjtéseimet, nem hogy megbocsátotta volna botladozásomat, hanem azonnal, a leghatározot­ tabban támogatta, mondván, ebben a vonatkozásban idáig túl sokat beszél­ tünk. Pedig most már nincs szükség a további beszédre, hanem tényszerűen meg kell mutatnia a magyarországi cigányság hagyományait. Miben hasonlít, miben különbözik, miben teljesen más a magyar hagyományokhoz viszo­ nyítva. 35 �- Végeredm ényben megszületett az első cigány népzenei lemez. E z ön­ magában nagy eredmény. M ilyennek ítéled meg a lemez fogadtatását, sike­ rét? - Azon kívül, hogy akár látszólag is csökkenteni akarnám személyes örö­ mömet, amiért a lemeznek sikere volt a nagyközönség előtt is, tudományo­ san sem akarok álszerénynek mutatkozni. Végső soron a leghatékonyabb módon, az egyik leghatékonyabb kommunikációs eszközzel lehetett bizonyí­ tani, hogy a cigányság érdekes hagyományát nem valam i titkos kottaírás­ ból kell megfejteni a nagyközönségnek és a szakembereknek, hanem a hang­ zó valóságból, amit a modern technika segítségével a legtökéletesebb mó­ don demonstrálhatunk. Tehát álszerénység volna részemről, hogyha ennek a jelentőségét csökkenteni akarnám. Mégis azt kell mondanom, hogy a ku­ tatásomnak a lemez „csupán” szükséges mellékterméke. Nem szerényke­ dem, mert a népszerűsítő megismertetés feladatának legjobban ez a forma tehet eleget. É s azt kell mondanom, hogy érdemileg kell eleget tenni en­ nek a feladatnak. A lemezgyártónak is sikere volt ezzel a kiadvánnyal. Foly­ tatni kell - vonták le a következtetést. - A z újabb nagylemez is átfogó képet ad majd a magyarországi cigány népzenéről? Vagy esetleg egy terület mélyebb bemutatását vállalja föl? - Kérdésedben benne van a válasz. A legelső kiadvány 1976-ban szük­ ségszerűen azt tűzte ki céljául, hogy keresztmetszetet nyújtson az ország leg­ különbözőbb vidékein lakó cigányságról, sokfajta tájszólásáról, zenei sajá­ tosságairól, a népzenei hagyomány egészének részleteiről. Most, amikor a kiadó jóvoltából folytathatom ezt a munkát, úgy érzem, már nem általá­ ban kell gazdálkodni és bemutatni a cigány népzenét, mint olyat, hanem mód és lehetőség van arra, hogy ezt a gazdagságot egyes földrajzi tájegységeken belül mutassuk meg. Úgy döntöttem, nem markolok nagyot földrajzi szé­ lességben, hanem egy kisebb tájegység mai népzenei valóságát mutatom meg. - M elyik tájegység népzenéje lenne a lemezen? - E z a tájegység Északkelet-Magyarország felső csücske, a valamikori három határmegyénk, Szatmár, Ung és Beregszög közös szöglete. M ai közigazgatási terminológia szerint úgy kell meghatároznom, hogy Szabolcs-Szatmár megye határvidéke. M ásik szempontból, politikai határainkat tekintve, úgy kell mondanom, hogy a m agyar-szovjet-rom án hármas határ csücské­ ből a Felső-Tiszavidék magyar cigányai. - Huszonöt éve állsz a népzenekutatás, a cigánynépzene-kutatás szolgá­ latában. M ilyen terveid vannak az elkövetkezendő időre? - M ég egyszer szeretném hangsúlyozni, amit a nagyközönség tud vagy hall, azok melléktermékek. Nem lebecsülni akarom ezt a munkát, de a tu­ dományos kutatásban távolról sem ilyen mutatósak az eredmények, még ha a nagyközönségnek akár módja is van meghallgatni mondjuk egy, vagy több lemezt. M ivel elméletileg ez a lehetőség fennáll. Azért mondom, hogy el­ méletileg, mert Japánban is jelent meg egy album. Tehát dicsekvés nélkül mondhatom, már négy darab nagylemez jelent meg két kiadványban. A ke­ retek mindig szűkek: hála istennek, a létező hagyomány nem fér rá egy le­ mezre, de még kettőre se, de kettőre több fér, mint egyre. Azt hiszem, hogy két darab lemezen jobban eleget tudunk tenni a várakozásnak, mint egyen. H ál’ istennek olyan bőséges a magyarországi cigány népzene, minden mes­ terkélt erőlködés nélkül olyan sokszínű, gazdag változatosságával olyanynyira alkalmas arra, hogy több tájegységet mutassak be. A z egységes cigány népzenén belül különböző dialektusok vannak. 36 �- A cigányokkal kapcsolatban sok az előítélet. A népzenei lemezek ta­ lán hozzájárulhatnak ahhoz, hogy más oldalról is megismerhessük őket. D e vajon, a cigányok hogyan viszonyulnak saját kultúrájukhoz, saját hagyomá­ nyukhoz? - Anélkül, hogy lebecsülnénk a kérdés jelentőségét, a másik szélsőség­ be sem szabad esni. Van egy közmondás: minden cigány a maga lovát di­ cséri. . . A magyarországi cigányokon belül nem minden részegység szereti igazán a többieket, talán csak a fajtájának, csoportjának legsajátosabb, egyé­ ni hagyományait kedveli. E z az egyik dolog. A másik dolog talán nem elég­ gé köztudott. A magyarság a cigányokat érzelmileg különböző módon fo­ gadja. Ebben nemcsak fokozati, árnyalati különbség érzékelhető. Vannak, akik rajonganak a cigányokért, vannak, akik a cigányokat ritkábban szeret­ nék látni. M agyarán: az érzelmi hozzáállásban, nem pedig a visszatükrözött anyagban van a hiba. Tehát a készülékben, az ön készülékében. D e az ér­ dem is az ön készülékében, az ön szemüvegében van. H a valaki - hogy is mondjam - negatív módon viszonyul a cigányokhoz, nem fog hatásuk alá kerülni. D e ha valaki előítéletek nélkül a szépet, az értékeset keresi ben­ nük, előbb-utóbb rá is talál. Az interjú után néhány héttel kaptuk a szomorú hírt, hogy Víg Rudolf 53 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt. Beszélgetésünk már nem folytatódhatott. G Á S P Á R IS T V Á N G Á B O R 37 �„Palócföld Anteusza” - Réti Zoltán R éti Zoltán művészete önmagát mindig a föld erejével újítja meg, tá­ masztja életre. Nem is tudom, találna-e Réti Zoltán lélektáplálékot, ha elszakadni kényszerülne attól a földtől, amelyből vétetett! A palóc táj az ő igazi lételeme, festészetének inspirálója, és e föld erősíti meg, ha ellan­ kadna a csúcsok felé vivő úton. A háború herkulesi ereje ideig-óráig elsza­ kította életterétől, de a szülőföld magnetikus vonzereje legyőzte az idegen vidék csábítását, visszahúzták a hazai kertek és szántók, akár Ádám ot az űrből a Földszellem szava. A z csupán életrajzi körülmény, hogy ma is Balassagyarmaton él, hogy Nagyorosziban született, és Érsekvadkerten járt iskolába. A z is csak ma­ gyarázat, melyet vallom ása erősít: „Életem fényei és felhői mögül gyakran felbukkan gyermekkorom, Nagyoroszi és Érsekvadkert” - Mert a lényeget a szülőföld szeretete adja útravalóul, ez az anteuszi közelség az anyaföldhöz: a mater materiae melege! „ A valóság - a munka - a tanulás” hármas oltárát jelenti tehát az isko­ laévek „vadkert” -je, s a nyaralásokban újraélt „meséket - játékot - csodá­ kat” pedig születésének helye. Réti Zoltánt, ha el is ragadja vágyódása koz­ mikus távolokba is, és újabb munkái, törekvései a végtelenbe szólítják, mégis a „starthely” az anyaföld, az áldott és termékeny-termékenyítő pa­ lóc határ - e láthatár végessége - közvetíti a határtalant. Réti Zoltán hazajött a hadifogságból a délnémet dombok közül, pedig már műkereskedőnek festett, kiállításra - de ennél a csáberőnél delejesebb volt a szülőföld vonzalma. Pedig manapság divatos éppen az idegenbe sza­ kadt hazánkfiainak itthoni megdicsőülése, s járhatta volna esetleg az ő út­ jukat. . . Vannak, akik idehaza is idegen próféták maradnak életük végéig. Örömmel mondhatjuk, Réti Zoltán nem idegen hazájában, s szűkebb pát­ riájában különösképpen nem, de legutóbbi szereplései külföldön is (Lon­ donban, Tokióban) megismertették a nevét a műkedvelőkkel. Éppen a lon­ doni „színek” színezik újabb törekvéseit, a nagyhatású Turner - (festésze­ tében is „impresszionista” hangulatokkal) és grafikáinak Madách-gondolatait is kiteljesíti a londoni szín - a „Londoni szín” -ben. Képzőm űvész ként több műfajban is jeleskedik: a grafikában, s a festé­ szetben, melynek két ágát is m űveli: az olajfestést és az akvarellt - s ép­ pen az akvarelltechnika erősítette meg olajfestési megoldásait is. D e a ze­ néhez is köze van, lévén képzett zenepedagógus is, s ez nem csupán a har­ monikusságra való törekvését, vagy a kontrapunktikus szerkesztésre való hajlamát erősíti, hanem tematikáját is. A munka fölmagasztalása mellett a művészi alkotás, az együttmuzsikálás meghitt örömét is szeretettel ábrázolja. F Ö L D K Ö Z E L B E N lehetne összefoglaló címe grafikái e ciklusokba ren­ dezhető gyűjteményének (miként éppen ezen a címen jelent meg egy válo­ 38 �gatott mappaanyag grafikáiból, a Palóc Múzeum 1981-es kiállítása alkal­ mából). E z a földközeliség láttatja meg vele a kétkezi munka szépségét, a földhöz közel hajoló emberek esettségében is a magasztos „termékeny pillanatot” lessingi és örök emberi értelemben, a vetés és aratás körforgásában. Ilye­ nek a Szőlőmetsző és a Kazalrakó alakok mellett a két míves rajza, a K a ­ lászszedő (rézkarc), valamint a Paradicsomszedő (tusrajz) „életképe” - Utób­ bi (miután maga is vallja, hogy egy-egy témát makacsul őriz és újra és újra megfogalmaz) ismét megjelenik egyik festményén is. Kiállításain is grafikák és festmények reprezentálják művészetét. Tucat­ nyi lényegesebb bemutatkozása (1973-tól a Fényes Adolf-teremtől az 1982es Tokyo Roma A rt Hall-ig) szépen fejlődő ívet rajzol Réti Zoltán arcéle köré - vedutaélményt, háttérrajzolatot, melyből ismét csak az ismerős táj körvonalai sejlődnek föl és benne egy reneszánsz alkatú művész önvalloinása-önarcképe! (Kiállításainak száma: 60. születésnapján Nagyorosziban éppen az 50. önálló volt, s ez illő jubileumi köszöntése is!) Jellemző műfajait, stílusjegyeinek összefüggéseit tíz év távlatában kell te­ hát méltóképpen áttekinteni! G rafikái közt a legfinomabb megoldások - a pókháló-finomságú „szálkázások” — rézkarcaiban rejlenek, s mutatkoznak meg. M ár a hetvenes évek elején sorozatokban komponálta meg - a sorozatcímekkel is jelzett - Falu emberét és a Hétköznapok varázsát. A z 19 71-es Sóskázó, Kalászszedő, K a ­ száló grafikai életképek egyazon téma változatai, a reneszánsz életszemlé­ letből ismerős „tevékeny élet” , a vita activa motívumaira. Közülük is ki­ emelkedő a tájban időtlenül és személytelen álló alak - hátikosarában az élet-jelkép kalász-szálak szinte szárnyakként emelik lebegővé.. . A kompo­ zíciót levegős könnyedség jellemzi, nincs horizontot érzékeltető, a földet és az égi magasságokat elválasztó „lá t” -határ. A Hétköznapok sorozatban is a F űrészelők, a Gyapjúszemle, a Palántázók, tehát a köznapi munka motívumait látjuk. Em ellett az Anyaság ked­ ves motívumát. A z anyaság áttételesen is megjelenik nála, szépséges örökérvényűségével (akvarelljeiben majd ismét az asszonyi-gyermeki kapcsolat, a madonna-bambino összetartozása jelenik meg pasztellfényekben), az el­ vontságában is „em beri” kiscsikó anyjával megfogalmazásban is. A z anya­ ság motívuma némiképpen a táj és ember, az „anyaföld” és a földi ember kapcsolódásában is megmutatkozik. Réti vallja ugyanis, hogy „nincs ember nélküli táj” , még az „embertelen” értelmében sincs, de akként se, hogy a megművelt föld mindenütt az ember keze nyomát őrzi és érzi. A „term ő” föld pedig az egyik legemberibb arcú t á j! A Hazafelé és az Ipoly partján motívumkereső intuícióit jelzik, ezek majd festői attitűdökként jelennek meg találékonyan. A megtalált téma éretteb­ ben és kiteljesedve él festészetében. Tusrajzaiban is a motívumkereső témaelőképletek dominálnak. Fölnyíló A kt-jának finoman erotikus szépsége előlegezi a későbbi Madách-sorozatában vakító Nap-testű, érzékien-tündéri Éva-parafrázisok pompáját. Mintha a N aptestű-Évák is Réti Zoltán életszereimét sugároznák! K ét figyelemre méltó témamotívumot említsünk még. Szintén későbbi festményeiben visszatérő az életteremtés anyaságszimbolikája. A z egyikre a „m odernizált” (traktoros) M agvető lehet a példa, a másikra a mementószándékkal született Anyuska megörökítése. A z édesanya alakja később poétikus címmel (Pihen a gond) olajként válik maradandóvá, a megőriző pil­ lanattöredéket fölvillantva. 39 �G rafikáinak jellemzője az egyszerűségre törekvés. A zenei kontrapunktikusság megoldásai pedig mutatják, hogy Réti Zoltán a zenét is az átlagnál jobban érzi, hiszen zenepedagógus is. A panteista természetimádat festményeiben érződik igazán. Természete­ sen itt is említettem, természet és ember, táj és alakítójának viszonya áll a középpontban. Még akkor is, ha „ember nélküli” tájat hoz közelebb hoz­ zánk premier pla nban. Réti Zoltán makacs, önmagát feltáró művész, „p ik ­ torkrónikás” , aki megörökít egy-egy jellemző nógrádi földdarabot, tudvántudatva, hogy lehetséges, ez is holnapra eltűnik, miként évszakonként meg­ változik „ugyanazon” táj arculata, hogy ismét megújulva sohasem-ismétlődő örök arcát mutassa. Mert tudja, málladó falú házai (a tájfestés „klaszszikus témái” ), vagy akár azok az utak, amelyeken sokáig nem járnak, el­ mosódnak, végül sehová-semerre visznek. Eltűnnek a dombok és vizek, az az ember saját képére és hasonlatosságára átformálja környezetét. Néha elő­ nyére, máskor hátrányára. A z ismerős dombok és vizek mégis mindig a meg­ újulás, a termékenységre készülődés várakozás feszültségeiben őrzik a fel­ szín alatt is a mélység eredőit. Talán éppen ezért fest Réti Zoltán előszere­ tettel felszántott földet, szántásformációkat! Az olajképeiről szólva, szükségképpen idéznünk kell egy korábbi kritiku­ si megállapítást (Tasnádi A ttila írta még 1973-ban): „az olaj műfajban még nehézkesen mozog, de az akvareli nagyon a kezére áll” . E z a megállapítás a tíz évvel ezelőtti és (figurális) olajképekre vonatkoztatva még igaz is le­ hetett, de mára, a nyolcvanas évek olajképeiben, a dicsért akvarelltechnika kölcsönhatásában, az olaj festészete is megtermékenyült, kezéhez szelídült. Sőt, az olaj tónusai is pasztellszínragyogást hirdetnek, sokszor vidámabban, mint az akvarellek lavírozásai. Mintha az akvarell segítségével jutott vol­ na el Réti Zoltán az É b redő föld színe változásait „megénekelni” tudó olaj­ festészetig is! A figurális kompozícióiban ugyan néha érződik az esetlegesség (különö­ sen az életkép-mozgalmasságú több alakos olajképeken), de önarcképei és anyaságváltozatai, vagy a N ógrádsipeki népművész és a Katonatörténetek elbeszélése közben már a feszes szerkesztést és az alak belső világát-hangulatát is kifejezni tudó portréfestési készségét mutatják. Néhány érdekes kísérlete már a hetvenes évek elején, olajképeiben is elő­ legezi a nyolcvanas évek eredményeit, sejdítteti már az évtized végére ki­ teljesedő minőségi változásokat. A z akkori kvalitást szükségképpen csak fejlődési fázisnak, kiindulópontnak kell tekintenünk (a konkrét tematikus­ körvonalú alakábrázolásokra szüksége volt), melyre, mint alapra, épülhe­ tett az elvontabb tematikai igény is. A jelenlegi eredményszintről pillantsunk vissza néhány korábbi állomá­ sára, s a motívumösszefüggésekre figyeljünk! A Paradicsomszedőt már em­ lítettük. A szép arcú menyecske, vagy asszony, érsekvadkerti viseletben, egyik grafikájának újraálmodása olajfestményként. A műfaji váltás a képet is megváltoztatja: olajban az alak mögül előtörő keresztirányú fények való­ ban élő keresztté formálják a figurát, jelképessé emelik. A Salgótarjánban található pannó (a tsz-szövetség épületében) szintén a „gépesített Magvető-téma.” grafikában vázolt jelenetének festői parafrázisa (1975-). S ezen a képén a szántásnyomok már önálló jelképiséggé formálód­ nak, itt még a barnás-sárga „ f öldszínek” dominálnak; de később a kibomló föld színes szalagjai (Kerényi Ferenc találó megfogalmazásával) „Ostorcsapás-barázdákká” válnak: viliódzó sárgák, kékek, vörösek, barnák, feke­ 40 �ték és zöldek szivárványlanak! A szemhatárig tornyosuló domboldalon földszelet-örvénylések, ostorcsapás-barázdák és képnyi-szántásköltemények! A föld hullámai is a tenger érzetét keltik, a végtelenséget! Réti Zoltán lírai természetét jelzik ezek a vallomások. 1977-es Dezsőpuszta című képen, melyen az utak, a tó tükrében önmagának tetszelgő fa, a házak háttérsziluettjei már önálló jelképi rendszert mutatnak, jelzi az önmagánál továbbvivő festői utakat is. Ugyanilyen jellegzetes a N ógrádi táj, a várral, a szántással, ismét a tó tükrében magukat pillantgató, titok­ zatos és múltat sóhajtozó fákkal. Réti Zoltán kialakítandó és máig megva­ lósított világképének elemei sorjáznak itt. Ezen évből az Ő rhalom a „festő-krónikás” ambícióit teljesíti tovább. E megörökített házak sincsenek már meg - mint elmondta - , csupán festmé­ nyei őrzik, hasonlóan sok-sok Ipoly menti, nógrádi táj pillanatképéhez! Ezért is oly fontosak a Balassagyarmati kerteket, vagy a K étbodonyi dombokat (feleségének szülőfaluját) megörökítő művei! Legutóbbi időszakában, a nyolcvanas években tünedeznek föl az akvarelltechnika hatását mutató olajképekben is az absztrakció felé mozduló képzeletjátékok, melyekben a táj is lírai-mágikus örvénylések színszimboli­ kájával jelenik meg. Fái lángolnak, lendületes ágaik pirosak és élénkzöl­ dek (néha mint kreppszalagok röpködnek) az alkonyi kékeslilában. A ná­ dasok szálkás ecsetkalligrammái, a szántások ide-oda hömpölygő színfolya­ mai, egy megtalált „hang” -vétel hangulatjelentéseit tükrözik. Réti Zoltán lélekarcait a táj tükrében. A z 1983-as Temető — kompozíciójában is remeklés, a balról a világosabb háttér irányába mozduló kép, több temetésmotívumot őriz, azok letisztult eredménye: mozgást érzékit, az életből a halálba vonulást, az óramutató járásával megegyező ritmus, az „örök nyugalom” és az „örök élet” kontrapunktikáját - zenei formává, halotti siratóvá növesztve! Külön tanulmányt érdemelne Madách-sorozata, melynek a művész által válogatott - legjobb darabjaiból album készült! V I R Á G Z Á S - lehetne az akvarellek összefoglaló cikluscíme. Valamenynyiben a kivirágzást, a Feszülő domboldalakat, a Szántás-dinamikákat, az Őszi napsütést, a tocsogókat, réteket, nyíreseket, a szelek és vizek, nádasok suttogását szólaltatja meg képi nyelven mesterien. H a e virágzás-jelkép a korábbi örök megújulás - N ap - motívumkörhöz kapcsolható, nincs is különösebb „m egújulás” Réti Zoltán művészetének te­ matikájában. Ám megoldásaiban sok újszerűt hoz ez a korszaka, már-már a foltfestészet legjobb eredményeit hasznosító, sajátos, realisztikus impreszszionizmust alakítva ki, „pointillista” hatásokra törekedve. Kozmikus táv­ latokat sugalló, lendületes ecsetkezelése (olaj- és akvarellképein egyaránt) festői nyitottságát is mutatja. A z 1983-as Á rvalányhaj (több előtanulmány után) a fel-felszikrázó vörösek, az árvalányhaj-tengerben, magyarszegfű-hullámlásban a „termő végtelen” -t idézi! S e költői asszociáció (Tóth Sándor poétikus sora) mellé Weöres Sándor versének címe illik - „B enső táj” ez: Réti Zoltán benső végtelenjének kitárulkozása. A Föld-anya virágoktól lo­ bogó rétjeinek tenyeréből utak ívelnek a végtelenbe. Valóban különös, hogy Réti útja képeinek útjain át vezet, akár a miti­ kus kínai festőé a legendában - kozmikus távolokba! Újabb művein ezek a virágzások és utak már „hold” -örvénylésekké válnak. V agyis: mert tud­ juk, a Hold terméketlen, inkább így fogalmazunk, olyan csillagforgókká vál­ 41 �toznak, amely csillagokban még ilyen buján diadalmas lehet (a lehetséges!) élet - akár Földünkön. D e kozmikus távolokba vágyódása mellett nem szabad elfeledkeznünk Réti lokális színeket őriző alkotásairól sem, amelyek szűkebb pátriája szép­ ségeit ragyogtatják föl, s amelyeknek éppen ezért az akvareli hagyományait értékelő Japánban is nagy sikerük volt. A z absztraháló szándék bár ott bujkál valamennyi „táj"-képében, mégis felismerszik: ez a Felszántott Karancs, amaz Nagyorosziban az Esti ,,T a­ bán” , vagy emitt az oroszi szőlődombok, a Kaluckó mesevilága, amott az Ipoly kiöntései, ezek az utak H ollókő felé visznek. A k ár meg is kereshet­ nők ezeket a festő jellemzően kiválasztotta tájrészleteket. D e ha pontosan lokalizálnánk is őket, mind mást is jelentene. D e az ember (a festő) saját ké­ pére formált tája ez, a teremtő ihlet forrása, maga a Teremtés jelképe, s a világ panteisztikus önteremtődésének is megnyilatkozása. Az emberarcú táj Réti Zoltán „ars picturá” -jának kifejezett vallomása. A z utak akárhová fordulnak is Réti képein, az ember felé vezetnek. M in­ den mozgása galaktikánk perpetuum mobile mivoltát hirdeti. N ála a behatá­ rolt emberi a végtelenségből kiparcellázott életterünk. Réti Zoltán megdicsőítésében a „palócföldi É d en ” tájdarabkáin az elveszített másik Éden visszfénye ragyog. K E L É N Y I IS T V Á N 42 �KÖRKÉP J ÁSZI O SZKÁR: A Habsburg-monarchia felbomlása Jászi Oszkár könyve úgy tűnt el a könyvpiacról, hogy a könyvesbol­ tok kirakataiban és a könyvheti standokon alig volt látható. (A kézirat beérkezése óta újabb kiadás­ ban kapható - a szerk.) A jelenség magyarázata: hiány, illetve ,,éhség” . Az újabb kori magyar politikai gon­ dolkodás nagy alakjai közül a ma­ gyar értelmiség az utóbbi években kettőre hivatkozott leggyakrabban: Jászi Oszkárra és B ibó Isvánra. A Jászi- és a Bibó-művek új kiadása ugyanakkor egyre késett, s részben késik ma is. Hiány keletkezett te­ hát, mert a régi kiadások megszer­ zéséhez és elolvasásához nem min­ den érdeklődőnek volt ideje, mód­ ja vagy lehetősége. Örvendetes, hogy Jászi Oszkár publicisztikai írásainak tavalyi, s egyik fő mü­ vének idei kiadásával könyvkiadá­ sunk csillapította az érdeklődők „éhségét” , s még örvendetesebb len­ ne, ha az igényes olvasóközönség „kulturális ellátottságáról” a to­ vábbiakban is gondoskodna. A felfokozott várakozás, amely Jászi először 1929-ben, Chicagóban és angolul kiadott nagy munkájá­ nak hazai megjelentetését megelőz­ te, lényegében indokolt volt. Jászi Oszkár igen sokat tudott a M o­ narchia és egyes népeinek történe­ téről; a birodalom szerkezetéről és működési mechanizmusáról; a szét­ húzó és összetartó erők dinamiká­ járól. M űve elkészítésekor törekvé­ se érezhetően az volt, hogy ebből a hatalmas tényanyagból minél többet elmondjon. A kötet bevezető jelle­ gű első nagy fejezetének rendező­ elve a történetiség. Ebben a X V I. századtól a szarajevói gyilkosságig kronologikus rendben követhetjük nyomon a Habsburgok birodalmá­ nak kialakulását és fejlődését. A to­ vábbi részek felépítése szociológiai­ politológiai jellegű, azaz a történeti fejezet vertikális megközelítésmód­ jával szemben horizontális. A X IX . század második felét és a X X . szá­ zad első két évtizedét egyetlen nagy egységként kezelve, a harmadik és negyedik részben a birodalom öszszetartó, „c entripetális” , s széthúzó, „centrifugális” társadalmi-politikai és gazdasági erőtényezőit ábrázolja Jászi. A következő nagy fejezet M a­ gyarország birodalmon belüli hely­ zetét, s kettős, Bécs és a nemzeti­ ségek elleni harcát mutatja be. Utolsóként a Monarchia nemzetiségi mozgalmai tétetnek vizsgálat tár­ gyává. Jászi elemzéseinek számos rész­ lete ma is helytálló, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy meg­ állapításai közül jó néhány a M o­ narchiával foglalkozó hazai és nem­ zetközi szakirodalomba és történe­ ti kézikönyvekbe is átkerült. A történeti irodalomban járatosabb ol­ vasó gyakori déja vu érzését ez a körülmény magyarázza. Kétségte­ len viszont az is, hogy az oberlini professzornak bármennyire is igyekezett elfogulatlan tudósként közeledni témájához - eredendően politikusi alkatától és politikusi múltjától elszakadnia ebben a köny­ vében sem sikerült. 19 18 előtt Já - 43 �s z i a polgári radikális mozgalom vezére, 19 18 őszén a Károlyi-kor­ mány nemzetiségi minisztere, az 1920-as évek elején pedig a demok­ ratikus magyar emigráció egyik ve­ zetője volt. Mint ilyen, különböző társadalmi-politikai erőkkel került szembe, s politikusi sebeitől és el­ fogultságaitól tudósként sem sza­ badulhatott. A bemutatandó tények kiválogatására, csoportosítására és értékeléseire ez a körülmény erő­ sen rányomta bélyegét. A kötethez írott bevezető tanulmányában Ha­ nák Péter több olyan kérdéskört érint, amelyek tárgyalása során Jászi tudósi tolla erősen megbicsak­ lott, vagy félresiklott. Nem igaz például (s elfogulatlanabb megfi­ gyelők ezt már a könyv megírásá­ nak idején is tudták), hogy M a­ gyarország, sőt Ausztria még a X X . század elején is „feudális állam ” , az 1867-es magyar alkotmány „á l­ alkotmány” , s a dualizmus kori kétségkívül korlátozott, s a századfordulótól konzervativizmus felé hajló - liberalizmus csupán „dísz­ let” volt. Fél igazság, hogy az irre­ denta mozgalmak (így például a román, vagy a szerb) a magyar bel-, illetve nemzetiségpolitika szűkkeblűsége és szűklátókörűsége miatt nőttek nagyra, s. hogy ezeket Bu­ 44 karestből, Belgrádból és Szentpé­ tervárról nem, illetve lényegében nem táplálták. S a sort — Jászi egy­ oldalúságait és tévedéseit még folytatni lehetne. Én tehát e könyvet egyértelmű­ en a tudós mezét felöltő politikus művének tartom, s könyvtáramban nem a Monarchiával foglalkozó szakkönyvek, hanem a századvég és századelő magyar politikusainak munkái mellé, a kor eszmetörténe­ ti dokumentumai közé helyeztem. Ezen belül azonban kitüntetett helyre, mert a politikus Jászi ve­ zéreszméi, a kölcsönösen méltányos Duna-völgyi rendezés és megbéké­ lés, s a belső demokratizálódás ma is aktuális feladatok. Üzenete — mégpedig megírása óta egyfolytá­ ban időszerű üzenete - tehát ma is van Jászi Oszkár könyvének. Jászi Duna-völgyi megbékélési koncepci­ óját az érdekelt felek 19 18 őszén elutasították. Jászi hitt, bízott, re­ ménykedett benne, hogy „közös dol­ gaink” egyszer valóban rendeződ­ nek, s amennyire erejéből tellett, haláláig ennek érdekében munkál­ kodott. Mást kései olvasója sem te­ het. (G ondolat) R O M SIC S IG N Á C �TÓTH L Á S Z L Ó : Vita és vallomás Tóth László interjúkötete az egyik legfontosabb könyv, amit nemzetiségi irodalomról, kultúráról az utóbbi idő­ ben olvashattam. Tóth László bevezetőjében vitát (is) ígér beszélgető partnereivel. E r­ re azonban nemigen kerülhet sor, mert a csaknem minden esetben, tör­ vényszerűen létrejött nagycsaládi han­ gulatba a vita már nem illik bele. Ha mégis, akkor elsősorban Fábry Zol­ tán életművének, az összmagyar kul­ túrában való elhelyezésének sürgeté­ se kapcsán mutatkozik vitakedv a kérdezőben. Pedig egy helyesen ér­ telmezett provokálóbb, ingerlőbb hoz­ záállással több és minden bizonnyal árnyaltabb információink lehetnének a történtekről. Izgalomban így sincs hiány. A negyvenes évek legvégének ma­ gyar vonatkozású kulturális helyzeté­ ről saját szerepére is magyarázatot keresve így szól Dénes György: „Ha az irodalmat egy folyónak képzeljük el, s ebben a folyóban meg akarunk tanulni úszni, akkor nem töprenghe­ tünk sokat: bele kell ugranunk és csapkodnunk kell a vizet. Beleugrottunk mi is, sodort magával az ár. Irodalmat szerveztünk, alapítottunk - hagyományok nélkül, mert a foly­ tonosság még 1938-ban megszakadt.” (Kiemelések tőlem - Kápéjé) A beszélgetéseket olvasva elkép­ zeltem, amint valahol Európában magyarul írni tudó költőket, írókat, kritikusokat, magyar irodalom és kul­ túraszervezőket toboroz, keres egy népcsoport - és talál. Legfeljebb ak­ kor még nem tudja, hogy ezekből az írástudókból elsősorban és mindenek­ előtt - ahogy az lenni szokott - irodal ompolitikusokkat, kultúr politikuso­ kat fog nevelni az ideológia. Nem derül ki elég világosan, hogy Tóth László hogyan viszonyul az iro­ dalom csinálásának ezen módszerei­ hez. A leggyakoribb, hogy ámulattal hallgat (és a néha csak komolykodá­ sig merészkedő családi idillbe ez is belefér), máskor pedig saját vélemé­ nye helyet egy idézettel helyezi más megvilágítás alá az interjúalany által elmondottakat. Ezt teszi a Dénes Györggyel folytatott beszélgetése so­ rán is, amikor - mintegy a családias hangulat színezéseként - Duba Gyu­ lát idézi. S mivel ez az idézet összeg­ zi mindazt, amit erről a korszakról Rácz Olivér, Gál Sándor, Tőzsér Á r­ pád, Turczel Lajos mond, nem árt, ha belőle egy részletet ebbe a dolgo­ zatba is átmásolok: „Soha ilyen for­ dított helyzetet: nem az irodalmi tel­ jesítmény növekedése és az irodalmá­ rok szaporodása hozta létre a lapo­ kat, intézményeket, hanem az előz­ mények nélkül színre lépő sajtó szólította az írástudókat: dolgozzatok! ( . . . ) Szabad volt a tér, aki írni akart, írhatott.” Aztán, amikor az ír­ ni tudók összeverődnek, majd lesz közöttük, aki úgy gondolja, hogy 1948-ban és ötvenvalahányban: „H iá­ nyoltam, hogy költészetünkből szinte teljesen hiányzik például a hangulati, érzelmi líra, a szerelmi költészet, hi­ ányzottak a történelmi ihletésű versek - talán ez a hiányérzet késztetett az­ tán a költészet eme tájaira." - mond­ ja Rácz Olivér. 45 �És ez már egy - vagy: az - olyan irodalom születésének pillanata, amelynek hetvenes évekbeli periódu­ sát is találóan diagnosztizálja Zalabai Zsigmond, amikor „fejletlen tudatú irodalomról” , illetve „háztáji” iroda­ lomról beszél. Szó sincs róla: ezek az emberek nem tehettek mást, és nem is igen tehették másként. Tóth László könyve erről is szól, különösen akkor, amikor Zalabai Zsigmond kritikust, és költő barátját, Varga Imrét szólaltatja meg. Ha Rácz Olivér, Dénes György, Csontos V il­ mos nevéhez az 1948 utáni csehszlo­ vákiai magyar vers megszületése kap­ csolódik, akkor Zalabai nevéhez a szlovákiai kisszínpadok - és egyálta­ lán: a színház igényének - megterem­ tése fűződik. Igaz, ennek - például az Üzenet nevet viselő kisszínpad indulása is éppoly amatőr módon tör­ ténik, mint a nemzetiségi kultúra egyéb területeinek az elfoglalása. Az elsősorban műszaki egyetemistákból és munkásfiatalokból verbuválódott cso­ port első műsora Hej, Dunáról fúj a szél címmel csallóközi életképek szín­ padi összeállítása, színpadi megfogal­ mazása, de Nagy László Rege a tűz­ ről és a jácintról című poémáján ke­ resztül Páskáncli abszurdoid drámáiig jutnak el. A Zalabaival készült interjú mégis akkor válik igazán izgalmassá, ami­ kor Tóth László a hatvanas években indult költőkre tereli a szót. A kér­ dezett ennek az időszaknak megfá­ radt lírájáról, önképzőköri hangról, utósematizmusról beszél, és Tóth László megiegyzésére („Lázadni volt éppen mi ellen” ) Zalabai ezt vála­ szolja: „Az újat akarás egyik forrá­ sa tehát ebben, líránk belső ritmusá­ ban, költészettörténeti okokban kere­ sendő.” Belső ritmusról beszél, való­ jában mégis inkább lagymatagságot, a lehetőségekkel - lehetetlenségekkel élni nem tudást kell érteni. Ez a köl­ tészet hosszú ideig - sematizmus ide vagy oda - csak megfelelni akart. 46 Úgy tűnik ebből a beszélgetésből, hogy ennek a „császármetszéssel” vi­ lágra (?) kiáltott irodalomnak - Tőzsér mellett - Zalabai a legélesebb szemű és legigényesebb, a lehetősége­ ket - lehetetlenségeket - a legreálisabban látó kritikusa. Zalabai azt is elmondja, amit az idősebb, az alapo­ zó generáció, természetszerűleg nem tudhatott saját magáról: „ ...lírá n k hosszú ideig hagyományos eszközök­ kel élt, nem lélegzett egyszerre a vi­ lággal.” A kilencekről - az Egysze­ mű éjszaka szerzőiről (csehszlovákiai fiatal magyar költők antológiája, 1970.) - ezt mondja: „A kilencek egynémelyike mindmáig nem tudott mihez kezdeni akkori önmagával. (...) Akik e tíz évet munkával töltötték, mint Varga Imre, Mikola Anikó és te (ez alatt értsd Tóth Lászlót - Kápéjé) - úgy érzem költészetünk élvo­ nalába küzdött ék fel magukat.” Zalabainak legfeljebb az róható fel s ez sem kevés - , hogy állandóan az erdélyi, illetve a vajdasági magyar irodalomhoz méri a szlovákiai ma­ gyar költőket, írókat. Ha színpadi irodalomról van szó, akkor egy szlo­ vákiai Sütő Andrásért kiált - miért éppen Sütőért? - , ha nyelvkutatásról szól, akkor egy Szabó T. Attila hiány­ zik. Alig hihető, hogy a szlovákiai magyar irodalomnak így kellene megméretkeznie, hiszen ez is egy belső megméretés, és az erdélyi, illetve a vajdasági irodalom felé tekintgetés aligha teszi nyitottabbá a szlovákiai magyar irodalmat. Életképessége sem azokhoz mérve lesz megállapítható. Marosvásárhely vagy Kolozsvár nem lehet - sem követhető, sem elutasít­ ható - példa Pozsonyban vagy Rima­ szombatban. A Varga Imrével készült interjú két egymást minden rezdülésében ismerő barát izgalmas, emlékező beszélge­ tése. Sajnos gyakrabban - újra! csak emlékező. Nagy kár, hogy ezen is átszaglik az íróasztalo(ko)n kevert fűszer: az utólagos munkák eredmé- �nye ebben az esetben is az, hogy a végtermék tálalása lett túlízesítve, vi­ szont a tartalom szegénye(se)bbre si­ került, mint amilyen lehetett volna. Két pályatárs - éveken keresztül együtt dolgoztak, együtt lélegeztek - , akkor sem beszél (get) het ilyen modo­ rosan, ha a számukra legszentebb do­ logról, pályájuk, irodalmuk - lé­ legzésük! - dolgairól van szó. Varga Imre saját magáról, pályatársairól, irodalompolitikáról és Arany János költészetéről, de a szlovákiai viszo­ nyokról is határozott véleménnyel, magabiztosan áll elő. Ars poeticájá­ nak is tekinthető az a két mondat, melyet „Mit jelent most, egy-két év­ vel a harminc előtt fiatal magyar író­ nak lenni Csehszlovákiában?” - kér­ désre válaszol. Így hangzik: „Mára megtanultam azt is: az író nemcsak stílusában szervezett lény, hanem tár­ sadalmilag is szervezett és »szervezkedő« egyén. S az íróság nem csupán jó vagy kevésbé jó müvek megírásá­ nak állapota egy-egy személyiség éle­ tében, hanem társadalmi helyzet is." Varga Imre ezzel a gondolattal lé­ nyegében összefoglalta Tóth László interjúkötetének lényegét. Még akkor is így van ez, ha Varga Imre és Tóth László irodalom- és világszemlélete külön-külön is - és természetszerűleg - korántsem azonos a náluk két-három generációval előttük járókéval. Ha az irodalompolitikáról és a szlo­ vákiai magyar irodalomról alkotott Varga-véleménnyel az idősebbek nem is értenek, nem is érthetnek egyet, a fenti gondolatot - az íróság társadal­ mi helyzet is - minden bizonnyal ők is alájegyeznék. Tóth László könyvében sok minden más, ebben a recenzióban nem érint­ hető kérdés szerepel még hangsúlyo­ san. Fábry Zoltánról leginkább szte­ reotipiák fogalmazódnak meg - kér­ dés, hogy ez mennyire tekinthető je­ lenségnek. A szlovákiai magyar re­ gényről Dobos László és Duba Gyu­ la beszél úgy, hogy nem egy kérdés­ kör érintésekor igen kényes problé­ mákról esik szó. A szülőföldhöz való viszonyulás viszont valamennyi eset­ ben - sajnos - csak nosztalgikus, csak szentimentális, csak szomorú képek sorozata. Talán erőltetett is a kérdésfeltevés, talán előnyösebb lett volna úgy irányítani a beszélgetést, hogy ott, ahol spontánul és elkerülhetetle­ nül felmerül, beszéljenek is róla, akár terápiaszerűen; ha természetes igény szüli a vallomást, talán elkerülhetők lettek volna az újabb sztereotipiák, a közhelyek. Külön is szót érdemelnek: Turczel Lajos, ez a lelkesedésben és jó szán­ dékban utolérhetetlen „menedzser” , akiről a legfiatalabbak is csillogó szemmel szoktak beszélni, és Tőzsér Árpád (1970-ben ő állította össze az Egyszemű éjszaka című, akkor is in­ dulatokat kavaró, hangvételében ma is hiteles, de ma már kissé fésületlen­ nek tűnő, a hatvanas évek hangula­ tát ma is pontosan tükröző csehszlo­ vákiai fiatal magyar költők antoló­ giáját), aki „menedzser” kvalitásai mellett szilárd és igényes kritikai ér­ zékkel is rendelkezik, ennek a két kü­ lönböző generáció szellemiségét kép­ viselő, különböző érzékenységű és fel­ készültségű és indíttatású, a szlová­ kiai magyar irodalom legújabb korát is szervező író mondataiból, két nagy egyéniség személyjegyei sugároznak. Hogy róluk, és mindezekről szó es­ het: Tóth László érdeme, aki - min­ dig úgy tudja irányítani a beszélge­ tést, hogy alanya a tájékozatlan és a tájékozott, az irodalomban élő olva­ só számára is érdekes legyen. Ha bántó is néha az interjúk jól fésültsége, túlfésültsége, az életszerűség hiányáért kárpótol a kérdező-szerző mindenre kiterjedő érzékenysége, mely minden esetben a megkérdezet­ teket is érzékennyé teszi a felvetett probléma iránt. Kár, hogy - családias környezetben - vita helyett „csak” vallomásokra tellett. (Madách) KŐ RÖ SSI P. JÓ Z S E F 47 �BALÁZS JÓZSEF: Az