25 10 314 https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/ae20014d6b412901d69b190a94d1fe70.pdf 82ffbcb6055f5b4f84aeaf3259a3754b PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Poós Zoltán Pienták Attila Tatár Sándor Virágh Szabolcs Szűk Balázs Ardamica Zorán A halál vízszintje / Kékgolyó utca (Arra emlékszem...) / Arany év / (Elmúlt a tél...) ‘Tapírokrúl / Menazséria Eggyel a végállomás után / Szakadék / Apu alszik Sehol Napfoltos / lihegve követnek 3 5 8 13 16 18 Tarján Bulvár Debreceni Boglárka Bűnös város 20 Próza és vidéke Stummer Attila Tóth András Zoltay Lívia Dinók Zoltán Flört Az autópályán „Szeles” történet Vénasszonyok nyara 22 28 38 40 Kutatóterület Németh Zoltán Kabdebó Lóránt Juhász Zoltán Találkozási pontok Csongrády Béla Kép-tér Shah Gabriella Ami marad Barna Péter Dezső Kinga Tóth Kinga Maszkok (Álnév és névtelenség az irodalomban) 42 Nem ér a nevem? (Lengyel András A mindennapok szemüvegkészítői című könyvéről) 56 Disputáció és liber gradualis (Műfajok és módszerek) 63 „Irodalmunk az utolsó jó ruhadarab...” (Kovács Anna és Praznovszky Mihály a húszéves Mikszáth Kálmán Társaságról) 74 Földi Péter kiállítása Győrben 79 Mélyre ásott sérelmek (Háy János: A mélygarázs) „Rejtett ér, hinár-szövevény” (Harmath Artemisz: Szüntelen jóvátétel) Zűrtérkép (Székelyhidi Zsolt: Űrbe!) 83 88 93 �A lapszám Tornyos Márton festményeinek felhasználásával készült. A borítón az Ujjak című kép részlete, a borító belső oldalain a Bogár és a Harap szerepel. A képek megtekinthetőek a művész honlapján (www.tornyosmarton.hu). A 82. oldalon Földi Péter Hurok című alkotása látható. A Juhász Zoltán tanulmányát kísérő fotókat (64., 68.) az egri Főegyházmegyei Könyvtár engedélyével a szerző készítette. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2013-ban megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” POÓS ZOLTÁN A halál vízszintje Hónapok óta gyűlt a víz a lámpaburában, de senki nem vette észre. Pedig a tejüveg gömbben jól látszott a sárgás lé, ami az izzót is belepte. A tetőcserép résein átfolyt az eső, és talált egy csatornát, a villanyvezeték mellett. Onnan aztán a bura gyűjtötte össze a vizet. Annyira sárga volt… azt hittem a hő hatására már kiszáradt. Szóval csak a száradást látom. Egy piszkos hártyát, ami megjelölte a burát. Mint a szennyezett bizonyítékok a helyszínelős krimikben. Sosem néztem fel, de érzékeltem a bura jelenlétét. Már tudom, hogy a halál vízszintjét láttam. A halál gyűlt össze a fénylő körte körül. Ha néhány perccel tovább ég a villany, szétrobban a gömb. A bura és a körte csodával határos módon épen maradt. Senkit nem rázott meg az áram, nem gyulladt ki a ház. Viszont valaki meghalt a házban. Óvatosan lecsavartam a tejfehér gömböt, majd a virágoskert fagyos földjére öntöttem a sűrű, nyálkás vizet. A foglalatból még napokig csöpögött a lé, buborékok képződtek a porcelán testen. Mintha lélegzett volna. 3 �“kávéházi szegleten...” Kékgolyó utca Ezt az utcát nem vettem komolyan soha. Nem ismertem titkait. Csak a torkolatában álló egykori disco épülete tűnt fel, és előtte a filigrán halászfiú szobra. Itt volt a ’95-ös Hungária-koncert sajtótájékoztatója, ahol azt mondta a lila tincsét babráló Fenyő Miklós: „Óriási rock and roll partira várjuk régi és új rajongóinkat. Elhozzuk a Népstadionba a tutti frutti illatú mennyországot.” 1945 februárjában itt lőtték ki a 19 éves Jürgen tankját, aki lefotózta a vasmonstrumot. 50 évig rejtegetette a képet a Budapest útikönyvében, majd a rendszerváltás után visszatért, és beazonosította a tank mögött álló bauhaus házakat. Egy múzeumban aztán megtaláltam az utca névadójának, a zum Blauen Kugel fogadó kékre festett, gömb alakú cégérét. Földgolyót formáz barokk angyalkák nélkül. És itt van a közelben a színész háza, akivel nagy terveket dédelgettünk. Kertjében áll egy kétszáz éves tölgy, „’56-ban ellőtték a felét, de most erősebb, mint valaha.” A színész játékrobotokat gyűjt és DJ-zik is. És itt van a rákkórház is. Bulvárlapokat vesznek a recepcióján, aztán testszínű lufikat fújnak egész nap, hogy a megfelelő pillanatban erős legyen a tüdejük. Bármilyen nagyra fújják, mindig van egy rész, amelyen nem látnak keresztül. 4 �“kávéházi szegleten...” PIENTÁK ATTILA (Arra emlékszem...) Arra emlékszem, hogy legyen első, nem, emlékszem, biciklizünk; a kezed a kezemben, az ujjad ujjaim közt, arra emlékszem; arra emlékszem, hogy te vagy a legszebb, nincs hozzátennivalóm; arra, ahogy mosolyogsz, a hangod, szép hangod, dús altod, a telefonban, élőben, fültől fülig, szemtől szembe, a hangod, az arcod, szép mosolyával, gyönyörű mosolyoddal. Mosolyogsz. Bírhat a hold és bírhat a föld és bírhat a napmindenség többet? Nem, nem, nem, nem, nem. Ne akarj lebeszélni. Hisz miért is akarnál? Talán ha idéznélek, idézhetnélek, kérnék szépen négy angyalt: egyikük őrizne engem, fogná a kezem, sorvezetve, szívemet óvva, másikuk csengetne-kopogtatna ajtódon, szeretettel hozná a küldeményt, harmadikuk megkérdezné: itt-e lakol még, negyedikük, udvariasan bár, átnyújtaná ezt a költeményt. Arra emlékszem, nem évfordulóra, hogy emlékezem. Arra emlékezem, hogy rád emlékezem. 5 �“kávéházi szegleten...” Arany év Hogyha eljöttél, jó volt, mert hiszen ott voltál. Hogyha nem, is jó volt, mert tudtam, később látlak. Hogyha lemondtad, még szép, legalább hallottalak akkor. Így teltek a napok, a hetek, majd az egész év. Mintegy évtizede. Sőt több is már, na de persze únott közhelyként mondhatjuk: mintha csupán a tegnap másnapossága sütne a reggeli nappal be a szobába. Bódító, szívemelő. Nem volt tétova, sem rest, gondja se volt rá, az arany év nem tévedett, percről percre ha munkált, dolgos munkával segített, fáradalom nélkül. Hogy bírta? Úgy tetszik, vannak idők, megihletettek, földből, vízből, tűzből és levegőből, mások ezek, mint mások, így adatott számukra a sors. Búcsúznának hogyha akarnának, de eszükben sincs, arany évek. 6 �“kávéházi szegleten...” (Elmúlt a tél...) Elmúlt a tél, s bár tél van még, hideg, hó, talán más ez amint máskor, hiszen olvad a lélek, újra beléje bújik a fény, a meleg, egy másfajta remény. Hisz más a pázsit, más az a lombos fa, mikor íme megsimogatja éltető fénye a napnak s látod sok csoda kelyhét, mindben mécsesivel szeretetnek, nem hinnéd mégis a bő természet, értsd akarod valamint, kínálja, kincseit úgy, mint vannak. És lássuk, mert kell. Mert jó, így kell, nézd csak, itt hó, ott fagy, itt jó, ott szép, és ha tulajdonképpen úgy az úgy ahogy illik, úgy valamint is kell, hát itt a tavasz, vagy a nyár is, vagy az ősz is, vagy a tél, nem számít, mert közöttünk nem szól, csak fütyül az eső, a szél. Mindegyik valami, ám fogadjuk szeretettel, ha egyszer végre ámulatunkra újra jelennek a zöld ezerszínű változatai. 7 �“kávéházi szegleten...” TATÁR SÁNDOR ‘Tapírokrúl Ejnye milyen verset lelt most Tapír Tibor – ha eddig kesergett, most már a pír bibor orcáján, mert (Hergott!), lám, mennyi valótlant írt a költő össze (fajgyűlölőn, gazul) benn’ a tapírokról, amiért is az Úr hypóban fürössze! (Hogyha nem bírod jól, ne olvasd tovább most, ha meg le nem tehedd, rossz sorsodat átkozd!) 8 �“kávéházi szegleten...” „Nohát, milyen tapírt gyárt a tapíripar – ha tapíron panír van, az tapírszelet; falja azt sok fakír, s közben nem írzeleg. Az a huncut tapír ormányával keres – látja zenit, nadír, bíró, fel- s alperes – hanem az még kérdés, oly nagyon mit keres. Csak nem egy kövérkés tapírhölgy’t? Kis cseles! Nincs tapírban manír; izgatja az ivar. Minden tapír szatír, genitáljáival kérkedve sokat ír csínos laptopján a sok kis billentyűvel, és még – hiszed vagy se – sok más illent művel.” 9 �“kávéházi szegleten...” Menazséria x noérigmusok [szemelvények] x Szép állat az anakonda, csak a foga marha ronda, mert sosincs Perwoll-lal mosva; Zárva tartsd szád, anakonda! Elfáradt az aligátor: hosszú az út Aligától – csóróm liheg a melegtől; most jámbor az aligátor. Stramm gyerek a rozsomák. Csak ne válassz rozogát, ki csak zihál, szuszog itt – hisz van délceg rozsomák! Zabigyerek tán az okapi? Nem tudni, ki volt az ükapa... S az anyja, az volt csak kikapós! Csudás vérkevercs az okapi. Nem félős a vombat; ha péntek, ha szombat, vastagokat mondhat – gátlástalan vombat. A behemót rinocérosz, ha feléd száguld, az rég rossz: Fuss, mert ha eltipor, csak pár köbcenti por léssz; nem épp jámbor az orrszarv’. 10 �“kávéházi szegleten...” Szép állat a láma – van néki falába. „Falába van ám a...!” Sértődékeny láma. Nem észlény az ékszerteknős; nem tudja a kétszerkettőt. Bár ettől még vén lesz meg nős – az együgyű ékszerteknős. Sokféle lehet a languszta – van közte rusnya és van guszta; Ám olyat hiába hangoztatsz, hogy guszta mindegyik languszta! Falánk dög a piranha; amit talál, kirágja – van, ki mérges is rája: „Úszna el a pilácsba!” Szép állat a termesz, folyton szervez, mert ez kedélyének kedvez – Nyughatatlan termesz (-ete vagyon!) Szépnek szép a hópárduc, ám jó, hogyha jő, már futsz. Vívj vele csak szópárbajt! Másként győz a hópárduc. Nagy korhely a gnú-bika... Hiba volt berúgnia fennforog, hogy tántorog, dülöngél a gnú-bika. Jól tudja biz azt a petymeg, mi az a „Húzd meg, ereszd meg!”, örvendez is minden pettynek, s kedvenc csemegéje a pitypang. 11 �“kávéházi szegleten...” Haj, szúrós a hangyászsün. Oly tüskés, hogy az már bűn! ha kevés a hangya, grimasza is randa – te, drótkefe-hangyászsün! Láttál-e már narvált? Nos… kicsit enervált; spleennel teli tartály – ilyféle a narvál. Nem harang a delfin. Nem kondul, ha dél fan, otthon se lóg vállfán – másra jó a delfin. Bazi nagy az ámbráscet, épp ezért nagy párnát vett. S négy ily bálna már kvártett: négy hortyogó ámbráscet! Állat-e a macskajaj? Csak úgy, mint a vad kacaj. Mégis főbe, hasba mar – ellenség a macskajaj. Kelekótya harkály: ott kopog a parknál, egy padon, a korhely... Ej, megtévedt harkály! 12 �“kávéházi szegleten...” VIRÁGH SZABOLCS Eggyel a végállomás után Beszorult az udvarra a vasárnap délután. A bérház felbolydult méhkas, zavart zümmögés, támaszkodnak a lakók a folyosó korlátján, bámulnak lefelé, sárgásan dereng és félúton narancsba vált a márciusi fény, de az udvari négyzetből kilépni nem mer, a macska szürkéje zöld kukák tetején – színcsúszdán siklik az egyszeri ember is, és homokban landol a poroló mellett. Tavalyról itt maradt szőnyegek tánca, – a por belőlük senkinek sem kellett – rongyok és kövek fuldokló románca, árnyak forrnak csókba a tűzfal-színpadon, de néma rendezőnek nem jár tapsvihar, sem elkönyökült nézőnek popcorn és izgalom, füstből is csak szeszgyári, nem kubai szivar-. Csodából így lesz mondat hétköznapi szájban: „Beszorult az udvarra a vasárnap délután.” Tájidegen elem az idegen tájban. Itt vagyunk mi otthon: eggyel a végállomás után. 13 �“kávéházi szegleten...” Szakadék Átölelnélek, de nem ér össze a kezem a derekadon, annyira tele vagy. Pedig ruha sincs rajtad, csak a szokásos alsógatya, és a klumpa, nálad erről szól a vasárnap. Meg az izzadás és a vándorló psoriasis-foltok, mindig máshogyan vagy kiismerhetetlen, én meg rajzolhatom újra a térképet, jelmagyarázatra pedig végképp nincs időm. Túl nagy vagy, túl kerek, túl erős nekem, töpörödj emberivé, Apu, hogy bátran lehessek kisebb: félni is jobb, ha rólad lógok a szakadék fölé. 14 �“kávéházi szegleten...” Apu alszik Ül az ágy szélén, feje lóg, ütemes horkolás. Hajnal három, de mintha csak a kamaszkor vasárnap délutánjai, zsíros pattanások mögül figyelem: fehér atléta az alsógatyába tűrve, vádlija, mint a derekam, létrán áll, szerel valamit; hónaljszag, és lábszárcsont a kutyának – akkor még nem tudtam, hogy ez a férfiasság. Kutya nincs már, a létra a sarokban – talán a fényképet nézi a földön? A fejnehezet a fal sem bírja. Álla és térde közt alkarnyi hely: tartalak, Apu, s veled alszom én is. 15 �“kávéházi szegleten...” SZŰK BALÁZS Sehol Ha majd fiam kérdőre von panelosított urnasíromnál, hova az olcsóság miatt költöztem idejekorán egész spórolós életem büszke metafórájaként, mit mondok majd neki, milyen parainesist öklend fel a mélyből kihűlt serviens szám, elgyávult porom, melyből nem keltek eszmék, s nem virulhattak reneszánsz kertek sem sétáló filozófusokkal. Mit mondok majd neki, ha örökkön békétlen-boldogtalan szellemképem néha átsuhan számítógépe harcoktól izzadt monitorján, s mint ama Hamlet Helsingőr vára felett, rettentő súlyt rakok kicsiny szívére, hogy szürke halálomért vállalja a dicstelen őrülést, mert az maga az élet, s ezen kívül semmi sem az! Mit mondok majd neki, hogy meghallgasson egy századmásodpercnyi villanást, hisz életemben is gyakran asztráltest voltam: leírt, pitiáner gyalogosa a tisztességnek, sehonnai-agymosott járadékolt, visszaküldött pályázatok sajnálomuramja, összeszurkált légi herceg Baudlaire lapjairól, 16 �“kávéházi szegleten...” titkos tabu, akit vigyorogva megtapod a hatalom Leviátán-tenyészete, s lassan félrevezetett családja is. Mit mondok majd, mért lettem ily könyörtelen és renitens, ilyen magamnak való lobbanás, ily naptalan „fehér törpe”. Mit mondok majd nyugtatót és reménytelit innen a síron túlról, hisz még most is harcolok ellenem kelt földi szélmalmokkal, holott élnem kellene már végre itt a mélyben, nem mint rénszarvas hónak fehérében, csak a sötét igazság puha fészkében, mint meleg fény a halotti beszédben. 17 �“kávéházi szegleten...” ARDAMICA ZORÁN Napfoltos S. D. holdsávjai mentén Vakító fénycsóvák – kiköp az ébredő föld szája, a gázpedál beakad – napfolttá olvadnak össze. Már és még. Párhuzamosan futó embercsóvák. Lenyelem a sofőr álmát és felrajzolom az aszfaltra féknyomnyi emlékeit. Utam göngyölegét előregurítom, magával ragad e síkságon. Sebesség kidobva. Hold. Egész nap követ, nem bírok ránézni. Mert talán elkezdődhet... Szememről áttetsző kendőm elhajítom. Végre dél. 18 �“kávéházi szegleten...” lihegve követnek hársfák neszező feketéje gesztenyék hangtalan sárgája alatt sosem nyugszik majd őrült szerelem szavakkal nő a gyász szavakkal enyhül a nő egyenesedő igaz – morc emlékpatak munkára agyamban a tébolyt se blues se lőrinc se kölcsönkapott jelentések nem fogják kékbe vezetnek összefont pillanatok folyosók visszhangjában elintézetlen dolgaim lihegve követnek 19 �Tarján Bulvár Bűnös város DEBRECENI BOGLÁRKA Raven sokkolta az embereket. Szemtelenül fiatal volt, reggelente késett, idétlenül, fátyolos tekintettel vigyorgott a kiégett pszichomókusokra, tegeződött a portásokkal, a főorvosokkal, a takarítókkal és a betegekkel, gumicsizmában meg foltos vakondnadrágban járt dolgozni, rongyos flanelingben várta pácienseit az SZTK rendelőintézet dilirészlegén. Mint a Gyermek- és Mentálhigiénés gondozó egyetlen férfipszichológusát, mégis mindenki komolyan vette, a bipoláris lányok bizalommal fordultak hozzá, kérés nélkül is megosztották vele legbensőbb titkaikat, félelmeiket. Raven ismerte a vágyaikat, az álmaikat, a gyengeségeiket és az őszinteségi rohamok során begyűjtött információkat felhasználta ellenük. Rákattant a gimis kiscsajokra, kiváló érzékkel tapintott rá gyenge pontjaikra, kísérleti alanyként kezelte, manipulálta őket. Bujkált benne valami emberfelettien alattomos. Mágikus erővel rendelkezett, szuperhős volt, az ellenség számára láthatatlan igazságosztó, aki átruházva hatalmát elérte, hogy hívei fellázadjanak és bosszút álljanak ellenségeiken. Az ellenségeket persze ő teremtette. A völgyváros rövid időn belül bűnös várossá vált, szadisták, korrupt zsaruk, politikusok, szajhák és bérgyilkosok uralták az éjszakát. BASIN CITY sötét rengetegében az alvilág mellett a démoni lélekmetsző, Soulless uralkodott. Lidércnyomás nehezedett a minimetropoliszra, polgárait rémálmok gyötörték. A toronyházak hollófekete fellegekbe burkolóztak, megkezdődött a leszámolás. Wonder Woman, Black Widow, Storm, Harley Quinn, Catgirl és Elektra hűségesen követték teremtőjüket, gonosztevők után kutattak, füstös kocsmákban, szórakozóhelyeken kényeztették, bebarangolták vele kokóval stimulált agytekervényeit. A drilleket napközben tartotta. Sétát 20 �Tarján Bulvár javasolt és smárolt velük a lerobbant, szemetes parkok nyíllal átlőtt szívekkel, „I LOVE YOU NIKI”, „Szeretlek Stevie!” feliratokkal telekarcolt, lepattogzott festékű, korhadt padjain. A heroinák olyankor nem viseltek fantáziaruhákat, iskolatáskáikat a bokrok mögé rejtették. Raven azzal hülyítette őket, ha véget ér a háború, a végső küzdelem után megszöknek és piros Corvettekabrióval repesztenek a szélben az Antarktisz felé, végig, az Atlanti-óceán partján. Egyre jobban elszállt az anyagtól, mígnem egy óvatlan pillanatban, önteltségében felfedte valódi szándékát Poison Ivy előtt. Azzal hencegett, hogy miután megtöri a szupernők látszaturalmát, kecskéket fog tenyészteni egy kis faluban, gödölyéket dug seggbe a templommal szemben lévő dombon, hadd vessék a kereszteket az álszent, varjútestű vénasszonyok. A suták nyakába akasztott kolompok hangja, mondta, miközben teli tüdővel nevetett, elnyomja majd a misére hívó harang mélabús kongását. Ivy aznap délután visszakísérte a rendelőbe. Lelökte asztaláról a kartonokat, az ölébe ült és megkóstoltatott vele egy cirmos tulipánt. Kacarászva adogatta hatalmas, kéjsóvár szöcskeszájába az ízletes, lédús szirmokat, tudván, hogy az ápolók hallgatóznak és rövid idő múltán benyitnak a vizsgáló ajtaján. A következő héten elégedetten nyugtázta, hogy a pedofil, szodomita Holló köddé vált. Mintha soha nem létezett volna. Méregcsók elűzte a démonokat. Helyreállította a kisváros békéjét és megtörte a tini titánok átkát. 21 �Próza és vidéke Flört STUMMER ATTILA Amikor Stummer egy őszi reggelen akkori munkahelyére, a T. városi közkönyvtárba tartva, úgy 7 óra 20 perc körül azon a sarkon, ahol jobbra szokott fordulni, hogy a hatalmas platánok alatt, melyeknek lombja közt a reggeli ködben a szőke napsugarak rézsútosan zuhogtak a betonútra, mintha fésülködnének a fák, azon a sarkon, ahol ha balra térünk, az általános iskolához, egyenesen pedig a gimnáziumhoz vezet az út, ahol általában ebédelni szokott a menzán, egyszóval ezen a megszokott, kopott, hétköznapi helyen, amit a természeti szépség csak pár percre szellemesít át, Stummer a fény, a pára, a lombok ezen összművészeti közegében meglátta a lányt és rögtön tudta, elveszett. Iskolatáska volt a lányka vállán, tizennégy éves már elmúlt talán, de Stummer, aki a szerelem elől fejét homokba dugva oly régóta élt már visszavonultan (ez az ő szavajárása, mellyel a régmúlt kalandozásaitól, ha ugyan voltak, elhatárolja jelenlegi énjét), sehogy se tudta volna megmondani, vajon mennyi: tizenöt? tizenhat? vagy egy fejlettebb forma tizenhárom éves? De nem is ez járt az eszében ott a sarkon, semmi sem járt az eszében, csak ezt a letaglózó látványt figyelte, ahogy a fiatal lány átlagos ruhában, cseppet se feltűnően, mégis határozottan rá nézett, csakis őrá, oly ártatlan, de mégis kíváncsi szemekkel, oly kegyesen, ahogyan csak egy ifjú istennő vagy nimfa nézhet a fáradt utazóra. Úgy nézett, ahogy az néz, aki éppen őrá vár. Stummer térde megbicsaklott, lelkében a megdöbbenéssel elvegyült a meghatottság, a diadal mámora és az a felismerés, hogy HISZEN EZ LEHETETLEN, kopott vagyok, akár a város, rosszul öltözött és őszülök és akár az apja lehetnék, úgyhogy haladt tovább a platánok felé és nem tudta, mitévő legyen. A lányka tekintete elkísérte őt egy darabon, amíg még a 22 �Próza és vidéke látószögében volt, majd amikor Stummer a platánok védelmébe érve visszanézett, látta, hogy a lány megfordul és elindul az általános iskola felé. Nyolcadikos, állapította meg Stummer, nyolcadikos és rám várt. Talán már hosszabb ideje figyel? De nem tudta felidézni, nem volt számára ismerős, nem. Zaklatottan érkezett a munkahelyére, úgy dédelgetve magában a valószínűtlen, ködös hajnali látványt, az istennő-lányka adományát, mint réges-régi görögországi útja emlékét, amikor az isteni betört a jelenébe, hogy aztán köddé váljon, de ez most volt, hosszú idő után, igen, úgy érezte, fölébredt szendergéséből és újra lángra gyulladt! A mosdóban belenézett a repedt, homályos tükörbe és hosszan vizsgálgatta arcát, fogait. Délben meg fogja mosni a fogát és kimegy sétálni. Nem is ebédel. Ám addig is, hogy elfoglalja magát, beletemetkezett a katalógus-rendezésbe. Délben nagy volt a tömeg az iskolák körül és ő botor módon került egyet a gimnázium felé, meg aztán a lány ruháját meg sem jegyezte, csak „tekintete égett a lelkébe”, a tekintet, mely megigézte, de most nem mutatkozott. Sebaj, majd délután! Vagy holnap reggel! Az idő azonban, ez a párához, fényhez hasonlóan illékony elem, cserbenhagyta őt, odavetette a várakozás megannyi kínjának. Bizony szenvedett. A keservesen hosszú nap után, izgalom és letargia közt ingadozva, nehezen aludt el, és az éjszaka közepén fölriadt. Hamar kislámpát gyújtott, a fiókból papírt, tollat kotort elő és olyasmit csinált, amit évek óta nem: írni kezdett. Hanyatt feküdt az ágyon kerülte őt az álom szép igézete. Ki tudja mily régóta hevert némán mintha volna ez ítélete. Stummer érezte, hogy a második strófa igencsak döcög, de nem törődött vele, a lelke háborgott, írnia kellett: De most valami hívja s a szűz fehér papírra remegve írni kezd És verse sorról-sorra kiömlik, míg az óra 23 �Próza és vidéke közömbösen ketyeg És zúgó tengerárra hajózik, nincs határa csak menni menni kell Ide tán jöhetne még egy-két versszak, de ihlete alábbhagyott, kínkeservesen fejezte be a versikét: S a hajnal jön. Az ágyon bágyadtan, visszavágyón egy elnyűtt roncs hever... Végül a verset mégis egészen jónak, igaznak ítélte. Izgatottan állt az ablakban, nézte a sötét utcát. Talán, talán most újrakezdődik... az élet... az ifjúsága... vagy inkább az érett férfikor, mely a szűzleányok oktatója, mentora... A lemezjátszóhoz lépett, kinyitotta és föltett egy bakelitet, amit még az elsők közt vett egyetemista korában, Mendelssohn Olasz Szimfóniáját, lefeküdt és hagyta, hadd ragadja el az első tétel fiatalos lendülete, hadd andalítsa el a zarándokok éneke a második tétel elején, a dallam, ami csak egyszer hangzik föl, azután elhalványul, szétfoszlik, megszakad, akárcsak Stummer tudata. Mire a Menüett fölhangzott, a fáradt hajós már aludt. De újra élt! A vonaton – Stummer ugyanis vonattal járt munkába T-be a „szomszéd várból” – elcsodálkozott, mily közömbös a hatalmas természet az aprócska emberi szenvedélyek iránt, melyek számunkra oly világrengetőnek tűnnek. Ugyanaz a könnyű köd a völgyekben és a szántóföldek barázdái közt; ugyanazok a sugarak csillognak a falusi templomtorony aranygombján és keresztjén, meg az adóhivatal fényvisszaverő üvegein; ugyanaz a fényjáték lesz bizonyára a platánsoron, és mégis micsoda bölcsesség rejlik az égi közöny mélyén: egyazon fény hatol a hétköznapok és az ünnepek világába és csak rajtunk, csak rajtunk múlik, mit kezdünk vele! A lányka a sarkon állt, vállán a táska, ugyanabban az egyszerű kabátban és ugyanúgy nézett a közeledő Stummerre, mint tegnap. Stummer térde megbicsaklott, nagyot nyelt, szívében harcot vívott az öröm, a rettegés, a kétség... És szokott útvonalát némileg módosítva most nem a platánok felé fordult, hanem egyenesen ment a gimnázium felé, ahonnan kis kerülővel visszajuthat a könyvtárhoz, 7 óra 20 perc volt, Stummer most már-már átért a lányka térfelére és szeme sarkából jobban megnézhette: a lány arca kissé kipirult a reggeli hidegben, vonásai egyszerűek és bájosak voltak, bár nem klasszikusan szépek, volt bennük valami szögletesség, amit tán apjától örökölt, de jól kerekített szögletesség, és egyáltalán, egész lénye hordozta még azt a formálódást, kialakulatlanságot, ami a gyermekkorból a 24 �Próza és vidéke felnőttkorba való átmenet során jellemzi az ifjakat, vonásai még nem voltak készen, még épp csak megkezdődött a karakter elnyerésének folyamata... Szája rúzs nélkül is meggypiros volt, a haja barna, gesztenyebarna, göndör... És a szemek, a szemek, melyek őt nézték magabiztos kíváncsisággal, mégis ártatlanul, barnák voltak, mélyek. És Stummer áthaladt a lány előtt és érezte vagy érezni vélte a lány közegét, jelenlétét a térben és a közelségéből áradó, ám egy határon túl elillanó aurát. És boldogan ment tovább, vissza se nézett, mert elég volt most ennyi, épp csak ennyivel több annál, ami tegnap történt. Mégis, mégis több volt ez minden szónál, úgy érezte. Munkahelyén a mosdóban belenézett a megrepedt tükörbe, végigsimította arcát, melyen barázdákat szántott a reménytelenség. Talán, gondolta, csak ennyit gondolt és ki is mondta: talán. És ez sokkal jobb volt, mint amit a tükörbe nézve mondani szokott magának, mert ilyeneket szokott mondani: hülyeség; meg hogy: minek? Vagy néha csúnya szavakat is. Később rávetette magát a katalógusra, hogy elnyomja rossz érzését, az idegességet, ami megrohanta, hogy mégis, hogy képzeled, egy ilyen fiatal lányt? És mit gondolsz, mire fogod te megtanítani, éppen te, a te tapasztalatoddal? Nyomban ezután szörnyű önvád rohanta meg: nem, nem lehetsz e kislány megrontója! Mit képzelsz? Hogy ő lesz a te Lolitád? Te mocskos, magányos vénember! De addig-addig ostorozta magát, hogy fölfedezte, önkínzásába alattomos színlelés vegyül. Lehet, hogy csak a társadalmi lelkiismeret... Hogy csak a konvenció hangja visszhangzik benne? Talán épp ebből kellene kitörnöm, talán épp erre kínál orvosságot a lányka? Stummer hevesen vívódott önmagával, vitázott és érvelt pro és kontra, de el kellett ismernie: a vágy mindent elsöpör, az álságos önmarcangolást, az erkölcsi fenntartásokat, a lehetséges következményektől való félelmét, mindent. Stummer valóban magányos volt. Magányos volt otthon, a munkahelyén, a vonaton, az utcán. Hiába rajzott körülötte az emberek képe, akár ismeretleneké, akár ismerősöké, vagy az anyjáé, aki olykor meglátogatta – fantomok voltak, valószínűtlen jelenségek. Csak a magány, az volt kézzelfogható, az olyan valóságos volt, mint a kéztörés. Stummer régente korcsolyázott, de egyszer karját törte. Azóta így hívja a valóságot, ami ránk ront, fölébreszt, kijózanít: a kéztörés. És most a valóság új eleme: a lány. De mit adhat neki, kínozta magát újra és újra, miféle kincseket hozhat föl magányából, mi őbenne az a tapasztalat, amit csak ő adhat meg a beavatatlannak, hisz ő maga is úgyszólván avatatlan, tapasztalatlan, csigahéjába visszahúzódott ember… És átkozta magát az elszalasztott lehetőségek, a futni hagyott évek miatt, amelyek mesterré érlelhették volna – persze akkor ez a találkozás így nem történhetett volna meg. Végül utóbbi gondolat megnyugtatta. Így kellett lennie, így kell helytállnia. Leszállt a vonatról és készült, hogy a lányka várja, a térde megbicsaklik, lesz ami lesz… 25 �Próza és vidéke Csakhogy ezek az istennők, e nimfák oly illékony anyagból valók, akár a fény, a pára, a reggeli árnyjáték, meglehet, türelmetlenek is az utazókkal és lassú közeledésüket közönynek vélik – és eltűnnek, mint azok a könnyű hajnali tünemények, a sugárzuhatag, a köd, eltűnnek, ha idejében meg nem közelítjük őket; vagy ha megszólítjuk őket, talán akkor is. A sarkon nem állt senki, hiába várt, 7 óra 30 volt, nem jött senki. Munkába ment. És nem jött rá egészen délig, mi történt! Oly csalódott volt, hogy csak délben vette észbe, hogy hát hiszen a diákok ilyenkor sokáig alszanak, dehogyis mennek az iskola környékére sem, hiszen szombat van, a könyvtár kinyit ugyan, de 7 óra 20-kor az utcasarok kihalt – Stummer nevetni kezdett, nevetett, nevetett, könnyei csorogtak, arcát a kartonok közé rejtve, dakrüa leibón, nevetett. Hétfőn aztán, a kitartó esőt és a vonatbűzt meg saját ázottkutya-szagát átkozva, fogadkozva, hogy felhagy az ingázó léttel, a hétvégén írt újabb vers emlékével vigasztalva magát (bárcsak bepillanthatnék / homlokod timpanonja mögé, meg: kerevetemre heverj le / hadd nyújtsam tálcán / dobogó szívem), szapora léptekkel szlalomozott a tócsák közt, nehogy cipője beázzon, kezében ernyő, amit nem nyit ki, mert mit neki a pillanatnyilag csak szitáló eső és egyébként is egy helyen lyukas, csak mintegy félvállról nyugtázta a lány hiányát, nyilván az eső miatt. A következő kép, amire emlékszik, az volt, ahogy a katalógus fiókja fölé hajolva kipiszkál egy begyűrt, szakadt lapot a többi közül, fölpillant és a távolban, a hosszú polc végénél, ahol a világirodalom M-től P-ig sorakozik, felbukkanni, megvillanni látja azt a tekintetet. Vadászat kezdődött amolyan könyvtáros-módra: el M-P mellett, jobbra be a műszaki szakkönyvek felé, a sarkon túl versek és drámák közt tovább, orrában érezve az űzött vad illatát, hogy aztán mint egy tisztáson, viszontlássa őt a kijárat előtt, a kölcsönző pultnál. Mit szeretne kivenni?, lépett a lányhoz. Már kapom, felelt az egyszerűen. Stummer elbizonytalanodott. Már kapja? Kitől? A kollégái ebédelnek, csak ő van itt. Visszasomfordált a katalógusokhoz és amikor hátrapillantott, látta, hogy a bejárat ajtaja becsukódik. A vadászat folytatódott kinn is a platánsor és a sarok közt, de fönn a domboldalon is, ahol a gimnáziumhoz vezet a kerülőút a könyvtártól, és folytatódott a gimnázium menzáján is, meg hazafelé a főúton az állomás felé – mindenhol ott volt a lány lehetősége, olykor a hiánya, olykor a sejtelme, néha-néha pedig jelenvalósága is; néha közel érezte a lényét, máskor közvetett nyomokat böngészett; volt, hogy látni vélte őt, de nem volt benne biztos. Míg végül azon a reggelen ott, ahol az út elágazik az iskola, a gimnázium és a könyvtár hármassága felé, 7 óra 20-kor, a túloldalon, a sarkon, viszont nem látta őt pontosan ugyanúgy, ahogy az első alkalommal: fénysugarak törtek át a könnyű ködön és a kissé sárguló lombokon, fenn már tiszta volt 26 �Próza és vidéke az ég, szinte valószínűtlenül tiszta a lenti homályhoz viszonyítva, és a lány ott állt hamvasan és édesen, megjegyezhetetlen ruhájában, elfeledhetetlen jelenléte egyszerűségében. Állt és őt nézte egyenesen, leplezetlenül, kegyesen, ó, kúr, athanatoiszi szünágorosz héniokoiszin, khair, epei útisze moira kaké prúpempe eneszthai ténd’hodon, villant át elméjén Parmenidész verse, a térde megbicsaklott, átkelt az úton és megállt a lágy tekintet előtt. Csókolom!, mondta a lány. Ne haragudjon, hogy megkérdezem… Kérdezze csak, motyogta Stummer és forróság ömlött végig az egész testén. Ne haragudjon, hogy a múltkor is… De maga nem… izé, az apám? Végvári Barnabás. Így hívják az apámat, magyarázta a bamba férfinak. Tudja, csak egy fényképem van róla, ez, vette elő, nem ismerem őt és amikor a bácsit megláttam, azt gondoltam, lehet, hogy butaság, azt hittem, az apámnak tetszik lenni, hogy itt van a városban… Mert mondta valaki, hogy állítólag látták… Elhallgatott, Stummer megnézte a képet, amin egy nála vállasabb, szögletes arcú férfi düllesztette a mellét, nem, nem én vagyok, mondta, meg persze a nevem, az se stimmel. Én Stummer vagyok, ami annyit tesz: néma. Úgyhogy még magyar fordításban se lehetek Végvári. A lány nevetett, és közben elindultak az iskola felé. Nehogy elkéss, mondta Stummer, ilyesmi miatt. És nincs is lányom. És sose fényképeztek le ilyen ronda virágok közt. Már az iskolához értek, a lány még mindig mosolygott. Mért mosolyog?, kérdezte a férfi. Végül is nem járt szerencsével. De azért köszönöm. Mit köszön? Hogy néhány napig azt hihettem, megvan az apám. Hát, kérem, semmiség, tárta szét a karját Stummer, ilyesmiben őstehetség vagyok. Egyébként én is, én is köszönöm. Ezt én nem értem, mondta a lány. Mindegy. Köszönöm. Stummer kezet nyújtott, a lány keze hideg volt és könnyű, akár a felszálló köd. Máskor ne álljon szóba idegenekkel, figyelmeztette még és elindult. Megkerülte az iskolát és átvágott a domboldalon a gimnázium felé, ahol a könyvtárhoz vezető utca kezdődik. Fölnézett a házak közt a dombtetőre és egyszerre csak kacagni kezdett, hangosan, hogy visszhangzott az egész környék, visszhangzottak a sárga, barna meg bordó négyemeletes házak, kacagott magán, a lányon, mindenen, kiolthatatlanul. 27 �Próza és vidéke Az autópályán TÓTH ANDRÁS Már nagyon vártam ezt a pillanatot. Végre leszálltunk a Kennedy repülőtéren, New Yorkban, és felállhattam az ülésből a hosszú, unalmas út után. Hamarosan a bőröndömet átvettem, papírjaimat megnézték, majd hivatalosan is beléphettem az Egyesült Államokba. Ezután rögtön megnéztem, mikor indul a legközelebbi gép Seattle-be. Csak tizennyolc óra múlva. Tizennyolc óra! Semmi kedvem nem volt annyit várakozni, ezért fogtam egy papírt, amire ráírtam nagy betűkkel, olvashatóan a város nevét, és azt magam előtt tartva hagytam el a légikikötőt, s mentem a közeli kertvárosi részbe, hátha egészen véletlenül összefutok valakivel, aki oda tart. Csak gyalogosokat és autósokat láttam, akik nyilván őrültnek néztek, vagy nagyjából „Az nagyon messze van! Mit akarsz te ott!?” jelentéssel bíró pofát vágtak. Az étvágyam is megjött sajátos stoppolásom közben, így hát betértem egy gyorsétterembe, és kértem hamburgert szalmaburgonyával és kólával. Papíromat az asztalon hagytam, hátha, egészen véletlenül, történik valami. Épp hozzáláttam az evéshez, amikor valaki megszólított a hátam mögül: – Nem akarlak zavarni! Hátrafordultam, és egy fiatal, szemüveges, latin-amerikai külsejű fazon állt mögöttem. – Látom, hogy van nálad egy Seattle feliratú papír. Gondolom, oda szeretnél elmenni. – Te el tudnál vinni oda? – majdnem felálltam, de hirtelen meggondoltam magam, és inkább ülve maradtam. 28 �Próza és vidéke – Igen! Hektor García vagyok, kamionsofőr, és pont oda tartok – mutatott nekem egy igazolványt. – Én Vajda Róbert, Magyarországról! – ekkor viszont már felálltam és kezet is fogtam vele, majd visszaültem. – Igazából lenne pénzem repülőre, csak holnap reggel kilenckor indul, én pedig addig nem akarok várni. – Én hétkor indulnék, két órával korábban! Két órával az én gépem előtt! Még addig is nagyon sok idő van hátra, de nem bánom, elmegyek vele. Kamionnal tovább tart az út ugyan, de talán sokkal nagyobb élmény lehet, mint repülőre ülni, ráadásul jóval olcsóbb. Nem is vártam a válaszommal: – Rendben van! Azt hiszem, veled tartok. A sofőr ahelyett, hogy mondott volna valamit, inkább elővett egy cetlit és egy tollat, amire írt valamit, azt pedig átadta nekem. Elolvastam, arra tippeltem, hogy egy címet írhatott rá. Közben ő meg is erősítette ezt: – Ez egy autóalkatrész-gyár, elég közel a Kennedy repülőtérhez. A reptérhez közeli moteltől tíz perc gyalog. Amit az alá írtam, az a telefonszámom, arra az esetre, hogy felhívhass, ha mégis meggondolnád magad, és inkább repülsz. – Megcsörgetlek most! Az lesz az én számom! – vettem elő a telefonomat. Erre az idegen is előhúzta zsebéből a sajátját, majd miután rácsörögtem, elmentette a számot. Azután elment, én pedig nagy boldogan folytattam az étkezést. El sem akartam hinni, hogy így rám mosolygott a szerencse. Mégiscsak találtam valakit, aki el tud vinni Seattle-be. Még ha sokat is kell várnom, de van annyi pénzem, hogy bejelentkezzek egy motelbe és ott töltsem az éjszakát. Elfogyasztottam, amit vettem, majd kibéreltem egy szobát az említett helyen, a délután folyamán pedig lezuhanyoztam, vásároltam még egy szendvicset a büfében, hat órára beállítottam az ébresztőórát, majd eltettem magam a következő napra. Szerencsére sikerült időben felkelnem reggel. Gyorsan összekaptam magam és indultam a megadott címre. A gyárudvarra érve rögtön megláttam egy fekete kenworth kamiont, melynek nagy, hosszú, fehér pótkocsijába már pakolták is a targoncások az árut. Az a bizonyos Hektor épp az arra kijelölt helyen cigarettázott. Odamentem hozzá és köszöntem: – Jó reggelt! – vettem elő egy cigarettát a zsebemből. – Szia! Látom, időben érkeztél! – fogott velem kezet. – Nekem még lesz egy kis dolgom indulás előtt, ha elszívtad, ülj be nyugodtan, a bőröndöt és a táskát pedig tedd csak az ülés mögé. Miután elszívtam a cigit, elhelyezkedtem a járműben. Az ülések mögött volt egy ágy, ahol, gondolom, aludni is tud, ha éppen nem tud megszállni egy fogadóban. Arra raktam le a holmijaimat, utána pedig vártam. Nemsokára elérkezett a reggel hét óra. Odakint végeztek a rakodással, a sofőr beült 29 �Próza és vidéke mellém a volán mögé, aztán elindultunk. Brooklyn déli peremének forgalmas autóútján kerültük meg a várost. Jóformán a természet vett körül minket, persze azért néha feltűntek a külváros kertes házai és háztömbjei, merthogy többször érintettük a várost. Közben a pénztárcámért nyúlva fordultam a sofőrhöz: – Mennyivel tartozom a fuvarért? – Kérlek, hagyd! – intett egyet. – Lett volna pénzem repülőre, csak kivárni nem akartam! – erősködtem tovább. – Nem fontos! Jó, hogy itt leszel velem és lesz egy útitársam, mert egyébként unalmas egész nap egyedül. De, ha nagyon akarod, csináljuk úgy, hogy elkérem a benzinár felét, és ha megállunk valahol, te fizeted a szállás felét, és amit te eszel és iszol. Jó lesz így? – Nekem jó, köszönöm! – azzal visszaraktam a tárcát a zsebembe. Miután átmentünk a Brooklyn-hídon, Manhattan szélének felhőkarcolói mellett haladtunk tovább, a Hudson mentén. Utunkat beszélgetéssel tettük érdekesebbé. – Mondd csak, Róbert! Mi szél hozott téged ide, Amerikába? – nézett rám Hektor. – Az utóbbi években Angliában voltam segédmunkás az építőiparban. Oda egy barátommal vándoroltam ki, annak egy rokonához Magyarország nyugati részéről, miután 2006-ban, odahaza befejeztem a középiskolát. – Magyarország! Nem ismerem! – Kicsi ország, Közép-Európában található. – Na és mi dolgod van Seattle-ben? – Oda az édesanyám testvére emigrált a családjával, még 1991-ben. – Hogyan kerültél vele kapcsolatba? – Egy olyan alkalommal, amikor én is hazamentem és ő is otthon volt, beszélgettünk arról, hogy szeretnék elmenni hozzá, ő beleegyezett, és azóta is tartjuk a kapcsolatot skype-on. – Mivel foglalkozik? – Amikor kivándorolt, még egyszerű kamionsofőr volt, de mára már megcsinálta a szerencséjét, és van egy kamionos vállalata, a Northwest. Nagybátyámat egyébként Charles Borosnak hívják, merthogy angolosította a nevét. – Charles Boros, Northwest! Hallottam már róluk! – Mi a helyzet veled, Hektor? – Nekem a szüleim Mexikóból vándoroltak Seattle-be, én már ott születtem, ott nőttem föl és ott is lakom. Így, felnőtt fejjel pedig magánkamionosként járom ezt az országot, odahaza egy asszony és egy kislány vár rám. Most egy kicsit otthon is leszek. A folyó alatti alagúton átkeltünk New Jersey-be, majd miután elhagytuk 30 �Próza és vidéke New York elővárosait, rátértünk az Interstate 80-as autópályára. Néztem mindent, ami kint volt. Fákkal borított, dombos vidék vett körül minket, ittott tisztásokkal, de ott volt még a forgalom, a mellettünk elhaladó autók, más kamionok, s a pálya által érintett városok peremei. – Jó sűrűn lakott része ez az országnak – fordultam Hektor felé. – Itt, az ország keleti harmadában él a legtöbb ember, a nagyvárosok is főleg ezen a részen találhatók, pláne itt északkeleten. A nap végén, Ohióban áttértünk az Interstate 90-es autópályára. Ekkor már másfajta vidék következett. A dombok és erdők helyét síkság vette át szántóföldekkel és legelőkkel. A társam pedig így szólt: – Ez a 90-es az ország leghosszabb autópályája, egészen Seattle-ig ezen fogunk utazni. – És a 80-as, amin eddig jöttünk, az hol ér véget? – San Francisco belvárosában. Egyébként pont az a második leghosszabb autópályánk. Hosszú utazás után, az esti órákban, Chicago belvárosában álltunk meg, a sztráda mellett, egy amolyan pizzéria és söröző jellegű kamionos pihenőben. Közösen kifizettünk egy szobát aznap éjszakára, majd vacsorázni ültünk. Hosszan nézegettük a menüt, de végül sikerült választanunk. – Egy cowboy pizza! Az első amerikai pizzám! – mondtam, miután eldöntöttem, mit fogok enni. – Van rajta szalámi, pirított szalonna, roston sült marha, chilis paprika, hagyma és sajt. Egyébként paradicsomszósz alapú. – Az jó! Az enyémet úgy hívják, hogy kövér leszek – tette le társam az étlapot. – Na és mi van rajta? – Ballpark mustáros alapú, a feltétjei: pirított szalonna, sült kolbász karikák, grillezett csirke, grillezett hagyma, csípős zöldpaprika meg sajt. Az étel mellé rostos baracklevet is kértünk, majd leadtuk a rendelést és vártuk, hogy elkészüljenek. Az üdítőket viszont hamar kihozták elénk. – Szeretem ezt a helyet! – így a sofőröm, miután kortyolt egyet az italába. – Mindig betérek ide, amikor éppen erre járok. Imádom a pizzát, ezek pedig nagyon jóra csinálják! – Én is szeretem! Odahaza és Londonban is eljártam ilyen helyekre – ittam bele a saját üdítőmbe. Nemsokára a kért ételek is elkészültek, letették elénk, majd miután megvacsoráztunk, közösen rendeltünk egy kínai pizzát is elvitelre. Gondoltuk, jó lesz holnap napközben. Ezután belefért még két brooklyn lager lefekvés előtt, így hát sörözéssel és beszélgetéssel zártuk a napot. – Jó régen találkoztál már a szüleiddel, igaz, Róbert? – kérdezte Hektor. – Még a nyár végén voltam odahaza utoljára. Nem felejtettem el az anyanyelvem, mert a skype-on, és amikor otthon vagyok, azon a nyelven 31 �Próza és vidéke beszélgetek a családtagjaimmal. A jó öreg Charles Borossal is tudok magyarul kommunikálni, bár rajta meglátszik, hogy átvette az amerikai akcentust. Annyira végül is nem hiányzik az otthonom. Angliában volt jól fizető munkahelyem, barátnőm, barát, akivel eljárhatok bulizni. Meg aztán régi vágyam az is, hogy átjöjjek ide, Amerikába. – Az angol nyelvet is alaposan megtanultad. Persze nem úgy beszélsz, mint egy amerikai, de abszolút megértelek. – Hát igen! Fontos is az idegen nyelv, ha az ember más országban él. Az angolt nagyon sok országban beszélik második nyelvként. Ezt pedig onnan tudom, hogy az elmúlt hét évben rövidebb időkre vállaltam munkát Németországban, Franciaországban és Spanyolországban. Mielőtt elhagytam az otthonomat, azelőtt is voltam kirándulás vagy nyaralás céljából Szlovákiában, Horvátországban és Ausztriában. – Ami az én múltamat illeti, én sem mindig voltam magánsofőr. Régebben egy vállalkozónak voltam az egyik sofőrje, csak aztán összespóroltam elég pénzt, és meg tudtam venni az egyik kamionját pótkocsival együtt, és azóta is azzal járok. – Így legalább a magad ura lehetsz. Az jó dolog, nem? – Igen, de attól még nem adatik meg, hogy mindennap hazamehessek a munkámból, a saját ágyamban keljek reggelente, esténként a családommal lehessek. De nem bánom, mert egyébként szeretem ezt a munkát. Bejárhatom az egész országot, persze nem számítva Hawaiit és Alaszkát. Lefekvés előtt elszívtunk még két szál cigarettát a bejárat előtt. Reggel alaposan meg lett tankolva a kamion, amit együtt kifizettünk, majd folytatódott az utazás. Ahogy keresztülmentünk Chicagón, hozzá is láttunk a szójaszószos alapú kínai pizzánkhoz, amin volt máj, gondolom kínai, szecsuani csirke, rákhús, pirospaprika, csípős zöldpaprika, hagyma és sajt. Miután elhagytuk a várost és az elővárosain is túljutottunk, újra fogadott minket a pusztaság, ameddig a szem ellátott. Fák is csak elszórtan álltak az út mellett, vagy valamivel beljebb. – A Közép-Nyugat! Amerika éléskamrája! – lettem figyelmes egy traktorra, amelyik éppen a földet szántotta hozzánk közel. – Itt termelik meg a legtöbb élelmiszert az amerikai nép számára. Az országnak ezen a részén nagyon sokan élnek növénytermesztésből vagy állattenyésztésből. – De városok azért vannak!? – Persze! Sőt, a legtöbb itteni ember azokban is lakik, de azért vannak, akik leélik az egész életüket a farmokon. Minnesota déli részén jártunk már, amikor úgy éreztük, itt az ebéd ideje. Hátulról elővettem azt, ami még maradt a pizzából. Miután elfogyasztottuk, egy hatalmas szarvasmarhacsordára lettem figyelmes. A nagy, kövér jószágok békésen legelésztek a sztrádától beljebb. Miután elhaladtunk 32 �Próza és vidéke mellettük, a gazdájukat is láthattam: egy lovon ülő, cowboy ruhába öltözött férfit. – A hamburger alapanyaga! – tettem egy megjegyzést a legelő állatokra. – Nemcsak a hamburgeré, hanem mindené, amiben van marhahús – így Hektor. Dél-Dakota közepén ismét ránk esteledett, és megálltunk egy igen hangulatos kamionos pihenőben. A hely kívülről úgy nézett ki, mint egy kocsma a westernfilmekben, miután beléptünk, láthattam, hogy belül is. Fából voltak a falak, a bútorzat, a pult, a lépcsők, de még a padló is. A pulthoz állva azt is láthattam, hogy ez egy önkiszolgáló étterem, ahol hamburger, hot-dog, wrap, gyros és tacos a kínálat. Étlapok egyáltalán nem voltak, csak egy árlista a falon. – Mondd csak te előbb, hogy mit kérsz! – mondta nekem Hektor. – Egy hot-dogot szeretnék! – fordultam a kiszolgáló felé. – Mit szeretnél bele? – így a pult mögött álló hölgy. – Sült kolbászt, pirított szalonnát, uborkát, mustárt, ketchupot és füstölt sajtot, és kérek még egy nagy kólát – válaszoltam némi gondolkodás után. Mihelyt végeztem, az útitársam lépett a helyemre: – Tacost kérek darált hússal, chilis babbal, kukoricával, chili szósszal, sajttal és egy nagy kólával. Miután fizettünk, helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Vacsorázásunk közben csupán egy vendég lépett még be az étkezőbe, egy korosodó, bajuszos úr, aki wrapot kért, és leült a bejárathoz legközelebb. Én és Hektor, a magunk étkezése után kértünk még egy-egy üveg coronitát, amikhez citromkarikákat is kaptunk. – Ezt a sört így szokták fogyasztani – így a nő, miután mindkét üvegbe nyomott citromot. Miután fizettünk a söröket, nem volt kedvünk bent elfogyasztani, így hát kimentünk az épület elé, ahol rágyújtottunk. – Hogy ízlik? – kérdezte Hektor, miután mindketten belekortyoltunk az italunkba. – Bevallom, én még soha életemben nem ittam mexikói sört. Ez egészen másfajta is, mint amit eddig valaha is ittam, viszont nem rossz. – Nem rossz ez, én szeretem! – kortyolt és szívott egyet a társam. – De szép kutya! – sétáltam oda egy fehér alapon barna foltos border collie kutyához, ami az ajtó előtt állt. Éppen simogattam a fejét, amikor kijött dohányozni a férfi, aki nemrég lépett be az étkezőbe. Meg is szólított: – Aranyos jószág, ugye? – Az öné? – kérdeztem az idegent. – Igen, az enyém, Rustynak hívják. 33 �Próza és vidéke – Az egyik legértelmesebb ez a fajta. Pásztorkutya, a terelő fajtából! – mondtam. – És persze rendeznek is nekik terelőversenyeket. Sőt, bajnokságokat is! Ami azt illeti, én is egy marhaterelő versenyről jövök Texasból – nézett a járműve, egy nagy, piros dodge felé, ami a mi kamionunk mellett parkolt. – Negyedik helyezést értem el huszonöt résztvevőből. Az elég szép eredmény, nem? – Ennek a kutyafajtának jó nagy is a mozgásigénye – mutatott az állatra, és bekapcsolódott a társam a beszélgetésbe. – Szerencsére itt lakok egy farmon a közelben. Van rengeteg marhám, egy oltári nagy legelőm, úgyhogy a kutyusnak van lehetősége gyakorolni és kifutkározni magát – biccentett az öreg a jószága felé. – Szóval versenyzik! – ütögettem meg az eb fejét. – Igen, és ért már el a legutóbbinál jobb eredményt is. Tavaly Kaliforniában például negyvenből lett első. Miután a kamionossal megittam a sört, és a helybélivel is beszélgettünk, elszívtunk még egy-egy szál cigarettát a szobánkban, és eltettük magunkat a következő napra. Utunk folytatódott tovább Dél-Dakota közepén, de amint elhagytuk az államot, a Közép-Nyugatot is magunk mögött tudtuk, és Wyomingon át áttértünk Montanába, ahol sokáig tartott még az alföld, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a messzi távolban már hegyek is látszanak. – Végre hegyvidék! – lelkesedtem, ahogy nézem őket. – Odébb vannak még azok! – szólt Hektor. – Kicsit sokáig tartott az alföld, nem gondolod? Idővel a hegyek egyre nagyobbaknak és közelebbieknek tűntek. Maga a pusztaság is dombvidékké változott, végül ránk esteledett, és csak a kamion lámpájának fényénél ugyan, de láttam, hogy fák vesznek körül minket. – Ez az északnyugati rész a legerdősebb, igaz Hektor? – kérdeztem a társamat. – Szerencsére! Szeretem az erdőt, kiskoromban sokat kirándultam a Seattle körüli erdőkben és hegyekben, még mostanában is eljárok oda a családdal, ha hosszabb ideig vagyok otthon. Nincs is jobb egy kirándulásnál a természetben. – Azt hiszem! Én is erdős-hegyes helyen nőttem föl. Amíg odahaza voltam, én is sokat voltam a rengetegben. A nagyon késő esti órákban álltunk meg, már Idahóban, és mindketten ugyanazt kértük vacsorára: kirántott húst szalmaburgonyával. Evés közben épp kinéztem az ablakon és láthattam, hogy egy világoskék western star parkolt le Hektor kenworthja mellé. Vezetője, egy magas, világosbarna hajú, körszakállas férfi a mellettünk lévő asztalnál foglalt helyet. Az étkezés után elhatároztuk, hogy elszívunk még egy-egy szál cigarettát, 34 �Próza és vidéke és kimentünk a bejárat mellé. Amint rágyújtottunk, csatlakozott hozzánk a férfi is a szomszéd asztaltól. Pulóverét bent hagyta, így láthattam bal karjának tetoválásait. – Mit jelképeznek azok a tetkók? – bólintottam egyet a férfinek. – Ez itt, kérlek, egy emléktetkó! – veregette az egész, sötétkékre pingált felkarját díszítő hosszú, fehér hajú; földig érő, fehér ruhát viselő jégkirálynőféleséget. – Kinek az emléke? – kérdeztem. – Nem kinek, minek!? Azt jelenti, hogy én is megcsináltam azt a bizonyos észak-kanadai kamionozást. – Arra gondolsz, amikor a befagyott tavakon viszitek a cuccost a gyémántbányákba? – Arra bizony! Én mondom, életveszélyes vállalkozás, sokan otthagyták már a fogukat. Nem csodálom, hogy nagyon sok kamionos nem csinálná. – Én semmi pénzért nem vállalkoznék rá! Nekem családom van, és különben is, gyűlölöm a telet – így Hektor. – Engem is két gyerek és egy asszony vár otthon, Phoenixben. De ettől még nekivágtam, végig kitartottam, de én sem megyek vissza még egyszer – az idegen ezután megmutatta felkarja belső részét. – Ez az űrhajó csak úgy jött magától – továbbra az alkarját simogatta, ahol egy remekül kidolgozott tigrist zöld levelek vettek körül. – Ez meg annak a szimbóluma, hogy a tigris évében születtem, persze a kínai horoszkóp szerint. – Látom, hogy van egy western star logó is a kézfejeden – mondta neki Hektor. – Azért, mert ilyen kamiont vezetek! – mutatott a járműre, amellyel érkezett. Az idegennel való beszélgetés után harmadszor is elérkezett a lefekvés ideje, és aludni tértünk. Reggel már kezdődhetett az út utolsó szakasza, rövid idő elteltével hagytuk el Idaho államot, és végre Washington államban jártunk, ahol továbbra is fenyveserdők vettek körül minket. Egyszer csak figyelmes lettem egy alaposan megpakolt fákat szállító kamionra, ami lassan cammogott előttünk. – Itt, északnyugaton az erdőgazdálkodás jövedelmező üzlet, ugye? – kérdeztem, miközben lassan utolértük. – Igen, és nagyon sok a fatelep is, akárcsak a fafeldolgozó üzem, ahová az erdőkből viszik az anyagot – kezdte meg Hektor az előzést. – Biztos jó nehéz a rakománya! – néztem előzés közben a másik jármű pótkocsiján lévő vastag, hosszú törzseket és a darut az utastere mögött. Lehagytuk az illetőt, majd tovább haladtunk úticélunk felé a rengetegeken át. A késő délelőtti órákban kezdett növekedni a forgalom, egyre több autó és tehergépkocsi jelent meg az utakon, ahogy elhaladtunk Seattle elővárosai mellett, mígnem egy hídra rátérve megláthattam magának a városnak a 35 �Próza és vidéke zöld peremvidékeit. – Megérkeztünk! – kapott el a lelkesedés a folyó fölött. – Ez még azért nem maga a város! – szólt rám a sofőr. A hidat elhagyva egy alagútba tértünk, ahol zavartalanul haladhattunk a kertvárosi rész alatt. Ekkor már a telefonomat is elővettem, hogy értesítsem Charles bácsit az érkezésemről, s miután a kamionossal kiértem az alagútból, és megláttam Seattle házait, azt is megbeszéltük, hogy hová is jöjjön értem. Továbbhaladva a városban látszottak már a háztömbök és a távolabbi felhőkarcolók. Közben figyeltem a bonyolult útrendszert, ahol alattunk és fölöttünk is voltak autóutak, melyeken csakúgy, mint körülöttünk, igen sok jármű haladt. – Nem semmi ez a kavalkád, hallod-e? – tettem egy megjegyzést a kint látottakra. – Nekem mondod!? Elég bonyolult ez az útrendszer, az Interstate 5 autópálya, ami kezdődik a kaliforniai-mexikói határnál és tart Brit Kolumbiáig, az ott van lent! – mutatott a társam egy útra, ami pont alattunk haladt. Amint végérvényesen letértünk a sztrádáról, a város gyárakkal teli ipartelepére értünk, ahol az egyik gyár udvarán álltunk meg, s megláttam a nagybátyámat, egy kopasz, bajuszos, korosodó férfit, amint feleségével együtt várakozott rám. Hektor leállította a gépét, majd vele együtt kiszálltam. – Charles bácsi! – közelítettem a rokonaim felé. – Robi! Hogy vagy mindig? – fogadott amaz tárt karokkal, majd átöleltük egymást, és a feleségével is elkezdtem puszilkodni. – Eliz néni! – mondtam a hölgynek. – Hogy tetszik a város, fiam? – vert vállon az öreg. – Eddig még nem láttam belőle sok mindent. – Jól fogod itt érezni magad! – Mindjárt visszajövök! – tartottam fel az ujjam rokonomra nézve. Indultam vissza a kamion felé, amikor láttam, hogy előtte állva Hektorral is társalog egy fiatal, barna bőrű hölgy, aki egy kislánnyal érkezett. A férfi felém fordult, mikor észrevette, hogy mellé álltam. – Robi! A feleségem, Maria és a kislányunk, Angelina! – mutatott a társaira. – Sziasztok! – köszöntem nekik, majd visszaköszönésük után a családfőnek nyújtottam a kezem. – Barátom! Köszönöm, hogy elhoztál idáig! Jó volt veled átutazni az országot! – Kérlek! Szóra sem érdemes! Nagyon élveztem az utazást, jó volt veled beszélgetni! – fogta meg a kezem. – A legjobbakat nektek! – Ahogy neked is! Remélem, szép élet vár itt rád. 36 �Próza és vidéke Búcsúzkodásunk után visszamentem a rokonaimhoz, akikkel együtt elhagytam a gyár udvarát, és a holmijaimat bepakoltam kocsijuk csomagtartójába, majd beültem a hátsó ülésükre. Lassan elhagytuk az ipartelepet, és a déli, fákkal teli, kertes házas övezeten keresztül folytattam az utamat, mígnem megálltunk egy nagy, barna, piros tetős ház előtt, melynek két garázsa kiállt az épület elejéből. Kiszálltunk a járműből, és hivatalosan is kezdődhetett a seattle-i életem. 37 �Próza és vidéke „Szeles” történet ZOLTAY LÍVIA Barta a maga negyven évével, átlagos megjelenésével azon férfiak táborát gyarapította, akik még mindig az anyjukkal élnek. Pedig hordott a hátán a Föld nálánál sokkalta kellemetlenebb külsejű embereket is, no és ostobának sem volt éppen mondható, mégis, párválasztás dolgában nem állt túl jól a szénája. Édesanyja, akivel hosszú évek óta osztozott az apró, kétszobás lakótelepi lakáson, gyakran mondogatta, hogy már csak egyetlen vágya van az életben, mégpedig az, hogy fia asszonyt hozzon végre a házhoz. Az ok, ami miatt hősünk a hosszú évek alatt sem talált magához illő társat, igen prózai, egyszersmind komikus volt: Barta, ha izgatott, vagy ideges volt, szellentett. Valahányszor randevúzott egy hölggyel, reményei tüstént szertefoszlottak, amint elszellentette magát. A nők, ahogy meghallották, majd néhány másodperc múlva megérezték Barta szellentését, hanyatt-homlok menekültek előle. Tudta jól, hogy ez olyasmi, ami nem illendő, legfőképp nem az első találkozáskor, de nem tudott ellene tenni semmit, a hang és a szag oly hamar lerombolta nehezen felépített nimbuszát, hogy onnan már nem volt többé visszaút. A végeérhetetlennek tűnő, magányos évek alatt emberünk megjárt jó néhány pszichológust, akikkel együtt próbálták meg kibogozni ennek a folyton visszatérő malőrnek a lehetséges lelki okait, ám ezek a boncolgatások sem vezettek eredményre. Idővel beletörődött, hogy végleg egyedül marad, hiszen melyik nő viselné el, hogy mindjárt az elején ekkora ízelítőt kapjon udvarlója bélműködésének intenzitásából? Édesanyja persze ismerte az okot, amely drága fiát szomorú magányra kárhoztatta, titkon mégis reménykedett, hátha összehozza a sors valakivel, aki majd így is elviseli. De teltek, múltak az évek, s nem változott semmi. Maradtak a szellentések, s velük együtt a magány is. Ám valami aprócska optimizmus 38 �Próza és vidéke mégiscsak szorulhatott Bartába, mert kudarcai ellenére rendületlenül randevúzott tovább. Egy alkalommal még egy hatalmas pofont is kapott egyik áldozatától, hiába próbálta elmagyarázni, hogy ez olyasmi, ami fölött nincs hatalma, s amin épp ezért nem is tud változtatni. Egy langyos, őszi délutánon hősünk a sokadik találkozójára igyekezett, szívében a reménnyel, hogy ezúttal talán szerencséje lesz, s nem szellenti el magát rögtön az elején. A hölgy, akivel már egy ideje levelezgetett, és fényképet is cserélt, csinos volt, ápolt, éppen az ő zsánere. Láthatóan ő is szimpatikus volt neki, hiszen mosolyogva közelített. Kezet fogtak, bemutatkoztak egymásnak, s Barta átnyújtott egy szál vörös rózsát reménybeli kedvesének. A nő meghatódott erre a gesztusra, s már éppen szólni akart, amikor meghallotta a semmivel össze nem téveszthető hangot, majd rögtön utána megérezte a szagot is. Hősünk tudta, e pillanatban megint vesztett, mert bárhogy próbált, nem tudott uralkodni magán, s a szomorú felismerés akaratlanul is arra indította, hogy megeresszen egy újabb sorozatot. A nő, aki eddig türtőztette magát – talán azt hitte, rosszul hall, és a csatornából áradó bűzt érzi -, most elfintorította az arcát, majd az orra elé kapta a kezét, s olyan elképedt ábrázattal nézett a szerencsétlen férfira, hogy az, ha tehette volna, menten elsüllyed szégyenében. Ez a vég, gondolta, s már éppen azon volt, hogy valamiféle gyors menekülési útvonalat keressen, és úgy iszkoljon el rémtette helyszínéről, mintha soha ott sem lett volna, amikor valaki akkorát szellentett, amekkorát még ő maga sem soha. A szag pedig, ami mindezt kísérte, olyan erőteljes volt, hogy Barta megtántorodott. Vajon ki lehetett ez? – kérdezte motyogva, ám a következő pillanatban a nő arca felderült, és nevetve mondta: - Azt hittem, soha az életben nem találom meg a páromat! Gyöngyöző kacaja betöltötte a teret, s Barta felismerte, hogy méltó társra lelt. Elégedettségét rögvest meg is toldotta egy újabb szellentéssel, de olyannal, amely újdonsült kedvesének is becsületére vált volna. Attól a naptól Barta és szerelme elválaszthatatlanok lettek. Úgy voltak egymással, mint a zsák, meg a foltja. Hogy aprócska hibájuk miatt sorra dőltek ki mellőlük az emberek, az őket egy cseppet sem zavarta. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak… 39 �Próza és vidéke Vénasszonyok nyara DINÓK ZOLTÁN A munkanélküliség hosszú évei után fogta Jóska a pisztolyt, s szájához emelte. Épp csengetett a postás. Remegő kezekkel nyitott ajtót. Fűtésszámlákat hozott. Átvette, miután a postás megkérdezte: – Jól van, uram? – Teljesen – hangzott a válasz. Majd becsukta s bezárta az ajtót. A levelet, amikor kinyitotta, még jobban felforrt az agyvize. Nem akart még rögtön végezni magával. Elment a parkba. Önfeledten játszó kisgyerekek között találta magát. Leült egy padra. Nézte a gyerekeket, még könny is szökött a szemébe. Fényévnyire van már ettől a lelkiállapottól. A távolból egy öregasszony közeledett bottal a kezében. Jóska mellé ült. Sóhajtott egy nagyot. Látszott rajta, hogy jókedvében van. Jóskához fordult: – Ugye milyen szép időnk van? – Az idő tényleg csodálatos. – Minden az! – felelte az öregasszony. Jóska hallgatott, mint a sír, nem volt beszédes hangulatban. A néni elővett egy csokis fánkot s azt majszolta. – Maga nem éhes? – Nem! – Adok még egy fánkot, ha kell. Akciós áron a boltban egyet fizettem, s kettőt kaptam. Jóska nem felelt semmit, csak nézte a gyerekeket. – Látom, nem akar velem beszélgetni! Így is jó. S a másik fánkhoz is hozzákezdett. – Utálom azokat az embereket, akik idegen helyen esznek – fakadt ki dühösen Jóska. – Én, mikor fiatal voltam, háború is volt. Akkor tényleg nem volt ez divat. – Háború… – tűnődött el Jóska. – Az én nagyapám harcolt az első világháborúban. – Én a második világháborúra gondoltam. 40 �Próza és vidéke – Mindegy, aljasság mind a kettő. A néni rögvest látta, hogy szomorú dolgokról akar beszélni a férfi. Vette is a lapot. Férje jutott eszébe, aki már nem él. – Szegény Lajoskám is jó katona volt, bivalyerős ember egészen hetvenéves koráig, míg egy szívinfarktus el nem vitte. – Sajnálom – szólt Jóska. – Maga mivel foglalkozik? – kérdezte a néni. Jóskának még a háta is megborzongott a kérdéstől. Nem is felelt a szakmájával kapcsolatban, csak annyit mondott: – Munkanélküli vagyok! – Vagy úgy! Ezért ilyen szomorú, igaz? – Több vagyok, mint szomorú! A néni elhallgatott, Jóska meg rágyújtott. Fújta a füstkarikákat a levegőnek, dühös ábrázattal. Hirtelen cseng a mobilja. A nővére az. – Akkor holnap megyek, jó? – Oké! – Mit csinálsz most? – Semmit, csak a parkban sütkérezek. – Na jól van, holnap délben nálad vagyok. Az öregasszony végképp elhallgatott. Jóska meg ment haza. Nem örült neki, hogy jön haza a nővére. Pont most, amikor végezni akar magával. Mikor hazaért, kimelegedett. Ivott egy pohár narancslevet, s ismét szájához emelte a pisztolyt. Nem akarta meghúzni, s mikor éppen elmerengett a falon függő Krisztus-képen, hirtelen meghúzta a ravaszt. Másnap délben Petra nyitja ki az ajtót, s azt látja, hogy öccse a konyhaasztal előtt elterülve fekszik, miközben csupa vér a feje. A nő felsikolt. Összefutnak a házban. Rendőrök, mentők kiérkeznek. Sőt még újságírók is. A rendőr faggatja Petrát: – Tegnap még beszéltem vele! – Nem volt fura a hangja? – kérdi a rendőr. – Nem, egyáltalán! – válaszol sírva Petra. A mentősök elviszik a hullát. A lakók tisztára megdöbbentek. Petra nem volt hajlandó az újságíróknak válaszolni. A rendőrség egyértelműen megállapította, hogy öngyilkosság történt. Petra amúgy is tudta, nem volt őneki az égvilágon haragosa. Hisz szeretnivaló, barátságos ember volt. Petra összetört lelkileg. A Petőfi népében fotós képpel feltették Jóskát a gyászhírek közé. Ezt Petra sem bánta. S mikor az öregasszony, akivel Jóska a halála előtt beszélgetett, a kezébe vette a lapot, megdöbbent ő is. – Most már értem, miért volt olyan bánatos! – mondta magában. – Ahhoz képest elég jól is tartotta magát! Összehajtotta a lapot, s ismét sétálni indult. 41 1 �Kutatóterület NÉMETH ZOLTÁN Maszkok Álnév és névtelenség az irodalomban A maszkadással és a maszk viselésével kapcsolatos fogalmak a kulturális metaforák végtelen sokaságát generálják, amelyek átszövik az identitás kérdéseivel kapcsolatos elképzeléseket. Hiszen egyrészről minden maszk megteremtése a szüléssel és a születéssel kapcsolatos: mintegy szűznemzéssel jön létre önmagából egy másik identitás. A világra segített maszk elválik teremtőjétől, s a megkettőződött identitás viszonyrendszerét hozza létre. Vagyis az identitás hasadtsága a maszk identitásának szerves részévé válik, belekomponálódik a róla való tudásba. Másrészt a maszk élettelensége és merevsége a halott arc képzetével szembesíti nézőjét, minden maszk szükségszerűen redukálja is az élő arc vonásait. Az élő arc időbeli változásait a maszk egyetlen időszeletre, egyetlen pillanatra redukálja, s így szükségszerűen tárgyiasítja. Az ősi halotti maszkoktól egészen a modern kori halotti maszkokig a reprodukció kérdése vetődik fel problémaként, a másolat viszonya, illetve létezésének oka az eredetihez viszonyítva. Arc és maszk közötti viszony egy másik megközelítés szerint a hasonlóság és a különbözőség tengelyén termeli a jelentések egész tömkelegét. A maszk megalkotásának célja éppen ezért lehet a teljes azonosság, illetve a teljes különbözőség elérése is. A teljes különbözőség mint cél a megtévesztés, a hamisítás, az identitás elrejtésének kategóriáival kapcsolható össze. A megtévesztés kapcsolatban állhat a kriminalizációval, a maszk sok esetben a bűntény leplezésére szolgál. A maszk felhasználásának másik lehetősége az árulás, amikor egymással szorosabb viszonyban álló emberek (barát, család) 42 �Kutatóterület megtévesztésére szolgál az álarc. A hamisítás, a jogtalan előnyszerzés, a bűn átruházásának több lehetősége kapcsolható azokhoz az esetekhez, amikor a maszk teljesen eltér attól az arctól, amelyet takar. Ennek speciális formája, amikor a maszk létező arcot imitál, s így egy konkrét személyre tolja át a bűnt. Jó példa lehet az arc elfedésének variációira a Fantomastörténetek karaktere, amely éppen a maszkok váltogatásából építi fel saját bűnözői világát. Az arc és maszk, illetve az általuk reprezentált identitások közötti teljes különbözőség nemcsak a kriminalizációval állhat kapcsolatban, hanem egyrészt a játékkal, másrészt a készen kapott szociokulturális identitástól való megszabadulás, felszabadulás lehetőségeivel is. A karnevalizációról van szó, imitált, kimerevített identitások „maszktáncáról”, amely csak a felszínen tűnik játéknak, valójában a szociokulturális hierarchia orgiasztikus eltörlésének vágya irányítja. A maszk ebből a szempontból vágyjáték, a rögzített identitásból való kilépés, felfüggesztés, eltörlés vágyának eszköze. A karneválban eltörölt társadalmi pozíciók és az eltörölt hierarchia nyomán új hatalmi konstrukció jelenik meg – a maszk létrehozása ebből a szempontból az ugrásszerű karrierépítkezés lehetőségeként is funkcionálhat, hiszen az új identitás által mintegy átugorja a hierarchizált társadalmi szinteket. A játék effektusa éppen ezért sok esetben csak a felszínen tűnik az örömelv demonstrálásaként, a legtöbb esetben valódi hatalmi harc részeseként cselezi ki a kulturális vagy irodalmi tér meghatározottságait. Nagyszerű példa erre az a hozzáadott érték, amelyet a recepcióban éppen a maszk jelent a Spiegelmann Laura-, Centauri-, Rosmer János-, Kondor Vilmos-, Petrence Sándor-álnév alatt publikált szövegek esetében.1 Az arc és maszk közötti hasonlóság vagy azonosság egyik jellegzetes esete a halotti maszk, amely az élő arc tökéletes másolataként funkcionálva próbálja a halál tényét semmissé tenni, kicselezni. „Már sok évezreddel ezelőtti sírokban is megfigyelték, hogy a halottak arcát a sírba tétel előtt nedves agyaggal kenték be, amely száradás után maszkká merevedett.”2 Az élet és halál közötti átmenet eltörléseként ez a gondolkodás tárgyiasítja a konkrét test és személyiség vonásait (a tökéletes hatás elérése érdekében gyakran ki is festik a maszkot vagy egész bábukat hoznak létre). Az arc megkettőződése, megsokszorozódása és tárgyiasítása ebben az esetben a halhatatlanság ígéretével kecsegtet. Minden „eredeti” szerzői név végső soron a tökéletes azonosságnak, az arc és a maszk azonosságának a jegyében születik meg, s ebből a kapocsból épül fel a szerzői önreprezentáció. A szerzői név olyan erős azonosítási funkcióval bír, amely felülírja a név alá vont nyelvjáték és szövegalkotási mód különbségeit is. Vagyis a szerzői név úgy homogenizálja az életművet, hogy a név szintjén nem vesz tudomást annak belső változásfolyamatairól, különbözőségeiről. A szerzői név ebben az esetben olyan maszkként 43 �Kutatóterület funkcionál, amely elfedi az életmű belső hasadásait, repedéseit, különbségeit. A szerzői név és a maszk teljes azonosságával és különbözőségével egyszerre játszanak el azok a szövegek, amelyek a feloldott álnév kategóriájába sorolhatók. Ebben az esetben két név jelenik meg egyszerre a szöveg mellett: a szerző neve és az álnév is. Minden bizonnyal a szerzői névben rejlő önreprezentációs lehetőség és az álnévhasználatban található identitásjáték együttes, egymást felerősítő hatása a cél, vagyis a névben és maszkban rejlő lehetőségek maximalizálása, optimalizálása. A kortárs magyar irodalomban Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Virágos Mihálya, Dumpf Endréje stb., Kovács András Ferenc Jack Cole-ja, Lázáry René Sándora, Kavafisza stb., Sántha Attila Székely Ártija, Csehy Zoltán Pacificus Maximusa mellett rengeteg önpozicionáló névhasználati eljárást sorolhatunk ide. Ezek a névjátékok megteremtik az életrajzi szerző nevének valóságos identitása és az álnév fiktív identitása közti különbségtételt, s egyúttal azt a hamis illúziót is, amely szerint mintha bármiféle szerzői név az „eredeti” név pozíciójában lehetne. Az irodalom területére érkezve azonban minden név fiktív lesz, hiszen a szöveg, pontosabban a szöveg fikciójának részeként jelenik meg, s így eloldódik az életrajzi névtől: (ugyanaz) a betűsor önmaga belső hasadtságának tökéletes képévé válik. A fikcionalizált életrajzi név voltaképpen bonyolultabb mindenféle álnévnél, hiszen mintegy a fikció ellenében fikcionalizálja önmagát. Úgy játssza el az eredeti, valóságos név jelentéslehetőségeit, hogy közben rejtett módon, kerülőúton fikcióként, az irodalmi szöveg részeként is megjelenik és hatást gyakorol. Vagyis a név botránya úgy jelenik meg ebben a konstellációban, hogy minden szerzői név álnév is egyúttal. Azon a területen, amely arc és név azonossága és különbsége között terül el, az álnévként megjelenő nevek világában az álnév a gyávaság, az árulás, a védekezés, a csábítás, a rejtőzködés, a csalás, az elhárítás, a teremtés metaforikus aktusát játssza el. Ez az a terület, ahol egyetlen szóba, a névbe sűrűsödik a lét megannyi bonyolult viszonyrendszere. Itt a létezés jelenségei a név jelentéseiként értelmeződnek. Óriási kiterjedésű (szöveg)terület ez egyébként: az álnév és a névtelenség a nyelvi megnyilatkozás hihetetlenül sokféle területén jelenik meg, irányítva és meghatározva a közlés feltételeit. A szerelmeslevél gyakran anonim, esetleg csonkított név vagy álnév alatt íródik (közismert története ennek Katona József K. J. szignóval elküldött szerelmes levele Széppataki Rózának, amelyet a fiatal színésznő nem tudott valóságos személyhez kapcsolni). A bűnözők világában szintén rendkívül fontos az álnév szerepe, az okirathamisítástól3 kezdve a maffiahálózaton át (a Robert Yugovich4 írói álnév éppen fordított irányú folyamat eredménye) egészen a terroristák5 vagy éppen a terrorelhárítók6 világáig. A politikai életben is gyakori az 44 �Kutatóterület álnévhasználat (Lenin, Trockij, Sztálin, Lukács Ferenc7, Szálasi Ferenc, Kádár János), a populáris kultúrában (rockzenészek) szintén rendkívül fontos szerepet tölt be, a pornóiparban, a pornószínészek körében pedig szinte általánosnak mondható – az álnévadás8 szabályszerűségei mindhárom területen külön vizsgálódást érdemelnének. A tiltott tevékenység és a rejtőzködés nemcsak az irodalom területén vonja maga után az álnévhasználat szükségszerűségét, gondoljunk csak a Banksy néven alkotó és világhírűvé vált graffitiművészre. Az internetes szövegek, honlapok, blogok, kommentek alapvető vonása az álnévhasználat és az anonimitás. A világhálón használt álnevek és a névtelenség etikai kérdéseket is felvet, s a szabad, demokratikus véleménynyilvánítás körül zajló viták kereszttüzébe került.9 Az álnévhasználat sok esetben egészen más tétek mentén jön létre, például a komolyság látszatát próbálja kelteni, mint annak az újságírószerkesztőnek az esetében, „aki saját nevének húszféle variációjával akarta a népes szerzőgárda látszatát kelteni.”10 Az álnevesség és anonimitás jelenségeinek minden szépirodalmi korszakban vannak általános és egyedi vonásai. A már említett rejtőzködés, a tiltott tevékenységtől és a leleplezéstől való félelem ilyen általános vonás, amely az ókortól egészen napjainkig tetten érhető. Az egyes korszakok azonban rengeteg speciális lehetőséget, az álnévhasználat és a névtelenség korra jellemző egyedi lehetőségeit termelik ki. Wix Györgyné például a 18. századi névtelenséggel foglalkozva jelenti ki: „A század első felében az egyházi szerzők (ferencesek, piaristák, de főképpen jezsuiták) publikálják műveiket anonim halhatatlanságot keresve. Irodalomtörténeti érdekű művek is születnek így: a magyar történelem, a magyar földrajz szerzetesi szemmel és felfogásban ugyan és barokkos latinsággal, ekkortájt szólal meg irodalmi formában. A század végére, negyedik negyedére korlátozódik a másik nagyobb egység: a politikai röpirat-irodalom, amely szükségszerűen anonim, legyen bár felvilágosult szerző jakobinus mondandója, vagy klerikális szemszögű munka. E két, nem csupán mennyisége miatt jelentős csoport között harmadikként — számában igen jelentősen — szerepel az alkalmi költemények, magyar és latin ódák, halotti méltatások stb., stb. serege, amely inkább a méltatott személyre vonatkozó adatai miatt lehet kultúrhistóriai érdekű, mint a feloldandó szerző miatt, de a címleíró könyvtáros számára legalábbis problémát jelent.”11 A középkori irodalomra jellemző anonimitás egészen más tétek, stratégiák és kulturális szokások (kényszerek) mentén jön létre, mint a 18. vagy a 21. századi névtelenség gyakorlata. A korszakok álnév- és névtelenségpoétikája mellett, azt keresztezve és egyúttal felülírva jelentős eltéréseket találhatunk az egyes anonim vagy maszkos műfajok, szövegtípusok, megszólalásformák tekintetében is. Bartha Judit például a romantika névhasználatának lehetőségeit a filozófiai 45 �Kutatóterület műfajok névhasználatának lehetőségeivel veti össze Søren Kierkegaard életművében: „Az álneves vagy névtelen szerzőkkel, szerkesztőkkel, kiadókkal való manipuláció, vagyis a pszeudonimitás és az anonimitás, amely szinte automatikusan maga után vonja a szerzőben rejtőzködő szerzők és a talált kéziratok kínaidoboz-szerűen egymásba rakosgatható játékát, kedvelt fogás volt a romantikában. Szívesen alkalmazta szépíróként E. T. A. Hoffmann mellett Jean Paul is, csakúgy, mint Horace Walpole, Edgar Allen Poe, Jókai Mór vagy akár Søren Kierkegaard. Kierkegaard, bár a német romantika kritikusaként komoly bírálatnak veti alá a pszeudonim szerzőséget, művei nagyobb részét, jó (poszt)romantikus szerző módjára, álnéven publikálja, s csak kisebbik részét látja el a saját nevével, az előbbieket egy esztétikai, az utóbbiakat pedig egy vallási tervezet részének tekintve. A pszeudonim művek sorát a Vagy-vagy (1843) nyitja, a fordulópont az addigi pszeudonimeket mintegy »hivatalosan« leleplező Lezáró tudománytalan utóirat (1846), a lezárás pedig az álnévhasználatra külön figyelmeztető, AntiClimacus néven megjelentetett vallásos mű, A keresztény hit iskolája(1850), amely a szerzői szándéknak megfelelően már csak formálisan tekinthető pszeudonimnek.”12 Minden olyan kutatásnak, amely az irodalmi szöveg meghatározásából indul ki, hogy tehát amikor szöveget értelmezünk, akkor mivel is foglalkozunk, szükségszerűen szembesülnie kell a név problematikus helyével. Olyan kérdések vetődnek fel tudniillik, hogy vajon a szerzői név része-e a szövegnek vagy sem, az értelmezés során megkerülhetetlen-e a név értelmezése, vagy éppen ellenkezőleg, a nevet figyelmen kívül kell hagynunk az irodalmi olvasás során. Az értelmezés- és irodalomelmélet történetiségében több, egymást kizáró megoldást találunk erre a kérdésre: az orosz formalisták például a szerzői név nélküli irodalomtörténet megírására tettek javaslatot, ezzel szemben a mai napig fenntartja magát a szellemtörténeti iskola szerző-, és így névközpontú irodalomtörténet-írás gyakorlata. A szerzői név ellentmondásos helyzete a posztstrukturalista irodalomelmélet (főleg Michel Foucault és Roland Barthes munkássága) nyomán kapott új megközelítésmódokat. Mint arra Schein Gábor utal, az irodalomelmélet érdeklődése a 60-as évektől kezdve új intenzitással fordult „a szerzői funkciók és a szerzői név felé. E fordulat hátterében az a belátás húzódik meg, hogy a modern irodalmiság egész funkciórendszere nem csekély mértékben a szerzői név tekintélye alá rendelődött. A szerzői névhez jogok, nyilvántartási rendszerek és kultuszok kapcsolódnak, a szerzői név alapozza meg az idézés és az idézhetőség, az utalás és a kanonizáció egész kultúráját. Egyszóval a szerzői név alapozza meg az irodalmi emlékezet és a szöveghagyomány intézményesülésének folyamatait.”13 Az álneves és névtelen irodalom a név problematikájának egyik speciális jelensége. Gulyás Pál a Magyar írói álnév lexikon előszavában azt írja, 46 �Kutatóterület hogy az „álnevet a humanizmus hozta divatba s azóta annyira elterjedt, hogy J. M. Quérard (…) a mai irodalom területét egy nagy álarcosbálhoz hasonlítja, melynek zenekarát a közönség fizeti.”14 A francia irodalmár 1844-es véleménye arra utal, hogy az álneves-maszkos irodalom nem csak a posztmodern irodalom jellegzetessége, sőt: az álneves irodalom előzményeit az irodalmiság gyökereinél kell keresnünk. Annál is inkább, mert ahogy Gérard Genette utal rá, a „szerző valódi- vagy álnevének feltüntetése a peritextusban, ami manapság oly szükségesnek és természetesnek tűnik számunkra, nem volt mindig az, amint ezt a névtelenség klasszikus gyakorlata is bizonyítja (…), és ami arra vall, hogy a nyomtatott könyv feltalálása nem tette olyan gyorsan és határozottan kötelezővé a paratextusnak ezt az elemét, mint más elemeket. Még inkább így volt ez az ókori és középkori kéziratok esetében, mivel ezekben úgyszólván egyáltalán nem volt hely olyan dolgok megjelölésére, mint a szerző neve és a mű címe, hacsak nem valami burkolt, vagy inkább bújtatott utalás formájában a szöveg első mondatataiban (incipit) vagy az utolsókban (explicit).”15 A francia teoretikus arra utal tehát, hogy az irodalom kezdeti korszakaira az anonimitás sokkal inkább volt jellemző, mint az általa onimiának nevezett gyakorlat (tehát a saját névvel ellátott szövegek). Anonim művek továbbá a „folklórirodalom alkotásai, melyeket a szájhagyományozás a szerző neve nélkül őriz meg, minthogy ennek egyénisége is felolvad a kollektivitásban.”16 Vagyis a népköltészeti alkotások, az irodalom kezdeteit jelző homéroszi eposzok, az ókori vándordalnokok termése is ide sorolható. Ha abból az álláspontból indulunk ki, hogy „Álnév minden olyan név, mely egészében vagy részeiben eltér az írók törvényes nevétől, továbbá minden olyan szó, kifejezés, egyes betű, betűcsoport vagy jelvény, melyet az írók polgári vezeték- és utónevük helyett írásaik jelzésére fölhasználnak.”17, akkor az anonimitást voltaképpen a pszeudonimitás egy speciális alfajaként is tárgyalhatjuk, amikor is a szerző hivatalos neve helyett nem egy másfajta karaktercsoport áll, hanem annak hiánya. Így cselekszik Genette is, amikor a pszeudonimia első eseteként az anonimitást említi, majd további eseteket sorol fel: az apokrifot, a megbeszélt apokrifot, a plágiumot, a megbeszélt plágiumot (ghost-writing), a paratextuális utalások nélkül létrehozott puszta fiktív nevet, illetve a szerzői név helyettesítésére létrehozott fiktív nevet és a vele együtt megalkotott fiktív személyt.18 Az anonimitás okai között olyan jelenségeket sorolhatunk fel, mint a „társadalmi gőg vagy szerénység”, a politikai-szatirikus írások esetében a félelem és óvatosság, de például egy egész korszakra, a középkorra volt jellemző az, hogy „egyházi és krónikaírói nem tekintették művüket saját szellemi tulajdonuknak”.19 Talán kevéssé közismert, hogy John Locke Levél a vallási türelemről és Értekezés a kormányzatról című dolgozatai, Goethe Wertherje, Fazekas Mihály Lúdas Matyija,20 Jane Austen első regényei, Walter Scott Waverley-je, Montesquieu 47 �Kutatóterület A törvények szelleméről című munkája, Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regénye, Révai Miklós nem egy, Verseghy Ferenc tucatnyi verse, Bolyai Farkas két, 1817-ben megjelent drámája is névtelenül jelent meg. Kármán József neve azért esett ki évtizedekre a magyar irodalmi köztudatból, mert az Urániában csak névtelenül vagy monogrammal ellátott írások jelentek meg (kivéve Schedius Lajos egyetlen cikkét). Az Urániában megjelent hét Csokonai-vers szintén névtelenül látott napvilágot. Madách Imre a Csengery-féle Pesti Hírlapba írott politikai cikkeit is leginkább névtelenül írta. A népdalgyűjtő Kriza János kátéja 1845-ben, illetve mind a hét kiadásban szintén névtelenül jelent meg – vagy az eredeti angol szöveg túlságosan is nagymérvű átdolgozása, vagy a vallási szabadelvűség veszélye miatt.21 Karl Marx és Friedrich Engels A német ideológia című könyvének első fejezetei szintén név nélkül jelentek meg. Jókai Mór Az arany ember című regényéről az első kritika névtelenül jelent meg az Athenaeum 1873. január 23-i számában, valószínűleg a főszerkesztő, Beöthy Zsolt tollából. Ipolyi Arnold több történelmi tárgyú cikke szintén névtelenül jelent meg a 19. században. André Gide Corydon című című esszéje, amelyet az író főművének tartott, s amelyben a pederaszta életforma felsőbbrendűségét próbálja bizonyítani – a könyv első két fejezete 1910-ben, névtelenül jelent meg. Freud Michelangelo Mózeséről írt tanulmánya eredetileg szintén névtelenül jelent meg az Imago című pszichoanalitikus folyóirat hasábjain 1913-ban. A szélsőjobboldali Új Nemzedék gyakran antiszemita Pardoncikkeinek mindegyike névtelenül jelent meg, köztük Kosztolányi írásaival. A Jékely Zoltán néven született Áprily Lajos első versét 1905-ben névtelenül publikálta. A különféle ponyvaregények, füzetes lányregények anonimitása szintén rendkívül elterjedt gyakorlatnak számít egészen napjainkig. Az internetes közlés egyik legfeltűnőbb jellegzetessége a szinte általánosnak mondható anonimitás. Az anonimitás mellett az álnév és álneves irodalom különféle, sokszínű változataival is szembesülhetünk az írásbeliség kezdeteitől napjainkig. Ahogy a névtelenség esetében sem, úgy a pszeudonimitás értelmezése során sem kerülhetők meg olyan kérdések, mint a történetiség szerepe, az álnév létrejöttében szerepet játszó okok, illetve az álnevek különböző fajtái. Az ókori álneves szövegek egy része egy közismert alkotó, a mester mögé bújt, többnyire ismeretlen szerző, sok esetben tanítvány műve – így jöttek létre a Pszeudo-Plutarkhosz, Pszeudo-Dionüsziosz, Pseudo-Augustinus stb. típusú álnevek. A humanizmus idején az ún. metonomázia divatját figyelhetjük meg: „az ókori kultúra tiszteletét tükrözték a latinizált névalakok, illetve gyakran az eredeti név görög vagy latin változatai”.22 Néha az ilyen típusú fordítás „szójátékon vagy valóságos rébuszon alapszik”, mint „az angol cikkeknél Kossuth Lajos: Ramway (ram a. m. kos, way a. m. ut!).”23 A 19. században volt jelentős az ún. pszeudoandronímia, vagyis hogy nőírók gyakran választottak 48 �Kutatóterület férfinevet egy olyan korban, amikor a nőktől elvitatták az íráshoz való jogot – példaként George Sand (Armandice-Lucile-Aurore Dupin) vagy George Eliot (Mary Ann Evans) hozható fel. A pszeudoginímia ezzel ellentétes álnévadás, vagyis amikor férfiszerzők választanak női álnevet – ilyen Esterházy Péter Csokonai Lilije vagy Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja. Jellemző, hogy ez utóbbi eset leggyakrabban egyszeri ötlet, a női nevet rövid időn belül elhagyták, s a férfiszerzők nem női álnéven kanonizálódtak. Az álnévhasználat közismert és ismeretlen példái nélkül a szépirodalmi játéktér és az irodalomtörténeti kézikönyvek egészen más képet mutatnának. Petrovics Sándor Petőfi Sándorként lett világhírű, de az A. B., Andor diák, Becskereki, Borostyán, Dalma, Dömsödi Góliáth Péter, Füstfaragó, Homonnai, Homonnai A. B., Kapanyéli Gereblye Richard, Lanc, Lator György, Nyesi táblabiró/Nyesy Demeter táblabíró, – ő -, Örömfi Vidor/ Örömfy Vidor, P., P….., Pönögei Kis Pál, Rónai, Sió, Sólyom Sándor (ál)nevek is ugyanazt a szerzőt takarják. Ziegler Géza Gárdonyi Gézaként tett szert országos hírnévre, de Balatoni, Black William dr., Don Vigole, Egy katholikus, Egy katholikus pap, Figurás Feri, Figurás Géza, g.g., gh.t., Garabonciás diák, Gárdonyi bácsi, Géza bácsi, Göre, Göre Gábor, Ista Pista, Katufrék Fekete Géza Pétör, Mindentudó Gergely bácsi, Mummery Róbert, Nagyapó, Nemeskéry Sándor, Paprika János, Répa Matyi, Somogyi lantos, Tamásffy dr., Yang A. dr., Yang O. I. dr., -yi (ál)nevek is az ő írásait jelölik. Germanus Gyula írói álneve (G. Hajnóczy Rózsa) feleségétől származik, de létezik olyan álnév is, amely mögött két szerző húzódik meg: a Judith Michael szerzői név Judith Barnard és Michael Fain, amerikai házaspár közös álneve. A Patrick Quentin, Q. Patrick és Jonathan Stagge álnevek pedig egy egész teamet takarnak: Hugh Callingham Wheeler, Richard Wilson Webb, Martha Mott Kelley és Mary Louise White Aswell közös írói álnevei. Samuel Langhorne Clemens Mark Twainként lett világhírű, Agatha Mary Clarissa Miller Agatha Christie-ként, de az írónő Mary Westmacott néven hat romantikus lányregény szerzője is. Stephen (Edwin) King Richard Bachmann és John Swithen néven is alkotott. Francois Rabelais mindkét regényét, a Pantagruelt (1532) és a Gargantuát (1535) is Alcofribas Nasier álnéven jelentette meg. Az álnevek behálózzák az irodalmi és a művészeti élet egészét, s a legelképesztőbb önreprezentációs és névadási stratégiákkal, érdekekkel és kényszerekkel találkozunk.24 Jaroslav Hašek valódi névmisztifikátorként mutatkozik meg publikációiban. Több mint száz álnevet használt, ehhez járulnak azok az álnevek, amelyek puszta kezdőbetűből állnak.25 Ezen túl több írása névtelenül jelent meg, gyakran egy-egy lapban több ilyen írás is szerepel, s gondot okoz annak filológiai azonosítása, ezek közül melyekkel állt szerzői viszonyban. Ezt a bonyodalmat tovább tetézi az a tény, hogy Hašek többször felesége, Jarmila Hašková nevén jelentette meg írásait – aki maga is írónő, s aki „ráadásul egyik írásában kifejezetten tiltakozik az ellen, hogy nevét pusztán mint 49 �Kutatóterület Jaroslav Hašek egyik álnevét fogják fel.”26 Hasonló névmágia figyelhető meg Fernando Pessoa életművében, hiszen a portugál szerző saját nevén kívül nyolcvanhat álnéven és stílusban írt, és minden alteregóhoz külön életrajzot, horoszkópot és aláírást is kitalált.27 J. K. Rowling Harry Potter-könyveinek sikertörténetében is szerepe van a névproblémának, hiszen „A könyvre azért került a J. K. Rowling név, mert a kiadó nem volt biztos benne, hogy egy női író könyvét a fiúk el akarják olvasni.”, illetve „Teljes neve valójában csak Joanne Rowling – a Kathleent, nagyanyja nevét csak azért illesztette be, hogy a kiadó két kezdőbetűt tehessen a címlapra a szerző valódi keresztneve helyett.”28 Legutóbb pedig elsőkönyves nyugalmazott katonai rendőrnek kiadva magát, Robert Galbraith álnéven jelentette meg a The Cuckoo’s Calling (Szól a kakukk) című krimijét. Az álnév feloldása körüli homály – amely a jól kiszámított marketingfogás vádjától a jogi lépések kezdeményezéséig terjed – jól mutatja, az álnévben rejtőző lehetőségek hihetetlenül bonyolultak, sokrétűek, változatosak: és minden esetben értelmezésre szorulnak. Mert a Ľudovít Garajként anyakönyvezett, s egyszer Ľudovít Garajként, máskor Garaj Lajosként publikáló szerző, vagy a hivatalos okmányaiban Ľudovít Grendelként szereplő, de Grendel Lajosként híressé vált prózaíró esetében név, álnév, szerzői név (kétalakú név, lefordított név stb.) viszonyai egészen más kérdéseket vetnek fel – a kettős identitástól egészen a többségi társadalom nyelvi közegének homogenizáló, asszimiláló, esetleg elnyomó hatalmi viszonyaiig. Hasonló hatalmi viszonyok szólnak bele a névválasztásba azoknak a nőknek az esetében, akik férjük nevén jelennek meg az irodalmiművészeti életben. Az álnév formai szempontból gyakran hozható összefüggésbe az életrajzi szerző valódi nevével – van, amikor betűrejtvény formáját ölti: Négyessy – ssssy; van, amikor egyszerű anagramma: Voltaire – Arouet L(e) J(eune), Zolnai Béla – Lonzai Ábel; van, amikor palindromként jön létre: Gerő Mór – Öreg Rom, Ady – Yda. Néha szójáték alakját ölti: Márki Sándor – Marquis Jean d’Or; máskor a vezeték- és keresztnév összetételéből jön létre: Beöthy László – Thylas; esetleg felcserélik a vezeték- és keresztnevet: Endrey Gyula – Gyulay Endre.29 Gulyás Pál tekintélyes mennyiségű példát hoz olyan esetekre is, amikor a szerző valódi nevének semmi köze az álnévhez – hanem a szerző származási helyéhez, testi fogyatékosságához, közismert, régi írók nevéhez, irodalmi művek szereplőinek nevéhez. Az ún. apellatívumok típusa „A Kisfaludy-Társaság egy tagja: Toldy Ferenc”30 formula, de a régi, közismert műre történő hivatkozás is gyakori volt a 19. században. Ez utóbbira Jósika Miklósnál találhatunk példát, akinek regényei „1853-ban egymásután jelentek meg: «Eszther», a «Nagyszebeni királybíró» és «A gordausi csomó«, mindenik 3-3 kötetben. Az első névtelenül jelent meg, a többin a név helyén ez állott: «Írta az Eszther stb. szerzője».”31 50 �Kutatóterület A teljes nevek mellett az álnevek állhatnak csupán egy-egy betűből: ezek a kryptonymok, amelyek lehetnek monogramok vagy polygramok, attól függően, hogy egy vagy több betűből állnak, amelyek aztán tovább osztályozhatók attól függően, hogy ezek a vezetéknév vagy keresztnév első, utolsó, közbülső betűjéből vagy más kombinációjából állnak-e össze.32 Példaként Ady Endre álneveit említhetjük: Ady Endre: A, A., (A), (A.), a, a., - a.-, (a), (a.), (a. a.), A -. - e., (a. –e.), Adibandi, Adieu, Adieu Bandi, Adybandi, AE., A. E., (a# – #e), (a# – #e.), ae., (ae.), a. e., Andi, Anér, A-y, (A-y.), A-y E-e, B., (b), (b.), (-b), -b., -b-, Bandi, Barla, bi., Brown, Csáth, D., -d-, (- d-), DEBRECENI gyulai pál, -di, DIBAND, Diósady, Dyb., (Dyb), (Dyb.), Dy-bandi, Dyb - Andi, E., - e., (e), (- e), (- e.), Erdne Yda, ERDNEYDA, (f. m.), Ipszilonos, Kálvinista magyar, L., Lellei, Lellei András, L-i., Mindszenty Endre, Múzsafy, Ód, Ódi, - n., Pont, Y, – y.), (y.), (- y.), /- y./, Yda, +.33 Ady változatos álnévhasználatából kiderül, hogy a legváltozatosabb álneveket és kryptogramokat használta, sőt az összeadás jelét is. Az álnevek bizonyos típusai ugyanis nem betűkből, hanem például számjegyekből állnak – például Bajza József az Athenaeumban a 10., 12., 13., 25., 38., 93., 99., 333., 600. számjegyeket használta. Vörösmarty több lapban a 20., 32., 41., 100., 222. számokat –, sőt ismertek egyéb jegyek is – mint például Arany kettős vonalú plusz jele, Ignotus egymás alatt elhelyezkedő kettős csillaga A Hétben, Kozma Andor Dávid-csillaga szintén A Hétben, Ambrus Zoltán kérdőjele a Magyar Hírlapban, de a négyzet, a kör, a Nap, a Mérleg vagy a Halak jegyére is lehet példákat hozni.34 Az álnév és az álneves szövegek a hamisítás, a falszifikáció (hoax, fake) jelenségével is összefüggésbe hozhatók. Az első irodalmi hamisító Melissa Katsoulis szerint Dionüsziosz sztoikus filozófus volt, aki a negyedik században Szophoklész neve alatt írta Parthenopaeus című drámáját,35 amelyet volt tanítója, Heráklidész megszégyenítésére használt fel.36 Más szerzők a szintén ókori görög Onomakritoszt emlegetik,37 aki az i. e. 6-5. század fordulóján az „orphikus vallási irányzat tanait foglalta hexameterekbe, a mitikus énekesek, Orpheusz és Muszaiosz költeményei és jóslatai gyanánt adva ki azokat.”38 De említhetjük I. Dionüszosz szürakuszai türannosz-költőt is, akiről tudjuk, hogy „műveinek megalkotásában költő vendégei segédkeztek.”39 A három korai példa a hamisítások különféle változataira utal, az első esetben a hamisítás célja a bosszú, a második esetben egy misztikus hagyomány igazolása, míg a harmadik eset az ún. irodalmi négerezés – politikailag korrekt kifejezést alkalmazva a névtelen háttéríró, fantomszerző, ghostwriter jelenségére utal. Brian McHale a hamisítások három fajtáját különbözteti meg: az általa használt terminológia – Genuine Hoaxes, Entrapment Hoaxes, Mock Hoaxes40 – a valódi hamisítás, a rosszindulatú átverés és a játékos megtévesztés fogalmaival írhatók le. Az első kategória a James MacPherson-féle Ossian-balladáktól William Ireland Shakespeare- 51 �Kutatóterület kéziratain át a fiktív Hitler-naplókig tart, a második csoportba tartoznak például James McAuley és Harold Stewart állítólag egy délután alatt írt hamis avantgarde versei, amellyel az avantgarde irányzatot akarták hiteltelenné tenni.41 A harmadik csoportba pedig azok a – szerzőséggel folytatott – irodalmi játékok, amelyek a szerzői hang kitágításában érdekeltek – jó példák erre a fiktív japán szerző, Araki Jasusada hirosimai versei, amelyeket minden bizonnyal Kent Johnson írt.42 Ebbe a kategóriába sorolható a posztmodern magyar álneves irodalom is – Weöres István Psychéje, Esterházy Péter Csokonai Lilije, Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándora, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Baka István Sztyepan Pehotnija, Kovács András Ferenc Jack Cole-ja, Jász Attila Csendes Tollja… Ebben a vázlatos kitekintésben nem térhettünk ki az álneves és anonim szerzőség összes kérdésére, célunk leginkább egy-egy elméleti kérdés felvetése, illetve a konkrét névhasználati problémák egyediségének felmutatása volt. Mint látható, a szerzői név által megvalósított lehetőségek – a pszeudonimitás és az anonimitás – szinte kimeríthetetlen tárházát jelentik az identitás metamorfózisainak, hiszen az irodalmiság alapvető funkciói közé tartozik a szerzői név törlése és újrafelhasználása. Az utóbbi két évtizedben a magyar irodalomtudományban több olyan alapvető könyv és tanulmány született, amely számára a maszkok, alteregók, heteronimák, álneves megszólalásformák, mögöttes ének, alakmások, hamisított identitások, a szerzői név és identitás játékai alapvetően nem katalógusszerűen, hanem elméleti kérdésként vetődtek fel.43 Ez a szöveg ehhez korpuszhoz próbált további adalékokkal szolgálni. Jegyzetek 1 A szomszédos irodalmakban is találkozhatunk az irodalmi misztifikáció és karrierépítés hasonló eseteivel. A cseh irodalomban például az utóbbi évek legnagyobb misztifikációjaként lepleződött le Jan Cempírek, aki egy fiktív 19 éves vietnami írónő, Lan Pham Thi nevén adott ki könyvet Fehér ló, sárga sárkány (Bílej kůň, žlutej drak) címmel 2009-ben, s az érzékeny cseh-vietnami együttélés kérdéseit feszegette. A szlovák irodalomban Maxim E. Matkin, Petra Malúchová (Peter Macsovszky) és Anna Snegina (Michal Habaj) tölt be hasonló funkciót. Peter Macsovszky (azaz magyar nyelvű szövegeinek szerzőjeként Macsovszky Péter) sokoldalú misztifikátor: Generator X néven kollektív versgenerátort működtetett más szerzőkkel, publicisztikai írásaiban Marek Lukáč, Andrej Okomín és Attila Tárnoki néven jelenik meg, ezoterikus szövegeit Mantello, Andrej Černický, Tomáš Dubloň és Hassan Simonoff neve alatt jelenteti meg, és Petra Malúchová mellett olyan fiktív identitásokat teremtett még, mint a magyar íróként megjelenő Péter Iványit, a buddhista szerzetes Rimpočhe Sarmungot, Jozef Varnusz és Magistra Aglaja ezoterikus írókat, egy Mrakozrec nevű sámánt, aki a Tátrában él, David Leder zenészt, Michal Garaj képzőművészt, illetve Tono Tehlár prózaírót. Vö. Jaroslav 52 �Kutatóterület ŠRANK: Nesamozrejmá poézia. Literárne informačné centrum, Bratislava, 2009. 169170. 2 FODOR István: Ősi halotti maszkok – Ancient burial masks. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2013. 5. 3 „Tizenhat álneve volt annak a bűnözőnek, aki az Olaszországban rá kiszabott börtönbüntetés elől akart Szerbiába szökni, de a magyar rendőrök elfogták.” http:// www.baon.hu/bacs-kiskun/kek-hirek-bulvar/tizenhat-alneve-volt-nyelvtudasanbukott-meg-a-bunozo-485860 4 „A Robert Yugovich álnév, méghozzá egy komoly életvédelmi óvintézkedés miatt. A szerző ugyanis éppen többéves börtönbüntetését tölti Magyarországon, mert úgy döntött, kiszáll Európa egyik legjobban működő bűnszervezetéből, a hollandiai székhelyű szerb maffiából. Amúgy vajdasági magyar, aki elitkatonai kiképzést kapott, részt vett a jugoszláv háborúban, majd dezertált.” http://hir6.hu/ cikk/60431/jotekonysag_a_bortonbol_egy_alapitvany_szamara. 5 Az USA-beli Nemzeti Terrorelhárítási Központban (NCTC) fenntartott adatbázisban (TIDE), amelyet a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) működtet, 540 ezer nevet tartalmazó terroristalista található. „Az 540 ezer név valójában körülbelül 450 ezer embert takar, mert az álnevek és a betűhibák miatt egyesek többször szerepelnek.” http://www.origo.hu/nagyvilag/20130424-potencialis-terrorista-voltaz-idosebbik-bostoni-robbanto.html. 6 Matt BISSONNETTE, aki a SEAL terrorelhárító elit alakulat tagjaként részt vett az Oszama bin Laden halálával végződött akcióban, Mark Owen álnéven írta meg élményeit, amelyből az USA-ban hatalmas könyvsiker lett. A könyv magyarul is megjelent: Mark OWEN – Kevin MAURER: A Bin Laden-akció – Így végeztük ki a terroristavezért. XXI. Század Kiadó, Budapest, 2012. 7 „…a rendőrség politikai osztálya a »nemzetvezető« 1946-os kivégzése után meghamisította Szálasi Ferenc halotti anyakönyvi kivonatát, és Lukács Ferenc néven temették el. Más adatait és kivégzésének dátumát is módosították.” http://www. mult-kor.hu/cikk.php?id=19678. 8 Reisz Manfréd: Nevezd nevén a pornószínészt. http://manna.ro/uzlet/nevezd_ neven_a_pornoszineszt_2008_03_17.html. 9 „Sabine Leutheusser-Schnarrenberger egyértelműen kiállt az álnevek és az anonim szörfölés mellett. Álláspontja szerint ennek bele kell férnie a jogállamiságba. A politikus szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy anonim módon jelenjen meg a világhálón. »Nagyon sok jó oka van annak, hogy egyes felhasználók miért használnak az interneten álneveket vagy miért szörfölnek névtelenül. Egy esetleges tiltás elsősorban a kisebbségeket, a félelemben élőket és a gyengéket érintené, azokat az embereket, akiknek a legfontosabb az álnevek alkalmazása és akiket a társadalom a leginkább kirekeszt. Köztük vannak a visszaélések áldozatai, a politikai aktivisták, a betegek, a különleges szexuális irányultsággal rendelkező személyek, a gyermekek és a fiatalok. De akár a tanárok is, akik nem hajlandók elfogadni a diákok osztályzásait vagy azok a nők, akik meg akarják védeni magukat az online zaklatásoktól. Ők szintén álneveket használnak« – jelentette ki az igazságügyminiszter.” http://www. sg.hu/cikkek/89164/az_alnevek_hasznalata_mellett_allt_ki_a_nemet_igazsagugyi_ miniszter. 10 SZ. DEBRECZENI Kornélia: Magyar írói álnév lexikon. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1992. 10. 53 �Kutatóterület WIX Györgyné: Egy „XVIII. századi magyar anonim-lexikon” összeállításának problémái. http://epa.oszk.hu/01400/01464/00011/pdf/057-064.pdf 12 BARTHA Judit: Nyomozás egy kézirat ürügyén. Holmi 2013/1. http://www.holmi. org/2013/01/bartha-judit-nyomozas-egy-kezirat-urugyen-pszeudo-kierkegaard-amegfordult-vilag. 13 SCHEIN Gábor: A megtartott név. Híd, 2010/12. 22. 14 GULYÁS Pál: Az írói álnevek. In uő: Magyar írói álnév lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. 9. 15 Gérard GENETTE: A szerzői név. Helikon, 1992/3-4. 523. 16 HOVÁNYI János – ZACHÁR Zsófia: anonim mű. In: KIRÁLY István (szerk.): Világirodalmi lexikon 1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. 341. 17 GULYÁS, i. m. 9. 18 GENETTE, i. m. 529-530. 19 HOVÁNYI – ZACHÁR, i. m. 341. 20 „Az első változata 1804-ben keletkezett, kéziratban hamar elterjedt, és az író tudta nélkül megjelent. 1815-ben a Bécsben tanuló Kerekes Ferenc későbbi debreceni professzor a szerző személyét nem ismerve adta ki névtelenül a Lúdas Matyit. Fazekas levélben tiltakozott a kiadás ellen, a szerző átdolgozta a művet, és a saját neve alatt jelentette meg: 1817-ben Bécsben. Műve előszavában utal a plágiumra.” http://hu.wikipedia.org/wiki/Lúdas_Matyi_(költemény). 21 Dr. ERDŐ János: Egy névtelen káté 1845-ből. http://eda.eme.ro/bitstream/ handle/10598/21804/KM_1975_02-03_129.pdf?sequence=1. 22 HOVÁNYI János – ZACHÁR Zsófia: álnév. In: KIRÁLY István (szerk.): Világirodalmi lexikon 1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. 232. 23 GULYÁS, i. m. 10. 24 Avicenna eredeti neve Abu Ali al-Huszajn ibn Abdullah al Hasszán ibn Ali al-Saih al-Rajsz ibn Szína, Caravaggio eredeti neve Michelangelo Merisi, El Greco eredeti neve Doménikos Theotokópulos, Voltaire eredeti neve François-Marie Arouet, Joseph Conrad eredeti neve Józef Teodor Konrad Nalęcz Korzeniowski, Anna Andrejevna Ahmatova eredeti neve Anna Andrejevna Gorenkova, Tristan Tzara eredeti neve Samuel Rosenstock, Louis Aragon eredeti neve Louis Andrieux, Molnár Ferenc eredeti neve Neumann Ferenc, Balázs Béla eredeti neve Bauer Herbert, Paul Eluard eredeti neve Eugéne Émile-Paul Grindel, Maxim Gorkij eredeti neve Alexej Maximovics Peskov, Virginia Woolf eredeti neve Adeline Virginia Stephen, George Orwell eredeti neve Eric Arthur Blair, Marilyn Monroe eredeti neve Norma Jeane Mortensen, Marguerite Yourcenar eredeti neve Marguerite de Crayencour, Woody Allen eredeti neve Allen Stewart Konigsberg. 25 http://www.ucl.cas.cz/edicee/data/prirucky/bibliograficke/BJH/SZP.pdf. 26 Jana PODSKALSKÁ: Publicista Petr Kovařík: Jaroslav Hašek dodnes budí rozporuplné reakce. http://www.denik.cz/ostatni_kultura/publicista-petr-kovarikjaroslav-hasek-dodnes-budi-rozporuplne-reakce-20130430.html. 27 http://hu.wikipedia.org/wiki/Fernando_Pessoa. 28 J. K. Rowling életrajza. http://starity.hu/sztarok/j-k-rowling/eletrajz/. 29 Uo. 10-12. 30 Uo. 16. 31 Dr. DÉZSI Lajos: Jósika Miklós, 1794-1865. http://mek.oszk.hu/05800/05804/ html/05.htm. 11 54 �Kutatóterület GULYÁS, i. m. 19. GULYÁS, i. m. 516., SZ. DEBRECZENI, i. m. 522. 34 Uo. 501-512. 35 Melissa KATSOULISOVÁ: Literární mystifikace. Nakladatelství XYZ, Praha, 2012. 32 33 10. 36 MARINOV Iván: Aki nem ismerte a betűket. http://www.urbanlegends. hu/2010/02/aki-nem-ismerte-a-betuket/ 37 Javier MARTÍNEZ: Onomacritus the Forger, Hipparchus’ Scapegoat? In: Javier MARTÍNEZ (szerk.): Fakes and forgers of Classical Literature. Ediciones Clásicas, Madrid, 2011. 217. 38 RITOÓK Zsigmond: Onomakritosz. In: KIRÁLY István (szerk.): Világirodalmi lexikon 9. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984. 666. 39 LÁZÁR György: Dionüsziosz. In: KIRÁLY István (szerk.): Világirodalmi lexikon 2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. 754. 40 Brian MCHALE: “A Poet May Not Exist”: Mock-Hoaxes and the Construction of National Identity. In: Robert J. GRIFFIN (szerk): The Faces of Anonymity: Anonymous and Pseudonymous Publication from the Sixteenth to the Twentieth Century. New York and Basingstoke, Palgrave Macmillan, 2003. 233-252. 41 KATSOULISOVÁ, i. m. 10-12. 42 Uo. 218. 43 RADNÓTI Sándor: Hamisítás. Magvető, Budapest, 1995., D. RÁCZ István: Költők és maszkok. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996., Art LOVER: a.k.a. – Álneves művészek, művészi álnevek. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006., CSÁNYI Erzsébet (szerk.): Alteregó. Alakmások – hamismások – heteronimák. Bölcsészettudományi Kar – Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2010., POLGÁR Anikó – CSEHY Zoltán: Mögöttes én-ek. A szereplíra változatai – tipológiai vázlat. Partitúra, 2009/2. 131-137. 55 �Kutatóterület KABDEBÓ LÓRÁNT Nem ér a nevem? Lengyel András A mindennapok szemüvegkészítői című könyvéről A 2013-as könyvhétre megjelent könyvek közül kiemelkedő érdeklődést, kritikai visszhangot váltott ki egy eredetileg filoszok számára készült tanulmányokból összeállított válogatás (Lengyel András: A mindennapok szemüvegkészítői. Sajtótörténeti tanulmányok. Nap Kiadó, Budapest, 2013). Nagyra becsült kollégánk pontos tanulmányokat és szövegpublikációkat sorjázó életművéből sikerült egy olyan válogatást összeállítani, ami nemcsak a szűkebben vett szakma érdeklődésére tarthat igényt, hanem egyben a média mai nagyhatalma előéletének vajúdástörténetét tárja az érdeklődő olvasók elé. Hogyan és mikor lett a sajtó világokat rengető hatalommá. Hogyan volt képes a korszak legnagyobb íróit is magába darálva, legjobb képességeiket kihasználva végül is a névtelenségbe visszavezetve felhasználni őket, tehetségüket politika-, sőt történelemformáló erővé alkalmazni. Nem íróként váltak klasszikus alkotók a sajtó felhasznált szöveggyártóivá, hanem képességeiket kihasználva, akárha nézeteikkel ellentétes világok képviseletére, sikeres megszólaltatására fizetett alkalmazottakká silányítottan. Lengyel András azt a modern sajtót mutatja be, ahol az író nem alkotóművészi alkatában jelenik meg, hanem bérmunkásként, szövegíróként merül el a történelmet alakító hatalmi harcokban. Miként lesz névtelen újságíróvá korszakos nagyságú klasszikus író. Mert gyakorlattá vált: amit 56 �Kutatóterület nem névvel jegyez írója, az nem az ő személyiségének megszólaltatója. Az csak alkalmazotti termék. A magántulajdon szentségének és a szerzői jog mindenhatóságának korában a napi sajtó legtöbb írása személytelen szöveggé alakul. Nem tudni, ki a szerző, ki, hányszor, miképpen alakítja át a szöveget, amíg végül nyomdakész állapotban az újságban olvashatóvá válik. Lengyel András könyve az újságszöveg elkészülésének mechanizmusát fejti fel. Ezért válhatott a könyvhét legolvasottabb könyveinek egyikévé. Ugyanakkor a bizonytalanságomat is megerősítette. A személyi szerzőség még abban az esetben is bizonytalanná válhat, ha bizonyosak vagyunk a szerző és a szerkesztő személyében. A szöveg olvasmányossá tétele, rosszabb esetben politikai funkciójának hatásossága érdekében ki, mikor alakítja a mondatokat, talán soha nem válik tisztázhatóvá. A világháború és a forradalmak, majd Trianon árnyékában ki tudná mára szövegszerűen tisztázni például a hírhedtté vált Pardon rovat darabjainak szerzőségét. A Kosztolányi-filológia megoldhatatlannak látszó problematikája. De ne csak ilyen, a téma és az író személye okán egyként izgalmas szöveget nézzünk. Az Est-lapoknál Szabó Lőrinc olvasószerkesztői feladatokat látott el. Leghosszabb ideig a Magyarországnál, ahol egészen az ostromig, a lap 1939-es „államosítása” után is betöltötte ezt a munkakört. Hagyatékában – ki tudja, miért – megőrzött egy különben közömbös napi cikket. Prózai művei kiadásakor sokáig nem tudtuk eldönteni, vajon felvegyük-e írásai közé, hiszen annyi „autográf” javítása van benne, hogy végül egészen más írássá alakult az ő szerkesztői munkája következtében. Végül is kihagytuk. Hiszen más szerző (ki tudja, ki?) szövegét alakította olvashatóvá. A legendás „csőpostán” az olvasószerkesztői véglegesítések garmada utazott le ekként a nyomdába. Azaz, jutott a fogyasztókhoz, az olvasókhoz. Hogyan kapcsolódik mindez a politikához? Erre ad történeteket a mai érdeklődőknek az évszázaddal ezelőtti múltból Lengyel András. Könyve meglepetés lett? Talán azért is, mert a napilapok az olvasmányosság igénye miatt feltöltődtek szépirodalommal. És a szépirodalom mai fogyasztóihoz a politikai napilapok irodalmi termékei mára már jól kifejlett repertóriumok szűrőjén keresztül készült válogatásokkal juthatnak. Az újabb filológusnemzedékek is ezeknek a repertóriumoknak a használatával boldogulnak. A Lengyel András megrajzolta Az Est-lapok két évtizedét nekem még végig kellett lapoznom, hogy Szabó Lőrincről készített monográfia-sorozatomhoz megtaláljam a költőnek a lapban közölt verseit, cikkeit. Lassan haladtam, mert a laphármas híranyagát is áttekintettem, a korszak történelmét ezekből a „napi hírekből” tudtam a magam számára összeállítani. És aztán elő kellett vennem a laphármassal vitában álló más orgánumokat, hogy az ütközésekből próbáljam kiolvasni a végül is megfejthetetlen összefüggéseket. Diákjaimnak mindig is ezt a módszert ajánlom, ez az, ami Lengyel András könyvét is ilyen izgalmas olvasmánnyá teszi. 57 �Kutatóterület Persze, amióta elkészült Az Est-lapok repertóriuma, azóta már csak ezt forgatják a filoszok. Így állt össze az Osiris Klasszikusok utóbbi három kötete, Kemény Aranka és Horányi Károly heroikus vállalkozása. Az Emlékezések és publicisztikai írások, a Vallomások, majd a mostani könyvhéten megjelent Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák. És készül folyamatos OTKAtámogatással Horányi Károly újszerű vállalása, a krk.szabolorinc.hu, a költő összes verseinek, versköteteinek, és versvariánsainak monumentális gyűjteménye. Kedves olvasóim, valóban azt hiszik, hogy így meg lehetett volna ezeket a kiadványokat teremteni? Kiindulásul lehetett csak használni a repertóriumokat, kézikönyveket. Amikorra a kötetek és a weblap elkészült, rákényszerültek tanítványaim is arra a figyelmes napilapkövető aprómunkára, ami kinyitotta számukra a modern kor politikai és történelmi megismerését is. Az én valahai munkálkodásom, Lengyel András mostani nagysikerű lapolvasói gyakorlata megkerülhetetlen. Az első hazai lapkonszern (Az Est-lapok: Pesti Napló, Az Est, Magyarország, az Athenaeum kiadó és nyomda) megalkotói Miklós Andor és az eddig kevésbé emlegetett gazdasági menedzser, Sebestyén Arnold. Viszonylag fiatalon, alkotásuk fénykorában haltak meg, nem érhették meg a nagy európai változás következtében elkövetkező hanyatlást, sőt pusztulást. Miklós Andor is, Sebestyén Arnold is – persze jól felfogott gazdasági érdekükben is – magukhoz kötötték a Nyugat nagyságait. Az alapító nagy nemzedéket, majd pedig a háború után induló úgynevezett fiatalokat. Az Est-lapokra azért figyeltem fel, mert ott nőtt fel Szabó Lőrinc, és ott volt az alapító tulajdonos páros bizalmi szerkesztője, a három lap irodalmi rovatának megszervezője a „rejtélyes doktor”, Szabó Lőrinc apósa, Mikes Lajos, aki utóbb sornyitóként halt meg az alapító atyák közül a harmincas évek elején. Szabó Lőrinc minden irányában gesztust tevő emberi mozdulatot nagy hálával tudatosított élete során. Mindig, a legnehezebb körülmények között is. Szabó Lőrincet Miklós Andor támogatta, becsülte, sőt azt is lehetővé tette, hogy megvásárolhassa azt a festményt, amelyet Rippl-Rónai készített a fiatal költőről, és azóta könyvtárszobájának egyik ékessége. Erről a költő 1944-ben, már a német megszállás idején egy finn lapnak adott interjújában is megemlékezett. Az újság kiadója törölte ugyan a megjelent szövegből, de az általam látott, és könyvemben fényképen közölt megsárgult gépirat megőrizte az Uusi Aura 1944. április 30-i száma részére készített szöveget: „Aki maga nem zsidó, annak zsidó barátja, szerelme vagy mondjuk zsidó jótevője van azok között, akiknek hordaniuk kell a sárga csillagot – figyelmeztetett egy ismert író. Minden ember jó valakihez, így például én is ajándékba kaptam egyszer egy zsidó kiadótól azt a festményt, amelyet egy híres festőművészünk festett rólam fiatalkoromban, s amelyet én sohasem tudtam volna megvásárolni magamnak.” 58 �Kutatóterület Magam részéről az egész kötetet azért vettem örömmel kézbe, mert hosszú portréban igyekezett életre kelteni Sebestyén Arnold emlékét, jellemrajzát. Megörültem, hogy Lengyel András is felfedezte a lapkonszernnek ezt a háttérben mozgó, kultúra iránt fogékony szervezőjét. Valóban ő volt az, akinek a vállán nyugodott a lapkonszern menedzselése. Szabó Lőrinc levelezéséből tudjuk, hogy egy 1924. áprilisi újságírósztrájk idején, amikor a lapok nem jelenhettek meg, ő közvetített, és ő rendezte a problematikus viszályt: „Az Est-nél írok most. Még mindig tart a sztrájk, és ki tudja, meddig tart ezután is. […] Délben még otthon voltam, megebédeltem, s csak 1-tájban jöttem be a redakcióba. Mikes még itt van, várja Sebestyént, aki a mai tárgyalásokról beszámol, és helyzetjelentést ad ki a nagyfejűek számára. Mindennap így van ez, és ellentmondó hírek özöne, bizonytalanság és kimondhatatlan nyomorúság, pénztelenség, Miklós Andor jön, Miklós Andor nem jön, ne is jöjjön, Salusinszky ma elébe utazott Bécsbe, hogy ne jöjjön haza, míg a sztrájk tart, mert itt most nagyon szidják… és ilyesmi. Nem lehet felhasználni a sok szabad időt semmire, […] Most hallom, hogy a helyzet ma megint szörnyen kiélesedett; talán feloszlatják a nyomdászszakszervezetet; az összes munkaadók, más téren is, összefogtak, mert ha ezek megkapják, a többi munkásság is aranyparitást követel. Ma este és holnap délelőtt krízis.” (1924. április 30.) Alakja Szabó Lőrinc életrajzában is helyet kaphat, méghozzá hangsúlyos szereplőként. 1926-ban, amikor Az Est-lapoknál racionalizálás címén több újságírót elbocsátanak, Szabó Lőrinc is erre a sorsra kerül, jelentősebb végkielégítéshez is jutva. Ugyanakkor a lap lehetővé teszi, hogy gyakori szerepléssel, nemcsak versekkel, de kritikákkal, színházi beszámolókkal, színes jegyzetekkel gyakran szerepeljen, és ezzel némi keresethez juthasson. Ebben hangsúlyos szerepe lett Sebestyén Arnoldnak. Búcsúzó látogatásáról 1926. július 14-ikén imigyen számol be feleségének: Kedves Klára, már megint bosszantom, gépen írva levelet, de most az alkalom – remélem – megenyhíti bosszankodását; ezt a pár sort ugyanis csak azért írom, abból az alkalomból, hogy megkaptam végre régóta kívánt írógépemet, és szeretném, hogy maga is lássa, még mielőtt hazajön, legalább a betűformát. Én már tegnap délután óta élvezem, gyakorlom magamat az írásban, s némileg úgy érzem magamat, mintha önként és újból beállottam volna első elemistának. De azt hiszem, elég gyorsan fogok emelkedni az osztályok lépcsőjén, s különösen szorgalomból mindig kitűnő osztályzatot fog adni nekem a YOST istene. Jó gép, persze használt, tisztításra is szorul, de megér 59 �Kutatóterület így is hárommilliót, esetleg négyet. A direktornak nagyon tetszhetett a kérésem, realitásom egyik bizonyítéka; azért édesítette a búcsút egy írógéppel. Sokszor csókolja Lőrinc Élete végén, a Vers és valóságban is felemlegeti az adományt: „Mikor 1926-ban Az Estnél nekem felmondtak, noha Mikesnek a veje voltam, amin sokan külön elbámultak, akkor körülbelül másfél évig rendszeres alkalmaztatásom nem volt. Verseket és kisebb-nagyobb cikkeket azonban Az Estbe és a napilapokba írtam. Körülbelül egy év múlva a főszerkesztő (Miklós Andor) újra meghívott a lapjaihoz. […] Sebestyén Arnold vezérigazgató a felmondással egyidejűleg egy nagy irodai Yost írógépet adott nekem, hogy »legyen munkaeszközöm a kenyérkeresethez«”. Ez az a kurzív betűs írógép, amellyel az elkövetkező évek műveit készíti, és levelezését folytatja, benne az általa 1927-ben szerkesztett Pandora című folyóirat szervezési munkáit. A gép sajátos betűtípusa utóbb a filológiának is nagy hasznot hajt, ugyanis időmeghatározásra teszi alkalmassá a költő gépiratait. Személyes kapcsolat is alakult a költő és az igazgató között. Megint csak Lengyel András alkat-rajzát kiegészítendő idézhetem Szabó Lőrinc 1929. szeptemberi látogatását a Semmeringen tüdőbetegségét kúráló főnöknél. A költő akkor már ismét javában a lapkonszern munkatársa. Bátyjával a Raxra kirándultak, és útba ejtették a találkozás lehetőségét: „Semmeringen a Stefanie-ben szálltunk meg, ahol Barcza járt a minap. Polgári hely, jól éreztük magunkat, rögtön visszagyalogoltunk egy állomásnyit a Kurhaushoz, egy nagy szanatóriumhoz, Sebestyén direktorhoz, akit előzőleg telefonon felhívtam a szállodából, hogy ráér-e. Ráért, hogyne, sőt – minthogy épp rövid sétáját tette – lent megvárt, és úgy mentünk fel hozzá ½ 7-kor. Egy órát beszélgettünk hárman, a legtöbbet ő, hiszen innen Ausztriából is több érdekeset tud Pestről, mint én. Igen kedves volt.” Hozzátehetem Lengyel András leírásához, hogy Sebestyén Arnold az írókkal való kapcsolatát a maga sajátos módján is tartotta. Mikes Lajos fizette híres könyvelése alapján a szépirodalmi alkotásokat. De úgy látszik, Sebestyén Arnold külön módon premizálta is igazgatóként a szerzőket. Példaként idézzem Szabó Lőrinc megjegyzését a Fény, fény, fény kötet házipéldányában: „Sebestyén Arnold direktor e versért 3.000.000 koronát adott. (Lehet, hogy csak előleg volt.) Kérés nélkül.” De visszatér erre még a Vers és valóságban is: „Akkor se, vagy csak akkor? – A legtöbb honoráriumot hosszú évek határai között ezért a versért kaptam Sebestyén Arnoldtól, Az Est kiadóhivatali igazgatójától, aki tüdővészben halt meg elég fiatalon.” 60 �Kutatóterület Ami pedig ritka esetnek számít a költő kötetei esetében, első Válogatott Versei gyűjteményében, 1934-ben, halála után a különösen díjazott verset dedikációval is ellátja: „Sebestyén Arnold emlékének”. És ha már Szabó Lőrinccel kapcsolódtam, hadd idézzem a költő példáját, amely éppen Lengyel András könyvének a sajtóhatalomról szóló eszmefuttatásait erősítheti meg. Nem a költőt és íróbarátait (Németh Lászlót, Kodolányit, sőt a védelmükre siető Illyés Gyulát is) sújtó közismert 1945-ös igazolási eljárás sajtóvisszhangjára utalok ezúttal, hanem azokra a tudatos sajtóbeli védő megnyilatkozásokra, amelyekkel Szabó Lőrinc zsidó származású barátja majd egy másik esetben író-fordító kollégája védelméhez kapcsolódik a sajtó által hangsúlyossá tett megnyilvánulásokkal. Az első az 1939-es berlini előadásával kötődik. Már majdnem a háború, itthon pedig a második ún. „zsidótörvény” idején járunk. A költő interjújában azt hangsúlyozza, hogy nem szokatlan esemény az ő előadása, hiszen „[a]z Ungarisches Institut minden évben rendez ilyen előadóestet. Többnyire tudósok kapnak rá meghívást, költő eddig három ízben jutott szóhoz: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és most Szabó Lőrinc”. Majd pedig az előadás szövegének technikai elkészítését magyarázza el, benne a pályakezdése Centrál-beli, Babits-közeli társaságához tartozó atyai barátját külön, név szerint emlegetve: „Kicsit izgatott voltam előzőleg, bevallom, mert ez volt az első német nyelvű előadásom. A kislányom tanárnője fordította le és aztán Horvát Henrikkel gyúrtuk át, hogy minden tekintetben kifogástalan legyen.” A másik a weimári írótalálkozóval kapcsolatos utalás, hasonló célzattal: „A sziklaszálló óriási éttermében, amely az egykori wartburgi várkantin helyén áll, a banketten […] szemközt Drieu la Rochelle, a Nouvelle Revue Française szerkesztője. […] a francia szerkesztő és sprecher pesti–párizsi ismerősök felől tudakozódott – valaki felől, aki Párizsban járva sűrűn felkereste, és most hadifogoly »valahol Európában«, és Gyergyai Albertről, akit igen melegen emlegetett”. Ez pedig az Illyés szerkesztette Magyar Csillag 1942. december 1-i számában jelent meg, és része lehetett annak a mentőakciónak, amelyre ezt a német „kollaboráns” szerveződést használták ki a szervezet főtitkárával, Carl Rothéval, éppen a wartburgi kirándulást követően (melynek történetét Kiss Noémi adja elő Németországban is visszhangos tanulmányában és Bécsben is megjelentetett forráskiadványával a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhely első füzetében, megtalálható az interneten a www. szabolorinc.hu weblapon.) Elkalandoztam? Valójában Lengyel András tájékozódásaihoz kapcsolódtam. Könyve ugyanis filológiai indíttatású, de azt lényegesen túllépő tájékozódó esszék láncolata. Ha írásainak filológiai következtetései esetleges vitatkozó kedvemet fel is kelthetik, meg sokszor a szerző maga is a további kutatás felé irányítja a figyelmet (különösen a Pardon-rovat és az 61 �Kutatóterület Új Nemzedék cikkek tárgyalásakor), de problémafelvetései és adatkezelése mindig izgatott továbbgondolkodásra késztetnek. „Állóvizek” felborzolásai: tények felvonultatásával. Vérbeli esszék, melyeknek joggal ott a helyük a Nap Kiadó Magyar Esszék sorozatában. Lengyel András könyve megérdemelt könyvheti sikert kiváltó kötet. Hadd emeljem ki írásai közül a számomra leginkább meggondolkodtatót, a balladás hangvételű, keserű utóérzést kiváltó, példásan megformáltat: Az Apostol-ügy (Egy 1920. őszi Kosztolányi-cikk sorsa). Filológiailag sziklaszilárd, lélektani megroppanások bemutatásával teljes történet, mely a kor sajtóviszonyaira a legszabatosabban rávilágító írás. Egy tragikus megbicsaklás „elsikálásának” elbeszélése. Ha ilyen dolog a legnagyobbakkal is megtörténhetett, megértem jóanyám kétségbeesését, amikor ifjúságomban egy pillanatra megnyílt előttem az újságírói pálya. „Csak nem akarsz te is Csutak Kóbi lenni?” – kérdezte rám nézve nagy megdöbbenéssel. Ugyanis az ő ifjúságában volt egy újságíró Gyöngyösön, akit csak így, ezzel a gúnynévvel emlegettek. A huszadik századi sajtótörténetben ez a fordulat is jelen lehetett. Csak sajnálhatjuk, hogy egyben irodalomtörténeti eseményként is számon kell tartanunk. És még egy záró megjegyzés a filosz kollega számára. A Szegedi Népszava „gleichaltolása” című írása egyik szereplőjének életútját elvarratlanul hagyta. A szociáldemokrata „központi elvtársak” Máté Ivánt küldték új felelős szerkesztőnek Szegedre, amikor a helyi kommunisták támadást indítottak a nagy múltú neves helyi szerkesztő ellen. De felette egy hét alatt eljárt az idő, szinte még meg sem érkezhetett hivatalát átvenni. Nem lett rá szükség, a pártfúzió eseményei ugyanis felgyorsultak. De a történetből az már nem derül ki, hogy Máté Iván barátom nemsokára vagy hat évig börtönlakó lett. Bűne nem volt, a szocdem párt balszárnyához tartozott, igazi kis hal volt valójában. Ámde szellemeskedő nagy szájjal bírt. Amikor lefogták, közölte: ő ismeri a szovjet párttörténetet, kéri a vallomását, mindent aláír. Minden ment is volna simán, ha nem kérdeznek rá igazi „bűnére”. Mit is mondott Rákosi elvtársról? Ha nem ismétli el, akkor azért verték volna. Ő becsületesen elismételte: rá olyan benyomást tesz, mintha egy garni szálló portása lenne, akitől, némi pénzbeli juttatás ellenében leányt is lehet rendelni. Ezért pedig kiverték a fogait. Utóbb sajnos találkoztam nevével bizonyos listákon is, Faludy Györgyről is jelentett talán. Ki tudja? Én a börtönévek utáni újságíróval Miskolcon ismerkedtem meg. Lexikon helyett használtam, és szerkesztőként politikai tanácsadómnak tartottam. Naponta találkoztunk, idegroncs volt már ekkor, de ragaszkodó, hűséges, tág látókörű barát. Én sok mindent köszönhetek neki. 62 �Kutatóterület JUHÁSZ ZOLTÁN Disputáció és liber gradualis Műfajok és módszerek A lét értékvilága az emberiség legnagyobb részére nem közvetlenül mutatkozik meg, hanem hagyományként öröklődik, s ez az egész életét meghatározza. A korunkbeli társadalom ezért – nem feltétlenül merő humánumból – ezt az ős-tekintélyt kezdi ki, és igyekszik helyette korszerűt alkotni. Ez így volt az újkor eleji Európában is: szembekerült egymással az értelem és a hit, a hatalom és a szabadság, valamint az emberi értelem és az Isteni Szó (ti. a kinyilatkoztatás). A középkori lovagi torna helyébe lépnek már az iskolaévek kezdetén a vetélkedések (lat. aemulatio), a tervszerűen lefolytatott mérkőzések (lat. concertationes) és nem utolsósorban a dolgozat tárgyát képező disputációk és a liber gradualisok.1 A főiskolai disputációk és szerzőik A disputa (megbeszélés) az egyetemi oktatás sajátos módszere főként a teológiai és filozófiai karon. Iskolai keretek között a tanár felügyelete mellett zajlott szigorú szabályok szerint. A defendens (védő) által előadott tétel igazságát egy obiiciens (ellenfél) megtámadta, majd szigorúan szillogisztikus formákban vitatták. A végeredményt a tanár fogalmazta meg. Az ünnepélyes dispután egy tanár terjesztette elő a tételt, s bárki vitába szállhatott vele. A középkorban a vizsgáknak legtöbbször disputa formája volt. A könyvnyomtatás előtti korban a disputának igen nagy szerepe volt a pontos, tudományos gondolkodásra nevelésben.2 A későbbi évszázadokban a protestánsoknál ez a szerepe megmaradt, a katolikusoknál a hangsúly a liber gradualisok felé tolódott el. A disputákkal kapcsolatban érdekes anyag az ún. athenaeum illustre.3 A 63 �Kutatóterület David Pareus disputációja -> Ii. I. 20/1.(Davidis Parei Disputationem theologicarum) 64 �Kutatóterület holland ifjak a vizsgált évszázadban általában 16–18 éves korukban fejezték be a számtalan latin iskola egyikében folytatott középfokú tanulmányaikat, amit az esetek többségében valamelyik egyetem látogatása követett. A tapasztalat azonban azt bizonyította, hogy a diákok jelentős része még nem rendelkezett az egyetem elvégzéséhez szükséges tudással. Az illusztris iskolák elsődleges feladata tehát e hiányzó ismeretek átadása, a jobb felkészítés volt. Dirk van Miert nem volt könnyű helyzetben kutatómunkája kezdetén, ugyanis az amszterdami illusztris iskola XVII. századi történetéről csak nagyon hiányos adatokkal rendelkezünk. A vizsgált időszakban nem készült album studiosorum, mely a beiratkozott diákok legfontosabb adatait tartalmazza: származási helyük, életkoruk és szálláshelyük címe mellett többek között választott tanulmányaikat. Van Miert megfelelő levéltári anyagok hiányában egy ilyen lista készítésére nem vállalkozhatott, meglepte azonban az olvasót egy részletes disputációs jegyzékkel. A disputációknak, melyek a korabeli oktatás szerves részét képezték, két fajtája ismert. A disputationes exercitii gratia célja a gyakorlás volt. A hallgatónak (respondens) egy adott professzor vezetésével meg kellett védenie bizonyos téziseket. A pro gradu disputák már a doktori fokozat elnyeréséért folytak. Az amszterdami illusztris iskolában ez utóbbi megszerzésére nem volt lehetőség, gyakorló disputákra ellenben gyakran sor került, s a nyomtatásban is megjelent füzetecskékből szerte a világon sok fennmaradt. Ezek a disputációk természetesen nem pótolhatják a diáknévsort, de tartalmaznak sok hasznos információt (ajánlásokat, üdvözlő verseket stb.), amelyekből következtetni lehet az adott respondens kapcsolataira. Emellett maguk a tézisek sok mindent elárulnak az oktatás színvonaláról, s a megvitatott kérdésekről.4 Zoványi Jenő cikkében5 részletesen olvashatunk és tájékozódhatunk arról, hogy miként működtek az egyes disputációk, mi volt a szerepe a defendensnek és az opponensnek, az elnöknek vagy éppen a többi diáknak. Mind a katolikusoknál, mind a protestánsoknál a legfontosabb cél az volt, hogy kiképezzék növendékeiket arra, hogy hitüket meg tudják védelmezni. Ezért azt látták leghatásosabbnak az elöljárók, ha a hallgatók gyakorolják a vitatkozásokat. A nyilvános disputációkon jelen volt egy vagy több tanár, de mindenképpen a diáksereg. Tényleges szerepe itt az elnöki tisztet betöltő tanáron kívül a defendensnek, az opponens(ek)nek volt, akik az ifjúság köréből kerültek ki. Az opponens feladata volt a kitűzött tárggyal kapcsolatban ellenvetéseket feltenni a defendens részletes előadása után, nemcsak a hallott előadással kapcsolatban, hanem a defendenssel előre ismertetett állásfoglalás alapján. A defendens megadta feleletét az észrevételekre és a felvetésekre, és egyben részletesen indokolta is a saját állásfoglalását. Amikor befejezte mondanivalóját, az elnök is hozzászólt az elhangzottakhoz, de a vita eredményeit és tanulságait mindenképpen 65 �Kutatóterület összegezte. Ezeket a disputációkat még csak ritkán nevezhetjük doktori értekezéseknek. Említhetőek ezeken a neveken: dissertatio, disquisitio, exercitatio, diatribe.6 Az eredeti doktori értekezés a dissertatio inauguralis (szónoki értekezés). A doktori értekezések szerzői a doktorjelöltek voltak, míg a nem doktori értekezéseknek minősülő munkák nagy részét, talán elcsodálkozunk, nem azok az ifjú hallgatók írták, akiknek neve defendensként vagy respondensként fel volt tüntetve. Ők leginkább tolmácsolói voltak az elnöklő professzoroktól származó dolgozatoknak. Ha ez még első látszatra nem is volt nevezhető valódi, önálló irodalmi tevékenységnek, de szellemi munkával járt, amely megadta a jogot, hogy a munkát önálló, alkalmi címlapon ajánlhassák barátaiknak, jótevőiknek. A disputációk bemutatására aligha találhatnánk jobb példát David Pareus református igehirdető életművénél.7 Pareus a felső-sziléziai Frankensteinben 1548. december 30-án született. Apja jómódú földbirtokos. Református tanítója biztatására a prédikátorságot választotta, majd Heidelbergben a Sapientia Kollégiumban lett tanár. Prédikátorként és tanügyi pályán működött. A heidelbergi egyetemen 1587-ben elnyerte a filozófia mestere (magiszter) fokozatot, közben egyháztanácsos is volt. 1588-ban teológiai doktorrá avatták. A Heidelbergi Akadémián először az újszövetségi szentírástudomány előadója lett, később az ószövetségié is. Ekkor találta meg, már tanárként, igazi hivatását: a disputációk legkiválóbb irányítója és szakértője lett. Ellenfeleiről – akiket ő tett meg gondolatvilágában ellenfeleinek – eleve rosszhiszeműséget feltételezett, és vehemenciával fogott legyőzésükhöz. Ezt tette az „imposztor jezsuiták” ellen is, Bellarmin Róbert gyakran volt célpontja. Egy-egy témát „Collegium”-nak nevezett el, és minden disputációnak leírta témáját néhány sorban összefoglalva. Megjegyezzük, hogy Pareusnak nem minden kidolgozott disputája került előadásra; azonban a most bemutatandó disputációk mindkét darabja precízen kidolgozott és elhangzott alkotásainak körébe tartozik.8 Az első kötet címe: „A fejedelmi udvari Akadémián tartott nyilvános teológiai disputációk első kötete. Előszó Johannes Philippus Pareustól. Impresszum adatai is megegyeznek a testvér kötetével.” Maga a vita 1610. június 16án, két magyar szereplésével zajlott. Témája: a római pápáról, a Bellarmin Róbert által leírt álegyház főpapjáról és Krisztusnak, a nagy főpapnak, az Írásokban megalapozott igaz egyházáról. Kevés példánya ismert, Egerben sem volt RMK-ként nyilvántartva. A Pótlások 2. kötetében található. Érdekesség, hogy itt egy disputában két felelő van. A második kötet címe: „Teológiai kollégiumoknak és csaknem minden teológiai hallgatónak vitatkozásai, amelyek által az igaz egyetemes teológia áttekinthetően és változatosan kifejtésre kerül. Első szakasz.” A kiadás költségeit bizonyos Jonas Rhodius viseli, a nyomdászati munkát Johannes Lancelotti végzi. 66 �Kutatóterület Akadémiai nyomdász. A kiadás éve: 1611. A szóban forgó disputa RMK-ként csak a Szabó-Hellenbrandt Pótlásában (2. füzet) szerepel. A lelőhelyeket feltüntető jegyzet alapján igen ritkának mondható. Nem vizsgakönyv, hanem disputációgyűjtemény, amely az 1599. április 11-től 1609. március 11-ig terjedő időközben tartott disputák anyagából áll. Az 1. Collegiumnál a disputációk eleinte hetente követik egymást, majd kevésbé rendszeresek. A témák az elméleti teológiától kezdve a házasságjogig terjednek, cáfolni szándékozván a „pápista” tévedéseket. A növendék itt nem opponensnek van írva, hanem „respondens”-nek, azaz felelőnek. Ezek a felelők egytől egyig magyarok. Érdekes volna tudni, hogy kinek az ötlete volt összeállítani ezt a kizárólag magyarokból álló gyűjteményt. A hosszú életű kifejezések jelentésváltozáson esnek át. Ez még inkább akkor várható, amikor az első ismert nyelvből holt nyelv lesz. A disputa kifejezés fénykora évszázadokig tartott, átélte a középkorban kialakult egyetemek életét. A reformáció idején hirtelen valódi hitviták megnevezésére szolgált, az utána való restauráció idején ismét az ember kifejezési készségének megcsillogtatására alkalmazzák, majd a XX. században a discussio9 kifejezéssel szinonimaként kezdik használni. Mindkettőről állítja a szócikk szerzője a következőket: vita a tanításban felvetődött kérdésekről a tanulók között, részkérdések fejtegetése a tanár vezetése alatt termékeny didaktikai eszközül szolgál. Némi pontosításra szorul azonban a tény: a mai „disputál” kifejezés kedélyes eszmecserét fejez ki, de eredetileg a latin nyelvben a „disputare” valójában azt jelenti: „fejteget, vitat, vitázik”, a „dis” elem jelentése: „szét”, a „putare” pedig azt jelenti: „tisztáz, felbecsül, vél”.10 A diszkutál eredeti jelentése: szétráz, szétzúz; a „dis” elem jelentése: „szét”, a „quatere” jelentése: „ráz, üt”, összességében a szó értelme: a vitapartner érveit szétrázni.11 A XIX. században K. G. Scheibert a kateketikában alkalmazza a két kifejezést, majd didaktikai eszközzé minősül azáltal, hogy „drámai” eszközzé válik a közös osztálymunkában. A hajdani disputák szigorú bírája helyett, aki ítél, most a pedagógus az észrevétlen segítő.12 Ha mindezeknek gyakorlati hasznát nehéz volna értelmezni, annak illusztrálására mégis alkalmas, hogy a kommunikáció milyensége mennyire függvénye a nyelvnek, amelyen elhangzik a mondanivaló. A liber gradualis Amit ma információnak mondunk, annak legfőbb őrzője és tárolója a könyv, amelyet egyre inkább igyekszik az emberiség elektronikus, digitális valóság formájában helyettesíteni. A forrás azonban még így is nagyon sok esetben a könyv marad. Most olyan könyvféleségre szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyet maga a könyvtudomány sem méltatott eléggé. Ez a könyvféleség az ún. liber gradualis, amely rendkívül értékes kultúrtörténeti 67 �Kutatóterület Eszterházy Károly püspök liber gradualisa (Acta Sanctorum Ungariae 1. kötet) 68 �Kutatóterület adatokkal szolgál; sőt megállapítható róla, hogy adatainak sokféleségét, mennyiségét tekintve kiváló forrása lehet annak az informatikának, amely kevés fáradsággal nagy mennyiségű adatokhoz kíván hozzájutni. A bemutatandó műfaj a kultúrtörténet, iskolatörténet, történelem, pedagógia számára jelentős mennyiségű konkrét adattal képes rendelkezésre állni. A liber gradualis feldolgozása során foglalkozunk magával a műfajjal, azokkal a személyekkel, akiket ez érint, akár mint az illető mű főszereplője vagy mellékalakja, valamely testület tagja, vagy éppen szponzora. Bemutatjuk, hogy egy merőben pedagógiai intézmény egyoldalas hirdetéséből hogyan alakult ki egy személyes, hivatalos és nem hivatalos adatokat tartalmazó, konkrét meghívóként szolgáló, jutalomként és ajándékként szétosztott könyvféleség. Kibővítve a promócióval kapcsolatos adatokkal, reprezentatív megjelenést öltve, vagy szerény kisalakú könyvalakban megjelentetve. A kiindulópont mindössze egy egyoldalas hirdetmény volt, de a legfontosabb adatokat tartalmazta. Fordítás: „Tételek a filozófia hét fő részéből kiszemelve, amelyeket éppen annyi, a hét szabad művészet baccalaureusa, akik a Jézus Társasági, Érseki Mainzi Kollégiumból valók, a tanulmányok felelevenítése céljából megvédtek, M. Valerando Sartorio Insulensi, ugyanazon kollégium filozófiatanára elnöksége alatt az Úr 1565. évében.”13 Ez alatt találunk még egy feliratot, amely minden bizonnyal utólag (egy későbbi kutató révén) lett rányomva az eredeti lapra, gót betűkkel: „Egyike a legkorábbi, Mainzból való első vizsgatétel-jegyzéknek.” Előre bocsátjuk, hogy ez a liber gradualis először csak „libellus”,14 mivel anyagiakban nem bővelkedő hallgatók viselték a költségeket, kurzustársaik vagy éppen egy másik kurzus számára. Sajátos helyet foglal el az Eszterházy Károllyal kapcsolatban létrejött művek között az Acta sanctorum, amely életének egy fontos mozzanatával, középfokú tanulmányainak befejeztével áll kapcsolatban. Ez a munka ún. vizsgakönyv, amelyet, mint mondottuk, liber gradualisnak is hívunk. Ez leginkább a felsőfokú, kivételes esetben a középfokú oktatás ünnepélyes befejezésének dokumentuma. Az újkorban, és ott is csak a XIX. században indul meg a doktoranduszok disszertációírási tevékenysége, amely felváltja majd az előző formát. Eszterházy életének fontos fordulópontja volt középfokú tanulmányainak befejezése a nagyszombati jezsuita intézményben, amelyet még kihangsúlyozott az is, hogy Mária Terézia – a címlap tanúsága szerint – ékkövekkel kirakott feszületet adományozott a fiatal nemes ifjúnak. A kisdiák Eszterházy Károly 1741-ig a pozsonyi jezsuita gimnáziumban tanult, majd 1741-ben a jezsuiták által vezetett filozófiai kurzusra került. 1741-ben kapta meg a baccalaureatusi fokozatot, és egyben ezen alkalommal kezdte meg egész életét végigkísérő szponzori tevékenységét, amely jelen esetben azt jelentette, hogy évfolyamtársai helyett is magára 69 �Kutatóterület vállalta az ajándékkönyv kiadásának költségeit, amelyet társai ugyanolyan ünnepélyesen megköszöntek neki, mintha nem is közülük való lett volna. Az ajándékkönyv ez alkalommal a híres Johannes Bollandus nagyszabású Szentek élete című munkájából való válogatás volt, amely a magyar szenteket mutatta be, bár nem magyar nyelven, hanem latinul, és az összeállító neve is hiányzott. Mint hazai vonatkozású mű, feltétlenül értéket jelentett a magajándékozottaknak. A címlapon olvasható az ajándékkönyv címe és a szponzor, azaz Eszterházy Károly neve, majd a baccalaureatus fent nevezett személyei, az egészet irányító professzor neve, az avatandók neve, az időpontok; de mindez csak előkészítés a soron következő részekhez. Szándékosan adjuk vissza a gondolatzuhatagot az eredeti külalakot követve, ahol egyegy fellélegzést csak néhány szónál érezhetünk, megkísérelve a magyar fogalmazás követelményeit a latin nyelv törvényeivel összeegyeztetni. A cím fordítása: „A magyar szentek cselekedetei Bollandus Johannes jezsuita szerzetes, az ő követői és más szerzők műveiből kivonatolva, előszóval és jegyzetekkel ellátva. Tisztelettel felajánlva gróf Eszterházy Károlynak, a Collegium Generale növendékének, amikor az Érseki, Jézustársasági Nagyszombati Egyetemen Prileszky János rendi tanár promótorságával – aki a szabadművészetek és a filozófia doktora, a természettudományok tanára – amikor ő a szabadművészetek és a filozófia első koszorújával díszíttetik. Felajánlók az új baccalaureus tanulótársak, 1743. esztendőben, május 28-án.” Ezt az első doktori fokot a címlap verzóján már baccalaureatusnak nevezi a könyv. Az ajánlást az évfolyamtársak írják, Borromei Szent Károlyhoz hasonlítva Eszterházy Károlyt – ő ugyanis a védőszentje – és kijelentik, hogy ő máris méltó infulás, azaz püspöksüveggel járó magas egyházi tisztségek viselésére. Érdekes, hogy ezután található a feltétlenül Repszeli Lászlótól származó bevezetés, amely az ajándékkönyv része, és ezután található az összes többi avatandó avatási ünnepségére készített meghívó. Ennek kissé rövidített fordítása a következő: „A hatalmas Isten segítségével, itt az Érseki, Jézustársasági, Nagyszombati Egyetemen, főtisztelendő Repszeli László erkölcstan professzor, valamint az ő filozófiai fakultás dékánsága idején, az igen kiváló, tisztelendő jelöltek az Egyetem Aulájában az 1743. évben, május 28-án, reggel 8 órakor az elsőfokozatú szabadművészeti és filozófiai laureával díszítettnek, Prileszky János a fizikai tudományok professzorának promótori működése által.” Ezután található a „katalógus”, első helyen Eszterházy Károllyal, majd még 44 évfolyamtársával. A felsorolás minden bizonnyal a tanulásban felmutatott teljesítmény alapján történt. A következő lapok az eddigi adatokat bővítik tovább. Ezek közül az első, hogy a tanulótársak köszönetet mondanak grófi jótevőjüknek. Az eddigi cím bővül, hiszen szerepel az 70 �Kutatóterület eruditus dominus (kiművelt úr); és az is ott áll, hogy őt is most avatták, hiszen ő is velük együtt recens creatus (éppen most avatott, mint ők). Ezt a megszólítást követi egy hat lap terjedelmű írás, amelynek rövid tartalma: ők is gratulálnak Eszterházynak, megdicsérik családját, példát állítanak szeme elé; Borromeo Szent Károly milánói püspököt, akinek a nevét viseli. A befejező szó: Tisztelőid! Mai szemmel talán mosolyt csal az arcra, olvasva az alábbiakat: „Studiosissimi, condiccipuli, neo-baccalaurei…” A jó barokk felsőfokot saját maguknak is adományozzák a tanulótárs új baccalaureusok, amikor szerényen: studiosissimusnak (jelentése: igen-igen tanult) nyilvánítják magukat, mivel az alapszó is azt jelenti már, hogy valaminek gondosan utánajáró, magát tanulmányokra adó tudós ti. egyén.15 Az olvasó az ajándékkönyvről ezután kap ismertetést. Ebből megtudja, hogy a bollandisták által elindított Szentek életének tanulmányozása váratlanul arra irányította a figyelmet, hogy mennyinek van magyar vonatkozása. Ezért készítettek belőle kivonatot, amelynek első része az egyházi év első felében ünnepelt szentek életét tartalmazza. Előre bocsátjuk, hogy a második kötet szintén szerepel liber gradualis ajándékkönyvként, a műveket összegyűjtő neve most is ismeretlen marad. Csatlakozik az előzőhöz egy rövid nyilatkozat, amely szerint ő (ti. a sorozatból válogató szerző) a szentek életének ismertetésénél szigorúan ragaszkodik a VIII. Orbán pápa által megadott irányelvekhez. A címadó protestatio szó itt tanúsítványnak fordítható. A következőkben megtudhatjuk, hogy mennyire szerencsés, jó dolog az, ami történni fog, ti. a „gradatio”, a fokozatban való előrelépés, mind az érsekségnek, mind a Jézustársaságának, mind a Nagyszombati Egyetemnek, a filozófiai szenátusnak, sőt az egész keresztény közösségnek, amely Repszeli László, a theologia moralis tanár közreműködésével játszódik le, és a további szöveg szó szerint megismétli az előző oldalon található főcímlapján olvasható szöveget, csupán „candidatus” elnevezést találunk a „gradatus” helyett. Feltehetően ez a nem teljesen világos értelmű oldal a szokásos hivatalos vizsgaengedély megadását helyettesíti. Az avatottak névsora – a protokollfüzet újabb része – 45 nevet tartalmaz, Eszterházy itt is az első helyen szerepel. A teljesség kedvéért az ünnepségen résztvevők írásban is olvashatják az ún. Problémákat. „Az avatási szertartáson eldöntendő problémák: 1. Vajon életszentség tekintetében a régi, vagy az új Magyarország-e a kiválóbb? 2. Vajon a fémek megtalálására szolgáló mogyorófavesszős kutatás természetes mágiának, vagy babonának tulajdonítandó-e?” „Statikai és kozmografikai probléma: tervezz meg egy statikai-hidraulikai szerkezetet, amely a nap óráin kívül a hetek, a hónapok napját; a hold, a nap és a többi bolygó állását is képes megmutatni, ennek összes fő jelenségeit megjeleníteni.” Az Acta Sanctorum folytatása a filozófiai doktorátus alkalmából készült. Ez a mű is anonim, de összeállítója ugyanaz, mint az elődjéé: Prileszky 71 �Kutatóterület János professzor. Tárgya is ugyanaz: a magyar szentek ismertetése. Ebben a kötetben azonban a július hótól az év végéig terjedő időszakban ünnepelt szentekkel találkozunk. A cím fordítása: „A magyar szentek cselekedetei Bollandus Johannes jezsuita szerzetes, az ő követői, és más szerzők műveiből kivonatolva, előszóval és jegyzetekkel ellátva. Második rész. Tisztelettel felajánlva Eszterházy Károly grófnak, a Collegium Generale növendékének, amikor az Érseki Jézustársasági Nagyszombati Egyetemen Prileszky János kiérdemesült tanár promótorságával, a szabadművészetek és a filozófia legmagasabb koszorújával díszítették fel. Felajánlók az új filozófiai doktorok, az 1744. esztendőben, július 7. napján.” Az ajánlást egy egész oldalas megszólítás vezeti be. Tartalma a szokásos panegirikus stílusú magasztalása a közülük való társnak. Majd itt is található a jelen mű előzményéhez hasonlónak, de az új helyzetnek megfelelő meghívó, amelyet az egyetem kancellárja bocsátott ki. „A hatalmas Isten segítségével Graff Gabriel jezsuita szerzetes, az Érseki Nagyszombati Egyetem kancellárjának idejében. Az üdvösség 1744. évében, július hónap 7-én reggel 8 órakor a kiváló, tisztelendő baccalaureusoknak a Jezsuita Akadémia dísztermében a legmagasabb filozófiai laurea kéréséhez szükséges engedély (licentia) adatik meg a fent nevezett (kancellár) által, azután Prileszky János kiérdemesült filozófia professzor promótorságával részesülnek a filozófia magiszteri és doktori fokozatban.” A meghívást követi a katalógus, de itt már nincsenek annyian, mint a baccalaureatus alkalmával voltak, itt mindössze 25 jelölt van az előző 44 jelölttel szemben. A legelső helyen most is gróf Eszterházy Károly áll, őt követik a többiek, tanulmányi eredményeik sorrendjében. Itt is megtalálható a probléma, amely az ünnepségen döntendő el: „Vajon a vallás, vagy a katonai erő tekintetében tűntek-e ki jobban Magyarország első századai?” Az ezután következő, olvasókhoz intézett előszó már az ajándékkönyv szerves része. Vizsgatételek ebben a műben nem találhatók, feltehetően azért, mert a meghívás kizárólag a doktorrá, magiszterré avatás ünnepére szólt. Úgy véljük, hogy a mondottakkal megfelelően szemléltettük a jezsuita iskola két fő módszerét. A disputák és a liber gradualisok magasztosak, fennköltek.16 Mindazonáltal különleges voltuk jelzi, fontosságuk elévülhetetlen. Van üzenete, mondanivalója a mai kor embere számára is: ajándék a megérdemelten megszerzett és elért vizsgák, fokozatszerzésekben közreműködő személyeknek.17 Jegyzetek 1 FINÁCZY Ernő: A renessaince-kori nevelés története. Hornyánszky, Budapest, 1919, 262. 72 �Kutatóterület DIÓS István (főszerk.): Magyar Katolikus Lexikon, 2. kötet. SZIT, Budapest, 1993, 261-265. 3 Jeles Athaeneum (jeles iskola). Hollandiában az Amszterdami Egyetem elődjének tekintendő. 4 Dirk VAN MIERT: Illuster onderwijs. Het Amsterdamse Athenaeum in de Gouden Eeuw, 1632–1704 (Illusztris oktatás. Az amszterdami athenaeum az arany évszázadban, 1632–1704). Bert Bakker, Amsterdam, 2005, 431. Eredics Péter: Az amszterdami athaeneum illestre az arany évszázadban (1632-1704). Klió, 15. évfolyam. http://www.c3.hu/~klio/klio063/klio135.htm. 5 ZOVÁNYI Jenő: A főiskolai disputációk és szerzőik. Protestáns Szemle, 45. évf. I-XII. füzet (1936), 528. 6 Dissertatio: értekezés; disqusitio: megvizsgálás; exercitatio: előző csatákban szerzett gyakorlottság; diatribe: a tanulmány és a párbeszéd ötvözéséből keletkezett műfaj. 7 SZABÓ Károly – HELLENBRANDT Árpád: Régi Magyar Könyvtár III. kötet. Pótlások, kiegészítések, javítások, 2. füzet. Közread. OSZK, Budapest, 1991. 8 Ii. I. 20/1. és Ii. I. 20/2. kötet. 9 Joseph SPIELER: Lexikon der Pädagogik der Gegenwart Band I., Herder Verlag, Freiburg/Breisgau, 1930, 545-546. 10 TÓTFALUSI István: Idegenszó-tár. Tinta Kiadó, Budapest, 2004, 217. 11 TÓTFALUSI, i. m. 220. 12 SPIELER, i.m., 546. 13 Bernhard DUHR: Geschichte der Jesuiten in den Ländern deutscher Zunge in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhundertes. München, Regensburg, 1921. G. J. Mainz. Monumenta Paedagogica, Bd. 16. 14 Ugyanis a liber gradualis egy átlagos méretű, a libellus pedig ennél kisebb méretű nyomdaterméket jelent. 15 FINÁLY Henrik: A latin nyelv szótára. Franklin Társulat, Budapest, 1884. 16 A tanulmányban olvasható latin elemeket dr. Surányi Imre, a német forrásokat a szerző fordította. 17 A tanulmány elkészítése során támaszkodtam a következő művekre: ADRIÁNYI Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve. SZIT, Budapest, 2001.; BARTÓK István: A latintól a világnyelvig. Jelenkor, http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=2316.; FÉLEGYHÁZI József: A középkor egyháza. In: BANGHA Béla, ÍJJAS Antal (szerk.): A keresztény egyház története. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 1939.; FINÁCZY Ernő: A középkori nevelés története. Hornyánszky, Budapest, 1914.; Fritz FUNKE: Könyvismeret. Könyvtörténeti áttekintés. Osiris, Budapest, 2004.; HERMANN Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. cop. ADRIÁNYI Gábor. München, Aurora, 1973.; KRÁNITZ Mihály – SZOPKÓ Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára. SZIT, Budapest, 2003.; MÉSZÁROS István: Az iskolaügy története Magyarországon 996-1777 között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.; NYÍRI Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. SZIT, Budapest, 1991.; SEBES Gyula: Neveléstörténet. A nevelőoktatás elméletének története az ősidőktől napjainkig. SZIT, Budapest, 1947. SURÁNYI Imre: Eger főpásztorainak, főpapjainak és felsőfokú tanintézményeinek liber gradualisai az egri Főegyházmegyei Könyvtárban. In: Emlékkönyv dr. Seregély István egri érsek aranymiséje alkalmából. Egri Főegyházmegye, Eger, 2005, 177203. 2 73 �Találkozási pontok „Irodalmunk az utolsó jó ruhadarab...” Kovács Anna és Praznovszky Mihály a húszéves Mikszáth Kálmán Társaságról CSONGRÁDY BÉLA Stílusosabb helyszínt aligha lehetett volna találni a jubiláló Mikszáth Kálmán Társaságról való beszélgetéshez, mint az író faluja, Horpács. A diskurzus időpontjaként is ideálisnak bizonyult az évforduló alkalmából rendezett egész napos programsorozat, az ünnepi közgyűlés egyik hosszabbra nyúlt szünete. A két interjúalany – Kovács Anna, a társaság 2008-tól működő elnöke, és Praznovszky Mihály, a korábbi, immár örökös tiszteletbeli elnök – persze évtizedek óta tudatos és szenvedélyes „Mikszáthhívőnek” számít, de érzelmeikre, gondolataikra nyilván újabb hatást, mély benyomást gyakorolt a genius loci, illetve a társaság életében kiemelkedőnek számító június 22-i rendezvény hangulata. A beszélgetés során két – egymással szorosan összefüggő, lényegében eggyé összeolvadó – kérdés volt napirenden. Egyrészt annak megválaszolása, hogy 1993 nyarán – konkrétan június 4-én Salgótarjánban, a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban – miért döntöttek úgy az alakuló összejövetel résztvevői, hogy még abban az évben összehívják az első közgyűlést és – mint ahogyan november 3-án a Nógrádi Történeti Múzeumban meg is történt – hivatalosan is létrehozzák a Mikszáth Kálmán Társaságot. Másrészt valamiféle mérlegkészítés, az eredeti szándékok megvalósulásának mikéntje körül forgott a diskurzus. Arra kereste a választ, hogy mi tartja életben, mi működteti immár két évtizede egy író emléke és szellemi öröksége köré szerveződött civil szervezetet. 74 �Találkozási pontok Kronológialag a Németh János alapította és vezette Mikszáth Kiadó megalakulása megelőzte a társaság életre hívását, sőt lehet azt mondani, hogy az egyesület a kiadó bázisán jött létre, de mindkettőnek Mikszáth Kálmán neve volt a hívószava – mondta Praznovszky Mihály, és rámutatott arra, hogy Németh János az általa írt szórólapon, mondhatni „toborzószövegen” nem véletlenül fogalmazott ekképpen: „A társaság rokonszenvi alapon szerveződő értelmiségi közösség. Tagja lehet mindenki, aki ismeri és szereti Mikszáth Kálmán életművét és annak ápolásában tevékenyen kíván közreműködni. A társaság működéséhez a szervezeti keretet és a tagságkapcsolódási lehetőséget a salgótarjáni központú Mikszáth Kiadó biztosítja. A Nógrád megyében működő kiadóvállalat Mikszáth Kálmán szellemi örökségéből és a nógrádi kulturális hagyományokból olyan fontos muníciót kap működéséhez, melyhez ragaszkodni nemes kötelezettség. Ettől vezérelve hívjuk életre a Mikszáth Kálmán Társaságot.” Lényegében ugyanezen elképzelések tükröződtek vissza immár a társaság megalakításának úgymond hivatalos indoklásában is – fejtegette Praznovszky Mihály, és bizonyításként a Nógrád Megyei Bíróság 1994. május 11-i végzésére utalt: „a működési kör jellege: Mikszáth Kálmán írói örökségének, szellemi hagyatékának ápolása, a mű és a közönség közötti kapcsolat létrejöttének segítése, ösztönzése, annak a mikszáthi gondolatnak a követése és érvényesítése, amely az irodalmi élet fejlődésében éleslátással ismerte fel művek (írókkiadók) – közönség összefüggésének mozzanatát. Célja továbbá a nógrádi irodalmi hagyományok ápolása, elsősorban az irodalomtörténeti értékek népszerűsítésével.” S a kezdeményezés hamar és messze túlnőtte az eredeti elképzeléseket: az érdeklődés, a lelkes támogatókészség azt bizonyította, hogy igenis szükség van a társaságra több szempontból is. Közösségképző és -formáló ereje van, annak ellenére, vagy éppen azért, mert a nagy létszámú – mintegy háromszázötven főnyi – tagság nemcsak Nógrád megyei, hanem sok magyarországi, sőt határainkon túli településről verbuválódott. De fontos volt a szerepe már induláskor – és azóta – is regionális identitásképző tényezőként. – Hittünk abban – emlékezett vissza Praznovszky Mihály –, hogy ezen a tájon a mikszáthi érték: életút, életmű, táji, történelmi beágyazottság, kulturális karakter olyan komplexitással van jelen, hogy ennek identitáshasznú állandósulását csak nagyon átgondolt, tudatos, tervszerű, hosszú távú s a táj értékrendjének egészét megszervező gondolkodással lehet. Ennek egyik, s talán meghatározó eszköze lehet a Mikszáth Kálmán Társaság! Kovács Anna szerint a kultikus tartalom rendszeresen ismétlődő formákban, az idők során állandósult helyszínekre vissza-visszatérő rendezvényekben ölt testet. Ezekre mint vázra lehet építeni a munkaterveket, az esetenként hangsúlyos, alkalmasint jubileumi eseményeket. A naptári 75 �Találkozási pontok évek elején a társaság minden csoportja – kiemelten Balassagyarmaton, Budapesten, Pásztón és egy ideje már Salgótarjánban is – megemlékezik Mikszáth Kálmán január 16-i születésnapjáról. Az 1910. május 28-án bekövetkezett halálának évfordulóján az író sírjánál, a fővárosban a Fiumei úti temetőben vannak koszorúzási ünnepségek. Ezek sorában megkülönböztetett szerepe volt a 2010-es centenáriumi megemlékezésnek, amely keretében Katona Tamás, a Nemzeti és Emlékhely és Kegyeleti Bizottság (a közelmúltban elhunyt) tagja, Becsó Zsolt, a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlésének elnöke és Praznovszky Mihály mondott beszédet. Ezt követően a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán, a Károlyikertben mutatkozott be Nógrád megye, az épületben pedig – mint általában ilyenkor mindig – Mikszáth személyével, életművével kapcsolatos előadások, kiállítás-megnyitók zajlanak. Nyaranta általában kirándulnak a társaság tagjai valamilyen a kultusszal összefüggésbe hozható helyre, az októberi Kálmán-napokon pedig szülőfalujában, a szlovákiai Szklabonyán, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum – Magyar Kultúra Múzeuma közreműködésével felújított Mikszáth-háznál, illetve Horpácson, az egykori Szontágh- illetve Mikszáth-kúriában kialakított s 1997-ben az író 150. születésnapján felfrissített emlékmúzeum (szobor)parkjában, immár Varga Péter birtokán és a faluházban kerül sor a Mikszáth-napi programokra. 2010-ben ezek még sokszínűbbek, még tartalmasabbak voltak. Fentiek mellett gyakoriak a közös színházlátogatások, könyvbemutatók, ankétok, prózamondó versenyek, szellemi vetélkedők is. Ugyancsak emlékezetes és sikeres akciónak bizonyult a társaság tagjai, a horpácsi Fundus Közalapítvány és a helyi önkormányzat közötti együttműködés, amely révén 1999 óta a „fundus ámbitusa” előtt egy azóta emblematikussá vált Mikszáth-szobor látható. A karos lócán üldögélő író alakját ifj. Szabó István formázta meg. Szintén az ő nevéhez fűződik a kertben – más műalkotásokkal, így Molnár Péter Mikszáth-szobrával – Szontágh Pál, Nagy Iván és Mauks Ilona portréja is. Az író felesége emlékét Mohorán is ápolja szobor: Párkányi Raab Péter alkotása. Praznovszky Mihály az elmúlt két évtizedben elért eredménynek – ha úgy tetszik, a Mikszáth Kálmán Társaság érdemének is – tartja, hogy sikerült bővíteni az író nevével működő iskolák körét. Dejtár, Mátramindszent, Nézsa, Nógrádmegyer és a szlovákiai Ipolyvarbó iratkozott fel a már régebben – Pásztón, Balassagyarmaton és az országban több helyen – az író nevét viselő oktatási intézmények közé. Az új Mikszáth-iskolák pedig – nyilván nem függetlenül a pedagógusok inspiratív tevékenységétől – értelemszerűen magukévá tették a társaság céljait, szellemiségét és saját rendezvényeikkel is gyarapítják, gazdagítják a megemlékezések sorát. Ezeknek pedig felbecsülhetetlen értékük van az új generációk Mikszáthismerete, -szeretete szempontjából. Nem kevésbé fontos az a küldetésszerű 76 �Találkozási pontok tevékenység sem, amelyet a társaság tanulmányútjai során Nógrádban, Budapesten és a környező országokban a Mikszáth által meglátogatott településeken – például az ausztriai Bad Gleichenbergben, a romániai Fogarason, Illyefalván, a szlovákiai Lendván, Szliácsfürdőn, a szlovéniai Rohicson, az ukrajnai Rahón – emléktáblák és szobrok elhelyezésével, felállításával végzett saját tagjainak hozzájárulása, a magyar állam, társadalmi szervezetek, vállalkozók, nagykövetségek és maguk a művészek támogatásával. Ugyancsak Praznovszky Mihály hangsúlyozta azoknak a könyveknek, kiadványoknak, a Téka-sorozat darabjainak szerepét, amelyeket a társaság égisze alatt – szintén szponzori segítséggel – lehetett megjelentetni. Nagyon fontos ugyanis, hogy elsősorban Magyarországon, de Szlovákiában is mindig olvashatóak legyenek a Mikszáth-művek és a munkásságát, életét bemutató, elemző, a tanulságait napirenden tartó tanulmánykötetek. Örvendetes, hogy könyveinek, színpadra adaptált írásainak a kortárs magyar irodalomban is tetten érhető a hatása határainkon belül és kívül egyaránt. Kovács Anna ugyancsak magából az irodalomból, a konkrét mikszáthi örökségből eredezteti a társaság stabilitásának fő elemét. Szerinte a tagság tudatában van annak, hogy az irodalom napjainkban is pótolhatatlan érték, összetartó, megtartó erő. Valóságos csoda, hogy van egy 19. századi, 20. század eleji magyar író, aki műveivel, emberségével képes összefogni a 21. század sokféleképpen motivált emberét, s aki – nem mellesleg – képes folyamatosan érdekfeszítő programot adni egy civil egyesület létéhez, aki képes tartalommal megtölteni immár két évtizede egy tetemes létszámot tömörítő közösség életét. Ezért is nagyon fontos megszívlelni Mikszáth sorait, amelyek több mint egy évszázaddal ezelőtt az egyik almanach előszavában így fogalmazódtak meg: „Az irodalomra féltékenyen kell őrködni, hiszen már nincs is egyebünk amivel a világ elé állhatnánk… Irodalmunk az utolsó jó ruhadarab, amit még le nem vettünk és ami még el nem rongyolódott…” Mintegy ezt a gondolatot megerősítendő idézte Kovács Anna Tomkiss Tamás írót, szerkesztőt is, aki Ismerős az idegenek között című írásában a következőknek adott hangot: „Most szomorúbb minden. Hiányzik egy olyan hang, ami könnyebbé teszi az elviselését, az önkritikus elemzését a problémáknak… Nehéz most bízni bármiben is. Mikszáth a kivételek közé tartozik. Őt olvasva valahogy könnyebbnek tűnik a harc. Erőt ad és tisztaságot. Milyen a jelen? Miért ilyen?… Mikszáthot olvasok és megtudom.” Mindkét elnök köszönettel szólt a megyei sajtóról, amely mindig készséggel adott helyt a társasággal – végső soron Mikszáthtal – kapcsolatos publikációknak. Ugyancsak elismeréssel említették azok munkáját, akik különösen sokat tettek annak érdekében, hogy megvalósuljanak az eredetileg megfogalmazódott, majd az évek során megerősített, továbbgondolt 77 �Találkozási pontok törekvései. Úgy érzik, hogy jó munkamegosztásban dolgoztak a vezetőségi tagokkal, és név szerint is kiemelték Bagyinszki Istvánné salgótarjáni titkár, Herczegné Varga Ilona pásztói gimnáziumigazgató, Molnár Zoltán horpácsi polgármester, Pásztor Sándor balassagyarmati alelnök aktivitását, Z. Urbán Aladár, a szlovákiai Palóc Társaság elnöke tevékenységét, valamint ifj. Mikszáth-Cseney Kálmán, az író dédunokája hozzájárulását a közös tevékenységhez. A tagok közül jó néhányan a húszéves évfordulóra megjelentetett Mikszáth társasága című kötetnek nemcsak szereplői, hanem szerzői is. A társaság 1998-ban alapította a Mikszáth-órát, amelyet az idei ünnepségen kitüntetetteket is beleszámítva eleddig tizennégyen tudhatnak magukénak. Többen magas rangú egyetemi oktatók, van köztük festőés szobrászművész, irodalom- illetve társadalomtörténész, könyvkiadó, közművelődési szakember, muzeológus, nyelvész, író, újságíró. Mi sem természetesebb, hogy a társaság vezetői és tagjai jóleső érzéssel konstatálták, hogy ez év januárjában a hagyományos balassagyarmati ünnepségen a Mikszáth Kálmán Társaságot a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése a húszéves munkát méltánylandó, Madách-díjban részesítette. Szinte ugyanekkor tüntette ki emlékplakettel a társaságot a Jarábik Gabriella igazgatóságával működő pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum – Magyar Kultúra Múzeuma a tízéves együttműködés elismeréseként. Ezek a gesztusok biztatást jelentenek és egyszersmind felelősséggel is járnak a jövőre nézvést is. A további sikeres munka nem kis részben a töretlen szándéktól, a kollektív akarattól, a megbízható gazdasági háttértől függ, de szükség van olyan új értelmiségi rétegekre – elsősorban az ifjúságra is hatni tudó tanárokra – akiknek ugyancsak van közük Mikszáthhoz, és van igényük Mikszáthra – mondta egybehangzóan Kovács Anna és Praznovszky Mihály. 78 �Kép-tér Földi Péter kiállítása Győrben* SHAH GABRIELLA Egy nagyszabású kiállítást rendeztek Győrben Földi Péter Somoskőújfaluban élő Kossuth-díjas festőművész alkotásaiból. A két termet betöltő tárlaton a művész hatalmas olajfestményei mellett kisebb pácképei is láthatóak voltak. Ugyanebben az időben fiának, Földi Gergelynek a művei a győri Mobilis Interaktív Kiállítási Központban szerepeltek. Az ifjabb művész autókat, tehergépkocsikat ábrázoló alkotásai remekül illettek a modern térbe, s ezzel a kiállítással kívánták megteremteni azt a hagyományt, hogy folyamatosan a járműiparhoz kapcsolódó képzőművészeti alkotásokkal fogják színesíteni a Mobilis falait. A győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban Földi Péter alkotásait tekinthette meg az érdeklődő közönség. Nem ez az első alkalom, hogy nógrádi művész mutatkozik be az Esterházy-palotában, hiszen pár évvel ezelőtt Csohány Kálmán pásztói származású grafikusművész rajzaiból válogattunk egy kiállítási anyagot. Kettőjükben nemcsak a palóc vidék a közös, hanem a szülőföldhöz való ragaszkodás, amely nemcsak mint elvont eszme jelenik meg, hanem a mindennapok valóságából, a megélt élményekből, az emlékekből és az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj – kultúra – ember organikus harmóniája. Csohány Kálmán egyszer azt írta: „Szűkebb hazám embereit ismerem jól, de úgy érzem, hogy az ő örömük vagy bánatuk papírra vetésével egyetemes emberi magatartást közelítek meg. Ez a legfőbb célja és értelme munkáimnak.” Földi Péter pedig tovább megy, s egy organikus világképet alkot meg, melyben szülőföldjének, Somoskőújfalunak a mindennapjain keresztül a világmindenséget ismerjük * A 2013. május 10-én Győrben, az Esterházy-palotában elhangzott megnyitó részlete. 79 �Kép-tér meg. A különböző mítoszok és mesék világa nála ahhoz szolgáltat keretet, hogy képpé tegye számunkra azokat a tanításokat, melyeket a természethez közel élő emberek, illetve az Isten tenyerén élő gyermekek még tudnak. A gyermekek rajzait évtizedek óta tanulmányozza, s ez az eredendő világkép beépül a munkájába is. Földi Péter életművében a népművészeti gyökerű univerzális szimbólumrendszert, az ősi hitvilágot és a keresztény szimbolikát ötvöző kifejezésmódot kereshetjük. Én a mai magyar festészet legjelesebb képviselőjének Földi Pétert tartom, úgy vélem, vele kapcsolatban említhető a kifejezés: prófétafestő. Ő az, aki még közvetlen kapcsolatban áll a Teremtővel. A földi és az égi szféra között jár, képeivel üzeneteket közvetít felénk. S könnyű kitalálni, hogy Földi Péter alkotásai mely világnak szólnak: a Földi világnak, s nemcsak a beavatottak érthetik, hanem bárki. Olyanok az alkotásai, mint Mózes kőtáblái. Rajta vannak a parancsok, a felszólítások. Minden egyes kép a mindennapi élet egy jelenete, viszont a téma a festményeken szakralizálódik. A Pacsirtaének című képen egy kígyószerű lény nő az ég felé, mely a különböző mitológiákban, és Földi Péter képén is a madár ellentétpárjaként szerepel. A kígyó az életfa gyökereinél lakik, míg a madár a fenti világban él. A pacsirta felrepült az égig, a Teremtőjéig. A kép alján az emberfigurák szájából békák nőnek, a gonosz kiáramlásának, a csúf dolgok kinyilatkoztatásának vagyunk tanúi, melyek felérnek az égig, a tiszta énekű pacsirtáig. Próbálkozik a pacsirta több hangon is megszólalni, s nyelveken beszélni – a tudósok szerint ugyanis több mint kétszáz különböző hangból áll a pacsirta éneke –, hogy elnyomja a sok üres fecsegést, a lármát, de az éneke oly rövid, legtöbbjük még egytized másodpercnél is rövidebb, így az ő hangja a földön nem mindig hallatszik tisztán, talán csak az égnek szól. Ennek a műnek a párja A négy fa kútja. Ennek az alapélménye – az alkotó vallomása szerint – egy erdélyi kirándulás volt. Ott látott egy vályút, mely egy kettévágott és kivájt fenyőfa volt, ezen vezették le a hegy egyik forrásának vizét. Földi Péter ábrázolásáról a bartóki Cantata profana is egyértelműen eszünkbe jut. Ez a forrás valami nagy dolgot jelképez, valami kimeríthetetlent, ami az embereket ősidők óta életben tartotta. A kút, amely egy alapvető igényt elégít ki, minden ember számára nélkülözhetetlen. A túlélés forrása, sőt átvitt értelemben a megértés forrása is. Itt ugyanúgy megjelenik a kettős világ, a fenti tiszta, s a lenti, mely Földi Péter képén már elposványosodott. Jelképszerű a fenti forrásvidék, ahol az égi szarvasok isszák a tiszta vizet, lent pedig a vályú körül megy a tülekedés. Mindenki közel akar kerülni a vályúhoz, még ha az nem is hűsít és frissít, hanem inkább már bemocskol és elállatiasít. Nem véletlenül hosszú az út a forrástól a vályúig, s az sem véletlen, hogy a kút az alvilág, a föld és az ég összekötője. A Vetésforgó című festmény az élet körforgásának gyönyörű szimbóluma. A magot vető figura a teremtő istenség megtestesülése. Mivel 80 �Kép-tér a mag beérése a termésnek vagy magának a növénynek a pusztulását, de egyben újjáéledését is hozza, az újjászületés szimbólumaként a különböző kultúrák meghaló és feltámadó istenségeinek attribútuma. A mag fallikus jelkép, a férfiúi teremtő erő kifejezője, amely a női elemben, a földben, a vízben bontakozik ki és terem gyümölcsöt, ahogy a Nappali csillagok című kép földanya-ábrázolásán is látjuk. Az élet megszüli a halált, a halál az életet. Ezen a képen még az a paradicsomi állapot van, amikor az ember nem nyúlt bele a természet rendjébe. A gyöngytyúk patkánnyal című alkotáson a patkány a tojásokat készül ellopni. A patkányt a szimbolika a piszkos, földalatti járatai miatt a kapzsisággal, a telhetetlenséggel, a lopással, a tisztességtelen úton való meggazdagodással hozza kapcsolatba, az emberi közösség életében összeférhetetlenséget okozó bajok „a meg nem gondolt gondolat” jelképe is. De van mentség ellene: ahol gyöngytyúk van, ott nincs patkány. De a kakukk és fiókái ellen ki véd meg? A Holdárnyék a kakukkfióka fészkén című kép kapcsán bennem épp ez a kérdés fogalmazódik meg. A nagyméretű alkotás közepén, a fészekben annak a jelenetnek vagyunk éppen tanúi, hogy a kakukkfióka kikelése után, három napon belül kilökdösi a fészekből a mostohatestvéreit, a gazdamadár tojásait, fiókáit. A gazdamadár őt neveli fel, és így csak ő részesül minden szülői gondoskodásból. Furcsa szimbolikus honfoglalás ez. Sok nép tűnt el így a föld színéről. A hangoskodás, a tülekedés s az emberi gyengeségek, bűnök, hibák és vétkek mind mérlegre kerülnek majd egyszer. Ezt fejezi ki a Disznó a mázsán című alkotással is, amelynek (a művész bevallása szerint) egy Somoson lejátszódott esemény volt a kiindulópontja. Egy összekötött lábú disznót tett egy ember a mázsára. Mérik a súlyát, ám az állat az ijedtségtől(?) maga alá piszkított, megtisztult. A piszok ugyanúgy a mérlegen marad, hiszen azzal is többet nyom. S ez már olyan közeget jelent, ahol már nem a minőség, hanem a mennyiség számít. S vajon így van ez jól? A mérlegeléskor, az utolsó ítéletkor a piszokkal, a gonoszsággal, a mennyiséggel együtt leszünk mérlegelve, senki nem takarítja azt le onnan. S ezek után szembe merünk-e nézni azzal a képpel, amit az Én Istenem címűn látunk? Azzal, hogy Krisztus a mi bűneinket váltotta meg. Véleményem szerint korunk leghatásosabb és legmegrázóbb alkotása ez, s azt is ki merem jelenteni, hogy az egész egyetemes művészettörténetben is. Ugyanolyan súlyú műnek számít, mint akár Grünewald Isenheimi oltára, Gauguin vagy MS mester ábrázolásai. Földi Péter festményén az önként vállalt szenvedés legmagasabb foka jut szerephez, melyet csak isteni eredettel és isteni erővel lehet véghezvinni. A vakítóan fehér háttérből a megfeszített Krisztus határozott kontúrjai emelkednek ki. A kereszt lábánál a szokásos Földi-jelkép, egy kacsaszerű lény álldogál. Ez a Fiastyúk – népi nevén Csibéstyúk. A szimbolikában a 81 �Kép-tér kacsához olyan fogalmak tartoznak, mint anyai, védelmező, kényeztető, teremtéssegítő. A világ legkülönbözőbb népeinek mítoszaiban a kacsa a Felső világ urának segítője a teremtésnél, mert az Ősvízbe merülve ő hozza fel a Földet. A hantik a Tejutat kacsaútnak is nevezik, az Égisten fiait pedig kacsafiaknak. Tehát Krisztus halála egyben Földi Péter képén is a feltámadás, azaz az újjászületés jelképe. De mi teszi még kiemelkedővé ezt a festményt? Krisztus kezének ábrázolása. Saját hüvelykujjával nyomja a szögeket saját tenyerébe. Egyértelművé teszi ezzel a mozdulattal az önként vállalt szenvedést, értünk, mindannyiunkért. Tehát Földi Péter képei azt üzenik nekünk e kiállítás során, hogy van reménye az emberiségnek, de egyben egyik művével fel is adja a leckét. Ez a Hangyaboly. A hangyák telepeiben igen nagy rendszerezettség figyelhető meg, még akkor is, ha némelyikükben több millió egyed él. A hangyakolóniák az erdők, mezők őrzői és rendőrei. Minden egyes hangyának megvan a maga feladata, egyesek például a hangyavár felépüléséért és javításáért felelősek, míg mások az ivadékgondozásért, a táplálék biztosításáért, a vár védelméért, a takarításért, a hangyaállatok, azaz a levéltetvek „fejéséért” és megvédéséért felelnek. A hangya éppen ezért a közösségben elfoglalt helyünkre emlékeztet bennünket. Mindenkinek megvan a maga terve, feladata és helye a világban. A hangyák üzenete, hogy ha az ember szorgalmas és kitartó, és hisz abban, hogy túl tud nőni önmagán, sok mindent meg tud mozgatni. S a hangya a saját súlyánál sokkal többet képes cipelni. Ehhez is hitet és erőt adnak Földi Péter képei. 82 �Ami marad Mélyre ásott sérelmek Háy János: A mélygarázs BARNA PÉTER Háy János új, A mélygarázs című regénye öt fejezetből – a szerető két, a férj, a feleség narratívájából, valamint a gyerekek rövid, néhány soros dialógusából – áll. A különálló részek azonban csak mesterségesen választhatók szét, valójában egymást magyarázzák, értelmezik, írják újra. Hagyományos értelemben vett elbeszélő nincs, maga a cselekmény a monológok során bontakozik ki, mégsem lehet azt mondani, hogy a történeten lenne a hangsúly. Háy regénye sokkal inkább nevezhető esszéregénynek. A történések csak apropóként szolgálnak a szereplők életről, világról alkotott korántsem közhelyes gondolatainak kifejtésére. Karakterei segítségével Háy János úgy ír regényt, úgy teremt fiktív univerzumot és karaktereket, hogy közben kíméletlenül, bármiféle sallang nélkül tárja az olvasó elé gondolatait. A kötet elsőszámú célkitűzése az, hogy kritikus, elgondolkodtató, merész gondolatokat közöljön a társadalomról, a 21. század emberének életéről, a világról, az emberi kapcsolatokról, a szabadságról. Tipikusan olyan szöveg ez, amit nem elég egyszer elolvasni. Ahhoz, hogy a legapróbb utalások, a fejezetek közti párbeszédek is világosak legyenek, alapos, értő, akár többszöri olvasatra van szükség. A cselekmény lényege, hogy egy férj házasságtörése egy idő után kiderül. Felesége döntéskényszer elé állítja párját, aki gyávaságból nem tud dönteni. A férfi nem hagyja el a családját, de tulajdonképpen senkit sem választ, házasságát lassú halálra ítéli. Egy nap aztán összecsomagol és eldönti, hogy mindenféle kötöttségtől, szabálytól, külső kényszertől mentes, külön életet kezd. Egy mélygarázsban 83 �Ami marad lesz parkolóőr. Addigra azonban szeretője már talál mást. A férfi merényletre készül: robbanóanyagot helyez el a garázsban, amelynek egyik parkolóját a detonáció tervezett időpontjában éppen az egykori szerető használja. A bomba végül nem robban fel, a férfit azonban lelövik, mikor menekülésre akarja bírni volt szeretőjét. A befejezés meglepetésként hat. Bár a narratív részek során végig érezhető valamiféle feszültség, azt mégsem várja az olvasó, hogy ennyire akciódús, a Harcosok klubját idéző lesz a végkifejlet. Az a végkifejlet, ami némiképp erőltetettnek tűnik. A regény valósághű kozmoszt teremt, a szereplők életszerű gondjai valós döntéseket vonnak maguk után, egy robbantásos akciójelenet megoldásként az ettől a valóságtól való elrugaszkodásnak tűnik. Érdekes, hogy a szerető, a férj és a feleség névtelen. Ez a névtelenség persze beszélő, így ugyanis bárki beazonosítható a helyükre. A narráció – Háytól már a korábbi regényeiben is megszokott – élőbeszéd-jellege nem könnyíti meg a befogadó dolgát. Hosszú mondatokkal, félbehagyott, majd több oldallal később folytatott témákkal, rengeteg függő beszéddel van dolgunk. A diegézis az élő beszédet imitálja, a beszélők nekünk beszélnek, számunkra adnak tanácsot, vagy éppen minket intenek óvatosságra. Az alapszituációból kifolyólag is rengeteg az átfedés az egyes témák közt. Mindhárom szereplő beszél a szerelemről, az emberi kapcsolatokról, a döntés szabadságáról, a társadalom igazságtalanságairól, életcélokról, valamint arról, hogy mi vezethet oda, hogy megromoljon egy házasság. Érdekes megfigyelni azt a narrációs technikát, amit a szerző kissé didaktikusan a lényegesebb részeknél alkalmaz. A következő idézetben a férj lelövését megelőzően óvatosan ki-kiszól olvasójához, figyelmeztetve azt arra, hogy ő sem kerülheti el végzetét: „Egy sorozat a garázs betonfedelébe. Álljon meg. Egyre közelebb jutsz, te is, te is feltéped magadban az üvegfülkét, és rohansz, minden perccel közelebb, azokkal a percekkel is, amelyek jók, és azokkal is, amelyek rosszak. Hallod, menj már. Mit kutatsz abban a rohadt kocsiban, hallod! Egyre közelebb, nem vagy más, mint én, te is az vagy, aki közelebb jut. Te is csak közeledni tudsz.” (164-165. – kiemelés, B. P.) Háy János karakterei jól ismert sztereotípiákat testesítenek meg. A szerető ennek megfelelően hóbortos, fiatalon a szőke herceg eljöttét váró, álomvilágban élő nő, aki aztán hatalmasat csalódik, hogy végül újra rátaláljon az igaz szerelemre. A férj egy öregedő családapa, kapuzárási pánikkal, aki visszasírja egykori függéseket nélkülöző életét, és nem akar beletörődni abba, hogy hátralévő éveinek egyetlen kihívása az legyen, hogy eldöntse, miként töltheti hasznosan szabadidejét. A feleségnek a vívódó, szürke és unalmas családanyaszerep jutott. Fő törekvése, hogy kedvezzen férjének, gyerekeinek, egyben tartsa a családot, gondoskodjon a háztartásról és ezek mellett megpróbáljon a munkaerőpiacon is értékessé válni. A szerző rendkívüli érzékkel építette fel a háromféle nyelvezetet. A szerető 84 �Ami marad monológja hemzseg a mesés elemektől, allegóriáktól: „És kivertem akkor a szegényember legkisebb fiát a fejemből. Meseterápián elpusztítottam a bennem még mindig véghetetlenül áradó mesét. Sós kútba tettem, aztán onnan kivettem, kerék alá tettem, aztán onnan is kivettem, kemencébe tettem, aztán onnan is kivettem, és még egy kicsit mindig élt. Jöttek a törökök, elkapták, felkoncolták, Sztambulba hurcolták, héttoronyba zárták, és egy kicsit még mindig élt. Eltelt öt év, s én végül befalaztam egy mély zugba, és most ott raboskodik, semmilyen robbanóanyaggal nem hívható elő. A métervastag vasbeton falon csak annyi van írva, hogy nincs, hogy már senki nem mondhatja tovább ezt a mesét.” (42.) A férj mondatainak zaklatottsága tükrözi azt az életvitelt, ami a karakterre jellemző, a feleség beszéde pedig nagyrészt az okok kereséséből áll, ő az, aki egyrészt egyfajta belenyugvással veszi tudomásul a történéseket, másrészt hosszasan boncolgatja, elemzi az ahhoz vezető okokat és az abból levonható következményeket. A mélygarázs a szöveg egyik legfontosabb szimbóluma. Egyrészt lehet egy tér, ami menedéket jelent a társadalom okozta elvárásokkal, vagy az ember saját magára vonatkoztatott szabályaival szemben. Olyan tér, ahol nincs verseny, nincs rivalizálás, nincsenek erősebbek vagy gyengébbek. Olyan tér, ahol a különbségek megszűnnek, és élvezni lehet a kiszámíthatóság adta szabadságot. Ugyanakkor lehet egy pszichológiai, mélylélektani szimbólum is, mely az elnyomott problémákat, traumákat szimbolizálja. Ebben a kontextusban a feszültség felhalmozódásának helyévé válik. A férj monológja mindent elárul: „Itt a mélygarázsban nincsenek elsők és másodikok, itt nincs vetélkedés, minden magától működik. A sorompók maguktól emelkednek és csukódnak, az automaták maguktól érvényesítik a jegyeket, tulajdonképpen csak azért vagyok itt, hogy ne legyen üres ez az üvegkalitka. Egy kis univerzum ez a mélygarázs, a kozmosz kicsinyített mása, egy modell, amin tanulmányozni lehetne a világ működését. Felmegy a sorompó, lemegy a sorompó, ahogyan a nap is hol feljön, hol lemegy. Miként a nap a mindenségnek, a sorompó a mélygarázsnak a kapuja.” (7778.) Nem hiába a robbantás helye is ez a mélygarázs lesz. A férj terve a problémák végső megoldásának utolsó lehetőségeként értelmezhető. A végső példaérték így tökéletes összhangban van a férj által addig hangoztatott tézisekkel: az élet okozta szenvedéseknek csak a halál vethet véget. Általánosságban elmondható, hogy A mélygarázs releváns problémákat vet fel a 21. század társadalmi berendezkedésével, politikai döntéseivel, fogyasztói szokásaival kapcsolatban. Azzal azonban, hogy legtöbbször elveti a sulykot és szélsőségesen negatív kritikát és gondolatokat fogalmaz meg, azzal, hogy nem számol az érem másik, fényesebb oldalával, szándékának ellentétét éri el. Háy elképesztő energiával és tömörséggel zúdítja olvasójára társadalom- és életkritikáját. Cinizmus, szkepticizmus és kritikai attitűd 85 �Ami marad sugárzik minden egyes mondatból, egy percig sincs feloldozás. Az egész gondolatvilágot pedig átjárja valamiféle sorsba, végső kinyilvánítottságba vetett hit, amely a totális determináltságot sugallja. Azt, hogy minden egyes emberi élet természeténél fogva kudarcra van ítélve. A szerelmek, a barátságok, a házasságok törvényszerűen véget érnek, „a felejtés az egyetlen gyógyszer, csak az ér valamit.” (228.) A jó vagy rossz kategóriák mértékként nem, csak viszonyítási pontként lehetnek érvényesek. Az egyetlen állandó az emberek életében az összes szereplő által emlegetett életakarat: „Nem úgy van, hogy egy érzelem irányítása alatt állunk, nem, egyáltalán nem, és nem is a saját akaratunk dönt, hanem a bennünk megbújó és mindenünket irányító életakarat” (183.); „Az történik, ami megtörténik, s az se ilyen, se olyan, csak az aktuális életakarat terméke.” (131.) Az életakarat kettős természetű. Egyrészt a sorozatos negatívumok ellenére életben tartja az embert, másrészt ezzel újragenerálja ezeket a negatív folyamatokat. A férj legfőbb célja ennek az életakaratnak a megtörése. Ahogyan nincsenek önálló döntések, úgy nincsen szabad akarat sem, minden biológiailag, genetikailag determinált: „Azt hiszed, szabad vagy? Hát nem. Neked olyan, hogy szabad vagy: nincs. Mögötted van egy akarat, ami, akár egy titkos szervezet vezérkara, utasításokat ad. Az idegpályákon és az ereken lohol a parancs és te engedelmeskedsz, mert nincs más választásod. […] Hogyan is lehetne téged szabadnak tekinteni? Te mindig azt csinálod, amit mondanak, hogy csinálni kell. Amit mondott az anyád, amikor megszülettél, és amit mondott az apád, hogy enni kell és mosakodni kell, hogy lefeküdni kell, akkor, amikor mondják, hogy kell. Ha nem akkor és nem úgy csinálod, megbüntetnek.” (43.) A regény egyik alapvető konfliktusforrása az a tézis, amely szerint minden férfi eljut abba az életkorba, amikor megvan rá a lehetősége, hogy elhagyja a családját. Ha meghozza a döntést, és a másik nő mellett köt ki, tönkreteszi családja és gyerekei életét, ha marad, akkor a sajátját. Háy azonban még ennél is tovább megy. A záró fejezettel az utolsó darabját is a helyére illeszti annak a világnak, amit addig összerakott. Az utolsó oldalon található ötödik fejezet a következő párbeszédből áll: „Csörög a telefonod. Hallom. Ki az? Anya. Nem veszed föl? Majd holnap visszahívom”. (270.) A hívó valóban az anya, gyerekeivel azt szeretné közölni, hogy apjukat lelőtték a rendőrök, mert robbantani készült egy mélygarázsban. A férfinek nincs miért a családját választania, gyerekei előbb vagy utóbb, de úgyis hátba szúrják, abszolút közönyük már a szomorú jövőt hordozza magában. Nincs változás, a következő generációk semmivel sem különbek azoknál, akiktől hibáikat örökölték. A folyamat pedig végtelen. A szerző panaszáradata túlcsordul, fennáll a veszélye annak, hogy az olvasó eljusson egy olyan szintre, ahol joggal gondolja, hogy ha a világ valóban a regény szereplőinek elképzelései szerint működne, nem lenne 86 �Ami marad élet a földön. A felépített kozmoszban az ember életének minden egyes momentuma a végső elbukáshoz vezet. A végső példaértéknek mégis ellentmond az, hogy a szereplők borúlátásuk és sorozatos kudarcélményeik ellenére élnek, és ha a maguk szintjén is, de megpróbálják véghezvinni azt a célt, ami meghatározza életüket. Ennek következtében a szerető, bár nem a gyerekként elképzelt mesevilág alapján, de szerelmes lett, a férj elhagyta a családját és végre a maga ura lett és mindenféle függőség alól kikerült, a feleség pedig túlélt. Ezekhez az eredményekhez hit, kitartás és küzdőszellem kell, amik mind pozitív értékek. A szereplők végső pozíciói tulajdonképpen felülírják addigi gondolatmenetüket, világról alkotott nézetüket, noha A mélygarázsban az öröm, a boldogság, vagy az élettel való megbékélés szóba sem jön. Érdemes lett volna ezekkel az értékekkel is számolni. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013) 87 �Ami marad „Rejtett ér, hinár-szövevény” Harmath Artemisz: Szüntelen jóvátétel. Újraolvasni Weörest DEZSŐ KINGA Harmath Artemisz könyvében Weöres Sándor főként az ötvenes években írt hosszúverseit elemzi, de felbukkannak a negyvenes évek ciklusai, mint pl. A fogak tornáca és az Elysium, illetve helyet kap a jóval későbbi, a hetvenes években megjelent Psyché is. A műelemzéseket egy igen érdekes és újszerű szempont vizsgálata tartja össze, melyet két kulcsfogalommal írhatunk le: a médiumkeveredés és a kockázatelmélet. A szerző a medialitást a kortárs diskurzustól kissé eltérő módón értelmezi, a kockázatelmélet irodalomba való beemelésével pedig egy sajátos elméleti szempontot érvényesít a weöresi lírában. Harmath Artemisz könyve tehát egyszerre ígér elméleti újítást és az elemzés gyakorlatának új eredményeit. A szerző a Weöres-versek elemzéséhez egy-egy kortárs művet hív segítségül. Ez az összehasonlító elemzés lehetővé teszi, hogy a kortárs befogadás-elméletek felől tekintsen Weöres költészetére, illetve kijelöli helyét a modern és posztmodern közti kusza hálóban. A könyv olvasásakor elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy vajon milyen eredményekhez vezet a weöresi lírában az összehasonlító távlat, illetve a fentebb említett két fogalom, a médiumkeveredés és a kockázat vizsgálata. A szerző Niklas Luhmann elméletéből indul ki, amikor a kockázat fogalmát a lírában igyekszik érvényesíteni. Az eredetileg tudományokra vonatkoztatott rendszerelméleti kiindulópont, mely szerint „a kutatás maga mindig kockázatos, hiszen csakis egy feltevésből indulhat ki, amely vagy beigazolódik vagy sem, esetleg máshogyan teljesül, mint ahogyan feltételeztük” (86), Harmath Artemisz könyvére (mint tudományos műre) is igaz. Műve elején a következő feltételezést olvashatjuk: „a kortárs líra horizontjából kiindulva (...), illetve Weöres munkáinak komparatív értelmezése révén a különböző irodalomtörténeti korszakokra jellemző költészettani együttállások, a modern és posztmodern retorikai teljesítmények föl88 �Ami marad tárulására, a nyelvi kockázat fenomenológiájának körvonalazhatóságára is számítok.” (13-14) A látszólag igen összetett problémafelvetés érdekes részleteket rejt magában. A mű elméleti háttere gazdagon kidolgozott, ezt szövik át a példaként hozott, gyakorlati alkalmazást bemutató elemzések, illetve a kortárs lírával való összevetések. A kockázat fogalmának vizsgálata Luhmann-nál elsősorban a médiatudományokra korlátozódik, ezt kívánja Harmath Artemisz a líra befogadása során érvényesíteni. A luhmanni elmélet mellett Derrida metaforája: a „redők vetődésének játéka” lesz segítségére, a versek elemzési szempontjai éppen egy-egy hullámmozgás lesznek a redők játékéban. A tágabb elméleti bevezető után a kockázatot tárgyaló fejezetek témája (kompozíció, időbeliség, térbeliség, hangzósság, mítosz és emlékezet) csupán kiindulópontul szolgálnak, hangoztatja több helyen is a szerző. Az egymásba fonódás, illetve a versek olvasása során fellépő kockázat túllendíti az adott témát, bár a szerző igyekszik a kitekintés vagy előre- és hátrautalás után újra visszatalálni a fejezet elején kiemelt szempont vizsgálatához. Az elkalandozás olykor megnehezíti az olvasást, ám a mű egészét, mind tematikáját, mind szerkezeti felépítését tekintve indokoltnak mondható. Harmath Artemisz könyvében a nyelv felől közelít Weöres költészetéhez, így jut el ahhoz, hogy elemzéseinek kulcsa a mítoszi nyelv lesz. „Weöres toposzokból, archetipikus viszonylatokból és képrendszerekből formálja nyelvi anyagát, amelyen keresztül az asszociatív befogadásmód föllelheti a maga személyre szabott, illetve kollektív tudatalattiként számon tartott referenciáit.” (41-42.) A mítoszok keletkezéstörténetet, Weöres esetében nyelvi keletkezéstörténetet beszélnek el, éppen ebben rejlik a mítosz és a medialitás kapcsolata. „A mítosz a jelen múltbeli eredetéről beszél, de úgy, mintha az éppen az orrunk előtt keletkezne. Weöres mítoszi költeményei ebben az értelemben saját medialitásuk keletkezését beszélik el. Arra emlékeznek, ami éppen történik (werden). Weöres Sándor költészetét – a magyar líra történetét tekintve – ebben föltétlenül újítónak kell tartanunk.” (217.) Ennek megértéséig úgy juttatja el a szerző olvasóit, hogy a kockázatot tárgyaló fejezetek fokozatosan futnak ki a mítosz és emlékezet kockázatához. A mítoszi versek (azaz Weöres ötvenes években írt hosszúverseinek) elemzése a kockázat fogalmához is elvezetnek: a mítosz műfajából következően a kollektív tudatra épít, ez azonban Weöres verseiben egy fiktív tudás, ami által épp az olvasó tudatlansága növeli a kockázatot. (Harmath Artemisz a mítosz kockázatát vizsgálva vonja be az emlékezet illetve az álom kockázatát is az elemzésbe.) A mítosz egyik jellemző tulajdonsága a médiumkeveredés: „Mivel a mítoszban a különböző érzékleteket közvetítő közegek határai nem válnak el élesen, ezért ezek arra is alkalmasak, hogy előreláthatatlan konstellációiknál fogva hallucinatív hatást idézzenek elő.” (241.) Nagyon érdekes, hogy – 89 �Ami marad ahogyan Harmath Artemisz rámutat – Weöresnél ez a mítoszi sajátság nem tudatosan lép mozgásba, s épp ezáltal kerül előtérbe a kockázat. Weöres lírája nagymértékben épít arra, hogy a verses szöveg egyszerre többféle médium közvetítésére képes. Sajátossága a weöresi szövegeknek, hogy a médiumok közös jegyeit emeli ki, ezek közül az egyik legizgalmasabb kísérlete, amikor egy vers (Eidolon) során a mozdulatlan szavak hozzák létre a mozgást. (ld. erről: 61.) Harmath Artemisz – bár elsősorban az ötvenes évek mítoszi verseire épít – szinte az egész weöresi életművet megmozgatja művében. Az elméleti kérdésekből kiindulva jut el a példákon túl a részletesebb elemzésekig, mellyel az a célja, hogy a weöresi életművet sokrétűségében láttassa. Legtöbbször a Hallgatás tornya kötet mellett a Csontváry-vásznak darabjai közül választ a szerző az elemzések során, de többször olvashatunk a Tűzkút, a Grádicsok éneke, illetve a Hang vonulása kötetekről is. A weöresi líra látszólag igen szűk fejezetét emeli ki a szerző, ám ez a látszat korántsem felel meg a valóságnak. Harmath Artemisz könyvében – a fentebbi ciklusokon túl – sok utalást tesz a gyerekversekre, korábbi és későbbi művekre: nem csupán a versek, de Weöres beszélgetései, feljegyzései, doktori értekezése is megjelenik a könyvben, illetve a Psyché elemzésébe is belepillanthatunk. A szerző egy-egy mű tárgyalása során az elemzési szempontot nem téveszti szem elől, ezek új hozadékára koncentrál, nem bővíti fölöslegesen a kötetet ismétlésekkel, éppen ezért több előre- és hátrautalást találunk benne. Az elemzés az elméleti felvetést és a kortárs gyakorlatot igyekszik szemléltetni a weöresi életműben, tehát elsősorban nem részletes műelemzésekkel van dolgunk, hanem egy szempont kiemelésével, melynek bemutatása példaként hozható, illeszthető a fejtegetésbe. A mű logikus és jól strukturált felépítésének kissé ellentmond a kockázat-fejezetek belső szerkezetének kuszasága. Az olvasónak igen nagy figyelemre van szüksége ahhoz, hogy olykor követni tudja a kortárs költészet egyes darabjai illetve a weöresi líra bemutatása közti átmeneteket. Persze a szerzőnek nem volt egyszerű dolga, amikor arra vállalkozott, hogy az általa kijelölt kortárs korpusz és a weöresi líra adott korszakát minél összetettebben láttassa annak érdekében, hogy a modern és a posztmodern költészet olvasásának kockázatára rávilágítson. A fejtegetés kiválóan teljesíti a fentebbi célkitűzést, és az újszerű elemzések odáig vezetnek bennünket (Harmath Artemisz- és Weöres-olvasókat), hogy a költői szándékon (vö.: 77.) és legkézenfekvőbb értelmezés(ek)en túl a mű rejtett dimenzióihoz jutunk, ami által már magunk sem tudjuk, hányféleképpen és hogyan értjük a művet e dimenziók keveredésében. A weöresi lírát vagy a kortárs költészetet kevéssé jól ismerőknek az elemzések követését megkönnyítené, ha olykor a szerző többet idézné az elemezendő művet (akár Weöres, akár a kortárs szerző művét). Olykor ez 90 �Ami marad feleslegesnek és lehetetlennek tűnő vállalkozás, hiszen pl. a hosszúversek idézése túlságosan megnövelné a kötetet, míg a ciklusszerkesztés tárgyalásánál nem lehetséges szemléltető példát kiemelni, annál jobban, ahogyan a szerző tette. Többször bukkanhatunk egy-egy strófa vagy néhány sor idézésére (sőt a Grádicsok énekéből egy hosszabb részletet közöl a szerző), ezek közlése azonban ennél több helyen lenne indokolt. (ld. pl.: a hangzás és mozgás kapcsán: 186., 193.) Ez természetesen nem válthatja ki azt, hogy az elemzés utalásait kizárólag a Weöres-versek együttes olvasása mellett érthetjük meg. Harmath Artemisz kortárs művek tükrében láttatja a weöresi lírát. Elsősorban az foglalkoztatja, hogy „milyennek látja a mestert az utókor, mi az a poétikai vonás, amelyet a fiatal lírikusok a maguk számára Weöres lírai teljesítményének lényegeként fedeznek föl.” (14.) Folytatható-e vagy újrahasznosítható-e a weöresi líra, miért tűnik nehéznek ez a vállalkozás, illetve hogyan lehetséges mégis? Azt tapasztaljuk, hogy Weöres költészetét megközelíthetetlen sokrétűsége és tekintélye miatt kerülik az utódok. Harmath Artemisz könyve épp arra vállalkozik, hogy sokrétűségében mutatja be az elemzett verseket. Egy-egy szempontot emel ki az egyes fejezetekben (ld. pl.: kompozíció, időbeliség, hangzósság) ám ez mindig csak kiindulópontja az elemzéseknek, mindezek fölött áll a mítosz sajátosságának vizsgálata. A kortárs líra egy-egy darabja jól illeszthető mégis a megadott szempontokhoz, mely lehetőséget nyújt a weöresi sajátságokkal való összevetésre. Leginkább Kovács András Ferenc és Oravecz Imre költészetéhez kapcsolhatjuk Weöres ötvenes évekbeli hosszúverseit, de Marno János, Térey János, Borbély Szilárd, illetve olykor Kukorelly Endre művei is összehasonlítási alapul szolgálnak az elemzésekhez. A kortárs művek párhuzamos említésére azért van szükség, hogy a vizsgált szempont modern és posztmodern megoldásai között láttassa Weöres líráját. Azt a közismert megállapítást igyekszik részleteiben (új oldalról is) bemutatni a szerző, miszerint Weöres költészete két irodalomtörténeti korszak határán húzódik, a modern és posztmodern sajátságait vegyesen hordozza. Harmath Artemisz elsősorban a posztmodern paradigma érvényesülését vallja a Psychében, ám a korábbi érvelések mellett (Tóth Gabriella, Kulcsár Szabó Ernő, Tarján Tamás) sokkal meggyőzőbbnek véli azt a befogadás felől láttatni. Így ír: „A Psyché gazdag értelmezhetőségének kulcsát, egyben posztmodernitását abban látom, hogy a mű modernségre jellemző nyelvi-esztétikai elemeket megtartva, azt posztmodern szemléletmódba átvezetve a két paradigmát egyszerre hagyja érvényesülni, akár egyetlen olvasás alkalmával is. Így viszont a nyelvnek egy, mégis inkább posztmodern nyelvfelfogást tükröző tulajdonsága kerül előtérbe, vagyis a szöveg kontingenciája és az értelmezhetőség kockázatai, az írás és a papír Derrida kijelentéseire visszavezethető ideája.” (133.) Több helyütt 91 �Ami marad olvashatunk a modern és posztmodern jellemzők eltéréséről, azok sajátos megjelenéséről a weöresi lírában. Igen érdekes pl. Weöres és Oravecz mitikus alakjai és mítoszi elbeszélői kapcsán a modern és posztmodern mítoszolvasatok, mítoszok olvasásmódjának tárgyalása (ld. 209-210), vagy a Medeia elemzése kapcsán felvetődött emlékezés szerkezetének bemutatása, mely a posztmodernhez közelíti a művet, szemben az Orfeusszal. (ld. 219220.) A medialitás hangsúlyozása központi jelentőségű a műben, ám ez másképpen történik, mint a korábbi szakirodalomban. A szerző egyik kulcsfogalma a médiumkeveredés, a weöresi lírához a medialitás felől közelít. „A kifejezés [értsd: médiumkeveredés] alatt az egymásba érő médiumok kölcsönhatását értem, a jelenséget, hogy a médiumok már mindig is mint kevert közvetítők léteznek, és nem választhatók el tisztán egymástól.” (241.) Harmath Artemisz tézise, hogy a weöresi líra épp ebben a kölcsönhatásban ragadható meg, a médiumok játéka, körkörös átjárhatóságuk, az érzékekre gyakorolt összetett hatásuk adják e költészet sokrétűségét. A szerző elsődleges médiumként a nyelvet nevezi meg: Weöresnél a nyelv az emlékezetet közvetítő memória médiuma. Az emlékezet összetettségét pedig a következőképpen összegzi: „Weöres munkái a zeneiség, a körülíró szerkezetek és a metaforizáció ornamentikus mozzanatain keresztül a vizuális és auditív médiumok eredeti szerepére »emlékeznek«, ezt imitálják, továbbá ezek kölcsönhatásainak hallucinatív benyomásokat előidéző teljesítményeivel kísérleteznek.” (217.) Harmath Artemisz Weöres Sándor születésének évfordulójára megjelent könyve méltó tisztelgés a költő előtt, akinek hangja tovább él a mai költészetben is. A mű nagyszerűsége abban rejlik, hogy a weöresi költészetet nem modellek szerint tárgyalja, hanem sokszínűségében láttatja, kiemelve két átfogó értelmezési irányt, a médiumkeveredést és a kockázatelméletet, melyek bemutatása már önmagában is érdekes belátásokra juttatja az olvasókat. A szerző nagymértékben épít a korábbi szakirodalom eredményeire és jól hasznosítja az irodalomelmélet fogalmait, ám egészen újszerű megközelítésmód jellemzi. A mű gazdagon kidolgozott elméleti háttere nem csupán a weöresi líra újszerű értelmezéséhez vezeti az olvasót, de túlmutatva azon egy olvasáselméleti modellt mutat be, mely segítségünkre lehet más költői művek olvasásakor is. A mű felépítése koherens, jól használható és nélkülözhetetlen szakirodalom nem csupán Weöres Sándor, de kortárs költőink olvasásához is. Az összehasonlító távlat vizsgálata azért is érdekes lehet, mert a modern és posztmodern jegyek keveredését is kirajzolja. Harmath Artemisz könyvét olvasva az az érzés foghatja el az olvasót, mintha egy rejtett érre bukkant volna a weöresi hínár-szövevényben. (Helikon, Budapest, 2013) 92 �Ami marad Zűrtérkép Székelyhidi Zsolt: Űrbe! TÓTH KINGA Közel 300 oldal, vers(?)kispróza(?)kötetnek meglehetősen vaskos, aztán rájövök, ez album, térkép vizuális alkotásokkal, képversekkel, fotókkal. Zolkó fotói „behívnak” minket rögtön az elején, bár előbb megmutatja magát az Árnyékember. Vajon ő maga az űrutazó vagy az űr tervezője talán a Hajszag ártó szelleme? Megtudjuk, a szürke legszebb árnyalata bizonyos százalékú telített fekete valójában, a szövegben ezalatt kommentált önroncsolás zajlik, mire elfogy. Hát akkor bemegyek. Előbb BENN, FENN és LENN, irányít a könyv, honnan vizsgáljam az Űrt. Kezdetben a haj, most az arc: van foga, bölcsesség, onnan a felejtés, szabadon áramló mondatfolyamok, ez lesz az Űrrendszer, ezen a pályán mozog az utas. Egy gondolattól a másikig szabadon dob a hajó, miközben tervezetten épített a pálya, út után jön az út vesztője és az utat vesztő személyek, űrtársadalom – éppen most írja Székelyhidi széjjel –, majd a terjengés után kiirtja a magánhangzókat, ugrálunk a szövegről szóló szövegben. A teremtés előtti tudatosan megkomponált káoszt(?) látom, mintha szándékosan, az új(ra)kezdés reményében ront, roncsol, dob szét az útépítő, az új pálya pedig pillanatnyi megváltás mindenképp. A forma is létrehozza a tartalom széthullását, a betű pálcikává, jelekké változik (nem akarnék üresedést írni, bár a jelentést kétségkívül gyorsan és határozottan irtja ki Székelyhidi, mielőtt elkortyol egy kávét). Közben itt a lap is, az egész szerzői élet Spanyolnáthástól, SPN Krútól, őrült performanszokon és azok használati útmutatóin át; a text témát, 93 �Ami marad formát, stílust, jelet, kódot vált, lassan azt kezdem gondolni, a szöveg maga az út és az űrlény is, akivel rendre más alakban találkozom. Hagyom magam megdolgoztatni, hogy párbeszédbe keveredhessünk, mielőtt még error lesz, nem engedem, hogy elvesszek a „nagy görbék, egyenesek, az ívszögek eltökélt rendszerében” (JADE). Megnézem, hogyan rajzol tussal animelányt, gésát vagy metálharcost, gépbe kézzel: világegyetem lesz „tustintafeketeségből”. Ennek ellenére nagyon is színes ez a kozmosz itt a szerző fejében, mert abban már legalább kezdek biztos lenni, hogy ott járunk vonatostól, színházastól, rockzenekarostól. Száguldozom a naplóban előre-hátra, épp beleborul a Soundczapa a keverőpultjába, arccal a gombba, de még mindig velem, azt mondja: „Isten világít a sötétben, könnyű lesz megtalálnotok!” (CIKLUS) Le is leplezi magát: mindezt azért, mert elkezdett tartani a valóságtól? Hol van a nagyobb őrület és mivel alkotunk valami ténylegest? Hömpölygünk ebben a masszában, de a szerző nem kacag kajánul, illetve nem mindig, itt a szomorúság, a társast játszó felnőtt szomorúsága, aki már bizonyos, aki már elvesztette a szabályok nem tudásának for-ját, de mindezek dacára elszántan létrehozza az űrtébolyt (valahol nyilvánvalóan képmásra, valóság-másra formázva), férjen el a remény is ezen a játékasztalon. „A szövegköltő ujjai a szavak ritmikus energia-kötegében matatnak, az idő hasadékait fürkészik, hogyan lehetne átjutni rajtuk az időanarchiába vagy az üres, fekete űrbe, ahol a téridő kontinuum kifeslik, és ahol tele van holddal a holdi ember, ruhája meg a füle is. Önnön szövegpurgatóriumában perzselődik a szerző, és zuhan, emelkedik talpig madárban, esernyőszárnyait kitárva – mert a versnovellákban a mennyei résből eső csorog.” – írja Ladik Katalin a fülszövegben, abban mindenképp egyetértünk, a szerző sem itt, sem a fizikai világ koncertjein, felolvasóestjein sem kíméli magát és szövegét, ilyenkor űrutasai sem révedezhetnek a nyugalomban, de a kötetet sem érdemes letenni, a harcot igenis, bátran folytatni kell, úrvezetőnk pedig mellettünk továbbra is, mialatt a nyelőcsövön csúszunk a nullák felé, ahol a valóság lesz (legalábbis az van ide írva, a fürdő, a Berek, az biztos). Aztán mégis meztelen nőkké formálódnak a fák, és mikor a medvék is megérkeznek, megérkezik az irgalom, most már FENN vagyunk. Épül egy űrhajó, ácsolás, felszállás, nyugalom, a medvék eltűntek, itt van a nemlét. (NYUGŰR) Gondolható, hogy ez is csak egy gyors állj volt, már szélesítem: több szereplő, több bolygó, vágyak vannak a Nirvána után, álhold is kell meg nők, szegek és új ruha, ki fogom nőni ezt a világot is, megteremtem hát a félelmetest, az ellenséget, hogy legyen indok lelépni a robotok elől, akikről csak Székelyhidi tudja, most léteznek vagy csak gondolják, én mindenesetre a GRAVITÁTORRA szavazok, ott rögzülés van, készül valami, kiszól az űrhajós is, új utasok, gyerekek a jövő. Megérkezem LENN-be: „Kidolgozandó részletek lengenek, elvonatkoz- 94 �Ami marad tatások vesznek kárba, számító szavakat szedünk szét és rakunk össze, poharazunk elsiklott dolgok felett. Nem vettük észre, mikor volt a téridő ugrás, mondjuk és röhögünk, röhögjük ki magunkat egymás vállán. Részegen és meztelenül alszunk lebegve. Kényelmetlen ez az atléta, mondom másnaposan, az űrrobot szerint egy sci-fiben vagyunk. A kabinban a lebegés, lengés értelmezhetővé válik. Gyorsítsuk fel a részecskéinket, szólnak lentről, mert ma elég irracionálisak vagyunk. Így megy ez, így megyünk az űrben, nevetünk este, koccintunk újra és lökjük magunkat a cseppekre szakadt felesek után…” (ŰRJÓ) Hazaértünk. Innentől „rendes” idő. „Úgy döntesz, kicsit öregedsz még.” (KRONOSZ) Kísérőnket nem hagyja el a remény, de itt már kérdezem, nem pusztán vigasztalni készül-e, amikor ismertet az elkerülhetetlennel? Várjuk a vonatot, fekszünk a síneken, hozzánk csapódik majd eltűnik JA, Málik Roland az utolsó kocsiban. Mind feltámadunk a költeményben – így az ígéret, a költő megírja, és azt mondja rá: vers, kész is, megteremtetett, ahogy a jó nő, ahogy a testrészek. De nem fejtem fel az összes titkot, ezt azért nem engedik, most rückwärtzbe kapcsolok a zűrtérképen, elindulok hátra-előre, megnézem magamnak a következő galaxist is. (Spanyolnátha Könyvek 11., Hernádkak, 2012) 95 �Szerzőinkről ARDAMICA ZORÁN (1970, Losonc) költő, író, műfordító BARNA PÉTER (1988, Sárospatak) kritikus, szerkesztő, újságíró CSONGRÁDY BÉLA (1941, Hatvan) újságíró DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő DEZSŐ KINGA (1986, Debrecen) irodalomtörténész, kritikus DINÓK ZOLTÁN (1981, Kecskemét) író JUHÁSZ ZOLTÁN (1973, Ózd) PhD-hallgató, rk. lelkész KABDEBÓ LÓRÁNT (1936, Budapest) irodalomtörténész NÉMETH ZOLTÁN (1970, Érsekújvár) költő, kritikus, irodalomtörténész PIENTÁK ATTILA (1973, Budapest) író POÓS ZOLTÁN (1970, SHAH GABRIELLA (1975, Salgótarján) művészettörténész Battonya) író, költő STUMMER ATTILA (1974, Szolnok) író, jogász SZŰK BALÁZS (1960, Eger) költő, tanár TATÁR SÁNDOR (1962, Budapest) költő, műfordító TÓTH ANDRÁS (1986, Salgótarján) író TÓTH KINGA (1983, Sárvár) költő, szerkesztő VIRÁGH SZABOLCS (1982, Budapest) költő, irodalomtörténész ZOLTAY LÍVIA (1974, Budapest) író TORNYOS MÁRTON (1986, Balassagyarmat) képzőművész TANULMÁNYOK 1995-2004 Rózsavölgyi Márk Alapfokú Művészeti Iskola, Balassagyarmat 2000-2004 2004-2010 Eszterházy Károly Főiskola, Balassi Bálint Gimnázium, Balassagyarmat Eger, rajz – vizuális kommunikáció szak és elektronikus ábrázolás szak EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK 2009 Szerbtemplom Galéria, Balassagyarmat 2011 Benczúr Galéria, Szécsény 2012 Szimplavé, Vác CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK 2007-2012 Nyári Tárlat, Balassagyarmat 2008 Templom Galéria, Eger 2009 Tavaszi Tárlat, Salgótarján 2011 Őszi Tárlat, Szécsény 2012 Rónai Művésztelep Kiállítása, Salgótarján 2009 Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, Balassagyarmat Önkormányzatának díja DÍJ 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/0a004a430fc9f6f242131712aaaf2903.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2013 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2013/4. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2013 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/561bae139aaa15a2fed0dcdc6b217224.pdf 7e92d64b85257a5cf897944e3e692cbb PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Áfra János Nagypál István Papp Dénes Oláh András Otthonról el Abschied Virágvasárnap / Tűnődés / Coda elhalasztott utazás / fölégetett hidak / hogy rejtve megmaradj Gauguin vagy és kikötsz a Körös partján / Most már írhatsz Javíthatatlan MÁS’ MÁS Moxyland (SF-monológ, H. Nagy Péter gyűjtése) Firkálások és cirkálások (u. a. befejezéssel 2 helyen) 12 14 15 16 17 Tarján Bulvár Debreceni Boglárka Tetovált lány 27 Próza és vidéke Tétényi Csaba Büki Mátyás Szávai Attila Filó Mariann A szeánsz (Regényrészlet) Utolsó előtti utazás Régi sínek Balkán / Sötétkamra 29 34 41 44 Molnár Lajos Kadlót Nikolett Bíró József Kendra Adams Tandori Dezső Kutatóterület Barna Péter Bakos Gábor Sulyok László Találkozási pontok Nagy Csilla Kép-tér Somogyi Tamás Ami marad Szekeres Szabolcs Tóth Lilla Csongrády Béla 3 4 6 9 A lírai én közvetett konstruálása és dekonstruálása Áfra János Glaukóma című kötetében Gaál István filmnyelvének kapcsolata a modernista népművészettel Isten veled, szabadság! 53 64 Tekintetek és távlatok Beszélgetés Nagy Lászlóval 78 Márkus Péter kiállítása elé 81 A szeretet ereje (Finy Petra: Madárasszony) Fordítás, vagy amit akartok (Szele Bálint: Szabó Lőrinc Shakespeare-drámafordításai) “Az infósztrádáról Gutenberg világához” (Portrék Balassagyarmaton innen és túl) 47 84 87 91 �A borítón és belső illusztrációként Gugánovity Gabriella fényképei és azok részletei szerepelnek. Az alkotások megtekinthetőek a művész honlapján: www.gabrielafineartphotography.com A 81. és 84. oldalon Márkus Péter szobrai láthatók. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2013-ban megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” ÁFRA JÁNOS Otthonról el Sajnálkozásod lassan átfordul nevetésbe, szemeid közé nézek, és szóródni kezdenek az emlékek törmelékei ránk. A plafon mégis örökre a fejem felett marad, csak neked sikerül elhagyni a szobánk. Néhány napja még zokogó hangon kérted, hogy figyeljem a legfinomabb rángásokat is, amíg lapockádon tartom kezem. A szív igaza morzézva hagy nyomot, de visszavonul, amint felnyílik a szem. Most régi mozgásokból bábuvá érzéktelenedsz. Hagyom, hisz ez is egy döntés, a felejtés eljövetele. Lassan távolodik tőlem a szád. Kezembe adtad a kulcsot, szélesre tárom az ajtót, mégis csak az egyikünk szíve fér át. 3 �“kávéházi szegleten...” NAGYPÁL ISTVÁN Abschied „véle van tele az óra - ami nem remél, s mi nem fáj” Gottfried Benn 1 egy tizenéves lány vezet, s nem kézen fogva. nem vagyok biztos benne, melyik koncentrációs táborban halt meg, melyik gázkamrában végezte, melyik sonderkommandós skalpolta meg fekete hajáért, melyik tömegsírba dobták és ki volt, aki rátalált elkobzott tárgyaira, 2 de azt tudom, nem szenvedett a gázkamrában, nem esett pánikba, és élvezte a forró fürdőt, nem érdekelte, kihez kerül a hajkeféje, a hajcsatja, a hajráfja, 3 tetvektől sebes fejbőrén a haja úgyse ért már semmit se, ő istenért így imádkozott, csomóban kitépett hajszálait szorongatta, mint a rózsafüzért – hajhagymába csimpaszkodó bogártetemek 4 nem volt magyar, német volt, ezért se értem mindig, mit szeretne elmondani 4 �“kávéházi szegleten...” ezekkel a gyötrő fájdalmakkal, miért emlékeztet még mindig a holokausztra , miért hiszi, hogy közöm van hozzá, pedig lehetne, 5 mielőtt meghalt volna, egy fiút láthatott, azt hitte, a sárga csillagot levágta a kabátja ujjáról, ezért vitt el az SS, a KZ foglya ugyanis nem csillagot viselt, egy háromszöget, alig látta arcát ez a gyönyörű fekete hajú lány, azt érezte, a fiú könyörög neki, szőke volt és kékszemű, akárcsak én, könyörgött, pedig mindenki beletörődött a sorsába 6 de ez fiatal fiú ott állt, nem sírt, 7 ha buszon utazom, ha felszállok a kettes vagy az egyes villamosra, érzem, ahogy a bombázó repülők az időzített bombákat kiengedik és belecsapódnak, mint Drezdában, 8 folyton forró, égető fürdőt veszek, nem tudok kádban ülni és várni 9 ez a lány fogja kezemet gyerekkorom óta, de egyszer se fordult meg, hogy lássam, ahogy rám mosolyog, és ne csak fekete haja csillogjon hajnalban, a l’heur bleu idején 5 �“kávéházi szegleten...” PAPP DÉNES Virágvasárnap Nem beszélek nyelveket. Sem idegent, sem a tiédet. A megváltott világ sarkig tárja szemem ma éjszaka. Mi öltük meg Jézust. Ő és te és én. Tudom, hogy megtesszük mindig és újra, hiába virrasztok itt hajnalig. Elég egy véghezvitt tett, kimondott szó, elgondolt gondolat, ahogy egy elmulasztott tett, elhallgatott szó, el nem gondolt gondolat. 6 �“kávéházi szegleten...” Tűnődés Itt, a négysávos út mellett, ahol éjjel-nappal dübörög a forgalom, fölkavarva port és ontva mérges gázokat, az ódon társasház lakói sokat köhögnek, hiába törölgetik otthonukban a levegő szennyét, mely mint fekete vattacukor rakódik le mindenütt. A robogó gépek zaja feszültté és tompává tesz, a gondolatot megfojtja, a képzeletet tűhegynyi kalodába zárja. Életirigység szedi áldozatait, bőr alá fecskendezett csönd, friss lélegzet kísért fehér ingben. Hová tűnt el, ami nincsen? 7 �“kávéházi szegleten...” Coda „Emberek kegyetlensége velem határos.” (Bujdosó kuruc kesergője, 1711) Elhagyott a babám egy szombat reggelen. Szerettem, de ez nem számít. Pár nap múlva Tiszaújvárosba utaztam egy munka kapcsán, bár mindig rühelltem a gyárakat. Arra gondoltam, új életet kezdek, egy új helyen gyökeret eresztek. Aztán leültem a kávézó teraszára, hogy rendeljek egy feketét. A felszolgáló lány kedvesen elém tette a csészét, dekoltázsa látni engedte a bőrére tetovált feliratot – Akarat. Ez a látvány új lendületet adott. Az állásinterjút rövidre zártam, otthagytam az egész kócerájt. Utaztam tovább nagymamám temetésére. Az egyik sírásót egészen megsajnáltam, nem bírta a hőséget. Most itt vagyok egy lakásban, ahol leghosszabb párkapcsolatom éltem. Nemsokára összeszedem néhány holmim és eltűnök innen. Ahogy a versből is. 8 �“kávéházi szegleten...” OLÁH ANDRÁS elhalasztott utazás ölelésedből menekülök remélve hogy a zápor majd tisztára mos mert esik ma is és bennem most már örökké esni fog egyszer már elhalasztottam az utazást de párnánk alól kisiklottak az álmok sokallták talán a csöndet az örökös várakozást kitárt karnak hittelek késedbe dőltem ma sem értem miért így szerettél lecövekelt bennem a kishitűség lelkünket összecserélve éltünk gyerekkori könyvek betűi közé simulva mint régen amikor áporodott levegőjű várótermek ablakából anyám kezébe kapaszkodva néztem a kifutó vonatokat de nem akarok a lekésett csatlakozások fölött keseregni hisz tudom hogy számomra már nincs több mentesítő járat 9 �“kávéházi szegleten...” fölégetett hidak magaddal tudtál spórolni csak kikoptál belőlem már az utolsó veled töltött éjszakán is nélkülöztelek azóta csak hallgatom ahogy a jégcsapok fájdalmas reccsenéssel elengedik az ereszt este felhívlak egykedvű tárcsahanggal nyugtatva lelkiismeretemet kint akarnok szelek pustolják havat eldobott csikkek haragja szédít szólalj meg ha ott vagy de a kagylóból is kibotorkálsz és itt hagysz engem örök hiányban 10 �“kávéházi szegleten...” hogy rejtve megmaradj sokáig várt bennünk a sírás takaréklángon égtünk egy szárnyaszegett tavaszban durcásan feleltél a kérdéseimre de cselt vetett félelem s eltűnődtem komolyan gondoltuk-e a kitörést a halogatás szakadékából és mekkorára kell még összehúzni magunkat hogy a mélyre hulló árnyékok eltakarjanak s mint egy bélyegalbum fortélyos összevisszasága lotyók és tolvajok közt bennem rejtve megmaradj nem ismerlek – csak a hibáidat tudom – lekéstelek de annyi mindent lekéstem már hallgatom misztikus szerenádját az ősznek felforgatom a temetőket s ha újra engedélyt kapok hozzád: majd megtanullak addig olcsó pótcselekvés az élet s innen néha már Istent sem hallani 11 �“kávéházi szegleten...” MOLNÁR LAJOS Gauguin vagy és kikötsz a Körös partján Az Ócániein fedélzetén kifutsz a tengerre, fejedre széles karimájú kalapot rajzolsz, alóla kilóg a hosszú hajad, tépdesi a szél elnagyolt madara. A reményt feloldotta a vízfesték. Az asszonyok fűzőbe, a férfiak a felkínált szerepbe szorítják magukat. Két halántékuk között vitorláznak. Széles a tenger. Kikötsz a Körös partján. Panpungfák lombja és kókuszpálmák sudár törzse a dagálytócsák tükrében. Az aranybőrű maori lányok között Téhura sétál a fűben. Tahiti vagy Körös-part: a szabadság földje a talpad alatt. 12 �“kávéházi szegleten...” Most már írhatsz Most már írhatsz. Megkeresed a papírmalmot, te leszel az első papírmerítő. Tintát készítesz lámpakoromból, a lúdtól ellopod bal szárnya evezőtollát, tollkéssel hegyesre metszed. Most már írhatsz. Válhatsz Csontváryvá, teve hátán lovagolsz be, vagy Matthias Rexé, sohasem halsz meg. És 990 évvel korábban leszel Atilla is, és nem értik, hová tűntél el nyomtalanul. Keresnek kőlapok réseibe bújva. Ha már mindez voltál, elmehetsz Sanghajba, és a Century Avenue 92. emeletén a bárpultra könyökölve most már írhatsz. 13 �“kávéházi szegleten...” KADLÓT NIKOLETT Javíthatatlan Ha most megbocsátanál, többször biztosan nem tennék ilyet: a dühömet ajtón kívül zárnám és eldobnám a kulcsot is. Ígérném, hogy ez végleges, majd amikor elalszol, kisettenkedek a szobából és visszaengedem az ablakon. Bújtatnám a szekrényben, fiókban a bugyik között, az evőeszköz-tartó alatt vagy a zsemlemorzsás zacskóban, amíg akkorára nem nőne, hogy újra meg kell váljak tőle. 14 �“kávéházi szegleten...” BÍRÓ JÓZSEF MÁS’ MÁS ( – féligmeddigvisszazártvers … Liptay Katalinnak – ) pormacskák / sprőd padlószőnyegen ülünk kopott farmernadrágban spécimagnetofonod szalagja surrog kézirataim / betűképeim körülöttünk borozgatás közben hangpróba megilletődve mondom hosszúversem hallga / szomszédom lépcsőházműsora óbégatásától visszhangzik újpest utánozhatatlan lumpentelepi keserves ––––––––– botcsinálta / vacak rajzolóként felskiccelem arcodat emlékezetből gyötrelmes idők füstköd – fátylára pormacskák / szúette fejőszékemen ülök kopott farmernadrágban mondom ÁRNYNEKED hosszúversem pislákol / gyertyaláng vénül látlak éjféli szobafélhomályban harminc esztendő sivár – távolából 15 �“kávéházi szegleten...” KENDRA ADAMS Moxyland – SF-monológ – Az emberi agy mindig újraírja magát. Így működik. Az asszociációk rétegei helyekhez, emberekhez kötődnek. És mindegyiket rugalmasan körbeöleli az új tapasztalat. Egy egész várost fel lehetne építeni az emlékek súlya alapján. Ahogy a gyilkos mozgását követik a kis gombostűkkel. De a kapcsolatok egyre sűrűbbek, vaskosabbak és bonyolultabbak. Úgy érzem, mintha a ponyva felszívná az érzelmi üledéket is. Öt hónapja még tetszett, hogy kitartott nő vagyok, az milyen nagyvilági. De most már állott és megfáradt és naiv a testem. A nanót úgy fejlesztették ki, hogy minden abnormális fejleményt felkutasson. Maratoni méregtelenítés és hosszú finomhangolás. Én vagyok a demó a demográfiájukhoz. Az áhított álomnő. Látom, ahogy vér keveredik a folyadékba, mint tinta a vízbe. A világ jobbra billen, aztán minden mintha rám szakadna. Felkapaszkodnék a növekvő sötétségen át, de magába húz. Nem tudom nyitva tartani a szemem. Nem tudom mozgatni a karom. Aztán a csend. Mint búvárkodás közben. Hirtelen nagyon félek. Követem a buborékokat, és tudom, hogy nemsokára felbukkanok. H. Nagy Péter gyűjtése 16 �“kávéházi szegleten...” TANDORI DEZSŐ Firkálások és cirkálások (u. a. befejezéssel 2 helyen) Klasszikus páros Párosban igen sok igazi dolgot tudtunk összehozni; csak igazi párost nem tudtunk összehozni? Gondolat = érzet? Az egzisztencialitás tematizálhatatlan. Nem gondolni valakire, valamire: már tematizálhatatlan? Nem leszek kisigényű Nem hiszek benne, hogy az a tematizálatlanság, ha nem gondolok valakire-valamire, már egzisztencialitás. 17 �“kávéházi szegleten...” Ha az egzisztencialitás = a tematizálatlan, hol kezdődik? Ha körben minden tematikus. Hogy a mások hitének a jó istene…! mert Isten nevével nem élek vissza. A sors szeszélye A sors se-séje. Megismerni egy – úgymond – közeli, szeretett hölgyet: telefonálj – ne legyen biztos benne, ki vagy – ahogy beleszól, megismerhetsz valakit, akit… ejha. Mint még szerelem idején? S van vak, vad remény? Ha a legkisebb dolog sincs, kibírhatatlan üresség. Ha a legkisebb dolog is van, halálos teher. Szerencse, hogy előre nincs halál. Utóbb nincs kibírhatatlan. Nem, hogy 1-1 ferde napot megengedünk magunknak, de 1-1 normál napban bízunk. 18 �“kávéházi szegleten...” Nem bírom. És ahhoz képest jól. Hogy egyáltalán nem. A megoldások még megtalálnak. De már nem szívesen írok. Nem szeretem. Semmi se jut eszembe. Vagy csak elfelejtettem, mi is lenne az. Nem mondhatom: Legalább lenne az! Ez egy olyanféle írás lesz, amilyenféle írás ez lesz. Etalon. Ld. az imént. Hát ha ez így van, nincs „hátha másképp”. 19 �“kávéházi szegleten...” Eddig a befejezést leveleztem. Most a levelezést befejeztem. Örök tavasz. A rózsa mindig = a rózsa: a rózsa. Konkrétabban: eredetiben, Stein: „A rose is: a rose = a rose.” Egy olcsó rozé = egy olcsó rozé. Egy drágább stb. Fordítsd le: egy Stein-rózsa Egy kőrózsa. Attól függ, miből. Kőből. Persze, mindenki napról napra él. De én napról napra élek. Biztos, hogy ez kétféle igazság egyszerréje? Semmi se biztos. Egyetlennek az egyszerréje főleg. Biztos-nem-biztos se. 20 �“kávéházi szegleten...” xxx Jaj, Schwitters; Schwitti, Schwitti. Mi lenne jó? Legszűkebben vett. sic! Életemben mi lenne jó? Kellene-e jó? Legszűkebben vett életemben kellene-e jó? Jól? Nem kellene külön semmi jó, semmi több jól. Semmi se jó. Ahogy jó helyett akkor így még, de csak legszűkebben vett életemben szólva, nem is szólva, ha már az úgy rendesen nincs, nincs, hogy megbeszélni műhely dolgokat ha a legszűkebben vett meglevőké, egy ilyen MEGVAN, változatlan meglenne, az lenne akkor még jó, ha egy nap, egy perc hirtelen nem fosztana szabadlétemtől, nem kezdene elrombolni, az lenne jól, ah, Schwitters, hát nem, az lenne jó, hát nem egyedül ez, ketten stb. lenne jó, épp nem egyedül, abban egyedül is, ketten se, olykor akár, de madárkánkkal, kutyánkkal, Főmedvénkkel, ennyi, ha meglenne, megmaradna, ez lenne jó. Ez lenne. Nem lesz. 21 �“kávéházi szegleten...” (Jaj! Ugye, milyen jól érezhetően zagyvál, hadar, kavar itt a vers, az esszencia, a vélt evidencia, a közlendő, a téma, a tematizáltság : ) De csak így mondható el, hogy: „Nem mondom: csak így maradna!” Hogyan mondhatnám. Vicc. Mégis: csak legalább maradna így! Íme, a tematizáltság, az esszencia, bármi téma, tárgy: nem. Nem közölhető. Pár éve még az én gondolatom se volt ilyen érzet. Miért lenne másé más, ki lenne másképp ezzel; másképp, mint ő van. A tematizálatlan a nem közölhetetlen! Ott van a szövegben, a versben, mint a szöveg, a vers benső szerveződése. Ne legyen azonnali-sikerre-a-szerző éhe. Ha nem tud tematizálni, ne akarja tematizálva kapni a hatást. S a meghalást? Ez a nagy hamleti kérdés. Az vajon tematizált-e? S ha lealvás, elalvás: is? se? Isten az is, se? 22 �“kávéházi szegleten...” IDE AZ ÚGYNEVEZETT MŰBEN… …már nem jönne semmi. Egyáltalán semmi nem jönne sehol. De olyan nincs, ilyen nincs. Ide jön hát, ami nincs, nem is lesz, mégis van. Hogy két írás két különféle helyen (Alföld, Palócföld épp) ugyanúgy végződik. De akkor: tényleg: ugyanaz az írás? Ez erős esszenciállogikai és nem formai kérdés. Miért firkálok tollal, cerkával füzetekbe, melyeket magammal hordozok, a lakás különféle pontjain tartok, miért ébredek éjnek éjén arra, hogy valamit fel kell jegyeznem. Mert írnom kell. Bár nem akarok, nem szeretek már közölni senkivel semmit, ülök pl. egy teraszon, ld. „Hamlet”, pörgetem v. nem pörgetem poharam, nem szórakozottan, v. mégis, és azt gondolom, jönne valaki, nem hívnám asztalomhoz, a piacok egyikén valaki természetesként kér, tolakszik, hogy néznénk ketten át valami irodalmi, zenei akármit, persze, az ő javára, s én azt gondolom: ismer ez engem? Hát nem tudja, hogy az írás is az nekem, hogy kész nevetség vagyok, J. A.-t lazán idézve, hogy a lehető legjobban akarok, kényszeresen, megcsinálni valamit, amit nem akarnék, de ha már… akkor örökké magam betegítően stb., a legjobbat, megfeszített erővel. Miért? De annyi ilyen példa van. A nagyszerű amerikai író Delmore Schwartz, például, jellemző módon a „Már álmunkban szólítanak” c. novellájában, 1969-70 táján eléggé pontos címet fordítottam neki… miért gyötrődteti srác-figuráját, hogy a lehető leghívebben… az életet… az összetartozást… adja. Átok írás! Akkor hát! De az írás sem átok, csak ha ilyen alapon írunk – jó, ezren megírták, amikor ír az ember, pont akkor: nem írni volna jó, és Wittgenstein, és ezrek, mondom -, ha már írunk, ott az írás átka is. A lélektől lélekig: nem átok. Verébkénk, kutyánk: lélek… tesszük értük, amit szívünk ad. De nagyon. Ám hogy az írás… mint „akkor már”, s ennyi? Ne. ó, ne. 23 �“kávéházi szegleten...” 24 �“kávéházi szegleten...” 25 �“kávéházi szegleten...” 26 �Tarján Bulvár Tetovált lány DEBRECENI BOGLÁRKA Amikor Veronika betöltötte a tizennyolcat, egy angyalt tetováltatott az alkarjára. Az angyal a védelmezője, vezetője lett, ártatlan tekintettel kulcsolta át vajszínű lepellel takart combját, térdére hajtotta fejét és békésen pihentette szárnyát a kézfején. Minél tovább nézte őt a lány, annál biztosabban érezte, hogy küldetése van, adnia kell másoknak valamit, reményt, útmutatást, egy történetet, ami lehetne bárki más története is, mégsem az. Egy héten keresztül rajzolt, majd bevitte a tökéletesen kidolgozott sablont a Stúdióba. A gladiátortermetű, maorimintás srác elismerően bólintott, tintával áthúzta a skiccpauszon tekergő vonalakat, kicserélte a gép csőrébe rögzíthető tűt sterilre, lefertőtlenítette, felmatricázta a felületet és hozzálátott a kontúrok elkészítéséhez. Gyorsan, precízen, profin dolgozott. A festék Veronika bőre alá kúszott, a minták egyre többet mutattak meg a magánmitológiából. Az ablak a bezártságot, az éveken át tartó magányt jelképezte, a spirituális világ felé való nyitást. A beavatás szimbólumává vált, rálátást engedett a kifürkészhetetlen jövőre, az indaszerűen kanyargó, semmibe vesző, legváratlanabb helyeken felsejlő, macskaköves útra. Egy vékony pókfonál a láthatatlan ajtóhoz vezette Veronikát, át kellett lépnie a küszöbön, hogy elindulhasson az ismeretlen felé. A bejárat előtt életet jelölő, rózsaszín bimbókkal díszített cseresznyeág ringott. Megújulás és remény. Nyuszi úr arany zsebóráját nézegette, miközben szaladt, „Sietek, mert elkések!”, mondta, fehér szóbuborék nőtt az orra mellé, és Alice az EAT ME! feliratú süteménybe harapott. A lány két karja virágba borult, az azáleák úgy sokasodtak, mint a magyar népmesék beköszöntőjének hímzett, galambbegyből font motívumai. Egymás után bújtak elő testéből 27 �Tarján Bulvár a bársonyos sziromlevelek. Borostyánok, liliomok, vörös rózsák, tavirózsák, búzavirágok, pipacsok bódító illata hatotta át a szobát, aromás illóolajat szívtak magukba a falak. A növények közé gyümölcsök, állatok, tárgyak képe ékelődött. Cseresznye, alma, delfin, csillag, denevér, dobókocka, kereszt, szerelem, tudás, kísértés, csók, üdeség, védelem, alkotás, halál, feltámadás, halhatatlanság, szenvedély. Teremtő nőiesség a gyöngyszem, a kaland vitorlás hajó. RISE ABOVE! A francia kártya furcsa lapja a kör királynővel és a káró királlyal a titkos tudásba való beavatást és a kockázatot jelezte. Veronika önbizalma visszatért. Felülemelkedett az önmagára erőltetett korlátokon, ártatlan lélekkel, elszántan nézett szembe mindazokkal, akik megbántották, eltaszították, kisemmizték őt. Intenzíven élte meg az érzelmeket, játékos volt és vidám, merengő és álmatag, lángra lobbant, felhevült, frissesség töltötte el, majd elérte a testi-lelki harmónia állapotát, áradt belőle a nyugalom. Átment a fejlődés minden fázisán, hogy végre szabad legyen. Felszabadult. Miután elkészült a nagy mű, boldogan lépett ki az utcára. A kisváros lakói azonban képtelenek voltak elolvasni, viszolyogtak tőle, mert más volt, senkit sem érdekelt a története. Egy pillanat alatt meggyűlölték, hát átdöfték egy tőrrel mellkasára varrt, tűzvörös szívét és a LOVE feliratot. 28 �Próza és vidéke A szeánsz* TÉTÉNYI CSABA Elsőként Mrs. Elisabeth Wilkinson érkezett meg. Kovac kinyitotta az ajtót, és önkéntelenül elvigyorodott, amit a hölgy kedvességnek vélt, holott a házigazda a divatjamúlt kosztüm és a leengedett haj láttan húzta fel a szája szélét; a testes asszonyság rendszerint kontyba fogta össze ősz haját, és háziköntöst viselt. Ki volt pirulva, mint egy kamaszlány, pedig már jócskán elmúlt ötven éves. Egyfelől maga az esemény, másfelől a dac hozta lázba, mivel férje, Malcolm, a ház gondnoka egyenesen gyerekes ostobaságnak nevezte a találkozó célját. Kovac betessékelte a vendéget, aki, mint mindig, elmosolyodott a férfi enyhe akcentusán. Lelkesedése kissé alábbhagyott, mikor a szobában meglátta a másik bérlőt, a füstbe burkolózott Juan Ramírezt, akit nem kedvelt és gyanúsnak tartott, bár határozott oka nem volt az ellenszenvének. Nem értette, miért hívja mindenki Pablónak, és hiába kérdezgette a többi lakót, azok sem tudták, így a férjével arra gyanakodtak, hogy a férfi álnevet használ, ami összefügghetett katona múltjával. Mrs. Wilkinson mindenesetre Mr. Ramíreznek szólította, és nem nagyon bizalmaskodott vele. A szoba másik oldalán ült le, de azért elfogadta a Kovac által kínált teát. Kovacot finom úriembernek tartotta, és ezt igyekezett mindig a tudomására hozni, amivel többnyire meglehetősen zavarba hozta őt. Ezúttal is áhitattal figyelte, ahogy szervírozta a teát. Ismét kopogtak. Kovac kiment, hogy beengedje az újabb vendégeket. Ketten voltak, az egyikük, egy alacsony, fehér bőrű és barna hajú fiatalember azonnal be is lépett az előszobába, vállon veregette a házigazdát, kuncogva reményét fejezte ki, hogy nem késett le semmiről, majd továbbment a szobába, és üdvözölte a jelenlévőket. Ezután lerogyott egy székre, rágyújtott, és némileg kaján arckifejezéssel végigmérte Mrs. Wilkinsont és Pablo 29 �Próza és vidéke Ramírezt. A másik érkező csak Kovac köszöntésére jött beljebb. Alacsony, fehér bőrű, ősz hajú férfi volt, az ötvenes évei közepén járt, az ajtónyílást bottal tapogatta ki, de bizonytalanság nélkül lépkedett tovább a nappali felé. Sylvester Pidgley volt a neve, a földszint hármas számú lakást bérelte; abból élt, hogy környékbeli bárokban zongorázott. Elnyűtt zakója, nadrágja és cipője némi bohém jellegett kölcsönzött megjelenésének. Kovac őt is hellyel, majd teával kínálta. Mr. Pidgley leült, botját a széknek támasztotta, a csészét az asztalra helyezte, majd zakója zsebéből kis laposüveget húzott elő, és a benne lévő barnásvörös italból löttyintett egy keveset a teájába. Mrs. Wilkinson rosszallóan nézte, de nem szólt. Pablo elnyomta a cigarettáját, krákogott néhányat, és tovább figyelte a vak zongoristát. Az megkeverte a teát, majd sodort cigarettát húzott elő és rágyújtott. Hátradőlt a székében, és amennyire helyzete engedte, végignézett a jelenlévőkön. Kovac az ajtófélfának támaszkodva azon morfondírozott, vajon hogyan látja őket Mr. Pidgley. Egy autó fékezett az épület előtt, fiatal hölgy szállt ki belőle, becsapta az ajtót, búcsút intett a sofőrnek, az pedig elhajtott. Sophie Kraft, a második emelet négyes számú lakás bérlője kissé gúnyos mosollyal pillantott fel a szürke, háromemeletes ház homlokzatára. Úgy döntött, még egyszer rágyújt, mielőtt bemegy. Amúgy is várni akart néhány percig, hogy csillapodjék az ital hatása, amit az autós utazás némileg felfokozott. Megigazította divatos szabású zakóját és blúzát, végigsimított a nadrágja szárán, kifújta a füstöt. Még az iménti élmények hatása alatt volt. Egy egyetemi csoporttársa társaságával meglátogatott egy speakeasyt, ami egy meglepően előkelő bár alsó helyiségében működött. A bár tulajdonosa, a csoporttársa apja meglehetősen taszító alak volt, harsány és lekezelő közvetlenséggel igyekezett a fia barátainak kedvében járni. Sophie figyelte a vendégeket, ivott, cigarettázott, hallgatta az ismerőseit, mindeközben váltott néhány szót velük, és nem mulasztotta el megemlíteni, hogy este egy spiritiszta szeánszra hivatalos, amivel egy időre jelentős érdeklődést keltett. Jól érezte magát, ugyanakkor nem tudta eldönteni, a hely, a vendégek, az élet ezen módja imponálnak neki vagy viszolyogtatóak a számára. Hagyta, hogy eldöntetlenül maradjon. Élvezte, hogy egyelőre csak benyomásai vannak, a fárasztó reflexiók később majd úgyis rájuk rakódnak. Mikor majd egy ideig megint nem történik semmi. Eldobta a cigarettát, egy gyors mozdulattal megigazította a haját, fújt egyet, azzal elindult a ház kapuja felé. Figyelte magát, ahogy közeledik. Kovac némi pírral az arcán betessékelte Sophie Kraftot. A lány mosolyogva belenézett a férfi kék szemébe, azt kutatva, vajon izgatott-e az előttük álló esemény miatt, majd belépett a szobába, és kissé hangosan üdvözölt mindenkit. A halk viszonzástól és a nyomott hangulattól némileg megtört lendülettel leült Pablo közelében, szája bal sarkát elhúzta, a 30 �Próza és vidéke szemeit tágra nyitotta, mintha csodálkozna. Sorban rápillantott a többiekre. Pablo mélybarna szeme véreres és kifejezéstelen volt, bár Sophie néha úgy gondolta, csak ő nem érti ezt a tekintetet. Mr. Pidgley látszólag visszanézett rá, Sophie ezúttal szívesen megkérdezte volna, hogy igazán vak vagy csak eljátssza. Mrs. Wilkinson szokás szerint gyanakodva figyelte, az volt a véleménye, hogy a lány jó családból való, s így valami sötét oka kell legyen annak, hogy ezen a környéken bérel lakást. Férjével arra jutottak, hogy valamiféle erkölcstelenség lehet a háttérben, de hiába leskelődtek utána, mivel Sophie soha nem fogadott vendégeket. A szemközt ülő fiatalember elég szemtelenül mérte végig a lányt, de ő nem zavartatta magát, visszamosolygott, bár mosolya enyhén gúnyosra sikerült. Kovac odahajolt Sophie-hoz, hogy letegye elé a teáscsészét. – Ki ez az alak? – súgta a fülébe a lány, kihasználva a közelségét. – Bill – suttogta Kovac. – Bill Regis. Tenyérbemászó pofa. Bulvárlapokba ír cikkeket. Itt lakik a környéken. – Felegyenesedett, cigarettával kínálta Sophie-t, mindketten rágyújtottak. A házigazda komoly arccal a társasághoz fordult. Újra üdvözölte őket, és ismertette velük összejövetelük célját. A szeánsz megrendelője Mrs. Wilkinson volt, aki kapcsolatba szeretett volna lépni rég elhunyt nagyanyja szellemével. Ehhez kérte a jelenlévők segítségét, elmélyült és kételyek nélküli részvételét. E kurta bevezető után Kovac hozzálátott, hogy megtegye a szükséges előkészületeket. Eltette a füzetet, a hamutartót és a teáscsészéket. Széles, kopott selyemterítővel fedte le az asztalt, egészen a padlóig. A terítőn vörös alapon számtalan ezüstszínű csillag, inda, hullám és más furcsa vonaldísz alkotott bonyolult ábrákat. Ódon, karos gyertyatartót vett elő a szekrényből, és középre helyezte. Ezután gyertyákat illesztett a tartóba, egy apró könyvecskét és egy ceruzát tett mellé, majd megkérte a vendégeit, hogy az általa elképzelt ideális rendben üljenek az asztalhoz. Ők hangos széknyikorgás és parkettarecsegés kíséretében engedelmeskedtek. Bill úgy vigyorgott, mint aki valamiféle pajzán játékra számít, Sophie várakozón felhúzta a szemöldökét, és úgy is tartotta, de halvány félmosolya elárulta, hogy nem veszi egészen komolyan a történéseket. Mrs. Wilkinson Kovackal szemben ült, balról Sophie, jobbról Bill Regis került mellé. Kovac bal oldalán Pablo, jobb oldalán Mr. Pidgley helyezkedett el. Senki sem szólalt meg. A házigazda lekapcsolta a lámpát, aztán behúzta a nehéz, barna függönyt, amitől meglepően sötét lett, néhány pillanatig az orrukig se láttak, ám mire a szemük megszokta volna a homályt, sercegve lángra kapott egy gyertya kanóca, majd sorban a többié is, úgyhogy az asztal körét leszámítva minden árnyékba burkolózott. Kovac elfújta a gyufaszálat, leült, és álmatag tekintettel kotorászott a zsebeiben. Vendégei közben megérezték a gyertyákból áradó nehéz, édeskés, egzotikus virágillatot. Mrs. Wilkinson csillogó szemmel bámulta a médiumot, Pablo mélyet szippantott a gyertyafüstből. Sophie 31 �Próza és vidéke kíváncsian figyelt, és úgy érezte, talán mégsem lesz olyan kínos ez a szeánsz, mint ahogy várta. A következő pillanatban viszont önuralomra volt szüksége, hogy fel ne nevessen, mert Kovac hirtelen mozdulattal kirántotta a kezeit a zsebeiből, és apró, csillámló papírdarabkák százait szórta az asztal fölé. Mrs. Wilkinson felcsuklott. Kovac ekkor felszólította őket, hogy fogják meg a mellettük ülők kezét, és így alkossanak kört. A milliméteres papírdarabok lassan pörögtek lefelé a levegőben, és amelyik a gyertyák lángjához ért, szikrázva elenyészett, a többi az asztalra hullott, és vízcseppnyi tükrökként verték vissza a gyertyafényt. Kovac lassú, monoton hangon beszélni kezdett. Sophie furcsának találta, hogy önmagát harmadik személyben, Cerberos néven említi, mikor bejelenti, hogy kapcsolatba kíván lépni a túlvilággal. Nem tudta eldönteni, hogy Cerberos kéri vagy parancsolja, hogy jöjjön létre a kapcsolat, s hogy kihez beszél, ha egyszer ő Cerberos. De nem sokáig gondolkozhatott ezen, mert mikor Kovac megnevezte a keresett személyt, pontosabban annak szellemét, és felajánlotta neki, hogy szóljon az ő szájával, Mrs. Wilkinson alaposan megszorította a kezét. Amúgy is eléggé zavarta a kontraszt; a gondnok feleségének izzadt tenyere és erős ujjai jobbról, Mr. Pidgley hűvös, finom keze balról tartották őt a körben. Egyszerre jó és nyomasztó volt az érzés. Kovac, azaz Cerberos behunyta a szemét, felemelte a fejét, és fátyolos, de határozott hangon a keresztnevén szólította Mrs. Wilkinson nagyanyját, hogy adja jelét jelenlétének. Rose, ismételte magában Sophie, Rosie, és önkéntelenül elmosolyodott. Egy percnyi feszült csend után Cerberos megismételte a szöveget, ezúttal valami mást is hozzátéve, amit nem értettek a többiek, értelmetlen hangsornak tűnt. Nem történt semmi. Sophie körbepillantott. Pablo és Mr. Pidgley maga elé meredt, Mrs. Wilkinson feszülten nézte Cerberost. Beleütközött Bill tekintetébe. Az kaján vigyorral figyelt, és mikor találkozott a tekintetük, Sophie-ra kacsintott. A lány épp nyelvet akart nyújtani válaszul, amikor a férfi arca megváltozott, jobbra fordult. Sophie is észlelt valamit, de nem tudta, hogy mi volt az. Néhány másodperc múlva megrebbentek a gyertyalángok, megmozdultak az árnyékok a mennyezeten. Cerberos nem lehetett, és huzat sem okozhatta, az ablakok és az ajtó csukva voltak. Sophie Pablóra gyanakodott, ezért a következő alkalommal rásandított, de Pablo csukott szájjal, mozdulatlanul meredt a gyertyákra. A lány óvatosan körülkémlelt, de semmit sem vett észre, ami magyarázatul szolgált volna. Ebben a pillanatban megmoccant az asztal. Csak apró döccenés volt, arra azonban épp elég, hogy mindenki megdermedjen. Cerberos azonnal megszólalt, Rose-t kérte, hogy jelezze, ő jelent meg a körükben. Az asztal ismét dobbantott egyet. Sophie önmagát is kissé bosszantva amiatt aggódott, hogy felborul a gyertyatartó, ám annak oly széles és nehéz talpa volt, hogy jóformán meg sem billent. A kis papírfecnik vadul csillogtak. Cerberos ekkor felajánlotta Rose-nak, hogy ha akar, szóljon az ő szájával, eközben továbbra is felemelt fejjel és csukott szemmel ült. 32 �Próza és vidéke Mrs. Wilkinson keze izzadt és remegett, ő következett, fel kellett tennie az első kérdést. Sophie arra gondolt, szívesebben ülne most Cerberos mellett, kíváncsi volt, ő vajon szorítja-e a szomszédai kezét. Úgy egy perc múltán Cerberos felszólította Mrs. Wilkinsont, hogy kérdezzen. A hölgy halk, megmegbicsakló hangon az iránt érdeklődött, jól van-e a nagyanyja, és hogy látja-e most őt. Idegesítő csend következett, csak Bill krákogott. Ekkor Cerberos feje megmozdult. Ismét előre nézett, szemhéja felemelkedett, egyenesen Mrs. Wilkinsonra szegezte a tekintetét. Már jól vagyok, mondta fülsértő, rekedt hangon. Nem látlak, de érezlek, folytatta, s hangja olyan idegen volt, hogy Mrs. Wilkinson erősen összerezzent. Sophie valamiért mégis komikusnak tartotta a választ, egyúttal tetszett is neki a helyzet, és mosolyogva figyelte a médiumot. Cerberos szemei nem változtak ijesztő tűzgolyókká, sem csillogó, fekete kövekké; pont olyanok maradtak, mint Kovacéi, és ezt bizonyos szempontból tanulságosnak találta. Mrs. Wilkinson egy darabig képtelen volt megszólalni. Cerberos ismét lehunyta a szemét, és felemelte a fejét. Sophie érezte, hogy a gondnok felesége igyekszik összeszedni magát, és feltenni egy újabb kérdést. Az asszony végül, még mindig remegő hangon azt tudakolta, miatta veszett-e össze az anyja és a nagyanyja azon a karácsony estén, amikor ő nyolcéves volt. Sophie a szeme sarkából látta, hogy Bill vigyorog. A médium leeresztette a fejét, és hidegen a kérdezőre nézett. Rémes rikácsolással közölte vele, hogy nem ő, hanem a megdöglött macska volt a veszekedés oka. Sophie-nak erőfeszítésbe került, hogy fel ne nevessen. Majdnem biztos volt benne, hogy Kovac gúnyt űz Mrs. Wilkinsonból. Szívesen hátradőlt volna kezében egy cigarettával, de nem akarta megszakítani a szeánszot. Ráadásul izgatott szorítást észlelt az ujjain. Gyerünk már, noszogatta magában, és nem is kellett sokáig türelemmel lennie. Mrs. Wilkinson kisvártatva zavartan érdeklődött, mi lett a nagyszülei ékszeres dobozával, amit gyerekkorában annyiszor megcsodált. Sophie elhúzta a szája szélét. Némi csend után az asztal finoman mozogni kezdett, és nem hagyta abba. A médium üres tekintettel meredt a vele szemben ülőre. Aztán még az eddiginél is rémesebb és hangosabb rikácsolással azt válaszolta, hogy a ládikát a nagyapa eladta a hetvenhatos válság idején. Ekkor nagyot ugrott az asztal. Mrs. Wilkinson felsikoltott, és önkéntelenül elengedte a mellette ülők kezét. Az asztal lassan lecsillapodott, Sophie meglepve látta, hogy a gyertyatartó nem dőlt el. Kovac még mindig tartva a mellette ülők kezét felnézett a mennyezetre, úgy festett, mintha egy légy fáradt röptét követné a szemével. Mr. Pidgley még egy darabig fogta a lány kezét, aki ezt már kissé terhesnek érezte. A kör végül felbomlott, az öreg zongorista megropogtatta az ujjait. * Részlet A ház maga című regényből. 33 �Próza és vidéke Utolsó előtti utazás BÜKI MÁTYÁS 1981 szeptemberében hegedűtanárként kis fizetésemhez mérve hatalmas adósságba vertem magam. Egy ötven négyzetméteres OTPöröklakást vásároltam, hogy feleségemmel és fél éves kislányommal végre saját lakásunkban lakjunk. A szerződéskötéshez szükséges beugró összeget idős hegedűtanáromtól – apám helyett volt apám, mert szüleim ekkor már nem éltek – kértem kölcsön. Egy éven belül meg akarom adni a pénzt mondtam, kicsit szorongva, mert abban a pillanatban nem sok remény látszott arra, hogy ez sikerüljön is. Ekkor találkoztam egy zenész ismerősömmel. Beszélgettünk erről-arról, majd mellékesen megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elszerződni egy finnországi szimfonikus zenekarba. Jelenleg ott van állása, de lehetősége lenne Németországba menni. Kicsit közelebb van és melegebb vidék, mondta. Ha esetleg volna kedvem helyette elvállalni a munkát, akkor három napon belül szóljak neki. A szerződést át lehet íratni a nevemre. Az ő személyéhez nem ragaszkodnak, azoknak ott északon végül is mindegy, ki utazik. Lehetőség van a cserére. Ez az egész ügy egyáltalán nem illett elképzeléseimbe. Nem voltam kalandvágyó ember, semmi kedvem sem volt idegen országban élni, idegen nyelvet nem ismertem, sosem akartam gazdag lenni. Természetesen nem voltam már álmodozó gyerek, világos volt, hogy a levegőből nem lehet megélni. Az általánosan elfogadatott csereeszköz, a pénz, nélkülözhetetlen. Természetesen azt is tudtam, miféle előnyökkel jár 34 4 �Próza és vidéke egy ilyen nyugat-európai munkavállalás. Nem csak olyan használati tárgyak megszerzésének lehetőségével, amelyek kincseknek számítottak még nálunk – nyugati márkájú autó, vagy egy minden hájjal megkent sztereórádió, videókamera. A két ország pénzneme közötti árfolyamkülönbség is tetemes hasznot ígért. Akkoriban a finn pénznem hétszer annyit ért, mint a miénk. A fizetés – meggyőződhettem róla, mert ismerősöm megmutatta a szerződést – valóban nagyon kedvező volt, még a menedzselési díj levonása után is. És azt is megtudtam, mennyibe kerül egy kis lakás bérleti díja, mennyiből lehet megélni. Két napi tépelődés után, és a barátaim rábeszélésének hatására – voltak közülük olyanok, akik ezzel a szerződéssel kapcsolatban isten lábát emlegették, melyet meg kell fogni és nem szabad elereszteni, nekem azonban erről más volt a véleményem, inkább a mammon lábáról van szó, gondoltam aggodalmasan – telefonáltam az ismerősömnek. Ha valóban ilyen egyszerű az egész, mondtam, puszta névcsere egy papíron, semmi egyéb, akkor utaznék. Feleségemmel megállapodtunk, hogy ők is velem jönnek, az otthoni lakást kiadjuk, aztán majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. A kislányom éppen a legizgalmasabb korban volt, járni kezdett, és erről nem akartam lemaradni. Ilyen körülmények között vártam, mi fog történni, a hatóságok megegyeznek-e egymással, átírják-e a nevemre a szerződést vagy sem. Október végén aztán kaptam egy levelet a menedzseri irodától, amelyben az állt, hogy menjek be aláírni a következő év január elsejétől érvénybe lépő, két évre szóló szerződést. S miután ezt megtettem, nem volt más dolgom, a mindig soron következő feladatot elvégezni, az utazás technikai részét átgondolni, mivel utazunk, kitalálni, mit kell majd elcsomagolni, hogyan szállíttatjuk azt ki, és várni az indulás napját. Mivel sok időm volt még, gőzerővel elkezdtem finnül tanulni, mert arra gondoltam, hogy ha már Finnországba megyek, nem baj, ha azt a nyelvet beszélem, amit ott a legtöbben ismernek. Odakinn a harmincezer fős lakosú városban kis garzon várt minket, melyet a városi kulturális hivatal utalt ki számunkra, majd tavasszal az a felismerés, hogy fizetésem három személyt képes eltartani, de arra, hogy félre is tegyünk belőle, már nem elegendő. Hiába az otthoni lakás kiadásából származó bevétel. Tehát – vált világossá – amennyiben a családom kinn marad, amit pedig valamennyien szerettünk volna, akkor semmi értelme annak, hogy külföldön dolgozzam. Adós vagyok, rab, csapdába kerültünk, mondtam a feleségemnek, amikor együtt maradásunk esélyeit latolgattuk. Elképzelhető, milyen nehezünkre esett a búcsú, ami végül kikerülhetetlenül bekövetkezett. 35 5 �Próza és vidéke Miután feleségem és kislányom április elején haza utaztak, nem volt más választásom, mint azt bizonyos lábat az eddigieknél is szorosabban, még erősebben markolni. Így a szerződésben előírt munkán kívül megragadtam minden lehetőséget, hogy pénzt keressek, magyarán elszegődtem a városi színházba is, valamint a helyi rádióban könnyűzenei felvételeken működtem közre. Ezekről a bevételeimről a magyar hatóságok nem tudtak, tehát egyenesen a zsebembe, illetőleg a bankszámlára vándoroltak. Egyre fáradtabb lettem, ám ez kevésbé zavart, ilyesmi előfordul, gondoltam, ha az ember dolgozik. De nagyon egyedül voltam és néha attól féltem, hogy idegileg nem sokáig fogom bírni. Elolvadt a hó, síelni már nem lehetett, uszodába jártam, hogy eddzem magam, ugyanakkor barátkozni kezdtem a zenekari kollégákkal, akikhez eddig nem sok közöm volt. Némelyikük meghívott magához, bemutatta a családját, másokkal jobb híján kocsmába jártam, amit nem szerettem, ugyanis a szervezetem nem bírja az alkoholt. De mélyebben merültem a finn életbe, mint addig, amit az is lehetővé tett, hogy erre az időre már tűrhetően beszéltem finnül. Áldottam az eszem, hogy otthon olyan szorgalmas voltam. Ilyen körülmények között természetesen nők is a látókörömbe kerültek. És habár igyekeztem hűséges lenni feleségemhez, egy idő után nem bírtam tovább és egy-egy kínálkozó lehetőséget nem hagytam elveszni. Vigyáztam azonban arra, hogy ne bonyolódjak hosszabb kapcsolatba. Nem akartam feleséget és így családot váltani. Várt az otthon és a haza. Ekkor kerültem közelebbi barátságba azzal a negyvenéves kollégámmal is, aki mellettem ült a zenekarban. Alkoholista volt, amely emberfajta – mi jól tudjuk ezt – Finnországban sem ritka. Betegsége csak fölerősödött, amióta a felesége elvált tőle, és két gyerekét – mondta ő – elidegenítette tőle. Szorongásait fokozta, hogy a zenekar vezetősége is rajta tartotta a szemét. Közölték vele, hogy ha nem kezelteti magát, kirúgás fenyegeti. Mattinak hívták, s talán nevünk hasonlósága és azonossága – nekem Máté a nevem, de a finnek Mattinak szólítottak – hozzájárult ahhoz, hogy barátok lettünk. Matti nem csak egyszerűen szimpatikus volt nekem. Amikor márciusban odakerült a zenekarhoz, és először ült be a zenekari pult mögé, fellélegeztem. Végre valaki, akire rá lehet nézni. Úgy éreztem, otthonosabbá válik az idegen ország a feltűnésével. Szemüveges és szakállas arca rokonszenvet keltett. Gondolkodó és érzékeny embernek látszott, és ezt a benyomást a későbbiekben sokszorosan igazolta is. Többet ér, mint a többiek, a jobb emberek közé tartozik, fogalmaztam magamnak. Zavart, hogy a honfitársai lenézték és kiközösítették. Akkoriban még ott a jóléti és demokratikus északon is – ahol a pszichológusi szakma 36 6 �Próza és vidéke jóval elismertebb volt, mint nálunk –, a legtöbben akaratgyengeségnek, bűnnek tartották az alkoholizmust. Sokat beszélgettünk, hálás volt, hogy valaki szóba áll vele. Gyakran esett szó a szakmánkról is, melyet ő szentnek nevezett, s állandóan azt bizonygatta, hogy az amatőrökkel létrehozott produkció a lemezipar szempontjából semmit sem ér, ám annál többet az angyalok szempontjából. Enkeli, hangzik finnül az angyal. Körülrepülik az enkelik láthatatlanul azokat, akik a jót, a szépet, még ha eszközeik gyarlók is, létre akarják hozni. A virtuozitás hideg és gépies, a hibákat isten szereti. Szép szavak voltak ezek, nem vitás, értettem is őket, ám azért magamban kicsit sandán mosolyogtam rajtuk. Arra gondoltam, hogy voltaképpen hazabeszél a barátom, saját gyengeségeit idealizálja. Hiszen ebben az időben már egyetlen ép hangot nem tudott kicsiholni a hangszeréből, mert vagy az alkoholtól vagy annak kínzó hiányától remegett a keze. Ha nem az, aki, akkor én is azt mondtam volna, hogy azonnal rakják ki a zenekarból. A második hegedűszólam vezetőjeként nekem is szavazati jogom volt a zenekari tanácsban, tehát megtehettem volna ezt is. Sok mindent kellett latolgatnom. Be kellett látnom, hogy a zenekar, amely természetesen nagyon messze járt a világszínvonaltól, ilyen bizonytalan munkaképességű zenészt nem tűrhet. Újsütetű barátom szegény volt, nem csak az alkohol vitte a pénzét, hanem a gyermekek után fizetendő tartásdíj is, magányosan élt egy albérleti szobában, a kétemeletes panelház a város szélén állt, a franciaerkélyről fenyőerdőre nyílt kilátás. A már említett nyugati országbeli kincsek közül neki csak egy lemezjátszója és egy kazettás magnetofonja volt, azok sem a legújabb és legnépszerűbb márkák. Ezen a két hanghordozón hallgatta részeg eufóriáiban az általa tisztelt mesterek zenedarabjait. Mivel érdeklődést mutattam a finn zene iránt, lelkesen elhatározta, hogy szemináriumot tart nekem Sibelius műveiből, elmagyarázza, mit jelent ő és tevékenysége a finnség számára. Így néhányszor elmentem hozzá zenét hallgatni. De rosszul éreztem magam, mert Matti rendszerint részeg volt, hol nagyon, hol kevésbé, a valóság – és abban én is – alig érkezett el hozzá. Mivel sajnáltam, csak azért, hogy hamarabb elfogyjon az ital, egy-egy pohárkával én is lehajtottam a híres finn vodkából, már csak azért is, mert Matti erőszakosan kínált. Megsértődöm, mondta, ha legalább egy pohárral nem iszol. Így néha számomra rosszulléttel végződtek nála a látogatások. Haragudtam magamra, és – igazságtalan, tudom – haragudtam rá. Az évad végén, júniusban hazautaztam és szép, felhőtlen nyarat töltöttem volna otthon, de mivel nyomasztott a gondolat, hogy még nem jött össze annyi pénz, amennyinek kellett volna, ezért előbb utaztam vissza. 