eltévedt tank Egy új Balázs József-kötet megje­ lenése ma már nagy figyelmet kelt irodalmi életünkben. Bár Az eltévedt tank novelláit egyenként folyóiratok­ ból ismerhetjük, kétségtelen, hogy cik­ lussá, majd kötetté szerveződve kap­ ják meg végleges jelentésüket. Sok tényező - mindenekelőtt a történelemfaggató szándék - az író előző műveinek szerves folytatását mutatja, de újdonságot is ígér a könyv - mű­ faji tekintetben már első pillantásra is. Az első rész történeti értelmezés­ ben azt az időpontot jeleníti meg, amikor az ötvenes évek elején a ha­ talom irracionalizmusa kezdte előidéz­ ni a félelmet a hétköznapi ember tu­ datában. Ritka írói erény, ahogyan Balázs József tud írni az ötvenes évekről: nem a megszokott, külsődle­ ges jelekre összpontosít. A padláslesöprés, a ház előtt várakozó autó ké­ pe csak háttér, a lényeg az, ahogyan ez a világ az emberek tudatában csaknem öntudatlan reflexióként meg­ jelenik. Két szempontból is folytatá­ sa ez a hetvenes évek elején megkez­ dett írói pályának. Amellett az állan­ dó törekvés mellett, hogy a csaknem primitív körülmények között élő em­ ber tudatában is fölmutassa a lét nagy kérdéseit, az is megfigyelhető, hogy Balázs a XX . századi magyar történelem minél több korszakára igyekszik kiterjeszteni vizsgálódását. Az első világháború (Fábián Bálint találkozása istennel), a második vi­ lágháború (Magyarok, Az ártatlan) és napjaink (Koportos, Szeretők és szerelmesek) ábrázolása után az öt­ 48 venes évek bemutatása azonban nem rutinszerű kiegészítése az eddigi so­ rozatnak. A változás a téma szintjé­ nél mélyebben zajlik; lehetséges, hogy új írói korszak kialakulásának va­ gyunk tanúi. Tegyük hozzá: a kisre­ gények átütő sikere után nem egy tel­ jesen kiforrott novellista Balázs Jó ­ zsef áll még előttünk. Az értelmezhe­ tőségnek az a gazdagsága, az a tör­ ténetfilozófiai mélység, amely példá­ ul a Magyarokat jellemezte, hiány­ zik Az eltévedt tankból. Legfonto­ sabb írói erényeit mégis megőrizte: a szegényparaszt és a történelem szem­ besülése itt is kíméletlenül zajlik, a narráció tömör, fegyelmezett. A mű­ faji megújulás pedig szükségszerű volt a kisregényírónak ama kifulladása után, amelyet - részértékek ellenére - Az áruló és a Szeretők és szerelme­ sek jelzett. Az első ciklus novellái nemcsak a hatalom által előidézett félelmet tük­ rözik, hanem azt is bemutatják, hogy ez a hétköznapi embertől elidegene­ dett hatalom, hogy borzolja a tudat felszínét, miközben a kisembert saját szűk világába, csökkent értékű élette­ rébe kényszeríti. Ugyanez a drámai tér válik alapjává a látszólag eltérő témájú második novellafüzérnek. Már a kisregények magas művészi szinten bizonyították, hogy az alapvető ham­ leti kérdés a legegyszerűbb ember tu­ datában is megjelenhet, s az ilyen je­ lenség semmiképpen nem tekinthető esetlegesnek. Ugyanez a probléma más élettérbe vetítve, a művészet pe­ remvidékén élő emberek között jele­ nik meg újra. Egyetlen novellában �(A csapos) az életanyag annyira meg­ határozóvá válik, hogy az ábrázolásmód a „tündéri realizmushoz” köze­ ledik: az asztaltársaság tudatában az egész környező világ átalakul, sajátos módon megszelídül. Ezzel új dimen­ zió nyílik térben és időben. Mint Balázs József regényeiben, úgy e novellákban is az egyik legna­ gyobb érték a ki nem mondott gon­ dolatokban rejlik. Az első ciklusban ezt többek között az teszi lehetővé, hogy szinte minden novellában más szereplő szemszögéből mutatja be ugyanazt a falut. Kellő távolságot is tart, amikor hősei léthelyzetét rögzí­ ti. A második rész némileg Krúdy és Hrabal világát idézi. Nemcsak a fő­ szereplő Hamala Henrik, hanem a társaság többi tagja (például Neu­ mann úr) is kitűnően megrajzolt jel­ lem. Maga a haláltéma az egymás után következő novellákban nem mindenütt tud új motívumokkal gaz­ dagodni, mégsem érzünk egyetlen no­ vellát sem önismétlésnek, s ez első sorban a stilizált jellemfestés megújí­ tásának, a szűkebb értelemben vett eszményítéstől való eltávolodásnak köszönhető. Az idealizálás helyett új minőség jelentkezik: szemérmes, viszszafogott költőiség. A korábbi művek mítoszanyaga nem tűnt el, csak át­ alakult: egy kicsit eltávolodott a nép­ balladák világától, fokozódtak benne a lírai elemek, lebegőbbé, kevésbé tragikus színezetűvé vált. Ez a leg­ több novellában nem tompítja a kri­ tikus történelemvizsgálat élét. A kötet írásainak egyik jellemző szerkesztési elve, hogy két látszólag egymástól távol eső motívumot csen­ dít össze. Így hordoz több rétegű je­ lentést a Bujkálokban az apa bujdosása a téeszszervezés miatt, és a fiú bujkálása kamaszos szerelmi bánatá­ ban. Az A ki szerette a fánkot és a halált soraiban is két távoli motívum mögött sejlik föl a mélyebb összefüg­ gés: a művészetek világában és az alantassá váló mindennapiságban egy­ aránt jelen van a halállal szembesül­ ni akaró emberi szellem. A követke­ ző novella (Távolodó fehér szerelvé­ nyek) magvát azonban már az adja, hogy a két létforma között szükség­ szerűen létező kapcsolat a főszereplő tudatában megszakad. Hamala Hen­ riket a halállal való szembesülés nem éri váratlanul, életösztöne azonban megakadályozza abban, hogy a halál közelségét a mindennapiság szintjén is elfogadja. A könyv ismeretében nyugodtan ál­ líthatjuk: a novella műfaja nem „melléktermék” Balázs József művé­ szetében. Ott a kötetben az indirekt bizonyíték: a csaknem kisregénnyé te­ rebélyesedő címadó novella nem vá­ lik a kötet meghatározó alkotásává. Talán túl sok motívumból építkezik, melyekből egyik sem bomlik ki iga­ zán. Mintha minden fejezete egy-egy önálló novellát kívánna. Azért is fel­ tűnő ez, mert a többi írásban azt érezzük, hogy az írói tehetség hatal­ mas tartalékait elsősorban a formai és szemléletbeli megújulás kötötte le. Kis Pintér Imre már egy régebbi ta­ nulmányában megállapította, hogy Balázs József műveinek eszköztelensége, a nagyfokú stilizáltság nem al­ kalmas nagyobb epikus forma kiala­ kítására. Egyelőre nem is a nagyepi­ ka irányában fejlődik Balázs művé­ szete, hanem - mint láthattuk - a novella felé tért el. Írói világa telje­ sebbé vált ezzel, a környezetrajz gaz­ dagabb lett, és - különösen a máso­ dik ciklusban - a modorosságtól is távol áll: nemcsak a téma, hanem a formai eszközök is újszerűek. (Szépirodalmi) D. RÁCZ ISTV Á N 49 �C S A P L Á R V IL M O S : A kételkedés útjai A prózaíró, ha valamicskét ad magára, no és ha nincs kiszolgáltat­ va bizonyos áldatlan körülmények­ nek (anyagi helyzet, időzavar, írás­ képtelenség stb.), novellái válogatá­ sát, gyűjteményes kötetté építését, átgondolt szempontok szerint végzi ha arra elérkezettnek látja az időt. Ú gy tűnhet, Csapiár Vilmos számára a kedvező feltételek együtt­ állása öt kötet után következett be. A hatodik - a válogatott - köny­ vét olvasva viszont világos, hogy a szerző nem eddigi kisprózai termé­ sének teljes keresztmetszetét kíván­ ta megmutatni. Hiszen írói világa tágabb, mint, ami A kételkedés útjai-ban feltárul az olvasók előtt. A ki veszi magának a fáradtságot, és legalább átlapozza a szerző ko­ rábbi köteteit, tapasztalhatja, hogy nem hiánytalan Csaplár-válogatást olvas. Bizonyos kihagyott novel­ láknak egy majdani gyűjteményben hangsúlyos szerep juthat. Eddigi munkásságából az egyik - kétség­ telen: legfontosabb - vonulatot is­ merhetjük meg tehát, amelyet az állandó hős, Sebestyén már-már le­ gendás alakja rokonit. Ez a könyv viszont már az ívek összefűzése előtt is jól láthatóan létezett. Alkotói szándékait illetően Csap­ iár eddig elvétve részesült abban az áldásban, amit az olvasók és a kritikusok támogató, beleérző ké­ pessége jelent, jelenthet. Sebestyén­ nel is csupán az utóbbi években van szerencséje. E d d ig túlságosan is gya­ kori volt szerző és hősének egybemosása, alteregó emlegetése. M ár 50 sokkal tartalmasabbak azok az elemzések, amelyek ciklusban való gondolkodást emlegettek. Legutóbb pedig A lexa Károly megbízható re­ gisztert készített az egyes Csaplárkötetek között kimutatható megfe­ lelésekről. Dérczy Péter már egy látens műről beszélt, amely mint­ egy menetközben jött létre, szinte észrevétlenül, s amelyet csak föl kell mutatni. Szerző vagy komo­ lyan vette a szavahihető nemzedék­ társakat, vagy dolgozott benne a minden recenzióban kötelezően fel­ emlegetett tudatossága, és az eljö­ vendő időkben epikai szintézist megvalósító „elvitathatatlan” , „szü­ letett” tehetsége ( - szintén a re­ cenzensek kedvenc reménye és mi­ nősítése). Lényegében mindegy is, a kritika epiteton ornansait ez a kötet is igazolja, s még fontosabb, hogy Sebestyén után nem kell nyo­ moznunk, egyetlen kötetben követ­ hetjük útján. H a most kérdezzük, hol, milyen terepen és mikor kanyarognak Se­ bestyén útjai, s választ keresünk, meglepően konkrét topográfiát ta­ lálunk, nem kevésbé konkrét időt. És. ha emlékezetünk érdemesnek tartja még, hogy elérjen a hetve­ nes évek elejéig, az akkori polé­ miákig, csodálkozni fogunk, miért szolgálhattak botránykőként a ko­ rai Csaplár-írások, miként voltak illethetők azzal a váddal, hogy fi­ gurái nélkülöznek minden konkrét meghatározottságot stb., stb- A ko­ rán összetartozónak tudott Sebestyén-novellák újbóli olvasata ép- �pen azzal okoz meglepetést, hogy mélyen, sűrítetten kapjuk egy nem­ zedék felnövekedésének, eszmélé­ sének, kezdeti tévútjainak minden gondját - amelyek azóta a legiti­ mitás szintjére jutottak —, velükbennük jellegzetes látószögből a hatvanas és hetvenes éveket. A mi­ nősítésekben érzékelhető átrende­ ződés következménye: elmúlóban a fölény Csapiár hőseivel szemben, amely nem ritkán a szerzőre is átháramlott. Csapiár látlelete az újabb évjáratokkal újratermelődő — olykor még súlyosabb, mint ko­ rábban - „problém ák” nyomására új értelmet is nyer. Mondhatni, a valóság utolérte az irodalmat. Am i által ennek az irodalomnak. (hi­ szen nem egyedül Csaplárról van szó!) új dimenziója nyílik: a be- és megérkezettségé. A jogosultságé, hogy a „m ai magyar valóság” be­ jegyzett topográfusai immár a (jobb kategória híján) „69-es nemzedék” (Vasy Géza) tagjai is. Csapiár persze nem látnok, csu­ pán prózaíró: Sebestyén az egyik lehetséges válasz a mögöttünk levő, agyonelemzéssel fenyegetett két év­ tizedre. Nem mindent kimerítő v á ­ lasz, de az egyik legtisztább artiku­ lációjú. Í rónk határozottan a személyiség felől indult. Prózánk változási fo­ lyamatába a leghangsúlyosabb tar­ talmi kérdés újbóli, egyéni feltevé­ sével kapcsolódott be. Hangütésé­ ben szerepe volt általános helyzetfelismerésének is, és a felkészültségé­ nek. A kérdéseit ugyanis nem ki­ zárólag a magyar glóbusz helyi ösz­ tönzései szerint fogalmazta meg, ha­ nem a korszak tendenciáinak és a modern irodalom eddigi válaszai­ nak ismeretében. Mint epikus, meszszibbre tekint a múltba, semmint, hogy alapállása kizárólag prózánk kibontakozó átalakulási folyamatából lenne levezethető. Í rásmódja kétség­ telenül kapcsolatot mutat a felerősö­ dött önreflexiós törekvésekkel, amint arra többen rámutattak, különösen a K ét nap, amikor összevesztünk... című hosszú elbeszélése kapcsán. A prózapoétikai fordulat azonban Csapiárnál szervesen nőtt ki szel­ lemi és írói önfejlődésből, nem pe­ dig csupán kapcsolódott az aktuá­ lis fősodorhoz. Csapiár írói felis­ meréseinek fontos eleme, hogy tágabban értelmezi az aktualitást, mint ahogyan általában szokás. A próza belső átalakulását ahhoz a folyamathoz köti, amely Doszto­ jevszkij tájékáról eredeztethető. A l­ kotói szempontból közömbös, hogy ez a világirodalmi helyzetmegítélés pontosítható, árnyalható. A levon­ ható következtetésben van a ter­ mékenyítő mozzanat: előbb volt a személyiség felfokozott önszemléle­ te, s erről a komplexumról leválaszthatatlan a próza reflexivitása, egyben lírizálódása. A forma tehát nem önmagától, vagy írói önkény­ ből adódik, hanem a lényegkere­ sés, a központi kérdés megtalálásá­ nak és artikulációjának folyomá­ nya. Szerzőnk persze nincs egyedül a helyzet értékelésével, de most csak a csapiári alkotófolyamat vázolását kíséreljük meg. Nemzedéktársaihoz hasonlóan kiélezett konfliktusként élte meg önnön léttelenségét egyik oldalról, és felhalmozott, elvont tudását a másik oldalról. „K o ra i” tanulmányai tagolt elemzéseikkel, világosságukkal és programatikus jellegükkel tűnnek ki. Nincs itt te­ rünk, hogy ezen tanulmányokat szembesítsük a megszületett mun­ kákkal. Jelezni szükséges viszont, hogy más a felismerések gondolati összegzése, és megint más azok epi­ kus érvényesítése. Ezért Csapiárt, mint szerzőt, hamarább tekinthet­ jük „késznek” , mint hősét, Sebes­ tyént. Csapiárt sem egyszer és min­ denkorra. Mindig csupán egy néhány menetütemmel hamarább, mint, 51 �hiánya, jelenik meg, élményszerzés­ ahogy a soron következő Sebesbe hajszolván Csapiár hőseit. Ezért tyén-novella megszületne. Ú tjaik egyáltalán nem azonos dimenzió­ az egyén önkipróbáló kalandja küz­ delem a saját arc megteremtéséért, ban haladnak. A szerző esetében a személyiség kiépüléséért. Ám szó lényegében az egyre pontosabb kér­ sincs szerves önépítésről, sőt az eh­ dezés és az egyre konkrétabb, he­ lyi ihletésű válaszadás menetét fi­ hez szükséges, nélkülözhetetlen élet­ technika - társadalmi méretekben gyelhetjük meg. Miközben szerző mutatkozó - hiányáról értesülünk. és hőse úgy távolodik egymástól, Csapiár Vilmos kritikai alapállása ahogyan a tartósan alakzatban re­ pülő gépek sebességet és irányt vál­ e ponton érhető tetten. A tétnélkü­ liséget nem figurái súlytalanságá­ toztatnak, s kondenzcsíkjuk jelzi ból eredezteti, hanem éppen fordít­ még az együtt megtett távot, de az va. A z elvont eszmény és a gyakor­ elkanyarodás íve is látszik már. lat ellentétei közt vergődő alakjai Lényegében ezért van időszer­ spontánul izzadják ki a megoldásai­ vezte írásokkal és idő által össze­ kat, s ezeket Csapiár egyben a tár­ hordott kötettel dolgunk. Mert sadalom válaszaiként, lehetőségei­ mint utaltunk már rá nem egy ként mutatja be. Miközben Sebes­ tömbben írólapra szakadt művek tyén és társai körében annak ábrá­ ezek. Csapiár 1972-ben (Kortárs) zolását látjuk, hogy az önrombolás, még azt a vágyát fejezte ki, hogy önvesztés irányába csúszó életmód múltja legyen. Sajátja, önmagának és hőseinek (nemzedékének) egy­ jellege fel sem ismerszik: egyéni szabadságnak, a személyiség tágas­ aránt. A hatvanas évekhez, amely ságának vélik a megélői. Viszont éppen a következő évtized sajátos­ és reflektálni ságai által vált múlttá, hozzácsap­ múlttal rendelkezni erre a múltra, önmagunkra, az a hatja az elmúlt tíz évet, valamint felnőttség állapotát jelentené. A a távolabbi, a gyermekkor ködébe felnőttség korszakában pedig a kí­ vesző dekádét. Miért ez az időhaj­ nos jelenidejűség képzelgő átdimenszolás? Mert Csapiár emberképében a bensőség meglehetősen ingová­ zionálása, a feltöltöttség erőszakos nyos, bizonytalan, illékony látszat­ szorgalmazása fölöslegessé válna. birodalomnak minősül, amelynek A z író szempontjából nézve, je­ művekből kihámozható prog­ lentősnek értékelhetjük a megtett ramja szerint - a létrehozó, örökö­ utat. D e Sebestyén eljut-e valahon­ sen befolyásoló meghatározói nél­ nan valahová? N ála alig történik kül nincs önálló valósága. Ebből elmozdulás. A novellák füzéréből fakadhat idegenkedése a pszicholoazonban mégis a tapasztalás folya­ gizmustól, s gyakran írásainak ne­ mataként körvonalazódik ez a cse­ hezen belélegezhető száraz levegője kély helyváltoztatás is. Sebestyén is. Egyben lényegi különbözése több jól körülhatárolhatóvá vált, anél­ nemzedéktársa jelentős teljesít­ kül, hogy e művelet közben a szer­ ményétől. ző vállába ütköznénk. A z A hol a sziget kezdődik kamaszodó fiúja a N ála a bensőség (az olyannyira gyermekkor állandóságából, moz­ délelgetett bensőség!) mint üres tér dulatlanságából, tagolatlan önazo­ jelenik meg, amely csak az idő által nosságából a kaland és tétlenség, nyerheti el a telítettség állapotát. az ön- és világelemzés, a sorjázó Miként az arc is azonosíthatatlan, életkori stációk megállóin át a összetéveszthető, felcserélhető az Moralista történet.. . talán titoktaidővéste rovátkák nélkül. A z idő lanságnak nevezhető állapotáig jut. hiánya, mint az egyén történelem­ �Veszélyeztetett korszak ez, hiszen az életkori meghatározottságok kel­ tette köd rég felszállt — bár ebben Sebestyénnek bőséges része van s pőrén előbukkan a „valóság” . Győzelmes leleplezésnek nevezhet­ nénk, ami történt, pedig nem ke­ gyelmi állapot ez sem. Kiinduló­ pontja lehet újabb kapkodássoro­ zatnak is. Amiként a helyrehozha­ tatlan torzulások iránya helyett sa­ ját út kikövezése is elképzelhető elméletileg. Sebestyén történetei tehát foly­ tathatók. A hogyan? csak részben múlik Csapiár Vilmoson. A köte­ tét záró írással jelzi a maga irányát és hajlandóságát. A Csikósok és Kreutzok a novellafüzér végén már példázza korán tudatosodott írói igényét: „Számomra lezárult az egyhősű moralizálás időszaka (. . .) Csakis az egymást keresztező, egy­ mást vonzó és taszító hősök kapcso­ latai adhatják azt a sok lapú priz­ mát, amellyel a világ megmutatha­ tó.” (Kortárs, 19 72/12.). A záró írással nem csupán Sebestyéntől ve­ szünk búcsút, hanem Csapiár táv­ latairól is jelzést kapunk, a két vo­ natkozás pedig összefonódik. E b ­ ben az írásban Sebestyén kurta idő­ re, epizodistaként van jelen, mint­ egy véletlenül. Viszont a közeg, amelyben megjelenik, Sebestyén je­ lenbe fagyottságánál sokkal tágabb. Hősünk futó találkozása a névtelen­ nek történelmi menetelésével, öszszevetésre ad alkalmat. Miként Se­ bestyénnek, nekik is megvan a ma­ guk világmagyarázata, amely az önkeresésükkel együtt megmarad a részlegesség szintjén - ahogyan Se­ bestyéné is. A fölnagyított hős viszszaaplikálódik származtatási kör­ nyezetébe. A Csikósok és Kreutzok mély iróniával elénk állított élete Sebestyén (gyakran drámaira han­ golt) esetét jellegében más keretbe helyezi. A z iróniát pedig minden­ képpen a szerző szemléleti érlelődéseként kell üdvözölnünk. M íg Csapiár idáig jutott, nem csupán írói eszköztárának folyama­ tos gyarapítását figyelhettük meg. Am ikor új és új közelítésmódokat, eljárásokat próbált ki, mintha menekülésszerűen tette volna. Menekü­ lés a megformálás elkopott, bevett normáitól, egyben szorongás attól, hogy megfeneklik a saját konven­ ciójában. Kétélű dolog tehát Csap­ iár írói felkészültségének emlegeté­ se. A mesterségbeli színes mozai­ kok részlegességet, kudarcot is je­ lentenek olykor. Kötetének belső szervessége mindezt elfedni lát­ szik, és a feloldás lehetősége a re­ gény felé mutat. Csapiár és nemze­ déke feltehetőleg nem térhet ki a regényfeladat elől; megírni a hat­ vanas, hetvenes éveket, annak is egy speciális szeletét - az emberi történésnek azt a változatát, ame­ lyet kelet-európai kísérletnek neve­ zünk, s amelybe immáron belenőt­ tek. Talán megkockáztatható, hogy erre a feladatra a megújított, átér­ telmezett fejlődésregény műfaja lesz majd alkalmas. Am ely felé Csapiár Sebestyén-ciklusa is mutat. (M agvető) LACZKÓ PÁL 53 �A SZÉCSÉNYI PSYCHÉ Ferenczy Teréz: Minden versei Praznovszky M ihály szép és gon­ dos bevezetőjében a múlt század „irodalm i aprószentjei” közé so­ rolja Ferenczy Terézt. Találó és időtálló meghatározás ez, s jóval többet mond a megszokott, ereden­ dően lekicsinylő színezetű „kisebb költő” (poeta/poetessa minor) fo­ galomnál. Hiszen ha jól meg­ gondoljuk - az irodalomban, s azon belül különösen a költészetben, az „aprók” , a kevéssé ismertek az iga­ zi „szentek” , hiszen mindennapos alkotói pokoljárásukért sem a hír­ név, sem az anyagi siker, de még a halhatatlanság tudata sem nyújt kárpótlást. Mindez természetesen csak az igazi poétákra, nem a di­ lettánsokra vonatkozik. Így az 18 2 3. december 27-én R i­ maszombatban született Ferenczy Terézre is, aki 1853. május 22-i öngyilkosságával lezárult rövid életé­ ben költőhöz méltóan viaskodott a maga X IX . századi kisvárosi viszo­ nyok közé szorított duendéjével. Nem véletlenül jutott eszembe ez a lorcai kifejezés; a fiatal szécsényi költőnő megszállottsága olykor a másik költőre, Szent Terézre, az avilaira emlékeztet. M agyarra fordítva: a halál an­ gyalával küzdött, aki egy személy­ ben a költészet nemtője is. Ezt ta­ núsítják a 48-as honvédtiszt-testvért sirató gyászdalok (Ó , ne kérdjé­ 54 tek. . . , Testvéri emlék, Apám . . . ) éppúgy, mint a német romantikán edzett, rémregénymotívumokkal át­ szőtt szerelmes verseiben. (A meg­ ölt kígyó, A visegrádi hölgy, Ju ­ tok-e eszedbe?) Vannak, hogyne volnának banális pillanatai a költői tetszhalálból ez idáig mindössze kétszer, az 1854-es kiadású T éli csillagok című könyvecskében, illet­ ve a Három veréb, hat szemmel című antológiában feltámasztott Fe­ renczy Teréznek. Mégsem a késői elégtételadás vágya, vagy a nem­ béli szolidaritás vezetett, amikor a „szécsényi Psyché” -nek neveztem őt. Néhány verséből, pontosabban, csaknem minden versének - s ezzel harminc-egynéhány költeményről lé­ vén mindössze szó, nem mondtam túl sokat - néhány sorából egy tor­ zón maradt jelentős költészet hang­ ja érződik. A kötetkezdő Vezérhang első két sora például azonnal ismerős vissz­ hangra lel a X X . századi olvasó szí­ vében: „H a elvennétek fájdalm ai­ mat, / A z életre több semmi nem m arad.” (Ferenczy Teréz: Vezér­ hang) „Szeretnem kell gondolatai­ mat, / minthogy belőle egyéb nem maradt.” (Szabó Lőrinc: Egyéb nem) Hasonlóan kulcsfontosságú, még, ha a címzett mai szemmel nézve méltatlan is a költőnő lelke­ sedésére, az a vers is, amit egyik �pártfogójához Lisznyay Kálmánhoz írt: „E g y hang tőled: - és a jég­ szív / Túlvilági lángra kél.” (Lisz­ nyay Kálm án em lékkönyvébe) Ezt a verset az értheti meg igazán, aki vidéki süldőlány-költőként repesve tudott örülni egy-egy valódi, vagy vélt irodalmi nagyság fővárosból érkezett válaszának. Ferenczy Teréz weöresi értelem­ ben „legpsychéibb” verse a már említett A visegrádi hölgy, amely személyes sorsának egyik tragédiá­ ját, a „bukott lány” -ra váró gyöt­ relmeket rajzolja elénk, természete­ sen allegorikus formában. Egyéniségében különösen vonzó, hogy a nőies, minden korai szüfrazsettségtől mentes érzelemvilág bámulatos önismerettel és küldetés­ tudattal párosul. Visszatérve kiindulási pontunk­ hoz: minden „kisebb költő” kate­ góriába tuszkolt, vagy okkal-joggal odautalt íróember / asszony számára tanulságokkal szolgál N em vagyok én n a p ... című verse: „N em va­ gyok én nap, se h o ld ,.. . ( . . . ) Egy szörnyű éjszakának, / S az elborult pusztának / M ár, amilyen, olyan, / Mégis fénye vagyok.” Ugyanez az alapgondolata az 18 5 2. Végestéjé­ nek is - valam i szerény nyomát hagyni annak, hogy itt élt, írt, dol­ gozott ezen a földön: „ É s mindőn haldoklom / A d ja egy tekintetet: / hagyok-e a földön / Reményt és életet.” Hogy Ferenczy Teréz va­ lóban „reményt és életet” hagyha­ tott ránk, hosszú magány és „ké­ részéletű” ragyogás után, az most, halálának 130. esztendejében, Nógrád megye dolgozóinak és szellemi erőinek érdeme. Tisztelet és meg­ becsülés mindazoknak - K ISZ -fiataloknak, szocialista brigádoknak és a helyi irodalomtörténet ismerői­ nek - , akik az értékmentés mun­ káját magukra vállalták. Érdeklődéssel várjuk a sorozat további, országos visszhangra is joggal számító köteteit. (N ógrádi irodalmi ritkaságok I ., Salgótar­ ján.) PETRŐ CZI É V A 55 �T A R JÁ N T A M Á S Űrhajónk rózsaablaka A Z ÚJA B B SZÍN I E L ŐA D Á S O K S Z E R E P E A T R A G É D IA M AI É R T E L M E Z É S É B E N (Drám a és színház) A színjátszás több ezer éves történetét végigkísérő egyik felfogás szerint a teátrum nem egyéb, mint az irodalom, közelebbről a drámai műnem kiszolgálására termett művészeti ág. E z az „ancilla” -elmé­ jét rejlik a máig is jelenvaló nézet mögött, ez mondathatja, hogy a színházi előadás az írott szöveghez képest másodrendű, hiszen annak interpetálója csupán. E nézet, bizonyos részigazságai ellenére is, könnyen cáfolható, hi­ szen például a vásári színjátszás, a commedia dell’arte, vagy - nagyot ugor­ va - az elidegenítő effektusokkal élő színház mit sem érne a replikák pusz­ ta, alázatos tolmácsolásával. Szerencsére - és természetesen a színházművészet, különösen a X IX ., majd még inkább a X X . században mind job­ ban kitört abból a szekunder helyzetből, amit a nem irodalomcentrikus esz­ tétikai rendszerek korábban sem akartak ráerőltetni, az irodalomközpontúak viszont igencsak. M a egyre nagyobb tért nyer az a szemlélet, amely nem függő viszonyt — de szabad szövetséget, kölcsönös kapcsolatot lát drámairodalom és színház között. A z évezredes hagyományokra és a gazdag modern vívm ányokra tá­ maszkodva ez a művészeti ág végérvényesen öntörvényűvé emelte magát. Furcsa és sajnálatos módon azonban épp az irodalomtudomány, az irodalmi műelemzés hajlandó legkevésbé tudomásul venni ezt, pozícióvesztésnek, sőt akár szentségtörésnek ítélve a színház szöveggel szembeni - pontosabban: épp a szövegért való! - autonómiáját. Konkrét eseteket, darabok úgymond „m eggyalázását” említeni ezúttal fölösleges lenne, ám tárgyunkról, A z em­ ber tragédiájáról szólva, nem hallgatható el: legkiválóbb irodalomtörténé­ szeink közül is sokan tiltakoztak, amiért a Paál István rendezte szolnoki előadás el merészelte hagyni a nevezetes zárósort és Jeles A ndrás gyermekszereplőkkel forgatott Tragédia-filmje látatlanban is a legingerültebb v á ­ daskodásra, adminisztratív tiltó eszközök óhajtására ragadtatott kitűnő szak­ embereket. Sajátságos módon a Paál-féle produkcióval kapcsolatban a het­ venéves-örökifjú - szellemiségében fiatal — Czimer József, a legtekintélye­ sebb magyar daramaturg is szükségesnek tartotta kifejteni, miért nem fo­ gadhatja el a módosítást (holott más műveken ő maga végezte a legradiká­ lisabb metszéseket). A teljes jelenségkört itt nem részletezhetem, de gondolatmenetem hátteré­ ül föl kellett villantanom. M a az a helyzet, hogy miközben a színház mű­ vészei - elsősorban persze a rendezők — egy-egy dráma színreállításakor (tisztességes munka esetében) szinte filológusi alapossággal merülnek el a mű irodalomtörténeti elemzéseiben (így tették ezt valamennyien a Madách Imre remekével újabban foglalkozók), addig az irodalomtudomány, a mű­ elemzés egyszerűen nem hajlandó észrevenni, fölhasználni azokat az ered­ ményeket, amelyekre a különféle előadások jutnak. Pedig, meggyőződésem, 56 �egy dráma történetéhez az előadások története szervesen hozzátartozik, és bizonyos tekintetben a rendező de akár a színész, a tervező is — „irodal­ már” , akinek maradandó érvényű szava lehet a darab analízisében; aki mű­ vészi munkájával jelentékenyen segíthet vitás kérdések tisztázásában. Nagy kár, ha az előadásokkal együtt újdonságaik is feledésbe merülnek. Sajnos, ma ezt tapasztaljuk. M aradva a Tragédiánál: a szépen gyarapodó szakiro­ dalom legszínvonalasabb, legújabb tanulmányai, kötetei sem „kérdezik meg” egy-egy vitás pontban a színházat. Sőtér István például alapvető, 1969-es összefoglalásában (Á lom a történelemről) így ír: „M adách sokkal kevésbé drámai, mint inkább költői remeklésekkel szolgál a Tragédiában. Ezeknek a remekléseknek alkalmát a dráma konfliktusai helyett az esz­ mék konfliktusai, a kritikai szembesítés alkalmai hozzák el” - , s ezzel akarva-akaratlanul is tovább örökíti Lukács Györgynek A modern dráma fejlő ­ désének története lapjain 1907-ben papírra vetett (már nem előzmények nélküli), kanonizálódott megállapítását: „ . . .gondolatai gondolatok marad­ tak, nem váltak tettekké, nem lettek drámaiakká. A z ember tragédiájában művészileg külön van gondolat és megérzékítése. Minden megtörténés jel­ képez, illusztrál valami világhistóriai, vagy kozmológiai gondolatot, de nem olvad fel benne egészen, külön marad. Minden jelenet szép, allegorikus ki­ fejezése egy mély gondolatnak de a gondolatok drámai kifejezésének egyet­ len útja: a szimbolikus.” M inden színházi bemutató: polémia ezzel a felfogással. S ha nem is min­ dig - vagy nem mindig teljesen - került ki győztesként a színház a drámá­ val a drámáért vívott küzdelemből, színszerűségének egyértelmű - és sok­ szoros, sokféle - bizonyításával nem maradt adós. „ A történelmi illusztrá­ cióból valódi dráma lett” - állapíthatták meg például az 1979-es minszki premier kritikusai. A hazai előadások közül - az utóbbi egy-két évtizedre gondolva - M ajor Tamás, Szinetár M iklós, Paál István, legfrissebben Ruszt József rendezésének egyes reveláló elemeire utalhatunk legfőképp. A z aláb­ bi vázlatban azt kísérlem meg bizonyítani, hogy a színrevitelek tanulságai a jövőben az irodalomtörténész, a literatúra érdeklődő búvára számára sem nélkülözhetők. Természetesen nem valam iféle irodalomtudomány-ellenesség, vagy a színház melletti elfogultság vezet. Ezért hát alaptételként foga­ dom el, hogy az eddigi kutatás számos kérdést megnyugtatóan tisztázott, és - többek között - Arany János, E rd ély i János, Szász Károly, A lexander Bernát, Palágyi Menyhért, Babits M ihály, R ied l Frigyes, W aldapfel József, H ermann István, Lukács György, Sőtér István, M ezei József írásaira, köny­ veire - megfelelő kritikával bár - bátran támaszkodhat az elemző: de olyan súlyosan ellentmondásos véleményeket sem hagyhat tekintet nélkül, mint amilyen mondjuk R éva i József Tragédia-képe. Alaptételként fogadom el, hogy Madách művében a vesztett szabadságharc utáni magyar valóság li­ berális nemesi szemlélete kap hangot, de azt is, hogy - újra Sőtér szavával - az író „teljes egységben fogja föl a nemzetet és az emberiséget. A nem­ zeti sors az emberiség sorsa miatt érdekli az emberiség sorsában pedig a nemzeti sors megoldását is várja.” Magam is problematikusnak ítélem a tömegek ábrázolását, a szereplőpárok egyes viszonyainak olykori tisztázat­ lanságait, a determinizmus és szabad akarat fölfogását - és így tovább, egé­ szen az „optimizmus, vagy pesszimizmus?” vitapontjáig. A színházi bemu­ tatók néhány tanulságát abban a reményben idézem, hogy a színpadi reflek­ torok sugara új fényben is láttathatja mindezt. 57 �(Az Úr : Hang vagy személy?) A z ember tragédiája színrevitelének egyik, s talán legelső kardinális kérdése: megjelenjen-e testi valójában az Ú r, vagy sem? A döntés dramaturgiai és színpadi következményei igen nagy horderejűek. Ha csak a Hang hallik, nyomasztó a misztikum érzete, ránk nehezedik a transzcendens szféra, s eleve eldöntött az ember fogvatartottsága hiszen az Atyaistennek még akár a jósága, szeretete, biztatása is fogvatartó. Ha Isten és Ember - az Ú r és Ádám között nem jöhet létre az egyenrangúság, a „küzdj’ és bízva bízzál!” bármilyen fölemelő elzengése ellenére is eredendően pesszimista a mű, mert az ember önmagán kívül v a ­ laki másnak is tartozik elszámolnivalóval, s így az út és a megítéltetés is többé-kevésbé kívül esik jogkörén. Ebbe a múlt század második felének embere, vagy a valláserkölcsi felfogás híve belenyugodhat - a X X . század és különösen a század- és ezredvég azonban egyre kevésbé. Mégis, felemás törekvések ritka példáját nem számítva, az 1883. szeptember 21-i, Paulay E de rendezte ősbemutatótól kezdve, mintegy kilencven éven át az volt a színpadi gyakorlat, hogy az Urat hangja képviselte. A z újabb előadások zömében az Úr mint (gyakorta nagyon is hangsúlyozott, hétköznapi) embe­ ri személy jelenik meg —. de akadnak ellenpéldák is. Vámos László centenáris, nemzeti színházi rendezése, híven az egész produkció muzeális törté­ neti jellegéhez, ezt a formát választja. Kevéssé meggyőzően, a szegedi sza­ badtérről „átköltöztetve” . Am i ott, a hatalmas templom előtt viszonylag jó lehetett, (mivel az épület mintegy meg is testesíthette az Urat), nem jó itt; ráadásul illúzióromboló s következetlen, hogy a Hangot „játszó” színész civil ruhában meg is hajol befejezéskor. M it eredményez az Ú r fizikai jelenléte, embersége? Minden konfliktus egyetlen körbe: a fö ld i körbe utalódik, emberek közötti konfliktussá lesz. A z istenit máris f ö l é r e n d e l t n e k , az emberit a l á r e n d e l t n e k látjuk, Lucifer a kettő között, mondhatni, „ingázva” helyezkedik el. E z a viszonytípus nem változhatatlan - ellenkezőleg: a látható (így demitizált) „szö­ vetséges” és „ellenfél” , az Úr testi valójában fölvállalható küzdőtárs. A humanizálódás folyamata játszódik le megjelenése által, s ez a másfajta, egészében emberi kapcsolatforma az optimisztikus kifejletnek kedvez. Noha a Tragédiát „filozófiai költeményként” , (tehát általában semmi esetre sem színpadra szánt-remélt drámaként) olvasó irodalmárok erre lényegében sem­ mi figyelmet nem fordítottak, Madách mintha ösztönösen megérezte volna az Úr fizikai jelenlétének szükségességét. „A z Ú r dicstől környezetten trón­ ján” írja, s ezt instrukciónak is olvashatjuk. Am ikor a X V . színben az Úr „dicsőülten, angyaloktól környezve” lép elő ismét, Madách persze, szükség­ képp a mindenhatóságra teszi a hangsúlyt. Bármely színpadi megvalósítás azonban a valóságos Úrral új rendet teremt: ember embert nem fogad — nem fogadhat, ne fogadjon - el mindenhatónak. A vallásos világkép viszszahúzódtával a szín fantasztikus monumentalitása egyébként is enyhül, s mindinkább csak a fennség, méltóság marad belőle (vagy az sem). A szintén nem az emberi nemből való Lucifer (és az angyalok) színrelépte különben is majdhogynem kizárólagos érvénnyel diktálja az Úr színreléptét. A már eddig is számos színpadi megvalósítás közül itt csak két alaptípusra célzunk. Egyik az A tyaisten-felfogás: a z öreg Úr. Ruszt József 1983-as zalaegerszegi premierje joviális öregurat mutat, afféle mesemondó falusi plébánost, aki ereje fogytán, de az álmatag álorca mögött is bölcses­ sége teljében vonja magához teremtményeit. Mennyországából (az alig emelt, csúf dobogóról) lebaktat hozzájuk; nem gyönyörködik művében, a világ­ 58 �ban, de csöndesen, önironikusan elfogadtatja: ez van, így van. - A másik típus az Ádámmal (vagy Ádámmal és Luciferrel is) egykorú fiatalemberÚr. Több előadásban ő lép a teljhatalommal bíró agg zsarnok, vagy jóságos öreg helyébe. Ezáltal nemcsak Ádám és Lucifer lehetnek - ahogy ezt a szakirodalom többször fölfejtette - „egymás énjei” : az Úr is részese lesz az Ember (a Férfi) megkétszerező-megháromszorozó történelmi tudathasadásá­ nak ha pesszimisták vagyunk; illetve a históriára rácsodálkozó, próbákat vállaló Ember alkati, tudati, pszichikai polifóniájának, sokszínűségének - , ha optimisták vagyunk. (Ádám , h á n y v a g y ? ) A kérdés korántsem olyan egyszerű, mint hihet­ nénk. Lucifer Ádám álmaként jeleníti meg a történelmet és a vélt jövőt, ha tehát a színpad ragaszkodik az álmodóhoz és az álmodotthoz is, akkor két Ádám ra és két É vá ra van szüksége. Rossz esetben ez ügyetlen szerepkettő­ zés, amint most a Nemzetiben is látható: az elalvó emberpár helyébe sta­ tiszták másznak, ők az álmodok, az „igazi” Ádám és É v a pedig Egyip­ tomnak veszi útját. Ettől a zavaró, de elhanyagolható negatívumtól függetlenül is fölvetődik a kérdés: egyetlen személy-e a szerepeket próbálgató Ádám ? Különösen az ún. „álom az álomban” : a Kepler-önmagát álmodó Ádám Danton-álma élezi ki a dolgot. A válasz egyfelől nyilvánvaló: Ádám - egy, mert csakis az emberiség egyetlen reprezentánsát érő tapasztalatsorozatot fogadhatjuk el általános érvényűnek. Csakis az egy szempontú, egy nézőpontú megisme­ rést: a mindenkit képviselő és megtestesítő ego útját. Tudta ezt Ruszt József is, ezért Zalaegerszegen a szokáshoz híven egy színészt visz színről-színre Ádámként. D e mellette, négy másik színész megjelenítésében, mindig van egy-egy „második Á dám ” is. Egyszerűbben szólva: Ádámot és szerepeit szétválasztja. Ádám mindvégig Ádám marad, a Paradicsomból épp kiűzetett kalandra induló - és önmagát nézi, látja később mindig más alakban. Zse­ niális dramaturgiai megoldás, még ha nem teljesen végigvitt is! Ádám így osztatlan, változatlan önmaga lehet, és kívül kerülve a színek szituációin, önmagával is szóba állhat. A rendező „kettejük” közt úgy osztja meg a szöveget, hogy a kétely, a vita, a meditáció hangjai (vagyis az elvi-filozófiai igényű részek) az „alap-Ádám nak” jutnak, a konkrét szituációhoz tartozó szavak, mondatok az álmodott Ádámnak. M íg Ádám egyébként csak Luci­ ferrel, ritkábban É vával, kiváltképp az Úrral perlekedhet, itt önnön ma­ gával is, s a kettéválasztás, kettéosztás eredményeként elbukó, kudarcot valló énje alkalminak tetszik, továbbszáguldó énje viszont öröknek. Ruszt előadása távolról sem diadalos hangoltságú, de ezzel a minden erőltetés nélküli megoldással - mely, mint a „nagy ötletek” szinte mindig, kézenfek­ vően egyszerű - a Tragédia távlattudatát, a kudarcok ellenére is egyértel­ műen ható fejlődéstendenciáját erősíti, növeli meg. A z ötlet buktatója egy­ felől az, hogy bár így lenne logikus - É v a nem változik. E z persze. M a­ dách szövegének buktatója, ellentmondása is. Tudvalevő, hogy Lucifer Ádám ra és É vá ra is álmot bocsát, a „nagy álmot” , a történelmet azonban csak Ádám álmondja. További gond a zalaegerszegi előadásban, hogy az első prágai szín K ep lerje (aki „m ásodik Á d ám ” ), a párizsi színbe az „alap-Ádám ot” álmodja (mészároslegény-öltözékű) Dantonként. Vajon az dominál-e itt, hogy e forradalmi csúcsponton föltétlenül „igazi” Ádámunknak kell állnia? V agy egy másik - itt már harmadiknak számító! - Ádám túlzás lett volna? A k ár így, akár úgy, igaza volt a kritikusnak, aki általá- 59 �ban kitörő lelkesedéssel fogadta a szokatlan megoldást, de a következetlen­ ségeket is észlelve rögzítette: néha „kicsit sok az Ádám okból” . Ruszt szuverén eljárása nemcsak pompás, eredeti ötlet, de közvetve ar­ ra az igényre is rámutat, hogy mind árnyaltabban kívánjuk látni a Tragé­ dia főalakjait. A nagyobb figyelem a kezdetektől fogva a mindig vonzó diabolikus alak, Lucifer felé irányult. Legtöbbször ő került előtérbe, az advocatus diaboli: az ördög, mint a saját ügyének védője. Ádám , a hérosz iránt - mint általában a nagy hősök iránt - fogyatkozó érdeklődéssel viselte­ tett színház és publikum, összhangban azzal az (igaz, vagy nem igaz?) föl­ ismeréssel: századunk végén nincsenek - mintha nem is lettek volna - a szó klasszikus értelmében értett hősök. A föntebb vázolt színházi megoldás, sajátlagos szereposztás cl is fogadja, cl is utasítja a „hőstelenséget” . (É v a ) Az első asszony figurája a Tragédia szinte mindenki által és szin­ te mindig leghálátlanabbnak tartott szerepe. É v a jelzői - „örök” , „term é­ keny” , „egyszerre nemes és nemtelen” stb. - konvencionálisak, ezért most el is hagyhatók. A z újabb értelmezések is ezzel az alakkal szemben tanács­ talanok leginkább. Nem a színésznők hibájáról: a koncepció ingatagságáról van szó. Ezért szükséges röviden jelezni, hogy Borisz Lucenko 1979-es minszki rendezésében - ahogy arról Alekszandr Gerskovics tudósított - „a színházi mese főhőse É v a lett, aki nemcsak az emberiség ősanyja, hanem minden emberi tett és kezdeményezés elindítója: ő az, aki elsőként harap a tudás tiltott gyümölcsébe, rábírja Ádám ot az Isten ellen vívott harcra, kényszeríti, hogy kövesse a tagadás szellemét, L u cifert.. . Nem szűnik meg kimeríthetetlen kíváncsisága, érdeklődése az élet iránt: életrevalósága és feltétlen életszeretete.” Ha a gyümölcs megízlelésének bátorságát az égi tűz ellopásával állítjuk párhuzamba (jogosan, hisz mindkétszer az isten(ek) el­ leni lázadásról van szó), akkor igazán szembetűnő, hogy a „prométheuszi ember” itt - nő! Lucenko víziója mely egy vendégszereplés alkalm ával Budapesten is megtekinthető volt - szintén úgy találja, hogy a „hősi” elem, mit Ádám hivatott képviselni, kihalt világunkból, vagy legalábbis ma nincs jelen. Helyébe É v a - anyaságából táplálkozó - szilárdsága, érzelmi bizton­ sága lép. Ádám történelmi szerepváltása: identitáshiány: identitás nélkül nincs hős. É v a élettovábbadó szerepe: önazonosság. Feminin hősiesség. (Lucifer kalapja) A Tragédia legizgalmasabbnak tartott, legtöbbet anali­ zált, boncolt szereplője. Érdekes módon a figura sokáig volt uniformizáltságát, mintha új egyenruha váltaná föl. Korábban legtöbbnyire ördögként lé­ pett föl, mint a fausti Mephisto rokona. M ára a leghétköznapibb, legembe­ ribb alakot ölti, és a talán legjellemzőbb emberi létérzést fejezi k i: a kétel­ kedést, a bizonytalanságot. Nem annyira a tagadást tehát. Kontradikciója nem bukásra ítélt, emberellenes lázadás, hanem józanul okfejtő, az embe­ rért való létvizsgálat. Lucifer rezonőr volt és rezonőr maradt —. de a lehe­ tő legközelebb jött hozzánk: Ádám nál, Éván ál is közelebb. Madách Imre Ádámot tekintette az emberiség megtestesítőjének (É vával az oldalán), L u ­ cifer az „ellenjátékos” volt; s ha „m ásik én” , akkor így az. A ma színháza arra hajlik, hogy Luciferben - a fényhozóban - sejtse az embert, és Ádám lesz a „m ásik én” . A z új Luciferek alapvonása a hangsúlyozott köznapiság. Ú jra a minszkiek előadásáról szólva: garbópulóveres, kopott farmert viselő, szakállas kortárs-értelmiségi jelent meg a színpadon. Ebbe az irányba vitte a figurát Szi- 60 �netár Miklós is Szegeden, 1976-ban. Paál István Szolnokon hasonlóképp, Len­ gyel György a Madáchban ugyancsak (bár az utóbbi két előadásban a stilizált öltözék „öröknek” hagyta az alakokat, nem konkretizálta a cselekményidőt). Ruszt József Lucifere majdhogynem rosszul öltözött, gyűrött, ballonkabátos alak, szemébe húzott puhakalappal - mintha Humphrey Bogart lépne ki a negyvenes, vagy Y v e s Montand az ötvenes évek elejének esős filmjeiből, úgy jár-kel zsebredugott kézzel G ábor M iklós is. A Madáchnál még kétség­ bevonhatatlan Á d ám -L u cifer „egyensúly” megbomlását, az újabb színpadi megjelenítések szinte kizárólagos Lucifer-centrikusságát az is jelzi, hogy ki­ vétel nélkül ez a szereposztások legerősebb, leghatásosabb, legmaradandóbb pontja. Nyilván nem csupán arról van szó, hogy mindig a Lucifert játszó színész a legjelesebb. A rendezői munkába átszűrődő világközérzet kedvez Lucifernek (akihez a legjobban kivitelezett előadásokban azért vagy Ádám , vagy É v a , vagy az Ű r hozzá magasodik a játékban. Sajátságos titka - tit­ ka? - a műnek, hogy az emlékezet és a kritikai irodalom nem őriz olyan produkciót, amelyben mind a hárman —, vagy mind a négyen - egyként fel­ adatuk magaslatán álltak volna. E z a látszólagosan csak színházi kérdés azt jelzi: a Tragédia szereplőviszonyainak mérhetetlen gazdagsága, összetettsége mellett e viszonyoknak a szövegben rejlő bizonyos ellentmondásosságával, alkalmankénti „kioltó” hatásával is számolni kell). (A kulcsjelentőségü színek) A z ember tragédiájának mindenkori jelen­ ideje, az olvasás, értelmezés, eljátszás pillanata mindig más és más színnek adhat különös fontosságot. Mindig annak, amellyel valam ely okból épp leg­ inkább kerül szinkronba az olvasó, a néző kora. Így nőtt meg régebben nem­ egyszer - Hont Ferenc 1933-as szegedi, szabadtéri rendezésében is - a for­ radalmas párizsi szín funkciója. Mindent egybevetve azonban, mára a törté­ neti színek Párizsig tartó sora, sőt, maga a párizsi szín is kevesebb figyel­ met vonz, s a londoni, a falansztert ábrázoló és az űrbeli képek kerültek kulcspozícióba. Szükségképp, hiszen - az értelmezéstől függően - ezek egyi­ ke vagy másika (sőt, akár közülük kettő, vagy három együtt), fogható fel a történelmi mának. 1937-ben már Németh Antal a világháború előtti, 19 10 körüli években játszatta a londoni színt az 1860-as idők helyett: a kapitaliz­ mus helyett az imperializmust ábrázolta. A z újabb rendezések a londoni v á ­ sári forgatag haláltáncvízióját mind jobban összefüggésbe hozzák a fejlő­ dő szocialista társadalom egyes erkölcsi, gazdasági problémáival. Iglódi István és Szigeti K ároly 1974-es, a Huszonötödik Színházban előadott M -A -D -Á -C -H című (a címben is kifejezetten analitikus szándékú) kompo­ zíciója csak a londoni színt mutatta be a Tragédia egészének képviseletében, egy-egy, más jelenetekből vett mondattal megtoldva. „ E törpe korban így kell lelkesülni?” - a kérdőre fordított sort szánta szemnyitogatóul, lelkiismeret-ébresztőül ez a kamarajáték. A minszkiek sokat idézett, kitűnő pro­ dukciójában — ahogy Szücs Miklós megfogalmazta — „ a legkidolgozottabb és leghatásosabb kép éppen Madách kora: a londoni szín. Itt funkcionál iga­ zán a díszlet is. K ét, malomkerékre emlékeztető díszletelem összepréseli, közös sírba darálja az embereket.” E z bizony nemcsak Madách kora: Lon­ don kapitalizmus-kritikáját a modern szemlélet általában a túltechnicizált társadalom kritikájába fordította át. A londoni szín: a Tragédia egyik le­ hetséges jelenideje. (Rusztnál: passióparódia, az élet elől az alkoholba me­ nekülő tucatemberek részeg öklendezése. Paálnál: rideg temetési szertartás. Vám osnál: inkább csak színes kavalkád.) A kadt olyan felfogás is, amely 61 �nem értett egyet ezzel az erősen bíráló tendenciával. Groznijban, 1979-ben M ihail Szolcajev anakronisztikusnak találta a London-képet, idejétmúltnak és torzultnak a kapitalizmus elleni vádbeszédet, s a szín teljes elhagyásával a Falansztert úsztatta rá (a második prágai színt ugyancsak kihúzva!) a forradalmi Párizs képére. A Falanszter: a másik lehetséges jelenidő. Ruszt attól sem riad vissza, hogy a színpad tüll előfüggönyére ekkor egy lakótelep fényképét vetítse. Madáchot - főleg Erdélyitől - már korábban is éles bírálat érte a F a­ lanszterben adott negatív szocializmusvíziója miatt, s e vád alól teljes fel­ mentést későbbi monográfusaitól sem kapott. Ám ahogy a London-kép ma már nem egyértelműen a kapitalizmust jelenti, úgy a Falansztert sem (utópikus_ vagy nem utópikus) szocialimusnak értjük. A - legalábbis egyes kon­ tinenseken és egyes országokban, társadalmakban - túlérett X X . századi ci­ vilizáció egyéniségellenes megnyilvánulásait tárja föl mindinkább ez a szín: az embert fizikailag és morálisan, akaratilag és érzelmileg is kikezdő, kény­ szerűen uniformizált életformát. A különbözőségükben is egymásra hason­ lító Falanszter-képekből egyet emeljünk k i: Ruszt tudósa ebben a színben, míg a messziről jött vándoroknak, Ádám nak és Lucifernek magyaráz, a londoni színből itt feledett snapszospoharakat szedi össze, maradék tartal­ mukat töltögeti egybe. E nevetséges módon keres bódulatot - ő, aki pedig az élet titka megfejtését reméli, hirdeti. Talán az újabb Falanszter-megjele­ nítésekben nyilvánul meg leginkább, hogy a Tragédia „kinőtte” azokat a keletkezése korához kötött, s így közvetlenebb tartalmakat, amelyek sorába például a szocializmus-dezillúzió is tartozott Madáchnál — feltöltődött v i­ szont olyan új jelentésekkel, miket az író aligha sejthetett, a nagy mű zse­ niális rendjében mintegy lappangva mégis megérzékített. A z ember tragédiája egyik legradikálisabb (nem elsősorban a rövidítés­ ben megnyilvánuló) átértelmezése Paál István nevéhez, a szolnoki előadás­ hoz fűződik. Szinte csak mellékesen megoldotta az egyik legfontosabb színi kérdést, a színek folyamatosságának problémáját: a képek logikusan simul­ tak, folytak egymásba a hétszereplős kamarajátékban. A kiemelt fontossá­ gúvá lett Ű r-képben egyszerre volt képes megmutatni az emberi lét föleme­ lő nagyszerűségét és kétségbeejtő korlátait - azaz, a legkorszerűbbnek ítél­ hető, polifon Tragédia-felfogást nyújtotta. A X III. színben a Föld szellemé­ nek csak a feje látszott ki a padozatból, mintha egyes abszurd drámák szánnivaló hőseinek mintájára állig betemetkezett volna - nem a szemétbe, szennybe, homokba, ürülékbe, csak a glóbuszba. Eközben Ádám és Lucifer fönn a magasban, a csarnokszerűen kiképzett, matt színű, lépcsőzetes templomra is emlékeztető - építmény legfelső platóján ültek, a díszlet egyet­ len, gyönyörű fényforrása, a mértani környezetébe mérművével be is illesz­ kedő, s abból szépségével ki is ütő rózsaablak előtt. Ő k mintegy trónuson ültek a sugárzó fénynyalábtól ölelve: mintha repülőgépen, sőt űrhajóban száguldanának. Vibrált, szaggatott ez a hatalmas színpadi fesztáv: az űrbe kilépő, a lenti sártól szabadulni ugyanakkor mégsem tudó mai ember esé­ lyei, dilemmái fogalmazódtak meg benne. S az évezredek óta virágzó-világló rózsaablakban a múlt, az űrrakétaképzetben a jövő is szimbolizálódott. A fordulóponthelyzet, a választásszituáció - az elmúlt és eljövendő között voltaképp mindig csak pillanatnyi: késélnyi jelen. A z emberiség kettes-útja: fölröpülni, kitörni - vagy lesüllyedni, belehalni. A z abszurd drámákra főleg a Paál rendezői fantáziáját sokat foglalkoztató Beckettre - való uta­ lás nem volt véletlen. Paál István azért hagyta el az utolsó sort (amely a 62 �legtöbb elemző szerint nem kellően szerves része, következménye a mű egé­ szének), mert mint X IX . századi abszurdot fogta föl a Tragédiát! Olyan alkotásnak, amelyben a reménytelenség komor szólama zendül meg, ha csu­ pán a cselekménymenetet nézzük - de a rendíthetetlen morális tartás szép­ séges éneke, ha a cselekménymenethez való viszonyra, a mindig újrakezdés­ re, s a kudarcok viselésének méltóságára figyelünk. A z abszurd jelentősége épp abban áll, hogy míg végleges pusztulást mutat, etikailag épp ez ellen lázit. Paál rendezésének záróképében a mindig új útra hívó Lucifer hiába akarta fölrángatni a földről a kereszt alakban elzuhant, agyonfáradt Ádámot és É vát. De ez a kétségbeesett igyekezet fölért a „K ü z d j’ és bízva bízzál!” intelmével. (Tér és tömeg) A mű színpadi pályáján az egyszerűsödés jellemzi a játék keretét. A revüszerűséget vállaló előadások (így Vámos László rendezései) is egyre puritánabbak. E z a folyamat törvényszerűen a dráma dekontretizálódásához, gondolatiságának általánosabb érvényű hangsúlyozásához vezet. A színháztörténészekre váró feladat annak mélyebb elemzése, miért lett mind uralkodóbbá az ún. mejerholdi színpad a Tragédia tereként. Döntő vonás, hogy a színház mind gyakrabban lépteti föl a darabbeli tö­ meget a tér részeként. A Madách-bírálatok lényegében egyetértenek abban, hogy az író bizalmatlanul, olykor lenézőleg szemlélte, kezelte a tömeget, a népet. A színház a maga eszközeivel oldani, enyhíteni tudja ezt a sok te­ kintetben kétségtelen tényt. A z egyszerűbb út a kamaravariáns kialakítása: itt nincsenek mellékszereplők, azaz, erről a problémáról el is terelődik a figyelem. A z értékesebbnek tűnő közelítés: a színpadi teret élettérnek, tör­ téneti térnek fölfogva, alakítóként és megélőként vonni be a statisztériát: a tömeget, népet az előadásba. Groznijban ők nemcsak athéni polgárok, pá­ rizsi forradalmárok, falanszterlakók stb. voltak, de az Ű r-jelenetben a spe­ ciális világítás révén csillagok, bolygók képzetét keltették a föl-le sétáló fi­ gurák. A Jégvidék kristályalakzatai is emberekből formálódtak: mintegy a tömeg fagyott tehát a kihűlt Föld jégmezőjévé. (Ezzel rokon az a szép meg­ oldás, amelyet Vámos alkalmaz az eszkimó-képben.) A z egyik legsikerül­ tebb Tragédia-rendezés, E pp Kaidu 1971-es tartui munkája ugyancsak szá­ mos olyan elemet tartalmazott, amelyek a szövegre visszavetítve jelentősen árnyalják Madách Imre remekének megítélését. (Végezetül) Az aranybánya kifogyhatatlan. Irodalmi elemzés és színházi értelmezés nem romló gazdagságra lel Az ember tragédiájában. A történel­ mi és poétikai tudással fölvértezett irodalomnak érdemes fegyverbarátságot kötnie a más készségekben jeles színházzal: így találkozhat a históriai, az elvi-filozófiai a m aival, érzékivel. Így lehet teljes érvényű, amit a száz éve született Babits Mihály írt - Madách Imre születésének centenáriumán, 1923-ban: „ ...o lv a s d újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás; korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.. . ” 63 �Szeptember végén új lendületet kapott a Madách Imre-emlékév eseményso­ rozata. Drámaköltőnk születésének 160. és halhatatlan műve bemutatásának ioo. évfordulója alkalmából számos kiemelkedő rendezvényre került sor. Hí­ reink között legfeljebb töredékesen számolhatunk be a történtekről. Szeptember 17-én a csehszlovákiai Nagykürtösön került sor a Madách Imre irodalmi és kulturális napok nyitó rendezvényeire, melyen Nógrád megyét né­ pes delegáció képviselte. A járási székhelyen Madách Imre élete és munkás­ sága címmel megnyitották a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum kamara­ kiállítását. A nap fénypontját a Madách Színház Lengyel György rendezte Tragédia-előadása jelentette. Az ember tragédiája bemutatásának 100. évfordulójára a Nemzeti Színház­ ban díszelőadással emlékeztek szeptember 21-én. Ünnepi beszédet mondott Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter. Beszédének végén bejelentette: „a Ma­ gyar Népköztársaság Minisztertanácsa - a közóhajnak is eleget téve - határo­ zatot hozott az új Nemzeti Színház építésére, melyet 1989-ben át kell adni 64 �rendeltetésének” . A drámatörténetben amúgy is egyedülálló megemlékezés ez­ zel valóságos nemzeti ünneppé vált. Szeptember 22-én Budapesten a Fészek Klubban irodalomtörténészek és színházi szakemberek - közöttük számos rendező - nemzetközi szimpozion ke­ retében vitatták meg a Tragédia utóbbi években megvalósult színpadi válto­ zatait, s a színházak alkotó részvételét a Tragédia időszerűségének elismerteté­ sében. Történeti áttekintésével termékenyítő vitaindítót mondott dr. Kerényi Ferenc, a Színháztudományi Intézet igazgatója, irodalomtörténész. A szűkebb pátria, Nógrád megye, rendezvényeit felsorolni is hosszú lenne. Kiemelkedőnek minősül az október 1 -i Madách-emléknap (egyben a múzeumi hónap helyi nyitánya), amelynek keretében Csesztvén felavatták jeles írónk felújított emlékmúzeumát. Az egykori Madách-kúria rendbehozott épületét és a remekbe sikerült kiállítást bensőséges ünnepség keretében dr. Boros Sándor­ nak, az MSZMP K B osztályvezető-helyettesének megnyitó szavai után tekint­ hette meg a nagyszámú közönség. A nap ugyancsak kiemelkedő programja volt a Madách-díj kitüntetettjeinek találkozója Balassagyarmat város Tanácsának dísztermében, amelyen többek között Hubay Miklós, az írószövetség elnöke, Szinetár Miklós, a Magyar Te­ levízió elnökhelyettese, Ladislav Hradsky prágai professzor, Sinkovits Imre színművész vett részt. Horpácson a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága emléktáblát állíttatott Szontágh Pálnak, a költő barátjának. Október 13-án Salgótarjánban a Palócföld Szerkesztősége és a helyi alko­ tók találkoztak az írószövetség képviselőivel, Nagy Gáspárral és Serfőző Si­ monnal. A beszélgetésen jelen voltak a megye kulturális irányításának képvi­ selői. A találkozón - többek közt - szó esett a folyóirat munkájáról és a me­ gye által kiadott Palócföld Könyvek sorozatról. Nagy Gáspár az írószövetség és a Palócföld, Serfőző Simon az Észak-magyarországi Írócsoport és a Nógrád megyei alkotók kapcsolatának lehetőségeiről beszélt. A vendégeket fogadta dr. Gordos János, az MSZMP Nógrád megyei Bi­ zottságának titkára. A SZ E R K E S Z T Ő BIZO TTSÁG ELN Ö KE: Horváth István A SZ E R K E S Z T Ő BIZO TTSÁG T A G JA I: Csik Pál Fancsik János Molnár Pál Németh János Radácsi László Szabó Károly Tamáskovics Nándor Tóth Elemér A SZ E R K E S Z T Ő SÉ G T A G JA I: Bacskó Piroska (cikk, tanulmány) Kelemen Gábor (riport, szociográfia) Kojnok Nándor (szépirodalom) Praznovszky Mihály (hagyomány) Czinke Ferenc (művészet) Pál József szerkesztő (körkép) Főszerkesztő: Végh Miklós A Nógrád megyei Tanács VB művelődésügyi osztályának lapja. Főszerkesztő: Végh Miklós. Szerkesztőség: 3100 Salgótarján, Arany János út 21. Telefon: 14-386. Kiadja: a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Bálint Tamás igazgató. Terjeszti a magyar posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Központi Hírlap Iro­ dánál (KHI, Budapest, V ., József nádor tér 1. sz. Postacím: 1900 Budapest). Közvetlenül vagy pos­ tautalványon, valamint átutalással a KHI 215-961 62 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 12 Ft, előfizetési díj fél évre 36, egy évre 72 Ft. Megjelenik kéthavonta. Kéziratokat is rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. ISSN 05 5 - 8867 Index: 25- 923 Készült a Nógrád megyei Nyomdaipari Vállalat salgótarjáni telepén, 1000 példányban 5,6 (A/5) ív terjedelemben. F. v. : Kelemen Gábor igazgató. 83.32774 N. S. �Ára: 1 2 ,- Ft � Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Original Format The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data Papír Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - 1983/6. szám Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Végh Miklós Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1983 Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye 1983 Palócföld Végh Miklós https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/09f3ceec5039d7c6235e868e3f9d7d2f.pdf 5046dbfc31f67981b51b54b1d6fbfc87 PDF Text Text �Tartalom XVIII. É V F O L Y A M 5. SZÁ M 1. Konczek József: Költői episztola.. ,Kert és alkonyat, Vendég (versek) 3. Székely Dezső: Idők árnyéka, Európai ősz (versek) 4. Sigmond István: Varázslat (elbeszélés) 10. Endrődi Szabó Ernő: Bevezetés egy végtelen könyv közepéhez (vers) 12. Pass Lajos: Madách, félig már szenderegve (vers) V IT A 13. A lföldy Jenő: Költészet és politika napjainkban (vitaindító) ABLAK 21. E. Fehér Pál: Egy szlovák szociográfiáról 22. Vladim ir Ferko: Egy kizárólag szlovák mesterség N O TESZ 32. Hermann István: A humor tanúsága 34. Kerényi Ferenc: Noteszlapok - évforduló után M ŰH ELY 40. . . .a grimasz az arcomon nem látszik.. . (Kőrössi P. József beszélgeté­ se Varga Imre költővel) M ÉRLEGEN 48. Kovács Győző: Balogh Edgár útjai 32. Vladim ir Páral: Gyilkosok és szeretők (Körmendy Zsuzsa) TAN U LM ÁN Y 58. Aradi Nóra: Téma és jelentésváltozás a X IX -X X . századi művészetben E számunk illusztrációs anyagát a II. salgótarjáni országos rajzbiennálé anyagából válogattuk. A címoldalon Luzsica Árpád, 9. old. Topor András, 31. old. Würtz Ádám, 39. o ld . Decsi Ilona, 47. o ld . Molnár Tamás, az 57. old. Szunyoghy András rajza látható. (Fotó: Buda László). �K O N C Z E K JÓZSEF Költői episztola... (Részlet) Ó, bennem a csipkedő kedv, huncutkodás, nyelves szavak íze elforrt, elpárolgott, új árama is elapadt, álltam ott és énekeltem, fölszállva az orgonával, ezer csövön kisüvítő dallamával, tűzlángjával, keringve a falu felett, érintve a messzi hegyet, s a halottak édes arca, foszló hús mágneshatalma, éreztem, hogy magába szív, mint légüres űrkatlanba, lehelleteket keverve, dallamokat elkavarva, mint lángot, feljebb tekerve, mint a húst hússal takarva, s széllel, homokkal keverve, s mint az idők terjedelme, vitt az ének, sírt és zúgott, emelkedett egyre feljebb, aki vagyok, aki voltam, magamat belédaloltam, élve-halva, éltem-holtam, éltem-haltom, éltén-holtan egészen a születésig és a megsemmisülésig, zokogásig, nevetésig, hallgatásig, tűzig, késig, kifosztva és becsapottan, aki vagyok, aki voltam, kilökve a tavaszokból, hogy amikor hangszóró szólt, nem tudtam még, mit takar el, csak azt tudtam dalolni kell, zászlók alatt, képek alatt, kalapács és sarló alatt s kiállítva, hogy szavaljak, öntudatból példát adjak, hogy ne azt lássák, ami van, hanem tiszta szemem-szavam, hogy azt higgyem, okos vagyok, mert a vers tapsot aratott, mondták, hogy a jövő vagyok . . . G Y E R E K E K V O L T A K A N A G Y O K , s nagyok voltak a gyerekek, s szép volt, nem baj, ha bereked torkod, te csak énekeljed, szavald, ordítsd, egyre feljebb fokozva a szavak lángját, világíts, akár a lámpák, mint az ívfény, mint a villany, homlokodon idevillan igazunk, hogy megmaradjon, ékes, tiszta gyerekhangon . . . . . . a z a dal, hogy lángra kapott, elöntötték gennypatakok! Rátok száradt ősz, tél sara, vörösnyakkendős tavaszok . . . Így a korán becsapottak keveregnek, forgolódnak, Nyilas Misiknek, nemecsek ernőknek és Gavroche-oknak vágják, irtják nagy kaszákkal a világűrt a halottak, s száll a dal, már nem a templom, hanem fenn a zöldes dombon. Doberdó és Don-kanyar és mind, ki elesett a fronton elzúg, söpör, szikrát okád, körülzengi az orgonát, tüzet lövellő rakéta, micsoda gyászkomoly csodák, fehér fogsoron kacagó gyöngyök, lábszárcsont-Bach-fugák, milyen fénylő kavicspartok, szentélyoszlopok, robajlók, milyen lángok, milyen fémek, dallamosan összehajlók! 1 �Kert és alkonyat Fölhasogatott zengő üveglapok pallosain vérzik el a nap, s úgy zúdulnak elő a naptorokból lézerfegyelmű sugarak, hogy mégsem véres ez az augusztusi tombolás, csak paradicsomszószban topogsz a nyárvégi kertben, s leszel tocsogás, locsogás, de ki tudja, mi ez a más, míg bele nem retten? Vendég Á ll a ház előtt. Megindul a lift felé. Kilép a lépcsőházba. Haját igazítja. Zakóját gombolja. Cipőjével csoszog. A fal fehér. A z ajtó barna. A kilincs sárga. A z ajtó nyílik. A z ajtó csukódik. A z ajtó csukva. Belül a lábak. Belül a testek. Belül az arcok. A z arcokon belül az izmok. A z izmokon belül az idegek. A z idegekben a történelem. A történelemben a létezés. A létezésben újabb létezés. A létezésben a nem-létezés lehetősége. Mi van a ház előtt előtt előtt? A létezés mögött mögött mögött? Hogyan vajúdjanak kifordíthatatlan kövek? Kell-e hogy vajúdjanak? Hogyan van az, hogy nincs? Van-e vanabb, van-e legvanabb? Mi legyen a szavakkal, amelyek csak szavakat jelentenek? a �S Z É K E L Y D EZSŐ Idők árnyéka A percek álnok tükrei az elmúlásnak fölmutatnak, te ártatlan, te bűnteli árvalánya a pirkadatnak. A perc a halál ügynöke - mondják a bölcsek meg a vének mindegy, hívod-e, űzöd-e: elszáll s nyomában fut az élet. A perc, a perc, én kedvesem, süvít, mint lövedék a fronton; még addig se marad velem, amíg a nevedet kimondom. A múlás vak törvénye ez. Idők árnyéka dől a napra. Szempilláim bokra deres, de ibolyák közt élsz alatta. Európai ősz Törvényes? Vagy törvénytelen? Körülrágott levél-országokat zizegtet a történelem. 3 �SIGM OND ISTVÁN Varázslat Ha valaki megáll a kispark bejáratánál, elkezdenek csikorogni a kavicsok. Csendes környék ez, a legkisebb zaj is elszáguld a padig, hogy tudtomra adja a betolakodók érkezését. Ugyanis ez az én parkom. Már gyermekkoromban kisajátította magának a család, noha telekkönyvileg ezt nem lehetne igazolni. De senki se kér ilyenszerű bizonylatot. A járókelők néha végiglépkednek a fősétányon, s szigorúan megnéznek, mert a dolgaimat úgy helyezem el a pa­ don, hogy az ülőke teljes hosszában foglaltnak tűnjék. Nem emlékszem rá, hogy valaki is arra vetemedett volna, hogy helyet kérjen magának mellettem, valószínűleg érzékelik a szememből kisugárzó tiltakozást, egyik-másik lelassít, de végül mindegyik továbbáll, belenyugodva a helyzetbe. A helyzet pedig az, hogy ez az én padom. És a helyzethez az is hozzátartozik, hogy nem szeretem a társaságot. Sajnos, hajnaltól késő éjszakáig nem ülhetek egyfolytában a pa­ don, de ha megtudnám, hogy hiányomban valaki elterpeszkedett rajta, igen­ csak rossz néven venném. Annak örülök, hogy ragyogó hallásom van, mert ahogy valaki megsérti ezt a hozzámnőtt szentélyt, van elég időm, hogy arco­ mat gyűlöletessé torzítsam. Pedig bennem még egy mákszemnyi gyűlölet sem lappang, kedvelem az embereket, segíteni is szeretek rajtuk, ha esetleg vala­ kinek egy öregasszony erkölcsi támogatására lenne szüksége, de az ilyenszerű érzések csak a parkon kívül jellemeznek engem. Ahogy óvatosan rálépek a sé­ tány kavicsaira, s elkezdenek integetni felém a fák koronái, valami megszál­ lottság költözik belém, s a megszállott ember nem fecseghet holmi földi apró­ ságokról a saját külön bejáratú szentélyében. Hiszen elkerülhetetlen, hogy a mellettem ülővel ne váltsak néhány szót, ha netalán mégis ideszemtelenkedne valaki, pedig tudva tudom, hogy ilyen esetben a varázslat sértődötten elillan, s aztán kutyagolhatok utána, amíg visszacsalogatom. Mert varázslatról van szó, ebben biztos vagyok. A padon ülve, sorban előjönnek gyermekkorom em­ lékképei, amelyek egytől egyig a kisparkhoz fűződnek. A szüleim idejártak csókolózni és később vitatkozni. Anyám közben megszülte Putyikát, majd né­ hány év múlva én is kiléptem a világba, s ez fontos lépésnek bizonyult, mert ugyan utódok nélkül, de egyedül maradtam életben a családból, s ha még so­ kat élnék, sokáig tudnám őrizni családom egyetlen ereklyeszámba menő örök­ ségét: a kisparkot, s ezt az egyetlen padot. És ezt fontosnak érzem, hagyo­ mányápolásnak, szent kötelességnek, egyszóval, valami egészen fenséges dolog­ nak. Csufikát ne bántsa senki, mondta a bátyám, aki csak négyszemközt meré­ szelt Csufikának nevezni, valószínűleg nem tündököltem a szépségtől, ezzel szemben mindig megvédett, ha az itt játszadozók valamelyike rám emelte a kezét. Két világháború zúgott el mellettem, az elsőben a bátyám tűnt el vala­ merre, a másodikban a szüleim. A lelkemen sosem hegesednek be a sebek, de bántani valóban nem bántottak sohasem. A kisparkban, a padomon ülök, és gyönyörködöm a varázslatban. Ez nem­ csak belülről kerít hatalmába, néha kívülről áramlik felém, körülvesz, meg­ ölel, betakar. A magzat érezheti így magát az anyaméh bársonyában. Én ezt a fáknak köszönhetem. A fák közelsége tisztító hatással van az emberre. Me4 �legség árad belőlük, pedig a göcsörtök és a gyűrött ruhájú törzsek, a megszag­ gatott levelek és a siránkozva hajladozó ágak annak a jelei, hogy több szen­ vedést mért rájuk a természet, mint az emberekre. A fák szeretnek engem. A levelek örömtáncot lejtenek a tiszteletemre, az ágak néha mélyen lehajolnak, hogy megérinthessem őket. Mindennap kiviszek egy öntözőnyi vizet, és inni adok a gyökereknek. De most ősz van, és ilyenkor hiábavalónak bizonyul min­ den igyekezetem. A természet törvényei erősebbek, mint az én gyöngécske aka­ ratom. A levelek sorban meghalnak, itt fujdogálja őket a szél a padom körül, de szerencsére ebből semmit sem éreznek, már csak elsárgult tetemüket hajkurássza ez a halottgyalázó fuvallat. Ilyenkor ha megzavarnak, úgy érzem, mintha a fülembe ordítanának valamilyen trágárságot. Pedig csak egy öregúr jön, majd ez is tipeg egy kicsit a padom előtt, s továbbáll. S én újra vissza­ térhetek a varázslatba. - Szabad? A tekintetemmel felnyársalom, és mégis állva marad. Mit akar itt? És mit akar tőlem? A járását sem szeretem, rátartiság van benne. A haja galambősz, de erősen ritkul, ez is valami rosszat jelent bizonyára. Az én hajam is ritkul, de azért van kendő a világon, hogy eltakarja. A mozdulatai is különösek. Mi­ előtt leülne, sepergetni kezdi a faleveleket a padomról, de olyan furcsán tartja a kezét, mintha egy nagy, merev lapát volna. Műkeze van, gondoltam. Köz­ ben jócskán szürkülődött, de az öreg nem mozdult el mellőlem. Megpróbál­ tam elijeszteni. - Műkéz? - kérdeztem. - Nem. A sajátom - válaszolt. - Miből gondolta? - Lapátszerű - mondtam. - Hö-hö - nevetett. - Ilyet se mondtak nekem soha. Az ö-vel nevető embereket nem szeretem. Van bennük valami bizarrság, va­ lami . . . Atyám, ne hagyj el! Ez egy kéjenc! Vagy csak gyilkos? Hát, az is éppen elég. Ilyen közel sem voltam még gyilkoshoz soha. Dermedten ülök to­ vább, pedig tulajdonképpen menekülnöm kellene. De hogyan? Ha hirtelen felpattannék, s elszaladnék a kispark bejáratáig, talán sikerülne akkora egérutat nyernem, hogy ez a megmenekülésemet jelentse. Csakhogy felugrani nem nagyon tudok a reumám miatt, aztán meg az én koromban szaladgálni a fák között, ugyancsak különös ténykedés lenne. És nehezemre esne minduntalan felkapdosni a lábamat, a lehullott levelek között gázolva pedig nem tudnék felvenni akkora sebességet, hogy az elegendő legyen. Kiböjtölöm. Ez az egyet­ len megoldás. Egyszer csak elmegy, hiszen nem az övé a kispark, hogy itt te­ leljen. A gyilkosokban is kell lennie valamelyes jóérzésnek, de ha ez teljesség­ gel hiányzik is belőlük, időnként bizonyára passzívak. Szerencsés ember va­ gyok. Akkor találkoztam a gyilkosommal, amikor Laci a nyakára ült, s vala­ miféle merengő tétlenségre kényszerítette. Amire az életkioltás hajlama újra cselekvésre buzdítaná, remélem, már elválnak útjaink. - Szeretem holdfényben nézni az éjszakát - mondta. Az SS-tisztek is szerették Beethovent hallgatni, gondoltam, ezzel a holdfé­ nyes mondattal, barátocskám, nem győzöl meg. Sőt, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ennek rossz vége lehet. - A holdfényes éjszakákban varázslat van - folytatta. Az intelligens gyilkosok gondolatolvasók? Képtelenség. Lehet, különleges képességük van arra, hogy egy bizonyos időre azonosuljanak társuk lelki alka­ tával. Társuk? Miket nem beszélek?! 5 �- Ilyenkor különös hangokat hall az ember, mintha a régmúlt időkből jön­ nének elő a zörejek, vagy a túlvilágból ideérkező zsongás kábítja el az em­ bert, de az is lehet, hogy a holdról sugárzik a földre ez a zenében összeálló hangözön. Ahogy a föld őrzője méltósággal köröz körülöttünk, ez nekem biz­ tonságérzetet ad. Ezért nem féltem soha az éjszakától. Csak a nappalok félel­ metesek. Nem gondolja? É n . . . én nem gondolok semmit, akartam mondani, de csak nem fogok szó­ ba elegyedni vele?! Viszont gyilkos nem lehet. Ez hallucinál. Biztosan az örültek házából szabadult, most már csak az a kérdés, engedték vagy szökött? Mindegy. Az ilyenekkel ugyanolyan különösen kell viselkedni, ahogy ők vi­ selkednek. - Három, harmincöt, ötvenöt - szólaltam meg. Gondoltam, a lottószámok olyan ártatlan, evilági dolgok, hogy ez megnyugtatóul hat rá. - Értem - mondta. - Egyesek a számokba menekítik a gondolataikat. Is­ mertem egy embert, aki minden érzést, gondolatot, fogalmat számmal helyet­ tesített be, s a számok párosításával különös, bizarr játékot lehetett játszani. Engem is meg akart tanítani rá, csakhogy én nem vagyok matematikus alkat, inkább arra lennék hajlamos, hogy a számoknak adjak emberi értelmeket, mert attól félek, hogy az egzakt tudományok egyszer csak elsötétítik a földet, ki­ oltják a napot, s nem fogjuk tudni napvilágnál élvezni a lassan-lassan haldokló kultúrát. Na, ezt jól kifogtam. Pedig tulajdonképpen nem is ellenszenves. A mozdu­ latai is nyugodtak, megfontoltak. És a gondolatai is logikusak, amelyeknek a lényegével ugyan nem értek egyet, de most nem ez a fontos. Beszéd közben behunyja a szemét, a képzelet világában így jobban lehet tájékozódni bizo­ nyára. Behunyom én is, lássam, milyen. Semmilyen. Behunyt szemmel nem lá­ tom a fáim leveleit, ahogy a holdfény sugarában lejtik az őszi haláltáncot, s nekem látnom kell ezt a szívbemarkoló ceremóniát, mert én egyformán részese vagyok életüknek is, haláluknak is. Hát így ültünk még egy ideig. Társam be­ hunyt szemmel hallgatta a belső muzsikát, én meg nyitott szemmel figyeltem az elmúlást. * Másnap a szokottnál valamivel korábban érkeztem, az öreg a padomon ült, és szemmel láthatóan várt engem. Ez valamit akar tőlem. Finoman tudtára kell adnom, hogy nincsenek ékszereim, kevés nyugdíjat kapok, viszont tudok éne­ kelni. Az énekszó megnyugtatóan hat az idegbetegekre, főleg az ilyen holdkórosfajtára, mint az én emberem. Egy ideig csendben ültünk, aztán csak úgy dúdolgatva elénekeltem néhányat a kedvenc dalaimból. Idáig rendben volt minden, semmi kivetnivalót nem találtam a történtekben, az ügy akkor kez­ dett meglepő fordulatot venni, amikor az illető elkezdett tercelni nekem. Igen meggondolkoztató volt ez az egyetértés, mintha valahogyan egy kaptafára húz­ tak volna bennünket az istenek cipészei. Kiegészítettük egymást, olyannyira, hogy amikor az egyik nótámhoz nem tercelt, finoman megböktem az oldalát, hogy figyelmeztessem: nem szeretem a lazsáló dalnokokat, ha már egyszer hoz­ záfogtunk valamihez, úgy fejezzük be, ahogy ezt elkívánja tőlünk a nótázás tisztessége. Nem tagadom, felkavartak az események. Az egyedüllétben minden apró esemény élményt jelent, s az élmények, legyenek azok bármilyen természetűek, nem tesznek jót a vérnyomásnak. Jobbnak láttam, ha szépen hazamegyek, az én koromban amúgy sem illik egyedül róni az utcákat az esti sötétben. 