37 7 �Próza és vidéke Éltem valahogy, heti rendszerességgel írtam a leveleket feleségemnek, melyekben beszámoltam a velem történt eseményekről, cseperedő lányom felől érdeklődtem, félrelépéseimről azonban hallgattam. Elkezdődött az évad, és Mattit két hónapig nem láttam, mert végre rászánta magát, hogy bevonuljon a kórházba. Amikor újra találkoztam vele a próbán, boldog és kiegyensúlyozott volt, ugyanis felesége visszafogadta őt. Október elején aztán ketten jöttek el hozzám, hogy közöljék, újból együtt vannak. Pénzt is kértek, kölcsönbe, mégpedig sokat, pontosan annyit, amennyivel otthon tartoztam, mely összeg egyébként erre az időre már össze is gyűlt. Úgyhogy már azon gondolkodtam, felmondom a szerződést, és végre örökre hazautazom, soha külföldre nem megyek. A pénzt bútorvásárlásra fordítanák, hogy másodszori életkezdésüket szebbé tegyék velük. Senki egyebük nincs, akihez fordulhatnának, csak én, aki egyedüliként a zenekarban, sőt, a városban, olyan barátságosan és megértően bánok Mattival. Kölcsönözhetnének a bankból is, ám az ottani kamatfeltételek jelenlegi és jövőbeli helyzetükhöz mérve nagyon szigorúak. Zavartan magyarázták, hogy tudják, nekem is van családom, és adósságom, ám nincs más választásuk, meg különben is, – mondták egymás szavába vágva – két hónap múlva meg tudják adni a pénzt. Alig fejezték be mondókájukat, barátom, aki a józanságtól és a boldogságtól – ha úgy tetszik – pityókos volt, még a lábaimhoz is vetette magát. Egy fejjel magasabb volt, mint én, vékony testalkatú, két karjával átölelte a térdeimet, úgy nézett rám esdeklően. Mindjárt megpróbáltam kitépni a lábamat a szorításából, nevettem kínomban, dühös lettem. Undorító, ízléstelen jelenet, gondoltam. Legszívesebben belerúgtam volna a finn barátomba. Széttaposom a kezét, villant belém. Talán megérezte, hogy mi játszódik le bennem, elengedett, és így, néhány másodperc után – már lecsillapodva – elmondhattam, amit azonban nem kellett volna, és ma sem tudom, miért tettem, hogy részemről semmi akadálya, adok kölcsön, akár holnap a mehetünk a bankba, ahol a pénzt kiveszem és átadom nekik. Hamar megbántam, szinte azonnal, amit mondtam, de nem volt visszaút. Egész éjjel nem aludtam. Nyilván azért mentem bele ebbe a bizonytalan kimenetelű kalandba, gondoltam, mert túl akartam lenni az egész jeleneten. Meg talán azért, mert Matti felesége is ott volt, kemény vonású, de szép nő, akivel akár dolgom is lehetett volna. Bizonyára azért is, mert talán – gondoltam – teljes lelkemmel mégsem veszek részt a pénzgyűjtő életben. Valójában talán mindent vissza szeretnék csinálni. De mennyire mindent? – kiáltottam fel. És ez már olyan riasztó gondolat volt, hogy el is hessegettem magamtól. Végső soron nem vagyok 38 8 �Próza és vidéke bizonytalan ember és a túlzott lelkiélet nem kenyerem. A pénzt nem kaptam vissza két hónap múlva, mert barátom újra inni kezdett. Mikor egyszer részegen jött be a próbára és leesett a székéről – én kaptam el a hangszerét, hogy ne törjön össze –, a zenekari tanács hazaküldte, az elfektetett fegyelmi iratokat elővették, a fegyelmit letárgyalták, és a határozatot meghozva kirakták a zenekarból. A szavazásnál tartózkodtam. Mattinak így munkanélküli-segélyen kellett élnie. Magántanítványokat próbált ugyan szerezni, de egyetlen szülő sem vitte hozzá a gyerekét, hiszen a városban mindenki tudta, ki és mi ő. Csavargó, elesett, társadalmon kívüli lény. Mattipojka, ahogy a finnek mondják. Közben a felesége megint elhagyta, eddig tartott köztük a békesség. Mindazonáltal egyik este Matti feljött hozzám, sírt, hozott egy saját maga által megfogalmazott, dülöngélő betűkkel megírt ígérvényt, amelyben az állt, hogy ő, ez és ez, kötelezi magát, hogy a tartozást fél éven belül megadja, ha pedig nem, akkor én, ez és ez, perelhetem. Ennek semmi értelme sincs, mondtam. Nekem a pénz kéne, pajtás, nem pereskedés, és szomorúan néztem rá. Vidd a papírt, hiszen nem is kötelez senkit semmire. Kétségbe voltam esve, céltalanul ődöngtem a városban. Pénz híján karácsonykor sem voltam otthon. Feleségemnek megírtam, mi történt, nincs pénz, talán lesz, ha ugyan lesz. Ő azt írta vissza, hogy jól vannak, anyagilag kicsit szűkösen, de remélik, hogy egyszer talán én is hazajövök. Kislányom gyakorta nézi a fényképemet, lassan megtanul beszélni, azt mondja rám, bácsi, maga fésülködik. Mindenesetre, írta még a feleségem, azt azért nem gondolta volna, hogy ilyen gyakorlatlan vagyok az élet dolgaiban. Gondoljak esetleg a családomra máskor. Húsvétkor, amikor a finnek is bízni kezdenek az értelmes életben, jön a tavasz és a fény, ám talán éppen ezért sokan közülük öngyilkosok lesznek, Matti is összeomlott és kiugrott a lakásának második emeleti ablakából. Meghalt, elmentem a temetésére. A finn temetők sokkal szebbek, mint a magyarok, nyírfaliget, húsz centi széles márványlapok, élükkel beleállítva a sírok fölött a földbe, a kövön az elhalálozott neve. Matti Koskenniemi. Április végén levelet kaptam a feleségemtől, beadta a válópert, írta, mert már nem bírta egyedül. Nyugodjak meg, lányomnak jó mostohaapát talált, aki valószínűleg nem ad szíre-szóra senkinek kölcsön. Alig emésztettem meg a levél tartalmát, – mit jelent mindez, mi a teendőm, menjek haza harcolni, a lányomért és a lakásért, vagy egyezzek ki valamilyen építő béke érdekében – amikor az egyik nap megjelent hirtelen Matti öccse. A temetőben már láttam, addig nem ismertem, közel sem volt olyan rokonszenves, mint a bátyja. Bocsánatkérések közepette átnyújtotta a pénzt, amit a barátom nem tudott megadni. A család adta össze a pénzt. Tudtak a kölcsönről. Kiderült az is, hogy Matti írt egy búcsúlevelet, amelyben azt írta, hogy nemcsak 39 9 �Próza és vidéke feleségével, gyermekeivel, hanem utolsó éveinek egyetlen igazi barátjával – velem – is felelőtlenül bánt, és ezt nem tudja elviselni. Ez kínos volt, ezt nem akarhattam. Ha otthon tudom, gondoltam, hogy amikor aláírom a szerződést, egy általam akkor még tökéletesen ismeretlen, rokonszenves ember halálára is szerződöm, biztosan messze elkerülöm a tájékát is a menedzseri irodának. A nyáron nem utaztam haza. Ott ültem a városban, adósság nélkül, újra megvolt a pénz, és el is küldtem a tanáromnak. Szégyenkezem, írtam, a késedelem miatt. Ő valóban megbocsátó volt, igaz, írta, jó lett volna, ha egy évvel ezelőtt kapja vissza – ahogy voltaképpen szó is volt róla. Akkor nagyon nagy szüksége lett volna rá, felújíttatta a lakását. Most már mindegy, talált más megoldást, ezt az összeget majd beteszi a bankba, úgyis ott volt, most hát hazaért. Dolgoztam, mert a szerződést a városi zenekar meghosszabbította, elégedettek voltak velem, nem akartak elengedni. Otthon a zeneiskola sem gördített az ittlétem elé akadályt, fizetés nélküli szabadságon voltam, finnországi tartózkodásom teljesen legálisnak minősült. De fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Végül itt ragadtam. Találtam második feleséget, és van két gyermekem, akik már felnőttek. Nemrég állampolgárságért folyamodtam, letettem a megfelelő vizsgákat, most várom az értesítést arról, mikor mehetek a városi hivatalba a papírért. Első lányom régebben meg-meglátogatott, fizettem az útját, de láttam rajta, hogy nem hozzám, az apjához jön, hanem csupán turistaként Finnországba. Már jó ideje nem utazik ide, bár megtehetné, még nincs családja. Vele computer útján váltok néha levelet, első feleségem sosem ír. Egyszer hazautaztam a gyerekeimmel, megmutattam nekik a Dunát, a Balatont, Budapestet. Jól élek. Néha eszembe jut, hogy negyven éve mit gondoltam Finnországról, a szerződésről, a keresetről. Mikor ezen viccelődöm egy kicsit, – mit fogok én? – a finn feleségem értetlenkedve néz rám. 40 �Próza és vidéke Régi sínek SZÁVAI ATTILA Ősz. Szőrös hajósemberek bolgár uszályokon hordják el a dunai nyár emlékeit. A lomha vastestek lassan haladnak el a szombat délután folyóparti bámulói előtt. Uszálygyomrukban hanyagul összedobálva minden, ami még belefért az időbe indulás előtt. Odabent fémszagú gépek húzzák halomra a nyármaradékot, jobban férjen, kell a hely a következő kikötőben felszedendő, további nyármaradékoknak. Szuszogó pneumatika, ragadós olajszag, monoton gépszorgalom. Aztán az egészet elviszik délre. Az érzékenyebb hajósemberek érdeklődve figyelik az uszály keltette hullámokat, majd lassú, széles mozdulatokkal integetnek a parton ámuló gyerekeknek és kiskutyáknak. A gyerekeket és kiskutyákat nagymamák figyelik. * Őszi nagymamák a padon, örülnek, vagy csak simán büszkék, hogy megint itt egy ősz, megúszták végbéltükrözés nélkül a nyarat. Fejükben nyári emlékek: lecsófőzés, belvárosi séták, megfejtett rejtvények kedveslassú poénjai. Megbeszélik az idei befőttek készítését. Megbeszélik a politikát, fiatal szomszédjaik ruhaviselési, zenehallgatási, szeretkezési szokásait. Nem értenék, ha elmondanád nekik, hogy befőttesüvegek ők is, amikbe – bizonyos kezek – érni tették a dús húsú gyümölcsöket, persze megfelelő előkészítés után. Nem mindegy, kibe mit tesznek. Az ősi receptek nem tévednek. Aztán már csak idő kell, hogy beérjenek a belső dolgok, hogy legyen miért kifutniuk az angyaloknak a spájzba (hűvös téli napokon), mikor a jó esti filmet megszakítva testápoló- és tamponreklámot ad a nagy közszolgálati. * 41 �Próza és vidéke A jó esti film előtt még sokan kutyát sétáltatnak. Az őszi kutyás lányok kisebb ívben dobják a színes labdákat a lobogó fülű vizsláknak, kisebb ívben pisilnek a részeg gimnazista fiúk, lassabban áll meg a vészfékező buszok fékringása. Lassan kihűlnek a nyári szerelmek és a nyári szerelmekben összeizzadt nyári lepedők. Messzire szállnak a szférákba a lelkes, nem mindig őszinte puszicuppanások. Pusziflották milliói repülnek az ég felé. A nyári írók nem írják meg azonnal a nyári szerelmüket, elteszik őszre, legyen mihez nyúlni a szűkösebb napokon. Egyelőre a millió cuppanást kísérik hunyorgó tekintettel, ahogy azok lassan eggyé válnak a nagy kékkel. * Ősszel magányosabbak a kerékpártárolókban hagyott bicajok. A mozdulatlan hajtókarokban még frissek a nyár eltekert kilométerszázai. A kerékpárút kanyarjaiban még ott vannak a nagy nyári bedőlések emlékei, a nagy nyári dekoltázsok kanyonjai, a nagy benézések, a gyerekkacagások. Ott vannak még, de már kevésbé érzékelhetőek. Eltűnnek lassan a reggeli ködökben. Felszívódnak. Vissza oda, ahonnan származnak: a semmibe. A többi megvalósult lehetőség közé. * Vannak egészen különleges megvalósulási lehetőségek. Ezek templomokba kerülnek aztán. Ősszel másképp reccsennek a templomi padsorok, másféle lendülettel prédikálnak isten szolgái, másképp mondják: áldott a te méhednek. A freskók szentjeinek arcvonásai szelídebbek a megváltozott fényviszonyoktól. Szent Mihály lazábban fogja marokra az lábai előtt fetrengő Sátán hajzatát. Ki olyan, mint az Isten?! –gondolja közben, újra és újra. Ezerszer és ezerszer. Egy őszi templomban jobban érzékelhető az évszázadok alatt felgyülemlett emlék. A szerelem és a gyász rezgései és a kettő elegye: a béke. Ez a közös origó. Valahogy békésebbek az őszi templomok, főleg a kis kápolnák. Kiváltképp, ha arra jártadkor nem túl távol avart égetnek. A finom, szelíd füst illata bejár a fák közé, a gondolatok közé. Hogy ott elindítson valamit. Elindítson valamit, ami mindig is mozgásban volt feléd, csak te kitértél, elszaladtál. * Van valami különös egy több száz méteres vasúti területben, ahol visszabontották a síneket, elvitték a vasakat és rendre egymásra dobálták a talpfákat. Tipikus őszi kép ez is, lelassulnak a percek, ha elidőzöl egy ilyen 42 �Próza és vidéke helyen. És nem mélázol el túl sokáig azon, hogy bizony, van úgy, hogy fel kell szedni a régi síneket, újakat kell hozni, vagy másik nyomtávot kell kijelölni, mert a régi már nem túl korszerű. Nem nagy egyenlőségjelet gondolni ez és valami más közeli dolog között. * Ősszel tele van a levegő az ihletre váró irodalmi ötletekkel, ott tolongnak a felhőkben, ott mocorognak a lehullott falevelek alatt, ott vannak a lelkes kiskutyák nyálcseppenéseiben, a részeg bakterok fejtartásában, fiatal lányok éjszakai sikolyaiban. Ott sétálnak ablakod alatt. Kinézel az ablakon és látsz egy szakadt figurát, ötvenes férfi, berasztásodott hajjal, mocskos ruhában, ahogy egy vele egykorú babakocsit tol maga előtt. Az egyik kerék ritmikusan nyikorog. Van két másodperc, mikor ez a nyikorgás betölti az egész teret, minden szférát, nem tudsz másra figyelni. A babakocsiban a férfi lomjai vannak egymásra hányva, szatyrokban, zsákokban, ki tudja miféle kacatok, miféle fertők. A férfi kínos lassúsággal tolja hulladékrakományát, mintha saját életét. Néha megáll. És néz előre mereven. Ilyenkor mintha kikapcsolnák. Hogy van egy nagy kéz, ami ilyenkor megnyomja a gombot. A férfi talán erőt gyűjt ilyenkor, talán eszébe jut valami fontos. Mint egy rovar, ami szaladás közben meg-megáll. Rovarember. Van arca, de nincsenek vonásai. Csak a mocskos csomagok. És a nyikorgó kereke. Talán épp egy íróra vár, hogy megfogalmazza. Szöveggé válását várja talán, hogy ott élhessen tovább valami normálisabb életet, egy normálisabb sztoriban. 43 �Próza és vidéke Balkán FILÓ MARIANN Tarnóczi Jakabnak Osztermajer E.-né, aki eladónő volt a belváros egyik pékségében, letette a mobiltelefonját a pultra, majd izzadó homlokát megtörölve nagyot sóhajtott. Mindig csak azok az eszetlen férfiak, gondolta. Sosem lehet őket elérni, ha igazán szükség lenne rájuk. Odakint lassan felrobbant a Nap, a hatalmas parázsló csillagból lomhán csapkodtak a Föld felé a vöröslő lángnyelvek. Osztermajerné megint sóhajtott, és betolt egy tepsi zsömlét a sütőbe. Pontban akkor, amikor az ötvenharmadik kisebb meteor lépett a légkörbe, egy ballonkabátot viselő kalapos férfi, aki szerette Gershwin zenéjét, betoppant az üzletbe. Rendkívül udvariasnak tűnt; az ajtót óvatosan behúzta maga után, és a poros cipője talpát a lábtörlőbe dörzsölte, mielőtt a pult elé állt volna. – Jó napot kívánok! Osztermajerné éppen a sajgó derekát tapogatta a vevőnek hátat fordítva, és a másnapi ebéd körül jártak a gondolatai. Összerezzent. – Jó napot kívánok! Mit parancsol? – Egy lekváros buktát kérek. – Sajnos azzal nem szolgálhatok. Elfogyott – mondta Osztermajerné, és szánakozva vállat vont. – Akkor egy fonott kalácsot. – Elnézést, uram, fonott kalácsot sem tudok adni. – Az Isten szerelmére, ez a világvége mindenkit kikészít? Ez már a második pékség, ahol buktát vagy kalácsot szerettem volna vásárolni, és nem 44 �Próza és vidéke kaptam – fakadt ki a férfi, és idegesen lekapta a kobakjáról a fejfedőjét. Fényes foltban világított a bőre a feje búbján, hiszen már hetedik éve kopaszodott. – Ne haragudjon, de tudja, hogy az apokalipszis idején sok ember… öh… – Osztermajernének a nyelve hegyén volt, hogy azt mondja, sokan „megbolondulnak” ilyentájt, de végül csak biccentett egyet, ahogy általában a befejezetlen mondatainak véget szokott vetni. – Most már Ön szíveskedjen kiszolgálni valamivel. Odakint éppen sáskajárás pusztított, és a békaeső is jól rákezdte. Osztermajerné agyán átvillant, hogy otthon hagyta a védőszemüvegét és az esőkabátját, majd gyorsan összeszedte a gondolatait, és a vevőre koncentrált. – Nos, van… sajtos pogácsám… – Tepertős nincs? – Nincs – amikor az előbb a pékség hátsó részében tartózkodott, Osztermajerné a szeme sarkából látta, ahogy a tepertős pogácsás ládát éppen elsodorja az utcán hömpölygő és a pékségbe kis híján beömlő özönvíz. – Pizzás tekercs? – Azt a múltkori óta nem sütöttünk. Nem vitték. – Jó, csak érdeklődtem, a pizza hidegen hagy. Kakaós csiga? – Van! Nem is kevés! – Végre! Rendben, kettő darabot szeretnék. Osztermajerné megkönnyebbülten kihalászta a fogóval a kért péksüteményeket, és sietve belecsúsztatta őket egy papírzacskóba. – Tessék. Kétszázhetven forint lesz. – Hetven? – Igen. – Köszönöm. Viszontlátásra! – köszönt el a férfi, miközben visszanyomta a fejébe a kalapját, és Gershwin „Rhapsody in Blue” című szerzeményére gondolt. Hátat fordított, ámde megtorpant. Osztermajerné észrevette, hogy tétovázik. – Nem akar esetleg még egy kakaós csigát? Úgy nézem, sokáig fog ez a mostani ítéletidő tartani – bökött a teljesen kihalt utca felé, ahol a tornádó éppen akkor kapott fel egy piros Opelt. – De, lehet, hogy nem ártana… emlékszem, a négy évvel ezelőtti világvége is két hétig húzódott… - motyogta elrévedve a férfi. – Igen, arra én is emlékszem – helyeselt Osztermajerné, és gyorsan kivett még egy péksüteményt a pultból. – Parancsoljon, ezt fél áron is odaadom. – Köszönöm. Viszlát! – Viszlát! 45 �Próza és vidéke Sötétkamra Arcomba mart a hideg és szaggatta a számat a keleti szél, ahogy lesétáltam az utcán az elágazáshoz. Odanyúltam a járomcsontomhoz; még mindig szégyenteljesen égett. Megálltam és megnéztem magam egy parkoló kocsi visszapillantójában; ott vöröslött a tenyere nyoma az orromnál, mint a szétkenődött rúzs. Felemeltem a tekintetem és körbepillantottam, hogy lát-e valaki, aztán lehúztam a cipzárt a kabátomon és szétnyitottam. A pulóveremen terjengő vérfolt sikoltott az oldalamon – vagyis valami más hang hallatszódott –, mire hirtelen eszembe jutott, hogy merednek rám ilyenkor mindig a posztereim, és hogy bámul vissza üresen a világítótorony a falinaptáramból. Szúrt valami a szememben. Talán ő. Egészen addig vonszoltam tovább magam, amíg el nem értem a padhoz az elágazásnál. Leültem, egy kicsit pihenni és gondolkodni; közben a tornacipőm talpáról kapargattam azt a rohadt rágógumit, amibe még régen beleléptem. A térdemre hajtottam a fejem és elaludtam. Álmomban egy elszenesedett autópálya mellett haladtam, és a járműveket figyeltem. Foszforeszkáltak, és én velük akartam menni. Tompán puffant valami, mire felriadtam. Megborzongtam… ma éjszaka, amikor csak forgolódtam az ágyban, úgy tűnt, mintha lázas lenne a szobám. Forróság uralkodott, és amikor egyszer kitámolyogtam a fürdőbe, ahogy hozzáértem, azonnal éreztem, mennyire izzad az ajtófélfa. A vállam gyengén feszült neki; puha vagyok, akár a rongylabda. Feltápászkodtam, indulásra készen. A csövek végre hiányoztak a testemből, és megszűnt a zaj. Apa, a világítótoronynak fehér fénye van. 46 �Kutatóterület BARNA PÉTER A lírai én közvetett konstruálása és dekonstruálása Áfra János Glaukóma című kötetében „Egy gyerek mellett minden árva / pillanatban újra felismerheted, / más emberek tekintete dönti el / létezésünket” (Megkerült vonzás, 15.) – tulajdonképpen ez a gondolat Áfra János 2012-ben megjelent első, Glaukóma című kötetének1 kulcsmondata. Maga a szerző is számtalanszor megnyilvánult már ezzel kapcsolatban, kötetével pedig poétikai alapot is ad egyik alapfilozófiájának: a minket körülvevő emberek elbeszélései, rólunk alkotott képe határozza meg személyiségünket. Ennek függvényében alakítjuk önképünket, de kontraszt is kialakul a saját magunkról alkotott kép, és a rólunk, mások által kialakított kép közt. Áfra debütáló kötetében ezt a közvetítettséget jelöli. Saját mitológiát teremtve beszéli el a lírai alany életét, születésétől fogva öngyilkosságáig.2 Maga a tárgy, a kötetben majdhogynem mindig csupán közvetve megjelenő lírai alany jellemzői, tulajdonságai és élete úgy rajzolódnak ki, hogy mindent a külső beszélők: szülők, nagyszülők, szerelmek, barátok, osztálytársak, ismerősök narrációi által tudunk meg. A szerepvers műfaja tehát az, ami ennek a közvetítettségnek formát ad. Az idézett kulcsmondat pedig mise en abyme-ként funkcionál, és különböző változatokban, de mindig ugyanazzal a példaértékkel vonul végig a köteten. 47 �Kutatóterület A cím mint szimbólum is ezt a kulcsgondolatot jelöli. A glaukóma magyarul zöldhályogot jelent, és bár a kötetet elsősorban test-poétikaként olvasva ez sem egy elhanyagolható szempont, olvasatomnak nem ez a legjelentősebb aspektusa. A közvetettséget, az abból következő rétegzettséget jelöli. Mindenki szemén egy hályog van, és nemcsak akkor, ha beteg. Életének minden percében. Ezen a hályogon, ha tetszik, a saját nézőpontunk által létrehozott hályogon keresztül látjuk a világot, látjuk az embereket. Ez határozza meg személyiségünk alapvonásait és determinálja azt is, hogy másokat hogyan látunk, hogyan hozzuk létre mások személyiségét. Semmit nem látunk tisztán, minden egyfajta szűrőn keresztül csapódik le bennünk. Érdekes, mondhatni váratlan koncepcióhoz nyúlt Áfra. A Glaukóma egy rendkívül személyes, érzékeny, intim témákat feszegető kötet. A szerző mindezt úgy valósította meg, hogy a lírai alanyt egyszer sem szólaltatja meg E/1 személyben. (Vannak a kötetben E/1 személyű versek, azoknak a beszélője azonban nehezen beazonosítható.) Mivel külső elbeszélők segítségével jelenítődik meg az alany, a lírai én teljes mértékű megjelenítése soha nem megy, soha nem mehet végbe teljes mértékben, ugyanis csak részleteiben, az elbeszélés szegmenseitől, a megjelenítő szereplőktől függve rajzolódik ki. Az olvasó így részese a lírai én közvetlen felépítésének, konstruálásának, ugyanakkor leépítésének, dekonstruálásának is. Ez a narratopoétikai technika kétélű. Hiába a külső elbeszélő a domináns, narrációja által a „néma” lírai alany kerül a középpontba. Másrészt hiába ő kerül a középpontba, mivel a szereplők szoros viszonyban vannak egymással, az ő életükről is számos részlet válik világossá. Ennek következtében több versnél megfigyelhető a fókusz eltolódása. A Begyűjtés és A torzulás íve címűeknél például a versek kétharmadáig a narráció középpontjában az elbeszélt alany áll. A szövegek végén aztán hirtelenül megfordul a perspektíva és a lényeg az előbbinél a nagypapa egészségének romlásán, utóbbinál az édesapa halálán lesz. Így nyer hitelt maximálisan az előbb idézett kulcsgondolat, és így kap bizonyosságot újra az alapfilozófia: nem létezünk mások gondolatai nélkül, és mások sem léteznek a mieink nélkül. Szintén jó példája ennek az Azonos csúszás című, amely azon kívül, hogy egy elbeszélővel dolgozik (édesanya szeretője) számos más szereplőről és élethelyzetről árul el részleteket: „hát mert ilyen volt ez a kölyök, / nézett és kérdezgetett, mindenért húzta / a száját, hogy micsoda szaggal, meg milyen / ótvar módon, meg milyen emberekkel, / mindennap, hova, amúgy meg nem lehet / semmi szava, ha az anyjával szeretjük / egymást, neki kellene alkalmazkodnia / az emberhez, ha kell, hát adnia pénzt, / és elvenni hagynia, én legalább törődök / azzal, aki megszülte, ő meg csak kiabál vele, / hogy miért nem főz, miért nem sétál egyet, / miért nem fürdik meg, velem legalább / szokott, mosdatom, mert azért mocskosan / mégsem, és most már csak nálam, legalább / nyugodtan, ha fáj is a tüdőm, a hátam, 48 �Kutatóterület / régebb óta, minthogy a gyerek elvette / a kulcsom, mert kölcsönöztem a szekrényből / valamennyi pénzt, nekem már mindegy, / az orvosok azt mondják, bár nem náluk, / de úgyis rákban döglök meg, / mint az apjuk” (Azonos csúszás, 49.) Az eddigi recepció pozitívan értékeli, elsősorban egy újabb testkötetként értelmezi a Glaukómát. Bár véleményem szerint a könyv legfontosabb, legérdekesebb és legjobban kidolgozott szegmense a versek retorikai felépítettsége, narratív tulajdonságai, valóban releváns interpretációs lehetőség a dominánsan jelenlévő test-tematikát, valamint a poszthumán filozófiát középpontba állító elemzés. A poszthumán létállapot elsősorban a léten kívüliségkor, az élet megszűnésének pillanatában és a nemlét, a megsemmisülés eljövetelekor jelenik meg. Így az Elzárt nézés című versben, ahol érdemes megfigyelni a kiazmust: „tudjuk, hogy nincs hova / tartani, de folyton törnek / csontok falban, vezetékek / emberben, ennyiből értjük, / miért jut mindennapra romlás”. (Elzárt nézés, 91.) Továbbá a záró költeményben: „miután kiégett, nem lilult el / a feje, két nappal a halál után / csak a szaruhártya száradt be, / épp ott, ahol a halál pillanatában / elektromos kisülések torlódnak / egymásra” (Nincs más hátra, 92.) A kötet erőssége mégsem a testiség tematizálásában rejlik, hanem a narratopoétikai felépítettségben. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka a Kivonulás című vers. Érdekes megfigyelni, hogy az exbarátnő narrációja által konstruált lírai alany kétszer is megszólal, igaz, implicit módon, függő beszédben.3 A megértést a kurziválás segíti: „miután elmondtam / halkan, amit átgondoltam, »vége«, ahogy könyörög, / hogy az isten szerelmére, ne hagyj el, még ne, // hisz megígérted, hogy soha, hogy sosem lesz vége!” Az utolsó szakaszban aztán megszűnik a dualitás, a beszélő egyedüli szereplőként van újra jelen. Nincs megjelenítettség, az utolsó sorok példaértékéből arra következtethetünk, hogy a narrátor fiktív próbálkozásainak köszönhetően egy elvontabb, enigmatikusabb lírai én konstruálódik, aki a narráció szintjén csak „egy tökéletesen idegen test” formájában van jelen, azonban teljesen elszakad az eladdig felépített vagy éppenséggel leépített éntől. A szakítás, az elválás konstruálja és dekonstruálja az ént. A kezdő jelenetben, a beszélő szobába lépésekor ugyanis megrajzolja, ha részleteiben is, de felépíti azt, a végső ítélet kinyilatkoztatásakor pedig abszolút leépíti, olyannyira, hogy az utolsó versszakban már hiányként sincs jelen, helyébe, ha csak képzeleti szinten is, de más lép. Mégis, mintha narrációjába bele-beleépülne magának az énnek a szóhasználata, annak függvényében, hogy figyelembe vesszük a női és férfi retorika szóhasználatának jellemzőit. A „szar”, a „hánynom kellett attól a háztól”, az „utoljára szoptam le” például tipikusan a maszkulin retorika nyelvi regiszteréből származó kifejezések. Releváns olvasat lehet a kötetet egyfajta fejlődéstörténetként olvasni, a fejezeteket bevezető arcképek vizuálisan is rásegítenek a felépülő alany 49 �Kutatóterület arcadására. Érdekes párhuzamot mutat a szövegekkel, ahogy maguk az arcképek is előbb konstruálják, életre hívják a lírai ént, hogy aztán az utolsó fejezet bevezető arca már egy halotté legyen, előre vetítve ezzel a főszereplő öngyilkosságát. A személyiség fejlődésének egyik legfontosabb állomását tematizálja az Üveggolyók című vers, mely a nővér szemszögéből idézi fel epigrammai csattanóval a felnőtté válás egyik legjelentősebb állomását, a szexuális aktussal való szembenézést: „pultot töröltem, mikor ő még óvodába járt, / gyakran vittem magammal délutánokra, / […] jópofiztak vele barátnők, aktuális pasik, / mert tudták, aztán majd játszhatnak velem, / így kerültek közel hozzám, amennyire csak lehet, / majd egyszer egy ilyen közeli reggelen nyitott / be öcsém, és azóta ő is mást ért játék alatt” (Üveggolyók, 33.) A játékról, játszásról kialakított kép a gyermek fejében gyökeresen átalakul, amikor szembesül azzal, hogy a felnőttek világában mit is jelenthet a szexuális játék. A felnőtté válás folyamatában, de ezúttal is igazolást találunk a kulcsmondat példaértékére. A másik nélkül itt sem következne be a szemléletformáló élethelyzet. A játék-metafora a vers végére átalakul, nem az üveggolyókkal való gyermeki játszadozáson, hanem a szexuális játékon lesz a hangsúly. A kötet végéhez érve lehet némi hiányérzetünk. Mintha túl gyors lenne a lezárás, mintha az egész, pontosan megkomponált kötetkompozíció, és az aprólékosan véghezvitt központi szubjektum felépítése túlságosan kapkodva lenne lebontva. Bár a halál gondolata végig a levegőben lóg, és a záró fejezetet bevezető arckép is egy halotté, az öngyilkosság, a szubjektum felszámolása túlságosan rapid. Az önfelszámolás aktusát beteljesítő vers mindenesetre a kötet egyik legötletesebb alkotása, melyben egy TVbemondó számol be a járványszerűen terjedő öngyilkosságokról. A lírai én itt sincs egyedül, minden bizonnyal hatnak rá mások tettei. Vallásos diskurzust bevonva beszédes a cím: a teremtés befejezését követő utolsó, pihenőnapot jelöli. Éppen ez az a nap, amikor egymást követik a tragédiák, minden nap meghal valaki. Érdemes hosszan idézni a sodró lendületű sorokat: „csütörtökön kisebb meteor csapódott a főútra, / ahol két járókelő vesztette életét, egy kislányt / súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba, / szombaton tinédzserfiút támadtak meg / állatok, a legfrissebb szövettani elemzések / szerint emberek, a harapásnyomok azt mutatják / sokat nem szenvedhetett, nem sokkal azelőtt / múlt ki, hogy az erdő szélén észrevették / véres ruhadarabjait, legfrissebb információink / szerint ma hajnalban huszonöt éves fiút találtak / albérleti szobájában lakótársai, szobalámpáról / lógott le, íróasztalát lábával elérhette, / de rángatózásnak semmi jele, a helyszíni / szemle során idegenkezűséget / nem állapítottak meg/” (A hetedik napon, 90.) Az önfelszámolás apokaliptikus kontextusban következik tehát be. A példaértéket objektivizálva az egész teremtés elhibázott, kicsengése maga a káosz. 50 �Kutatóterület Az előbb felvonultatott értelmezési stratégiák is bizonyítják, hogy a Glaukóma nem értelmezhető egyetlen diskurzus alapján. A pszichoanalitikai olvasásmód legalább annyira érvényesíthető, mint a test-tematikát előtérbe helyező, de traumakötetként, vagy – a verseket egymás folytatásaként olvasva – a lírai én fejlődéstörténeteként is interpretálhatjuk a verseket. Mindegyik értelmezési stratégia kiegészíti egymást, de akkor sem kapunk csonka eredményt, ha csupán egy alapján indulunk el. Bár Áfra Jánosnak ez a debütáló kötete, nem a kísérletező hangnem a domináns. Áfra versnyelve nem használ sok metaforát, hasonlatot, költői képet, sokkal inkább épít retorikai, stilisztikai alakzatokra. A legjobb soroknak és legpontosabban megírt szakaszoknak sodró lendülete van. A lírai én személyiségfejlődésének szakaszai pedig mindenki által ismert dilemmákat, problémákat vetnek fel, vagy éppen mutatnak rá újakra. Mégis, egyik legnagyobb előnye a kötetnek, hogy bár a versek beszédmódjából, témáiból kifolyólag könnyen átfordulhatna a versbeszéd egyfajta tanító jellegű idézetgyűjteménnyé, a Glaukóma költeményei még csak véletlenül sem didaktikusak. A beszélők nem értékelik helyzetüket, bármiféle sallangtól mentes, puszta emlékidézéseket, helyzetjelentéseket olvashatunk. Érthető, ritmikailag és gondolatritmikailag jól megkomponált darabok ezek, melyek jól sűrítve, filozófiai, lélektani, egzisztenciális problémákat feszegetnek. A versek jól megkonstruált, tudatosan felépített költemények, melyek azon kívül, hogy külön-külön is olvasási élményt okoznak, kötet-koncepcióban, tágabb kontextusban értelmezve állják meg legjobban helyüket. Összességében elmondható, hogy kevés hibájával együttvéve is, Áfra János Glaukómája az utóbbi évek egyik legjobban sikerült első kötete. Jegyzetek ÁFRA János: Glaukóma. JAK-füzetek, Budapest, 2012. Ezt a mitológiát zárja keretbe az első, valamint a két utolsó vers, amelyeknek beszélője beazonosíthatatlan, valamint amelyekből hiányzik az elbeszélői közvetítettség. A kötet indítóverse megelőzi az első fejezetet, „kívülállásáról” árulkodik, hogy kisebb betűmérettel van szedve. Az egymásról és a saját magunkról alkotott kép dualisztikus természeteként megjelenő problematikát bizonyítja, hogy már a teremtés során az egy szem megosztott lett: „a mi időnk előtt adatott a szem, / de mindent látott, így semmit / a maga voltában nem ismerhetett, / ezért hártyát vontak köré, hogy ne / a végtelenre nyíljon, megvágták, / metszett bőrt húztak fölé, és hasonlóan / adtak formát sűrű elfolyásainak, / hogy innentől ketten, megosztva / lássák a felmerülő tárgyakat” (Az elsők, 7.) Érdekes ezt összevetni a kulcsmondatként 1 2 51 �Kutatóterület aposztrofált sorokkal: „Egy gyerek mellett minden árva / pillanatban újra felismerheted, / más emberek tekintete dönti el / létezésünket” (Megkerült vonzás, 15.) A szem és a látás teremtéséről, jellemzőiről szóló kezdődarabbal ellentétben az utolsó két vers aztán már az elmúlást, a halált tematizálja: „mert a bomlásban / keressük a megoldóképletet, / hogy mi végre a születés / és a nemlét mihez vezet” (Elzárt nézés, 91.) 3 Hasonló megoldás figyelhető meg több versben is: „ő majd tényleg / megért engem, mert az ő apja halott, / az enyém elhagyott, amikor egymástól / messze írni tanultunk padra, füzetbe, / de jó, hogy egymásra találtunk, így ilyen… / ennyire sorsszerűen, és volt kedve eljönni / a szanatóriumhoz” (Közös fesztáv, 66.) ; „el bírnád viselni, ha lenne kocsim, / slusszkulcsom, az ilyen beszólásait utálom” (Felesleges kör, 64.) 52 �Kutatóterület BAKOS GÁBOR Gaál István filmnyelvének kapcsolata a modernista népművészettel A magyar új hullám megszületése A modern magyar film stilisztikai és tematikus világát egyszerre befolyásolták (hasonlóan a képzőművészethez) tradicionális és „aktuális” nyugati művészeti mintázatok. Ilyen forrásvidéknek számított a folklór, népi kultúra; az avantgarde hagyomány; az európai modernizmus, az új hullám különböző válfajai (Antonioni és az absztrakt formalizmus; Alain Resnais és az új-regény; cinéma direct és (új)dokumentarizmus; francia nouvelle vogue, cseh új-hullám). A népművészeti és archaikus stilizáció típusai A hatvanas évek magyar új hullámos filmképének egyik fősodorbeli stílusváltozatát alkották azok az alkotások, amelyek az archaikus-népi forma- és kultúrkincset sikeresen emelték be filmjük vizuális szövetébe és tartalmába (Gaál: Sodrásban, Tisza – Őszi vázlatok, Krónika; Kósa: Tízezer 53 �Kutatóterület nap). De ide tartoztak a „tiszta képben hívő”, prímér vizuális elemeket használó „kinematográfusok” is, akik az „ősmozi” primitív ereje által sikeresen idézték meg az archaikus életforma és ősi kulturális viszonyrendszerek ontologikus szintjét, amikor az ember, az állatvilág és a természet testilelki szimbiózisban alkotott egy nagy egyetemes egészet (Sára Sándor: Cigányok; Huszárik: Elégia; Gaál: Pályamunkások). Népművészeti avantgárd áthagyományozás és a szőtsi expresszív-szerkezetes A fikciós mozgóképben – kissé késve – megszületett archaizáló nyelvű avantgarde1 irányzat legjobb filmjét Huszárik Zoltán Elégiáját szellemiségében Perneczky Géza a harmincas évek szentendrei művészei (Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre) által elkezdett népművészeti új-hagyományosításhoz rokonítja, melynek képzőművészeti „munkáin a tények archaikus mélységekben megfürdetett és avantgarde indulattal magasba dobott feldolgozása tűnik szembe (…) lényege, hogy a bartóki kérdésre adjon korszerű válaszokat: milyen ősenergiával lehet az intellektus új felismeréseit hatékonnyá tenni és a hamis tradíciókat megsemmisíteni (…) s nem az, hogy miként őrizhető meg a paraszti világ tradicionális morálja és értékszemlélete a megváltozott értékek között.” 2 Vincze Teréz tanulmánya, amely a Szőts Istváni hagyományok vetületében vizsgálja a hatvanas évek – elsősorban új hullámos – filmjeit, arra a megállapításra jut, hogy a filmek konstruktív módon stilizált képi világa egyenes ági folytatója Szőts negyvenes években készült, egyszerű parasztemberek nehézkes életét bemutató két filmjének (Emberek a havason, 1942; Ének a búzamezőkről, 1947), melyek vizuális koncepciója, mégpedig a tudatosan felépített, expresszív képi látásmódja, egy látványalapú filmes gondolkodásmód alapjait képezheti. „Szőtsnél találkozunk a magyar filmben először nagyon geometrikus, a képet plasztikus síkok egymásnak feszüléseként értelmező látványfelfogással.”3 Ezt az architektonikusszerkezetes képi tudatosságot4 viszi tovább Sára Sándor operatőr (operatőrként – Sodrásban, Tízezer nap, Pályamunkások; rendezőként – Feldobott kő, Cigányok, Vízkereszt). Ő plántálja át, teszi újból aktuális vizuális trenddé a kisarjadó modern magyar filmben a „tisztán geometrikus, absztrakt ornamentikára emlékeztető képi megoldásokat.”5 A némafilmet idéző expresszív beállítás-szerkesztéssel Szőts újra tudatosan megkomponált látványként értelmezte a filmet: „kemence belsejéből, a kemence nyílásán át felvett képek az Ének a búzamezőkről-ben, 54 �Kutatóterület sírgödör aljáról fényképezett képek az Emberek a havasonban, az állandóan visszatérő erőteljes alsó gépállás – szokatlanságával és absztrakt jellegével nagy erejű direkt érzelem-ábrázolásra képes. Szőtsnél mindig érezzük, hogy a filmkészítés legfontosabb pillanata a beállítás megválasztása. Ennek mindenképpen folytatásai a Sára által készített és/vagy fotografált hatvanas évekbeli filmek”6, amelyekben kibomló „lírai-hajlékony, mitizálógeometrikus”7 érzékenységű képalkotói hagyomány által a rendezőoperatőr a hatvanas években, talált adekvát mozgóképes formavilágot a paraszti világ archaizáló jellegű feldolgozására. Sára ábrázolásmódjában a geometrikus térélmény és az egymásra rétegződő sík-dekorativitás speciális egybemosásából kialakult konstruktivista elemzőmódját, a líra érzelemgazdagságával puhítja fel.8 Ez a vizuális elképzelés csatolja őt a korszak két, progressziónak indult, jelentékeny festészeti tendenciájához, amelyről az évtized végén Perneczky Géza írt egy sommázó cikket:9 a tágabb élményvilágot magába foglaló lírai és a szigorúbb formarendet magáénak tudó konstruktív áramlathoz. A modernista ős vagy primitív művészet Az új, modernista – transzformatív – primitív művészet az ősi világokat elsősorban érzelmi oldalról támasztotta fel. Ezt többféleképpen valósította meg. Vagy elvont, organikus természetszemléletből kibontott spirituálisanimisztikus elemi erejű emóciók felébresztésével (Henry Moore és követői; Borsos Miklós, Keserü Katalin), vagy az archaikus: törzsi, népművészeti ikonográfia egyéni típusú kidolgozásaival (Jakovits, Keserü Katalin, Ország Lili, Samu Katalin, nonfiguratív „Jel-művészet” bizonyos típusai, Csutoros Sándor). Ennek legfontosabb műformája a képzőművészetben a mágikusrituális mű, amely leginkább filmes oldalról a spirituális-transzcendens elbeszélőformára (Tarkovszkij), vagy a folklórra, vagy a rekonstruált ősi/ primitív tradícióra (Antonioni Napfogyatkozásának „Afrika-”jelenete) és mitológiára építő erősen stilizáló ornamentális műformának (Paradzsanov, Pasolini késői korszaka, Media, Oidipusz király, Felllini: Róma, Satiricon; Jancsó Miklós, Wajda: Menyegző) feleltethető meg. Ennek a rekonstruált archaikus múltidézésnek az egyedi módját fedezhetjük fel Gaál és Sára korai filmnyelvében és ikonográfiájában, amit a dokumentarizmus egyéni nyelvezetű stilizációjával értek el. A felsorolt művek és alkotók az archaizáló műtípusba illő műveire jellemző, még ha egyéni forma és eszmefuttatások eredményei is, hogy „a bennük összpontosuló és kikristályosodó érzelmek nem annyira 55 �Kutatóterület személyesek, inkább közösségiek; a társadalomhoz nem külső világ ábrázolása fűzi őket, még kevésbé a művész egyéni tudatának vagy érzelmeinek kifejezése, hanem az, hogy a közösségi tudat katalizátorai.”10 A művészek olyan jelkép-műveket11 szándékoztak létrehozni, amelyek által az egész emberiséggel közös hitük és érzelemviláguk kifejezésre juthatott. A modern archaizáló mű gyakorlatilag követi a Gauguin által méltatott ősi értékrendet, és a művész őseredeti vadságát, a kollektív tudattalan ösztönilletve képzeletvilágát akarja újból művészetével felszínre csalni, azt óhajtja, hogy archaizáló formavilágát szétfeszítse az elementáris, tiszta teremtő erő, és azt hirdeti, hogy a művészetnek inkább a szuggesztivitást kell keresnie, mintsem leírást adnia – akárcsak a zenének.12 Következésképen a modern archaizáló művészek művükkel érvényszerzően kapcsolódni tudtak a nemzeti identitást és egyetemes kultúrközösség érzetének megteremtését célul kitűző társadalmi gyakorlathoz. Az archaizáló filmpoétika modernista múltidézése Magyarországon A filmművészeti avantgárd és modernizmus egyes alkotásai egyaránt erősen köthetőek a modern értelemben megidézett mágikus-rituális művészettel, ami az archaikus ábrázolásmód stilizációs technikáit elsajátító alkotások szemantikai szintjein érhető tetten. A filmek a népi kultúra tárgyi világának összes jellemzőjét használják. A népi avantgárd (Tízezer nap, Vízkereszt) absztrakt-ornamentális síkművészete, a népművészet esztétikai díszítő funkciója alapján teremti meg mesterségesen elrendezett dokumentarista világát. Az archaikusan stilizált mítoszképzés filmjei (Gaál korai filmjei, Jancsó ornamentális filmjei [Szegénylegények, Csillagosok, katonák; Csend és kiáltás] Sára Cigányokja, Huszárik Elégiája13) a közösségi azonosságteremtésért vagy fenntartásáért felelős mágikus funkció rituális nyelvi eszköztárának szimbolikus-allegorikus jelentésszintjeit próbálják az univerzális múltidézés érdekébe állítani. Sára Sándor és Gaál István a Cigányokban jut a legközelebb a modern archaikus mágikussághoz. Ők nem a Jancsó-féle puritán és szigorúan absztrakt, ornamentális stilizáció mentén érik el az ősi világ létmezőit, hanem éppen ellenkezőleg, a dokumentarizmus lírai feloldásában. A film disszonáns, barbár képvilágában hitelesen elevenedik meg az ősi létmód, amikor a kezdetleges civilizálódásnak indult ember még nem szocializálódott teljesen állati létmódjából. Sáráék nem szociológiai módon térképezik fel a mélyszegénység alját képviselő cigányfalu közösségi portréját, hanem játékfilmes kameramozgással és arcképekből 56 �Kutatóterület összerakott montázs-szekvenciával emelik fel a nyomorult helyzet leírását a dokumentarista tényrögzítésből az általános létsors érzékfeletti szférájába. Nem kommentálják az ősi, tradicionális, zárt „természetközösség” elesett és végtelenig elmaradott léthelyzetét, csupán a játékfilm, dokumentumnyelv és fotó markáns összhatásából próbálnak „vizuálisan hozzásimulni” a földközeli, babonás, archetipikus életmódhoz. A siratás aktusa, a „rítusidéző” kovácsműhely hagyomány-cselekvése, a versmondás mozzanata, a rendezetlen úton járás totálképe, melyek a tárgyias szemléletmódot és lírát összekovácsoló, de egyben rögösen barbár filmnyelv metaforaalkotó megfogalmazásának motívumegyüttesét alkotják, egy elvontabb, a természetből kiterjesztett szimbolizmus rétegeit jelentik. Gaál István korai filmjeinek legfontosabb vonása a népi tradíció illetve archaikus létmód újraértelmezett átörökítése. Ennek közvetlen és bújtatottabb példáját egyszerre találjuk meg a Sodrásban műteremjelenetében. A vízbefúlt barátja halála miatt végtelenül összezavarodott képzőművésztanonc, Luja meglátogatja műtermében a Csóhány Kálmán alakította népi-paraszti szobrászt. Közös jelenetükben Csóhány egy monumentális ülőszobrot formáz agyagból, mely egy nő és a térdén ülő kisleány merev, archaikus kettőséből áll. Az egyik sarokban egy idealizált, hajához nyúló női gipszalak. A falakon a készülő óriásszobor kontúrrajzai, és népművészetet idéző állatok, valamint figurák. (Luja a mesteréhez hasonlatosan érzékeny lelkivilágú, a természethez magát közel érző, tépelődő, bizonytalan személyiség, aki az élet általános irányelveinek megfogalmazása után érdeklődik [Ebben a filmben a személyes sors iránti felelősségre, és az élet és mások tiszteletére döbben rá.].) Majd később megérkezik Laci, a leendő fizikus, aki Luja karakterének-habitusának pont az ellentéte: őt a hideg, racionális okfejtés logikája irányítja. Ez a két egymást követő jelenet dramaturgiai illetve narratív szempontból kulcsfontosságú, mivel itt válik nyílttá a dráma: itt fogalmazzák meg szóban is a karakterek az események végkimenetelét. Luja először szobrászmesterének szűnni nem akaró egzisztenciális bizonytalanságáról beszél: amióta ok nélkül meghalt Gabi, azóta az addig lineárisnak és könnyednek tűnő élete kiszámíthatatlanná, bizonytalanná és hiábavalóvá vált – a biztonságot jelentő életkoordináták felbomlottak. Minden kusza és érthetetlen, sőt értelmetlen: megdöntötte az ifjúsági magasugrórekordot, pedig sosem volt jó ebben a sportágban; Gabira igazából már nem is emlékszik pontosan, csak jelentéktelen foszlányok vannak meg neki (Erre feleli Kálmán szobrász Goyát idézve: „Pedig csak emlékezetből lehet.” És rögtön hozzáteszi, hogy a monumentális agyagszoborhoz ötször fogott már hozzá, „és még mindig nem az igazi”). Majd Luja arról kezd panaszkodni, hogy már a jövőjével sincs teljesen tisztában, régen bármit lerajzolt, mindenre azt mondták, milyen szép, és jól csinálja. „Eddig minden simán ment. Olyan egyszerű volt. Lerajzolni egy 57 �Kutatóterület cserepet. Másolsz – teszi hozzá Kálmán –, sokáig így lesz ez. Még főiskolán is másolni fogsz. Aztán majd eljutunk valamerre, valameddig.” Ez a jelenet kimondja az élet bizonytalanságával való szembenézés aspektusát: a valódi életben a zárlatok sokszor nem egyértelműek. A szereplők a művészetet az emlékezés rendteremtő fontosságával és a bizonytalanság leküzdésével kapcsolatosan említik, így rámutatva két legfontosabb funkciójára: 1. Az élet egzisztenciális rendetlenségének káoszából próbál esztétikai alapon valamilyen rendet kovácsolni. Ezért játszik központi funkciót a művészetek történetében a kompozíció formaproblémája és megoldási lehetőségei. A művészi elrendezés szempontjából ezért helyezi a kép megfelelő rendjének megtalálására a legnagyobb hangsúlyt a formaérzékeny Gaál is, hiszen egyetemes gondolkodásmódjának legfontosabb célja, miként lehet a világot az igazság rendjébe belefoglalni. 2. A művészet második legfontosabb funkciója az emlékezés fenntartása. Egy ember, egy személyiség, egy élmény, egy állapot, egy érzés, egy impresszió, egy esemény, egy korszak, egy létállapot – ha úgy tetszik – „mágikus ” (hiszen ami már nincs, újból előttünk lesz – az immateriális materializálódik a művészet hordozóanyaga által) alapon újrateremtődik / idéződik. A megidézett emlék(mű) a saját idejében és terében létezik, ami független a hagyományos tapasztalati realitástól, mivel azt pusztán mint indítóokot vagy alapanyagot használja. 3. A művészi alkotó-megismerő folyamat két fő funkciója (formálás és emlékezés aktusa) adja a műalkotás lényegét: a létezés idejének formába öntését. A művészet feladata: az időben és térben kibomló élet egyes (lélek) állapotait az emlékezés szubjektív formaerejével megörökíteni. 14 Ontologikus művészetelméleti kinyilvánítás mellett a műteremben játszódó epizód tartalmaz archaikus nyelvezetű véleménynyilvánítást is. A lelki karakterként egymás ellentétének számító Laci és Luja végső polémiájuk során megfogalmazzák a közösségi sors, felelősség morális tételét. Az anya gyermekével ikonográfiájú szobor több szempontból is többletet visz bele a drámai tetőpontként szolgáló cselekménybe. Egyrészt konkrétan megjeleníti az Anya Gyermekével ikontípusát, másrészt szimbolikus hangsúllyal képileg poentírozza a drámai magot, vagyis asszociatív módon eszünkbe juttatja a gyászoló Anna néni és a halott emlékké merevedett Gabi ikonikus metaviszonyát. Miközben az előtérben Laci és Luja az élet elemi szintű természetes körforgásáról, életről és halálról beszélnek, a műterem hatalmas félköríves vaskeretes ablakán a középtérben két paraszt látható, aki rakja a boglyát.15 A kép hátterét nyárfasor vonala zárja, amely „talán jelképezi azt a munkát, amelyben az élet állandó folyamatát, lüktetését fedezhetjük föl, amely velünk együtt, de rajtunk kívül megy előre az időben.”16 58 �Kutatóterület Hagyományébresztők: Csohány Kálmán és Gaál István művészetének metszéspontjai A népművészeti indíttatású kortárs képzőművészek közül Gaál István szellemi rokonának Csohány Kálmán tekinthető, akivel Pásztón gyerekkorát együtt „csellengte”; továbbá olyan művészek, akik nem estek a folklorisztikus műviség csapdájába, hanem megpróbáltak valamilyen egyetemes szólamú, mégis nemzeti gyökerű, népi motívumokat modern szellemiségben újraértelmező, korszerűsített tradíciót képviselni (Jakovits József, Kassák népi motívumok-sorozata, Keserű Ilona „sírköves” képei). A közösen vallott világlátás „gyökerei” azonosak mindkét alkotóművésznél: az archaikus, humanista, egyetemes érvényű, természetközeli értékrend, amelyet a paraszti kultúrából örökítettek át műveikbe. Az „archaizálás” fogalma egyiküknél sem merül ki a folklórmotívumok vagy ornamentika dekoratív önismétlésében, helyette inkább a paraszti kultúra örökérvényű szellemiségének korszerű átörökítésén dolgoztak. Vagyis náluk a paraszti motívumok (tárgyak, szokások, emberek, kulturális művek és vonások) stilizált átdolgozása (Csohánynál lírával oldott expresszív szürrealizmus; Gaálnál strukturalista kompozíciós logika mentén működő modernista elbeszélőmód, illetve ezt a szerkezetes-konstruktivista működési elvet emocionális lírikusággal megtöltő avantgárd, dissznarratív etűd-poétika, amely zenei ritmusok és képkompozíciók formaelvén működteti a többértelműséget nyert képrendet) csupán leír valamit az általuk képviselt ősi tudásból, nem bájosan szépelgő módon újraábrázolja őket. Kép-műveik, líraian hangolt vizuális metaforáik legteljesebb pillanataikban a „kitaláltatás-sejtetés népköltészeti sajátosságát ” idézik, amikor a poétikai sűrítettség miatt inkább csak sejteni, mint tudni lehet a konkrét jelentést. Ha formai motívumtárukban mégis felhasználták a népi formaképzés ornamentikáját, akkor törekedtek a tetszetős dekorativitástól távol tartani magukat, és a mértéktartó önmegtartóztatás képességét magukra erőltetni: stilizációs készségüket a régi, paraszti formaképzés „célszerű szépségének” alárendelni, ahol a formavilág harmonizál a díszítőelemek kialakításával. Csohány komponálásának zenei befolyásoltsága több irányú: formai illetve motivikus érzékenységű. Edzett ritmusérzéke megmutatkozik a színadagolásban és a vonalvezetés „dallamosságában”, a fekete-fehéreinek zenei ellenpontozottságában, a metafizikus dimenzió megteremtésében. A mondanivalót hangsúlyozó formák motivikus ismétlése, de a páros vagy páratlan számú motívum is előhívhatja a zenei ütemrendszer ritmikai képzettársítását. Ezek olykor a művek címében is ütemjelzésként hatnak (Hat madár, Hét madár) de mindenképpen az előadásmód többszólamúságát 59 �Kutatóterület jelzik (Három napkeleti, rézkarc; Siratóasszonyok I., rézkarc). A zene mint paraszti/ősi közösséget összekovácsoló „mágikus erő” nyíltan kulturális programként jelenik meg néhány, a látványélményt szubjektivizáló, spontán, szabad vonalvezetésű grafikáján (Táncosok, rézkarc; Cigánydalok sorozat, tollrajz, tus). Gaál Istvánt kétféle tájábrázolás jellemezte. Volt, mikor a látványt modernista módszernek megfelelően elsősorban mint vizuális formakínálatot fogta fel (pl. A Tisza-part vidékének vagy valamilyen építészeti formavilág konstruktivista-szerkezetes bemutatása). Más esetben az alapvetően expresszionista indíttatású, romantikus tájélmény metonimikus érintkezés által azonosult az alakok lelkivilágával. (Lírai-balladai hangvételű képsorok Anna néni Tisza-menti gyászmenetének halott-kereséses betétjében; panteisztikus tájrészletek a költői logikát követő etűdökben.) Csohány Kálmán expresszív indulattal átszínezett, panteisztikus világa mindvégig a természet hasonlatain belül marad. Az Őszi fények (1967) látomásos rézkarcán a fák ősrobbanásszerűen ábrázolt fénykoronája szívük dobbanását fejezte ki. A két alkotó barát líraian modulált művészetét a személyes visszaemlékezés ereje táplálja. Azonban modern művészekhez illően, érzelmi-indulati gazdagságuk heveny erejét kellőképpen visszatartja az élmény intellektuális jellegének feldolgozása. Gaál hatvanas évekbeli filmjei közül a Keresztelő számadásdrámájában bontakozik ki a legteljesebb formában az egyéni emlékezés problémája. Ez a film már nem a képek asszociatív vagy jelentéssűrítő erejére épít, hanem az időváltás pontjait elimináló, az egyes időszakaszok mértékét nem jelző, többrétegű, bonyolult flash-back szerkezetű elbeszélőmódra, melynek „asszociációs fúgarendszerében” mutatkozik meg Gaál zenéhez fűződő komoly vonzalma is. Supka Magdolna művészettörténész Csohány időkezelésének függvényét az eseménytől való távolságtartás illetve közelben maradás emocionális fel-/lefokozásában jelöli ki. „ Az időnek így tolmácsszerepe van a néző felé (...) ha a művész egy élményt úgy akar feleleveníteni, hogy élesedjék a kép – s vele a mondanivalója –, távcsövet kell csinálnia az időből. Ha túl közeli az élmény, vagy személy, akkor azt a messzelátó aránya felé kell igazítania, ha túlságosan távoli, akkor a közellátóba kell behoznia, a fontos az, hogy emberközelségbe, érzelmi térbe kerüljön. ” Mindkét alkotó univerzális-kozmikus világképének időtlenségét az emlékezés személyes visszafordulásának hitelességéből nyeri, ahol a visszatekintés tűnődése lehet archaikusan kollektivista és egészelvűen rejtvényfejtő is. Az emlékezés táplálkozhat konkrétan átélt élménypulzusokból: ahogyan Gaál Tisza-menti lírai útirajzaiban, vagy a hatvanas években készített trilógiájában, vagy ahogyan Csohány pásztói, közönséges zsáneremlék-töredékeiből kiemeli az örök változatlant a 60 �Kutatóterület Régi fényképek (1967) rézkarcsorozatában, továbbá a Pásztói emberek (Bandukolók, 1967) karcain, ahol elérte azt a fajta időn túli dimenziót, amelyik felülkeveredett az időszerűtlenen. Az emlékezés időtlenségének lebegő dimenziójába mártott csohányi valóságfeletti világban, az életműben egyre átfogóbb jelentésűvé terjedő vándormotívumok és élménytársítások, olyan tömör jelképrendszert hoztak létre, ami a tartalom és forma szétválaszthatatlanságát eredményezte. Itt a létezési szférák csak egyetlen egészként tudnak egzisztálni. Ezt az egészelvű, – az ősi művészethez hűen – a dolgok tiszta lényegére koncentráló, expresszíven álomba bódult univerzumot mi sem képes jobban leírni, mint egy Euripidésztől vett Gaál idézet, amelyet egy Pintér Juditnak adott interjúban mondott: „Ki tudja, nem az-e az élet, amit halálnak hívnak, és nem az élet-e a halál?”17 * A kelet-európai modernizmus legfőbb eredményének számított a kulturális hagyományok modernista beolvasztására adott számos formai és konceptuális lehetőség megtalálása. Ezt Magyarországon azok a hatvanas évekbeli magyar alkotások teljesesítették sikeresen, akik a hagyományébresztés kritikáját és átörökítésének járható útját nem teljesen a népművészetben keresték, hanem csak az általa hordozott szellemi „ősi, romlatlan, ösztönös, elementáris” értékrendet olvasztották bele modernista formatárukba, amikor is expresszionista hajlamukat a primitivizmus intuitív mágiája felé irányították. Ha mégis a folklór tradíciójához nyúltak vissza, akkor igyekeztek purista módon, etűd-szerkezetű keretben kiemelve, a maga tiszta formájában bemutatni, ahol az archaikus motívumok és a folklór termékeny hatása mellőzött minden dekoratív népiességet. Ilyen ábrázolásúak a Sodrásban halottkeresés és -siratás párjelenetei, illetve a paraszt nénik és bácsik ikonikus közelijei Gaál korai rövidfilmjeiben, vagy a természetben munkát végző ember ikonográfiája (Pályamunkások, Tiszaőszi vázlatok; Sodrásban műterem-jelentének háttérképében újra rendezett Limbourg testvérek miniatúra képe). Jegyzetek A tradícióőrzésre épülő folklór- és a hagyományok felülírását megcélzó avantgárd-szellemiség összekapcsolódása már a klasszikus avantgárdra visszavezethető, mivel itt zenei és képzőművészeti téren is kölcsönhatásba kerültek már egymással. Majd a politikai szerepvállalást magára vállaló népi irodalomban is 1 61 �Kutatóterület felfedezhetőek közös összefonódási pontjaik. 2 PERNECZKY Géza: A szépség mítosza, a harmónia széttörése, a köznapok költészete. Magyar filmképek stílusváltozatai. Filmkultúra, 1968/6. 26-30. 3 VINCZE Teréz: Szőts István és a hatvanas évek magyar filmművészete [online]. Metropolis 1998/2. www.emc.elte.hu/~metropolis/metropolis.html. 4 „Tulajdonképpen Szőts festőművészi szintű és érzékenységű komponálási tehetsége nem meglepő” – nyilatkozza róla egy interjúban Gaál István, hiszen képzőművészetin kezdte pályafutását és Aba Novák volt a mesetere két évig. De filmes pályafutása során sem távolodott el a képzőművészettől. Emigrációja során Bécsben Klee-ről és Schiele-ről is készített dokumentumfilmet. Ld.: Fényírók. Színes, magyar, dokumentumfilm. Rend.: Medgyesi Gabriella, 2008. 5 „A teljesség köréhez hozzátartozik, hogy a Gaál – Sára – Kósa alkotópáros munkáiban nemcsak Szőts expresszív-konstruktivista képkomponálási módszere hagyományozódik át, hanem a mester művészi értelemben megfogalmazott népiparaszti tematikája is” – szögezi le Vincze Teréz. VINCZE Teréz: i. m. 6 VINCZE Teréz: i.m. 7 GELENCSÉR Gábor: Oldások és kötések – Alkotói poétikák a hatvanas évek magyar filmművészetében. Kézirat. 8 „Az öncélú artisztikum helyett, a megformálás pontosságát, és szigorúságát tartom elsődlegesnek. Minden művészet a valóság elemeiből építkezik, de mindig transzponálja, átformálja azokat. Hogy nálam inkább a lírai hangvétel a jellemző, ez a részben egyéni alkat, részben a vállalt feladat következménye. Ez a líraiság munkáim közül a Sodrásban és a Tízezer nap esetében érvényesül talán a legteljesebben.” Filmköltészet és képkompozíció – Beszélgetés Sára Sándorral. Filmkultúra, 1967/1., 9. 9 Vö. PERNECZKY Géza: A líraiság és a konstruktivizmus új útjai a magyar festészetben. Képzőművészeti almanach, 1969/1. 54-59. 10 Herbert READ: A modern szobrászat. Corvina, Bp., 1968. 66. 11 „A múltban hosszú korszakokon át virágzott a szimbolikus művészet, a helyettesítés művészete. Ezért kézenfekvő volt a modern művészek számára, hogy e múltban keressenek olyan jelképeket, melyek a modern ember érzésvilágához alakíthatók. (...) vagy, hogy egyáltalán elmúlt korokban keressék igazolását annak a meggyőződésnek, hogy léteznek objektív szimbólumok, amelyek egyetlen szerepük az érzések világának kifejezése.” Herbert READ: i.m. 54. 12 Werner Hoffman idézi Gauguint. Werner HOFFMAN: A modern művészet alapjai. Bevezetés a modern művészet szimbolikus formáinak világába. Ford. Tandori Dezső. Corvina, Bp., 1974. 13 Nagy Ildikó szerint a korszak ösztönös, a kollektív kulturális tudattalan archetipikus mezőiről vadászó, archaikus természetélményen alapuló ősművészetét olyan alkotások zárják, mint a vásárhelyi iskola „állatközpontú” szobrásznője Samu Katalin, aki a népies képzőművészet egyetlen nagy alakjának tekinthető Medgyessyféle időtlen népeszményt volt képes átplántálni három állatfigurájába. „Végéhez közeledett egy életforma, és vele együtt egy mítosz. Az életformát olyan művek búcsúztatták, mint az Elégia (Huszárik Zoltán) vagy a Búcsúzik a lovacska (Nagy László). Medgyessy „népies képzőművészete” helyébe folklorisztikus művek léptek, és több mint egy évtized telik el, amíg a természetélmény ismét hiteles művekben ölt testet. Ez azonban már más természet, más generáció és gyökeresen más 62 �Kutatóterület szemlélet (Samu Géza, Bukta Imre).” NAGY Ildikó: Hagyomány és megújulás. A magyar szobrászat fordulata a 60-as években. Ars Hungarica, 1990/2. 252. 14 Fülep Lajos az emlékezetet tette meg a művészet-elméletének gyújtópontjának. Szerinte az „emlékezés kettős szerepű: megőrző és átalakító, s közvetlenül az utóbbiból következtette a művészi formálást és kompozíciót.” Ld.: KESERÜ Katalin: Emlékezés a kortárs művészetben. Noran, Bp., 1988. 21. 15 1960-ban először volt Párizsban Gaál, egy barátjánál aludt, és kezébe került Berry herceg a gótikus udvari művészet stílusában készült hórás könyve, amit a Limbourg testvérek készítettek. A Júniusi aratás miniatúraképén egy mélységbe rendezett mezőn szénaboglyákat gereblyéznek parasztasszonyok. Ez a kép ihlette a Sodrásban végső konzekvenciákat levonó dialógusjelenetének legfontosabb, mélységbe komponált, több terű, az eseményeket vizuálisan is összefoglaló képét, amely egyben önreflexív, önvallomásos kép is arról, hogy Gaál filmkészítési módszerének kézműves jellegét egy jól működő parasztgazdasághoz hasonlítja, aminek vannak melléktermékei, „azonban semmi nem megy veszendőbe, mindennek helye van”. (PINTÉR Judit: „Ember ne félj a haláltól!” Beszélgetés Gaál Istvánnal. Metropolis, 2005/3. 103.) A jelenetet központozó beállítás közvetlen előterében, oldalt az anya gyermekével szoboregyüttese áll, az ablak előtt a két fiú együttes erővel döbben rá az egyéni felelősség fontosságára, a háttérben két parasztférfi végzi a betakarítást; az élet folytonosságát magába foglaló képi gondolatsort, a háttér végét a nyárfasor merev sora zárja le ellentmondást nem tűrően. 16 ZALÁN Vince (szerk.): Gaál István krónikája. Osiris, Bp., 2000. 131. 17 Részlet Gaál István Tűnődés című, a budapesti Olasz Intézetben elhangzott előadásának szövegéből. 1999. november 9. 63 �Kutatóterület SULYOK LÁSZLÓ Isten veled, szabadság! „Suhov megelégedéssel hajtja nyugovóra a fejét. A mai nap sikeresen végződött. Nem ültették a szigorítottba… délben feketén szerzett egy különadag kását, a brigadéros magas százalékot sajtolt ki, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le a hippisnél… és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt. Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.” (Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja) Az emberiségre annyi szenvedést és nyomorúságot rázúdított XX. század végén a magyar Parlamentben nagyarányú többséggel megszületett a döntés: a kommunista diktatúrák áldozatainak is legyen emléknapja. Az Országgyűlés 58/2000. (VI. 16.) sz. határozata alapján a következő évtől kezdődően ─ ez már a szépreményű XXI. század ─ a középfokú oktatási intézményekben minden február 25-én megemlékeznek a kommunizmus áldozatairól, a kegyetlen bánásmód és a kínzások miatt elhunyt, megnyomorított, a kivégzett vagy bírói végzés nélkül meggyilkolt embertársainkról, a politikailag másként gondolkodott magyarokról és más nemzetiségűekről. Az iskolákon kívül, 2008 óta, a salgótarjáni December 8. téren is megemlékezést tartanak a városi önkormányzat és a Magyar Politikai Foglyok Nógrád Megyei Szervezete közös szervezésében. Ez az a tér, az úgynevezett vásártér, és a megyei rendőr-főkapitányság felé eső százméteres főutcai szakasz, amely 1956-ban szinte példátlan vérfürdő színhelye volt a hatalomba idegen katonákkal és fegyverekkel visszalőtt, visszaerőltetett kommunisták arroganciája, féktelen bosszúvágya következtében. 64 �Kutatóterület A honatyák dátumválasztását egy 1947-es justizmord magyarázza. Ezt a szovjet megszálló katonai hatóságok hajtották végre február 25-én, a világháború más győztes nagyhatalmának a hallgatólagosságával. Amelynek képviselői ugyanúgy benn ültek a Budapestre küldött Szövetséges Ellenőrző Bizottságban. Miért hagyták; miért lapítottak akkor (is) a demokráciájukra oly mérhetetlenül büszke amerikaiak, angolok és franciák? Gyengeségből, nemtörődömségből, Sztálintól való félelmükben? A lényeget tekintve egyre megy: hallgatásuk további bátorítást jelentett a diktatúrára törekvő honi és idegen erőknek. Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt életerős, fiatal főtitkára mindvégig igyekezett megakadályozni a kommunisták törvényes és törvénytelen eszközöket egyaránt felhasználó, brutális előrenyomulását, egyeduralmi törekvéseit. S minthogy nem hallgatott sem szóra, sem a figyelmeztető jelekre, erőszakkal távolították el a politikai életből. Elsőként az Államvédelmi Hatóság belekeverte az úgynevezett Magyar Közösségügybe, de a Nemzetgyűlés nem volt hajlandó felfüggeszteni bűn nélküli tagjának mentelmi jogát. Ekkor avatkoztak be a „felszabadítók”, a kommunista pártfőtitkár, Rákosi Mátyás kifejezett kérésére. Kovács Bélát most szovjetellenes kémkedéssel és ellenkormány alakításával vádolták meg, és kifigyelve, lesből letartóztatták. Mindenki tudta, hogy hamis a vád, hogy önkényes és jogtalan a letartóztatás. Mégis megtették, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mások is tanuljanak belőle. Rövid idejű magyar és ausztriai börtönök után a Szovjetunióba hurcolták a kisgazda politikust, és csak kilenc év elteltével súlyos, mondhatni halálos betegen engedték haza. Röviddel ezután, 1959-ben, mindössze 51 éves korában hunyt el Pécsett. Budapesten 2002-ben szobrot avattak a tiszteletére. Kovács Béla büntetéséből hat évet Szibériában, a Gulágon húzott le. A „Gulág” orosz mozaikszó, magyarul a Javító Munkatáborok Főigazgatóságát jelenti. A munkatáborrendszert Sztálin építette ki birodalma szerte azoknak a szovjet és külföldi állampolgároknak a megbüntetésére, illetve átnevelésére, akik nem fogadták el kritikátlanul a bolsevik politikát, vagy valamiképp szembefordultak vele. De ide hurcolták azok nagy részét is, akik politikai vetélytársai voltak a bolsevik kommunistáknak, vagy személy szerint egy-egy fő beosztású országos és helyi pártvezetőnek. A vonatkozó rendelkezéseket a legszabadabban lehetett értelmezni, így a hatóságok akarata szerint bárki, bármikor ellenséggé válhatott, saját eredeti szándékától függetlenül. Minden Gulág-táborban kemény fizikai munkát kellett végezni, napi 10 meg 12 órában. Ilyen munkához több mint 3000 kalóriára lett volna szükség minden egyes rab számára, a napi fejadag azonban, pontosabban az átlag, csak 1200 kalória volt. Betegségek sokasága kínozta, ritkította a lágerlakókat. Amit tetézett az őrök kegyetlensége. Történészek szerint körülbelül 20 millió halottja volt a Gulág-táboroknak, 65 �Kutatóterület köztük mintegy 200 ezer magyar. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elhurcolt magyaroknak csupán a kétharmada térhetett haza. Ezek egyike volt az a magyar fiatalember, akinek visszaemlékezéséből az alábbiakban adunk közre részleteket. 15 éves lehettem, amikor a testvéremmel Budapestre utaztunk. Meglátogattuk az angolparkot is. Emlékszem a különféle érdekes létesítményekre: elvarázsolt kastély, hullámvasút. Az egyik nyílt sátornál egy beolajozott vasgolyó volt az asztalon: jövendőmondó. Ez érdekelt bennünket. A tenyeremet rányomták a vasgolyóra, utána egy tiszta papírra, s fél óra múlva kellett menni az eredményért. Azzal kezdődött, hogy az ön életútja idegen országok határain át vezet, de mindenhonnan szerencsésen hazaérkezik. A többi jóslásra már nem emlékszem, de ezt az első mondatot nagyon megjegyeztem. Be is teljesedett. Kilenc év hosszú, szibériai út… Hogyan történt? Kassán laktunk. A belváros egyik kaszárnyaudvarán, 1944 novemberében, összehívták az összes 17 éven felüli diákot. Közeledett az orosz front, s a fiatalságnak evakuálni kellett Németországba. Apám jó ismerőse volt a tűzoltóparancsnoknak, s elment hozzá, tudna-e alkalmazni, ideiglenesen, valami kisegítőnek. Örömmel felvett. Pár hetet dolgoztam, amikor december közepén ott is bejelentették, a tűzoltóságnak is muszáj evakuálni, délután indulnak Késmárkra. Semmi kedvem nem volt velük menni. Senkit nem ismertem közülük, tűzoltó kiképzésem sem volt. Hazaengedtek összecsomagolni. Hazafelé menet találkoztam a szomszéd hentessel, egy őrmesterrel, s ajánlkoztam neki katonának. Nagyon szívesen vette. Otthon csak anyukám tartózkodott. Búza bácsi, így hívták a hentest, megnyugtatta anyukámat, nyugodtan mehetek velük, vigyáz rám. Jászón egy házban voltunk elszállásolva, a katonák pedig hátul, a csűrben aludtak. Fogatos osztály volt. Vagy tíz lovas szekérből állt az egész alakulat. Apám még otthon csináltatott nekem katonai anyagból zakót, erre Jászón katonai gombokat varrtam, csizmám volt, úgy néztem ki, mint egy kis hadapród tiszt. Persze sehol nem evidáltak, mivel még nem voltam katonaköteles… Másnap elindultunk Stósz felé, szerpentin utakon, szekerekkel. Mindnyájan gyalogoltunk, mert a lovak nagyon gyengék voltak. Végül beértünk Telgártra. A falu kiégve, csak a végén állt épen egykét ház és a malom. Szállásadó háziasszonyunk apámnál járt iskolába. Az egyik este elmondta, hogy apám szigorú tanító volt, megkövetelte a tudást, de ezért nem haragudott rá senki… A telgárti malomban rengeteg katonát szállásoltak el. Mi is odamentünk szilveszterkor. Éjjel 12-kor aknavető robbanásokat hallottunk, közelről. Riadó. Kint a hóban feküdtünk. Nem volt hideg, lehetett hallani a patak csörgedezését. Egy idő után elszundizhattam, mert körülöttem már senki nem tartózkodott. Mentem vissza a malomba, az 66 �Kutatóterület őr rám kiáltott: Állj! A puskám végén volt egy fehér rakéta, csak nekem, nem tudom, hol szereztem. Azt nagyon irigyelték. Az őr megismert a holdvilágnál a fehér rakétáról. Az esetet jelentette a parancsnokának, aki leszidta a tettéért, mert szerinte neki lőnie kellett volna. Erre én felmérgesedtem, és elhatároztam, hogy másnap hazamegyek. Se Gyuszi, a hadnagy, se Búza bácsi nem tudott visszatartani. Nyílt parancsot kaptam, és másnap vonatra ültem. Margitfalvától tovább már nem ment a vonat. Teherautókat állítottam meg, az egyik éppen Kassára tartott, felvett hátulra. A farakás mellett maradt fél méter hely a számomra. A berakott fák mögül beszélgetést hallottam, gondoltam, katonaszökevények, de engem nem érdekelt. A Csermelyben állt meg a teherautó. A sofőr kirakott mindenkit, nem mert továbbvinni. Nekem ez éppen kapóra jött, mert a Csermelyben laktunk. Csengetésemre egy német gestapós tiszt nyitott ajtót. Mi a fene, mi már nem lakunk itt?! A német bement, és anyukám jött ki ijedten: Miért jöttél haza; hogy fogjuk nekik ezt megmagyarázni, hogy nem vagy katonaszökevény? De apám valahogy megmagyarázta. A gestapósok egy szobát foglaltak le a földszinten, az ebédlőt. Talán egy hét után, egy reggel aztán eltűntek. Közben apám találkozott az egyik szomszédunkkal, Fischer Tiborral, valamikor együtt jártam vele a premontrei gimnázium első osztályába. Ő szabadon járkált. Hogy-hogy? ─ kérdezte apám. Hát, van egy igazolványa arra, hogy itthon maradhat. Nem tudna a fiamnak is szerezni egyet? Dehogynem… No, ez az igazolvány lett aztán sorsdöntő az életemben. Pár nap múlva behívtak egy lakásba, ahol már többen is tartózkodtak. Éjjel fegyveres kíséret mellett el kellett hagynunk a várost. A dzsungelhidat a németek aláaknázták, de egy kis tárgyalás után futva átengedtek bennünket. Úgy húsz perc múlva, már fent voltunk a hegytetőn, a Hvalabohán, amikor hallottuk a robbanást. Még éjszaka megérkeztünk az első faluba, Budimirba. A faluszéli iskolában aludtunk, csak úgy ruhában. Őreink, akik nem katonák voltak, nagyon vigyáztak ránk, még szükséget végezni is egyesével kísértek oldalra. Reggel nagy lövöldözésre ébredtünk: partizánok támadtak ránk. Őrizőink megszöktek Eperjes felé, mi pedig visszaindultunk Kassára. A front épp ott volt, majd gyorsan elvonult északra, és mi lassan bebandukoltunk a városba. Vagy száz méterenként berúgott orosz katonák állítottak meg. Mindent elvettek tőlünk, amit csak lehetett. Leszedték rólam a télikabátot, és odaadták másnak. Velem tartott Máté Laci is, egy szintén 17 éves fiú. Az apja tanító volt Korlát községben, Abaúj megyében. Nem tudott hazamenni, ezért meghívtam magunkhoz. Apám nem félt, jól beszélt oroszul, az iskolában is tanította a nyelvet. Gyakran jöttek hozzá orosz tisztek, nem bántották. Odaadta nekik háborús érmeit, melyeket még az első világháborúban szerzett, ellenük harcolva. Öngyújtót kapott tőlük, meg bumáskát, hogy semmiféle orosz 67 �Kutatóterület katona ne zavarja. Néhány nap elteltével betoppant két orosz katona egy tolmáccsal. Igazoltatási formalitás, mondta, menjek velük. S minthogy Máté is ott volt, jöjjön ő is, nemsokára úgyis visszajövünk. Megvárták, míg eszünk valamit, és felöltözködünk. Anyám könnyezett… A szedriára vittek. Már ott voltak a többiek is, akiknek ugyanaz az igazolványuk volt, mint nekem. A kihallgatásra egyenként vezettek elő bennünket. A kihallgató tiszt, egy hatalmas hasábfát tartva a kezében, sétált fel-alá. Elmondtam neki, hogy azért vagyok itt, mert otthon akartam és otthon akarok maradni; persze ő egészen mást írt le aztán. Nem bántott. Visszamenve a cellába, a többiek azt beszélték, hogy hamis vádakat akartak aláíratni velük, ám hogy nem tették, félholtra verték őket. Képzeljétek, mondta ez is, az is, azt állítják rólunk, terroristák vagyunk, akiket a németek direkt itthon hagytak, hogy majd mint földalatti organizáció harcoljunk az oroszok ellen; mi, akiknek fegyver sem volt a kezünkben soha, még katonakötelesek sem vagyunk; de ezeknek mondhatod! Benes Laci, ezt hallva, kijelentette: Ha kényszerítenek rá, nem bánom, aláírom még azt is, hogy Hitler fia vagyok. Nemsokára felvittek egy emeleti kis helyiségbe, és egy lépcsőzetes emelvény elé állítottak bennünket három sorban, egyszerre tizennyolcunkat. Előttünk két asztal összetolva, mögötte három katonai bíró és egy tolmács ült. Az asztalokon vizes kancsók, poharakkal. Hat sötét képű, mérges tekintetű katona őrködött, ránk szegezett géppisztollyal; hárman az ajtóban, hárman az ablakoknál álltak, s kezdődött egyenkint a kihallgatás. Mindenki ugyanazt mondta: itthon maradás céljából szerzett papírt. Hogy a tolmács mit fordított, azt nem tudtuk ellenőrizni, sem hozzászólni nem tudtunk. Védőügyvédet nem adtak. Volt köztünk egy ungvári főiskolás fiú, aki a védelmére, perfekt oroszul, legalább tíz percet beszélt. Egyszer csak azt látom, hogy a vadképű őrök mind sírnak. Azonnal leváltották őket, és újabb sötétképűek jöttek. Ekkor már rossz sejtelmeim voltak. Ha még ilyen fickók is el tudnak érzékenyülni, akkor itt valami nagy baj lehet. A katonai bírók átvonultak a szomszéd szobába. Mi lesz most? Ha olyan szigorúak, hogy nincs semmi pardon, vagy három hónapos hólapátolással fognak büntetni, gondoltam… Majd bevonult a bíróság. Ítéletük a büntetőtörvénykönyv 58-as paragrafusának a 8., 9. és 11. pontja volt, azaz: terror, diverzió és csoportosulás. Kilencen halálbüntetést kaptak, köztük az ungvári főiskolás fiú és Fischer Tibi is, beszervezésért, toborzásért. A többiek 20 és 25 évet kaptak. Mi ketten, Mátéval, mint legfiatalabbak, 15 évet kaptunk… Az ítélethirdetés után a kilenc halálra ítélt kezét az őrök azonnal összekötözték, drótokkal, spárgával hátra. A halálkamra nem lehetett messze tőlünk, mert állandó imádkozást hallottunk onnan. Valaki a Miatyánk, ki vagy a mennyekben-t mint előhangot imádkozta, a többiek pedig mondták utána kórusban. Meg azt, hogy: Asszonyunk, Szűz Mária, 68 �Kutatóterület Istennek szent anyja imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján, ámen. Ez ment szünet nélkül, egész éjjel. Hajnalban minket teherautóra ültettek. Vászonnal fedett amerikai teherautók voltak. Egybe bepréseltek vagy harmincunkat, guggoló ülésben. Körülbelül egyméteres helyet kellett hagynunk a négy géppisztolyosnak. Megállás nélkül vittek Zakopanéba. Egy villa pincéjében tartottak legalább egy hétig. Semmi tisztálkodás. A cipőt, a ruhát már vagy három hete le sem vetettük. Napi elfoglaltságunk a tetvészkedés volt. Egymással versengve mondtuk be, hányat sikerült megsemmisíteni. Majd ismét teherautókba préselve, Lembergbe szállítottak. A Kárpátokon túl, Ukrajnában már olvadt a hó. A lembergi gyűjtőtábor valaha kaszárnya lehetett, óriási helyiségeiből ítélve, de szörnyű állapotban volt. Vagy százunkat raktak be egy nagy helyiségbe. Semmi berendezés. A padlón ültünk, vagy aki elfért, az feküdött. Az ajtó zárva. Az őr egyenkint engedett ki WC-re. Ismerősök, földiek, mind együtt ültünk. Saját csoportjukban ültek az ukránok is. Állandóan kórusban énekeltek. Gyönyörű dalaik vannak. Kellemes őket hallgatni. Este tízig abba sem hagyták, minden nap. Valaki figyelmeztetett minket, hogy a kabátokra és a nadrágokra varrjunk foltokat, bármilyen anyagból, mert akkor nem fogják ellopni. Foltos senkinek se kell. Varrtam is több foltot a Bocskai-kabátomra, és befoltoztam a nadrágom térdét, a zakóm könyökét is. 1927. június 30. – 2000. szeptember 8. E két dátum között pergett le a fenti szereplő, Ilkovics András – szlovák és cseh körökben: Adrián – élete, mely igencsak kalandosra sikeredett. Persze e kalandok nagy részéről szíves-örömest lemondott volna, de személyes helyzete meg a történelem kényszere miatt ezt nem tehette meg. Ilkovics András egy négygyermekes kassai kántortanító családjában nőtt fel nagy szeretetben, és komolyan készült a világháború utáni felnőtt évekre. Legénnyé érése azonban csupa félelmet és szenvedést hozott a számára. Kassa akkor még (újra) Magyarországhoz tartozott, de a háború vége felé már tudni lehetett, hogy hamarosan változások lesznek ezen a téren is. Egyik szomszédja – ki tudja, miért, milyen megfontolásból – 1945. január végén feljelentette, és a szovjet hatóságok súlyos börtönbüntetésre ítélték, természetesen, talán említenünk sem kellene: teljesen alaptalanul. Ezután szibériai munkaszolgálatra szállították, vagonokban, csaknem úgy, ugyanolyan körülmények között, mint a levágásra szánt marhákat. Megtapasztalta tehát ő is, a malenykij robotosokhoz és a hadifoglyokhoz hasonlóan, a hírhedett Gulágot, a szovjet kényszermunkatábort. Pelyhes állú legénykeként vitték el, és 9 év múlva, 26 éves férfiként hozták vissza. 1953 decemberében szabadult. Később az otthontól távol töltött 69 �Kutatóterület időt ironikusan, rá jellemző humorral: üdülésnek nevezte. Erős szervezete, pozitív életszemlélete és olthatatlan akarata tartotta életben. Hazatérése után azonban bizalmatlanul fogadták a kommunista Csehszlovákiában, két okból is: munkaszolgálatos volt, és magyar. Fokozott erőfeszítéseket kellett tehát tennie azért, hogy elfogadják, hogy megállja a helyét a mindennapi életben. Kitanulta az építésztervező mesterséget, a prágai egyetem japán tanszékén pedig tökéletesítette ennek a fogságban tanult exotikus nyelvnek az ismeretét, na és oroszul is megtanult. Így aztán a „megbízhatatlan” embert tudása sokszor tette nélkülözhetetlenné: a pártszervezetek és az állami hivatalok orosz és japán tolmácsként hívták rendezvényeikre, delegációk fogadására, kíséretére. Élete végéig szótárazott. S nem lett besúgó. Közben felfedezte a Bibliát, melyet a leggyönyörűbb és a legcsodálatosabb olvasmánynak tartott. Magyar és szlovák nyelven kivonatolta, egyes részeit sokszorosította, kereste Isten szavát. Barátai szerint megtalálta, mert kevés olyan emberrel találkoztak, aki ekkora hittel bírt, aki soha nem lankadt, soha nem csüggedt. Kiterjedt baráti társasága volt. Kiválóan harmonikázott és énekelt. Dalokat gyűjtött, kottázott. Salgótarjáni barátjához Magyarországra is átjárt egy kis zenélésre. Oszlopos tagja volt a vadvízi evezősök klubjának. Imádta a finom falatokat, az egy-két pohár bort. S mulatás közben sosem felejtette el megjegyezni a Szentírásból Jézus szavait: ne feledjétek, ahol ketten-hárman összejöttök az én nevemben, én ott vagyok közöttetek. Ilkovics András-Adrián – az egyházi anyakönyvi kivonatban Ilykovits – visszaemlékezését, amelyből a részleteket válogattuk, a salgótarjáni Rácz Gyula, az általunk ismert egyik magyarországi barát hozta el nekünk. A szerzőtől kapta, tegyen vele belátása szerint. Egyik példányát ő már elküldte Japánba, ahol egy leukémiás kisfiú édesanyja könyvként megjelentette, és a befolyt honorárium összegéből gyógyíttatta gyermekét. E hírre a Gulág-rab szívét mérhetetlen boldogság járta át: segíthetett. Rácz Gyula felsőfokokban beszél a nála legalább negyedszázaddal idősebb barátjáról. Egy dunajeci evezőstúrán ismerkedtek össze még 1979ben. Az akkor nagybátonyi vasutast egy szlovákiai szakmatársa hívta meg, akivel a somoskőújfalui határállomáson gyakran cseverésztek, nemcsak műszaki dolgokról. Bandi bácsi volt a főzőmester, emlékezik vissza a vasúti biztosítóberendezések nyugdíjas tudora lelkesülten; senkit sem hagyott a bográcshoz nyúlni, de még csak beleszólni sem; mindenből finom ételt tudott készíteni. Nappal sportoltunk, este mulattunk, Bandi bácsi reggelig húzta – fogalmaz az emlékező, mintha hegedűről beszélne – a tangóharmonikájával. Zseni volt a zenében: a népzenétől a komolyzenéig minden műfajhoz értett. Mozartot szerette a legjobban. Mindig zakóban és nyakkendőben járt. Amit mondott, arra odafigyeltek, teljesítették a kívánságát, noha sosem parancsolt. A zsiványságot kitanulta, dörzsölt volt, de mindig csendes maradt, nyugodt és figyelő; ahogy az ilyenekre 70 �Kutatóterület mondják: szürke ember… Mit jelent az, hogy dörzsölt volt?... Azt például, hogy bárkitől bármit észrevétlenül el tudott lopni. De nem élt vissza soha a tudományával. Nem szerette a feltűnést, mert tábori életében megtanulta, hogy az rendszerint nem vezet jóra… Ennyi rossz, vagy rosszindulat nem volt benne, mutatja Rácz Gyula a körme hegyét. Magyarnak tartotta magát… És gyakran játszotta a székely himnuszt is… A salgótarjáni lakásomban sokszor megfordult. Szeretett Magyarországra, illetve hozzám jönni. Ha hússzor nem volt itt, akkor egyszer sem. Haláláról az egyik gyöngyösi közös ismerősünk, egy magyartanárnő értesített. Salgótarjánból négyen mentünk el a temetésére, vasutasok… Bandi bácsi soha nem nősült meg, de rengeteg barátja volt… Csodálatos, hatalmas szívű embert veszítettünk el benne. Ilkovics András emlékiratát olvasva az elhangzottakhoz felelősséggel tehetjük hozzá: a Gulág-rab kiváló alapanyagot szolgáltatott a szovjet kényszermunkatáborokról, tehát írónak sem volt rossz. Szinte csak a legszükségesebb helyesírási, stilisztikai kiigazításokra kényszerültünk. Fájt a szívünk, amikor dönteni kellett, mi hogyan kerüljön be e szűk folyóirati terjedelembe, és mi maradjon ki, továbbra is benn az ismeretlenségben. Ez a visszaemlékezés valóban könyv, a magyar Iván Gyenyiszovics több mint háromezer napja. S talán egyszer – a japán után – magyar kiadója is lesz e páratlan munkának. 1945 márciusának végén körülbelül 900 embert vagoníroztak be. A lembergi állomáson fél napot kellett guggolni, míg ránk került a sor. Ötvenöten kerültünk egy kis vagonba. Az egyik oldalon, olyan egy méter magasságban, polc húzódott végig. Ezen foglalt helyet magának tizenegy bandita. A vagon másik oldalán, az ajtón tátongott a WC-nyílás; négy összetákolt deszkából, mint cső, kivezetett a szabadba, s felül vízszintesen levágtak belőle, hogy rá lehessen ülni. A vagon közepén padlóhoz erősített kis vaskályha, csöve egyenesen vezetett ki a tetőn, mellette három nagy, vastag hasábfa. Menet közben a szél minden résen befújt, huzat volt a másik oldalról. Gyufa semmi, de muszáj volt valahogy tüzet gyújtani, mert még nagyon hideg volt. Rövid idő múlva, már dörzsölték, sulykolták a vattát. Legalább fél órát bajlódtak vele, s egy óra múlva pedig már égett a tűz. Minden szerszám, fűrész nélkül. Még kés sem volt a szigorú ellenőrzések miatt. Egy tűt nem tudott volna az őrségen áthozni senki. És mégis… Ezt a tűzgyújtást akkor én csodának tartottam. Papír és gyújtós nélkül tüzet gyújtani? De a végén meggyőződtem: az ember minden nehézséget meg tud oldani, ha rákényszerül. Nappal a polcon csak a banditák ültek. Mi, a legtöbben, a szűk térben körbe-körbe sétálgattunk, s akik kifáradtak, leültek a padlóra. A transzport elindulásától három napig semmit nem adtak enni, csak vizet ihattunk. Az első nap farkaséhesek voltunk, a második nap éhesek, a 71 �Kutatóterület harmadik nap megszoktuk, és már ki lehetett bírni. Akkor figyelmeztetett valaki, hogy ha most sós halat hoznak, csak abban az esetben szabad megenni, ha vizet is adnak hozzá; máskülönben kibírhatatlan lesz a következmény. Úgy is volt. Hozták a kenyeret meg a halat, a víz elmaradt. Megettük tehát a kenyeret, a halat meg félretettük, akkorra, ha majd vizet is kapunk. De, ahogy ilyenkor lenni szokott, sokan megették a halat is, utána pedig láttuk azt a mérhetetlen szenvedést, melyet átéltek. Verték a vagon falát, kórusban ordítottak. Vizet persze csak fél nap múlva hozhattak nekik, amikor valahol megállt a szerelvény… Máskülönben a banditák szimpatizáltak velem. Gyakran felhívtak magukhoz a polcra, és oroszul tanítottak. Valamennyien orosz katonatisztek voltak, akik Németországban lopást követtek el, vagy valami más bűncselekményt, ezért ítélték el őket. Tudták, csakis erőszakkal élhetik át, illetve túl a büntetésüket. Nézték a kabátomat, tetszett nekik, de mivel foltos, már nem volt értéke a számukra. A kabát belsejét viszont elkérték tőlem, az selyemből volt. Szívesen odaadtam nekik. Dohányzacskókat csináltak belőle… Dohányt úgy szereztek, hogy leszálltak a polcról, valakit kiszemeltek, összeverték, és egy inget lehúztak róla. Volt, akit tizenöt ing is takart. Az illető valahol összelopkodta a háborúban. Az inget aztán a banditák a vagon ablakának a nyílásán keresztül, a megállóhelyeken, dohányért ügyesen elcserélték… A levest ők osztották szét. A tetejét, a zsírosat maguknak levették, a sűrejét megették, a híg részt szétosztották. Én rendes kaját kaptam tőlük. Május 9-én érkeztünk meg Szibériába, a krasznojarszki vasút mellett fekvő Resoti faluhoz közeli táborba. Épp a világháború befejezése napján. Először is fürdő, orvosi vizit. A 900 fős transzportból 800-an kórházba kerültek. Állítólag az őröket felelősségre vonták ezért, a brutális bánásmód miatt, és közölték, hogy a parancsnokukat ítélőbíróság elé küldik. A vizitnél az orvos különhívott, mihelyt vége az ordinálásnak, menjek el hozzá, szeretné kicserélni a kabátomat, és még fizet is rá. Természetesen beleegyeztem. Olyan éhség uralkodott, hogy bárki egy darab kenyérért el is adta volna, de én csak kicseréltem. Munka után, mondta, mindennap menjek el hozzá, nála rendesen jóllakhatom. Jártam is vagy két-három hétig, de aztán szégyelltem. Akkor küldött értem. Mi az, hogy szégyellem magam. Csak ne tegyem. Ők Litvániából ─ három litván orvos dolgozott a táborban ─ csomagot kapnak, nem eszik a tábori eledelt. Naponta szénakaszálásra jártunk ki, négy-öt csoport, brigádonként körülbelül harminc ember. A géppisztolyokkal felfegyverzett őrök minden alkalommal elmondták a figyelmeztetést: egy lépés balra vagy jobbra szökésnek számít, és minden felszólítás nélkül használják a fegyverüket; világos? Erre hangosan kellett válaszolni: világos! Utána futás egy kis raktárba a szerszámokért. 72 �Kutatóterület A táborban kultúrbrigád alakult Linnik Nikolaj Nikolajevics orosz festőművész vezetésével. Idejövet a vagonban fent ült a banditákkal. Megkérdeztem, tudna-e valamilyen úton-módon levelet írni hazára, és a kint lakókkal feladatni, mert bentről írni nem lehetett. Minthogy papír nem állt rendelkezésünkre, egy könyv utolsó tiszta lapját tépte ki, és megírta a levelet: itt vagyok a táborban, küldjenek csomagot, én pedig aláírtam. Egy másik könyv utolsó lapjából borítékot csinált. A levél megvan otthon, ma is őrzöm: 1945. október 2-án adták fel Resotiban. A táborban nagy volt az éhség. Egyedül a kenyér tartotta bennünk a lelket. Hatvan deka volt a napi adag. Nyáron, amikor kint feküdtünk az udvar füves részén, mindenki a füvet legelte. Nem a közönséges lapos füvet, hanem a vastag, hurkapálcika vastagságú kúszó füvet, amely egy gyökérből egész bokorra ágazik szét. Nagyon ízletes. Valószínűleg vitamin is van benne. Munka után mindig hoztunk be belőle magunkkal. Apróra vágtuk, s mindenki saját fazékjában főzte. Az udvaron legalább száz tábortűz égett. A tűzgyújtást már természetesnek vettem. Mindenki tudott tüzet csiholni egy darab kő és egy eltört reszelődarab segítségével. Ez volt a mi katyusánk… Sokan együtt főzték nagyobb fazekakban a füvet. Csakhogy kiéhezett gyomorba csupa füvet enni elég veszélyes. Számosan hasmenést kaptak, s mivel ellenszere nem volt, elvitte őket. Szemlátomást fogytak le napról napra. Amit megettek, azonnal kiment belőlük. A végén már csak csont és bőr mindegyik. De elég sokáig bírták még így is. Attól függően, kinek milyen erős volt a szíve. Délután 3 és éjjel 3 óra között történt a legtöbb elhalálozás. Már tudtuk, hogy ha 3-ig nem hal meg a szerencsétlen, akkor még kapott a sorstól 12 órát… Semmiféle evőeszközünk nem volt. A fazekakat a vagonokról lelopott pléhdarabokból készítettük, minden szerszám nélkül, de olyan ügyesen, hogy gyár sem tudta volna szebben előállítani. Készen aztán kiégettük, hogy ne rozsdásodjon, s drótfogantyúval erősítettük az oldalunkhoz. Senki sem hagyhatta otthon a fazekát, mert azt már nem találta volna meg soha. A barakkokban évekig csak deszkán feküdtünk. Semmi szalmazsák, fejpárna, takaró. A sapkával letakart cipő volt a fejpárnánk, a vékony vattakabát, a pufajka a matrac, s a hosszú kabáttal takaróztunk. Rengeteg poloska volt, így született a közmondás: Ha megölsz egy poloskát, ezren jönnek a temetésére. A kéthavonkénti, vasárnapi nagytakarítás ritkította ugyan a számukat, és talán egy hétig nyugtunk volt, de aztán ismét elszaporodtak. Az egyik nyáron maláriajárvány tört ki. Elkaptam én is. Mivel a kórház csak egy szobával rendelkezett, lepedőkkel takarták el a fertőző betegeket a többiektől. Malária ellen Akrichin nevű keserű tablettát adtak, s pár nap pihenés után rögtön kitettek a kórházból, könnyebb, mezőgazdasági munkára. 73 �Kutatóterület A nap árnyékáról pontosan tudtuk, hány óra van. Még fogadtunk is egymás közt, hogy most 5 vagy 10 perc van még hátra a munkaidőből… Nyáron a nap már 2 órakor felkelt, és csak éjjel 11-kor tűnt el, rövid időre. Télen a fordítottja történt: 10 után jött fel, és 2-kor már sötétség volt… Később favágásra küldtek ki. Egy személyre nyolc köbméter volt a norma. Óriási munka ez, nagyon nehéz teljesíteni. Az igen gyenge koszt mellett hosszú ideig nem is lehet. Minden kvartálban, azaz három hónaponként a központból kijött egy orvosi komisszió. Meztelenre vetkőzve kellett átmenni az orvosok előtt. Az egyik orvos megcsípte mindenkinek hátul az alsó testrészét, és keménység szerint bediktálta az I-es, a II-es vagy a III-as kategóriát. A IV-es kategóriás fogoly már munkaképtelenre fogyott, ezért beutalták az OP-re, azaz kéthetes feljavító pihenésre. Az OP-n kötelező volt a pihenés, csak kevés mozgást engedtek. Ott két hét alatt felszedtek az emberek hat-hét kilót is magukra, majd a legnehezebb munkára dobták ki őket. Dolgoztak, mint az állatok, azért, hogy 10-20 deka kenyérrel nagyobb adagot kapjanak. Szép ránézni az ilyen nagy adagra, mindenki irigyli. De amikor láttuk, hogyan jutottak hozzá, inkább maradtunk a normánál. Ezeknek az OPseknek a teste egyébként olyan volt, mint a harmonika. Egyszer meghíztak, a pihenőhely felhizlalta őket, utána megint teljesen lefogytak, a nehéz munka tönkretette őket. Sokan maradtunk inkább gyenge súlyban, és így tovább ki is tartottunk… Az I-es kategóriásokat küldték kőbányába, vagonrakásra, erdőkitermelésre, általában a legnehezebb munkákra. A II-es kategóriások fát vágtak, stábelt építettek és töltöttek fel az oda szállított hat és fél méteres fákkal. A III. kategória mezőgazdasági munkából állt: krumpliültetés, sárgarépa-, káposztatermesztés és a többi. Minden tábor igyekezett megtermelni magának a szükséges élelmet. A IV. kategóriások otthoni munkára voltak alkalmasak, a konyhában és a fürdőben alkalmazták őket, például szakácsként, borbélyként, fűtőként. Télen beállt a vitaminhiányos betegség: a skorbut. Nagyon sok társamnak seb keletkezett a lábán, s nem forrt be, sokaké elgennyesedett. Erre a betegségre fenyőgallyakból teát készítettek, s mindenkinek kötelező volt inni belőle, orvosi felügyelet mellett. Máskülönben nem kapott reggelit. Májusban már zöldel a természet, a foglyok egy cseremsának nevezett növényt hoztak be a táborba rendszeresen. Ez valami vadfokhagyma lehet. Ilyen az íze, a gyökere meg olyan, mint az újhagymáé, a levele pedig a gyöngyvirágéhoz hasonlít. Ettől azonnal elmúlt a skorbut. Nyáron nem is volt baj vele… Télen nagyon sok fogolynak lefagytak a lábujjai. Valószínűleg munka közben kilyukadt a csizmájuk. A lefagyást nem érzi az ember, de este már orvoshoz kellett menni. A főorvos tudta, hány nap múlva muszáj levágni az ujjakat. Semmilyen csillapító orvosság nem állt rendelkezésre, semmilyen fűrész, csak szkalpel. Az egyik műhelyben a foglyok készítették 74 �Kutatóterület ezt a vasfűrészszerűséget. Ezzel az amatőr szerszámmal operált az orvos. Asszisztáltunk neki. Fogtuk a pácienst, hogy ne mozogjon. Az orvos először a húst a csonton körülvágta, majd lefűrészelte a lábujjat, utána bevarrta, és jöhetett a másik ujj. Naponta kettőnél több lábujjat nem vágott le, de amíg ezt csinálta, azt is szörnyű volt hallgatni! A táborparancsnok gyakran bejött a konyhába ellenőrizni a tisztaságot. Svábbogár mindig akadt, azokat nem lehetett kiirtani. A megfagyott svábbogár, ahogy kiolvadnak a vékony lábai, azonnal mozogni kezd, s amint teheti, elfut. Ezt magam tapasztaltam. A bogarat 30 fokos fagyban egy ablakra tettem, s a bogár néhány nap elmúltával életre kelt. Le is szűrtem a tanulságot: ha ezt nem öli meg a fagy, akkor a bacilusokat sem. Az orosz maffia a társadalomba erősen begyökerezett földalatti szervezet, s az egész alvilágban uralkodik. Szigorú törvényeik vannak, tagjai kizárólag oroszok. Törvényeik tiltják a munkát, még a tiltott zóna homokját sem szabad gereblyézniük. Akik betartják a törvényeket, azokat blatnojnak hívják, akik nem, azokat szukának. A blatnojok és a szukák állandó hadiállapotban vannak, gyakran gyilkolják egymást. A blatnoj fővezérét cvetnojnak hívják. Nagyon kevés van belőlük: 6-8 táborra esik egy, de ezek a táborok mind az ő hatalma alatt állnak. A blatnojnak pályázó fiatal vagányok neve zsuk, azaz bogár. Mind gyilkolásért és banditizmusért került a táborba. Volt köztük egy jól öltözött, nagyon talpraesett, szép fiú, akivel nyugodtan el lehetett beszélgetni, és nem lehetett rajta észrevenni, hogy már tizennyolc gyilkosság van mögötte. A zsukok nem jártak lágerruhában, szereztek maguknak valahonnan elegáns öltözetet, és csináltatott csizmát hordtak. Velük nem lehetett rendet csinálni, ők voltak a legveszedelmesebbek. Egy alkalommal a cvetnoj a blatnojokkal beszélgetett, hol, merre, hány besúgó van a táborban, a zsukok hallgatták. A cvetnoj nem adott ki semmiféle parancsot, de reggelre 23 besúgó feküdt legyilkolva. A tetteseket újra elítélték; mivel halálos ítélet itt nem volt, visszakapták az eredetileg kirótt 25 évet. A blatnojokat gyakran külön bebörtönözték, mert nem dolgoztak. Hogy ezt elkerüljék, igyekeztek valami úton-módon bekerülni a kórházba. Szimuláltak, lázat, fekélyeket csináltak maguknak. Injekciós tűvel cukros vizet fecskendeztek be a karjaikba vagy a lábszárukba, s a keletkezett fekéllyel és nagy lázzal már be is fektették őket a kórházba. Minden táborban volt egy magasabb rangú tiszt, a parancsnokon kívül, akit teljhatalmú parancsnoknak hívtak. Egyedül ő hordhatott pisztolyt, de nem tartóban, hanem elrejtve. Joga volt bárkit agyonlőni, aki megtámadta volna. Ő szervezte be a besúgókat. A táborban minden fogoly számot kapott. A kabát háta közepére és a jobb láb térdére kellett felvarrni egy húsz centi széles és 8 centiméter magas fehér rongyot. A saját számomra jól emlékszem: E-931. Jó nagy számok voltak, messziről is könnyen el lehetett olvasni. A besúgóknak ez nagyon megfelelt, csak a számot kellett besúgni. 75 �Kutatóterület Két év eltelte után elkülönítettek minket, politikai foglyokat a mindenféle bűnözőktől. Akkor a száz százalék fölötti munkáért már fizettek is valamicskét… Emlékszem egy időszakra, amikor mindennap úgy éreztem, mintha temetésre mennék. A temetési ceremóniát mindannyiszor átéltem gondolatban. Csak nem otthon történt valami szerencsétlenség? Ki tudja? Otthonról ide nem jutott el hír. Négy év eltelte után különválasztottak bennünket a banditáktól is, és tiszta politikai táborba vittek, vagy hatszázunkat egy transzportban. Ez a politikai gyűjtőtábor sokban különbözött az eddigi táboroktól. Minden ágyon szalmazsák volt, és mindenkinek takaró is jutott. Itt senki nem lopott. Gyönyörű májusi napsütésben érkeztünk meg. Szibériában májusban szokott lenni a legszebb idő. Már nincsen fagy, a sok kellemetlenséget okozó legyek még nem ébredtek fel téli álmukból, így kellemesen lehet a munkában kint tölteni a napot. A tábort az előttünk ott tartózkodó japánok gyönyörűen kiépítették. A barakkok egyformák, a tábori bejárat bal oldalán, egy sziklaemelvényen lendületes, kifejező, szép diszkoszvető szobor. A tábor közepén, a fő téren szökőkút. Nyári vasárnapokon működött is. Egy kisebb téren faragott női szobor, a nő kezében vizeskancsó. A barakkok között parkok, kibetonozott ország térképek, mind az öt világrészből. A fővárosok repülőterei, magasabb épületei modellezve, kis repülőgépekkel. Egy helyen még halastó is volt, aranyhalacskákkal. Nagyon jólesett kint sétálni az udvaron munka után vagy szabadnapokon. Csak hát arra már senkinek nem volt ideje, meg nem is gondolt rá, hogy mindezt karbantartsa! Így lassan minden tönkrement. Csupán a nagy faragott szobrok állták az idő viszontagságait. Karácsony táján, egy téli estén szellemet idéztünk. Körbeültük a kis asztalt, az ujjaink összeértek, és egy kérdést tehetett fel mindenki. Ez pedig: mikor jön el a szabadulás ideje? Rám került a sor. Hány év múlva szabadulok? Az asztalka nem mozdult. Lehet, hogy csak hónapok vannak hátra? Szellemidéző komikus színész barátunk, Fezer ekkor rákérdezett a hónapra, és az asztalka hatszor emelkedett fel… Időközben, miután Sztalin elpusztult, a szabadulás reménye növekedett a köreinkben. Pár hónap elteltével megjelent a szobánkban egy írnok, aki közölte, adjak le minden kincstári holmit, mert még ma indulnom kell a gyűjtőtáborba. Semmi többet nem mondott. Többen jöttek hozzám különböző pesszimista megjegyzésekkel: Ne hidd, hogy szabadulsz! Még akkor se, ha már a határnál vagy, ezek onnan is visszahoznak. Ilyen eset már ezerszer előfordult, csak bolondot akarnak csinálni belőled… Mindenesetre nekem mennem kell, és ez csak vezet valamihez. A táborunkból csak ketten szabadultunk: egy olasz repülős tiszt és én. A gyűjtőtáborban már kibírható volt az élet, de még mindig nem közölték velünk, hogy hova visznek, mit akarnak, csak sejtettük… 76 �Kutatóterület Három hét múlva aztán marhakupékba bevagoníroztak, ugyanúgy, ahogy kifelé tették, azzal a különbséggel, hogy nem kopogtatták fakalapáccsal a vagon külső deszkáit, és nem számolgattak olyan gyakran bennünket. Tudták, hazafelé senki nem szökik meg. Hazafelé utazni leírhatatlan boldogság. Sokat elgondolkoztam rajta, mi lehet nagyobb öröm ennél. Talán a pénz?... De ha egy milliót adnának, akkor se cserélném fel ezt az érzést! Mint 17 éves diákot vittek el, az iskoláimat sem tudtam befejezni, mit fogok én csinálni otthon? Kilenc évig semmi levelet nem kaphattunk… Társaimmal egyenesen a kassai dómba mentünk: imádkozni és hálát adni Istennek, hogy ilyen nehéz utat kibírva, szerencsésen hazakerültünk. Otthon már nagy vendégfogadtatás várt. A sógorom, építészmérnök, elhívta vállalata igazgatóját, Malinovsky Viktort is, akivel valamikor egy gimnáziumba jártunk, és több jó barátját. Stamperlikkel kínálgattak, megoldódott a nyelvünk. Kérdezték, mi van kint, milyen az élet Oroszországban, mert itt csak rózsaszínben festik le. Emlékszem, elmondtam a visszafelé utazásunk látványosságait. Nem messze Moszkvától a vasúti sínek mellett a nyomortábort, ahol szőke gyerekek mezítláb, meztelenül futkostak. A viskókat az ott lakók tákolták össze, kátrányos pléhdobozokból kikalapálva, egynek sem volt rendes teteje. Tégla tartotta össze a pléhdarabokat, hogy a szél el ne vigye. Sehogy sem tudtuk megérteni ott, a vagonokban, hogy lehet ez a háború után kilenc évvel, ez a szegénység… A társaság távozása után a sógorom figyelmeztetett, vigyázzak a beszédemre, mert az egyik barátja kommunista, és ha mások előtt is ilyen formán nyilatkozom, akkor még akár le is csukhatnak. Jól van, feleltem: aki veled barátkozik, az nem lehet ellenség, de idegenek előtt ezentúl hallgatni fogok, de én nektek csakis a tiszta igazságot mondtam el. Másnap egyedül kimentem a temetőbe, anyám sírját megkeresni. Tábori képzelgésemnek tehát valóságalapja volt. Személyesen akartam találkozni anyámmal, és hosszabb időt tölteni nála, ha már így hozta a sors. Most, hogy visszagondolok, most sem tudom elképzelni, hogyan találtam el hozzá. Olyan messze fekszik a kereszttől. Mi vezetett oda? Radar? Nem. Mert én minden keresés nélkül, egyenesen odamentem a sírjához. Sokáig, könnyezve álltam ott, átgondolva egész életemet, hogy – te jó Isten! – mi mindenen mentem keresztül. 77 �Találkozási pontok Tekintetek és távlatok Beszélgetés Nagy Lászlóval NAGY CSILLA Idén jelent meg a Balassagyarmatért Baráti Kör kiadásában a Portrék Balassagyarmaton innen és túl című interjúkötet, Nagy László szerkesztésében. A kötet egy hosszú folyamat eredménye: a szerkesztő 2005-ben hozta létre a Balassagyarmatért Baráti Kör internetes honlapot, amely az elmúlt években a Balassagyarmatról elszármazottak és az itt élők közös információforrásává és fórumává vált. A honlap egyik rovata olyan személyeket szólaltatott meg, akik szerepet játszottak, játszanak a város életében, illetve egyes írások „kitekintésre” is módot adnak, választ keresnek arra a kérdésre, milyen Balassagyarmat és Nógrád messzebbről nézve. Az online anyag most nyomtatásban is megjelent. Nagy Lászlóval a honlap céljairól és a balassagyarmati gyerekkorról beszélgettünk. – Hogyan kötődik Balassagyarmathoz? – Itt születtem, az érettségiig itt is éltem. Az első éveket a Bajcsyban végeztem, majd az Ifjúság úti, azóta már lebontott általános iskolába kerültem. A növekvő tanulói létszám, a város vasúton túli terjeszkedése szükségessé tette egy új iskola megépítését, így kerültem én is, mint 78 �Találkozási pontok közelben lakó, átirányításra. Nem bántam meg, ahogy a Bajcsy is, úgy az Ifjúság úti is nagyon jó iskola volt, remek tanári karral. Az utóbbiban Lisztes István, Bacsúr Sándor, Pásztor Sándor nagyon jó közösséget tartottak össze, ők pedig emberileg, szakmailag is kiválóak voltak, igazán szerették őket a gyerekek. A nyolcadik után kerültem a Balassiba, francia tagozatra. A francia nyelv kiemelt oktatása Versényi György igazgató kezdeményezésére, Unesco-kapcsolatai révén indulhatott be a hatvanas évek végén. Összetartó társaságot alkottunk, a hajdani osztályból került ki a Balassagyarmatért Baráti Kör „alapító” 8-10 tagja is. A kapcsolattartás, a találkozások azóta is rendszeresek, és ezt valódi közös élményként éljük meg. Mint oly sokan, én is Budapestre kerültem, családot alapítottam, azóta is ott élek. Pécsett művelődésszervező, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen pedig EU szakértő diplomát szereztem, nemzetközi kapcsolatok és kommunikáció területén, a Magyar Posta, és a Távközlési Vállalat, illetve jogutódjai kötelékében dolgoztam mindvégig. – Milyen volt az ötvenes, hatvanas években Balassagyarmaton gyereknek lenni? – Egyedüli gyerek vagyok, de rengeteg barátom volt. A mából visszatekintve is jól emlékszem, számunkra a város két része önálló életet élt, a vasúton inneni és azon túl lévő terület nemcsak földrajzilag különült el, hanem a mi gyerekkori kapcsolatainkban is. Sőt, a ritka bandaháborúk vagy kisebb-nagyobb konfliktusok is csak a környező utcák gyerekei között törtek ki, a városközpont fiataljait alig ismertük, de valójában ez nem is hiányzott. Mint „vasúton túl” élőnek a legemlékezetesebb az volt, hogy óriási területeket vehettünk birtokba: akkor még nem volt beépítve ez a városrész olyan mértékig, mint most. Emlékszem, hogy a Honti utca mögötti, a Nyírjes felé eső terület katonai terep volt, labirintusszerűen kiásott lövészárkokkal, ahol szaladgáltunk, sárkányokat eregettünk, bicikliztünk, szinte az egész napunk ezzel, ebben a szabadságban telt. – Milyen céllal jött létre a Balassagyarmatért Baráti Kör honlap? – Mivel sokan távolra kerültünk, úgy tűnt, az itthon maradt barátainkkal, rokonainkkal való kapcsolattartásnak, az információk átadásának megfelelő eszköze lehet egy internetes honlap. Kezdetben az alapvető cél az volt, hogy egyes eseményekről előzetes információt adjunk, majd megjelenítsük ezeket rövid írásokban. Később a fotók a helyi rendezvényekről, illetve a múlt és közelmúlt fontosabb történéseiről, neves személyeiről szóló terjedelmesebb írások is felkerültek a honlapra. Majd úgy próbáltuk a honlapot, az online tartalmat megerősíteni, hogy létrejöjjön egy hiteles adatbázis a városról, amihez bárki, aki a világhálón Balassagyarmatot keresi, hozzáférhet, tájékozódhat. Például elkészítettük a városi és a megyei kitüntetettek listáját: aki a világ valamely pontján erről a városról szeretne információt gyűjteni, a BBK honlapján megtalálja Madách-díjasokat, a 79 �Találkozási pontok díszpolgárokat, a Pro Urbe díjasokat, továbbá megtudja azt is, hogy ezek az emberek miért kaptak kitüntetést. Azért kérjük el és közöljük a díjazottakról szóló laudációkat, hogy az érdeklődő ne pusztán adatokat, hanem részletes képet is kapjon a város fontos személyiségeiről. Létrejött egy névjegytár is, amely az írásainkban megjelenített, a balassagyarmati múlt és jelen kiemelkedő személyiségeit tünteti fel. A honlap karbantartása, az életrajzi adatok változásainak követése, az archívum, a névjegytár frissítése időt igényel, nem is beszélve a helyi vagy éppen a kapcsolódó, de távoli eseményeken való részvételről. A Szent Anna-napi búcsúk, a Civitas Fortissima megemlékezések, Balassagyarmat barátainak budapesti találkozói kötelező riporthelyszínek, de írunk a honismereti, helytörténeti, egyházi eseményekről, sőt gyakran a helyi közélet dolgairól is. Deák Ottó barátom, Nagy Angela unokanővérem rengeteget tesznek azért, hogy naprakész legyen a tartalom, szerencsére kapunk anyagokat önkéntes segítőinktől is, de a honlap bárkinek nyitott, nemcsak olvasás céljára… A lényeg számunkra sosem az volt, hogy mindent nyomon kövessünk, hanem az, hogy a cikkeink részletesek legyenek. Ne csak annyi információt közöljünk, amennyi például egy meghívón elfér, amihez egy tényközlő újságcikkben hozzászoktunk, hanem közzétegyük a résztvevőket, lehetőleg az apró mozzanatokat is, néha szubjektív módon, sőt gyakran a beszédek teljes szövegét is megjelentetjük. Ha úgy tetszik, az emlékezet hiányosságát ellensúlyozva dokumentálunk, hiszen évek múlva ki emlékezne arra, mi történt velünk. Hozzáteszem, ennek hátránya is van, az internet korában az emberek annyi információt kapnak, hogy nincs idejük elolvasni a terjedelmes, részletes beszámolókat, interjúkat. Sokszor az olvasó csak belenéz, beleolvas, aztán tovább lép. Ennek ellenére mi azt tartjuk szem előtt, hogy megteremtsük a híradások mélységét, inkább annak kedvezzünk, aki komolyan érdeklődik egy-egy téma, személyiség iránt. Ha áttételesen is, de ez Balassagyarmat, Nógrád javára is válhat. Ez a részletesség jellemzi a most kötetben megjelent interjúkat is: mivel az online felületen nem volt terjedelmi korlát, ezért a legtöbb alanyról, úgy gondolom, árnyalt portrét tudtunk mutatni. – A Portrék Balassagyarmaton innen és túl egy sorozat első kötete. Milyen további tervei vannak? – Az első kötetet, illetve az alapjául szolgáló internetes interjúkat is a város, a megye iránti érdeklődésem hívta életre. Az utóbbi években szerencsére szabadidőm is több lett, foglalkoztat a Nógrádhoz, Gyarmathoz kötődő történelmi személyiségek életútja. Bár nem vagyok történész, nem kizárt, hogy hamarosan a történelmi múlt helyi, fontos személyiségével kapcsolatos kötettel jelentkezem a BBK sorozatában. 80 �Kép-tér Márkus Péter kiállítása elé SOMOGYI TAMÁS Úgy érzem, magyarázattal tartozom, hogy miért nem egy hírneves művész, avagy egy tekintélyes műítész áll itt Önök előtt, hanem csak egy régi barát. Az ok egyszerű, Márkus Péter 23 évvel ezelőtt ugyanebben a térben rendezte meg élete első önálló kiállítását. Úgy látszik erre a furcsán sikerült eseményre mindenképpen reagálni kívánt, s ezért felkért engem – rám róva az emlékezés terhét –, hogy nyissam meg ezt a mostani kiállítást. 1989-90-ben a politikai rendszerváltás visszafordíthatatlanná vált korszakát éltük. A művészeti életben persze hamarabb elkezdődött ez a nagy, zűrzavaros átalakulás. Már főiskolás éveink meghatározó élménye volt ez, s szakmánk tanulása mellett fokozott szellemi tájékozódásra kényszerített. Miközben egyes kortársaink a főiskolai időszakban készült produkciói szinte egyenesen a kanonizált műtörténet lapjaira kerültek, mi művésszé érési folyamunkban ekkor jutottunk odáig, hogy önálló kiállításon mutassuk be eszmélődésünk első eredményeit. Csemniczky Zoltán jóvoltából pont itt, a Szerbtemplom terében. Talán épp erős szellemi önállóságra törekvésünk szülte az ötletet, nyissuk meg egymás kiállításait, kipróbálva magunkat ebben a műfajban is. Így aztán 1989-ben az én kiállításomon többen is beszédet mondhattak, 1990-ben Márkus Péter kiállítását én nyithattam meg. Sajnos írásos nyoma nem maradt, csak emlékezetből próbálom rekonstruálni, mit is mondhattam. Azt tudom, hogy Daidalosz mitikus ősalakját is megidéztem, hogy jellemezni tudjam Péter tehetségének természetét. Vonzódását a különféle anyagok iránt, a velük való bánni tudást, jártasságot, az ebből fakadó, meg-megújuló inspirációt. Aztán próbáltam elemezni viaszveszejtéses eljárással készült bronzainak különös dinamikát * Elhangzott 2013. augusztus 2-án a balassagyarmati Szerbtemplom Galériában. 81 �Kép-tér mutató terét, ahogy a térbeli vonalkötegek rajzolatai kitapogatják a teret, miközben magukba is engedik. Absztrakt faelemekből összeszerkesztett szobrainál a statikai helyzetüket találtam figyelemre méltónak, hogy billenékeny, labilis elemek egyensúlyozódnak ki, pillanatnyiságot, és valami élőlényszerű érzékenységet sugallva. Azt hiszem, akkori megállapításaim helytállóak voltak, s a később született szobraira, akár e kiállítás anyagára is vonatkoztathatóak. De nem ettől vagy szónoki képességeim megcsillogtatásától vált emlékezetessé az a megnyitó. Hanem mert üres, nézőktől teljesen mentes térben kellett elmondanom. Történt ugyanis, hogy egy elemi erejű nyári vihar mind a Pestről várható kevés számú ismerőst, mind a helyi közönséget távol tartotta az eseménytől. A szobrok mellett nem volt itt senki, csak Csemniczky Zoli, mint házigazda, Márkus Péter, meg én. Ez igen baljóslatú kezdet után, hál’ istennek, Péter pályája szerencsésen alakult. Kitartó munkálkodását 1998-ban Munkácsy-díjjal jutalmazták, 2009ben pedig már egy vastag monográfiában összegezte addigi életművét, Szombathy Bálint értő és alapos tanulmányával – hogy csak a legfontosabb állomásokat említsem. Ahhoz, hogy a most itt látható, indiai korszakából való munkákhoz is néhány reflexiót fűzhessek, még nagyobb ívet kell húznom az időben. A kétezres években feltörő vágy India után, s a rendszeressé váló utazások Indiába, ennek gyökerei mélyen a gyerekkorba nyúlnak vissza. Édesanyja dolgozott Indiában, nagynénje neves indológus. Tehát családi indíttatásra, s nem valamiféle spirituális útkeresés miatt vágott bele ezekbe a mai napig elég kalandos körülményekkel terhes utazásokba. (Itt meg kell jegyeznem, hogy többször tartott szobrászkurzust Aurowille-ben, ebben a hetvenes években alapított, egyetemes szellemi központnak szánt városban. Jó kapcsolatai vannak a Rabindranáth Tagore által alapított Santinikétáni egyetemmel, ahová a húszas években Sass-Brunner Erzsébet és lánya zarándokolt a nagy költő után.) Dél-indiai tamil kézműves falvakba jár, hogy kitanulja az ottani nagyon ősi, de a mai napig élő hagyományú chóla-szobrászatot. Hindu isteneket megjelenítő szobrokat készítenek a hagyomány által minden ízében megkötött forma szerint, különleges bronzöntési eljárással. Számomra ebben az az érdekes, hogy tudatosan vagy alkatából adódóan Péter a legfrissebb kultúrantropológia elvei szerint jár el. Megismerni egy közösséget úgy tudunk a legmélyebben, hogy minél jobban hasonulva hozzájuk, részt veszünk mindennapi életükben, így nyerünk tapasztalatot. Ez a, tehát tudományosnak tekinthető, nagy alázattal végzett tevékenysége tisztán elkülönül autonóm művészi gyakorlatától. Furcsa továbbá, hogy ez a hatalmas India-élmény milyen szűk keresztmetszeten át szűrődik be művészetébe. Ez pedig az indiai kalligráfia felfedezése saját szobrászi elképzeléseinek megvalósítására. Az alapgondolat ez: síkbeli jelet térbeli 82 �Kép-tér alakzattá transzponálni. Erre készít variációkat változatos anyagokból, kőből, alumíniumöntvényekből, hegesztett vasszerkezetekből, a virtuális tér számítógép adta lehetőségeiből. Érdemes ebből a szempontból vizsgálni a kiállítás anyagát. A kőből készült legősibb tamil jelek maradtak talán a legolvashatóbbak, itt a sík csak enyhén hullámzik, a felületek a régebbi szobrokról ismerős redőzöttséget kaptak. A hindu jeleket használó alumíniumöntvények a legjátékosabbak, amit a jelek kettőzésével, tükrözésével, elforgatásával ér el. A térben leginkább megmozgatottak a légies vázszerkezetből épített jelek, gyanítom, hogy itt a jelek belső arányain is módosított Péter. A virtuális térben tervezett szerkezeteken brutális hatást keltenek a burjánzó számítógép generálta elemek. Végezetül egy sejtésemet szeretném megosztani Önökkel. Ha a címeket nézzük, feltűnik, hogy a számtalan jelből Péter világértelmező alapszavakat választ előszeretettel, föld, víz, tűz, levegő, vagy az üres tér indiai jele. Ez az irányultság eddigi szobrain is fellelhető. Úgy gondolom, valamiféle szemérmesen leplezett létfilozófiai érdeklődés munkál emögött. S talán az sem véletlen, hogy a kiállítás fő darabja Síva isten, a „pusztítva teremtő” jele. 83 �Ami marad A szeretet ereje Finy Petra: Madárasszony SZEKERES SZABOLCS A már fél évtizede gyerekkönyvekkel jelentkező Finy Petra első felnőtt olvasóknak szóló regénye olyan, akár egy pszichoanalitikus kezelés. Nem tudjuk pontosan, hova jutunk el és hogyan, de amennyiben minden jól megy, komoly esély mutatkozik a rehabilitációra. Különösen igaz lehet az akkor, ha fontos titkok, eddig elhallgatott traumák derülnek ki a múltunkból, így sok minden más mellett az is, hogy akit eddig az édesapánknak hittünk, valójában a nevelőszülőnk, és hogy az élettársunkhoz sem fűz minket szeretetteljes kapcsolat. Ezen a néha bizony gyötrelmes úton jár a Madárasszony narrátora, aki egyben az egyik főszereplő is, hiszen lehetőséget kap arra, hogy a múlt árnyait feledve, illetve inkább azokból építkezve új életet kezdjen. A regény két főszereplője anya és lánya. Linger Lea festőművész húsz évvel édesanyja öngyilkossága után ellátogat családtagjaihoz, abban a reményben, hogy minél többet megtudjon a súlyos depresszióban szenvedő nő életéről. Ő meséli el a történetet, ahogy fröccsözik a nagypapával, vagy szarvasgombát gyűjt az első férjjel, később elmegy az Andrássy útra, hogy találkozhasson anyja gyermekkori barátnőjével, vagy éppen megpróbálja megérteni a karcos lelkű, a valamikori menyét még most is engesztelhetetlenül gyűlölő anyóst. Mindegyik helyszínen értesül fontos dolgokról, amelyek kissé más fénytörésbe állítják az emlékeiben élő alakot. A legégetőbb kérdés számára azonban az, hogy szerette-e őt egyáltalán az édesanyja, hiszen Lili asszony sokkal szívesebben töltötte idejét mondjuk 84 �Ami marad az erdei fülesbagoly, a fakopáncs, a búbos banka életének megfigyelésével, lábaik meggyűrűzésével, semmint a rokonok közötti kapcsolatok ápolásával. Nyolc fejezetben, nyolc különböző nézőpontból olvashatjuk a nő életének más és más epizódjait. Néha az az érzésünk, mintha egy lámpással világítanánk egy elhagyott, pókhálós szobát, és hol az ablakra, hol a parkettára, hol az asztalra vetnénk a fájdalmas titkok megismerését segítő fénycsóvát. Ebbe a nyolc fejezetbe ékelődik a jelen: Lea viszonya a hisztérikus, tányértörős jelenetektől sem visszariadó Doriennel. A várva-várt fogantatás elmaradása nemcsak a kapcsolat kritikája, hanem annak is a bizonyítéka, hogy a lány életére kimondatlanul rányomja bélyegét Lili asszony emléke. Át kell tehát mennie Leának a tisztítótűzön, és meg kell ismernie, értenie a múltját ahhoz, hogy új életet hozzon a világra. A rövid fejezetekből építkező regény legjellemzőbb stilisztikai fogása a hasonlatok gyakori alkalmazása, amelyek sokat elmondanak az elbeszélt figura személyiségéről és foglalkozásáról is. A mesélő az orvosként dolgozó Rill Ábrahámról szólva a következő találó képet vetíti elénk: „A halkan szűkülő kutyát lágyan ringatja a karjaiban, és finoman megütögeti, mint vérvétel előtt a nővérke a duzzadó vénát, hogy felfrissítse a vérkeringést.” (217.) A sokszor három-négy szóból álló és a hosszabb mondatok váltakozásainak ritmusa balladai feszültséget, és különös, baljós atmoszférát adnak a szövegnek. Ilyen például az édesanya egyik sikertelen öngyilkosságáról szóló Kenderkötél című fejezet, annak is különösen a vége: „Másnap két órán keresztül csépelem egy bottal a faágról lelógó kötelet, és kiabálok. Aztán ledőlök a fa alá. Csukott szájjal nyüszítek. Minek hangosan kiabálni, ha lehet csendben is.” (36.) Hangsúlyos szerepet kap a regényben Lili asszony elmaradhatatlan társa, a holló. Ezzel a motívummal egy több ezer éves hagyományba illeszkedik a Madárasszony, hiszen ehhez a kétlábúhoz általában negatív konnotációkat kapcsol a köznyelv, ám az ókori Róma jóslással foglalkozó papjai, az augurok szívesen mondták meg a jövendőt az istenek szándékáról a hollók repülési irányából és a hangjából is. Változatos előjelűek a téma reprezentációi az irodalomban is. Charles Dickens méltatlanul elfeledett történelmi regényében, a Barnaby Rudge-ban az enyhén értelmileg akadályozott címszereplő nélkülözhetetlen háziállata a holló, aki még a zendülés legválságosabb pillanataiban, a börtönben sem hagyja magára gazdáját. Képes utánozni az emberi nyelv néhány kliséjét, és e mutatványokkal szívesen szórakoztatja a körülötte élőket. Edgar Allan Poe nevezetes, sokszor magyarra fordított versében a reménytelenség és a félelem jelképe a madár. Ezzel szemben a Madárasszonyban a holló szinte már-már emberi tulajdonságokkal felruházott lény, igazi lelki társ, amely több alkalommal is megmenti a valóságtól mindjobban elrugaszkodó Lili asszony életét. Ha a 85 �Ami marad társadalom, az emberi kapcsolatok kiüresednek, és nemhogy reményt, de félelmet keltenek, nem marad más,csak a természet, amelynek természetesen ugyanúgy vannak kérlelhetetlen törvényszerűségei, ám ezek mégis jobban elfogadhatóbbak (egy ideig) a betegesen érzékeny lélek számára. Erről a fordulatról szól az Erdei fülesbagoly című fejezet, amelyben már nem tudja elviselni az anya, hogy az általa nemrégiben meggyűrűzött fülesbaglyot időközben kíméletlenül elpusztította egy héja. A depressziót megérteni olyan lenne, mintha észérvekkel próbálnánk közelebb kerülni a misztikához, vagy a földöntúli jelenségekhez. Finy Petra regénye szerencsére nem próbálja meg elmagyarázni a megmagyarázhatatlant, megértetni velünk a megérthetetlent, inkább egy nem mindennapi személyiség sorsán keresztül ügyesen sejteti a családtörténet körvonalait. A Madárasszony könnyen olvasható, harmonikus szerkezetű, jó próza. Az olvasó némileg megtisztul, mire a végére ér, hiszen könnyen belátható a könyv alapján, hogy csakis egyféleképpen tudunk érezni, szeretni, és azt mindenki máshogyan teszi. A szeretet ereje azonban képes bárkit átsegíteni még a legnehezebb periódusokon is, hiszen az anya halála előtt egy másik hollót hagy a lányára, vigyázzon az rá, így Lea bármikor érezheti Lili szeretetét. Aztán már csak a lányon múlik, hogy mihez kezd a megtisztított emlékeivel, és a méhében időközben, édesanyjának első férjétől fogant nyolchetes magzattal. (Libri, Budapest, 2012) 86 �Ami marad Fordítás, vagy amit akartok Szele Bálint: Szabó Lőrinc Shakespeare-drámafordításai TÓTH LILLA Szele Bálint Shakespeare drámafordításairól szóló monográfiájának kézbevétele során felmerül a kérdés, hogy mi lehet az, amit még nem írtak meg Shakespeare-ről vagy Szabó Lőrincről, illetve hogy mi a hozadéka ennek a monográfiának az irodalomtudományra vagy akár a fordítástudományra nézve. Szele Bálint 2012-es kötete valójában egy olyan korpuszt dolgoz fel filológiai igényességgel, amelyre még nem volt példa a magyar fordítás szakirodalmában. A monográfia ezen kívül fontos és részletes szakirodalmi bázist mozgósít, nemcsak a műfordítást illetően: egy pillanatra sem feledkezik meg arról a tényről, hogy a magyar irodalom és műfordításirodalom olyan jeles alakjának tollából származnak az általa vizsgált átültetések, mint Szabó Lőrinc. A tény, hogy minden műfordítás szépirodalmi alkotásként talál helyet, annak ellenére, hogy a fordítástechnika bonyolult folyamatai mennek végbe az átültetés során, alapvető jelentőségű Szele Bálint gondolatmenete számára. A fordítás mint szépirodalmilag jelentős szöveg vizsgálata, és a fordítás összetett folyamata – ennek a két elemnek a vizsgálata, a két szempont kiváló ötvözése jelenik meg Szele Bálint 2012-es drámafordításokról szóló monográfiájában. A mű öt drámára és azok fordításaira koncentrál, az Athéni Timon, az Ahogy tetszik, a Macbeth, a Troilus és Cressida, a Vízkereszt, vagy: amit akartok című alkotásokra irányulnak a kérdések. A monográfia előszavában 87 �Ami marad olvashatjuk a szerző célkitűzéseit, amely nem kevesebbre vállalkozik, mint az öt dráma fordításának komplex elemzésére, „bemutatva Szabó Lőrincet, a műfordítót, a fordítások előéletét, a drámaszövegek reprezentatív részleteit, majd a fordítások fogadtatását és utóéletét” (5.). A kötet első fejezete valóban részletesen ismerteti Szabó Lőrinc műfordítói pályáját, teljesítményét, stratégiáit, illetve Shakespeare-hez fűződő viszonyát. Betekintést nyerhetünk Szabó Lőrinc műfordítói gyakorlatába, megtudjuk, milyen koncepciót követett, mi vagy ki inspirálta fordítói pályája kezdetén. Szele Bálint monográfiájának minden fejezete hivatkozik Szabó Lőrinc gondolataira, ezzel üdítő olvasmányosságot, élményszerűséget nyer a szakmai szöveg. Babits Mihály 1912-es műhelytanulmányában az írja, hogy „Dantét csak költő fordíthatja” (Babits Mihály: Dante fordítása [online]. Nyugat, 1912/8. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00102/03282.htm), Szabó Lőrinc Shakespeare-fordítói munkássága pedig alátámasztja ezt a tételt. Szele Bálint is ezt bizonyítja több ízben. Szabó Lőrinc szintén vallja, hogy „a kitűnő műfordítás kitűnő költészet” (Idézi Szele, 13.). Célja nem kevesebb, mint teljes formai és tartalmi hűség. Tény, hogy ennek az elérése lehetetlen, és Szabó Lőrinc munkásságán is látszik, hogy inkább a tartalmi hűség javára billen a mérleg. Az egyik legérdekesebb tény, hogy „Szabó Lőrinc sohasem fejtette ki műfordítói elveit olyan részletességgel, mint például Arany vagy Babits” (14.). Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Szabó Lőrinc ne írt volna műfordítás szempontjából jelentős tanulmányokat, vagy ne tartotta volna fontosnak a műfordításokat, hiszen magát a keletkezés helyszínét és idejét is megadta, illetve valamely levelezéséből, feljegyzéséből derült ki. Ezeknek az információknak a rendszerezését is elvégzi a monográfia. Minden elemzés figyelembe veszi a fordítás keletkezésének körülményeit, illetve a fogadtatását és a kritikákat, amelyek feldolgozása részletes, a szerző meglehetősen tájékozott. Az egyes fejezetek a drámafordítások fogadtatását, kritikáit, illetve esetleges utóéletüket is tárgyalják. Fontos és felettébb érdekes szakaszok ezek, szintén fontos eredményei a monográfiának. Szabó Lőrinc drámafordításai – ahogy Szele Bálint könyvéből megtudjuk – többnyire pozitív kritikát kaptak, de a korabeli műfordítás technika nem feltétlen díjazta azt az eljárást, miszerint Szabó Lőrinc olyan Shakespearevilágot teremtett, amely nem riad meg a huszadik századi megoldásoktól. Szabó Lőrinc, attól függősen, mit kívánt meg a szöveg, köznapi, trágár vagy akár lírai megoldásokat alkalmazott. Valójában azonban Szele Bálint könyvének legfőbb feladata Szabó Lőrinc Shakespeare-drámafordításainak valamely műfordítói technika alapján történő vizsgálata. Szele többnyire komparatív módszerekkel dolgozik: érdeme abban is megmutatkozik, hogy nem szorítkozik csupán a hagyományos, az eredetit és a fordítást összehasonlító módszerre, hiszen felhasználja a költő különböző fordításvariációit. Vagy az eredeti szöveget 88 �Ami marad veti össze a műfordítással, vagy Szabó Lőrinc fordításainak változatait elemzi párhuzamosan, hiszen, mint a szerző jelzi, köztudott, hogy a költő nemcsak szonettfordításait, hanem drámafordításait is javította. A tökéletesítéshez az esetek többségében felhasználta a kontrollszerkesztői javaslatokat, a fordítások így kerültek be az 1955-ös Shakespeare-összes kiadásba. A szerző azonban betartja a címben is jelölt keretet, és nem tér ki más fordítók régebbi (pl. Száz Károly) vagy akár újabb (pl. Nádasdy Ádám) munkáira. Szele Bálint művéről elmondható, hogy – figyelembe véve a műfordítás mint műalkotás sajátosságait – voltaképp a Klaudy Kinga-féle átváltási műveletek tengelyén, logikájával hasonlítja össze a forrásnyelvi és célnyelvi párokat, de folyamatosan érzékelteti, hogy a műfordítás mindig egyéni feladat, ahol sajátos szempontok érvényesek. Természetesen főként lexikai szintű átváltásokat vizsgál és támaszt alá, az interpretáció során példákkal illusztrálja a gondolatmenetet, ezáltal elemzése érthető. A szerző nem téveszti szem elől, hogy a műfordítás során sokszor a szubjektív megoldás, az alkotói szabadság a mérvadó, például ha a tartalom és a forma ekvivalenciája közt kell dönteni. Ahogy már fentebb említettem, az esetek többségében a költő-műfordító a tartalom ekvivalenciáját tartotta szem elől. Azért is fontosak a kötetben szereplő példák, mert Szabó Lőrinc különösen ügyelt a képvilág, a motívumrendszer átörökítésére vagy egyéni megoldással való helyettesítésére, csak úgy, mint a zeneiség kifejezésének bizonyos mértékű visszaadására is. A megfelelő angol-magyar párok bemutatása, a Szele által bemutatott példák pedig jól illusztrálják a költő-műfordító kreativitását. Szele Bálint több helyen a poétikai, főként verstani fordítási technikákat is elemzi, e tekintetben a legszemléletesebb az összefoglalásban megjelenő táblázat, amely három dráma és azok fordításainak verstani statisztikáját tartalmazza. Ez a táblázat többek közt Szabó Lőrinc formai változtatásainak folyamatát is bemutatja. Szele Bálint monográfia fontosnak tartja, hogy ne csak a lexikai szinten történő jelentéstartalmak átváltásait vizsgálja, hanem megvizsgálja a szójátékok, illetve hangjátékok fordításban megjelenő megoldásait is. A shakespeare-i szójátékok fordítását az Athéni Timon fordításánál részletezi, Carlos Tindemans Shakespeare-kutató vitakijelentéséből kiindulva, miszerint „nincs olyan fordító, aki egy Shakespeare-darab összes szójátékát meg tudná találni; s ha meg is találná, csak egy töredékét tudná lefordítani” (29.). Ebben az esetben Szele Bálint annak a bizonyítására vállalkozik, hogy Szabó Lőrinc drámafordítói tevékenységének nagysága a szójátékok hű visszaadásában is tükröződik. Mindenképp igaz, hogy a monográfia több szempontból üdítő színfolt a Shakespeare-fordításirodalom terén, emellett pedig a Szabó Lőrinc-életmű elengedhetetlen részét képező műfordítás-irodalom feldolgozásában is. „Szabó Lőrinc Shakespeare-fordítói tevékenységében az elemzések 89 �Ami marad nyomán két dolog keltheti föl a figyelmünket. Az egyik a műfordítói és a költői tevékenység közötti rendkívül szoros kapcsolat. A másik […] Szabó Lőrinc Shakespeare-fordítói teljesítményének korszakalkotó jelentősége a magyar Shakespeare huszadik századi történetében”, írja Szele Bálint (122.). Ez alapján viszont annyit hozzátehetünk, hogy Szele Bálint munkássága is kihagyhatatlan Szabó Lőrinc Shakespeare-fordításirodalmának vizsgálata kapcsán. Véleményem szerint nemcsak teljesítette a meghatározott célkitűzéseit, hanem sikerült komplex képet teremtenie Szabó Lőrincről, a műfordító-költőről. (Semmelweis Kiadó, Budapest, 2012) 90 �Ami marad „Az infósztrádáról Gutenberg világához” Nagy László, Varga Mária (szerk.): Portrék Balassagyarmaton innen és túl CSONGRÁDY BÉLA A recenzensnek – látva a címet – átmenetileg gondot okozott, hogy Balassagyarmaton innen vagy túlról szólhat-e erről a könyvről, hisz ugyan salgótarjániként, de mindig is – mintegy „belülről” – nagy tisztelettel viszonyult az Ipoly-parti város, az egykori megyeszékhely páratlanul gazdag irodalmi, művészeti örökségéhez, nagyságrendjén messze túlmutató korábbi és jelenkori szellemi értékeihez. De a szerzők – Nagy László és Varga Mária, akik egyszersmind szerkesztők is – gyorsan eloszlatták e dilemmát, amikor jelezték, hogy interjúkötetük nem csak balassagyarmatiaknak és nem csak balassagyarmatiakról szól. S e szándékuk maradéktalanul érvényesül is. Akiket ugyanis bemutatnak, azokra – Lengyel Anna gyarmati kötődésű, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait ott végzett, a várost bevallottan szerető jeles rádióriporter ajánló szavaival szólva – „[…] a maiak büszkék lehetnek, életük ismeretében pedig eltervezhetik, hogyan lesz ismét pezsgő polgárváros Balassagyarmat.” A kötet értelmezéséhez, befogadásához fontos információkat közöl a szerkesztők előszava is. Nagy László Budapesten élő művelődésszervező, Európai Unió-szakértő – akinek szülővárosa Gyarmat, és akinek kezdeményezésére a Balassagyarmatért Baráti Kör internetes honlapja elindult – és dr. Varga Mária tanár, újságíró – aki az elmúlt években balassagyarmati 91 �Ami marad középiskolákban tanított magyar nyelvet és irodalmat, valamint angolt – kifejtik, hogy a 2006 februárja és 2013 májusa között lezajlott beszélgetések eredeti lelőhelyének az említett honlap számít. Ennélfogva elmondható, hogy az ott „közzétett interjúk az infósztrádáról Gutenberg világához, a könyvnyomtatáshoz kanyarodva juthattak el újabb olvasókhoz.” Ez eleve ritkaságnak számít, fordított sorrendre inkább lehet példát találni, különösen „az infókommunikációban amúgy is halvány Nógrádban […]”. Azt a természetszerűen azonnal felmerülő kérdést – hogy konkrétan kik és miért éppen ők lettek az interjúalanyok – a szerkesztők ugyancsak „melegében”, mindjárt a kötet elején igyekeznek megválaszolni. Olyan figyelemreméltó alkotókat, a közösségért munkálkodó személyiségeket szólaltattak meg és ezáltal mutattak be, akik munkássága – járván életük bármely szakaszában – értékteremtő és -őrző tevékenysége széles körben lehet példaadó. Persze ilyen emberekből – hála istennek – sok van manapság is, ezért nem lehetett könnyű a választás. A két szerkesztő ezt el is ismeri, amikor arra utal, hogy az arra érdemesek közül végső soron szubjektíven állították össze a megkérdezettek körét. Így került a honlapra, illetve onnan a könyvbe (az interjúk elkészítésének idősorrendjében, a kötetben használt írásmód szerint) dr. Szabó András, Majdán Béla, Gere József, dr. Leczki Lajos, Kunné Kubicza Erzsébet, Unterwéger József Zsolt, dr. Czimbalmos István, Szugyiczki Zsolt, Kovács Gábor, Fejős Zoltán, dr. Zonda Tamás, Réti Zoltán, Nagy Csilla, dr. Limbacher Gábor, Matúz Gábor, Csach Gábor, Shah Timor, Nagy Imre, prof. dr. Majdán János, Balassa Zoltán, Baritz Sarolta Laura OP, dr. Bernard Le Calloc’h, Sinágel József, Pekár István, dr. Czudar Sándor és Praznovszky Mihály. A fenti személyekről írott csaknem négyszáz oldalnyi – az átlagosnál nagyobb, 19x13 cm-es tükörméretű – szöveg viszont alaposan megnehezíti annak a dolgát, aki kivétel nélkül minden szereplőtől szeretne citálni néhány figyelemreméltó, tanulságos mondatot, egy-egy megszívlelendő gondolatot, mert kivétel nélkül valamennyiük válaszaiban bőven találni szakismeretekben, élettapasztalatokban és -bölcsességekben gazdag sorokat. Erre azonban huszonhat személy esetében egy recenzió nyújtotta keretek között nincs mód. Így marad a szerkesztők által is használt, bevallott módszer: a valamilyen egyéni szempont szerinti válogatás. Jelen esetben a személyes kapcsolat, a közös élmény, az illető által végzett munka ismerete, az abban való némi jártasság számíthat az említés, a kiemelés rendezőelvének, ami akarva-akaratlanul magán viseli az esetlegesség, sőt még a méltatlanság ismérvét is. A legrégebben rögzített beszélgetés alanya dr. Szabó András irodalomtörténész, előadóművész, az ELTE Eötvös Kollégium könyvtárának akkori vezetője volt. Annak a Szabó Károlynak az egyik gyermeke a négy – ugyancsak pedagógus, azaz értelmiségi – közül, aki legendás tanára, 92 �Ami marad irodalmára volt Balassagyarmatnak és a Nógrádi panteon című könyvével alapművet tett le az asztalra. Szabó András – szintén publikál is a versmondás és a szobrászat (!) mellett – örömmel vette, amikor Nagy László megemlítette városszerte ismert és elismert felmenőjét. Annál is inkább, mert a szülői háztól kapta a kultúra – amelyet „az igényes emberi létezés alapformájának” tart – iránti szenvedélyes elkötelezettségét. Különleges szerepet tölt be Balassagyarmat közéletében a karakteres véleményalkotásáról is ismert Majdán Béla, amennyiben tudatosan és szisztematikusan foglalkozik a helyi zsidóság múltjával és ápolja emlékeit. Kovács Gábor fizikamatematika szakos középiskolai tanár a rendszerváltozás után a KDNP színeiben tekintélyes országos, megyei és helyi közéleti karriert futott be. Úgy emlékszik vissza, hogy az 1990-ben megválasztott „első parlament sokkal emberibb volt, mint amiket most (2007 augusztusában! Megj.: Cs. B.) látni a tévéközvetítésekben.” Dr. Zonda Tamás orvosként, pszichiátriai szakkönyvek szerzőjeként lett ismert, de felhívta a figyelmet magára verseivel, s még inkább a XIX. századi elfeledett nógrádi, balassagyarmati alkotók, úgynevezett „kismesterek” műveinek kutatásával, bemutatásával is. A kötet egyik legtöbbek által tisztelt, nagyrabecsült szereplője kétségkívül a rangidős – az idén immár kilencvenesztendős – Réti Zoltán festőművész, volt zeneiskola-igazgató, Rózsavölgyi Márk életútjának kutatója. Vele négy évvel ezelőtt beszélgetett Nagy László. Érdemes szó szerint ideidézni a mai fiatalságnak szánt üzenetét: „Tanuljanak. Mindent. Olvassanak sokat. Figyeljenek mindent. Az életet, másokat, önmagukat. Szeressék az életet. Becsüljék meg. Tanuljanak nyelveket, jó zenét, nézzenek jó képeket, és ha tehetik, járjanak hangversenytermekbe, múzeumokba, és hallgassanak tudományos előadásokat. Egy jó iskola ebből sok mindent tud nyújtani. Egy általam elképzelt jó iskola. Most azt tapasztalom, hogy manapság a művészi nevelésre nem sok gondot fordítanak. A műalkotások, az irodalmi művek szeretete az ember lényéből következik, így ismeretük nagyon fontos lenne.” Érdekes, hogy a legidősebb interjúalanyt a kötetben a véletlen folytán a legfiatalabb követi Nagy Csilla magyar-német szakos tanár személyében, aki huszonnyolc éves volt 2009-ben. Azóta doktori címet is szerzett a Miskolci Egyetemen, Szlovákiában a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Hungarisztika Tanszékének oktatója, és szerkesztője lett a jelen írásnak is helyet adó folyóiratnak, a Palócföldnek. Pedig a gyarmati gimnáziumi évei inkább a matematika és a kémia irányába mutattak, de végül is az irodalom lett a szakterülete, s úgy látja, hogy „rengeteg irodalmi, művészeti folyóirat, számos könyvkiadó van ma Magyarországon, nagyon sok új könyv jelenik meg […]. A könyvvásárlás talán visszaszorult, de helyette internetet, internetes folyóiratokat, elektronikus könyveket, blogokat stb. olvasunk […]. Az irodalom nincs elérhetetlen messzeségben, s az olvasó joga, feladata, hogy válogasson a saját ízlése szerint, és ez szerintem mindenkinek jó.” 93 �Ami marad Dr. Limbacher Gábor – aki korábban a gyarmati Palóc Múzeumban dolgozott, majd Nógrád megyei múzeumigazgató is volt – a beszélgetés idején, 2009-ben Veszprém megyében lett múzeumi főigazgató. Eredetileg gépészmérnökként végzett, majd szociológus és néprajzos diplomát is szerzett. Új helyén azt remélte – s erről beszélt Varga Máriának is – hogy arra a hivatásra és szerepre koncentrálhatnak munkatársaival, „amellyel a múzeumi terület hozzájárulhat a leromlott közállapotok újranemesítéséhez.” Matúz Gábor balassagyarmati születésű, az Ipoly partjáról jutott el az országos sajtónyilvánosságba: eleinte inkább a nyomtatott sajtóban publikált, később különböző televíziókban, a filmkészítésben találta meg az alkatának leginkább megfelelő kifejezési formát, hivatást. Mint az egyik fotó is bizonyítja, Navracsics Tibor miniszterrel és Medvácz Lajos polgármesterrel együtt avatta fel 2011-ben a „Legbátrabb Város” Civitas Fortissima Múzeumát és Kiállítóhelyét, amely a helyi lakosok 1919. január 29-i dicső tettének, a cseh csapatok kiverésének emlékeit őrzi. Csach Gábor művészettörténész, diplomája megszerzése előtt a KINOPUSKIN tánczenekar létrehozója, volt népművelő, tévéstúdió-vezető, 2006 óta a kormánypártok képviseletében frakcióvezető a megyei közgyűlésben, s nyolc éve Balassagyarmat alpolgármestere is. Impulzív, színes egyéniség, nem titkolt büszkeséggel vallja, hogy „nincs még egy olyan város a honban, ahol arányaiban ennyire nyitott és gazdag módon jelenhetne meg a művészet bármely ága, a provinciális, az amatőr, együtt a klasszikus és az avantgarde alkotókkal.” Afgán származása következtében kivételnek számít a kötetben a Salgótarján baglyasaljai városrészében élő Shah Timor, számos riport-, rövid- és dokumentumfilm készítője, de nem véletlenül adta a róla készült portréfilmnek Drexler Szilárd a „…talán magyar is vagyok” címet. Az apró örömökre, az emberi kapcsolatokra, a másik iránti érdeklődésre épülő életszemlélete, aktivitása alapján ugyanis „[…] talán kicsit tükröt tarthatunk sok magyarnak, akik reményvesztettnek látják, vagy éppen cselekvésmentesen élik saját életüket, sorsukat.” Másként vonzó, Mikszáthra hajazó, ironikus humorú személyiség a kötetzáró interjú alanya, a Nógrádból Dunántúlra került Praznovszky Mihály, aki ezer szállal – nemcsak a Mikszáth-, de Madách-kutatásai, múzeumi tevékenysége, a Palócföld élén végzett munkája, rokonsága, sok-sok barátja révén – kötődik „Palóciához”. „Nem az számít, hol élsz, hanem hogy mit hozol létre, mit adsz a társadalomak […] Az élethez, a sikerhez erős akarat kell. A körülmények lehetnek kedvezőtlenek – Nógrádban mindig azok voltak – de a feladat mindig izgalmas […]” – mondta, és véleménye sok szempontból jó végszónak tekinthető. Remélhetően a fentiek egyértelműen igazolják, hogy – nem kis mértékben a feltett kérdéseknek köszönhetően – mindenekelőtt élményszerű, olvasmányos, de adat- és gondolatgazdag is e fotókkal illusztrált portrékötet, amely ráadásul folytatást is ígér, hiszen a BBK (Balassagyarmatért Baráti Kör) 94 �Ami marad Könyvek 1. jelzetet viseli. Dokumentumértékét növelik, és egyszersmind kezelését megkönnyítik az életrajzi összefoglalók és az azok végén olvasható, 2013 májusában kelt utóiratok, amelyek ugyancsak – mint a szerkesztők írják – egyfajta összegzésre adhatnak alkalmat. A könyv valamennyi szereplője, létrehozója, támogatója – és bizonyára sok olvasója – nevében idézhetők Jobbágy Károly Szülőföld című versének sorai, amelyekkel a jeles lokálpatrióta, Kunné Kubicza Erzsébet, a millennumi zászló átadásakor felkért zászlóanya fejezte be vallomását: „Ha gondjaim, mint árnyak megzavarnak / hozzád futok haza – Balassagyarmat.” (Buda 2001 Bt., Budapest/Balassagyarmat, 2013) 95 �Szerzőinkről ÁFRA JÁNOS (1987, Hajdúböszörmény) költő, szerkesztő BAKOS GÁBOR (1981, Salgótarján) film- és művészettörténész BARNA PÉTER (1988, Sárospatak) kritikus, szerkesztő, újságíró BÍRÓ JÓZSEF (1951, Budapest) költő, performer BÜKI MÁTYÁS (1951, Budapest) zenész, író CSONGRÁDY BÉLA (1941, Hatvan) újságíró, közíró DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő FILÓ MARIANN (1995, Gyula) költő H. NAGY PÉTER (1967, Budapest) irodalomtörténész KADLÓT NIKOLETT (1986, Salgótarján) költő, szerkesztő, újságíró MOLNÁR LAJOS (1960, Szeghalom) költő NAGYPÁL ISTVÁN (1987, Budapest) költő, szerkesztő OLÁH ANDRÁS (1959, Hajdúnánás) költő, író PAPP DÉNES (1980, Miskolc) író, költő SOMOGYI TAMÁS (1958, Budapest) szobrász SULYOK LÁSZLÓ (1944, Nagybátony) író, újságíró SZÁVAI ATTILA (1978, Vác) író SZEKERES SZABOLCS (1972, Budapest) kritikus TANDORI DEZSŐ (1938, Budapest) költő, író, műfordító TÉTÉNYI CSABA (1972, Budapest) író TÓTH LILLA (1989, Érsekújvár) kritikus GUGÁNOVITY GABRIELLA „A munkád erőssége abból ered, hogy másképp látod a dolgokat. Absztrakt stílusod rákényszeríti a közönséged, hogy más megközelítésben és szemszögből lássa a mindennapi tárgyakat. Ez egy nagyszerű, és csodálatos módja a fotózás kihasználásának. Mindened megvan ahhoz, hogy sikeres fotóművész légy. Egyrészt az előbb említett látásmódod miatt mondom ezt, másrészt pedig azért, mert hajlandó vagy keményen dolgozni, és mert nem adod fel addig, míg teljesen meg vagy elégedve, ez a tökéletességre való törekvés messzire vihet.” – Jeff Curto, fotóművész és professzor. Jeffnek igaza van, szeretem kiforgatni a mindennapi dolgokat és lényeget adni azoknak a sajátságoknak, amelyek mellett nap mint nap elmegyünk és mégsem látjuk igazán. A körülöttünk lévő tárgyaknak lényegük, lelkük van és gazdagok a maguk módján... Feladatomnak tartom, hogy fényképezőgéppel a kezemben ezeket a misztikus meséket keressem és hozzam napvilágra. Építészeti fényképeim a város csillogó épületeiről mesélnek, hol a szín és a forma fontosabb, mint az épület maga. Persze hogy lefényképezhetnem az amerikai nagyváros teljes pompáját, de azt már hányszor láttuk? Én apró részletekre bontom a csillogást, és kinagyítom azokat a sajátosságokat, amelyek mellett különben elmennénk. VÉGZETTSÉG Pedagógiai Akadémia, Szerbia; Művészeti Akadémia, fényképészeti szak, Chicago, USA; több fényképészeti tanfolyam, úgy Európában, mint Amerikában SIKEREK Fotópályázat győztese, Varsó, Lengyelország; LEGFONTOSABB CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK „the lovely bones”, Chicago, USA; „as we see it”, West Chicago, USA ÖNÁLLÓ KIÁLLÍTÁS „chicago topolyai szemmel”, Topolya, Szerbia Helyreigazítás. Lapunk 2013/4-es számában Németh Zoltán tanulmányában Jékely Lajos helyett Jékely Zoltán neve szerepel (48. oldal). 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/9e05c4db07d8920cc980580be0bc0902.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2013 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2013/5. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2013 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/e711532c3d4243c46e6999ea6a5ad44c.pdf 1ebeb893548c42ace42d5a2d717538b4 PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Juhász Tibor Vécsei Rita Andrea A Rendező és a Jós 3 Csiga egy lány hajában / Sacrificium / Egy reggel futni kezdek 5 Hartay Csaba Letöltendő / Félalvó nyár / Aggódásokkal szemben / Robbantott ábra / Napköltészet 8 Szegedi Kovács György Csoportkép 13 Lázár Bence András Promissio / Eucharisztia 14 Virágh Szabolcs Mint túlérett gyümölcs / Biztosan szeret 18 Szabó Imola Julianna – Magolcsay Nagy Gábor Lucid álmok 20 Tarján Bulvár Debreceni Boglárka Tuti befutók 24 Próza és vidéke Nyerges András Paládi Zsolt Stummer Attila Frideczky Katalin Batyu (Regényrészlet) A sötét anyag Öregek Szerelés 27 35 42 45 Kutatóterület (Petri 70, Gárdonyi 150) Papp Dénes „A költőket be kéne tiltani.” (Gondolatok Petri György Sár című kötete kapcsán) 47 Pataki Viktor Elhallgatott mondatok (Gárdonyi Géza: A kürt) 53 Találkozási pontok Palócföld N. Tóth Anikó Kép-tér Gáspár István Gábor Shah Gabriella Ami marad Nyerges Gábor Ádám Alföldy Jenő Vadas Vera Gréczi-Zsoldos Enikő „Kötődések” (Beszélgetés Csongrády Bélával) Kalandozás Keleten (Beszélgetés Köteles Katalinnal) Az emlékezés színes árnyai Találkozás Balogh Balázs Andrással Mustó János: Luca széke Poszt-szerelmi ügyek (Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába) Az eltűnt nyomok idejében (Zonda Tamás: Kisvizit) Szupercella (Sofi Oksanen: Baby Jane) Két könyv Diósjenőről (Végh József: Vőfélykönyv, Végh Károly: Párkányi napló) 61 65 75 78 81 85 90 92 �A borítón és belső illusztrációként Halla Tibor festményei és azok részletei szerepelnek. Az alkotások megtekinthetőek a művész honlapján (https://sites.google.com/site/hallatiborhu/). A 75. és 77. oldalon Balogh Balázs András festménye, a 78. és 80. oldalon Mustó János grafikája látható. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2013-ban megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” JUHÁSZ TIBOR A Rendező és a Jós Petri György emlékére Miközben a rólad készült utolsó felvételeket néztem, rádöbbentem, hogy soha nem féltem a horrorfilmeken. Rájöttem műviségükre, a gyilkos nem csak hús-vér áldozatokat kerget, jó neki a csupasz csont is, ha kell, darabonként rugdos a sarokba, ahol a legjobban látszanak az erőviszonyok. Azért te jól bírtad, nem kezdtél el visítani, mint egy férfiszépség, bár én piszkosul be lettem volna szarva. A többiek is jól láthatták mi történik, a Rendező mindent tökéletesen beállított, mondhatnám, a film irigylésre méltó annak, aki kezdene magával valamit, csak hát költő, méghozzá abból a fajtából, amelyik akárhogy is próbálkozik, megöregszik. * Ahogy a negyedik aszpirint kaptam be a másnapos fejfájásra, valahogy rád néztem. Az asztalon hevertél, a fotópapír két hosszabb széle már kunkorodni kezdett, gondolom, összehúzta a festék, vagy mi a rák. 3 �“kávéházi szegleten...” Egy kicsit sem hasonlítottunk. Kíváncsi lettem, mit szólnál ahhoz, ahogy a macskákat próbálom elnémítani, apró töltényekkel próbáltad-e lelőni a lüktető húrokat kaparó zenészeket, vagy te felelősségteljesen leültél ahhoz az asztalhoz, ami előtt ülsz, amin heversz és lassan közölted a veled szemben terpeszkedő Rendező úrral, hogy eljátszom én a csontváz szerepét, a gyógyszerek úgysem hatnak, de a kurva életbe, ön is művész, van ennek ritmusa, ne siettessen! * Sokadszorra képzelem, mögém lépsz és a vállamra teszed a kezed. Már nem vagy jós, már senki sem az. A legnagyobbak addig szívtak, amíg ki nem pukkadt mind a három szemük, vagy már hunyorogniuk kell a külvilág részeg zsongásától. Mi sem vagyunk azok, bár akárhogy is igyekszünk ironizálni, eszünkbe jut az érzés, mikor még le sem írjuk az első sort, de már tudjuk a következő ötöt-hatot. Aztán észreveszem mögöttem a törülközőt, a bojler szélét, hallom, ahogy a szomszéd szobában sétál a szeretet magassarkú billentyűkattogása, a nő, akit szeretek, aki egyre dühösebben ír a hálószoba padlójára, mert megígértem neki, hogy ma este vacsorázni viszem, erre így nézek ki. Igaz, tényleg nem vagyok jós. 4 �“kávéházi szegleten...” VÉCSEI RITA ANDREA Csiga egy lány hajában Nem fújt a szél, hetekig eső sem esett akkoriban, azt mondta, ez is a csönd miatt van, hogy ne maradjon neki semmi abból az esős-szeles otthonból, csak a csönd legyen, az ismeretlen csönd meg a sajtok, bagettek, borok, halak szaga minden piacon. Az ég és föld nem vált el egymástól, megoldhatatlannak tűnt, hogy helyet találjon ott, ahol a színek egymásba folynak, pedig ő szerette a rikító lilát és a türkizkéket. Lányokkal és fiúkkal reggelizett, olyanok vagytok, mint a papírrepcsik, meghajtogattalak benneteket Le Monde-ból, eldoblak párszor, aztán a végén úgyis elfelejtelek. Épp sírni készült, amikor valaki megkérte, hogy tartson vele, a cirkuszvölgy ilyenkor a legszebb, lilák a hegyek, és türkiz a Gave de Pau. Hajából egy csiga a párnára esett a hercegnő és a kobold közé, aztán egy tűlevél, a nyelvhal pikkelyét is belakkozta, hogy ne törjön el. Addig naponta firkált át egy Kóficot. Már nem az érdekelte, mennyi telt el, hanem ha néha fújt a szél, és nem volt áram a szobában, hogy milyen esőben a tenger. A hirdetésre, amit az utolsó héten adott fel, je vends mon vélo, 45 euro, pedig kilencvenért vette, egy fiú jelentkezett, aki, mielőtt elment vele, leszedte a narancssárga bicajról az összes dedós matricát. 5 �“kávéházi szegleten...” Sacrificium Álltak egymás mellett az istenek, mindegyiküknek voltak kincsei, egyikük nő volt, a másik férfi. Leginkább sziklákra szerettek kiállni, belélegezték a szelet, hosszú hajszálaik egymás szájába röpültek. Hátukon zsák volt, egy üres és egy teli, ettől úgy tűntek, mintha ők is emberek lennének. Néha letették, és nem csodálkoztak, hogy zsákjuk nyoma a fűben pontosan egyformán mély. A kincseiket belül hordták, és úgy cserélgették, ahogy matricát cserél egy kisgyerek. A nőnek nehéz volt másznia, csak hátranyúlt, kivette, és eldobálta, ami terhére volt. A férfi szirtről szirtre ugrált, nyújtotta szép, finom kezét, hogy ne maradj el tőlem istenem. Nem vett magára súlyt, és nem adott színes házakról képeslapot, amije volt, nem szórta szét. Inkább egy várfal hűvös tövében ült, nézte, ahogy távol a másik hátradől, puhán, a semmire. 6 �“kávéházi szegleten...” Egy reggel futni kezdek Sütni fog a nap, tudom, és szél lesz. Tiszták vagyunk már, megszenteltek, mert elhiszünk mindent, amit magunknak találtunk ki, hogy könnyebb legyen. Szégyenlősségből húzunk kerítést a szégyenünk köré, hátha nem látnak be, de belátnak. Nem fordítunk hátat annak, aki ránk néz. Először az ujjongás van, hogy ráakadtál, kiértékelése a véletleneknek, szükségszerű volt, elkerülhetetlen, stb. Nem értünk semmit. Később, szemtől szembe még annyit se. Szét kéne tépni, megszüntetni ezt az értetlenséget. Észrevétlenül szűnik meg egy folyóparton. Árad éppen. A teraszból, ahol állunk, tutaj lesz, aztán ismét terasz, amikor megkérlek, köss egy fehér szalagra, mint a kulcsodat, hogy ne veszíts el. Sütni fog a nap, és lehet, hogy szél lesz, amikor bekötöd a madzagot a zsákon. Onnantól sötét van, a fényt az arcodon viszed, növények illatát a hajadban. Durva gyapjút húzok magamra mások érintése ellen, és futni kezdek, hogy megtaláljalak Crna Gora körül, a hegyekben. 7 �“kávéházi szegleten...” HARTAY CSABA Letöltendő Kiérkező fények. Hogy valami menthető. Felrázni az októbert. A levéldögöket. Nincs több nyár ebben az évketrecben. Szódát keress. De ha van bor, akkor azt is. Nyirkos cigarettát. A tűz miatt kerteket gyaloglunk át. Minden beszélgetésben ott vannak a csend leütései. Poharainkat nézzük. Ne menj még. Ismételjük át a hőség félretett kottáit. Az ősz nem kapcsolódik a télhez. Taszító fagyok. Nem akarok meglátogatni senkit, aki a fasoron túl él. A rám rótt ítélettel ki foglalkozik? Ami vár: letöltendő hétköznapok. 8 �“kávéházi szegleten...” Félalvó nyár Idén márciusban léptem először a telekre. Még az őszi avarmaradék nyákos, behunyt szeme. Pára csöpög a gallyakról. Álmukban vagyok itt. Ágyak a szobában. Ébredeznek. Roppannak. Elgémberedett paplanok hegyvonulatai, völgyei. Faggyal teleszívott párnák szisszennek. A szúnyogriasztó nem riasztott hónapok óta. A kuka üres. A pulton bontatlan vodka zubrowka. Cseppnyi pálinka az üveg alján. Döntöm, rajzol. Megint maradt valami tavalyról, azelőttről. Ajtónyitással világosuló falak, tárgyak szobrai. Túléltük együtt. Hiába mondom. Még álmosak. Nyár lesz. Csillagképek alatti, éji csónaktúrák. Ívek és poháron át látott torz, félalvó alakok. Ugyanebben a házban. Újrafestés. Pergő jelen. Sár van. De lesz száraz torok. És lesz délelőtti sör. 9 �“kávéházi szegleten...” Aggódásokkal szemben Idegi alapon van minden, ami agyban dől el. És hasonló bölcsességek. Baromságok. Régebben meg se kottyant egy izmos hétvége. Ma egy üveg bortól másnaposan ébredek. Nem lett belőlem alkoholista. Se drogos. Elég gyengén teljesítettem az egykori aggódásokkal szemben. Talán nem kenem el idő előtt a számat. Lesz még belőlem büszke vén hülye. Aki azt hiszi, sikere lehet fiatal nőknél. Hogy esetleg megnéznek maguknak. „Korához képest milyen jól tartja magát.” Nagy teljesítmény lenne. Vicc. Szánalom. Inkább újra horgászni kéne. Milyen nyugis volna. Nem zavarna senki. A halak sem. Rég leraboltuk őket. 10 �“kávéházi szegleten...” Robbantott ábra Füstkesztyűben tapintani a parti fákat. Beletúrni elhanyagolt frizurájukba. Fejem felett ébredő bagoly borzolja tollát. Csillagok: a távozó nap robbantott ábrája. Feloltják a parton a lámpát. Így már látom a gallyak izomzatát. Feszült az éj. Egyre több a vezeték, a huzal. Én akarom elpattintani a forradásnál. Kilazítani a hajnali fényekkel földmélybe hegesztett fatörzseket. Kényelem és ovális mámor kell. Fehér köpenyes számháborúzók csörtetnek a fák között. Apad. A fenéken korona csillan. 11 �“kávéházi szegleten...” Napköltészet Ha napja van a költészetnek, akkor holdja az élőbeszédnek. Félálomban rontott vers sötétül. Illeszthetetlen szavakat motyogsz. Magyarázkodás az ébrenlétnek. Barlangbejáratnál búcsúzkodsz. Egyedül az elalvásig. Stádiuma stúdió. Belépsz. Ujjaddal megpöccinted az éjjelilámpa-cintányért. Kong, bezúg. Hallod. Dobolsz párnán, matracon. A függöny laza húrjait pók pengeti. Extraszisztolés ütemek merülnek veled. Az elalvás medre hamar feldob. A redőny résein első napfény szúr. Derengő, fehér bútorok között ébredsz. Ágyadban felülsz, visszazuhansz. Ha sérülés a vád, az ítélet szobafogság. Kitapintod a megrepedt csontot. Könyvek, naplók segítenek. Elterelnek. Képernyők. A költészet napellenzői. 12 �“kávéházi szegleten...” SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY Csoportkép Na…? Hol vagyok én…? Hát alulról a második sor, jobbra a legszélső gyerek, a kantáros, rövidnadrágos, naptól hunyorgó. A dundi alattam, azzal a dili masnival; Ő csapott a szemembe egy marék homokot. Volt ordítás. (talán még Szabadkán is hallhatták). Ugyanaz a sor, jobbról az ötödik, lyukat ásott, hogy ördögöt találjon; angyal már. Rajtuk annyit töprengtem, hogy kicsodák. Ezek is itt már angyalok. Hunyorog az egész jobb fele, mintha oda sütne csak a nap. Ez a hideg, óvoda-szagú ház, folyton elnyelt. A kerítést azt nem szerettem. És ezek a csúfolkodó, nagy zöld lombok, s a gerlék árva-magány huhogása amikor anyuka reggelente itt hagyott. 13 �“kávéházi szegleten...” LÁZÁR BENCE ANDRÁS Promissio Most hamarabb jöttek a varjak, megjöttek és elvittek mindent mondom újra: mindent, mindent, ami belőled én lehetettem volna, ami belőlem te lehettél volna, a sárga és barna, a barna és sárga fákat a folyóparton sorban, a bicikliseket a körúton a lámpafénybe bújva, a reggeleket és a délutánokat, a délutánokat kéz a kézben, az egyszerű álmokat pontos napsütésben, most hamarabb jöttek, megjöttek és elvittek mindent. * De hunyd be a szemed és majd én álmodok neked: 14 �“kávéházi szegleten...” sárga és barna, barna és sárga fákat a folyóparton sorban, bicikliseket a körúton a lámpafénybe bújva, reggeleket és délutánokat, délutánokat kéz a kézben, életet egy pontos napsütésben. Csak hunyd be a szemed, és majd én álmodok neked. * Puha paplant, meleg ágyat, otthont és fényes ünnepet, fázós őszi éjszakákon lassú vágyat, mindent, amit csak lehet, és vedd le most a ruhádat, takarózz be, mintha semmi se bánthat, hunyd be a szemed, és hidd el, hogy majd én, majd én leszek, aki álmodik neked és higgyél a varjaknak, hogy megjöttek és már mennek is, hogy elvitték és már hozzák is sárga és barna, barna és sárga csőrükben a csodákat. 15 5 �“kávéházi szegleten...” Eucharisztia 1. Mit mondhatnék még rólad, emlékszem ültünk ott a nagy fa alatt, fényes délután volt, árva péntek, és szőke fürtjeidben, szőke örvényben égtek, lángoltak végig, sorban, mint halak a folyóban, mint vadludak szürke porhomokban, mint őszi esték egy könnyű csókban, égtek, lángoltak végig sorban , (mintha minden mindegy volna, mintha mindegy volna, mintha minden csak annyi, csak is annyi volna: futni tébolyult nyáron át, futni, rohanni vénülő fákon át) égtek, lángoltak végig sorban a klinikák. 2. Mert újra az árva péntek, mert újra, mert újra az árva péntek, hogy ültem ott a nagy fa alatt, fényes délután volt, és a golgotán ha volna, a golgotán végig, ha nem kétezer évről szólna, messiásról, mert eljön, mert el fog jönni, mert eljött, barna, sárga, sárga és barna tűzben égtek a klinikák. És fényes íriszedben a fekete pettyeket, csak elfeledni, elfeledni, mintha nem volna más csak ez, elfeledni és nem gondolni rá, úgy volna jó. De egy nappali és két széles ablak, hogy egyszer lehetnél te is az, azt hiszem ez jutott eszembe aznap. 16 �“kávéházi szegleten...” 3. Mert újra az árva péntek és a golgotán, ha volna, a golgotán végig, ha nem kétezer évről szólna, messiásról, mert eljön, mert elfog jönni, mert eljött, ott állnék ablakodnál és várnék, várnék hosszú téli éjszakákon át, hogy majd egyszer újra ősz lesz vagy tavasz, és elfelejtjük, kik kopogtak akkor ajtónk előtt, alatt. Mert újra az árva péntek és a golgotán, ha volna, a golgotán végig, ha nem kétezer évről szólna. 4. Mit mondhatnék még rólad, egy nappali, két széles ablak és egy ócska mondat, hogy béke van, és igen, és igen mi is lehettünk volna az, ez jutott nekem és neked is eszedbe aznap. De íriszedben a fekete pettyeket csak elfeledni, csak elfeledni volna jó, de szőke fürtjeidben, szőke örvényben égnek, lángolnak végig, sorban, mint halak a folyóban, mint vadludak szürke porhomokban, mint őszi esték egy könnyű csókban, égtek, lángoltak végig sorban, mintha minden mindegy volna, mintha mindegy volna, mintha minden csak annyi, csak is annyi volna: futni tébolyult nyáron át, futni, rohanni vénülő fákon át, égtek, lángoltak végig sorban a klinikák. 17 7 �“kávéházi szegleten...” VIRÁGH SZABOLCS Mint túlérett gyümölcs Úgy lóg rajtam ez a pillanat, mint túlérett gyümölcs a fán. Az elengedésnek se alanya, se tárgya – súlya van csupán. A gravitáció vonzalom vagy puszta egyensúlyhiány? A mozdulatlanság mögött az állandó remegés. A kapcsolódás terhe: önfeledt, absztrakt érintkezés. Az esemény történik – de az esés szabad vagy az érkezés? Sűrű gyanta most a csönd, telnek az érzékek rései. Lassú, kimért szivárgás légmentes tömítései. A másodperc mámora vagy a kitartás évei? Az ember mozgó tájelem, biztos, tömör távolság. Megmutat és kitakar – a tekintet kerete: a fák. Az otthon kötött horizont vagy sarkig tárt világ? Úgy látok mindent, hogy engem senki sem lát. 18 �“kávéházi szegleten...” Biztosan szeret Az a biztos, ha nem mozdulok. Határozott gyökerek rajzolják ki a helyem a barlang szájánál, és ha bölcsőnek hiszem, szinte érzem is a ringatást. Állam a térdemnél, körbeölelem magam, azt mondják, jól kihasználom az adottságaimat, szépen betöltöm a rám mért teret. A tenger is figyel: hullám csapkodja a szirteket, és én elhiszem nekik, hogy ilyen a törődés. Egy halnak a vízről mit is mesélhetnék, a partra vetett szavakat pedig elmosta a dagály. Néha feltámad a szél, és a barlang mélyén énekelni kezd egy itt felejtett cseppkő. Ilyenkor belekapaszkodom a visszhangba, és sós vízzel öntözöm a fákat. A gyökerek nagyon hálásak: innen tudom, hogy aki ennyire szorít, az biztosan szeret. 19 �“kávéházi szegleten...” SZABÓ IMOLA JULIANNA – MAGOLCSAY NAGY GÁBOR Lucid álmok 1 ha becsukom kinyílik lassú háló a mozdulat a döbbenet fókuszában SZAVAK LÉGSZOMJA KOLDULÁS körülérni az arcot könnyű fulladás volnék volnál holdak háreme a valóság boga álmot fújtató furulya belül szólnál csontos meztelen párkás ködben úgyis elfogynál mert holnapra elül ez a végtelent pólyázó lidérc halk lépés az árnyékod mögül k é n n e l festett CSEND AMI MÁSRA VÁR kifosztja színeid kínoz majd válladra bontja ősz haját ezt a venyigerakó sörényt amiben valaki helyetted fürdik és éjbesző TÉGED és ENGEM a vonalat ami átnyúlik hátunk felett a horizont ébredő zsivaját 20 �“kávéházi szegleten...” 2 végül átmosom és rád borítom a dél felé induló napot hátha betömi a lyukakat felmarja régi foltjaid amíg itt állok előtted én a fölemelhető remény én nárciszi kábulat én metaforák sarában üzekedő idő amíg eltűnsz előlem te lebomló féligazság te üveges ködkabát te igekötők szócsomóin vergődő erő mondd hová terítsem ezt a rémlátó telet mondd meddig hullik még arcomból hó ez a hibernáns életéh fejemben emigráns gondolat lohol nem fogy csak mar megvarr majd a távol melyben laza rémálom gyötör EGY KISLÁNY HŰLT HELYÉN TETTEN ÉR A NYÁR amíg fel nem ér az égig velem marad mint a kés villa kanál az abroszról ami csupa folt hímzett talány a vacsora gőzében kisikló lányhomály mert válasz nélkül hagy a szád válasz nélkül az árral öklelő eszed papírhajó a folyó gerincén eszi az idő a tekinteted 21 �“kávéházi szegleten...” 3 későre jár koromzsákra lép a tollászkodó nap szétporlik aranya mozdulatlan hull alá karja megakad nem figyelsz széteső szemed alatt A VÁGY NYOMA FÉNYTŰ indolens harang hegynek döntelek arcom a semmi szétfolyó vonala törött foncsor méltatlan tükör dobverő kegyelem lophatatlan ritmusa a kérdés mely tart és visszatart szívednek hány ajtaja van hegyek hátán hány út szalad TENYÉREN A TÁJ KOSZOS KIRAKAT benne fák jégcsapok üveggyöngyök és fogak álmunkból mind kihullanak s te völgytalpak redőibe költözöl sárgára vékonyodik a hajad bőr alá gyűröd régi szárnyadat égetett kenyér keserű morzsa testetlen árnyak szúrnak az égboltra 4 megtelik vízzel a szó buborékparton dörög a dagály fogyó Holdnak nyomott falak mentén este nyolcat rajzol a lányok lepecsételt melle HIDEG GERINCKABÁT valahol fák ügetnek rosszul préselt nyomodban ülök teleírva lopva 22 �“kávéházi szegleten...” 5 páncélból meg a tél sebéből buggyan elő ez a sorjázó varázs kihűlt színek körvonala átfogja újra a múlt karjait félek a határban a hóban akvamarin tekintet ropog és félemlékből nyílik egy megígért ünnep mely elmarad túlalszik kihuny zacskóba zárt távoli íz a viharral versengő nőbeszéd csendes vitorlák szakadt hasán a fény álruhába takar KIÉGETT ÉL 6 nekiereszkedünk de megtart az esőtenyér nézd violák rügye pattan a fűben bábeli nyíl ez a böjti zsinat FÁRADT SZÉL ZUHAN a meggörnyedt hátnak agg juharosbeli táj az öröm markolásból langy vizekből nyílik a hő mellyel átszorongalak alig zárt kabáton hibban a reggel arcod gyűrött terítő makacs foltok az évek félrehajtott álom elmarjul ma is ez a földig érő románc féltékeny szél keze reszket és telet hord 23 �Tarján Bulvár Tuti befutók DEBRECENI BOGLÁRKA Linda totál bepörgött. Egy életlen csontozókéssel hadonászott a konyhában, a Robi, a csótány, azt merészelte állítani, hogy ő húzott ki engem a mocsokból, holott még a vécéülőkét se képes lehajtani maga után című műsorszámot adta elő Vivinek, miközben megpróbált miszlikbe aprítani egy túlérett, vastag héjú paradicsomot, ami ide-oda görgött a vágódeszkán. Egyre dühösebben nyiszatolt, a paradicsom meg mintha kifejezetten arra játszott volna, hogy „tönkretegye az idegrendszerét”, olimpikonokat megszégyenítő módon piruettezett, sprintelt és ugrott, cigánykereket hányt, tigrisbukfencet vetett. Linda hamar megunta a cirkuszi parádét, magasra emelte a kést, dögölj meg, te kis rohadék, sziszegte vérben forgó szemekkel, és egy hirtelen mozdulattal keresztüldöfte a zűrös, nyálas nevű love apple szívét. A konyhakés könyörtelenül hatolt át a lágy szöveteken, a paradicsom héja kifakadt, kocsonyás húsának leve pedig vadonatúj, páros cseresznyékkel díszített pizsama felsőjére fröccsent. Artikulálatlanul felüvöltött, mérgében elbőgte magát, és olyan erővel hajította a zöldséget a mosogatótálcába, hogy az elemeire szakadt. Elviselhetetlen fájdalmat érzett a meggyalázott cseresznyék láttán, elhagyott, vérbe fagyott, öngyilkos leányanyákat, vörös temperával leöntött alsós lúzereket, festékszóróval lefújt, vasúti sínekhez kötözött kuvaszkutyákat, földre tepert asszonyokat látott, és Dalí vigyorgó koponyáját, amint megbecsteleníti a gyönyörű, fekete hangversenyzongorát. Abban a pillanatban maximálisan azonosulni tudott a szenvedő szappanopera-hősnőkkel, a perverz uraság válogatott kegyetlenségeitől szenvedő Isaurával, a fiúgyermekre cserélt, vak Esmeraldával és Rosalindával, az árva virágáruslánnyal, akinek anyja azért 24 �Tarján Bulvár rohadt évekig a börtönben, hogy védje a hűtlen pasast, akit szeretett. Vérzett a cseresznyék szíve, vérzett Linda szíve, vérzett a világmindenség, mire Vivi megjegyezte, ha Szűz Mária számolná Linduska könnyeit, hamar elvesztené a fonalat, és javasolta, hogy mielőtt kisírná a szemét, nézzék meg, mit hoz a jövő. De Linda már kiolvasta a napi, a heti, a havi, sőt, az éves, továbbá a hétvégi szerelmi horoszkópot is a Nők Lapja Cafén, és marhára nem tetszett neki, amit látott, elege volt a negatív gondolatokból, az olyanokból, mint ne várj őszinteséget, titkos ellenséged aknamunkába kezdett, partnered idővel nagyobb érdeklődést tanúsít irántad, ám ez az esztendő romantikázás szempontjából nem megfelelő. A cigánykártyától rettegett, mert legutóbb, amikor Zoé megjósolta, hogy szakítani fognak a Petivel és pénzveszteség éri, miután Peti ejtette, lenyúlták a tárcáját a buszon. Az angyalkártyától megcsömörlött, őrangyalod álmodban üzen neked, készíts magad mellé tollat, jegyzetfüzetet, affektált, aztán persze reggel semmire sem emlékszel, ha álmodsz egyáltalán. A kínai mantra szerint, folytatta felpaprikázva, a kígyó párkapcsolata szuperszonikus, a szerencsesütiből dől a baromság, akkor a legfinomabb a süti, ha 13-án sütik, a telejósdában kóklerek ülnek, hizlalják a seggüket a nyanyák. Vivi tudta, hogy muszáj leállítania, mielőtt az őrületbe kergeti. Valami abszolút újat kellett bedobnia, ha már 13, Luca napja, vigyorgott, jöhet a karácsonyi mágia, gombócokat gyúrunk, felírjuk a neveket, a cetliket belenyomkodjuk a tésztába és a gombóc megmutatja, ki lesz a nagy Ő! Linda hirtelen elfelejtette minden bánatát, a leányanyákat, a szappanoperákat, a paradicsomlében ázó cseresznyéket, nevetve körbetáncolta a szobát, félholtra ölelgette a barátnőjét, fenomenális ötlet, lelkendezett csillogó tekintettel, és hozzálátott a szervezéshez. Feltette a napi körkérdést a fészre, jelen lehet-e férfi egy ilyesfajta szertartáson. A válaszadók 97%-a nemmel szavazott, így eldöntötte, hogy kizárja Robit a lakásból. Elmerült a szilvás gombóc-készítés rejtelmeiben a mindmegettén, aztán kikalkulálta, hogy kétszer tizenegyet kell főzni, nemcsak azért, mert max. annyi fér a fazékba, hanem mert a születési dátumaikban szereplő számok összege tizenegy, ergo, a számmágia alapján, mivel egy, meg egy, az kettő, a szerencseszámuk a kettes, kétszer tizenegy meg huszonkettő, és párosan szép az élet, a szám duplán tökéletes. Kifundálta, hogy a tésztába Lego figurákat tesz, nehogy elmosódjon a tinta a papírfecniken. Asszociációs módszerrel kiválasztott kilenc nevet fejenként, a Robi evidensnek számított, kakukktojás pedig mindenképpen kellett, egy-egy mesefigura, hogy lássák, nem kamu-e az egész. Felírta a jegyzetfüzetébe, ki kicsoda, a varjú Jenő, a krokodil Valér, a Robi, az egér, ha már patkány nincs, a kutya a Töhötöm. Rajzolt egy zöld Trabantot, átrángatta Vivit a szomszéd macskásvalinénihez, majd benézett a tárolóba, mert a gombköpködés rég kiment a divatból, viszont ahhoz, állította, hogy a zöld Trabant szerencsét hozzon, mindenképpen látni kell egy öregasszonyt, egy 25 �Tarján Bulvár fekete macskát és egy betört ablaküveget. Basszus, micsoda cécó, mondta Vivi, miközben a tésztát gyúrta, elég lett volna Márton napján böjtölni és bekapni három szem búzát, hogy megpillantsuk a jövendőbelinket. Aztán nem méltatlankodott tovább, hetet ütött az óra, elérkezett a pillanat, mert a hét, az isteni szám. Feltették a fazekakat a gáztűzhelyre, sámlira álltak, és izgatottan várták, melyik gombóc jön fel először a víz színére. Egyszerre tépték szét a nyertes gömböcök gyomrát, a kezük remegett. Vivi elsápadt. A francba. Malac. Vagyis, Donald Kacsa. Mekkora egy béna, hülye libacsirke vagyok! Az. Helyeselt Linda, miközben megátalkodva nézte a vízilovat, azaz, Mickey Egeret. 26 �Próza és vidéke Batyu* NYERGES ANDRÁS Hóka Gyuri már percek óta állt a Tóth (Granicsári) Géza – Földes Eta feliratú ajtó előtt, és úgy érezte, mivel ez a meghívás jóleső elégtétel a számára, a tét túl nagy ahhoz, hogy csak úgy hebehurgyán becsöngessen. Tavaly Granicsári első könyvének sajtóbemutatójára nem hívták meg, pedig akkor azt kellett megmutatni országnak-világnak, hogy hiába hirdettek ellene bojkottot, a terem nem lesz üres, mert ők, akiket szintén betolakodókként kezelnek, szolidaritásból ott lesznek, és jelét fogják adni, hogy már nemcsak amazok vannak, mi is létezünk. Gyuri utólag hallotta, hogy mindannyiuk közös mentora, a műveik sorsát egyengető, náluk évtizeddel idősebb Alef ezt úgy adta elő, hogy kutyakötelességük odamenni, a könyvbemutatónak flottatüntetéssé kell változnia, s aki ez alól kibújik, ne is kerüljön a szeme elé. Tessék érdeklődést mutatni egy idősebb társatok iránt, aki a segítségetekre szorul, hiszen ő az irodalomban hozzátok képest is kezdő, ráadásul még veletek szemben is gátlásos, mivel sommásivadék lévén nem szerezhetett diplomát. Magyarán attól fél a marha, hogy lenézitek. Itt az alkalom bebizonyítani, hogy ez nincs így. Hóka Gyuri azt kérdezte Milassintól, szerinted én ilyenkor miért nem kellek, még vattának se? Milassin némi töprengés után azt felelte, Alef talán egy kicsit félti tőled Granicsárit, mert néha túlságosan hangsúlyozod, hogy egyetemre jársz, meg hogy a fél világirodalmat már kiolvastad. Kissé arisztokratikus vagy ahhoz. hogy ne a gátlásait fokozd, hanem szót érts vele. Hóka éppen készült emiatt megsértődni, amikor Milassin szemében csúfondáros kis fény villant, mert Géza még nem tudja, amit mi már igen, hogy te, olvasottság ide, olvasottság oda, egy lüke hólyag vagy! * Részlet a készülő regényből. 27 �Próza és vidéke * Hónapokon át várta, hogy őt is meghívják, de szóba hozni nem merte, mert Alef válaszától jobban félt, mint amennyire bántotta a kirekesztettsége. Amikor Granicsári végre megüzente, hogy őt is szívesen látják, csak arra tudott gondolni, hogy ezt a legutóbb megjelent versével érdemelte ki, amiben a szatirikus indulat egyfajta polgári ízlés paródiájába csapott át. Ez tetszhetett meg Granicsárinak, aki nyilván mondani akar róla valamit, hiszen őt, mint szatirikus írót, talán foglalkoztatja minden, az övével rokon megnyilatkozás. Akkor juthatott eszébe, hogy ezt a Hókát ő még csak emlegetni hallotta, de látni sose látta. Mi a gond ezzel a fiúval, kérdezhette Aleftől, miért nem jár hozzánk? Alef épp a távolmaradás igazi okát nem közölhette vele, elvégre mégse mondhatta, hogy Gézám, az a fiú épp a te kisebbrendűségi komplexusodnak ártana, te éreznéd kínosan magad, ha elkezdené fitogtatni a műveltségét. Egyszerűbbnek tűnhetett úgy tenni, mintha merő szórakozottságból feledkeztek volna meg arról, hogy van ám egy Hóka nevű társuk is. Ó, nincs vele semmi baj, hívd meg bátran, ha gondolod – mondhatta Alef, és Granicsári, aki a versből nyilván rájött, hogy a már megismert többiek lehetnek érettebbek, híresebbek, tapasztaltabbak, de rajta kívül Hóka az egyetlen, akinek szatirikus vénája is van, ezek után valóban megüzente neki, hogy legközelebb várják. El is tökélte magában, hogy bármit mondjon a verse tartalmáról Granicsári, elfogadja, és azt sem érezteti vele, hogy a tartalom egy versben nem minden, és a poétikai eszközök megítéléséhez bizony a Géza tudásából hiányzó speciális ismeretek szükségeltetnének. Az a fő, hogy az első találkozásuk mindjárt az összebarátkozás kezdete is legyen, s ezt illetően volt tartalékban egy titkos aduja: közölni fogja Gézával, hogy miután tavaly egyedül ő, és csak ő nem kapott dedikált Fenékig tejfölt, duzzogás helyett bement egy könyvesboltba, és megvette pénzért, mert ennek a könyvnek mindenképpen ott kell állnia a polcán. Ez nem lesz szimpla hízelgés, mert a véleményének kritikai oldala is van: hiába jó a Fenékig tejföl, fogja mondani, ha nincs rendes befejezése, sőt, egyenesen olyan, mintha találomra hagyták volna abba, úgyhogy mese nincs, Gézám, ha nem akarod becsapni az olvasót, meg kell írnod a folytatást. Ez a beszélgetés két író beszélgetése lesz, és nem számít majd sem a korkülönbség, sem a városban vagy falun felnövekedettség dichotómiája, amely idegen kifejezés használatát persze, Gézára való tekintettel, gondosan kerülni fogja. * 28 �Próza és vidéke Percek óta ácsorgott az ajtó előtt, és szinte megbénította a tudat, hogy egy új barátság kecsegtető távlatát teszi kockára, ha netán ügyetlenül érinti meg Géza kutyáját, vagy a ruhájából naftalinszag árad, amit ő maga már nem érez, de Batyu a kifinomult szaglásával igen, és balszerencséjére nem szenvedheti. Rátette az ujját a csengőgombra, aztán lekapta róla, és két rá meg le között azt latolgatta, hátha a Batyu-históriák csak kitalációk, és Milassin, Kövi meg Vukovics heccből riogatták, elvégre bőven kitelik tőlük. Ámde mi van akkor, ha mégis igazat mondtak? Most már késő ezen lamentálni – előre kellett volna megtudakolnia, jó-e, ha az ember bemutatkozásként maga elé tol egy csontot, vagy kockacukrot készít a zsebébe, és rögtön az eb szájába tömi? Azt is meg kellett volna kérdezni, mekkora kutya Batyu, milyen fajta, mire kényes, és mindebből alaposan felkészülni. Ha önérzetes lennék, állapította meg, most azt mondanám, eddig is megvoltam nélkületek, ezután is megleszek. * Épp elszánta magát, hogy sarkon fordul és hazamegy, amikor a háta mögött megszólalt egy érdes hang, te véletlenül nem Hóka Gyuri vagy? Úgy rezzent össze, mint akit tetten értek, de igen, és szabadkozott is, amiért itt áll, nekem azt mondták, hogy meghívtatok mára. Meghívtunk, hangzott a válasz, mi ezzel a baj? Hóka arcára volt írva a meghökkenés, de akkor nem értem, hogyhogy te arról…? Lenyelte, hogy akkor neked bentről kéne kijönnöd, ajtót nyitni, és azt sem értem, hová mentél, mikor vendégeket vársz? De miért dekkolsz az ajtóban, kérdezte Granicsári, vagy úgy, ezek nem engedtek be. Hogy amit „ezek” csináltak, az bosszantja, nem is próbálta titkolni, s ez cinkosságot teremtett köztük. Hókát még inkább meglepte, ami következett, na persze, legyintett Granicsári, mindig elmerülnek valami végeláthatatlan elméleti vitában, és a csengőt meg se hallják. Alig fél perce ismerjük egymást, gondolta Hóka, és tudnom engedi a véleményét a bentiekről? Ekkora megelőlegezett bizalomtól meg kell hatódni, a kézszorítástól viszont annál inkább megszeppent, mert Granicsári marka nemcsak vaskosabb, de jóval nagyobb is volt az övénél, s úgy érezte magát, mint aki satuba dugta az ujjait. Ha Géza ilyen akkor, mikor barátságos, mit művel, ha valakire haragszik? A ki nem mondott kérdésére is kapott választ, levittem Batyut egy negyedórára, ne firtassuk, hogy miért, a lényeg az, hogy nekem is szükségem volt egy kis tiszta levegőre. Hóka csak most nézte meg magának a kutyát, és elképedt azon, hogy Batyu milyen kicsi, mondhatni földszintes kutya, aki jámboran ül a gazdája lábánál, s egyszerre hihetetlennek tűnt, hogy ő még az imént is rettegett tőle. Az 29 �Próza és vidéke ám, kapott észbe Granicsári, még nem ismeritek egymást, kérlek szépen, ő az én Batyum, Batyu, ő a mi új barátunk, a Hóka nevű költő. A Hóka nevű költőt ez a bemutatás arra ihlette, hogy leguggoljon, és közvetlen közelről nézzen a nedvesen, kíváncsian csillogó gombszemekbe. A két tekintet találkozása azt gondoltatta vele, hogy Géza nagyon is jól döntött, ha Batyu a káderese. És az is érthető, ha egy ilyen kutya kedvéért fütyül a vendégeire. Batyut megértőnek, félszegnek és barátkozásra hajlónak látta, és bízott benne, hogy a kutya is ilyennek látja őt. Ha pedig hasonlítanak egymásra, nem fogja bemószerolni a gazdájánál. Guggolásból térdelésre váltott, de közben is folyamatosan duruzsolt Batyu fülébe, milyen kedves, mókás, hidegorrú, bozontos szemöldökú, kócos kiskutya vagy! Ugye szabad téged megsimogatni? Az ösztönei azt súgták, hogy először ne a feje búbjára tegye a tenyerét, amiről a legtöbb ember azt hiszi, szeretik a kutyák, holott idegesíti őket, hanem az álla alá nyúljon, s onnan csúsztassa le a marjáig, ahol már selymes a szőre. Batyu helyeslően dőlt oda hozzá, és a simogató kezet szemlátomást eltűrte volna akármeddig. Amikor felkelt a kőről, a kutyát is fölemelte, de csak annyira, hogy a két hátsó tappancs még megtámaszkodhasson. A két mellső láb a kabátján kapirgált, Batyu farka pedig egy pillanatra sem hagyott fel a lelkes csóválással. Jól van, nem lesz itt semmi gond, szögezte le Granicsári, de honnan értesz a kutyákhoz, úgy tudom, született pesti vagy! Na és, szaladt ki a száján, de rögtön az is eszébe jutott, hogy innen csak egy ugrás belecsöppenni valamiféle falu kontra város vitába, aminek jó vége nem lehet, inkább azt mondta, hát, érteni nem értek, de valahogy megéreztem, mit szeretne a kutyád. Annál jobb, mondta Granicsári, és kitárta az ajtót, kerüljünk végre beljebb! Az utat mutatva előrebicegett. Hóka egy féllépésnyit lemaradt, és elgyöngült a látványtól, mert a kutya nem egyszerűen csak bicegve loholt Géza mellett, hanem csodák csodája, ugyanazt a lábát húzza, pedig egyik se volt sérült. * Az előszobában Géza megtorpant, és a hangját lehalkítva magyarázkodni kezdett, ócseny harasó, hogy nem kell miattad bezárnom Batyut, a feleségem ugyanis meghívta mára egy Ervin nevű kollégáját, akinek herótja van a kutyáktól, de szegény Batyu, a jó ég tudja miért, éppen őhozzá bújna folyton, ott sündörög a lábánál, Ervin meg, ha csak látja is, őrjöngeni kezd, és attól fél, még elkapja a bokáját. Eti szerint ebből az következik, hogy nekem, mint házigazdának, meg kéne reguláznom Batyut, vendégség idejére bezárni valahová, esetleg kutyafelvigyázót fogadni, ami persze agyrém. Én szívem szerint az ő Ervinjének mondanám, hogy coki, Batyu egy kis kutya, felnőtt ember létedre ne hisztériázz, de ilyet nem mondhatok, 30 �Próza és vidéke mert Ervin állítólag egy zseni, és örüljünk, hogy egyáltalán idejött. Az, hogy Batyu meg az én Batyum, senkit se érdekel. Szóval így álltak a dolgok, míg te nem jöttél, de most, öregem, változik a felállás, végre én is elmondhatom, hogy nem minden vendégnek van terhére a kutya, egy filozóf ellene, egy költő mellette, ez testvérek között is döntetlen! Granicsári széles jókedvvel kacsintott Hókára, mint aki élvezi, hogy a segítségével túljár a felesége eszén, és ez a csibészes vigyor gyermeteggé, sőt kedvessé tette marcona vonásait, táskás szeme körül valósággal röhögtek a szarkalábak. Hókát meglepte és meg is nyugtatta, hogy tud ilyen is lenni, mert annak alapján, amit az írói felfedeztetésekor írtak róla, bátran hihette, ahogy mások is: ez az ember reggeltől-estig csak és kizárólag öntudatos parasztproletár, aki megszenvedett félelmetesen hangzó titulusáért, de ebből a tartásból senki kedvéért nem enged. És amit Milassintól hallott, az is ezt a dermesztően zord képet erősítette, Granicsári olyan modorban vitatkozik, mintha még mindig a pártközpont munkatársa volna, az egyedül üdvözítő igazság letéteményese, és mindenkit, aki az övétől eltérő véleményt hangoztat, gorombán letorkol. Eszébe sem jut, hogy mi nem a beosztottjai, hanem az írótársai vagyunk. Amit most látott, Hókát efelől is megnyugtatta, mert ha Gézából képes kibújni a gyerek, akkor őt sem gyanakvó parasztproletárként fogja megítélni, és nem akad fenn azon, hogy Hóka Gyuri felmenői közt nincs se munkás, se paraszt – garanciának elég lesz az, hogy Batyu nem emelt kifogást ellene. Akkor talán a szalonban zajló vitákban is számíthat Granicsári védelmére, akár még a filozófus-feleség ellenében is, mert ő sem jártasabb ideológiai kérdésekben, mint Kövi Dini, aki a múltkor gyanútlanul belekotyogott egy vitába, mire Eti rögtön a fejére olvasta, hogy még csak nem is önálló véleményt vartyog, hanem Ruth Fischer tételeit kérődzi újra, márpedig Ruth Fischer köztudomásúlag a baloldalinak álcázott jobboldaliak veszélyes típusába tartozott, s az ilyenektől ma is óvakodni kell. Szegény Dinit, aki ahhoz volt szokva, hogy mikor valami butaságot mond (és persze szokott ilyet mondani, de ki nem?), azzal csúfoljuk, hogy ő nem is Dini, hanem inkább dinka, méghozzá Kövidinka, itt úgy kezelték, mintha maga a revizionizmus ördöge tette volna be a patáját a szalonba, pedig Dini annak a bizonyos Ruthnak még a nevét is akkor hallotta először! Hóka ennek a történetnek a hallatán vonta kétségbe először, hogy érdemes-e a Granicsáriék meghívására ácsingóznia, hiszen bárkit, aki nem annyira jártas a teóriákban, mint a háziasszony és vendégei, elérhet ez a fajta egzorcizmus. Félelem és vágyakozás közt ingadozva tett fel Milassinnak egy kérdést, és a válasz az odajárni-akarás kiskapuját jelenthette volna számára. És irodalomról szó sem esik, soha? Mert ha igen, mondta tovább magában, én is tudok ám olyanokat mondani, amiről nekik nincs halványlila gőzük se! Milassin azt felelte, esik, de ritkán, és akkor se művek ürügyén, csak az elvont esztétika szintjén. Hóka értetlenül rázta a fejét, de hát az nektek se smakkol, 31 �Próza és vidéke miért jártok oda mégis, rendületlenül? Egyáltalán, mi a jó az egészben? A barátja úgy nézett rá, mintha a kérdés is nevetséges volna. Hogy mi a jó? A kaja, a különleges piák, meg egy csomó érdekesség, amiről amúgy nem tudnánk, csak ott értesülhetünk, de még ha ez nem is volna elég, mindig vannak ott kiéhezett kékharisnyák, akik alig várják, hogy egy magunkfajta megbassza őket. Őértük megéri kibekkelni még a sok unalmas dumát is. Hóka megbotránkozva kapta fel a fejét, íme, kiújult a régi vita közöttük, vajon egy író életében minek kell a legfontosabbnak lennie, a munkájának vagy a nők hajkurászásának? Hiába szedsz fel egy tucat alkalmi luvnyát, akiktől hosszú távon nem akarsz semmit, ettől még nem lesz életműved. Sajnálom, nekem baszás nélkül a munka se megy, válaszolta erre Milassin, és bizonygatni kezdte, hogy a filozófus luvnyák közt bizony akadnak egészen jó, belevaló húsok is, és néha, utána, hangsúlyozom: utána, arról is lehet velük beszélni, amit az ember éppen ír. Hóka megvető pillantására mérgesen legyintett, légy szíves, ne kezdj el prédikálni, úgyis tudom, hogy neked csak savanyú a szőlő. * Hóka azt remélte, hogy a formaságok után eljött az ő ideje is, amikor ők ketten Granicsárival, mint írók, félrevonulnak, és megbeszélik a versét, illetve a Fenékig tejfölt. Ebből egyelőre nem lett semmi, mert egy kötényes, tenyeres-talpas nő Gézához rohant, és felzaklatottan kiabált neki, telefon, Granicsári pedig, mint aki tudja, hogy ki hívhatja, roppant izgalomba jött, ne haragudj, vetette oda Hókának, ez fontos. Meglepő volt, hogy mielőtt a készülékhez menne, útba ejti a feleségét, noha ezzel megzavarja az Ervinnel folytatott vitáját. Ha ez se számít, akkor a hívás sorsdöntő lehet, gondolta Hóka, s aztán ámulva látta, hogy a félbeszakítás a nőt sem teszi ingerültté, mondd meg, hogy nekünk akármikor jó, kötötte Géza lelkére, aki a tőle telhető legnagyobb sebességgel elbicegett. Hóka tétován álldogált még egy kicsit, de nem tudott mit kezdeni magával, aztán eszébe jutott, hogy megkereshetné Vukovicsot, aki az ő mára szóló meghívását közvetítette, neki itt kell lennie valahol. Elveszetten bóklászott a teremben, megpróbált valamelyik társasághoz odacsapódni, de úgy néztek rá, mintha azt mondanák, bökd ki, mit akarsz, és állj odébb. Nem láttátok véletlenül Vukovics Mikit, kérdezgette, de akiket megszólított, azt kérdezték vissza, az kicsoda? Ettől még inkább elbátortalanodott. Mikit, akinek már Szot-díja van, megjelent három kötete, volt egy csomó botránya, nem ismerik? Akkor mit remélhet ő? Egy idősebb nő segített rajta, aki a bemutatkozáskor műfordítónak mondta magát, tétován egy távoli ablakmélyedés felé mutatott, úgy rémlik, arrafelé láttam, de… Hogy mit jelent a de, Hóka nem várta meg, s az egyik 32 �Próza és vidéke függöny takarásában meg is pillantott egy széles férfihátat, rikítóan sárga ingben, ilyeneket csak Miki hord, szia, végre megvagy, kiabált lelkesen, de a sárga hát mögött megjelent egy vöröses kéz, és azt integette, hogy tünés. Hóka el sem tudta képzelni, hogy az elhessegetés őrá, a barátra és költőtársra vonatkozna, csakis egy feltételezett idegennek szólhat, de nem olyan valakinek, aki azt is tudja, hogy Miki éveken át nyaranta a jegesnél dolgozott, és kesztyű ide, kesztyű oda, folyton elfagyott a keze, a mancsa attól olyan vörös. Ennek tudatában mégis megtett még egy lépést, de akkor jellegzetesen rekedt s ezúttal ingerült hangja megállította, nem látod, hogy zavarsz, baszd meg? A látvány hatására egy pillanatig mégis lecövekelt, nem tudta levenni a szemét a vörös mancsról, amely egy vastaghúsú fehér combot markolászott, mintha felderítő munkát végezne a derékig fölcibált skótkockás szoknya alatt. * Úgy sétált odébb, mint akit megszégyenítettek. Mitévő legyen? Granicsári még nem került elő, a felesége és Ervin ugyanolyan elmerülten vitatkozott, mint az előbb, de ahogy elhaladt mellettük, néhány mondat most megütötte a fülét, én akkor sem helyeslem, mondta Ervin, inkább valaki másnak kéne megírnia, te mégiscsak a tanítványa voltál! A nő arcán a magabiztos eltökéltség mosolya terült szét, ahogy a fejét rázta, tévedsz, édes Ervino, csak a kispolgáriság privát moralizálása írhatná elő, hogy hálából akkor is hallgassak, ha igazam van. De hát mi, ugyebár, a társadalom éthoszát képviseljük, vagyis egyedül az számít, hogy sáros-e a vén gonosz abban, amiben elmarasztalom, vagy nem sáros? Hókát a körülményekre is kíváncsivá tette ez a férfias fölénnyel leszögezett mondat, s azt gondolta, Géza jól beleválasztott, ez a nő nem is annyira filozófus, mint inkább gladiátor. Nem lennék az ellenfele. Attól tartott, ha addig ácsorog mellettük, amíg ki nem derül, hogy végül is kit akar Eti ledöfni, meggyanúsíthatják, hogy hallgatózik, jobb tehát gyorsan odébbállnia. Ahogy körbejárt, észrevette, hogy innen erre is, arra is nyílnak ajtók, s az egyik résnyire nyitva van. Beóvakodott rajta, és könnyű volt rájönnie, hogy a házigazda szobájában van, ahol nincs semmi más, csak egy priccsszerű ágy, két szék, egy ormótlan irodai íróasztal, s rajta egy özönvíz előtti Underwoodírógép. Mintha innen spóroltak volna ki minden kényelmet és fényűzést, ami a lakás többi helyiségében hivalkodóan uralkodott. Az ablakon nem volt függöny, az ágy előtt ócska rongyszőnyeg éktelenkedett, a négy fehérre meszelt falból három teljesen üres volt, csak a bejárattal szemköztin lógott a híres Te sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess! plakátnak egy nagyméretű reprodukciója. Ilyen szobában én nem tudnék 33 �Próza és vidéke aludni, gondolta Hóka, de hát nem is vagyok mozgalmi veterán. A szuronyos vöröskatona előreszegezett mutatóujja, bármerre ment is, mindenhová követte, egyedül a hátat fordítás adott előle menekvést. Az egyik sarokban vízzel félig telt alumínium tányért látott, mellette pedig, egy földre terített foltos matracon Batyu hevert, és csüggedten lógatta a fejét. Hóka láttán lelkes, vad csaholásban tört ki, és fel-felugrált rá, várva, hogy ölelje megint magához, mint érkezésekor, a folyosón. Unatkozol, ugye, kérdezte Hóka és felsóhajtott, akkor már ketten vagyunk. Batyu esdeklőn ragyogtatta rá a szemét, s a fejét kissé félrebillenve leült vele szemközt, nyilván annak tudatában, hogy ennek a póznak a legnehezebb ellenállni. Ugye, játszol velem, kérdezte még a testtartásával is. Szívesen, dünnyögte Hóka, a jelek szerint úgysincs más dolgom. Csak azt nem tudom, mit játszhatnánk? Batyu kapásból vakkantott egyet, és a pöttyös labdáját pottyantotta elé. Ez csak nem probléma? Jó, rendben, de csukjuk magunkra az ajtót, mert a gazdád felesége odaát épp egy kutya fontos dialógust folytat, és ha a labdázással megzavarjuk, mindketten szorulunk. 34 �Próza és vidéke A sötét anyag PALÁDI ZSOLT „A világegyetem 70%-át egy általunk nem ismert szubsztancia alkotja, a sötét anyag. Szinte semmit sem tudunk róla, nem ismerjük tulajdonságait, a tudomány eszközeivel nem tudjuk megközelíteni. Félelmetes, hogy az űr túlnyomó része számunkra ilyen idegen. Egy nagy Idegenség vesz körbe minket.” 1937 májusának elején még nem voltak jelei annak, hogy minden eddigit meghaladó és átfogó, kegyetlen leszámolás készül. Oroszhon sokat tapasztalt lakosságát ugyan semmi sem érhette váratlanul, mégis mindenki abban reménykedett, ha belesimul az Egyetemes Csendbe, az NKVD emberei megkímélik. Senkinek sem lehetett rossz szava sem a politikai bizottságokra, sem a kulturális életre, sem az árakra, no nem azért, mintha nem lett volna ok elégedetlenségre, hanem azért, mert aki megjegyzést tett az orosz közélet valamely szeletére, büntetőtáborban találhatta magát. A Vezér híres mondása szerint: „az élet szebb lett, jobb lett, vidámabb lett.” Ennek szellemében beszélhetett csak, akinek kedves volt a szebb, jobb és vidámabb élete. Szidorov tartotta magát a Hallgatás Elvéhez. A tavasz, mintha tudomást sem venne a hernyóbajszú uralmáról, sugaraival szinte dédelgette az embereket, virágport és fényt szórt a mezőkre, sárga, piros és fehér foltokat festett a földtáblákra, zöldbe borította a fákat, a szőlőlugasokat és a rozsföldeket. Szidorov a Nap felé tartotta arcát és ezt gondolta: „No, ugyan süthetsz szegény földünkre, a hernyóbajszú úgyis külföldre viteti a termést, legyen 35 �Próza és vidéke akármilyen gazdag, nekünk pedig csak zavaros zabkása marad.” De a világért sem ejtette volna ki e szavakat egyetlen honfitársa előtt sem. Nem bánta, ha puliszkát és kását kell ennie, s ha nem jut csak száraz és töredezett barna kenyérhez, hiszen csak a kutatásai érdekelték, a csillagászat és a fizika összefüggései, a világűr matériájának és természetének elemzése. Minden, ami ezen kívül esett, szemében a világi hiúságok máglyájára való volt. Csak a jegyzeteim, a létfontosságú jegyzeteim maradjanak meg, fohászkodott. Az én személyem nem fontos, csak egy szem vagyok a tudomány láncolatában, de amit kikövetkeztettem, amire jutottam, az az emberiség számára nélkülözhetetlen. Ennek soha nem szabad az NKVD kezére jutnia. Ők úgysem értenék, de veszélyesnek éreznék és megsemmisítenék az egészet. Okosan kell taktikáznom, hogy kikerüljem a mindenütt szaglászó titkosügynököket és besúgókat. Mintha ma lett volna, mikor Fedorov, a Fizikai Intézet professzora csillogó szemmel mutatta neki kutatócsoportja legújabb eredményeit. – Régóta kutatjuk az univerzum titkait, de a felfedezéseink mindeddig csak a felszínt karcolták. Csillagok, bolygók, meteoritok, kvazárok: mindez érdekes, de nem mutatják meg, miféle törvények irányítják a világegyetemet, a mi világunkat. Az én csoportom az arányok felvillantásával úttörő szerepet játszhat. Ha a lényegre koncentrálunk, eljuthatunk a törvényekig. Ehhez már-már zsenialitás kell. Azt gondolom, Szidorov, benned ez a zsenialitás megvan. Fedorov, a nagy túlélő kopasz feje szinte villogott a halvány lámpafényben. A lámpát Szidorov lecsavartatta, nehogy a szomszédok fényűzéssel vádolják, de még ennél a gyér világításnál is fel tudta mérni a Csernisevszkij szocialista brigád kidolgozott tanulmányait. Amit olvasott, rettentően izgalmas volt. A brigádnak sikerült a bravúr, amivel megelőzték a világ élvonalát. Részletesen leírták, milyen összetevőkből áll a világegyetem, a meglévő tudást összegyűjtve új elemekkel gazdagították az ismereteket. Fantáziával, kreatív számításokkal jócskán meghaladták azokat a lehetőségeket, melyeket az eget fürkésző eszközök lehetővé tettek. Szidorov érezte, az adatok birtokában egy zseni valóban megkísérelheti, hogy leírja a világegyetemet mozgató törvényeket. A feljegyzések elegendő támpontot nyújtanak ehhez. – Alekszej Makszimics – fordult Fedorovhoz –, tovább kell folytatni a kísérleteket! Ilyen közel még senki sem jutott a megoldásokhoz. – Két éve dolgozunk a kutatásokon, de csak most mertem megmutatni neked. Már csak te segíthetsz. Időközben az NKVD szaglászni kezdett két emberem után. Fiatal emberekről van szó. E kettő áldozatul esett a tisztogatásoknak, a többiek ijedtükben szétszéledtek, meg akartak szakítani minden kapcsolatot, ami őket a bűnösökhöz fűzi. – Hát ezért kerestél fel engem Moszkvából! – szisszent fel Szidorov, de 36 �Próza és vidéke rögtön békülékenyen hozzáfűzte – Jól tetted. Aranyat érhet mindez egy arra méltó ember kezében. – Fedorov bólintott, most már felbátorodva folytatta. – A leginkább figyelemre méltó, hogy a világűr 70%-át egy olyan matéria uralja, amiről nagyon keveset sikerült kiderítenünk. Ha többre jutunk és rájövünk, milyen a kapcsolata a többi szubsztanciával, talán a törvényeket is felállíthatjuk. – Tehát te is hiszel a törvényekben? – Igen. A rendelkezésre álló információ kevés, de úgy tűnik, az anyagi világ mögött felállítható a törvények hálója. Fedorov rábízta a feljegyzéseket, de annyi még elmondott, a belügyisek őt is figyelik, s ha tudnák, kinek adta át a dossziékat, az állna a célkeresztjükben. Az anyag tehát forró és balszerencsét hozhat rá. Szidorovot ez sem tántorította el a feladattól. A jegyzetek egy bőröndöt is kitettek, ez a példátlan mennyiség lenyűgözte. Belevetette magát a munkába. Hamarosan körvonalazódott előtte, kutatásait le kell szűkíteni egy részterületre. Egyre inkább a sötét anyag rejtélye izgatta, sikerrel állított fel néhány matematikai képletet hátterének magyarázataként. Eljutott néhány törvény felvázolásáig, de a törvény láncolatától még messze volt. A termelés hatékonyságát előmozdító kísérleteket rutinfeladatként teljesítette munkahelyén, és minél hamarabb igyekezett elszabadulni onnan. Családját elhanyagolta, csak a vacsoránál jelent meg, egy kicsit segített a lányának a tanulásban, feleségének még ennyi sem jutott, szórakozottan hallgatta, mi történt X. elvtárssal a pártközpontban, de fejében már számok és képletek variációi peregtek. Az egyenletek változataiban könnyen el lehetett veszni. A világűrre irányított távcsövek által közvetített képek még szerény adatokat szolgáltattak, a törvényeket spekulatív módon, a matematika eszközeivel kellett felvázolni. Hónapok munkájával, az adatok és a megfigyelések összevetésével újabb meghökkentő felfedezéshez jutott. A számítások, attól függően, a sötét anyag merre mozdult, más és más értéket mutattak. Ennek alapján következtette ki: a sötét anyag mindig mozgásban van. A sötét anyag valójában nem is anyag, hanem egy állandóan áramló energiamező. Elindít bizonyos változásokat a világegyetemben, de az is lehet, ez indít el minden változást. Csillagok keletkezését, szupernovák robbanását idézi elő, öröktől fogva létezik és örökké létezni fog. Tehát energia, jegyezte le naplójába Szidorov, és ez az energia teremt és alkot, dinamikus és elementáris erő van benne. Talán élő erő is – gondolta magában. – Lenyűgöz és elvarázsol ez az új elem, szinte elbódultam ezektől az új eredményektől. Szidorov ismerte azt az érzést, mely saját felismeréseink nyomán 37 �Próza és vidéke uralkodik el rajtunk. A büszkeség, a fontosságtudat és a narcisztikus önelégültség sajátos vegyüléke ez, óvatosan kell bánni vele, mert megrészegít. A megszerzett tudás paradicsomi fájának tövében sütkérező Szidorovot egyszer csak balsejtelem töltötte el. A sötét energia hatalma elgondolkodtatta, hátha a világ nem is olyan türelmes és élhető hely az ember számára? Azzal, egy emberi élet mennyit ér a szovjet társadalomban, nagyon is tisztában volt. Volt egy visszatérő álma, mely 1919-es, polgárháborús eseményeken alapult. Tizenhat éves kamasz volt, nem értette, mi történik körülötte. A fehérek többször bevonultak a falujukba, de mindannyiszor kiverték őket a vörösök. Egy nap úgy tűnt, végleg eltűnnek a településről, ám a hadra fogható férfiakat magukkal vitték. Az őket követő vörösök természetesen rögtön felmérték, hogy a családfők eltűntek. A megszálló erők főparancsnoka, Koszigin népbiztos rögtön intézkedett. Összegyűjtötte a falu megmaradt lakóit, csupa nőt, öreget, fiatal kamaszt, és beszédet tartott nekik. – Néhányan a falu népei közül csatlakoztak a Vörös Hadsereghez. Ez kisebbíti a bűnötöket, de önmagában még nem ment fel mindenkit. Életerős férfiak szöktek a közeli erdőkbe, hogy ott vészeljék át a forradalmi időket. Nem beszélek azokról, akik a fehérekhez álltak, őket megkeressük és felkötjük. Azok a gyávák, akik megszöktek a forradalmi sereg elől, még meggondolhatják magukat. Mindenkit árulónak tekintünk, aki ebben az élethalálharcban vonakodik a forradalom mellé állni. De, tekintettel a helyzetre, kapnak még egy esélyt, hogy sorainkba álljanak. Te! – mutatott rá egy fiatalemberre – Te viszed el a hírt az erdőben bujdosó dezertőröknek. A Vörös Hadsereg kegyesen elengedi a bűnüket, ha hajlandók velünk harcolni a fehérek és az anarchisták ellen. A családtagjai pedig itt maradnak túsznak. Koszigin kiválogatta a „szökött katonák” családtagjait, köztük a kamasz Szidorovval és édesanyjával, és az elhagyott kastély üresen tátongó nagytermébe terelte őket. A gondosan kifosztott épületet vörös katonák őrizték éjjel-nappal. A Vörös Hadsereg túszai voltak. – Ha az áruló egy héten belül nem kerül elő – zengte Koszigin – a családtagjait agyonlőjük! Éjszaka gyakran újraélte azokat a napokat. Koszigin népbiztos néha más szerepben tűnt fel, hol a hivatali hanyagságaiért tett szemrehányást, hol felelősségre vonta, amiért hűtlen lett a forradalom eszméihez. Szemében Koszigin a forradalom élő lelkiismeretévé vált. 1937 májusában új szerepben tűnt fel az elszánt népbiztos. Szidorov nappal is hideglelést kapott attól, amiről Koszigin magyarázni kezdett. Ebben az álmában ugyanis kihallgatásra rendelte és nyugodtan tudtára adta, minek a nevében cselekszik. 38 �Próza és vidéke Mindaddig ismerősnek tűnt a színhely, amíg a ködös tájban az egybeterelt csoport elindult a kastély felé. Álmában mindig nehéz volt a lépte, mintha téglákat kötöttek volna a lábára. A katonák ösztökélték őket, de képteleneknek bizonyultak gyorsítani. Mintha a levegő is csupa ellenállással lett volna tele. Egy rémálmot is megszokhat az ember. A léptek ólomsúlya, a katonák durva hangja, Koszigin káromkodással fűszerezett becsmérlő szavai, mindez már sok-sok éjszakáját kísértette. A megoldás azonban mindig véget vetett a rémképzeteknek. Miután kivezették őket a kastély udvarára, a katonák felsorakoztak a sortűzhöz. Ám mielőtt eldördültek volna a végzetes lövések, felriadt verejtékes párnáján és eszébe jutott, valójában mi történt. A vörösök kivárták, amíg az erdőben bujdosó „szökevények” visszaszivárognak a hírre. Akkor elengedték a túszokat s az erőszakkal besorozott katonákkal csatlakoztak a csapategységükhöz. Apját elnyelte a polgárháború, soha nem látták többé. De ő életben maradt anyjával és három testvérével együtt. Az álom ezúttal folytatódott. Koszigin magához rendelte kihallgatásra. Leültette a tizenhat éves Szidorovot és faggatni kezdte. – Mire valók a vizsgálódásai? – Miféle vizsgálódások? – kérdezett vissza Szidorov, de már tudta, Koszigin mire gondol. – Ne tagadjon semmit. – legyintett a népbiztos. – Már mindent tudunk. Lefoglaltuk a jegyzeteit, és most itt vannak nálunk. Elég kacifántosak az irományai, de szerencsére néhány írásos magyarázatból rájöttünk, mit akart bebizonyítani. – Én semmit sem akartam bebizonyítani. Egyszerűen csak kutattam. – Kutatott… de milyen irányba? Jobban tette volna, ha a környezetére figyel, ahelyett, hogy a világűr titkait kutatja. Tagadja a materializmus szükségszerű jóságát? Pesszimista törvényeket állít fel? – Én csak azt írtam le, amit a természet elém tárt – védekezett, miközben Koszigin egy félmondata nyomán felvillant előtte, ki árulta el. – Hallgasson! – ütött az asztalra Koszigin a vízióban. – Mindig ezzel mentegetőznek, hogy csak leírják, csak tudósítanak, csak ismertetik a tényeket! De ki kíváncsi rá? – hatásszünetet tartva kissé lecsillapodva folytatta. – Tudja kik a kommunista Szovjetúnió legnagyobb ellenségei? – Igen, a trockisták, zinovjevisták, jobboldali szociáldemokraták, eszerek, mensevikek, alkotmányos demokraták és a régi rendszer hívei – fújta a leckét Szidorov. – Nem. Jegyezze meg, a kommunizmus legnagyobb ellensége az istenverte entellektüel! – És most térjünk a tárgyra. Amiről ezek az irományok szólnak, az összeegyeztethetetlen a marxista felfogással – faarca hirtelen mosolyra 39 �Próza és vidéke váltott. – És az benne a szörnyű, hogy igaz. Szidorov meglepetten nézett fel. – Igen, jól hallotta. Mi is tudjuk, hogy igaz. Máskülönben olyan ostobák lennénk, mint a polgári pártok tagjai vagy az eszerek. Mi is rájöttünk arra, de nem számítások alapján, hanem a saját eszünkből, mi mozgatja a világunkat. Most maga igazolja, hogy az elgondolásunk helyes. Csakhogy ezt senkinek sem szabad megtudnia. Megijesztené az embereket és apokaliptikus viziókat indítana el. Pártunk alapköve az volt, hogy ismertük az embereket. Felmértük, hogy kétharmad részük mindenre képes a pénzért, pozícióért, hatalomért, kényelemért, kinek mi a vágyott cél. Látja, ami fent van, az van lent. A világűrre ugyanazok a törvények vonatkoznak, a sötét energia formál mindent. Az, ami a világegyetem kétharmadát alkotja, az emberiség kétharmadát és az emberben dúló erők kétharmadát. – De még mindig nem ismerjük a törvényeket. A sötét anyag semmi lenne törvények nélkül! – vetette ellen Szidorov. – Nem ismerjük, tényleg nem. De soha nem is fogjuk! Épp az benne a félelmetes, hogy mindörökre titok! De éppen eleget tudunk az emberi természetről, eleget ahhoz, hogy kordában tartsuk. Felszabadítottuk az embereket, felszabadítottuk a kétharmadot és az erőszak újra és újra igazolást nyer! Nem gondolkodott el azon, hátha maga a teremtés hibás? A tudós nem tudott mit felelni. A látomás megszakadt, párnája kellemetlenül nedves volt, de néhány pillanattal később rádöbbent, a valóság egy fokkal kevésbé borzalmas, mint amit megálmodott. Bár sarkában járnak a kékgallérosok, a szembesítésig még marad egy cselekvésnyi ideje. * 1953 októberében egy férfi taposta a vörös-barna levélszőnyeggel borított sétányt a Szent Iszkáz székesegyház felé. A parkban találkozott egy szerzetes atyával, aki kimért léptekkel közeledett felé. A két férfi a park közepén megállt és kezet nyújtott egymásnak. – Üdvözlöm, Igor atya. Itt nyugodtan beszélhetünk. – nézett körbe Szidorov. – Hogy megy a sora, Nyikolaj? Szüksége van segítségre? – kérdezte a pap. – Amióta a feleségem elárult és hátat fordított nekem, azóta nincs szükségem segítségre. Az ellenség többnyire házon belül van. – tűnődött a tudós kesernyés mosollyal. – Most nincs ellenségem, igaz, barátom sincs. – Engem a barátai közé számíthat – mondta Igor atya. – Legalább egy maradjon. Tizenöt év a GULAG-on eltüntette a 40 �Próza és vidéke környezetemből az embereket. Akiket ott ismertem meg, azok már a föld alatt vannak, vagy több ezer kilométerre innen, Szibériában. Én is csak annak köszönhetem az életemet, hogy egy saraskában, egy zárt kutatóintézetben tartottak fogva a háború után. – Mert az atombombát akarták létrehozni. – És sikerült is nekik. Utána pedig még félelmetesebb fegyvereken dolgoztunk. Azt hiszem, ez mégiscsak azt igazolja, hogy a kutatásaimból általános törvényszerűségeket lehet levonni. Ami fent van, az van lent. – Tudja, hogy nem értek egyet a következtetéseivel. Hivatalból nem érthetek egyet. Nekem a Mindenhatót kell szolgálnom. – Akkor miért segített nekem, miért rejtette el a veszélyes jegyzeteimet? – Mert a világ megismerése szétoszlatja a sötétséget és a tudatlanságot. A Gonosz a tudatlanságra alapoz, azt használja fel. Előbb-utóbb mégis elbukik. Sztálin is halott, pedig nem hittük volna, hogy rémuralma véget fog érni egyszer. Most pedig új szelek fújnak. – Nem eléggé. Ám, atyám, ha eddig megúszta, akkor birtokában van a túlélés képességének, s akkor ezek az eredmények itt továbbra is jó helyen vannak. – Az egyház már sok titkot magába temetett. Elfér benne ez is. Elbúcsúztak és Szidorov megnyugodva irányozta lépteit a jövendő, a reményteli Semmi felé. A fizika hamarosan, évtizedek múlva be fogja érni az orosz tudós művét. 41 �Próza és vidéke Öregek STUMMER ATTILA Stummernek ezúttal szerencséje volt: csúcsidőben sikerült elcsípnie egy ülőhelyet a zsúfolt hatoson. A villamos meglódult; az öregember, aki pont mellette állt, rálépett a lábára. Pardon, mondta az öreg. Nemigazmárkapaszkodjonvéntata, morogta Stummer, maga is csak félig értve magát, maga elé. Az öregember igyekezett odébb húzódni; kapaszkodott s eközben ráncos, májfoltos kezével megfogta feleségének ugyancsak ráncos, májfoltos kezét. Így állt ott a két öreg. A villamos halkan suhant a Blaha felé. Stummer egy kecses félvér lányt igyekezett feltűnés nélkül mustrálni, de tekintete túlzottan súrolta az elé lógó öregeket. Kibámult hát inkább az ablakon, és próbálta elnyomni magában az önkéntelen szégyenkezést afölött, hogy ül. Az öregek békés, meglepett és kissé rémült arccal meredtek a semmibe. Kövületek, gondolta Stummer, aki fiatal volt még, őskövületek. Lehet, hogy meg sem érdemlik, hogy átadják nekik a helyet. Nem véletlen, hogy vénségükre ide jutottak: állnak a zsúfolt villamoson, a kutya se törődik velük; tán azt se tudják, mi történik körülöttük, milyen év van, milyen rendszer. Lehet, hogy az öreg ávós volt valaha. Gyilkos. A nő meg büszke az urára, hogy az milyen nagy ember. Most meg előadják itt a törődött öreget. Megérdemlik, hogy álljanak. Érdekes egyébként, mennyire nem látszik rajtuk a sok bűn, ami a lelküket nyomja. Persze, hát persze: mert lepergett, lepereg róluk minden. Lelkiismeret-furdalásuk sincs, nem is volt soha. Megvetően pillantott feléjük – az öregek épp az ajtó felé tolakodtak, kissé még mindig riadtan, de egyébként békésen. Stummer felállt, utánuk eredt, talán azért (maga se tudta pontosan), hogy mintegy elégtételként lássa, merre botorkálnak haza, hol élnek, milyen nyomorúságos körülmények közt, szégyenszemre. A villamos a Baross utcához ért, megállt. 42 �Próza és vidéke Az öregek elindultak a Harminckettesek terén, jobbra fordultak egy sarkon, és még mindig kézen fogva, lassan ballagtak a kopott, zajos Kisfaludy utcán. Stummer, aki budai zöldövezetben lakott, elégedetten, pár lépéssel lemaradva követte őket. Sejtése eddig beigazolódott. Az öregek romos bérház kapujában álltak meg. Az öregember kinyitotta, az öregasszony bement. Stummer tanácstalanul állt ott; az öreg ránézett, kissé csodálkozva, majd belépett és tartotta a kaput, hogy Stummer is bejusson. Lift nem volt a házban. Gyalog mentek fel az első emeletre. Az ajtóban az öregek megálltak, Stummer felé fordultak, és szelíd, riadt tekintetükkel kérdőn néztek rá. Mit parancsol, kérdezte végül a férfi. Semmit, motyogta maga elé Stummer, én csak... Az öreg kinyitotta előbb a rácsot, majd az ajtót, az asszony bement és kiszólt Stummernek: akkor hát... kerüljön beljebb. Stummer belépett a lakásba. Benn doh- és naftalinszag keveredett az öregek kipárolgásával. Leültették őt a hosszú, sötét előszobában berendezett étkezőben. Kér kávét? Stummer kért. Az öregasszony föltette a kávét. Micsoda maga, kérdezte az öreg, író, újságíró? Semmi, felelte Stummer, én csak kíváncsiságból... Mire kíváncsi, kérdezte az öreg. Hallgattak. Ezerkilencszázhuszonnyolcban születtem Pesten. Leventeként megjártam az amerikai hadifogságot. (Azóta nem böjtöl, szólt közbe a felesége. Mindig azt mondja, kiböjtölte magát a fogságban.) Pedig az csak amerikai volt, tette hozzá az öreg, majd folytatta: aztán latin-könyvtár szakon végeztem, de hatvannégyig csak segédmunkás lehettem, mert nem volt jó a pedigrém, ötvenhatban meg hangoskodtam a munkástanácsban. Hatvannégytől aztán könyvtáros voltam Józsefvárosban. Egy gyermeket neveltünk, tette hozzá az öregasszony. Kanadában él, ott is ment férjhez. Két unokánk van, tavaly jártak is nálunk, látja ott a képeket? Sokat segítenek, pénzzel persze, mert máshogy ugye a távolság miatt… Elhallgattak. És maga, kérdezte a néni, családos ember? Van, igen, menyasszonyom, felelte Stummer. És mikor nősül? 43 �Próza és vidéke Jövőre. Vagy azután. Biztos nagyon szereti magát, bólogatott az öregasszony. Becsülje meg, tette hozzá az öregember. A beszélgetés most már végleg elakadt. Stummer megitta a kávét, feszengeni kezdett, majd felállt. Akkor hát... Nem is zavarnék tovább… Az öregek kikísérték és megálltak az ajtóban. Elköszöntek egymástól. Higgye el, érdemes, mondta még az öregember. Érdemes? Stummer nem értette: mit is érdemes? Az életet leélni, felelt a néni. Ha másért nem, hát egymásért. Érdemes. Stummer nézte őket egy pillanatig, ahogy ott álltak az ajtóban, egymás ráncos kezét fogva; aztán elindult. Lement a kopott lépcsőházban, ki a kapun, végig a Kisfaludy utcán, a Harminckettesek tere felé, orrában az öregek szagával, fülében az öregek visszhangzó, de egyre halkuló szavával: érdemes. Érdemes! – rázta meg magát, és körülnézett, mintha lelepleződéstől tartana. Micsoda balfék vagyok! Odamegyek, és hagyom magamat átverni! Mintha nem ezt csinálták volna egész életükben! Levente, ötvenhat, könyvtár, na persze! Vén képmutatók, gyáva ügynökök! A keze ökölbe szorult, hányinger környékezte, ahogy megértette az igazságot, amit előre sejtett. 44 �Próza és vidéke Szerelés FRIDECZKY KATALIN Nézem, amint a férjem rádiót vagy órát szerel. Egyikhez sem ért. Keze nyomán apró rugók és rubintocskák, ellenállások és elektródák pattannak szerteszét. Szívem szerint szakembert hívnék, de ő a fejébe vette, hogy megoldja anélkül is. Férjem humán értelmiségi, nem kell rádiókhoz és karórákhoz értenie. Vannak órások és finommechanikai műszerészek, akik viszont cserébe nem írnak szimfóniákat. Ez a világ rendje. Cipőt a cipőboltból… A férjem kíváncsi és magabízó. Szeretné tudni, miért késik a karóra, miért recseg a rádió. Valamint biztos abban, hogy el tudja hárítani a hibát. Gyerekjáték! – Ha szét tudom szedni, össze is tudom rakni – mondja. Hümmög, piszmog, apró kefével kitisztítja az óra (rádió) belsejét, párszor bele is fúj, majd kezdi összerakni. A szőnyegen rekedt darabkákra ügyet sem vetve, visszacsavarozza az óra (rádió) hátlapját és voilá, már kész is! A kívül rekedt alkatrészeket a tenyeremen kínálom fel a „mesternek”. – Ez nem fog hiányozni? – kérdezem aggódva. – Talán nem dísznek volt benne… – Ne törődj vele, nem fontos, megy anélkül is! – mondja. – a lényeg benne maradt! És valóban. Csak meg kell rázni az órát, vagy egyet ütni a rádióra és működik. Egy darabig… – Mi legyen ezekkel? – kérdem és a tenyeremen remegő apró alkatrészekre mutatok. – Dobd ki és kész! Szemét! Az óra pár perc múlva megáll, a rádió elhallgat. 45 �Próza és vidéke Eltűnődöm az emberi szerkezeten… a működésén. Az ember működik. Működik kéz, láb, szem nélkül. Működik fél vesével, operált gyomorral. Működik levágott mellekkel, bicegve, süketen és némán. Az ember működik. Mandulák és vakbelek, fogsorok és visszerek, kivágott méhek és herék spriccelnek szerteszét. Az ember működik. Működik önérzet, hit és becsület nélkül, hűség és irgalom nélkül. Működik megcsonkított lélekkel, kiapadt könnyekkel, örökre elalvó lelkiismerettel. Néha meg kell rázni, vagy a fejére ütni. Működik az ember. A szívemet látom pattogni a szőnyegen, amikor szétszedtél és otthagytál. Összeszerelem magam, ahogy tudom. Hátlap a helyére… Működik… Megrázni, ráütni… mű…kö… dik. 46 �Petri 70 Kutatóterület PAPP DÉNES „A költőket be kéne tiltani.” Gondolatok Petri György Sár című kötete kapcsán „Papír papírra, egy egész halom. Minek vagyunk? minek az elején?” (Várady Szabolcs: P. Gy.) Mindenképpen jelzésértékű, hogy Petri György húsz éve, 1993-ban megjelent Sár című kötetét az elemzők oly változatos betűfelhője követte és követi azóta is. Egyetértés mutatkozik ott, hogy ez a könyv Petri lírájában fordulópont értékű, emellett ki halkan, ki nyomatékkal szól arról, hogy talán egész irodalmunknak is hangsúlyos opusa e megítélésében egyébként nagyon eltérő véleményeket előhívó kötet. Elsőre különösnek tűnhet föl például, hogy a Sár világa több helyen Arany János öregkori költészetével kerül párhuzamba.1 Az összevetés nem tűnik azonban teljesen légből kapottnak, ha beleolvasunk Arany kései műveibe, mondjuk, az 1882-vel datáltakba: „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.” (Mi vagyok én?) Vagy: „Oh rút / Hurut! / Az ember addig hurú’t, (íge) / Míg egyszer megmurút (oláh szó).” (Elégiák) Máshol erős rokonságot tételeznek föl Babits Mihály és Kosztolányi Dezső halál-közeli versei és Petri 47 �Kutatóterület Petri 70 hasonlóan „beteg” szövegei között.2 Például: „Csak egypár szót nyögök / vagy inkább köhögök: / beteg vagyok, beteg.” (Babits M.: Beteg-klapancia), és „Halál-hívó / vérem gagyog, / nem ő a rossz, / én, én vagyok.” (Kosztolányi D.: Száz sor a testi szenvedésről). E néhány idézet is bőven elegendő ahhoz, hogy rá lehessen mutatni olyan érintkezési pontokra ezen írók poétikai magatartásában és nyelvhez való viszonyulásában, mely túlmutat az érdekes kategóriáján. Az önirónia, groteszkbe hajló szójátékok, töredékesség, az alkalmiság, szövegközi magyarázatok (toldások, visszavonások stb.), és minden beemelt poétikai hibafaktor illusztratív funkciója mentén az öregség és a halál témaképző vetületében számos egymást fedni látszó metszetet találhatunk, ám talán jellegében mélyebb rokon vonást mutat az a költői attitűd, amivel az író lény lényegében saját pozícióit számolja föl. Ilyen megfontolások után nem biológiai értelemben, hanem az írások nyelvi terének utólagossága révén beszélhetünk minden esetben kései, ugyanakkor semmiképp sem elkésett költészetről. Petrinél azonban a nyelv utópisztikus utódlása könnyen utómodern szemléletű fogantatás gyanúját keltheti, ahol lombikját széttörve olyan líra születik, mely mindenütt kérdőjeleket hagy maga után. Mindemellett a posztmodern lehelet némiképp szükségszerű jelenléte inkább csak kísérőjelensége a Sárban újraértelmezett nyelvi horizontnak, mely Keresztury Tibor szerint „egy uralhatatlan nyelvi térbe történő átlépésként tűnik föl”.3 Az undor és a csömör esetlenséggel, elesettséggel, esendőséggel párosul, egy gyomorfekélybe révedő kortünet az emészthetetlenség életérzésében pulzál. Gáll Ernőt idézzük: „A »posztmodernségben« napjaink sokrétű identitásváltása jut kifejezésre, s ama (érthető) szkepszis, amely áthatja, kérdésessé teszi az egyértelmű haladás eszméjébe vetett illuminista bizalmunkat. Nem hisz a társadalmi problémák – biztosnak nyilvánított – megoldásában, és apolitizmus felé hajlik. Lemond az átfogó társadalmi rendezések törekvéséről, támogatja viszont a kis érdekköröket szolgáló erőfeszítéseket. Bőven merít az ideológiamentesség »ideológiájából«; nincsenek határozott értékpreferenciái.”4 Természetesen semmilyen hamarjában fölvázolt, pusztán elképzelt körülmény-töredék nem illusztrálhatja azt a személyes kiábrándultságot, émelyítő csalódottságot, mely a Sárban evickélő, hiábavalósággal átitatott szövegeket a törődöttség tőkesúlyával indítja el egy olyan útra, ahol a toldozott-foldozott, szakadt vitorlájú és itt-ott léket kapott versflotta látszólag csak önmaga vereségét képes reprezentálni, egyszersmind a túlélés szégyenét. Ám mindez vajon valóban így van? Másképpen: lehet-e egyáltalán? 48 �Petri 70 Kutatóterület „Menekvésünk a halál, de nem ez.” (Franz Kafka: Az én cellám – az én váram) A lírai önreflexiónak sajátosan kitüntetett szerepet tulajdonít a szakirodalom Petri költészetében, amit Kabai Csaba az általa frappánsan tükör-szituációnak nevezett képi jelenségben vél leginkább megragadhatónak.5 Ha hasonló tekintettel pillantunk végig a rövid köteten, ezeket találhatjuk: „Zsírkrétával vak tükörre krikszkrakszol / időtöltés végett az emberfia”6 (Megint megyünk, 5.), „Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe.” (Az vagy nekem, 9.), „Mintha az ablakon át tükörbe.” (N. L. emlékére, 21.), „Tükör és szappan. / A tükör: tükörsima.” (Kis éji zene, 38.), „Reggelre megint csúszós lett az út: / kásajég vagy tükörjég. / Megnézhetjük, vagy nem nézhetjük meg magunkat.” (Házasságterápia, 46.), „Tükörbe néz, / olyan szögből mégpedig, / ahonnan ő nem látszik.” (A lírai én meg amit zárójelbe tett, 62.) Elsőre is nyilvánvalónak tűnik, hogy itt nem önfeledt, esetleg önkényes tükörjátéknak vagyunk tanúi, és az sem valószínű, hogy a tükörtől való képtelen szabadulás valamiféle narcissusi hajlamból fakadóan van jelen a szövegekben. Tükör itt, tükör ott, a tükrök ilyetén bősége mégsem tükörfóbiához vezet, hanem ahhoz a felismeréshez, hogy a tükör abban az értelemben képes megbontani a teret, hogy önmagáról másra irányítja a figyelmet. A tükör elrejt itt, a tükör fölfed ott. Fogalmazhatunk persze úgy is, hogy e nyelvi térben minden adott, sőt szükséges ahhoz a plasztikus érzékenységhez, amely bármilyen felület tükröződésével saját határait képes bővíteni, ugyanakkor eltakarni. Tükörreflex mandinerből. Aztán egyszer csak az úgynevezett lírai én sztriptízbe kezd, hogy levetkőzzön minden ráruházott szerepet és pózt, szerelmet, barátságot, időt, nyelvet etc., de még tánc közben körbetekint darabokra tört tükörlabarintusa elszórtan csillogó romjain. Fontos megemlíteni, hogy a dekonstrukciós kísérletek amellett, hogy tudatosak, lírailag pontosan dokumentáltak is. Tükör az üres lap és tükör az írás is: „adjátok meg az adott pillanatot / hogy félrenézzek” (Adjátok meg az adott pillanatot, 12.). Ez az önmagát jegyzetelő, kritizáló, magamagát és az alkotói tevékenységet, az írás folyamatát folytonosan szem előtt tartó nyelvezet már-már saját „metanyelvét” hozza létre, rendszerint azonban még azelőtt ki- vagy tovalép, mielőtt valamely metódus egy nem kívánt újabb szerepbe zárná, hiszen minden ilyesmitől éppen igyekszik szabadulni. Petri folyamatosan gondoskodik formai, szövegszerkezeti, gondolati, fogalmi (és még tovább, érzelmi!) vészkijáratról, mely némileg a megfoghatatlanságot biztosítaná számára önmaga előtt, persze „mindig tévedek, / ha 49 �Kutatóterület Petri 70 megtagadom magam” („Ötven felé”, 66.). Így azonban nem meglepő, ha még egy olyan helyről is szeretne elillanni, ahol „az irodalom nyelve »átüt« a fogalmi nyelv rácsozatán, és megtöri a tiszta konceptualitás eszményét.”7 Ezt a célt (is) szolgálja a számtalan nyelvi játék, némelykor olcsónak tűnő szóvicc, melyek mind valami furcsa humor szolgálatában állnak, ami túl van az irónián, túl a szatirikus megjegyzéseken és szarkasztikus betoldásokon, cinikus írásjel-grimaszokon. Talán felháborító, de Petri humorában béke van. Amikor a lemondásról is lemond. És talán egyedül csak ott. Idevágnak szeretett Wittgensteinje szavai: „a nyelvjátéknak nem megfontolás az alapja. A megfontolás a nyelvjáték része.”8 Ahogy az öregséggel és a halállal, a semmivel és a hiánnyal, s ahogy saját utólagosságával, a versnyelv számol a nyelvi megelőzöttség tudatával is: „Szörnyű vendégszöveg reng / araszos vállamon” (Őszi nagytakarítás, 7.). Sőt, nem pusztán a nyelvvel, hanem egyaránt számol a nyelven túlisággal, pontosabban a nyelven kívüliséggel is: „És semmi. Mindig semmi. / Ismétlődő, értelmetlen jelek.” (A delphoi jós hamiscsődöt jelent, 58.) Ortega a következőképpen fogalmaz ezzel kapcsolatosan: „A mi írásunk (a betűírás) gyakorlatiasabb, mint a kínai, hiszen alapjául egy mechanikus elv szolgál. Itt van jel minden betű számára; minthogy azonban egyetlen különálló betűnek sincs jelentése, nem fejez ki gondolatot, írásunk, szigorúan véve, nélkülözi az értelmet.”9 A reflexió egyszerre jelent elmélkedést, önmegfigyelést, visszahatást, visszahajlítást, visszatükrözést, tükröződést, (fény)visszaverődést, észrevételt, megjegyzést. A Sárban nemcsak az írás, de maga az élet is reflexióvá válik. A létezés kudarca többé nem tragikus, hanem természetes és magától értetődő. Hamvas így gondolkodik erről: „A reflexió az élet absztrakt helyzete, az elkülönülés, a magány, a zártságnak az a fajtája, amikor az ember ezt a zártságot mint az önmaga körül való szüntelen keringést az élettörvény rangjára emelte.”10 Ugyanakkor nem szabad elfelednünk, hogy „ez egy megteremtett KÍVÜL” (Kívül, 19. o.), még akkor sem, ha „ezt magyarázatként mondom, / semmiképp sem mentségemül” (Kívül, 19. o.). „Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.” (Mary Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz) Hát létezik, hogy még a semmi sem sikerül? Hogy a kudarc is kudarcba fullad? Csalóka kép, hiszen a kötet tagadhatatlanul itt van, még ha asztalról 50 �Petri 70 Kutatóterület földre hullott morzsáknak tűnnek is szövegei. Ugyanakkor engedi magát láttatni valamely rendezői szándék, mutatkozzék bár oly erőtlennek, mint szálait hullatott cirokseprű. „Így nagytakarítás után, festés előtt, / ennyi rumli közt, / jólesik egy sör. Lehetne hidegebb / (s a tévé halkabb), de megjárja.” (Őszi nagytakarítás, 7.) Három szonettformába terelt szöveget találunk a Sárban, elhelyezésük némiképp kitüntetett, hiszen a könyv első és utolsó versei ezek, a harmadik pedig nagyjából középtájon található. Ebben akár meg is pillanthatjuk egy lehetséges szerkezet pilléreit. A nyitó szöveg kapuján belépve szembesülnünk kell azzal, hogy „[a] nyelv hatalmasabb használóinál.” és azzal is, hogy „[a] költészet: anómia.” (Megint megyünk, 5.), a következő szonett-pillér arról számol be, hogy „[c]sak ismételni tudom önmagam”, majd „mint kilökött / kutya, csak lihegek és nyelvet öltök” („Ha nem vagy itthon, üres a lakás”, 44.), az utolsóban arra bukkanunk, hogy „[m]indig és minden valami helyett volt. / Sohasem fogom tudni, mi helyett.”, miközben „[e]gy vagyok már tereppel és szereppel, / az különböztet meg, hogy leírom” (Sár, 68.). A költészettel való el-, le-, és fölszámolás látványos íve ez. Ide kívánkozik még Keresztury Tibor észrevétele, miszerint a „költői tartás oly igényesen őrzött konzisztenciája fellazul: látványosan megnő a verset létrehozó személyiség szerepe a versben megjelenő rovására.”11 A három szonett három eloldott és magára hagyott jelzőbója képzetét kelti így, ahol már sohasem derülhet ki, mit is voltak hivatottak jelezni valójában. Talán csak ott, mikor a néhol játékosan, olykor zaklatottan, ám leginkább eklektikusan töredezett gondolatritmusok hullámai néhol partra mosnak egy csipetnyi romantikát – „sétálni ebben a / (talán utolsó) / tavaszban veled, veled, veled.” (Elégia és értekezés, 41.) Mindez azonban a kiüresedett ember sóhajának távolodó visszhangja csupán, a veszejtés és hiány ölelésében. Petri Györggyel 1993 decemberében Parti Nagy Lajos beszélgetett, többek között az alkotó lelki teréről és az írás folyamatáról. Petri ilyenképpen vallott ezekről a dolgokról: „Nézd, bennem mindig volt egy rettenetes szorongás, hogy a vers, amit épp írtam, az az utolsó, és többet egyáltalán nem fogok tudni írni.” „Nézd, én utólag mindig erősen kontrollálom a szövegeimet, bár meg kell mondjam, hogy túl sokat nem szoktam rajtuk javítani.” „Nézd, én mindig azt gondoltam, hogy a tökéletesség az unalmas és steril.”12 A tudatosság az utolsó alkalom jegyében zajlik, a hibák az alkalmiság eseményét koszorúzzák. A kötet utolsó szavai ezek: „Da capo al segno. Ad libitum.” (Sár, 68.) Két alapvetően zenei kifejezés zárja a könyvet tehát. A da capo al segno azt jelenti, hogy az elejétől egy bizonyos jegyig (játszandó), itt gondoljunk kottára. (Újabb kérdés, hiszen mi lehet az a bizonyos jegy? A halál?) Az ad libitum pedig annyit tesz, tetszés szerint. A legutolsó távolító mozzanatban tehát egy olyan értelmezési szabadságot kap az olvasó, mely a maga 51 �Kutatóterület Petri 70 visszamenőlegességével a folyamatos újradefiniálás kényszerét hozza magával. Ilyenképp lesz felszólítás, játszd újra! (Mit? Az életet?) Nietzsche egy helyen arról ír, hogy „a líra éppannyira függ a zene szellemétől, mint amennyire a zenének a maga teljes korlátlanságában a képre és a fogalomra semmi szüksége sincs, éppen csak megtűri őket maga mellett.”13 Vajon milyen lehet a Sár zenéje? Játsszuk újra halálig, tetszés szerint. Jegyzetek Vö.: BÁN Zoltán András: Elemi. Petri György: Sár. Beszélő, 1994/ 9., 34-35. és MÁRTON László: Egy szem szőlő. Petri Györgyről, halála után. Holmi, 2000/december, 1526-1529. 2 Vö.: KABAI Csaba: „Én vidoran haldoklom…” A saját halál Petri György lírájában. Literatura, 2008/2., 234-243. 3 KERESZTURY Tibor: Függelék a törzsanyaghoz: Sár. In UŐ: Petri György. Pozsony, 1998, Kalligram, 163. 4 GÁLL Ernő: A felelősség dicsérete. In UŐ: A felelősség új határai, Bp., 1999, Napvilág, 18. 5 KABAI Csaba: „A költészet: anómia” (lírai önreflexió Petri György költészetében). Új Forrás, 2013/6., 82-88. 6 A kötet szövegeit a későbbiekben az alábbi kiadás alapján, a törzsszövegben a vers címét és az oldalszámot jelölve idézem: PETRI György: Sár. Pécs, 1993, Jelenkor. 7 ORBÁN Jolán: A dekonstruktív fordulat. Gond filozófiai esszéfolyóirat, 1994/5-6., 229. 8 WITTGENSTEIN, Ludwig: Cédulák. Gond filozófiai esszéfolyóirat, 1994/7., 7. 9 ORTEGA y Gasset, José: Tájak és emberek. Máriabesnyő – Gödöllő, 2008, Attraktor, 109-110. 10 HAMVAS Béla: Scientia sacra I. Bp., 2006, Medio, 63-64. 11 KERESZTURY, i.m., 158. 12 Beszélgetések Petri Györggyel. Bp., 1994, Pesti Szalon, 144., 155. és 164. 13 NIETZSCHE, Friedrich: A tragédia születése. Bp., 1986, Mérleg, 59. 1 52 �Kutatóterület Gárdonyi 150 PATAKI VIKTOR Elhallgatott mondatok Gárdonyi Géza: A kürt1 Ha a századfordulón, de főként a 1900-as évek első évtizedében keletkező regénykánon kialakulásának fő irányvonalait kívánjuk meghatározni, akkor a vizsgálódás során nem tekinthetünk el a nemzeti szempontú szelekciótól. Tekintettel a magyar regényre, „késlekedő”2 félszázadunk regényirodalma nem minden ponton esik egybe a Viktor Žmegač által felvázolt3 európai fejlődési szekvenciákkal, így hiábavaló és indokolatlan lenne adekvát megfelelési pontokat létesíteni a nyugati és a magyar regénykánon folyamatai között. Ezért csupán az adott szerzők művészetének gondolati vagy stílusbeli egységére hívhatjuk fel a figyelmet. Ezt mintegy „inerciarendszerként” használva artikulálódik írásom kérdésfeltevése, amely a Gárdonyi-életmű recepciójának és kanonizációs folyamatainak két lényeges komponensére irányul. Az egyik Gárdonyi regénytípusainak meghatározottságára és lezártságára (az ún. „történelmi regények” és „társadalmi regények” csoportjára) utal, míg ez első ab ovo implikálja a másik szempontot, s egyúttal törekvést: a Gárdonyi regények bekapcsolását a századfordulós regénytextúrák mintázatába. A 20. század második felében regényművészetét az irodalomtörténeti kritika egyrészt Németh G. Béla nyomán a polgári realizmushoz, másrészt több értelmezés alapján a modern konzervativizmushoz kapcsolta. Főként a retorikai, narratív eszközrendszer kiválasztása, továbbá a helyszínek és a szereplők leírása indokolhatja a „realizmus címkéjét”. A konzervativizmus 53 �Kutatóterület Gárdonyi 150 pedig a témaválasztásban, szellemi hagyományőrzésre való törekvésben testesülhet meg. Ez a szövegkorpuszt tekintve jóformán csak Gárdonyi három nagy regényét4 (a történelmi regényeket), valamint Az én falum5 darabjait érintette. A „társadalmi regényei”, kisregényei, és egyéb elbeszélései, valamint versei javarészt kiesnek a kanonizáció perspektívájából, különböző poétikai lehetőségeket valósítanak meg. Kovács Gábor tanulmányában más aspektusból ugyan, de jól demonstrálja a divergens alkotási folyamat produktumait: „Gárdonyi két, pontosan elkülöníthető poétikát alkalmaz regényművészetében. Az egyikkel követi a regényalkotás egy bizonyos magyarországi hagyományát (Jókaiét), a másikkal pedig kritizálva, parodizálva ezt az irodalmi hagyományt, egy, vagy az új regény igényét jelenti be, együttműködve a századvégi kortárs írókkal.”6 Véleményem szerint azonban az új regény igénye specifikus, s csak annyiban konstitutív Gárdonyi szövegeit tekintve, amennyiben a narratív technikák sajátosságait, főként az aktoriális formákat, a megnyilatkozások és a prózamű nyelvét vizsgálva közelítünk hozzá, valamint nem ágyazzuk bele kizárólag a századelő magyar irodalmi hagyományának horizontjába. Ezen kívül a regények és kisregények konstrukciós elvének – nyilván formai okokból is eredő – distinkciója igen szignifikánsnak mutatkozik, mivel szerepe van a már említett regénytípusok és az alkotási tendencia szétválásában, valamint – véleményem szerint – az új regény igénye és annak specifikussága is jelentősen függ tőle. Így interpretációm homlokterében az életmű második felében keletkezett szövegek, a „posztumusz kisregények” és azok narrációs technikái állnak, azonban elemzésem egy, A kürt című elbeszélésen / kisregényen keresztül reflektál a dolgozatomban megjelölt kérdésfeltevésre.7 Egyfelől fontos még kiemelni, hogy vizsgálatunk centrumában azért az elbeszélés, elbeszélhetőség és annak viszonyai állnak, mert a századforduló regényirodalmával foglalkozó teoretikusok szinte kivétel nélkül az „elbeszélés nehézségeiben” érezték a modern regény radikális másságát. Wolfgang Kayser például ebben jelölte ki a modern regény szerkezetének törési pontját, majd Käte Hamburgeren keresztül, Viktor Žmegačig e problémahalmaz köré akkumulálódott a regénykritika kételye. Másfelől a regénykánon és annak alakulása aspektusából is érdemes Gárdonyi szövegeit jobban szemügyre venni, hiszen Jausstól (aki Proustról írott doktori értekezésében érintette a témát), Ricoeur-ön át ismételten Žmegačig, a modern regény sajátosságait kizárólag a nyugat-európai, valamint amerikai szerzők műveire korlátozva kísérelték meg leírni. A kürt című kisregény Z. Szalai Sándor szerint „[…] tipikus kisvárosi történet. Színhelye az egri Nagytemplom toronyszobája és erkélye, mely vissza-visszatérő színpadképre emlékeztet... Nincs itt egyetlen látomásos kép; minden mozzanat a nyers valóságra utal. A regény arról szól, hogy 54 �Gárdonyi 150 Kutatóterület a fiatalok maguk teremtette boldogsága a nagy megrázkódtatások, napi nyomorúságok, átmeneti válságok után hogyan győzedelmeskedhet, újulhat meg.”8 Értelmezésem szerint ennél jóval többről van szó, nemcsak A kürt, de az összes kései kisregény esetében. Különösen, hogy néhány kivételtől eltekintve mindeddig nem született ezeknek a kisregényeknek – a történelmi regények árnyékából kitörni próbáló – több szempontú analízise. A kisregény nyitó jelenetében a narrátori közlésből kiderül, hogy Zsuzsi a piacon zöldségeket árul, és hintalovakat is, miközben a toronyra tekint. A narráció időkezeléséből úgy tűnhet, mintha Zsuzsi tevékenysége a múltban kezdődött volna, s a jelenben még mindig tartana, mire a következő bekezdés éppen az ellenkezőjét jelöli, hiszen megtudjuk, hogy Zsuzsi először ült kint a piacon, s csak tizenhét éves. A diegetikus narrátori szólam hirtelen – az eddigi bemutatásból logikusan nem következő töréssel – jeleníti meg a történetképző feszültséget: „De maga Palcsóné is érezte, hogy Zsuzsi nem piaci sorsra termett.”9, majd később: „Zsuzsiból már csirkekorában kiötlött, hogy borsódzik a kofamesterségtől, s különösen a piactól.” Ezen a ponton túl Zsuzsi távolságtartó magatartása kizárólag nyelvileg válik kifejezetté: „Nem, én nem árulok! Nem árulhatok!”10. Úgy tűnik, hogy e regényalak nyelvi aktusainak szintje folyton szembemegy a cselekvések fizikai szintjével. Fontos megemlíteni, hogy a narráció Zsuzsi hangját először még csak függő beszéddel, majd a történetmesélés processzusában már szabad függő beszéddel jeleníti meg. A torony körvonalai már a regény első mondatában megjelennek, méghozzá úgy, hogy Zsuzsi tekintetének céljaként konstruálódik meg, s csak később derül ki, hogy a torony Palcsóék alternatív pénzszerzési forrásának helye. Miután a kisregény idő- és térábrázolásának folyamata ismét visszatér az alapszituációhoz, vagyis ahhoz, hogy Zsuzsi már a piactéren ül, s árul, akkor jelenik meg először belső beszéde. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert az elbeszélés időkezelési sémái, valamint az aktanciális, és aktoriális struktúrák mind ennek a belső beszédnek rendelődnek alá. A szöveg ezután explicit módon is megfogalmazza, hogy a narráció egy retrospektív nézőpontból reflektált a történet idejére – mely egyetlen évet jelent –, s ezt Zsuzsi belső beszédének kimerevítése tölti ki. A már említett pénzszerzés úgy megy vége a toronyban, hogy Palcsóék egy kosárban élelmiszert és pár hasáb fát visznek a toronyőrnek, aki cserébe hintalovakat készít. Itt lép be először az értelmezési horizontba a „kürt”. Először a toronyőr attribútumaként jelenik meg, s a „kürt” tárgyi referenciáját jellegzetes hangjának jelölésével teszi meg az elbeszélés. Maga a „kürt” és annak hangja végig domináns szerepet játszik a történetben, továbbá fontos lesz megvizsgálni a jelentésalakító szerepét is. Zsuzsi tehát a „kürt” közvetítésével kerül egyre közelebb mind a toronyhoz, mind pedig a toronyőrhöz. Ahogyan a torony aljától a tetejéig ér, úgy 55 �Kutatóterület Gárdonyi 150 lép át fokozatosan az egyszerű „földi” szintről egyfajta szakrális térbe. A szakralitás megragadása már a torony, mint templomtorony, vagy a fentlent oppozíciók beemelésével is indokolható lenne, azonban ezen a ponton van szükségünk a „kürt” szemantikai körének vizsgálatára. A „kürt” nem csupán a kihirdetés hangszere, hiszen a tárgyi referenciáján kívül további jelentéseit a kozmikus események jelzését, Isten megjelenését, valamint az idők végezetének hirdetését mind a narráció, mind pedig a szöveg jelölési szintje metaforikusan egymásba játssza. Véleményem szerint ez nem csak a szöveg nyelvi jelölőinek szövetéből válik értelmezhetővé, hiszen a regény „mottója”, vagyis „[a] kürt erősebb minden földi szónál” kijelentés a szerzői intenció részévé avatja. Mikor a regényalak tehát a tetőre, tetőpontra ér, akkor tekintete ismét fokozottan jelentésessé válik, méghozzá valamilyen „metaforikus” prolepszis szándékát jelezve, hiszen előre bejelenti a jövőbeli eseményt. Az érdekessége azonban nem csupán az esemény körvonalainak előzetes reprezentációjában van, hanem abban, hogy ezt proleptikus aktust mindig a térábrázoláshoz köti. Más szóval: nem önmagában az esemény kijelölése a fontos, hanem a térre mutató deixis, amely egyúttal megelőlegezi a következő jelenet helyszínét s a regény alakjainak ehhez fűződő viszonyát. (Ez rokon vonásokat mutat a prousti térábrázolás metonimikus szerveződési szintjeivel.) A regény nyitó jelenetéből ismert eltávolító magatartás, vagyis Zsuzsi ellenállása kizárólag megnyilatkozásaiban jelenik meg, fizikai ellenállás (pl. hogy nem megy el a piacra) a történet folyamán egyszerűen nem megy végbe. Beszéde főként belső beszéd, tehát még a dialógusok alkalmával is alig észlelhető nyelvi konfrontáció. Ami viszont igazán érdekes, hogy ezek az „erőtlen” kijelentések mintegy fordítva hatnak a cselekvések fizikai szintjére, ugyanis Zsuzsi tagadó hangja éppen megerősíti és anticipálja a cselekvés folyamatát. Egyfajta reflexív normává válik a szubjektív tudatban – amit tagad, azt teszi elven – szintén proleptikus hatással bír. (Később Ipacs Attila megnyilatkozásai is éppen ezzel a hatással bírnak, az elbeszélt történet ideje is az ő beszédük által szerveződik.) A kisregény narrációjának sajátossága, hogy e három szempont (belső beszéd, szakralitás, tér) permanens ütközése, ütköztetése válik szervező elvvé a szövegben. A szöveg egy rövid, de repetitív jelenete pontosan kijelöli a vizsgálódási irányokat: „No, ide se jövök fel többet... Hazafelé is nézett, de az ő házuk tetejét egy kékfestőnek a háza takarta. S arrafelé már sok akácfa is állt a házak között. Aztán lenézett a templomtérre. Sárgult fák álltak ott a házak előtt. Egy kert is látszott: a papház kertje. Szédült...”11 Az első szempont, vagyis a regényalak reflexszerűen elutasító beszéde kijelöli számunkra, hogy fel fog még menni a toronyba. Kijelentéseinek tartalmi megfordításával, vagy negligálásával megelőlegezhető a cselekvése. Nemcsak azért számítunk erre, mert már 56 �Gárdonyi 150 Kutatóterület a piaci jelenetnél is megtörtént, hanem az olvasás folyamatából láthatja a befogadó, hogy Zsuzsi nemcsak pusztán felmegy, hanem olyannyira felmegy, hogy oda is költözik. (Ez ismétlődik egészen a kisregény utolsó jelenetéig, ahol Zsuzsi belső beszéde explicitté válik, vagyis az egyetlen és egyben utolsó megnyilatkozása, mely a kimondottat egyértelműen igazolja, s amelyik kimondása aktusával párhuzamos megy végbe.) Ha a szakralitást említettük második szempontként, akkor azt valamilyen lehatároltság, Bahtyin fogalma nyomán a „küszöb kronotoposz”, míg az ikonológia fogalomhasználatával a „keret” jellemzi. Ez egy paradoxont rejt magában, hiszen egyszerre valamit, valami láthatót jelöl ki a tekintet számára, de ráirányítja a figyelmet arra is, ami láthatatlan, mert rajta kívül van.12 A torony tere tehát olyan küszöbként vagy keretként artikulálódik, amely a szereplők számára más nézőpontokat kínál, területeket eltakar, másokat pedig előtérbe hoz. Ezenkívül Zsuzsi értelmezői és érzékelői tevékenységét is lényegesen módosítja. (A kisregény második felében már a templom is hasonló szerepben jelenik meg, azonban szinte kizárólag a toronnyal való összevetésben.) A harmadik szempont, akárcsak az első, előremutat, ugyanis a ház nem látszik, vagyis a ház elhagyása és a toronyba költözés ilyen módon is tematizálódik. Mintha a torony a város és falu határát összemosná, a köztük feszülő diszkrepanciát megszüntetné, ugyanis a toronyból köd idején is látszik a város, a falu pedig mintha város lenne, a város meg éppen falu, melyet egyébként a narrátor nem észlel, és nem is látnak a regény figurái sem, egészen addig, míg az a toronyból láthatóvá nem válik. (A főhős öneszmélésének, identitásának megalapozása itt és ezáltal történne: „Néha köd volt és a városból nem látszott semmi, az útcai lámpások világossága se, de a torony körül tiszta volt a levegő. Zsuzsinak valami félelmes volt, hogy fenn fényeskednek a csillagok, lenn meg semmi se látszik a világból.”13) A tekintet kiemelt szerepe a regény ezen részétől kezdve az elbeszélői nézőpontok megváltozását implikálja. Ezt egyrészt a szereplők beszédében a grammatikai jegyek szintjén, másrészt a fokalizáció szintjén megy végbe. A grammatikailag jelölt múlt idő jelen idővé alakul, míg a narráció a külső fokalizációról a belső fokalizáció mélységi és felszíni jegyeit ölti magára. A szereplők a tárgyakat már nem taktilitás útján, valamint más szereplőket nem a nyelvi aktusaikból ismerik meg, hanem egy ezeket megelőző tudati észlelés alapján írják le. Ez már nem egyszerűen narrációs technika lesz, hanem egy szemléleti horizont beépülése a diegetikus térbe. Zsuzsi ezentúl nem képes önnön erejéből elhagyni a szakrális teret, gépiessé14 válik mozgása a térben, a „kürt” hangjának – úgy tűnik – nincsenek térbeli korlátai, ugyanis Zsuzsit a piactérről is, de később Üllei házából is az oda való visszatérésre bírja. Egyedül egy jelenet oldja fel e mechanizmus alól, a harangzúgás, mely a halottaskocsi érkezésekor hallatszik. 57 �Kutatóterület Gárdonyi 150 A „torony” terének különleges atmoszférája per definitionem érvényes a torony őrére, a kürt „gazdájára” is. Ez a különleges atmoszféra a toronyőr nyelvének és beszédének egyedi vonásában nyilvánul meg. „Gyrát. Mr flórája vrlak.”15, vagy „Dháttekvagybám?”16 – olyan mértékű beszédhibát rejt magában, hogy egy heterodiegetikus narrátori értelmező szólam beavatkozására van szükség annak feloldásához. A toronyőr nyelve ezentúl nem eltűnik, csupán korrekcióra, tolmácsolásra szorul, hogy a nem-szakrális térben lévő regényalakok is megértsék. Ez a dogmatikus beavatkozás csak akkor tűnik el, mihelyt a regény alakjainak már megszokottá válik a torony tere. A regény első felében tulajdonképpen Zsuzsi identitáskeresésének folyamata, a falusi és polgári léthelyzet közti fixációs folyamata megy végbe. Amint Zsuzsi és Attila első dialógusának záró szakaszában Attila megnyilatkozása az anticipáció retorikai alakzatának jegyeit ölti magára, azzal gátolja Zsuzsi döntését, a tudat megismerő tevékenységét zárja el, attól fogva Zsuzsi tudatának pszichikai tevékenysége megváltozik. Ezen a ponton az ajándékba kapott muskátli okozta asszociációk törnek rá, melynek hatására a kerteken és a gallérokon át emberek arcán keresztül egészen a tekintetig, a szem megfigyeléséig jut el. A szem, a nézés és látás metaforikus jegyei ettől a ponttól kezdve a diegetikus világ minden entitását ellepik. Ezzel együtt Zsuzsi beszéde egyfajta önreflexív iróniába is kezd, mely minden további percepcióját meghatározza: „[…] szemtelen, maga előtt látta a fiú két mohó, kék szemét. Abba a két szembe mondta bele a szemtelent.”17 De ezt erősítik a boldogan szemlél, ránézne büszkén, a mereszti a szemét, az ötórai szemlélkedés, a legényszemek, erősen szembenéz, nézte, de nem látta kifejezések. A „szem” a kisregény ezen pontjától kezdve az összes regényalak indexévé válik, szinte minden cselekvő aktus a szem külsődleges jegyeivel, vagy észlelő tevékenységével ragadható meg. A tekintet már említett szerepe a prózamű egészében a szemmel kerül korrelatív viszonyba, s együttesen lepik el a diegetikus világ minden elemét. A regényalakok belső beszéde elsősorban nem a narrátori közvetítés által válik érthetővé, jelentésessé, hanem a „szem” és a tekintet által. Zsuzsi asszociáció, a szentképek festése, valamint a háborús újságok éppen ezt dinamizálják. Nem annyira egyértelmű számomra hogy mind A kürt, illetve a kései kisregények milyen kisregénytípust képviselnek, feltéve, hogy egyáltalán sikeres lehet bármiféle kategorizációs törekvés. Annyi azonban bizonyos, hogy a már említett „társadalmi regény”, vagy „tézisregény” csoportjába való beillesztés igényét felülírják a művek, mind narrációs, mind retorikai, mind konstrukciós szempontból. A századfordulón kialakuló modern regényt fejlődési tendenciái, irányvonalai szerint Žmegač két típusba sorolja: az egyiket noétikusnak nevezi, mely az intellektuális regényirodalmi ív (Diderot, 58 �Gárdonyi 150 Kutatóterület Schlegel, Flaubert) örökségét viszi tovább. A típus fő ismertetőjele, hogy metatextuális elemekből építkezik és a Gide, Huxley Musil, Broch nevekhez, és e szerzők szövegeihez kapcsolható. A másik típus a regény pszichogram felé hajló ága, melyet abszolút leegyszerűsítve a „stream of consciousness”18 jelenségével jellemezhetünk. Nem lenne igaz az a kijelentés, hogy Gárdonyi kései kisregényei bármelyik Žmegač által leírt típushoz is egyértelműen kapcsolhatók. A komparatív tevékenység – mellyel megkíséreljük Gárdonyi regényeinek a kortárs európai és amerikai regényalkotási folyamatokkal való összevetését – önmagában hipotetikusnak tűnhet. Azonban, ahogyan már írásom elején körvonalazni próbáltam, Gárdonyi regénypoétikájának stílusjegyei, főként innovatív narrációs technikái a századfordulón keletkező művek által képviselt regénytendenciákkal összevetve nem is annyira „megkésettséget”, mint inkább rokonságot mutathatnak. (Különös tekintettel a belső monológ vagy belső beszéd domináns szerepére.) A kapcsolódási potenciál kimutatásához több szempont is kínálkozik. A legkézenfekvőbb talán a Gárdonyirecepcióból kiindulni, mely sokszor utal Gárdonyi „naturalista hajlamára”. Ez A kürt elemzésének aspektusából azért fontos, mert a „naturalisták riporteri hajlamai, az elbeszélés radikális internalizációja és az irodalmi hagyomány pszichográfiai mimézise nehezen lenne elképzelhető a naturalista elmélet alapvető maximái nélkül.”19 Érdemes lenne az összes kései Gárdonyi-szöveg narratív szintjeit megvizsgálni, hiszen a vizsgált kisregény szövegének egyik szervező elve, a „tér” az 1920-as, 1930-as évek regényeinek egy különös típusával – főként Dos Passos Manhatten Transfer című művével – mutat rokonságot. Ezek a szövegek az időbeli kiterjedés rovására történő térbeli megformálásra mutatnak hajlandóságot.20 Ezen típus esetében már nem a regényalakok interakciója képezi az alapvető kompozíciós mintát, hanem a környezetmegjelenítés. Erre bőven találunk példát John Dos Passosnál, Alfred Döblinnél és a rokon szellemiségű íróknál. Ennek tétje, hogy az emberi sorsok gyakran befejezetlenek maradnak, épp csak nagy vonalakban megrajzoltak, az író azon szándékának felelnek meg, hogy sejtesse a nagyvárosi élet kontingenciáját. Az elemzett kisregény ezekkel a jellemzőkkel rokon vonásokat mutat. Gárdonyi kisregényének narrációjában a belső beszéd kiemelt szerepét ezen kívül azért hangsúlyozhatjuk, mert minden belső beszéd a „stream of consciousness” formája, mely a Gárdonyikisregények értelmezési horizontját inkább a „modern pszichogram logikájú” regényekhez kapcsolhatja. Természetesen Gárdonyinál az érzéki-szellemi tényeknek a Žmegač által megjelölt európai regényekkel ellentétben nincs végletes szubtilitásig vitt logikai analízise, mert rövid mondatai mindig elhallgatott mondatok. 59 �Kutatóterület Gárdonyi 150 Jegyzetek GÁRDONYI Géza: A kürt. Bp., 1981, Szépirodalmi. Ez a terminus Németh G. Béla Türelmetlen és késlekedő félszázad: A romantika után című korszak-monográfiájának címéből származik. Ld. NÉMETH G. Béla: Türelmetlen és késlekedő félszázad: A romantika után, Bp., 1971, Szépirodalmi. 3 ŽMEGAČ, Viktor: Történeti regénypoétika. In THOMKA Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei I. Pécs, 1996, Jelenkor. 4 Az Egri csillagok, A láthatatlan ember, valamint az Isten rabjai című regények tartoznak ebbe a csoportba. 5 GÁRDONYI Géza: Az én falum. Bp., 1927, Dante. 6 KOVÁCS Gábor: A kulturális ténytől az irodalmi tényig. In KOVÁCS Árpád (szerk.): Regények, mádiumok, kultúrák, A harmadik veszprémi regénykollokvium. Bp., 2010, Argumentum (Diszkurzívák 10), 61. 7 Titkosnaplójában már Gárdonyi maga is kísérletet tesz bizonyos műfaji kategóriák bevezetésére, melyek azonban nem állandósultak. Ezen kívül a szakirodalom is jelzi, hogy mind a „kisregény”, mind az „elbeszélés” kategóriája problematikus, azonban jobb terminus hiányában a „kisregény” megjelölést alkalmazom. 8 Z. SZALAI Sándor: Gárdonyi műhelyében. Bp., 1970, Magvető, 270-271. 9 GÁRDONYi: A kürt, 123. 10 Uo., 124. 11 Uo., 133-134. 12 LEBENSZTEJN, Jean-Claude: A keretből kiindulva. Ford. Simon Vanda. In HÁZAS Nikoletta (szerk.): Változó művészetfogalom. Bp., 2001, Kijárat, 179–196. 1 3 Uo., 194. 14 Érdemes lenne a Kovács Gábor által már megalapozott trópusrendszert, jelesül a gép, gépiesség metaforikus kiterjesztését feltárni a Gárdonyi szövegekben, hiszen ez a diegetikus világ egyik szignifikáns jegye a szereplők megnyilatkozásaiban, de főleg térbeli mozdulataik és észleléseik aktusaiban. 15 GÁRDONYI, i.m., 138. 16 Uo., 140. 17 Uo., 144. 18 A terminus eredetileg William James The Principles of Psychology című művéből származik, valamint Žmegač is ezt használja tanulmányában. 19 ŽMEGAČ: Történeti regénypoétika, 102. 20 Uo., 132. 1 2 60 �Találkozási pontok „Kötődések” Beszélgetés Csongrády Bélával Csongrády Béla újságíró, közíró, a megye kulturális életének egyik meghatározó egyénisége, aki Nógrád megyében 1963-ban, ötven évvel ezelőtt éppen a Palócföld hasábjain jelentkezett első írásával, később a lap szerkesztőbizottsági tagjaként és rovatvezetőjeként is tevékenykedett. Az elmúlt öt évtizedben számos saját kötetet publikált, a különböző helyi és megyei orgánumokban folyamatosan szemlézi és dokumentálja a régió kulturális életének jelentős eseményeit. Salgótarján díszpolgára, munkásságát többek között Madách-díjjal, Nógrád megye sajtódíjával, Balassi-díjjal és Bugát Pál emlékéremmel ismerték el. Csongrády Bélával a folytonosságról, az értékek és hagyományok átörökíthetőségéről, valamint a „fiatal” nógrádi irodalomról és művészetről beszélgettünk. – Hatvanban született, Salgótarjánban nőtt fel, Budapesten járt egyetemre. Miért, hogyan döntött a hazatérés és a kulturális pálya mellett? – Bár a második világégés viszontagságainak „köszönhetően” Hatvanban születtem, de ízig-vérig salgótarjáninak tartom magam, hiszen már óvodába is itt jártam. Vasutas dinasztiából származom, mindmáig a vonat a kedvenc közlekedési eszközöm, de hamar kiderült, hogy nekem más út jelöltetett ki. Olvasni nagyon szerettem, és már akkor érlelődött bennem az irodalom, a művészetek iránti érdeklődés. Máig őrzök egy kis füzetet, amelyben 1-től 5-ig osztályoztam a filmeket, amiket megnéztem. Azt nem tudtam biztosan, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”, de azt, hogy mi nem, azt igen. Olyan pálya szóba sem jöhetett, amelyen a matematikának, a fizikának, a kémiának nagy szerepe van. Talán ezért is tisztelem annyira – ha „messziről” is – a természettudományok művelőit, értőit. A Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem, kiváló tanáraim voltak. Noha az ötvenes évek közepén a névadó kultusza alig létezett, az azonban tudatosult bennünk, hogy Az ember tragédiája korszakos jelentőségű mű. Felsőfokú tanulmányaimat az ELTE Bölcsészettudományi Karán végeztem, egyetemi doktori címemet magyar filozófiatörténetből szereztem. Nagyon sokat köszönhetek az Eötvös Kollégiumnak és könyvtárának: a hatvanas évek elejétől, a rangos képző- és szellemi alkotóműhelyként működő 61 �Találkozási pontok intézmény inspiratív légkörében alakult ki bennem a tudás, a talentum, az érték tisztelete, a folyamatos, elmélyült munka igénye. Ott kezdtem bekapcsolódni a tudományosság rejtelmeibe, és abban az időben kezdtem publikálni is: az Egyetemi Lapokban, illetve a Filológiai Közlönyben, a Nagyvilágban jelentek meg első írásaim. Nógrád megyében 1963-ban – tehát éppen ötven évvel ezelőtt – a Palócföldben tettem le a névjegyem Rimay János pályaképe című dolgozatommal. 1964-től – a napilappá alakulás évétől – vagyok jelen a megyei lap hasábjain. Abban az évben kerültem az első munkahelyemre – a Salgótarjáni Városi Tanács művelődési osztályára, úgymond „népművelési felügyelői” munkakörbe. Ez is a Nógráddal függ össze: 1964 nyarán külsősként dolgoztam a szerkesztőségben, és a cikkeim alapján szólítottak meg. Az az év egyébiránt mérföldkő volt a számomra is: ekkor bontott zászlót Csesztvén a legújabb-kori Madách-kultusz, amelyhez részint hivatalból, de egyre inkább belső indíttatásból csatlakoztam. – Pályája során volt lehetősége megfigyelni a rendszerváltás előtti és utáni kulturális élet sajátosságait egyaránt. Nógrád megye esetében mennyire létezik folytonosság, hogyan értelmezhető a hagyomány fogalma? – A rendszerváltásig a kulturális irányításban dolgoztam. Az egész megyében, de különösen Salgótarjánban – a városközpont rekonstrukciójával összefüggésben – pezsgő időszak volt, és ez leginkább az országosan is nagy figyelmet keltő képzőművészetben nyilvánult meg. De nem véletlen az sem, hogy a Palócföld ekkoriban vált folyóirattá, bár abban az időben a személyi feltételek úgy alakultak, hogy a lapban főként a valóságalapú, szociografikus irodalmi vonulat volt erőteljes. Pártbeli, politikai és közéleti munkámat nincs miért megbánnom. A számomra evidenciaszerű és erős lokálpatriotizmustól – amely számomra természetessé tette, hogy az egyetem elvégzését követően minden csábítás ellenére hazajövök – indíttatva mindig is a helyi érdekek érvényesülését, az itteni lakosság életfeltételeinek jobbítását, komfortosabbá tételét igyekeztem a magam módján szolgálni. Hosszú éveken át akarva-akaratlanul benne voltam azoknak a döntéseknek az előkészítésében, megvalósításában, amelyek a város, illetve a megye szellemi gyarapodását segítették elő az értelmiségiek letelepítésétől az intézmények létrehozásán át, egészen a művészeti élet különböző területeinek a fejlesztéséig. Számos kezdeményezés születésénél bábáskodtam, sokoldalú kapcsolatrendszerem alakult ki megyén belül és kívül egyaránt. A történések egy részét magam is alakítottam, a nagyobbik részének pedig „krónikása” lettem. Ez utóbbi tendencia a kilencvenes évek elejétől – amikor a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztője, majd hat éven át felelős szerkesztője voltam – értelemszerűen felerősödött, de megmaradt 2002-es nyugállományba vonulásomat követően is. Szerkesztőként – hiszen a Palócföldnél is voltam egy időben szerkesztőbizottsági tag, illetve rovatvezető – és újságíróként is mindig a megye nagyságrendjén 62 �Találkozási pontok messze túlmutató értékek felismertetése, bemutatása motivált. Soha nem fogadtam el, hogy Nógrád bármelyik országrésznél is alacsonyabb szintet képvisel. Büszke voltam és vagyok arra, hogy Madách Imre és Mikszáth Kálmán szülőföldjén vagyok otthon, és arra is, hogy minden időszakban rendkívül sok tehetség élt és él manapság is Nógrád városaiban, falvaiban, nem is beszélve a természeti és épített nevezetességekről. A tradíciók hagyományozásának, illetve megalapozásának szándéka vezetett a Mikszáth Kálmán Társaság vagy a Madách-hagyomány Ápoló Egyesület alapító tagjai sorába. Az utóbbi éppen tizenöt éve alakult meg, és azóta, 1998-tól, az elnöke is vagyok. Azt akartuk és akarjuk, hogy Salgótarján is részese legyen a Madách-kultusznak, és hogy a város első középiskolájának, a Tragédiaköltő nevét viselő gimnáziumnak a múltját és jelenét érdemei szerint ismerje el a közvélemény. Ugyancsak évtizedek óta veszek részt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat országos és megyei testületeinek munkájában. Az 1841-ig visszavezethető TIT – elnevezésének megfelelően – helyileg is nagy szerepet vállalt és vállal az általános és szakműveltség terjesztésében. 