6 �Hazafelé menet nem nagyon beszélgettünk. Talán csak annyit mondott, hogy birsalmaillatom van, s hogy náluk az egész család birsalmaillatban úszott va­ lamikor, ifjúkora egyre inkább homályba vesző, de mégis csak legszebb emlé­ kei ehhez az illathoz fűződnek. Álltunk a kapuban. El kellene búcsúznom tőle, ami igencsak nehezemre esett, mégis csak ő volt az egyetlen ember az életemben, akivel együtt énekeltem. Talán az lesz a legjobb megoldás, ha behívom teázni. Noha jóval túl vagyunk a teázás időpontján, ilyenkor, estefelé ne teázgasson a magunk korabeli ember, de hát semmi sem szépíti meg jobban az egyformán telő hétköznapokat, mint ezek az apró törvénysértések, ha olyasmiket követünk el, amelyek nincsenek túl az illendőség határán, de annak a küszöbén ólálkodnak. - T eázott ma? - kérdeztem. - Nem szoktam teázni - mondta. Visszautasít? Csakhogy arról nem volt szó, barátocskám, hogy a jólneveltséget is félretegyük! Na, megállj! Az ilyenekhez erélyesnek kell lenni, ettől megszeppennek, s akkor már kezes bárányként lehet kezelni őket. Ökölbe szo­ rítottam a muffomba bujtatott kezemet, erősen ránéztem, és nagyon hűvösen, nagyon leereszkedően szóltam rá, szavaim között vágni lehetett volna a jégtáb­ lákat. - Jöjjön utánam! Azért is teáztunk. Semmi sem megnyugtatóbb, mint ülni a kisasztal körüi, és szótlanul teázni. A tea átmelegíti az embert, a szótlanság elandalítja. Ilyen­ kor erőt vesz rajtunk a jóleső álmosság, a megnyugvás és az egyetértés bágyadtsága. Amikor nem ül megfeszülve az ember, hogy zakatoló gondolatait megpróbálja glédába állítani, s csak azokat engedje ki lelke kapuján, amelyek megérdemlik, hogy a szavak köntösében szétszóródjanak a külvilágban. Ven­ dégem is ilyesmikre gondolhatott, mert engedelmet kért, hogy végigdőlhessen a díványon. Nem horkolt, csak enyhén pöfékelt. Ezt örömmel nyugtáztam, nem szere­ tem, ha valaki álmában hangoskodik. A lábát betakartam egy pléddel, az em­ ber minden helyzetben legyen emberséges, ez nálam elvi kérdés. Aztán átmen­ tem a másik szobába, mégsem illik valakit bámulni alvás közben. Persze én is ledőltem egy kicsit, végiggondoltam a napot, ahogy minden este szoktam, mérlegre téve tetteimet, gondolataimat egyaránt. Semmi kivetnivalót nem talál­ tam az aznapi cselekedeteim között, talán még azok a szavak közötti jégtáb­ lák is felolvadtak a tea párájában. Megnyugodva szenderedtem el. Kifürkészhetetlenek a sors útjai, állapítottam meg, amikor reggel hatkor felnyitottam a szemem. A cipője a dívány mellett volt egymás mellé téve, átmentem lábujj­ hegyen a szobán, s ahogy elhaladtam a fekhelye mellett, felemeltem a cipőjét, kivittem a konyhába, és alaposan megtisztítottam. Az egyik cipője talpán ta­ láltam egy rozsdabarna falevelet. A jókedv néha megmagyarázhatatlanul tör rá az emberre. Valahogy jókedvű lettem attól a falevéltől, pedig az elmúlást jelképezte, de nekem akkor egészen mást jelentett. Mintha a kispark beköltö­ zött volna a házamba, padostól együtt, a fák itt billegtették magukat körülöt­ tem, nem láttam rajtuk göcsörtöket, a fatörzsek ruháján sem voltak gyűrődé­ sek, a hajladozó ágak pedig az ébredés örömét énekelték a fülembe. Tálcán vittem be a reggelit, a csészék csörömpölésére felnyitotta a szemét. - Reggel van? - kérdezte. - Bocsásson meg, hogy. . . - Most nem beszélgetünk - szakítottam félbe. - Most enni kell. Nálam mindennek megvan az ideje. 7 �- Én is szeretem a rendet - mondta. - A rendetlenség az akaratgyenge em­ berek jellemzője. S az ilyeneket nem szívlelhetem. - Ezzel tökéletesen egyetértek - mondtam. - Ebédet is terv szerint készí­ tek. Minden napnak megvan a maga étele. Ma például túrós laska lesz az ebéd, előtte köménymagleves. Remélem, szereti?! - Egyáltalán nem vagyok kényes - mondta. - Ennek örülök - mondtam. - Ki nem állhatom a válogatós embereket. Ebéd után engedelmet kért, hogy rágyújthasson. - Naponta négy-öt cigarettát el lehet szívni - mondtam. - Semmi kifogásom ellene. Csak tudjon róla, a füstöt magukba szívják a függönyök, s azokat nem könnyű kimosni. - Ez az én feladatom lesz - mondta - , ha ez nehezebb munka. - Nagyon helyes - hagytam helyben. - A mosás amúgy is nehezemre esik. - A masszázst próbálta? - Nem - mondtam. - Pedig az a legjobb. Tapasztalatból beszélek, nekem elhiheti. - Hiszem - mondtam. - Miért ne hinném? Délután megmasszírozta a két lábamat. Este kimentünk a kisparkba, s hall­ gattuk a hangokat. Behunyt szemmel, az éjszaka sötétjében, különös hangokat hall az ember. Mintha a régmúlt időkből jönnének elő a zörejek, vagy a túl­ világból ideérkező zsongás kábítja el az embert, de az is lehet, hogy a holdról sugárzik a földre ez a zenében összeálló hangözön. A nyugalom s a béke mu­ zsikája. Reggel korán keltünk. A holmik miatt. Nem rendeltünk kocsit, azt a né­ hány holmit kézben is át lehetett hozni. A házigazdái igényt tartottak az egész havi bérre, noha csak hónap eleje volt, ezen ne múljék, mondtam, összeadjuk. A nyugdíját ugyanis csak a jövő hétre várta. Volt néhány gyönyörű szép dí­ ványpárnája, azokat bevittem az én szobámba. Csakhogy ő ezeken szokott aludni, mondta. Így aztán bent aludt ő is, s ezzel elrendeződtek a dolgok. Este későig olvastunk az ágyban. Nagy csend volt, csak a könyvek lapjai zizegtek néha. - Hetvenöt múltam - mondta. Ebben a korában az ember azzal tölti el az idejét, hogy sétálgat, olvas, gondolkodik, élvezi az őszt, szidja a telet, s vár­ ja a nyári melegeket. Egyébre nem nagyon van ereje, a kora miatt. - Például, mire? - kérdeztem. - Most például mást is lehetne csinálni - mondta. - Maga csak olvasson - feleltem - , mással ne törődjék. Én is közeledem a hetvenhez, és nagyon bánt ez az átkozott reuma. - Mindennap megmasszírozom, ha akarja. Ebben megegyeztünk. Az első együtt töltött éjszakát kellemesen átaludtuk, csak a lába volt nehéz egy kicsit. Álmában sokat forgolódik, s amikor felém fordul, a lábát mindig rárakja az enyémre. De ezt is meg lehet szokni. Har­ madnap már hiányzott, ha nem éreztem a lába súlyát a derekam s a térdem között. A hét végén elhívtuk a papot. - Jól gondolja meg - mondta - , mert én még sokat fogok élni. - Én is - mondtam. - Reumával száz évig is ki lehet tartani. A papot megkínáltuk törkölypálinkával, utána, mondta, előtte sosem szok­ tam. Aztán felálltunk egymás mellé a kisasztal mögött, a pap velünk szemben állt, s összekulcsolta a kezét. A nevünket kérdezte. 8 �- Szegedi Mária - mondtam. - Szegedi Sándor - mondta a társam. Lassan fordultunk egymás felé. Amikor találkozott a tekintetünk, valahon­ nan a múltból előjöttek a hangok is, alámnyúltak, s elkezdtek repülni velem. Talán elrepítettek volna véglegesen, ha nincs a szemem előtt az arc, egy öreg­ ember kifehéredett, máj foltos arca, egy nagyon-nagyon öreg gyermekarc. A pap nézett bennünket megrökönyödve. - Valami baj van? - kérdezte. - Nincs semmi baj - mondtam - , csak átmegyünk a másik szobába egy ki­ csit. - Várok - mondta a pap. - Kérem, siessenek. Becsuktuk az ajtót, s néztük egymást csendben. Hosszú percek után szólalt meg a társam: - Csufika, te vagy? - Én mondtam. - Én vagyok. - Most mi lesz? - Visszamegyünk - mondtam. - A tiszteletes úr biztosan türelmetlen. Álltunk a kisasztal mögött. Átölelt a birsalmaillat. Anyámtól vettem át azt a szokást, hogy a szekrények tetejét megrakom birsalmával, hogy mindig illatos legyen a levegő. Amikor birsalmaillat volt nálunk, mindig béke volt. Most is az van. 9 �E N D R Ő D I SZABÓ ER N Ő Bevezetés egy végtelen könyv közepéhez és végül néhány szót erről a verseskötetről melynek alapképlete három szó (szöveg) hátterének szövetéből fejthető föl és ezek mondta károly a T Ö R T É N E T mondta károly amit az iratokból ma­ gad is kikövetkeztethetsz mondta levert forradalomként dé­ lutánromok köröttünk oldalukra dőlt hatalmas zöldmárványbálnák fölrobbantott bársonydömperek bolyhos szétdobált síkjai dombok erdők tömör izzó ferdén hulló nyalábokban fény napcseppek sercegő szüremlése roncsolt ezerkilencszázhetvennyolc dunántúl késődélelőtt késődélután mondta károly zöld fényalagútban gubbasztó nagy fekete reverenda­ galamb feladat ha ez még annak nevezhető a hivatás ha érted hogyan gondolom mondta károly nem a történet újraalkotása mondta károly a feladat az elégett idő roncsainak össze­ gyűjtése a korommal mocskolt törmelékek mondta károly a R É G É S Z kezében a lelet ha érted hogyan mondom ha ez egyáltalán leletnek nevezhető még a régész kezében akinek hivatása ha ez még annak nevez­ hető összetörni a tudat visszapillantó tükreit melyek az emlékezést cseppfolyóssá olvadó szemek szivárgó ragacsos esőjévé változtatják kényszeríteni az álmokat hogy megke­ ressék az eredeti helyszíneket ahol föllelhetik önmaguk bizonyítékait elvezetni az emlék tárgyát az emlékezésig lekalapálni levakarni szétrobbantani a leletre (a tárgyra) tapadt idő zárt szakaszos rendjét mert a lelet nem talált tárgy a lelet nem egy eseménysor végeredménye a lelet (a tárgy) az eseménytelen történet ha ez még annak nevezhető közepe mondta károly a lelet (a tárgy) az idő-gömb nulla pillanatú középpontja, amely örökké ott volt örökké ott állt ahol mint az iratok a padláson vagy a pincében vagy egy alagsori szoba páncélszekrényében mondta károly mert magad is tudod a történetet a történet megírható tehát nem 10 �fontos mondta károly magad is tudod minden hatalom végcél­ ja ez mindegyik ezt teszi egyik így másik úgy nem a vers fontos tehát mondta károly a vers megírható a szavak nél­ küli költészet a fontos belső verseink ezek belső verseink m agunknak íródnak az igaziak mondta károly a lehetetlen meg­ valósítására irányuló akarat a fontos tehát a külső megje­ lenés nélküli versek fontosak amelyek megközelíthetetlenek mint az úszó jéghegy teste a hajós tekintetének bentről kimozdíthatatlan az a költészet ami a borospohárral való v i­ szonyom az ivás pillanatában azok a versek fontosak amelyek hermes tristmegistos atomjai agyvelőnkbe zárva mondta ká­ roly zöld reverenda fekete tócsafényben nagy ázott galamb dálutánősz ezer K IM O N D Á S mégis a régész hivatása és ez még annak nevezhető ezerszer ezer sokszor ezer vagy csak egy kimondás mert az idő ismeri tulajdonságát az anyagot kiter­ jedését a teret ismeri a valóság elemeit az idő fölismeri a jelenség-jelekben önmaga gömb-egészének kicsiny cserepe­ it és mert a régész ism eri az id ő t hivatása és ez még és már annak nevezhető a kimondás mert a kimondás a lét lehe­ tősége (a lelet) a tárgy létének lehetősége és a tárgyat látó lét lehetősége a kimondás e lét lehetőségének kimondá­ sa a kimondás létének lehetősége a lehetőség léte a kimon­ dásra a lét tárgyának a tárgy létének kimondására ezért a kimondás cselekvés a lehetőségbeli lét cselekvése a tárgy létének és a tárgyat látó létnek a cselekvése a tárgy ese­ mények nélküli története a kimondás cselekvése mert a ki­ mondás a látó létének bizonyítéka vagyis lehetősége a cse­ lekvésre és egyedül lehetséges cselekvése mert a látó léte kimondás nélkül csak mint lehetőség létezik s a lehetőség e létnek nem bizonyítéka pusztán csak élhetőség lehetősége és ezért a tárgy és a látó létlehetőségének létezhetősége a kimondás cselekvése és - - ------- --- ez már beszéd mondta károly így hát itt ez a szöveg ami nem az amit gondolsz róla ha­ nem az am i mert a szöveg sorsával megírja belső versét ró­ lad rajtad áll hogy a tárgy leletté válik-e kezedben hogy a lelet belső versed tárgyává válik-e úszó jégyhegy-létedben rajtad áll hogy léted bizonyságává válik-e a kimondás itt ez a könyv itt vannak ezek a szavak / mondatok a lehetetlen megvalósításának csúfos kudarcai ragyogó kísérletei itt van ez a szöveg ezek a szavak / mondatok az elégetett idő törmelékei az úszó jéghegy csúcsáról lehasadt szilánkok itt ez a szöveg végül amit megírtam és nem én írtam 11 �PASS LAJOS Madách, félig már szenderegve * - - Tapodtat sem mozdulok innen! A fakéreg repedései között az Univerzum. Szarvasbogarak tusakodnak, hangyák őrjöngenek lábamnál; rovarok ragadnak egymásba. Mi kell még? Feltámadunk - rikoltja hülyén a kakas. Istenem, én aludni szeretnék. ** - - Tegnap itt járt a pap, beszéltünk erről-arról, hideg kappan, öreg bor mellett; s marasztaltam, mert gyanítottam: nyelvén maradt valami még. S végül, hogy így meg úgy, kinyögte: valami perzekutorok kóstolták borát a minap, lehet, csupán megpihenőben, dehát az ördög sosem alszik keresztet vetett s elköszönt. Most csillagokba nézek bambán. Az asszony odabenn szuszog. *** - - Egy zárkában! - egy-két hét (mármint a kellemetlenségek) után a gép már forog: kukucskavillanások, löttyök, kenyerek, pisilés, villanás, kenyerek, löttyök, morzsák, kanalak, lotyók . . . Elábrándozék . . . Ott tartottam, hogy egy zárkában . . . De itt? **** - - Helyére kell billenteni egy festményt; minő feladat! Egy ujjamat sem mozdítom. Hozzanak lábvizet! - - - 12 �VITA Eszmecserére, közös gondolkodásra, vitára hívjuk olvasóinkat, a köl­ tőket, kritikusokat, teoretikusokat, mindenkit, akit a magyar líra jelen­ béli helyzete foglalkoztat! Napjaink honi lírája körül időről időre fel­ fel parázslanak a szenvedélyek, de aki áttekinti a közelmúlt irodalmi eseményeit, több indulattal, sarkított véleménnyel találkozhat, mint hig­ gadtan mérlegelő töprengéssel. Természetesen nem a hevületet kárhoz­ tatjuk, hanem az átfogó széttekintést hiányoljuk. Mert a magyar iroda­ lomban. s literatúránk társadalomban elfoglalt helyét illetően, olyan mértékű változásokat észlelünk, amelyek az eddigieknél pontosabb hely­ zetértékelésért kiáltanak. A diagnosztizálást megkönnyítendő, szándéko­ san szűkítettük le a kérdést közéleti költészetünk jelenbéli gondjaira. E kérdéskör feltérképezése — reményeink szerint — líránk egészére néz­ ve is hasznos megállapításokat hozhat. Ezzel a meggyőződéssel tárjuk olvasóink elé A lföld y Jenő vitaindítóját, amelyet szerkesztőségünk fel­ kérésére írt. (A szerk.) A L F Ö L D Y JENŐ Költészet és politika napjainkban — Kísérlet — Minden író - azzal, hogy ír - politizál, pártot vállal. A kérdés csak az: milyen fokú tudatos­ sággal teszi ezt. Lukács György Költészet és politika összetartozására bizonyságul épp elegendő tárgyi ada­ tot sorolhatnék föl a magyar- és a világirodalom kimeríthetetlenül bőséges kincsestárából - de napjainkban sürgetőbbnek vélem az elvi tisztázást, amikor tudós férfiak egész sora bizonygatja, hogy ez az összetartozás nálunk felbomló­ ban van, vagy már föl is bomlott, s a politika véglegesen más, a líránál objektívebb, „extenzívebb” műfajokba tevődik át, az epikába, filmbe, s a mű­ vészeteken kívüli tartományokba: társadalomtudományba, publicisztikába, hi­ vatásos politikusok és népképviseletek napi tevékenységébe. 13 �Elismerem, van ennek a gondolkodásnak realitása és elméleti megalapozott­ sága. A marxista teoretika szerint „A politika a társadalmi élet azon megnyil­ vánulásai közé tartozik, amelyek történelmileg átmeneti jellegűek ( ...) A tár­ sadalmi élet politikai aspektusa a társadalmi viszonyok fejletlenségéről tanús­ kodik és óhatatlanul a múltba vész, mihelyt az emberek közti kapcsolatok megtisztulnak minden olyan lerakódástól, amely az egyenlőtlenség és a kizsák­ mányolás uralmából adódott. (.. .) Az emberiség társadalmi homogenitásának a kialakulása a politikának, mint az emberi tevékenység specifikus formájának a végét fogja jelenteni.” (Filozófiai kislexikon, 1970.) A politika eltűnését éle­ tünkből eszerint a marxista teoretika lehetségesnek tartja. Mondanom sem kell, ez az elvi lehetőség ma plátói messzeségben van tőlünk; megvalósulását, félő, hogy unokáink sem fogják látni. A mai gondolkodók, akik szerint a költészet elveszítette politikai feladatát, ennél persze gyakorlatibb körülményekre hivatkoznak: a magyar költészet azért fonódhatott össze tradicionálisan a politikával, mert az ország provinciá­ lis elmaradottsága, félgyarmati függősége és feudális szerkezete egészen a felszabadulásig nem tette lehetővé, hogy kialakuljanak a politikai élet korszerű fórumai (s itt a kivételek csak a szabályt erősítik), ezért nagyrészt a művészi hivatásuk és hitvallásuk szerint bátrak, álmodni és éberen látni merők, a köl­ tők vállalták föl a politikus küldetését. Napjainkra azonban kialakultak a po­ litikának azok a modern, demokratikus fórumai, amelyek - úgymond - le­ vették ezt a „terhet” a lírikusok válláról, s fölöslegessé tették a politikai köl­ tészet hagyományainak továbbvitelét. Semmiképpen se szeretném - szándékomat, illetékességi körömet meghala­ dóan - kisebbíteni azokat az eredményeket, amelyeket a szocializmus céljait követő Magyarország ezen a téren - a demokratikus fórumok megteremtése­ nek terén máig elért. Mégis, a közéleti demokráciának, a hazai hírközlésnek, vagy akár csak az emberi mindennapos érintkezés szociabilitásának és demok­ ratizmusának túlbecsülését érzem ki ezekből az érvekből. Ha igaznak tartom is, hogy az utóbbi években vesztett presztízséből a magyar politikai költészet (és alighanem emiatt az egész magyar költészet), akkor ezt elsősorban nem a közéleti demokrácia kétségbevonhatatlan vívmányainak tulajdonítom. Ezek a vívmányok ugyanis igen sok tennivalót hagytak, azt hiszem, nemcsak nekünk, hanem, mint mondtam, unokáink unokáinak is, amennyiben el nem tántorodunk a szocializmus eredeti céljától, a megvalósult kommunizmus „depolitizált” , vagyis eszményi célképzetétől; attól az állapottól, melyben minden em­ ber minden viszonya az individualitás sérelme nélkül társadalmiasult. A poli­ tikai költészet pillanatnyi hullámvölgyhelyzetét én annak tulajdonítom, hogy a felszabadulás utáni évtizedekben jelentőssé nőtt költők (és nemcsak költők, ha­ nem epikusok és közírók is) megfelelő utánpótlás nélkül haltak meg, vagy hall­ gattak el. Ez azonban nem indokolja, hogy ne lássuk meg azokat a lírikuso­ kat, akik mégis vállalják, hogy az Illyés Gyulák, Veres Péterek és Lengyel Jó­ zsefek nyomában tátongó, fájó hiányt betöltsék. Rájuk még visszatérek - egye­ lőre maradjunk az elvieknél. * A lírai költeményekben minden más műfajnál közvetlenebbül jut érvényre a szerző lelkülete, érzelmi, indulati tartománya, gondolatvilága. S jóllehet - Lu­ kács Györggyel szólva - „ . . . nem kristályosodhatna formává még a legbenső­ 14 �ségesebb líra sem, amely közvetlenül csak lelkiállapotokat fejez ki, ha nem tá­ maszkodna a külvilág visszatükrözésére és nem idézhetné fel, ha csak indíték­ ként is (. . .) a külvilág képmását” - azért a lényegre szorítkozva kimondhat­ juk, hogy a sok évezredes lírai költészet az emberi személyiség önkifejezésének műfaja. A lírai költemény holdudvarába vonva, még a „legobjektivistább” mo­ don kezelt változatban is a személyiségre vall a mű tárgya. A vers - mint Jó­ zsef Attila tanítja - nem „önkifejezés” , mert akkor a sírás, a sóhajtás is az volna, hanem valami egyébnek a kifejezése az én által - viszont ez föltéte­ lezi, hogy a mű tárgya óhatatlanul kifejezi azt, ami által ő maga kifejezésre jut; ilyen értelemben tehát mégiscsak „önkifejezés", minden egyéb műfajnál nagyobb mértékben, „műfajspecifikusan” . Az emberi személyiség - tehát az, amit a vers „kifejez” - nem egyéb, mint az egyén társadalmi és természeti viszonyainak összessége. Az egyén társadal­ mi viszonyai térbeliek és időbeliek: a tudatában felhalmozódott és elrendező­ dött művelődéstörténet, nemzet-, osztály- és történelemtudat, érzelmileg és ér­ telmileg feldolgozott hagyománykincs épp olyan meghatározó lehet a termé­ szettől adott alkatára nézve, mint az őt közvetlenül és közvetve körülvevő tár­ sadalmi állapotok, pedagógiai hatások, érvényben levő konvenciók és utópiák, elméletek, ideológiák, illúziók, személyes érdekek és kötelezettségek bonyolult, manipulációknak is kitett hálózatrendszere. Jelen gondolatmenetem szempontjából a politika meghatározása így hangzik - a mai, szocialista Magyarországra értve: a politika az ország uralkodó osz­ tályának és pártjának az államhatalom berendezésében, a kormányzásban kö­ vetett irányvonala; az osztálynak, nemzetnek az államhatalom megtartására, felhasználására, távlati fejlesztésére, végső fokon mindezen formációk „meg­ szüntetve megőrzésére” irányuló tevékenysége. Eddig külön-külön esett szó a személyiségről és a politikáról; most már kapcsoljuk össze őket, hogy azután majd a költői személyiségre vetíthessük. Eszerint a politika, az egyes emberre szűkítve, (aktív vagy passzív) személyes részvétel az állam, az osztályok, párt, nemzet, nemzetiségek, szervezetek és egyéb társadalmi csoportok életében. A politikai élet szűkebb körre terjed ki, mint a társadalmi élet; míg a társadalmi élet magában foglalja a nemzeti és népszokások gyakorlását, az úgynevezett „társasélet” minden megnyilvánulását, az egyénnek a társadalomhoz való egész viszonyrendszerét, és ami talán a leg­ fontosabb: a munkatevékenységet - addig az egyén politikai élete „csupán” attól függ, hogy mennyiben vesz részt, és hogyan, abban a mozgalomban, mely a szervezettség különféle, lehetséges fokozatait mutatva, hatalmilag irányítja vagy akarja irányítani a társadalmi életet. A politika tehát csak része a társa­ dalmi életnek, míg a társadalom élete magában foglalja a politikát. Más kérdés, hogy mindezeket tudatosítva is, milyen rangot adunk a politi­ kának, az ember politikai cselekvésének, meggyőződésének, akár önkéntelen politikai cselekvésének, meggyőződésének, akár önkéntelen politikai megnyil­ vánulásának. Még csak vázlatos képet sem kívánok most adni arról, hogy a politizálás milyen sarkalatos különbségeket mutat történelmi korszakonként, társadalmi osztályonként, országonként, rétegenként és nemzetiségenként. Csu­ pán annyit szeretnék megállapítani, hogy a politizálás ugyanúgy az ember nem­ beli lényegéből fakadó tevékenység, mint ahogy a nembeli lényegből követke­ zik az ember erkölcsi érzéke, a humorérzéke, az esztétikai érzéke - vagy ami a magyar politikai költészettel hagyományosan összefonódva oly sokszor emlitődik: a szerelem. Igaz, hogy létezik embertelen politika, erkölcs, humor, esz15 �tétizálás, mi több, még embertelen szerelem is létezik - de az, hogy például hazudni is csak ember tud, még nem teszi a hazugságot nembeli lényegre utaló tulajdonsággá; ez csupán az őszinteség dialektikusan tagadó fogalompárja, mely szükségképpen a nembeli lényeget is tagadja. A modern társadalomban minden egyén, ha akarja, ha nem, társadalmi lény, „zoon politikon”, és az egyik ember nem abban különbözik a másiktól, hogy társadalmi lény-e vagy sem (mindenki az, kivéve a remetéket és robinzonokat), nem abban, hogy függ-e a politikától vagy sem (mindenki egyaránt függ tőle) - , hanem abban, hogy mennyire tudatosan, szándékosan, elhatározottan és te­ vékenyen veszi ki részét a politikai életből; hogy mekkora erőfeszítéssel és ha­ tásfokkal politizált. Bálint György írta a fasizmus korszakában: ,,Közéletet él a nagy tömeg minden egyéne, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is beleszól­ hatna a közéletbe. Mindenki közéleti szereplő, helyesebben: közéleti statiszta. Szereplésével sohasem arathat sikert, de azért ugyanazokkal a nehézségekkel kell megküzdenie, mint a főszereplőknek.” A szocialista társadalomnak eredeti célja az, hogy mindenki teljes jogú, autonóm szereplője legyen a közéletnek, még akkor is, ha vannak a politikának „hivatásosai” és „nem-hivatásosai” . Szónoki kérdésem: miért éppen a politikával, közéletiséggel hagyományosan összeforrt költészet mondjon le arról, hogy akár „hivatásosként” , akár „nemhivatásosként” részese legyen a politikának, a közéletnek? De hiszen a minden­ napi életben az egyén annál inkább lesz hivatásosa a politikának, minél kevés­ bé hivatalosan politizál! * Miként a politika a görög polisz - a városállam - szóból ered, úgy a mo­ dern társadalomban élő ember politizáló (választó, szavazó, a nyilvánosság előtt véleményét hallató) magatartásformájára is van a francia forradalom óta elnevezésünk: a francia ci té -ből - a város szóból - származó citoyen. (A szó­ ban foglalt fogalom tulajdonképpen már az itáliai városállamok korában meg­ volt - gondoljunk Dante guelf-jeire és ghibellin-jeire - , és megvolt az ókori Athénben, sok szempontból máig példaadó formában; Alkaiosz versei a ten­ geren hánykódó hajóhoz hasonlított államról, Aiszkhülosz kardalai a szalamiszi csatáról, Bakkhülidész vagy Szimonidész és még számos költő művei, bámula­ tosan magas fokú társadalmiasultságra, közéleti aktivitásra utalnak.) A citoyen a polgári korszakban a politikából üzletet csináló burzsoá ellentéte. A citoyen a progresszív elméletek értelmezésében úgy jött át a magyar köz­ tudatba (már amennyiben átjött), mint állampolgár, polgártárs, elavultabb vál­ tozatban „honpolgár” ; eredetileg a francia forradalom jakobinus eszméket valló, szabadságra, egyenlőségre és testvériségre fölesküdött közösségi embere, az intervenciós erőkkel szemben hazafi. Magyarországon épp úgy megvoltak követőik, mint Oroszországban és egyebütt; a magyar citoyen útja szinte a francia forradalommal egyidőben ered Kazinczyval, Martinovitsékkal, Batsá­ nyival, Csokonaival, hogy aztán bebörtönzésük, lefejeztetésük,, emigrációjuk vagy korai haláluk után fél évszázaddal újjászülessék Petőfiben, Vasváriban és Vajda Jánosban, s erőteljes citoyeni vonásokkal tegye markánsabbá Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Kossuth, Szemere, a Madarász testvérek, Táncsics és má­ sok arcélét. A magyar citoyen legtudatosabban Petőfiben és ismét jó fél évszá­ zaddal később Ady Endrében testesül meg. Ady kortársai közül irodalmunk­ ban - ha sokszor cinizmusba, szkepticista „fekete” humorba burkoltan is - vé­ leményem szerint Karinthy Frigyesben és persze Nagy Lajosban, Móriczban élt legerősebben a magyar citoyen, az autonóm társadalmi tudatú, radikális vé­ leményt alkotó, választó ember. 16 �A polgári társadalom győzelmes pillanatában született citoyen fogalmát kel­ lene tudatosabban kiterjesztenünk a szocialista viszonyokra és ott alkalmazni. Vitapartnereim segítségével szeretném meghatározni - vagy a meghatározást kezdeményezni - ezt az embertípust: a szocialista citoyent. A magyar citoyen útja irodalmunkban József Attilával, Déry Tiborral, Len­ gyel Józseffel, Sinkó Ervinnel, Lukács Györggyel folytatódik. Illyés Gyula gyermekként már ott van a tizenkilences forradalomban születő, kommunista citoyen típusának soraiban, s amikor íróilag felnő, egyik vezéralakja lesz a népi írók mozgalmának, később egész irodalmunknak, a Magyar Csillag szer­ kesztésétől haláláig. A népi írók közt másféle árnyalatok is megjelennek, de a Márciusi Front, majd az antifasiszta Történelmi Emlékbizottság harcaiban a citoyen elnevezést megérdemlő, új értelmiség kétségtelenül ebből a mozgalom­ ból nőtt ki, mint a későbbi NÉKOSZ-mozgalom elődje. A Szép Szó és más ra­ dikális fórumok körül is formálódik egy értékes árnyalat; a harmincas évek értelmiségi mozgalmai sok nélkülözhetetlen színnel gazdagodnak. Radnóti Miklós és Bálint György például mindenféle szektás csoportérdeken fölülemelkedve munkálkodik nagyszerű életművén. Kassákkal kezdődően jelenik meg a magyar szellemi életben a proletár citoyen típusa; fájdalmas tudat, hogy az emigrációban nem mindig jól tájéko­ zódó Lukács György, a marxista teoretika legjelentősebb alakja, teljességgel félreérti és éles hangon elmarasztalja, mint „szociálfasisztát” ; ezzel szinte meg­ ismétlődött József Attila lefasisztázásának szörnyű esete. Király István „citoyen-magányról” beszél enciklopédikus jelentőségű Ady-monográfiájában; ez a citoyen-magány a maga szocialista változatában még dermesztőbb és még nagyobb légszomjjal sújtja a szellem emberét a Horthy-korszakban, mint a Monarchiában. A harmincas években szerveződik a proletariátusnak egy új ér­ telmisége, mely nem csupán kivételes, „született zseniket” adott, mint koráb­ ban Kassák, József Attila vagy Derkovits Gyula, hanem közös programokat szervező, egységes csapatok létrejöttét ígérte, mígnem a fasiszta terror szét nem zilálta, munkaszolgálattal, fronttal vagy népirtó törvénykezéseivel. Mégis akad­ tak e munkásírók közül, a „fényes szellők” nemzedékével párhuzamosan, akik a felszabadulás után kifejthették munkásságukat; az új magyar líra egyik leg­ jelentősebb alakja, Benjámin László személyében - minden átmeneti torzulás ellenére, azaz éppen ezek tanulságait levonva - rendkívül fontos, új tulajdon­ ságokkal gazdagodott a költészetben a szocialista citoyen. Ő , aki a háborús években Kikiáltom dicsekedve című versében, ahol teljes bizonyossággal mond­ hatta ki, hogy „Fújhat felém a jólnevelt bölcs: / az én erkölcsöm tiszta erkölcs” - azt vághatta oda a hivatalos Magyarország gazdáinak, vagyis osztályellen­ ségeinek, hogy „az ellenséghez tartozom!” Ez a proletárváltozatú citoyenöntudat méltó ahhoz, amit e korszakban a korábbi nemzedék legjobbjai, József Attila, Illyés és Radnóti vallottak verseikben. Váratlanul érte azonban s fölkészületlenül a szociáldemokrata mozgalom e következetesen baloldali költőjét a fordulat éve utáni átalakulásban a szek­ tás politikai berendezkedés irodalompolitikája, követelményrendszere, a párt­ fegyelem értelmezése. A kiváló költő jóhiszeműen sétált egy időre a sematiz­ mus zsákutcájába, melynek semmiféle alternatívája nem mutatkozott a látha­ táron. Nem mutatkozott akkor sem, ha nem felejtkezünk el a fontos tényről, hogy a nemzetközileg is nagy jelentőségű magyar teoretikus, Lukács György már a felszabadulás évében - szerintem mindmáig érvényesen - kifejtette el­ méletét a pártköltő helyes értelmezéséről, igaz, egy többpártrendszerű demok17 �rácia körülményeire értve, melyben azonban a kommunista és a szociáldemok­ rata párt (és ne feledkezzünk meg az erősen baloldali parasztpártról se, mely például Nagy Lászlót a „Pártom te kardos angyalom” kezdetű dalra ihlette!) az uralkodó és kormányalakításra esélyes pártok közé tartozik. Lukács György elmélete az 1948-49-től életbelépett irodalompolitikai helyzetben elvesztette minden nyilvános érvényét, s mindmáig arra várt, hogy újragondoljuk. Íme né­ hány részlet a röpiratból: „ A z igazi történelmi fejlőd és éppen a fordítottját mutatja annak, amit a pártköltészetről elszórt polgári rágalmak hirdetni szoktak. E zek nagyjából így szólnak: volt valamikor a tiszta irodalom - és azután jöttek a pártok, a d e­ mokratikus politikai élet és elrontották a költőket. A valóságban m indez ép­ pen megfordítva játszódott le. A politikai költészet jóval előbb lépett fel, mint a megszervezett, modern pártok. Itt nem beszélünk az ókori líráról, mert ott igen kifejlett pártélet volt. D e a polgári társadalom keletkezése idejében egymás után lépnek fel a nagy pártköltők is, ahol még egyáltalában nincsenek politikai p á rto k . . . Így Lessing, Shelley, sőt még H eine is pártköltők, párt nél­ k ü l.” Lukács György kifejti, milyen sarkalatos különbség van a mozgalmi „plakátköltő” és az igazi pártköltő között: míg az előbbi a lehető leglapo­ sabb értelemben beéri a napi aktualitású alkalmi versek írásával, addig a párt­ költő pátosza „lenyúlik az élet végső kérdéseiig” . A pártköltészet tehát ugyan­ úgy az emberi személyiség totalitását fejezi ki a maga szemszögéből, mint a szerelmi költészet, a tájköltészet, vagy bármely tárgyú, tematikájú vers. Lukács György a pártok megjelenését megelőzően fellépő „pártköltők” - a Shelley-k, Heinék, Ady Endrék - jellemzése után fontosnak tartja jelezni, hogy „ . . . ha egyszer itt van már a párt, ha találkoznak párt és pártköltő, vi­ szonyuk mégsem problémamentes” . És a sztálini korszakban nem tartózkodik attól, hogy leírja: „ A szektaszellem csak a plakátköltőt ismeri el pártköltő­ nek . . . az igazi pártköltő mindig a párt nagy, nemzeti, humanisztikus, világ­ történeti hivatásának énekese.” S az ismert optimizmus-pesszimizmus vitákat évekkel megelőzve, leszögezi: „A költői szabadsághoz hozzátartozik a kétségbeesés szabadsága” . S ami talán a legfigyelemreméltóbb gondolatmenetében, a telibetaláló metaforapár a pártköltőről és a plakátköltőről: „ A pártköltő so­ hase vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán.” A z autonóm emberről be­ szél, József Attila szavával, „ A z én vezérem bensőm ből vezérel!” elvét valló és követő lírikusról. „ E z nem jelent sem anarchiát, sem véletlenszerű össze " függést, csupán a párttevékenység és a pártköltő lényeges vonásai közti helyes kapcsolatok helyes felism erését és m egfelelő gyakorlati alkalmazását.” Mindezt ha Benjámin László költői útjára alkalmazzuk, azt látjuk, hogy az 1949 és 1953 közé eső néhány év kollektív tévelygése után pontosan ennek a viszonynak a lehető legmélyebben átgondolt és magasabb szintre emelt újra­ alkotása történt meg verseiben. Fájlalhatjuk, hogy a hatvanas, évek második fele óta erősen megritkultak újabb versei, de tudomásul kell vennünk - és ilyen értelemben kell teljesnek tekintenünk életművét - , hogy az 1953 utáni másfél évtizedben írt munkáival egy irodalomtörténeti korszak zárult le, a szo­ cializmusért harcoló, a szocialista berendezkedésért pártfegyelmet vállaló, majd a szocialista költői autonómia visszaperléséért munkálkodó költészet korszaka. A később indult költők nemzedékei is számtalan eredménnyel gazdagították politikai líránkat, s nélkülözhetetlen új vívmányokat hoztak a szocialista citoyen formálódásához. Csoóri Sándor esszéi, publicisztikái az új, közösségi kul­ túrateremtésért, Eörsi István felvilágosító erejű, ironikus közírói tevékenysége, 18 �Mezei András bátor „beleszólásai” a technokraták és más, bürokratikussá vált hatalmi helyzetű felelős emberek hatásköre alá tartozó gazdasági és morális kérdésekbe, Fekete Gyula és Bertha Bulcsu intézményeket pótló interpellációi a népesedés, illetve a mentálhigiénia megannyi országos jelentőségű kérdésé­ ben - mindez és még sok-sok jel arra vall, hogy irodalmunk nem vesztette el erőtartalékait a citoyeni írómagatartás továbbfejlesztéséhez. Magában a lírá­ ban, úgy gondolom, Ladányi Mihály hallatja legkövetkezetesebben és legszín­ vonalasabban az autonóm szocialista ember hangját. Mondhatnék más neveket is, de mielőtt szavaimból egy féloldalas, értékrendet veszélyeztető összkép kez­ dene kibontakozni, sietve szeretnék valamit tisztázni. Kétségtelen, hogy irodalmunkban meglehetős presztízsveszteség érte a szín­ vonalasan folytatott közéletiséget, a politikai költészetet. Ezért tartom szük­ ségesnek, hogy szóljak az érdekében, tudatosítsam hagyományait és reményekre jogosító mai tüneményeit. Mindamellett kínosan érezném magam, ha valaki azt olvasná ki szavaimból, hogy az irodalmi - költészeti - érték, meg a poli­ tikai költészet közé egyenlőségi jelet teszek. Lukács György említett tanulmá­ nyában olvashatjuk, hogy a politikai tudatosság tekintetében három fokozatot is megkülönböztethetünk, mely egyáltalán nem jelent egyszersmind értékfoko­ zatokat. Az első fokozathoz tartozó költő „öntudatlanul, igen gyakran szán­ déka és akarata ellenére politizáló költő volna” - és Babitsot hozza föl példa­ ként. A második típushoz Goethét, Tolsztojt vagy Thomas Mannt sorolja; ná­ luk sincs szó a napi politikában való elvegyülésről, de tisztában vannak azzal, hogy „a világ megváltozott tartalmai és szerkezete új költői formákat követel­ nek meg”, és gondos mérlegelés tárgyává teszik progresszivitásukat. A harma­ dik típus - melyhez Adyt sorolja - a tulajdonképpeni (akár párt nélküli) párt­ költő. Szó sincs tehát arról, hogy minél politizáltabb valamely költő lírája, an­ nál értékesebb; ez vulgáris és szektás felfogás, melyet az elmúlt korszakban szerencsésen meghaladtunk. Amellett, ahogy Babitsnak és még sok, „apolitikusként” elkönyvelt költőnek is vannak politikai szempontból igen jelentős meg­ nyilatkozásai, a jelentős tehetség pontos és becsületes társadalom- és önábrá­ zolása (amilyen szerintem életműve nagy részében Szabó Lőrincé is volt) az ellenkezőjét demonstrálhatja annak, amit bizonyítani akar - itt elég, ha a balzaci paradoxonra gondolunk. És ha tüzetesen megnézzük a felszabadulás utáni évtizedek magyar líráját, azt látjuk, hogy a korántsem politizáló termé­ szetű lírikusok legjava bőséggel teremtett politikai értelemben is jelentős mű­ vet; gondoljunk Weöres Sándor, Kálnoky László, Vas István, Jékely Zoltán, Csanádi Imre, Nagy László, Pilinszky János, Juhász Ferenc és még jó néhány kitűnőségünk munkásságára, melyből tucatjával és tucatjával szemelgethetnénk az olyan erős közéleti töltésű műveket, melyek nélkül a politikai líráról adott kép csonka és kirekesztősdit gyaníttatóan hiányos volna. (Egyszer meg kellene írni a politikai líra hazai történetét, hogy ez világossá váljon, egészen a legfiatalabbakig.) Megközelítőleg sem sorolhatom föl a mai társadalomnak azokat a területeit, ahol nemcsak a közélet és a politika hivatásosai, hanem oly régóta bevált „amatőrjei” , a költők is megtalálhatják tennivalójukat. S határozottan elzár­ kózom az elől, hogy akár csak megkíséreljek „témákat” vagy „programokat” adni a politizáló vagy politizálni vágyó újabb költőgenerációknak. Még csak nem is ötleteket kívánok adni, csak szempontokat sorolok föl jelzésszerűen, a teljességnek csupán töredékét érzékeltetve. 19 �Először is szeretném megismételni, amit D. Nagy László mondott írószövet­ ségi felszólalásakor, a hetvenes évek elején: a szocialista társadalomban élő költő illetékességét hangsúlyozta közdolgainkban - s én most ennél is szeré­ nyebb leszek: a költők illetékességtudatára szeretném irányítani a figyelmet, mely a jelek szerint egyre szűkülő tendenciát mutat, ellentmondva az új típusú citoyen-magatartás iránti szükségletnek. „Tessék sürgősen megváltani a világot!” - mondanám legszívesebben Bálint Györggyel. A részletfeladatok meghatározásakor tisztázni kellene, melyek a szocialista politikai költészet mai specifikumai, mert abban biztos vagyok, hogy ezek nem lehetnek a polgári társadalomban élő citoyenköltő másolatai. Egészen más a helyzet, amikor valaki az osztályuralomért küzd a költészet és közírás terepén, mint amikor valaki a társadalmi berendezkedés szociabilitását és demokratiz­ musát fejleszteni akarja. Vannak olyan hagyományos költői magatartástípusok, amelyeknek másolgatása komikus és anakronisztikus pozőrségbe fulladhatna. Ha a citoyen-polgár a burzsoának, akkor a szocialista citoyen a politikailag kö­ zömbös nyárspolgárnak és a bürokratának az ellentéte. Megszívlelendőnek tartom viszont, amit Pozsgay Imre hangoztat a Művészet és politika című tanulmánygyűjteményben, Minden író felelőse a nemzet sorskérdéseinek cím alatt: „ . . . néhány fontos kérdést újra kellene fogalmazni. Például ilyeneket: - Író és politikus, irodalom és politika hogyan működhet­ nének együtt a társadalmi átalakulás és a jólét árnyékában keletkezett vagy fennmaradt, az embert lealacsonyító jelenségek megszüntetésében, a népszapo­ rulat, a szegénység, az öngyilkosság, az alkoholizmus vágta sebek enyhítésé­ ben, megszüntetésében? - Hogyan építhetnénk tovább természet és történelem adta szövetségeseinkkel, a kelet-európai népekkel barátságunkat, együttműkö­ désünket úgy, hogy ki-ki a maga hazájában becsülje nemzetiségeit, óvja a sa­ ját érdekében is sorsukat? Hogyan értethetnénk meg velük, hogy a határain­ kon kívül élő magyarság fennmaradása, anyagi és szellemi gazdagodása nem csupán e térség lelkiismereti kérdése, hanem közös érdekünk is?” Az állam­ férfiúi felelősséget éreztető szavak, íme, kérdésekként hangzottak el; most már a helyes választ is meg kellene találnunk. Végezetül azt a véleményemet szeretném kimondani, hogy a szocializmus társadalmi keretei között minden kultúrateremtő, kultúrafejlesztő, az emberek önismeretét, közösségi érzését, esztétikai és erkölcsi érzékét, minden humánus jellemvonását, munkaszeretetét és minőség iránti érzékenységét fejlesztő iro­ dalmi mű - legyen az vers, novella, regény, film vagy esszé - politikai jelen­ tőséget kap. Ennek tudatában kívánok mielőbbi föllendülést, sikert és növekvő népszerűséget a tudatosan politizáló költészetnek, a Petőfi-, Ady-, József Attila-i hagyomány bensőből vezérelt követőinek. 1984. június 10. 20 �ABLAK Egy szlovák szociográfiáról K i ne látott volna drótostótot? Na, nem elevent, olyan ma már nincs. Ha­ nem hát rajzon, festményen, folyóiratban, könyvillusztrációként, elbeszélésből, szülő-nagyszülő meséiből. Szemünk előtt kivetül megtermett alakja, gondolat­ ban keressük a széles karimájú kalap árnyékában fürkésző tekintetét, irigyel­ jük titkokat sejtető bő köpönyegét, csodáljuk vállára akasztott limlomait: a me­ rőkanalat, vasalóalátétet, szűrőt, egérfogót, no és szánjuk a szűk nadrág végé­ ben a bocskorba bújt lábat; mennyi gyaloglás, mennyi úttalan út számlálatlan kilométerei az osztályrésze. Magyarországon így festettek a mesterség képvi­ selői, ők voltak azok, a házaló drótosok, járták az Alföldet, megdrótozták a cserépedényt, megfoltozták a fészerablak rácsozatát, árultak patkányfogót, ügyes konyhai szerszámot, ha kellett, készítettek - persze titokban - pálinka­ főző üstöt, rézlemez volt hozzá a legjobb. Jöttek és hozták a híreket is a vi­ lágból, meg a szomszéd községekből, fontosak, hasznosak, örömmel látottak voltak faluszerte. Ma azt mondanánk: a szervizszolgáltatás és a tömegkommu­ nikáció sajátos formáját testesítették meg. Hanem mentek ők másfelé is. Észak- és Dél-Amerikába, Oroszországba, Tá­ vol- és Közel-Keletre. Ott a nyomuk Egyiptomban, Brazíliában. És persze és főleg Európában. Legjobban a cári Oroszországban szerettek dolgozni, ahol hatalmas, jól szervezett műhelyeik nyíltak meg, szállítottak-javítottak a cári udvarnak is. A legnagyobb szerencsefiak Amerikában lettek, akadt köztük milliomos is, New York-i polgármester is. S a dúsgazdag mellett találni nyo­ morgót, koldust, a képviselő mellett meg csavargót vagy rablógyilkost - tény azonban, hogy zömmel becsületes, dolgos és találékony emberek voltak, akik sokra vitték, mert a nyomor és nélkülözések bélyegétől megjelölt Felső-Vág völgyének vidékén tisztes iparosi vagy polgári jólétet teremteni bizony óriási előrejutásnak számított. Kis híján drótos lett Vladimir Ferko (1925) maga is, hiszen szülei mindkét részről neves drótosfamíliából származtak, akadt a családban oroszországi dró­ tos, de volt amerikai nagybácsi is. Ámde belőle újságíró, publicista, szépíró lett. Tudományos-népszerűsítő monográfiák és ismeretterjesztő művek mellett (az arany története, a gyémánt históriája, a barlangkutatás könyve, a kozmosz meghódításának regénye) az egyik legtermékenyebb szlovák riporter. Fő műve mégis a drótosok története (Svetom, moje, svetom - Világgá, kincsem, világgá - két szlovák kiadást ért meg), melyben hatalmas anyagismerettel és lebilin­ cselő elbeszélésmóddal tárja olvasói elé ennek az egyedülálló szlovák mester­ ségnek létrejöttét, virágzását és hanyatlását. 21 �N em fölösleges a magyar olvasó számára fö l jegyezni azt sem, hogy a dróto­ sok históriája - egy kissé közös történelmünkhöz tartozik, hiszen az első v i­ lágháború előtt külföldön ők, a szlovákok, magyar állampolgárokként szere­ peltek. Dicsőségük, sikereik tehát a közös haza fényét, jóhírét is emelték. M int ahogyan kényszerű vándorlásaik a Monarchia közös nyomorát dokumentálták: Am erikába „kitántorgott” , A dy- és József Attila-elsiratta „em bereink” között bő számmal voltak a drótosok is. Jelen szemelvényünket a megjelenés előtt álló kötetből vettük (a Tatran Könyvkiadó, Bratislava és az Európa K iadó, Budapest közös vállalkozásában). E. F E H É R PÁL V LA D IM IR FERKO Egy kizárólag szlovák mesterség Kétségtelenül festő ecsetjére kívánkozó kép lehetett, amikor a nagymajtényi síkon 1711. május elsején felvonult tízezer kuruc, élükön főparancsnokukkal, Károlyi tábornokkal, hogy halomba rakja harci zászlait, s így ünnepélyesen te­ gyen zajos és valóban színpompás pontot három viharos évszázad végére. Pálffy generális, a győztes labanc vezér százhuszonkilenc kuruc lobogót vett át, me­ lyek annyi véres találkozáson ott lobogtak egykor. Az eseményt nyilvánvalóan máshogy érzékelték a császáriak, hiszen már kész tervük volt a katonaság el­ helyezésére Szlovákiában, s másként érezte át a nép. Vereség feletti keserűsé­ gét bizonyára némi elégedettség enyhítette. Elege volt a háborúskodásból, az újoncfogásból, a fosztogatásból - hol a császáriak, hol meg a kurucok meg­ unta a vérfürdőt, a pusztítást, a háború gyötrelmeit. A Habsburg-abszolutizmussal nyíltan szembeforduló harcnak vége. A ma­ gyar nemesség valamennyi kiváltságát megvédte. A lefittyedt ajkú Habsburgok pedig „örökös jogukat” a magyar koronára. A számlát, akárcsak addig és majd utána is, a népnek kellett fizetnie. Négy esztendővel a kuruc fegyverletétel után királyi biztosok széledtek szét a szlo­ vák megyékben - a hatóságok képet szerettek volna kapni az unió állapotá­ ról, mondhatnánk századunk zsargonjában. A felzsinórozott, prémekkel ékesített biztosok feladata volt háború utáni számvetést csinálni. A lakosság lélekszáma. Gazdasági helyzete. 22 �A biztosok olyan valóságot találtak, amitől maguk is elcsodálkoztak. A „sze­ gény adófizető népet” leírhatatlan nyomorban találták. Félig üres falvak. Alul­ táplált férfiak, szánalmas nők, sápkóros gyerekek. És minden faluban hihetet­ len számú hadirokkant, szörnyen megnyomorodott férfi. Kopár kunyhók, közel az összeomláshoz. És egész Szlovákiában, az akkori Felvidéken, alig egymillió lelket tudtak összeszámolni. Ma csak a Vág mentén élnek ennyien. Mindenfelé kimondhatatlan nyomor. A legszörnyűbb északon, a Vág felső folyásánál, Kysucén, Árvában, Liptóban. Az 1708-1710-es aszály ezt a vidéket sújtotta leginkább. Háború, pestis, aszály! E borzalmas triumvirátus összefogá­ sából miféle eredmény születhetett? Az emberek gyökér után túrták a földet. Még a fiataloknak sem volt annyi erejük, hogy a tél beállta előtt befoltozzák a tetőt, tűzifát gyűjtsenek, elvessék az őszi magot. Hogyan is vessenek, ha nem akadt kétmaréknyi vetőmag se? Egész Európában nem volt nagyobb szakadék a nemesség - az uralkodó osztály - és a lét határán tengődő jobbágynép kö­ zött. A felfuvalkodott és üresfejű nemesség nem átallja Európa-szerte széttrom­ bitálni magyarcentrikus jelszavát, hitvallását: Extra Hungaria non est vita et si est, non est ita! Magyarországon kívül nincs élet, s ha van, az nem olyan! A drótosok voltak egyebek között azok, akiknek be kellett bizonyítaniuk, hogy valóban nem olyan! Hogy létezik szabadabb, elviselhetőbb, kulturáltabb, minden szempontból jobb. A tizennyolcadik század, ha a három megelőző századdal összehasonlítjuk, a konszolidáció időszaka volt, vagy inkább a társadalmi és gazdasági újjáépíté­ sé. Nehéz és lassú lábadozás volt ez. Hogyan is szedhette volna magát össze a nép gazdaságilag ennyi csapás után, állandó elnyomás és a fokozódó kizsák­ mányolás mellett? A feudális jobbágyrendszer virágkorát éli és ebből nincs kiút. Változtatni csak azon belül lehetséges. Az északi megyék jobbágyai meg­ kísérlik a menekülést: egyénenként és tömegesen is (tanítóstul és papostul) a török nyomán elnéptelenedett déli vidéken próbálnak szerencsét. Ugyanakkor tetőzik az ellenreformáció, a feudalizmus mind mélyebbre merül történelmileg elkerülhetetlen válságában. A nép, persze, nem tudatosítja, hogy ebben a bonyolult társadalmi és gazda­ sági folyamatban formálódni kezd a modern értelemben vett szlovák nemzet. A népet az élet gyakorlati dolgai érintik: a földek elvétele és szétosztása, a vá­ rosok gazdasági széthullása, a jobbágyterhek növekedése, a világi és vallási fensőbbség kínzó elnyomása. S a nép a maga módján reagál. Nem ismeri el a magyar honi nemesség szer­ vilis elvét, hogy az istenhez és a királyhoz csak kéréssel lehet fordulni. Igen, ké­ résekkel is előáll, de a legtöbb levélben, melyek e korból fönnmaradtak, az el­ lenállás is érzékelhető, saját erejének felismerése. Nem egy feudális hatal­ masságnak címzett levélben kap hangot a fenyegetés: ha nem enyhítettek baja­ inkon, leszámolunk ezzel a világgal. Döglött évek. Így hívták a kysuceiek azokat az éveket, amikor az állandó nyomort még a rossz termés, a természeti csapás vagy a járvány tetézte. Ö reg krónikákban olvashatjuk, ilyen döglött évek kezdődtek 1847-ben, és tar­ tottak 1852-ig. „A mezőn nem termett semmi. A krumpli mind, ha nem a földben, hát a pincékben megrohadt. Vasút nem volt, hogy az élelmet pótolták volna. Az em­ berek hullottak, nemegyszer még az is, akinek pénze volt, mert venni érte nem tudott semmit. Megesett, hogy az egyik ember agyonverte a másikat egy darab kenyérért, s amikor megette, maga is belepusztult, mert kiéhezett gyom­ 23 �ra meg sem tudta emészteni. A z emberek füvet és gyökeret ettek. Fűrészport kevertek a korpába, abból sütöttek lepényt. A sírásók egész nap az utcákat járták, s egy nagy községi koporsóba gyűjtötték a halottakat, a hullaházban halomba rakták, éjjel meg közös sírba temették őket.” Hasonló volt a helyzet végig a Vág felső mentén és a Szepességben is. Lopuchovban egy anya megbomlott, egyik gyerekét megölte, megfőzte, és azzal táplálta magát meg a többi gyereket. Útszélen a hulla megszokott látvány volt. Árvában az emberek szecskát főztek fűrészporral és lenfürtökkel. Hivatalos dokumentumok igazolják, hogy a múlt század negyvenes éveiben Trencsén me­ gyében az emberek a pázsitfű gyökerét kaparták ki a földből, míg az nem fagyott, s azzal táplálkoztak. Tízezrek tengődtek híján bármiféle jövedelem­ nek, s kilátásuk nem volt rá, hogy helyzetük változhatna. A krónikus éhezés és az alultápláltság igen gyakran végződött halállal. Rovnében 1769-ben négy hó­ nap alatt 151 ember halt meg kanyaróban. Turzovkán egyetlen hónap alatt há­ romszázan. A kormány hiába akart reformokkal enyhíteni a nép helyzetén. A földes­ urak úgyis azt csináltak, amit akartak, fütyültek az urbáriumra, kényük-kedvük szerint erőszakoskodtak. Magyarországon nem sok változott meg 1785 után sem, amikor II. József elrendelte a jobbágyok szabad költözködését. Az em­ berek a megyei hatóságoknál kerestek támogatást, de amikor a kedvezménye­ ket nem tudták kivárni, segítettek magukon, ahogy tudtak. Belá, Krasnany, Lysica és Varin községekben elfoglalták az uradalmi erdőket. 1787-ben Kolárovicében fölkeltek a földesúr ellen, de a katonaság letörte a lázadást, 1815ben a közeli Setechovban és Cicmanyban került sor zavargásokra, az 1828-as év pedig Mariková faluban maradt emlékezetes lázadás miatt. A katonák meg­ botozták és áristomba dugták az izgágákat. Elmúlt ötven év - fél évszázad - s ugyanennek a községnek a lelkésze írás­ ban hívja föl a hatóságok figyelmét az egyházközségben uralkodó állapotokra: „Igaz ugyan, hogy Felső-Mariková hegyes-dombos szántói sohasem nyújtottak a népnek elégséges eledelt; egyházközségemben szerzett tizenhét éves tapaszta­ lataim szerint az emberek szinte minden esztendőben gyűjtenek fenyőtobozt, amit a megpenészedett krumplival együtt megőrölnek, s abból készítenek ma­ guknak ennivalót, ettől pedig gyomorrontás következik és belázasodnak. Az 1841-es anyakönyv szerint csupán Október, November és December hónapokban, s 1842 Januáriusában és Februáriusában 420 fő halt bele a lázba; 1854. esztendő­ ben 96 ember halt éhen és még sokan a láztól meg a hidegrázástól - mert rot­ hadt krumplit és hajdinapelyvát ettek; 1874-ben a családok nagyobb fele főtt és tejjel felöntött fűvön élt. Ebből is látható, hogy Felső-Mariková községben gyakori úr a nincstelenség és a nyomor. Ugyanakkor a hitközségiek nem ren­ delkeznek telekkel, mint más községek lakói, kivéve 16 házat.-., a többi ház­ ban lakók az uraság kegyelméből árendában laknak, úgyhogy a sok nyomo­ rúságuk mellett még árendát is fizetnek, mégpedig 3 vagy 6 évenként... ezek a körülmények is szaporítják a nyomort és ez az ami végett a lakosság álla­ pota mind rosszabbodik... a kiskorú árvák a falvakban kóborolnak és koldulással keresik betévő falatjokat. Ebből tehát látnivaló, hogy Felső-Mariková falu számára segély szükségeltetik, melynek híján az emberek részben éhen, részben a méltatlan eledelekből származó láznak következtében sorra elpusztulnak. Felső-Mariková, 1879. nov. 26. Florián Lobodka, plébános.” 24 �A marikovái lelkész harminc évvel azok után az események után vetette pa­ pírra panaszát, melyek 48-ban egész Európát, s így Szlovákiát is forradalmi lendületbe hozták, s melyektől az emberek oly sokat vártak és oly keveset kaptak. Sőt egy s más még rosszabb lett. „A z 1848-as esztendő - írja Anton Bielek a Slovenské pohľady (Szlovák Szemle) című lapban 1891-ben (11. szám) - mintha elmetszette volna a pezsgő élet gyökereit a trencsényi városkákban, hanyatlásnak indultak mind egy szálig. S később, mikor eljött az egyenlőség, jog és szabadság ideje, az az ököljoggal uralkodó szörnyeteg, amelyet a mi hazánkban liberalizmusnak neveznek, tel­ jesen tönkretette a Vág mente iparos polgárságát. A zsidóság a maga szerve­ zettségével, szorgalmával, garaskáival mindjobban felülkerekedett az őslakossá­ gon, megalázta és teljesen háttérbe szorította őt. A Vág menti iparos elvesztet­ te piacait, földjeit, ma már csak holmi egyszerű halandó vásárol tőle. Kivitelről szó sincs, s e hanyatlásban, melynek sarkában ott lohol a nincstelenség, nem lehet szó a termelés technikai fellendítéséről sem. Mindenki úgy segített magán, ahogy tudott. Irtani kezdték az erdőket. A z úr megmaradt úrnak, a zsidó gyönyörű völ­ gyeink rengetegeiben terpeszkedett, irtott és pusztított mint a levéltetű, amit csak lehetett. Egész erdősávok tűntek el, vitte a Vág vize, a zsidóság emelkedni kezdett, gazdagodott, a földbirtokos, az iparos meg szegényedett: elmúlt 40 esztendő, s a viszonyok oly mértékben megváltoztak a trencséni lakosok hát­ rányára, hogy aki idegen, az tejben, vajban fürödhet, a honlakó meg az erdő­ ben bolyong és örülhet, ha valami nyomorult élelemmel elűzheti éhségét. A spekulánsok között is kitűnt egy Popper nevezetű, ki rongyszedőként kezdte, s milliókkal végezte, ki ma a Vág mente legnagyobb erdőgazdaságát tartja ke­ zében, a bytčait. Egész Kysucén, Bytča környékén, a rajeci, marikovái, poprádi völgyekben neki nőinek a fák, három gőzfűrész nyeli a trencséni hegyek karcsú jegenyéit, aztán a sebes Vág és a tüzes ló szerteszállítják a világ minden sarkába.” Az az időszak ez, amikor régi intézkedések visszhangoznak váratlanul s nem is ritkán. Az például, hogyan kívánták az urak megoldani a nyomort, a sötét középkor szörnyűségeit idézi: 1874-ben Trencsén vármegyéből négyszáz gyere­ ket csalogattak össze - legtöbbször erőszakkal - és szállítottak el marhavago­ nokba zsúfoltan . . . számmal a nyakukon, a vásárba... „Felteszem a kérdést, kinek van kedve élni vagy gyermeket nemzeni ebben az oszágban, ahol a közterheket nem egyformán viselik, de a teher - a jog és az egyenlőség, s királyságunk legszentebb törvénye ellenében - a szerencsétlen parasztot és a legnyomorultabb népet sújtja?” A tudós szlovák, a terchovái születésű Adam František Kollár szavai ezek, amelyek száz év elmúltával is érvényesek voltak. Púchov után kezdődnek a sziklák, és ér véget a kenyér. Ez talán kétszeresen is igaz volt. Azok, akik nem álltak be betyárnak, s nem keltek útra délnek, az „ígéret földjére” sem, azok impozáns fejezetét írták meg Szlovákia történetének. Amennyiben élni és túlélni akartak, konok kitartásra, rátermettségre és merészségre volt szükségük. A megélhetés legkülönfélébb mó­ dozatait kellett kitalálniuk, ha nem akartak belefulladni a nyomorba. Ki tudja, tán a termékenyítő erejéről nevezetes, sűrűn fogyasztott zab tette, bizonyára a nép természetes vitalitása is, hogy Szlovákia hegyes vidékein első ízben mutat­ kozott viszonylagos túlnépesedés. A lakosság száma nőtt, a föld és a munkale­ hetőségeké viszont nem. 25 �Az emberek abból éltek, amit a föld nyújtott, a szülőföld gyönyörű termé­ szete. Kenderből készítették az ingüket, maguk szőtte vászonból szabták kön­ tösüket és a nadrágjukat, nemezből a széles karimájú kalapot, később a csú­ csos süveget. Fából csinálták a háztartáshoz meg a földműveléshez szükséges szerszámokat, eszközöket. S mert minden rosszban van valami jó is - így volt ez a nyomorúsággal is erre. Volt abban valami jó, hogy a nehéz körülmények felkészítették az embereket az élet keménységére, hogy kitartásra, makacsságra nevelték, szerénységre és még sok egyebekre tanították őket. Nem utolsósor­ ban kifejlődött bennük a természetes kézügyesség, amit aztán nemzedékek csiszoltak, tökéletesítették és stafétaként adtak tovább. A falvakon és a tanyá­ kon szaporodott a szlovák parasztnak az a típusa, aki nem hátrál meg a ne­ hézségek előtt, amolyan ezermesterféle, aki mindent megcsinál, amit kell. Szlovákia-szerte különféle mesterségek és megélhetési lehetőségek alakultak ki, az emberek foglalkoztak szénégetéssel, szurokfőzéssel, madarat fogtak, vásznat készítettek, gyógyolajakat főztek, dolgoztak bőrrel, de leginkább fával és fém­ mel. Előbb csak úgy a maguk szükségletére, később már mindenféle kiegészítő foglalkozások születtek, megindult a házalás. És valamikor azokban az idők­ ben, a tizenhetedik század derekán, valahol valaki, ki tudja, hol, és ki tudja, ki, fogott egy darabka drótot, amit ott gyártottak a közeli Sziléziában, a Javornikyn és összefogta vele a repedt tejesköcsögöt. Nem először történt így, hi­ szen az archeológiai leletekből tudjuk, hogy az úgynevezett heftelés már a neolit korban ismert volt. Később a sérült agyagedényeket kenderből font spárgával javították. A szemfüles ember észrevette, hogy a drót nem tágul úgy, ahogyan a spárga, évekig kitart, s ez az igen egyszerű technológia össze­ forrt az ősi hefteléssel, aminek a lényege egyszerű: a repedés mindkét oldalán árral lyukat kell fúrni, a drótot keresztülhúzni, szorosra húzni, a lyukacskákat betömni, és az edény úgy szolgált tovább, akár az új. Joggal feltételezhet­ jük, hogy kezdetben az emberek maguk javítgatták edényeiket, majd később törvényszerűen bekövetkezett az a pillanat, amikor a szomszéd hozta rendbe a csorba bögrét, s kapott érte egyéb szívességet. Ezután könnyű kita­ lálni, hogy sok a háztartás, még több a köcsög és a bögre, a korsó és a tál, hogy az agyagedény törékeny, naponta reped, csorbul valamelyik. Valaki tehát egy­ szer fogott egy darab drótot, árt és a fogót, vette a tarisznyáját és elballagott a szomszéd faluba.. . Talán valahogy így történhetett. Persze csak azután, hogy ehhez a hegyi juhászkolonizáció megszűnésével - létrejöttek a feltételek. Megszületett a drótos, létrejött a drótosmesterség. A Felső-Vág mente népének egyedülálló foglalkozása. Olykor túlértékelt, de lényegében - többféle oknál fogva - , lebecsült mesterség. Gyolcsosa, késese, vasöntője, kádára, szűcse, szurokfőzője mindig minden nemzetnek van. Gyó­ gyító olajokat árusító házalók nemcsak szlovákok voltak, űzték ezt a mester­ séget a svájciak, osztrákok, németek, oroszok, drótosok azonban egész Euró­ pában kizárólag a Felső-Vág menti és a szepességi szlovákok voltak. Csodálatra méltó bátorságukkal bebarangolták az egész világot. Ott jártak a világ valamennyi óceánjának partján, a földkerekség minden lakott földrészén megfordultak. Drótosok jártak az Osztrák-Magyar Monarchia országaiban. Az Atlanti-óceán európai partjain. Északon, Skandináviában és délen, a Pireneusi­ félszigeten, Egyiptomban, Palesztinában és Tuniszban. Oroszországban és In­ diában. Ceylon szigetén. Ausztráliában. A Csendes-óceán mindkét partján. New Yorkban és Moszkvában, Vlagyivosztokban és Bécsben. Belgrádban, 26 �Mexikóban és Rió de Janeiróban. Irkutszkban és Buharában, Varsóban és Bu­ karestben, Los Angelesben - ott a nyomuk minden emberlakta kontinensen. Ő k voltak az első szlovákok, akiket megérintett a világ tágassága. Többnyire egyedüli képviselői voltak egy kicsiny nemzetnek, melyről a világ mit sem tu­ dott. A szláv népekkel való barátság tényleges úttörői lettek. Legtöbbjükben szociális és nemzeti öntudat lobogott. Felemelkedést hoztak nyomorgó szülő­ földjüknek. Szinte a semmiből sok mindent tudtak elővarázsolni. Később megállták a helyüket a konkurrenciaharcban is. Dolgosságukért, becsületességükért és szerénységükért kivívták a világ megbecsülését - egyetlen kivételt a Mo­ narchia képezett, mostoha hazájuk volt. Hiszen megfizetett ezért! A drótosok idővel ügyes és keresett mesteremberekké váltak. Eleinte pót­ foglalkozásként űzött mesterségüket elismert iparrá emelték, később akadtak a mesterségnek művészei is. De hát mikor is kezdődött ez a figyelemre méltó, több mint kétszáz évig tar­ tó drótoshagyomány? Kétségkívül a fejletlen magyar kapitalizmus idején, amikor hanyatlani kez­ dett, majd megszűnt a pásztortelepek szerepe, mely jelentős mértékben volt a drótosság életrehívója. Akkor, amikor a XVI. század második felében a pásztortelepülések lakossága még a pásztorkodás termékeinek értékesítésével foglalkozott a közeli Szilézia és Lengyelország vidékein. A nép folyamatos elnyomorodása azonban fokozatosan kiiktatja ezeket a lehetőségeket, s a földnél­ küliek kénytelenek új megélhetési források után nézni. Ha az első írásos emlékek után kutatunk, álljunk csak meg bizonyos D avid Drotitius nevénél, aki ugyan nem volt drótos, hanem evangélikus tanító Vágbesztercén (Považská Bystrica) a XVII. század első felében. Az a tény, hogy ez az ember nem volt drótos, lényegtelen, neve nyilván az eredeti családnév latinosított formája. Nyilvánvalónak látszik, hogy valamelyik őse drótos lehetett, hiszen számtalan családnév született a mesterség vagy foglalkozás alapján. Hasonló magyarázat adódik Juro Drotárik neve olvastán is, akit a bytčai uradalom egyik perirata említ 1714-ben. Mindkét esetben feltételezhetjük, hogy nem ők voltak az első drótosok, s a mesterség jóval korábban született. Idő­ sebb Jur Buchholtz (1645-1725) evangélikus lelkész, pedagógus, a Magas-Tátra kutatója, 1719-ben azt írta, hogy a tátraalji vidékeken emberek járnak házról házra egérfogókat kínálva, valójában azonban a Tátra kincseit keresik. Dróto­ sok lettek volna? Tulajdonképpen mindegy, mi a válasz, maga e tény kellő­ képpen bizonyítja a mesterség meglétét, s a házaló kereskedői formát. Bernolák nagyszótárában (1796-ban került nyomdába) a drótos szó már mint bevett címszó szerepel, ennélfogva a drótosmesterségnek is megszokottnak, álta­ lánosan ismertnek kellett lennie. Nem csoda, hogy a drótosok bekerültek a népköltészetbe, amelyben a mon­ da szerint Jánošík, a betyár idejéből való ez a mesterség (Gunda Béla: Acta Etnographica, Budapest, 1953). A mondában szó van egy Jánošíkhoz tartozó kompániáról, amely Veiké Rovné, Dlhé Pole, Kolárovice, Petrovice falvakban ügyködik. Az áruló szerető szerepét itt a betyárok hívei veszik át, akik a meg­ torlástól való félelmünkben nyílt harcban elárulják Jánošíkot, Juro Jánošík, a legendás hős akkor átkot szórt a fejükre, mondván: „Fogjatok drótot és hara­ pófogót, vegyétek nyakatokba a világot, mert jobb életre nem vagytok érde­ mesek!” Van egy hasonló álláspont, miszerint a drótosok elődje az a szökött jobbágy, aki nem állt a betyárok közé, hanem egy köteg dróttal és fogóval megélhetést keresve járta a világot. 27 �Az iparosok 1755-ös összeírásában (Anton Spiesz: Remeslo na Slovensku v obdobi cechov. Mesterségek Szlovákiában a céhek idején. VSAV, 1972) a dró­ tosok nem szerepelnek még Turzovka, Dlhé Polc, Vysoká nad Kysucou Štiavnik, Popradno, Veiké Rovné falvakban sem, hiszen otthoni termelésről és házaló árusításról volt szó, nem pedig céhbe tömörült iparosokról; a drótosok soha nem is alapítottak céhet, s más céhhez sem csatlakoztak. A drótosmesterség elejétől fogva a saját, s ebben az értelemben eltérő útját járta. A Topográfiai Statisztikai Levéltár 1811-es kiadványának 368. lapján a dró­ tosokról - ezúttal a szepességiekről - a következő bejegyzés található: ,,... a fent említett falvakból indulnak útnak. . . a mindenütt ismert drótosok, akik az osztrák császárságban széltében-hosszában... edényeket drótoznak, drótból ablakrácsot készítenek, s egyáltalán ebben a mesterségben igen nagy kézügyes­ ségről tesznek tanúságot." A régi iratokból megtudható, hogy a szepességi drótosok a Felső-Vág men­ tiektől tanulták a mesterséget, ezért „fejlődéstanilag” a Felső-Vág mentiek a korábbiak. Gyér emlékeink a drótosokról nyilván még a történészre várnak, aki kiszemelgeti a megőrzött korabeli irományok garmadájából. Adatot adathoz, érte­ sülést értesüléshez - a drótosok történetét úgy kell türelemmel összerakosgat­ ni, mint a mozaikot. A hírhedt gömöri betyár, Michal Vdovec periratában pél­ dául - 1822. július 4-én ítélték el - említés van arról, hogy Vdovec több tár­ sával szövetkezett, leginkább egy Andrej Hatala nevű drótossal... (Viera Gašparíková: Zbojník Mišo Vdovčŕk. Mišo Vdovčík, a betyár. Mladé letá, 1966.) A Trencséni Állami Levéltárban találhatók azok a latin okiratok, amelyek­ ben a konskripciós bizottság a lakosság foglalkozását is összeírta a Felső-Vág mentén. A listákban ez áll: Dlhé Polc „Ez a népség télidőben favágással és kenderolajból szurokfőzéssel foglalko­ zik, valamint edények drótozásával az egész királyság területén. Nyáridőben mezőgazdasági munkát végez.” Kotesová és Kolárovice. Leginkább drótosok. („Possessionem meret sibi plebs hymis tempore. .. per obductionem item Vasorum fictilium cum Drata ferrea toto anni tempore. ..) A nép télvíz idején azzal keresi meg a kenyerét, hogy vasdróttal fonja be az agyagedényt Rovné (Veiké). „1689 lakos. Ebből 191 fiú, 791 leány, 105 fráter. Szolgáló 14. A fő foglal­ kozás a drótosmesterség. Drótból rácsokat és kosarakat készítettek.” Nesluša „1090 tizennyolc éven felüli lakos. 305 paraszt, 18 zsellér, 5 bérlő. 176 fiú, 535 leány.” (Az eredeti szerint a számok összege Rovné és Neslusa esetében hibás - szerző megj.) Ugyanebből az évből való az a feljegyzés, amely a Canonica Visitatióban található, Veiké Rovnéról: „ . . . többen a férfiak közül oda­ hagyják nőjüket és gyermekeiket, s munkát keresni elmennek akár messzi föld­ re, távoli országokba is, és nemegyszer előfordul, hogy idegenben maradnak hat, nyolc, olykor több évig.." Ezekből az okmányokból nyilvánvaló a drótosmesterség határozott differen­ ciálódása. Elterjedése és területi szóródása egyaránt azt mutatja, hogy önálló mesterség, sajátos munkafolyamattal, technológiával és színvonallal. Ekkor 28 �ugyanis a drótosmesterséget már nem csak kiegészítő mellékfoglalkozásként űzték, hanem mint fő kereseti forrás is szerepel. Kotešovában és Kolárovicén egész évben azzal foglalkoztak, hogy „dróttal fonják körül az agyagedényt” , Dlhé Poléből eljártak az egész Monarchiába, Neslušában nem voltak még dró­ tosok, Rovnéból pedig már a határokon túlra vándoroltak szerte a világba. Hasonló állítást találunk A. Tatijevnél is, aki Magyarországi utazás 1849 (Uhorsky pochod 1849) című cikkében (Slovenské pohlady 1883, 3. sz.) egy öreg orosz katona elbeszélését jegyezte fö l: „ . . . nagy falvak arrafelé nincse­ nek, uram, hanem csak amolyan aprócskák szerteszórva a hegyekben, a nép meg, akit láttunk, az mind szegény, mert a föld itt rosszul terem s a lakos­ ság. .. úgy látszik kissé lusta. Ők inkább vándorolnak, az asszonyok edényeit drótozgatják, csapdákat készítenek és azokat árulják. Ide Moszkvába is eljön­ nek. Az ábrázatuk meg olyan kedves - édestestvérednek neveznéd valamenynyit.” Ez, ugyebár, már puszta ténymegállapítás. Az eredet kérdése magukat a dró­ tosokat is foglalkoztatta. Nem egy közülük megpróbálta kideríteni, mikor és hogyan született a mesterségük, de nem sikerült. Még a legöregebbek is, a múlt század végéről, nagyjából egyformán válaszoltak arra a kérdésre, mikor kezdő­ dött a drótosság, mikor kezdtek a drótosok világot járni: „Bizony én azt nem tudom. Vándorolt az ükapám, vándorolt a nagyapám, vándorolt az apám és vándorlok jómagam is.” Az oroszországi drótosok nesztora, a V elké Rovné-i Jozef D žavik Drótos múlt (Drotárska minulost, Živnost, 1943.) című cikkében írja: „A drótosmester­ ség létrejöttének és a drótból font, cínezett, később bádogból készült konyhai és gazdasági edények gyártása eredetének legnagyobb rejtélye abban van, hogy idő múltával és az öreg drótosok kihalásával megállapíthatatlanná válik, hol és mikor, milyen körülmények között született meg ez a titokzatos mesterség. Egy azonban bizonyos, a drótosmesterség csak azután jött létre, hogy kitalálták a drótot... A múlt század második felének elején úgy tanították nálunk az elemi iskolában, hogy bizonyos Rovné, amely Velká Bytča mellett fekszik (ma Veiké Rovné) a drótosok hazája, ami azt jelentheti, hogy ez volt a drótosmesterség bölcsője. E minden valószínűség szerint helyes feltételezést, különféle jelek és körülmények igazolják...” E „jelekből és körülményekből” több is akad (a drótosfalvak közül csupán Rovné pecsétjében fordul elő drótosfigura), ezért úgy tetszik, hogy e sorok író­ ja minden kétely nélkül felsorakoztathatja más szerzők véleményét, akik ha nem is a keletkezés idejéről, de a bölcsőjéről vitatkoznak. Fényes Elek 1847-ben ek­ ként ír: „Rovné. Sűrű hegyek közt fekvő falu hatezer lakossal. Innen és erről a vidékről származnak az ismert drótosok, akik egész hazánkat végigjárják: szál­ fa növésű, erőteljes, kemény élettől edzett fajta, kik bár nyelvük szerint szlová­ kok, mégis szemmel láthatóan különböznek Trencsén megye egyéb lakosságától. A lakosság hat hetede vándorlásra adja a fejét, s olykor három-négy évig is tá­ vol vannak. Némelyek egy-két ezer aranyat is hazahoznak készpénzben és el­ mondható, hogy valamennyi falu között itt van a legnagyobb pénzforgalom, s messze földön nem beszélnek annyi nyelven, mint itt.” A következő magyar történész, Lovcsányi Gyula tanúskodása a drótosmester­ ség fénykorából, 1881-ből való. „Rovné ennek a völgynek legészakibb és legnagyobb falva, hegyen-völgyön rendezetlenül szerteszórt 889 házával, 6909 katasztrális holdon sanyarún éldegé­ lő 4800 lakossal, ahol a zabon és burgonyán kívül csak némi káposzta terem. 29 �Ez a szegény föld már a régmúlt időkben arra kényszerítette a lakosság két­ harmadát, hogy másutt keresse mindennapi kenyerét. Így lett hát Rovné és a szomszédos Dlhé Pole a drótosok hazája, akik megfordulnak a Duna legdélibb vidékein is, s nemegyszer csak évek elteltével, de számottevő tőkével térnek ha­ za. Így történt, hogy Rovné a vidék egyik leggazdagabb faluja lett, s e világlátottság okozza, hogy a túlnyomóan szegény és termetes rovnéi férfiak több nyel­ ven beszélnek, odahaza kényelmesek és általában a környéken alig tapasztalt könnyed életet élnek.” Anton Bielek, az író Felső-Magyarország egy-egy tájegységét, mind nemzetgazdasági, mind társadalmi-politikai szemszögből tudta vizsgálni Obchod, prie­ mysel a hospodárstvo v Trenčiansku (Kereskedelem, ipar és gazdálkodás Trencsén vármegyében) című cikkében, mely a Slovenské pohlady 1891. évi, II. szá­ mában jelent meg, tehát tíz évvel az idézett magyar szerző után. Azt írja: „...kez­ dem a drótosokkal azaz bádogosokkal, akiknek Rovné a központja. Két hegy közé ékelt kicsiny völgy, a lakosság szerte a hegyekben. Az első pillantásra nyilvánvaló mindenki számára, hogy az őslakosság kényszerűségből fogott bele a kereskedésbe. A kavicsos sárga föld azt sem adja vissza megművelőjének, amit az belefektetett. Mellékjövedelem lett a létfenntartás fő forrása. Ma Rovnéban felosztották a világot. Ezeké Oroszország, azoké Németország, amazoké Ameri­ ka és így tovább. Előfordulnak eltérések, de ezek legtöbbször hagyományból fa­ kadnak. Idővel a szomszéd falvakban is meghonosodott az ipar, ma már Ky­ suce vidékén is ezrek meg ezrek űzik. A fejlődést itt is észrevenni. A régi dró­ tos eltűnőben van, helyette megszületik a bádogáruját kínáló kereskedő. A dró­ tosokat tulajdon társaik gúnyolódva »becárnak« szólítják. A mesterséget egyik a másikától tanulja. A drótosgazda összeszedi a környékről a legényeket, magával viszi a világba, megtanítja őket a mesterségre. Az ilyen surbankó neve »dzsarek.