2007 óta tagja vagyok a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház műsorait szerkesztő Palóc Parnasszus Szerkesztőségének, amely a kulturális tevékenységében egyszerre két célt valósít meg. Feladatának tartja, hogy országos jelentőségű alkotókat lásson vendégül, bemutassa őket a helyi közönségnek, továbbá a helyi alkotók munkáira is felhívja a figyelmet. Folytonosság tehát van, annál is inkább, mert napjainkban sok örömet okoz a – Salgótarjánban, de a megye más részein is tapasztalt – már említett kulturális aktivitás. Ennek megannyi jele van. Jó érzéssel tölt el, hogy jövőre immár hatvanéves lesz a Palócföld, ami azt jelenti, hogy hat évtizeden át folyamatosan megkapta az alapvetően szükséges anyagi és erkölcsi támogatást. Szerzői között sok a tehetséges fiatal tollforgató, és úgy tűnik, hogy van utánpótlása más művészeti ágak képviselőinek is. Írásaimban igyekszem őket is „menedzselni”, már csak azáltal is, hogy észreveszem és megemlítem ígéretes szárnybontogatásaikat. A József Attila Művelődési Központ 1966-os megnyitása óta szinte valamennyi – jóval több, mint ötszáz – színházi előadást láttam, több mint húsz éve rendszeresen írok is a produkciókról. A 2012-ben megalakult helyi társulatnak, a Zenthe Ferenc Színháznak nem elsősorban kritikusa, hanem mintegy szóvivője vagyok: igyekszem megörökíteni és a közvéleménnyel tudatni minden, a város saját színházával kapcsolatos információkat. Úgy gondolom, hogy ez a dokumentációs jelleg egész munkásságomban, könyveimben is tetten érhető. Az a célom, hogy jelenben minél többen vegyenek tudomást a kulturális, művészeti élet történéseiről és az utókor is érzékelje, becsülje majd értékeinket, és örülök, hogy vannak lapok, amelyek teret adnak e törekvésimnek. Annak viszont egyáltalán nem örülök, hogy a gyakori kulturális, művészeti rendezvényeknek például Salgótarjánban szinte 63 �Találkozási pontok ugyanaz a néhányszáz ember képezi a közönségét. Hol vannak a többiek? Sokan olyanok is hiányoznak, akiknek nem kell mindennapi létfenntartási gondokkal küszködniük. Ugyancsak elszomorít, hogy manapság a nyomtatásban megjelent írásoknak csökken az olvasottságuk, visszhangjuk, és ezáltal a társadalomra gyakorolt jótékony hatásuk. Egyre több értelmiségitől, jeles személyiségtől hallom mintegy büszkén hangoztatni: nem olvas újságot, folyóiratot. Az okokat mélyebben kellene tanulmányozni, de – saját példámból kiindulva – meggyőződéssel vallom, hogy ezért nem csupán az internet előretörése a felelős. – A könyvei és publicisztikái alapján úgy tűnik, sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a „példaképek”, a pozitív jelenségek bemutatására, mint a negatív kritika megfogalmazására. Ez egyfajta pedagógiai módszernek tűnik. – Példaképeim nem személyekhez, hanem bizonyos magatartásformákhoz kötődnek. Nem szeretem azokat a megnyilvánulásokat, amelyek mindig mindent alábecsülnek, ami helyi, és a kritikai attitűdön kívül konkrét cselekvéssel nem gazdagítják szűkebb és tágabb környezetünket. Különösen bosszant, ha valaki Salgótarján szellemi, kulturális életéről beszél lekicsinylően, anélkül hogy tudná, hogy milyen gazdag a kínálat, milyen sokoldalú és eredményes a civil szervezetek, közösségek munkája. Ennélfogva mindenkit tisztelek, mindenkire felnézek, aki bármilyen formában hozzájárul gyarapodásunkhoz. A könyveim hátterében is ez a szemlélet áll, fontosnak tartom, hogy dokumentáljam azokat az értékeket, amelyeket helyi szinten megteremtünk. A kilencvenes évek elején felvetődött bennem, hogy a kulturális értékekre, a példaértékű pályákra érdemes lenne a periodikákon túl is felhívni a figyelmet, így jött létre 1994-ben a Kötődések (Nógrád megyei alkotók nyomában) című kötet. Úgy gondolom, a címben (és magában a kötetben) az én attitűdön is tükröződik, az, hogy nagyon erősen tudok mindenhez, a hagyományokhoz, az értékekhez és a személyekhez is kapcsolódni. A „Remény a csillag” (Fejezetek a Nógrád megyei Madáchkultusz legújabbkori történetéből [1964-1999]) című könyvemben a Madách-kultusz történetét foglalom össze: az első fele valóban „történetként” meséli el mintegy harmincöt év eseményeit, a második fele pedig interjúkat, beszélgetéseket tartalmaz a szakértőkkel, a kultuszt alakító személyiségekkel (például Praznovszky Mihállyal, Pál Józseffel, Andor Csabával, Czinke Ferenccel). A Zsinórpadlás nélkül (2004) szintén egy helyi hagyomány, a salgótarjáni színházi élet történetét dolgozza fel: bemutatja a művelődési házakban, kultúrotthonokban működő színjátszó körök tevékenységét, valamint a József Attila Művelődési Központ történetét is. Minden érték, amit megteremtünk (legyen az művészeti, tudományos vagy akár sporteredmény), figyelmet érdemel, és én feladatomnak tartom, hogy dokumentáljak mindent, amire a nógrádiak, különösen a salgótarjániak büszkék lehetnek. 64 �Találkozási pontok Kalandozás Keleten Beszélgetés Köteles Katalinnal N. TÓTH ANIKÓ Az ipolysági Köteles Katalin lengyel barátjával, Filip Marzeccel és egy másik lengyel fiatalemberrel, Pawel Rogalával 2012 márciusában nekivágott a világnak: bejárták Törökországot, Grúziát, Örményországot, Azerbajdzsánt, Oroszországot és Mongóliát. Az alábbiakban Kati úti élményeiről beszél. – Miért választottátok ezt az irányt? – Tíz és fél évet éltem Londonban, s valahogy elegem lett. Nekem az volt a lényeg, hogy kiessek az emberek közül, és feloldódhassak a természetben. Szeretem megismerni más emberek kultúráját, de most sokkal kevésbé motivált ez, mint barátomat, Filipet. Autóval mentünk, hogy olyan helyeket is bejárjunk, ahova turistaként biztosan nem jutnánk el. Utunk során aztán olyan emberekkel találkoztunk, akik megfordították bennem az emberiszonyt. Számos helyen ugyanis szívélyesen behívtak, megvendégeltek, annak ellenére, hogy idegenek voltunk. Amikor Törökországban első alkalommal invitáltak, ellenkeztem. Filip erősködött, hogy be kell mennünk, ha már ilyen kedvesen hívnak. De azért többször mondtunk nemet miattam. Az hiszem, nem kellett volna ennyire visszafogottnak lennem. – Megterveztétek az útvonalat? Hogyan készültetek? Hogyan osztottátok be az időt? 65 �Találkozási pontok – Mongólia volt a végcél. Eredetileg Azerbajdzsán nem szerepelt a tervben, de aztán ott is szétnéztünk. Az időnket a vízumkényszer osztotta be. Törökországban szlovák útlevéllel csak egy hónapig tartózkodhattam, a lengyelek viszont háromig. Ezért ki kellett lépni az országból, majd újból visszamenni. Örményországban csak három hétig, Azerbajdzsánban, Oroszországban, Mongóliában egy hónapra szólt a vízum. El akartuk kerülni az esős időszakot Mongóliában, ezért augusztus-szeptemberre kellett odaérnünk. Filip egyik barátja ajánlotta, hogy gyakoroljuk az oroszt. Én annak idején tanultam két évig, emlékeztem az azbukára. Az angol nem volt elég az érvényesüléshez, csak az orosz. Mongóliában meg már az se. Térképet vittünk, Törökországban még volt GPS-ünk is, a többi helyen már nem. – Szándékosan kerültétek a turisták által kedvelt helyeket? – Láttunk azért lenyűgöző turistahelyeket is Törökország nyugati és déli részén. Kappadóciát vagy a Pamukkále geológiai képződményeit nem szabad kihagyni. – Te geológiát végeztél, de sose dolgoztál a szakmádban. Milyen benyomást tett rád ez az élmény? – Meglepődtem magamon, hiszen nemcsak Törökországban, hanem Mongóliában is elértünk a vulkanikus területekhez. Amikor egyetemre jártam, nem volt lehetőségem megtekinteni ezeket, most egy kicsit felelevenítettem az ismereteimet. – Törökországban mi volt a legérdekesebb? – A déli és a keleti országrész, ahol a kurdok élnek. Cikkcakkban mentünk, mert amint említettem, időnként ki kellett lépnünk az országból. Nyugatról keletre tartottunk, majd északra, ahol átmentünk két napra Grúziába, majd a Fekete-tenger mentén le, középre, aztán délre. A turistahelyeken ugyanúgy viszonyulnak a turistákhoz, mint Európa más helyein: ha van pénzed, szívesen látnak. Március elején szerencsére még nem volt turistaszezon. Elég nehézkes volt a kommunikáció, de fölfedeztem néhány szót, ami hasonlít a magyarhoz: az árpa, a kupak, az alma, a kicsi jelentésű kücsük. Azerbajdzsánban pedig kicsi volt a kicsi. Ezeknek nagyon megörültem. A lengyelek nem értettek semmit, én viszont egypár szót elkaptam. Nevettünk is, hogy a magyar nyelvvel érvényesülni lehet. – Az autó volt a házatok? – Igen, közel hét hónapig laktunk az autóban. Nekem az jelentette a biztonságot. Többnyire patak mellett vagy folyóparton álltunk meg. De gyakran megtörtént, és kicsit fura is volt, hogy ismeretlenként csak úgy behívtak az utcáról, hogy töltsük ott az éjszakát, főleg Törökországban és Azerbajdzsánban. Nagyon megható volt. – Nomád életmódot éltetek tehát? – Igen, tüzet raktunk, itthonról vitt szalonnát, kolbászt ettünk, én főztem, 66 �Találkozási pontok sütöttem. Láttak bennünket a pásztorok, és este visszajöttek, hogy nem maradhatunk ott, menjünk hozzájuk. Nem azért, mert nem lett volna biztonságos a hely, hanem a büszkeségük nem engedte, hogy egy idegen a szabad ég alatt töltse az éjszakát. Egyszer pl. megtörtént, hogy három férfival találkoztunk egy patak partján, akik csaknem összevesztek, melyikük vigyen minket haza. Végül valahogy eldöntötték. Egy 50-55 körüli férfi családjánál vendégeltek meg, vacsorával kínáltak. Aztán engem a nőkhöz osztottak. Ekkor tapasztaltuk meg először a muzulmánok eltérő szokásait. Külön aludtak a nők, külön a férfiak, pedig volt több szobájuk. Filippel nem vagyunk ugyan házasok, de elég hosszú ideje tart a kapcsolatunk. Ezért volt furcsa, hogy nem kaptunk közös vendégszobát. – Törökországban alapvetően alacsonyabbrendűek a nők? – Szerintem igen. Főleg délen és keleten csak nőket láttunk dolgozni a földeken. A kisebb településeken teázóba csak férfiak járhattak. Ilyen teázóknál gyakran megálltunk, ha tájékozódni akartunk, hol vagyunk, merre tovább. Én nem is mentem be, mert próbáltam tiszteletben tartani a szokásaikat. Mindenhol nagyon segítőkészek voltak, teával kínáltak. Ez főleg Törökországban és Azerbajdzsánban jellemző, a két muzulmán országban. – Mi volt számodra szokatlan? – A vendégszeretet, illetve a nőkhöz való viszony teljesen más. DélTörökországban, Mardinban egy szűk sikátorban egy kisfiú behívott hozzájuk. Gondoltuk, el akarnak nekünk adni valamit, mert azért ilyen is előfordult, meg a szegényebb helyeken gyerekek kéregettek. Aztán mégis bementünk. Két fiú- és két lánytestvére volt a kisfiúnak, s mivel tanulnak angolul az iskolában, sikerült egy kicsit kommunikálni. Kiderült, hogy ez a kisfiú nagyon szereti a turistákat meg úgy általában az idegeneket. Csak két szobájuk volt, bútor nélkül. A földön ültünk gyönyörű szőnyegeken. Az anyuka kurd volt, az apuka török, de ő éppen dolgozott. A nő sütött nekünk kenyeret. És hát teával kínált. A tea hozzá tartozik a kultúrájukhoz, annyi teát, mint Törökországban, sehol nem ittunk. Egész pici, decis üveg csészécskéik vannak, középen elkeskenyednek. Nagyon erős fekete teát fogyasztanak rengeteg cukorral. Én se a fekete teát, se a cukrot nem szeretem, de ennek a kettőnek a kombinációja nagyon különleges volt. Törökországban soha nem kínáltak meg alkohollal. Ezzel a családdal töltöttük végül az egész napot. Törökországban egyébként nagyon nehéz volt a higiénia betartása. A nagyobb városokban volt törökfürdő, hamam, de nőket nem engedtek be, vagy hetente csupán egyszer vagy kétszer nyitották meg számukra. Ha nem a nők napján érkeztünk, akkor nem volt esélyem. Az anyuka nekem felajánlotta (a férfiaknak nem), hogy használhatom a fürdőszobájukat. Ami egy vödörből és egy kancsóból állt, locsolhattam magamra a vizet. A hamam is ilyen, folyik a csapból a víz, külön a hideg, külön a meleg, nincs mosdókagyló. Az igazi hamam közepén van egy márványlap, ami nagyon 67 �Találkozási pontok forró, és miután leöntögetted magad vízzel, egy kicsit ráfeküdhetsz. Egyetlen turistahelyen történt meg, hogy együtt volt a férfi és a női fürdő. – Kerültétek a nagyvárosokat? – Azért ezt nem mondanám, mert ha egyszer ilyen messzire elmegyünk, akkor nem lehet kihagyni pl. Isztambult, Tbiliszit, Bakut, Jerevánt. Egyébként nagyon sok lengyel diákkal találkoztunk. – A lengyelben erős a kalandvágy? – A lengyelek nyitottabbak, mint mi, magyarok. Eleve sokkal többen vannak, 40 millióan. Bárhová mentünk, lengyelekkel mindenhol találkoztunk. – Tapasztaltál olyat, hogy Filip egy adott helyzetben eltérően reagált lengyelként, mint te magyarként? – A két kultúra nincs messze egymástól. Filip lengyelként Ausztráliában nőtt fel, emiatt is nagyon nyitott, könnyen barátkozik, vonzza az embereket, ebben eléggé különbözünk. És lazán veszi a szituációkat. Amitől én megijedtem, abból ő gond nélkül kivágta magát. Oroszországban pl. két nap alatt 15-ször állítottak meg a rendőrök. Egyrészt gyanúsak voltunk, másrészt várták a padáreket. Filip mindig kibeszélte magát. Örményországban fizettünk csak gyorshajtásért. Igaz, nem lehetett látni a sebbességkorlátozó táblát. – Nem féltél egyébként? – Eleinte azért igen, de idővel ez teljesen elmúlt. Az emberek között, az erdőben, a patak partján, a semmi közepén soha nem féltem. Az emberek mindig odajöttek, nincs-e szükségünk valamire. Törökországban benzinkutak mellett aludtunk. Reggelente odajött a benzinkutas, és megkérdezte, teát kérünk-e vagy kávét. Mindezt ingyen. Nem volt olyan kút, ahol ez meg nem történt volna. Több helyen a benzinkutas ott lakott a kút mellett, még azt is felajánlotta, hogy ha le akarunk mosdani, bemehetünk hozzájuk. A kaukázusi országokhoz képest a török kutak egyébként nagyon tiszták voltak. Talán a rengeteg kamion miatt. – Törökországból merre mentetek tovább? – Grúziába. A kaukázusi országok közül itt a legszebb a természet. Az emberek nagyon kedvesek, de pl. kevésbé vendégszeretőek, mint a törökök vagy az azeriek. Itt alkohollal kínáltak, a csacsával, ami házi készítésű törkölypálinka, de nekem nem ízlett. – Ha nem fogadtad el, megsértődtek? – Nem lehetett nem elfogadni. Kénytelen voltam meginni. Kis stampellivel kínáltak, többször is. Filip benne volt az ilyesmiben, szereti kipróbálni a helyi ízeket. Egyébként mindenhol megkóstoltuk a jellegzetes ételeket, bár én elég sokat főztem. – Melyik étel ízlett? Törökországban az édességek. A bakláva, künefe nagyon finom. 68 �Találkozási pontok Grúziában a hús dominál, a saslik, azt nem szeretem a bárányhús miatt. Aztán van a hinkáli, ami a tortellinihez vagy a pirozskihoz hasonlít, gombával, káposztával, hússal töltik, érdekes fűszerekkel ízesítik. Örményországban, Azerbajdzsánban többnyire húst esznek. Mongóliában pedig egyenesen húst hússal esznek. Főleg birkát és kecskét. Északon és Ulánbátor közelében még vannak fák, de a Góbi sivatag felé egyre fogynak. Ezért összegyűjtik az állatok ürülékét, kiszárítják, és ezzel tüzelnek. Nemigen tudnak sütni, hiszen ez hamar ellobban, és nem ad elég meleget. Nagyon érdekes volt számomra, hogy a jurták előtt óriási napelemeket tartanak. Bent szatellites telefonjuk van, és hatalmas képernyőjű televíziót néznek. Egyik kedves ipolysági ismerősöm, Márton Öcsi bácsi 1964ben járt Mongóliában, olvastam az élménybeszámolóját, és gondoltam, azóta változott a helyzet. De Ulánbátoron kívül a körülmények nem sokat változtak. A csorda után mondjuk nem lóval, hanem motorbiciklivel mennek. Régi orosz UAZ-okat használnak. Amúgy a nomád életstílus megmaradt. Szerencsénk volt, mert behívott egy család, és megláthattuk, hogyan élnek Ulánbátortól kb. 300 km-re. Házigazdánk felesége Ulánbátorban él a fiával, mert az iskolába jár, és csak az iskolai szünetekben jönnek haza. A papa pedig a testvérével és a nagybácsival lakik. Három jurtából áll a törzs. Állattenyésztéssel foglalkoznak. Reggel kihajtják, este beterelik a több száz állatot. A hatalmas nyájakat tartó embereknek valószínűleg igen jól megy. – Milyen a jurta berendezése? – A bejárat mellett a bal oldalon egy ágy van, ahova minket ültettek, jobb oldalt a háziak foglaltak helyet. Középen a tűzhely egy bográccsal, abban főznek mindent, húst só nélkül meg a tsajt (tejes teát). Délután érkeztünk, vacsorára és reggelire is ugyanazt a húst kaptuk. – Hogyan társalogtatok? – Elég nehézkes volt a kommunikáció, hiszen se oroszul, se angolul nem tudnak, csak mutogattunk. Ott is kedvelik az alkoholos italokat, megkóstoltuk a kumiszt, az archát, mi pedig vodkával viszonoztuk a vendéglátást. Az emberek korán járnak aludni, és nagyon korán kelnek az állatok miatt. – Hogyan osztják meg a területeket? – Amerre a szem ellátott, mindenhol nyájak voltak, de nem sikerült megtudni, hogyan egyeznek meg. Sok km-t kellett menni ahhoz, hogy egy újabb családra bukkanjunk. Hatalmas területen alig él ember. Ez egyébként csodálatos volt, mentünk, mentünk a végtelenbe tartó dűlőutakon. Ulánbátorból a szélrózsa minden irányába visz aszfaltút kb. 200 km-re, aztán megszűnnek, nincsenek útjelző táblák se. Azért is kellett a jurtákhoz menni, hogy eligazítsanak, meg hát az autó is elromlott egyszer-kétszer. Ebben is nagyon segítettek. Terepjárókkal és kisebb teherautókkal közlekednek, ezzel szállítják bevásárláskor a holmit. Ha nem kanyarodunk oda a jurtákhoz, akkor mehettünk volna napokig úgy, hogy senkivel sem találkoztunk volna. 69 �Találkozási pontok A csend volt egyébként a legnagyobb élmény Mongóliában. Órákig el tudtam ücsörögni a kocsi mellett, és hallgatni. Olyan csend volt, hogy a madárszárnysuhogás is hallatszott a magasból. Ez nagyon megható volt. Sajnáltam is, hogy csupán 30 napra kaptunk vízumot. Csak délen voltunk, középen, a Karakorum környékén, és fönt a Hövszgöl-tónál, de az Altájhegységhez már nem jutottunk el. Nagy élmény volt a Góbi sivatag is. Harminc percig tartott felmászni egy hatalmas homokdűne tetejére. Rengeteg tevét láttunk. A tevebőgés messzire elhallatszott, mert nem voltak pl. fák, amik felfogták volna a hangot. – Milyen az emberek öltözéke? – A törököké teljesen olyan, mint a mienk. Igazából Mongóliában láttunk nagy különbséget. Délinek nevezik azt a hosszú köntöst, amit övvel fognak össze. Ezt viselik, amikor az állatokkal foglalkoznak, ha bejönnek a jurtába, tehát egész nap. Díszesebb darabjuk is van, általában akkor veszik fel, amikor a városba mennek. A tisztálkodáskultúra is eltérő náluk. Főleg a gyerekek maszatosak. Ez nagyon furcsa, hiszen a patakok olyan tiszták, hogy inni lehet belőlük, mégse mosakodnak benne. Azt se tudom, mennyi ruhájuk lehet, mert a jurtában nem láttam szekrényt, amiben tárolhatnák a holmijukat. Az ágyon, szőnyegen, bográcson kívül a szent sarokban van egy komódszerű bútoruk, melyen a nagyszülők képe van kitéve. Többnyire buddhisták vagy sámánisták. – Hol tartják az edényeket? – Leginkább a földön. Az edények fából vagy kerámiából készülnek. A hús pedig belülről lóg a jurta falán. De nincsenek legyek, és semmilyen szagot nem lehet érezni. A húst két napig tartják bent, hiszen megengedhetik maguknak, hogy mindig frissen vágjanak. Hűtőjük sincs. Mindig csak annyit főznek, amennyit megesznek. Nekem ez elég riasztó volt, nemigen eszem húst, főleg bárányhúst, a szaga miatt. Nem akartam megsérteni őket, ezért mondtam, hogy vegetariánus vagyok. A mongoloknál biztosan nincsenek vegetariánusok. Inkább főztem magamnak. Oroszországban a szupermarketben bevásároltunk, tehát voltak készleteink. – Mivel ették a húst? – A jurtákban nem esznek körítést. Minden fűszer nélküli főtt húst fogyasztanak. Még csak nem is főzik puhára. A tsajt, teát tejjel isszák, de semmilyen tea-íze nincs, nekem löttynek tűnt. Tejből egyébként szárított joghurtnak nevezett ételt készítenek. Sajtot, túrót nem csinálnak. Amikor megsavanyszik egy kicsit a tej, felforralják, kiöntik hatalmas fatepsibe, kőkeményre szárítják, felvagdossák, és azt evegetik. Nekem majdnem beletörött a fogam. Először azt hittem, cukorka. De nincs kenyerük se, tehát elég egyoldalúan táplálkoznak. A gyerekek viszont pirospozsgásak, majd kicsattannak az egészségtől: a hústól meg a tejtől. – Utatok során egyébként a vendéglátóitok vagy az alkalmi ismerőseitek 70 �Találkozási pontok kíváncsiak voltak-e, honnan jöttök? – Főleg Törökországban és Azerbajdzsánban. Örményországban, Jerevánban pedig, amikor egy kifőzdében lengyelül beszélgettünk, egy hölgy kijött a konyhából. Elmesélte, hogy 96-ban másfél évig Lengyelországban élt a férjével. Rögtön meghívott bennünket vacsorára. A férje archeológus, egész kicsi lakásukban az ember mintha évezredeket lépett volna vissza, mert az egyik szobájuk tele van régiségekkel. Van egy 20 éves lányuk, és velük él a nagymama is. Nagyon egyszerű és kedves emberek. Szerencsénk volt, mert örmény ételeket kóstolhattunk náluk is. A három kaukázusi ország közül Örményország a legelmaradottabb, tapasztalni lehetett a szegénységet. A fővárosban a szövetkezeti lakásban csak minden másnap engedik meg a vizet. Vannak falvak, ahol este nincs áram. – Hiányoztak neked a civilizációs dolgok? – Nem. Kezdettől fogva autóban aludtunk, patakban mosdottunk. Ez hozzátartozott, sőt ez volt benne az érdekes. – Egy-két napnál tovább sehol sem időztetek? – De igen, Grúziában, a hegyekben. Grúzia nagyon szép. A legnagyobb vagy inkább leghíresebb hegyüknél, a Kazbeginél már voltak turisták, főleg hegymászókkal találkoztunk. Hegyi-Karabahba, Nagorno-Karabahba is elmentünk. Azt a tanácsot kaptuk, hogy először Azerbajdzsánba, s csak azután menjünk Örményországba. Nagyon rossz az azeriak és az örmények viszonya. 1936-ban határmódosítás volt, bizonyos terület Azerbajdzsánhoz került. Ezért folyt a háború 1991 és ’94 között. Hegyi-Karabahba külön vízumot kellett igényelni. El kellett mennünk a fővárosba, Sztepanakertbe, ki kellett dolgoznunk egy útitervet, amit később ellenőriztek a rendőrök. Amikor végül odaértünk, láttuk, hogy egész falvak vannak lebombázva, kiégve, még bombát is találtunk. Ott egy kicsit féltem, nehogy rámenjünk. Bizonyos területeket megtisztítottak, erre táblák hívták fel a figyelmet. Egy örmény határhoz közeli azerbajdzsáni faluban még soha nem járt nemhogy turista, de más azeriek se. Nem tudták elképzelni, mit keresünk mi ott. Az azeriek egyébként nagyon büszkék az országukra, van bennük egy egészséges lokálpatriotizmus. Egy alkalmi ismerősünk elhívott a falujába. Felmentünk a hegyi erdőbe, ahol pásztorok laktak egy tákolmányban. Hihetetlen, hogy tudnak az emberek olyan körülmények között élni. Nagyon szerényen, de igazán szívből megvendégeltek, burgonyát sütött le a néni hagymával, valami savanyított erdei növényt adott mellé. Kicsit tudtak oroszul, és elmesélték, hogy az örmény határőrök lelövik az állataikat, de megtörtént, hogy embert is. Örményországban viszont az érem másik oldalát is megláttuk, mert ugyanazt mondták az azeriekről. NagornoKarabahban sokszor megállítottak a rendőrök. Rákérdeztek, voltunk-e Azerbajdzsánban. Gyanúsak voltunk, hiszen a turisták által került helyeken mászkáltunk, egyenesen kémnek néztek. 71 �Találkozási pontok – Ez félelmetes szituáció volt, nem? – Egy kicsit megijedtünk. Ott is az erdőben aludtunk. A falu szélén épp nagy mulatságot tartottak a rendőrök, ahova meghívtak minket is. Nem akartam idegen helyen aludni, ezért mi inkább az erdőt választottuk. Utánunk küldték hát a sofőrt, de mivel nem álltunk kötélnek, fél óra múlva körülvették az autót. És hát jócskán ivott már mindenki. Szerencsére végül békén hagytak. De virradatkor ismét eljött értünk a sofőr, és a faluban megint nagy vendéglátásban részesítettek. – Valóban bevontak tehát benneteket a helyi eseményekbe. – A nagyvárosi emberek nagyon közömbösek. A vendégszeretet inkább vidéken volt jellemző. Bakuban az egyik benzinkúton még az is előfordult, hogy pénzt kértek azért, hogy a parkolóban éjszakáztunk. Jóval anyagiasabbak, a nyugati értékrend dominál. Bakuban éppen az eurovíziós dalfesztivál után jártunk, rengeteg külföldi volt, látszott, hogy a helyiek nagyon felkészültek az eseményre. Ott egyébként nagyon sok külföldi dolgozik. Az egyik óvárosi sikátorban bementünk egy régiségkereskedésbe. Lengyelül beszélgettünk, és megszólított egy fiatal fiú, aki Lengyelországban járt főiskolára, ahol szláv nyelveket tanult, még csehül is tudott. Vele is, mint ahogy a mai napig nagyon sok alkalmi ismerőssel tartjuk a kapcsolatot e-mailben. Grúzia északi részén Svaneti vagy Kakheti borvidéken sok a turista. Délre tartva felvettünk egy 21 éves stoppos fiút, aki tudott angolul. Nagyon érdekelte, honnan jövünk, mit csinálunk. Meghívott a nagybácsija falujába. Épp a vízumra várakoztunk, hát elmentünk. Szegényes kis falu volt, a vendéglátásból is lehetett látni, hogy nem jómódú a család. De csak úgy sugárzott belőlük a szeretet. Őket pl. nagyon érdekelte, honnan vagyunk. Folyékonyan beszéltek oroszul, így könnyebb volt a kommunikáció. Rábeszéltek, hogy másnap is maradjunk, és miattunk levágták az egyik hatalmas nyulukat. Vendéglátónk leánya, Szolome nagyon szerette a nyulakat, és oda se ült a vacsorához, annyira sajnálta. Nekem meg összeszorult a torkom emiatt. – Részt vettetek-e valamilyen ünnepségen vagy kulturális rendezvényen? – Grúziában voltunk egy mulatságon. Kosokat vágtak szertartásosan: ahol a vérüket kifolyatták, oda csak férfiak mehettek mint valami szent helyre. Megfigyeltem, hogy a nők koccintásnál nem állhattak fel, tósztot pedig csak férfi mondhatott. Az ünnep egy hétig tartott. Egy másik szent helyen gyertyát gyújtottak, oda már mehettek nők is. Aztán nagy vigasság következett. Harmonikáztak, rögtön táncba hívtak. Körtáncot jártak, és a nők nem is nagyon érnek a férfiakhoz. – Szóba került az előbb a sámánizmus. Láttatok valamilyen szertartást is? – Nem, csak az ún. szent helyeket, „obókat” Oroszország déli részén, a Bajkál-tónál. Olyan tiszta a Bajkál vize, hogy bögrével ittuk. Olhon szigetéről 72 �Találkozási pontok aztán hallottam a rádióban, ott van az egyik legnagyobb sámán-fesztivál, nagyon sok sámánizmussal foglalkozó magyar is jár oda. A lakosság legnagyobb része sámánista, s csak nagyon kis százalékban buddhista. Az obó-helyek kő- vagy farakások, amelyek fel voltak díszítve kék és fehér szalagokkal, és mindenféle tárgyak voltak körülöttük, a rossz gumikeréktől kezdve az üres alkoholos üvegig, az alkohollal feltehetően előzőleg körüllocsolták a területet. Ezekkel a tárgyakkal a szellemeknek hoznak áldozatot. Szertartást nem láttuk, csak a tárgyakat. Mongóliában is voltak ilyen helyek. Ezek többnyire dombos részen vagy hegyoldalban voltak. A friss nyomok, tárgyak alapján gyakran keresik fel őket. – Mi a különbség a keleti és a nyugati ember között? – A nyitottság. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire vendégszeretőek lesznek, hogy megbíznak az idegenben. Pont anyunak hoztam fel, hogy ő beengedne-e, etetne, itatna-e egy idegent. Más vallásúak, kultúrájúak voltunk, mégis befogadtak. Ez volt számomra nagyon megható. Úgy tapasztaltam, hogy minél szegényebbek az emberek, annál befogadóbbak. Sok helyen megtörténhetett, hogy az utolsó falatjaikat nekünk adták. – Az állandó útonlét nem viselt meg? – Mongóliában eladtuk az autót, majd Thaiföldre repültünk. Még most is emlegetjük, milyen jó volt az autós hat és fél hónap, hiszen ezután csak oda mehettünk, ahová a repülő vagy az autóbusz elvitt. Sokkal kalandosabb volt az autóval. Számos gyönyörű hely van, amit a térképek fel sem tüntetnek. – Thaiföldön mit csináltatok? – A reptéren döntöttük el, milyen irányba induljunk. Október elején érkeztünk Koh Tao szigetére. Sajnos kifogtuk az esős időszakot. Én ott csak három hétig tartózkodtam, aztán egyedül fölmentem északra, Chiang Maiba. Nagy különbség van az egzotikus szigetek és az északi országrészek között. A turisták a szigetekre mennek, ahol gyönyörű helyek vannak, de hiányzik a kultúra. Északon is voltak turisták, de kevesebben. Különlegesek a buddhista templomok, monostorok. Az emberek sokkal kedvesebbek, mint a szigeteken. A szigeteken úgy éreztem, egy vagyok a sok járkáló pénztárca közül. Ha betérek, és veszek valamit, jó vagyok, de ha nem, akkor közömbösek. – Nagy merészség van benned, hogy csak úgy egyedül nekivágsz mindenféle ismeretlennek. – Én a szigeten majd megfulladtam, nagyon nem tetszett, a turisták miatt sem, de a helyiek is arrogánsan viselkedtek. Filip búvárkodott, én pedig úgy döntöttem, elvégzek inkább egy thai masszázs kurzust Chiang Maiban, egy masszázs iskolában, amit kifejezetten külföldieknek hirdettek. Eredetileg szívesebben tanultam volna elhagyatott faluban élő csontkovácstól, de attól féltem, hogy nehéz lesz a kommunikáció, és nem elég, hogy valaki megmutatja, nem árt tudni az elméletét is. Az iskolában angolul beszéltek. 73 �Találkozási pontok Én egyébként már szereztem egy masszázs diplomát Londonban. A thai iskola nagyon érdekes volt. Reggel megérkeztünk, le kellett venni a cipőt, kaptunk egy kimonóféle öltözéket, egyforma színű lezser felsőt és egy hosszú nadrágot. Előbb imádkoztunk, de nem tették kötelezővé. Elvonulhattál, csöndben megvártad, míg befejezik. Kilencen voltunk európaiak. Imádság után meditáció volt, jógagyakorlatokat végeztünk, tehát testünket-lelkünket felkészítettük az egész napos masszírozásra, ami elég fárasztó. Aztán a nap végén autóbusszal hazaszállítottak. – Milyen képességre volt szükség ahhoz, hogy boldogulni tudjatok ezen az utazáson? – Szerencsém volt, hogy Filip könnyen barátkozik, és minden szituációban feltalálja magát. Kellett egy nagyfokú alkalmazkodóképesség azért is, mert négy hónapon keresztül hárman voltunk az autóban. Meg hát az embernek saját magával is meg kellett küzdenie, mert néha az alapvető dolgok is problémát jelentettek, mint pl. a tisztálkodás. – Kiderült Filipről olyasmi, amit addig nem tudtál róla? – Az, hogy milyen nagy szíve van. Sokszor bevitt valakit magával az üzletbe, hogy válasszon magának, amire szüksége van, akkora volt a szegénység egy-egy vidéken. Egyszer a cipőjét adta oda. Volt persze tartalék cipője. Aztán egy másik dolog: én nagy állatbarát vagyok. Utunk során rengeteg kóbor kutyával és macskával találkoztunk, ezért tele volt az autónk kutyaeledellel. Örményországban annyira megsajnáltunk egy kutyát, hogy majdnem föladtuk mongóliai álmainkat, útlevelet akartunk váltani neki, azt terveztük, hazajövünk. Aztán a barátunk lebeszélt róla. – Van olyan hely, ahova visszavágysz? – Mongóliába. – El tudod képzelni, hogy ott élj? – Nem, azt nem. De a többi országban sem. Nem vagyok anyagias, de a kaukázusi országokban nagy a szegénység. A fővárosban persze lehet jó munkát szerezni, de ott az emberek is hasonlóképpen viselkednek, mint nyugaton. – Behívsz majd a házadba ismeretlen embert? – Elsősorban fölmérném a helyzetet. Ha meglátnék valaki idegent, megkérdezném, nincs-e szüksége segítségre. Másképp viszonyulnék az emberekhez. Érdekes, hogy ezt éppen a muzulmán országokban tanultam. – Az utazás más emberré tett téged? – Azt tanultam meg belőle, hogy nyitottnak kell lenni. És megpróbálom ismét szeretni az embereket. Ezenkívül remélem, hogy a nyugat nem fog kihúzódni keletre. Ipolyság, 2013. február 19. 74 �Kép-tér Az emlékezés színes árnyai Találkozás Balogh Balázs Andrással GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR Talán egyszer sikerül megfejteni a titkot, miért nem tudjuk megtartani, eltartani alkotóinkat. Miért feledkezünk, feledkeztünk meg az elmúlt századokban, évtizedekben elhunytakról, akik lassan kihulltak, kihullnak a köztudatból – ehhez a „végponthoz” viszonyíthatunk mindent. Ez a viszonyítás iránti vágy lehet az egyik lehetséges magyarázata annak, hogy olykor felkeressük a temetőket, megfigyeljük színeit, beleolvadva a csendbe – megnyugvást keresve. A múlt széthullott… Pótolhatatlan szellemi értékeinkről feledkezünk meg, mert az utókor hálátlan; nem csak az elhunytak, az élők is kihullnak a köztudatból. Balogh Balázs András egyike azoknak, akiket lassan elfeledünk, pedig büszkék lehetnénk rá (is). Néhány esztendeje (2007. szeptember 2-án), amikor a kortárs magyar roma festők műveiből összeállított kiállítás megnyílt Kínában, a pekingi Modern Művészeti Kiállítóteremben nemzetközi elismerés kísérte a budapesti Néprajzi Múzeum roma képzőművészeti gyűjteményének anyagát, amelyet Bada Márta, Balogh Balázs András, Ferkovics József, Gyügyi Ödön, Kosztics László, Labanczné Milák Brigitta, Oláh Jolán, Orsós Teréz, Ráczné Kalányos Gyöngyi, Szentandrássy István és Váradi Gábor munkáiból állították össze. A pekingi tárlat megnyitóján a magyar miniszterelnök utalt is arra, hogy a romák és kultúrájuk nélkül nem érthető meg sem Magyarország, sem Európa. Gyakran érzi úgy az ember, hogy „megnyílik majd valami a lelkében”… – ha kellő nyitottsággal fordulunk (roma) honfitársaink felé. Ám a színek 75 �Kép-tér mesés jellege ellenére a XXI. század rideg, már-már embertelen (pénz) világa motivikusan árnyaltabbá teszi a képet: az emlékezés színes árnyai riasztóak. Balogh Balázs András képein egyszerű emberi történetek láthatók, a szeretet, a bánat, a kitörés, az önmegvalósítás vágya. 2000-ben a művész így nyilatkozott: „Kassán születtem 1940-ben. Onnan kerültem el, mikor a zsidókat meg a cigányokat deportálták. Anyámat, apámat elvitték a németek, engem valahogy kimentettek, így kerültem Sátoraljaújhelyre, a nagyanyámhoz. Amikor ő meghalt, én menhelyre kerültem, majd nevelőszülőkhöz adtak, akik iskola helyett koldulni küldtek. Unalmamban kezdtem rajzolgatni, festegetni. Víz-, olaj- és zománcfestékkel próbálkoztam, papírokra, lemezekre festettem. Kevesebb fantáziaképet csinálok, inkább a napi életet festem meg, amit valaha a cigánytelepen magam is tapasztaltam. A témáimat előbb megrajzolom, és beszélgetek magamban velük, csak aztán festem ki őket.”* Azonban lassan két éve, hogy letette, azaz nem tudja megfogni az ecsetet; a gyilkos kórral viaskodik, naponta megküzd vele, a talpon maradásért. Végtagjaiból kifut minden erő, térdkalácsai gyakran a földön koppannak. Ez hát az a sokat emlegetett érzés? Balogh Balázs András festőművész 2013-ben októberében, megrázó, rövid beszélgetésünk során erről így vall: – Reggel fölkelek, ha tudok – itt van mellettem a mankó, a járókeret; egész nap fekszem, nézem a tévét, várom a gondozónőt, aki nagyon sokat segít nekem. Ebédet a sógornőm hoz, ő főz nekem. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert figyelnek rám, ha valami baj ér, leesek az ágyról – mert annyira el szoktam zsibbadni, hogy nem érzem a végtagjaimat – telefonon hívok segítséget, szólok valakinek, a szomszédasszonynak vagy a portásnak… és jönnek, felemelnek. – Hiányzik az alkotómunka? – Hát hogyne hiányozna, az volt a mindenem; de ez a betegség… nem merek kimenni a lakásból. Hetvenhárom évesen is nehéz ezt megélni, azt, amikor a gondozónő kísér mindenhová, mert gyenge vagyok… persze küzdök, mást nem tehetek. Olyat nem akarok csinálni, hogy kiugorjak a tizenhatodik emeletről. Azon már gondolkodtam, hogy elmegyek az öregek otthonába, de talán az lenne a legjobb, ha valaki itt lenne mellettem. – De ki jönne ide? – A folyosón láttam egy tolószéket. – Az enyém, jó egy éve vettem nyolcezer forintért, de csak egyszer voltam lent vele, mert annyira lestek a szomszédok, hogy az már kínos volt. Most meg jön a tél, a rossz idő. Marad a rádió meg a tévé, ha megunom, nézem a falat, mást nem tehetek. Minden tönkrement, az élet… ami a legfontosabb. – Hiányzik a festőállvány, a vászon, az ecset, a festék illata? – Még reménykedem, vannak ötleteim. Én is így vagyok ezzel, persze az ötletek megvalósítása is fontos. Amikor 76 �Kép-tér Mátraverebélyben létrehoztam a Mikszáth Galériát, Balogh Balázs András és felesége, Oláh Jolán (1932-2005) alkotásaival „nyitottunk” a művelődési házban – harminc esztendeje már – micsoda idők voltak… A felfedezés pillanata, megmagyarázhatatlan érzése semmi máshoz nem mérhető, ma már tudom. Azt is, hogy nem csak az utókor hálátlan. Voltak ötleteink, vannak, s lesznek; még élünk. * DARÓCZI Ágnes – KALLA Éva – KERÉKGYÁRTÓ István (szerk.): Roma Képzőművészek III. Országos Kiállítása, 2000. 77 �Kép-tér Mustó János: Luca széke* SHAH GABRIELLA Mustó János 1934-ben született Lucfalván, a szlovákok lakta községben. Egy olyan helyen, ahol neki már gyermekkorától kezdve természetes volt a kétnyelvűség, a kettős identitás. A Képzőművészeti Főiskola elvégzését követően visszatért Nógrád megyébe, Salgótarjánban telepedett le, és az 1960-as, ’70-es és a ’80-as évek nagy képzőművész generációjának kiemelkedő alakjává vált. Mustó János életében és művészetében meghatározó és kitörölhetetlen érték volt a szülőföld, az emberek, a táj, a szlovák és magyar kultúrkincs – s ez életre szóló élményt, ihlető forrást adott, jelképek és legendák termőtalaja lett. Élete végéig őszintén vallotta: „Salgótarján az én Firenzém.” 2010-ben megkapta a Nógrád megyei Prímadíjat. 2012-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan alkotott. Luca napját december 13-án ünnepeljük. 1582-ig, a Gergely-féle naptárreformig ez volt a tél legrövidebb napja. Nem véletlenül tette az egyház a Luca napját, (mely a lux, azaz a fény szóból ered) éppen erre a napra. Ekkor a leghosszabbak az éjszakák, ezért boszorkányos napnak, gonoszjáró napnak is tartják. Ezen a napon különösen a boszorkányok rontása ellen kell védekezni. Számos népszokás alakult ki, melyek közül a Luca-szék készítése az egyik. A néphit kétféle Lucát ismer: a jóságost és a boszorkányost. A keresztény hagyomány szent szüze Lúcia, akinek a történetét a Legenda * Advent időszakában, Luca napjához közeledve a Luca széke című grafikai sorozatával emlékezünk a múlt évben elhunyt alkotóra, Mustó Jánosra, akinek emlékkiállítása 2013 őszén a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban volt látható. 78 �Kép-tér Aurea nyomán az Érdy-, a Conides- és a Debreczeni-kódexben olvashatjuk. Lúcia Szirakúza városának egyik legelőkelőbb családjából származott. Legendája azzal kezdődik, hogy beteg édesanyjával elzarándokolt Szent Ágota cataniai sírjához. Itt anyja meggyógyult, ő pedig álmot látott, melyben Ágota megmutatta neki az igaz utat. Álmából felébredve közölte anyjával, hogy nem megy férjhez pogány vőlegényéhez, mivel van már jegyese: Jézus Krisztus. Kikérte örökségét is, és azt szétosztotta a szegények között. A Szent Lúciához kötődő hagyomány mellett magyar földön létezett egy rontó nőalak, még az ősi hitvilágból származó boszorkány, Luca asszony is, és az ő emléknapja szintén december 13. Mustó János grafikáin a keresztény hagyomány szűzleánya Luca és a pogány népi hitvilág boszorkánya együtt jelenik meg. A Luca széke építésének történetében – naponkénti bontásban – feleleveníti a Luca napjához kapcsolódó néphagyományokat, emellett pedig Szent Lúcia élettörténetét is. Párhuzamosan fehér, illetve fekete színben ábrázolja a két női alakot. A lapok sorrendben a következők: Luca széke – építése I. nap: A Luca nap legnevezetesebb népszokása a Luca székének faragása. Ennek egy szabályos ötszög köré írt, öt egyenlő szárú háromszögből készült forma volt az alakja. Készítője Luca napjától kezdve minden nap faragott rajta egy kicsit, s csak karácsony estjére volt szabad elkészülnie vele. A hagyomány szerint a széket többnyire kilencféle fából állították össze: kökény-, boróka-, körte-, som-, jávor-, akác-, jegenyefenyő-, cser- és rózsafából. Mustó János grafikáján a szék készítését mindkét Luca figyelemmel kíséri. A szék egyik lába kész. Luca – a csillagos ég, II. nap: A második grafikai lap egy népi hiedelemre utal: ha Luca napján csillagos az ég, mindenhol jó termés lesz a következő esztendőben. Ez a kép magába sűríti a házasságjóslás hagyományát és az alakoskodást is. Ennek szimbólumaként látunk egy álarcot a grafika középterében. A szék második lába is kész. Luca – keresztje, III. nap: A hófehér nőalak, Szent Lúcia Krisztus jegyeseként jelenik meg. Ugyancsak az ókeresztény vértanú legendájának egy epizódját eleveníti fel Mustó János a Luca – gondolata című lapon, mely Lúcia álmát ábrázolja, úgy, ahogy fentebb olvashattuk. Mindkét kép felső sávjában, a sötét égbolton megjelenik Luca asszony alakja is. A szék három lába kész. Telnek a napok, mindjárt kész a Luca szék. A boszorkányok és ördögök hancúroznak, a hatodik napon Luca asszony hintázik, majd forgószélben röpködnek. A forgószélbe gyakran dobtak kést, mert ha eltalálták az abban pörgő boszorkányt, azon nyomban láthatóvá, s ártalmatlanná vált. (Luca kése, VIII. nap) A tizedik napon Luca magányos. Szomorúan ül a készülőfélben lévő székek tetején, míg végre eljön a nap, december 26., amikor a keresztúton, éjfélkor ráállva megpillantják a boszorkányt (Luca – a templomban). Luca – öröksége című grafikai lap arra a szent szolgálatra utal, amelyet Lúcia tett, amikor örökségét felajánlotta a szegények javára. 79 �Kép-tér Mustó János e grafikájával szól a mának is, nekünk, akiknek őriznünk kell hagyományainkat, mely jelenünket és jövőnket is meghatározza, s közösségformáló szerepe vitathatatlan. 80 �Ami marad Poszt-szerelmi ügyek Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába NYERGES GÁBOR ÁDÁM Pál Dániel Levente eddig nagyobbrészt afféle jópofa költészetet, szellemes bölcsészlírát művelt, jól poentírozott, találó és működő sorokkal, a vagányság szándékát (néha tán túlzott erőlködéssel is) felmutató szlenggeléssel, elegáns nyegleséggel. Költészetét nehéz ügy volt nem szeretni, lévén szórakoztató, ügyes jelenség, de igazi mélységeit ezidáig inkább csak beleképzelni lehetett, mint valóban fellelni. És lőn, a költő egyszeriben, lényegében egyik kötetről a másikra felnőtt. No nem abban az értelemben, ahogy régi (már a maguk korában is megkérdőjelezhető hitelű) irodalmi szemlélethagyományok nyomán mindmáig sokan képzelnék, tehát hogy (egyszerűsítsünk) írásművészete egyszeriben sótlanná és komolykodóan sterillé válik. Ellenkezőleg, PDL verseinek továbbra is kulcskérdése a humor és az irónia, az ön- és mindenfajta más reflexiók aránya, adagolása, elhelyezése és versbeilleszkedése. („Anyám nem érti, amit írok, / ez nem baj, ez majdnem / így lehet jó, anyám / kérdezi, ez az irodalom, / ez, mondom, mint a fia, / mint fiú az anyának.” – Avagy kinek van jó?) Még azt se mondhatnánk, hogy a költő immáron nem szellemeskedik – legfeljebb annyiban, hogy pusztán -kedésen már alig kapjuk, hiszen immáron sokkal flottabbul, természetesebben szellemes és szarkasztikus. A Hogy éltünk, nem hiába legjobb pontjain (s ezek teszik ki e vékonyka könyv 81 �Ami marad nagyobbik felét) egyik irányba se lógnak ki kósza lólábak, a humorizálás vagy az élet apró nüanszainak finom ábrázolása nem kompromittálja az elmondottak komolyságát. Még ha e „megkomolyodás” nem is minden esetben üdvös: mondjuk a szentimentális, helyenként a közhely és giccs határát karistoló sorok esetében (pl.: „méz volt a csókja”; „sorsra sors, / és halálra száz halál”, vagy szinte bármely sor a Lélekfa lélek című versből). Mindez azonban fordítva is igaz, hiszen úgy olvasunk afféle önmegszólító és (hogy is mondtuk ezt még a gimnáziumban? ja igen,) létszembesítő verselést, hogy közben meglehetősen sokszor fel is nevetünk. A PDL-líra egyik legrokonszenvesebb vonásának ékes példája a Vörös halakat vacsoráztunk nagyszerű hangulati és szemléleti perspektívaváltása – lényegében egyetlen sor beiktatásával. A vers egy tengeri hajóút leírásával indul („Két nap után végre kihajóztunk, megnyílt a tenger, / szótlanul álltunk a fedélzeten...”) és egy hirtelen felindulásból elkövetett, igen romantikus, rövidke monológgal illusztrált lánykérést ír le az első versszakban: „súgta neki, hívja fel, keresse meg, / vigye el innen, ahogy a bennyszülött lányokat / az európai férfiak.” Így folytatódik a vers: „Ekkor hánytam le a lábam”. S félreértés ne essék, nem holmi olcsó helyzetkomikumról van itt szó, nem pusztán az „égi tünemény” lerángatása valósul meg itt, a vers ugyanis a továbbiakban is szerves(en épülő) egész marad. Hogy mi a titok? Igen egyszerű (legalábbis azt hiszem). A Pál Dániel Levente nevű költő számára a fent leírtak esetében ugyanis korántsem egymást kizáró vagy különböző minőségek keverése történik. Ebben a költészetben a szerelem, és a hagyományosan magasztosként számontartott eszmék a mindennapi életnek képezik ugyanannyira releváns részét, mint teszem azt, a fogmosás vagy a rendrakás. Ahogy azt Szálinger Balázs fülszövege is írja, az ember „magasabbról több mindent lát”, pláne, ha (még ugyancsak a fülszöveg szóhasználatánál maradva) két lábbal egy szerelem romjain áll. PDL költészetét is mintha ez a tematika, tehát a múló (pár helyütt már inkább múlt) idejű szerelem perspektívája „nyitná ki” stilárisan és tematikailag is számos irányba, miközben érdekes módon egyszersmind éppen ez a, nevezzük így, posztszerelmi szituáltság rendezi erős egységbe a könyv verseit. Ilyen tekintetben a második ciklus tekinthető a Hogy éltünk, nem hiába afféle origójának: a Versek egy házasságról többé-kevésbé szerelmes verseinek letargikus, rezignált hangulati kiindulópontja és a bennük ábrázoltak jelentőssége az az archimédeszi pont, amihez képest az utazóversek egzotikus kalandjai, a (hívjuk így) csajozós, (hívjuk így is) félmacsó versek (pl. Elcsábítottam egy férjes asszonyt), s a közéleti témákkal incselkedő művek relatív komolysága is értelmet, legitimitást nyer. A második ciklust nyitó Vonaton ül, útlevél nélkül a maga letisztult nyíltságában elemi erővel ható, nagyszerű verszárlata („Várom haza, ha hazája én vagyok, / várom, hazája én legyek”) mutatja föl 82 �Ami marad talán a legjobban sűrítve, legeltaláltabban azt az érzelmi hátteret, a szerelmes férfiét, amely felől szemlélve a (mind fizikai, mind lelki értelemben vett) veszélyek és kalandok, közvetetten még az úgynevezett közélet képletes és fizikai terei is lényeges kockázati tényezőkként jelenhetnek meg. S ha már érintettük a közéletet: a harmadik ciklus címadója, a Földrengés után fanyar szkepszise („Hiába vártam, hogy megbukik / a köztársaság nélkülem” (...) „az állam nem bukik meg / se velem, se nélkülem”) egészen meglepő fordulatot véve alakul át a hazaféltés szép és pont a maga megkésettségében megejtővé váló szólamává: „És eljött a reggel, borzalom, / hogy kel fel a nap, ahogy / emelem föl az arcom, / nyitom ki szememet, / és ahogy látok egyre többet, / egyre többet veszítek el / szeretett városomból, / országból, hazából – / átaludtam, hogy vége, hogy nincs tovább.” Persze ez az úgynevezett, s üdvös módon inkább lebegtetett, mintsem konkretizált közéletiség nem minden esetben tesz jó szolgálatot PDL lírájának, ahogy például az ezt követő, A baromfiudvar istene a maga enyhe demagóg didaxisával (a birkalelkű, manipulált, bamba nép, mint baromfik gyülekezete), példázat-jellegével inkább csak erőltetett (és picit más formákban már ezer és egyszer hallott/olvasott) egyenértelmiségi fanyalgásnak hat, mint érdemi költészetnek. „Lehettünk volna festmény egy úriház / falán, vagy elkent úriház egy festmény / hátoldalán”, így a kötet egyik legjobb versének (Autoekphrasis) felütése. Ahogy a példa is mutatja, Pál nemcsak a szavakkal játszik; amit művel, egyszerre több és kevesebb is puszta jólfésült szóbűvészkedésnél. Legjobb soraiban ugyanis magát a valóságot rázza össze és fordítja sűrűn új és új fénytörésekbe. Elég csak a szomszéd oldalra pislantanunk, a Család, gyerek, kenyér, mosoly felsorolása mindösszesen tizenkét nagyszerűen eltalált sorral közöl annyit, amennyit sok pályatárs esetében egy komplett versciklus sem képes jól tömörítve összefoglalni. Mindezt, a „Nem jut család, nem jut gyerek”, fájdalmas fel- vagy inkább beismerését a nyelv végtelenül gazdaságosan és (ettől korántsem függetlenül) hatásosan is képezi le: „Lehúztam a lista felét, / Mosoly, kenyér éppen elég”. A kötet annyi jó verssel (pl.: Olho azul, A törékeny mosdó alatt, Felesleges vagy a kötetcímadó) ajándékozza meg olvasóját, hogy a (viszont jócskán) kevésbé sikerültek, mint a Lélekfa lélek, a Reménytelen soráthajlás vagy a verssé legfeljebb csak formailag összeálló A test szabad ellenére is élményszámba megy elolvasni. Ha azonban egységes egészként kívánunk végignézni Pál Dániel Levente harmadik kötetén – s ezt a kötet, mint jól szerkesztett koncepció, engedi, mi több, propagálja is – elkerülhetetlenül a versek által megképződő lírai én kerül (tolakszik) figyelmünk középpontjába. E lírai én pedig leginkább, mint amolyan részben önsorsrontó, részben a sors által már amúgy is bőségesen megrontott túlélő jelenik meg. Egyszerre szerencsétlen flótás és mégis- 83 �Ami marad túlélő, elhagyott szerelmes, vagány nőcsábász és született életművész („Bort kevertek kis cumidba” – Harminc), de ugyannyira összetört szívű, (ál)naiv áldozat is („Félrekúrsz és félrekúrnak” – idézet ugyanonnan). Ellenállhatatlansága elsősorban a kimondás, a (versben)beszélés nagyívű gesztusából ered: versírási tevékenysége, bár színleg terápia, sosem reflektálatlanul az. S mivel e félfiktív, de az alanyiság beszédhelyzetét minden esetben könnyedén, hitelesen megteremtő fickónak igen jó svádája van, izgalmas dolgokról tesz érdekes megállapításokat a nyelvvel igencsak ügyesen bánva, könnyedén fogadjuk el a felkínált szereposztást, nem bánjuk a kicsit monoton énközpontúságot: hagyjuk mesélni és odafigyelünk. (Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013) 84 �Ami marad Az eltűnt nyomok idejében Zonda Tamás: Kisvizit. Összegyűjtött versek, emlékek ALFÖLDY JENŐ A Kisvizit könyvcím a kórházakban ismertebb nagyvizit játékos ellentéte: a betegszemlére nem vonul föl az egész részleg, vagyis „az osztály”, a főorvostól az alorvoson át a gyakornokig, s a főnővértől a pályakezdő kisnővérig, csupán az éjszakai ügyeletes járja végig a kórtermeket, és nem a beteg feje fölött tanácskozik a stábjával, hanem négyszemközt kérdezi meg a betegtől: hogy vagyunk, hogy vagyunk, Pista bácsi? – és bizony mondom, ettől máris jobban van Pista bácsi, hát még, ha meg is hallgatják, hogy mi fáj, mi hiányzik. A költészet is efféle intim viszonyt teremt lélektől lélekig. Az egyénről és az egyénnek szól, még a látszólag „személytelen” lírában is. Zonda Tamás főhivatása az ideg- és a lélekgyógyászat, tudományos nevén a neurológia és a pszichiátria. „Második főhivatásának” a költészetet választotta, és ez a párosítás már önmagában fölkeltheti érdeklődésünket: mindkét tevékenység a lélek tanulmányozásán alapul, bár módszertanuk egymással ellentétes, az egyik tudományos, a másik művészi eszközökkel dolgozik. A tény, hogy Zonda Tamás emberi voltunk alighanem legtitokzatosabb területén, az ideg-, elme- és lélekgyógyászatban dolgozott nyugdíjaztatásáig, föltételezi, hogy tud valamit az emberről, amit mi, „civilek” csak jól-rosszul sejtünk. Ez nem jelenti azt, hogy az orvosi lélektan mindenestül egzakt tudomány: minden beteg más, ennek megfelelően nincs abszolút megbízható diagnosztika és gyógymód, s az orvos éppúgy igényli az intuíciót, mint a vers- vagy a novellaírás, ezért módszertani értelemben is van hasonlóság a lélektan és a költészet között. 85 �Ami marad Nélkülözhetetlen mindkét területen az önismeret is. Úgy gondolom, hogy a betegével foglalkozó lélekgyógyász elsőszámú összehasonlítási alapja a saját, személyes emlékeinek és lelki tapasztalatainak a tömege. A kóros esetekhez képest viszonylag ő az ép és egészséges lélek (akkor is, ha a modern élet neurotikussága mellett külön bejáratú foglalkozási ártalmak terheit is cipeli). E viszonylagosság ellenére, az összehasonlításban a sajátjától kórosan eltérő viselkedésformákat, érzelmeket vagy kényszerképzeteket kell tárgyilagosan megítélnie és orvosolnia. Mivel ő is ember, és nem abszolút viszonyítási pont, képesnek kell lennie arra, hogy saját neurózisaitól függetlenítse magát, és ki tudja kapcsolni őket. Fokozott érzékenysége segíti őt egyik legfontosabb adottságában: az empátiában. (E szónak sajnos nincs jó magyar megfelelése, a „beleélés”, „beleérzés” idétlen, az „átélés” vagy az „együttérzés” kevés, az „azonosulás” pedig sok; maradjunk az empátiánál – a szimpátiához hasonlóan magyar szónak vehetjük.) Sok mindenre kell ügyelni lélektanról beszélve, mert már a „normális” fogalma is viszonylagos. Nem tudhatjuk pontosan, ki mikor és mennyiben viselkedik, vélekedik, vagy ítélkezik „normálisan” az emberi társadalomban, ahol egyáltalán nem minden érdemli meg ezt a jelzőt, ami általánosan elfogadott; így értem József Attilát, amikor azt írja a Kész a leltárban, hogy „okos urak között játszottam a bambát”. Zonda Tamás honlapján találtam a megszívlelhető gondolatokat: „Bajban vagyok ezzel a világgal. Már-már elviselhetetlen a zaj, a hangzavar, a csend hiánya”. Egy másik nyilatkozatában olvasom: „Az egyre magányosabbá váló, atomizálódó ember kiégett, érzelmileg üres, nincs ideje gondolkozni (…) Valamivel kell hát pótolni az űrt”. A sok évtizedes ideg- és elmegyógyászi tapasztalattal fölvértezett Zonda nem a beteg, hanem az orvos oldaláról beszél, és ugyanoda jut, mint legnagyobb költőnk. Ezzel a tanáccsal zárja eszmefuttatását: „Legyünk bölcsen rezignáltak”. De amit még hozzátesz, azt az orvos mondja: „Pácienseimmel mindig igyekszem elfogadtatni és megértetni, sőt gyakorolni a pozitív gondolkodást. (…) Bőrünkből nem lehet kibújni, de elfogadtatni önmagunkat igenis meg lehet tanulni”. Szükséges ez a költészetben is, amikor a nagy nyilvánosságnak nem József Attila utódai, hanem rongy bohócok és konzumideológusok mondják meg, hogy mi normális, és mi nem. Tanulságos az, amit a verseket és novellákat egyaránt tartalmazó kötet, a Kisvizit legjobb lapjain olvashatunk. Zonda Tamás személyes emlékei, apjának erdélyi eredete, a Trianont és a két világháborút követő évtizedeinek családi megpróbáltatásai, az író gyerekkori élményei, betegeinek szenvedései vagy éppen anekdotába illőn komikus-tragikomikus történetei életszerűbben vallanak az élet- és lélekismeretéről, mint ami szaktanulmányokban leírható. A hatvanas évek óta (főként a dramaturgiai és a rendezői divatokban) elharapódzott „kegyetlen” látásmódnak 86 �Ami marad nem híve Zonda Tamás – én inkább a föntebb emlegetett empátia-elv követőjének látom, bár a háborús, az 1956-os vagy a foglalkozásából eredő tapasztalatainak pontos leírásához neki is szüksége van bizonyos „könyörtelen” pontosságra ahhoz, hogy szembenézzen a fizikai és a pszichikai valósággal, amely telis-tele van rémségekkel. Az elmélkedésre, aforisztikus gondolati summázásokra hajlamos költő és író, úgy érzem, amennyire lehet, sok mindentől megkíméli az olvasót, amikor saját világának valóságanyagából merít, máskülönben könnyen a horror-irodalomban találná magát. De versei szerencsére nem csupán a lélekgyógyászat melléktermékei vagy metaforikus leírásai – naturalizmustól nem kell tartani, egy átlagos mai kalandfilmben sokkal több vér, agyvelő és hányadék folyik, mint az ő írásaiban – igaz, a képernyőn elpukkant jelenetek jóval gyorsabban felejthetők, mint az általa megírottak. A hátsó borítón kiemelt versrészlet merész kijelentést tartalmaz: „Nincs nyom mögöttem / de megyek / nincs magasság fölöttem / de térdelek”. Indokolt, hogy Proust híres regénycímét (Az eltűnt idő nyomában) megfordítsam: „Az eltűnt nyomok idejében”. Mostanában olyan költők tűnnek el a köztudatból, mint Kálnoky, Vas István, Csanádi Imre, hogy csak három példát említsek... Zonda Tamás idézett versénél maradva, az egymással párhuzamba állított gondolatok önellentmondással jellemzik az eddig megtett életutat és a költői eszméletet. Az, hogy „nincs nyom mögöttem / de megyek”, helyzetjellemzés a költőként megtett út jelöletlenségéről az irodalom térképén. Fogadtatása nem igazolta vissza „lépéseit”, amelyeket az irodalom homokmezején megtett, de rendületlenül halad előre a maga csapásán, nem azért, hogy a „nyomolvasók” dolgát megkönnyítse, hanem mert „mennie” kell – navigare necesse est; be kell töltenie költői rendeltetését. A másik gondolat megindokolja, miért vállalja ezt az alázatot. Hitre akkor is szüksége van, ha nem kap visszaigazolást, ha üres fölötte a magasság, ha kétségessé vált a gondviselés. Költői nyelvén ez a prózában kifejtett „bölcs rezignáció” értelme. Ne a nihil uralmát ismerjük el, hanem adjunk neki tartalmat saját létünkkel s az egész lét valamelyes megértésével. Olyan emlékek feldolgozásával például, amit egyik novellájában Zonda az első szerelméről örökített meg, amely időben egybeesett közös nemzedékünk, az 1940 táján születettek legfölemelőbb történelmi tapasztalatával, a forradalommal. Amennyire meglelhetjük Zonda Tamás verseiben az alázatra alapozott öntudatot, ugyanannyira észrevehetjük markáns visszajelzéseit a társadalomnak, amelynek erkölcsi káosza felháborítja és hol szolidan ironikus, hol vitriolos megállapításokra készteti. Gyanakvó a kétértelműségekkel és a tetszetős hazugságokkal szemben, amelyek a közéletet elözönlötték, s utolsó negyed évszázadi történelmünket a gondolat útjáról nem egyszer az ösztönök ősbozótosába terelték. Ennek hol ősoka, hol következménye a 87 �Ami marad félelem és a szorongás, melyből oly sokféle tévúton próbálnak kivergődni betegek és „normálisak” egyaránt. „Tajtékos félelem / úszik be látcsövembe”, írja, s mint aki érzi, hogy túlzottan közvetlen önkifejezés ez, a natúr valóság szava, hozzáteszi: „Nem is vers ez, / csak a vérem folyik…” Úgy vélem, az orvosi leleteket és megfigyeléseket csak mértékkel tekinthetjük a társadalmi bajok irodalmi értékű metaforáinak, bár ismerünk jó néhány híres példát arra a képes beszédre, amely az erkölcsi romlás jeleit a társadalom „fekélyeinek”, az élősdiek tetteit „fertőnek” és a rágalmazás propagandáját „tébolynak” nevezi – de ezek a trópusok mára jórészt kifáradtak a hiábavalónak bizonyult használatban. Ha nem másért, azért, mert az erkölcsileg alig különböző ellenfelek kölcsönösen vagdossák egymáshoz ezeket a szóképeket, legyen bár szó a rothadó imperializmus kórokozóiról vagy a kommunizmus kísértetéről, amellyel – Európának különösen a keleti felén – legjobban a kizsákmányoltakat lehet ijesztgetni. Ám ha valaki lelki sérültek valóságos betegségeivel találja szemben magát rendszeresen, mint Zonda Tamás, akkor könnyebben megtalálja az idegkórtan és a társadalmi élet – vagy éppen a tömeglélektan – analógiáit, mint aki csupán hangzatosan képviseli a maga jól fizető érdekcsoportját. Zonda Tamás az erőszak, a szeretethiány és a lelki nyomorúság megfigyelője és kritikusa, aki, Kosztolányival mondva, hivatásszerűen „gondolkodik a kokainistán”, és egyúttal „gondolkozik az okain is tán”. Társadalmi tapasztalatait saját közérzetének képszerűen pontos kifejezésével is rögzíti, nemcsak a betegekével. Versei akkor fognak meg legjobban, ha bánatát páncéllá kovácsolja, s amikor abban reménykedik a kétségbeeséssel határosan, hogy „túlélem talán saját történetem”. Szonettek évada című versében olvasom ezeket, s úgy értelmezem, hogy a versírást ezúttal az önfegyelem és a tömegkultúra elleni önvédelem eszközéül használja. Szonettet az ír, akit nem vonzanak az antilíra különféle megnyilvánulásai, hanem igyekeznek ma is szolgálni a humánus értékeket. Ám a hagyománytisztelő Zonda Tamás meglehetős iróniával kezeli azt a líratípust is, amely csakis a szabályos formák aggályos betartásával véli bizonyítani illetékességét. Erről tanúskodik a Licencia poetica avagy töredék egy szonettkoszorúból. Születtek már közérdekű remekművek a tizenkilenc éves József Attila mintaadónak tekinthető kompozíciója óta (A kozmosz éneke), és Zonda szerencsére nem a szonettkoszorúk szerzőivel, hanem a bravúroskodást elváró esztétikai elvekkel vitázik. Zonda Tamás a maga szonettkoszorúnak induló, de a negyedik szonett végén félbemaradó ciklusában arra törekszik, hogy bebizonyítsa: illetékes a szerkesztővel folytatott vitára, mert ő is képes arra, amit másoknál méltányolnak. Szándéka főként Ladányi Mihály költészetéből ismerős nekem – ő írt „szabályos” szonettet a klasszikus formák sznobjai vagy vélt sznobjai ellen. Általában Zondának is sikerül ez a tréfás-malíciózus esztéta-kioktatás, főként az ilyen 88 �Ami marad részletekben: „Fejem dacos, kérges agyam meg dőre: / teszek én mától minden szerkesztőre, / s írok komoly, gyermeki kedvvel: // hüvelyéből kirántom most a kardot, / írok azértis egy kis avant-gardot!” A Szilveszter, csend (Babitsra emlékezve) ékes bizonysága annak, hogy Zonda Tamás egyáltalán nem sérti a hagyományokat, s a lelkében lakozó, sok összetevőjű kételkedés nem a verset magát kezdte ki, ellenkezőleg, ez a legjobb fogódzó a létfilozófiai „Mégis” megőrzéséhez. A nihiltől eljutott „a Semmi hiányáig”, s ez a különös logikai kanyar a lét értelméhez vezeti vissza. Babits Ősz és tavasz között című remekére hivatkozva. Kérdő-kétkedő formában is létigenlő álláspontot harcolt ki magának filozófiai szempontból is igényes versében. „S minden, mi egyszer létrejött / saját tökéletességébe is öltözött, / lett önmaga célja s indoka: egyedi, / mely létezését csak ennek köszönheti?” – Hiszen a vers, legyen bár klasszicizáló vagy „avant-gard”, nem más, mint a mindenben a tökéletlenséget észrevevő elme törekvése a tökélyre. Szellemes a Sakk-szonett: „komoly, gyermeki”, hogy a föntebb említett szonettkoszorú-töredékben el is várta magától. A sakktáblán nincs pardon, a szabályokat be kell tartani, de a képes beszédben a törvény is megcsavarodik: a szerző nem a mérkőzés egyik feleként, hanem a bábuk helyébe képzeli magát, s ebből a nézőpontból már „álnok tisztáldozat” és „hiéna cselszövés” zajlik a táblán, és „Valaki lép velünk kegyetlenül”. Az élet sakktábláján szerzett keserű tapasztalataira utal: olyan esetekre, amelyekben „foszló krizantémok / árokba, halomra lőve” tolulnak emlékezetébe (Halottak napján). Másutt „bizarr nyelvtanával a század / otrombán kioktat, lefogja számat” (Konok csatában) – a találó helyzetjelentések bőven folytathatók. A szerelmes versek alaphangja is a kétely, a másik vállalását ki nem kezdőn, de a közérzetet föl nem oldón: „talán elvesztem / vagy most kerültem elő?” – az önfeledés jó mámorából nem boldog az ébredés. Versparódiáit nem mindig érzem találónak, de egy már-már divatosnak nevezhető műfajban, illetve műformában, a haikuban, úgy érzem, nagyot alkotott: csupa háromsorosból álló ciklusa remek aforizmákat tartalmaz; és szerencsésen ölelkezik benne a költészet és a filozófia. A meditáció az erőssége – benne szövetkeznek a gyakorlati lélektanban szerzett tapasztalatai az egyéni létezéséből származó érzelmeivel s a megtalált, pontos szavakkal. Az „Alig éltem s már öreg vagyok, / akartam, nyomot alig hagyok” költői túlzása is közérdekű, mert következménye nemcsak személyes, hanem társadalmi látlelet is: „kibuggyan szájamon a félelem, / így tűnök el majd védtelen…” – miért nem fordulhat jobbra közérzetünkből a József Attila-i hangulatú számvetés? (Madách Irodalmi Társaság, Budapest, 2013) 89 �Ami marad Szupercella Sofi Oksanen: Baby Jane VADAS VERA Nem értettem, miért pont Baby Jane, és még akkor sem jöttem rá, mire utalhat a cím, amikor elolvastam a könyvet. Eleinte nem is izgatott különösképpen, megelégedtem azzal, hogy Sofi Oksanen második, 2005ben megjelent kötete, a Tisztogatáshoz (2008) vagy a Sztálin teheneihez (2003) hasonlóan remekmű, inkább azon gondolkoztam, miért tartják néhányan kevésbé sikerültnek, mint a másik két regényét, amikor ugyanolyan drámai és élvezetes, hasonló elvek alapján szerkesztett, lendületesen és érzékletesen megírt munka, akár a fent említettek. Témaválasztását tekintve persze a Baby Jane nem mondható „heroikusnak”, ennek a történetnek nem a jelent átható múlt, az újragondolt, újraírt, oral history-ra erősen támaszkodó nemzeti és személyes történelem, a nemzeti identitásés mítoszteremtés áll a középpontjában. Nem esik szó benne a balti államok szabadságért, életben maradásért folytatott küzdelmeiről, szovjet megszállásról, megalázott, hétköznapi hősnőkről és leigázóikról, szereplői egy „normálisként definiált” ember szemszögéből nézve lényegében nem hasznos tagjai a társadalomnak, sőt, az esetek többségében még önmagukat is képtelenek ellátni. Kormi és szerelme nem töltik be a hagyományosan nekik szánt női szerepeket, nem felelnek meg az északi népek Oksanen által több interjúban is vázolt elvárásainak, munkanélküliek, gyermektelenek, céltalanok, a helsinkii dekadens gay közeg tagjai, mentális problémákkal küszködő szenvedélybeteg leszbikusok. A finn-észt származású írónő olyan hitelesen ábrázolja a háromszereplős dráma karaktereit, hogy nem meglepő, ha ambivalens érzéseket vált ki olvasóiból, akik képesekké válnak teljes mértékben beleolvadni szövegébe, átérezni, amit közvetít, ugyanakkor gyakran megrettennek azoktól a mélységektől, melyekbe magával ránt. Oksanen nyíltsága sokszor zavaró lehet, olyan realisztikusan jelenít meg bizonyos élethelyzeteket, eseményeket, legyen szó betegségek tüneteiről, pszichikai terrorról, vagy szexuális aktusról, ez az ábrázolásmód azonban elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megismerjük és megértsük 90 �Ami marad világunkat, korunkat, a különböző problémákat és szubkultúrákat, amik körülvesznek bennünket, a másságot, azokat az embereket, akik ismeretlen ismerőseink. Oksanen címei minden esetben többszörös jelentéssel bírnak, áttételesek, segítenek elmélyíteni a megértést, a megismerést. Az már első ránézésre is világos volt számomra, hogy a hollywoodi, hatásvadász Baby Jane előrevetít valami végzetest, de csak azután tudtam pontosan felmérni a címválasztás jelentőségét, miután rájöttem, nem véletlen, hogy a szerelmi történetben jelenlevő harmadik fél kedvenc filmje a Mi történt Baby Janenel?, és megnéztem az 1962-ben forgatott amerikai thrillert. Az alapfelállás hasonló a könyvben, adott három nő, és egy lelkileg rendkívül megterhelő helyzet. A nyomorék, hajdan sikeres színésznő, Blanche szerepét Kormi alakítja, aki régebben „a legmenőbb leszbi volt a városban”. A pánikbeteg Kormi ugyanúgy mások segítségére szorul, mint a tolószékben ülő Blanche, mivel betegsége szobafogságra ítéli, tehetetlenségre kényszeríti. A filmben a praktikus teendőket Mrs. Bates, a házvezetőnő látja el, ő a nyomorék nő segítője, védelmezője is egyben, ápolója pedig testvére, az ellene válogatott gonoszságokat elkövető, egykor híres gyereksztár, a felnőttkorában mellőzött, féltékeny, lelki beteg Baby Jane. A könyvben Baby Jane negatív tulajdonságaival Bossa rendelkezik, ő az elhagyott, de nélkülözhetetlennek tűnő személy, aki látszólag magára vállalja a terheket, az íratlan játékszabályokat azonban nem tartja be. Ahogyan a filmben, úgy a könyvben sem egyértelműen beazonosítható a bűnösök és az áldozat szerepe, mindenki bűnös valamiért, a bűntudatból fakadó szenvedés, a változásért folytatott reménytelen küzdelem mindhárom szereplő jellemzője. Nincs egyetlen áldozat, feltűnő különbség a bűnösök és az áldozatok megjelenítésében, ezáltal a szereplők külső szemlélő általi megítélésében mutatkozik. Az Oksanen által alkalmazott asszociatív módszer természetessé, dinamikussá, egyben rejtélyessé teszi az elbeszélést, az idősíkok közötti éles váltások nem eredményeznek zűrzavart, mindig a történet szempontjából leglényegesebb emlékek kerülnek felszínre. A Baby Jane, mint a szerző többi műve, autofikció, bár hiányoznak belőle a konkrét életrajzi utalások, melyek fellelhetők például a Sztálin teheneiben. Oksanen ebben a herstoryban is a lélek testre, a test lélekre gyakorolt hatását vizsgálja. Visszatérnek kedvelt motívumai, a láncdohányzás, a mértéktelen alkoholfogyasztás, a depresszió ellen használt drogok, a szexuális perverziók, a rafinált sminkek és ruhák. A fürdés itt is megtisztulási folyamatot jelent, és a meggyalázott nőkhöz hasonlóan, törés- és szökésbiztos szupercelláikban a depressziósok is magukba fojtják szégyenüket, homályos utalásokból, az elbeszélő tényfeltáró vallomásából ismerjük meg valódi természetüket. (Fordította: Bába Laura. Scolar, Budapest, 2012) 91 �Ami marad Két kötet Diósjenőről Végh József: Vőfélykönyv Végh Károly: Párkányi napló GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ Végh József, a néprajzi gyűjtőként is jól ismert diósjenői lokálpatrióta a börzsönyi népi lakodalmas költészet rigmusait tartalmazó Vőfélykönyvvel nyitotta a Népi kéziratos könyvek Diósjenőről című sorozatát. Amint a szerkesztő szándékáról a bevezetőben tájékozódunk, a rímeket faragó népi versificatorok néprajzilag értékes dokumentumait, a lakodalom szertartásmesterének versikéit bemutató kötetet az élet egyéb jeles alkalmaihoz kötődő versgyűjtemények sora követi majd. A halottbúcsúztatókat, a siratókat magába foglaló Siratókönyv; a katonaélet fájdalmát, keserűségét és szépségét megéneklő versikék gyűjteménye, a Bakakönyv; valamint a népi rímfaragók – egyrészt a saját örömükre, másrészt a mások szórakoztatására szolgáló – versikéinek gyűjteményeként megjelenő Rímeskönyv összeállítása teszi teljessé a sorozatot. A szóbeliségben, majd kéziratban, később nyomtatásban terjedő „vőfény” vagy vőfélykönyvek a falusi lakodalom ceremóniamesterének, 92 �Ami marad mondhatni műsorvezetőjének, narrátorának, mi több, animátorának a násznép tájékoztatását, szórakoztatását, mozgatását szolgáló, az eseményeket felvezető és előkészítő, híradó rigmusait gyűjtik egybe. A néprajzi irodalomban jól ismertek a XVIII. század végétől nyomtatásban megjelent vőfélyvers-gyűjtemények. A Magyar Néprajzi Lexikon és Végh József kiadásának illusztrációi között egyaránt megtaláljuk Mátyus Péter 1850-ben Budán kiadott, a „vőfények kötelességéről” szóló könyvének előlapjáról készült fotót, valamint az 1910-es „ujonnan szerkesztett” kiadást. Volly István 1847-ből származó gyűjteménye (Vőfélykönyv) nemcsak lakodalmi verseket és dalokat fűz egybe, de a ceremóniához szorosan kapcsolódó táncokat is bemutatja. A vőfélyek animáló szerepe a középkori mulattatók, a XVI–XVIII. századi énekes szolgák újkori népi megfelelője. A vőfélyrigmusok, melyek műfajilag a népi vers alkalmi válfajának tekinthetők, kötött formájú, rímes versikék. Ezek költője helyenként maga a szertartásmester, máskor a vőfély csak előadója, és nem alkotója a szövegnek. A népi lakodalmak költészetét gyakran alkalmi szövegek jellemzik, melyek az ünnepségsorozat fontosabb mozzanatait éneklik meg. A diósjenői vőfélykönyv a XVIII. század végétől gyakorlati céllal megjelenő gyűjtemények utódja, ennek a gazdag hagyományú, régiónként eltérő népi verselésnek a palócok lakta vidékre jellemző változatait mutatja be. Nem feltétlenül azzal a szándékkal, amely a korábbi vőfélykönyveket jellemezte, célja inkább a régmúlt korok szokásrendjének néprajzi hitelességű feltárása és bemutatása. A kötet szövegkorpusza és illusztrációs anyaga egyaránt gazdag: kéziratos vőfélykönyv-részlet, XIX–XX. századi rigmusgyűjtemény-címlapok, régi fotók színesítik a kötetet. Fényképanyaga: a kelengyének, a főzés előkészületeinek, a menyasszony kikérésének, a lakodalmas menetnek, az örömkalácsnak, a menyasszonyi koszorúnak, a templomi szertartásnak egy-egy képe a korabeli lakodalom megannyi mozzanatát örökíti meg. Az életképek, a párokat bemutató fényképek néprajzi dokumentumok. Ízelítőt kapunk a diósjenői szokásrendből, viseletből, a palóc hagyományokból. A gyűjtemény szövegei az egykori lakodalom eseményeinek kronológiai rendjében követik egymást. A kötetben olvasunk eljegyzéskor elmondott verseket, az esküvő napján a helykérést, a menyasszony és a vőlegény kikérését megverselő rigmusokat, a templomi szertartás előtt és után elmondott, az ételek-italok felszolgálásához kapcsolódó versikéket és búcsúszövegeket. A tematikának megfelelően a szövegek hangulata is változatos: az ünnepekre jellemző megható és tréfás sorok egyaránt megjelennek ebben a költészetben. A diósjenői vőfélykönyv néprajzi és kordokumentációs értéke mellett az újabban megelevenedő hagyományőrzésben akár gyakorlati szerephez is juthat. 93 �Ami marad E kötet szerzője adta ki nemrégiben nagyapja, Végh Károly regényét, a Párkányi naplót. A sokak által tisztelt, hosszú időn át Diósjenőn tevékenykedő tanító naplószerűen kezdett hozzá egy gyermekkori élményét bemutató történet megírásához. Műfajilag azonban mégsem a napló, sokkal inkább a kalandregény, avagy az ifjúsági regény műfajához áll közel Végh Károly írása. A regény témája egyszerű történet: egy nyár, egy szökés és a közben átélt kalandok, a vándorlás történetének bemutatása, a szülőföld szeretete ihlette élménybeszámoló. Jelképesen a hídnyitással indítja a történetet az az író, aki a Felvidék elcsatolása után az esztergomi bazilika dombjáról még látta szülőházának tetejét, de hazalátogatni nem tudott. Végh József maga is nagyapja egykori szülővárosa, Párkány és a későbbi lakóhely, Diósjenő közötti jelképes hídnak nevezi e könyv kései, a szerző halála utáni megjelenését. A helyszínek misztikuma húzódik az átélt események bemutatása mögött. Ahogy végigvándorol a főhős a Felvidék egy részén, mintegy a történet illusztrációjaként megismerjük Párkány és Esztergom környékét, a Duna, a Garam völgyét, a tót és a magyar falvak jellegzetességeit, a környékbeli erdők szépségét. Mindez azonban fontos alkotóeleme a regénynek: a szeretett, az elvesztett szülőföld szépségének dicsérete. A diákcsínyek leírása közben megelevenednek az egykori, a XIX–XX. század fordulóján élt emberek, a felvidéki magyarok, akiket a dialógusokon keresztül sokszor beszéltetéssel mutat be a szerző. Egyes szereplőket tájszóhasználatukkal és jellegzetesen palóc ejtésmódjukkal ábrázol, a dialógusokban megjelenő szlovák-magyar bilingvizmussal érzékelteti az etnikumok békés egymás mellett élését. Az egykori vásárt, a mutatványosokat, a falvakat, az emberek viseletét bemutató, néprajzilag is hiteles leírásaival ugyanúgy kordokumentumot alkot, mint unokája a Vőfélykönyvben. Még a sajtóhibákon is átlendül az olvasó, ha a kötet értékeit tartja szem előtt. Végh József visszaemlékezésében olvassuk, hogy a regényben is jelen lévő anekdotázó stílus a mindennapokban is jellemezte a családja és a tanítványai körében gyakran történeteket mesélő szerzőt. Geográfiai, néprajzi és kalandleírásai közben ontológiai kérdésekre is választ keres a szerző. A Mindenható erejében hívő főhős az embert próbáló kalandok közben így fogalmazza meg az emberi esendőséget és alárendeltséget: „Kifürkészhetetlenek a Teremtő utai! Ő szabja ki életünk határát. És ha valakinek azt mondja: Elég volt!, akkor megárt neki egy falat kenyér, egy kis karcolás, vagy egy parányi láthatatlan féreg, és csődöt mond minden emberi tudomány, az élet elsuhan. De ha azt mondja: Élned kell, akkor hiába fog össze a pokol minden ördöge, szél, zimankó, eső, szakadék, árvíz és fenevad, az élet meg nem szakad.” (73–74.) A kötet végére illesztett rövid szerzői életút-leírásból megtudjuk, hogy sokak megbecsült és szeretett tanító ura a Teremtőtől rá szabott utat hittel és erővel teljesítette: nemcsak tanító volt ő, de népművelő, aki tankönyveket, színműveket, egyéb irodalmi szövegeket 94 �Ami marad írt, s aki egy pedagógusdinasztia megteremtője lett. Munkásságát Hóman Bálint egykori kultuszminiszter a Magyar Tudományos Akadémia Wodiánerdíjával ismerte el. Két kötet – két nemzedék: nagyapa és unoka, de ugyanazon szemlélet, szülőföldszeretet és értéktisztelet övezi írásaik auráját. (Vőfélykönyv, Népi kéziratos könyvek Diósjenőről I., Gödöllő, 2010; Párkányi napló, Diósjenő, 2011) 95 �Szerzőinkről ALFÖLDY JENŐ (1939, Budapest) irodalomtörténész DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő FRIDECZKY KATALIN (1950, Budapest) zongoraművész, tanár, író GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR (1957, Salgótarján) író HARTAY CSABA GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ (1974, Körmend) nyelvész, kritikus (1977, Gyula) költő JUHÁSZ TIBOR (1992, Salgótarján) költő LÁZÁR BENCE ANDRÁS (1989, Szeged) költő, író MAGOLCSAY NAGY GÁBOR (1981, Miskolc) költő N. TÓTH ANIKÓ (1967, Zselíz) író, irodalomtörténész NYERGES ANDRÁS (1940, Budapest) író, költő NYERGES GÁBOR ÁDÁM (1989, Budapest) költő, író PALÁDI ZSOLT (1968, Budapest) író, történész-levéltáros PAPP DÉNES (1980, Miskolc) író, költő PATAKI VIKTOR (1989, Budapest) egyetemi hallgató SHAH GABRIELLA (1975, Salgótarján) művészettörténész STUMMER ATTILA (1974, Szolnok) író, jogász SZABÓ IMOLA JULIANNA (1984, Budapest) író, designer SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY (1959, Szeged) költő, adventista teológus VADAS VÉCSEI RITA ANDREA (1968, Budapest) VERA (1983, Miskolc) író, kritikus író, költő VIRÁGH SZABOLCS (1982, Budapest) költő, irodalomtörténész Jelenleg Luxemburgban él és dolgozik HALLA TIBOR (1978, Szolnok) TANULMÁNYOK 2005-2010 Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar, festő szak, mester: Somody Péter 2008-2009 Ecole supérieure des beaux-arts d’Angers, Art Option, Angers, Franciaország (Erasmus ösztöndíj) DÍJAK 2008 Díj a 12. 2007 Díj a 34. Nyári Tárlaton, Szeged Táblaképfestészeti Biennálén, Szeged EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK 2012 Táj (Sima Gucunskival és Sandra Košić-cal), Mali likovni salon, Újvidék, Szerbia 2012 Szerbtemplom Galéria, Balassagyarmat 2011 Festmények, Európai Parlament, Luxemburg 2011 Mozgásban, Hal Köz Galéria, Debrecen 2010 Festmények, Brüsszeli Magyar Kulturális Intézet, Brüsszel, Belgium LEGUTÓBBI, VÁLOGATOTT CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK 2013 Párbeszéd, Kepes Intézet, Eger 2012 Art Market Budapest, Millenáris, Budapest 2011 20. Csongrád Plein Air (2010), Magyar Alkotóművészek Háza, Budapest 2011 Start Plein Air’11, Nemzetközi Művésztelep Zárókiállítása, Román Kulturális Intézet, Szeged 2011 Art Market Budapest, Millenáris, Budapest 2010 Plein Air 1991-2010, Művésztelepi Galéria, Szentendre 2010 13. Táblaképfestészeti Biennálé, REÖK, Szeged 2010 Diploma 2010, Hattyúház Galéria, Pécs 2009 Ne vois qu’infini par toutes les fenetres, et, Chateau d’Oiron, Oiron, Franciaország 2009 Megfizethetetlen, PRESENT grafikai kiállítás, Budapest MŰVÉSZTELEPEK 2007, 2009, 2012 Plein Air, Nemzetközi alkotótelep, Csongrád 2011, 2013 Start Plein Air, Nemzetközi alkotótelep, Csongrád 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/2092bad1653b1c20ffc9d408f232f896.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2013 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2013/6. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2013 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/58396505827c35cc238bf570393ca67c.pdf 2472e39568e503f5c2e9fb6b42b17df4 PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Pienták Attila Térey János Várnagy Márta Filip Tamás Nagypál István Bíró József Garaczi László William Shakespeare Próza és vidéke Benedek Szabolcs Tétényi Csaba Szávai Attila Kutatóterület Boros Oszkár Találkozási pontok Gréczi-Zsoldos Enikő Kép-tér Földi Gergely Ami marad Miklós Eszter Gerda Alabán Péter Handó Péter túlmegy / példa / iskolánkat / népfalvai rege “Noszogatás” (Részlet A Legkisebb Jégkorszak című regényből) Elkeverve / Térképzuzmó Száz víz / A belső úr / Ódák és gépi hang Dimitrij visszhang (4.), (5.) Élő hártya Öt szonett (XX., XXXIV., LXI., LXXI., CXXVIII.) Szili József fordításai 3 20 Retrothriller (Regényrészlet) A ház maga (Regényrészlet) A galambraj 30 37 47 7 10 12 15 16 18 A Baka István-féle szerepjáték a kánon, a hagyománytörténés és a versnyelv kontextusában (Csak a szavak, Búcsú barátaimtól) 53 Nyitott múzeum (Beszélgetés Shah Gabriellával) 77 Zártság, védettség, periodikus idő (Kovács Gábor festményeiről) 82 Elfáraszt az élet 84 (Székely Csaba: Bányavidék) Történelem és emlékezet „a Palócföld gyöngyszemén” (Voloncs Gábor, Haidekker Andrea (szerk.): Embert ültettél a nyakunkra. Kitelepítve Mikófalvára) 89 Szakadt „kötélidegek” 93 (Zenthe Ferenc Színház: Kit szerettél, Ádám?) �A borítón Kovács Gábor festményei szerepelnek. A lapszámot Kovács Gábor (1-9., 76-77., 81., 83., 96.) és Birkás Babett (12-15., 20-29., 36-37., 46-47., 52., 88.) alkotásaival és azok részleteivel illusztráltuk. Birkás Babett munkái 2014 márciusában a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban voltak láthatóak (Éden. Birkás Babett és Gelencsér János kiállítása). Az alkotások megtekinthetőek a művészek honlapján (http://gaborkovacsart.wix.com/ gaborkovacs, http://www.birkasbabett.hu/). Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2014-ben megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” PIENTÁK ATTILA túlmegy ez túlmegy minden határon ez mégis mit képzel magáról ez teljesen beleéli magát hogy szerelmes beleél téged abba amit ír hogy az vers ez tényleg elhiszi hogy így van megírva és ha így akkor jól van megírva és ez azt hiszi hogy tényleg jól megírja neked de úgy hogy neked mindehhez szavad sem lehet csak pilloghatsz csodálatosképp mert ez hiszi hogy jaj de nagyon szép ez megbolondult tényleg most befejezi görbe unalommal amit írt feláll hetykésen pillant körbe ez nem is tej mely kifut ha otthagyják a lángon ez felteszi magát alágyújt és túlmegy minden határon ez odaáll habosan és büszkén néz a tükörbe 3 �“kávéházi szegleten...” példa és különben is annyi mindent elmondtak már annyi mindennek hogy egészen pontos legyek rólad és téged hogy nekem már mi maradt megloptak kifosztottak évezredek kincsesbányái a sok mézesmázos a megújra írt vershegyek engem aki pedig tényleg csak szép szóval kedvesen eredetien is mindazonáltal ha egyszer már megszólítalak és nem csupán szókényszer gyanánt mint annyi mások akik szerint minden tollvonásuk gyémánt például szólítanak zivatarfellegnek mely ha kedve tartja tartja a lelket bennük például hívnak érett almának és gyűlnek a széppirosarcúk meg a harapnivalók éhesek ezek vagy szomjasak talán forrásnak nevezvén isznak belőled esznek meg tintahabzsoló kannibálok például dicsérnek mint feslő rózsabimbót rózsát rózsát mindig rózsaszálat mondanak ha éppen valamit szegény rózsa szegény hogy elviseled róla való rádemlékezésüket például mint zöld mező ébenszíndús béborító sátor enyhadó lágy test melyedért saját húsukba belemarnak ha kell például só víz levegő föld napsugár fantáziájuknak csak képzeletük szab határt sosem képes beszéd rímkényszer például szép ez meg nem is unalmas csak nem is olyan szép meg sokszor nem kevéssé gejl ahhoz hogy ugyanazt és ugyanúgy eldalold és énekelj például így és épp ezért kitaláltam például mert annyi mindent összehordtak már én példának veszlek légy példa példám vagy például 4 �“kávéházi szegleten...” iskolánkat az iskolánkat szépen rendbehozták mint egy ringlispílt vagy régi paplakot ti persze már nem jártok egy cipőben ide se de máshová is ritkán és utálni is mást utálunk annyira mint a pedellust aki szintén itt lakott de nem volt vén pedig inkább megbízható viszonyítási alap a megvetéshez szegény nem tehetett róla utálatos egy alak volt de nem gondolunk vele őt nem tatarozták sőt elment messzire fűtől fától jó távolra minket kicsiket meg hagyott felnőni maga nélkül a többi szakihoz kik szintén egyenruhában és borpiros orral és derékszíjjal és sapkában egzecíroztatjuk egymást azóta ugyanaz a nóta zúg hogy már elmúltam még nem vagyok de aki matekból egyesnél jobban végzett vagy elélt eddig mi a legkisebb közös többszörös tudja mi a legnagyobb közös osztó így azután bár szóba egymással nem állunk csak kitalálunk egy cégnevet fénymásolunk egy névjegykártyát és kitesszük magunkat bámész tekinteteknek bakancsosan félrecsapott sapkában lazán kigombolt uniformisban bal hüvelykünk lezserül az övcsaton jobb kézzel könnyed mozdulattal belendítünk és eligazgatunk bármit mint egy ringlispílt vagy régi paplakot és ha nem hát kisnyúl majd megosztjuk írásban és szóban hogy az iskolánkat szépen rendbehozták valóban 5 �“kávéházi szegleten...” népfalvai rege ezt a regét így beszélik jött és így szólt add ide a nyájad csomagolj sebtiben elfele költözöl nem lesz ott jó neked meglátod majd más költözik házadba asszonyállatodba ősz atyád agg anyád pincesötétbe gubbaszt megcibálják leányod összeverik öcséd kicsúfolják mind sok volt szeretődet szégyenpadra rakják még a pipád is belerondítanak szőlődbe bele a vetésbe köpködik malacod lovad lábát vágják aprójószágaid baltafokra hányják üres lesz mind házad kerted földed ólad világcsúfja szalmabábot mintáznak terólad fejére kalapod ráadják kabátod az lép öröködbe tükröd hű barátod az lesz majd megéred visszajössz meglátod eléje térdepelsz lábát nyalod éppen csak suttogod hogy köszönöd szépen így beszélik a népfalva utcában 6 �“kávéházi szegleten...” TÉREY JÁNOS “Noszogatás” (Részlet A Legkisebb Jégkorszak című regényből) Alma gyalog indult hazafelé a Dérynéből. Pimasz, apró pelyhek kavarogtak körülötte, S ő fölhúzta az orra hegyéig a sálját védekezésül. Nemrég itt még kósza avar zörgött A keramit sárgáján, aztán ma délben jött a tél. A járókelők éjjel elképedve bámultak egymásra: Az utcán valóságos hóhegyek Tornyosultak. És virradatra megszűnt Az átjárás a közvetlen szomszédok között is. A havat kóbor széllökés kavarta meg, S a talaj mentén felhőket söpört. Almának a szemére is rátapadt a hó, Hunyorgott, nem tudta kinyitni rendesen. Ebből az ígéretes hóviharból Olyan jól esett beesni a lépcsőházba, A pávamintás vaskorlátba kapaszkodni, Végre partot érni az altábornagyról elnevezett utcában. Ahol Pest oroszlános címere őrzi az erkély mellvédjét, S falikép formájában egy keresztbe font karú, Kalapos gazda látható, meg egy fiacskájának Kenyeret szelő asszony... nos, az a négy ablak az övék. Jó volt arra gondolni a kandallónál, 7 �“kávéházi szegleten...” Hogy e viharocska szívében sziklaszilárdan kitart Ez a példásan karbantartott ház: Az ereszcsatornák bádogja ép, A helyén minden meggypiros cserép, És minden kémény jól átjárható, És füstöl vastagon, míg dől a hó, A hófogó rácsok is erősek... Édes otthon. Alma két éve lakott a Margaréta utca sarkán Dolina Ivánnal, Aki a Meteorológiai Szolgálat igazgatója, És most sincs otthon, mert folyton hivatalban... Ez a hatalmas, négy utcára néző Medgyaszay-ház, Amelynek ezer a legendája: Kórus működött benne, nevezetes festőműtermek, Egy katolikus közíró, sőt szabadkőműves szalon, S az őskövület Makkhetes vendéglő mind a mai napig; Homlokzatát finom vakolatbravúrok díszítik, Habarcsmesék a dolgos nép mindennapjairól; Színes idillek egytől egyig. Például akad Egy ló hátán hegedülő, falusi amazon, Aki mögött csizmás paraszt hegyezi az ostort... Van egy földműves, aki térdén lovagoltatja fiacskáját, S közben neje fonja az atya vacskorát (Vagy – nem látni jól – a tarkóját masszírozza?). Az elsőbbséget élvező menyegző-témakörben Az apai és anyai jótanács ábrázolása a legvidámabb; Szóval csupa jókedv ez a ház, Látni rajta, hogy optimista országban épült. Vagy vegyük a Noszogatás című sgraffitót, Amelyen három csizmás-réklis menyecske pletykál Egymás aurájába belépve, talán Csipkelődő pózban, megkockáztatom, olvasóm. Az eredeti fölirat eleje lepergett szűk száz év alatt, Csupán ennyi maradt belőle: „...gatás”. Aha, jó. És a bölcsnek ennyi pont elég. A szakemberek e szövegrészből És magából a képből következtettek a címre, S így döntöttek: „Ez az! Biztos Noszogatás!” Később kiderült – mindenki legnagyobb örömére –, 8 �“kávéházi szegleten...” Hogy a kép címe a fölújítás előtt Mosogatás volt, S ez tájnyelven ugyancsak pletykálkodást jelent. „Na, mindegy, most már így marad”, rögzítte a brigád. Alma nem bírta ki, hogy rá ne kapcsoljon a férjére: A híradóban újra a temperamentumos és extrovertált Dolina szerepelt. „...És mi indokolja Ezt a megnevezést, hogy a Legkisebb Jégkorszak?”, Kérdezte tőle a hidrogénszőke műsorvezetőnő. „Nézze, asszonyom! Izland vulkánjai csöndesednek, Az Etna őrjöng még, de csökkenő erővel...” „Mire számítsunk, Dolina úr?” „Két-három évnél nem tart tovább az egész. Mi sohasem prognosztizáltunk a mainál nagyobb bajokat.” Ivánra jellemző a folytonos magyarázkodás, Szenvedélyesen okoskodik, Mint vesztes csaták kommentátora, Gondolta Alma. Nyakra-főre magyaráz a férjem, De ezúttal a klasszikus aviátor-napszemüvege nélkül (Elvégre zárt térben tartózkodik, Ahol szél se fúj és Nap se süt). A nő föltekerte a fűtést, hálóingben gép elé ült, Orrán csontkeretes szemüveg. Ivánra gondolt, futólag Radákra, Megint Ivánra, s egy pincérfiúra, A Dérynében a leghelyesebbre. „Megint kifogtam egy férfit, aki nem ér rá. A fenébe, Iván! Egyedül vagyok.” 9 �“kávéházi szegleten...” VÁRNAGY MÁRTA Elkeverve Redemptus* kiskun felmenőim vannak; részben. Mindegy, hány százalék, dolgoznak bennem jó erősen, nem várják mástól a váltságdíjat. Érdekes ez a géntérkép. Az előjogokat magam írom. Évente három hónapig mérhetnék jó alföldi bort, mentesülnék a boritaladó fizetése alól, nem szednének tőlem vásár- és piactaksát, birtokszerzésnél előnyöm lenne más népek előtt, használhatnám a közlegelőt, de mi legyen a fennmaradó töredékkel, hová tegyem a júdeai részt, a többiről nem is szólva. Hozzászoktam a saját megváltáshoz, közel háromszáz évvel ezelőtt, nem bízom másra, ha már ez vagyok, jól elkeverve, lássam, mennyit érek magamnak tőkeföld nélkül, föltámadás idején. * Redemptus(ok): megváltott, váltságot fizetett személy(ek), akik a jászkun redempció alkalmával meghatározott váltságösszeg kifizetésével maguknak és utódaiknak földet váltottak. 10 �“kávéházi szegleten...” Térképzuzmó Kövön ültünk. Egymásnak vetettük a hátunk. A Sas-kőig két óra, a vízesésig három. Lesz majd a környéken házunk, egyszer. Ősfás telekkel. Kerestük a helyet, patakot. Ilyen lesz, mutattad a zuzmó színét. Három évig dolgoztunk a kerten, házon. Kétszer ültünk a teraszon, ahonnan a Kékesre láttunk. A térkép, túrakönyv és mennyi út ott maradt. Tavaly arra jártam. Nyáron. Megnőttek a fenyők, tövükben tömérdek páfrány. Eltaláltad a színt a házon. Ültünk a kövön. Vulkáni kő volt. Egymásnak vetettük a hátunk. A Sas-kőig kettő, a vízesésig három. A környéken lesz majd házunk. Egyszer. Ősfás telekkel. Megtaláltuk. Barna faházzal. Ilyen lesz, mutattad. A teraszról a Kékesre láttunk. Három évig dolgoztunk a kerten, házon. Kétszer ültünk a teraszon, több nemigen volt. A nagy térképet lécre szögezted. Mennyi út ott maradt. Tavaly arra jártam. Nyáron. Megnőttek a fenyők, tövükben páfrány, sok vulkáni kő. A köveken térképzuzmó. Eltaláltad a színt a házon. 11 �“kávéházi szegleten...” FILIP TAMÁS Száz víz Sötét és tarka esőcseppek tekeregnek az üvegen. Hangyaszorgalmú vizek. Hétszer hét és hétszer hét megint, végül még kettő, hogy meglegyen. Száz víz, ha mondom, száz, sto, hundert, égi színeket hoztak a földre, békét csorgatnak az üres árkokba. Festőt rajzol egy ceruza, szeménél kezdi, az a legfontosabb, lassú, nem lesz kész soha, a szivárványhártyát rajzolja, éjjel se hagyja abba. Léptek alatt fű nyöszörög, valaki belép, cipője vizes. Mások is jönnek, de ők poros utakon jutottak ide. Hullócsillag sistereg poharamban. Kiiszom a fényt, a bort, szatori: a kettő ugyanaz. 12 �“kávéházi szegleten...” A belső úr Éjjel fölébred, csizmát húz, iszik egy korty pálinkát, megrázkódik és nekivág megint. Itt jár-kel körülöttem, faltól falig. Ősömmé fogadom, annyira arcomba olvadtak vonásai. Legyen hát csodamolnár, ki lisztből malmot épít, vagy fénykardok kovácsmestere, széthulló galaxisról idemenekült. Látja a Hold, ahogy körbe-körbe, hallja, ahogy szavakat próbál kimondani. Beletörődik, mikor az áldottak padjára ültetem, és sírva hallgatja, ahogy felolvasom a verseit. 13 �“kávéházi szegleten...” Ódák és gépi hang Még vájják medrüket bennem a mélyvilági folyók. Nyitott szemmel úszok sötét áramlatokban, örvények között, én is áramlat vagyok, átúszok magamon, és nem jutok túl, bőrömön érzem sorsok hálós fonadékát, s hiába zeng magában elemi ódákat a víz, nem hallom, mert nekem tűmondatokat szurkál fülembe egy gépi hang, álom ez, tudom. Az elhagyott javak osztályát keresem egy vízzel telt hivatalban. Meggörbül a polc, melyen ott ragyog órám, kabátom, kulcscsomóm. Vihetem őket? Ugyan minek, mindig percre tudod az időt, soha nem fázol, és ha akarod, úgyis megnyílik előtted minden ajtó. 14 �“kávéházi szegleten...” NAGYPÁL ISTVÁN Dimitrij Darnytsia pályaudvar Kijevben, akár egy dóm. Egy hatéves ukrán fiú sodort cigivel kezében ül és kéreget, miközben az orosz riporternő guggolva figyeli, ha kérdez tőle valamit, félig felemelt fejjel kibuggyan a fiú szájából egy „heh?”, lába közül egy kevés kevertet felhörpint majd bambuló tekintettel néz az asszonyra. Két vízvezetékre rakott farostlemezen egy tál leves, színe, akár a Vörös erdő fái. A csövek mellett egy halott társ, fehér, akár felhizlalt házi nyulak. Pelikán áztatja lábát vízidara-szőnyegen, de már nem száll el a fekete üröm városa felett. Dimitrij foga között pattog a kenyér, csörren az alamizsna. 15 �“kávéházi szegleten...” BÍRÓ JÓZSEF visszhang –––––– ( 4 ) –––––– figyelem híján tavaszidőben rejtett helyzetben maradvány : balsors nélkül silány porlepte keresztprés alatt keserű álom könnyez : legenda múltán üres zöldhátú elárvult kőkarám meglepően szerény megoldás : hófedte fenyőág riszál kitervelt mutatvány mögött tiltott ételsor mártásban : fizetett szerelem pállik 16 �“kávéházi szegleten...” –––––– ( 5 ) –––––– tenyérnyi sebhely kéklik hamisság szikrát nyeldekel : láthatóan torz kísérlet teremtett felelet tűnik hétrét árnyalak gubbaszt : tartástól mentől távolabb szándékos durva érintés pántlikás mosdató szónoklat : kopasztott nemtelen vádalku mindannyi amennyi álom gleccsernyűtt orgyilkos kristály : kezdettől leplezett hitszegés 17 7 �“kávéházi szegleten...” GARACZI LÁSZLÓ Élő hártya Szivart nyomtak a műbőr kanapéba, vagy a pincében feltört a szennyvíz, a többiek változatlan nyugalmából jössz rá, hogy szaglóközpontod téves üzenetekkel bombázza agyadat, a szédülés járulékos tünet, a kimerültség jele, áldod óvatosságod, hogy hallgattál, mert a képzelődést szigorúan büntetik, pellengérre állítják az álmodót, ahol nyers erő és bosszúvágy diktál, fontos családi eseményre hivatkozva távozol, táncolók hajladoznak az udvaron valami távoli zene lassú ritmusára, az egyik földszinti lakásból szállingóznak elő, kerülgeted az egymás tekintetébe merülő, kopott ruhás párokat, még a rettegés első halántékra mért ütése előtt, és kint a járdán, a némán cigarettázó csoport mellett elhaladva hasadsz szét egyetlen reccsenéssel ártatlanságra és önkényre, lány sísapkában, arca egyszerre arányos és félbehagyott, bájos és kamaszosan éles, ő vigasztal, ha okkal vagy ok nélkül szomorkodsz, ragyogva, testként járul eléd, a mániája vagy, a rögeszméje, és logikusan merül fel az ötlet, hogy megüsd, kitépd a szárnyát, őrült, kiáltja az ártatlanság, gyáva, ordítja az önkény, ha csak hozzáérsz a kabátjához, nincs visszaút, öklöd a combodhoz szorítod a zsebedben, és szív a vágy, hogy lásd a tekintetét, mikor a kulisszák leomlanak, 18 �“kávéházi szegleten...” a Kertész utcában sétáltok, és arról beszél, hogy kivel találkozott délután, milyen levél érkezett a hivataltól, ki kivel jött össze és kivel szakított, mi lesz a tévében, milyen az a cipő a kirakatban, kommentárjaid üresen konganak, mintha kriptában suttognál, befordultok a Király utcába, mint valami fojtó gőzt, érzed a fesztelen, családias meghittséget, a bizalmat, a közösnek hitt burok melegét, nem sejti, mi vár rá, lenyűgöző és vérlázító ez a naiv ártatlanság és tárgytalan rajongás, mint forró mézbe, márt a jóságba, de ha a suttogás rikácsolásba csap, szemed láttára porlad szét, nem tudod, miért, de meg kell megakadályozni, hamis hangon becézed, papírízű szavakkal, nem nézel a kirakatüvegre, nehogy meglásd a tekinteted, mert akkor vége a felszínes, locsogó mismásolásnak, élő hártyává feszül az arcod, beszakad a felszín, ami mögött a dolgok igazi léte forog vérben és szurokban, hirtelen hagyod ott a Körút sarkán, szó nélkül rohansz az Oktogon felé, néz utánad nyelve hegyén az utolsó, félbevágott mondattal, futsz végig az Andrássyn, mintha üldöznének, elillan a halálos fáradtság, vagy épp abból merítesz erőt, a kimerültség pánikjából, zihálsz, szúr az oldalad, ég a talpadon a bőr, fáj minden csontod, és jó, hogy végre élsz, bezárkózol, kitéped a falból a zsinórt, iszol egy kortyot, aztán még egyet, mint egy puha résbe, csúszol magadba vissza, iszol megint, zsibbadsz, lekapcsolsz minden lámpát, kivéve egyet a sarokban, cipőben heversz a vetetlen ágyon, és tudod, hogy nem fogsz rá emlékezni, hogy szívta magába az éj a kísértés füstjét, és mikor hunytak ki érzékeid. 19 �“kávéházi szegleten...” WILLIAM SHAKESPEARE Öt szonett XX. A woman’s face with nature’s own hand painted, Hast thou, the master mistress of my passion; A woman’s gentle heart, but not acquainted With shifting change, as is false women’s fashion: An eye more bright than theirs, less false in rolling, Gilding the object whereupon it gazeth; A man in hue all hues in his controlling, Which steals men’s eyes and women’s souls amazeth. And for a woman wert thou first created; Till Nature, as she wrought thee, fell a-doting, And by addition me of thee defeated, By adding one thing to my purpose nothing. But since she prick’d* thee out for women’s pleasure, Mine be thy love and thy loves use their treasure. 20 �“kávéházi szegleten...” XX. Nőarcot neked a Természet festett, S így uralod, hölgy-uram, szenvedélyem, Nőszíved gyengéd, de mégsem a feslett Asszonyok módján csapong el kevélyen; Szemed övéknél szebb, nem pillog színleg, Amire néz, azt színaranyba vonja; Szín-férfi, mestere megannyi színnek, Férfiszemet vonz, nők lelkét befonja. Legelőször te nőnek teremttettél, S míg alkotott istennőnk, a Természet, Beléd bolondult, s egy toldással lettél Vesztemre több, mit nekem semmivé tett. Hogy ezt faszoltad*, hölgyek örömére, Enyém szerelmed, övék legyen kéje. * faszol ige -t, -jon 1. ts (Kat., rég., biz.) / Kincstári anyagot, élelmiszert / vételez. A katonák bakancsot, kenyeret --nak. (A magyar nyelv értelmező szótára II., Bp., 1960, Akadémiai, 551.) Az eredetiben „prick out” = kipipál / pénisszel ellát. 21 �“kávéházi szegleten...” XXXIV. Why didst thou promise such a beauteous day, And make me travel forth without my cloak, To let base clouds o’ertake me in my way, Hiding thy bravery in their rotten smoke? ‘Tis not enough that through the clouds thou break, To dry the rain on my storm-beaten face, For no man well of such a salve can speak, That heals the wound, and cures not the disgrace; Nor can thy shame give physic to my grief; Though thou repent, yet I have still the loss: The offender’s sorrow lends but weak relief To him that bears the strong offence’s cross. Ah! but those tears are pearl, which thy love sheds, And they are rich and ransom all ill deeds. 22 �“kávéházi szegleten...” XXXIV. Miért ígérted: tiszta lesz az ég, S köpeny nélkül is útra kelhetek? Hogy rám uszítsd duhaj felhők dühét, Míg rút gomolygás rejti kék eged? Az nem segít, hogy áttörsz a ködön, S szárogatod viharvert homlokom, Oly balzsamot meg senki sem köszön, Melytől seb gyógyul, nem a bántalom. Az én vesztemre szégyened sem ír, Megbánhatod, kínom nem oszlik el: A sértő búja annak mit sem ér, Ki súlyos sértést keresztként cipel. De szerelmedből omló könnyeid Dús gyöngyszemek, s megváltják bűneid. 23 �“kávéházi szegleten...” LXI. Is it thy will thy image should keep open My heavy eyelids to the weary night? Dost thou desire my slumbers should be broken, While shadows, like to thee, do mock my sight? Is it thy spirit that thou send’st from thee So far from home, into my deeds to pry; To find out shames and idle hours in me, The scope and tenor of thy jealousy? O no! thy love, though much, is not so great: It is my love that keeps mine eye awake; Mine own true love that doth my rest defeat, To play the watchman ever for thy sake: For thee watch I, whilst thou dost wake elsewhere, From me far off, with others all-too-near. 24 �“kávéházi szegleten...” LXI. Akaratod, hogy árnyad tartsa féken Ernyedt pilláim nyűgös éjjelen? Azt akarod, álom se jusson nékem, Amíg a másod incseleg velem? A lelked küldöd tán e tájra el, Hogy tetteim ily távol lesse meg, A bűnt, a szégyent bennem tárja fel, Ki féltésednek oka s tárgya lett? Ó, nem! Szeretsz, de nem ilyen nagyon: Szerelmem tartja szemem éberen; Ön hű szerelmem dúl nyugalmamon, Őrt játszat folyton kedvedért velem: Érted virrasztok, míg ébredezel, Távol tőlem, másokhoz túl közel. 25 �“kávéházi szegleten...” LXXI. No longer mourn for me when I am dead, Than you shall hear the surly sullen bell Give warning to the world that I am fled From this vile world, with vilest worms to dwell: Nay, if you read this line, remember not The hand that writ it; for I love you so, That I in your sweet thoughts would be forgot, If thinking on me then should make you woe. O! if (I say) you look upon this verse, When I perhaps compounded am with clay, Do not so much as my poor name rehearse, But let your love even with my life decay; Lest the wise world should look into your moan, And mock you with me after I am gone. 26 �“kávéházi szegleten...” LXXI. Ha meghalok, magad addig se öld A búval, míg szétkongja gyászharang, Hogy nem volt néki jó e ronda föld, S most még rondább pondrók falják alant; Ne gondolj majd e sort ha olvasod A kézre, mely írt, úgy szeretlek ám, Hogy jókedveden nem hagyok nyomot, Ha néked akkor fáj gondolni rám. Ó, ha látod (mondom) e költeményt, Midőn a sár emészti testem el, Még csak nevem se emlegesd szegényt, Szerelmed s létem együtt vesszen el: Nehogy a búd firtassák egyesek, S miattam érjen gúny, ha nem leszek. 27 �“kávéházi szegleten...” CXXVIII. How oft, when thou, my music, music play’st, Upon that blessed wood, whose motion sounds With thy sweet fingers, when thou gently sway’st The wiry concord that mine ear confounds, Do I envy those jacks, that nimble leap To kiss the tender inward of thy hand, Whilst my poor lips, which should that harvest reap, At the wood’s boldness by thee blushing stand! To be so tickled, they would change their state And situation with those dancing chips, O’er whom thy fingers walk with gentle gait, Making dead wood more bless’d than living lips. Since saucy jacks so happy are in this, Give them thy fingers, me thy lips to kiss. 28 �“kávéházi szegleten...” CXXVIII. Mily gyakran, én zeném, zenét ha játszol, És édes ujjad csengve hagy nyomot A billentyűkön, míg közéjük gázol, S fülembe szöktet fémes dallamot, Irigylem én a billentyűket, sürge Szökésüket, hogy csókolják kacsód, Míg szám szegény pirongva tűr, a csürhe És pimasz fajankóknak jut a csók. Csiklandd csak így, s e táncoló fapeckek Sorsát kívánja ajkam, akiket Ujjaid gyengéd érintése rezget, Holt fát üdítve élő ajk helyett. Ha így is boldog a sok kis hamis, Add nekik ujjad, s nekem ajkad is. Szili József fordításai 29 �Próza és vidéke Retrothriller* BENEDEK SZABOLCS A nagy víz másik oldalán, te is hallottad talán, éjjelente átoson a félelem a városon. A nagy víz másik oldalán Lobo jött fehér lován. Tiszta kézzel érkezett, a rettegésnek vége lett. (Pásztor–Jakab–Hatvani: Lobo, az idegen – Neoton Família, 1981) Aztán meghallottuk az alsós tanító nénik sikolyát. Az egyik elkezdte, átvette egy másik, és pillanatokkal később az udvarnak azon a fertályán már mindenki sikítozott. Nem értettük, mi történik. Nem is nagyon volt módunk megérteni, mert miközben a kicsik továbbra is rendületlenül óbégattak, a tanárok hirtelen, mintha összebeszéltek volna, terelni kezdtek mindenkit befelé. – Gyorsan, szedd a lábadat, gyerünk, gyerünk! – Ne bámészkodj! Előre nézzél! Ilyen még nem fordult elő: félbeszakadt a csapatünnepség. Ráadásul éppen eme jeles alkalomkor, amikor magas rangú pesti * Részlet a készülő regényből. 30 �Próza és vidéke vendég érkezett. Arrafelé néztem, amerre ő állt. Eddig se láttam belőle semmit, az előttem állók eltakarták, mindössze öltönyének feketesége ütött át valamelyest a fehér ingek tengerén. Most, ahogy ez a tenger oszolni kezdett, azt reméltem, megpillantom az arcát, és esetleg fölismerem, hogy hopp, láttam már a tévében, mondjuk a tévéhíradóban, beszédet mondani vagy gyárak nemzetiszín szalagját átvágni. Megint csalódnom kellett. A magas rangú pesti vendég, akit pedig annyit emlegettek a tanárok, és aki miatt külön elpróbáltuk a csapatünnepélyt, továbbra is láthatatlanságba burkolózott. Komor tekintetű, fekete bőrkabátos férfiak vették körül. Olyan volt ez az egész, akár a filmekben. Ezek az alakok (Gyuri mondta) nyilvánvalóan titkosrendőrök. Közéjük tartozott az is, aki az ünnepség előtt elhajtott bennünket a magas rangú pesti vendégnek az iskola épülete előtt parkoló autója mellől. Nem engedte nekünk szemrevételezni, mivel (vélte Gyuri) akkor biztosan államtitkokat fedeztünk volna fel. Pedig az autóban – állapítottam meg magamban – nem volt semmi különleges. Egy sima, egyszerű, hófehér Lada 1500-as volt. Gyuri megjegyezte, hogy milyen szép és tiszta. Valóban, hasra esett rajta a kora áprilisi napsugár, na de a nagyapám piros Zsigulija is ugyanígy csillogott, miután kiállt vele a garázsból, és két különböző ronggyal minden porcikáját áttörölgette. Egyébként tényleg szép autó volt. Mármint a magas rangú pesti vendégé. Megálltunk mellette, bekukucskáltunk az ablakán, láttuk, hogy bőrülések vannak benne, aztán ott termett egy fekete bőrkabátos, és harsány hangon megkérdezte tőlünk, mit keresünk itt. – Semmit, csókolom. Csak nézzük – mondta Gyuri, mire a feketekabátos ránk förmedt: – Menjetek a dolgotokra. Nincsen semmi dolgotok? Dolgunk nem nagyon volt, leginkább annyi, hogy fölmenjünk az osztályterembe, gyülekezzünk, és megkötessük az úttörőnyakendőnket. Az én anyám is vállfán tárolta az egyenruhámat, a nadrágtartórészen az élére vasalt sötétkék nadrág, fölé igazítva a vasalt ing, a síp és a jelvény a helyén, egyedül a nyakkendő behajtogatva a váll-lap alá. Anyám – a többi szülőhöz hasonlóan – azt is kivasalta, aztán gondosan összehajtogatta, hogy a következő ünnepség előtt megkötesse apámmal, mivel a családból egyedül ő tudott nyakkendőt kötni. Apám olyankor a saját nyaka köré tekerte, rátette a csomót, majd lazára engedte, hogy a nyakkendő egyik szárát lehessen benne ráncigálni. Az ünnepség kezdetekor nem volt más dolgom, mint hogy a nyakkendőt a fejemen át az ingem fölé húzzam és megszorítsam a csomót. Igen ám, de az esetek többségében apám elfeledkezett erről, a nyakkendő maradt a váll-lap alatt, és mi egyenként az osztályfőnökünk, mármint a rajvezetőnk elé járultunk, aki némi korholással („Nagyok vagytok már, igazán megtanulhatnátok úttörőnyakkendőt kötni”) megkötötte mindnyájunknak. 31 �Próza és vidéke Egyszóval, most se láttam a magas rangú pesti vendéget, a fekete bőrkabátosok körülvették, bennünket pedig a tanárok taszigálni kezdtek befelé. Így aztán nem tudtam megállapítani, hogy csak a neve nem ismerős vagy az arca sem. Az állami vezetők neveit többnyire ismertük, legalábbis azokét, akikét a legtöbbet emlegették a tévéhíradóban, ám a vendégünké egyikünknek sem rémlett. Azt tudtuk, hogy van olyan, hogy Központi Bizottság, hallottunk már róla, és azzal is tisztában voltunk, hogy a titkár nagyon fontos tisztség. A titkár mindig vezető, a rajban és a csapatban is, annál csak az első titkár tisztsége fontosabb. Ám hiába emlegették az elmúlt hetekben annyiszor, hogy a Központi Bizottság titkára, nem tudtuk a nevet hová kapcsolni. Pedig egy makulátlan, bőrüléses, csillogó, hófehér Lada 1500-assal érkezett, amit egy másik Lada 1500-as, egy rendőrautó kísért, és még mielőtt befutottak volna, az iskolát ellepték a fekete bőrkabátosok. Némelyik a kapu előtt az ünnepélyre érkezőket figyelte, némelyik úgy csinált, mintha dologtalanul lófrált volna az épületben, és olyan is volt, akinek az volt a feladata, hogy távol tartson bennünket a Központi Bizottság titkárának súlyos titkokat rejtő autójától. A tornateremben pillanatok alatt hangzavar kerekedett: a tanárok folyamatosan csitítgattak bennünket, ám mi egyre csak egymást kérdezgettük, hogy mi történt, miért kezdtek el az alsósok sikítozni, és miért szakították félbe a csapatünnepséget. A tornaterem falai fölerősítve verték vissza a hangokat, a legkisebb neszből is lárma lett, a tanárok pedig hiába pisszegtek, tapsoltak és kiabáltak, izgatottságunkat nem bírták csökkenteni. Sőt, az izgalom egyre csak fokozódott, miután elterjedt, hogy az udvarnak annál a részénél, ahol az alsósok álltak, megöltek valakit, és nekünk azért kellett gyorsan bejönnünk, mert ez egy merénylet, és a magas rangú pesti vendéget, a Központi Bizottság titkárát akarják meggyilkolni. Némelyek azt is tudni vélték, hogy tűzharc bontakozott ki, egyesek állítólag hallották is a lövéseket, ahogy merénylők – mert nyilvánvalóan többen vannak – próbálják eltalálni a vendégünket, mire a fekete bőrkabátosok viszonozzák a tüzet. Elég sokáig álltunk a tornateremben. Akkoriban egy Kessel márkájú, roppant menőnek számító órám volt, amit a kelleténél is gyakrabban megnéztem. Kvarcelemmel és digitális kijelzővel működött, továbbá négy nyomógombbal, amelyek közül a világításét soha nem mertem megnyomni. Az a fáma járta, hogy akárhányszor bekapcsolódik egy kvarcóra világítása, annyiszor kevesebb hónapig működésképes a benne lévő elem. Márpedig az elemcsere nem volt olcsó mulatság, még úgy se, hogy az iskolától néhány lépésnyire, a hatsávos út túloldalán műszaki bizományi áruház működött, ahol nemcsak a nyugati határellenőrzések során a vámnál lekapcsolt műszaki termékeket árulták, hanem kvarcelemeket is, jóval olcsóbban, mint amennyiért az órások elemet cseréltek. Nem volt más dolgunk, mint egy körömvágó ollóval lepattintani az óra hátlapját és beletenni a bizományiban 32 �Próza és vidéke vásárolt megfelelő gombelemet. Ezek néhány hónap alatt lemerültek, még úgy is, hogy nagyon vigyáztunk arra, hogy az óra LIGHT feliratú gombja véletlenül se nyomódjék be. Akinek zenélt az órája – ilyen volt az enyém is, ráadásul hétféleképpen, a hét minden napjára külön ébresztődallamot produkált –, az rendszeresen megzenéltette. De arról, hogy ez mennyiben csökkentené az elem tartósságát, semmiféle fáma nem szólt. Szóval, elég sokszor ránéztem az órámra. Nem föltétlenül azért, hogy tudjam, hogy mennyi az idő, hanem mert jó volt ránézni. A számlapot fedő plexilap hamar összekarcolódott, ám a betűk alakja és elrendezése, a fekete hátteret díszítő halovány négyzetrácsozás, a feliratok (SPORT, QUARTZ, DIGITAL), egy másik világról adtak hírt. Ez a világ jelent meg estéről estére a tévében a nyugatnémet bűnügyi filmekben, a trafikokban árult Donald rágókban, és ez szólt a rádió hétfő délutáni kívánságműsorából kazettára rögzített euródiszkós dalokból is. És amikor éreztem a csuklómon a hűvös fémpántot, és az óra számlapján lévő feliratokat böngészgettem, és ugyanazt a hét melódiát játszottam le rajta újra meg újra, úgy éreztem, hogy most ezzel az ismeretlen és mégis ismerősnek hitt világgal találkozom. Szerettem az órámra nézni, és azt követően is gyakran megtettem ezt, hogy Marika néni oroszórán egyszer rám szólt, majd miután folytattam az óra bámulását, levettette a csuklómról és kitette a tanári asztalra, és csak az oroszóra végeztével adta vissza, azzal az intelemmel, hogy legközelebb megtartja magának. A tornateremben azonban kivételesen az idő múlását követtem rajta. Az eredeti menetrend szerint már rég véget kellett volna érnie a csapatünnepélynek. Szerda délután volt, ám mivel másnap állami ünnep, előttünk volt majdnem másfél nap szabadság, amelyet most megkurtítottak azzal, hogy sokáig nem engedtek hazamenni. A tornateremben egyre fogyott a levegő, ami azzal fenyegetett, hogy ezúttal a szokásosnál többen fognak elájulni, azonban az udvarra nyíló ajtókat továbbra se nyitották ki. Lövéseket már senki nem vizionált, ám egyszer csak szirénákat hallottunk – nyilvánvalóan mentők érkeztek, hogy elszállítsák a sebesülteket. Közben tovább bomlott a fegyelem. Már nem csupán zajongtunk és beszélgettünk, hanem lassacskán fölolvadtak az addigi egyenes sorok, előbb az őrsök, aztán a rajok is keveredni kezdtek egymással. A tanárok egyre kevésbé törődtek ezzel, őket is az érdekelte, ami odakint történik. Hirtelen nagyon fullasztó lett a tornaterem levegője, én se éreztem túlzottan jól magam, kicsit szédültem és nagyon szerettem volna már kimenni. Az is lehet – gondoltam –, hogy a többiek már mind otthon vannak. A húgomért bizonyára apám ment az óvodába, reggel említette, hogy korábban megy haza, mivel meccs lesz, a magyarok egy mérhetetlenül távoli ország válogatottjával, a ciprusiakkal játszanak selejtezőt, emiatt mindenkit a szokottnál hamarébb hazaengednek a megyei tanácstól. Anyám bevásárlást emlegetett, ahová elvileg nekem is 33 �Próza és vidéke el kellett volna kísérnem, hogy segítsek cipelni a cekkereket. Azt reméltem, hogy úgy érek majd a csapatünnepségről haza, hogy addigra anyám elmegy a boltba, de nekem még mindig legyen estig elég szabadidőm. Mostanra azonban már nem bántam volna a bevásárlást se, csak legyen vége ennek az egésznek és engedjenek kifelé. Aztán végre-valahára vége is lett. Addigra már jó páran elájultak, őket kivitték a tornaterem előtti folyosóra, néhányan még úgy tettek, mintha elájultak volna, csak hogy kint legyenek. Éppen azon tanakodtam, hogy én is szimuláljak-e, vagy egyszerűen várjam meg, amíg valóban elájulok, amikor kinyitották a folyosóra nyíló ajtókat, és elindultunk kifelé. A tanárok próbáltak valamiféle rendet összehozni, elvégre párszáz gyerek nem jut ki könnyen azon a két szűk helyen, de addigra már késő volt. Nyomakodtunk, taszigáltunk, lökdösődtük, és mikorra végre kikeveredtünk, futottunk a folyosón át a lépcsőházba, majd onnét kifelé az épületből, amely előtt már nem állt a magas rangú pesti vendég, a Központi Bizottság titkárának autója, ott voltak viszont a szülők, akiknek erdejében egyszer csak megpillantottam anyámat, odarohantam hozzá, és csapzottan, lihegve eldadogtam neki, hogy az ünnepélyes csapat-összejövetel kellős közepén lövöldözés tört ki. – Nem – mondta anyám. – Valaki lezuhant a szomszéd ház tetejéről. * Semmi előjele nem volt annak, hogy bármi szokatlan történni fog. Sokáig minden a megszokott rend szerint alakult. Legalábbis majdnem minden. A különbséget az jelentette, hogy már hetekkel korábban közölték a tanárok velünk, hogy ez az alkalom nemcsak a kerek évforduló miatt lesz nevezetes, hanem azért is, mert az igazgató néni meghívta a Központi Bizottság titkárát, aki elfogadta az invitálást, és jelen lesz az ünnepélyes csapat-összejövetelen. Emiatt el is próbáltuk az egészet. Nemcsak a rajtitkárok és a rajzászlósok, akikkel minden csapatünnepség előtt megcsináltatták a be- és kivonulást, és megmutatták nekik, hová kell vezetniük a rajukat, hanem a nevezetes nap előtti délutánon mindenkit kivezényeltek. Ha valaki hibázott, eltévesztett egy lépést, rossz helyre ment, vagy egyszerűen kilógott a sorból, azonnal kiabálni kezdtek. És amikor felvirradt az ünnepség napja, az iskolában tapintani lehetett a feszültséget. Mármint a tanárok között. Bennünket nem különösebben izgatott a dolog. Tőlünk akárki eljöhetett volna a Központi Bizottságból vakítóan fényesre dörzsölt hófehér Ladán, akkor is ugyanúgy viselkedtünk volna. Különösen, hogy soha nem is hallottuk még a nevét. Egyszer láttam a tévéhíradóban, hogy Kádár János ellátogatott egy csapatünnepségre. Nem jegyeztem meg, hogy hová, de biztos Budapesten belül, mifelénk legalábbis efféle dolgok nem történtek, semmi izgalom, kaland – már úgy értem, hogy addig a napig, amelyről most éppen szó van. 34 �Próza és vidéke Szóval ezekhez a pestiekhez nem a Központi Bizottság egyszerű titkára, hanem egyenesen az első titkár ment. A híradóban mutatták, hogy az iskola udvarán egy úttörő-egyenruhába öltözött lány jelent neki, de közben nagyon hadar, sőt egyszer el is akad, mire Kádár János azt mondja: „Csak szépen, nyugodtan. Nincsen semmi baj.” Mire a lány elkezdett mosolyogni. Meg körülöttük mindenki, beleértve az első titkárt. Amikor elérkezett az idő, őrsönként felsorakoztunk, és a rajvezetővé átvedlett osztályfőnökünk szigorú pillantásaitól kísérve levonultunk az osztályteremből az udvarra vezető szűk folyosóra, ahol összetorlódott az egész iskola. Fulladoztunk, az egyenruha szorított, a tanárok pedig rettenetesen idegesek voltak. A hangszórókból fölharsant az induló (az, amire azt szoktuk dúdolgatni, hogy Vak pali, vak pali mindent lát / Szemüvegen át / Nézi a pinát), és megkezdődött a rajok fölvonulása. Elöl a rajtitkár, mögötte a rajzászlós, majd egymás után a három őrs. – 2364-es számú Jászi Ferenc Úttörőcsapat, vigyázz! – harsogott a mikrofonba az úttörőcsapat-titkár. – Az évfolyamfelelősöktől jelentést kérek. Csapat, pihenj! Az évfolyamfelelős előlépett a rajtitkárok sorából, az évfolyam elé állt, és azt mondta: – Hatodik évfolyam, vigyázz! Pihenj! – Majd a krétával gondosan megrajzolt vonalon az úttörőtanács-titkár felé menetelt. – Úttörőtanácstitkár pajtás! Vágó Elvira évfolyamfelelős jelentem, hogy a hatodik évfolyam százkét fővel a hazánk felszabadulásának negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyes csapat-összejövetelre fölsorakozott. A kisebbek harsányan, tagoltan mondták, akár egy verset. A nagyobbak szégyenlősen hadartak az eléjük tartott mikrofonba. – A jelentést köszönöm – mondta az úttörőtanács-titkár. – Menjetek a helyetekre! – Értettem – zúgták az évfolyamfelelősök. Küldetésük ezennel véget ért. Ugyanazon az úton, amelyen jöttek, visszamentek a helyükre. Az úttörőtanács-titkáron a csapatvezető elé fordult, és összecsapta a bokáját: – Rajvezető elvtárs! Kiss Éva úttörőtanács-titkár jelentem, hogy a 2364-es számú Jászi Ferenc Úttörőcsapat hatszáznyolcvankét fővel a hazánk felszabadulásának negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyes csapat-összejövetelre felsorakozott! – A jelentést köszönöm – mondta a csapatvezető. – Hozzuk be a csapatzászlót. – Értettem! 2364-es számú Jászi Ferenc Úttörőcsapat, vigyázz! Fogadás balról, zászló-nak tiszte-legj! Tisztelegtünk, mintha katonák lennénk, a zászló pedig elfoglalta helyét az úttörőtanács-titkár mögött. A dobpergés elhallgatott. 35 �Próza és vidéke – Pajtások! – szólt a csapatvezető. – Köszöntelek benneteket a hazánk felszabadulása negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyes csapat-összejövetelünkön. Énekeljük el a magyar és a szovjet himnuszt! Mindig ez volt a sorrend: előbb a magyar, aztán a szovjet. Úgy rögzültek belénk, akár a nemzeti és a vörös lobogó: el sem tudtuk képzelni őket a másik nélkül. Ezen a napon azonban csak a magyar himnuszra jutott idő. A szovjetbe épp csak belekezdtünk, aztán az udvar tőlünk távolabbra eső része felől, ott, ahol az alsósok álltak, fölhangzott egy sikoly. A József Attila-lakótelep egyik épületének tetejéről leesett valaki, és innentől fogva a mi városunk többé nem volt olyan, mint azelőtt. 36 �Próza és vidéke A ház maga* TÉTÉNYI CSABA Egy ideig nem beszéltek. Pablo előhúzta laposüvegét a kabátja belső zsebéből, és mindhármójuk teáscsészéjét megtöltötte itallal. Rágyújtottak. Kovac maga elé, Pablo a füstbe bámult. Sophie hol őket nézte, hol az asztalt; azon gondolkodott, vajon tényleg történt-e valami rendkívüli ebben a kopott, szegényes eleganciájú szobában, vagy csupán szemfényvesztés tanúja volt. Nem sokáig bírta szó nélkül. – Mitől mozgott az asztal? – kérdezte. Kovac lassan felnézett, kifújta a füstöt, krákogott. Sophie ártatlan tekintettel rámosolygott. – A szellemek… – kezdte Kovac nehézkesen – bizonyos szellemek… a holtak lelkei olykor kevés… eszközzel rendelkeznek ahhoz, hogy megmutassák, hogy… jelen vannak. Bizonyos tárgyak… tárgyakat elmozdítanak például. – De miért éppen az asztalt? Kovac újfent köszörülte a torkát, ráncolta a homlokát. – Egyes más tárgyakkal vagy jelekkel fel lehet hívni a figyelmüket… Fókuszokkal. Ott van például… – A gyertya? – vágott közbe a lány. – Igen… igen, a gyertya például. – Akkor ez valami különleges gyertya? Vagy a tartó? – Talán – motyogta a férfi – a tartó. Régi darab. * Részlet a készülő regényből. 37 �Próza és vidéke – Aha – bólintott Sophie, elnyomta a cigarettát, és rágyújtott egy másikra. – És a könyvecske meg a ceruza? – Előfordul – mondta Kovac, és kiitta a csésze tartalmát –, hogy fel kell jegyezni valamit. Amit a szellem mondott. Néha egészen… konkrét kérdések vannak. – Hányadszor csinálod ezt? – Nem is tudom… Úgy a harmincadik alkalom volt. – És gyakran van az, hogy beléd költözik a szellem, és úgy válaszol? – Hogy belém? – ismételte meg a férfi, és kissé összerázkódott. – Ritkán. – Krákogott egyet. – Szokták máshogy is csinálni. Például kanállal. – Kanállal?! – Igen. Egy tárgyra kiegyensúlyoznak egy kanalat, és ha az óramutató járásának megfelelően fordul el, az igent jelent, ha ellenkezően, az nemet. Én még sosem próbáltam. – De akkor csak eldöntendő kérdést lehet feltenni – mondta csodálkozó arckifejezéssel Sophie. – Igen. Úgy nehezebb. De vannak szellemek…, akik… akiket máshogy nem lehet kérdezni. – Akkor ez most különleges alkalom volt. – Sophie hangja egészen lelkesnek hangzott. – Pablo, kérhetek még egy kicsit? – Csak vigyázz – dörmögte a füstbe burkolózó alak, aztán előrehajolt és töltött. – Igen jó alkalom volt – tette hozzá. – Cerberos hangot adott egy halott szavainak. – Töltött Kovacnak és magának is, és újra hátradőlt. – Milyen, amikor hangot adsz egy halott szavainak? Te mit érzel olyankor? Emlékszel rá? Kovac a szőnyeg mintázatát bámulta. – Kicsit olyan, mintha… mintha egy pillanatra félálomban lennél. – Félelmetes? – Hát… van olyan is. De most nem volt az. – És tényleg olyan szörnyen rikácsolt Rosie? – Sophie kuncogott. Pablo is felnevetett. – Rikácsolt – mondta Kovac, és akaratlanul elmosolyodott. – Fájt tőle a torkom. Mindhárman nevettek egy keveset, aztán rágyújtottak. Egy perc múlva Sophie felállt, jó éjt kívánt, és átment a lakásába. A fürdőszobában megmosta az arcát, megnézte magát a tükörben. Halkan utánozni kezdte azt a rikácsoló hangot, Rose-ét vagy Kovacét, nem tudta eldönteni, és felkacagott. Végül a szobába ment, lámpát gyújtott, odalépett a festőállványon lévő képhez, felvett egy ecsetet, belemártotta az egyik tégelybe, és könnyedén belejavított a festmény egy apró részletébe. Aztán csak állt, és nézte oldalra billentett fejjel. 38 �Próza és vidéke Estefelé Sophie elaludt a kanapén, mert kinn hideg volt, benn meg fülledt meleg a túltömött kályhától. Néztem az arcát egészen közelről, kissé verejtékes volt, szuszogott, a gallér épp nem takarta az állát. Hallottam, amit álmában mondott, vagy inkább motyogott. Ott ültem úgy egy óráig. Azt mondta, vagy inkább motyogta, biztosan álmodott valamit, hogy „jó lenne egyszer elmenni oda”. Nem mertem faggatni, hogy hová, de magamat is meglepve érdekelni kezdett, hogy hová is. Tud egy helyet? És én vajon hová? * Kovac, miközben gyufa után kotorászott a szekrény egyik fiókjában, azon morfondírozott, vajon a szomszédai miért múlatják az időt oly gyakran nála. Nincs jobb dolguk, gondolta bizonytalanul, rágyújtott, zsebre vágta a skatulyát. Pablót, aki épp egy másik székre tette fel bakancsaitól súlyos lábait, még értette, de Sophie-t nem. Leült, kortyolt a kávéjából, hátradőlt, és egy újabbat szippantott a cigarettából. Ekkor hallotta meg, hogy Pablo dúdol valamit. Fülelt rá egy darabig, úgy tűnt, spanyol nyelvű a dal. Magában olykor Indiánnak hívta a férfit, és úgy rémlett neki, az egyszer mutatott egy furcsa amulettet, amit a nyakában hordott, de arra már nem emlékezett, mit ábrázolt. Hiába próbálta felidézni, azt sem igen tudta, mikor történt. – Ez az eset hasonlít a múltkori szellemidézéshez – szólalt meg Sophie váratlanul. Kovac régi újságait lapozgatta, amiket az egyik polcról emelt le. A két férfi ránézett. – Valóban? – kérdezte Kovac halkan. – Olvasd fel, szenyorita – mondta Pablo. – Csak annyi az egész – kezdte Sophie kuncogva – hogy a bostoni Mrs. Wilkes egyszer szembetalálkozott az elhunyt férje szellemével a házában, és az intett neki, hogy kövesse. – És? – És kivezette a kertbe, aztán megállt egy rózsabokornál, és ott elenyészett. Erre az asszony, az nem világos, hogy miért, felásta a bokor körül a földet, és talált egy ládikát. – Ami tele volt pénzzel, mi? – szólt bele Pablo. – Nagyjából. Meg mindenféle emléktárggyal. – A vén zsugori. Aztán a nő? Élt boldogan tovább? – Hát, nem ennyire romantikus a történet. Eladta a házat, és elköltözött délre. – Puff neki. Így segítsen az ember. A szellem, akarom mondani. Sophie nevetett, Pablo csak mosolygott. – Valamelyest tényleg hasonlít Mrs. Wilkinson ügyére – mondta Kovac 39 �Próza és vidéke rezignáltan, és a fejét csóválta. Hallgattak. Odakint felhős volt az ég, a szobában nem volt túl világos, de Sophie folytatta az olvasgatást. A fűrésztelep felől ismét hallatszott a tompa, monoton zúgás. Pablo rágyújtott, közben a körmeit piszkálta és ásított. – Kérsz még egy kávét? – kérdezte Kovac. – Ja, kösz. – Én is, ha lehet – szólt Sophie is. A házigazda felállt, feltette a kávét a tűzhelyre. Nyújtózott egyet. Úgy látszik, gondolta, ma nincs óra az egyetemen, és Sophie-nak nem akadt más dolga. Látta néhányszor, ahogy a lány rajzmappával indult valahová, vagy egy táskányi könyvvel érkezett haza. Beszélt is róla egy keveset, hogy művészetet tanul, fest, de Kovac még sosem látta a munkáit. Azt se tudta, miből él, bár úgy sejtette, a családja fizeti a tanulmányait; Sophie afféle úrilány, legalábbis itt biztosan annak számít. Azt nem értette, miért él éppen itt, de túlságosan nem erőltette az agyát, hogy rájöjjön. A környék tele volt fura figurákkal, bár legtöbbjük kétségtelenül elég pénztelen volt. Végül is, gondolta, én is egy vagyok ezek közül. – Itt egy másik – törte meg a csendet ismét Sophie. Kovac levette a kávét, töltött mindenkinek, várta a történetet. Újságainak többségét csak átfutotta, olvasatlanul rakta többi közé. – Összefoglalom, mert a cikk rettenetes – mondta a lány. – Felolvashatod, legalább vicces lesz – felelte Kovac. – Sajnos, nem vicces – mosolygott Sophie. – A seattle-i Mrs. Darby egyik éjjel arra lett figyelmes, hogy valami derengést lát beszűrődni a folyosó felől a szobájába. Felkelt, kiment, és egy homályos alakot pillantott meg, aki épp a falat tapogatta. Amikor az észrevette, felnevetett és eltűnt. Ez még egyszer megismétlődött, akkor a nő egy vésővel és egy kalapáccsal kibontotta a fal egy részét, és egy üreget talált benne. Abban pedig egy dobozt. Kinyitotta, és megtalálta benne egy csomó, elveszettnek hitt gyerekkori játékát. Eléggé megviselhette a dolog. Ettől kezdve éjszakánként állandóan furcsa hangokat hallott, meg látta azt a derengést. Egy másik alkalommal a lidérc a kertbe csalogatta. Másnap az asszony megtalálta a földben a gyerekkori kutyájának a csontvázát. Végül egy éjjelen, amikor megint kiment a folyosóra, és szembetalálta magát a kísértettel, az nem ment el, hanem felé fordult. A nő felismerte benne rég halott nagybátyját, akitől egész gyerekkorában rettegett. Annyira megijedt, hogy hátrálni kezdett, leesett a lépcsőn, és nyakát szegte. Zuhanás közben még hallotta – fejezte be Sophie már alig visszafojtva derültségét –, hogy a szellem rémes hangon felnevet. – És attól a naptól fogva már ketten kísértettek abban a házban – toldotta meg Kovac, aztán cigarettára gyújtott. 