« Nem egy drótos, aki tán még írni, olvasni se tudott, leleménnyel, és per­ sze tegyük hozzá, szerencsével, meggazdagodott, gyárat alapított. Példa erre akad elég, az viszont érdekes, hogy kizárólag Oroszországban. A drótos az év nagy részét szülőfalujától távol tölti. Legtöbbször csak sáto­ ros ünnepeken vetődik haza, de ha karácsonykor nem áll módjában és nincs na­ gyon távol, húsvétra szinte biztosan hazalátogat kedveseihez. És akkor érde­ mes őket megnézni, amikor a templom előtt várják a nagymisét. Csoportokba verődve ácsorognak. Viseletük azé a népé, akinél a kenyerüket keresik, s az ő nyelvét is beszélik. Így aztán hallani ott francia, orosz, német, román és még is­ ten tudja, milyen szót. Aztán az ünnepek elmúltával szétoszlanak és szülőföld­ jük fellendüléséért bejárják a világot...” Megszületett a drótos, létrejött Drótosország. Szlovákia északnyugati csücskében, amely földrajzilag a következő politikai­ közigazgatási járásokat foglalta magában: Velká Bytča, Čadca, Kysuce-Nové Mesto, s részben Žilina és Považská Bystrica. A drótosmesterség mint egyedülálló mesterség született meg, melyet a fény­ korban körülbelül tízezren űztek. (1902-ben csak Veiké Rovnéból 825-en voltak kenyérkereseti okokból a világban, s ezek túlnyomórészt drótosok voltak.) A drótosság mint mesterség jött létre, de bonyolult fejlődése folyamán kü­ lönféle szempontokkal bővült - a történelmitől az etnográfiaiig, a gazdaságitól a kulturálisig, a szociológiaitól a szociálisig, s ez összetevők némelyikében nem csak regionális, hanem szlovákiai missziót töltött be. (Nagy Judit fordítása) 30 �31 �NOTESZ A humor tanúsága A magyar irodalom - mint minden igazi irodalom - telítve van humor­ ral. E z a humor néha átfordul szatírába is, időnként ironikus, sokszor szarkasztikus, de mindenütt jelen van, ahol irodalom létezik. Éppen ezért fá­ jó, ha a mai magyar irodalomról éppen úgy, mint az irodalomtörténetről, legtöbbször úgy beszélnek, mint valami hallatlanul komolykodó, mérhetet­ lenül belső elszántságú irodalomról és történetéről. Pedig a játékosság, a humor nem új keletű nálunk. A legnagyobb magyar költő, Petőfi, költészeté­ ben éppen annyira döntő szerepe van a humornak, mint amennyire már Csokonainál vagy később Mikszáthnál megtalálható. Mert mi volna leleplezőbb Petőfi versei közül, mint éppen az a költemé­ nye, melyet az iskolákban nem vagy alig tanítanak. A z Okatootáiáról van szó. Ez a vers megállapítja, hogy Magyarországra talán éppen osztrák kö­ zelsége miatt nehezen lopózik be a civilizáció, ez a költemény mondja ki, hogy hazánkban a nyilvános épületeket az akasztó fa reprezentálja, hogy itt a költőket és művészeket a kapa-kasza kerülök közé sorolják. Petőfi sza­ tírája, mely keresztülvonult már népdalain is, nem csupán a Magyar nemesben ér el egy határozott és humorral telített fokra, nemcsak a Pató Pálok alakját teremtette meg, hanem ezzel együtt az Okatootáia nevű or­ szág típusát is. S ha mindez igaz volt Petőfi esetében, sokkal erősebben igaz a mikszáthi regényírás vonatkozásában. Persze sokszor leszólják Mikszáthot a Tóth atyafiak és a Jó palócok, valamint regényeinek úgynevezett anekdotizmusa miatt is. Igen ám, csakhogy ezek az anekdoták, melyekből Mikszáth mint regényíró építkezik, néha olyan véresen szatirikusak, hogy az emberek aligalig veszik észre bennük az egyáltalán nem megbocsátó humortartalmat. Mert Kopereczky például midőn főispán lesz, nemcsak azáltal válik igazi magyar főispánná, hogy egy régi beszédet megtanul, s úgy tűnik, pusztán gúnyolja az előtte szólót, mert szó szerint annak szövegét adja vissza. Midőn Noszty Ferit szolgabíróvá választják, előtte a nemzetiségi kérdés egyik problémája, a nemzetiségi iskolák működtetése kerül szóba. É s igen sokan - nemzetiségi küldöttek - felszólalnak a nemzetiségek kulturális autonómiája mellett. Csakhogy Kopereczky, aki jól ért szlovákul, azt mondja: mivel nem hallottam ellenvéleményt, a javaslatot határozati rangra emelem. A z ellenvélemények ott voltak. S Kopereczky a magyar urak dörgő tapsvihara között jelenti ki, hogy ő a főispáni székben nem ért más nyelvet, mint a magyart. Ezek után csak természetes, hogy noha Noszty Feri megválasztásának is megvolt az ellenzéke, a magyar urak kénytelenek fékezni magukat, mert ha egyszer elfogadták a törvénytelenséget, másodszor is rákényszerülnek. 32 �A zt hiszem, hogy ebben a jelenetben a magyarországi nemzetiségek hely­ zetének olyan leleplezése van - bár a forma anekdotikus - , hogy ennél mélyebbet még az ügyükben rendkívüli energiával dolgozó Mocsáry Lajos sem mondott. Egyébként is az irodalom alapvetően groteszk látásmódja szinte végig­ vonul a világ legnagyobb müvein. Laclos Veszélyes viszonyok című regé­ nye éppen úgy már első hangütésében humortartalmú, mint az Anna Karenina. A z előbbi úgy kezdődik, hogy egy fiatal lány, akit éppen a zárdából hoztak haza, s aki azt sejti: nemsokára férjhez fogják adni, lát egy nagyon elegáns urat, aki miatt a mama hivatja. Biztos abban, hogy ez lesz a vőle­ gény és elszorult szívvel megy édesanyjához, aki közli vele, nyújtsd a lába­ dat ennek az úrnak - tudniillik az illető látogató a cipész volt. S az Anna Karenina a világirodalom eme kiemelkedő regénye nem csak azzal kezdődik, hogy a boldog családok egyformán boldogok, míg a boldogtalanok sajátlagosan azok, hanem azzal is, hogy mi ennek a boldogtalanságnak az oka. A z a nagy gond, ami miatt Anna Karenina Moszkvába érkezett, nem más, mint annak a családi háborúságnak a megszüntetése, mely úgy keletkezett, hogy kiderült: Oblonszkij gróf, Anna fivére viszonyt kezdett a nevelőnővel. A z igazi regény tehát éppen úgy a humoros attitűdön alapul, mint ahogy nem hiányozhat a játékosság az igazi lírából sem. É s ha a magyar irodal­ mi fejlődést megnézzük, akkor Móricz novellái szinte telítve vannak az olyanfajta humor megnyilatkozásaival, melyek mögött persze mérhetetlen szomorúság rejlik, melyben látensen ott rezeg a magyar elmaradottság miat­ ti kétségbeesés, de ez adott esetben humoros formában jelenik meg. G on­ doljunk például olyan novellákra, mint a Papnál vagy akár arra a részletre, midőn Móricz megjegyzi egy féllábú emberről, hogy neki egy fél lábbal ke­ vesebbet kell táplálni és ez is takarékosság. Nem véletlen, hogy az iroda­ lomnak. általában és a magyar irodalomnak különösen meglévő humoros vonulata újraéledt abban a groteszk - sokszor tévesen abszurdnak tartott - ábrázolásmódban, mely Örkény István írásművészetének sajátja. Örkénynél a humor annyira átfogó tud lenni, hogy egy-egy pillanatra szinte a magyar sorsot veszi célba. A z ő Tótékban megrajzolt őrnagya vol­ taképpen nem kegyetlen, nem fennhéjázó és nem is tökéletesen üres ember. Csupán a „dobozolás” válik mániájává s az ilyen mánia, mely adott eset­ ben személyes megnyugvást vagy éppen „megváltó” gondolatokat hordoz, bizony sok esetben emlékeztet arra a magyar sorsra, midőn akár az úgyne­ vezett győri program, akár a nagy gazdasági átalakítás a vas és acél or­ szágává, akár a trösztösítés, akár pedig a decentralizálás mint valamiféle személyes megnyugvás és ugyanakkor „megváltó” gondolat jelentek meg az emberek fejében. Persze az ilyen „ megváltó” gondolatok mégis objektíve ránehezednek az emberekre és teljesen érthető, hogy a Tót család meg akar szabadulni az őrnagytól. Mindenki meg akar szabadulni az ilyen típusú mindent elintéző, mindent megoldó gondolatoktól. A humorban tehát olyan általános leleplező erő van, melyet nem nélkü­ lözhetett soha a művészet, és nem nélkülözhet soha az iro­ dalom. Goethe egyenesen arról beszélt, hogy szinte szükséges az irodalmi művek hullámzása. Ez a hullámzás annyit jelent, hogy nem sikerülhet tömör, monolit módon tragédiát írni és Goethe példá­ ja szerint még a legszörnyűbb shakespeare-i tragédiákban is ott rejlik va33 �lahol a humor. Lear király bolondja, a Hamlet sírásói, a legjobb példák erre. S a humor, valamint a tragédia összeszövődése a legjobb eszköz arra, hogy mind a humort mind pedig a tragédiát elmélyítsük. Mert nem arra a humorra van szükség az irodalomban, ami az úgynevezett krokit vagy a ka­ barétréfát jellemzi. Ezek a humor többnyire pillanatnyi hatásait adják anél­ kül, hogy a humor általános leleplező erejével élnének. S ha a mai magyar irodalom tanulni fog saját történetéből, ha igyekszik arra, hogy ábrázolá­ saiban a goethei hullámzás, a goethei eszközváltogatás meglegyen, ha kevés­ bé óhajt monolit lenni, akkor hirtelenjében kiderül: a humor nem életünk kísérőjelensége, hanem élettény, mely nélkül a művészi alkotás tartalmatlan­ ná válhat. Mert a legtragikusabb és legfenségesebb óda mögött is valahol ott kell lenni a megütközés, a csodálkozás humorának. H E R M A N N IS T V Á N Noteszlapok — évforduló után (A műfordító dilemmáiból I.). Hallgatom Sebestyén György új német szövegét a klagenfurti színészek előadásában a Vígszínházban. Szép, pontos, gördülékeny, jól mondható - megannyi dicséretre méltó erénye ez egy szín­ padra készült fordításnak. Valami mégis, mégis hiányzik... Hallgatom Sebestyén Györgyöt, az osztrák P E N Club alelnökét a ma­ gyar P E N Club találkozóján. Pontokba szedve fejtegeti Madách-fordításának vállalt feladatait és felismert nehézségeit. Tehát: 1. A Tragédiát meg kell ismertetni a német ajkú közönséggel. Erre a szín­ pad a legalkalmasabb fórum. 2. A mai német nyelvérzéknek megfelelő szöveget kell adni, egy olyan publikumnak, amely a tévé, a rádió és a sajtó reklámhadjáratainak tömör­ ségéhez, jelszavaihoz szokott, amelynek számára már nem írják át, nem sti­ lizálják a telexen özönlő híranyagot. 3. A gondolati tartalom érdekében sok helyütt fel kell adni Madách zengzetességét. A lírai értékeket csak az igazán exponált helyeken lehet meg­ őrizni, például a konstantinápolyi szín kolostorablak alatti jelenetében vagy a haláltáncban. Bizonyításul Sebestyén fel is olvassa saját fordításában a XI. színt záró Éva-sorokat, majd - összevetésül - Mohácsi Jenő elavultnak minő­ sített átültetésében ugyanezeket. Utóbb, felkért hozzászólóként, Keresztury Dezső akadémikus mondja el (mintegy megerősítésül), hogy lírai hevületé­ ben összehasonlíthatatlanul gyengébbnek látja Madáchot, mint gondolati építményének egészében. A két fordítást nem tudjuk egymás mellé fektetni: Sebestyéné csak 1986ban jelenik meg, a tervek szerint a Corvina Kiadó és a grazi Styria V erlag gondozásában. Első vagy (a nézőtérit is idevonva) második hallásra 34 �is hiányzik azonban a felolvasott sorokból a szimbolikus szó: „Strahl” (su­ gár). Pedig enélkül É va lényege aligha érthető: E földre csak mosolyom hoz gyönyört, Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra. Igen, ez hiányzik - szinte korunk tüneteként - az új német Tragédia­ fordításból. A hétköznapin felülemelkedő, szokatlanságában zengzetes, meg­ állásra késztető váratlanság, az érzelmek ajándéka. É va ma már nem lesz ,,az édenkertnek egy késő sugára” ; megőrző, felidéző és otthont teremtő képessége a múlté: a klagenfurti rendezésben némi habozás után maga is leballag a sírgödört jelképező lépcsőfokon. (A műfordító dilemmáiból II.) Lengyel Györggyel, a Madách Színház rendezőjével és Hazai György akadémikussal ülünk együtt már vagy egy órája. Hazai professszor készíti a török nyersfordítást a Tragédiából egy török költő számára, a vállalkozást a Nemzetközi Színházi Intézet magyar központja szervezi, amelynek Lengyel György az elnöke, engem pedig a munka részesévé avattak a konzultáció lehetőségével. Látszólag könnyű dolgunk van: Hazai professzor, a kiváló turkológus az elmúlt hónapokat Madách Imre szellemi asztaltársaságában töltötte, a Tragédiát kétszer is színrevivő Lengyel György pedig kívülről tudja a szöveget. Valójában nincs könnyű dolgunk: minden értelmezett sor, min­ den, ma már magyarázatra szoruló metafora után egyre jobban érezzük a vállalkozás nagyságát. A z európai kultúrkörhöz tartozó népek nyelvén csak­ nem kivétel nélkül megszólalt már Madách, a bibliai keretszínek szövegét a fordítók saját nemzeti nyelvük kialakult frazeológiájával tolmácsolták. Most azonban a mohamedán hitvilágba kerül át Luficer lázadása, az éden, a két fa bibliai legendája. És milyen lesz törökül a V II. szín beköszöntése, Tankréd lovag érkezése, aki keresztes hadjáratból érkezik: Atyám, a szent sír harcosai vagyunk, S a fáradalmas útból megpihenni E város népe még be sem fogad. Vagy hogyan szól a remélybeli török olvasónak a XIV. színben a ritka hazai vonatkozások egyike: Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében Jő a világra, hogyha szerecsen Sátornak árnya reszket bölcsején: Mi lesz első hőséből a keresztnek? A falanszterjelenetben lapozunk. Ádám a múzeumban feszültsége egyre nő a Tudós magyarázataira: Ez ló, de korcsult fajta, mondhatom, Más állat volt ám hajdan Al-borak. szemlélődik, de Ez Mohamed próféta lovának neve, de senki nem róhatja meg érte a for­ dítót, ha így adja vissza: „A rab telivér” . Nekünk, magyaroknak, azonban többet kell, hogy jelentsen: Széchenyi István lovát hívták így, a sor te­ hát egyike a Tragédia hazai utalásainak és bepillantást enged a képzettár­ sítások, érzelmi kötődések gazdag birodalmába, a remekmű szellemi hát­ országába. E z az egyetlen szó is figyelmeztessen bennünket a magyar ol­ vasó felelősségére, akinek nem csak joga, hanem kötelessége érteni, meg­ érteni, átörökíteni a madáchi szöveg minden árnyalatát, szépségét. 35 �Tisztelem, becsülöm, de nem irigylem a Tragédia fordítóit. (A rendező dilemmáiból I.). Szép sorozatát láthattuk-hallhattuk a Tra­ gédiának az elmúlt évben: Szegeden és a Nemzeti Színházban, Zalaeger­ szegen és Miskolcon, Klagenfurtban és a Népszínház közművelődési pó­ diumán, változatlanul a Madách Színház műsorán, továbbá a Magyar Rádió hullámhosszán, s végül karácsonyra megjelent az 1938-as hanglemezfelvétel új kiadása. A z első benyomás tehát a bőség örvendetes zavaráé: 45 év után elő­ ször láthattunk egyszerre nagyszínpadi, szinte operai látványosságú elő­ adást (Vámos László rendezését), kevesebb vizuális eszközzel dolgozó kö­ zépszínpadi változatot (Lengyel György ismert munkája) és szobaszínházat (Csongrádi Mária rendezésében.) Volt rítusszínházi koncepció (Ruszt Jó­ zsef felfogása) és a mostanság dívó, folklórelemekkel díszített, Alsósztregovára transzportált játék (Csiszár Imre elképzelése). Jótékony gazdagság. További ok az örömre, hogy nem született szövegellenes előadás. Té­ vedés ne essék szólván: nem a szállóigék teljes gyűjteményét kérjük szá­ mon a színpadon. Húzni-törölni a dramaturg és a rendező joga, sőt fel­ adata, legkivált nem színpadra szánt mű esetében. 1980-ban például a szol­ noki előadásban el tudtam fogadni a híres zárómondat hiányát, mint az adott és következetes rendezői koncepció szükségszerű következményét. Amikor azonban a minszki színház vendégjátékán a megtoldott szöveget észleltük, el kellett gondolkodnunk azon, hogy a szövegmódosítások bizo­ nyos százaléka fölött indokolt a kérdés: a klasszikus textus nem áll-e út­ jában a rendezőnek, helyesen választott-e darabot elképzeléseihez? Ezúttal nem fenyegetett ilyen veszély, sőt a rendezők igen figyelmesen olvastak: számos olyan részletét bontották ki a műnek, amely a szövegben benne rejlett ugyan, de színpadon most élvezhettük először. A legfon­ tosabb talán annak felismerése, hogy az Ú r az I. és a X V . színben nem azonos: a mechanikus rend indulatos védelmezőjéből a dialektikus, maga­ sabb minőségű, Lucifert is tartalmazó harmónia hirdetőjévé válik. A z ún. keretjáték új, nagy értelmezési lehetőségei nyílnak meg ezáltal - Zala­ egerszegen és Miskolcon revelációnak hatott a zárójelenet. O tt a rezignált jóságú Ú rral és az égi hierarchiába fintorral besoroló Luciferrel, itt az egy­ mást kiegészítő-átfogó Űr és Lucifer távozásával és a magára hagyott em­ berpárral. M it is kifogásolt 1862-ben Zilahy Károly, a Tragédia egyik első bírálója? Hibának rótta fel, hogy minden szereplő szájából a szerző be­ szél. Most Ruszt József nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megbont­ ja Ádám szerepét: az álmodó, szemlélődő, fiatalnak megmaradó figurára és az öregedő, a történelmi színek jelmezeit magára öltő Ádámok sorára. Mindez együttjárt persze a szöveg felbontásával közöttük. Ugyanígy ké­ zenfekvő ötlet volt Lucifer nevének (=fényhozó) látvánnyá értelmezése Miskolcon. Mindkét megoldásban talán a teljesebb következetességet hiá­ nyolhatjuk, maguk a rendezői elképzelések azonban méltóak voltak Madáchhoz és a nemes irodalmi nyersanyaggal dolgozó értelmezők eddigi leg­ jobb munkáihoz. Magyar rendező, ha a Tragédiához nyúl, nem tagadhatja meg, hogy egy százéves színpadi játékhagyománnyal rendelkező művel dolgozik. Ez nem csak akkor kézenfekvő, ha továbbépítő folytatásról van szó, hanem ak­ kor is munkál bennük, amikor különállását, a megszüntetve megőrzést akar­ ja a rendező kifejezésre juttatni. Ezúttal Vámos László vallott leginkább a száz év tapasztalatainak hasznosságáról és a Nemzeti Színház előtte volt 36 �1299 előadásának jogfolytonosságáról. Am it értelmezésben, látványban, sze­ reposztási gyakorlatban, színészvezetésben Paulaytól Épp Kaiduig itthon és külföldön felhalmoztak, azt Vámos most mérlegre tette a jubileumi elő­ adásban. M i hiányzott mégis e gazdag és sokszínű évfordulós kínálatból? Jósze­ rével két dolog. A z egyik, ami aggasztó: a szép magyar beszéd vissza­ szorulása. A Tragédia versben íródott, gondolati és lírai tartalma egyaránt megköveteli a míves előadást. E téren a produkciók szinte feleződtek: V á ­ mos László és Lengyel György sokat foglalkozott a plasztikus szövegmon­ dással, a jambus kizengetésével - talán kissé ki is merült fiatal színészeik energiája ebben. Sajnos, a zalaegerszegi és a miskolci előadás hatásán so­ kat rontott a henye szövegmunka, az elharapott mondatok, a megzavart versritmus, a sok betoldás. A másik észrevétel szintén színészetünk kortünete lehet: mintha megfo­ gyatkozott volna a nagy, emlékezetes alakítások száma, mintha szűnőben lenne a színészi öröm a Tragédia-előadásokon. A z persze a mindenkori rendezői koncepció lényegi vonása, hogy milyen évjáratú színészre osztja a három főszerepet és épít-e nemzedéki, tapasztalati konfliktust ezáltal kö­ zöttük. Mind a Madách Színházban, mind a Nemzetiben feltűnt, hogy a fiatal főszereplők mellett a fontos epizódokból (Péter apostol, Rudolf csá­ szár, Tudós, Eszkimó), hiányoznak a két színház neves vezető művészei, holott a százéves játékhagyomány egyik legértékesebb része, hogy az ős­ bemutatón Prielle Kornélia fellépett a londoni szín Egy asszonyának sze­ repében, az 1938-as lemezfelvétel pedig megörökítette a Cigányasszony szö­ vegével Márkus Emília hangját - és ehhez ki-ki hozzáteszi a kiváló epizódalakítások hosszú névsorát. Most, a feladat súlya alatt bizony olykor meg-megtántorodó fiatal színészeknek szükségük lehetett volna idősebb, ta­ pasztalt pályatársaik segítségére, jelenlétére. Zalaegerszegen és Miskolcon Lucifer nem volt nemzedéktársa Á dámnak és Évának, s korántsem vélet­ len, hogy végigpillantva a jubileumi Tragédia-előadások során, inkább Lucifer-alakításokra emlékezünk: Gábor Miklósra, Blaskó Péterre - , s (viszszautalva az értelmezések új mozzanatára) az Ú r megformálóira, Máriáss József jóságos öregemberére, Körtvélyessy Zsolt szikár falusi plébánosára. (A rendező dilemmáiból II.). Sebestyén György némi rezignáltsággal be­ szélt klagenfurti közönségéről, akik jóindulatú nyíltsággal, de „az Alpesekből jöttek” , nemhogy „M adah” nevű magyar szerzőről, de még a német nyelvterületen örökösen felemlegetett állítólagos mintáról, Goethe Faust­ járól sem igen hallottak. Íme, a rendező, F erkai Tamás Szküllája. A rendezői elképzelések valóra váltásához adva volt egy kisvárosi szín­ ház együttese és lehetőségrendszere, Ferkai szemlátomást kénytelen volt ke­ vés schillingbe kerülő előadást rendezni. D e „raktárról gazdálkodott” a szó átvitt értelmében is, amikor alkalmazkodnia kellett társulata és közönsége beidegződéseihez: Lucifert középkorú rezonőrre bízta, aki még csaknem Paulay korának stílusában játszott; talpig feketébe öltöztette, ujjára nagy vörösköves gyűrűt húzott; Ádám ja gyermeteg lelkesedő volt, É vája termé­ szetesen szőke naiva stb. Íme, a rendező Kharübdisze. A kettő között aztán sziklának ütközött az előadás hajója. Bevalljuk: a rendező jó néhány megoldását nem értettük. Miért kellett elhagynia a má­ sodik prágai színt, a Tanítvány jelenetét? Számos fontos gondolata szüksé­ ges lett volna a nagy gondolati ívek felvázolásához... Miért kellett - ed­ dig teljesen szokatlan módon - az Első demagógot és Péter apostolt egy37 �azon színészre osztani? Ismerjük a száz év színháztörténetéből a Péter-Patriarcha és a Péter-Agg eretnek szereposztás értelmező lehetőségét. Ha egy színész játssza őket, az előző esetben az eszme visszájára fordulása, az utób­ biban az eszme továbbélése fejezhető ki a puszta kiosztással. A mostani megoldás mögött nem láttunk ilyen koncepciót... Iskoláink, közgyűjtemé­ nyeink ellátottságát ismerve, némi irigységgel figyeltük a falanszterjelenei nagyképernyős diavetítőjét, színes videóját, amelyen az Aggastyán megje­ lent és igazságot osztott. Csakhogy a technika jelenléte a színpadi előadás­ ban kényes elem: precíz begyakorlottságot kíván. Nem válik a klagenfurti előadás dicséretére, hogy a budapesti vendégjáték alkalmából három al­ kalommal is „belebeszélt” az Aggastyán a színész szövegébe, amelynek má­ sodpercnyi pontossággal kellett volna kezdődnie és végződnie. A hatás­ szüneteket tartó, deklamáló színészek mintha belefeledkeztek volna saját alakításuk varázsába. Sebestyén György mesélte, hogy fordítását először a bécsi Burgtheaternek nyújtotta be előadásra. A válasz az volt, hogy a színház nem szándé­ kozik faustiádát játszani, de ha mégis vállalkozna ilyenre, akkor az origi nálisat, Goethe művét tűzi műsorra. Most megtudtuk, hogy a csesztvei emlékmúzeum térképére 16 előadással felrajzolhatjuk Klagenfurtot. A frontáttörés, a német nyelvterület meghódítása mégsem, ezúttal sem sikerült. Marad a színháztörténet vigasza: Paulayék és a hamburgiak 1892-es bécsi sikere meg a Burgtheater már-már legendás 1934. évi előadása. (Egy másik kihívásról) A Népszínház közművelődési fóruma előadáshoz készülődik Kispesten, a Latinca Sándor Gép- és Villamosipari Szakközépiskolában. Pódiumról azonban csak a szórólapon esik szó: egy köves padlójú helyiségben (ebédlőben?) ülünk, a fogason 15 kép, Varga Mátyás Tragédia-kerámiatányérjainak reprodukciói. A négy szereplő ugyanolyan szé­ ken ül, mint jómagunk. Feláll Kürti Papp László mint Narrátor és elkezdi, bevezeti, kommen­ tálja az előadást, leakasztja a már „leszerepelt” képet és emellett - a ha­ gyományos színészi eszközök segítsége nélkül is - karaktereket formál: mint Úr az első színben ideges, a zárójelenetben viszont lehiggadt igazságtevő: Eszkimója riadtan tétova; falanszterbéli Tudósa hiú és álságos. Rosta Sán­ dor Adámja talán halványabb, kevésbé lobogó-lelkesedő, mint ahogyan a szövegben áll, de 16-18 éves fiúkból álló közönségéhez éppen ezzel kerül közelebb. Jakab Csaba Luciferjének - nemcsak a szöveg szerint, de a mos­ tani produkcióban is - mintha kicsiny lenne a tér: erőteljes egyénisége, visszafogottsága nagy színészi formátumot sejtet. Szilágyi Zsuzsa meleg hangszíneiben őrzi az elveszett édent. Szerencsés gondolat volt Csongrádi Máriától, hogy a Tragédiának egyegy tanítási óra keretében előadható kb. 450 sorát összekötőszövegbe ágyaz­ ta és hogy ezt a feladatot - bár prózában kérte - költőre. K elényi István­ ra bízta. Megtette ezt már Németh Antal is 1935-ben, amikor Szabó Lőrinc verseivel fűzte össze hangjátékká Tragédia-adaptációját a rádióban. (A Szabó Lőrinc-strófákat éppen a Palócföld közölte először nyomtatásban, 1968. évi 1. számában.) Akkor Csortos Gyula-Lucifer volt az akusztikus előadás játékmestere. Csongrádi Mária külön Narrátort alkalmazott: ezzel megnövelte a szereplők (és a lehetséges kapcsolatrendszerek) számát, s alapvetően didaktikai céljának megfelelően - nem tette az értelmezés ré­ szévé azzal, hogy az egyik főszereplőnek adta a szöveget. Mert kinek is készült ez a szobányi produkció? 38 �Azoknak a nézőknek (elsősorban fiataloknak), akik nem végeztek-végeznek gimnáziumot vagy szakközépiskolát, nem találkoznak kötelező olvas­ mányként a Tragédia amúgy sem könnyű szövegével. (Ebből a szempontból a kispesti publikum nem volt tipikus: az itteni diákok tanulták magyar­ órán Madáchot). És nem feledjük: az ország lakosságának többségét ők teszik, a Tragédia potenciális közönsége. 45 perc után zúg a taps, majd zsákba kerülnek a felgöngyölt képek (de kár, hogy nem színesek voltak!), a széksorok visszarendeződnek. Újabb 10 perc múltán semmi sem emlékeztet a helyszínen arra, hogy a csoda, a színháznak ezúttal délelőtt 1 1 órai csodája percekre felsugárzott. K E R É N YI FEREN C 39 �MŰHELY ...a grimasz az arcomon nem látszik... — több napos beszélgetés Varga Imrével, valamikor 1983 nyarán — (Részletek) Varga Imre 1950. február 5-én született Kisgyarmaton. Két évig, Pozsonyban, filozófia-m agyar szakos egyetemi hallgató volt. Korrek­ torként dolgozott az Új Szónál, majd lektorként az Irodalmi Szemlé­ nél; ez utóbbinak 1974. és 1980. között egyik szerkesztője. Szerepelt az Egyszemű éjszaka című antológiában (Madách, 1970.), valamint gyermekvers-antológiákban. Kötetei: Crusoe-szaltók (1975.); A med­ ve alászáll (1977.); Sárkányölő Jankó (mesekönyv, versben - 1978.); Boszorkányszombat (1981.) Elsősorban költő, de ír prózát, esszét is; rendszeresen publikálja a szlovák irodalomból készült műfordításait. 1980 tavaszától Budapesten él. Kőrössi P. József: Itt van A medve alászáll és a Boszorkányszombat cí­ mű köteted a kezemben. Mindkettőben szerepel A medve alászáll című vers. Kijegyeztem magamnak azokat a változtatásokat, amelyeket eszközöltél. A medve alászáll 1977-ben jelent meg, 1981-ben a Boszorkányszombat. . . Varga Imre: A medve alászáll című vers, ami átkerült az azonos című második kötetemből a Boszorkányszombatba, a folytonosságot jelezné. Nem az én ötletem volt, a könyv felelős szerkesztője vetette föl, hogy milyen jó lenne ezt a verset szinte mottószerűen szerepeltetni a könyv élén. Én egy ideig gondolkodtam is ezen: túlságosan rikító propagációnak tűnt, aztán rájöttem, hogy beleillik a könyv szerkezetébe, sőt: úgy áll össze, ha ez a két az vers - a verses játék és A medve alászáll - összefogja, keretbe fogja anyagot. A z volt a szándékom, hogy az első... a természeti népek költésze­ tére hajazó ciklusban egy, az előző kötetemben is közölt verssel, sőt, az elő­ ző kötet címadó versével jelezzem a folytonosságot. A Boszorkányszombat­ ban található változatban stilisztikai és verstani változtatásokat eszközöl­ tem: plasztikusabbá vált a sor, kifejezőbbé a ritmus. Ez műhelymunka volt, ennek semmi köze a politikához, a kiadói ideológiákhoz, vagy az évfordu­ lókhoz. K . P. J .: Igen. A sorok tördelése is másként alakul a második változat­ ban. Viszont ennél érdekesebb dolgok is vannak itt, amelyeket azért tartok fontosnak, mert általuk be tudunk tekinteni egy olyan szakmai mozgástér­ be, amelyben talán gondolataid alakulását is megfigyelhetjük. Ugyanakkor az is kiderülhet, hogy az évek során hogyan változtak eszközeid, hogyan ke40 �rested és találtad, vagy nem találtad meg azt a formát, amelyben egyre pontosabban fejezheted ki magad. A medve alászáll című vers második szakaszának harmadik sorában, az első változatban használt „lehulló” , lágy hangzású szót - a h és az l-ek pu­ ha havazását - a hangos, ropogó, kopogó, kemény csörgésű „lepergő” szó­ val cserélted föl (p, r, g). . . V. I . : Ezekről nem szívesen beszélek. A szóváltoztatás vagy magyarázza magát, vagy nem. Ha nem, akkor fölösleges volt, és fölösleges a kimosakodás is. Formai, verstani kérdések ezek, melyeknek nyilván tartalmi vonatkozásuk is van. K. P. J .: Általában a lágyabb, kellemesebb hangzású szavakat cserélted kopogó, dübörgő, hangos szavakra. Nem árt, ha újra megemlítem: az első változat '77-ben, a második ’81-ben jelent meg. . . V . I.: Kíméletlennek kellett lennem. Nem tartom szenteknek a saját szö­ vegeimet, elvégre én írtam őket, én felelek értük. E lég sokat változtatok. Később, ha legépelem, átgépelem a verseket, előfordul, hogy szavakat cse­ rélek ki, szakaszokat hagyok el, tömörítek; esetleg, ha úgy érzem, valami hiányzik, beleírom. Nem hiszem, hogy a verset az isten, vagy a múzsák súgják, és nem lehet rajta változtatni. K . P. J .: Vannak itt olyan változtatások is, amelyek összefüggéseket vál­ toztatnak meg gyökeresen. Ennek a versnek az első változatában Atyácskám, míg a Boszorkányszombat-beli, tehát a későbbi változatban már Anyácskám szerepel. . . V. I.: E z sajtóhiba... Sajtóhiba. Igen, ez egyértelmű. A z Atyácskám, a medveatyám a vogul mítoszokra utal. E z a nyomda alkotókészsége. K. P. J .: A Tóth László készítette interjúban - úgy éreztem - mintha próbálnád mentegetni, kimagyarázni első kötetedet: nem tartod jónak. Egy­ másután olvastam viszonylag sok publikációdat, három verseskönyvedet: egyszerűen nem találtam bennük üresjáratot. Arra vagyok kíváncsi, hogyan sikerül kiválogatnod, összegyűjtened egy kötet anyagát, úgy, hogy abban sem pongyolaság, sem üresjárat nemigen található. Honnan ez a fegyelme­ zettség és önkontroll? Mennyit dolgozol verseiden? V. I.: Kicsit udvariasabb vagy, mint a kritikusaim. Én nem tudok olyas­ mit mondani, ami engem jobb fénybe állít, mint a köteteim. K . P. J .: A Lied című versed az Életünkben jelent meg. Klasszikus szo­ morúságot érzek benne; megvertséget, amit viszont erősen viselsz, „fecskék csontja hull; / a föld is megremeg.” „a szél fűrésze csontot ért” , „bozsognak rémei” . Fontos versnek tartom, de könyveidben nem találkoztam vele. V. I.: Ha jól tudom, a válogatott verseimbe se került be. Nem is tudom miért. K. P. J .: Nem annyira fontos? V . I.: A z élmény még elég közel áll hozzám. Rossz, bizonytalan időszak­ ban nagyon szerettem egy lányt, akivel mégsem sikerült igazából találkoz­ nom. Ezt ne úgy értsd, hogy pusztán valamiféle kamaszos vágyódásról be­ szélek. Megpróbáltam ezt a szétszórtságot, borzalmakkal telített időszakot formával enyhíteni: ezért a dallamosság. Nem véletlenül írtam németül a címét: az a lány is német származású volt. K. P. J.: Mindenképpen említettem volna Szőcs Gézát; úgy érzem, van valami közös a verseitekben, a költészetetekben. V. I.: A zt akarod, hogy megmagyarázzam.. . Meg lehetne ezt magyaráz­ ni. . . Tudom, ez a rokonság nem hatásszinten megy. Legalábbis az én ré41 �szemről nem. Szőcs Géza is elemibb erejű költő annál, hogy hatással lett volna rá az, amit én csinálok. Egyrészt a gondolatiság, a filozófikum igé­ nye az, amit én a szövegeimben, verseimben fontosnak tartok; másrészt meg a... képek, mítoszok, mesék.. . Ezt a kettőt elég nehéz összegyúrni, mert hogy is mondjam - két irányba tartanak. A gondolatiság a filozófikum a versben, ugyanakkor a mítosz, a mesemotívumok a mesék képei, a legen­ dáké; valamiféle epikum, prózaiság és lírikus szenvedély. . . A versben ez nem jár együtt, sőt. . . kiszorítják a gondolatiságot, a filozófiát a versből. Megpróbáltam a kettőt egyeztetni. Szőcs Géza verseit olvasva, megismer­ ve, úgy érzem, hogy ő nem csak a romániai magyar irodalomban jelent újat, új hangot, hanem egyáltalán a magyar irodalmi közegben is egészen új je­ lenség. Ha majd elmúlik az ő divatja is, erre rá fognak jönni. Ő nem csak divat, hanem valóban olyan költő, aki fontosakat mond, és úgy érzem, a módszere is nagyon jó. A z a módszer, ami engem is izgat, engem is mozgat, engem is foglalkoztat: a gondolatiságnak és a gondolatelőttiségnek az öszszegyúrása. Meg lehetne magyarázni, hogy ez a helyzet miért éppen kisebb­ ségi közegekben termelődik ki. Erre megvan a lélektani, szociológiai ma­ gyarázat. K. P. J.: Komoly élmény volt, hogy fölfedezhettem köztetek ezt a rokon­ ságot. Hogy lehet az, hogy Szlovákiában és Kolozsváron, egymástól teljesen függetlenül, egymástól szinte elzárva, két hasonló korú költő hasonlóképpen lát, gondolkodik, sőt - újra kihangsúlyozom: egymástól függetlenül - ha­ sonlóképpen fogalmaz meg hasonló gondolatokat saját magáról és a világ­ ról. Nálad is találkoztam például a szétszerelt szóval, amelyet te is - akár­ csak Szőcs - olyan jellegzetes kontextusban használsz. Idézem Ő sz című ver­ sedből ezeket a sorokat: ,,Szétszerelt csókák, pintyek, / szétlazult őzek szarvasok / beomlott hátú vadkanok” . Egy asszonyszeretőhöz című versed­ ben pedig ezt írod: „Tudnál-e olyan bonyolultan szeretni, ahogy én kíván­ lak” ; Szőcs ezt írja Hajócsavar című versében: „ Olyan lány kell nekem, aki örülne a hajócsavarnak” . Nem csak hangulati rokonságot érzek a kiemelt szövegrészek között, hanem. . . Hogy van ez? Lelkiekben is nagyon hasonlí­ totok egymásra. . . V . I.: A vers megírása után nem érdemes magyarázni születésének a kö­ rülményeit. Ez a vers azonban valóban konkrét élményből fakad, és az indító mondata - amit idéztél - is konkrét: az asszony számára ez kaland volt, a férje mellől elfutott, jött hozzám. . . szóval. . . nem. . . Semmiféle iro­ dalmi remineszcenciák nem éltek akkor bennem. Erre a helyzetre gondol­ tam, ezt akartam megírni, ezt akartam számomra világosabbá tenni vers­ ben. Olyasmit kérdeztél, amire nemigen tudok válaszolni. Nem tudom, mi­ ért ez a rokonság, miért ez a hasonlóság. Bizonyos szemléleti rokonság, ha­ sonlóság, bizonyos törekvéseknek azonos iránya lehetséges. Másrészt pedig elképzelhető, hogy az indulatok is hasonlóképpen működnek bennünk. K. P. J.: Én is ezt sejtem. V. I.: Van valami ebben, mert Szőcs világában is megjelennek ilyen ké­ pek, képzetek. A z Ő sz című versem, ez a ’77-es szöveg, lehet, hogy már az ő szemléletének az ismeretében is íródott. E zt a verset, annak idején dátum nélkül közölték, nehogy valami célzást érezzen belőle az olvasó. A z 1977et kihagyták a cím mellől, nehogy ez a pesszimizmus dátumozott legyen. A historizmus, amiről beszéltem már, itt is érvényesül: lehet beszélni problé­ mákról, gondokról, de légy időn kívül pesszimista, légy a római költő sa­ rujában pesszimista, légy a francia forradalom bukása utáni állapotban pesszimista. . . 42 �K . P. J.: Erőltetni sem akartam, kimondani sem, most már megteszem: éppen helyzeteitek hasonlósága miatt kínálkozik a párhuzam. A ki ismeri Szőcs Géza verseit és a te verseidet, nem tekinthet el ettől: nagyon sok közötök van egymáshoz. A magyarázat, amit te is érintettél az előbb: ha­ sonló életkörülmények, hasonló élethelyzetek szülik a hasonló életérzést; és köztetek - persze - alkati hasonlóság is felfedezhető. . . V . I . : Érdeklődési kör is. . . Kolozsvárott, beszélgetésünk egy része Ham­ vas Béla kéziratban terjesztett hagyatéka körül folyt. Nem volt véletlen. K. P. J.: Te magad gondoltál már erre a rokonságra? Mondta még va­ laki? V. I.: Nem mondta, még nem említette senki. Te mondod, és kellemesen meglep, mert Szőcs Géza verseit szeretem annyira, hogy ez az összehason­ lítás érzéseket keltsen. K. P. J .: Fontos könyv a Boszorkányszombat, és benne A medve alászáll című vers. Beszéltünk már róla, de nem árt, ha másképpen is közelí­ tünk hozzá. Nem vagyok előadó, de vagyok annyira exhibicionista, hogy szalagra mondjam magamnak ezt a verset. Születésmítosz. Keserves. Ön­ magad megvajúdásának a pillanatai. . . Önvajúdásaid. . . Idézek belőle: „ Mikor Atyácskám szépmívű bölcsőben alábocsátott / feküdtem nagy me­ dencecsontban ez az én bölcsőm / lendített csillagtól csillagig a szél kacarásztam / mikor Atyám a föld iránt eresztett / mikor megcsörrentek a lán­ cok / szólt jó Atyám beteget aggot holtat ott lent elkerüld /A föld A föld A föld A föld A föld / felszökök ujjongva magamban” . Hihetetlen. Banalitás­ nak tűnik talán első látásra, első olvasásra ennek a szakasznak az indítása: ötször egymás után: A föld, A föld. . . Kihangsúlyoznám a szövegkörnye­ zet fantasztikusan nagy hatását: itt semmi más nincs, ötször ismétlődik ugyanaz a szó: nem talajról, nem is a gömbről van itt már szó, hanem az ellipszisről, a pályáról. V. I.: Nem lehet véletlen, és jó fülre, érző szemre vall, hogy ezt a sort megtaláltad. Ez valóban a ,,Földet” -érés verse. A z első kötetemben talál­ ható szövegek absztraháltak, nyelvi irányultságúak, nyelvi „témájúak” ; ké­ pei lazán társulnak. A medve alászáll című versben stilizálva próbáltam megfogalmazni azt, hogy „Földet” értem: abba a világba jutottam, amely­ ben nekem élnem kell. K. P. J .: Élned és pusztulnod, erről is szól a vers. . . V . I.: A váltás maga, így utólag, ellenőrizhetetlen. Ú gy éreztem, hogy a Földre kell érkeznem ebből az elvont nyelvi anyagokkal, zárt képekkel tün­ döklő égből. Alapanyag volt hozzá, úgyszólván az én élményemet mondták el a vogul medveénekek. A z ember egy ideig titkolja a tapasztalatait, meg­ próbál az eszményekben, a szavakban élni; gondozza a gesztusait. A férfi­ kor részint akkor kezdődik, amikor vállalod a tényleges tapasztalatokat. A versbéli halál, betegség, öregség hármasélménye a Sziddharta legendakör­ ből kerül a versbe. Számomra ez a földetérés azt jelentette, hogy azt az éle­ tet próbálom versekben rögzíteni, amit tulajdonképpen élek. Ez egy ideig csak próbálkozás szinten folyt. A medve alászáll című könyvet egyrészt a stilizáció és az élménybeszámoló közti feszültség jellemzi; a mítosz és a napló közti feszültség. Ezen csak a későbbiekben sikerült valamit változtatnom, enyhítenem. Én is sorsdöntőnek és lényegesnek tartom A medve alászáll című versemet, mert ebben fogalmaztam meg először olyasmit - versben, ritmizálva - , ami korábban csak, mint elképzelés, mint igény, kép és ösz­ tön élt bennem. 43 �K. P. J.: A kkor sejtetted már, milyen váltás - kitelepedés, ottmaradnak a gyermekeid - következik be az életedben? V . I.: Nem tudtam. Rögtönzésszerűen írok. Nem tudnám most elmonda­ ni, hogy öt-tíz éven belül mit fogok csinálni. Nyitott vagyok az élménynek is. Néha megtörtént, hogy elhatároztam valamit: most ezt kell írnom, ezt kell befejeznem, és leggyakrabban nem sikerült. K . P. J .: A Boszorkányszombat Vershez közelítve című fejezetét, egy a Természetjárók, Enciklopédiájából vett idézettel indítod. Ha nem jelölnéd meg a forrást, gondolkodás nélkül verseid megközelítéséhez - a vers - meg­ közelítéséhez írt útbaigazításnak gondolná az ember. A forrás megjelölése után sem gondolhatom másképpen, de így már érzem mögötte a fintort. Idéznék ebből három-négy mondatot: ,,Ne vegyünk fel olyan öltözetet, amely suhog, vagy fűhöz, ágakhoz, kövekhez érve zizegő hangot ad. Moz­ dulataink legyenek hangtalanok, könnyedek és folyamatosak. Guggolva, térdrugózással, lelapulva, fedezéktől fedezékig ugrálva, kígyószerű mozgás­ sal hason kúszva, vagy könyönkünkön mászva haladjunk előre. Minden moz­ dulat előtt gondosan tekintsük át a terepet magunk előtt és magunk körül, és gondoljuk át előrehaladásunk további szakaszait. Lehetőleg olyan he­ lyekre lépjünk, ahol nincsenek száraz ágak, amelyek lábunk alatt megrecscsenhetnének. Hogyha mégis ilyen terepen kényszerülünk átmenni, először lépjünk mindig lábujjhegyre, és csak azután ereszkedjünk a talpunkra.” Stb. Szívem szerint teljes terjedelmében idézném a szöveget, annyira találó és ugyanakkor kikezdhetetlen, megismételhetetlen humora van. V. I.: Első változatban nem is annyira az olvasónak szólt, mint saját magamnak. . . K. P. J .: Hogyan írjunk verset? V . I . : Hogyan lehet megközelíteni a verset, a vers tárgyát. . . Mint bú­ jócskában a rejtőzködőt. . . Mikor erre a szövegre rábukkantam, azt érez­ tem, hogy nem kell újra fogalmazni, semmit nem kell stilizálni, ebben a formában is azt mondja, amit én, esetleg másféle stilizációban, másféle for­ mában elmondhatnék. A kár konkrét versnek is felfogható, elfogadható. A z idézőjel, a forrásmunka megnevezése és a cím között ironikus feszültség van. K. P. J .: E z a fintor benne. . . V . I.: Igen, ezt akartam. K. P. J .: A b háziai naplólap című versedről újra a Nem kár indulatai jut­ nak eszembe. Így fejezed be: ,,A napon heverészők álmosan nézték, hogy hajóra száll a nép, és elindul a tengerre, kifelé vonulva nyelvből és hazából.” V . I . : Ennek a versnek története v a n .. . K . P. J .: Örülök, hogy ráéreztem. Érdekelne. . . V . I.: A szöveg azok közé tartozik, amelyeknek a történetére emlék­ szem. Olaszországba készültem, nem kaptam útlevelet, viszont kötöttem magem ahhoz, hogy mediterrán vidékre menjek nyaralni, ez Grúzia fekete-ten­ geri partvidéke volt: Abházia. Épp abban az időben jelent meg Babrat Sinkuba könyve magyarul, a Hírmondó, ha jól emlékszem a címére. Ebben a könyv­ ben egy kipusztult nép sorsát írja meg, az ubihokét. Épp az ő volt lakóterületü­ kön voltunk elszállásolva, egy KGST-nyaralótelepen. Napozás közben eszem­ be jutott a könyv és az ubihok sorsa. Néztem a kirándulóhajókat, és ez a kép rögződött bennem: napoznak az emberek, süttetik a hasukat a nappal - csehek, magyarok, bolgárok, románok - és száz évvel azelőtt épp ott tör­ tént a tragédia. Ezt minden moralizálás nélkül átéreztem. Élt ott egy nép, 44 �és csupán két tárgy maradt belőle: egy kürt, a szuhumi múzeumban, és egy kard. Egy hétfői napon elmentünk Szuhumiba; a múzeum éppen zárva volt: nem láthattam ezt a két tárgyat sem. Személyes ügyemmé vált az, hogy egy népet egyszerűen eltüntettek. A kirándulóhajók pedig nem ok nélkül idézték emlékezetembe a kitelepítést: a múlt században, az orosz állam és a törökök megegyeztek az ubihok feje fölött: egy részüket Törökországnak adták el rabszolgának, másik részüket kiirtották. A z utolsó ubih ember, ez a hírmondó, akinek az elbeszélését irodalmi formába önti Babrat Sinkuba. K. P. J .: Gondolod, hogy másokat is ennyire foglalkoztatnak a genocidiumok, mint bennünket? V . I.: Mint magyart, vagy mint kisebbségit? Hogy érted azt, hogy ben­ nünket? K . P. J.: . . . V. I.: A veszélyeztetettség érzése, azt hiszem, történelmi okokra vezet­ hető vissza. Egyszerűsítenék, ha azt mondanám, hogy történelmi betegség, mert ezzel elkenném a tényleges okokat. A függőség, a történelemben elfog­ lalt helyzet, a határok elvesztése.. . A szlovákoknál is előfordul — mostaná­ ban egyre kevésbé - , mert feltörekvő kis nemzet. Nem ismerem annyira Eu­ rópa kis nemzeteit, hogy általánosabban meg tudjam ezt fogalmazni, de ta­ lán mindenütt élnek ezek a félelmek, ezek az indulatok: elveszünk, valami visszavonhatatlan történik velünk. K . P. J .: Ugyanezt érzem egy másik. . . Most segíts nekem. . . V. I . : A Nem mondok halotti beszédet. . . K . P. J.: Igen, azt hiszem .. . ez az a versed .. . V. I .: Sírgyalázók ellen írtam. . . K . P. J .: Erre gondolok.. . A z ordasok gyakori emlegetése, világbaüvöltése ami nyilvánvalóan valamiféle utolsó üvöltésnek készült - olyan ele­ mi erővel akar szólni, ami nekem újra a nemzetféltő költőket juttatja eszem­ be. V . I.: Ennek megint csak története van. Inkább verskeltő indulatra em­ lékszem. Szerkesztő koromban elég sok Fábryt méltató, Fábryt sirató, Fábryt bemutató kéziratot kaptunk. Általában - , mint afféle szerkesztőségi min­ denesnek — nekem volt a feladatom, hogy ezeket a kéziratokat elolvassam, és, ha közlésre érdemesnek tartom, a főszerkesztőnek továbbadjam. Egy idő után, mikor hatalmasan összegyűltek ezek az anyagok, ízléstelennek tartot­ tam, hogy egy ember glóriájába így belekapaszkodnak ezek a senkik, akik magyarul se tudnak igazából, akik fogalmazni se tudnak, és érvényes gon­ dolataik sincsenek. . . Egyszerre csak meg kellett írnom ezt a verset. Ez volt az indító élmény. Nyilván belekerült azokból a momentumokból is jó néhány, amiket te mondtál. Nem véletlenül kerültek oda a farkasok, a sírkaparó vadak. K. P. J .: A toronyépítő jeleket lát című versben van két olyan sor, amit bekereteztem magamnak: „Tőlünk minden jel, s elvontság idegen, s min­ den, mi másra utal, idegen, mert szabadságunkra tör.” Így kiragadva, nem egészen jelzi ez a néhány sor, miről is van szó .. . Jel és elvontság.. . V . I . : A versnek a tájékozódási pontjait jelzi az alcíme i s . . . K . P. J .: Rousseau és Kazinczy emlékére. V . I.: A z ő korukban írtak le ilyen mondatokat. A zt hiszem, szó szerint leíródtak ezek a mondatok. Ezt a helyzetet próbáltam: a felvilágosodás, mint embereket közelítő, ugyanakkor embereket egymástól eltávolító kor. A Bábel-torony képzetét nem véletlenül jelzem ezekkel a nevekkel, és nem vé45 �letlenül helyezem abba az időbe. Amikor olyan társadalmi, politikai erők törtek a felszínre, amelyek az emberek egységesítését - Szabadságot, Test­ vériséget, Egyenlőséget - akarták, épp akkor tör ki B ábel; akkor váltak le­ hetetlenné a kisközösségek, nemzeteket kellett teremteni. Ez a furcsa kettős­ ség fogott meg. Nem véletlen a folyóképzet sem. Nem kell megcsillagoznom és megmagyaráznom: a Dunára gondoltam. A Duna mellett épül a Bábeltorony. Vízióm történelmi igényű. A történelmi múlt jelzéseit mindenkép­ pen be akartam építeni, dolgozni a versbe. K. P. J .: Boszorkányszombat című kötetedről írt a Mozgó Világ 1983 áprilisi számában Szörényi László egy kiemelkedő dolgozatot. Ebben foglal­ kozik a Lerombolt tömbház-szonett című verseddel is: ,,Az olvasó valóban elbíbelődhetik a szonett romok alóli kihámozásával és eközben fokozott erő­ vel élheti át a hiányt, a nemlétet. Hogy kinek, vagy minek a hiányát, arra nincs világos utalás. D e könnyen lehet, hogy egy szeretett nőét, aki hiány­ ban tud metafizikai minőséggé válni.” V. I.: Hát igen, ez szerves mondat. Jó észrevételei vannak. Nem volt olyan elszánásom, hogy egy nőnek a hiányát írjam meg. A zt vettem észre, hogy olyan furcsa szonett került ki toliam alól, amelynek a rímei nehezen nevezhetők csak rímeknek. Szavakat elválasztva, félbetördelve, mégiscsak szonettforma lett belőle. Hirtelen ötlettel leromboltam ezt a furcsa, sza­ bálytalan szonettet: sorait prózaversszerűen, folyamatosan írtam egymás mellé, azzal, hogy próbálja meg valaki újrafelépíteni: építsen jobbat he­ lyette. K. P. J.: A Boszorkányszombat című játékodról Szörényi azt írja, hogy annak második része a paródia iskolája. . . Úgy rémlik, elég sokat dolgoztál rajta. . . V. I.: Bíbelődtem vele. Miután a magánéletem tönkrement, úgy éreztem, hogy minden emberi kapcsolat hazug. Pokolinak, boszorkányosnak láttam az életet. Elég hosszúra nyúlt időszak volt ez. Megpróbáltam hogy is mond­ jam? - faustiáda formában feldolgozni azokat az érzéseket, amelyek akko­ riban reggeli ébredés után lerohantak és nem tudtam normálisan eltölteni a napjaimat ezek miatt. Persze, egy csomó anyagot hozzáolvastam. Regőséne­ keket építettem be, kábítószeres élmények is belekerültek. Feldolgoztam egy ófrancia legendát is. . . Ú gy indul a verses játék, mint egy kábítószeres v í­ zió: valaki eljut ebbe a furcsa, boszorkányszombati világba, és tudatosan végeztem egy álomszerű anyaggal: fölébred a hős, aki látja ezt a boszor­ kányszombati világot, víziót. A torz emberi viszonylatokat akartam kifejez­ ni. D e nem volt ez olyan könnyű, hogy most könnyűszerrel azt mondhas­ sam rá: paródia. Ha újra elolvasnám, talán kicsit derűsebb lennék. A z el­ nyúló munka azt is jelzi, hogy bizonytalan voltam sok mindenben: nem tudtam, lehet-e ilyet csinálni, és hogyan. K . P. J.: E z a kötet - a Boszorkányszombat - egy születéssel indul - A medve alászáll című verssel - és fölébredéssel fejeződik be, de közben - és most ebben a kötetben olvasható Boszorkányszombat című verses játékodra gondolok elsősorban - a szexualitás, a szexuális élet és a kommunikálás csődjét is megfogalmazod. Hadnagy mondja ebben a verses játékban: „ A cogitus interruptus - / én mondom: poeta ductus ez az izé arra jó , / mire a félig szólt szó. / S a cogitus reservatus, / mit magával hoz a státusz: /nem mondjuk ki, mi a rossz. / Használható mindkét módszer, / s megbízhatóbb. mint az óvszer. / Sőt, még pénzbe sem kerül;/ fő, hogy a kéj teljesül.” A cogitus interruptusra pedig van egy szómagyarázat, lábjegyzetben: ,,lgric 46 �látszik. Tudatosan keveri a coitus (közösülés) és a cogitus (gondolkodás) fogalmait. Neologizmusa talán a terméketlen gondolatokra vonatkozik.” Tehát: születés, ébredés. Közben: szexualitás: csőd; kommunikálás: csőd; gondolkodás: csőd. . . V . I.: Ezt a verses játékot szabálytalan hármasoltárnak szerkesztettem meg. A z egyik szárnya a szexualitás. Fogalmazzunk könyvszerűen: terjede­ lemben ez a legnagyobb. A második része a társadalom: az iskola, az osz­ tályok. . . ezeknek a versben kettős értelme van. A harmadik táblája en­ nek a hármasoltárnak az irodalom. K . P. J.: Mindegyiket átszövi az irodalom. . . V . I.: Igen. . . átszövik nyelvi élmények is. K . P. J.: Maradjunk még ennél a kötetépítkezésnél, amit én nagyon tu­ datosnak érzek. A medve alászáll című verseddel, a születés mítoszával kezd­ tem én is ezt a kötetboncolgatást, mert egy szokatlan keretet látok abban, ahogy kezded, és ahogy a Boszorkányszombat utolsó soraival zárod ezt a kötetet. Ezek a sorok így hangzanak: ,,Fölébredek. Hajnali mozgás az utcán. A nagy ruhásszekrény tántorogva hátrál a falhoz, majd mereven megáll. A vízesés visszaváltozik falitükörré. Szomjasan nyúlok a vizespohár után. Las­ sú kortyokban fenékig iszom.” Egyértelműen rólad van szó. E z a „fenékig iszom” , pedig jelképes is lehet: nem hinném, hogy arról a pohár vízről be­ szélsz. Nem azt iszod te fenékig. . . A z utolsó sorokhoz is lábjegyzet tartozik: E sor ,negatívjaként’, lásd Rilkét: ,,Innen túl sok volna, túl világos.” Pedig a hősnek éppen ,világosság’ kellene. E z a fölébredés, tudniillik, azt sugallja, hogy szükséges egy, A medve alászáll-szerű folytatás. A következetesség. . . V . I.: Igen, a fölébredés után most már álomverseket írok. Volt ugyan közben egy kötetnyi kitérő: Pozsony és a szülőföldpoémák. . . Furcsának tűnhet, de nincs ebben semmi hamisság. A z álomversek, amelyeket most írok, a teljesen fölébredt embernek a versei. 47 �MÉRLEGEN KO V Á CS G Y Ő Z Ő Vallomás és intelem BALOGH EDGÁR ÚTJAI Az 1981-ben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. kötete, mű­ fajának megfelelően, így határozza meg Balogh Edgár irodalmi helyét és rang­ ját: „közíró, szerkesztő” . E meghatározás köré vonja az életrajzot, az életmű jellemző vonásait. Egyébként erre mutat az az előszó is, melyet Sándor László írt a D una-völgyi párbeszéd (1974) cikk-, tanulmány- és dokumentumkötethez. Ezeket a meghatározásokat („közíró, szerkesztő”) erősíti meg, s fejti ki visszapillantón - Balogh Edgár is, eleddig utolsóként megjelent kötetében, az Acéltükör mélyében. Mi ennek a kötetnek, mondanivalójának lényege? Vallo­ más és intelem. Műfaja: visszaemlékezések füzére, mely a közíró Balogh Edgár tudatvilágának mélyrétegeibe hatol, hogy onnan merítsen egy-egy történetrevalót. Így nyújtva tanulságot, intve a példára - saját életének útjaira; figyel­ meztet a tanulságokra, a bukdácsolásokra, az azonnali vagy későn jött felisme­ résekre. Ilyen értelmezésben össze is kapcsolható az 1972-ben megjelent Intelmek kel. Meglehetősen tájékozottnak kell lennie annak Csehszlovákia és Románia tá­ volabbi és félmúlt történelmében, szellemi életében, aki eligazodni kíván Ba­ logh Edgár félszáz igaz töténetének szertefutó szálai között. Az életút sűrű, megannyi megpróbáltatásával teli, szélviharokkal át- meg átfútt történelmének tömör emléktömbjeiből hozza fel csillogó emlékeit az író. Adytól, Kafkától, Fábry Zoltántól Gaál Gáborig, Nagy Istvánig, Eftimiuig és még rajtuk is túl; a történelemben az Osztrák-Magyar Monarchiától a Sarló mozgalmáig, s túl ezen, a Duna-táj demokratikus államaiig. Megannyi név, találkozás; még több remény, ennél is több kudarc és csalódás: a sok be nem teljesült álom. Nem valahol távol, nem, itt - Közép-, Kelet-Európában. Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában; az acéltükör mélyén megjelennek arcok, moz­ dulatok, helyeslések és tiltakozások, viták és baráti ölelések. Balogh Edgár másként jutott el Adyhoz, A halottak élén Adyjához, miként a sors- és küzdőtárs Fábry Zoltán. De eljutott! Egykor - mint ő írja - nem úgy vetődött fel a kérdés: Ady vagy Kafka, hanem úgy, hogy Ady és Kafka. Különös élmény annak végigkísérése: miként alakult ki - még a Monarchiá­ ban, majd abból szellemileg kinőve - Balogh Edgár tudatvilága. A tudati vi­ lág végigkísérésére kiváltképp alkalmas az Acéltükör mélye: a schwarzgelb világ nevelésétől a modern, progresszív gondolkodásig, a népi értelmezésű nép48 �frontig - íme, ez ennek a pályaívelésnek a lényege. Nemcsak arról van szó, hogy a férfiúvá serdült Balogh Edgár a Monarchia szellemi világából jutott el a marxizmusig, hanem arról is, hogy mindezt a Duna-völgyi párbeszéd kereté­ ben akarta-tudta megvalósítani. Fábry Zoltán éppúgy életéhez tartozik, miként Vlado Clementis, Nagy István, Tamási Áron éppúgy, miként Petru Groza, avagy a „csupaszív oltyán parasztfiú” a katonaság éveiből. Balogh Edgár számára a Dimitrie Gusti-féle monografikus iskola éppoly közel áll, miként a Csüry Bálint-féle népnyelvkutatás. Hihetetlen méretű és intenzitású belső azonosulást vallhat magáénak Balogh Edgár, aki az Arany János-i magyarázat hetedik gyermekének acéltükörlátását mondhatja magáénak. Úgy, hogy a kérdés a végén csattan: melyik vagyok, ki vagyok hát? A vándor, az agitátor, a művelődésügyi mindenes, a pedagógus, az író? Kicsoda hát Balogh Edgár? Melyik arc ragadható meg, kőbevéshetően? Szerinte talán legigazibb énje ez: „Rajta tartani a közélet, a nemzetiségi önis­ meret és együttélés, az ország dolga és a nagyvilág lüktetésén a kezemet. . . Ha újrakezdeném az életemet, megint a publicisztikát választanám. Muszáj. ." Ha felidézzük Balogh Edgár - korántsem lezárt - életútját, meg kell idéz­ nünk a kort, mely veszélyekkel teli, sorsfordulókban és fordulatokban gazdag volt. Mint az imént már körvonalaztuk, az író életútja a Monarchiában sarjadt, s onnan, abból nőtt más, tágabb horizontú távlatokba. Mint ő írja a Hét próbá­ ban, a prágai Szent György-körről, illetve a névadó lovagról, hogy az „a Go­ noszt szúrja le. Jelében mi a múlt bűneivel szakítottunk . . . ” A tágabb horizonton a békés fejlődés XIX. századból eredezett felfogása melyről az első világháborúban kiderült - illúzió volt; a XX. század első év­ tizedeiben már azzá kellett válnia. Sőt: 1914-ben ez az illúzió szertefoszlott. A szűkebb láthatáron, itt, Közép- és Kelet-Európában, Trianon után összeom­ lott a magyar birodalmi tudat is. Csak analógiaként idézzük Fábry Zoltánt, aki szintén viaskodott e gondolattal, az 1930-as években már „a mai Szlovenszkóra gereblyélt magyarok”-ról ír; sőt, odáig megy - ti. Fábry Zoltán - , hogy egy volt hazát nevez illúziónak. Balogh Edgár életútja, Csehszlovákiában és Romániában, akkor, éppen ezt erősíti fel, hiszen ő is, miként e Duna-táj szá­ mos progresszív gondolkodója a történelmi fejlődés történelmi „törésvonalain” haladva - úgy találta, hogy a közgondolkodás gyorsabban és sarkítottabban változott, mint Európa más tájain. Éppen a sajátos földrajzi és történelmi hely­ zet, fekvés ürügyén - a rohanó és erjesztő, sodró események hatása alatt. Mindennek megfelelően változott a helyzettudat, az azonosulástudat. Balogh Edgár életében oly értelemben is: 1935-ben, amikor kiutasították Csehszlová­ kiából a csehszlovákiaiság tudatát fel kellett váltania - törvényszerűen - a romániaiság tudatának. Ez a váltás meghatározta az irányt: merre kell haladnia; a kereteket és a formát is, melyek között, és amely szerint élnie kellett. Nem kevésbé azt is, hogyan írhatott. Ezek együttesen alakították ki a közíró, Balogh Edgár magatartását, szellemi arculatát, emberi habitusát. Balogh Edgár a Kortárs 1982-es Illyés-számában azt írja: „Számomra úgy adatott, hogy veszélyes időben a dévényi Nagytetőtől a Barcaság fölé emel­ kedő Nagykőhavasig végigkanyarodjam a Kárpátok karéján, s ahogyan észak­ ról betájolódhattam, úgy keletről sem veszítsem el vándorösztönömet a tájak felett. Volt hová igazodnom. . Amit itt Balogh Edgár megfogalmazott, nem más, mint a kolozsvári Benkő Samu nagyszerűen eltalált, s nemcsak Balogh Edgárra érvényes terminológiája: a helyzettudat változása. Mi is történt ak49 �kor, 1935 májusában? A nem maga választotta fordulópont: ekkor „a benesi demokrácia” kiutasítja a Sarló „lelkét” , a Fábry Zoltán-szerkesztette Az Út „motorját” . A változás lényege: az akkori polgári demokratikus Csehszlovákiából - ahol legálisan működött a CSKP - átkerül a királyi Romániába. A Sarlóval, a Bartha Miklós Társasággal való kapcsolattal, a Fábry Zoltánnal való együtt­ működéssel a háta mögött - mindez óhatatlanul tudati változást idézett elő benne. A „másultságban” nyilvánult ez meg. Miután ő mindig reálisan igye­ kezett felmérni az erőket, a lehetőségeket, s ennek következtében önmaga hely­ zetét is: tudta, látta, hogy nyíltan nem szervezkedhet. Amíg Csehszlovákiában élt, tudatosan és nyíltan vállalhatta és vallhatta a népiség és a kisebbségi­ nemzetiségi lét kettős egységét. A táborok élesebben határolódtak el egymás­ tól; ez tette lehetővé egyébként azt is, hogy például Fábry Zoltán az antifasizmust és a nemzetiségi-kisebbségi létet együttesen vállalhatta, mindkettejük­ nél ezek erős szociális töltéssel is párosultak. Balogh Edgárnak, miután letelt kétesztendős katonai szolgálata (Romániá­ ban) - állás, megélhetés után kellett néznie. A párt csak illegálisan működhet; őt eleve fokozottabban figyelik. Végkövetkeztetése: a korábbi szervezkedőagitatív nyílt munka után sokkal visszafogottabban kellett viselkednie. Ez meg­ határozta magatartását is. Vagyis a csehszlovákiaiságból kihullva - vállalta a romániaiságot. Írni kényszerül. Ez így bizarrul hangzik, de a tényleges helyzetet fejezi ki. A megfogalmazás kedvező és negatív értelmében. Kedvező értelemben úgy: ekképp alakulhatott ki a sajátos Balogh Edgár-i publicisztika, magában hor­ dozva az erdélyi emlékirat-irodalom nagyszerű hagyományait. Kedvezőtlen ér­ telemben pedig úgy: progresszív szervezkedésre, főként nyílt formában, nem maradt ideje; egyébként is a nyíltság nem lett volna ajánlatos számára. Így lett közíró. Alkatának, törekvéseinek agitatív jellemzői az írásban ölthettek testet. Szolgálat volt ez is, Balogh Edgár életútjának immár véglegesen szerves része. De másfajta, mint volt a Sarló-mozgalom, avagy a csehszlovákiai regös­ járások. Pedig már ekkor, Romániában, vallotta szívével és eszével és tollá­ val is, hogy a szolgálat csak a népszolgálat lehet. Dehát a történelem szorításában lépnie kellett. A fasiszta-germán veszély késztette erre, s ezzel szemben a haladás, a demokrácia igénye. Az objektív helyzet lökte őt egyszeriben a nyíltabbá válható szervezkedésbe. Pontosabban: a Vásárhelyi Találkozó előkészítő szervezésébe. A „cselekvő ifjúság” vonzás­ körében Balogh Edgárnak sajátos szerep jutott: a népieket és az akkor még meglehetősen zárkózott kommunistákat egy közös táborba kellett összehozni; annak érdekében, hogy a Vásárhelyi Találkozónak és annak nyomán a kibon­ takozásnak ne polgári jellege és tartalma legyen. Nagy István emlékirata (Szemben az árral, 1935-1944.) sokat elárul erről és ebből. De nagy jelentő­ ségűnek tartotta a találkozót Méliusz József is (Korunk Évkönyv, 1976. KvárNapoca, 1976. 24-30.), s nem kevésbé Gaál Gábor. Ő azt írta - éppen Mé­ liusz Józsefnek, 1937. december 1-én, Kolozsvárról -, hogy „...ha senki se ve­ szi komolyan, én komolyan veszem a Marosvásárhelyi Találkozót. Komolyan kell vennem. S azután: a lap romániaiságát mind erőteljesebben kifejezésre akarom juttatni.. . ” (Gaál Gábor-levelek, Kriterion, 1975. 432; a különböző politikai csoportok rövid ismertetését ld. Balogh Edgár Duna-völgyi párbeszéd című kötetében, valamint Sándor László jegyzeteiben, amelyet e kötetben a Vásárhelyi Találkozóhoz fűzött.) 50 �Vagyis annak vagyunk tanúi, amit Balogh Edgár Fábry Zoltán pályájáról írt le, hogy ti. ha „egy pályaív egészén mérjük le a részek feszültségét”, ki­ bontakozik előttünk a korabeli népfronti szellemiség számos erővonala, me­ lyet Balogh Edgár oly igazán óhajtott. Óhajtott az együttélő nemzetek és nem­ zetiségek közösségében. Illyés Gyulával vallotta és vallja, hogy „nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért” (Illyés Gyula: Hajszálgyökerek. 1971. 445 -)- Egyébként számos közös gondolati vonást találunk Balogh Edgár, Fábry Zoltán és Illyés Gyula eszmerendszerében. Olyanokat, amelyek mind a tudati elemekre utalnak. Nézzük részletesebb vázolásban. Fábry és Balogh Edgár között: az antifasismus, nemzeti-nemzetiségi jegyek, a nemzetköziség gondo­ lata, erős szociális érdeklődés; Balogh Edgár és Illyés Gyula között: az antifasizmus, a progresszív nemzeti, a népi-nemzeti, a nemzeti-népfronti gondolat, a nemzetköziség, az erős szociális érdeklődés; Illyés Gyula és Fábry Zoltán között: az antifasizmus, a progresszív nemzeti gondolat, a nemzetiségi-nemzeti kapcsolatrendszer, a nemzetköziség, s nem utolsósorban az erős szociális fogé­ konyság. Úgy véljük: ezekből világosan kitűnnek a közös és eltérő vonások. Annyit megjegyezve, hogy Fábry gondolatrendszerében a nemzeti és a haza fogalma (visszavezethetően a Horthy-Magyarország bírálatára, s csakis úgy értelmezve) diametrális kapcsolatban állt a volt haza (mint illúzió) és a „szél­ re gereblyélt magyarok” megfogalmazásával. Ez legfeljebb árnyaltabbá teszi hármuk gondolatrendszerének összefüggését és kapcsolatát. Balogh Edgár együtt tudott - tényleges és szellemi értelemben - menetelni a román nemzetiségűek legjobbjaival, akik barátai lettek. Volt alkalma arra is, hogy megnyerje őket a jobb ügynek, a közös ügynek. Így is hordozni tudta, s ápolni akarta Petőfi és Ady örökségét és hagyatékát; így is megtalálta a mód­ ját annak, hogy az új, a szocialista társadalom normáit megfogalmazza az In­ telmekben (1972), melynek érdekes módon előzménye-folytatása az Acéltükör mélye. Ugyanakkor pontosan regisztrálta a romániai valóság változásait a Táj és népben (1978), s nem kevésbé a Várgyasi változásokban (1979). Ezek már közvetlenül a máig érő és ható tudati változásokba engednek bepillantást. A gondolati erővonalak, a tudati elemek tárulnak elénk, s e vázlatos tanulmány­ ban elsősorban ezt, ezeket szándékozunk felvillantani. Balogh Edgárt is beleértve, de tőle függetlenül: sejtet valamit az a tény, s elgondolkoztató, hogy itt, Közép- és Kelet-Európában ez a megfogalmazás (szinte definíciószerűen) - helyzettudat-változása - elsősorban romániai-erdélyi ere­ detű (Benkő Samu: A helyzettudat változásai, Kriterion. 1977., továbbá Fá­ bián Ernő: A tudatosság fokozatai, Kriterion, 1982., s nem kevésbé Gáll Ernő: Nemzetiség, erkölcs, értelmiség, Bp., 1978., Az erkölcs dilemmái, Dacia. 1981. és A sajátosság méltósága, Bp., 1983.). Mind arra utal: hol és mi a helyünk a világban és Európában; az identitástudat megőrzése minden történelmi hely­ zetben. Közép- és Kelet-Európában a nemzetiségi problematika, s a szociológiai kutatások elméleti módszerei meglehetősen korán kidolgozottak voltak, itt a keleti térfélen (V. Goldis, N. Iorga, másfelől D. Gusti stb.). Olyannyira, hogy már a századelőn, de a tízes években határozottan kitapinthatok voltak kör­ vonalai. Mint tudjuk, ezek után változott a történelmi helyzet Európának eme tér­ felén, változtak az uralkodó államhatalmi viszonyok is. Ennek megfelelően: 1920 után amaz első nemzedéknek kellett kidolgoznia a maga elméletét az új államiság keretei között. Nem ment ez könnyen. Rendkívül plasztikus képet 51 �rajzol erről a változásról Balázs Sándor, pár esztendeje megjelent kötetében (Szociológia és nemzetiségi önismeret, Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1979.). Balogh Edgárnak is - akárcsak Fábry Zoltánnak, vagy ugyancsak Gaál Gá­ bornak, Kacsó Sándornak - rá kellett ébrednie, hogy a helyzettudat változása megköveteli a nemzeti önismeretet, melynek további lépcsőfoka az önmegvalósí­ tás lehetősége és mikéntje. Sőt, tovább haladva a gondolati szálon: az azono­ sulástudatot is magában kell foglalnia. Balogh Edgár történetileg úgy fogal­ mazza meg - Szolgálatban című kötetében (Kriterion, 1978.) - az adott pilla­ nat fontosságát: „1937 kulcsesztendővé vált a romániai magyarság önkifejlése és önmegfogalmazása számára. . . ” Nem sokkal később - ugyane kötetében már utal is az új terminológiára, melyet akkor Kacsó Sándor a „kisebbségi humánum” erkölcsi indítékú kategóriájába sűrített (akárcsak közel egy évti­ zeddel korábban Csehszlovákiában a poéta Győry Dezső a „kisebbségi Gé­ niusz” megfogalmazásával). Mivel történelmi folyamatról, s annak megraga­ dásáról van szó, érthető, hogy a specifikum is jelentős szerephez jut. Hiszen a kétségtelenül meglevő hasonlóság mellett - a fenti terminológia („kisebbségi humánum”) azért más töltésű volt Csehszlovákiában, Fábry Zoltán publiciszti­ kájában, vagy Győry Dezső költészetében („vox humana” , „emberi hang”). E l­ sősorban a kisebbségi-nemzetiségi keretek között megvalósulni akaró haladást jelentette, s ebben nem csekély ösztönző szerep jutott az erkölcsi indíttatásnak. Balogh Edgár tudatváltásában - 1935-ben - ez bizonyos állandóságot, de „másultságot” is jelentett. Mindenesetre: ez vezette el őt a népfronti szellemi­ ség megragadásához, a törekvéshez, mely azt megvalósítani segítette elő; ez vezette el őt a MADOSZ-hoz, s nem kevésbé a Vásárhelyi Találkozóhoz; sőt, 1943-ban Szárszóhoz (Levél Balatonszárszóra. In.: Szárszó. Magyar Élet ki­ adása, 1943. 215-216.). A kor- és a nemzedéktársai között szinte ő az egyetlen, aki „végigkanyaro­ dott a Kárpátok karéján” . Amikor a történelem sodrába került, mindig fel­ ismerte, a barikádnak melyik oldalán a helye („népszolgálat” ). Ő is a több­ ségből csöppent a kisebbségi helyzetbe; a szociális élmények őt sem hagyták nyugodni. Ez is magyarázza azt, hogy manapság, visszatekintve a pálya különböző for­ dulóira, Balogh Edgár is helyesnek tartja azt a törekvést, mely az egyéni élet­ műveket inkább korfolyamba, a történelmi-társadalmi folyamatba igyekszik (be)ágyazni. Véleménye szerint így az egyéni portré is plasztikusabbá válik. Így kerekedhet ki egy - általa találóan megfogalmazott - „dunai korrajz” . A tudati elemek is erőteljesebben bonthatók ki ily módon. Kolozsvárott, a Rákóczi utcában, íróasztala („tintás esztergapadom”) mel­ lett idézi a múltat Balogh Edgár. Íróasztala fölött, az utca fölé félkörben ki­ ugró ablakok előtt - láthatatlanul is ott él, s munkál az Arany János-i mottó - „Néz le aczéltükör mélybe ható szemmel; Legelteti gondját csöndes figye­ lemmel” . A Buda halála hun öreg istenének attitűdje ez, amelyet Arany János a következőképpen magyaráz: „Nemcsak acélból készült tü k ö r... sőt ilyet a mai nép nem is ösmer, hanem az a gyújtó karikaüveg, melyen a babona sze­ rint hetedik gyermek meglátja a föld alatt rejlő kincset és így tömör testeken keresztül lát v e le . . . ” A történelem bugyrait megjáró Balogh Edgár így lett a történelem (nem a babona szerinti) hetedik gyermeke. Aki körültekint a ter­ hes viharokkal át- meg átfútt Közép- és K elet-Európa tájain. 52 �Vissza a fára? Vladimir Páral: Gyilkosok és szeretők Gyilkos könyv. Nem kegyelmez senkinek. A z olvasónak sem. Nem­ hogy pozitív, de még rokonszenves hőse sincs. Még a nyilvánvaló áldo­ zatokat sem tudjuk igazán sajnálni. Mert vagy vérszívókból lettek ál­ dozatok a regény fantasztikus kör­ forgása szerint, vagy pedig botcsi­ nálta próféták, jóságuk steril agreszszivitása nemhogy megváltaná az embereket, de a halandókból hal­ doklókat és öldöklőket, a gyarlókból még gyarlóbbakat gyárt. Itthon tapsolunk a szó-diaré áldá­ sával vaskosra írt nagy (?) regény­ nek, sőt gyakran regénnyé nevez­ zük ki az - annak bizony vérsze­ gény - allegóriát (mert a szerző an­ nak szánta), elfelejtve Thomas Mann bölcs intelmét, miszerint nem biztos, hogy műve legjobb értelmezője ma­ ga az író. Hát ha már úgy várjuk, s úgy szeretjük a regényt, akkor most van okunk örömre: egy ország­ határral odébb, Közép- és Kelet-Európában, nagyszerű regény született, fergeteges leleplező kedvvel, vér-hús emberekkel, sorsokkal, melyek nél­ kül se anti-, se tény-, se tudatregény nem áll meg a lábán, legföljebb szorgos magyarázók filosz-mankóin. 