40 �Próza és vidéke – Nyilván – bólogatott Pablo. – Milyen újságok ezek? – Ez – nézett a címlapra Sophie – a Dark Side Magazine. Engem az érdekelne, honnan veszik ezeket a történeteket. Ott volt egy riporter? Hogy lehet olyasmit komolyan leírni, hogy még hallotta a rémalak rettentő kacaját? – Sokan nem teszik fel ezt a kérdést – mondta Kovac. – Nem lehet bizonyítani. – Lehet, hogy épp az a jó, hogy nem lehet – folytatta mosolyogva a lány, és kérdőn nézett Kovacra. Kopogtak az ajtón. A házigazda összerezzent. – Talán Mrs. Wilkinson nagyanyjának szelleme – súgta Sophie. – Nekünk most elárulja, hol van a kincs. Kovac felállt, az előszobába ment, kinyitotta az ajtót. Bill Regis lépett be, és egyből becsattogott a szobába. – Üdv mindenkinek – köszönt harsányan, és rávigyorgott Sophie-ra. – Micsoda füst van! – Mit akarsz, Bill? – kérdezte Kovac a háta mögül. – Csak hoztam neked valamit – fordult hozzá a férfi, azzal átadott neki egy újságból kivágott cikket. Kovac beleolvasott. – Mit kezdjek én ezzel? – Gondoltam, érdekelhet. A te szakértelmeddel gyerekjáték lenne. – Kovac feszülten állt, és belebámult Bill kaján arcába. – Meg aztán jól jön a pénz, nemde? – Kösz, Bill – mondta Kovac összeszorított fogakkal. – Majd értesítelek, ha valami érdekes… Ha megbocsájtasz… – Ja, persze. – Bill az ajtó felé lépett. – És ha legközelebb lesz olyan vidám kis szeánsz, ne feledkezz meg rólam. – Még visszafordult és rákacsintott Sophie-ra, aztán kilépett a folyosóra. – Feltétlenül számolj majd be, hogy sikerült. – Természetesen – felelte Kovac, és becsukta az ajtót. Fújt egyet. – Vidám kis szeánsz – nevetett fel Sophie. – Félkegyelmű – morogta Kovac, leült, elnyomta az időközben majdnem a végéig égett cigarettát, aztán rágyújtott egy másikra. – Na és mit hozott a barátod? – Nem a barátom. – Kovac kibontotta a tenyerében összegyűrődött papírdarabot, és olvasni kezdte. Végül ingatta a fejét egy darabig. – Mondd már – mosolygott rá a lány. – Ostobaság. Érdektelen – legyintett a férfi. – Legfeljebb tanulságos. – Vagyis? – Pablo levette a lábait a székről, és odafordult. – Egy fickó, izé… egy úr feladott egy hirdetést, hogy, úgy írja, szakértőt találjon, aki kiűzi a kísérteteket a házából. Sophie elvigyorodott. – Ez óriási. Hirdetésben… 41 �Próza és vidéke Pablo inkább Sophie-n mosolygott, Kovac viszont komor maradt. – Tisztességesen megfizetné a munkát – tette hozzá. – Á, ezért célozgatott Bill… – Sophie igyekezett szigorú arckifejezést ölteni. – Két mondat meg egy telefonszám – folytatta Kovac szinte már magában. – Olyan, mintha valamelyik újságodból vágták volna ki. – Nehéz elhinni, hogy valaki komolyan gondolhat ilyesmit. – Elég kétségbeesettnek hangzik. – Add ide – nyújtotta a kezét Pablo. Kovac átadta neki az újságkivágást, ő elolvasta, gondolkodott. – Szerintem meg elég komoly – mondta végül. – Ki tudja, mit láthatott. – Lehet, hogy Rose beköltözött a házába? – Sophie arcára kiült az iszonyat paródiája. – Lehet, hogy vicces, szenyorita, de ha ott lennél, nem biztos – dörmögte Pablo. – Jó, jó. Elhallgattak, cigarettáztak. Pablo visszarakta a lábait a székre, az állát vakargatta. Sophie elgondolkodott; a két szemöldöke között kis, függőleges barázda jelent meg. Érdekesnek találta Pablo és Kovac logikátlanságát. – Azért megnézném – szólalt meg. – Hmm – morgott egyet válaszul Pablo. – Mit? – kérdezte kissé élesen Kovac. – Hogy tényleg van-e ott valami. – A lány mosolygott, de a hangja ezúttal nem árult el iróniát. – Nem hiszem, hogy bármi – rázta a fejét Kovac. – És nincs is dátum a hirdetésben. Időpocsékolás. – Miért, van valami sürgős dolgunk mostanában? Kovac ránézett a lányra, és felelet helyett csak legyintett egyet. Feszült lett a hangulat. Sophie gyorsan témát váltott. – Te nem írtál ezekbe a lapokba? Vagy másokba? – kérdezte Kovactól. A férfi egy szöszt próbált eltávolítani a nadrágjáról, egy darabig nem felelt. Aztán bólintott. – Egyszer. De az… nem olyan volt. – Mutasd meg – kérte Sophie. – Megvan az újság? – Talán… valahol. – Kovac tétován végignézett a polcokon. – Régi szám. Majd előkeresem. – Megkeresem én, ha megmondod, nagyjából hol lehet. Kovac zavarban volt. Összehúzta a szemét, aztán bizonytalanul felmutatott. Sophie felállt, felnyúlt, megfogott egy csomag újságot, kérdőn nézett a férfira, az ingatta a fejét, és egy másik felé intett. A lány levette a köteget, ettől kisebb porfelhő pöffent a levegőbe. 42 �Próza és vidéke – Valamelyik azok közül. Azt hiszem. – Lássuk – szólt Sophie, és belelapozott az elsőbe. – Kértek teát? – kérdezte Kovac kissé idegesen. – Jöhet. – Nekem is – felelt Pablo –, aztán nem ártana enni is valamit. Kovac nem tudta eldönteni, hogy Pablo arra gondolt, hogy fel kellene szolgálnia valamit, vagy arra, hogy el kellene menniük vásárolni. Éppenséggel nem volt otthon ennivalója, úgy emlékezett, hogy némi keksz és egy kevés tejszín maradt. Mint rendszerint, pénze sem volt sok, az alkalmi munkák gyakran megfogyatkoztak. Időnként eladott ezt-azt; az évek alatt összegyűjtött egy szekrényre való egyedi, furcsa tárgyat, ezekből vitt a bolhapiacra, ha a szükség úgy hozta. Miközben melegítette a teát, elmerengett azon, miért alakult így, de most sem tudott felidézni semmiféle fordulópontot, ha volt egyáltalán. Eszébe jutott Bill gúnyos célzása, aztán a hirdetés. Abszurdnak találta az egészet, és különösen zavarta a „tisztességesen megfizetné a munkát” megfogalmazás. Éles vihogás zökkentette ki a gondolataiból. Sophie szélesre húzott szájjal kacagott, szemhéjai összeszorultak, bal kezét homlokához érintette. – Mi az? – mordult fel Pablo. – Egy… rajz – mondta Sophie. – Iszonyú. – Mutasd! – Ez itt – nézett rá a lány, és felemelte az újságot – a maine-i huhogó kísértet, ami… – Nem tudta folytatni, ismét felnevetett. A rajz ügyetlen, ostoba firka volt, Kovac és Pablo is nevettek rajta; egy alaktalan, tátott szájú figurát ábrázolt, ami egy cseppet sem volt félelmetes. Sophie megdörzsölte az arcát a szemei alatt, majd befejezte a mondatot. – Ami nyolc embert ijesztett halálra szörnyű hangjával. – Nem tudta visszafojtani a kacagást. Lassanként aztán lecsillapodott, rágyújtott, nézte a rajzot még egy percig, majd továbblapozott. Kovac kitöltötte a teát, leült, ő is elővett egy cigarettát és meggyújtotta. Egy ideig csak az újságok zizegése hallatszott, Sophie egymás után tette le az asztalra az átlapozott számokat. Sötétedett, félhomály volt a szobában. Kovac előzékenyen felkapcsolta a Sophie-hoz közelebbi kislámpát, de a lány fel se nézett, csak olvasgatott tovább. Pablo megint dúdolt valamit. Kovacot elálmosították a neszek, a homály, előrehajolt, kortyolt egyet, szívott a cigarettából. Egyikről a másikra pillantott. Arra gondolt, hogy alig ismeri őket. Alig ismerik. Ez csak afféle egymás mellé sodródás. Végül is ugyanabban a házban laknak. Aztán egyszer majd elköltöznek. Nem lehet tisztán látni a múltat és a jövőt. Arra figyelt fel, hogy Pablo őt bámulja. Kovac önkéntelenül, kérdőn mozdította a fejét. 43 �Próza és vidéke – Mindegy – mondta halkan Pablo. – Csak eszembe jutott valami arról a hülye rajzról. – És mi? – kérdezte szinte suttogva Kovac. Sophie is felnézett. – Ostobaság. Csak hasonlít valamire. Gyerekkoromban felénk szokásban volt valami szertartásféleség, vagy inkább a maradványa, a nálam idősebb fiúknak. Valami beavatás, próba, ilyesmi. Ott viselt egy-két öreg maszkot. Na, nem ilyet – mutatott az újságok felé –, komolyabbat. – És téged nem avattak be? – érdeklődött a lány. – Nem. Én nem azok között éltem. Meg éretlen voltam. – Egy maszk. Tényleg van benne valami. – Sophie maga elé nézett, gondolkodott valamin. – És mibe avatták be a fiúkat? – kérdezte Kovac. – Honnan tudnám? – Na persze. Sophie tovább böngészett, Pablo tovább dúdolgatott. Pár perc múlva Kovac már alig bírta nyitva tartani a szemét. Aztán hirtelen magához tért. – Megvan – szólt a lány. A két férfi ránézett, ahogy felemelve megmutatta a lapot. – Olvasd fel, szenyorita! – Nem, nem kell – mondta gyorsan Kovac. – Vidd el nyugodtan, Sophie, ráér, majd visszahozod, ha elolvastad. – Jól van, kösz. Úgyis mennem kell, van egy kis dolgom még. – Azzal felállt, megitta a teáját, a hóna alá fogta az újságot, és elindult kifelé. – Sziasztok. Majd látjuk egymást. Ők elköszöntek tőle, utánanéztek. Csapódott az ajtó. Sophie belépett a lakásába, ledobta a kabátját, aztán a konyhába ment, hogy főzzön egy erős kávét. Közben rágyújtott, és a pultnak támaszkodott. A két szemöldöke között megjelent a függőleges gödröcske. Aztán körülnézett, felkapott az asztalról egy ceruzát és egy papírcetlit, és a pultra könyökölve rajzolni kezdett. Zavarta a füst, ezért a cigarettát a hamutartóba dobta. Mikor elkészült a kávé, töltött egy bögrébe, és a szobába vitte Kovac újságjával együtt. Ott kortyolt egyet, majd egy papírlapot vett elő, és egy táblára erősítette. Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, maga mellé tette a kávét, az ölébe támasztotta a táblát, és a ceruzával vázlatot kezdett rajzolni. Elmerült a foglalatosságban, ráncolta a homlokát, elhúzta a szája sarkát, néha elmosolyodott. Három óra múlva, mikor befejezte a rajz kihúzását tussal, felállt, és kiment a konyhába még egy adag kávéért. Még egyszer megnézte a művet, elégedetten rágyújtott, aztán leült, és a kezébe vette a Kovactól elhozott magazint. The Sneaking Fright volt a címe, ezen halkan nevetett. Átlapozott néhány oldalt, nem nagyon érdekelték a cikkek, megunta őket, és zavarta az igénytelen lapszerkesztés is. Az újság porszagú, érdes tapintású volt, sokáig 44 �Próza és vidéke heverhetett több másikkal együtt a polcon. A harmincötödik oldalon volt, amit keresett. Thomas Kovac: Az Idegen “- Tűnj el! - Nem tehetem. Mozdulni sem bírok. - Mit akarsz tőlem? - Semmit. Csak hogy tűnj el. - Minek néztél a tükörbe. - Minek néztél vissza rám. - Nem akartalak látni. Egyáltalán ki vagy te? - És te ki vagy? - Az, akit hívtál. - Nem hívtalak. - A puszta ittléted már hívás. - Ahogy a tiéd is. - Nem ismerlek, így nem is hívhattalak. - Ahogy én sem. - Itt láttalak először. - Én is téged. - Tévedsz. - Nem hinném. Hol láttalak volna? - Tükörbe néztél. - Nem láttam benne semmit. - Gondolkozz csak. Vagy elfelejtetted? - Te volnál? Azt hittem, csak képzelődtem. - Azért, mert csak egyszer láttál? - Azért, mert idegen maradtál. - Örökké az maradok. Ahogy te is számomra. - De hiszen én vagyok az! - Ki az az én? - Cerberos. - Saját üres poklod őre. - És te ki vagy? - Nekem nincs nevem. - Ha lenne, talán nem lennél idegen. - Talán. - És te mit őrzöl? - A kaput. - Hová nyílik az a kapu? 45 �Próza és vidéke - Ha tudni akarod, kövess. - Nem tehetem. Mozdulni sem bírok. - Akkor miért hívtál? - Talán hogy kitárd a kaput. - A kapu nyitva áll. - Hol van? Nem látom. - Előtted. - Sehol se látom. Mutasd! - Csak lépj egyet előre! - De hisz mozdulni sem tudok. - Akkor miért hívtál? - Te bénítottál meg. Segíts! - Nem tehetem, hisz mozdulni sem tudsz. - Akkor vége? - Soha semminek sincs vége. - Nem látok már. - Használd a szemed! - Már alig hallak. Legalább a nevedet mondd meg! - Nekem nincs nevem. - Idegen vagy tehát. - Örökre. Ahogy te is számomra.” 46 �Próza és vidéke A galambraj SZÁVAI ATTILA Vasútállomás. Mielőtt elindult a peronra, a bakter sokáig nézte a forgalmi iroda falára kitett nagyméretű fényképet, amin az állomást felülről nézve mutatta a fotós. Madártávlatból. Ebből a távolságból úgy festett a kisvárosi pályaudvar, mintha csak egy játékvasút lenne valamely nagy játékboltban, ahol vélhetően van még játék-buszpályaudvar, játékvallások, játéklakótelep, játékpolitika, játékinfláció, játékgázárak, játékiból filozófiai törvényszerűségek és nyilvánvalóan: játékmenetrendek, játékbakterokkal, azokban játékéletekkel, játékhalálokkal. A pirkadat lassan öntötte fényeit a városra, mintha nem szerette volna, hogy eljöjjön a saját ideje. Füstös arany kúszott az épületek közé. A bakter is érezte ezt, aki az állomás épülete elé gyalogolt ki. Késett a nemzetközi és ilyenkor mindig idegesség kerítette hatalmába, percenként nézte az óráját, mintha az idő is lassabban telne, akár egy vödör hideg malterba ejtett csörgőóra. Az ötvenes, köpcös férfi két óranézés között a távoli kanyart bámulta, hogy mikor bukkan már fel a szerelvény. Az ébredező város hajnali morajlása lágy, de nem éppen tiszta lepelként borult a sínek és az állomás omladozó melléképületei fölé. Macska szaladt át a síneken, mintha valami megriasztotta volna. A bakter kabátzsebéből zsömlét vett elő, majszolni kezdte, kellett valami a gyomrába, nem bírta az idegességet. Az utóbbi időben gyakran gondolt arra, hogy talán nem kellene magára vennie minden ilyet, mint a hajnali teher negyedórás késése, ő aztán igazán nem tehet róla. Ahogy bámészkodott, a kanyar fölött megakadt a szeme, kicsit elidőzött a napkelte furcsa fényein. Mintha egy különös erő visszafogná a nap első sugarait, jutott eszébe. Ha egy költő látta volna ezt, 47 �Próza és vidéke aki a restiből kifelé jövet szembesült volna ez égi jelenséggel, olyakat írt volna a pultnál kapott blokk hátuljára (elöl egy kávé és egy doboz cigi ára), hogy „recsegve kelt fel a nap”. Ám költő egy sem volt az épület előtt. A bakteron kívül csak néhány hajnali utas várakozott a peronon. A napkeltével nem foglalkoztak, őket inkább a reggeli újsághírek érdekelték, mint a világ lírában való megfogalmazása. Így voltak tehát, plusz a néhány kóborkutya és a két hajléktalan, akik ugyan szintén megdobogtathatták volna egy hajnali költő szívét és szellemét, de hajnali költők még csak nyomokban se voltak fellelhetők. Lírátlanul kelt fel tehát a nap, úgy húzta fel lassan magát a távolba vesző sínpárok fölé, mint egy nyugalmazott tornatanár. A távoli kanyarban, a sínek közt feltűnt egy csapat suhanc, akik a közeli szórakozóhelyről közelítettek az állomás felé, némelyikük közvetlenül a sínek mellett, míg mások a sínek között. Egy lány, két fiú. Ez még inkább feldühítette a baktert, miért nem mennek a töltés melletti gyalogúton. Meg, hogy ezek a mai fiatalok mennyire lusták, nem is szórakozni járnak ezek péntek éjszakánként a hangos szórakozóhelyekre, sokkal inkább: csoportosan unatkozni. Mikor itt tartott a bakter, az egyik vasúti melléképület elől felszállt egy madárraj. Galambok. A vasutas arra gondolt, unatkozhatnak-e a madarak, meg, hogy vajon milyen parancsnak engedelmeskednek, mikor szinte egyszerre váltanak irányt repülés közben. A bakter nem látta pontosan, hogy milyen madárraj repült fel, csak a távoli madártesteket látta, a távoli szárnyak csapdosását. Amit viszont furcsállt, hogy egy helyen, egy időben ennyi szárnyas, az hogy lehet. Biztos párzási idő van, gondolta. Fél perccel később felsejlett a távolban a várt szerelvény, arra figyelt. A tehervonat 42 éves mozdonyvezetője nem érezte jól magát. Egy ideje ülni sem volt kényelmes neki, felállt a kényelmes vezetői ülésből és állva irányította vezette a szerelvényt. Próbált nagyokat lélegezni, minél több levegőt gyomorba szívni. Ez általában be szokott válni. Gyomortájékon valami órák óta tartó kellemetlen érzés motoszkált benne. Nem fájdalmasan, de jól érzékelhetően közölte magát valami kellemetlenség a testében. Először arra gondolt, talán a nemrég megivott nagy bögre török kávé, de mivel évek óta ivott ekkora adagokat gond nélkül, hát hamar elvetette ezt. Kinézett oldalt, az előváros fák közé rejtőzött épületeit figyelte, ahogy elvonultak a mozdony ablaka előtt. Mennyire más ez itt, mint odahaza Szegeden, jutott eszébe. Aztán arra gondolt megint, hogy gyerekkori álma valósult meg a mozdonyvezetéssel, hogy mennyire szerencsés ember is ő. Erre a gondolatra enyhült kissé a kellemetlen hasi érzés, eszébe is jutott hamar, hogy jó lenne elszívni egy cigarettát. Aztán meglátta a közelben felrebbenő galambokat (60-70 darab egyedre tippelt) és arra gondolt, vajon mi lehet az az erő, ami egy repülő madárrajt összehangol. Ami miatt nem esik szét egyedekre a repülő raj, hanem eleven felhőként úszik a levegőben. Aztán a gondos fékezési művelet előkészítése közben apjára gondolt, aki 48 �Próza és vidéke sportgalambokat tartott és rendre vitte haza az országos verseny dobogós helyezéseit, kiállítási díjakat. Ilyenkor mindig ünnepi ebéd készült. Sokat hallott arról, hogy a galambok a régi korokban a szeretet és természetfeletti fogalmak jelképeként szerepeltek. Apjától örökölte magas termetét, jó étvágyát, a madarak szeretetét, vastag szemöldökét, rossz alvási szokásait és korpásodási hajlamát. Az otthoni galambokra gondolván egészen enyhült a kellemetlen érzés, innentől csak a fékezési műveletre koncentrált. Ahogy a sínek közt közeledtek a fiatalok, egyre inkább emelkedett, türemkedett ki zsivajuk a város hajnali piano zajából. Nem lehetett érteni, miről beszélgetnek, de mozdulataikból látszott, hogy a fáradtságot egymás ugratásával, heccelésével próbálták elnyomni. Lökdösődtek, kikapták egymás kezéből az energiaitalt, néhány lépést tettek a sínen, mint valami cirkuszi kötéltáncos csoport, aztán vissza a talpfákra, az olajos kövekre. Ahogy egyre közelebb értek, a bakter már az arcokat is ki tudta venni. Mindhárman szép arcúak voltak. A középkorú férfi az utóbbi években sokat gondolt arra, hogy némelyik formásképű tini egészen olyan, mint valami gyerekangyal. A közeledő alakok, mintha kissé spiccesek lettek volna, spiccesek az éjszaka megivott italoktól, spiccesek a hajnal első sugaraitól és spiccesek önmaguk fiatalságától, a bennük tomboló mirigyektől és hormonoktól. Már nagyjából félúton voltak a távoli kanyar és az állomás épülete között, mikor a kanyarban feltűnt mögöttük a késve érkező tehervonat. Szokás szerint kürtölt egyet, felhívva magára a vasutasok, utasok, autósok, a madarak, kóbor kutyák, a hajléktalanok, az összes angyalok és szentek és végül az egész univerzum figyelmét. A hajnali tehervonat nem mindig szokott megállni az állomáson, sokszor át kell csak engedni, nincs sok tennivaló vele. Ilyenkor dübörögve átszalad az épületek között, hideg fém- és olajszagot húzva maga után. A mozdony már jócskán elhagyta a kanyart, de a tehervagonok végeláthatatlan sort alkottak, nem lehetett látni a szerelvény végét. A hosszú tehervonat mindig nyomasztotta a baktert, nem tudta miért. Talán a vagonok monoton egymásutániságában látta a napok, hetek, évek monoton egymásutániságát, hidegségét, súlyát. Ilyenkor mintha saját életét látná közeledni. Általában, miközben elhaladt mellette a több száz méteres vagonsor, hogy könnyebb legyen, azt képzelte: minden egyes vagonba, ami elhalad mellette, képzeletben belehelyezheti a számára kellemetlen érzéseket, saját rossz érzéseit, félelmeit, szorongásait, aggályait. Így, mire az utolsó vagon is elhagyta az állomást, rendszerint egész jól érezte magát a borostás vasutas. Erre a közelgő jóérzésre gondolt, pláne, hogy a megevett friss zsömle kellemes teltségérzetet árasztott el hasában. Szinte vidám volt. Ha anyám megtudja, hogy két fiú kísért haza, teljesen ki lesz akadva, – mondta a lány, majd az óráját nézve – hajnal háromra otthon kellett volna lennem, erre itt van fél öt és még csak itt gyalogolunk. Mikor indul a 49 �Próza és vidéke vonat? Az érzékenyebb fiú sietett megnézni az óráját. Fél óra múlva – lépett közelebb bizalmasan a lányhoz. Akkor húzzunk bele – szólt a másik, a bunkóbb fiú –, anyádat egyszer láttam mérgesen, tiszta gáz volt - ő szintén gyorsított a tempón, miközben kissé meglökte az óráját megnéző érzékeny fiút. A lány észrevette a két fiú vetélkedését, tetszett neki. Pont azt szerette mindkettőben, ami miatt azok rivalizáltak: egyiket a vagánysága miatt, ami néha már a bunkóság határát súrolta, a másikat pedig a szolgálatra készsége, az érzékeny lelke miatt. Arra gondolt, valahogy egyet kellene gyúrni a kettőből. Valahogy úgy, hogy ha a bunkó fiúnak le lehetne szedni, vágni a fejét, akkor a régi helyére lehetne tenni az érzékeny fiú fejét. Utóbbival különben is közelebbi lelki kapcsolatban volt. A bunkó fiú, noha szép teste volt, a lány szerint térdtől lefelé elég bénán nézett ki, ott is lehetett volna alkalmazni egy cserét. Na, mi van?! – kiáltott flegmán a pár lépésre lemaradt bunkó fiú. – Mi ez a csönd, csak nem elgondolkodtatok valamin? Vagy kibeszéltetek? Mit susmogtok ott elől suttyókáim? Figyu, mondani akarok valamit – szólt közelebb hajolva a lány, meg kellett kissé húznia a lépteit, hogy utolérje az érzékeny fiút. Tudod, tök jól esett a múltkor, hogy megkérdezted, hogy vagyok, mikor anyám miatt két napig nem aludtam otthon. És nem az érdekelt, mint a többieket, hogy milyen bugyi van rajtam. – pirult bele saját félmosolyába a lány, mint aki kissé szégyelli ezt a váratlan őszinteséget. Ha anyád megint kiakad rád, hogy olyan vagy, mint apád, nálam van még hely az ágyban, nálam aludhatsz, hehe! – szólt harsogva a bunkó fiú. Tudtátok, hogy, ha valakit elgázol egy vonat, abból nem sok marad? Az is csak, mint a szétfőtt csirkeaprólék – folytatta aztán. Hülye, érzéketlen tuskó! – korholta le játékosan a lány. Az érzékeny fiú, mint mindig a fáradtságtól, akkor is különös kérdéseken törte fejét. Például azon, hogy a madaraknak milyen értékrendjük lehet? – Szerintetek a madarak megkülönböztetnek olyat, hogy rossz és jó? – kérdezte a másik kettőt. Füveztél? – kérdezett vissza a bunkó fiú. Fenét, csak fáradt vagyok, de tényleg érdekelne ez – motyogta leszegett fejjel bandukolva, majd folytatta. – Nem voltatok még úgy, hogy a fáradtságtól mintha kitisztulna a fejetek? Az a része, ahol a világos kérdések merülnek fel. Engem inkább egy fél pizza érdekelne, nem a madarak jósága. – mondta a bunkó fiú. Nem megyünk el vonattal Prágába a nyáron? – váltott aztán – Kint él a nagynéném, ismerem, mint a tenyerem. A nagynénédet? – próbálkozott valami vagánysággal az érzékeny fiú, a 50 �Próza és vidéke lány rámosolygott. Nem, te ökör, hanem a várost. – vágott fel a bunkó fiú. A lánynak imponált ez. – Prágáról már sokat olvastam, tök jó hely lehet, az a sok hangulatos utca az óvárosban, vagy a Károly-híd. Ne izélj már, kamu csak a prágai nagynéni igaz? – hitetlenkedett a lány. Nem, nem dehogy is! – bizonygatta a bunkó fiú. Tényleg, elmehetnénk, apámtól kérek majd lóvét, ő biztos nem sajnálná. – álmodozott a lány. Az érzékeny fiú ezt kicsit magára vette, valami sértődésféle kezdte hatalmába keríteni. Benyúlt nadrágzsebébe, elővette MP3 lejátszóját. – Remélem, azért írsz majd a Prágátokból. – szólt, majd kissé lemaradt, bogozni kezdte a fülhallgató fekete kábelét, amit korábban csak úgy begyűrt a nadrágba. Jajj, most mit kell megsértődni? – kérdezte a lány. Hagyjad, csak játssza magát. – legyintett a bunkó fiú, majd a vasúti töltés túloldalára mutatott. – Odanézzetek! Galambok! He-he, a levegő patkányai! – Azta, mennyi! – álmélkodott a lány, majd próbálta a közben már jócskán lemaradt érzékeny fiú figyelmét is felhívni a szokatlan mennyiségű égi szárnyasra. – Odass! Galambok!!! – kiáltott, de az érzékeny fiú már nem hallotta. A zenére koncentrált: az zsebében lévő apró lejátszóból divatos, ostoba gépzene szólt, a bugyuta dalszöveg arról szólt, hogy egy fiúnak nagyon hiányzik egy lány, akit mindennél jobban szeret, és voltak a dalban valami madarak is. Annyit látott, hogy a felröppenő galambokra mutat a 2025 lépésnyire előtte gyalogló lány. A madarak lenyűgözték az érzékeny fiút is, mint úgy általában a természet dolgai. Ám most azt érezte, hogy mintha valami nyugtalanság irányítaná a galambfelhő mozdulatait. A mozdonyvezető hosszan nézte a nem messze a robogó vonattól, különös alakzatban repülő madárrajt, arra gondolt, mintha a több tucat madár talán valamit üzenni akart volna, valami különös nyelven, amit a csapat röptével közöl, mintha egyetlen test lett volna a repülő raj, valamiféle kollektív tudat. Egészen megbabonázta. Nem tudta levenni szemét a jelenségről. A bakter, mikor látta, mi készülődik a távolban, kirohant a sínek közé és ugrálva, két kézzel kalimpálva próbált jelezni az érzékeny fiúnak. Miután látta, hogy az nem vesz róla tudomást, ökölbe rándult mindkét keze a tehetetlen dühtől. Odarohant a szomszéd peronra érkező kalauzhoz, kikapta kezéből a sípot, majd őrült sípolásba kezdett, levette kabátját és azt a levegőben lengetve próbált jelezni. – Nézz már ide, te kurva kölyök! – ordította már könnyes szemmel, dagadó nyaki erekkel. Hiába. Még látta, ahogy a mozdony fellöki a fiút, de nem félre, hanem a sínekre, aztán eltűnik a szerelvény alatt. Csak sejteni tudta, mi lett a sorsa. A bakter kétségbeesetten 51 �Próza és vidéke ordított az égre, egészen állati hangon. A hajnali utasok mind felé néztek: a peronra görnyedő, térdelve átkozódó ötvenes vasutasra. Legtöbben nem érették meg azonnal, mi történt. A mozdonyvezető már későn rántotta be a vészféket. Egyebet nem tehetett. Tudta, hogy a néhány méterre előtte a sínen bambuló kölyöknek, ha nem vette időben észre a közeledő tehervonatot, semmi esélye nem maradt. Eszébe jutott az is a fékezés pillanatában, hogy a teljes megálláshoz időre van szüksége a több száz tonnának. Ezek voltak életének leghosszabb másodpercei. Arra gondolt, az ő nyolcvankét kilós testsúlyával is hozzájárult a gázoláshoz és a lassú megálláshoz. Ez a tudat kellemetlen érzéseket keltett benne. Már, ha érvényesek ilyenkor az olyan fogalmak, mint kellemetlen. Inkább a borzalmas, vagy szörnyű, iszonyatos. A pillanatot, mikor tudatosult benne, mi történt, nem tudta szavakkal kifejezni. Sem akkor, sem később. Nagyon rossz érzelmi identitások futottak át rajta. Gyomra összeszorult, tenyere izzadni kezdett, lába remegett, rázta a hideg. Hányingere volt, mintha teste így akarna megszabadulni a már megtörtént, visszafordíthatatlan szörnyűségtől. Az érzékeny fiú, miközben éppen a második refrént hallgatta a lejátszóból, arra gondolt, milyen jól el lehetett helyezni őt és a lányt ebben a buta slágerben, és még a madarak is mennyire stimmeltek, hogy pont akkor ért a galambraj a feje fölé, mikor a sláger is a madaraknál tartott a dalszövegben. Hogy milyen jó kis véletlen ez, meg kellene mondani a lánynak. Itt van nem mesze, előtte. Ekkor valami erősödő zajt, majd egy lökést érzett hátulról. Mintha saját sorsán löktek volna egyet. Egyáltalán nem volt ijesztő, csak kissé furcsa. Nagyon intenzíven azt érezte: jól van ez így. Bármi is történt vele. Éppen a felette elrepülő madarakra nézett. Érezte a madarakat, a reptüket, ahogy egyszerre mozdultak. Érezte, hogy a madarak nem tudják, mi az, hogy rossz. Csak azt: mi a jó. Ez békével töltötte el az érzékeny fiút. Már nem volt furcsa a lökés sem, ami hátulról jött az imént. Egyáltalán nem érezte idegennek vagy rémisztőnek a helyzetet. Az időt sem érezte, valahogy lelassultak a pillanatok. Lelassultak, aztán teljesen megálltak. Ám, mielőtt teljesen megállt volna az utolsó pillanat is, még azt érezte, húzza valami. Húzza a semmi. A semmi, ami jó. A semmi, amiben ott van: minden. Mikor az összeroncsolt, összekuszált testet kiszedték a szerelvény alól, meglepődtek a mentősök. A halott fiú arcán béke volt. Mosolygott halálában. 52 �Kutatóterület BOROS OSZKÁR A Baka István-féle szerepjáték a kánon, a hagyománytörténés és a versnyelv kontextusában (Csak a szavak, Búcsú barátaimtól)1 „Ne követeljetek a költészettől szigorúan vett tárgyiasságot, anyagszerűséget. […] Minek mindent ujjaink begyével megtapintani? S főleg, minek azonosítani a szót a tárggyal, amelyet jelöl? Vajon a tárgy a szó gazdája? A szó – Psyché. Az eleven szó nem jelöli a tárgyat, hanem szabadon választja, mintegy lakóhelyéül az egyik-másik tárgyi jelentést, tárgyiságot, drága testet. A tárgy körül a szó úgy lebeg, szabadon, mint a lélek a már elhagyott, de el nem feledett test körül.”2 „Én vagyok a versek szolgája. Nem is cifra, hanem szegény, alázatos szolgája. Úgy érzem, hogy a nyelv az nálam fontosabb. S én azért is hangsúlyozom mindig – azért azt mondom, hogy „én” ugye: valami hiúság bennem is van –, hogy a nyelv az fontos, mert a nyelvet örököltem, az irodalmat örököltem, én örököltem József Attilát, örököltem Dsida Jenőt, örököltem Pilinszky Jánost. Nyilvánvaló, hogy ha valamit leírok, abban benne vannak az elődeim is.”3 „[…] az irodalomnak vannak hagyományai, de nincs hagyományos irodalom, mint ahogy nincs semmiféle hagyományos művészet sem.”4 1. A Baka-recepció kétosztatúsága Köztudomású, számos alkalommal ismételt tény, hogy a Baka Istvánkorpusz kánonbeli pozíciója – s itt elsősorban a lírai életmű befogadástörténete említendő – ellentmondásos természetű, vagyis egyszerre, 53 �Kutatóterület egymásból következően jellemzi az ingatagság/korszerűtlenség, illetve a maradandóság/progresszió fogalomkettőse.5 Habár a jelenség okát Szilágyi Márton már 1993-ban pontosan meghatározta,6 máig sem állítható megnyugtatóan, hogy az életművet övező recepcióesztétikai anomáliák tompultak volna.7 A Baka István köré felépülő kritikai diskurzust ugyanis átszövi az esztétizáló interpretatív stratégia erkölcsi, politikai, társadalmi értékeket védelmező, a lírai megnyilatkozást képviseletként, tanúságtételként értelmező beszédmódja,8 amely a saját kritikai attitűdjének ellenálló poétikai fejleményekről alig vesz tudomást: Noha a formakultúra, a líra története, lehetőségeinek algoritmiája B. I.-nak a kisujjában volt, nem tudni, mi oltalmazta meg a mindeneket leterrorizáló ilyen-olyan, protoposzt, meta, neo-nouveau és transz-avantgarde Boszorkányünnepétől, amelynek Kopár hegyén hovatovább már csak „performanszok” teremnek.9 Baka István nem tartozik a nagy újítók vagy éppen a divatot követők közé. Már indulásakor kijelölte azt a kontextust, amelyben értelmezni tudta korát, nemzetét és magát. Első szerepversei, a Petőfi, Vörösmarty, Dózsa György, Liszt Ferenc hagyományát megelevenítő alkotások révén a közösségi érdekű, nemzetéért felelős költők között tarthatjuk számon.10 Természetesen nem állítom, hogy a Baka-recepció fő tendenciái kizárólag az efféle törekvések mentén rajzolódnak ki, az ellenben mégis szembeötlő, hogy a szekszárdi születésű költőről, próza- és drámaíróról szóló tanulmányoknak, cikkeknek és recenzióknak egyfajta megengedő retorikai irányultság a részét képezte. Eme beszédmód működtetői, amellett, hogy igyekeznek a prekoncepciójukba nem illeszkedő karakterjegyeket legitimálni, elsősorban a tárgyalt oeuvre egyneműsítésében érdekeltek,11 miközben – ebből adódóan és némileg paradox módon – korábbi paradigmákba sorolják be azt. Az említett antinómiát különösen eklatánsan viszik színre Németh Zoltán megjegyzései: a szerző Tőzsér Árpádhoz képest egyrészt megkésettnek tekinti a Baka-életműben megtapasztalható horizontváltást, másrészt homogenizációs szándéka rejtett hatásának engedve korlátozza is annak átfogó érvényét: Mind Bakánál, mind Tőzsérnél a népiességből építkező, de a létkérdéseket drámai erővel problematizáló, evokatív erejű, az elégia és a rapszódia nyelvét használó, a különféle tragikus-romantikus szerepeket variáló verstípus jelenik meg már az első kötetekben. Ez a váteszi-vallomásos nyelv ad lehetőséget olyan metafizikai tartalmak újraalkotására ebben a mitologikus lírafelfogásban Baka számára, mint szülőföld, haza, Isten, illetve ezeket a metafizikai tartalmakat 54 �Kutatóterület vetíti rá a költői lét ontológiájára.12 […] Míg Tőzsér a hatvanas évek végére szakított a vallomásospatetikus, romantikus-tragizáló versfelfogással, addig Baka István ugyanezt a nyelv- és lírafelfogást a hatvanas évek végétől kezdte a maga számára hasznosítani. És – Tőzsértől eltérően – sosem szakított ennek a költészetfelfogásnak a kiindulópontjával […]. A magyar lírában bekövetkező nyelv- és irodalomszemléleti megújulások és módosulások tehát csak ennek a vallomásos-tragikus versfelfogásnak a kiterjesztéseként, és nem ennek a nyelvnek a kétségbevonásaként értelmezhetőek Baka költészetében.13 Mindemellett hiba lenne a jelzett kritikai dichotómiát az összes esetben reflektálatlannak beállítani, hiszen világosan kirajzolódnak azok az általános érvénnyel tett értelmezői megállapítások is, amelyek produktív hozadéka éppen e kettősség okainak megjelölésében mérhető le. Nem véletlen, hogy az ilyetén megállapítások – Bedecs László fentebb már idézett soraival párhuzamosan – nagyrészt a Baka-korpusz felemás kanonizációját felszámolni akaró konferenciakötetben tűnnek fel, s később – amint azt a következő fejezetben bizonyítani igyekszem – a Baka-féle szerepjáték-leírás átértékeléséhez (is) vezetnek. Baka költészete fontos irodalomtörténeti határhelyzetben született meg, abban a határhelyzetben, amelyikben a hagyományos közösségi vagy hagyományos közösségiért perlekedő költészet általános emberi kérdéseket érintő költészetté alakult át […]. Ez viszont azt jelenti – s feltehetően ez magyarázza a különböző olvasatokat, de nem csak a különböző olvasatokat, hanem Baka költészetének a különböző irányokban való elfogadottságát is –, hogy a versek több kód szerint olvashatók, amiből az is következik, hogy az olvasónak kell megtalálnia a legteljesebb, az összetettségüknek leginkább megfelelő olvasatot.14 […] a műnek közelében maradva nem tekinthetünk el attól, miszerint az összművészeti alkotás kísérlete, a korai Gesamtkunstwerk esélyeinek latolgatása nem pusztán a szűnőben lévő „bizonyosság” helyreállítására való törekvésként könyvelendő el, hanem olyan törekvésként, mint amely a művészetek „egymást kölcsönösen átvilágító” egységének illúziója helyébe az állítólagos egység szövedék-voltát, barkácsolás révén megteremtett kényszerű egymásra utaltságát hozza színre: egyszóval azt a fajta hagyományértelmezést, amely a különféle helyekről származó elemek összefércelését követőleg sem rejti el a széttartás motivikus, a központ létesítését szándékoló törekvés ellenében ható indítékait.15 55 �Kutatóterület 2. A szerep(játék)-koncepciók az interpretatív szöveguniverzumban. Baka nyelvi szerep(játék)-felfogása A Baka-kritika kezdetben egy kifejezetten érvényét vesztett esztétika felől ítélte meg a lírai korpuszt, s ennek a szerep(játék) vonatkozásában három szinte beláthatatlan, az elváráshorizontok dinamikáját majdhogynem megmerevítő következménye lett: mert nemcsak az életmű kanonikus pozíciójának ingadozása (a.), valamint a Baka-poétika látens elmarasztalása (b.) következett belőle, hanem a szerep(játék) költő-szereppel való összemosása is (c.). Hogy érzékelhető legyen, eme attitűd mennyire erős hatást gyakorolt a későbbi interpretatív gyakorlatra, elég Fenyő D. György 2007-ben (!) közreadott cikkéből idézni: […] a feltételezett kapcsolat közösség és költő között megszakadt, a szellemi konszenzus megléte nem evidencia. Talán ma még valamennyire sajátja a magyar befogadóknak a szocializmus évtizedeinek ismerete, de egyre kevésbé lesz az. Ebből nem csak az következik, hogy tárgyi magyarázatokat fognak igényelni ezek a versek […], hanem egy jóval mélyebb probléma is. Az, hogy úgy választ közösségi lírai alanyt a vers, hogy a közösség léte (és a költő kapcsolata vele) nem adott többé.16 […] Egy közösség nevében és egy közösség tagjaként, a többiekért is szót emelő költő szerepe – igen, ez azért vélhetően akkor is átélhető lesz, ha más költői szerepek kerülnek előtérbe, s ha a konkrét közösség és a konkrét költő már a múlté.17 A fejezet bevezetőjében említett attitűddel szembeni kritikusi distancia magától értetődően generálta a szerep(játék) eltérő koncepcióit, így ezen poétikai összetevő közéletiségként, vallomásként18 való elgondolásán túl óhatatlanul megjelent annak imitációs,19 eltávolító,20 illetve autoreferens21 játékként történő definiálása is. Saját értelmezői pozíciómból nézve fontosabb ennél, hogy a bakai szerep(játék) elismerése viszonylag hamar az egzisztencia felől vált biztosítottá, azaz a személyes lét(ezés) szintjére került;22 igaz, a szerepben néha az élmény szemléletes formában való leképzőeszközét, a biografikus szerző alteregóját látta a kritika.23 Ha utóbbi fő vonásként Lator Lászlónál meg is maradt, a költő vitathatatlanul fontos észrevételeként említendő, hogy a szerepet a tárgyiassággal, valamint a személyes-személytelen beszédmód váltakozásával hozta kapcsolatba.24 Azok a szerephez kapcsolódó nyelvi eljárásmódok, szövegszervezési tendenciák ugyanis, amelyek látszólag a tárgyiasság és a személytelenség 56 �Kutatóterület felé mutatnak, inkább akként értelmezendők, mint amelyek a személy konstruálódásának textusbeli folyamatára, a vers kulturális emlékezetbe történő belépésére, beléptetésére terelik az olvasói figyelmet.25 A szerep(játék) így nemcsak a nyelvi elbizonytalanodással szemben képes hatni, hanem egyúttal a reflexió versbéli aktusának letéteményesévé is válik.26 Másképpen: az önmegértésként aposztrofálódó szerep leválik a biografikus szerzővel való azonosíthatóságáról27 és összhangba kerül eredeti, Baka István által adott leírásával: Két költői szerep ellenszenves számomra: az egyik a váteszi, mert teljesen talajtalan, a másik a magánköltői, az, amelyik teljesen elvész a partikularitásban. A költő legyen szerény, igyekezzék fontos dolgokat kimondani, de ne higgye azt, hogy népet vezet, de azt se képzelje, hogy banális életélményei fontosak lehetnek mások számára, különösen, ha stílusa is merő, bár idézőjelbe tett banalitás.28 […] Amikor írtam [a Döblinget], Széchenyinek éreztem magam, de mindig annak képzelem magam, akiről írok. Ha a történelmi alak világába belehelyezkedem, akkor tudom a legjobban kifejezni magam. Nem véletlen, hogy történelmi alakokról szóló verset – csak egyes szám első személyben írok. Mert nem őt, hanem rajta keresztül magamat próbálom megfogalmazni. Akkor vagyok a legszemélyesebb, amikor álarcot veszek föl.29 Mindehhez csupán annyi teendő hozzá, hogy a bakai gondolatrendszerben a fenti önmegfogalmazás kizárólag nyelvben tételeződött, hovatovább a világ megértésével és a transzcendenssel érintkezett: Ahogy más ember az Isten-magyarázatokkal értelmet lel maga körül, úgy én a nyelv által ismerem föl a világ értelmét. 30 […] Én is várok egy transzcendens élményre, de még sohasem éltem át. Illetve csak akkor, amikor ezt a nyelv adta nekem. Az, amit olvastam vagy írtam.31 Természetesen valamiféle istenélményről, szakrális tapasztalatról csak annyiban beszélhetünk, amennyiben azt a szerző ricœuri értelemben való (nyelvi) megtörténése felől identifikáljuk. Ennek motivációja azért is lehet indokolt, mert egy rejtett, a recepcióban nem tárgyalt poétikai kapcsolatra hívja fel a figyelmünket. 57 �Kutatóterület 3. A weöresi szerep(játék) a kritikai korpuszban és a Weöresgondolatrendszerben Bár a Weöres-féle lírai dikcióra a kezdetektől fogva jellemző a szerepjátszó hajlam, s irodalomtörténet-írásunk a szóban forgó korpusz eme centrális markerének leírását tekintve jelentősnek mondható eredményekkel büszkélkedhet, mégsem állítható, hogy a fent említett problémára minden esetben sikerült körültekintő válaszokat adni.32 Az 1970-es évek végén nyolcvanas évek elején megjelent ma már klasszikusnak számító monográfiák mindegyikében találunk a kérdésre való utalást,33 vagyis a probléma tudatosítása kortársi interpretatív szituációban megtörtént, s cseppet sem meglepő módon éppen egy a szerepjátékot végsőkig vivő szöveg, a Psyché kiadásához kapcsolódott: az Egy hajdani költőnő írásai alcímmel megjelent textus elementáris erővel vetette fel a Weöres-életmű ilyetén természetű beágyazottságát, így azt szinte senki sem hagyhatta figyelmen kívül. A válaszok ennek megfelelően – akár egyetlen dolgozaton belül is – a biográfiai,34 alkotáslélektani35 észrevételektől egészen a egzisztenciálfilozófiai, szubjektumelméleti36 megfontolásokig íveltek, miközben alig-alig lelhető fel a szerepjáték költői koncepciójával számot vető kritikai megnyilatkozás. Holott Weöres határozottan hárítani igyekezett minden olyan teoretikus elképzelést, amely a költészet, tágabb értelemben az irodalom autonóm nyelvétől idegen, külsődleges elgondolásokon alapult: – Beszéltél vagy nyilatkoztál egyszer arról, hogy a költő – te! – gyakran maszkok mögé bújsz. Miért? – Mert a… nem is annyira maszkról van itten szó, inkább olyan tényezőkről, amik valamit kiemelnek, és valamit háttérbe szorítanak. Más-más arányban, más-más keverésben tudja az ember a dolgokat átadni azáltal, ha a maga nevében és a saját jelen idejében beszél, vagy pedig másnemű, más korszakbeli személyiségen keresztül szólal meg. Akkor egészen más tényezők juthatnak érvényre. Itt ez számít, nem az, hogy maszk vagy nem maszk, hanem nyilvánvalóan egy XVIII. századi vagy egy XV. századi környezetben és eszmevilágban, vagy – mint a Teomachiával kapcsolatban szó volt róla – egy ókori, antik, klasszikus eszmevilágon át másképp nyilatkoznak a dolgok. – Miért van erre szükséged? Miért jó ez neked? – Ez nekem nem jó, és nem is okvetlenül szükséges, hanem ez is egyfajta lehetőség. Kiírja az ember magát, egyetlen lehetőségen belül, és akkor más koordináta rendszert kell találni, amin keresztül újra meg tud szólalni. – De ezekben a más-más koordináta-rendszerekben is rendszerint ugyanarról folyik a szó. Amiről Náreki Gergely beszél vagy Lónyay 58 �Kutatóterület Erzsébet, a Psyché, az érintkezik azzal, amikről – mondjuk – a Mahruh veszése beszél, amit a Magyar etűdökben olvashat az ember. És így tovább. – Minden érintkezik mindennel, de mégis más. – Igen, de csak akkor érintkezhet, hogyha ennek az egésznek van egy közös összefüggő erőtere. Na most: ez micsoda? Ha nem a személyiség? – Nem a személyiség: ez maga az emberi kultúra […].37 Az elhangzottakból következik, hogy Weöres a megnyilatkozást (ez esetben a beszédet és a megszólalást), valamint az írást elsősorban nem mint az adott társadalmi réteghez tartozó szó lenyomatát (szociális szó, Bahtyin),38 a szerepjátékot nem mint a személyiség jellembeli megsokszorozódását gondolta el. A szerep (itt maszk) nyelvi természete, amelyen belül adott szemantikai potenciál a jelentésképzésben kiteljesedhet az előbbieknél sokkal fontosabb volt számára. Nyelv, beszéd, írásaktus, szemantika és kulturális emlékezet a weöresi gondolatrendszerben a legszorosabban összefügg, s mindennek mélyreható következményei vannak a megszólaló státusát illetően is: – Az átváltozás lehetősége és vágya mindig jelen van a költészetedben. Ez a része egy világról alkotott képnek? – Minden költészet és minden erő a folytonos átváltozásokon alapszik. Nálam ez éppen így megvan. Az ember transzfigurációkba, metamorfózisokba kényszerül. Minden mű átváltozás… Óriási ennek a jelentősége. Az én költészetemben nem nagyobb, mint bárkiében. Végeredményében a metamorfózis, hogy egészen primitivizáljak, az, hogy nem írhatunk csupa A betűt. Mihelyt B-t is írtunk, rögtön egy átváltozás is történt. Az átváltozás a magam életében és művében egészen szükségszerű és egyszerű.39 Mindezek alapján produktívnak mutatkozhat azon felvetés, mely szerint a szerepjáték és a szerző ricœuri értelemben vett nyelvi megtörténése Weöres poétikai rendszerében – csakúgy, mint Bakánál – korrelál. Talán innen magyarázható, miért mutatkozik reflektálandóként majd minden egzisztenciálfilozófiai megalapozottságú dolgozatban a weöresi alakváltás fogalma. Mindenesetre az eddig mondottakat támasztja alá az eredetileg az első Psyché-ciklushoz tartozó – a legfrissebb kiadásban a függelékben helyet kapott – utószó is: A magyar irodalomban talán szokatlan, hogy valaki az énjének egy megvalósíthatatlan részét egy másik személlyé sűrítse, olykor más korszakba is. A világirodalomban sok példa van erre: Pessoa négy fő- és mellék-énje, Chatterton középkorba visszavetített versei, 59 �Kutatóterület nálunk pedig Thaly kuruc nosztalgiája. Ez a „pót-én-kivetítés” alkalmat ád más temperamentum és más stílus használatára, a szókincs és mondatformálás más módjára: vagyis nyelvi és szellemi felfrissülésre. A kis versciklusban női szív van, mely azonban nem találhat életlehetőséget egy férfi életében, csak áttételesen, a versben.40 Vagyis a nyelv, azon túl, hogy – világlátásának, hagyományának köszönhetően – lehetővé teszi adott episztémé összetevőinek más és más kifejezési módját, a költőien lakozás41 ontológiai eseménnyel bíró természetét is magában rejti. Az általam korábban említett relációrendszerbe így olyan fogalom lép be, amely a lírai (irodalmi) diskurzus egyik differentia specificájaként gondolható el. 4. A nyelvi szkepszistől a szó-imádságig: Csak a szavak A nyelv önazonosság-konstruáló volta mind a Baka-, mind a Weörespoétika szerves része.42 Az említetteken túl a versnyelvben megnyilvánuló egyszeri szemantika – amint láttuk – mindkettőjüknél szervesen összefügg a szereppel mint nyelvi potenciállal. Mielőtt eme összefüggésrendszer interpretatív tárgyalására rátérnék, szükségesnek tartom egy rövid kitérő segítségével megvilágítani, miként vesz részt a jelentésképzésben nyelv és ritmus dinamikus egymásra hatása. Utóbbi kérdésfeltevés megválaszolása véleményem szerint azért megkerülhetetlen, mert olyan líranyelvi működésmódra irányítja az elemző figyelmet, amely a Baka-féle szerepversekben, így a Pehotnij-ciklusban is hatványozottan jelen van. Baka költészetének referenciális rétegében átütő erővel érhető tetten az Istent vádló, a transzcendencia érvényességét megkérdőjelező megszólalásmód.43 Az eme karakterjegynek megfelelő lírai kompozíciók tematikus értelmezői keretben – s Baka nem verses megnyilatkozásaival összhangban44 – könnyen válnak pusztán a primer jelentés felől olvasottá, illetve a taxonomikus attitűdből eredően éppoly könnyen vezetődnek vissza az „istenes versek” alrendszerébe. Varga Magdolna szerint például ide tartozik a Csak a szavak című Baka-vers is, A Gecsemáné, a Zsoltár és a Csak a szavak című alkotásainak írásjel nélküli, már-már rapszodikus áradásai feleselések Istennel, de nem az Ószövetség prófétáinak, pátriárkáinak és királyainak modorában, hanem a 20. század profán hangján, a szerző ateizmusát is „beledolgozva”.45 60 �Kutatóterület holott a szóban forgó költemény ritmikus és versnyelvi szerveződése – úgy tűnik – ellene hat az ateizmusból kiinduló interpretációnak, vagy legalábbis a Csak a szavak eltérő értelmezését teszi lehetővé. Baka István Csak a szavak46 U U│U – │ – – │ U – │ – Csak a szavak már nem maradt más U U│U – │ U U│U – csak a szavak csak a szavak U–│ U –│ U–│ U – a tó szavában úszom én U U│– –│ – U│UU│– hol a hínár mondata tapad – –│U –│ U – │ U –│U testemre és a mélybe húzna U –│U U│ – – │U – de hát az is csak szó a mély U – │ U –│U –│U –│ – nevezz meg és a név a szó majd U U│U –│U – │U – kiszabadulva partot ér U U│U – │ – – │ U – │ – csak a szavak már nem maradt más – –│– U U –│ U – nem táplál a kenyér s a bor – –│U – │U – │ U –│– lélek vagyok ki test-koloncát – –│U – │– –│U U hurcolva folyton megbotol U –│U –│U–│U –│U a semmi és a lét közötti U –│ – – │UU│U – küszöbben bár ez a küszöb – U U –│ U –│U –│– szó maga is csak és riadtan – –│UU│ U – │ U – tévelygek a szavak között 61 �Kutatóterület – –│U –│U – │U – jó volna lenni még talán U U│– U│– U│ – U│– de mit is tegyek ha nem lehet U– │– –│U –│U –│U a szótáradba írj be s néha U – │U –│U –│U – lapozz föl engem és leszek Ha megvizsgáljuk, melyik az a közvetlenül jelentéses elem, amelyik a legtöbbször feltűnik a vers textusában, akkor főképpen a szó lexéma, s annak alakváltozatai említendők (szavak, szavak, szavak, szavában, szó, szó, szavak, szó, szavak, szótáradba). Feltűnő azonban, hogy a szöveg ritmikai organizációja meglepő következetességet mutat. A Baka-vers ötödfeles és négyes jambusok rendkívül szabályos váltakozására épül, amelyek szerkezeti szinten (a verslábakat szótagszámra átfordítva) a következő módon írhatók le: 1. szakasz: 9, 8, 8, 9; 2-4. szakasz: 9, 8, 9, 8; 5. szakasz: 8, 9, 9, 8. A Csak a szavak tehát három nagy strukturális blokkra osztható: a homogén felépítésű középrészt (2-4. vszk.) a felütés és az utolsó szakasz közrefogja, miközben az is megfigyelhető, hogy a kezdő négy sor ötödfeles jambusai a versvégen szakaszközépre húzódnak, sőt, részben lejtésváltáson esnek át (18. sor), vagyis a Baka-vers nem rendelkezik klasszikus kerettel: 1. vszk. U U│U – │ – – │ U – │ – U U│U – │ U U│U – U–│ U –│ U–│ U – U U│– –│ – U│UU│– 5. vszk. – –│U –│U – │U – U U│– U│– U│ – U│– U– │– –│U –│U –│U U – │U –│U –│U – A forma dezautomatizációja, olvasói elváráshorizontot felforgató természete tehát mintegy anticipálja a szó státusának téma szintjén bekövetkező megváltozását [hiábavalóság → jövőre irányultság (leszek)],47 azaz a forma a köznyelvi fordulatként értékelhető megnyilatkozás hangsúlyozottságáról (Csak szavak!) és a markánsan jelen lévő nyelvi szkepszisről a szó nyitottsághoz kötöttségére irányítja a figyelmünket. Csak a szavak már nem maradt más csak a szavak csak a szavak 62 �Kutatóterület […] a szótáradba írj be s néha lapozz föl engem és leszek48 A leírt pozícióváltásnak egyébiránt időmértékes jelölője is van: a végig jambikus lejtésű textusból ugyanis kiemelkednek azok a sorok, amelyek nem tartalmaznak helyettesítő lábakat, s ezekben, vagy az ezekkel grammatikailag szorosan összefüggőkben a szó átértékelődésének folyamata zajlik. U–│ U –│ U–│ U – a tó szavában úszom én U U│– –│ – U│UU│– hol a hínár mondata tapad U – │ U –│U –│U –│ – nevezz meg és a név a szó majd U U│U –│U – │U – kiszabadulva partot ér U –│U –│U–│U –│U a semmi és a lét közötti U –│ – – │UU│U – küszöbben bár ez a küszöb – UU – szó maga is U– │– –│U –│U –│U a szótáradba írj be s néha U – │U –│U –│U – lapozz föl engem és leszek49 A kezdetben mélybe húzó szóból a szövegben előre haladva az elkövetkezendő időkbe való beíródás feltételrendszerét egyedül létesíteni képes eszköz válik, amelynek révén ráadásul a passzív egzisztálás (lenni) keletkezőben lévőbe (leszek) fordul. Az ilyetén természetű szó pedig a semmi és a lét közötti mediátorként (itt: küszöb) a keresztényi (jézusi) szakralitás helyére áll (a.) és a bűnt (botlást) is annullálja (b.). (a.) csak a szavak már nem maradt más nem táplál a kenyér s a bor lélek vagyok ki test-koloncát hurcolva folyton megbotol50 63 �Kutatóterület (b.) a szótáradba írj be s néha lapozz föl engem és leszek A szó ezzel visszakerül eredeti jelentésébe (’felkiáltás, ima’51), s választ ad a Mit tegyek?- kérdésére is. Habár a biografikus értelemben vett létezés lehetetlen („jó volna lenni még talán / de mit is tegyek ha nem lehet”52), az olvasói (kulturális) emlékezet (én → te) az öröklét forrásaként képzelhető el, olyan entitásként, amelynek tulajdonképpen evangéliumi funkciója van.53 5. Nyelv, ritmus, szerep(játék): Búcsú barátaimtól Baka István Pehotnij- és Yorick-versei általánosan elfogadott vélemény szerint olyan lírai megnyilatkozások, amelyekben a szerep(játék) magas esztétikai nívón mutatkozik meg. A kritikai diskurzus eme magas esztétikai értéket egyrészt a szerep(játék) mibenlétére való rákérdezésből/ reflexivitásból, illetve annak önfeltáró annulálódásából,54 másrészt a szerzői név szövegbe való anagrammatikus beíródásából eredeztette.55 Mindezek a koncepciók természetesen a jelen receptív horizontjából nézve is kifejezetten termékenyként aposztrofálhatók, így tulajdonképpen csak az előző fejezetben már jelzett versnyelvi működés szöveginterpretációban való érvényesítésével és a szerep(játék) mint nyelvi potenciál interpretatív tárgyalásával egészítendők ki. Baka István Búcsú barátaimtól56 U –| U –|– U U –|U –|– Yorick Pehotnij fogadott fivérek – –| – –| U –| – –| U –|U Most elballagtok egymást támogatva U –| – – | – – |U – | U – |U Egyik Helsingőr esti kék ködébe – U U –| – –|U –|U –| U Másik a pétervári alkonyatba 64 �Kutatóterület – U U– |– –| – –| U– Mindegy a varjú egy nyelven beszél – – | U – | – –|U –| – –| U Mindenhol épp csak Dániában raccsol U – | – –| – –| U–| – – Oroszhonban meg lágy l-ekkel él – –|U –|U –| – – | U – |– Kál kál ha udvarolgat s nem parancsol U – |U – | – –| U –| U –| – De itt is ott is szép mikor tavasszal – – |U–│– –│ – –│U – Rosszul kirázott tagként csöppet ejt U –│– –│ – – │ – –│U –│– Az első jégcsap s nyirkos lesz a hajnal – – │U –│ – –│– – │U – S foltként üt át Szentpétervár felett U U│U – │ – –│– – │– –│U Ahol a nép most kolbászért áll sorba – – │U –│ – –│ – – │ – U S még szebb az est Helsingőrben mikor –U U –│ U U│UU│U –│U Illatozón kinyit a lacikonyha – –│U – │ – –│U–│ U – Bár jól tudom hogy hasztalan kotor U – │U –│– – │ U –│U –│– Yorick zsebében hat csupán a krajcár – U│UU│U – │U –│U – S hétbe kerül a sült de tán jutott – –│U U│UU│U –│U–│– Is volna neki ha Horatiusnál U – │U –│ – –│– –│U – Le nem ragad s ismerné Móriczot – –│U–│U – │U – I U – │U Jó volt-e élni mondd Yorick s Sztyepan te – U U – │U–│U–│U– Vagy legalább is elviselhető U – │– –│U – │U – │U –│U Vigasztaljon ha nem fogad be Panthe– U U –│UU│U –│U – On titeket befogadott a Nő 65 �Kutatóterület – –│ – –│U–│U–│U–│U Búcsúzom tőletek barátaim ti U –│U –│U –│– –│U – Kik elfecsegve minden titkomat U U│U U│– – │ – – │ U –│U Csak egyet egyet nem mondhattatok ki U –│U – │U U│U –│U – A legnagyobbat a Titoktalant. A Búcsú barátaimtól szerkezete – a jambikus lejtést szótagszámokkal (is) kifejezve – szintén háromosztatú: az első versszakban kiépülni látszó metrikus rend [(a.) stabil hatodfeles jambus; 11, 11, 11, 11] már a másodikban (b.) ötös és hatodfeles váltakozására módosul (10, 11, 10, 11), hogy aztán a harmadiktól kezdve végig (c.) hatodfeles és ötös soronkénti cserélődése domináljon (11, 10, 11, 10). A versnyelv tehát igen hamar újraképzi saját ritmikus formáját, miközben tematikus szinten expressis verbis ki is mondatik, hogy az azonosságot eddig hordozó szerepek tarthatatlanok.57 Yorick Pehotnij fogadott fivérek Most elballagtok58 egymást támogatva Egyik Helsingőr esti kék ködébe Másik a pétervári alkonyatba Ezzel párhuzamosan nemcsak a szerepek és a korlátozott társadalmi lehetőségek kínálta élettérben való létezés rétegeinek következetes megkülönböztetése figyelhető meg (nép, lacikonyha ↔ Sztyepan, Yorick), hanem a szerep szöveghagyományhoz való közeledése is: […] nyirkos lesz a hajnal S foltként üt át Szentpétervár felett Ahol a nép most kolbászért áll sorba S még szebb az est Helsingőrben mikor Illatozón kinyit a lacikonyha […] Yorick zsebében hat csupán a krajcár S hétbe kerül a sült de tán jutott Is volna neki ha Horatiusnál Le nem ragad s ismerné Móriczot A nyelvi megnyilatkozásként elgondolható vers textusa és az általa megtámasztott szerep tehát fokozatosan leválik saját szociografikus/ 66 �Kutatóterület biografikus értelmezői stratégia alapján való olvashatóságáról, s ennek tulajdonnevekkel kifejezett explicit módja mellett metaforikus jele is van: az első szakaszban fellelhető esti szóalak ugyanis Kosztolányi Esti Kornél című írását idézi, idézheti az olvasói emlékezetbe, azaz az említett jel mintegy elővételezi a szerep szöveghagyományként, de facto nyelviként történő interpretálhatóságát. Egyáltalán nem véletlen, hogy a fentiekben részletezett státuscsere a lejtés szerint kiemelt (choriambikus, trochaikus törésű) sorokban zajlik, hiszen a téma szintjén bekövetkező váltás csak új formai-ritmikai keretben lehetséges. 1. U –| U –|– U U –|U –|– Yorick Pehotnij fogadott fivérek – U U –| – –|U –|U –| U Másik a pétervári alkonyatba 2. – U U– |– –| – –| U– Mindegy a varjú egy nyelven beszél 3. U –│– –│ – – │ – –│U –│– Az első jégcsap s nyirkos lesz a hajnal 4. –U U –│U U│UU│U –│U Illatozón kinyit a lacikonyha 5. – U│UU│U – │U –│U – S hétbe kerül a sült de tán jutott 6. – U U – │U–│U–│U– Vagy legalább is elviselhető – U U –│UU│U –│U – On titeket befogadott a Nő A versnyelvi szerveződéshez elválaszthatatlanul hozzátartozó ritmikai jelentésképzés azonban nem áll meg ezen a ponton, hiszen az az egy nyelven való beszélést, vagyis az irodalmi hagyományt egységesként tételező felfogást („Mindegy a varjú egy nyelven beszél”) – choriambikus törés és enjambement révén is jelzetten – a létezővel (ontosz) köti össze.59 U – │– –│U – │U – │U –│U Vigasztaljon ha nem fogad be Panthe– U U –│UU│U –│U – On titeket befogadott a Nő 67 �Kutatóterület A panteon szó eredeti jelentései ennek folyományaként kiíródnak a versből (1. ’az összes istennek emelt templom az ókori görögöknél és rómaiaknál’, 2. ’kiemelkedő személyiségek tiszteletére emelt emléképítmény’, 3. ’nemzeti emlékhely, temetőben nemzeti nagyságok sírhelyeinek területe’60), s helyükre a szerepen keresztül megnyilatkozó alany önazonossága, azaz a szerző megtörténése kerül: „Vigasztaljon [téged! → önmegszólítás], ha nem fogad be Panthe- / On.61 A kérdéses szó tehát a ritmus és a forma dianamizmusától hajtva addig nem használt jelentéssel, jelentőséggel töltődik fel, ám ez a téma szintjén már kimondhatatlan, s csak a szöveginterpretációban létezik:62 Búcsúzom tőletek barátaim ti Kik elfecsegve minden titkomat Csak egyet egyet nem mondhattatok ki A legnagyobbat a Titoktalant. Az önmegszólító vers társadalmi-egzisztenciálfilozófiai (Németh G. Béla) és dialogikus (Kulcsár-Szabó Zoltán) koncepciója tehát kiegészítendő a versnyelv ritmikai potenciálja felőli olvasattal. Mert abban nem csak olyan működésmódra ismerhetni, amely az önazonosság megteremtésével párhuzamosan átírja a szójelentést, hanem olyanra is, amely egy ki nem mondott, de létező poétikai kapcsolatra irányítja a figyelmünket. Bár a BakaWeöres párhuzamot sokan felvetették,63 kettejük hasonló szerep(játék) és a versnyelv-felfogása részletezően még nem kutatott. Jegyzetek 1 A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg. 2 Oszip MANDELSTAM, Árnyak tánca. Esztétikai írások, vál., szerk. és az utószót írta ERDŐDI Gábor, Széphalom, Budapest, 1992, 8–9. 3 BAKA István Művei. Publicisztikák, beszélgetések, a szöveget gondozta és az utószót írta BOMBITZ Attila, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2006, 271–272. 4 VAS István, Hagyomány és újítás. Pen-kerekasztal = Uő., Körül-belül, Szépirodalmi, Budapest, 1978, 202. 5 Vö. „Baka István jó évtizede a magyar költészet élvonalába tartozik. Ő maga Döbling című kötetétől számítja pályája fordulatát, a kritika valamivel később vette észre ezt az emelkedést, de mára szinte teljes az összhang; a legkülönbözőbb irányú 68 �Kutatóterület kritika egyaránt jelentős költőnek tartja.” LENGYEL András, „Az apokalipszis realizmus”. Baka István új kötetéről = Búcsú barátaimtól. Baka István emlékezete, vál., szerk., összeáll. FÜZI László, Nap, Budapest, 2000, 194. Továbbá: „Ha van jól válogatott versgyűjtemény, amely megszégyeníti a kritikát figyelme kihagyásáért, akkor Baka István Szépirodalminál megjelent kötete minden bizonnyal ilyen. Mert arra mutat, s igen határozottan, amit ha észleltünk, se ismertünk el, hogy jelentős költővel van dolgunk. S nem mentség, hogy lassan, rejtve növő életműről van szó, hogy a benne munkáló hagyományos, nemzeti elkötelezettségű, ha úgy tetszik: küldetéses költészettípus sajátosságai e líra igazi természetét illetően könnyen félrevezethetnek […]”. (Varga Lajos Márton) […] „Zárt, nálunk meglehetősen szokatlan líra ez, talán ez a kifejezésforma is hozzájárul, hogy sokáig homályban növekedett, s a kritika, ahogy mondod, nem figyelt rá kellően, vagy nem tudott vele mit kezdeni.” (Lator László) LATOR László – VARGA Lajos Márton, Passió labirintusában. Baka István: Égtájak célkeresztjén, Jelenkor, 1991/6., 571. 6 „[Lator László] valóban jellemző fogadtatástörténeti zavarra világított rá rendkívül élesen. Tudniillik arra, hogy Baka nem került bele olyan, nemzedéki vagy világszemléleti jegyek alapján megalkotott kritikai névsorolvasásokba, amelyek a magyar kritikai hagyomány újabb fejezetének tanúsága szerint a jelentőség tudatosítását a leginkább elvégzik. Illetve ahová besorolták, annak kevés köze volt Baka lírájának mélyebb rétegeihez […]. […] Baka Istvánt ugyanis szinte mindmáig és szinte kivétel nélkül […] a Kilencek költőcsoportjának leszakadó tagjaként kezelték, ami azt is magában foglalta, hogy a népi líra leszármazásának rendszerében értelmezték.” SZILÁGYI Márton, Baka István jelenései = Búcsú barátaimtól. Baka István emlékezete, 187. 7 Vö. „Van-e még esély, lehet-e menedék? E problémakör a Döbling központi magja. A hat versből álló ciklus/hosszúvers nem a reformert, nem a legnagyobb magyart állítja a fénybe, hanem a Napló vívódó, a cselekvéstől elzárt, önnön kétségeivel is küszködő Széchenyijét. Az Ilia Mihálynak ajánlott költeményben Bakának sikerül megmenteni a romantikus vátesz nemzetsorsot formáló szavainak hitelét, és a döblingi karosszékből üzen a 20. századnak.” ÁRPÁS Károly, Vízmélyben gomolygó éj. Baka István: Égtájak célkeresztjén = ÁRPÁS Károly – VARGA Magdolna, Kettős tükörben. Cikkek, tanulmányok, verselemzések Baka István életművéről, Illyés Gyula Megyei Könyvtár, Szekszárd, 1998, 68. 8 Vö. Kulcsár Szabó Ernő Kovács András Ferenc befogadás-történetével kapcsolatos állításaival: „Mindenekelőtt azonban azért tanulságos ez a gyér fogadtatás, mert benne a mai kritikai gondolkodás egyik legjellemzőbb anomáliája kerül a felszínre. Éspedig annak az érzelmi-ideológiakritikai szemléletmódnak a kudarca, amelyik a maga kétosztatú rendszerének tagolatlan fogalmaival (szabadság, kegyelmi állapot, szeretet […], felelősség, autonómia, igazság, szolidaritás stb.) nemigen tudja szóra bírni ennek a lírai világnak a poétikai összetettségét. […] De ellenállást fejt ki azon értelmező műveletekkel szemben is, amelyek prófétai lázzal, hittel és küldetéstudattal védelmezik a modernség utolsó állásait.” KULCSÁR SZABÓ Ernő, Poesis memoriae: lírai mnemotechnika és kulturális emlékezet. Kovács András Ferenc pályakezdése = Uő., Szöveg – medialitás – filológia. Költészettörténet és kulturalitás a modernségben, Akadémiai, Budapest, 2004, 246–247. (Kiem.: K. Sz. E.) 9 HATÁR Győző, „Autentikus líra”, Forrás, 1996/5., 93. 10 NAGY Gábor, „Legyek versedben asszonánc”. Baka István költészete, Kossuth 69 �Kutatóterület Egyetemi, Debrecen, 2001, 11. Felette jellemző, hogy Nagy Gábor 2001-ben is csak kisebb módosulásokról beszél, miközben azokat posztmodern hatásoknak tulajdonítja. 11 „Mert bár többfélét tud, hangot, stílust is vált, ha egy időre kiírja a régit (vagy csak eljátszik vele egy darabig, hogy mást is tud), mindig ugyanazt csinálja: az érzéki világ borzalmait és gyönyöreit, olykor borzadályos gyönyöreit adja elő a gravitációnak fügét mutató balettfigurákkal.” PÓR Judit, Szárnyaló kétségbeesés. Impressziók Baka István verseskötetéről, Holmi, 1993/5., 733. Lásd még: „Egyetlen élmény megszállottja. Világos, hogy [Baka István] számára – már az őt letipró betegség elhatalmasodása előtt is – a Teremtő közönye, nagyvonalú és már-már derűs ember-pusztítása elleni lázadás volt a gondolkodását meghatározó alapélmény. Annak felismerése, hogy nincsen külső menedék. Mindnyájan egy kozmikus sakkjátszma figurái vagyunk, s nem tudható, milyen minőségű és milyen színű bábok, ahogy még az sem sejthető, ki és milyen szándékkal irányítja ezt a félőrült és véget nem érő játszadozást.” SZEPESI Attila, A cella, Tiszatáj, 1996/9., 25. (Kiemelések tőlem: B. O.) 12 NÉMETH Zoltán, Párhuzamos líratörténetek. Baka István és Tőzsér Árpád költészetének összehasonlító vizsgálata = „Égtájak célkeresztjén”. Tanulmányok Baka István műveiről, szerk. BOMBITZ Attila, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2006, 113. 13 Uo., 115. Az elmozdulást sokkal pontosabban érzékeli Bedecs László. Vö. „Baka sokáig meg sem kísérli átlépni a hagyományos költőiség határait, nem enged a depoetizáló tendenciáknak, a vers létmódjára és lehetőségeire rákérdező poétikáknak, a neoavantgárd törekvéseiből pedig még ötleteket sem vesz át.” BEDECS László, Lecserélt nyelv. Baka István 1970/1990 = „Égtájak célkeresztjén”. Tanulmányok Baka István műveiről, 16. Máshol: „[A kritika] a Pehotnij-versekben és a November angyalához szövegeiben olyasmit fedezett fel, amit a korábbi versek nem tudtak nyújtani. Ez pedig, ha konkrétan nem is mondta ki senki, nem volt más, mint a közvetlenebb, az ünnepitől egyre távolodó nyelvhasználat, az árnyaltabb és nyitottabb intertextuális játéktér, és a szereplehetőségekre való rákérdezés, a szerep funkciójának versen belüli problematizálása.” Uo., 14. A tanulmány szerzője később pontosan meg is határozza, miben ragadható meg az elmozdulás természete: véleménye szerint Baka a neoavantgárd nyomán beemelte lírájába a trágár, erotikus tematikát, miközben korábbi verseivel szemben „egy automatizmusokba hajló, már-már anakronisztikus nyelvet váltott fel egy nyitott és épp az intertextusok felismerhetőségének bizonytalansága miatt instabil nyelvvel […]”. Uo., 17. 14 FÜZI László, Határhelyzetben. Tűnődések Baka István költészetéről = „Égtájak célkeresztjén”. Tanulmányok Baka István műveiről, 37. [Az első kiemelés a szerzőtől (F. L.), a második tőlem: B. O.] 15 FRIED István, Baka István művei tágabb kontextusban = „Égtájak célkeresztjén”. Tanulmányok Baka István műveiről, 39. (Kiemelés tőlem: B. O.) 16 FENYŐ D. György, „A század sötétlő sírja”. Egy vers Baka István Pehotnij-ciklusából: Társbérleti éj = „Égtájak célkeresztjén”. Tanulmányok Baka István műveiről, 168. 17 Uo., 169. 18 „A szerepversek is a vallomásos versek hangvételét erősítik fel: Háry János a búcsúpoharát emeli […], az orosz versek is a betegséget erősítik fel […], s Yorick szókimondása is az Úrral való, a korábbinál erősebb perlekedést szolgálja, FÜZI László, A költő titkai. Töredék Baka Istvánról = Búcsú barátaimtól. Baka István emlékezete, 222. 70 �Kutatóterület 19 „A szerepjátszás és a személycserék világossá teszik, hogy a választott ciklusok [Háborús téli éjszaka, Döbling, Yorick monológjai] imitációs játékoknak tekinthetők.” ÁRPÁS – VARGA, I. m., 114. 20 „Nincs szerényebb költő Bakánál, szemérmességében minduntalan elbújik valaki mögé, persze csak a játék, a néha vérfagylaló játék kedvéért is – könnyű neki, tudjuk fordításaiból is, hogy milyen könnyedén táncol a más cipőjében, de a maga lábával […]. Sőt. Nemcsak más mögé bújik, hanem maga mögé is. A maga közéletipolitikai közérzetének vagy éppen nagyon általános emberállapotának eltávolító rétegei mögé.” PÓR, I. m., 734. 21 „A modernitásra jellemző ellentét a költői én állítása és a világ tapasztalhatóságának kétségbevonása, illetve az ezt kifejező versvilág esztétizáló hangsúlyozása itt új megvilágításba kerül. A költői én nem azonosul ezzel a világgal, hanem épp távolságát, függetlenségét fogalmazza újra: váltakozó szerepekben, az alkotás és a költői világ önreflexiójában, a költői hagyományhoz való viszonyában, vagy az önállósuló nyelvi világgal szembeni kiszolgáltatottságában.” PAPP Ágnes Klára, Szépség és harmónia hermeneutikája. Baka István Tájkép fohásszal című kötetéről = Búcsú barátaimtól. Baka István emlékezete, 276. 22 Füzi László szerint a szerepjáték tekintetében is paradigmaugrás konstatálható, hiszen Baka a történelmi szerepversektől az egzisztenciális szerepversek felé fordult. FÜZI László, Határhelyzetben. Tűnődések Baka István költészetéről = „Égtájak célkeresztjén”. Tanulmányok Baka István műveiről, 33. 23 „A szerepversekhez mindig is vonzódó lírikus egy kvázi-szerepversciklusban [a Szytepan Pehotnij versesfüzetében] rendkívül személyes vonzódásokat fejezett ki. Egyrészt azt, hogy a szerepek mindig is vele azonosak (ezt persze a figyelmes olvasó korábban is észrevehette már), másrészt pedig orosz költőként való megmutatkozásában égész életművének egyik alapélményét tette láthatóvá.” SZILÁGYI, I. m., 193. Lásd még: „Baka István mai költészete már ilyen, egzisztenciális súlyú költészet. Versei ugyan változatlanul különféle szerepekben megnyilvánuló költőt mutatnak; mindazt, ami foglalkoztatja, csak mások – irodalmi, kulturális szereplők – életébe belehelyezkedve, egy fiktív világ elemeiként mondja el. […] Szereplíra tehát az övé, jóllehet tudjuk, valamennyi szerep ő maga. De ez a különféle szerepekben való megszólalás nem annyira rejtőzködés, mint – »új« tapasztalatok bevonása révén – gazdagodás. Megjeleníthető életanyaga bővül a fölvett szerepek kibontása során, s önmagát tudja bennük jobban megmutatni.” LENGYEL, I. m., 195. 24 LATOR László, Baka István égtájai. Baka István: Égtájak célkeresztjén = Búcsú barátaimtól. Baka István emlékezete, 168–173. 25 SZŐKE Katalin, A költő és a műfordító szerepcseréje. Baka István költészetének orosz kulturális kódja, Forrás, 1996/5., 65–69. 26 „Ugyanakkor azok, akik korábban sem a nemzet megváltójának szerepében igyekeztek érdemeket szerezni, hanem a nyelvbe fogózva eljutni önmagukhoz, a nyelvjáték segítségével vagy a múlt nyelvi átélésével, tematizálásával, hagyományértelmezéssel, a hajdani gesztusok elvetése árán is megkísérelték, hogy a lírai én megszólalásának még lehetséges változatait próbálgassák. Akár úgy, hogy a verset az értekezés és szinte fogalmi értelmezés felé közelítették, akár úgy, hogy megkeresték azt a magyar vagy világirodalmi alteregót, aki nem énmegosztottságát panaszolja, hanem a reflexió és a tematizálás, a szövegköziség erejével megjelenített dialogikus forma és a gondolat kaland álcájában megjelenő 71 �Kutatóterület (és a vallomáslíra retorizáltsága ellenében működő), valamint a hagyományosan értett költőiség külsődleges eszközeiről lemondó magatartás leírásával, tanúságtételével példázza a szubjektum és objektum, az én és a világ, a nyelvi kísérlet és a nyelvi elbizonytalanodás közti szakadék áthidalhatóságát.” FRIED István, Árnyak közt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 1999, 25. Vö. még: „Baka István költői világának mindig két domináns érték áll a középpontjában: az irodalom és a személyiség […]”. Jurij GUSZEV, Baka István: Sztyepan Pehotnij testamentuma, Tiszatáj, 1996/9., 116. 27 „– Milyen viszonyban van költői éned magánemberi egyéniségeddel? – Verseim lírai hőse nem azonos, nem is lehet azonos »magánemberi« lényemmel. Verset csak akkor tudok írni, ha sikerül levetkeznem azt a bizonytalanságot, esendőséget, ami általában jellemez. Élményeim azért is csak többszörös áttétellel kerülnek be a versekbe, mert nem szeretem kiadni magam. Ne rám, hanem önmagára ismerjen az, aki olvas.” „Közösségekre vágyakozom”. Beszélgetőtárs: Görömbei András = BAKA István Művei. Publicisztikák, beszélgetések, 233. 28 „Akkor vagyok a legszemélyesebb, amikor álarcot veszek föl”. Beszélgetőtárs: Vecsernyés Imre = BAKA István Művei. Publicisztikák, beszélgetések, 240. 29 Uo., 242. (Kiemelés tőlem: B. O.) 30 Nyelv által a világ. Beszélgetőtárs: Balog József = BAKA István Művei. Publicisztikák, beszélgetések, 288. 31 Uo., 287–288. (Kiem.: B. I.) 32 Nyilvánvaló, hogy a szöveggel való hermeneutikai értelemben vett dialógus eleve kizárja az interpretatív aktus befejezhetőségét, hiszen az jelenlegi olvasói pozíciónk végtelen lehetőségeit puszta rekonstrukcióvá fokozná. Gadamer az appellatív természetű olvasás realizálásának legfőbb feltételeként éppen ennek tudomásul vételét jelöli meg: „Die erste Feststellung, die man […] machen muss, ist, dass Verstehen als hermeneutische Aufgabe stets schon eine Dimension der Reflexion einschließt. Verstehen ist keine bloße Reproduktion einer Erkenntnis, d. h. nicht ein bloßer wiederholter Vollzug derselben, sondern ist sich der Wiederholtheit ihres Vollzuges selber bewusst.“ Hans Georg GADAMER, Zur Problematik des Selbstverständnisses. Ein Hermeneutischer Beitrag zur Frage der ›Entmythologisierung‹ = H. G. G., Wahrheit und Methode. Ergänzungen, Register, hrsg. von J. C. B. MOHR (Paul Siebeck), Tübingen, 1993, 121. 33 Itt most csak az egyik legjellemzőbbet idézem: „A más hangján megszólalás, a személyiség háttérben hagyását célzó törekvés közismert jellemzője az induló Babitsnak: ez lett Weöresnél nagyjából állandó tényezővé.” TAMÁS Attila, Weöres Sándor, Akadémiai, Budapest, 1978, 31. (Kiem.: T. A.) 34 Vö. „Bonyolult és réteges forma bontakozik, nemcsak versek sorakoznak, életrajz körvonalai tűnnek fel, s a kettő jelentésrendszerében találja fel Weöres azt a formát, mely úgy vall rá, hogy mindig másról beszél. Terjedelmével fordított arányú a belezsúfolt világ. Lónyay Erzsébet életregénye Weöres életének, költészeti gondolkodásának összefüggő egységű foglalata.” BATA Imre, Weöres Sándor közelében, Magvető, Budapest, 1979, 300. (Kiemelés tőlem: B. O.) 35 Vö. SOMLYÓ György, Fiú vagy lány? Megjegyzések W. S. Psychéjéhez, Új Írás, 1972/8., 101–115. 36 „A lírai hősről van szó. Ha a mű az én tartalmából áll össze, a mű csak úgy lehet egész, ha az én-tartalom – a rész – átváltozik, egységes organizmussá alakul át. A 72 �Kutatóterület lírai hős – a mű egyik összetevője – nem egy a priori tételezhető személyiség, nem is a költővel azonos, hanem a költő személyiségének átalakulása azonképp, hogy az én-tartalomból egység, mintegy új személyiség születik. A költő egyénisége így megannyi változatban születik újjá az egyes művekben […]”. BATA, I. m., 56. 37 Válaszolni nehezebb. Domokos Mátyás TV-beszélgetése Weöres Sándorral = Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai, összeáll., szerk., s. a. r. DOMOKOS Mátyás, Szépirodalmi, Budapest, 1993, 354. (Kiemelések tőlem: B. O.) 38 Vö. „A szó megértésekor nem a szó közvetlen tárgyi és expresszív értelme a fontos – ez a szó külső, hazug burka; az a fontos, hogy a beszélő a valóságban mindig valamilyen érdektől hajtva használja fel ezt az értelmet és kifejezésmódot [ekszpresszija], saját helyzetétől (szakmájától, társadalmi pozíciójától stb.) és konkrét szituációtól függően. Ki és milyen körülmények között beszél: ez az, ami meghatározza a szó valódi értelmét.” Mihail BAHTYIN, A szó a regényben = Uő., A tett filozófiája, A szó a regényben, ford. S. HORVÁTH Géza, Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2007, 313. 39 Weöres Sándor. Bertha Bulcsú beszélgetése a költővel = Egyedül mindenkivel, 151–152. (Kiemelés tőlem: B. O.) 40 WEÖRES Sándor, Post scriptum = Uő., Psyché. Egy hajdani költőnő írásai, Helikon, Budapest, 2010, 298. (Kiemelések tőlem: B. O.) 41 Vö. Martin HEIDEGGER, „…költőien lakozik az ember…”, ford. BACSÓ Béla, T-Twins, Budapest, 1994. 42 Erről Weöressel kapcsolatban máshol már részletesen írtam. Vö. BOROS Oszkár, Versnyelv és identitás (Weöres Sándor: Harmadik szimfónia) = Vers – ritmus – szubjektum. Műértelmezések a XX. századi magyar líra köréből, szerk. HORVÁTH Kornélia – SZITÁR Katalin, Kijárat, Budapest, 434–464. 43 Vö. például: „Kényszerzubbony volt már az anyaméh is / s járkálok bár látszólag szabadon / a Mindenség csak túlméretezett / bolondokházi kórterem tudom // döngettem hát a falakat hiába / a mélységből kiálték ám az Isten / csak a lélek légszomja és e szomjon / s más kórtermeken kívül semmi sincsen // átkopogok s ha néha jő erőtlen / morzén a válasz meg sem érthetem / ember vagy angyal küldi-e s fogolytárs / vagy láthatatlan rabtartóm üzen // ó nappalok fehér kendői számat / ki tömte be tivéletek nehogy / kiüvöltsem hogy már a semmi sincsen / s még ez a semmi is fogy egyre fogy” BAKA István, De profundis = BAKA István Művei. Versek, a szöveget gondozta és az utószót írta BOMBITZ Attila, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2003, 127. „A szürkület patkánya már előbújt / éles fogakkal feltöri a Nap / dióhéját s farkával félresöpri / a szalmaszál sugarakat // mint ruhásszekrénynek az éjnek / szétnyílnak ajtószárnyai / vállfán lóg Isten sok megunt palástja / s a Megváltó vérbűzös rongyai // e világ-pincében ahol körülkerítenek / Isten-szemét és Sátánlimlomok / mióta várom már ki szabadít meg / és rémlik olykor ott fönn láb dobog // álmomban mintha elhagyott lakásom / látnám bár nincsen semmi más tudom / patkányok árnyak s néha egy homályos / fénycsík a felhő-pókhálós falon” BAKA István, Circumdederunt. H. G. emlékének = BAKA István Művei. Versek, 128. 44 „Mi közöm a Bibliához? Nem vagyok vallásos, már a szüleim se voltak, a Bibliát először tizenhét éves koromban olvastam (de akkor betűről betűre, egy hétig – betegség címén – az iskolából is elmaradtam, hogy átrágjam magam rajta), akkor még az érdekességét, az olvasmányaim megértéséhez szükséges lexikont látva 73 �Kutatóterület benne. Azután kezdtem el gyakrabban olvasgatni – főként az evangéliumokat –, hogy kezdtek felbukkanni motívumai a verseimben. Természetesen a versben szereplő Isten nem a vallás istene, számomra a sorsunkat befolyásoló, irracionálisnak érzett erők jelképe, ezért közönyös vagy gonosz.” „Közösségekre vágyakozom”. Beszélgetőtárs: Görömbei András = BAKA István Művei. Publicisztikák, beszélgetések, 234. Vagy: „A végzet, a természet közönye, az a gonosz részvétlenség, amellyel születésünket és halálunkat fogadja – ezek ennek az Isten-képnek az összetevői. Nálam azért ilyen Isten, mert nem vagyok hívő. De ha hívő lennék, akkor is ilyennek kellene elgondolnom, mert ebből a világból csak ilyen Isten létezésére lehet következtetni.” „Akkor vagyok a legszemélyesebb, amikor álarcot veszek föl”. Beszélgetőtárs: Vecsernyés Imre = BAKA István Művei. Publicisztikák, beszélgetések, 236. 45 VARGA Magdolna, November angyalához. Baka István versei = ÁRPÁS – VARGA, I. m., 263. Nagy Gábor elemzésében a Csak a szavak című vers „a költészet profán himnusza”. NAGY, I. m., 207. 46 BAKA István, Csak a szavak = Baka István Művei. Versek, 327. 47 Vö. „Ez az egyetlen ilyen, a nyelv tördelésével eljátszó vers [Ha minden széthull], mégis kiemelkedően fontos a Baka-életművön belül – például a szonettekkel szemben, melyek nem tudják a formát kérdésessé tenni.” BEDECS, I. m., 19. Lásd ezzel szemben: „Kritikák, tanulmányok közhelyévé lett a tézis: Baka István a kötött formák költője. Igaz-e vajon e kijelentés, nem szorul-e bizonyításra is, különösen akkor, ha napjainkban sokaknak ez a korszerűtlenség szinonimáját is jelenti esetleg, legalábbis a divatjamúlt, régimódi értelemben, holott Baka költészetében éppen az ellenkezőjének lehetünk tanúi: mert bár a fenti kijelentés igaz ugyan, de csak annyiban, amennyiben a hagyomány modernizálását jelenti a formai következetesség […]”. SZIGETI Lajos Sándor, „Metaforákkal tele, megjelenik a líra szelleme”. A palackba zárt szonett szabadulása, Tiszatáj, 1996/9., 107. Továbbá: „[…] a műforma törvényei a költői öntörvényűség kibontakozásának jelentős eszközeivé válnak […]”. Uo., 108. Vas István a formához való visszatérést irodalomtörténeti kontextusban tárgyalja, magát a formát pedig – hasonlóan Weöreshez (Harmadik nemzedék) – jelentésesként tételezi: „Aminthogy általában is, be kell vallanom, nekem a formai tudás – ha igazi és eleven, nem pedig puszta verstani jótanulóság – önmagában véve is imponál. És ha úgy találom, hogy üres – vagy éppen méltatlan – mondanivaló hordozója, előbb önmagamra gyanakszom: hátha félreértettem: majd kiderül az igazi jelentése. […] És ha másért nem, azért is hinnék a formában, mert Radnóti, a hajdani avantgardista, saját képtelen, megalázóan újszerű pusztulásának a legtökéletesebb és leghagyományosabb formában tudott fölébe kerülni. A formának nincs ennél magasabb rendeltetése.” VAS István, A versírásról = Uő., Körül-belül, 105. Meglátásom szerint érdemes lenne egy Weöres, Vas és Baka formafelfogásának összefüggéseit vizsgáló kutatást elvégezni. Vö. „Arra is fontos felhívni a figyelmet, hogy Baka István költészete még egy szempontból jelent kihívást a dolgok jelenlegi állásával szemben: a költő demonstratív módon, hangsúlyozottan és következetesen tér vissza a szigorú költői formákhoz (manapság a kánonok tagadása, a kísérletezés teljes szabadsága korában az önfegyelem effajta megnyilvánulását eleve kihívásként lehet értelmezni.” GUSZEV, I. m., 116. 48 (Kiemelések tőlem: B. O.) 49 (Kiemelések tőlem: B. O.) 74 �Kutatóterület A centrális szakaszban nem azonosítható tiszta lejtésű sor! A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, főszerk. Benkő Loránd, Akadémiai, Budapest, 1976, III., 773. 52 A szöveg ezen helye szintén a ritmus által kiemelt: itt található az egyetlen lejtéssértés: 50 51 U U│– U│– U│ – U│– de mit is tegyek ha nem lehet 53 Vö. „A Gecsemáné szerzője […] Istent perli ember létére. Csakhogy ne feledkezzünk meg arról, hogy nem egyszerűen emberként, hanem ráadásul költőként teszi ezt, azt is mondhatnám persze, hogy az Evangéliumot átíró olvasóként/ költőként, tehát nem a teológiai hermeneutikának az alapképlete szerint […]”. SZIGETI Lajos Sándor, (De)formáció és (de)mitologizáció. Baka István angyalainak tündöklése (és bukása?) = Uő., (De)formáció és (de)mitologizáció. Parabolák és metaforák a modernitásban, Messzelátó, h. n., 2000, 157. Fried István a Csak a szavak kapcsán megjegyzi, hogy a halál felől a létre nyitott magatartás a szójelentés feltárásának, a nyelv megszervező-erejének köszönhetően támasztódik meg. FRIED, Árnyak közt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról, 125. 54 „De ennél most sokkal fontosabb, hogy a versek erre a problémára reflektálnak is, az ezért is fontos Yorick-monológokkal kezdődően. Yorick ugyanis maga is szerepet játszik, hiszen udvari bolond, afféle színész tehát. A haláltematika megjelenése miatt kitüntetett Fredman szonettjeiből Fredmanja pedig azért érdekes, mert eredetileg egy fiktív figura, az ő megidézése tehát megkettőzi a problémát. A Pehotnij-versek pedig eleve csak egy kvázi-szerep keretei lehetnek, azaz voltaképp a szerep felszámolásának versei, és pontosan azt mutatják meg, hogy a lírai én és a szerep megkülönböztetése értelmetlen, sőt lehetetlen.” BEDECS, I. m., 18. 55 FRIED, Árnyak közt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról, 85. Vö. „Van figurának még egy jellemzője, amely talán fontosabb az eddigieknél is: Sztyepan Pehotnij gyalogos. Baka. Közlegény. Mint a Téli útban láthattuk, olyan gyalogos, akinek lyukas a csizmája. Szerencsétlen ágrólszakadt, aki a néptribünök, tábornokok világában egyszerű közlegény, baka, alávetett, szolga, a hatalom megalázottja – raszkolnyikovi elmével és gondolatokkal.” NAGY, I. m., 183. (Kiem.: N. G.) 56 BAKA István, Búcsú barátaimtól = Baka István Művei. Versek, 348–349. 57 Vö. NÉMETH G. Béla, Az önmegszólító verstípusról = UŐ., 11+7 vers. Verselemzések, versértelmezések, Tankönyvkiadó, Budapest, 1984, 5–70. 58 (Kiemelés tőlem: B. O.) 59 Innen válik igazán érthetővé, miért olyan fontos Tinyanov megjegyzése, aki a vers alapegységének a verssort, s nem a közlés szintaktikai-grammatikai szerveződését tartotta. Vö. Jurij TINYANOV, A versnyelv problémája, ford. SOPRONI András = Uő., Az irodalmi tény, vál. KÖNCZÖL Csaba, Gondolat, Budapest, 1981, 135-175. Fried István Baka-könyvében szintén megjegyzi, hogy a soráthajlás megtöri ritmikai és az értelmi egység összhangját. FRIED, Árnyak közt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról, 128. 60 TOLCSVAI NAGY Gábor, Idegen szavak szótára, Osiris, Budapest, 2007, 770. 61 (Kiemelés tőlem: B. O.) 62 KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, A „te” lírai alakzatának kérdéséhez = Uő., Az olvasás 75 �Kutatóterület lehetőségei, JAK – Kijárat, Budapest, 1997, 41–51. 63 Eisemann György a Pügmalión, illetve A kő és az ember összefüggését hozza fel példának: „Úgy tűnik, a szikla egyedül a hasonló szenvedés előtt tesz vallomást: némaságát, mélységes csöndjének kitörését csak az értheti meg, aki a kőben lakozó fájdalmat magában is fölismeri.” Idézi: FRIED, Árnyak közt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról, 134. Nagy Gábor a Szentpéterváron újra című verset A Gigantopolis felől olvassa. NAGY, I. m., 181. Lásd még: „Az erősen zenei töltésű, többnyire rapszodikus menetű darabok nagy száma szembeötlő: ide sorolható a Gustav Mahler 5. szimfóniájának első tételét idéző Trauermarsch; a kései Liszt-zenemű parafrázisa, a Mefisztó-keringő, a Halál-boleró, a Farkasok órája vagy a Háborús téli éjszaka is. E verstípus Vörösmartytól eredeztethető, de József Attila vagy épp Weöres Sándor (gondoljunk csak zenei műfajokat imitáló darabjaira) is említhető.” Uo., 81. 76 �Találkozási pontok Nyitott múzeum Beszélgetés Shah Gabriellával GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ Shah Gabriella, salgótarjáni születésű művészettörténész, a Palócföld folyóirat rendszeres szerzője 2013. december 1-jétől vette át a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum vezetését. – „Nyitott múzeum” – ezzel a címmel adtad be pályázatodat a salgótarjáni múzeum irányítására. Általános szakmai terved részét képezi az a vezetői vágyad, hogy nyitott legyen a múzeum arra a városra, amelyben működik. – A múzeum a város szívében helyezkedik el, ezért ennek megfelelően kell működnie: a város kulturális és tudományos vérkeringésének fenntartása az elsődleges feladata. Regionális, országos és nemzetközi kapcsolatai révén aktívan kell gyakorolnia a kulturális, a tudományos és a pedagógiai feladatait. Kiállításai, programjai és kiadványai Salgótarján és Nógrád megye kulturális életének szerves részét kell, hogy képezzék. Nyitottnak kell lennie a formai és az elméleti megújulásra, a salgótarjáni és a nógrádi művészek, a gyűjtők, a város lakói és a városba érkező vendégek felé, szükség van a városi és a megyei kulturális, oktatási intézményekkel összehangolt együttműködésre. Lényeges, hogy a városban és a megyében működő más kulturális és közgyűjteményi intézményeket ne konkurenciaként, hanem partnerként kezelje a múzeum. A Dornyay Béla Múzeum megfelelő irányú változtatások mellett az egyik leghatékonyabban működő kulturális és tudományos központ 77 �Találkozási pontok szerepét töltheti be. Azt szeretném, ha az intézmény a színvonalas kiállítások, a kutató és a feldolgozó munka révén a „valóság és az elmélet” találkozásának sajátos színtere lenne. – 2001-től dolgozol a Nógrád Megyei Múzeumi Szervezetnél, a salgótarjáni múzeumba 2010-ben kerültél. Szakmai, vezetői programod alcímében hangsúlyossá tetted a megújítás igényét. Mi az, ami reformálásra vár abban az intézményben, ahol magad is muzeológusként tevékenykedsz több éve? – A múzeum szakmai feladatai (a gyűjtés–megőrzés–feldolgozás– bemutatás) mellett az új, egységes múzeumarculat kialakítása a célom. Intézményvezetőként kiemelt feladatnak tekintem a múzeumi gyűjtemények további folyamatos leltározását, restaurálását és gondos, megfelelő körülmények közti őrzését. A fejlesztés keretein belül gondoskodni kell a gyűjtemények biztonságos elhelyezéséről, a megnövekedett műtárgyállomány szakszerű, biztonságos raktározásáról. Fontos, hogy múzeumunk a tevékenysége és a szolgáltatása révén ösztönözze az embereket arra, hogy megértsék, megbecsüljék és magukénak tekintsék a múzeum gyűjteményét. Törekszünk a folyamatos kapcsolattartásra a gyűjtőkkel és az alkotóművészekkel. A tudományos feldolgozás és a publikálás is a gyűjtemények mind szélesebb körű megismertetéséhez járul hozzá. A publikálást szeretném jobban ösztönözni, hiszen a muzeológusok kiváló szakmai tudással rendelkeznek. De ezt a célt szolgálják az állandó és az időszaki kiállítások, a közművelődési programok, illetve a kulturális javak digitalizálása is. A digitalizálás mind a kiállítások tervezésében, mind a gyűjtemények virtuális bemutatásában segítséget jelent. A gyűjtemények megismertetésének fontos módja az online is elérhető adatbázisok elkészítése. Nélkülözhetetlen, hogy megjelenjenek a múzeum gyűjteményeinek katalógusai. Fontosnak tartom azt is, hogy a múzeum saját kiadásban megjelenő könyveinek igényes kivitelűnek és szakmailag pontosnak kell lennie. Az épületünkben nemrég megnyílt Városi Galéria állandó bemutatkozási és értékesítési lehetőséget biztosít a salgótarjáni alkotóknak. A Városi Galéria azáltal válik élővé, hogy a tárlatokhoz rendszeresen művészeti rendezvények, beszélgetések, előadások kapcsolódhatnak. A változás fontos területét képezik a múzeum népszerűsítését, a látogatók megnyerését elősegítő PR-stratégiák, amelyek a sajtó- és médiakapcsolatok ápolására, a látogatókra koncentráló attitűd kialakítására vonatkoznak. – A múzeum tudományos intézmény, kulturális-szellemi központ, a múlt értékeit a jövőnek megőrző és azokat feldolgozó bemutatóhely, egyfajta „rendezvényház” – sokféleképpen lehet definiálni ezt az intézménytípust. A múzeum mely meghatározottságát milyen módon tartod hangsúlyosnak itt, Salgótarjánban? 78 �Találkozási pontok – A múzeum nem tekinthető hagyományos értelemben művelődési háznak. Ugyanakkor nem csupán tudományos intézmény, hanem kultúrateremtő, kultúraközvetítő, kultúraegységesítő központ, amelynek léte Salgótarján városában és térségében a regionális kulturális fejlesztés szempontjából is elengedhetetlenül szükséges. Egy múzeum az állandó és az időszaki kiállításaival fogalmazza meg kulturális üzenetét és kerül kapcsolatba a közönséggel. Folyamatosan fel kell mérni a látogatók összetételét és igényeit, hogy ezáltal teljesebb körű kiszolgálást nyújthassunk a különböző társadalmi csoportokból jövő, eltérő életkorú és felkészültségű látogatók számára. A látogatóbarát múzeumra vonatkozó elképzelések Salgótarján város helyzetének és adottságainak figyelembevételével alakíthatók ki. A múzeum tárlatainál törekedni kell arra, hogy a múzeumi kiállítás nyilvános legyen, a látogatók minden rétegéhez szóljon, függetlenül attól, hogy Salgótarjánban vagy hazánk más táján élő, műértő közönségről vagy a kulturális értékeinket felfedezni vágyó külföldi turistáról beszélünk. A kiállításoknál is igazodni kell a kor igényeihez. – A pályázatodban az épület egyes belső tereinek arculatalakítását a látogatóbarát-szemlélet megvalósításával kapcsolod egybe. Látva a financiális lehetőségeket milyenfajta belső átalakítások tervezhetők? – Terveim között szerepel a kiállítóterek felújítása. További tervem az épület más tereinek (a kiállítótereknek, a tárgyalóteremnek, a műtárgyraktáraknak, az irodáknak) a felújítása és további modernizálása megfelelő műtárgykörnyezet kialakításával. A fogadóterek jobb kihasználását is át kell gondolni. Például az emeleti kiállítótereket összekötő kihasználatlan előtérben ki lehetne alakítani egy olvasósarkot – szaklapokkal – vagy lehetne gyermekeknek diavetítő sarok. A földszinti fogadótérben szívesen látnék egy nagyképernyős televíziót, ahol folyamatos vetítés folyhatna, hogy a betérő vendégek információhoz jussanak a múzeumi gyűjteményekről, a programokról, a kiállításokról. A nagyméretű kiállítóterek nem minden kiállítás fogadására alkalmasak. A vándorkiállítások és a nagy költségű tárlatok kisebb tereket igényelnek, ezért optimális helykihasználásra van szükség. A terek mobilparavánokkal és egyéb modern eszközökkel – nagyobb építési munkák nélkül – átalakíthatók. A kiállítási infrastruktúra (paravánok, posztamensek) felújítása is elkerülhetetlen. Az eszközök beszerzése pályázatok útján apró lépésekben megvalósíthatónak tűnik. A kiállítótereket mindenképpen a műtárgyvédelmi és biztonsági előírásoknak megfelelően kell kialakítani. A nyertes TIOP pályázatnak köszönhetően az egyik emeleti kiállító terem modern látványraktár lesz, s az átalakítás során megfelelő körülményt tud majd biztosítani az üveggyűjtemény műtárgyainak. A földszinti ún. tanácsterem mindenképpen felújításra szorul. Célszerű lenne úgy átalakítani, hogy többfunkciós helyiséget kapjunk. Méreténél fogva kisebb kiállítások fogadására is alkalmas lenne, emellett 79 �Találkozási pontok megtarthatja tanácsterem funkcióját is, s konferenciák, egyéb előadások helyszínéül is szolgálhat. Egy kisebb színpad kialakításával pódiumelőadásokat is fogadhatunk. – Salgótarjáni születésűként, lokálpatrióta muzeológusként évek óta ápolod a Nógrád megyei kultúra és művészet meghatározó személyiségeinek emlékét, kultuszát. Részét képezi ennek a Pásztói Múzeum munkatársaként végzett tevékenységed. Rendezvények, konferenciák, kiállítások rendezésével, illetve kötetek, albumok megjelentetésével számos nógrádi kötődésű alkotó kultuszának ápolásához járultál hozzá. – Amikor 2001-ben a Pásztói Múzeumba kerültem, legelső feladatom a Csohány Galéria berendezése volt. Így már rögtön, első naptól kezdve Csohány Kálmán művészetének a bűvkörébe kerültem, mely a mai napig fogva tart. Azóta nagyon sok mindent tettem/tettünk azért, hogy Csohány Kálmán művészetét mind szélesebb körben megismertessük. Az évről évre megrendezett kiállítások, a kiadványok mellett férjemmel, Shah Timorral közösen készítettünk egy portréfilmet Elhagyott szárnyak címmel, majd 2010-ben megjelent egy album is Csohány Kálmán műveivel. A legkedvesebb feladat azonban a Gaál István- emlékszoba létrehozása volt Pásztón. Gaál Istvánt akkor ismertem meg, amikor Pásztóra kerültem. Egy végtelen szerény emberről van szó. Sokszor meghívtuk őt előadni, filmvetítésekre, stb. Róla szintén készítettünk egy portréfilmet a férjemmel (Egy képíró a Varázsvölgyből címmel). Halála után lánya, Gaál Réka Pásztónak ajándékozta édesapja bútorait, hatalmas könyvgyűjteményét és személyes tárgyait. Így egy üresen álló Múzeum téri épületben Gaál István budapesti lakásának nappalijához hasonlóan be tudtuk rendezni az emlékszobát. Gaál István halálával a filmvetítéseket nem szüntettük meg, évről évre megrendezzük a Gaál István Filmnapokat, melyekre külföldről is érkeznek előadók Gaál István barátai, tisztelői személyében. Nagyon fontosnak tartom azonban más nógrádi alkotók művészetének bemutatását is. Nagyon nagyra értékelem Földi Péter Kossuth-díjas, Prima Primissima-díjas festőművész munkásságát. Jelenleg több nagy munkán dolgozom. Az egyik a Mihályfi-gyűjtemény katalógusának kiadása, melyet kolléganőmmel, K. Peák Ildikóval végzünk. Illetve emellett jelenleg még két nógrádi alkotó életművét dolgozom fel, Bátki József festő- és szobrászművészét, illetve Lévai Sándor bábtervező iparművészét. – Doktori disszertációd, melynek megírásával rövidesen elkészülsz, témája az ikonfestészet. Pontosabban milyen korszakot és mely képzőművészeti alkotásokat érint a kutatásod? – A doktori disszertációm munkacíme Az ikonfestészet deszakralizációja – Uitz Béla és az orosz avantgárd. Azt vizsgálom, mikor és hogyan veszített az ikonfestészet abból az erős szakralitásból, mely semmi máshoz nem fogható, ugyanakkor hogyan él tovább a szakrális téma az orosz avantgárdban. Mi 80 �Találkozási pontok változik, hogyan lesz a szakrálisból mindennapi. A tanulmányom bevezető részében átfogó képet nyújtok az orosz ikonfestészet újrafelfedezéséről, és annak az orosz avantgárd művészetre, majd pedig az egyetemes művészetre gyakorolt hatásáról. Bemutatom azt a deszakralizációs folyamatot is, melyről már a 17. században is vitairatok szóltak. A legnagyobb elszakadás azonban a 20. század elején következett be az avantgárd művészettel. Kiemelt helyet szánok Uitz Béla művészetének, aki moszkvai útjai során több „ikonanalízist” festett, de más műveiben is megtalálható az egykori szakrális témák „hétköznapi” megfogalmazása. 81 �Kép-tér Zártság, védettség, periodikus idő Kovács Gábor festményeiről FÖLDI GERGELY Kovács Gábor Egerben végzett rajz és vizuális kommunikáció szakon, majd elvégezte a Magyar Képzőművészeti Egyetemet. Sok országos tárlaton, csoportos és egyéni kiállításon vett részt. Amikor megláttam a képeket, először az jutott az eszembe, hogy tök jó képek és mennyire jó, hogy nem nekem kell megnyitnom a kiállítást. Persze ez csak a lustaság volt, hisz sokkal könnyebb azt gondolni dolgokról, amit mások gondolnak, mint felismerni valamit. Így nem is kell félni attól, hogy saját véleményem kirekesztene bármilyen csoportból, aminek nem is nagyon szeretnék tagja lenni, de kívülálló semmiképp sem. Ez teljesen ellentétes egy ideális befogadó álláspontjával, habár szerintem nem kirívó eset, és engem sem ment fel az alól, hogy most már a képekről is beszéljek. Mi is az, ami először szemet szúr, amikor megnézzük a képeket? Körök vannak rajtuk. Van, ahol kevesebb, van ahol több. Egymás mellett, egymásban, van, hogy csak szeletek, cikkek látszanak. Átvillan, mit is hallottunk eddig a körről mint formáról. Tökéletesség (habár ezekben a körökben megvan a szabad kéz, az egyén pontatlansága, esetlensége), folyamatosság, harmónia, örökkévalóság végtelen, egység, zártság, védettség, periodikus idő, bolygók látszólagos pályája, égitestek jele... Sorolhatnám még, hisz mindez tényleg csak arra utal, hogy valamiféle magasztos, fennkölt gondolat magva elindul az agyunkban, amibe rögtön bele is rondít az, ha jobban megfigyeljük a képeket. Kicsi jelek, amik tényleg jelszerűen vannak ott a képeken (focipálya felülnézete, nyíl), a gondolkodásunkon fordítanak egyet. Ezek a képek labdákat ábrázolnak, és az egyiken van valami dartstábla-szerű forma is. 82 �Kép-tér Na. Most aztán igazán nehéz folytatni. Labdák, focilabdák. Miért fest az ember focilabdákat? Habár akkor már felmerülhet az a kérdés is, hogy miért fest bárki csendéleteket, mezítelen nőket, vagy bármi mást. Valószínűleg nem ok nélkül, szándéka van vele. Most kellene megmondanom, hogy mit is akart Kovács Gábor kifejezni, elmondani, elmesélni nekünk, befogadóknak, amikor festette a képet. Persze. Az olyan könnyű. Az alkotás sem biztos, hogy arról szól, hogy valamit eldöntünk, hogy most arról, azt és úgy festjük meg, ahogyan gondoljuk, mint ahogyan a befogadás során sem az a cél, hogy kész történetet alkossunk magunknak. Talán a legfontosabb az, hogy kérdezzünk. Aktuális ismeretanyagunkat, hangulatunkat vessük össze a képpel, és gondolkozzunk. Sosem arról, hogy mit akarhatott az alkotó, hanem arról, hogy mit mond nekünk a kép. Nekem a foci mindig egy rendszer volt, egy egyszerűsített világmodell. Aktív hobbijátékos koromban mítoszokat körítettem a játék köré, ami talán segített megérteni dolgokat, megismerni embereket. A pályán nagyon gyakran úgy viselkedik az játékos, hogy a ráragadt szocializációs szerepek lehámlanak róla. Valahol igazabbá válik, még ha nem is feltétlenül jobbá. Van, akinek beleférnek a cél elérése érdekében kisebb-nagyobb szabálytalanságok, van, aki csak egyenesen tör a cél felé, van, aki fineszes, ismeri a cseleket, van, aki csapatjátékos, van, aki irányít, van, aki agresszív, van, aki inkább rugalmas. Rengeteg típus létezik, és ha ezeket kivetítjük a mindennapi élet szereplőire, akkor egy tisztább képet kaphatunk, még ha nem feltétlenül valósat is. Már az is jellemez, hogy kinek mit jelent a cél. Nem a profikról beszélek, azok mások, nekik mindig győzni kell. Van, aki a győzelemért játszik, van, akinek jó a döntetlen, és vannak, akiknek a tisztes helytállás is eredmény. Van, aki a másikért játszik, van, aki a játék öröméért, van, aki azért, hogy egyszer beleérjen a labdába, van, aki azért, hogy mindig nála legyen a labda, van, aki azért, hogy legalább egy mozdulata legyen, ami tökéletes… Már maga a játék is, legyen az most ebben a pillanatban a futball, olyan, hogy tisztelettel kell felé fordulni. Az embernek meg kell előlegeznie a hitet, hogy érdemes játszani, márpedig lélekkel. Lehet, hogy bunkók is tudnak focizni, sőt, de talán nem győznek mindig. Ha mégis ők kerekednek felül, akkor meg kell tanulni veszíteni. Ilyen a foci. Az élet…? 83 �Ami marad Elfáraszt az élet Székely Csaba: Bányavidék MIKLÓS ESZTER GERDA A bánya bezárt. A tehetetlenség és a kilátástalanság megbénítja a települést. A munkanélküliség elveszi az ott lakók életét. Szabad választás csupán kettő marad: alkohol és/vagy öngyilkosság. Mintha itt és most, rólunk, palócföldiekről szólnának Székely Csaba trilógiájának darabjai, pedig a fiatal szerző egy fiktív erdélyi települést választott drámái helyszínéül. A Bányavidék címmel, a Magvető Kiadó gondozásában napvilágot látott kötet három színdarabja sorozatként olvasható, melyet azonban nem a cselekmény, hanem a közeg köt össze. Az egyazon településen játszódó történetek életképekként jelennek meg, melyek sokkal inkább a közeget mutatják be, mint az abban tehetetlenül lézengő alakokat. Az elszegényedett település immár nem kínál semmilyen értéket, amely ott tartaná lakóit, az elvándorlást csupán az akadályozza meg, hogy az ott élők a továbblépéshez sem rendelkeznek elég erővel. Merőben más történelmi-társadalmi viszonyok között, de a csehovi drámák ismerős alaphelyzete éled itt újjá: a lelki-szellemi elvágyódás és a fizikai tétlenség közötti szembenállás válik ezáltal a Székely-drámák valódi konfliktusává. A trilógia első darabja, a Bányavirág esetében azonban nem is csupán csehovi hatásról beszélhetünk, hanem egyenesen a Ványa bácsi újraírására tett kísérletről. A szerző egy színházi műhelygyakorlaton kapta azt a feladatot, hogy két hét alatt írjon újra egy klasszikus színdarabot, 84 �Ami marad ennek eredményeképp készült el a Bányavirággal. Az intertextuális elemek elsősorban a nyitódarabban erősek, a további két részben, a Bányavakságban és a Bányavízben – bár bizonyos motívumokkal visszaköszön a Cseresznyéskert és a Sirály (például a falu melletti erdő „hasznosításának” tervével és a jelenettel, melyben az ifjú művész elszavalja saját versét) – csupán a csehovi dráma alaphelyzete van jelen. A közegen kívül az a nyelvezet is szervesen összekapcsolja a trilógia darabjait, melyet Székely különböző erdélyi nyelvjárásokból gyúrt össze, létrehozva egy soha nem létezett, de mégis érvényesként megjelenő nyelvet. A szerző Csehov és az erdélyi valóság mellett az ír-angol Martin McDonagh-nak mond köszönetet, akinek Vaknyugat című drámájában (fordította: Varró Dániel) a világvégi ír falu lakosai hasonlóan fiktív, mégis élő nyelven szólalnak meg. A drámai alakok „fáradtsággal” magyarázzák azt a passzivitást, amely lehetetlenné teszi a bányavidék elhagyását. A Bányavirág orvosától már az első dialógus során elhangzik a trilógia alaptételeként is értelmezhető állítás, miszerint „Fáradt vagyok, Iván. Belefáradtam ebbe a poshadt, korcs, idióta faluba.” (11.) A fáradtságra vonatkozó megállapítással zárul a második szöveg is, ahol a főszereplő bukott polgármester így fogalmaz: „Nem akarok én zavarni senkit… csak… fáradt vagyok… nagyon.” (130.) A fáradtság érzetét erősíti bizonyos események állandó ismétlődése, amelyek látszólag kitöltik a falu lakóinak életét, valójában azonban nem adnak értelmet az életnek, csupán eltölteni segítik. Ezek közé tartoznak a doktor állandó vizitjei, melyek reflektált módon inkább a közös pálinkázásról, mint a betegápolásról szólnak, a szomszédok látogatásai, a lelkész kocsmázásai. A drámai cselekmény kiindulópontja mindhárom esetben a fennálló status quo felrúgása. A Bányavirág Ivánja évek óta ápolja nehéz természetű apját, és bevallása szerint ez a kötelesség (és a örökség reménye) tartja vissza az egykori bányászt attól, hogy elhagyja a falut és új életet kezdjen. Ez az egyensúlyi helyzet billen meg akkor, mikor Iván megkéri az orvost, hogy ne adjon több gyógyszert az apjának. A Bányavakság egymással vetélkedő, korrupt polgármesterjelöltjeinek csöndesen gyűlölködő csatája is akkor vesz fordulatot, amikor a leköszönő polgármester úgy dönt, hogy rendőrt, méghozzá román rendőrt hív a másik ügyeinek kivizsgálására. Nincs másként a Bányavíz paplakjában sem, ahol a plébános nevelt fia mérgezni kezdi az őt évek óta szexuálisan kihasználó gyámját. A gyűlölet, egymás kihasználása és a korrupció azonban a közeg sajátja, amely ellenáll, mikor az egyes emberek „szeszélyes” döntéseik révén szabadulni szeretnének tőle. A felszínen lévő konfliktus ugyanakkor mindhárom esetben sajátos perspektívába kerül, mikor a drámai cselekmények végén tudomásunkra jut, hogy valójában a status quo helyreállításában érdekelt minden résztvevő. Amikor Iván megtudja, hogy apja már rég kitagadta őt az örökségből, beront ugyan a 85 �Ami marad betegszobába, de csupán a matracot szurkálja össze, nem tudja megölni az apját. A korrupt politikusok is nagy egyetértésben gyilkolják meg a román rendőrt, és végül a plébános nevelt fia is megvédi az őt kihasználó „apát” a fizikai erőszaktól. A székelyi dramaturgia másik visszatérő eleme a „megelőzöttség” tapasztalata. A drámai cselekmény kezdetén aktívként azonosítható alak rendre rádöbben, hogy a látszólag passzív fél már megelőzte őt. A Bányavirág Ivánja kezdetben igyekszik meggyőzni az orvost arról, hogy hagyjon fel apja gyógyszeres kezelésével, és ezáltal biztosítsa számára az örökséget és a szabadságot. Később azonban kiderül, hogy az Ivánnal szembenálló fél, az apa már a drámai cselekményt megelőzően levelet küldött ügyvédjének, amelyben megváltoztatta végrendeletét, és kitagadta gyermekeit az örökségből. Az apa alakja annál is inkább passzív partnerként jelenik meg, mivel egyetlen jelenetben sem szerepel, és csupán a dialógusokból értesülünk arról, hogy a szomszéd szobában fekszik magatehetetlenül. A fenti fordulat azonban ahelyett, hogy tovább szítaná a konfliktust, és közelebb vinne a bonyodalom betetőzéséhez, inkább kioltja a kezdeti energiákat, és hozzájárul a status quo állapot helyrebillenéséhez. Hasonló dramaturgiai megoldás figyelhető meg a Bányavakságban is: a cselekmény elején konkrét célt tűz ki maga elé a leköszönő polgármester, melynek eléréséhez igyekszik minden rendelkezésére álló eszközt megragadni. A cselekmény egy adott pontján azonban, mielőtt elérné a polgármesteri székért induló Izsák letartóztatását, kiderül, hogy a látszólag a védekezéssel elfoglalt szembenálló fél már korábban támadásba lendült. Reichert Gábor kritikája (Két székely elmegy a kocsma előtt, Műút, 2013. augusztus) két csoportra osztja a drámai alakokat: eszerint a tősgyökeres lakosok (az alakok többsége) belenyugszanak a kiinduló állapotba, míg a kívülállók (az orvos, a román rendőr és a pap nevelt fia) kísérletet tesznek a változtatásra, mely kísérletük kudarcba fullad. Reichert szerint a falu lakosai és a kívülálló alakok közötti különbségtételt hangsúlyozza a drámai alakok nevének kezdőbetűje közötti eltérés is, hiszen a település minden lakójának i betűvel kezdődik a neve, kivéve a kívülállókat. Úgy vélem, hogy ez a felosztás elsősorban a cselekmény felszínén lévő konfliktusokat veszi figyelembe, míg a csehovi alaphelyzetre vonatkozó konfliktus, a tétlenség és az elvágyódás feszültsége szempontjából sokkal inkább a férfi és a női alakok állíthatók szembe egymással. A női alakok rendre a férfiak szemére vetik a cselekvés hiányát: „Ahelyett, hogy lógatná örökösen az orrát, inkább cselekedjen. Változtassa meg, ami nem tetszik.” (25.), illetve „Olyan társra vágyok, aki nemcsak járja az utcákat egész nap, hanem cselekedni is képes. Tudom, hogy te képes vagy, Iván.” (42.) A nők azok, akik végül elhagyják a települést, és új életet kezdenek a városban, távol a mindent megmérgező közegtől. Ugyanakkor ez az új élet semmivel sem gazdagabb vagy 86 �Ami marad sikeresebb, mint a falubeli. A női életútra vonatkozó egyik legjellemzőbb epizód az, amelyben kiderül, hogy a Bányavakság Izabellája valójában nem egyetemre jár, hanem egy szupermarketben takarítónő. A Bányavíz szenilis házvezetőnője is abban a hitben él (Izabella apjához hasonlóan „vakon”), hogy lánya boldogan él Amerikában, közben a körülötte élők tisztában vannak vele, hogy a szomszéd faluig jutó lány évekkel korábban öngyilkos lett. Mindkét epizód alkalmas arra, hogy eloszlassa az illúziót, miszerint a tehetetlenség és a kilátástalanság által megbénított település elhagyása önmagában garancia a boldog életre. Elgondolásom szerint a fenti, egyetemesnek is tekinthető ‒ de itt és most különösen aktuális ‒ belátás legalább olyan jelentős, mint a kritika által gyakorta emlegetett olvasói illúziók lerombolása. Minden egyes Bánya-dráma egy-egy illúziót állít a középpontba: a Bányavirág a tisztaság és boldogság helyeként elgondolt Erdély képét cáfolja, a Bányavakság a román-magyar ellentét egyszerű felfejtésének illúzióját veti el, míg a sorozat záródarabja az egyházba mint erkölcsi példába és szociális intézménybe vetett hitet ingatja meg. Az aktuális kérdésfelvetések (határon túli magyarság helyzete és az anyaországgal való kapcsolata, szélsőjobboldali ideológia térnyerése, politikai korrupció, egyházi visszaélések) és az aktuálpolitizálás között borotvaélen táncolnak Székely darabjai, melyek jórészt sikerrel kerülik el a tézisdrámák sajátos problémáit. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a fiktív erdélyi falu képe a befogadó számára folyamatosan az abszurdba hajlóan idegen és nagyon is ismerős között ingadozik, ezáltal az aktuális kérdésekre adott válaszok sem alkalmazhatóak automatikusan az ismerősre. A helyenként felbukkanó didakszis másik ellenpontja az a sajátos nyelvi humor, amely időnként ugyan túlfut, mégis a nyerseség, illetve a szó szerinti és az átvitt értelem közötti állandó feszültség révén önmagában élvezetessé teszi a dialógusokat. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a Székely-drámákból, melyek különleges nyelvi erejüknek köszönhetően szövegként is magas minőséget képviselnek, nem következik az, hogy szövegszínházként kell megjelenniük a színpadon. A Színházi Dramaturgok Céhének és a Színházi Kritikusok Céhének elismerése (az évad legjobb drámája 2011-ben, illetve 2012-ben) elsősorban a szövegnek mint szerves színházi alkotóelemnek szól, vagyis azt hangsúlyozza, hogy nem csupán irodalmi szövegként, hanem színházi alkotóelemként is (!) működőképes a dráma. E szempontból az eleven dialógusok mellett (melyek feszességét csupán helyenként lazítják meg a túlfuttatott szóviccek) jelentős szerepet kapnak a didaszkáliák. Ez utóbbiak a hosszadalmas szerzői instrukciók helyett elsősorban arra szorítkoznak, hogy olyan nonverbális elemeket írjanak le, melyek a semleges töltetű mondatok mellé rendelve biztosítják a szövegek tragikomikus jellegét. A nyelvi humor mellett nem elhanyagolható a kisebb arányban, de igen jól elhelyezett helyzetkomikum, illetve különösen 87 �Ami marad fontosak azok a tragikumot hordozó gesztusok, melyek lehetőséget adnak az olvasó számára az azonosulásra. Székely Csaba 2004-ben az Írók a ketrecben című, az Erdélyi Híradó és a Fiatal Írók Szövetségének közös kiadásában publikált prózakötettel debütált, melyben kortárs erdélyi írókról és költőkről készült paródiák szerepeltek. 2009-ben fordult a drámaírás felé, és ugyanebben az évben a Do You Like Banana, Comrades? című hangjátékával elnyerte a BBC pályázatán a Legjobb Európai Drámáért járó díjat. A Bányavidék-trilógia darabjai különkülön nem jelentek meg nyomtatásban, de színpadi életük szinte a megírást követően azonnal megkezdődött. Sebestyén Aba és Csizmadia Tibor rendezők különböző társulatokkal színpadra állították a Székely-trilógia darabjait, melyek mindegyike jelentékeny szakmai- és a közönségsikert ért el. A civilben újságíróként dolgozó Székely legutóbb a szombathelyi Weöres Sándor országos drámapályázat fődíját nyerte el Vitéz Mihály című, eddig kiadatlan művével, amelyből a 2014/2015-ös évadban előadás készül a szombathelyi színházban. (Magvető, Budapest, 2013) 88 �Ami marad Történelem és emlékezet „a Palócföld gyöngyszemén” Voloncs Gábor – Haidekker Andrea (szerk.): Embert ültettél a nyakunkra. Kitelepítve Mikófalvára ALABÁN PÉTER Az élet által írt könyvként jellemezhető a Helikon Kiadó gondozásában 2011-ben megjelent Embert ültettél a nyakunkra. Kitelepítve Mikófalvára című, 350 oldal terjedelmet meghaladó kötet, amely több mint egyszerű visszaemlékezés-gyűjtemény; valódi kordokumentum, a vidéki Magyarország politikai társadalomtörténetének egyik élethű lenyomata. Szerzői az eseményeket átélt – az olvasó számára kettős látásmódot megteremtő – személyek: a kitelepített „budapesti mikófalviak”, illetve a kényszerbefogadók. Előbbi 76 személy közül a még élő 11 fő vállalta, hogy saját költségén állít emléket a korábban őket, szüleikkel együtt gyerekként befogadó családoknak. A szerkesztő Voloncs Gábor és Voloncs Gáborné Haidekker Andrea mellett Hantó Zsuzsanna történész, szociológus adataira támaszkodva a kötet a Rákosi-korszak pártállami beavatkozási módszereinek egyik legsötétebb aspektusát, a kuláküldözést eleveníti fel. A történtek után közel hatvan évvel, 2009-ben gránitból készült, 3,5 méter magas emlékművet állítottak Mikófalván a következő szöveggel: „A kommunista diktatúra által 195153 között jog- és tulajdonvesztést elszenvedett, Mikófalvára kitelepített 31 budapesti család, 78 fő állíttatta hálából az isteni gondviselésért, a 89 �Ami marad befogadó falura és a 17 mikófalvi családra emlékezve.” 2011. július 16-án, a kitelepítés 60. évfordulóján falunappal egybekötött ünnepséget tartottak a községben, felelevenítve a kommunista diktatúra áldozatait sújtó jogés tulajdonvesztésének, kijelölt kényszerlakhelyre száműzésének legfőbb mozzanatait. A könyv nyilvános bemutatójára ezt megelőzően került sor Budapesten. Ezen részt vett többek között Téglássy Ferenc filmrendező, a kitelepítettekről szóló „Soha sehol senkinek” című, 1988-ban forgatott film alkotója is, akinek már volt viszonyítási alapja: az általa átélt tanyavilág gyűlölködő légkörével szemben az Eger-patak menti településre került emberekhez másként viszonyultak a helybeliek. A rendszer nem érte el célját: a tradicionális paraszti társadalom befogadta a lefejezni kívánt fővárosi felső- és középosztály deportált tagjait. A politikai hatalom frazeológiájában „osztályellenségnek” titulált emberek és a másik be- és elfogadására épülő kulturált együttélés mintáit megtestesítő helybeliek között nem alakult ki a „kívánt” feszültség, nem váltak egymás ellenségeivé, s nem végezték el a burkolt módon remélt „piszkos munkát” egymáson. Miért éppen Mikófalva? A Bél nemzetség ősi birtokának számító falu Heves megyében, Bélapátfalva közelében, Egertől 23 km-re fekszik. A múlt század elején a megye a pétervásárai járáshoz tartozott. A középkor késői szakaszában a Rátoldfalviak, majd a Monyorósiak, végül a Nádasdyak és az Ormányiak birtoka lett, majd 1492-ben került egy Nagy nevű családhoz, amely „Mikófalvi” előnevet viselt. A 19. század első felében a palóc kisnemesi „hadas települések” között tartották számon három nagy nemesi nemzetség tulajdonában, amelyek közül a Kovács és Kelemen família leszármazottai felvásárolták az itteni birtokokat. A kisnemesek száma 1845-ben már 177 főt számlált. A sok természeti csapást (pl. három tűzvész) is elszenvedett falu paraszti szinten élő népessége egész életében keményen dolgozott, de legalább ennyire „szorgalmas asszonynép lakta” a „pokrócgyár”-ként is emlegetett települést a hagyományos szövés-fonás, ruhakészítés tevékenységei révén. Lakossága 1830-ban még csupán 530 fő volt, 1910-ben viszont már több mint a duplája, 1136 fő. 1945 után a környék ipari fejlődése felgyorsult, így a lakosság egyre növekvő számban ipari munkásként helyezkedett el. Legtöbben a Borsodnádasdi Lemezgyárban, a Bélapátfalvi Cementgyárban, az Egercsehi Szénbányában, a Mónosbéli Szénosztályozóban, majd később az Egri Finomszerelvénygyárban. Hatvan évvel korábban mégis célpontba került ez a település is: szorgalmas parasztembereit „zsíros kulákoknak” minősítették, és pesti „burzsuj” családokat „ültettek a nyakukba”. Hantó Zsuzsanna adatai szerint családtagokkal, özvegyekkel együtt a fővárosból összesen 11214 személyt – legtöbbet a XI. és a II. kerületből - telepítettek ki, akik között – foglalkozásukra nézve – katonatisztek, minisztériumi tisztviselők, rendőrtisztek, nagykereskedők, gyártulajdonosok, bankárok, 90 �Ami marad mérnökök, köztisztviselők, bírók, ügyvédek, főtanácsosok és földbirtokosok egyaránt voltak. (Vö. Osztovits Ágnes: Éden a pokolban. Heti Válasz online: http://hetivalasz.hu/itthon/eden-a-pokolban-39849. Utolsó letöltés: 2012. november 3.) „A kulák: a kizsákmányoló” – fogalmazta meg még belügyminiszterként Kádár János 1948-ban, akiknek a falusi közegből való kiszakításuk, a pártzsargonban emlegetett likvidálásuk egyértelmű radikális rendszerszemléletet jelentett. Ö. Kovács József történész azóta megjelent társadalomtörténeti monográfiája a szovjetizálás ezen elemei kapcsán arra keresi a választ, mi indokolhatta ezt a feltűnően durva és brutális eljárásmódot a módosabb paraszti rétegekkel szemben. Forrásanyagában, a pártbeszámolók alapján a gyorsan és erőszakosan létrehozandó nagytáblás gazdaságot állította középpontba, amelynek folyamata vidéken a növekvő adóterhek és kulákság létszámának fokozatos csökkenése révén volt nyomon követhető. (Vö. Ö. Kovács József: A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában. A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945-1965. Korall Társadalomtörténeti Monográfiák 3. Korall, Budapest, 2012. 109-110.) Eközben a terror gépezete leszámolt a „potenciálisan gyanús” budapesti értelmiséggel, s az „osztályellenség” többi körével is. A Szabad Nép 1951. június 17-i és augusztus 7-i száma a belső rend védelmére hivatkozva „horthysta” miniszterek, államtitkárok, tábornokok, törzstisztek, csendőrtisztek, államhivatalnokok, gyárosok (köztük a SINGER Varrógép Rt. akkor 73 éves nyugalmazott vezérigazgatója) és más ellenségnek titulált személy, összesen mintegy 4280 fő kitelepítéséről tudósított. Elsőként nyugdíjuktól, majd lakásuktól fosztották meg az érintetteket. (Vö. Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945-1956. ÁBTL-Rubicon, Budapest, 2011. 249.) Mikófalvi családoknál 1951. július 15. és 1953. augusztus 31. között laktak II., III., VIII. és X. kerületi családok. Térbeli elhelyezkedésüket Gidófalvy Péter térképe mutatja a kötetben (44.), de a nevek mellett feltüntették a deportáltak születési évét is, szemléltetve, hogy minden korcsoportból kerültek ki idegen lakhelyre száműzöttek: a legfiatalabb 1 éves, a legidősebb 78 éves volt 1951-ben. A külön-külön közölt visszaemlékezéseket a szerkesztők egyegy árulkodó alcímmel látták el, kiegészítve több helyen fotókkal, dokumentummásolatokkal. Egyikük, Haidekker Andrea 9 éves volt, amikor 1951. július 13-án nyolc előtt néhány perccel az életüket örökre megváltoztató csengőszót meghallotta a Tölgyfa utca 14. alatti lakásuk ajtaján. Azt követően több mint két évig Mikófalván élt politikailag megbélyegzett családjával. Édesapja ügyvéd és banki jogász volt, de a fő bűnük az lehetett, hogy a háború előtt a család távoli rokonaié volt egy cukor-, egy szappan- és a közismert sodronygyár. Új lakóhelyük, 91 �Ami marad Kovács Barna Ferenc családja volt a leggazdagabb a faluban, számos lábasjószággal, s jelentős mennyiségben kirótt terménybeszolgáltatással. A kényszerintézkedést megszüntető, amnesztiát nyújtó határozatot csak Sztálin halálát követően, 1953. július 27-én keltezték a másolatban közölt irat szerint (141.). A kitoloncoltak Mikófalvát elhagyhatták ugyan, de Budapestre, valamint annak 60 km-es körzetén belülre nem térhettek vissza. A lassan felnövő gyerekek az iskolai osztálynaplókban megkapták az X-es besorolást, ami hosszú ideig kizárta őket a felsőoktatásból, különösképpen a jogi, közgazdasági, külkereskedelmi és pedagógiai pályákon. Mégis tanultak, és mert tehetségesek voltak, 1962. után hárman diplomát is szereztek. Volt, aki külön lejegyezte saját történetét: Borhidi-Thúry Zsuzsanna Göröngyök az úton című családtörténeti kisregénye egy 10 éves kislány szemszögéből tárja elénk szintén ezt az időszakot (GeniaNet, Pécs, 2011). „Mikófalva a Palócföld gyöngyszeme” – vallják a rehabilitálásból kimaradt, s csak a rendszerváltozás után csupán szimbolikus kárpótlásban részesült emlékezők. Bár a kommunista rezsim a kitelepítettek és a befogadók sorsát egyaránt nehezíteni próbálta, a deportált fővárosiak és a sokszor munkaszolgálatra (is) kényszerített vidéki kuláknak stigmatizált parasztság között életre szóló barátságok kötődtek. Utóbbit erősíti meg Rudas Pál is, akinek édesapja az Angol Magyar Bank igazgatója volt, s aki 18 nappal született a kitelepítés előtt. Családja (6 fő) Mikófalván szembesült az ottaniak mindennapjait sújtó nehézségeivel: „Volt olyan ház, ahol eleve több család élt, és a hatalom nyomására újabb három-négy családnak kellett helyet adni. Az élelmiszer az ott élőknek is kevés volt.” (Szabó Gergely: Kitelepítettek és befogadók közös emlékezete. Budai Polgár online: http:// www.budaipolgar.hu/helytortenet/kitelepites2.html. Utolsó letöltés: 2012. november 4.) A kettős szemléletű, mindkét oldalon élők életérzéseit közlő kötet objektív módon, mégis az írásba foglalt emlékezés sajátosan olvasmányos stílusában tükrözi a kényszerhelyzet ellenére követendő és ma is példaértékű „sok jó ember kis helyen is elfér” szemléletet, amely az egymás tiszteletben tartására, megbecsülésére, és a kialakult helyzet elfogadására épült. A könyv mind a 20 írása erről tanúskodik, s ugyanazt az üzenetet hordozza: korábbi korok jogtalanságai, az elszenvedők jogsérelmei nem maradhatnak figyelmen kívül hosszú évek elmúltával sem. Ezek orvoslása szintén követendő erkölcsi célkitűzés. A lokálpatrióták szándéka sem más, mint a 20. századi magyar történelem egyik legsötétebb korszakának minél pontosabb megismertetése, az azóta elhunyt áldozatok előtti (végső) tisztelet megadása, illetve az összetartás jövőbeli erősítése generációkon át. (Helikon Kiadó, Budapest, 2011) 92 �Ami marad Szakadt „kötélidegek” Zenthe Ferenc Színház: Kit szerettél, Ádám? HANDÓ PÉTER A premier varázsa több és más, mint a későbbieké. Különösen, ha évfordulóhoz kötött. Ha egy vidéki társulat ezt a fővárosba időzíti, és éppen a Magyar Kultúra Napjára. Ha a hely és a géniusza találkoztatása a cél. Hazánk legfiatalabb teátruma, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház 2014. január 22-én „Madáchot” idézte színpadra a Madách Színház Tolnay Klári szalonjában és kamaratermében – képletesen és konkrétan. Képletesen, hiszen nem egy Madách Imre által papírra vetett vagy őt ábrázoló művet adtak elő. Viszont két olyan személy elevenedett meg a színdarab során, aki Madách életének alakulásában meghatározó szerepet töltött be: Fráter Erzsébet és Majthényi Anna. Konkrétan, mert a monológváltásoknál a Tragédiabeli Úr és a madáchi líra egy-egy fennkölt sora szólalt meg – némi disszonanciát teremtve a nézőben azzal, ahogy ezek a másfél évszázadnál régebbi patetikus szövegek beépültek T. Pataki László végletekig csiszolt lélekpendülései, -húr-szaggatásai, -marcangolásai közé. A 2010-ben elhunyt szerző Lidércláng és Lelkigyakorlat című monodrámáiból (amelyek megírása között mintegy három évtized telt el) Horváth Eszter és Sándor Zoltán dramaturgok komponálták a Kit szerettél, Ádám? című „duodrámát” vagy kétszólamú tragédiát, melyben nem fogalmazódnak meg nagy eszmék, ideák, utópiák az élet eleveelrendeltségéről, értelméről, menetéről. Ám annál inkább megvalósul a végső elszámolásukat végző tudatalattik sokszínűségének jellemzése, a külvilág előtti megmutatkozáshoz felöltött maszkok lebontása. A jól berendezett színpad megelevenedik, tükröt tart. Mivel a díszlet 93 �Ami marad leghangsúlyosabb elemei nagyméretű tört tükrök, már a nézőtéri székek elfoglalása közben megelőlegezhető egy összetett tükrözés, tükröződés a darab vonatkozásában, hiszen jó esetben a tükör is a valóság visszaadását, láttatását, az önmegjelenítést szolgálja. A tört tükrök pedig megsokszorozzák és elemeire bontják a látványt; és egyben illúziósítják is azt. A Pallós Nelli által megálmodott, tervezett puritán díszleten belül balra egy enyhén döntött és elforgatott kórházi vaságy, meg a mögötte álló csúcsíves ablakrácsozat képezi Fráter Erzsébet fő játékterét. Jobbra egy 19. századi fotel és a barokkos keretével együtt ferdén eltört tükör határolja Majthényi Anna főbb helyváltoztatásai színterét. A tükörlap – a vízszinteshez viszonyítva – nézőtér felé billenő részén, abba tengelye közepéig belesimulva áll egy hintó, azt sugallva, a benne megtett Csesztve és Sztregova, Sztregova és Csesztve közötti út csupán tudattükröződések következménye. Továbbá még három keretbe applikált nagyméretű síkképernyő illeszkedik a tükrökbe. Az egyfelvonásos dráma nem tartalmaz dialógusokat. A két főszereplő csatája egyetlen pillanatba sűrűsödik: a kezdőjelenetbe, ahol a stroboszkóp hideg és vibráló fényénél, a szegényházi darócruhába bújtatott, roncsolt idegzetű Fráter Erzsébetet alakító Müller Zsófia és a nagyestélyiben lévő Majthényi Annát megszemélyesítő P. Kerner Edit köteleket rángat, míg a kötél (kötelék) – szimbolikusan – el nem szakad. Ebbe a képbe sűrűsödik a két asszony éveken át tartó csatája. Fráter Erzsébet – „lipótmezői” kezelésre szoruló állapotban – a földre zuhan a csuklójára erősített és onnan lógó kötéldarabokkal, Majthényi Anna pedig a megkaparintott köteget a vállain átveti és elindul a fotelje felé. A két nő ebben a pillanatban szakít véglegesen és végzetesen, habár a Madách Imréért folytatott csatájukból, ellenségeskedésükből szőtt kötelékük megmarad, eltépve is cipelik tovább. Miközben Majthényi Anna önanalízisbe kezd, fiához fűződő múltját igyekszik megfejteni és vele kapcsolatos tetteit önmaga előtt igazolni, Fráter Erzsébet hallucinációk által gyötörten fölkúszik az ágyba, vacogva bújik a matracra vetett lópokróc alá. Szótlan szenved, míg Majthényi Anna – botját a kocsiból kizuhantatva, imakönyvvel a kezében – „tükörutazásba” nem kezd, a színpad mélységében lévő hatalmas repedezett tükörré alakított vásznon és a három – különböző mértékben elforgatott – képernyőn föltűnő fiú képe – aki szárnyakat növeszt, majd futni kezd egy semmibe foszló-omló, de folyamatosan újratermelődő part felé – el nem tűnik, s helyét egy óra mechanikus szerkezete be nem tölti, illetve az Úr – Sándor Zoltán hangján történő – rendelkezése el nem hal, és a másodperceket számláló ketyegés el nem kezdődik. Ebben a pillanatban Emi Lidérckéje torkából fölszakad a kérdés: miért jutott ő ide és idáig? A mondatok kristályfénnyel ragyognak, mégis egy elmeháborodott mondatai – ebbe Müller Zsófia egy csipetnyi kétséget sem enged keveredni. Borzong az ember minden szavától. S még inkább, amikor P. Kerner Edit cinikus, megvető kacaja fölzeng a hintóban, 94 �Ami marad a Biblia lapjai fölül. Hinni lehet Müller Zsófia lidérclángját, őrületét nagyon is. Olyannyira, hogy a vastapsnál már az arca evilágivá való átalakulását fürkészem, s azon gondolkodom, lehet-e büntetlenül minden este ily mélységekbe alámerülni? Szabad-e? Pusztán értünk, a közönségért? A darab során a két főszereplő olykor közeledik egymás felé, de sohasem az elérés szándékával. Elbeszélnek a másik mellett. A saját képzelgéseik és/ vagy előítéleteik, feltevéseik rabjai három-három monológon át, ennyire bontva föl az eredeti szövegeket. A közbülső percnyi időket Szalkai Péter által készített filmetűdök (a gyermek, a felnőtt, az agg és ezek örök visszatérését szimbolizáló átváltozások, valamint szárnybontásra képtelen rohanásuk a sivárságban) és Csernák János kellemes orgánumú Madáchversszavalásai töltik ki. Majthényi Anna utolsó megszólalása során egy pillanatra a vaságy szélére ül, majd fölállva megszabadul a vállain cipelt kötéltől, leveti azt. Egy rövid időre még elidőz a fotelban, aztán kezében a nyakában hordott kereszttel, rezzenéstelen arccal beáll a csúcsíves ablakrács szabálytalan szemei mögé. Az előadás során Fráter Erzsébet újra és újra próbálkozik a csuklóját „szorítótól” való megválással, ám ujjaira hiába csavargatja, hogy tágítsa, szinte csak a végső percben tudja föllazítani, dühödten földhöz vágni. Ezután már csak az ablakszemen keresztül nyújtott megfeszített Krisztus-mást veszi át, majd összeomlik. Ha eddig csupán éreztük, ezen a ponton már bizonyosan tudjuk: van tragédia és van katarzis. Nem is akármilyen. Volt miért nagy levegőt venni, kilélegezni, összecsapni a tenyereket, és volt miből kiindulva önvizsgálatot tartani. Akadt, maradt értelmezni-, kibeszélnivaló. Két monodrámából egy rendkívül erős egyfelvonásos született. (Zenthe Ferenc Színház, budapesti Madách Színház Tolnay Klári Szalonja, 2014. január 22. Rendező: Máté Krisztián és Susán Ferenc) 95 �Szerzőinkről ALABÁN PÉTER (1979, Budapest) történész, tanár BENEDEK SZABOLCS (1973, Budapest) író BÍRÓ JÓZSEF (1951, Budapest) költő, performer BOROS OSZKÁR (1973, AJKA) irodalomtörténész FILIP TAMÁS (1960, Budapest) költő FÖLDI GERGELY (1978, Salgótarján) festőművész GARACZI LÁSZLÓ (1956, Budapest) író, költő, műfordító GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ (1974, Körmend) nyelvész, HANDÓ PÉTER (1961, Salgótarján) író, költő, antropológus MIKLÓS kritikus ESZTER GERDA (1982, Salgótarján) irodalomtörténész, kritikus NAGYPÁL ISTVÁN (1987, Budapest) költő, szerkesztő PIENTÁK ATTILA (1973-2013, Budapest) író, költő SZÁVAI ATTILA (1978, Vác) író SZILI JÓZSEF (1929, Budapest) költő, irodalomtörténész TÉREY JÁNOS (1970, Debrecen) író, költő, műfordító TÉTÉNYI VÁRNAGY MÁRTA (1961, Szeged) író, költő CSABA (1972, Budapest) író KOVÁCS GÁBOR (1986, Balassagyarmat) festőművész TANULMÁNYOK 2004–2008 Eszterházy Károly Főiskola, Eger, rajz-vizuális kommunikáció tanár 2008–2010 Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, vizuális nevelőtanár EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK 2013 MÜSZI, Budapest 2012 Picasso Point, Budapest 2011 Szerbtemplom Galéria, Balassagyarmat 2007 Kis Zsinagóga Kortárs Galéria, Eger CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK 2006 XIII. Országos Rajzbiennálé, Nógrádi Történeti Múzeum Salgótarján 2007 XXIX. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján 2008 Nyílt Tér 2007 Kis Zsinagóga Kortárs Galéria, Eger 2008 Diploma kiállitás, Templom Galéria, Eger 2008 2009 XXX. Salgótarjáni Tavaszi Trabant Project, Sziget Fesztivál, Budapest Tárlat, Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján 2010 I. Országos Rajztriennálé, Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján 2013 II. Országos Rajztriennálé, Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján 2013 KOLLEKTOR, Átrium Filmszínház, Budapest A művész honlapja http://gaborkovacsart.wix.com/gaborkovacs 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/00a4ce99cf2ef9032ef07de20e20af11.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2014 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2014/1. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2014 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/f3fa5c18b581bcb8305c1d9637a23768.pdf 32733ee4cf2c13ed1c59031492f961f1 PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Hartay Csaba Ugyanveled / Kontúrvesztett / Zárva vonz / Tandemnémaság nagybőgő / furulya Sorminta / Pisztráng / Írni tanulok A várakozás végső mezői / Halottak közt Biopszia / A toronynak magamban / ajánlva I. 3 7 9 14 16 18 Próza és vidéke Kötter Tamás kabai lóránt Aljas indokból Nincs történet (rajtakaptál) 20 32 Kutatóterület Horváth Kornélia Ardamica Zorán Weöres Sándor és a „forma” Álnév és műfordítás 48 61 Hajtman Kornél Virágh Szabolcs Lázár Bence András Dukay Nagy Ádám T. Szabó Tünde Találkozási pontok / Madách 150 Debreceni Boglárka A „másik” Madách (Beszélgetés Kovács Ida muzeológussal) Kép-tér / Madách 150 Szászi Zoltán Ami marad Sulyok Bernadett Kappeller Rita Csongrády Béla Semmiség, mi az a másfélszáz esztendő? (Az alsósztregovai Madách-kiállítás) Szférák szigetei (Molnár Krisztina Rita: Kőház) A szöveg beszél (Horváth Kornélia: Petri György költői nyelvéről. Poétikai monográfia) Közelebb a festőzsenihez (Puntigán József: Csontváry és Nógrád) 70 80 82 87 91 �A lapszámot Földi Gergely munkáival és azok részleteivel illusztráltuk. A borító a Pihenő, a Verseny és a Rózsaszínű álom című festmények felhasználásával készült. Az alkotások megtekinthetőek a művész honlapján (www.foldigergely.hu). A 70., 79. és 81. oldalon a csesztvei Madách-kiállítás enteriőrje látható. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2014-ben megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” HARTAY CSABA Ugyanveled Átrendezett városban. Felső szinten lakom. Bérlem a szobát. Távozom idő előtt. A permetező repülőgép leszáll a háztetőre. Féltesz, de beszállok. Megbánom minden szavam. Fáj a nehezék bennem, a húzás, a vonzás. Dalokat írnék, olvasnék, suttognék neked. Ahogy beléd helyezkedem, otthon vagyok. Testedet tapogatom, mintha vak lennék. Jó veled álmodni. Jó veled ugyanott. Ugyanveled. Hogy ezek a bőrfelületek összeérnek, nem alszom. Melletted pislogok. Megöregedni? Ilyet ne is kérdezz. Évekig leszünk még fiatalok. Utána is. Elszalasztott. De amit megtartunk, az is szalad. Szalajt. A tévéjavító műhelyében állok sorban. Távirányítók, áramkörök, hályogos képernyők. Csak a veled töltött percet nem lehet kikapcsolni. 3 �“kávéházi szegleten...” Kontúrvesztett Az ágy csak a testre emlékszik. Talált tájak ébrednek. Az idő ott küllőre szúrt. Romolhatatlan gyümölcs. Mint a napszemüveg. Ami nem szünteti meg a napot. Vagy az árnyék. Ami magába fojtja. Gyűlölik a fényt. Kibeszélik a kontúrvesztettek. A beolvadottak. A világosságra áhítozók. A halni készülő fáknak is van karórájuk. Az évgyűrű túl tág. A fák is a mostra kíváncsiak. Ebben az ágyban barangolsz. Testmeleg hegyvonulat. A levetett karóra kihűl. Izzó évgyűrű sistereg. Cipőből a láb. Ruhából a test bújik ki. Ágyból az álomalkalmazás. Lehunyt szem alatt a látás. 4 �“kávéházi szegleten...” Zárva vonz Milyet szeretnél. Olyan lesz a romlott befőtt. Penész ül szemeken. Magvakon. Alsó hangokon. Hol van az a billentyűleütés, a pincemély tocsogás. Koppannak cseppek. Csapágygolyók. Csikorgás. Utolsó. Kivárni fárasztó. Máris az utolsó jöjjön. Az utolsóval akarom kezdeni. A csapással a simítást. Látod a tanyát. Az ásító istállóablakokat. Nyitva van, ahová be sem térnél. A zárva vonz. Senki se szólaljon meg. Mindenki dúdolja el. A szignált, akár hamisan, utána kitekert nyak. Öngyilkosokat akarok életre alkalmazni. Megmutatják a kiesés esélyét. Mint leütött futók. 5 �“kávéházi szegleten...” Tandemnémaság Ha már mindenképp a beszéd, akkor keresztnevén szólítsd a nyugdíjas tanárt. Rendőrt. Ott kapál, gyomlál melletted. Annyi sört vettél, kitart októberig. Miféle őszt haragítanál erre a nyárra, aljas vagy. Gyere közelebb, egy apró teknőst fogtam. Csak neked mutatom meg. Ahogy kinyílik az öklöm, a páncélos alkaromon eltipeg. Görcsös névadások, megszólalások. De akkor tegeződjünk. Síp van a nyakadban. Lélegzet utáni. Szigorú tandemnémaság. Ahogy meghallgatsz. Ahogy meghallgatlak. Ahogy áttekercsel a júniusi. A júliusi. Ennél jobban már nem tudunk középre. Ennél jobban már csak rosszabb lenne. Idd, szívd, hallucináld. Áttekercsel a pókháló. Az eszmélést nem tudod letekerni. Üres spulni. 6 �“kávéházi szegleten...” HAJTMAN KORNÉL nagybőgő nem szeretem a nagybőgőt ha hangszerek élnének ő lenne a bunkó melák akit semmit nem ért náluk jobban csak a népi nagybőgősöket utálom unottan hasalnak hangszerükön és várják a csárdás végét szeretem a nagybőgőt, mert ez az egyetlen hangszer amiben egy ember is elfér koporsó fel kell feszíteni a hátlapját belehelyezni élve a bőgőst a mélybe ereszteni és az eszeveszett kopogásra pedig verbunkot húzni így végre úgy adná a ritmust a zenéhez mintha ez lenne az utolsó játéka 7 �“kávéházi szegleten...” furulya szeretem a furulya hangját tiszta és misztikus kár, hogy nem lehet a hangokat tapintani és érezni a citromot is szeretem úgy eszem, mint mások a narancsot élvezem, hogy marja a szám koncertre készülök első sorban ülök a művésznő virsliujjai eltakarják és szabadon hagyják a zenenyílást előveszem a citromot és nyalni kezdem a nyáltermelés megindul először csak óvatos cseppekben folyik ki a hangszerből fortissimo és fröcsög beborítja arcomat hallom, érzem mindketten élvezzük izzadságként folyik arcomon a zene vége letette a hangszert és úgy néztünk egymásra mint a színészek a pornófilm végén 8 �“kávéházi szegleten...” VIRÁGH SZABOLCS Sorminta Sorminta kéne az egymásnak mondható szavakhoz. Hozzá egy füzet, az elején matrica, rajta állat, talán egy maci. Szép nagy hely a betűknek, széles sorközök, és semmi sietség: kifér minden, ami két ember, – úgy hívják őket: apaésfia –, közt mondható. Kifér minden szeretlektől bazdmegig. 9 �“kávéházi szegleten...” Pisztráng Nem, horgászni nem mentünk, és a csönd is fojtott, vihar előtti készenlét volt, nem tóé, nádasé. A pisztrángot viszont te tanítottad; egy-két ügyes mozdulat, a fejtől a farokig, kiemeljük a gerincet, s marad a – ne mondd, hogy íztelen! – puha, omlós, fehér hús meg a sós, csúszós bőr. A szálkák valahogy kimaradtak, talán nem tudtad, hogy is mondjad, vagy épp egy köhögőroham, a fejed már vörös, veleszületett rendellenesség, nem zár jól a gégefedő, mondtad vékony, akadó hangon, de már tudom: szálka volt az is. 10 �“kávéházi szegleten...” Állhatok neki most akkor én. A lendület, vágy mit sem ér, száműzött éhség, csak óvatos figyelem, mint sebész, ha önmaga a tét. A kezelés gyomortájt kezdődik, az érzéstől nem foszt semmi képző, szálazni szét a ruganyos csontokat, húzom kifele, végenincs fonál, cseppnyi citrommal záródik a seb. Ha köhögsz, már nem félek, a szerszámok készen, lenyúlok, kezem sem remeg, egy újabb példány a gyűjteménybe, „Kereszteződések”. Mi meg csak sírjunk bátran, a színe legyen vörös, toroktól gyomorig, sírjunk, a só konzervál, ezt is tőled tudom. Ha mulatság nem is, munka volt, férfias, halkés az abroszon, éhes vagyok, Apu, irány a part. 11 �“kávéházi szegleten...” Írni tanulok Írni tanulok. Írni könnyebb. A betű nem dadog, csak kanyarintom, mintha rajzlapon, és telik a macis füzet. Néha olvasni is kell, de Ju-ju-julika néni nem haragszik, ha me-me-megakadok. Benned nem vagyok biztos. Azaz mégis: Először a hangod emelkedik, hangszálak feszülnek, aztán a láthatatlan izmok, a hatalmas vádliban például, a fejed vöröslik, s a bajszod is remeg – ha van éppen. Szemedben – most látom csak – kétségbeesés, eddig azt hittem, düh, 12 �“kávéházi szegleten...” a tehetetlenség két végpontja, tomboló kisgyerek, aki te lehettél, aki én nem lehetek, akiket csak így tudsz szeretni. Leírom százszor is, ha kell, a füzet kibírja, el is maszatolhatom akár, ha víz érné fentről, de tudod mit? Írni elég jól tudok, az nem nagy kunszt, most már mondani is merem: „N-ne f-f-félj, Apu! Nincs se-se-semmi baj!” 13 �“kávéházi szegleten...” LÁZÁR BENCE ANDRÁS A várakozás végső mezői Idő előtt ébredni bele egy reggelbe, és megfigyelni a szűk mozgást, ami belefér egy félbeszakított álom rejtett mélységeibe, olyan mint a végső várakozás szűk határa, amikor már nem számít se tér, se idő. Így vagyok veled is. Igen, idő előtt ébredtem beléd, idő előtt szakítottad félbe szűk mozgásaiddal az álmaim rejtett mélységeit. Így a várakozás végső mezőibe, ezekbe a szűk határokba, ahol nem számít se tér, se idő, mint félig nyitva hagyott spalettáid között az alvó város fényei, mint a madarak, akik délről visszarepültek és megállnak ablakunkban, úgy szakadnak ezekbe a szűk határokba az évek, az elhajlott fénytörés. A várakozás szűk határai közt élünk. Mezőinket minden ébredéssel kitakarítják, hagynak helyet, hogy aminek meg kell, megteremjen, és nem számítanak a délről visszaköltözött madarak, nem számít testünkben ki téved el, nem számít, hogy szűk mezőink felett, mint egy háló ott feszülnek az évek rejtett mélységei. 14 �“kávéházi szegleten...” Halottak közt A durva és kemény reggeleken, amikor az ölelés kevés és a szorítás túl kemény (most is emlékszem szürkeség volt) a durva és kemény reggeleken, igen azt hiszem fél nyolckor tán, vagy kicsit később (feltűnt egy nyak, egy barna szempár) mindig eszembe jutsz, hogy ez a furcsa hiány, a hiányod, mint kék és sárga égből a barna felhők, nem múlik már, nem múlhat már. Azt hiszem fél nyolckor tán vagy kicsit később most is emlékszem szürkeségben, megnyitott halottak közt (amikor az ölelés kevés és a szorítás túl kemény) mintha akkor nem volna más, akkor kellenél csak, amikor minden magadra hagy. De egész egyszerűen csak bontsd ki a hajad, szőke hullámokban verje fel az őszt, a telet, a tavaszt, és a barna szempár, mint megnyitott halottak közt tucat gyermek, várjon velem (most is emlékszem szürkeség volt), akkor és csak is akkor, amikor az ölelés kevés és a szorítás túl kemény, várjon velem, hogy valami fontosnak csak, itt és most történni kell. 15 �“kávéházi szegleten...” DUKAY NAGY ÁDÁM Biopszia Már csak a felejtéshez értek. Mély rutinnal adagolok dohányt, kávét, alkoholt, kábítónak és gyógynak mondott szereket – érintést, idegen zuhanyrózsák alatti hideglelést, újabb tumort, tapintható újabb esélyt arra, hogy megtudjam, jó vagy rossz a még nem törölt emlékek indulata. 16 �“kávéházi szegleten...” A toronynak Kívülről unom az egészet. Nincsenek terveim – semmire sem készülök, számítok. Tartom a rossz irányt, sebességet és a tiltott repülési magasságot. 17 7 �“kávéházi szegleten...” T. SZABÓ TÜNDE magamban az egyetlen hely, ahol magam lehetek, és nem kell magamnak legyek magam, hanem csak én jelenvalóságos ízek és illatok a számban, tapintások a fejemben, s gondolatok az ujjam bőre alatt. ez itthonos, ez szűretlenül én vagyok. a fekete anyaöl-zsákutcában bolyogva melegít a puha sötétség, és hasít a kinti világ fénye, ami élesen metszi át az emlékek borpecsétes kárpitfalát. 18 �“kávéházi szegleten...” ajánlva I. találd meg az istent bennem, hogy templom lehessek – menedék, légvétel két hang közti szünetben: jelzőfény – parázsló cigarettavég; hogy őrizzelek, mint pipába bújt lángot a kéz, hogy megvakuljon a tükör, mi magamra néz, hogy megtaláljam a benned-istent – bennem: lebomlott magamból lett Ariadné-fonal légy labirintus-létedben. 19 9 �Próza és vidéke Aljas indokból KÖTTER TAMÁS „A bikinialsók vonala és a kiscsajok elérhetetlen teste a strandon fájdalommal és keserűséggel tölt el. Be my baby! – visszhangozza a bádogszínű ég.” (Philip Wong: A parton) – Ha múlik, akkor fájnia kell – idézek eléggé bénán egy Zorán-számot, amit Kriszta szemmel láthatóan nem ért, nagy, kikerekedett szemekkel bámul rám, én meg kínomban heherészek egy sort, mielőtt folytatnám. – Nos… – kezdek bele, de aztán rögtön el is akadok. Gyorsan megköszörülöm a torkomat, hogy időt nyerjek. Közben vadul jár az agyam, mert valami modern, menő dologgal akarom folytatni, valami olyasmivel, amiről feltételezem, hogy egy Kriszta korabeli lány szereti, de végül csak ennyire futja: – Próbáld úgy felfogni, mint egy lehetőséget az újrakezdésre. – Nagyon nehéz – sóhajtja. – Tudom – felelem megértően, és óvatosan megsimogatom a kezét. Kriszta huszonhárom éves, ügyvédjelölt abban a nemzetközi irodában, ahol én is dolgozom, és teljesen nyilvánvaló, hogy nem hallgat Zoránt, sőt abban is biztos vagyok, hogy azt se tudja, kicsoda. Nyilvánvaló, hiszen a Facebook-oldaláról, amelyet folyamatosan figyelemmel kísérek, amióta a cégünkhöz került, már az első pillanatban kiderült, hogy Kriszta mindenféle 20 �Próza és vidéke dj-ket hallgat, olyanokat, mint dj Illegal, Shadow, Moon. A Mokobe nevű tagtól megpróbáltam meghallgatni egy számot, de éneklés helyett csak kántálás szólt – „ullala, ullala” – meg monoton gépzene. Aztán ott van egy David Guetta nevű, patkányarcú, kivasalt hajú, kifejezetten sunyi tekintetű, drogos kinézetű alak, akiről gyorsan kiderítem, hogy valami nagymenő dj, aki Dubaiban, Ibizán meg hasonló helyeken lép fel, és megőrülnek érte a kiscsajok, az olyanok, mint Kriszta vagy a még nála is fiatalabbak. Én nem vagyok fenn a Facebookon, legalábbis hivatalosan. Fél éve, hasonlóan jó néhány házas kollégámhoz, álnevén regisztráltam. Természetesen egyetlen fényképet sem töltöttem fel az oldalamra, és az összes rovatot is üresen hagytam. Kriszta Facebook-oldalán, a partifotók mellett – hasonlóan szép és kihívóan öltözködő barátnőivel buliznak mindenféle menő helyeken, a Hajógyári-szigeten meg a belvárosban – találok még néhány képet állatokról és boltokról; Frei Tamást olvas és a Reklámőrültek a kedvenc sorozata. – Egyszerűen nem érzi, hogy mire van szükségem – panaszkodik tovább. – Nem figyel rám. – Pedig az fontos egy kapcsolatban – erősítem meg Krisztát talán túlságosan is mesterkélt hangon, de szerencsére nem veszi észre, sőt, hálás pillantást vet rám: – Túl fiatal hozzám. Még gyerek, és én nem akarok egy gyerek pótanyja lenni. – Ezt senki sem várhatja el tőled – bólintok, és közben mélyen a szemébe nézek. *** Kedd. Kriszta fél órája azzal jött be a szobámba, hogy nézzek át egy iratot, amit ő készített az egyik fontos perünkhöz, amelyen most az egész csoportunk dolgozik. Környezetvédelmi ügyről van szó, egy Zöld Hullám nevű környezetvédő csoport azt szeretné elérni – számomra teljesen érthetetlen okból –, hogy egy rég bezárt konzervgyár elmocsarasodott szennyvízlevezető árkát a hatóságok minősítsék át láppá, amivel megakadályozhatnák, hogy egy fontos ügyfelünk élelmiszer áruházat és parkolót építsen ott. Kriszta beadványa sajnos sem formailag, sem tartalmilag nem üti meg azt a szintet, hogy beadjuk a bírósághoz. Hemzseg a tárgyi és jogi tévedésektől, de erről egyelőre hallgatok. Inkább, mintegy mellékesen, némi aggódást csempészve a hangomba, megkérdezem, hogy van, mert mostanában mintha bánatosnak látnám. Két meglehetősen önző, de talán megbocsátható okom is van rá, hogy nem teszem szóvá borzalmas szakmai tévedéseit, hogy szokásom szerint nem üvöltözök vele, és hogy nem alázom meg nyilvánosan a kollégák előtt, ahogy egyébként más 21 �Próza és vidéke ügyvédjelöltekkel habozás nélkül megtenném. Az első, hogy Kriszta, noha nem túl okos (erről már több alkalommal meggyőződtem), feltűnően szép lány. Azonnal felfigyeltem rá, amikor a cégünkhöz került. A második, ami miatt egyelőre megkegyelmezek neki, hogy tegnap változást fedeztem fel a Facebook-oldalán: a státuszát kapcsolatbanról egyedülállóra módosította, és a korábbi barátjáról, Olivérről készült fotókat (beleértve természetesen a közös képeket is) törölte. – Komoly kapcsolatra vágyom, egy komoly emberre – mondja. – Megértem. – Nem egy gyerekre. – Teljesen egyet tudok veled érteni. Olivérről – természetesen ezt is a Facebook révén – már hetek óta tudom, hogy csak húszéves, a BGF-re jár, és a kortársaihoz hasonlóan valószínűleg esze ágában sincs dolgozni. A képeken, amelyeket felrakott magáról a Facebookra, általában egy dj-pult mögött áll, fejhallgatóban és marijuana illegal feliratú pólóban. Ugyanazokat a dj-ket szereti, mint Kriszta, hasonlít a David Guetta nevű alakra, akinek minél tovább nézem a hülye fejét, annál inkább erősödik bennem a gyanú, hogy szintetikus drogokat is használ. Egy Enese nevű jelentéktelen kisalföldi faluból származik. – Egy olyan férfira – sokatmondóan rám villantja tökéletes mosolyát –, aki értékeli bennem a nőt. – A nőt – ismétlem megbabonázva a tekintetétől, és alig bírom megállni, hogy ne simogassam meg arcát, amelyet most földöntúlian szépnek látok. Kriszta csonka családban nőtt fel, az apja kiskorában elhagyta őt és az édesanyját, állítólag Svédországban kezdett új életet. Nem tartják a kapcsolatot, s ez fájó pont az életében, ahogy a karácsonyi céges bulin fogalmazott: „lüktető, soha be nem gyógyuló seb”. Albérletben lakik a Király utcában, nem messze az irodaházunktól, most, hogy Olivérrel szakított, valószínűleg egyedül. Mindezt kivételesen nem a Facebookról, hanem Katától, a főnököm titkárnőjétől tudom, aki jóban van Krisztával, és gyakran járnak együtt bulizni. Straub szerint, ő az egyik kollégám, a két lány igazi partiribanc és diszkóleszbi. Állítólag látta őket az egyik jogászbulin részegen csókolózni, de én minél tovább hallgatom Krisztát, annál kevésbé akarok hinni Straubnak. Sokkal inkább azt tudom elképzelni róla, hogy apakomplexusban szenved, s ezért nem tud tartós kapcsolatot kialakítani az olyan fiatal, éretlen fiúkkal, mint amilyen Olivér is. – Engem meg kell hódítani – jelenti ki Kriszta rövid hallgatás után. – Igen… igen – motyogom, és a tekintetem a merészen kigombolt fehér blúzára mered, a hasítékra, ahol felsejlik a fehér csipkés melltartó széle, és szinte kidagad telt, mégis tökéletes szoláriumbarna melle. – Nekem olyasvalakire van szükségem, aki tudja, hogy mit akar az életben. Aki már elért valamit, és nem csak úgy teng-leng a semmiben. 22 �Próza és vidéke – Igen, egy férfinak tudnia kell, honnan hová tart – biztatom. – Az a baj, hogy a sikeres negyvenesek már mind foglaltak – keseredik el egy pillanatra –, nekem pedig elveim vannak – jelenti ki végül dacosan. – Hát igen – komorodom el, hiszen a reményeim egy pillanat alatt szertefoszlottak, és már éppen rátérnék a beadványra, amelyet ott szorongatok a kezemben, amikor Kriszta így folytatja: – Persze lehet, hogy meg kell alkudnom. – Nagyot sóhajt. – Feltéve, ha találok valakit, akiért a világ végére is elmennék. Hálás pillantást vetek rá ezért a mondatért, és egy mozdulattal az íróasztalomra dobom a beadványát, most már kisimíthatatlan göngyöleggé gyúrva. – Annyira nehéz – nyafogja. – Tudom, tudom – nyugtatgatom, és egy gyors mozdulattal végigsimítom a hátát. – Tudom. Kriszta fehér, derékban karcsúsított blúzához fekete ceruzanadrágot és fekete lakk magassarkút visel. Sűrű, hosszú, szőkésbarna haját kibontva hordja, csak úgy szikrázik rajta az ablakon bezúduló napfény. – Nekem olyan férfi kell, aki olvas, szereti az irodalmat, elvisz színházba. Akiben van elegancia, akiből sugárzik a tekintély. Ah! – kiált fel. – Egyáltalán van ilyen? – néz rám kérdőn nagy, ártatlan őzike szemmel. Nagyot nyelek, mielőtt a merész válaszra ragadtatnám magam: – Talán közelebb van, mint gondolnád. – Jó lenne, ha tényleg így volna – néz vissza rám kacéran és biztatóan. *** A szerdai nap nagy részét Kriszta beadványának javítgatásával töltöm, vagyis újraírom az egészet, mert annyira rossz. Amíg az iraton dolgozom, folyton elkalandoznak a gondolataim: hol mértéktartóan realisták, hol annyira merészek, hogy magam is megdöbbenek attól, amit tervezek. Kedd és csütörtök, ezek lesznek a mi napjaink, döntöm el magamban. Este hattól nyolcig, esetleg kilencig tudok maradni, de Kriszta biztosan megérti majd. Két-három hetente, esetleg tíz-tizenegy óráig. Majd azt mondom otthon, hogy üzleti vacsorám van. Már most biztosan tudom, hogy a szeretkezéseink frenetikusak lesznek. Két szeretkezés közt meg történelemről és irodalomról beszélgetünk majd, miközben klasszikus zenét, esetleg jazzt hallgatunk. A színház már keményebb dió, mivel nehezen tudnám megmagyarázni a feleségemnek, hogy mit is keresek az egyik, ráadásul feltűnően szép kolléganőmmel egy színházi előadáson. Ennek ellenére azon veszem észre magam, hogy a színházak repertoárját böngészem, s arról álmodozom, hogy a szünetben a fekete koktélruhát viselő Krisztával pezsgőzöm, begyűjtve a 23 �Próza és vidéke többi férfi elismerő pillantásait. Álmodozásomat ugyan időről-időre megzavarja egy-egy telefon, visszaránt a valóságba, kijózanít ebből a mámoros állapotból, de minden alkalommal gyorsan összeszedem magam, nem hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a csüggedés. Lerázom magamról a kétségeket, s ha lehet, még merészebb terveket szövök. Először is egy bortúra útvonalát állítom össze, s rögtön nevet is adok az utazásnak: „Történelmi Bortúra Magyarországon”. Azt tervezem, hogy Krisztával körbeutazzuk az országot, minden jelentős borvidéken megszállunk egy-két éjszakára, és az ínyenc ételek mellé jó borokat iszunk. Hogy a távollétemet otthon mivel magyarázom, az most mindegy, egyelőre nem pazarolok rá energiát. Zöldbe borult szőlők, hegyek ormán álló romantikus várromok, ódon borospincék, jó hangulatú vidéki éttermek, vendégszerető emberek és a reklámokból ismerős, vörösen izzó naplemente adja álmodozásom már-már filmszerű hátterét. Nem állok meg a bortúráknál, s tekintetemet távolabbi, az országhatáron túli horizontokra függesztem. Az ötletet Viktortól, a főnökömtől veszem, aki rendszeresen Prágába, Barcelonába, Rómába és a zavargások előtt Athénba vitte hosszúhétvégézni a legújabb barátnőit. Igaz, neki nincs se felesége, se gyereke, de ezen most nincs időm rágódni. Szállodák, légitársaságok és jegyfoglalások folynak össze bennem a következő órákban, s alkotnak gyönyörű kaotikus elegyet. *** – Nos, nagylány, mi van veled, gyógyulgat már a lelked? – nevetgélve jópofizok Krisztával, ám ez egyben óvatos tapogatódzás is. Csütörtök délelőtt. Kriszta egy újabb, általa készített beadvánnyal kopogtat be hozzám. Fekete sztreccs nadrágot visel, fehér zakóval. A krémszínű bodyt a zakó alatt majd szétfeszíti a melle. A látszat kedvéért végigolvasom az iratot, amely a tartalmát tekintve ugyanolyan silány, értékelhetetlen, mint az előző volt. De ismét kénytelen vagyok mellőzni a szakmai kritikámat, amely természetesen lesújtó lenne, mivel tisztában vagyok vele, hogy a terveimet kell szem előtt tartanom. Így aztán hülyén vigyorgok, és mivel Kriszta csak a vállát vonogatja válaszként a kérdésemre, megdicsérem a förmedvényt: – Nagyon jó! Gratulálok. – Köhintek néhányat. – Szép munka. – Köszönöm – feleli. – Tényleg beleadtam mindent. – Na szóval, hogy vagy? – térek vissza makacsul a kérdésemhez, miközben a beadványt, noha szívem szerint a szemetesbe dobnám, nagy önfegyelemmel gondosan elhelyezem az íróasztalom jobb sarkán. – Nem is tudom – vonogatja a vállát. – Jól. Tulajdonképpen jól. – Aha – reagálok némi fáziskéséssel, mivel egyáltalán nem ezt a választ 24 �Próza és vidéke várom. Mindenesetre tovább faggatom. – Úgy értem, hogy helyreáll a lelki egyensúlyod? – Megköszörülöm a torkomat. – Szóval megtaláltad? – bököm ki végül a lényeget, és miközben a válaszára várok, majd kiugrik a szívem a helyéről. – Kit? – kérdi bamba arccal. – Az igazit – mondom tárgyilagos hangon, kiesve egy pillanatra a szerepemből. – Ja! – nevet fel. – Talán – mondja és közben sokatmondó tekintettel rám mosolyog. – De az egész olyan bonyolult – folytatja most már felszabadultan. – Tudod, családja van… gyerekek… – elmélázik, majd szégyenlősen elmosolyodik, mielőtt folytatná – …meg kolléga… főnök… meg minden. – A vállát vonogatja. – És itt van az etikai kódex is – sóhajt lemondóan. – Ez is egy akkora hülyeség. – Bürokratikus marhaság, és egyébként sem tartja be senki! – hessegetem el magamtól ezt a kellemetlen apróságnak éppen nem nevezhető problémát. Kriszta ezek szerint, és ezen őszintén meglepődöm, elolvasta cégünk etikai kódexét, amely egyértelműen tiltja kollégák között a magánjellegű kapcsolatot, elbocsátás terhe mellett. – Tényleg? – ragyog fel a tekintete, amit magamban ujjongva fogadok. – Nyugodj meg, így mennek itt dolgok – legyintek. – Nem veszik komolyan – hazudom szemrebbenés nélkül. Csönd. Végül Kriszta szólal meg: – Akkor is nehéz – nyafogja. – Negyven felett már minden jó pasi foglalt. – Azért ne add fel a reményt – vigasztalom álságosan, és kedveskedve végigsimítom a hátát. A kezem egy pillanatra megakad a melltartó csatjában, amely szinte átüti a body és a zakó vékony anyagát. Úgy érzem, hogy menten letépem róla a ruhát. – Jól van. Jól van – nyugtatgatom Krisztát, de főként magamat. – Minden rendben lesz. – Olyan jó vagy hozzám – nyom egy puszit az arcomra. *** Gáborral, a kollégámmal már a harmadik kört tesszük a tömegben, amely egyre sűrűbb, hiszen már tizenegy felé jár, de Kriszta még sehol. Péntek, Symbol, jogászmulató, ahová kizárólag Kriszta miatt jövök el, aki még csütörtök délután, mintegy mellékesen megemlíti, hogy ma este itt lesz. Elviselhetetlenül hangos, monoton zene szól, és én tele vagyok várakozással. Már éjfél felé jár az idő, amikor Kriszta, Kata és még két lány társaságában, megérkezik. Amikor észreveszem őket, már messziről integetek nekik, de amíg át nem küzdöm magam a tömegen, úgy tesznek, mintha nem 25 �Próza és vidéke vennének észre. Kriszta fekete koktélruhát visel. Az aranyszínű öv, amely derékban összefogja a ruhát, még jobban kiemeli a karcsúságát. Fekete, magában mintás harisnyájához aranyszínű magassarkú cipőt vett fel. A haját ugyancsak aranyberakásos hajráf fogja hátra. A másik két lányról, mind a kettő szőke, rögtön megállapítom, hogy póthajuk van, és amikor unott tekintettel bemutatkoznak, nem értem a nevüket. Puszit egyiküktől sem kapok. – Szia! – üdvözlöm Krisztát. – Szióka – köszön nevetve, de már a tömeget pásztázza, mintha keresne valakit. – Jó, hogy itt vagy – kétségbeesetten próbálom túlkiabálni a zenét, miközben követem a tekintetét, de nem látok mást, csak a kavargó tömeget meg az időnként felvillanó fényeket, amelyek megvilágítják az alkoholtól kipirult, bamba arcokat. – Aha – hagyja rám, aztán valamit kérdez az egyik szőkétől, aki előbb körülnéz, aztán ugyanolyan semmitmondó arccal, mint amikor bemutatkozott, megrázza fejét. – Kértek egy ital? – próbálkozom. – Mi van? – kérdez vissza az egyik szőke. – Inni! – üvöltöm, és közben ivást imitálva a számhoz emelem a kezem. A szőke megrázza a fejét, és elfordul. – Később! – kiabálja Kriszta, aztán a zenére – amely, ha lehet, még hangosabb, mint az előbb, és majd szétrobbantja a dobhártyámat – előbb csak ütemesen mozogni kezd, aztán a barátnőivel táncra perdül. Beállok közéjük, próbálom átvenni a ritmust, de sehogy sem sikerül, és Kriszta sem néz rám. Végül az egész csapat eltűnik a tömegben, amely sötéten, összefüggő és számomra áttörhetetlennek tetsző masszaként mozog. Visszamegyek a bárpulthoz, kérek egy italt. Egy óra van. Újabb körök, ezúttal Karcsival, aki mindenféle harmincas, negyvenes nőknek köszönget, és meg akarja hívni őket egy italra, de mindegyik lekoptatja. Ekkor pillantom meg újra Krisztát, a tömeg szélén áll, és egy koktélt iszik. – Helló! – próbálkozom megint. – Helló! Mizu? A dj valami ibizai partiról magyaráz, és teljesen leköti Kriszta figyelmét. Megvárom, amíg a dj befejezi az üvöltözést, bár a magam részéről csak foszlányokat értek az egészből, aztán merész ötlettel állok Kriszta elé: – Nem megyünk el valahová? – Tessék? – Úgy mered rám, mintha valami megbocsáthatatlan dolgot mondtam volna. – Elugorhatnánk valami csendesebb helyre – próbálok finomítani az előbbi ötletemen, mert láthatóan nem nyerte el a tetszését. 26 �Próza és vidéke – Csak most jöttünk – feleli sértődött hangon. Nem adom fel. – Dumálhatnánk egy kicsit. Tudok a közelben egy menő helyet – hazudom, mintha könyvből olvasnám, de ebben a pillanatban képtelen vagyok logikusan gondolkodni. Legfeljebb majd a taxiban kitalálok valamit, nyugtatgatom magam. Ezen az új információn egy pillanatra elgondolkodik, néhány másodpercre még a szája is nyitva marad. – Mi az a hely? – kérdi végül. A dj most valami italakcióról üvöltözik, így némi időt nyerek, hogy átgondoljam a helyzetet. Fogalmam sincs, miért, de egy Heineken reklám jut eszembe. A filmben egy sármos, elegáns pasas egy ugyanilyen diszkóban toporog, és szemmel láthatóan rosszul érzi magát. Egy idő után kimegy a bejárati ajtón, de aztán ugyanazzal a lendülettel belép egy másik ajtón, egy jazzklub bejáratán. Bent kellemes, lágy, andalító zene szól, és egy gyönyörű félvér énekesnő énekel. Úgy emlékszem, hogy a reklámfilm végén a fickó rendel egy Heinekent, és sokat sejtetően egymásra mosolyognak a félvér nővel. – Egy jazzklub – jelentem ki magabiztosan, és még a karomat is felajánlom Krisztának. Elegánsan akarok távozni vele. – Nem szeretem a jazzt – vágja rá azonnal, aztán a szájába veszi a szívószálat, és határozott léptekkel elindul befelé a tömegbe, a sötétségbe. *** A hétvégét zavarodott állapotban töltöm. Tompa, tehetetlen düh telepszik rám. Mivel úgy érzem, hogy az enyhén szólva is komor hangulatom valódi okát nem lenne szerencsés megosztanom a feleségemmel, a rosszkedvem okát firtató kérdései elől előbb mogorván kitérek, majd mindenféle munkahelyi problémákra hivatkozom, végül kijelentem, hogy valószínűleg gyomorfekélyem van az idegeskedéstől, amit Ildi némi kétkedéssel fogad. Mire én csapkodni kezdek, és olyasmiket üvöltök a gyereknek, aki egyfolytában azzal cseszeget, hogy játsszak vele, hogy nincs egy perc nyugtom sem tőle, és valószínűleg ez visz idő előtt a sírba. Erre a feleségem, aki a közjáték alatt a konyhában tesz-vesz, berohan a nappaliba, és azt üvölti, hogy megőrültem, és ne csináljak lelki nyomorékot a gyerekből, aki már így is stresszes az iskolától. Még csak elsős, üvöltöm vissza, és hogy mi lesz így vele később. Végül Ildivel abban maradunk, hogy akár el is válhatunk. A kedélyállapotomban csak vasárnap este következik be némi javulás. Éppen a vécén ülök, és a feleségem egyik női magazinját lapozgatom, amikor váratlanul rábukkanok a pszichológus rovatban a „Szex idősebb pasival” című írásra. A terjedelmes cikk, bár egy ronda, ötven körüli szexológusnő írta, akinek valószínűleg semmilyen nemi élete sincs, azonnal felkelti az 27 �Próza és vidéke érdeklődésemet. A szexológus szerint napjainkban a fiatal nők között rendkívül gyakori jelenség az apakomplexus, amit a nőknél elsősorban a csonka családdal, az apai figyelem hiányával, az archetípus keresésével és nem utolsó sorban a fiatal, gyakran gyermekkorban elszenvedett szexuális zaklatással magyaráz. A férfiakkal már nem ennyire megértő a vén kurva. A kapuzárási pánikot és a fiatal, feszes testek iránti erős vágyat jelöli meg az ilyen jellegű kapcsolat motivációjaként. Bár a fiatal, feszes testekre tett megjegyzésével kivételesen egyetértek. A szexológus a cikk további részében a férfiakat medvéhez, a fiatal nőket pacsirtához hasonlítja, és ezt írja: „A medve, mint nagy, erős állat, először megriasztja a kicsi és törékeny pacsirtát, aki ezért menekül előle, de közben vágyik is a nagy szőrös test által nyújtott védelemre. A pacsirta a rövid menekülési időszak után – ami alatt mindent megtesz, hogy a medvétől megszabaduljon – gyorsan visszatér a medvéhez, a védelme alá helyezi magát, ezzel szoros érzelmi függőségbe kerülve a medvétől, vagyis az idősebb férfitól.” A folytatásban a ronda, vén és irigy szipirtyó óva inti a fiatal nőket az ilyen jellegű kapcsolatoktól, és azt tanácsolja nekik, ha úgy érzik, hogy apakomplexusuk van (vagyis le mernek feküdni egy idősebb férfival vagy akár csak az eszükbe jut), forduljanak pszichológushoz. „Minden ember egy csillag vagy még annál is több, egy egész galaxis”, ezzel a meglehetősen hülye és egyébként is értelmetlen mondattal fejezi be a cikket. Elégedetten jövök ki a vécéből, s amikor a kisfiam, Ábris kissé félénken újra arra kér, hogy játsszak vele, már teljesen nyugodtan, mosolyogva csak ennyit dörmögök neki: – Rendben. Akkor most én vagyok a nagy medve, és aki bújt, aki nem, jövök! *** Ez bonyolult. Ez áll Kriszta Facebook-oldalának státusz rovatában, amikor hétfőn rákeresek. Mit jelent az, hogy bonyolult? Ezen gondolkodom, aztán felhívom Gábort, a kollégámat. Gábor, amióta elvált, a Facebookon tölti a szabadidejét, és úgy sejtem, hogy a munkaidejének a nagy részét is. – Az valami olyasmi, mint amikor jársz is valakivel, meg nem is – magyarázza Gábor. – Értem – mondom, bár igazából nem értem. – Szóval olyasmi, mint amikor… – elakadok, mert nem tudom, hogy is folytassam. – Szóval… – rugaszkodom neki megint – ez olyan, mint amikor valaki nem vállalja fel teljesen a kapcsolatát, mert titkolnia kell? 28 �Próza és vidéke – Mi van, beújítottál valami nőt? – vihog Gábor. Hogy ne kelljen válaszolnom, egy bejövő mobilhívásra hivatkozva gyorsan leteszem a telefont. Előbb Kriszta legújabb beadványát bámulom, természetesen ugyanolyan pocsék, mint az összes eddigi, aztán a szemközti irodaház ablakait, végül a festményt a falon. A képet a művész függőlegesen két egyenlő részre osztotta. Az egyik felét feketére, a másikat fehérre festette. A fekete részbe fehér betűkkel az igen, a fehér részbe fekete betűkkel a nem szót írta. Rövid idő múlva azon veszem észre magam, hogy az igen és a nem szót firkálgatom Kriszta beadványára, majd újra a festményt bámulom, pedig nem is tetszik. És ekkor szörnyű gyanúm támad. Gyorsan megnyitom Olivér Facebook-oldalát, és azonnal megnyugszom. Olivér státusza ugyan kapcsolatbanra változott vissza, de a képeken már egy szőke, kapafogú, gimnazista korú lánnyal áll összeölelkezve vagy partizik valamelyik klubban. Bezárom Olivér oldalát, ám kénytelen vagyok rádöbbenni, hogy rossz helyen keresgélek. Kriszta valami házas emberről beszélt, meg családról, és határozottan emlékszem, hogy a kolléga szó is elhangzott. Örült tempóban dolgozik az agyam, miközben pillanatok alatt leizzadok. Megfordítom Kriszta beadványát, és az üres hátlapra gyorsan leírom a kollégáim nevét, aztán ugyanazzal a lendülettel kihúzom Viktort, Barnát, Gábort és Gyurit, mivel vagy nem házasok, vagy már elváltak. Karcsi, pulzál előttem a neve ennek a gennyes kis alaknak, aki a fél életét a folyosón, a kávéautomata mellett tölti. Most már bevallhatom magamnak, hogy sosem bírtam ezt a nagyhangú, törpe okostojást, akinek véleménye ugyan mindenről van, de csinálni általában semmit sem csinál. „Tehát ő az”, motyogom magamban, s azon melegében bosszút esküszöm mindkettőjük ellen. A délután hátralévő részét a bosszúhadjáratom tervezgetésével töltöm. Straubbal kapcsolatban a következő elképzeléseim vannak, és azon nyomban papírra is vetem őket. Egy. Feltöröm a számítógépe kódját, és pornóképeket meg -filmeket küldök szét róla az iroda ügyfeleinek. Kettő. A már feltört kód segítségével belerondítok az általa készített iratokba. Három. Krisztáról és róla fényképeket készítek, amikor éppen enyelegnek valahol, vagy Kriszta lakására tartanak, és a fotókat egy levél kíséretében elküldöm Straub feleségének. Éppen a negyedik pontnál tartok, hogy ugyanis titokban, a mobilom segítségével felveszem, amint Straub a főnökünket, Viktort szidja meg mindenfélét összehord az állítólagos viselt dolgairól (kurvázás, részegeskedés és hasonlók), amikor Kriszta lép be egy újabb beadvánnyal. Szó nélkül veszem ki a kezéből a papírt. Ez az irat, ha lehet, még pocsékabb, mint az eddigiek, állapítom meg magamban, s a véleményemnek ezúttal hangot is adok. – Mi ez? – lobogtatom meg a beadványt. 29 �Próza és vidéke – Tessék? – kérdi csodálkozó hangon. – Azt kér dez tem, hogy mi ez a szar? – szótagolom dühtől fulladozva. – Ez egy előkészítő irat – jelenti ki túlságosan is magabiztosan. Ijedtségnek nyomát sem vélem felfedezni rajta. Ettől egy pillanatra leblokkolok, de aztán rápillantok a beadványra, amelyet, úgy terveztem, egy mozdulattal bevágok a szemetesbe, s ettől gyorsan magamhoz térek. Már éppen azt üvölteném, hogy ez az irat, ez egy rakás szar, és az előző is meg az azt megelőző is egy rakás szar volt, és vegye tudomásul, kedves Kriszta, hogy maga egy tehetségtelen nőszemély, a mai napig nem értem, hogy ki mert diplomát adni a maga kezébe, amikor megszólal a telefonom. – Tessék?! – üvöltök bele a kagylóba. – Kelemen Szabolcs vagyok – mutatkozik be egy higgadt hang, de nem folytatja. Nem is volna értelme, hiszen pontosan tudom, hogy a hang gazdája az iroda egyik tulajdonosa. Amióta itt dolgozom, összesen, ha két szót váltottam vele, fut át az agyamon. – Parancsolj – váltok hangnemet, miközben megvető pillantásokat küldök Kriszta irányába. – Kolléga úr, egy kényes ügyben kereslek – mondja, de aztán elhallgat, mintha tőlem várna valamit. – Tessék, parancsolj. Miben segíthetek? – A hangom a lehető legalázatosabb. – Nos. – Megköszörüli a torkát. – Az egyik kollégádra lenne szükségem. – Persze, persze – hebegem, de idegességemben elfelejtem megkérdezni, hogy kiről van szó. Csak hallgatok, hosszan. – Kovács Krisztáról lenne szó – szán meg végül a nagyfőnök, s nekem hosszú órák maradnak ki az életemből, s ezernyi vészcsengő szólal meg bennem, s ezernyi szirénázó rendőrautó száguld felém, mire újra meg merek szólalni. De akkor is csak annyit tudok kinyögni: – Értem. – Viktortól, a főnöködtől azt hallottam, hogy az említett hölgy kitűnő munkát végez nálatok – mondja kellemesen modoros stílusban. – Igen. – Semmi többre nem telik tőlem. – Nos, ha te is ezen a véleményen vagy, akkor, kedves kolléga, szeretném az engedélyedet kérni, hogy az említett hölgyeményt áthelyezzem magamhoz. Nem felelek azonnal. Kibámulok az ablakon, a szemközti irodaházat nézem, ahogy az antennák és a légkondicionáló berendezések kürtői közül, mintegy varázsjelre, galambraj röppen fel, s egyenesen az ablakom felé tart. Aztán a festményre téved a tekintetem, szinte világít rajta az igen és a nem, végül a beadványra, amelyet a testem mellett magatehetetlenül lógó bal kezemben tartok. – Hát én… – kezdem, de rögtön el is hallgatok, s miközben újra 30 �Próza és vidéke átgondolom, mit is válaszolhatnék, hirtelen a következő szavak villannak be: házas, kolléga, főnök. Minden energiámra szükségem van, hogy féken tartsam a lassan elhatalmasodó pánikot. Végül alig remegő hangon ennyit tudok kipréselni magamból: – Ahogy gondolod. – Hát akkor, ezt meg is beszéltük – vált könnyedebb stílusra a nagyfőnök. – Szervusz, kolléga úr! – Szervusz – suttogom a már süket telefonba, aztán lassan, mint egy robot, Kriszta felé fordulok. *** Straubbal a folyosón, a kávéautomatánál ácsorgunk, amikor Kriszta megáll a lift előtt. – Helló, Kriszta – köszön neki Straub, meglehetősen bénán. – Helló – mormogom, és közben egy koszfoltot bámulok a padlószőnyegen. Csönd. Néhány másodperc múlva kinyílik a lift ajtaja, és Kriszta anélkül, hogy visszaköszönne vagy egy pillantásra is méltatna bennünket, beszáll. Miután becsukódik mögötte a liftajtó, és a digitális kijelzőn elindul a felfelé mutató nyíl, Straub azt mondja: – Nem értem, hogy mire veri magát. Nem is jó nő. Nem válaszolok, és a dolognak nincs folytatása. 31 �Próza és vidéke Nincs történet (rajtakaptál) kabai lóránt A csend olaja Előbb még türelmesen, majd egyre értetlenebb arccal és zaklatottan lapozom jegyzetfüzetem — keresek egy feljegyzést, több kis tétel volt, és egészen bizonyos, hogy szerepelt benne a „méltatlan” szó is. Nem találom, levonom a konyhafilozófiai konzekvenciát: ha nincs meg ez a feljegyzés, akkor semmi méltatlan sincs. (A hátsó utast, akár egy vasgyári pitbullt, időben bekussoltattam, nem is keresem, honnan az ellenfény.) A számról olvass, artikulálom némán a vastag üvegfalnak, még ha senki nincs is a túloldalán; a valóságos és az elképzelt angyal között megszűnt a különbség (bár az efféle megkülönböztetés is csak az emberek fejében létezik, akik számára a gondolat csupán árnyéka, nem az igazi énje az életnek) — ahogy az meg van írva, és az önmagával egyesült angyal ragyogva felemelkedett az égbe. A jegyzetek olykor kifejezetten kártékonyak (épp úgy, ahogy bizonyos érvek szerint csak a halott művész a jó művész), mert olyankor kellene megállni, amikor nem lehet megállni — valaki esőjéről körmölni például pár jelentéktelen szót, fakuló napokról holmi semmirekellő mondatot —, és valamiképp mégis összeér a végtelenben a muß meg a soll, nem csak bandzsítok, nem csak a fogam vacog. 32 �Próza és vidéke „Odi ergo sum” — most kellene undorodnom, hogy mindennek ez a vége, hogy nincs „vége”; „szerintem átló” — diagonál, nincs vége, sem értelme. „Korszellem? Néplélek? Mintha mindkettő itatóspapír lenne…” Hallgassunk zenét. Igen. Köszönöm. Kérem. „Jöjjön hát a legrosszabb, ha jönnie kell. Jöjjön az űr, és vessen véget a remény önkényuralmának” — ez is meg van írva; én pedig már tudom végre a nevemet, […], ólommérgezés végzett velem, aztán megfagytam, nemrég olvasztottak ki a jégből. Színtiszta, színigaz manipuláció minden, és ez a jólfésült, akarnok ólommérgezés megmaradt. Hűlt idő Ugyan hogy lehetne valami régit folytatni? Lehet egyáltalán bármit is folytatni? Vagy csak „újrakezdeni”, horr. dict. „ismételni” lehet? Az ismétlés igazsága bizonyos — azaz ilyenként semmilyen lehetséges helyzetet nem vázol fel. Mintha egy pontból két ellentétes irányú nyíl indulna ki: semmit nem tudok, ha csak azt tudom, hogy vagy esik az eső, vagy nem esik. Sivatag minden, tűz-, hó- és homoksivatag; nem én voltam, nem én kellettem. Az éjjel például azt álmodtam, hogy volt szerelmem öngyilkosságot kísérelt meg, még mindig eszméletlen, ezt az anyja mondja el nekem, hozzátéve, nagyon reméli, estére meghal, jobb lesz így mindenkinek. Vajon hogyan kell felvenni újra az élet fonalát, hogyan folytatod tovább, ha a szíved legmélyén már érzed, nincs visszaút, egyirányú zsákutca ez, és a legtöbb dolgot az idő sem képes helyrehozni? Túl mély sebek, túl nagy hatalommal — rozsdamaró se segít ezen. Nárcisz oszlik, mint a köd — milyen volna most abban kételkedni, hogy két kezem van? Fogyunk telni, az emberek olykor helytelen képet alakítanak ki magukban a kételyről; katapult — másfelől pedig a nyelvjátékok idővel változnak. Mint a felhők. És a por egyre csak kavarog. eXXX Ha az első mondat meglenne, minden meglenne — ha megkérnélek, csak csukd be szemed, és bökj rá egy pontra a térképen, vajon hová mutatna 33 �Próza és vidéke karcsú ujjad? Ráfeszülne a feladatra, a helyszínre, vagy csak könnyeden ejtenéd a papírra, hogy körmöd koppanása is elhalna benne? A „szex” nyilvánvalóan nem jó szó. Néha kutya a nyúl is, a pszichiáterem szerint meg bűntudatfüggő vagyok, bár nem hallott még ilyen szimptómáról. Inkább valami absztrakt vágy, az éjszakai tépelődésben nyilvánul meg; egyszerű, kínlódó álmatlanság. „Jól elszúrtam, de légy velem, kis szobámban legyél nekem az, akivel majd szemtől szembe fekszünk le a kedvenc helyre, és hadd legyek a te kutyád!” — zümmögi kutyakirály atyám; lompos vagyok és lucskos, vágytól girhes, seggem büdös, orrom taknyos, fogaim közt húscafat — feltámadni nehéz, kutyából nem lesz lókolbász. Van, aki szerint jobb vétkezni és szenvedni a bűntudattól, mint egyáltalán nem vétkezni — ha a térképet lesodrod az asztalról, egy rovarral ébredek, bennem felejtette fullánkját, semmi, senki nem ment meg életfogyttól, rögeszme-fegyháztól — bíró vagy, ítélsz, előtte ügyész, vádolsz, és persze ügyvéd is; a hely, én, marad, megragadok a térképen. Vágyaimban súlytalanul lebegő kutya vagyok. Minden más Helyezz csak rossz környezetbe, és semmi sem fog úgy működni, ahogy kellene, én magam különösen nem — minden tagom egészségtelennek tűnik fel. Keresgélhetjük, hol sántít a dolog, komámasszony, hol az olló. Amit ajándéknak tekintek, az valójában egy megoldandó probléma. Amit veszteségnek… nos, alighanem az is. „Egy kiégett, befásult, cinikus vén köcsög” — álldogál pár percig az üres szobában a rizspapír lámpagömb alatt, majd ahogy kintről nevetést hall, érzi: jót tenne egy erős. Gyomrom görcsben, mintha valaki belépett volna mögöttem (helyettem), de senki (senki, de…). A hely, ahol éppen vagy, az a te helyed. Magán kívül Nincsen bennem mesélőkedv semmi, ahogyan történeteket sem szeretek kitalálni; egyes vélemények szerint a dialógus nem más, mint 34 �Próza és vidéke „a lefordíthatatlan lefordítása” — eszerint valóban nem látom fától az erdőt, vagy mégiscsak igaznak bizonyulhat, amit a napokban tudtam meg magamról: „nem megkeseredett vagy, hanem gonosz”, és ehhez járulhat még egy apró adalék: „a monitor fölött glóriával lebeg a fejed, néha a glóriát ördögszarvak váltják fel, nagyon édes” — hja, képzelem. Bár való igaz, ha gondosan megvizsgáljuk magunkat, igen hamar belátjuk, hogy bensőnk is csupa ellentmondás és rugalmasság. Magamat sem tudnám egyértelműen, megbízhatóan, zavar és félhomály nélkül jellemezni. — Miért nem tudsz te soha semmi odaillőt mondani, amikor megpillantasz egy lányt? Miféle varázslat bogozza össze úgy a nyelved, hogy csak és kizárólag ostobaságok hagyják el a szádat, már ha egyáltalán meg bírsz szólalni? — Mindez csak afféle elmebéli nyelvbotlás… — Van, amit be kell magolni; majd elmagyarázom, hogyan. — Egy félig megértett titok sokkal ártalmasabb, mint a teljes tudatlanság. — Még magadra vennéd, ha megbántanálak. — Ahogy mondod, úrnő. Ülök a hóban egy zsák dión. És kérlek, hagyj engem főni a gyűlöletemben. „Itt ül valaki” — ez is milyen haszontalan mondat, kínomban vigyorgok inkább (ezt nézik olykor tévesen sármos mosolynak). Meglehetősen földhözragadt ember vagyok, gyűlölöm azt az embertelen bölcseletet, mely megveti és elnyomja a testet. Ne keményítsük meg szívünket a testi gyönyörök ellen, de ne is zárjuk őket túlságosan szívünkbe. Nem mondom, hogy a lélek tapadjon a gyönyörökhöz, vagy pláne fetrengjen bennük, de simuljon megértően hozzájuk. Ha táncolok, táncolok; ha alszom, alszom; ha iszom, iszom stb. — boldog bosszúbaszást kívánok! És a bálkirálynő ennyit mond: „szopjál, geci!” Mi sem egyszerűbb Igen nehéz elmagyarázni valakinek, aki a nagy egészből mit sem látott, sőt szó szerint semmit sem ért. Bár való igaz, minden bizonnyal nekem is be kell szereznem egy új szótárt, a lelki nyugalom érdekében — semmi értelme hátrafelé tekintgetni. Tapasztaltabb és bölcsebb emberek állítják, hogy érdemes egyetlen alapelvből indulni ki. Hallgatok rájuk, s abból az alapelvből indulok ki, hogy minden ember unalmas, akár unatkozik, akár másokat untat. Valószínűtlen egy románc ez, új perspektívát kapok a bennem érlelődő 35 �Próza és vidéke akarattól, míg a másikat elkábítja a világ, melynek kicsinyességét egyre világosabban és élesebben látom. Akik nem unatkoznak, rendszerint épp azok, akiknek ilyen vagy olyan értelemben sok dolguk van a világban — de éppen ezért ők a legunalmasabbak. Az unalom démoni panteizmus. Megy az idő, az élet egy nagy folyó — mondják az emberek. Ebből én mit sem veszek észre, az idő megállt, s én vele együtt. Minden terv, melyet készítek, egyenesen visszarepül hozzám, ha köpni akarok, saját arcomba köpök. — Ne haragudj, kérlek, ha fasz voltam. — Semmi gond, ez bele volt kalkulálva. A rossz lelkiismeret mégiscsak képes érdekessé tenni az életet. Mi meg úgyis tudjuk, mi van a hátunk mögött. Kibírjuk egymás nélkül is. Van egy alapelvem, amiből soha nem indulok ki. Az út most kezdődik, de az utazásnak már vége Ha valaha is úgy tűnt, szerettem volna aluljáróból fölérni, nem tudok elgondolni mást, mint egy vidéki állomást. A tömegközlekedés szempontjából kései, már-már ésszerűtlen időpontban várakozni másfél órát egy kongó, mindössze néhány hasonló helyzetű figurával és pár elmebeteggel párnázott pályaudvaron: nem kispályás feladat. A falon és a padokba vésve firkák, monogramok, szív és pina és fasz; olaj- vagy szeneskályha jellegzetes szaga, szénpor vagy olajcseppek; nem a vonat visz el, hanem a váróterem, a jármű még és már a helyszínekhez tartozik mint rész és eszköz, az utazás a megelőző várakozásban van, ami meg ez után történik, a koszlott padlót nem érinti (óra, homok: van, aki nagyon szeretné), a céltudatosság és a kauzalitás ezt diktálja. Micsoda útjaim voltak nekem, mennyi ostoba utazás ezen a vonalon, és még számtalan vonalon; egynéhány, nem is tudom, milyen vonaton, ahogy emlékezem. Egyszer, egy különös december tizedik napján (genyó ősz és tél volt) épphogy elértem a délelőtt tíz óra két perckor induló vonatot kedves városomban, és bár ne értem volna el. A monoton kattogásban és zakatolásban, mint valami pokoli látomás, úgy futott le előttem az előző huszonnégy óra minden történése az alig húszperces út alatt; szörnyű vérebek rémlettek föl a koszos ablakon átnézve a köddel borított, havas tájra (a ködben fekete-fehér kutyák garázdálkodtak) — megvolt minden, mielőtt meglett volna. Fél órával korábban egy akkorra már egészen elcsendesedett 36 �Próza és vidéke lakásból igyekeztem szomorúan és szorongva eltűnni, egy nő mellől keltem föl, s azt láttam, hogy az előszobában éjjel levetett bakancsom talpáról leolvadt az összes rátapadt hó; ami pedig távozásom után maradt — csak belebújtattam lábam a bakancsba, és hátrafelé lépdeltem ki a lakásból (ne is lássam a saját halálomat) —, mindössze néhány vizes cipőnyom befelé, majd két, talp alakú tócsa, de a nyomhagyó nincs sehol, mintha talán nem is lett volna soha. Máskor meg ugyanebbe a városba igyekeztem (vissza?), személyvonaton zötyögve hallgattam a jó öreg Neil Youngot, a Dead Man filmzenéjét, és talán épp magázódva monologizáltam magamnak: Nézzen ki az ablakon! Nem emlékezteti ez magát arra, mikor hajón utazik, és késő éjszaka, mikor a mennyezetet nézve fekszik, a vízre gondol, ami odakinn van, és azt kérdezi magától: „Hogy lehet az, hogy a táj mozog, ám a csónak… egy helyben áll?” Meg voltak persze sötét utazások jócskán: szorongás a kivilágíthatatlan vasúti kocsiban, különös kékségben derengő és kísértetiesen mozgó alakok (árnyképek?) között; kényszeresen hallgat(tat)ott zajok (antitípiák?) díszletezte mélyrepülés mocskos gyorsvonatokon; holmi ismerősök előli pánikszerű menekülések még kínosabb helyzetekbe; részegen vagy épp emelt gyógyszeradaggal végigaludt utak — minek részletezzem? (Hiába, az ember a mi korunkban már csak egy rakás voltból áll.) Más: tudni kívülről az állomások sorrendjét, álomból felriasztva, holdrakészen, minden egyes részletet a tájból, felismerni az összes kontúrt, melyekhez egyébként közöm alig is van, de mégis. Egy állomás külső vízcsapját látva mindig a fogmosásra gondolni, de már üres zsebbel és semmiféle ölelést nem érezve. Egy csomópontban elgondolkodni a leszállás esélyein, hogy a másik vonalon az eredeti céltól merőben eltérő végállomásra jussak. Ugyanebben a csomópontban belátni, hogy eredeti célom lehet csak az egyetlen végállomás. Ki küldtél vonat utasának, engedd, már lelkem riadót ne fújjon; nagyobb csöndben, mint gyertyás fényözönben, csak két szót szóljon: készen állok. Tanulj úszni Az egyik pillanatban minden a lehető legnagyobb rendben, a következőben a véred eszik — na, ennyit a lehető legnagyobbról. Meg arról, hogy vannak pillanatok, melyekért tényleg nem érdemes. Nincs is kedvem élni. Igaz, néha szarni sincs, de mindkettőt muszáj. Kicsit úgy érzem magam, mintha tökéletesen eltévedtem volna és segítséget kérnék valakitől, aki azt 37 �Próza és vidéke mondja, majd ő elvezet, és el is indul velem egy kellemes, fákkal övezett, hosszú, de nyílegyenes úton, ami azonban egyszerre véget ér, s ekkor így szól: „Most már csak a haza vezető utat kell megtalálnod.” Valószínűleg csak a nagyon szerencsétlen embernek van joga ahhoz, hogy másvalakit sajnáljon. „Tudja, miért vagyok boldog ember? Mert nem kérdezek olyat, amire jobb, ha nem tudom a választ” — mondja az, aki világgá akart menni, aztán maradt csendben itthon. Innentől kezdve neki „tulajdonképen rutinmunka”; és a pofon: egyszerű. Egy csomó minden van a fejemben, de ugyan minek, ha nem tudok élni vele. Számtalan változatos lehetőség van saját magunkat sajnálni. — Néha úgy érzem, semmit nem értesz az életből. — Jó hírem van: nincs jóhírem. — Nem érdekel a véleményed. Élj sötétségben! — De ma legalább tényleg beláttam: alighanem valóban autista vagyok. — Olyan régen láttalak, hogy még a neved is elfelejtettem. — Néha semmit sem értek az életből. Én tényleg a tollammal gondolkodom. A fejem mit sem tud arról, amit a kezem csinál, csak később csodálkozik rá a firkára. És talán épp emiatt van, hogy csak félig sikerülten fejezem ki, amit ki akarok, vagy még annyira sem. Ez azért mond valamit: amit írok, sokszor csak motyogás. Talán nem kellene olyasmivel foglalkoznom, amit feltehetőleg egyedül én értek. Gyónni már az új élet részeként kell; és semmi sem olyan nehéz, mint nem becsapni magunkat. Mindenesetre én most megnézem azt a ködöt. Lehet, meg is szúrkálom kicsinyég. Tanulj úszni, találkozunk az Arizona-öbölben. (Dupla vagy) pszeudosemmi Egy végtelenül szentimentális kép ugrott be, szégyellhetem is magam miatta (talán meg is kellene gyónnom?) — egy összeszoruló szív, valaki a markában tartja, nem közvetlen szívmasszázs, hogy az érintés-szorítás mechanikája bírja újra működésre, hanem a nyers, élő, kemény szívhúsba mélyedő körmök, a facsarás („ha törik, ha szakad — szív”). Beléptem a helyre, egy csaj, akit régről ismerek, a szeretőm volt, néha még ma is, rögtön észrevett. Citrom és leve a nyálmirigyeknek, elkámpicsorodó arc, kiemelt külső elválasztás, bő vizű forrás, de sőt lagúna a Rém-fokon — 38 �Próza és vidéke ide menjél nyaralni, itt légy boldog, ribanc! — mégiscsak „szórakoztató”, amikor a jóból is megárt a rossz. Tökéletes lassúság: játszom a gondolattal, valami nem hagy nyugodni, de a ribizli mosolyogva behúzza a cipzárt és kussol. De mi a reggel? Belegondoltam, hogyan ne gondoljak bele (nem leszek kibaszott mágnes, amire úgyis rátalál a szar — harsonáz ez a mindennapos föltámadás), elutazom a nap végére, ahol az órák darálják húsunk és csontunk — a lélek minden és semmi más. Nem okolok tengert, sem szelet — alkonyati kételyek vetnek csak árnyékot a friss hóba. Talán egy igazán bölcs szem még a holnapot is ki tudja olvasni a csillagok állásából, de akkor mi értelme az egésznek? Jobb, ha az ember nem tudja előre, mi lesz, az órák pedig vigyázzanak csak magukra. És mert eddig minden reggel felkelt a nap, semmi bizonyosságunk nincs arra, hogy holnap is fel fog. Bipoláris realizmus Alighanem kihívtam magam ellen a sorsot, pedig tudjuk, a pontos fogalmazásnak komoly előnyei vannak. Mondhatjuk: sosem lehet nagy, aki félreismeri önmagát, aki kéklő párát von szeme elé. Egy mégoly kis gondolat is mennyire kitölthet egy életet — és egy rossz mondat csírája lehet egy jónak. Mégis nyilvánvalónak tűnik fel számomra: van valami korlátoltság az idealizmusomban. Nincs más, szembenézek a zenével és a végén kifizetem a muzsikust. Ahogy nem tudok verset írni jó ideje, prózát is csak ennyire, s nem tovább. Ennek is megvannak a szigorúan szabott határai, melyeket éppoly kevéssé vagyok képes átlépni, amint verset írni is impotens lettem. Eszköztáram így van felszerelve, és csak ez az eszköztár áll rendelkezésemre. Mintha valaki eldöntötte volna, hogy ebben a játékban a tökéletességnek csak ezt a fokát érhetem el, és ezen túl semmit. Aki valamilyen valóban jelentős munkát végez, meglehet, a lelkében képet alkot magának munkája folytatásáról és következményeiről — álmodozik. De mégiscsak különös volna, ha mindaz valóban az elképzelései szerint alakulna. Hogy még a saját álmainkban se 39 �Próza és vidéke higgyünk — ez persze ma könnyen megy. Mivel semmi más dolgom nincs, beengedem a nosztalgiát. Igen, azt az eszelőset. Kegyelemfutam Nyilván azért üldöztél el onnan, hogy nyugodtan bepasizhass végre — és ha rosszul sül el, azt is rámkenhesd. Világos, hogy azért kellett késned, hogy megcsináljam helyetted, ami a te dolgod egyébként. Esetleg kérhetem, hogy a továbbiakban rafináltabb ürügyeket keress? Egyértelmű, hogy én vagyok a barom, amikor te csak úgy, váratlanul és ok nélkül kiakadsz és vagdalkózol. Nem kérdés, hogy a független színházaknak megítélt támogatást nem kell kifizetni, „jobb” helyet is találtok annak a pénznek. Megértem, hogy új vagy a pult mögött, és elvárod, hogy ne szóljak, ha ízesített Finlandiát ütsz a pénztárgépbe, amikor natúr (és akciós) Finlandiát kértem és kaptam. Elfogadom, hogy te is a piacról élsz, és ez azzal kell járjon, hogy rágalmazol. Természetesen én hibáztam, hogy nem tudtam csak úgy elnézni, hogy hívatlanul, de sőt kérve, ne jöjj, mégis jöttél, majd manipulatív és agresszív voltál. Nem kérdőjelezem meg a számítást, még ha idő közben belátom is, hogy a hiányzó ötezerből füvet veszel, jó esetben a dílerrel is megbaszatod magad, miközben én „bántottalak meg” azzal, hogy nem. Igazad van, a táskám azért van nálam, hogy a kocsmában ellophasd. Örülnék, ha egyetértenénk abban, hogy az utolsó kétezremet macskakajára és -alomra költöm, mert ők fontosak, a többi meg mindegy. Elnézést kérek, hogy (itt) vagyok. Szomorú, már így is túl hosszú életem során sokszor várakoztam arra, hogy meglephessek valakit, gonosz vagy dévaj gondolatokat dédelgetve, de ez most más. Kataton zihálás Éji bogár vagyok, bolyong bennem fel-alá a fájdalom. Megállok a dombtetőn, és próbálok nem arra gondolni, amire készülök (miközben akaratlanul is valami korcs büszkeséget vélek érezni). Lépek egyet, a homály megnyugtat kissé, de frissen fagyott szellő vág szájba — először is lélegzethez kell jutnom. 40 �Próza és vidéke Mit jelent ez a tompa hasogatás a nyakamban? Honnan a kín mindenütt bennem? Hogy a szenvedésben megszűnik az idő logikája? És a szenvedő nem tud átlépni semmin, nem lát messzebbre, eltűnnek az emberi perspektívák, nem tud logikusan viselkedni, mert szenved? Miért az ok nélküli elutasítás mindenütt? Mert idióta hajat vágtam magamnak? (Bár megjegyezném, az már az okozat, vagyis nem lehet ok.) Vagy mert összekaszaboltam a mellkasom? (Megjegyzést lásd fentebb.) Sok szomorúságnak helye nincs, az élet megy tovább? És akik igazi reményre jogosultak, szinte semmit nem veszítettek? Csak vegyüljünk el? Füleljek? A kocsma az a hely, ahol ingyen adják a titkokat? Könnyű lehet az olyan férgeknek, mint én, még az atomtámadást is túlélik? Én nem én vagyok, te sem vagy ő, ők sem ezek? A kép csak illusztráció? Na, nézzük, mink van? Azt hittem, tiszta sor? Pár éve még éltük az életünket, most meg csak leéljük? És bizony meglehet, én már akkor lemaradtam valamiről? Már az anyámat is én basszam meg, hogy létezzek? Hogy ne kérdezzek faszságokat, hiszen csak az őrültek és elmebajosok hiszik, hogy még nem iramlott el mellettük az élet? Mindössze reményekkel házal a próféta? Megszokásból nincs semmi a helyén? Minden jó, ha vége? Egy vagyok és semmi? Majd megértem és megtanulom, miért gyűlöl a király. Magához tér, nem kérdez Most már olyan büdös vagyok, hogy felesleges volna megfürdenem. Nem jutottam sokra: bárhogy forgatom is, a történtek velőtrázóan ellenállnak a racionális értelmezésnek, csak a dacos, borotvaéles emlék maradt meg — és az ezt szükségszerűen követő eszelős nosztalgia. (Yoda mester megmondta: „a Jedinek nem szabad semmihez és senkihez kötődnie” — de nem beszélt a lélek örök szomorúságáról. Másfelől pedig a „nem félek” olykor pusztán annyit jelent: „hagyj meghalni”.) Minden, amire valaha vágytam, ott van, azon a helyen. És minden más, amit állítólag meg kellett volna rég tagadnom, csodák, rejtelmek, ábrándok, édes leheletű szellemek — minden, amit a madarak tudnak, amit a szél tud; minden, amit valaha tudtunk, de elfelejtettük: minden ott vár. Láttam. És ettől valószínűleg begolyóztam. Pontosan tudom, hogy sok dologban vétkes vagyok, melyek miatt haragudhatnak rám az emberek, de az utóbbi időben úgy tűnik föl, mindenki téves okból talál engem hibásnak; olyan bűnökkel vádolnak, amelyeket nem követtem el — és amilyeneket még csak ki sem tudok találni. (Masszív 41 �Próza és vidéke bűntudatfüggőségemet mindenesetre kiválóan táplálják.) — Gyűlöllek! És az első pasival baszni fogok, aki megkíván! — Csak hányok egyet és kész, mehetsz tovább, a többit szard le. — Innetől kezdve a verekedés egyszerű iparosmunka volna, művészi értéke nulla. A családi fertőzés nem ragályos betegség, a léptek követik az ősapák nyomdokát. Mennyire szeretem a tarkán foltos csikókat! A legeslegjobban a tarkán foltos csikókat! Meztelen ég A világon minden játszik: a vér a szerelmes ereiben, a nap a vízen, a zenész a hegedűn. — Aki szeret, ártatlan; aki szeret, vétkezik. Aki szeret, azé a bánat, mely váratlan érkezik. Aki szeret, lelke vágyát érzi, és vágyakozik teste is. Aki szeret, rögtön érzi: por volt és por lesz megint. — Mindig ilyen cifrán mondod el, ha be akarod nedvesíteni a pöcsöd? — Bocsásd meg művemet, térden állva kérlek! Bocsásd meg, hogy gyönyörbe vinni szeretnélek! Az életben minden, ami jó — a szerelem, a természet, a művészet, a tréfálkozás —: játék. Hanem az alufólia a sapkában tökéletesen felesleges. Mert igaz ugyan, hogy a földönkívüliek a Hold túlsó oldalán állomásoznak, és magát a Holdat használják antennaként az adásukhoz, melyet minden egyes ember fejébe sugároznak, ám nem rádióhullámokon érkeznek a dezinformációk, hanem viszonylag kis energiájú, ám nagy adattartalommal feltöltött neutrínónyalábokon keresztül, s ez ellen nem véd semmi. Illetve egy megoldás adódna ezek — ha nem is visszaverésére, de — elnyelésére, mielőtt behatolnának fejünkbe: élő és hibátlanul funkcionáló agyszövetet kellene fejünkre tekerni, ugyanis e neutrínó-kötegek energiája és spinje úgy van kalibrálva, hogy csak az élő emberi idegszövettel lép kölcsönhatásba — azaz egy másik ember agyvelejét kellene afféle pajzsként felhasználnunk ahhoz, hogy elménket megvédjük a tévképzetek fertőzésétől. A picsába, az irodalom veszélyes. Számolni szomorúság, baszni bűnbánat. 42 �Próza és vidéke Igen hamar Világgá mentem, készültem menni, mintha lenne világ, mintha világgá menni egyszerű volna, „hogy a halál csak amit ő tartozik / és az élet egy bónusz összesen”, mintha akár a lélekvándorlásban hihetnék, hogy az emberi lélek halhatatlan, időben örökké tovább él mindétig, de ez nemhogy nincs garantálva, hanem az is bizonyos, hogy sehogyan sem old meg semmilyen problémát a világgal kapcsolatban — mert milyen a világ? Merőben közömbös, még ha végtelen bonyolult is — tudom, és félek tőle; félek attól, ami van vagy látszik lenni. És nem tudom pontosan, mi az, így nem is érthetem — innen a félelem, melynek neki akarok fejjel rontani, e bonyolultságot és közömbösséget akarom kiismerni a legmélyebb teljességében, akár magam elveszejtése árán, túlhaladva minden határt, s megtudni, mi volna erőm végső pontja, tudnom kell, mire képes egy ember — igazán kíváncsi vagyok arra is, mi lesz velem, ha az én mint olyan már nincs. Alighanem jó napom volt, amikor az összes festéket lekapartam egy régi üvegfestményemről. Remélem, senki nem ugrik föl mögém a szopórollerre; félek, lobogó hajam lesodorná a véletlen heroldot, noha állítólag mindenkinek van efféle apródja valahol, mint mikor megcsap egy pofon szele, vagy épp vörösre óhajtanám festeni a várost. Aki bújt, aki nem, nyelek. Egyél még, igyál még Igen: ki kell szabadulni a megnyitáselmélet fogságából, és igen: megér egy életet, hogy a tiszteket megkeverjük az alapsoron, és ez legyen inkább a játszma alapja. Az ellenfelünk természetesen a halál (az élet) — és mindenhogyan veszítünk végül: riválisunk úgyis mindig csal, vagy esetleg előfordulhat, hogy nem látjuk át rendesen a szabályokat (melyekbe a „csalás” is bele van foglalva). És valamit kezdeni kell a venezuelai szappanoperákba illő mondatokkal is. Felejtsük el őket és hallgassunk? Idézzük őket és vállaljuk ezért a kiátkozást? Most úgy teszek, mintha csak a fülem mellett ereszteném el őket. — Zord a külsőd, de odabent… a lelked mélyén érzelgős vagy. Nyálas! — Én annyira utálok olvasni, hogy már a Bibliát se nyitom ki. — Akkor fejezzük ezt be. Nincs értelme. 43 �Próza és vidéke — Kérdezz meg egy nőt, ha ő lenne a helyemben, neki milyen érzés lenne ezt olvasni! — Bazmeg, az irodalom tényleg veszélyes. — Itt is befelé fordulás, begombolkozás, elvonatkoztatás jelentkezett… — Édesem, nekem korán van még ehhez a stílgyakáshoz… — Megbaszol ma? — [hosszú, mély hallgatás] — Akkor dugok mással, és veled többet nem. — Manipulálj és zsarolj, bánts és hibáztass minden ok nélkül. — És az aranyos kis faszom nem kéne? — Csak elszívjuk, aztán tépünk. — Hát, ez is egy perspektíva. — Tök jó, a köszönésen kívül gyakorlatilag meg se kell szólalnom. — Mert tudjuk, mit kérsz. — Meg azt is, mennyiből kérek vissza. Lényeges, hogy legyen szünet a hátrahúzás és az elengedés között. Ám mivel mindezt kikerülhetetlennek látom, a továbbiakban nem is áll szándékomban többet gondolni rá, mint amennyit érdemel — a partit így is, úgy is végigjátszom. „…ugyan mivégre” A pöcsöm vakargatom és az eget bámulom: üdvözító kombináció. A Hold már rég nem az a bús, érzelgős, öreg barát; a lelkem üres edény, a poézis szétporladhat egy lágy hangtól akár. Nem tudom, kell-e ezt tudnom, de láss csodát, láss nadrágot — düh és szégyen delejes elegye bennem. És ezzel kész is vagyok, pontosabban részemről vége — tudatom mindig is berzenkedett a befejezés ellen, bármilyen legyen is az. A levegőbe harapok, akárha fűbe; rágyújtok, iszom, ettől még valamennyire élőlénynek érzem magam. Szánalmas. 44 �Próza és vidéke Nem elég, ha szép Áldott, vegyszeres álomból ébresztenek fel agresszíven, és ne legyen szavam se, mert hogy jövök én ahhoz, ugye. Ezt még le is nyelném, akárcsak az előző éjjeli rongálást, ócsárlást, anyázást — ne de hol van a napszemüvegem? Hogy nem tetszik érteni? Temessünk el egy közmondást? Nem tetszik érteni, hogy már meghaltam, hogy hiába mondtam fél éve, hogy „csoda”, amikor semmi csoda sehol igazából? Ezt-azt persze lenyelünk, természetesen, mert hát nem vagyunk mi jedik — de mennyit érne meg a válasz? Hogy új szótárt kell beszereznem? És abból azt is megtudom, miért gyűlöl a király kitartóan és szakadatlan? Elnézem a téren az utolsó kutyasétáltatók távozását, majd arra gondolok kényszeresen, hogy „valami mindig hiányzik”, meg főleg arra, hogy a kutyát nem lehet becsapni. A bosszúbaszás mint olyan inkább eszembe se jut, mert még azért is engem hibáztatnának… Hát persze hogy én tehetek róla! Én mondtam mindig, hogy a továbbiakban kizárólag csak gyűlöletből lehetünk hajlandóak dugni… Aztán csak hánysz egyet és kész. És nem is arról van szó, hogy ezután sem írok rá ama ismerősre, hogy leginkább megölném… na nem, semmi ilyesmi. Ásom el magam, domesztikálni képtelenül dühöm, szégyenem. (Igen, mondhatod: szánalmas.) Hogy „folytatjuk”? Áruld már el, hol voltál, amikor a szar röpködött itt? De tudod mit? Meséld el! Te hazudsz mindőnk közül a legjobban, ha te mondod, mindenki elhiszi; ha csak levegőt veszel, az bizonyosan valaki utolsó lélegzete lesz — jóformán hátat sem fordítottam, máris új barázdát szántottál. (Irigyled inkább minden didergő léptem? De hát ha én valamit nem értek, azt megérteni próbálom, és nem az egyszerű agyammal „megmagyarázni”, és így őrült képleteket építeni…) És inkább már bele sem merek gondolni, mi minek az elegye (ahogyan az sem lepne meg, ha ma azért még Tyler Durden is beugrana pár percre). Elégedettnek kell lennem; elégedett vagyok. Nekem mindenem megvan: ég, levegő, idő a felejtésre. Főleg az idő, felejteni például, hogyan gyűrtek teljesen össze. És dehogy vagyok egyedül, itt vannak a macskák is, akik naphosszat a végtelen kedves tüzelős vernyákolásukkal idegesítenek. De még mindig jobb ezt hallani, mint néhány más hangot, mit ma hallottam. És talán mégsem nekem kellene szakemberhez fordulnom a depressziómmal, amivel magamon kívül senkit sem bántok, hanem inkább másoknak a megalomániájukkal, reflektálatlanságukkal és kényszerképzeteikkel. Vagy nem, vagy nem tudom. Hát temessünk el egy közmondást. Hét éve, 2005-ben ilyenkor konkrétan a Picasso kalandjait néztem — és most értem csak igazán, mit is jelent a 45 �Próza és vidéke Boom! Crash! Bang!: itt vagyok benne. Aznap éjjel elkezdtem írni egy verset Szenteste, egyedül címmel, melynek majdnem kész fogalmazványa aztán jó ideig várt véglegesítésre és letisztázásra, ám több más hasonló állapotú társával együtt odalett: a vincseszterem leégésekor megsemmisült örökre. Így ma már csak (alighanem még mindig abszolút érvényes) utolsó sorára emlékszem — és mely utolsó sor, mivel vers nincs, maga sem létezik ilyenként —, így szól: Hát hogy a kurvaistenbe’ jutok így el az éjféli misére? „A mennyiség mint menekülés” Ez a nap is úgy megy el, mint majdnem minden nap, hogy jobb lenne semmit sem megjegyezni belőle inkább, csak „asszimilálódni”, esetleg még firkálni, legalább az jó, már ha jó, bár sokmindenre nem jó — meglehet, hogy aki túl sokat tud, annak tényleg nehéz nem hazudnia, de én tudatlan akarok lenni. Sőt ostoba és végtelenül egyszerű, együgyű ember. Bár néha már azt se tudom, mit akarjak. Лайф из фак. Mázsás szürkület Valahogy túl gyakran érzem azt, lemaradtam valamiről. És nem is arra gondolok most, hogy kissé bosszantónak tűnik föl, ha az egyetlen nyitva tartó kocsmában is köcsög karácsonyi számok szólnak a tévéből, körülbelül kétóránként ismétlődve (valószínűleg ennyi a Christmas pop kapacitása). Szokták mondani, év vége felé összegezni kell. De valamiért azt sem igazán szeretek, éppen úgy vagyok vele, mint a befejezéssel: tudatom erőst berzenkedik ellenük. Az én összegzésem jó esetben is inkább összeszegezés, abban valamivel jobb vagyok talán, egymástól távol eső dolgokat összeereszteni, az új kontextusban merőben más értelmet adni a mondatoknak; semmi új, ez ugyan nem spanyolviasz, csak egyszerű kollázs, amelyben a spanyolcsizma teljesen természetesen kerül a boncasztalra (és se varrógép, se esernyő — így szépség se nagyon). És most elmellőzöm a kommunikációs zavarokat („Ráírok — kilép. Ráírok — kilép. ON — OFF. »Örökös itt a lélekjárás…« ON — OFF. »Örökös itt a lélekjárás…« Ráírok — kilép.”); voltaképp fogalmazhatnék úgy is, ahogyan azt tegnap éjjel hallottam a szomszéd asztalnál ülőtől: „megfestheted a faszomat a másik 46 �Próza és vidéke Jóskával.” Végül még belefutottam egy igazoltatásba is, de a rendőröknek sem tudtam mást mondani, mindössze ennyit: Brumm. Zéró Hol voltál tegnap este, l Nesze semmi, fogd meg jól, lelkes utazóm, indiszkrét olvasóm, te kukkoló, ezzel a fentebb gyanútlanul félbeszakadt, immár a semmibe lógó sorral egy meglehetősen hosszú mondat kezdődött, le is írtam, de aztán megbántam, hogy leírtam (sőt azt is keservesen, hogy kigondoltam, mivelhogy az lett volna a jó mindenkinek és mindenki másnak, de persze legfőképp azért mégis csak nekem, ha meg se történik, amit leírtam, mert ezek a hüvelyesek tényleg kikészítenek), így hát jött a keserédes törlés, de mint amikor a szarnak adunk egy pofont, hagytam egy nyúlfarknyi fejet, látsszék csak „valami”. A Morlat-szövegre majd máskor térek ki, már ha egyáltalán kitérek — elég tudnom, hogy emlékezhetnék, csak akarnom kell, és már felejtek is. 47 �Kutatóterület HORVÁTH KORNÉLIA Weöres Sándor és a „forma” „A forma ihlete pedig sajátos nyelvet teremt, mely hordozni képes a költői képzelet teljes gátlástalanságát […]” (Radnóti Miklós: Berzsenyi Dánielről)1 A „forma” problémájának exponálását egy irodalmi (élet)mű vizsgálata esetében sohasem tekinthetjük indokolatlannak. Különösen így van ez a verses lírai szövegek vonatkozásában, ahol az ún. versforma (a versritmus vagy a metrum) szövegalakító ereje még inkább szembetűnő, mint a prózai művek más típusú, s gyakorta rejtettebben működő formai szerveződéséből fakadó szövegképzés. S úgy gondolom, a kérdésfelvetés különösen adekvát és izgalmas Weöres Sándor költészete kapcsán, egy olyan költő esetében, akinek recepcióját a kezdetektől fogva, s időről időre visszatérve jellemezte a „formaművészet”, a „formai virtuozitás” kritikai fogalmának eltérő értékítéleteknek hangot adó, nem egyszer ideologikus árnyalatoktól sem mentes használata. Weöres feltűnő „formai készsége” már első kötete, az 1934-es Hideg van Illyés-féle befogadásában megfogalmazást nyert, méghozzá többé-kevésbé látensen a (vélhetően ’tartalom’-ként értett) „mondanivaló”-val ellentétbe állítva. Mint ismert, Illyés még a megjelenés évében így nyilatkozott az újonnan felfedezett költőről: „Képessége több, mint mondanivalója.”2 48 �Kutatóterület Weöres „verstechnikai virtuozitása” kapcsán a későbbiekben, ’60-as, ’70-es években, valamint a ’80-as évek elején az irodalomkritika gyakorta a „tömör valóságot lebegő lehetőségekre becserélő”, vagyis a köznapi és társadalmi élettel számot nem vető költői magatartás veszélyeire figyelmeztetett (például az 1968-as Merülő Saturnus kötet kapcsán), nyilván a lukácsi irodalompolitika elvárásait meghosszabbítva és érvényesítve.3 Másfelől pedig olykor a Weöres-féle költői „egyéniség” természetével, illetve annak állítólagos meg-nem-létével, a versekben „nem-énként” történő manifesztációjával kapcsolta össze.4 Ezekben a megközelítésekben az a közös, hogy míg az egyik a „lírai én” elvileg líraelméleti fogalmát használja, a másik pedig „egyéniség”-ről beszél, ezt az én-fogalmat valójában mindkét szerző közvetlenül visszavonatkoztatja a versszövegekből kiolvasható énképre, s erről mond véleményt. Ami végső soron annyit jelent, hogy az empirikus-biográfiai személyként elgondolt szerzőt (mert a szerző ilyen minőségben is csak elgondolható, még ha személyesen ismertük/ismerjük is), azonosítják a versekben megszólaló lírai beszélővel vagy hanggal, illetve a mondásából kiolvasott „világlátással”. Csakhogy, s ez a paradox, ezáltal éppen a költői formát, illetve annak megnyilatkozás-alakító szerepét hagyják figyelmen kívül, azét a – Weöres esetében felettébb variábilis – formáét, amely az egyes versszövegek, verses műalkotások alakját, Gestältjét adja. Egyszerűbben szólva a versszövegben megszólaló hang identifikációja a költő életrajzi alakjával éppen a versformát mint közvetítő és transzformáló erőt zárja ki a vizsgálódás (és, mint láttuk, a pozitív értékítélet) köréből. Ugyanakkor a formai és megszólalásbeli sokszínűség vitathatatlanul a Weöres-líra talán leginkább meghatározó jellemzője, s nem véletlen, hogy a „próteusziság”,5 az alakváltás vagy a „szerepekre bomló én”6 költészetének kérdései rendre visszatérnek a kritikai irodalomban. Ismertek ennek főbb, nem egy esetben éppen Weörestől származó indoklásai is. Csak jelzésszerűen: a weöresi „formagazdagság” egyrészről a keleti vallásfilozófiák azon tanításainak költői formaalkotó elvvé válásaként értelmezhető, amely szerint személyiségünk voltaképpen különböző cserélődő elemek, a buddhizmus nyelvén szólva „dharmák kötege, amelyek látszólag egésszé fonódtak össze. Az egység látszatát az kelti, hogy a dharmák […] bensőségesen működnek együtt, és keletkezésükkor és elmúlásukkor oly gyorsan váltják föl egymást, hogy ennek nem is ébredünk tudatára.”7 Még pregnánsabb és értőbb módon, s az állandó változásban megnyilvánuló egység gondolatát sokkal inkább hangsúlyozva fogalmaz a kérdést illetően Baktay Ervin: „A Dharma tehát egy és egyetemes, de láttuk, hogy a Mindenségben, a természetben és az életben […] sok és látszólag külön-külön érvényesülő törvény vagy erő képében jelenik meg. Véges elménkkel csak a különkülön nyilvánuló jelenségeket vesszük tudomásul, de még az egészen 49 �Kutatóterület kezdetleges ember is kénytelen eljutni ahhoz a következtetéshez, hogy a sokféle jelenség mögött valami felsőbbrendű rejlő elv működik és hat.”8 Weöres ezt a Hornyik Miklósnak adott interjú-beszélgetésében a világtól való megszabadulásnak és a személyes lét hiányának gondolatával köti össze – ami azonban nem a világ iránti közömbösségként értelmeződik, hanem annak eléréseként, „hogy a világban már ne legyen belőlünk más jelen, mint szeretetünk és részvétünk iránta” –, s hozzáteszi: „Ez a fogalom, ez az eszme megtalálható a hinduizmusban, buddhizmusban, Lao-Cenél.”9 Másfelől ugyanebben a műhelybeszélgetésben ezt az elgondolást „a jézusi ember” metaforikus fogalmának kibontása során is kifejti, egyben jelezve világ- és költészetfelfogásának – ezek egyetlen költőnél sem választhatók el véglegesen egymástól, lévén ugyanannak a szemléletmódnak a megnyilvánítói – minimálisan kettős, egyszerre keleti és kereszténymisztikus gyökereit. Eszerint a jézusi ember „[Á]llandó, maradandó lényege az emberi lénynek. Amit személyiségünknek, egyéniségünknek hiszünk, ezerféle dologból állt össze életünk során és folyton változik. Ugyanannak az embernek harmincéves kori egyénisége egészen más, mint tízéves korában volt és ötvenéves korában lesz. Ami az összes egyéni, személyes vonások lekopása után megmarad: ez a jézusi alap, az ember tulajdonképpeni léte. Ezt életünkben alig érzékeljük, sőt egyáltalán nem érzékeljük, annyira elborít bennünket élményvilágunk, személyiségünk. A jézusi alapréteg olyan nehezen bukkan föl az emberben, mint valami síkság földje alól a sziklatalaj.”10 De utalhatunk itt az 1945-ös A teljesség felé című művének Az alap-réteg fejezetére, s annak első mondatára is („Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: változó egyéniséged alatt megtalálod a határtalan létezést.”).11 Harmadfelől nem hagyhatjuk említés nélkül azt az evidens elioti hatást, amelyet Weöres nemcsak vállalt, de hangoztatott is, s amelyet Eliotnak a fentebb idézettekhez roppant hasonló, immár azonban direkt módon a költészetre, ha tetszik, Arisztotelésszel szólva a költői mesterségre vonatkoztatott meglátásai jelentettek: „A költészet nem a szenvedélyek zsilipjeinek felnyitásából áll, hanem elzárásából; »a költészet nem a személyiség kifejezése, hanem a személyiség megszüntetése. Az persze magától értetődik, hogy csupán azok tudják, miben áll ez a «megszüntetés, akiknek van személyiségük […]” „A költő (élete adott pillanatában) állandóan »megadja magát« valami olyasmi előtt, ami értékesebb nála. Egy művész fejlődéstörténete: örök önfeláldozás, a személyiség örök kioltása.”12 A költő mint médium – és nem mint személyiség (!) – elioti ihletésű gondolatában, mely szerint a költő agya olyan tartály, amelyben a különféle érzéki tapasztalatok sajátos módon kombinálódnak,13 negyedfelől Babits ama, immár a formára, s ezen belül a költői formák változékonyságára 50 �Kutatóterület vonatkozó megnyilatkozására is ráismerhetünk, miszerint „A művészet csak a teremtés munkájának folytatása – mint már sokan mondták; s a teremtés munkája mi egyéb, mint a legdicsőségesebb művelet: kombinálás, variálás, permutálás?”14 E három matematikai művelet – amelyek nyelviszövegi érvényesülésére egyebek mellett a Négy korál II. darabjának szövegszerveződése, mely a ciklikus permutációt követi, vagy az ugyanabban a kötetben megjelent Fugának a vers addigi ritmikai szerveződésétől határozottan eltérő, formabontó öt zárósora is meggyőző példát szolgáltat a weöresi verstermésben –15 különösebb nehézség nélkül akkordanciába hozható az embert alkotó „elemek” cserélődésének Weöresnél, úgy tűnik, immár poétikai szervezőerővé váló elvével. Mindezek, legfőképpen pedig az elioti-babitsi esztétikai és poétikai indíttatás említett vonásai nagyon is indokolják azt az eredetiség-felfogást, amelyet Weöres több alkalommal éppen a hatások sokféleségének asszimilációjaként ír le: „Paradox jelenség, mégis így van, hogy aki bátran asszimilál minden külső, idegen hatást, ami szól hozzá, ami vonzza, valahogy különössé színeződik. Aki viszont eredetiségre törekszik, kialakítja ugyanazt a profilt, mint a többiek.”16 S itt rátérek a dolgozat címében második tagként megjelölt (nyelviköltői) forma fogalmának vizsgálatára, s ennek Weöres költészetére és költészetszemléletére alkalmazható teoretikus értelmezéseire. A formáról maga Weöres A vers születésének rögtön az elején, mondhatni arisztotelészi értelemben határozottan és világos módon úgy nyilatkozik, hogy az a művészetben nem létezhet értelem nélkül: „A művész, ki az alaktalant formássá építi tudatos akarattal, szinte »teremtő«; ha akaratlanul, néha álmában is alkot […] A közös jellemzőt megtaláljuk, ha azt mondjuk: minden művészmunka cselekvés, mégpedig valamit létrehozó cselekvés: készítés” 17 – jelenti ki Weöres az arisztotelészi Tekhné poiétiké szellemében. Másfelől azt is konstatálnunk kell, hogy Weöres eme korai (1939-es) írásában bármilyen megvilágítóan beszél is a formáról például a ritmus és a rím, vagy Arany János híres „neszme”- eszmefuttatása kapcsán,18 bármennyire hangsúlyozza, hogy „a forma munkatársa a költőnek”19, vagyis nyilvánvalóan olyan dinamikus formafogalomban gondolkodik, amelyet a vele csaknem kortárs orosz verskutató, Jurij Tinyanov „kibontakozó és dinamikus egységesülés”-ként20 nevez meg, s aki távolról sem egyedüliként21 utasítja el a forma + tartalom = pohár + bor hasonlatot (ergo a forma pohár vagy kehely, amelybe a tartalom, azaz a bor mintegy „beleömlik”, vagyis a kettő jószerivel mechanikusan szétválasztható); nos, mindezek ellenére Weöres a szóhasználat szintjén A vers születésében megmarad a forma-tartalom ellentétpárnál. Nyilvánvaló azonban, hogy mind az itt felvázolt gondolatai, s főképpen pedig költői-lírai életműve messze túlmutatnak ennek a – mai 51 �Kutatóterület fogalmaink szerint tudományosnak csak részlegesen nevezhető – korai dolgozatnak a terminushasználatán, s sokkal inkább annak a Fülep Lajosnak a formafogalmát „realizálják”, aki már az 1920-as évek elején rámutat forma és világlátás kapcsolatára: „Mert […] nincs ugyan művészet tartalom, szóval világnézet nélkül, de viszont a világnézetnek teljesen művészetté, művészi formává kell válnia. A művészetben minden »tartalmi-anyag« csak olyan mértékben fordulhat elő, amily mértékben »formává«, azaz művészetté vált. A művészet tartalma éppen a »forma«, azaz ami művészi formává lett benne. Ahol elválnak, ott lehet világnézet, de nincs művészet. (Üres beszéd tehát a világnézet követelése a formával ellentétben, amellyel egyszer már le kellene számolni; világnézet mindig van; csak az a kérdés, hogy milyen.)”22 „A forma foka azonos a tartaloméval, s pontosan annyi formával van mindig dolgunk, amennyi tartalommal.”23 Két évvel későbbi, 1925. októberi írásában Fülep a forma és a tartalom terminuspárját nagyon is reflektált módon a forma és anyag kettős fogalmával váltja fel: „A művészet világát a formák világának szoktuk nevezni s helyesen, hogyha formán nem is valami üres absztrakciót értünk. A műalkotás […] a forma és anyag abszolút egysége, olyan egysége, melyben az anyagnak egészen formává, a formának egészen anyaggá kellett válnia […]”.24 Mi több, magát az »anyagot« Fülep eleve a megformáltság vagy preformáltság létmóduszában tételezi: „»anyag« a művészi formával kapcsolatban s a szó eredeti értelmében tulajdonképpen soha nem fordul elő; a műformához rendelt »anyag«, akármilyen állapotában nézzük, már megformált valami, sohasem az indifferencia, hanem a meghatározottság formát követel; szóval nem puszta »anyag«, hanem mindig valamilyen »tartalom«, »téma«, Csak példa kedvéért említem, hogy pl. az olyan általánosságok, mint »élet«, »sors, »ember«, »táj«, »tér« stb., miket a formának az elmélet szerint formálnia kell, ilyen általánosságukban tulajdonképpen sohasem fordulnak elő, hanem csak már meghatározott és preformált mivoltukban, s ilyen mivoltukban »adódnak« a forma számára.”25 Köztudott, hogy Fülep Lajos – Várkonyi Nándor és Hamvas Béla mellett – egyike volt Weöres leginkább meghatározó szemléletformáló mentorainak. A művészi forma kapcsán kifejtett gondolatai azonban nem pusztán emiatt fontosak a számunkra, hanem azért is, mert a német „szellemfilozófiából” nemcsak az általa explicit módon meghivatkozott Hegelt – akinek művészetkoncepcióját ugyanakkor határozott kritikával illeti –,26 de közvetve azt az összehasonlító nyelvtörténetet és nyelvelméletet művelő XIX. századi Humboldtot is megidézi, aki a forma és az anyag kapcsolatáról igencsak hasonlókat mondott, immár evidensen a nyelv (s ami számunkra különösen fontos: a költészet „anyaga”) vonatkozásában: „[…] a nyelv formáján […] semmiképp sem az úgynevezett grammatikai formát értjük csupán.”27„A 52 �Kutatóterület formával természetesen az anyag áll szemben, de ahhoz, hogy megtaláljuk a nyelvi forma anyagát, át kell lépnünk a nyelv határait.”28 E meglátását bátran összevethetjük a Fülep-féle világnézet elgondolásával. S Humboldt a következőképpen folytatja: „Más vonatkozásban viszont megint forma gyanánt ismerjük föl azt, ami itt anyag volt. […] Abszolút szempontból a nyelven belül nem lehetséges formátlan anyag, mert benne minden egy meghatározott célra, a gondolat kifejezésére irányul, és ez a munka már első eleménél, az artikulált hangnál elkezdődik, ami éppen formálás révén válik artikulálttá.”29 Végül a világszemlélet fogalmát Humboldt az artrikulált nyelvi formával kapcsolja össze: „[…] minden nyelvben sajátos világszemlélet rejlik. Mint ahogy az egyes hang a tárgy és az ember közé lép, úgy lép az egész nyelv az ember és a reá belsőleg, valamint külsőleg hatást kifejtő természet közé. Az ember a hangok világával veszi körül magát, hogy befogadja a tárgyak világát. […] Az ember a tárgyakkal […] kizárólag úgy él, ahogy a nyelv elé vezeti őket.”30 Amennyiben innen közelítünk a Weöres-líra úgynevezett „értelem-nélküli” hang- vagy játékverseihez,31 nyilvánvalóvá válik, hogy semmit sem kezdhetünk az „értelmet” vagy „tartalmat” nélkülöző költészet fogalmával.32 Ahogyan Eliot mondja: „[…] a költészet zenéje nem a jelentéstől függetlenül létező valami. Ha az lenne, lehetnének szépséges zenéjű, ám értelmetlen verseink, de nincsenek. A látszólagos kivételek csak fokozati különbségekről tanúskodnak: vannak költemények, amelyek olyan erősen hatnak zenéjükkel, hogy értelmüket eleve feltételezzük, s ugyanígy, másféle verseknek az értelmük ragad meg, és muzsikájuk hat észrevétlenül.”33 Fülep Lajosnak a forma és az anyag viszonyát taglaló (elsősorban, de távolról sem kizárólagos módon a képzőművészeti alkotások nyomán kibontott) gondolatmenete azért is tűnik revelatívnak, mert több ponton hasonlóságot mutat Mihail Bahtyin A tartalom, az anyag és a forma című 1924-ben írt, de csak 1975-ben publikált tanulmányával. Így például a „külsődleges”, természettudományos formafelfogás kritikájában,34 vagy az anyag és a forma viszonyának leírását illetően. Arra a bahtyini felosztásra utalunk, mely szerint „A tartalom: 1. csupán a forma egyik mozzanata; 2. csupán az anyag egyik mozzanata”.35 Még fontosabb Bahtyin azon meglátása, mely szerint a forma nélkül a befogadónak (és a szerzőnek) nem nyílna lehetősége új „értékek”, talán mondhatjuk úgy, új jelentések vagy értelemhorizontok felfedezésére,36 amely hasonlóképpen evokálja a formától elválaszthatatlanként elgondolt fülepi „világnézet” konceptusát, mint az a bahtyini megállapítás, miszerint a forma mint aktivitás „megformálja a megismerési-etikai tartalmat”.37 S noha igencsak valószínűnek tűnik, hogy Fülep Lajos és Mihail Bahtyin között hatáskapcsolatról nem beszélhetünk, a gondolkodásmódok párhuzamossága (az 1920-as évekről van szó) mégis figyelemre méltó, mi több, mai Weöres-képünk kapcsán is megvilágító lehet, 53 �Kutatóterület különösen a forma és a szubjektum viszonyának kérdésében (elegendő itt a „lírai én” problematikájára gondolnunk Weöres költészetének kritikai recepciójában). Mert ahogy Bahtyin a művészi-nyelvi forma perszonális, s ha tetszik, személyességképző aktivitásáról, vagyis a szerzőt magát is mindig újra megformáló teremtő alkotóerejéről állítja: „A művészi formának viszont konstitutív mozzanata a teremtő alkotó”, aki éppen „a formában válik »aktívvá«”.38 Másfelől ez az egyszerre „világszemléletként”, „szerzői személyképzésként”, folyamatos tevékenységként értett formateremtő aktivitás abban a bergsoni filozófiában is kulcsszerepet játszik, amelynek Babits-ra, a fiatal Weörest méltató, támogató és egyebek között a „formagazdagság” és formai virtuozitás terén is inspiráló nagy költőnkre tett filozófiai és irodalomtudományi hatása köztudottnak mondható. Bergson a tartam fogalmát teremtő időként írja körül, ami valaminek a létrehozására, megalkotására, megújítására irányul; az újítást pedig a forma fogalmával kapcsolja össze: „a tartam feltalálást jelent, formák teremtését, valami tökéletesen újnak folytonos kidolgozását.”39 A forma Bergsonnál az élet formájaként értelmeződik, gondolatrendszere ezért aligha teszi lehetővé „szubsztancia” és forma, vagy éppen jelentés és forma szétválasztását.40 Weöres mondókái, gyermek- vagy „varázsversei” felől nézve pedig fontos lehet az a meglátása is, mely az ismétlődést éppen az újítás és az „előreláthatatlanság” fogalmai felől értelmezi, s az ismétlődés jelenségét nem egyfajta természettudományos megközelítésben vizsgálja, hanem állapotok egymásutániságának (vagyis nem-azonosságának), „az élet mint folytonos és előreláthatatlan formateremtés” eleven működésmódjának tekinti.41 A forma „titkáról”, anyag, tartalom és forma viszonyáról Sík Sándor 1942-es Esztétikájában Fülephez, Bahtyinhoz és részben Bergsonhoz hasonló gondolatokat fejt ki, egyfelől hangsúlyozva, hogy a „Forma, mint ilyen, voltaképen nincs is: formája csak valaminek van, az egyes esztétikumoknak. A tartalom valami, az anyag is valami, a forma nem valami, hanem valahogyan”,42 másfelől Arany Jánosra hivatkozik, aki szerinte a „legélesebben” mutat rá arra, „hogy a forma az, ami által (és nem amiben!) a tartalom megvalósul. […] Ha példával akarjuk ezt […] szemléltetni, azt lehetne mondani, hogy pl. a Mózes-szobor formája mindaz, ami a szobrot megkülönbözteti egyrészt attól a márványtömbtől, amelyből készült, másrészt a történelmi Mózes alakjától, történetétől és Michelangelónak vele kapcsolatos belső élményétől.”43 További elméleti fejtegetések helyett befejezésként Pilinszkyt idézem, aki A mű születése című, egyetemistáknak tartott 1947-es előadásában, majd később egy 1967. októberi, az Új Emberben megjelent írásában így nyilatkozott az egyértelműen nyelviként értett formai virtuozitás kérdéséről, 54 �Kutatóterület illetve Weöres költészetéről: „A magam részéről […] jobban kedvelem azokat a költőket, akik valamiképpen nem született formaművészek, hanem formaművészekké váltak: azaz megtalálták, mert bátrak voltak megkeresni a saját problematikájukat és csakis az igazi, végzetszerűen számukra megadott ellenállások ellenében játszották ki a költői és formai bravúrjaikat.”44 Ennek mintegy folytatásaként olvasható a Három mai magyar költő című írása: „[…] talán leginkább félreértett költőnkről, Weöres Sándorról ejtenék néhány szót. Általában formai gazdagságát, virtuozitását dicsérik. Holott Weöres költészetében mindez tizedrendű, ahogy tizedrendű más nagy költőnél is. Weöres Sándort én egészen másképp látom. Egészen másért értékelem. Nagyon is szegénynek és kicsinek látom őt. Híres remekléseit hosszas és keserves zarándokútnak vélem, s formáinak káprázata mögött csak még inkább értékelem a poros és törődött zarándok szomjúságát, menekvését. Virtuozitása gyötrelmes sivatag a szememben […] Ami drága és kivételes benne, az épp egyszerűsége, ártatlansága, mit útravalóul kapott, elveszített, és hosszú-hosszú zarándokútján újra és újra megtalált.”45 Jegyzetek 1 RADNÓTI Miklós, Berzsenyi Dánielről, In: Radnóti Miklós összegyűjtött prózai írásai, szerk., utószó és jegyzetek FERENCZ Győző, Bp., Osiris, 2007, 348. 2 Idézi: KENYERES Zoltán, Tündérsíp Weöres Sándorról, Szépirodalmi, Budapest, 1983, 28. 3 Vö. EGRI Péter, Weöres Sándor: Merülő Saturnus, Irodalomtörténet, 1969/1, 203-204. 4 „Weöres sokoldalúsága, formai mindentudása, lírai szerepeinek változékonysága nem egy valóban gazdag egyéniség sokoldalúságán nyugosznak. Azért olyan sokféle, azért tud annyi mindent, mert amit megvalósít, abban nem vesz részt igazi egyéniségként, inkább az egyéniség hiányával jelzi magát. Lírai személyessége elvont marad, ha ugyan egyáltalán létrejön a versekben. Egyik konkrét létformából a másikba való átmenet, átugrás nem okozhat problémát annak, aki saját egyéniségének konkrét létformáját semmisnek tekinti, akinek nem kell leküzdenie e konkrét létforma ellenállását. Azért jelenhet meg minden lehetséges módon, mert voltaképp semmilyen módon nem jelenik meg, illetve nem ő jelenik meg, nem önmagát realizálja, illetve önmagát mint nem-ént realizálja.” SZILÁGYI Ákos, A Weöresi költészet van – hogyan lehetséges? In: Uő, Nem vagyok kritikus!, Gondolat, Budapest, 1984, 543. 5 Vö. SZŐCS Géza, A parton Próteusz alakoskodik. (A megtalált vers), Korunk, 1973/12, 1849-1857. 6 Mindkét minősítést lásd: KULCSÁR SZABÓ Ernő, A magyar irodalom története 55 �Kutatóterület 1945-1991, Argumentum, Budapest, 1993, 68., 63. 7 Helmuth von GLASENAPP, Az öt világvallás, Budapest, Gondolat-Tálentum, 1993, 93. 8 Az idézet folytatása: „A Dharma gondolata belevilágít ebbe az örök kérdésbe, s a hindu felfogás szakadatlanul figyelmeztet bennünket arra, hogy a részletek csalóka látszatán túl mindig az egyetemes értelmet keressük, mert még a közeli, változó jelenségeket is csak akkor akkor érthetjük meg helyesen, ha ráeszmélünk szerves összefüggésükre az Egésszel.” BAKTAY ERVIN: India bölcsessége. A hindu világszemlélet ismertetése. (A „Szanátana Dharma: Az Örök Törvény” c. munka új, átdolgozott és lényegesen bővített kiadása) [Arkánum Szellemi Iskola Könyvtára sorozat 1.], Sopron, é. n., 18. 9 HORNYIK Miklós, Műhelybeszélgetés a költészetről a »Hold és Sárkány« szerzőjével, Híd, 1967/11., 1121-1122. 10 Uo., 1120-1121. Megjegyezzük, hogy az emberi önazonosság e kettős, a változás és a változékonyság együttese jegyében történő elgondolása a ’70-es években, tehát a Weöres-interjúval hozzávetőleg egy időben a francia irodalomtudományban is meghatározó kérdésként artikulálódott a narratíva kapcsán. S bár Ricoeur távolról sem utal a keleti filozófiákra, hanem az ember örök változását mintegy „kompenzáló” közegként igencsak megvilágító módon a nyelvet és az elbeszélői közvetítést nevezi meg, gondolatmenete bizonyos „csomópontokon” hasonlítható Weöres érveléséhez. Vö. Paul RICOEUR, A narratív azonosság, In Narratívák 5., szerk. LÁSZLÓ János, THOMKA Beáta, Budapest, Kijárat, 5-28. 11 WEÖRES Sándor, A teljesség felé, In Uő, Egybegyűjtött írások 1, Budapest, Magvető, 1986, 509. 12 T. S. ELIOT, Hagyomány és egyéniség, In: Uő., Káosz a rendben, Bp., Gondolat, 1981, 71., 66. S talán ide idézhető Kassáknak az Eidolon című Weöres-vers kapcsán explikált meglátása is: „[…] nagyon dicséretreméltó Weöres szándéka, aki a háború utáni fiatalok közül elsőnek keres új formákat. Hogy ezeket az új és különleges formákat megtalálja, hajlandó még saját magát is és az eddigi versírás szabályait megtagadni.” KASSÁK Lajos, Eidolon, In: Öröklét. In Memoriam Weöres Sándor, Budapest, Nap Kiadó, 2003, 155. 13 „Én azt állítom, hogy a költő nem azért költő, hogy »személyiségét« kifejezze, hanem hogy a költő sajátos médium (és csakis médium, nem pedig személyiség), amely médiumban benyomások és élmények sajátos és váratlan módon kombinálódnak.” Illetve: „A költő agya tulajdonképpen tartály: ebben gyűjti és raktározza az érzések, szóképek, mondatok tengerét – ezek ott is maradnak, míg minden alkotóelem, mely új egész alkotására képes, hiánytalanul egy koszorúban fel nem sorakozik.” T. S. ELIOT, i. m., 69., 68. 14 BABITS Mihály, Jegyzetek In: Uő: Esszék, tanulmányok I., Debrecen, 1978, 803. 15 Vö. „hol a tajték álom az álom ékkő az ékkő valóság a valóság kígyó az ékkő tajték” 56 �Kutatóterület Vö. HORNYIK Miklós, i. m., 1131. S idézni lehet itt a költő jó tíz évvel ezután mondott szavait is: „nem értek egyet azokkal a modernekkel, akik, mint Mon és Gomringer, mindig, következetesen, theoretikusan modernek. Azok közé szeretnék tartozni, mint T. S. Eliot, költészeti doktrína nélkül legjobb hajlamukat követik, maximális értékre törekszenek, ellanyhulásuk ellen makacsul küzdenek, de semmiféle elrugaszkodó vagy kordában tartó elméletük nincsen. Hol hagyományosak, hol újítók, hol érthetők, hol érthetetlenek, aszerint, hogy az éppen jelentkező kifejeznivalónak mi felel meg leginkább. Nem követnek valamely irányt, hanem úgy növekednek, mint az élőfa: ágaikkal minden irányba, gyökerükkel lefelé, koronájukkal felfelé.” WEÖRES Sándor, Megfejtés a »Rejtelem«-re (Részlet), Weöres Sándor Bibliográfia, Budapest, 1979, 7. Ennek a költői ars poeticának és a pályatársakkal kapcsolatos relációjának rövid verses megnyilvánulásaként olvasható például a Rongyszőnyeg ciklus 150. darabjaként megjelent „Beszélhetnek a kortársak…” kezdetű rövid, két négysoros versszakból álló szöveg. 17 WEÖRES Sándor, A vers születése, In Uő, Egybegyűjtött írások 1, i.m., 221. 18 Uo., 227., 234-235. Mint ismert, Arany híres levelét, ahol a 19. századi szerző a „dallam” és az „eszme” (’gondolat’) kezdeményező szerepét és részvételi arányát elemzi a versalkotás folyamatában, Weöres jó másfél oldalon át idézi egyetértőleg a dolgozatában. 19 „Bizonyos, hogy a ritmus és rím gátlólag feszül a tartalom ellen; mennél több határozott gondolatot, előre kitervelt mondanivalót akarunk beleépíteni a versbe, annál erősebben érezzük a közegellenállást. De ez az ellenállás nem annyira akadék, mint inkább segítség: a ritmus arányosítja és tömörebbé préseli a szöveget, egyensúlyozza a mondatokat; a rím pedig gyakran rávezet ötletekre, melyek egyébként nem villannának fel bennünk. Vagyis a forma valósággal munkatársa a költőnek.” Uo.,, 227. Erről vö. BÉRES Bernadett, A költő munkatársa: a forma. Weöres Sándor versszemléletéről, Mester és Tanítvány, 2005. április (6. szám), 162-166. A „tartalom” és a forma” viszonyát hasonlóképpen egyfajta küzdelemként értelmezi az 1920-as évek elején Lev Vigotszkij is, mondván: „…az egész hagyományos esztétika arra készített fel bennünket, hogy homlokegyenest ellenkező értelemben fogjuk fel a művészetet: az esztéták évszázadokon át bizonygatják a forma és a tartalom harmóniáját, azt, hogy a forma illusztrálja, kiegészíti, kíséretként követi a tartalmat, s hirtelen azt vesszük észre, hogy ez a legnagyobb tévedés, hogy a forma viaskodik a tartalommal, harcban áll vele, megpróbálja leküzdeni a tartalmat […]” Lev VIGOTSZKIJ, Művészetpszichológia, ford. CSIBRA István, Budapest, Kossuth, 1968, 262. 20 Jurij TINYANOV, A versnyelv problémája, In Uő, Az irodalmi tény, Budapest, Gondolat, 1981, 139. 21 Zsirmunszkij szerint az irodalmi mű ama közelítésmódja, mely szerint „a forma edény, melybe beleöntik a tartalmat, azt eredményezi, hogy külső díszítésnek, ráaggatott cicomának tekintik a formát, amely jelen lehet, de éppúgy hiányozhat is; valamint hogy az esztétikán kívüli realitásként tanulmányozzák a tartalmat, mely a művészetben is megőrizte korábbi jellegzetességeit (a lelki élményét vagy az elvont eszméét), és amely nem sajátos esztétikai törvények szerint, hanem az empirikus világ törvényei szerint épül fel […]” Viktor ZSIRMUNSZKIJ, A poétika feladatai, In, Uő, Irodalom, poétika. Válogatott tanulmányok, ford. Brodszky Erzsébet, Budapest, Gondolat, 1981, 223. Jurij Lotman két, 1970-ben, majd ’72-ben átdolgozott formában 16 57 �Kutatóterület megjelent könyvében is idézi Tinyanov híres irodalomtudományi metaforáját. Az első könyv nyomán hazánkban 1973-ban napvilágot látott válogatáskötetben magyarul is olvasható az a tanulmány, mely Tinyanov fent említett mondatait citátum formájában megismétli Vö. ЛОТМАН, Юрий: Анализ поэтического текста. Структура стиха. Ленинград 1972. стр. 37., illetve Jurij LOTMAN, A művészet mint nyelv, ford. KÖVES Erzsébet, In Uő, Szöveg, modell, típus, vál. HOPPÁL Mihály, Budapest, GondolaT, 1973, 20. 22 FÜLEP Lajos, Művészet és világnézet, In Uő, Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok, 1920-1970, Budapest Magvető, 1976, 307. [1923] 23 Uo, 308. 24 FÜLEP Lajos, A mai művészet válsága, [1925] In I. m., 315. 25 Uo., 315-316. 26 Uo., 311-312. 27 Wilhelm von HUMBOLDT, Az emberi nyelvek szerkezetének különbözőségéről és ennek az emberi nem szellemi fejlődésére gyakorolt hatásáról (1836), In Uő, Válogatott írásai, ford. RAJNAI László, Budapest, Európa, 1985, 87-88. 28 Uo., 88. 29 Uo., 88-89. 30 Uo., 106. 31 Gondoljunk a Hangcsoportok című költeményére, illetve Weöres ún. gyermekverseire, például a Varázsénekre vagy a Bóbitára. 32 Amint ezt a ’70-es évek elején a rím vizsgálata során Lotman is kifejtette, vö. LOTMAN, Jurij, Ismétlődés és értelem, In Uő, Szöveg, modell, típus, i. m., 129-157., különösen 129-143. 33 T. S. ELIOT, A költészet zenéje, In I. m., 319. 34 Bahtyinnál: „A forma, ha rajta csak a természettudományosan – matematikailag vagy nyelvészetileg – meghatározott anyagi formát értjük, olyan tiszta külsődlegeséggé alakul át, amely mentes minden értékmozzanattól. Ez esetben feltáratlan marad a formában működő érzelmi-akarati feszültség, az, hogy az adott formára jellemző kifejezési módban a szerző és a szemlélő értékelő viszonya ölt alakot valami olyan dologgal szemben, ami az anyagon kívül van; ugyanis a ritmus, a harmónia, a szimmetria és a többi formális mozzanat által kifejezett érzelmiakarati viszonyulás sokkalta nagyobb feszültséget, jóval erőteljesebb aktivitást mutat, hogysem egyszerűen az anyaghoz való viszonyként értelmezhessük.” Mihail Mihajlovics BAHTYIN, A tartalom, az anyag és a forma a verbális művészetben, In Uő, A szó az életben és költészetben, ford. KÖNCZÖL Csaba, Budapest, Európa, 1985, 66-67. 35 Mihail Mihajlovics BAHTYIN, A tartalom, az anyag és a forma a verbális művészetben, i. m., 99. Ezzel analóg, szinte szó szerint „egybecsengő” gondolatmenetet olvashatunk abban a Bahtyinnak tulajdonított, azonban kétes szerzőségű, Volosinov neve alatt publikált szövegben, amelyre a magyar irodalomelméleti gondolkodás talán a leginkább hivatkozik Bahtyin kapcsán: „A forma természetesen anyag segítségével, anyagba rögzítve valósul meg, azonban jelentésével túllép az anyag határain. A forma jelentése, értelme nem az anyaghoz, hanem a tartalomhoz tartozik. Egy szobor formája például nem a márványnak, hanem az emberi testnek a formája […]” M. M. BAHTYIN, A szó az életben és a költészetben, In Uő., A szó az életben és költészetben, i. m., 36. Valamelyest hasonló elgondolást a tartalom és a forma mellett a szemlélet 58 �Kutatóterület fogalmának bevezetésével fejt ki néhány évvel később Magyarországon József Attila: „Állapítsuk meg, hogy minden, amit kimondunk, forma. Mert forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik, amely a szemléletünknek elébe áll. A tartalom pedig az a jelentés, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyújt.” JÓZSEF Attila, Irodalom és szocializmus. (Művészetbölcseleti alapelemek), In Uő, Költészet és nemzet, Budapest, Bethlen Gábor Könykiadó, 1989, 24-25. S mindkét elméleti megfontolás origójában ott rejtőzhet Humboldt formafelfogása: „Természetesen a forma nem más, mint az egyes, vele szemben anyagnak minősülő nyelvi elemek szellemi egységben való felfogása.” HUMBOLDT, i. m., 90. 36 „[…] s érthetővé válik, hogy a forma, amely egyfelől valóban anyagi természetű, teljesen az anyagban valósul meg és hozzá kötődik, másfelől miképpen lendít bennünket tovább a mű merőben anyagi szervezettségének, dologiságának határain túl levő értékek felé […]” Mihail Mihajlovics BAHTYIN, A tartalom, az anyag és a forma a verbális művészetben, i. m., 83. 37 Uo., 141. 38 Uo., 139., 140. Ez a gondolat – talán némileg mesterkéltebb megfogalmazásban – szintén megismétlődik a Volosinov nevén megjelent A szó az életben… című írásban: „Az alkotó a művészi forma révén bizonyos aktív pozíciót foglal el a tartalom vonatkozásában.” M. M. BAHTYIN, A szó az életben és a költészetben, i. m., 37. 39 Henri BERGSON, A teremtő fejlődés, Budapest, MTA, 1930, Budapest, Akadémiai, 1987 [Az Akadémiai Kiadó Reprint Sorozata], 16. 40 „A változás nem lévén egyéb, mit valamely Forma erőkifejtése saját megvalósulása felé, ez a megvalósulás minden, amit fontos megismernünk. Kétségtelen, hogy ez a valósulás sohasem teljes: ez az, amit az antik filozófia úgy fejez ki, hogy nem veszünk észre formát anyag nélkül. De ha a változó tárgyat egy bizonyos lényeges pillanatában, delelőpontján nézzük, mondhatjuk, hogy ott súrolja a maga értelmi formáját. Ebbe az értelmi, eszményi, úgyszólván határ-formába fogódzik tudományunk.” Uo., 311-312. (kiem. H. K.) Érdekességként utalunk rá, hogy Paul de Mannak, az amerikai dekonstrukció meghatározó alakjának 1979-es programadó írása éppen forma és jelentés merev szembeállítását teszi meg egyik kiindulópontjául: „A szemiológia különösen sokat tett azért, hogy szétfoszlassa a jel és a referens szemantikai mítoszát, azt az ábrándot, hogy – Marx Német ideológiáját parafrazálva – délelőtt formalista kritikusok, délutánra pedig közösségi moralisták legyünk, vagyis hogy egyszerre hódoljunk a forma technikájának és a jelentés szubsztanciájának.” Látható, hogy itt a forma „technikaként”, míg a jelentés „szubsztanciaként” kerül – némileg odavetett minősítéssel – meghatározásra, amely az írásunkban eddig idézett elméleti meglátások, nem utolósorban pedig Weöres költői gyakorlata felől igencsak megkérdőjelezhetőnek tűnik. Vö. Paul DE MAN, Szemiológia és retorika, ford. FOGARASI György In Uő, Az olvasás allegóriái, Ictus – JATE Irodalomelmélet Csoport, 1999, 16. (Az erediben: „It [the demystifying power of semiology] especially explodes the myth of semantic correspondence between sign and referent, the wishful hope of having it both ways, of being, to paraphrase Marx in the German Ideology, a formalist critic in the morning and a communal moralist in the afternoon, of serving both the technique of form and the substance of meaning.” Paul de Man, Allegories of Reading. Figural Language in Rousseau, Nietzsche, Rilke, and Proust, New Haven and London, Yale University Press, 1979, 6. 59 �Kutatóterület Uo., 33. SÍK Sándor, Esztétika, Szeged, Universum, 1990, 182. (kiem. és helyesírás az eredetiben) 43 Uo. 44 PILINSZKY János, A mű születése, In Uő, Publicisztikai írások, Budapest, Osiris, 37-38. 45 PILINSZKY János, Három mai magyar költő, In Uő, Publicisztikai írások, i. m., 528. 41 42 60 �Kutatóterület ARDAMICA ZORÁN Álnév és műfordítás Jelent-e más jellegű feladatot a műfordító számára egy olyan alkotás lefordítása, amelynek szerzője álnév mögé bújik? Főleg, ha valamely körülmény miatt a fordító nem is tudja, hogy a feltüntetett név álnév... Első látásra nem találunk olyan indokot, amely miatt nyelvészeti és rutinszerű (mechanikus jellegű) eljárások szempontjából ez egy speciális kompetenciát igénylő feladat lenne. Ha azonban a befogadás körülményei és konvenciói, a forrás- és célirodalom kánonjainak fejlődési vonala, illetve ezek párhuzamai vagy különbségei (lásd pl. a fáziskéséseket), valamint a nemzeti irodalmak közötti kapcsolatok karaktere, lényege és iránya felől közelítjük meg a kérdést – (irodalom)elméletivé és részben művelődéstudományivá téve azt –, akkor már összetettebb választ igényelhet. Hiszen nem csupán irodalmi szöveget fordítunk, hanem kultúrát, és számítunk a befogadó környezet lehetséges reakcióira. (Régebbi művek korábbi – lásd Batsányi Osszián-fordításait – vagy mai historizáló fordítása e tekintetben szinte egyáltalán nem releváns vizsgálati tárgy, hiszen csupán hiánypótlásra alkalmas, a fordításmű nem kapcsolódna be a ma létező irodalmi folyamatokba.) Éppen ezért amikor a továbbiakban maszkos, álneves irodalomról írok, akkor a különbözőség elérésének céljával – akár a szerzői név el nem titkolása mellett – felvett nevek, identitások pozíciójából megszólaló beszédet értem alatta, függetlenül attól, hogy a szerző motiváltsága szociokulturális vagy pedig játékjellegű. Netán mindkettő.1 Sőt, a szociokulturális aspektusokkal 61 �Kutatóterület összefüggésben az identitások szubjektumelméleti vonatkozásai szintén szóba jöhetnek, hiszen a kettős (többes) identitással rendelkező szerzőknél nem csupán külső kényszerek, hatalmi pressziók, a közeg hagyományai vagy az üzleti szempontok hatnak – nem mindegy, milyen nyelven írja le a nevét, álnevét a szerző, milyen nyelvű, nemű, hangzású, helyesírású nevet választ. Hanem esetenként reális, művészetben „(ön)megvalósítani” akart szubjektumuk vagy pedig a „ki beszél a narrációban”, illetve „milyen karakter beszél” kérdésre választ adó, az írói vagy a szereplői beszédhez kreált identitás befogadásban feltételezett pozíciója is szerephez juthat. Szövegemben elsősorban a befogadás és a befogadás körülményei felől tekintek e témára, mivel az irodalmi fordítás az esetek zömében a kiadói politikának és üzleti vagy „üzleti”, azaz a nem kommersz megjelenések finanszírozási szempontjainak megfelelően előre felkutatott és/vagy meghatározott célcsoportoknak, vagyis széleskörű, elméleti felkészültsége alapján eléggé tagolt olvasóközönségnek és kompetensebb szakmai közönségnek is készül. Ennek okán meghatározó lehet néhány percepciós konvenció: Idegenként, és vajon mennyire idegen kultúrából érkezőként tekint a befogadó a szövegre? Egy szláv nemzet, például a szlovák olyannyira nem idegenkedik a szomszédos szláv nemzetek nyelvileg érthető (ilyen a cseh) kultúrájától, irodalmától, hogy néha nem is igényli a nyelvi fordítást.2 A kicsit távolabbi, nehezebben érthető nyelvű és több társadalmi, kulturális eltérést mutató szláv nemzetek (lengyel, orosz, ukrán, horvát stb.) műveinek befogadása minimum két okból „könnyebb” más nemzetek műveinél. Elvileg egyfelől még él a szláv kölcsönösség (všeslovanská vzájomnosť)3 szociokulturális és ideológiai hagyománya. Másfelől pedig a közös kulturális (antropológiai) karakterjegyek befolyásolják a befogadást. Érthetjük ez alatt az egzakt módon nehezen megragadható, a befogadás folyamán leginkább a tán szellemtörténeti szempontból magyarázhatóbb irracionális elemben, az érzelmi hatások érzékelésében, a könnyebb megközelíthetőségben, a mély beleélés, az átérzés lehetőségében, azaz transzlatológiai fogalmat bevetve: a nyelven belüli és kívüli fordításszerűség, idegenszerűség (mint étrangéité),4 a nagyon kis mértékében, szinte hiányában, s ennek megfelelően a vélt sajátszerűség nagy arányában megnyilvánuló közelséget, befogadhatóságot. A percepció, a recepció általában olyan kontextusban zajlik vagy képzelhető el, amely konvenciókkal, megszokásokkal, tradíciókkal rendelkezik. Amennyiben a műfordítónak csupán kevéssé kell ezekhez alkalmazkodnia, mert a forrás- és a célszöveg kultúrájának közelsége okán ezek hasonlóak, az idegenszerűség és a fordításszerűség észlelhetősége automatikusan csökken. A fordító nem, vagy csak kis mértékben kényszerül például olyan műfordítói eljárások használatára, mint az aktualizálás, egzotizálás, kreolizálás, domesztikáció, helyettesítés, kihagyás, kompenzálás, 62 �Kutatóterület lokalizálás, semlegesítés, vagy a Holmes nyomán elnevezett5 historizálás és modernizálás. És főleg nem kényszerül adaptálásra, átírásra mint a legradikálisabb módszer alkalmazására. A forrás- és a célnyelv, illetve a kultúrák között nem kénytelen sok szűrőt alkalmazni, kulturális teret és időt nem, vagy csak kis mértékben kell áthidalnia. Más a helyzet a nem (közeli) rokon népek, kultúrák és nyelvek esetében. Érdemes megkülönböztetni a világirodalmi és esetünkben az európai irodalmi kánonból érkező lefordított műveket és a világirodalomban még nem feltétlenül kanonizálódott, de a közönség érdeklődésére valamilyen okból számot tartó6 idegen nyelvi műveket. Előbbi kategória ugyanis valamiféle, a lefordítás előtt már feltételezett/bizonyított egyetemes érdeklődésből indul ki. Ez – bár egy kánon sosem állandó, mégis – szinkron és diakron szempontok szerint ugyancsak evidens univerzális esztétikai értékek és emellett más nemzeti kánonokkal már interakcióban lévő hatásmechanizmusok és a célnyelvben előre láthatóan, feltételezhetően elinduló hatásmechanizmusok szerint tarthat igényt az irodalmi fordításra. Utóbbi kategória nehezebben felmérhető – többek között ebben áll a kiadói politika szakmai és anyagi sikeressége is –, ugyanakkor könnyebben befolyásolható a marketingeszközökkel és irodalomszociológiai, valamint bizonyos értelemben hatalmi, azaz a kánonképzést például jól megszervezett irodalmi élettel befolyásolni tudó eszközökkel.7 Ezen a ponton érkeztünk el e szöveg tulajdonképpeni szűkebb témájához és hipotéziséhez, mely szerint a fentiek értelmében vizsgálni érdemes az álneves irodalom fordításainak szövegeit és a fordításművek megjelenésének, valamint ezzel összefüggésben befogadásának, hatásainak mechanizmusait a célkultúrában, valamint ezeknek a forráskultúra kánonjára való visszahatásait. Mivel második munkanyelvem a szlovák, kézenfekvő volt, hogy álneves magyar irodalmi művek szlovák nyelvű, valamint fordítva, szlovák álneves művek magyar fordításaival foglalkozzam. Ezen belül azokra a főként kortársnak tartható művekkel, amelyekre az első bekezdésekben utaltam. Csakhogy az anyaggyűjtés stádiumában azzal a – bevallom, nem egészen meglepő8 – ténnyel szembesültem, hogy szlovák oldalról az első szlovák „internetes” regényt produkáló és azóta könyvsorozatként folytató Maxim E. Matkin, továbbá Anna Snegina, Petra Malúchová, Péter Iványi, Jozef Varnusz, Magistra Aglaja, Maroš Plecho, Attila Tárnoki, Peter Husliar, Paxeviool, Beatrice Fadda, Filip Gordi stb. művei nem jelentek meg magyarul. Magyar oldalról Sárbogárdi Jolán, Virágos Mihály, Dumpf Endre, Jack Cole, Lázáry René Sándor, Székely Árti, Pacifikus Maximus, Tsúszó Sándor, Martossy Borbála, Petrence Sándor, Csokonai Lili, Sztepan Pehotnij stb. szövegei sincsenek szlovákra fordítva. Ha akad is ilyen, akkor csak elvétve, bizonyosan nem jellemző mértékben. A hiány akkora mértékű, hogy nem 63 �Kutatóterület magyarázza a kölcsönös szlovák–magyar fordítások rendszerváltás, azaz a két ország közötti könyvkiadási egyezmény megszűnte utáni állapotban támadt űr, sem pedig a magyar közönség viszonylag gyér érdeklődése a szlovák, valamint a szlovák közönség és irodalom alig nagyobb érdeklődése a magyar irodalom iránt. Fentebbi megállapításom az álneves irodalom kölcsönös vagy akár egyoldalú fordításainak jelenlegi deficitjéről azért is tűnhet sarkosnak, mert nem egy marginális vonal ignorálásáról van szó. Hanem a két nemzeti irodalomban fontos alkotói attitűd, módszer, nyelv (paradigma?) párbeszédének, illetve kölcsönös megismerhetőségének szinte teljes hiányáról. Természetesen e tény súlyosságára való tekintettel vizsgálódásom szakemberek és érintettek személyes megkérdezésére szintén kiterjedt. Többek között a Szlovák Tudományos Akadémia egy-egy kutatója, jeles műfordítók és alkotók, irodalomtörténészek is megerősítették, jellemzően nem tudnak álneves irodalmi művek fordításairól szlovák– magyar, magyar–szlovák relációban.9 A számos álnévvel operáló és mindkét irodalmat jól ismerő kétnyelvű szerző, Macsovszky Péter szerint nem létezik az álneves irodalom kölcsönös fordítása, sőt még érdeklődés sem iránta.10 De az is lehet, hogy olyan jól rejtőzködnek a szerzők és a fordítók álneveik mögött, hogy gyakorlatilag teljesen eltüntették eredeti identitásukat... A szlovák irodalomban az álneves szerzők művei vagy kommerszek (pl. Matkin), vagy pedig a kísérleti, de nem marginálizálódott kategóriába tartoznak, s jó nevű alkotók állnak mögöttük (pl. Macsovszky), ezért elméletileg nem feltételezhető probléma a magyar befogadásban. Annak ellenére sem fordítanak tömegesen magyar álneves szerzőket szlovákra, hogy azok legtöbbje őrzi pozícióját a kánonban, vagyis a fordításmű pozicionálása a célkultúrában szintén nem a nulláról indulna. Az álnevesség jelensége mindkét kultúrában ismert, egyikben sem idegen vagy értelmezhetetlen. Hajdu Péter tanulmányában11 utal Gideon Toury állítására,12 mely szerint a fordítást a célkultúra kezdeményezi, mivel hiányt észlel önmagában. Amennyiben ezt elfogadnánk, abból további kérdések és válaszok következnének. Vajon a két szomszédos és egymáshoz viszonyítva csöppet sem áthidalhatatlan fáziseltolódásban álló kultúra kölcsönös fordításainak kis száma adódhat a célkultúra „hiányérzetének” kis mértékéből? „Pótolják-e” más nemzeti vagy világirodalmi forrásból e műveket? A kis érdeklődés csupán irodalmi szempontokkal magyarázható? Gyaníthatóan minden válasz nemleges. Sőt, Toury állításában szintén érdemes kételkedni. Bár a kiemelhető szerepet vállaló Kalligram Kiadó nemzetközi, azért az evidens, hogy jórészt a magyar értelmiség határozza meg aktivitásainak szellemiségét. Másrészt a hozzá kötődő szlovák értelmiség – ha jelentkezik a fent említett igénnyel – minőségi/jellegbeli mutatói ellenére sem tekinthető a szlovák kultúra reprezentatív nagyságrendű mintájának. Emellett persze ugyancsak Touryt cáfoló szempont lehet, hogy a nemzeti „kultúraexport” az exportáló 64 �Kutatóterület kultúra érdeke is, hiszen mind a saját nemzeti irodalmában, mind pedig a nemzetközi megmérettetésben akkor marad kánonképes, sőt kánonalakító egy mű, hogyha jelentékeny hatást képes kifejteni – ennek pedig a fordítás (főként kis nyelveknél) előfeltétele. És akkor az üzleti szempontokat most nem is vizsgáltuk. Görözdi Judit hivatkozott tanulmányában13 számba veszi mind a négy tematikus vagy magyar blokkot tartalmazó szlovák folyóiratszámot (Romboid, Revue svetovej literatúry), valamint az egyetlen antológiát,14 amely magyar irodalmat mutatott be szlovák fordításban. Ezeken felül az esszéket, interjúkat és publicisztikát leszámítva a magyar alkotók jelenléte a szlovák irodalmi térben kifejezetten a kötetbeli megjelenésekre korlátozódik. Magyar–szlovák viszonylatban a Slovart, Drewo a Srd, AB-Art, MadáchPosonium, Median, Plectrum, Nap, de legnagyobb számban a Kalligram jelentet meg fordításokat. Sajnos a közeg kölcsönös érdeklődésének és az anyagiak hiányában a legszorgalmasabb kiadói politika is szinte csak az alapvető művek fordításait képes kánonbéli rangra emelni, további szerzők közlése a részleges hiánypótlásig jut el.15 Ha találunk is műveket, nem beszélhetünk a recepció olyan ideális állapotáról, amelyben azok a célnyelvi kultúrában jelentékeny hatást fejtenének ki, vagy szervesen beépülnének abba. Utóbbi még a szlovák irodalomtörténészek által emblematikus módon szlovák írónak is tartott Grendel regényeire sem igaz véleményem szerint, mert relatív sikerük ellenére e regények közvetlen hatása sem a vele kortárs, sem pedig az őt követő szlovák irodalomban nem mutatható ki konkrétan... Márpedig akkor kevésbé kanonizált szerzők még rosszabb pozícióból indulnak. Talamon Alfonz legismertebb műve amolyan fehér holló, amely álneves is, nem is, mivel a szerző saját neve és az álnév egyaránt szerepel a borítón (Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából16, Deák Renáta szlovák fordításában (Mojim priateľom z predtrianonskej krčmy17). Mindenesetre alkalmas arra, hogy rámutassunk, a minimálisan sem hangoztatott olvasói érdeklődés, valamint a kiadásproblémák mellett van a kölcsönös fordítási deficitnek18 egy harmadik, a befogadás felől nézve szintén fontos oka, ez pedig a nyelv. Az a nyelv, amely a magyar közegben már évtizedek óta létező, a szlovák irodalomban pedig máig alakuló posztmodern kortárs irodalomban már nem egyértelműen feleltethető meg valamely, nyelvészeti szempontból jól körülírható nyelvhasználati normának. Ezzel szemben nyelvi normák termékeny keveredésével, újraolvasásával teremti meg a szerző saját idiolektusát, amely immár fokozottan nem ekvivalense egy másiknak. A potenciális fordító Csokonai Lilinél egy erőteljesen archaizált forrásnyelvvel dolgozna. Borkopfnál egy szecessziósan indázó nyelv által leírt kulturális teret ültetett át szlovák nyelvi-kulturális környezetbe Deák Renáta 65 �Kutatóterület – tehát mindkét esetben valaha legalább az egyik nyelven létező nyelvi norma alapján válik lehetővé a fordítói, majd pedig az olvasói befogadás. Ám találhatunk19 olyan fordításszöveget is, amelynek eredetije egy magyar nyelvtudással nem rendelkező álmagyar álneves szerző műve. Tony H. Salazzini Level mese thavolbol kedves ió madariaimnak című szövege20 egy magyarul csupán hadováló, de identitását tekintve magyar kulturális meghatározottságban élő21 fiktív szerző vallomása többek között a magyar nyelv szeretetéről. A fordító nem visszarontott – ahogyan Parti Nagynál tapasztaljuk –, hanem még el sem sajátított nyelv hiányosságait magán viselő forrásszöveg nyelvi s egyben kulturális átkódolásával kénytelen megküzdeni. Ezen felül azzal az abszurd helyzettel is, hogy célszövege egy ugyancsak el nem sajátított, nem létező (de szükséges, tehát a műfordító által kreált) szlovák nyelvi tudással dicsőítse a magyar nyelvet.22 Samuel Borkopf, Csokonai Lili és Tony H. Salazzini nyelvének sincs szlovák ekvivalense. Az ilyen nyelvet a célkultúra számára meg kell (meg lehet) teremteni. Ez pedig a hagyományos fordítói eljárások mellett kivételesen kreatív és széleskörű kulturális kompetenciákkal felvértezett eszköztárat feltételez a műfordító részéről. Ám az olvasó részéről nem különben, mert valamilyen olvasói stratégia által ezt a – feltételezett – célnyelvet meg is kell tudni „érteni”. Az erre vonatkozó olvasói igény nem egyértelmű, sőt, nem tudunk róla, hogy egyáltalán létezne. A szlovák Csokonai Lilinek saját szlovák szerzői nyelvre volna szüksége, ám a potenciális fordító munkáját nehezítené, hogy a barokk szlovák nyelvállapot,23 a létező források és az oktatásügy jelenlegi helyzete alapján aligha megismerhető olyan mértékben a szlovák olvasó számára, hogy az ilyen barokk jellegű nyelvi normát a szerzői/fordítói idiolektusba/identitásba beépítve, azzal dúsítva a kortárs befogadói konvenciók alapján komoly problémák nélkül magáévá tudjon tenni. Ebből következően egy ilyen fordításmű eleve marginális olvasói térbe érkezhetne. Ami az álneves irodalom fordításának további lehetőségeit illeti, a műfordítók a nyelvi és kulturális problémákat kreativitásukkal több-kevesebb sikerrel képesek áthidalni. A befogadók is fokozatosan megnyerhetők lehetnének. A nyelvi korlát áthidalása, a szerzői idiolektusok addig kevésbé ismert karaktere a befogadóknál tehát a szokottnál nagyobb erőfeszítést generálhatna, hiszen tulajdonképpen még nem létező szlovák nyelveken olvasnának egy olyan fáziskésésben lévő közegben, amelynek még nem volt túl sok alkalma fokozatosan hozzászoktatni az olvasót az ilyen – mégiscsak „megtanulható” – tendenciákhoz.24 Éppen ezért is lehetne fontos a kölcsönös irodalmi csere, kiváltképpen az aktuális, köztük az álneves, a rendhagyó jellegű, s általában a kortárs művek fordítása, különben nem kizárt, hogy egyes irodalmi trendek értékei marginalizálódnak vagy teljesen elvesznek egy potenciális közönség számára. 