1968-ban fejezte be Páral a Milenci & vrazi-t. A Gyilkosok és szeretők alcíme: „ A szenvedélyek és a kielégülés magazinja a 2000 előtti évekből” . A laza időmeghatá­ rozás annál inkább jogosult, mivel a regény megírása óta eltelt röpke 16 év nyomtalanul múlt el a mű fölött. Ennek, mint olvasó, örülünk, mint „a társadalmi viszonyok öszszessége” kevésbé vagyunk boldo­ gok tőle. A Kafkától idézett mottó mindössze értelmezi, verbalizálja a regény belső formáját: „Leopárdok törnek a templomba, / és felfalják az áldozati edények tartalmát; / ez ismétlődik szüntelen; / végül már előre várható, és a szertartás részé­ vé válik.” Leopárdok és áldozati edény, „ostromlók és ostromlottak” (a regény ismétlődő fejezetcíme!), „kékek” és „pirosak” - Páral el­ lentétpárjai nem mechanikusak, dia­ lektikájuk éppen az, hogy pirosból nehéz kéknek lenni (de lehetséges), az ostromlottak is ostromlók (pusz­ tán védekezésük, közönyük, hata­ lomféltésük révén), s a kafkai mot­ tónál maradva: minden leopárd ad­ dig ragadozó, amíg belé nem szentelődik az áldozati edénybe.. . Annak idején a naturalizmus az ember biológiai determináltságát sorsmeghatározó erőként fogta föl. Páralnál ez fordítva van: a följebbjutás, a karriervágy - legyünk őszin­ ték: sokszor csak simán az egzisz­ tenciateremtés, például a lakáshoz jutás stb. olyan erős hőseiben, hogy sorsuk determinálja a biológiai létüket. Ezért olyan hátborzongató Páral diagnózisa, mert hát mit is állít? Hogy évmilliókkal ezelőtt hiá­ ba jöttünk le a fáról; ahhoz, hogy emberré-váltságunkhoz viszonyla­ gosan emberi körülményeket te­ remtsünk, vissza kell mászni a fára. Hőseinek ez a hangsúlyozott bioló­ giai agresszivitása éppen azt az erőt jelenti, amely a társadalom rossz mechanizmusait egyedül képes le­ győzni. Mert itt naponta-oldalanta őserdei harcoknak vagyunk tanúi: őserdei küzdelem őserdei eszközök­ kel lakásért, férfiért / nőért, pozíció­ 53 �ért. Nem jachtért, kérem, nem lu­ xuskocsiért. A z odébb van. E z itt nem a XXI. és nem is a XIX. szá­ zad. Itt nem egyetlen középponti hős akar karriert csinálni, hanem mindenki. A tehetséges villanyszere­ lő és a tehetségtelen mérnök, a ve­ lejéig romlott szűzlány és a bűbájo­ san morálon kívüli kurva. Cselekménye révén a regény le­ hetne éppen kusza és áttekinthetet­ len is. Szétágazó meseszövése, for­ mai játékai azonban kristálylogikát követve épülnek egymásra. Páral nem kuszái szándékkal, nem hagy homályban semmit sem, nem ma­ gának ír, hanem az olvasónak. Invenciózusan sokrétű és drasztikusan egyértelmű. Latinos tisztasága Fellini filmjeinek harsányságával társul. Humanizáltsága is hasonlóképpen bonyolult: mert noha ábrázolásában végtelenül szenvedélyes, mégis alap­ vetően, gyökeresen részvétlen. A tisz­ tánlátás gyilkosan kíméletlen rész­ vétlenségével. Főhőse nincs. Középponti hőse van csak: Borek Trojan, az ifjú mérnök, akit tökéletes egzisztenciá­ lis és szexuális nyomorában isme­ rünk meg. Helyzete fölháborító, de nem sajnáljuk, mert nem szeretjük. Bokrok alá cipeli a lányokat, akik a döntő pillanatban elfutnak előle, s csodálkozik, hogy senki se akar szerelmes lenni belé. Kamaszdühé­ ben szánandó is, viszolyogtató is, de, hogy a szánalom kerekedjék felül valakiben, ahhoz ,,kék” -nek kell lennie. Páral igen egyszerű szín­ szimbolikája kékekre, és pirosakra osztja az embereket. „K ékek” a finomlelkűek, a kulturáltak, a beér­ kezettek, a szerelmesszívűek. De „kékek” a gyöngék, a pozíciójukat féltők, a whiskyt ivók, a nyaralóval rendelkezők, vagyis „kék” (kékvér!) a szocializmus arisztokráciája. Ezt némi szorongással írjuk le, mert Pá­ ral nem „direktben” politizál annál ő sokkal jobb regényíró. Sem­ 54 milyen formai eszköztől, se újtól, se régitől nem riad vissza. Vállán egy zsákkal ott sétál az esztétikai ter­ melés szupermarketjén, s belegyö­ möszöli mindazt, ami neki kell. N a­ pi hírek snittjeivel teszi ambivalens­ sé a történéseket, latin idézetekkel változtatja groteszkké az elviselhe­ tetlenül triviálisat, máskor meg tényregénybe illő, pontos, adatolt élet­ rajzot ad hőséről, rendszerint olyan­ kor, amikor már úgy hisszük, min­ dent tudunk róla. Páral nem enge­ di meg a félreértés luxusát, őt se meg-, se fölfejteni nem kell, fölfejt ő mindent úgy, hogy csak bámul a nyájas olvasó. Még véletlenül se unalmas. A mo­ dern próza - valljuk csak be mély lelkiismeret-furdalással időnként rettenetesen unalmas. A magára va­ lamit adó értelmiségi olvasó már le­ szokott a műélvezetről, kötelező pen­ zumokon rágcsálja át magát, agyát gyötri a fárasztó és kimódolt formai megoldásokon. Fölcsiklandozzák a szellemét semmiért, s ő élvezet he­ lyett hümmög és méltányol. Páralnál ezt a rossz beidegződést egy pillanat alatt sutba tudjuk dob­ ni. Miközben érezzük, hogy műve csillagtávol van a selyempapír zizegésű lélektani regénytől, fokozato­ san rájövünk, hogy hősei ábrázolá­ sának pszichológiai logikája tökéle­ tes. A lélektani regény jéghegyek csúcsait ábrázolja, és sejteti a fel­ szín alatti hatalmas jégtömböt. Pá­ ral föltűri az inge ujját, és minden egyes szereplője személyiségének „jéghegyét” megfordítja. Legyen kint a hullámok alá rejtett tömb! És inkább a csúcs legyen a felszín alatt. (A csúcsokról már annyi min­ dent tudunk!) Páral nem a sejtetés írója. Tartja a megfordított jégtöm­ böt, amíg bírja, aztán visszadobja az óceánba. D e megmutatta, és mi megláttuk. Megláttuk a gyönyörű­ lelkű Zita-de Renal-né-t sárló szu­ kaként padlót súrolni ifjú, életerős �szeretője szobájában. O tt súrol mel­ lette Dása, a vallásra, jóságra, em­ berségre oly fogékony kis doktornő, hogy a csimpánz-charmeur, a szőrös mellű A lex Serafin babája marad­ hasson klimaxa végeztéig. A séma azt kívánná, hogy a doktornő szel­ leme emelkedett, lelkét az ösztönei révén galádul megkísértették, s ő, az értékes, elhullik a vadállat Alex öleléseiben. Erre föl Páral közli ve­ lünk, hogy a kis doktornő latinos műveltsége eléggé hiányos, Alex, az univerzális villanyszerelő javítgatja rosszul szerkesztett, hibásan rago­ zott idézeteit, s végül is nem dönt­ hető el tisztán, melyikük emelkedik gyakrabban két lábra. Alex-e, aki ugyan nyájasan megerőszakolja csi­ nos húgocskáját, de legalább az, aki, megingások nélkül, vagy a doktor­ nő, aki Julda Serafin, az SS-katonába oltott Miskin herceg térítő szán­ dékainak nyomására egy ideig meg­ tartóztatja magát kísértőjétől, de az­ tán rajta is túltesz, midőn fonnyadó testtel veti bele magát az - amúgy megvetett - érzéki örömökbe. Alex csimpánzméltósága néha határo­ zottan magasabbrendűnek tűnik D á ­ sa zavarodottságánál, kétes tiszta­ ságvágyát ciklikusan követő teljes kontrolltalanságánál. Páral hősei, szellemi, s egyéb kva­ litásaiktól függetlenül, kivétel nélkül rendkívül összetettek, s talán ezért is nem szerethetők. A megismerés mértéke ugyanis a bonyolultság föl­ tárásának mértéke, s többnyire egy­ úttal az illúzióvesztés, a szerethetőség lefokozódása. Páral hőseinek komplexitása trivialitásként közöltetik velünk, ezért első pillanatban az az érzésünk, hogy festett típusfigu­ rákkal van dolgunk, pantomimarcok­ kal. (A könyv borítójának tervezőművésze is ilyesmire érezhetett rá.) A S Z O C IA L IS T A K A R R IE R A Borek Trojan-Julien Sorel párhuzam formailag is meghatá­ rozza a regény szerkezetét. Ju­ lien Sorelnek varázsa volt, kar­ rierizmusában poézis volt, mert egy társadalmi réteg legkiválábbja önbíráskodott a hierarchikus viszonyok fölött. Halála árán kapja vissza az olvasó szemében eredeti varázsát, halála konzerválja karrie­ rizmusának poézisét, hiszen még lel­ ki szépségének is tanúi lehetünk, midőn a börtönben, ha későn is, de rádöbben Madame de Renal szerel­ mének értékeire. Borek Trojan nem legkiválóbb, nem kiválasztott. Nem érezzük, hogy a társadalmi kontraszelekció áldozata. Tucatifjú. Sőt, később a társadalmi kontraszelekció hullámlovasa. Praktikusan elsajátít­ ja a „kékek” -től a megtanulandókat: viselkedést, öltözködést, for­ mát. Zita asszonnyal való kapcsola­ ta végtelenül banális, Páral nem en­ ged minket elandalodni a szerelmü­ kön. Zita bőrének és lelkének rán­ cait részvétlenül tárja szemünk elé, Borek pedig nem is tehet mást, mint, hogy a kapcsolat hűkével vil­ lámgyorsan beleszeret az ifjú vas­ szűzbe, Janába. Jana éppolyan buta, eltökélt és kegyetlen ragadozó, mint Borek volt. Ideális pár. Még szerelmesnek is képzelhetik magukat, úgy összeille­ nek. Ebben a könyvben tulajdon­ képpen mindenki addig „é l” , s jut előbbre (följebb, az emeletre), amíg vérszívóan céltudatos. A ki már csak vérszívó, de már fáradt és bizonyta­ lan (Zita férje), az már sajátosan kiszolgáltatottá válik. Hiába oszlik föl „kékekre” és „pirosakra” a sze­ replőgárda, mert a pirosakból kékek lesznek, és a kékek is őriznek egy sor piros árnyalatot, például a vágy és a pozícióféltés révén! Páral erre az átjátszásra maga figyelmeztet, mi­ dőn a kékekről és a pirosakról való definiáló felsorolásába odakeveri a látszólag oda-nem-illőt. Tehát piros: „a férfi, a hús, a vér, az ostromlók, az ifjúság, az éhség, a dzsungel, a 55 �belföld, a gettó, az erekció, a nemi erőszak, a szadizmus” stb. D e pi­ rosnak állítja a folyót, a gótikát, az üdeséget, a füvet stb. - ezek az át­ játszások. Ugyanígy a másik szín­ nél: „M i kék? A nő, a lélek, a szó, az ostromlott vár, az aggkor, a jól­ lakottság, a park, a part, a kikötő, a postkoitális megnyugvás, az oná­ nia, a mazochizmus” stb. És kéknek állítja még a szerelmet, az erotikát, a távolból irányítható elektromos ra­ kétaelhárító rendszert stb. - ezek is átjátszások, átfedések pirosból kék­ be, kékből pirosba. Stendhal befejezhette a Vörös és feketét Julien Sorel halálával. A tár­ sadalmi följebbjutás, a karrier árá­ ról ő mindent elmondott Julien le­ fejezéséig. Századunk szocialista kar­ rierregénye akkor kezdődik, amikor Julien Sorel leszeletelt fejét viszszafusizzák a nyakára. N a és most mutasd meg fiú, ki is vagy te tu­ lajdonképpen! Hagyunk mi érvénye­ sülni, csak előbb prostituálódj, ahogy mi. (A regény egyik legdöbbenete­ sebb részlete Jolana és Bogan lakás­ hoz juttatásának leírása.) Megen­ gedjük, hogy velünk korrumpálódj, ne érezd magad kitaszítottnak, de különbnek se! A nagy formátumú, szenvedélyes Matild de La Mole he­ lyett neked, igaz, csak egy kis Jana Rybárová jut, de jövőtök fényes. Majd törlesztesz az életeddel, 45 éves korodra lesz belőled egy második Zita-asszony-férje, és az új, a legeslegfiatalabb ragadozónak (vezérigazgatói posztodhoz dukáló vörös körmű titkárnődnek) te még akár a megtestesült előkelőség is lehetsz. Mit tudja azt már a legifjabb nem­ zedék, mi a különbség arisztokrata és parvenű között. Páral számlálhatatlan ötlete közt az egyik legelgondolkodtatóbb: a gyilkosok nem elsősorban a „piro­ sak” . A „kékek” gyilkolják egymást és önmagukat: Zita túlfinomult, neu­ rotikus fiacskája megöli Julda Sera- fint, Zita pedig önmagát. G ráf és Borek Troján elhullásának is ön­ nön enerváltságuk a fő oka. A regény gyilkosai közül az igazi gyilkosok nem közvetlenül ölnek. A z abszolút céltudatos ember sose közvetlenül öl. (Az ifjú Borek, Jana, Brona sem.) Nem a tízparancsolat, hanem saját jól felfogott érdeke tiltja neki meg­ törni az ígérkező karrier ívét. Jana halálosan gyűlöli Zitát, mert a „kék” szerelem, a „kék” erotika ne­ ki útjában áll ahhoz, hogy piros if­ júságával, éhségével Férfit (ponto­ sabban csak férjet) szerezzen magá­ nak. Jana tehát közvetetten gyilkol: az ideggyenge Zitára ráijeszt, infan­ tilis kéjjel eszel ki új és új ötlete­ ket, hogy Zitát megalázza és az őrü­ letbe kergesse. A „kékek” ugyanis, a „pirosakkal” ellentétben, megalázhatóak. Jana végül is célt ér: Zita lába alól kicsúszik a talaj, Borek se a régi hozzá, kapcsolatuk már nem az érett asszony és a fiatal férfi iz­ galmas szerelmére, hanem az örege­ dő nő és a selyemfiú viszonyára em­ lékeztet. Zita az öngyilkosság előtt lefekszik az alatta lakó - egyébként mélyen megvetett és mélységes nosz­ talgiával irigyelt - Egyszerű Embe­ rekkel, sorban minddel, ő, a finom úrinő, részegen. Bevégeztetett. Borek és Jana boldogságának te­ hát már semmi sem áll az útjában. (Házasságuk története a regény Szahara-sivárságú fejezeteit jelentik.) Borek közben ígéretesen kapaszkodik fölfelé a társadalmi ranglétrán: ugyanazzal az eltökéltséggel, amelylyel őt Jana, Borek megszerzi az igaz­ gatói széket. Mint vezérigazgató, te­ hetségtelen és tehetetlen. Ez axióma. Kényúrként üldögél igazgatói széké­ ben, külföldi lapokat járat, s nem juthat be hozzá senki se, míg ő a szakirodalmat tanulmányozza. Brona, a kis titkárnő azonban kilesi, hogy a vezérigazgató úr csak a Sündisznó című vicclapot olvassa el lelkiisme­ retesen, mert, ha azt az egyet nem �viszi be, veszekszik vele a főnök. Brona akit már Páral megfoszt attól a primitív bájtól, amely Mad­ da Serafinovát még valami módon kedvessé tette - csalhatatlan érzék­ kel a leglényegesebb információt ka­ parássza kis vörös körmű kezecskéi­ vel Borek személyiségéből: ott-e a helye a vezérigazgatói székben, vagy csak odaültették? Mert, ha az utób­ biról van szó, akkor Trojan úr zsa­ rolható. A vicclapba mélyedő vezérigazgató egy, a tönk szélén álló vál­ lalat élén? A kkor itt a Brona-féle figurák előtt komoly perspektíva áll! A széplelkűvé fásult vezérigazgató mellett ott van az új, technokrata értelmiség, s Borek Trojannak ter­ mészetesen fogalma sincs róla, mit akarnak, mit kezdjen velük. Arisz­ tokratává kékülve vár, megvárja, míg fejére ég a ház (a vállalat, a társadalom), nem tudja integrálni az ifjúságot, hiszen öt sem integrál­ ták, hanem korrumpálták. Ha a társadalmi berendezkedést működtető mechanizmus képtelen arra, hogy változásaival, reform­ jaival érje utol önnön eszméjét, ha lemond arról, hogy szocialista lévén szociálisabbá, jogállam lévén jogtisztelőbbé, demokrácia lévén demokratikusabbá tegye önmagát, akkor néz­ ze meg a tükörképét Páral regényé­ nek infernójában. Szomorú mulat­ ságban lesz része, de megéri. Fölrepedt szánkkal csak sike­ rüljön nevetni rajta. (Európa) K Ö R M E N D Y ZSUZSAN N A 57 �TANULMÁNY A RA D I N Ó RA Téma és jelentésváltozás a X IX — XX. századi művészetben* A XIX-XX. századi művészet ikonográfiai-ikonológiai változásait főként a részletekre koncentrálva kutatták. A legtöbb mélyfúrás motívumkutatásként jellemezhető, ez is tartalmaz több megközelítési lehetőséget,1 de viszonylag ke­ véssé érinti az interpretáció annyira fontos és meglehetősen elhanyagolt, elna­ gyolt kérdéseit. Ezek a hiányok csak azért nem szembeötlőbbek, mert - elte­ kintve az eltelt egy, másfél évtized kutatásaitól - csak elvétve fordítottak fi­ gyelmet a múlt század művészettörténeti összefüggéseire. Régebbi és újabb tanulmányokban, főként pedig A szocialista képzőművé­ szet jelképei című kötetben2 elsősorban arra koncentráltam, hogyan értelmez­ hetők a XIX-XX. századi művészetben fellelhető, régebbi vagy újonnan fel­ tűnt, a témához tartozó motívumok; itt és most csak néhány csomópontot eme­ lek ki, amelyek különösen jellemzők a művészettörténeti és a történeti folya­ matra, a kettő viszonyára. A korszakhatárok - 1830 és 1917 - ikonológiai szempontból is tarthatóak. A júliusi forradalom kiváltotta egy sor, igen fontossá lett kompozíciós típus megszületését, az 1917-tel induló nemzetközi forradalmi hullám nyomán pe­ dig új minőségek érlelődtek meg és terjedtek el, és csakhamar nyelvezeti elem­ mé lett egy azelőtt csak részben és csak látensen létező jelképi anyag. A két időpont között, 1848 körül, viszonylagos szakaszhatárt jelez az akkori társa­ dalmi feszültségek közvetlen hatása, ez azonban csak ikonológiailag szembe­ ötlő, kevésbé jellemzi az egyetemes művészettörténetet vagy a nemzeti művé­ szetek alakulását. 1870 körül viszont az ikonográfiai-ikonológiai mozzanatok fontossága törpül el az egyetemes művészet és a legtöbb nemzeti művészet ak­ kori nagy fordulatához képest, és majd csak a századfordulón tapintható ki ikonológiailag is az akkori művészettörténeti szakaszhatár. A múlt század folyamán a haladó polgári művészet majdnem minden meg­ nyilvánulási formája érzékenyen reagált a társadalmi jelenségekre, témaválasz­ tásában is tudatos orientálásra törekedett. Ez különösen szembeötlő olyan al­ kotóknál, akik érdeklődtek a szocialista vagy szocialisztikus teóriák iránt, eset­ leg kapcsolatban is álltak megfelelő társadalmi szervezetekkel. De számolni kell az újabb problémák, történeti helyzetek ösztönös felismerésével és hatá­ sával is. A teoretikusok által kifejtett kívánalmak, akárcsak a művészek személyes, egyéni érdeklődése mindenekelőtt a témaválasztásban nyilvánult meg. Az új *Előadás szövege. Elhangzott Zur Ikonologie neuer Kunst címmel a berlini Humboldt egyetemnek a Marx-évforduló alkalmából rendezett ülésszakán (1983. XI. 23-25.), melynek kerettémája: Proletarisch-revolutionäre Kunst 1830-1917. 58 �témák által kiváltott, különösen fontosnak bizonyult kompozíciós megoldások a stílustörekvéseket is gazdagították, egyik-másik megnyilvánulásuk a korstílus vonulataiban is nyomot hagyott. A továbbiakban három témacsoport néhány vonását járom körül. I. Tömegábrázolás és osztálytömeg. Az embercsoport ábrázolásának lényeges változásai lelhetők fel 1848-1849 táján Daumier-nál, mégpedig festményeiben. Ezek az alkotások tematikailag igen eltérőek. Vannak képek, amelyek közvet­ lenül utalnak a februári forradalomra, mint a barikádjelenetek, vagy a mene­ külők csoportjai. Mások teljesen függetlenek a kortársi eseményektől, így a Kakasülő vagy az Iskolából. Előbbiben a színházi közönség, utóbbiban a gye­ rekek csoportja. Ezekre a munkákra, amelyek Daumier kevés datálható festményéhez tartoz­ nak, egy új és igen gyorsan megérlelődött formaalkotási koncepció jellemző. Az embercsoport ábrázolásának ez az új felfogása nem folytatódott sem nála, sem a francia művészetben; a kompozíciós gondolat újabb fázisa majd másutt jelenik meg, az 1890-es években, akkor már természetesen módosult jelen­ téssel. Az új felfogás lényege, hogy egy konkrét, adott szituáció résztvevői egysé­ gesen, összehangoltan cselekszenek, ez határozza meg a mozgást, a ritmust, a gesztusokat is; a változás leginkább az eseménytörténetileg közömbös Kakasülő című képen mérhető le. Ebben az időben alkotta egyébként Courbet is legin­ kább kritikai töltetű munkáit, amelyeket Proudhon később művészeti koncep­ ciójának érveiként értelmezett. Daumier-nak ez a képcsoportja a maga korában ismeretlen volt, kiállítá­ sára nem került sor, mégis akad a kortársi hatásnak egy érdekes, elszigetelt példája: a spanyol Lucas Forradalom című képe. A festő, legjellemzőbb mun­ kái szerint, Goya ún. fekete korszakának epigonjaként ismert, itt viszont első­ sorban Goya kupolafreskójának hatása észlelhető. Mindenekelőtt pedig Daumier egyik barikádjelenetének kompozíciós modellként való alkalmazása. A példa főként azért figyelemre méltó, mert ez a daumier-i festészet hatásá­ nak a legkorábbi nyoma.3 Daumier felfogását aligha lehetne szocialistának vagy forradalminak nevezni, de annyi leszögezhető, hogy ezekben a képeiben benne rejlik az osztálytömeg ábrázolásának potenciális lehetősége. A cselekvés ritmusa, ez a legfontosabb új formaelem, tartalmilag is meghatározza a kompozíciót. Ez folytatódott a szá­ zadfordulón, majd tovább 1917-ig, és azon túl is. Az adott összefüggésben Daumier 1848-1849-es képcsoportja a szocialista képzőművészet előtörténeté­ nek első csomópontja.4 Közel félszázad múlva, 1894-ben festette a belga Laermans a Menekülők című triptichonját s a még jellemzőbb, Sztrájk napján este című képét; itt már tudatosan választott téma az osztálytömeg. A z utóbbi Laermans-képen a vörös zászló alatt vonuló tömör, ún. névtelen tömeg, a szerszámukkal fel fegyverzett munkások és munkásnők a német Kollwitz 1897-es, Takácsfelkelés című réz­ karcán, a német Baluschek 1900-as Munkásnők című nagyméretű festményén az első ízben osztálytömegként megjelenő gyári munkásnők csoportja stb. termé­ szetesen a motívum, a formaalkotás, a kompozíció és a jelentés további, más­ fajta elemzésére is indít, amivel most nem foglalkozhatunk. A tematika gyorsan terjedt, és a stiláris sokféleség mind szembeötlőbb lett, különösen a forradalmi időszakban. A szovjetorosz Apszit 1918-as plakátja (Előre Pétervár védelmére!) és Uitz Béla 1919-es plakátja (Vöröskatonák előre) világosan mutatja, hogy nem csak a rohamozástéma rokon, hanem az abból fa59 �kadó ritmusprobléma is. Stilárisan azonban teljesen eltérőek, és ez megfelel a más-más művészeti hagyománynak és egyéni művészi érdeklődésnek; Apszit plakátja az ún. nagyrealista előzményekben gyökerezik, Uitzé a magyarországi avantgarde-ban.5 Az Uitz-felfogáshoz közelebb áll a szovjetorosz Szvarog 1918-as pannótervének avantgarde szellemű, racionális építettsége. A más jel­ legű embercsoporttémát a román Tonitza 1918-1920-as, Sortállás a péknél című festményén, posztimpresszionisztikus lírával oldja meg, eltérően egyidejű, in­ kább konstruktív stílusú, eseménytörténetileg kötöttebb témájú rajzaitól. A századfordulón az osztálytömeg ábrázolásának egy különös tematikai sa­ játossága figyelhető meg. A képsíkkal párhuzamosan vagy a háttérből előre mozduló tömeg, ahol tehát mechanikus mozgásfolyamat is jelen van, mindig munkástömeg. Csak néhány sztrájkjelenet a kivétel (például a holland Toorop 1899-es rajza), ahol tudatosan hangsúlyozott a mozdulatlanság. De mindig pa­ raszti tömeg jelenik meg, ha a tömeg passzívan áll (Révész Imre: Panem, 1899), ha passzivitásra kényszerített (Kollwitz: Foglyok, 1908), vagy ha moz­ gásban van ugyan, de a színbeli megoldás révén inaktív tömegként hat (a ro­ mán Luchian Kukoricaosztás című, 1905-ös festménye). Az egyre fontosabb ritmus jellemzi a XX. század elejének munkajeleneteit is, ha kevés alak együtttes, egybehangzó cselekvését akarják hangsúlyozni. Egy munkafolyamat adott szakaszának ábrázolásában nyilvánvaló tartalmi-kompozíciós szerepe van az egymásnak megfelelő mozdulatoknak, mint az angol Brangwyn 1906-1908 közötti grafikáin, Conrad Gyula 1908-as rézkarcán (Ganzgyári munkások) vagy a német Sterl 1911-es festményén. Ez a képtípus ugyan nem tartozik közvetlenül a tömegábrázoláshoz, de az utóbbi eredménye, és hat emennek egy későbbi, az 1930-as évek legelején elterjedt változatára. Arra a képtípusra gondolunk, aminek jellemző példája Dési Huber István Tömeg cí­ mű festményének 1931-től született több változata és Kollwitz Propellerlied című litográfiája 1931—32-ből. (A két művész munkájának kiindulópontja is, a részletek tematikája is szinte azonos, csak éppen stilárisan teljesen mások.)6 A felfogás lényege, hogy a művész igen kevés, három-négy-öt szereplővel ér­ zékelteti az osztálytömeg egységét vagy az osztályhelyzet azonosságát. A gon­ dolat egyébként nem új, a festő Degas mondta még a század elején: nem ötven, hanem öt személlyel lehet tömeget festeni, és Lukács György is hasonló megközelítésből elemezte Hauptmann Takácsok című drámáját A művészi for­ ma objektivitása című írásában.7 A húszas évek végétől más irányban is kutatták a tömegábrázolás új lehe­ tőségeit, megcélozva az egyén és a közösség, az egyén és a tömeg viszonyának igen komplex témakörét, amely mindmáig többféle kompozíciós lehetőséggel is szolgál.8 Az októberi forradalom előtt azonban még nem jellemző ez a te­ matika, elsősorban az embercsoport egységének a hangsúlyozása fontos. 2. A munkástípus néhány sajátossága. Már sokoldalúan vizsgálták a mun­ kás, munkajelenet, munkásélet igen nagy témakörét, a motívumkutatás még a szakmák szerinti csoportosításra is vállalkozott. Viszonylag korán kezdtek el ezzel foglalkozni, és ebben minden bizonnyal szerepe volt a századfordulón el­ terjedt társadalompolitikai szemléletmódnak. Többféle megközelítés is jelle­ mezte a szorosabban vett motívumkutatást, de metodológiailag csak újabban léptek ezen túl az interpretáció, a jelentésváltozás kutatásának irányába. A munkástéma, legáltalánosabban értelmezve, a leghosszabb előtörténetre tekinthet vissza mindazon témák közül, amelynek a jelentése a XIX. század­ ban sajátos módon megváltozott. Így különösen figyelemreméltóak a korábbi 60 �jelentésváltozások is, mint a XVII. században a kovácsmesterré lett Vulcanus Flandria, Spanyolország, Franciaország művészetében, vagy a mérnökeszménynyé lett kovács a XVIII. század végén Angliában és néhány évtizeddel ké­ sőbb az USA-ban. A XVIII. század közepétől lett színhely az üzem, előbb a bánya (Franciaország, Svédország), később, a XIX. század elejétől főként az öntöde (Svédország, Anglia, Közép-Európa); a nehéz fizikai munkának, a kör­ nyezetnek az ábrázolását mindig áthatották a legújabb festői ismeretek a szín és az atmoszféra szerepéről. A munkásábrázolás története elválaszthatatlan a nagyváros képi megjelené­ sétől. A városlakók és a városképek a XIX. század második felétől egyre konk­ rétabbak lettek; megjelent a nagyvárosi periféria sajátos ikonográfiája is, ezt követte, már az 1910-es években, egy világosan körvonalazható nagyváros­ szimbolika. Csak egyetlen fontos múlt századi változásra koncentrálok, ez pedig a hős­ alakká lett munkás. A kezdetek ismét Daumier-nál kereshetők. 1834-cs Sajtószabadság című litográfiáján jelenik meg először érett formában az új törté­ nelmi eszmény. A frígiai sapkás alak mozdulata, lendülete, testi ereje nem csak önmagában fontos, hanem abban az összefüggésben is, ahogyan a hős­ alak szembeszegül a királyi hatalmat és a jogrendet jelképező, szatirikusan fo­ galmazott mellékalakokkal. Ez a felfogás a XX. század eleji politikai grafiká­ ban hatott a legközvetlenebbül. A román lser egy 1912-es, május elsejei cím­ lapján ugyanez a koncepció jellemzi a hősnek és a szatirikusan ábrázolt, „má­ sik oldalnak” a viszonyát. Még szembeötlőbb, ahogyan Bíró Mihály folytatta az előképeket két 1918-as, a köztársaságot hirdető plakátjában. Mindkettő hő­ se a frígiai sapkás, nagy erejű munkás, az egyiken lelöki a trónust és a szati­ rikus királyfigurát, a másikon koporsóba zárja a monarchia attributumait; emennél Daumier-nak főként egy 1833-as lapjára hivatkozhatunk, ahol a nyomdász nyomdaprésbe szorítja a kis királyfigurát. Igaz, hogy Daumier grafikái, képeitől eltérően, kezdettől fogva széles kör­ ben hatottak, de az említettekhez fogható példák nemcsak e hatással magyaráz­ hatók. Közben ugyanis, a kilencvenes évektől, mindinkább programszerű lett az erős, izmos munkás eszménye. (Viszonylagos kivétel az agrárproletár típusa, de ez nem lehetett egyetemesen jellemző.) Stilárisan ugyan különböztek egy­ mástól a nagy erejű alakok, de nemzetközileg mind elterjedtebbek a program­ szerűen közös vonások; elég olyan alkotókra hivatkozni, mint a svéd Josephson még a nyolcvanas években, a belga szobrász Meunier a nyolcvanas évektől a század elejéig, a svájci Steinlen a századfordulón, a svájci Hodler és a lengyel Lentz 1910 körül. A magyar szociáldemokrata párt elméleti folyóirata, a Szocializmus, első, 1906 októberi számában kifejtette, hogy a munkásábrázolásnak csak egyetlen lehetséges útja van, ez a nagy fizikai erő érzékeltetése, mert csak így lehet ki­ fejezni a munkáserőt. 1909-ben alkotta meg Bíró Mihály a kalapácsos vörös ember tervét, s a plakát 1911-ben jelent meg először, mint Népszava-hirdetés. Azonnal pártjelvény- és kiadói embléma lett. Azután nem csak plakátként jelent meg, igen sokszor, újságcímlap háttérrel vagy anélkül, mint 1919. május elsejére, hanem maga a figura többször is feltűnt a két világháború között, röpcédulán vagy más agitációs grafikán. És külföldön is megjelent, így sztrájkbrosúra cím­ lapján (Kína, 1922), röpcédulán (Olaszország, 1930-as évek), könyvcímlapon (Anglia, 1965), plakáton (Olaszország, 1970). 61 �Bíró kalapácsos vörös emberében emblémává tömörül különböző jelképek sajátos komplexitása: a program szerinti erős, izmos férfialak, a jelképpé pars pro toto - lett szerszám, a kalapács, maga a mozdulat, amely a legna­ gyobb erőkifejtést lehetővé teszi és természetesen a vörös szín. Magyarorszá­ gon a vörös színnek világszabadság jelentése volt 1848 körül (Petőfi: „ . . . P i ­ rosló arccal és piros zászlókkal / És a zászlókon eme szent jelszóval: / »Világszabadság!«” ), és közvetlen proletárforradalmi jelentése a hetvenes évek­ től. A jelképek ilyen összefüggései már áthatották az általános tudatot; ez ma­ gyarázza a művész készségét és lehetőségét, hogy emblémaként ható, komplex jelképet létrehozzon. Figyelemre méltó egyébként, mennyire egyidejűleg tűn­ nek fel nemzetközileg a századforduló óta a legkülönfélébb szimbólumok, akár verbális, akár képi fogalmazásban; gyakran a verbálisan terjedt új eszme ani­ málta a képalkotást, és a fordítottjára is van példa. 3. Kapcsolódások a keresztény és a szocialista tematika között. A nem vallási művészetben továbbélő vallási témáknak némileg közös sajátossága, hogy maga a téma általános etikai tartalom vagy fogalom megtestesítője, mint a Madonna az anyaságé, Szent Sebestyén a kiszolgáltatott, fenyegetett fiatalságé, a Piéta a legmélyebb gyászé stb. A keresztény tematika megjelenésének módja azonban igen különböző. Van, amelyik nem kötődik semmiféle időszakhoz, mint a Madonna-téma; esetleg gyakoribb a különösen válságos periódusokban, mint Szent Sebestyéné; meghatározott időpontokra jellemző, mint az agitátor­ apostol kapcsolódás 1890 utántól nagyjából 1905-ig, vagy pedig a megváltás­ forradalom gondolata 1918-1923. között. Vannak közöttük olyanok, amelyek körvonalazható kompozíciós típusokhoz köthetők, mások ettől függetlenek. Egyetlen, a századfordulón népszerű gondolatot járunk körül, ez az agi­ tátor-apostol (esetleg prédikátor) témája. Megjelölése ebben a formában ter­ mészetesen leszűkített, hiszen csupán a legkülönfélébb kompozíciók közös te­ matikai kiindulópontjára utal.10 Az előkészítő kutatás még csak a kezdeténél tart. Egyre többet tudunk már a keresztény szakszervezetek történetéről, az anarchoszindikalizmusról, a szo­ ciáldemokrácia kulturális programjának alakulásáról, de alig foglalkoztak még mindennek képi ábrázolási vetületével. Még csak főbb vonalaiban ismert a tár­ sadalmi és a művészeti mozgalmak országonkénti eltérő viszonya, illetve en­ nek nemzetközi összefüggései. Néhány példa mégis illusztrálhatja az említett témakör jellegét és elterjedését. Fontos kompozíciós típussá lett az ún. agitátorjelenet, főként a magyar mű­ vészetben. A beszélőnek és az őt hallgatóknak a csoportba fűzése már 1871-ben jellemezte Munkácsy Tépéscsinálók című képét: a negyvennyolcas sebesült honvéd mesél az asszonyoknak. (Hasonló képépítés jelenik meg később, köz­ vetlenül Munkácsy hatására, a német Liebermannál.) Munkácsy egyik legutolsó képén, az 1895-ös Sztrájkon szembeötlik egyfelől a hasonló csoportfűzés, más­ felől pedig az 1881-es Krisztus Pilátus előtt képre és a Sztrájkkal egyidejű Ecce Homo festményre utal némelyik figura gesztusa vagy a vörös szín szerepelte­ tése. Ez nyilvánvalóan nem bizonyít többet, mint a vallási és a társadalomkritikai mozzanatok kölcsönhatását egyazon művész munkásságában. Az 1871-ben megjelent hazai képtípus nálunk 1905-ig folyamatosnak mond­ ható. Ez jellemzi kompozicionálisan - minden jelentésbeli újszerűsége ellené­ re - Kernstok Agitátor a gyár kantinjában című, 1897-es munkáját. Ezt kö­ veti Réti István 1905-ös Agitátora is, amely egyik kompozíciós előtanulmánya 62 , �volt az 1908-ban befejezett, Krisztus az apostolok között képnek. Az „agitátor” címadás egyidejű azzal a filológiailag is bizonyítható, rövid időszakkal, ami­ kor Réti progresszív értelmiségi szervezetekkel keresett kapcsolatot és elméle­ teik iránt is érdeklődött. A századfordulón egyébként gyakori, sőt, divatosnak is mondható jelenség, hogy a művészek különösebb indok nélkül is olyan cí­ met adtak képüknek, mint agitátor, forradalom stb.; a szándék, hogy ilyen je­ lentést sugalljanak, inkább értelmezhető szociológiailag, mintsem művészettörténetileg. Ugyanakkor ebben az időben tűnt fel egy másik, kapcsolódó téma­ kör, amellyel most nem foglalkozom, ez a hegyibeszédé. Csak alkotásként ítél­ hető meg, hogy mennyiben volt az indító gondolat vallási vagy társadalomkritikai, vagy pedig mennyiben szolgált a téma ürügyül ahhoz, hogy a művész kutassa az embersokaság és a természet vizuális viszonyát, e primér élményét vetítve ki. Elegendő néha egy fényszimbólum alkalmazása ahhoz, hogy például a vo­ nuló munkástömeg ábrázolása sajátos jelentéssel telítődjék. A cseh Kupka Pá­ rizsban alkotta 1902-1903 körül Internationale feliratú rajzát, ahol a roman­ tikából megőrzött szivárványív zárja le fent a sűrűn vonuló munkások csoport­ ját. De a kép köríves lezárása is elég ahhoz, hogy a társadalmi jelenségnek vallási aspektusa is legyen; példa rá az olasz Pellizza 1901-es, A negyedik rend című festménye, amely oltárképekkel egyidejűleg készült. Hasonló szimbió­ zisban születtek már valamivel korábban is munkásjelenetek és oltárképek, elég két belga művész, Maunier és Laermans munkáira utalni. Különös példa Steinlen 1900-as, Az apostol című képe. Az igehirdetőnek a dobogón álló alakja valóban apostoli, fényözönben jelenik meg; hallgatósága egy gyűlés munkásközönsége. E szimbiózis valamivel későbbi, tematikailag már továbbvivő megnyilvánulása Brangwyn 1906 körül alkotott nagy szénrajza (feltehetően képtanulmány), egy Piéta; a sirató anya ölében overallos, bajuszos munkásember fekszik. A néhány említett, annyira eltérő példa is jelzi, hogy - noha feltűnnek nem­ zetközileg analóg vonások - mennyi eltérő megoldáshoz vezet a tematikailag rokon, felfogásában sokféle kiindulópont. Az alaposabb elemzést segítené elő a kortársi képzőművészet és irodalom összehasonlító vizsgálata, ami árnyaltab­ ban láttatná a nemzeti és az egyetemes sajátosságokat; népi tapasztalattal szol­ gál a már sokoldalúbban kutatott későbbi téma, a megváltás-forradalom gondolata, 1920 körül. * A három különböző témakör alakulásának eddigi ismerete lehetővé tesz egy történetileg sem érdektelen általánosítást. A századforduló óta az ikonológiai és a jelképi változások nemzetközileg szembeötlően egyidejűleg észlelhetők. A munkásmozgalom nemzetközisége olyan mély nyomot hagyott a képi kifejezés­ ben, hogy itt szinte kiegyenlítődött a nemzeti társadalomtörténeti folyamatok eltérő foka. A századforduló óta eshet szó egységes szocialista képi szimboliká­ ról, és ez összhangban is van a történelem legáltalánosabb menetével. Így vá­ lik érthetővé az a jelvény is, amit a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1904. május elsejére kiadott: itt jelent meg nemzetközileg először, a későbbi emblé­ mának megfelelően, az egymásra helyezett sarló-kalapács. 63 �JE G Y Z E T E K 1. L . Peter H . F e is t: M otivk un de als kunstge schinchtliche Untersuchu gsm eth ode; in : K ünstler, K unstw erk und G ese llsch a ft, D re z d a ; 1987. V e r la g der K u n st; 18-42 l . 2. B udap est, 1974. K o ssu th -C orv in a. 3. D aum ier-tanulm ányom ban (L es ta b leaux de D aum ie r et l ’ art un iverse l, A c ta H isto riae A rtiu m ; tom. X X V I. fasc, 1-2 , 9 3 -12 3. l .) a kép ek jó v al későbbi hatásával fo g la lk o zta m . E z t az egyébként k iv é te l­ nek tekinthető képet még nem ism ertem . 4. E z az összefüggés A szo cialista képzőm űvészet története (2. k iadás C o rv in a, 1980.) cím ű munka elő k é­ szítő kutatásai során v ilá g lo tt k i, így lett első fejezetén e k cím e A z előtörténet k ezd etétő l a történet k ezd etéig t és ez D a u m ier-val indul. 5. E zt a két eltérő, de eg yid ejű kiin d uló pontot jellem ezték ú g y , különösen a hatvanas év e k b e n , mint a szo cialista m űvészet két lehetséges kiin d u ló pontját. A m egállapítás e korai időszakra érvén yes, a k é­ sőbbi folyam atokra már nem általánosítható. 6. D ési H uber ism erte és becsülte K o llw itz m unkásságát; ezt a gra fiká ját még nem ism erhette; ek k o ri­ ban éppen túljutott a kubizm us bűvöletén , festőként is máshonnan in d u lt; mint ahol a már idős K o ll­ w itz á llt. K e tte jü k m unkájában nemcsak az alap gon d olat közös. M indkettőn van re jtett önarckép, D ési H uber képén a középső, kalapácsos m unkás, K o llw itz n á l a jobb szélső női p ro fil. É s D ési H ubernál is van egy női profil a bal o ld alo n , feleségén ek arcképe. 7. In : A realizm us p rob lém ái, 1948. A th eneum K ia d ó , 43 -4 4 l . 8. A z egyén és a töm eg kölcsönös f e ltéte lez ettségének a k ifejezésére gondolunk, eltérően olyan felfo g ástó l, mint többek között D e r E in zeln e und d ie M asse k iá llítás (Städtische K u n sth alle Recklinghausen, 1975.) koncep ció ja, ahol az egyes em ber, az egyén a töm eggel szem b eállított, és a töm eg sem legesíti az egyént. 9. E tém ákkal alaposabban foglalkoztam az aláb b i tanulm ányban: Isztorija obraza cse lo v ek a truda v izobrazityelnom iszkusztve in : S zovjetszk oe iszkusztvozn an yie ’ 8o, N r. 2., M oszk va , 1981. S z o v je tszkij H udozsnyik, 224-251. l . 10. 64 A gitato r und A p o ste l an der Jabrbundertswende cím m el tartottam referátum ot a V Il I. esztétikai vilá g kongresszuson (D arm stadt, 1976.) A kon gesszusi akták m in ded dig nem jelen tek m eg. �A SZERKESZTŐSÉG TAG JAI: A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG ELN ÖKE: Dr. Bacskó Piroska (cikk, tanulmány) Dr. Horváth István Kelemen Gábor (riport, szociográfia) Kojnok Nándor (szépirodalom) A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG TAG JAI: Csik Pál Dr. Praznovszky Mihály (hagyomány) Czinke Ferenc (művészet) Radácsi László Pál József szerkesztő (kritika) Dr. Fancsik János Dr. Szabó Károly Dr. Molnár Pál Dr. Tamáskovics Nándor Németh János Tóth Elemér A Nógrád megyei Tanács V B művelődésügyi Főszerkesztő: B A R A N Y I F ERENC osztályának lapja. Főszerkesztő: Baranyi Ferenc. Szerkesztőség: 31oo Salgótarján, Arany János út 21. Telefon: 14-386. K i­ adja: a Nógrád megyei Lapkiadó V állalat. Felelős kiadó: Bálint Tamás igazgató. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Központi Hírlap Irodánál (KH I, Budapest V ., József nádor tér 1. sz. Postacím: 1900 Budapest). Közvetlenül vagy pos­ tautalványon, valamint átutalással a KH I 215-961 62 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 12 Ft, előfizetési díj fél évre 56, egy évre 72 Ft. Megjelenik kéthavonta. Kéziratokat és rajzokat nem küldünk vissza. ISSN : 0555-8867. Index: 25-925. Készült a Nógrád megyei Nyomdaipari Vállalat salgótarjáni terjedelemben. F. v . : Kelemen Gábor igazgató. telepén, 900 példányban 5,6 (A/5) ív �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Original Format The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data Papír Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - 1984/5. szám Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Baranyi Ferenc Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1984 Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye 1984 Baranyi Ferenc Palócföld