66 �Kutatóterület Mind a magyar archaizáló szerzői nyelvek, mind a nyelvi konstruáltságukról megismerhető vagy azzal tüntető magyar (szerzői, alkotói, újraalkotói,25 szereplői és beszélői) identitások, mind pedig a nyelvjátékokat, nyelvi leleményeket szerzői nyelvvé formáló alkotások úgy maradhatnak idegenek egy szomszéd nemzet számára, ahogyan a kortárs szlovák irodalmi folyamatok a magyar kultúra részére. Ebben pedig az irodalomtudománynak is szerepe lehet, hiszen Magyarországon is bizonyos mértékben tartja magát, Szlovákiában pedig gyakorlatilag szinte még dogma a transzlatológia irodalmi fordításokkal foglalkozó elméletének és gyakorlatának az alkalmazott nyelvtudományba való „hivatalos”, „akadémikus” besorolása. S amíg a műfordítás-elmélet(ek) el nem nyerik azt a pozíciót, amelyben már nem csupán periférikusan, a megfeleltetésteóriák és az ekvivalencia-kutatások mellett, hanem teljesen legitim módon vizsgálhatják a fordításművek szövegét és befogadását, a műfordítás folyamatát inter- és transzdiszciplináris módszerekkel, addig nem lesz lehetősége a tudománynak érdemi befolyást gyakorolni a könyvkiadásra és annak – a két nemzet esetében nélkülözhetetlen – állami támogatási politikájára. Sem pedig a befogadást releváns módon – legalábbis naiv reményeim szerint – meghatározó irodalom- és nyelvoktatásra. Jegyzetek 1 Vö. NÉMETH Zoltán: Maszkok. Álnév és névtelenség az irodalomban. Palócföld 2013/4. 42–43. (42–55.) 2 Ezzel szemben az ún. szlovák nyelvtörvény előírja, hogy minden idegen nyelvű (beleértve a csehet is), 12 éven aluliaknak szóló audiovizuális művet szlovák nyelvű szinkronnal kell ellátni. TT 270/1995, 5. par. 2. bek. http://www.vyvlastnenie.sk/ predpisy/jazykovy-zakon/. 3 Lásd Ján Kollár és Pavol Jozef Šafárik életművét és máig tartó hatását. Erről magyarul bővebben például itt: HAMBERGER Judit: A szlovákok története. http:// szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/szlovak-tortenelem.htm#h20. 4 Tehát a szöveg (és nem textuális kontextusa) azon tulajdonságairól van szó, amelyek az olvasó számára a szöveg felismerhetően nem eredetileg is a célnyelven fogalmazott voltáról tanúskodnak. 5 HOLMES, James S.: The Cross-Temporal Factor in Verse translation. In Translated! Papres on Literary Translation and Translation Studies. Amsterdam – Atlanta: Rodopi B.V., 1988. 37. http://books.google.sk/books?id= f6mTvPXluf4 C&pg=PA35&lpg=PA35&dq=james+holmes+the+cross-temporal+factor&so urce=bl&ots=g5bQuHA2Px&sig=J8bi82bdMb1xrmRwsny3n_8SW68&hl=hu& redir_esc=y#v=onepage&q=james%20holmes%20the%20cross-temporal%20 factor&f=false Az első kiadás 1972-es [In Meta], értelemszerűen arra reflektált a 67 �Kutatóterület szakmai közeg. 6 Lehet szó üzleti szempontokról, de akár a földrajzi/történelmi/kulturális (szlovák–magyar, szlovák–osztrák), közigazgatási (szlovák–német, lásd német ajkú kisebbség Szlovákiában), ideológiai (pl. keresztény irodalmak) vagy művészi nézetek azonosságán alapuló (posztmodern, realista) közelségről. 7 Vö: Hajdu Péter analogikusan vonatkoztatható megállapításával: „A kánonképzés a világirodalom tekintetében (is) hatalmi kérdésnek tekinthető.” HAJDU Péter: Fordítás és kánonképzés. In JÓZAN Ildikó, SZEGEDY-MASZÁK Mihály (szerk.): A „boldog Bábel”. Gondolat, Budapest, 2005, 47., és érvelés uo. 47–60. 8 A téma felvetése részemről ezért a komparatisztikai, kontaktológiai és művelődéstudományi szakterületeknek címzett szándékoltan jóindulatú provokációnak tekinthető. 9 Ehhez lásd még: GÖRÖZDI Judit: „Kifelé is érthetően prezentált értékek”. A prózafordulat utáni magyar próza szlovák recepciója. Magyar Lettre Internationale, 2006/2007 tél, 63. sz., 62–65. és GÖRÖZDI Judit: Recepcia postmodernej maďarskej prózy v slovenskej kultúre. Slavia 2011/1. 36–49. E tanulmányok a részletesen összefoglalt recepcióban okkal nem említik álneves művek fordításait. 10 Személyes közlés. 2013. szept. 4. 11 HAJDU Péter: Fordítás és kánonképzés, 55. 12 TOURY, Gideon: Descriptive translation Studie and beyound. John Benjamins, Amsterdam–Philadelphia, 1995, 27. 13 GÖRÖZDI Judit: „Kifelé is érthetően prezentált értékek”. A prózafordulat utáni magyar próza szlovák recepciója. Magyar Lettre Internationale, 2006/2007 tél, 63. sz., 62–65. 14 Azóta tudtommal csak egy ötnyevű, a visegrádi 4-es irodalmaiból válogató, szintén nem reprezentatív antológia jelent meg. (BÉKÉS Pál [szerk.]: A visegrádi országok irodalmi antológiája. Kultúrpont, Budapest. 2007.) 15 Ne feledjük, hogy a két ország pályázati rendszereiben a fordításirodalom a „nem eredeti” nemzeti, azaz a nem elsődlegesen preferált kategóriába került, miáltal a fordításművek amúgy is komplexebb, hosszabb időt igénybe vevő és drágább kiadói szervezéssel, munkával járó megjelentetése drága és kiszámíthatatlan eladási rizikóval jár. 16 Pozsony, Kalligram, 1998. 17 Bratislava, Kalligram, 2001. 18 Ismét hangsúlyozom, nem csupán az álneves irodalom fordítása nem működik, hanem általában a két irodalom háború utáni fordítása sem. A két ország kiadói egyezménye az államszocializmusban ugyanis elsősorban ideológiai alapon szelektált, a rendszerváltás után pedig a nacionalista villongások nem segítették a fordítást. Már meglévő fordításokhoz nehéz pénzt szerezni, még el nem készültekhez – a kiadói megrendelés márpedig a koncepciózus munka előfeltétele – szinte lehetetlen. (MATKIN, Maxim E.: Polnočný denník [Slovart, Bratislava, 2002] álneves kötetének magyar kiadásra [Éjféli napló] vonatkozó pályázata kétszer egymás után volt sikertelen.) Holott elméletileg a sok száz éves közös múlt, a reáliák nagyszámú azonossága vagy hasonlósága, a kulturális, földrajzi, természetrajzi, társadalomszervezettségi stb. közelség szinte optimális kontextust alakíthatna ki a szlovák és a magyar irodalom kölcsönös megismerésének terepén. 19 Egyelőre kéziratban, FÜLEKI Hajnalka fordítása: List zo vzdjaljenej djáljavi mojim 68 �Kutatóterület milím dobrím Madjarom a Kloaka (http://kloaka.membrana.sk/) szlovák kísérleti internetes folyóiratban vár megjelenésre. 20 Salazzini, Tony H.: Level mese thavolbol kedves ió madariaimnak. In HIZSNYAI Zoltán: Bárka és ladik. Pozsony, Kalligram, 2001. 53-55. 21 „Kosonom neked sep madár nelv, hód althálad lethem VALAHOD- VALAMI. De kosondmeg theis sep madár nelv nekem, hod VALAMIth folaldosthám hod theis másVALAHOD lehes VALAMI. Es nemlethel volna nélkülem. Ilen nemlethem volna ense nélküled.” (Kiemelések az eredetiben.) Salazzini, Tony H.: Level mese thavolbol kedves ió madariaimnak. In Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik, 53-55. Füleki Hajnalka fordításában: „Vdjaka tjebe, ti, aká szi mi krászná madjartsina ljúbo zvutsná, zse szkrze tjeba szom sza sztatj mohou VOLJAJAKO-NJETSÍM. Ale i ti, aká szi mi krászná madjartsina ljúbo zvutsná, mnje vzdaj vdjaku szvoju, pre tozse szom i ja NJETSO/ VOLJATSO obe toval, abi szi i ti mohla INAK bitj VOLJATSÍM. Takáto bi szi bezomnja bitj njemohla. A anji ja bi szom njemohou bitj bez tjeba takíto.” FÜLEKI: i.m. 22 Domesztikálhatott volna és cserélhette volna a tematizált nyelvet is szlovákra, ám az identitás-megélés abszurditásának egy lehetséges (többlet)jelentése veszett volna oda. Ez a helyzet hasonlítható ahhoz, amikor például a forráskultúra ideológiájával szembenálló célkultúra nyelvére fordítanánk. El lehet képzelni a befogadói reakciókat, ha 1850-ben valaki oroszra fordította volna a Nemzeti dalt... A fordításmű a nyelvjátékok átültetése mellett a magyarhoz hasonlóan nem létező „helyesírást”, lejegyzési módot is kreálni kénytelen/próbál. 23 A szlovák nyelv kodifikálására, egyfajta tudatos normaalkotásra közismerten csupán a 18. század második felétől ismerünk kísérleteket (J. I. Bajza, majd Bernolák), a ma kiindulási pontként szolgáló Štúr-féle kodifikáció 1843 és 1852 közé tehető. 24 Ez részemről semmiképpen sem minősítés, hanem egy állapot leírása. 25 Lásd pl. Parti Nagy Lajos műfordítói/újraírói eljárásait. 69 �Találkozási pontok Madách 150 A „másik” Madách Beszélgetés Kovács Ida muzeológussal DEBRECENI BOGLÁRKA Tavaly volt Madách Imre születésének 190., idén pedig halálának 150. évfordulója. Az emlékévek köré rengeteg ünnepi program csoportosult, csoportosul Nógrád megyében, országos szinten és a határon túl egyaránt. Az egyik legjelentősebb eseménynek a Magyarország–Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Programnak köszönhetően megvalósult felvidéki alsósztregovai kastély és Magyarország egyetlen Madách-emlékhelye, a csesztvei Madách Imre Emlékmúzeum felújítása tekinthető. A csesztvei kúria 50 éve, 1964-ben kapott múzeumi funkciót. Az épületben először a Miklós Róbert, majd 1983-tól a Kerényi Ferenc által rendezett irodalmi kiállítást láthatták az érdeklődők. 2012 őszén nyílt meg a legújabb, Közös Örökségünk: Madách című projekt keretében létrehozott, „Az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem vette is észre” – Madách Imre és Az ember tragédiája című tárlat, melynek forgatókönyve dr. Kovács Ida irodalomtörténész, muzeológus nevéhez fűződik, látványterve pedig Kemény Gyula kiállításrendező-látványtervező munkája. Mindketten a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai. A csesztvei kiállításról és a Madáchév programjairól Kovács Idát kérdeztük. – Hogyan valósult meg a „Közös Együttműködés” projekt és mikor dőlt el, hogy te leszel a kiállítás kurátora? Teljesen szabad kezet kaptál a koncepció kialakításában? – A Petőfi Irodalmi Múzeumot a szlovák kollégák, pontosabban Jarábik Gabriella, a Szlovák Nemzeti Múzeum – Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma vezetője kereste meg egy megnyert határon átnyúló pályázatot követően. 70 �Madách 150 Találkozási pontok A projekt, amelyben a magyar partner Nógrád megye volt, célba vette mind a szlovákiai Alsósztregován álló, mind pedig a Csesztvén található Madách-kúria felújítását, sőt, utóbbiban a kiállítás rendezését is. Az épületfelújításokat és a kiállítás kivitelezési munkáit megpályáztatták, a kiállítás megterveztetésére és a forgatókönyv elkészíttetésére pedig, Csesztve esetében, egy szerződés keretében a Petőfi Irodalmi Múzeumot kérték fel. Én magam úgy kerülhettem a kiállításrendezés munkálataiba, hogy sok éve, 1999-ben, amikor a Frankfurti Könyvvásáron Magyarország lehetett a díszvendég, a Petőfi Irodalmi Múzeum két kiállítással is szerepelt ott. Az egyik egy könyvművészeti, a másik pedig Madách: Az ember tragédiája tárlat volt. A múzeum akkori főigazgatója, Praznovszky Mihály a Madáchkiállítás rendezésének feladatát rám bízta, így nyílt módom arra, hogy jobban beleássam magam az író életművébe. Persze sohasem állt messze tőlem a 19. század, különösen a reformkor. Korábban Vajda János és Lauka Gusztáv pályáját tanulmányoztam tüzetesebben, portrétanulmányt írtam róluk a Magyar Nemzeti Múzeum Márciusi ifjak című kiállítási katalógusába. Komolyabban ekkor kezdett el érdekelni ez a kor. Az elmúlt esztendőkben mégis úgymond kissé visszamentem az időben, és Kazinczy Ferenc lett az, akivel talán még többet foglalkoztam, foglalkozom, mint Madáchcsal. – Mi volt az első Madách-élményed? – Talán természetes, hogy az első élmény régi, iskolai olvasmányélmény. Hazudnék persze, ha azt mondanám, hogy nem láttam már korábban a televízióban az 1960-as évek végén vetített tévés változatot Huszti Péterrel, Moór Mariannával, Mensáros Lászlóval. Mégis, a mű komolyan csak később gondolkodtatott el. Olyan középiskolai emlékeim vannak tanulmányaimból, amelyek feltétlenül a kortársaihoz kötik Madáchot. Amikor róla tanultunk, szóba került Arany János költészete is, például a Tragédia kapcsán a Hídavatás című vers, de súlyozottan szerepelt Vörösmarty gondolati lírája és Petőfi is, tehát az én Madách-élményem úgy rögzült, hogy kora nagy írói között látom őt. Most ugrik be, hogy milyen élvezettel készültem anno az érettségi Madách-tételére, szinte már el is felejtettem… A 19. század első fele mindig különösen érdekes volt a számomra. Ez azért izgalmas, mert amikor a csesztvei kiállítást rendezhettem, a kor varázsa, illetve ahhoz kötődő fantáziáim, majd a rájuk rakódott ismeretek végig munkáltak bennem. Mindig is nagyon érdekelt, Madách hogyan viszonyult kora társadalmához, próbáltam elképzelni és valahogyan látni a helyeket, ahol élt, a személyeket, akik körülvették. Izgatott, milyen tapasztalatokat gyűjtött, nemcsak élettapasztalatokat, hanem milyen tanulmányai, olvasmányélményei, barátságélményei, sőt, személyes tárgyai lehettek. A kiállításrendezés során volt is rá módom, hogy ezeket a kérdéseket feszegessem, s ezek hangsúlyosak legyenek. Tehát fontosnak láttam az írói pályát valahogyan a korba ágyazottan bemutatni, hogy ezt a kicsit már 71 �Találkozási pontok Madách 150 elkopott kifejezést használjam. Milyen is valójában a Tragédiát író Madách? Egészen egyszerűen szólva ezt kívántam valamilyen módon megfogalmazni. Az ember tragédiáját ugyanis nem lehetséges hermetikusan, az életpályától elkülönítve, önmagában vizsgálni, még akkor sem, hogyha a legtöbb ember szinte semmi mást nem tud Madách nevéhez kötni, csak magát Az ember tragédiáját. Amikor olvasgattam Madáchtól, Madáchhoz, akkor feltűnt, hogy ifjúságától kezdve egész 40 éves koráig – hiszen alig volt több, amikor meghalt – folyamatosan foglalkoztatták, mondhatnám kínozták bizonyos gondolatok. Ezek a gondolatok köszönnek vissza Az ember tragédiájában. – Hogyan épül fel a kiállítás? – Az elképzelés az volt, hogy próbáljuk megőrizni a kúria 19. századi hangulatát, legalább ott, ahol lehet. Madách jómódú középbirtokos nemesi családból származott, a középbirtokosok osztályán belül is a vagyonosabbakhoz tartozott, akiknek életvitele bizonyos tekintetben inkább az arisztokratákéhoz közelített. Mégis, azt kell mondanunk, hogy ez a kúria egyáltalán nem volt fényűző, sőt, inkább a szerényebb nemesi udvarházakra hasonlított, ellentétben az alsósztregovai kastéllyal, ahol Madách született és élete jórészét töltötte. Azt gondoltuk, hogy a helyreállított csesztvei épületben mindenképpen lennie kell egy térnek, amelyen keresztül megmutathatjuk, milyen lehetett egy reformkori nemesi udvarház miliője. Nem tudjuk pontosan, mivel nem maradt fenn ábrázolás, hogyan nézett ki a Madách-házaspár szalonja, de fekvéséből, méretéből tudható, melyik szoba lehetett az. Rekonstruáltunk, de még pontosabb, ha azt mondom, konstruáltunk, berendeztünk tehát egy kvázi-szalont kanapéval, fotelekkel, íróasztallal, s két álló figurával, egyikük Madách, másikuk Fráter Erzsébet öltözékét viseli. Madáchéknál sokan jártak vendégségben. A csesztvei szalonban gyakran megfordult a két barát, Szontágh Pál és Pulszky Ferenc, valamint kártyapartnerek, illetve papok, lelkészek, intézők. Arany János is járt itt látogatóban Madách Imrénél 1862-ben, bár akkor már nem az író lakott az épületben, hanem testvére, Károly. Mindenképpen szerettünk volna bemutatni egy szalont, hogy visszatérjek a kérdéshez. Emellett az életrajz felvázolásakor erősebb hangsúlyt kívántam adni a megye, illetve Csesztve bemutatásának is. Kiemelésre fontosnak tartottam, hogy Balassagyarmaton, a megyeházán dolgozott, meghatározóak itt szerzett barátságai, jogi rutinja, sőt érvelési, szónoki képességei, amelyekre később országgyűlési követként oly nagy szüksége lett. Bizonyos dokumentumok, tárgyak, fotók ezért hangsúlyosabban vannak jelen, mint a korábbi, Kerényi Ferenc irodalomtörténész-színháztörténész által rendezett kiállításban. Az életpálya megismertetése mellett erőteljesen megjelennek Az ember tragédiája színpadi vonatkozásai is. Madách életében nem került színre a Tragédia, így kiállításunkon az első, elég kései bemutatótól, 1883-tól követhető a mű színpadi karrierje, s innen jutunk el egészen napjainkig, 72 �Madách 150 Találkozási pontok a Nemzeti Színház előadásáig. Ez nem jelenti korántsem azt, hogy minden dokumentum, akár grafika, díszlet-, jelmezterv vagy fotó a falakra kerülhetett. Helyszűke miatt válogatnunk kellett, ezért a leglátványosabb színpadképeket vettük elő. Annak idején ezek vázlat gyanánt készültek a színpadtervekhez, s közülük néhány – a legszebb nyolc – most új életre kelt: fényekkel megvilágított színpadi makettek készültek belőlük, hogy a látogató számára elképzelhetővé tegyék egy-egy Tragédia-szín egykori színpadi látványát. Ami még izgalmasabbá teheti a diákok számára is a kiállítást, az a sok számítógépes megjelenítés, játék. Egy monitoron Madách több mint hatvan rajzát tekinthetik meg, illetve külön érintőképernyős gép mutatja be színes metszetekkel az 1837-es Pest városát, ahová Madách jogi tanulmányai megkezdésekor érkezett. Az ember tragédiája 15 színét 15 különféle színpadi előadás filmfelvételének részletei teszik plasztikussá, egészen a ’60-as évektől 2012-ig, de nem hagytuk ki Jankovics Marcell sikeres animációs filmjét sem. A vállalkozó szellemű tárlatlátogatók még színpadi szereplőkké is válhatnak, hiszen a tárlat két záró terme lehetőséget nyújt számukra, hogy jelmezeket vegyenek magukra, s az utolsó teremben színpadra állhassanak, s az előre kikészített szövegrészletek tanulmányozása után eljátszhassanak egy-egy jelenetet a Párizsi vagy a Konstantinápolyi színből. – Miért „Az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem vette is észre” mottót választottad? – Azért, hogy ezt a kérdést feltehessék az emberek, és megpróbálják megtalálni rá a választ a kiállításon. Másrészt azért, amit ez a mondat jelent, ennek az optimizmusáért, és azért, hogy derülhessen ki az is, hogy ez egy levél részlete, és hogy a levelet, amelyben ez a sor olvasható, Madách írta Erdélyi János író, szerkesztő, művelődéstörténész, néprajzkutató – talán mondhatjuk – barátjának, akivel a pesti években ismerkedett meg, az 1830-as évek végén. Erdélyi megörült, amikor Arany János és a Kisfaludy Társaság révén megtudta, hogy valójában Madách Az ember tragédiája szerzője. Egymásnak írott leveleikben hamarosan vitába bocsátkoztak a mű értelmezése és végkicsengése felől. Madách egyik levelében összefoglalja Erdélyi számára a Tragédia tartalmát, s az imént idézett mondattal mint rezümével zárja le gondolatmenetét. – A kiállításba bekerült grafikák, festmények, bútorok, öltözékek között mennyi eredeti műtárgy található, és mi az, ami másolat? – A kiállítás időrendben halad, egy életrajzi bemutatót követően valójában a második szobában kezdődik, ahol a látogatók a terem központi helyén pillanthatják meg Madách Imre bölcsőjét. A bölcső eredeti darab, Alsósztregováról került a balassagyarmati Palóc Múzeum tulajdonába. A kiállításon található még néhány eredeti bútordarab, például a Madách család levelesládája, ami a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum gyűjteményéhez 73 �Találkozási pontok Madách 150 tartozik, egy nagyon szép, politúrozott darab, felteszem, hogy ez is Sztregováról származik, valamint egy mutatós biedermeier szalonbútorgarnitúra, a balassagyarmati múzeum gyűjteményéből. Az íróasztal, ami a szobában van, másolat Madách asztaláról, az eredeti a Nemzeti Múzeumban található, de mivel az intézmény nem tudta kölcsönadni a kiállításra, emiatt kénytelenek voltunk másolatot készíttetni róla. Ami a műalkotásokat illeti, van olyan festmény, amely eredeti, Madách Fráter Erzsébetről készített képe. A többi úgynevezett nemes másolat, de itt kell megjegyeznem, hogy minden másolat szinte a megtévesztésig eredetinek hat. A kiállításban látható ruhadarabokat rekonstrukciók, fényképek alapján varrattuk – a Petőfi Múzeumban nagyításokat készítettünk Madách ruházatáról –, egy olyan mesterrel, aki magyaros ruhákat kreál és különösen nagy gondot fordít a zsinórozásra. Fráter Erzsébet toalettje szintén egy fekete-fehér fotó alapján született. Színét a szabómesterrel közösen találtuk ki. A ruha gallérja valószínűleg fehér lehetett, alapnak egy bordós-barna színt választottunk. A ruhadarabok között látható még egy főkötő, ez is konstrukció, az 1840-es évek egyik divatos kiegészítője volt. – A Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményének valamelyik darabja megjelenik-e valamilyen formában a kiállításon? – Az Irodalmi Múzeum Madách anyjáról és az apjáról készített ceruzarajzokat őriz, ezeket, és rajtuk kívül Madách szép Ámor című olajképét, illetve Corvin Jánost ábrázoló festményét a látogatók a tárlaton másolatban tekinthetik meg. A mi tulajdonunk a szalon perzsaszőnyege is, és több olyan metszetet is szerepeltetünk, amelynek eredeti példánya a Petőfi Irodalmi Múzeumé, így például portrélitográfiák, városképek, Madáchot és családját ábrázoló fényképek. Ki van állítva egy kéziratlapunk is, amelyen Madách Az ember tragédiájához készített vázlatát olvashatjuk. Itt kell elmondanom, hogy másolatok rendelkezésre bocsátásával nagymértékben segítségünkre volt az Országos Széchenyi Könyvtár, hiszen a Madách-rajzok szinte kivétel nélkül náluk találhatóak. Szám szerint a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi a legtöbb Madách-tárgyú festményt, közöttük ismeretlen mester munkáját Madách nagyapjáról, Sándorról, valamint Madách szüleiről, továbbá Madách Imre Zrínyi Miklósról, valamint egy ismeretlen nőről festett olajképét. Megkaphattuk ezeknek kitűnő felvételeit, hasonlóképpen a több mint nyolcvan Carl Vasquez által készített, Pestet ábrázoló színezett metszethez. Külön és kiemelten említést érdemel a Magyar Tudományos Akadémia is, hiszen engedélyt kaptunk arra, hogy Az ember tragédiája minden egyes színének néhány kéziratos oldalát érintőképernyős számítógépen mutathassuk be, úgy, hogy a látogatók kedvük szerint nagyítgathatják Madách keze írását, keresve a sorok között Arany János legendássá lett stiláris javításait. A felsoroltakon kívül levéltárak, így Nógrád Megye Levéltára és a Magyar Országos Levéltár is segítségünkre volt kölcsönzésekkel, például 1848-49- 74 �Madách 150 Találkozási pontok es dokumentumok kópiáinak átadásával. Sajdik Ferenc grafikust a Petőfi Irodalmi Múzeum kereste meg, kérte fel, hogy készítsen karikatúrákat 1920. századi írókról. Az ötlet úgy született, hogy amikor nézegettem Madách rajzait, azt láttam, hogy némelyik közülük karikatúrának is beillik. Annyira így van, hogy olykor a felirat is elárulja ezt, gondoljunk csak a Házassági kontraktus aláírást viselő tusrajzra, amelyen az asszony tükör előtt ülő férje haját ráncigálja, miközben az féltve őrzi kezében parókáját. Madách szatirikus hangvételére, élcelődésre való nyitottságára Az ember tragédiája lapjain is találunk példákat, s nem csupán a női nemhez kapcsolódóan. Az elmúlt másfélszáz év alatt íróink közül sokan mondtak véleményt a Tragédiáról; ki tanulmányt, ki élményeit, ki pedig a mű korszakos jelentőségét vetette papírra. Így történt, hogy kiválasztva közülük tíz emblematikus mondandót megformált szerzőt, egészalakos karikatúrákat készíttettünk róluk Sajdik Ferenccel, s az ábrázoltak kezében kis táblácskákon ott olvashatóak egykét mondatra rövidített, velős gondolataik a Tragédiáról. Első ránézésre, ahogyan a csesztvei kúria fehérre festett folyosóján megpillantjuk egymás mellé állított, üvegre kasírozott groteszk figurájukat, olyanok, mintha tréfásan magának Madáchnak üzennének, jeleznének vissza a mából a távoli múltba, ők tízen: Arany János, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Babits Mihály, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Hevesi Sándor, Ravasz László püspök és Hubay Miklós. – Számodra milyen élmény volt, amikor először olvastad a Tragédiát? Gondolom, később formálódott a véleményed. Hogyan változott a Tragédiaképed? – Nyilván változik az ember véleménye. Amikor az iskolában vettük, említettem, hogy korba ágyazottan tanultuk és hogy ez mennyire meghatározó volt számomra. 1999 végén találkoztam a drámai költeménnyel újra, úgy értem, ekkor alaposabban is tanulmányoztam, hiszen dolgoznom kellett az anyaggal. Ez a találkozás meghökkentő volt, amiatt talán, hogy más fénytörésben is tudtam már látni. Részben megélt élettapasztalataim, még inkább azonban amiatt az irodalmi anyag miatt, amit a munka kapcsán megismerhettem, s rímeltethettem Madách soraira, pontosabban, amelyek révén jobban megnyílhattak számomra Madách szövegének rétegei. Jobban láttam, mint korábban, hogy milyen fantasztikus az, hogy valaki egy szétesett családdal, bukott szabadságharc után, Magyarországon, Alsósztregován, a nagyvilágtól elzárva kizárólag a nagyvilág dolgaival foglalkozik, s hogy nem kevesebbet tesz, mint hogy választ keres az emberiség, sőt, a lét legnagyobb kérdéseire, ahogyan például megkísérelt azokra alig tíz-húsz évvel korábban a maga módján választ keresni Vörösmarty. Ez számomra megható volt, s ha nem hangzana nagy szónak, tovább is mennék, s azt mondanám, hogy felemelőnek és bátornak is találtam egyben, s most se gondolom másképp. Van egy mű, Az ember tragédiája, amelyet ma, a 21. 75 �Találkozási pontok Madách 150 században is 2-3 évente újra és újra színpadra lehet állítani úgy, hogy elér hozzánk, és gondolatai nem veszítettek érvényességükből. És tudjuk úgy is nézni, hogy nem általában a világról, hanem szorosabban Magyarországról, s benne rólunk is szól, vagy akár egy éppen aktuális politikai történetről. Ezt jelentős dolognak tartom. A nagy tablókban, hatalmas távlatokban gondolkozó, s a messzi jövőbe tekintő Madách teljesítménye nyűgöz le, s ismétlem, bátorsága, hogy nem retten vissza Dante, Goethe és Byron után véleményt formálni a világegyetemről és az emberiségről. – A konfliktusok bemutatása mennyiben kapott szerepet a kiállításban? Gondolok itt a Tragédia értékelésével, elhelyezésével kapcsolatos kezdeti nehézségekre, az 1848-49-es események során a hatalommal való összetűzésre, illetve az édesanyja és felesége közötti viszonyra, ami szinte felőrölte Madáchot. – Az utóbbi a csemegékre vadászók számára talán izgalmasabb, vagy nagyobb érdeklődésre tarthat számot, de a kiállításon pont erre csak utalni kívántam, annál is inkább, mivel az utóbbi évtizedben a viták kereszttüzében áll Madách és felesége házassága. Vannak Madách-kutatók, akik például elég meggyőzően amellett érvelnek, hogy az író nem feltétlenül azért költözött Csesztvére, mert ifjú felesége, Fráter Erzsébet nem jött ki anyósával, a sztregovai nagyasszony Majthényi Annával, hanem ennek más okai is lehettek. Csesztve például közelebb esett Balassagyarmathoz, Madách hivatalához. Ekkor gyakran járt társaságba, nagyobb volt a baráti köre, önállóbb életet akart élni. Barátai is szívesebben jelentek meg talán a házaspárnál a fiatalosabb, akkor berendezett csesztvei kúriában, mint a komorabb és bizonyosan szigorúbb társasági szabályokat megkövetelő, tekintélyt parancsoló alsósztregovai kastélyban, ahol ráadásul a nagyasszony mama is kötelező jelleggel jelen volt. Kétségtelen azonban, hogy Madách és neje között komoly személyes konfliktusok támadtak, ami a versekből is kiderül. A kiállításon néhány Madách-költemény a szerelmet, majd a szakítás szomorúságát jelzi és tablószövegben utalunk kettejük válására. – Készült kiadvány a csesztvei kiállításhoz? – Készült, igen. A projekt előírása szerint Alsósztregován és itt is egymáshoz hasonló, A/4-es formátumú kiállításvezetőt kellett szerkesztenünk. A pályázat kivitelezésre vonatkozó része elég szigorúan behatárolta, hogyan és mit kell, mit lehet. A katalógus teremről teremre vezeti a látogatót, található benne szlovák, angol és német nyelvű szöveg is a magyar mellett, de rendelkezésre áll audio guide is, angolul, németül és szlovákul. A fülhallgatós vezetés 40-45 perc hosszúságú, s termenként haladva hívja fel a figyelmet egy-egy kiemelt tárgyra, Madách-szövegre, esetenként pedig ahhoz kapcsolódó történeteket mesél el. – Többször említetted Madách festményeit, rajzait. Mennyire tekinthető jelentős képzőművésznek? 76 �Madách 150 Találkozási pontok – Az igazat megvallva, azt gondolom, hogy ezeket egy műkedvelő alkotásainak kell tekintenünk. Számunkra, az Irodalmi Múzeum, a Nemzeti Múzeum és a Széchenyi Könyvtár számára hatalmas és felbecsülhetetlen kincsek, felbecsülhetetlenek, mert Madách alkotásai, de látni kell, hogy nem volt a szó klasszikus értelmében vett festői tehetség. A korban divat volt a nemes ifjakat megtanítani sok mindenre, így Madách vívni és lovagolni járt. Édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy egy szakmát is sajátítson el – ez egyfajta furcsa nemesi gőg volt –, ezért egy kis esztergagépet vásárolt neki a pesti, Széna téri lakásba, ahol 15-16 évesen apró fatárgyakat készített, melyeket barátainak és családtagjainak ajándékozott. Ezenkívül anyja uszodába járatta, s gyakran megfordultak együtt fürdőhelyeken is. Természetes volt, hogy tanult rajzolni és festeni, mestere Schwind Károly, a kor jónevű rajztanára volt, ugyanő oktatta az ifjú gróf Lónyay Menyhértet is, aki egyetemi éveik alatt Madách legközelebbi barátja volt. Valószínű, hogy az írónak a másoláshoz volt nagyobb tehetsége, hiszen ha kópiát készített valamiről – és ilyen az Ámor című, valamint a Zrínyit ábrázoló képe is –, akkor az jól sikerült. Amikor azonban modell után dolgozott – ez vonatkozik Fráter Erzsébetről festett képére is –, akkor már nem elég pontos, plasztikus a kép, nem stimmel teljesen anatómiailag, nincs tökéletes perspektívája. Ha egy gyors leltárt szeretnénk készíteni Madách képzőművészeti alkotásairól, mindenképpen el kell mondanunk, hogy az írónak ma nyolc festménye és mintegy hatvan rajza ismeretes. – Ezek a rajzok és festmények az életének egy adott időszakában készültek, vagy a rajzolás végigkísérte az egész életét? – Mondhatjuk, hogy Madách kisgyermekkorától kezdődően élete végéig rajzolt, festett. Talán először egy kinyomtatott virágot satírozott, színezett ki, amire ráírta, hogy édesapjának. Később megjelenik egy ceruzával készült virág, majd ifjú- és felnőttkorában is, egész életében rajzol. Trencsénteplic látképét mutató rajza még nyomtatásban is megjelenik. Amikor a válást követően újból Alsósztregován él, ismét készít képeket, ekkor készül az úgynevezett oroszlánbarlangot, azaz dolgozószobáját ábrázoló híressé lett ceruzaskicce. Fest is, keze munkája nyomán maradt fenn Fráter Erzsébetén kívül Pál öccsének portréja, akit Szent Imre képében jelenített meg egy képén. A festmény hosszú évtizedeken át függött az alsósztregovai templom falán, most a felújított alsósztregovai kiállítás egyik ékessége. Az író még rajzos rejtvényt is készített, ami nagy divat volt a korban. Többször kapta ceruzavégre környezetét, családtagjait, lelkész barátját, gyermekeit és nevelőjüket vagy a szolgálót. Érzékeny ceruzarajzot készített például Huszár Annáról, a szabadságharcban meghalt nővére bakfis leányáról, akihez mint nevelt leányához, különösen gyengéd, plátói kapcsolat fűzte. – Egy picit kanyarodjunk el Csesztvétől. Úgy hallottam, hogy lesz egy Madách retro kiállítás a PIM-ben, ami nagyon izgalmasan hangzik. 77 �Találkozási pontok Madách 150 – A kiállítás június első felében nyílik. A retro jelleg pusztán abban áll, hogy egy 1964-ben kiírt grafikai pályázat anyagának a bemutatását tervezzük, hogy túl sok mindent ne áruljak el, de azért jelezzem valamennyire, a ’60-as éveket is körüljárjuk ezzel. Be szeretnénk mutatni azt is, hogyan viszonyultak akkoriban Madáchhoz, milyen volt ez ügyben a kultúrpolitika elvárása, jó volt-e, és mire volt jó ’64-ben Madách, s különösen Az ember tragédiája. – Ennek a kiállításnak is te leszel a kurátora? – Igen, én kaptam meg ezt a feladatot. – Ehhez kötődően lesznek programok, kerekasztal beszélgetések? – Úgy terveztük, hogy a kiállítás év végéig lesz nyitva, és ehhez kapcsolódva szervezünk többféle programot is. Nagyon örülnénk, ha meg tudnánk szólaltatni azokat a képzőművészeket, akik a ’60-as, ’70-es években dolgoztak, ma még közöttünk vannak, és szívesen beszélnek arról, hogy emlékeik, tapasztalataik szerint hogyan működött a ’60-as évek művészetpolitikája. Szeretnénk megszólítani továbbá színházi rendezőket, akik elmondanák, milyen tetten érhető ideológiai különbségek fedezhetőek fel a ’60-as évek Madách-rendezései és a maiak között. Gondoltunk színészekre is, akik az eltelt évtizedekben többször játszották valamelyik főszerepet Az ember tragédiájában, kíváncsiak lennénk, hogy milyen volt a szerepükhöz való viszonyuk, volt-e elvárás, nyomás, amely nehezítette munkájukat. Az különösen fontos lenne, hogy arról is beszéljenek, hogyan változott a különféle felfogású rendezésekben a Luciferről vagy az Ádámról alkotott kép az elmúlt 50 évben. Ezt kifejezetten izgalmasnak tartom. Művészettörténészek, irodalomtörténészek meghívását is tervezzük, hogy párbeszéd folyhasson arról, mit jelentett a három T a kultúrában, és vajon volt-e, és mi volt támogatott, tűrt vagy tiltott Madáchcsal kapcsolatban. – Van-e még valami, amire nem kérdeztem rá, de fontosnak tartod? – Amit korábban nem említettem, bár valójában ezzel kellett volna kezdenem. A kiállítás forgatókönyvének elkészítésekor nagy segítséget kaptam Dr. Gyapay László irodalomtörténésztől, a kor kutatójától, a Miskolci Egyetem intézeti tanszékvezetőjétől. Hozzá fordulhattam olyan kérdésekben, amelyek problémát okoztak, gondolok itt bizonyos hangsúlyokra és arányokra, például hogy milyen mélységig kell bemutatni, említeni egy-egy verset vagy Madách-drámát, vagy milyen részletesen tárgyaljam például Az ember tragédiája forrásait. Mivel oktató, pontosabban látta és látja a kiemelendő és a kevésbé lényeges dolgok közötti határt. László a hanganyag összeállításában is segítségemre volt. Talán Madách alkatáról még egy gondolatot. Az volt a szívmelengető ebben a munkában, hogy megszületett bennem egy új Madách-kép. Sokan írták róla, hogy keserű, mogorva, savanyú ember volt, szigorú, és elfojtós alkat. Én örömmel vettem észre, hogy van humora, erről nem igazán szoktak beszélni, ez nekem újdonság volt. Kiderült számomra, hogy a titkok 78 �Madách 150 Találkozási pontok is vonzották. Ez nem kifejezetten a zártságához adalék, inkább egy többarcú embert sejtet. Az élete rejtélyes, titkokkal övezett volt és maradt. Az utóbbi évtizedekben, miután a híres emberek magánélete iránti érdeklődésnek nagy divatja van, elkezdték firtatni, kutatni, hogyan alakult az író nőkhöz való viszonya Fráter Erzsébettől való válása után. Ahogyan kiderült, több szerelmi kapcsolata is volt, nem élt szerzetesi életet – ezt örömmel konstatáltam. Sajnos, a dokumentumok, visszaemlékezések sorából úgy veszem ki, hogy különválasztotta maga számára az ideális szerelmet és az élet testi örömeit. Nekem, mint megrögzött idealistának, valahogyan még kedvesebb lenne egy olyan Madách-figura, aki a romlatlan teljes egészre vágyik, s hinni is tud abban. Úgy látom, esetében ez nem így van. Alakját ugyanakkor élettelinek, férfiasnak, tartással rendelkezőnek és valódinak látom. Képes vagyok meglátni őt erős akaratú anyja figurája nélkül is. Ha rajzolnék róla egy grafikát magamnak, bizonyosan nem olyan kép készülne, amelyen egy nagyasszonyt látnánk, hatalmas, mindent beborító, szétterjedő szoknyában, aki betöltené a teret, és valahol az árnyékában ülne egy kis figura, aki Madách. Sajnos vannak, akik ma is elfogadnának egy ilyen képet róla, s többen hasonló értelemben nyilatkoznak személyéről – szerintem ez semmiképpen nem állja meg a helyét. 79 �Kép-tér Madách 150 Semmiség, mi az a másfélszáz esztendő? Az alsósztregovai Madách-kiállítás SZÁSZI ZOLTÁN Madách Imre szemét másfélszáz éve zárta le a halál. A nagy művön 1860. március 26-án tette az utolsó tollvonást. De hát mi ez az idő? A halhatatlanságból egy pillanat csupán az a százötvennégy év, amely a Tragédia befejezése és a nagy művet bemutató kiállítás megnyitása közt múlt el. Ezt a halhatatlanságot őrzi az 2014. március 26-án, Alsósztregován, a Madáchok példaértékűen felújított ősi fészkében megnyitott, a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb drámai alkotását bemutató állandó kiállítás, amelynek „Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim?” a címe. Micsoda ébredése ez a költőnek! Mire jó ez a kiállítás? Például a Tragédiával személyesen és szemérmesen találkozni, abba belemélyedni. Abban elmerülni, azt mai élő emberként megélni! Ha mindennapos olvasmány vagy csak olykor-olykor felütött könyv, ha véletlenül kerül az olvasóhoz – mikor érzi az ember, valami nincs rendben, jó lenne valami irányt lelni, valami kiutat, kapaszkodót találni – mindegy az, csak találja őt meg ez a mű! Aki válaszokat keres, aki inspirációt vár, aki megpihenni, töltekezni kíván, és a befogadásra nyitottan lép be a Madách-kastélyba, egy egészen különleges élményt kap. Köszönhetően Jarábik Gabriella múzeumigazgatónak, Praznovszky Mihály és Kovács Anna irodalomtörténészeknek, Štefan Holčík történésznek, az enteriőrt létrehozó Juhász Tibornak és Az ember tragédiája kiállítást önálló képzőművészeti alkotásként létrehozó Koczka István képzőművésznek. 80 �Madách 150 Kép-tér Élő közeg fogadja a látogatót, aki nem vitrinekbe zárt, idegen világot, konzervált, távolságtartó múltat talál itt, hanem az az érzés keríti hatalmába: ma is itt élnek, léteznek, dolgoznak, szeretnek az egykori urak. S aki itt lakott, az nem más, mint a magyar drámairodalom legismertebb művének alkotója, Madách Imre; az örök Éva ihletője, Fráter Erzsébet; a kastély komorabb hangulatú úrnője, Majthényi Anna; a Madách gyerekek; a rokonok; a vendégként betérő barátok; a nógrádi nemes- és polgárurak. A kastélyban sétálgatva szinte azt várja a látogató, hogy a szomszédos szobában máris felbukkan a házigazda, már szinte érzi is a jóféle pipadohánya illatát. Az oroszlánbarlang olyan, mintha a Tragédia írása idején toppannánk be. Szétdúlt alvókuckó, papírlapok, kalamáris, tollak, pipatórium, majd a könyvek, a régi jó könyvek. Férfiszalon, kártya és borospalack poharakkal, újságok, kilátás a parkra, a dombra, a gazdaságra, s női szalon, rejtelmekkel, fojtó indulatokkal, fortyogó érzelmekkel. A nagy szalon, igen, már látni az éppen kiforduló vendégeket, akik elsuhantak, kijáraton át a kertbe, a falon az égkék tapéták, sarkokban zongora, meleget őrző kályha. S innen, a kétszárnyú ajtó után már egy másik világ nyílik. Ez az irodalomtörténeti tárlat páratlan és példamutató, egy hatalmas, önálló képzőművészeti alkotás. A világ bármelyik múzeuma megirigyelhetné! Egyszerre képes azokhoz szólni, akik pontosan ismerik a nagy művet, s azokhoz is, akik éppen megismerkedni szeretnének vele. S aki véletlen betéved? Azt a gondosan megalkotott látványvilág észrevétlen magával ragadja a Tragédia miliőjébe, lelassítja, elgondolkodtatja, úgy engedi tovább útjára. Mondják, kell az interaktivitás, más látványra várnak a monitorokon szocializálódott mai fiatalok. Megkapják! Ki ide belép, azt színről színre változó tér, forma, mozgókép, fény, színek és műtárgyak, hangeffektusok, egy múzeumon belüli múzeum – a falanszter színpompás díszlete lehetne! – várja, s a Tragédia ismert sorai az űrből sugározva is elhangzanak, Charles Simonyi hangján. Megrázó, meghökkentő élmények! Az ember tragédiájának mondanivalója végül kéttenyérnyi – fénycsíkkal megvilágított záró sorok – esszenciává sűrűsödik! Ezzel a szemébe és agyába égett képpel lép ki a látogató a kiállításról. Annyira közel van! Mindig is közel volt Alsósztregova. Sokan tudták, hogy különös, drága helye ez a magyar irodalomnak. Szentélye! Amelyet mostantól teljességében be lehet járni. Élmény! Pazar! Varázslatos! S a kert végén, pár lépésre az elvaduló, márciusban szűz fehér pártában bókoló vadszilváktól Rigele Alajos Ádámja tartja az eget a drámaköltő porai felett. 81 �Ami marad Szférák szigetei Molnár Krisztina Rita: Kőház SULYOK BERNADETT A civilben tanár és múzeumpedagógus Molnár Krisztina Rita Kőház című verseskötete az utóbbi öt év (2008–2013) verstermését tartalmazza – előző, Különlét (2008) című kötetének szerkezetéhez hasonlóan – hét ciklusba rendezve. Költészetének egyik jellegzetessége a klasszikus versformák (időmértékes verselés, szonett) gyakori alkalmazása, a rendkívül kimunkált, kidolgozott szerkezet. Témáit szívesen meríti a környező világból, a város, a természet aprólékos bemutatása mellett ugyanakkor gyakran megjelenik az őt körülvevő szellemi univerzum is: régi korok írói, költői, zeneszerzői és más történelmi figurák. A harmóniából kibillent világban keresi, olykor megtalálni véli a kapaszkodókat, a vonatkozási pontokat. A költő számos eddigi motívumával újra találkozhatunk. Az emberi és azon belül az asszonyi lét fókusza a sok teendő miatt nehezen fordítható el a földi dolgokról, a mikrovilág rengeteg tárgya, a család felé irányuló önátadó szolgálat mégsem szűkíti be horizontját. Mindenhez érdeklődő figyelemmel vagy gyöngéd gondoskodással fordul. A Vitrin című vers apró emlék- és dísztárgyak felsorolásából áll, mindössze két igét találunk benne („zsebóra, időtlen áll”, „üvegfüst lilul a gőzmozdonyon”), valamint melléknévi igeneveket. Ez a statikus, biedermeier hangulatot árasztó csendélet egy élet rekvizitumait tartalmazza, örökölt és gyermekkori emlékeket, nyaralások és 82 �Ami marad utazások szuvenírjeit. A „selyembe bugyolált barna hajfonat”, a „mélykék fiolában tejfoggyűjtemény”, a „rizsnyaklánc, vésett vers minden szemén” a személyes élet építőköveivé válnak. A rizsnyaklánc egyben a költészet szimbóluma, a finoman, aprólékosan cizellált, mívesen kidolgozott írásművészeté. A felsorolt tárgyak közt bombaként robban a 2. strófa 2. sora: „mellkasból kiműtött repeszszilánk”, s a szenvedés, kiszolgáltatottság motívuma búvópatakként végigvonul minden versszakon: „fogságban faragott apró lovak”, „láncravert zsebóra”, „akvarell viharban hajó, veszély”. Az angyal motívuma nemcsak az isteni szféra része, hanem a költő vágyott léthelyzetének is jelképe: „tenni-venni, lengedezni nemtelen, / amint az angyal, / jönni-menni, egyetlen ügyről tudva csak, / hírrel, malaszttal” (A testi nyavalyákkal küszködő költő). Istenhez fordulása szintén visszatérő motívum, a Süket ember párbeszéde a magasságossal című, hangsúlyos verselésű költemény egy gyermekmondóka parafrázisa. A transzcendenciához fűződő viszony az anyaság, gyermekhalál és örökbefogadás tematikájával párosul a Köd mögött a fény (Míriám és Márta balladája) című versében. A mennyei seregek közé sóvárgó földi halandó istenkeresése jelenik meg a Készület Soknyakú hegyre, az égilakókhoz című versben, ahol együtt szerepelnek a görög Múzsák, Zeusz, valamint Jézus és tizenkét tanítványa. Folytatása, A hegyen, fönn a teremtő és a teremtmény találkozását írja le: „Bóbitát fújt, majd kicsi ággal orrom / megvakarta. Úgy remegett a szívem / szégyenemben, látva: Tenyérbe illő / hangya vagyok csak.” Az Angelos című versben az isteni fény ragyogásában feloldódó lírai ént látjuk álomszerű lebegésben, aranysugarakban fürödve. A kötet első verse az Edények – ez a tárgy nála a női létmód metaforájává válik –, erőteljes felütéssel egy tűzvész képeit tárja elénk, a tűzoltás zaklatott leírása egy katasztrofális létállapot megjelenítésévé alakul, s a kapkodó vízhordók között megjelenik maga a Gonosz: „fordultam, adva edényem / a leggonoszabbnak, / jaj, a gonosz, jaj, / hogy lehet itt? / Csak nem szabadult? Jaj”. Mégsem pusztít, hanem „önti a lángba vizét / a folyónak, / hogy megmeneküljön a város.” A metafizikai negativitás, a tagadás, a jó hiánya a Jelenés című vers tárgya, a sárkány alakja a bibliai Apokalipszis szörnyetegét idézi fel. Az Idelenn című versben a föld a közöny és az unalom poklaként tárul elénk. A Halálanyóban az elmúlás mint esti mesét mondó idős néni jelenik meg, aki mindenkinél kedvesebb és gondoskodóbb: „nyugodj, feküdj, ne félj, / ha én takarlak – plédemet / a hátadnál majd jól begyűrködöm –, / nem lesz kedved kikelni már”. A női lét mint üres, vágyaktól és szándékoktól mentes edény jelenik meg az Eszterről, kiről a ballada szól című versben, a lehetőségek tárházát rejti, hiszen lehet benne „bármi, lepény, / tej vagy sajt, méz, / szilva, halszelet”, az élet egészét kezdetétől a végéig befogadó keret: csupor, kosár, rézmozsár, bölcső, koporsó, korsó. Forma és téma egységét bravúros módon valósítja meg a Fegyelmezett 83 �Ami marad című vers, zárt, rövid soraival s a keresztalakkal a szenvedést, a visszafojtott érzések felszín alatti izzását örökíti meg érzéki módon. Már a cím József Attila Téli éjszaka című gondolati költeményének első sorát parafrazeálja: „Légy fegyelmezett!”. A „Mióta már nem sírsz, fogad koccan csupán, csak csont a csonthoz.” – ez a leghosszabb sor, a kereszt vízszintes szára – a József Attila-vers mélypontjának, a jeges űrt jelző sorainak párdarabja: „s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák.” A fizikai fájdalom részletes leírása metonímiaszerűen a lelki kínokra utal. A vers végén a gyötrelmek lezáratlanságát sugalló figura etymologica áll: „Egy íz se végzi / végezetlenül.” A világtól való elmenekülés, a kapcsolatok előli elzárkózás, elbújás verse a Rejtek. A Cserepes talajon a tárgyias líra hagyományát folytatja, a létbe vetettség gondolatát viszi tovább: „Jövevény vagyok itt, / amiként a szavak.” Ahogyan a vetemény befogan a földbe, úgy ragadhatók meg a lényeges dolgok: „Agyagos, / idegen, cserepes / talajon a kapor / csak ahogy megered.” A Lepke a bádogkannában történetíve a kiszolgáltatottságtól („csapdájában ismeri meg a végtelent”) az elveszettségen keresztül („Ha másra nem is jó, gombostűre tűzni”) az újrakezdésig vezet („Moccan. Fel. Fel a peremre.”), a pillangó egyenesen a görög mitológia Ikaroszával kerül metaforikus kapcsolatba. Egyetemes részvéte és figyelme kiterjed Feri bácsi, az alsó szomszéd alakjára, a Széna tér egyik hajléktalan lakójára a Szűkös tárgyai című versben. A szociális érzékenység lírai helyzetdalba oltása Kosztolányi Számadás című szonettciklusának költői magatartását juttatja eszembe. Nevezhetjük közéleti versnek a Keserű ének 2012-bőlt, amelyben a középkori krónikás, lantos hírmondó mezébe bújik, s az archaikus előadásmóddal egyszerre távolítja el a jelen problémáit, ugyanakkor időtlenné, sőt folytonosan ismétlődővé is teszi az állandó széthúzást, pártoskodást, acsarkodást és torzsalkodást. A Kosz (alcíme: A leltár) az általános, fizikai-szellemi-erkölcsi piszok ellen felhorgadó tisztítási-tisztulási vágy verse, önkritikus csattanóval zárva: „Néha a tükörben is lát egy foltot, / ám bárhogy dörgöli, ellenszegül. / Hát ez mi? Előbb még semmi nem volt ott. / Hogy venné észre, hogy róla vetül.” A kötet címadó verse, a Kőház a vágyott, de el nem érhető menedék jelképe. A lírai ént és párját „kettes magányukban” az Újszövetségből ismert szimbolikus tárgyak veszik körül: „friss víz, egy kőedény,/ korsó, hal és olaj, / kovásztalan kenyér”, Jézus szüleire, Máriára és Józsefre vonatkozó allúzió a szövés és az ács foglalatosság, míg a tanítványok alakját idézi meg a halász foglalkozás említése. Az utolsó vers – Se hév, se hűs – az örök lagymatagok táborát idézi fel, eszembe juttatva Dante Isteni színjátékából a pokol kapujában toporgó lelkeket, akiket közönyösségük miatt a pokol sem fogadott be. A bibliai rossz ezúttal plasztikusan megjelenített kísértő: „A tátott szájú, elnyelő hiány, / az ásító gonosz taszít, susog […] merészebb 84 �Ami marad nőszemélynek hittelek. […] De most? Csak üldögélsz, akár / a varjak árnya ósdi várromon.” A gonosz így bujtogatja: „csak hagyd el végleg azt, mi otthonos”. Felbukkan a szegények, elesettek, kiszolgáltatottak iránti együttérzése: „Üres gyomorral, éhesen szipogj, / köhögj, s ne tudd, honnan lesz gyógyszered. […] Az érintést se várd, tökéletes / magányban így lehetsz, a forma és / a tartalom kerek, kívül, belül / hideg. A langymeleg, a jólnevelt, / a semmilyen halál se hév, se hűs. / Kiköpni jó. A kín szerethető.” Verseinek alapszituációját gyakran a mindennapok történései adják, egy elveszett mobiltelefon kapcsán humorral és iróniával szemléli korunk emberét, aki önmagát a balfék, lúzer szavakkal illeti, s az azonnali elérhetőség elvesztését katasztrófaként éli meg: „jaj, már többé vissza, / soha vissza nem / hív már se az, se ez”. A sopánkodást és szitkozódást követően a megfigyelő aforisztikus bölcselkedése zárja a verset: „de közben tudja jól, / hiába tóba / semmi, senki nem esik, / s kétségbe pláne nem.” (Jaj, szegény). Hasonlóan humoros hangvételű az Invokáció a vakációról hozott hűtőmágneshez; Fra Angelico Angyali üdvözlete miniatűr műalkotás és konyhai dísztárgy egyszerre, sajátos módon (egy parányi örökkévalóság) hordozza magában az eredeti festmény szellemiségét, s a költő célját, hogy felülemelkedjen a mulandóságon. A mulandóság és az időtlenség ellentétpárjával szembesít a Két lelet, melyet Rákos Sándornak, a Gilgames-eposz fordítójának ajánl. A Vödör víz kell azt mutatja be, a hétköznapi emberek milyen fölöslegesnek és károsnak tartják, ha valakit az állandóan előrevivő keresés, megismerés és tenni vágyás hajt: „veszélyes, akiben zsarátnok fészkel, / fellobban, s ész nélkül gyújtogat.” A saját kert és a természet mint Isten kertje kerül párhuzamba az Ez volt a nyár című versben, a Rózsák harcában a virág a párkapcsolat allegóriájává válik. A Szerelem háromszor háromsoros szerkezete tökéletes párlata és esszenciája mindannak, ami az évek során két egymást szerető embert összefűzhet: az első strófa bot és kenyér szava a közös vándorlás szükséges kellékei, míg a hal hiányzik: „Nem fogtunk halat.” A második versszak hétköznapi hajvágása a bizalom kifejeződése, a harmadik strófa a kölcsönös engedménytételek fontosságát vetíti érzékeink elé a borivás aktusában: „Vörösbort innál, / fehéret kívánok én. / Hát rozét iszunk.” A Ballada erről a tájról központi motívuma a bástya, amit a megszólított Te épít önvédelmi célból, hogy a külvilágtól megvédje magát. A három részre osztható költemény első két versszaka a derűs múlt képeit idézi fel: „Rád lelt a szellő, éppen / hangyát lestél a fűben, / szalmában hemperegtél”. A 3-4. strófa a gyászos jelent mutatja be: „építed ezt a bástyát, / a fényt árnyékba vonta.” Az 5-6. versszakban a költő kitörésre biztatja a fal mögé bújtat: a torkában lapuló madárfióka a szabadságvágy megszemélyesítője; ha fel tudna szabadulni az önvédelmi görcsök alól, akkor visszatérne az idill és harmónia: „lessük a hangyát a fűben, / csordultig fénybe vonva, / a 85 �Ami marad pillanatba fűzve, / és semmitől se félünk”. Molnár Krisztina Ritát is foglalkoztatja a lírikusok nagy kérdése: a költő helye, szereplehetőségei. A Kaleidoszkóp című versben a maszkokat felvevő költői én strófáról strófára változik: először öregasszony, majd Füst Milán, később pásztorlány, végül őrült francia nő. Ezek révén a költészet klasszikus témáit idézi meg, a pásztorlány az egész bukolikus líra tradícióját, a XX. századi költőelőd a modern tárgyias költészetet. Minden T. Anyeginnek című versében Puskin elbeszélő költeményének nőalakját, Tatjánát ölti magára. Számos költeményét kortárs műalkotások ihlették, Roskó Gábor, Bukta Imre, Bernáth(y) Sándor képei, André Kertész fotóinak egy egész triptichont szentel A magány íve címmel. Ennek harmadik darabját, a Székek Párizsbant oximoronnal zárja, érzékeltetve az „ami egyszer volt, soha nem jön vissza már” veszteség-élményét: „Hogy izzik hűlt helyük. Jeges lakat, / ha perzsel árva, szürke vázakat.” Zenei érdeklődéséről adnak tanúbizonyságot a Da capo al fine és a Bartók – a bécsi klasszika nagyjaihoz intézett – leveléből című versei. Bartók régmúlt idők mitikus hőseihez, isteneihez fordul segítségért, hogy a jelen fásult közönye alól feloldják „a tenger sárbaragadt szív”-et, „sápatag ember”-t, s megszólítja a bécsi klasszika zeneszerzőit is: „írjunk egy operát, amilyet még emberi fül nem / hallott, vájt fülű sem, csak az Úristen, ha szeráfok / zengedezését vagy Bach mestert hogyha csodálja.” A Tücsök című versben a költészet, akárcsak minden emberi törekvés, jelentéktelenségével szembesül a végtelenhez képest, mit teljes egészében felfogni sem bír. A megtalált hang és stílus verse az Esetleg Bartók Verdivel, tekinthetjük költői ars poeticának is: „Kit ébren tart hol az, hol ez […] az egyszer csak tán a fénybe ér, / s megtisztult elmével dalra kap […] nem érdekli már kottatan, / mert a dal számára fészek”. Molnár Krisztina Rita verseit olvasva újra otthonosan érezhetjük magunkat az összekuszálódott világban, a kultúra és a művészet olyan vonatkozási pontokat nyújt, amelyhez bátran igazodhatunk; ugyanakkor azt sem hallgatja el, hogy az emberi élet értékeinek mibenléte sokszor elveszettnek tűnik, veszélyeztetett a személyiség integritása, a káosz és zűrzavar az intim szférába is beszivárog. A költő tudja, hogy a harmónia mint ideális létállapot nem érhető el, költeményeinek feszes és fegyelmezett szerkezetével a drámát és szenvedést képes tömören és frappánsan megjeleníteni, az égi szférát pedig légies és letisztult formában tárja elénk. A Kőház irodalmi élményként és hétköznapi értelemben is menedéket nyújt a viharban az élet útját járó vándornak. (Scolar, Budapest, 2013) 86 �Ami marad A szöveg beszél Horváth Kornélia: Petri György költői nyelvéről. Poétikai monográfia KAPPELLER RITA Az „… és a szöveg beszél…” Művek – értelmezések – elméletek irodalomtudományi sorozat harmadik kötete Petri György 2000-ben lezárult életműve után először jelez vállalkozást egy költői monográfia összeállítására. Jelen kötet a Petri-életmű irodalomkritikai recepciójának spektrumát a versnyelvi-poétikai aspektus és közelítésmód irányában szélesíti tovább. Horváth Kornélia bevezetőjében demonstrálja egy új költői monográfia szükségességét és a kötet centrumába állított vizsgálódási metódusát. Így a szövegek reinterpretációja mellett Petri utolsóként megjelent kötetének az életműben való elhelyezése, harmadrészt pedig napjaink tudományos diskurzusának újfajta interpretációs szemlélete azok a tényezők, amelyekben e monográfia elméleti alapvetése megjelölhető. Bizonyos tekintetben a korábbi két, még a költő életében napvilágot látott monográfiával (Fodor Géza, Petri György költészete; Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1991.; Keresztury Tibor, Petri György, Kalligram, Pozsony, 1988.) ellentétben vizsgálódása elsősorban versnyelvi-poétikai alapokon nyugszik. Ezáltal a költői beszédmodalitás és szövegképzőmetódus bizonyos univerzális poétikai sajátosságainak felfejtései képezik e monográfia alapelvét s egyben célkitűzését. Innen válhat világossá a kötet alcímeként is választott Poétikai monográfia műfajértékű elnevezés. 87 �Ami marad A Petri-recepció egyik kiemelt problematikájaként vetődik fel az életrajziság és személyesség problémája. Horváth Kornélia meglátása szerint a Petri-oeuvre a személyesség kérdését líraelméleti síkra helyezve a „»szerzői« én szövegi és versnyelvi re-artikulációjában” (15.) látja értelmezhetőnek. Voltaképpen tehát a szubjektum egyetlen interpretációs lehetősége maga a versalkotás folyamata. A műalkotás így nem lezárt aktusként, hanem keletkezőben lévő nyelvként válik értelmezhetővé. Ily módon a Petri-versek a költői énnek a versszöveg nyelvi-poétikaikompozicionális megformálása során történő újraalkotásának igényét reprezentálják. A szerző ezt szemléltetendő idézi a Vagyok, mit érdekelne… című vers részletét. A kötet alapos igényességgel veszi számba a Petri-recepció eddigi eredményeit és esetleges hiányait egyaránt, így például jelentős figyelmet szentel a versritmus mint konstitutív versnyelvi összetevő szemantikai érdekeltségű tényezőként való vizsgálatának, vagy éppen a Körülírt zuhanás című kötet kapcsán használatba léptetett „anyaghiba” mint a versbeszéd intencionált rombolásaként értett fogalom túlzott és egyben a recepció hiányosságát is megvilágító alkalmazására. A kötet harmadik fejezete Petri utolsó, 1999-es, így értelemszerűen a korábbi két monográfia értelmezési horizontjából még kimaradó Amíg lehet című kötet kritikai megítélését veszi számba. Horváth Kornélia meglátása szerint ez a verseskötet bizonyos tekintetben az életmű folytonosságát megvalósító kötetnek tekinthető, ugyanakkor rámutat a nyelv hangzó és formaalkotó potenciáljának a korábbi Petri-szövegekhez képest fokozott érvényesülésére, s az itt felerősödni látszó hangzásbeli és ritmikai ismétlődések következményeire. Majd sorra veszi a kötet négy – egymással kontinuus viszonyban működő – meghatározó kérdéskörét, egyebek mellett reflektál az egyes szövegek nyelvi-poétikai eljárásaival szoros összefüggésbe kerülő halál-meghalás tematikájára mint kötetszervező témára és ez utóbbinak az idő dilemmájával való többrétű kapcsolatára. Továbbá felhívja a figyelmet mind a kötet, mind pedig az életmű poétikai szerkesztettségének sajátosságaira. Sőt, már e fejezetben jelzi igencsak invenciózus módon a Kosztolányi-intertextusok felerősödő jelenlétét és azok jelentőségét az utolsó kötet verseiben. A következőkben a szerző kitér Petri művészetről alkotott és líraelméletet érintő autoreflexív meglátásaira. A különböző interjúkból, cikkekből vagy Petri által írt verselemzésekből származó idézetek alátámasztják és argumentálják a költőnek a korábbiakban már részletezett nyelvi-poétikai habitusát (úgy mint a költészet egzisztenciál-ontológiai státusa vagy a forma és tartalom kapcsolata, 31-37.). Az ezt követő szöveginterpretációkat középpontba helyező három fejezet és azok alfejezetei a kötet által addig szemléltetett poétikai jegyek 88 �Ami marad kibontásaként hivatottak működni. Így minden alfejezet versinterpretációk keretében mutatja be részletesen a Petri-életmű jellegzetes vonásait. Az elemzésre kiválasztott versek tehát nagyon is átgondolt módon – egyes esetekben egymást erősítve – kerülnek be a kötetbe. Ekképpen például a Petri utolsó kötetét záró Már reggel van című versben megvalósuló ritmikai harcot az élet és halál, reggel és éjszaka küzdelmének lírai megvalósításaként értelmezi, továbbá a szöveg által evokált ’reg’tőben rejlő jelentéslehetőségek aktivizálódására is rámutat a versbeszéd szerveződésének poétikai és tematikus vonatkozásaiban (A szótő mint költői téma). Második szövegelemzésként az Egy versküldemény mellé című vers interpretációja kapott helyet a kötetben, melyről jól tudjuk, már eddig jelentős szerepet játszott a Petri-recepcióban. A szerző a korábbi értelmezési kísérletektől eltérő módon a „repedés” és „anyaghiba” fogalmát mint szövegi metaforát igyekszik értelmezni és a központi vers~kehely – jelentős irodalomtörténeti előzményekre visszatekintő – metaforát igencsak innovatív módon a formalista irodalomtudományi irányzat egyes képviselőinek elméleti meggondolásaival veti össze. A vers irodalmi, irodalomelméleti, illetve műfaji előzményeinek vizsgálata után a szöveg nyelvi-poétikai elemzését végzi el, melyben megállapítja, hogy a szöveget kétféle ritmus szervezi, és hogy a hangkapcsolatok szintjén az „anyaghiba” fogalma is jelentős mértékben átértelmeződik a versbeszéd felszíni, „hétköznapi” megformáltságához képest (A vers mint „üzenet” és mint költői „hiba”). A következőkben a lírai szubjektumnak a recepció által is reflektált kettőségét a kötet szerzője kontinuus viszonyba állítja az irónia problémájával és e kettő szükségszerűen nyelvi eredete mellett foglal állást a 4 bagatelle és az Önarckép 1990 mikroelemezésekor. Meggyőzően érvel amellett, hogy a Petri-féle irónia sokkal inkább egyfajta „metaironikus” (78.) látásmódként értelmezhető, mintsem olyan önreflexív iróniafogalomként, mely egy folyamatosan dekonstruálódó szubjektumszerkezetet eredményez. A monográfia szerzője szintén az irónia mint szövegképző erő jelenlétét és nyelvi működésmódját vizsgálja az Erotikus című versben, ahol a szöveg magát az aposztrophé aktusát, annak nyelvi létesülését és ezen keresztül a megnevezés és nyelvi artikuláció kérdéskörét reflektálja és teszi témává. Petrinél a szóban mint intertextusban rejlő és általa az aktuális szöveg szintjén aktivizált szöveguniverzum tesz szert prioritásra. Továbbá jelentőséget kap az egyes szavak hangformája által őrzött történeti szemantikum és a fonikus ismétlődések értelemképző erejének feltárása is. Az Egy őszi levélre interpretációja a metrum kérdését és részben ezen keresztül a hagyományhoz való viszonyt helyezi az értelmezés centrumába: a megidézett metrumhoz kapcsolható tradicionális témák közül ugyanis egyeseket a Petri-vers a szöveg szintjén is mozgósítani látszik (lásd az 89 �Ami marad ősz témája, mulandóság és elmúlás stb.), ugyanakkor a vers ritmikai potenciáljának vizsgálata mellett a történeti szemantikai és az artikulált hangzást, illetve hangzásmetaforizációt mozgósító olvasatra is lehetőség nyílik (lásd Versritmus és szövegtradíció). A Ritmus és intertextualitás témamegjelölés alatt található második alfejezet A hagyma szól című verset tárgyalja, mely elsősorban a versbeszédnek korábbi kötetekhez képesti és az aktuális szövegen belüli módosulása, a szöveg erőteljes intertextuális rétegzettsége és e kettő találkozásában megkonstruálódó szövegszubjektum vizsgálata felől válik interpretálhatóvá. A Kontextusok című, kötetet záró fejezetben pedig a szerző további kulcsprobléma felé nyit, és a Petri-líra szerteágazó textuális kapcsolatrendszerét veszi vizsgálat alá. Egyrészt a Dante La vita nuovájával induló tradícóvonulatba lépteti be Petri első, Magyarázatok M. számára című kötetét, majd pedig a kritikai recepció által ez idáig szinte figyelmen kívül hagyott Kosztolányi költészetével való hagyományvonalat is reflexió tárgyává teszi. S bár Petri Kosztolányihoz való viszonyát a kritika korábban egyfajta eltávolító iróniaként jelölte meg, mindazonáltal – miként arra Horváth Kornélia rámutat – éppen az irónia nyelvi működése az, mely felől a két költészetfelfogás kapcsolódási pontjai kimutathatóvá válnak. Ekképpen a Petri-féle irónia természetét végső soron egy „önmagán kívüli megfigyelő nézőpont” (163.) létrejöttében jelöli meg. E poétikai kapcsolat meglétét támasztják alá egyebek mellett a Petri-lírában felerősödő Kosztolányireminiszcenciák az Amíg lehet utolsó kötet verseiben. Mindezek nyomán elmondható, hogy e kötet jelentős kiegészítését adja a Petri-líráról eddig született szakirodalomnak. Ugyanakkor meggyőzően hirdeti, hogy szükségszerű és igencsak perspektivikus lehet egy, a korábbiaktól eltérő értelmezői irányvonal alkalmazása a Petri-életmű vizsgálata kapcsán, és egyben eleget is tesz annak a maga által támasztott igénynek, amelyet e költészet karakterét meghatározó nyelvi-poétikai sajátosságok feltérképezésének elvégzésében jelölt ki. A kötet erősségének tudható be egyebek mellett a konkrét versekre irányuló, tudományos alapossággal végigvitt interpretációk felvonultatása, melyek az egymástól időben eltérő szövegek kiválogatásával átfogó képet adnak Petri György költői nyelvéről. (Ráció, Budapest, 2012) 90 �Ami marad Közelebb a festőzsenihez Puntigán József: Csontváry és Nógrád CSONGRÁDY BÉLA Aligha gondolta a helytörténet iránt elkötelezett Puntigán József, amikor több mint harminc évvel ezelőtt nyomába eredt Kosztka Tivadar életének, munkásságának, hogy 2014 elején a nógrádi megyeszékelyen, Salgótarjánban – alig több mint húsz kilométerre Gácstól, attól a szlovákiai településtől, ahol a későbbi híres festőművész patikusként dolgozott – az átlagosnál is nagyobb érdeklődés bontakozik ki az enyhén szólva is különleges emberként számon tartott Csontváry Kosztka Tivadar nem kevésbé sajátos, nagy hatású és értékű művészete iránt. Ez egyrészt a Dornyay Béla Múzeum exkluzív, a KOGART Galériából kölcsönzött Munkácsy–Markó–Csontváry kiállításán bemutatott a Titokzatos sziget című festménynek volt köszönhető, de szerepet játszott benne Pap Gábor művészettörténész A Napút festője című, a kiállítás időszakában tartott előadása is ugyancsak a múzeumban. A Csontváry művészetét nagyon jól ismerő előadó nyitotta meg például 1993. szeptember 6-án Kisszebenben – Kosztka Tivadar szülővárosában, ahol ekkor avattak kétnyelvű emléktáblát – a festőművész tiszteletére rendezett kiállítást. A salgótarjáni rendezvény nagy számú közönségének soraiban ott ült Puntigán József is, hogy Csontváry élete, munkássága iránti érdeklődését kielégítendő meghallgassa a neves szakember sajátos gondolatiságú eszmefuttatását a művészről és fényképeket készítsen a programról. Mindez azért lehet érdekes adalék, mert a jelen írás témáját a Losoncon élő Puntigán József Csontváry és Nógrád című kötete képezi. Egy olyan kiadvány, amely végre részletesen és gazdagon dokumentáltan mutatja 91 �Ami marad be az 1853-ban született, az 1900-tól Csontváry előnevet is használó Kosztka Tivadar életének, harmincas éveinek – kevéssé emlegetett, s ennek megfelelően nem eléggé közismert – a 19. század végi évtizedekre tehető, úgymond nógrádi szakaszát. Persze előzményei voltak Puntigán kutatásainak. Többek között a Palócföld 1973/3-as számában jelent meg tanulmány Hann Ferenc tollából a „gácsi patikus”-nak a Nógrádi Lapokban és a Honti Híradóban napvilágot látott írásairól és a személyével kapcsolatos cikkekről. A Művészet 1979. januári számában tette közzé Mezei Ottó Kosztka Tivadar gácsi közművelődési tevékenysége 1884-1891 című írását. Ugyanezen szerző a Palócföld 1988/1-es számában elemezte Csontváry vallásos beállítottságát A Janus-arcú Kosztka Tivadar címmel, Praznovszky Mihály pedig ugyancsak 1988-ban a Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyvében az 1880-as évek nógrádi nemzetiségi és oktatási viszonyai kapcsán szólt Kosztka Tivadar szerepéről is. Különböző albumokban, magyar és szlovák nyelvű könyvekben – amelyekre Puntigán József utal is kötete előszavában – olvashatók epizódok Csontváry gácsi éveiről, de az ilyen igényű és teljességű, gazdagon dokumentált, eddig nem publikált részleteket is felszínre hozó feldolgozás, mint Puntigán Józsefé, úttörőnek számít e témakörben. A szerző a Bevezetőben több, a könyv egésze szempontjából fontos gondolatot rögzít. Megállapítja például, hogy Kosztka Tivadar – kortársaihoz hasonlóan – kevés információt tett közzé életének részleteiről, s ezáltal megnehezítette személyes sorsának feltérképezését. Ugyancsak problémát jelent a kutatók számára, hogy nem maradtak meg a gácsi gyógyszertár működésére vonatkozó dokumentumok, s elveszett az abból az időszakból származó festmények egy része is. Ezeket a patika épületének későbbi tulajdonosa megsemmisítette. Nincsenek meg a korabeli gácsi képviselőtestület, a Nógrád vármegyei közgyűlés, a losonci járásbíróság és az egyesületek iratai sem. Puntigán József mintegy az alapvetések sorában azt is kiemelte, hogy Csontváry olyan időszakban érkezett Gácsra, Nógrádba, „amelyet a megye aranykorának is nevezhetünk. Ez éppúgy érvényes a kulturális és társadalmi közéletre, mint az oktatásra, a sajtóra és a művészeti életre is.” A kiemelkedő személyiségek listáját gyarapította például Lehár Ferenc (1870-1948) zeneszerző is, akinek pályafutására nagy hatással volt a losonci gyalogezred karmestereként végzett munka. A jeles emberek – köztük Kosztka Tivadar is – aktívan vettek részt a Felső-Nógrád Megyei Közművelődési Egyesület céljának elérésben, a magyar hazafias szellem és a magyar nyelv ápolásában, terjesztésében. Ugyanakkor a gondolkodó elmék nagy számú jelenléte azzal is járt, hogy nem ritkán heves vitákba keveredtek egymással s nézeteltéréseik – amelyek közé a Kosztka Tivadar elleni támadások is besorolhatók – a nyilvánosság előtti írásaikban is megjelentek. Mindenesetre Kosztka Tivadar gácsi és nógrádi ténykedésének „a legfőbb 92 �Ami marad értéke – Puntigán József szerint – az, hogy kimagasló műveltségével és tájékozottságával, »egyszerű patikusként« egyenrangú partnerként próbált beilleszkedni a nógrádi közéletbe. Voltak-e vitái és összeütközései? Voltak! Amikor azonban az adott ügy összefogást igényelt, akkor együttműködött az »ellenfeleivel«. Másként fogalmazva, mindig meg tudta ítélni, hogy mit kíván a közérdek, és mit kíván a saját érdeke.” Lényegében erről tanúskodik a könyv Kosztka Tivadar – Gács gógyszerésze a nógrádi közéletben című fejezete. Ebből megtudható, hogy a Losonc és Vidéke 1885. június 28-i számában látott napvilágot Kosztka Tivadar első írása A magyar nyelv és az iskola címmel, amelyben a gácsi népiskola helyzetét elemezte, s keserűséggel állapította meg, hogy a magyarul beszélő tanulók aránya a húsz százalékot sem érte el. Szintén 1885-ben, a Losonc és Vidéke december 6-i számában a Kisközségek óvóintézetei címmel a kisgyermekek nevelésének fontosságát hangsúlyozta, de széleskörű érdeklődését bizonyítandó egyéb – többek között a Mezőgazdaságunk s a hazai ipar – témakörökkel is foglalkozott. Közéleti szerepének, törekvéseinek taglalása mellett e fejezet – nem mellesleg – eligazít a gácsi gyógyszertár történetében, s a legismertebb patikusa szakmai pályafutásának részleteiben is. Ezt példázza a Nógrádi Lapok és Honti Híradó által közzétett 1884. október 15én kelt miniszteri rendelet, amely Kosztka Tivadar okleveles gyógyszerésznek engedélyezi, „hogy Gácson egy személyes üzleti jogú gyógyszertárt felállítson.” Ugyancsak ez az újság tudósított a gácsi patika 1884. december közepi megnyitásáról és arról, hogy a gyógyszertár a „Vörös Kereszthez lesz címezve.” 1889 júniusában a Gyógyszerészeti Hetilap négy egymást követő számában Kosztka Tivadar hirdetést jelentetett meg, amelyben gyógyszerészeti segédet keresett, nem tudni milyen eredménnyel. Az 1891es esztendő elején viszont már arról írtak a lapok, hogy patikáját bérbe adta, bár ő maga egy 1919-ben, halála évében készült riportban – amelyre Lehel Ferenc 1998-as kiadású Csontváry-könyvében hivatkozik – 1894-et említett. 1896 augusztusában a község anyakönyvvezető-helyettesévé nevezték ki. E tisztséget mintegy másfél évig, 1898 tavaszáig töltötte be, amikor még gyakran tartózkodott Gácson, noha már korábban és a későbbiekben is sűrűn utazott külföldre. Ebben az időszakban készült leggyakrabban publikált festménye, a mindmáig sok vitát kiváltó Önarckép is, amely azonban csak évek múlva a patika padlásáról került elő. E padlás titkait osztja meg az olvasókkal a kötet következő, már sokkal inkább a festészetre koncentráló fejezete. „A gyógyszertár utóéletéből tudjuk, hogy Csontváry nemcsak bérleti díjat kért a bérlőktől, de azt is, hogy fenntartsanak számára egy szobát, illetve, hogy a padláson elraktározhassa az alkotásait… Az itt maradt képek felkeltették néhány fővárosi – főleg losonci – műgyűjtő érdeklődését, akik a festményeket szentképekre vagy egyéb szolgáltatásokra cserélték el, 93 �Ami marad illetve olcsón megvásárolták őket” – írja Puntigán József számos forrásra hivatkozva, és azok alapján egy ábécérendbe sorolt, kommentárral ellátott listát is közöl a gácsi patika padlására „száműzött” képekről, illetve azok sorsától. A legtöbbet 1919-ben egy bizonyos Székely Sándor gyógyszerész vitte magával Kecskemétre, amikor oda költözött családjával, de egyik-másik festményt – így például a Fohászkodó öregasszonyt, a Gémet, az Olasz tájat vagy az Őz címűt – dr. Oppenheimer Rezső fogorvos – aki kijárt Gácsra – vásárolt és mentett meg. A Gondolatok néhány Csontváry-kép apropóján című rövid fejezet foglalkozik a Pillangókkal és a madárképekkel, a Teniszező társasággal, valamint a Parkrészlettel, avagy a „különös hamisítvány” ügyével. Ebben Puntigán József helyszíni tapasztalatai alapján foglal állást: „A parknak több olyan pontja is van, amely, ha nem is minden elemében, de nagyon hasonlít a festményen látható parkrészlethez… A festmény szerinti helyen ma nincs a képnek megfelelő nagyságú fa, ám ez nem jelenti azt, hogy több mint száz évvel ezelőtt sem volt.” A Losonc és Vidéke című lapnak külső munkatársa volt Gresits Miksa is, a losonci gimnázium egykori igazgatója, Csontváry pályatársa a Felső-Nógrád Megyei Közművelődési Egyesület megalapításában, akire Puntigán József Utószó helyett cím alatt emlékezik. A könyv nagyobbik, dokumentumértékű felét a Függelék és a Kosztka Tivadar sajtócikkeiből és a vele kapcsolatos írásokból összeállított válogatás teszi ki. Az előbbi fejezetben Puntigán József bemutatja Kosztka nógrádi éveinek két nevezetes települését, Gácsot és Losoncot, sorba véve az itt található, Kosztkához valamilyen módon kötődő, köthető jeles helyszíneket, épületeket. A Nógrádi kortársak című alfejezet viszont a Kosztka Tivadar életében, tevékenységében szerepet játszott érdemes személyiségeket veszi számba, Asbóth János országgyűlési képviselőtől, útikönyvírótól, az MTA levelező tagjától kezdve, gróf Forgách Antalon, Forgách Antalné Ederer Florentinán és Forgách Ilonán, gróf Forgách Sándoron, Kubányi Lajos festőművészen, Pekár Lajos evangélikus főesperesen, Pekár Gyula írón, politikuson, dr. Plichta Soma orvoson, Prohászka Ottokár püspökön, Bozena Slanciková-Timrava szlovák írónőn át Sztudinka Ferenc közgazdászlapszerkesztőig. A Csontváry-képek nógrádi megmentői című részben a már említett dr. Oppenheimer Rezső és Székely Sándor mellett Büchler Gyula tiszti főorvos, Allt Dánielné és családja, dr. Szepesházy Kálmán geológus valamint Kolozsváry Károly és örökösei kaptak helyet. Kosztka Tivadar nógrádi tartózkodásához a korabeli sajtótermékek közül az 1879-től 1919ig működött Losonc és Vidéke, valamint az 1873 és 1944 közötti Nógrádi Lapok és Honti Híradó kapcsolódott kitüntetett módon. A Függelék hatvan oldalon át közli Kosztka Tivadar az egykori nógrádi község, Gács hangulatát őrző cikkeit, és nagyon érdekes, információgazdag a kortársak – köztük Miessl Zsigmond római katolikus plébános, Ujfalussy 94 �Ami marad Sándor, Plichta Soma-Pokorny Ede, Forgách Sándor gácsi iskolaigazgató, Honti Ferenc királyi bírósági végrehajtó – által papírra vetett, vele egyetértő illetve polemizáló írások válogatása. Az utolsó, a 26-os sorszámmal ellátott közlemény rendkívül frissnek mondható: Julius Hlinica festőművész 2009ben mondta el az egykori mesterétől, a csaknem száz évig élt Gyurkovits Ferenctől hallott történeteket, emlékeket Csontváryról. A kötet végére a szlovákiai helységnevek magyar-szlovák névtára, a felhasznált bibliográfia és a Ján Hikker gyűjteményéből származó képmelléklet került. Puntigán József könyve – amely az Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból című sorozat 62. köteteként Tyekvicska Árpád és Szederjesi Cecília szerkesztésében a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg – nagyon fontos adalék, immár hivatkozási alap az egyre gazdagodó Csontváry-irodalomban, de éppen speciális témája révén komoly érték a történelmi Nógrád megye kulturális, művészeti múltja feldolgozásának, megismertetésének folyamatában is. Érdemes ma is figyelni Csontváry törekvéseire, amelyek jellemzéseként Gresits Miksa kapcsán nem véletlenül idézte Puntigán József az alábbi sorokat: „Olyat akarok létrehozni, ami megmarad, ami a világot kielégíti, megnyugtatja, nemcsak tájképben, hanem eszméiben is. Mindenütt ott leszek, ott kell lennem, ha már egyszer megindulok az energiával, nem bírom feltartóztatni. Bele kell önteni az energiát, el van ernyedve minden, a kultúrát rendezni kell, az emberek életkedvét fokozni kell, örömet és gyönyört kell érezniük, mielőtt bekapcsolódunk a szellemi végtelenségbe. Ez a célom.” (Magyar Nemzeti Levéltár Nógrád Megyei Levéltára, Salgótarján, 2012) 95 �Szerzőinkről ARDAMICA ZORÁN (1970, Losonc) költő, író, műfordító CSONGRÁDY BÉLA DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) (1941, Hatvan) újságíró, közíró író, költő DUKAY NAGY ÁDÁM (1975, Salgótarján) költő, író, szerkesztő HARTAY CSABA HAJTMAN KORNÉL (1985, Párkány) költő, irodalomtörténész (1977, Gyula) költő HORVÁTH KORNÉLIA (1971, Budapest) irodalomtörténész, egyetemi tanár KABAI LÓRÁNT (1977, Miskolc) kisbetűs, férfi, ír, olvas, firkál stb. KAPPELLER RITA (1989, Budapest) kritikus KÖTTER TAMÁS (1970, Csorna) üzletember, novellista LÁZÁR BENCE ANDRÁS (1989, Szeged) költő, SULYOK BERNADETT (1976, Salgótarján) irodalomtörténész, muzeológus író SZÁSZI ZOLTÁN (1964, Tornalja) író, költő T. SZABÓ TÜNDE (1988, Tatabánya) költő VIRÁGH SZABOLCS (1982, Budapest) költő, irodalomtörténész FÖLDI GERGELY (1978, Salgótarján) festőművész TANULMÁNYOK 1998-2002 Eszterházy Károly Főiskola (Eger), rajz- és vizuális kommunikáció szakos tanár; 20062009 Magyar Képzőművészeti Egyetem (Budapest), vizuális nevelőtanár DÍJAK 2006 Salgótarjáni Rajz Biennálé, Salgótarján Megyei Jogú Város különdíja; 2008 400 cm2, Nógrád Megyei Múzeumok Szervezete díja; 2010 Derkovits-ösztöndíj; 2011 A 31. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat NEFMI díja EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK 2002 Balassagyarmat, Szerbtemplom Galéria; 2003 Somoskőújfalui Általános Iskola; 2004 Salgótarjáni Ifjúsági Információs és Tanácsadó Iroda; 2007 Madách Imre Gimnázium, Salgótarján; 2008 SKÁID Bóna Kovács Károly Tagiskola; 2009 SKÁID Petőfi Sándor Tagiskola; 2011 József Attila Művelődési és Konferencia Központ, Salgótarján; 2012 „Eddig”, Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján; 2013 Mobilis Interaktív Kiállítási Központ, Győr; 2014 Szerbtemplom Galéria, Balassagyarmat CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK Egri Aquarell Biennálé (2000, 2002, 2004), Esztergomi Pasztell Biennálé (2000); Salgótarjáni Tavaszi Tárlat (2001, 2003, 2011), Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat (2001, 2002, 2004); Miskolci Téli Tárlat (2002); Salgótarjáni Rajzbiennálé (2002); Tisztelet Barabás Miklósnak II. – Derkovits-ösztöndíjasok beszámoló kiállítása, Ernst Múzeum, Budapest (2011); ST.ART AKCIÓ kiállítás a Nógrádi Történeti Múzeumban, Salgótarján (2012) KÉPEK KÖZGYŰJTEMÉNYBEN Nógrádi Történeti Múzeum (Salgótarján) 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/712d9998db00a6d7195da5a19a9693bf.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2014 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2014/2. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2014 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/03207cf1820d386f9bc4f4396827fdc9.pdf dd87ec7e6005f2dedf6f9cec87fef6bf PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Juhász Tibor Filó Mariann Nagy Hajnal Csilla Győri László Halmi Tibor Balogh Péter Hanácsek Zsuzsanna Próza és vidéke Ujlaky István Oberczián Géza Tóth András Porkoláb Ádám Kassai út / Aztán újra elölről az isten is / harmat A bácsi, aki ű-t mond / Mennyország A könnyű roncs / Az Egy / Fűrészpor a kertben / Száradj és bízz! A részvétlen körzet / Pareidolia átlátszó méterek / hajnali bőröndök Alkonyati képek 10 14 17 19 A csend nélküli ország Réten, erdőn Az al-Kuvaiti akció Lélekegyenesek és gondolatmócsingok 20 28 36 48 Kutatóterület / Madách 150 Szili József Még egyszer a Madách-líra csúcsairól 3 6 8 53 Kutatóterület / A Nagy Háború 100 Kovács Krisztián Egy mozgalmas hónap Galíciában (A losonci k.u.k. 25. gyalogezred harcai a Nagy Háború első havában) 65 Kutatóterület Garadnai Erika A bölcsesség hangja (Zilahi János elfeledett irata a felső-magyarországi hitvitában) 76 Találkozási pontok / Palócföld 60 Nagy Csilla Nagyobb és kisebb körök (Beszélgetés Földi Péterrel A Palócföld 60 éve képekben című kiállításról) 84 Kép-tér / Palócföld 60 Földi Gergely 87 Ami marad Handó Péter Tóth Lilla Sors (A Palócföld 60 éve képekben) Művész a művészetért (Hann Ferenc: A Sajna de Mahorkai vacsora) Maszkok és rétegek (Ardamica Zorán: Bőre kétezer) 89 92 �A lapszámot Földi Péter festményeivel és azok részleteinek felhasználásával illusztráltuk. A borító a Hajléktalan, A kakukkfióka fészke holdárnyákban és a Földemlék – Harmadnapon című alkotások felhasználásával készült. A 3-5., 35., 52., 87. oldalon látható borítókat és részleteket A Palócföld 60 éve képekben című kiállítás (Balassi Bálint Megyei Könyvtár, Salgótarján, 2014 június) anyagából válogattuk. A digitalizálás és a nyomdai előkészítés Kapás Tünde és Nagy Mónika munkája. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2014-ben megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” JUHÁSZ TIBOR Kassai út A Kassai út lejtőjén gurul a nap. Utolsó percei naranccsá festik az ablakokat és az eső utáni kerítések cseppjeibe ragadva, erejüket sokszorozva hullnak alá. Láncra vert kutyák körül csörög, kocsifelhajtók kövei közül sarjad, tűzcsapokat fon körbe a sötét, egy kocogó asszony lopva körülnéz és kiejti kezéből használt zsebkendőjét. A sövények vonalai felbomlanak, egy mozgásérzékelős lámpa gyullad, majd műanyagszékeken és sörpadokon szunnyad el. Ilyenkor kezdenek gondolni szeretőjük pihés hasára a kertváros családiasságától fuldokló férfiak. Sovány feleségek kezdenek kutatni száraz szeretkezések alóli kibúvókat. Az ajtókat bezárják, pénztárcájukat biztos helyre teszik, tévé elé ülnek, nyelvüket rágják, s mintha fájna nekik, a nemzetközi történéseket szisszenésekkel dramatizálják. 3 �“kávéházi szegleten...” Az utcán kátyúk furcsa csendje. E furcsa csendnek színeket a közvilágítás ad, még érezni a nedves aszfalt illatát, ahogy az éj bársonyos testén áthat. Mintha helyén lenne minden és semmi sem lenne megbotránkoztató e hallgatásban, nyugodtan sorakoznak a házak a Kassai út felszínes mámorában. 4 �“kávéházi szegleten...” Aztán újra elölről A lakótelep szürkesége vigyázva a házak tövéhez lapul. Az utolsó járókelők elharapott szavakat, lépéseket hagynak maguk után, melyeket magába szív és neszekké alakít az épületek közé rongyként begyömöszölt éjszaka. Kapukódok csipognak, garázsok lakatra zárt sorai mögé dobódnak a megmaradt világos darabok, majd az ott lévő vastelep és autóbontó hulladékhegyei között vesznek el. Energiatakarékos szemeikkel hézagosan bambulnak a házak, elmosódott határú négyszögeket vetve a járdákra és a közterekre. Kihűlnek a térkövek közé taposott csikkek, a lakásokban tompa puffanással ejtik fejeiket antiallergén párnáikra a nemrég hazatértek. Egy üres félkör erejével szórja magát szét a hold. Karátjai hangtalanul csurognak ki a húszméterenként kirakott szemetesekből, végigfolynak az utcák megtervezett egymásutánján és kezdik az egészet elölről. 5 �“kávéházi szegleten...” FILÓ MARIANN az isten is ahogy a tárgyak körvonalai – ha sokáig nézed őket – ugyanúgy homályosul el előttem az Isten is – tudod hogy nem venném a nevét a számra – de még ő sem mondja el miért nem dőlök mágneses mezőbe ha az idő lassú-vörös bizonyosságba von s miért szűnik meg a zónában a Coriolis-erő ha egyszerre sóhajtanak fel a csontjaink – tudod hogy nem káromolnám az eget – de a fenébe is, ők nem tudják hogy a fogzománcon kopog a zavar körme és megdermed a gerincvelő és összeszorul a szinuszcsomó bennem amikor mind a margóra írják a nevemet mert akkor akkor elhomályosul belőlem az Isten is 6 �“kávéházi szegleten...” harmat és hát a hegyek is úgy születnek, ahogy hittem. töprengve, reszketve, mert nem tudják, lesz-e idejük fölébe nőni a tájnak, mielőtt meghalnak, mielőtt elfelejtik őket az évszakok. nem bízom a természetben, nem moccanok, amíg a vállamnál fogva hátra nem húzol, hogy megsúghasd, igaz, lassan bomlanak a másodpercek, de végül olyanok leszünk mi is, akár a hegyek, némák és idősek, kék dermedések az emlékezetben 7 �“kávéházi szegleten...” NAGY HAJNAL CSILLA A bácsi, aki ű-t mond A bácsi, aki ű-t mond, valójában nem beszél, csak megjelenik előtted az utcán, átúszik rajtad, mint a szembeszél, széthúzza és összecsücsöríti ajkait miközben újságot osztogatnak a pirosnál (tegnapit, mait és holnapit, hogy ne menekülhess) minden benne van – hangtalan ajkai ismétlődő, riadt mozgása megüli életed, hirtelen, mint a zabkása, vagy mint a lejárt szabadosságú rémálom a párnámon, ő a fogtündér, aki előre felejti el a kéthavi lakbér pótdíját, vagy a lány, aki a villamoson véletlenül húzza meg a hajam (gyönyörű kék festék volt a körmén) vagy ez a hadaró haderő, a nukleáris örvény, és hogy a bácsi, mivel nem beszél, nem kérdi meg, miért ő lett a vers címe, vers-e egyáltalán, csak szembejön veled mindegyik utcán, úgymond, és semmit nem csinál, csak ű-t mond. 8 �“kávéházi szegleten...” Mennyország Mindig új anyajegyek jelentek meg a testén. Én összehúztam őket, csillagképet formáltam belőlük, mit sem törődve a kórképpel. Egyre sűrűbben, üveggolyókként szaladtak szét a halovány bőrön, mígnem egészen elnyelték, ő pedig áttetsző lett, mint egy teleszkóp lencséje. 9 �“kávéházi szegleten...” GYŐRI LÁSZLÓ A könnyű roncs A tepertő milyen drága étek! Töpörtyű korában (ósdi a szó) nem volt ennyire nagybolti méregdrága e hajdani ennivaló. Ha kisült a saját zsírjában, azt adta lényegül, amiben kisült, a zsírt. A töpörtyű, ahogy forrt az üst, rajta evickélt. Az volt, ami sírt. Roncsként hánykolódott a tengeren, s hogy ne fúljon belé, végül kihalásztuk. Alul, az alján volt a lényeg, amiért zubogott a tenger. A zsírt bödönbe főzni, sütni tettük, a töpörtyűt kelletlen megettük. Ma az a könnyű roncs, a töpörtyű a drága, ami a tetején úszik. Az az előkelő fenső. Megvetlek, de megeszlek, tepertő. 10 �“kávéházi szegleten...” Az Egy Milyen soknak látom Egyeinket, az Egy is mennyire sokra megy! Szédülve nézem a rengeteg bravúrt, ahogy elibém keringnek! És általuk elhiszek már mindent, jót, rosszat egyaránt elhiszek, még azt is elhiszem, aminek az a vége, hogy neki se higgyek. Azután a mélyére tekintek. Fortyogó, gnosztikus mélybe vet, ahonnan már eltűnnek a rímek, a bravúr az egyszerűbe megy át, és erő és eszme keringtet, s viszi-viszi testem-lelkemet. 11 �“kávéházi szegleten...” Fűrészpor a kertben Fűrészeltünk, láncfűrésszel, a fűrészpor halomba gyűlt a fűben. A fahasábok előbb nagy viszályban álltak, egymásba fulladtak, ahogy hömpölyögtek, ahogy lezuhantak, amikor sebtében arrébb hajigáltuk őket. Néhány nappal később eltűnt a rendetlenség, a hasábok sárga végei az eresz alatt egymás mellé illeszkedtek sorban, helyükön újra kiderült a fű, csak a fűrészpor nyomta változatlanul. Nagyját, a dombot, vödrökbe húzva a komposzt ketrecébe öntöttem bele, kitört (még erőtlenül) a napfényre a fű, de még fűrészporral volt a gyökereknél egyenetlenül tele. A fűben fűrészpor, a fűrészporban fű, rendetlen folt a kertben, tisztátalan. Hogy sérti a szemem, közönnyel nézitek, testvérek vagytok, egymásban tűntök el. 12 �“kávéházi szegleten...” Száradj és bízz! Száradj és bízz! – mondom, miközben fölrakom a ruhát. Minél előbb, mert sürgetően szükségem volna rád. Illantsd a magad rejtekéből, ami még megmaradt, de amely máris kifelé tör, a buzgó titkokat. Bizakodom a tisztulásban, a végső most jön el, amikor fölraklak a házban, és a szál fölemel. A fregoli az a magasság, ahol száradni fogsz, az ablak nyitva, jár a passzát, és elillan a rossz. Kevés időnk van, igyekezzél, maholnap utazunk. Előbbre való mi a testnél? Szikkadj, te kis hazug! 13 �“kávéházi szegleten...” HALMI TIBOR A részvétlen körzet ab. sokadik anyánk lett ez a tágas messzeség, s mi jövünk haza éjjel, mint a bukottak. haverom, aki a sámánkultúrában találta meg a szökési pontot, azt mondja, ő még lefekvés előtt elszív az erkélyen egy jóéjt cigit. tudom, abban reménykedik: a szájában felhalmozódó füst annyira eltompítja, hogy egész egyszerűen nem lesz kedve gondolkodni. én mit csináljak addig is. vegyek elő egy Mándy kötetet. megérteni valamit egy olyan városból, amit azóta annyiszor kidobtak. nem érzem kívülállóként a város rám gyakorolt hatását fejlődésnek. és különben is, ahol az emberrel a világ legszebb női jönnek szembe az utcán és félrészegen bármire kaphatók, ott, a sokszor hivalkodó férfias eszme annyi csak, hogy egy félrevont, csendes lebujban akarja egyetlen korsó sörét meginni. közben a centrumokban idegen ajkú fűszer- és illatkaravánok. busz/buszmegálló, út a semmibe. otthon se várták őket jobban. telefonszámot cserél egy hosszú este után két néger srác, két szőke csajjal. direkt magyarul beszélnek egymás közt, nem titkoltan lerázni a horogra akadt feketéket. és a taxik színe is, new york-i sárga testvéreik színéhez közelít. igaz, otthon a panelből még: szürkén, ezüstösen, kéken és fehéren indultak el. de belül az utastérben, már megnyugtató törzsi dalok szólnak a magányról. végül is, valahol a Szabad Európa Rádió öröksége ez, gondolom, csak meggyőzőbb lenne, ha a reklámoknál nem 14 �“kávéházi szegleten...” lenne elvből hangosabb a rádió. bc. egyedül vagyok, és zsinórban már harmadik napja felejtek el zuhanyozni. komolyan, csak nevetni tudok ezen. kattogok, mint a hibás keresztények--- ca. de még az ártatlannak tűnő mellékutak leigázása is, ahol egész évben megmarad a sár, egy a házfaltól szökni képtelen, ám túlságosan kiugró erkély árnyéka miatt. tavalyról megmaradt hó, vagy letaposott, nedves falevelek komposztja ez az ingovány, ahol megjósolom: egy kisebb, megközelíthetetlen pesti társaság jár este. az utolsó nyom lesz az árváé, aki helyzetétől függően, titkon, bár valamiképp ráérzéssel megkérdőjelezi a csoport, mint fizikai test jóakaratát. (őt később, szkafander nélkül fogják megtalálni a többiek egy romkocsma női mosdójában. sose fogják megtudni, miért így döntött.) cc. egy befelé omló testben csak a lélek szívóerejét hallani. legfeljebb olyan hangos a városhoz képest, mint egy nagytakarítás. de ha például becsukom az ablakot, a szemközti szomszéd, aki ennyi erővel akár a barátom is lehetne, azt látja csak, hogy egy részeg pantomimművész hadakozik vasárnap reggel a porszívóval, mint ahogy egy kis növésű, vad elefánttal szokás. 15 �“kávéházi szegleten...” Pareidolia medvével álmodom ez persze nem jelent semmit csak azt hogy medvével álmodtam tegnap és most ma van a medve pedig sehol fekete nagy két lábra álló vasárnapok őrzik a medve emlékét mellkasán v alakú fehér csíkokkal valaki számít rám aznap mintegy a rohanást visszaadni nem tudó hasonlatot őrzöm a menetrendet mert túl sokat késik a vonat azóta is 16 �“kávéházi szegleten...” BALOGH PÉTER átlátszó méterek B. N. Barbinak és Áfra Jánosnak egy kullancsot fogtunk húgommal majd egy gyógyszeres dobozba tettem nem volt más az asztalon csak egy c-vitaminos 50 grammos kalitka nem hallottuk hogy kaparászott s nem is láttuk a testét sem Barbi félt megfogni a dobozt hiába mondtam neki nem fogja megcsípni vagy megharapni a bőrét a láthatatlanságtól félt az agyba fúrta magát átlátszó métereken át mert amit szemmel nem látunk az van itt semmi nem az aminek éppen látszik 17 �“kávéházi szegleten...” hajnali bőröndök Sz. Sárinak és S. Attilának úgy akartak lenni azt hiszem hogy elférjenek egy bőröndben az mindig tolható egy kátyús aszfalton vagy egy éjféli estébe hajnalig tartó néma összekötések három emberből kirohanó félrenézés másnap reggelig tart mert nekik padlóra karcolt szerelmeik vannak kiborult borospoharakat vésnek egy ajtó előtt állok nézem ahogy kipakolnak reggel üres a bordák közé szorult bőrönd 18 �“kávéházi szegleten...” HANÁCSEK ZSUZSANNA Alkonyati képek Tűz-kerék gördül éles hegygerincen. Bíbor küllőt feszít a kék. Szekérderék roskad arany kazal alatt, vendégoldal hullajt üstökös szálakat. Fénylik a tengely. Kiálló köveken biccen a súly. Táltos sörénye égi tajtékot ont; – szügyének égő hó-szakadása. Paták nyomán gyémánt hidege, ezüst csillag-patkó poroszkál. Szél-lovas feszül perzselő kengyelben, jégnek szorítja a zablát – villanó égen mennydörög. Vágtat a végtelen paripa szívemben. 19 �Próza és vidéke A csend nélküli ország UJLAKY ISTVÁN Két éve vetődött fel először, hogy eljövünk. De akkoriban a drogbárók olyannyira birtokba vették a várost, megvették kilóra a rendőrséget is, hogy a kormány bevetette a hadsereget. A katonák valóban rendet csináltak. Bosszúból a drogmaffia hol az egyik, hol a másik a városból kivezető autópályán állított keresztbe egy-egy kamiont, úgy, hogy két-három sávot eltorlaszoljon, persze csúcsforgalom idején. A kamion gépkocsivezetője elsétált, ám előbb még elhelyezett egy transzparenst a járművön: Ki a hadsereggel a városból! Tavaly nyáron meg drogbandák között folyt leszámolás, sok halottal és vétlen áldozatokkal is. Végre az idén mehettünk. Fiatal nőkkel, gyerekekkel így sem árt az óvatosság, ebben az országban a legtöbb az emberrablás a világon. A rendőrség gyakori szereplő, s meglehetősen határozott fellépésű. A rendőrautó elől zárt, hátul nyitott, a platón rögzített helyzetben géppisztolyos őr, a fegyver a kezében lövésre készen, s les. Nem kevésbé ijesztő a katonai járőr. Mindegyiknél géppisztoly, de nem a vállon, hanem kézben, kéz a ravaszon, lövésre kész állapot, mintha háborúban. Monterrey ötmilliós metropolisz, akkora, mint Berlin, Madrid vagy Szentpétervár. Elővárosokkal eléri a hétmilliót. Habár reneszánsz hangulatú kormányzói palotája, székesegyháza megtekintésre érdemes, nem idegenforgalmi, inkább ipari-szolgáltató városóriás. Itt működik LatinAmerika egyik legtekintélyesebb egyeteme. Az egyetem telkén épületek és parkok (előbbiek némelyike modern építészeti remek) valamint hallgatók és oktatók ezrei mellett – kacsák, pávák, kolibrik, őzek. Tájékoztató tábla: mit kell tenni, ha medve téved a campus területére. Ember és állat közelsége, 20 �Próza és vidéke találkozása gyakran meglepő egy európai számára. Elegáns lakóház flekkensütésre kialakított, tiszta, tip-top udvarán féltenyérnyi tarantula pók. Pelikán köröz, zuhanórepülésben lecsap, kiemeli a halat a tengervízből – négy méterrel odébb fürdőző család. Délen magam láttam a járdától egy méterre sütkérező hetven centis leguánt. Ha már állatok: néhány mexikói tóban él az egyetlen állat, amelyik képes tüdővel és kopoltyúval is lélegezni: az axolotl. Nem úgy, mint a béka, hogy „gyerekkorában” kopoltyúval, kifejlett állatként tüdővel. Hanem képes váltogatni a kettőt, a körülményeknek megfelelően. Monterrey folyójának medrében kavics és görgeteg, füvek és fák. Több focipályát, egy golfpályát is kialakítottak itt. Víz ugyanis nincs a folyóban. Olykor, ha egy hurrikán nagyon bő csapadékot hoz, a tágas folyómeder megtelik vízzel, olykor árvizet is hoz. A víz napokig, esetleg hetekig folyik, aztán a meder újra száraz, akár évekig. Van a városnak „igazi” folyója is, vízzel, de kicsi: szabályozott, kiépített rakpartjával, part menti sétányával kicsit Halászbástya-típusú szépség. A várost hegyek veszik körül, és a hegyeket körülfolyja a város. Ne szelíd Bakonyt, Bükköt tessék elképzelni. Meredek lejtők, csipkézett hegygerincek, sziklás csúcsok. Némelyik hegytömb falszerűen emelkedik környezete fölé. Mint a Kárpátok – csak magasabb. A Keleti-Sierra Madre összenőtt a várossal. Egyik hegyének három csúcsa nyeregben ülő gyermekre, vagy épp kackiás bajuszra emlékezteti a városlakókat – ez a hegy Monterrey szimbóluma. A város egyik népszerű kirándulóhelye, Chipinque, egy, a tenger szintje felett 1300 méter magasan fekvő zsebkendőnyi fennsík, tele játszótérrel. A fennsík fölé erdővel borított meredek hegyoldalak, az erdők fölé csupasz sziklák emelkednek. A környék állatairól kis táblák tájékoztatnak. A gyermekparadicsomban még: lepkék, madarak. Csak egy kilométerrel odébb: medve, puma. Egy városkörnyéki kopár, sziklás részen él egy kaktuszfaj, melynek nedve az LSD-hez nagyon hasonló hallucinogén anyag. Talán ezért is ellenőrzi katonaság a tájat. A kaktuszból az őslakók egykor levest főztek. Ha a térképre pillantunk, a földrajzi környezet óriásai – Kanada, Egyesült Államok, Brazília – mellett Mexikó nem is tűnik olyan nagynak. Pedig hatalmas ország. Területe hússzorosa, népessége tizenegyszerese Magyarországénak. Mexikó – kicsiben a világ. Van tágas tengerparti síksága és 5700 méteres hegycsúcsa, van itt őserdő és sivatag, termékeny kultúrtáj és működő vulkán, több tízezer falu és húszmilliós óriás metropolisz. Kreolok, meszticek és indiánok lakják. Fekete és mulatt alig akad, pedig az országhatártól északra és keletre milliószám élnek. Itt láttam életemben először zambó házaspárt.1 A fehérek megjelenése demográfiai csapást hozott Amerikának. A legtöbben az európaiak által behurcolt betegségekben pusztultak el. De az alkoholizmus, a háborúk – helyenként népirtás – a rabszolgaságba vagy 21 �Próza és vidéke menekülésre kényszerítés is megtette a magáét. A pusztulás azonban nem mindenütt volt egyforma mértékű. A karibi szigetvilágból úgyszólván eltűnt az őslakosság. Kanada, az Egyesült Államok vagy Argentína népességének csak 1-2 százaléka indián. Ezzel szemben Mexikóban – bár a gyarmatosítás után itt is felére olvadt az őslakosság – többségben maradt: ma 60 százalék mesztic, 30 százalék indián. Bőrszínnel, származással a hétköznapi emberi kapcsolatokban senki sem foglalkozik. Pedig, mondjuk kétszáz éve, még egyértelmű volt: fehérek a földbirtokosok, főpapok, magasabb tisztviselők, kreol és mesztic a jobbágy sorsú parasztság, az indiánok faluközösségekben élnek. Az ma is megfigyelhető, hogy az alacsony státusú munkahelyeken a sötét bőrűek dominálnak. Szerencsére fordítva nem igaz: a magas státusú pozíciókban a mesztic többség is megtalálható, a professzortól a miniszterig és nagyvállalkozóig. Vajon az indiánok is? Az utazónak csak benyomásai vannak… A reklámokban vagy plakátokon viszont rendre a kreolok szerepelnek. Az ország ezüst-, kőolaj- és földgázkészlete világgazdasági jelentőségű. Mellette sok más ásványkincs is megtalálható: réz, grafit, arany – könnyebb lenne talán azt felsorolni, ami nincs. Mexikó mégis kb. olyan fejlett, mint Magyarország. Hiába, a bányakincs-vagyon nem meghatározó: elég csupán az ásványkincsekben gazdag Oroszországra, vagy a mindebben nagyon szegény Svájcra gondolni. Az átlagértékek, mint mindenütt, itt is csalókák. A hazánkéhoz hasonló fejlettség a miénkénél nagyobb társadalmi és földrajzi különbségeket takar. Egyébként is: a társadalom felső és alsó dekádjának jövedelemkülönbsége Latin-Amerikában a legnagyobb. Monterrey történelmi múzeuma, ha nem is rendelkezik valami hatalmas gyűjteménnyel, kitűnően rendezett. A tágas és modern múzeumi tér közepén az ország térképe. Körülötte a legjellegzetesebb állatok és növények életnagyságú makettje. A legkülső koncentrikus körben s a legbőségesebb anyaggal a történeti gyűjtemény, a legősibb maja eszközöktől a léghajóig és gőzmozdonyig. Az egyik felületen: mit adott Mexikó (no persze nem a mai ország) a világnak? Kukoricát, tököt, babot, paradicsomot, paprikát, dohányt. A kevésbé ismertek: a chicle (mézgája a rágógumi alapanyaga), az agávé (a tequila alapanyaga és dísznövény) vagy a háziállatok közül a pulyka. Ekkora területen ilyen gazdagságot az emberiségnek csak a Közel-Kelet adott. A legtöbb utca, tér vagy intézmény Benito Garcia Juarez nevét őrzi, a legtöbb szobor őt ábrázolja az országban. Juarez indián politikus volt, az ország alelnöke majd elnöke. Országa kisajátította az egyházi nagybirtokot, felmondta külföldi hiteleit. Ez ürügyet szolgáltatott a gyarmatosító Franciaországnak arra, hogy expedíciós hadsereget tegyen partra. A Juarez vezette nemzeti ellenállás sikeresen helytállt, a polgárháborúján túljutó Egyesült Államok Mexikó mellett foglalt állást, a franciák távozni kényszerültek. 22 �Próza és vidéke Monterreyből délre, a Yucatán-félszigetre utaztunk, ahol Cancún városában foglaltunk szállást. Cancún a semmiből született. Mindössze 35 éve alapították. Ehhez képest repülőtere, több kis kikötője, autópályája és temérdek szálláshelye van. A háromszög alaprajzú szabályos városmag a bevásárlóközpontoké és a lakosságé. Szállásunk egy valószínűtlenül keskeny félszigeten (turzáson)2 található. A félsziget egyik felén autópálya, mellette már a tenger, sós mocsár. A másik felén szállodasor, szintén a tenger mellett, strandokkal. A sós mocsár komolyan veendő, ezt jelzi a „kajmánveszély!” – figyelmeztető tábla. A szállodasor is komolyan veendő. Több hotel van ebben a városkában, mint Budapesten, és talán több, mint Magyarországon. Képzeljünk el a budapesti Hotel Danubiushoz hasonló épületekből százat, egy Szentendre vagy Siófok nagyságú városban. Cancún ma a világ egyik legkeresettebb tengerpartja. Sok tengerpart van a világon, és kevés frekventált tengerparti fürdőhely. Mert nem elég a tenger: napfényes éghajlat kell, tiszta levegő és víz, profi infrastruktúra, és a víz mellett kirándulóhelyek is. Nos, Cancúnban mindez megtalálható. Mivel a maja birodalom évszázadokkal ezelőtt elbukott, talán hajlamosak volnánk a maját kihalt népként kezelni. Szó sincs róla. Ma hatmillió maja indián él Közép-Amerikában, öt ország területén, ott, ahol a kontinens szárazföldi híddá keskenyedik. Úti célunk Chichen Itza. Autóbuszunk a Yucatán-félszigeten halad. A tájat selvas3 borítja. Meglepően kevés a művelt terület. Mielőtt Chichen Itza, az egykori templomkörzet romjaihoz érkeznénk, megállunk egy „maja-TESCO-ban”: hatalmas fedett téren, ahol szuvenírt árulnak. Sok az áru és az eladó, sok a nézelődő, kevés a vásárló. A termékek és az árusítók is maják. A koponya nagy szerepet játszhatott és játszik e nép kultúrájában, mert sokfelé találkozunk vele. Koponya fából, kőből, fémből, kerámiából. Kicsi és nagy koponya, színes és egyszínű. Egyik iparművészeti színvonalú, másik népművészeti alkotásnak, a harmadik egyszerűen giccsnek, bóvlinak tetszik. A koponya, mint önálló dísz(?)tárgy mellett pólón, pipán és számos más tárgyon is ott a koponya-motívum. A maják évszázadok óta keresztények. Furcsa látvány: az egyik polcon koponyák, a másikon feszületek, és más keresztény témájú kisplasztikák. Egy kék mázas bögre- és táltípus meglepő hasonlóságot mutat a korondi kék tálhoz. A hímzett női ruha színvilága cigányosan élénk, motívumai hasonlók a kalocsaihoz. Előbb-utóbb lesz majd egy holdkóros, aki feltételezi a majamagyar rokonságot. (Bármit, csak finnugort ne!) A maják egy része ma az idegenforgalmat kiszolgáló kézművesiparból és kiskereskedelemből próbál megélni. Mások agávé termesztésével és tequila gyártásával kísérleteznek. Hiába, hogy ősi indián italról van szó, az egyik mexikói állam a nevet levédette – a többi mexikói állam elől is. Így új nevet kellett találni, és kell(ene) bevezetni a világpiacra. 23 �Próza és vidéke Chitzen Itza a legépebben fennmaradt maja piramis. (De nem a legnagyobb. A világ legnagyobb piramisa nem Egyiptomban, hanem Mexikóban van, Mexikóváros közelében, a Teotihuacan falunál lévő „Nap és Hold” nevű.) Ellentétben az egyiptomiakkal, a maják piramisai nem királyok temetkezőhelyei, hanem templomok. A chitzen itzai piramis az imponáló matematikai, csillagászati és mérnöki tudás és a naiv-együgyű vallás közös terméke. Évente kétszer, az őszi és tavaszi napforduló idején, napsütés esetén, délután négy órakor az építmény egyik oldala teljesen sötét, másik oldala ragyogóan fényes, élén pedig megjelenik egy kígyó sziluettje – a maják legfőbb istene a termékenységet biztosító kígyóisten. A templomkörzet másik részén „stadion” található. Itt évente egyszer rendeztek – a vallással szorosan összefonódó – labdarúgó-mérkőzést. Két hétfős csapat játszott egymás ellen – hatan-hatan a pályán, egy-egy játékos a pálya fölé magasodó peremen. A tenyér kivételével bárhogyan lehetett érinteni a gumilabdát. Gyakran csípővel „passzoltak”. Minden mérkőzés 1:0-ás eredménnyel ért véget. Ugyanis addig játszottak, míg gól nem született, ám akkor rögtön abba is hagyták. Egy kőgyűrűn kellett átlőni a labdát a gólhoz. A gólszerző, hitük szerint, a mennybe ment. No persze, ez Európában is megesik egy-egy labdarúgó mérkőzésen. Csakhogy itt ezt a szó szoros, vallási értelmében gondolták. A vesztes csapatot vallási szertartás közepette kivégezték. Egy másik maja sportágat hokiütőkkel és tűzgolyóval (égő labdával) játszottak. A templomkörzet nem szolgált tömegek lakóés munkahelyéül, csak néhány pap és tanítvány élt itt, a nép csak néha, vallási ünnepeken kereste fel a helyet. Egy jóslat miatt, még a spanyolok megérkezése előtt a templomkörzetet kiürítették. Fernand Braudel szerint „a kukorica civilizációja” biztosította a termelőknek (ellentétben a rizs vagy az európai gabonák civilizációival) a legtöbb szabad időt. Ezt a temérdek időt foglalták le a vallási célú építkezések. A maják ismerték az írást, számrendszert és naptárt. 18, egyenként 20 napos hónappal és szökőnapokkal számoltak. Civilizációjuk építészeti, művészeti és (talán) tudományos, irodalmi nagyszerűsége mellett, komoly korlátokkal is számolni kell. Nem ismerték a kereket, az állattenyésztést, a vasat. Egészében úgy tűnik, Kolumbusz érkezésekor a közép-amerikai indián birodalmak nagyjából Egyiptom Kr.e. III. évezredi színvonalán álltak. Akár több ezer éves fáziskésésről is beszélhetnénk, ha a maják vagy aztékok követő kultúrák lettek volna, s ha lenne a fejlődésnek „kötelező” ütemezése és útvonala. Ágh Attila „kis emberiségnek” nevezi azt a populációt, amelyik lényegében önállóan, külső hatások nélkül fejlődött. Nos, három kis emberiség ért el civilizációs színvonalat: Kína, a közép-amerikai indián birodalmak, és a „mi” kis emberiségünk, vagyis a Gibraltártól a Gangeszig ívelő térség Európával, Egyiptommal, a Közel-Kelettel és Indiával. A „mi” „euroindiai” kis emberiségünk volt a legnagyobb. 24 �Próza és vidéke Cortez zsákmányra éhes kalandorokból álló, százötven fős „hadserege” legyőzte az aztékok sokezres seregét, és megdöntötte az azték birodalmat. Erre mondja Oswald Spengler: a történelemben a törvényszerűnek csak kultúrkörön belül van értelme. Két kultúrkör találkozása az extrém véletlen terepe. A maják és az aztékok egyaránt kíméletlenek voltak legyőzött amerikai ellenfeleikkel szemben. Az indiánok és spanyolok harcát lehet hazájukat védők és hódítók, de nem lehet jók és rosszak küzdelmeként leírni. A spanyolok nem azért győztek, mert keresztényként erkölcsi fölényben lettek volna „a vadakkal” szemben, de nem is azért, mert könyörtelenebbek lettek volna náluk. Ellenségeikkel szemben egyként kíméletlen hatalmak összecsapásában a tűzfegyverek, a lovak, az acél döntött. Láttam maja kápolnát. A fehér, meszelt, talán téglából vagy vályogból épült kapuzat azt a benyomást keltette, a templom is ilyen lesz. Ehelyett, a kapuzat mögött tágas, cölöpökön álló felépítmény: farácsozat és zsúptető, mely mellmagasságig ereszkedik. Így megóvja a templomban ülőket a tűző naptól, de minden oldalról nyitott lévén, beengedi a szelet. Az oltár mögött álló kereszt egy természetes fa, melyet megfosztottak ágaitól és kérgétől. Voltam maja temetőben. Egyszemélyes, kicsi, színes sírok. A színhasználat egy temetőben valószínűtlenül élénk és tarka egy európai számára: narancsszín, fűzöld, lila, élénk kék, bordó. A színeknél is meglepőbbek a formák. Egyetlen sír sem csak kőlap és kereszt. Némelyiken Szűz Mária és a gyermek, másikon az elhunyt szobra. De a leggyakoribb: a síron egy templom makettje. Láttam autó és hajó alakú sírt, sőt olyat is, amelyen a kőlapot és a keresztet söröskupakokkal rakták ki. Hogy Xcaret mi is voltaképpen: település? Nemzeti Park? Állatkert? Kirándulóhely? Talán mind együtt. Egy természeti és egy épített különlegesség magyarázta a hely kiválasztását. A természeti: egy folyó, mely hol a felszín alatt, hol a felszínen, ilyenkor meredek falak között kanyarog, és vize sós. Különleges karsztjelenségről4 van szó: a tenger vize behatol a mészkőfelszín alá, majd a sós folyócska vize pár kilométerrel odébb visszajut a tengerbe. A turista biztonsági övvel végigúszhatja a folyót, közben ruháját átviszik a túlsó végállomásra. Az épített emlék: néhány maja rom. Ezekhez szabták a többit. Ha a meleg táj egy kis öntözővizet kap, a csenevész selvas helyébe buja vegetáció lép. Képzeljük el a budapesti Állat- és Növénykert pálmaházát száz hektáron. A turisták kedvéért tágas medencékben óriásteknősök, ráják, cápák, krokodilok. Akváriumház, lepkeház. Félig szabadon – nem ketrecben, csak biztonságos szélességű árokkal elválasztva – jaguár, puma, tapír, majmok. A sós folyó mellett Xcaret másik nagy szenzációja a több ezer néző befogadására alkalmas színház. Itt, a közönség többnyelvű mivoltát méltányolva, zenével, pantomimmal, tánccal mutatják be Mexikó történetét, illetve néhány mexikói állam zenéjét, táncát. Mujeres szigete húsz éve még embertől alig érintett kistáj volt. Ha jártak 25 �Próza és vidéke itt turisták, a hajó orrát ki kellett vonni a partra, hisz még a móló is hiányzott. Aztán berobbant az idegenforgalom, átalakította a szigetet. Mára Mujeres felét beépítették vagy leaszfaltozták. És a másik fele? Sós mocsár, selvas, apró kertek és parkok, sziklák, két sós tó, lagúna. Egy tengerpart – nem csak Mexikóban, bárhol a világon – lehet épülő lapospart, vagy pusztuló sziklás magaspart. Az első esetben a tenger építi: lerakja hordalékát, a finom homokot. Így keletkezik a föveny vagy plázs, melyet az ember előszeretettel használ strandként. Ha a tenger mellé „beszáll” a szél is: így jönnek létre parti dűnék, lagúnák, turzások. Ha magaspart: a tenger pusztítja. Hullámai naponta százezer csapással ostromolják, de a hullám ütésénél is nagyobb a mögötte fellépő vákuum romboló ereje. Nos, a kicsiny Mujeres szigetén mindkettő megtalálható. Igaz, a magaspart itt csak pár méter magas, de ez már elegendő ahhoz, hogy kialakuljon az kicsiben, ami Bretagne vagy Dalmácia esetén nagyban. Olyan ez a sziget, mint egy geográfiai múzeum. Ha rajtam állna, azonnal teljes és végleges építési tilalmat vezetnék be: meglehet, húsz év múlva a sziget természeti képéből már semmi sem marad. Igaza van annak a földrajzkönyvnek, amelyik azt írja: az idegenforgalom az a gazdasági ágazat, amelyik rombolja azokat a tényezőket, melyeknek létezését köszönheti. A szigeten golfautók és segéd-motorkerékpárok bérelhetők – a turisták ezzel közlekednek, ha nem épp taxival. A fiatal törpeváros olyan, mint egy nyolcszáz éves falu, ahol százötven éve idegenforgalomból élnek. Meg kell magyaráznom a cím kiválasztását. Ebben az országban gyakran tengerzúgás, süvítő szél, nagy autóforgalom zaja hallik, s hangos beszélgetés, nevetés. Rádió, tévé, mobiltelefonról kihangosított zene. Adományért éneklő magányos gitáros. Mexikói vejem, aki lányommal öt éve él egy német metropoliszban, még mindig meghökken az európai vasárnapok valószínűtlen csendjén. Mexikóban minden felirat spanyol. Naná, mondaná a kedves olvasó, ha egyszer spanyol nyelvterületen vagyunk. Nem erre gondoltam. Magyarország telis-tele angol, pszeudoangol vagy hunglisch cég-, termék- és egyesületnevekkel. Hát ez az, ami itt ismeretlen. Az idegenforgalmi helyek kétnyelvűek, de önmaguk számára nem ismernek anglo- vagy Amerika-mániát. Igaz, az amerikaellenesség általános. Nem csupán a világ egyetlen szuperhatalmának, a gazdag és fejlett országnak „kijáró”, irigy vagy kisebbségi érzéses ellenszenvről van szó. Ezt segíti a múlt is. A két ország a XIX. században háborúkat vívott egymással, ezeket az USA megnyerte, és a vesztestől területeket csatolt el. Kisebb-nagyobb megaláztatások később is, talán ma is érik az országot. Ugyanakkor az USA stratégiai partner, a legfőbb külkereskedelmi célpont. Innen érkezik a legtöbb turista és a legtöbb szellemi-kulturális hatás, divat, újdonság. Évtizede a nagy szomszéd mentette meg Mexikót a pénzügyi csődtől. 26 �Próza és vidéke Egy másik országban mindig érdekesek a kulturális különbségek. Monterrey-i házigazdánk egyetemi tanár. Elegáns és ízléses villája jól berendezett, tágas – de nincs benne szőnyeg vagy csillár. Nyilván nem pénzkérdés, helyi ízlés. Mexikó az egyetlen ország a világon, ahol a stoptábla felirata nem „stop” hanem „alto”. A közlekedési szabályok, hogy egyetemista koromban tanult filozófiai fogalommal éljek, csak tendenciaszerűen érvényesülnek. A zebra itt nem bizonyosság, csak kicsivel több esély. A mexikói is – akár a dán vagy a japán – mosolygós kultúra. Nemcsak érdekből, és nemcsak folytatás reményében, hanem a mindennapi érintkezés részeként, a rokonszenv-üzenet eszközeként mosolyog bárki bárkire. A mexikóiak nem ismerik a tiszteletet – mondja az országot jól ismerő magyar. Tudnak, persze, szeretni és gyűlölni, ismerik a barátságot és a szerelmet, de európai értelemben a tiszteletet nem. Gyermekes anyát barátnőmnek, idős férfit hé, fickó!-nak szólítanak. Persze, lehet, csak Európából nézve látszik így, és talán Tolsztojnak van igaza: „A tisztelet azon a kopár helyen áll, ahol a szeretetnek kellene lennie.” Milyennek látnak bennünket ők? Okosak, műveltek, túl komolyak, túl szertartásosak. Egy szóval, afféle okostojások, hozzánk, talpraesett, életvidám mexikóiakhoz képest. A „bennünket” nem magyarokat jelent – honnan is tudnák Mexikóban, milyen egy magyar? – hanem európaiakat. Mexikóban már létezik az egységes Európa. Jegyzetek A kreolok Latin-Amerikában született fehérek. A meszticek indián és fehér, a mulattok fekete és fehér felmenőkkel rendelkeznek. A zambók indián és fekete ősök leszármazottai. 2 A turzás a tenger által felépített lapos, keskeny, hosszú félsziget, voltaképp a vízszint fölé emelkedett homokpad. 3 A selvas néhol két, másutt 5-6 méter magas, bozótos jellegű, cserjékből és alacsony fákból álló, szinte áthatolhatatlanul sűrű, örökzöld vegetáció. 4 A mésztartalmú kőzetek (mészkő, dolomit, lösz) oldódásos folyamatait nevezzük karsztjelenségeknek: víznyelők, dolinák, búvópatakok, barlangok, cseppkövek, a nép által „ördögszántásnak” nevezett felszabdalt felszín – karrmező – keletkezik a karsztfolyamatok révén. 1 27 �Próza és vidéke Réten, erdőn OBERCZIÁN GÉZA KM emlékére A magas fű dúsan hullámzott a szélben, minden hulláma a zöld más árnyalatában játszott, ahogy ráesett a déli fény. A változó erősségű szélfuvallatok furcsa ritmusokat borzoltak a mezőre: néma tánc látványát keltették. Csönd volt körös-körül, szinte bedugult az ember füle ettől a nagy csendtől. Ritka ezen a vidéken ekkora összefüggő füves rész. A terület dombok által határolt, közepén egy patak kúszik keresztül. Két oldalán vékony csíkban nádas, nyárfasor, néhány fűz, azután ugar – régen volt, hogy utoljára felszántották, de még látszik a művelés nyoma. A természet kezdi visszavenni uralmát, jelenleg mellig érő gyom fedi a régi táblákat. Szarkaláb, galaj, disznóparéj, fekete üröm, parlagfű uralják a terepet, sűrű, áthatolhatatlan szövevényt alkotnak. Ha közelebbről nézi az ember, a földfelszínen apró ösvényeket, járatokat alakítottak ki a hely őslakosai, a nyulak, a rókák, a hörcsögök, a güzüegér. A rengeteg élet, amit felnevel a tábla, teret követel, erőtől duzzad, burjánzik, meghódít mindent, amit lehet. Az élet erőszakossága uralkodik a vidéken. A művelés felszalad a domboldalakra, szemben többéves lucernás látható, amit néha még kaszálnak, mellette jobbra kukoricatábla, ezt leginkább a vadaknak vetették a vadászok. A domb felső harmadát erdő fedi, zömében akácos. Értéktelen fa, gyomnak tekinthető ez is, leginkább az őshonos fák elől veszi el a helyet. Ellenben mindenütt megél, a nógrádi homokhátakon is képes megerősödni, ezért is telepítették ide jó száz évvel ezelőtt. Megfogja a homokot. Szúrós, bozótos, sűrű. Az erdőben a régi utakat benőtték a bokrok, már csak nyomokban látszanak, a nagyvadak viszont 28 �Próza és vidéke természetes folyosókként használják nappali és éjszakai túráikhoz egyaránt. A csapások találkozásánál leomlott kőkerítés, mögötte elburjánzott szőlő, mint egy dzsungel, és egy bedőlt ház. Hajdan présház lehetett. A padlóját felverte már a növényzet, a szőlő is beköltözött, az ablakon bólogat kifelé. A természet visszavette ezt is. Régóta nem járt itt ember. Az erdő szélén hatalmas dagonyázók nyomai, volt itt egy nagyobb vaddisznócsorda nem olyan rég. A fű hullámzásán kívül minden mozdulatlan, mégis az élet erejét hirdeti a táj, amerre csak ellátni. Az ember visszaengedte a természetet ide, nem küzd tovább, és a természet él a lehetőséggel: hódít. Mihály a fűben guggolt, mellette hátizsák hevert a fűben, kilógott belőle egy színes kötélvég. Karjaival átfogta a térdeit, úgy támaszkodott. Nézte a hullámokat, próbálta érezni a ritmust, ujjaival elkapni az ütemet, egy helyben táncolni. Hosszú fekete haja hasonló hullámokat vetett a fején. Nem volt már fiatal, de öreg sem, a negyvenes évei elején járhatott. Túracipő, túranadrág, farmerdzseki volt rajta, kicsit slamposan lógott rajta a ruha. Ahogy szemeit hunyorgatta a fényben, arcán néhány ránc képződött. Tekintete homályos volt, ahogy a fűre meredt, mint aki mást keres, mint amit lát. Úgy tűnt, teljesen leköti a szél játéka, csak a szeme árulkodott arról, hogy legbelül máshol jár. Egyszerre felállt, elővett egy szájharmonikát a dzsekije felső zsebéből, és hajladozva-bokázva játszani kezdett. A blues belerikoltott a csendbe, mintha ritmusa irányítaná a környezetet: a fű hullámzott, a színek váltakoztak, a csend megtört, Mihály zenélt, táncolt. Fújta, előbb halkan, majd ritmust váltott, gyorsított, hangosabban játszott, egyre hevesebb, egyre szaporább ütemeket követett, felsőtestével hajladozva kísérte, majd ugrándozott a pörgős zenére, forgott kifulladásig. Sokáig bírta, jó erőben volt, de végül lihegve meghajolt, mintha a szél és a fű tapsát várná, kapkodta a levegőt, és lehuppant, vissza a földre. A szemközti dombról, az erdő első fáinak takarásából mintha egy meleg, barna szempár követte volna Mihály előadását, majd egy billenő ág takarásába került, és eltűnt a lombok között. * Micsoda kilátás nyílik egy templom tornyáról, ha egyszer felmászik rá az ember! Körös-körül minden feltárul a tavaszi napsütésben, hiszen a torony mindig a legmagasabb kell, hogy legyen. Innen föntről nincsenek titkok, minden látszik. Ez egész misztikus élmény: az Isteni mindentudás csalfa elégedettsége. Amott a központban egy fiatal lány megy könyveivel hazafelé iskola után, közben hátra-hátratekinget egy fiúcsapatra, amiből is kimagaslik egy 29 �Próza és vidéke legényke délcegen. Úgy veszi az irányt, hogy a lány nyomában maradjon. Arrább, a cigánysoron két férfi huzakodik valamin, nem látni tisztán, mi az, de a mozgásuk hevességéből ítélve fontos lehet nekik. Egy nő egy ajtóból erősen gesztikulálva kiáltozott nekik. Kicsit odébb egy cigánylány a kezéből formált szemellenzőt, úgy nézett fel a templomtoronyra, mintha egyenesen Mihályt nézte volna. Mihály odaintett, de nem történt semmi. Aztán rájött, hogy a mozdulat nem látszhatott oda, hát széles gesztussal újra intett. A lány visszaintegetett, és mintha testével mosolygott is volna hozzá. Mihály kivett egy szöget az oldalán lévő bőr tasakból, és lassú, egyenletes mozdulatokkal beverte a bádogba, hogy megfogja a lécet. Micsoda jó élet! Templomtornyokat bádogozni, tetőt felújítani az ő különleges alpintechnikájával nagyon jó munka. Sosem hitte volna a Magas-Tátra szikláin vagy a Kaukázus ötezres csúcsai között mászva, hogy valaha ez lesz a kenyere. Most ő a vállalkozó, négyen is dolgoznak neki, jól megélnek. Hogy került ide Nógrádgárdonyból, maga sem tudta, hiszen még temploma sincs annak a falunak. – Szép-le-ány-volt – ezt az ütemet verte ki a kalapáccsal – szép-le-ányvolt. Aztán ütemet váltott: De-szép-le-ány, de-szép-le-ány. Mosolygott hozzá. A szállásuk a paplak mellett egy kis házban volt. Elég szűkösen voltak így öten, ezért Mihály a mosakodás után elhatározta, elsétál a cigánysor felé, hátha meglátja a leányt. Megfésülte erős, göndör hosszú haját és szakállát is, amit csak nagyon ritkán szokott, úgy indult el. A cigányok gyanakodva nézték a frissen mosdott fehér férfit, aki a húszas éveinek közepén járhatott, és nagyon peckesen lépkedett felfelé a köves utcán. Akik bent voltak is, kinéztek az ablakon vagy kijöttek a tornácokra, hogy lássák, mit akar. Mihály nézett jobbra-balra, hátha meglátja a lányt, de nem járt szerencsével. Amúgy sem tudta, hogy ennyi gyanakvó tekintet mellett hogyan tudna szót váltani vele. Végül egyszer csak szembe jött vele, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, csillogó szemmel, mosolyogva, akár ha randevúja lenne. – Maga a templomos ember, ugye? – szólította meg köszönés helyett. Mihály megállt, és nézte: csakugyan nagyon szép volt a lány. – Az – válaszolta Mihály. – Te meg a lány, aki integetett. Mihály vagyok – nyújtott kezet. – Ej, de letegeződtünk! – mondta a lány évődve. – Az én nevem Veronika – elfogadta a neki nyújtott kezet, nevetve megrázta, majd belekarolt Mihályba, és húzni kezdte. – Láttad már a naplementét a folyótól? – kérdezte, de már indult is. – Gyere, megmutatom, Mihály. Mihály hagyta magát. Kicsit zavarta az utcán álló és őket leplezetlenül bámuló cigányok tömege, de élvezte is a helyzetet, hogy a tűzrőlpattant 30 �Próza és vidéke lány ilyen lendülettel irányítja valahová. Nem szólt, amúgy is szófukar volt, csak ment a lánnyal, ahová az vezette. Jó volt elfogadni valaki más irányítását. Ő már tízéves kora óta irányította a maga és anyja sorsát, miután az apja elment. Anyja összetört, ő pedig gyorsan felnőtt. És elkezdte keresni a magányt. A hegyek kiváló közegnek bizonyultak erre, nem sokan zavarták egy-egy nehéz csúcson. Nem is volt kihez szólni, megszokta, hogy magával beszélje meg a dolgokat. Nemigen illett társaságba, és nem is járt oda. Kevés barátja volt, csakis olyanok, akik elfogadták, hogy akár egész napra elvan magában. A töltés oldalában leültek, Veronika még mindig belekarolt, úgy mesélt hosszan, jóízűen. Napsütés szólt a szájából, melegség, meghittség, bizakodás, lendület. Karcsú lány volt, magas, vékony, alakja, mint Botticelli Vénusza, de a haja fekete, mint nemzetének lányaié, arca ovális, bőre sima, kreol, szeme fény, mosolya tűz. Hangja dal. – Van egy monda nálunk, a mi családunkban, hogy minket a tavaszi déli szél hajt, az ad erőt, az súgja meg, mit tegyünk, mi a jó. Ritkán fúj ilyen szél, de akkor változás jön. Én még nem éreztem ezt eddig, de ma, amikor felnéztem rád, Mihály, ahogy lógtál azon a kötélen a torony oldalán, rájöttem, hogy délről fúj a szél, felőled fúj. Meleg, selymes, jóillatú szél volt az, Mihály, mintha te magad sóhajtottad volna! Akkor már tudtam, hogy veled leszek. Mihály hallgatta a naiv szóözönt, ismeretlen érzés volt számára ez a ragaszkodás. Fiatal még a lány, alig múlt gyermek, de annyi nőiség volt a tekintetében, hogy nem gondolkodott tovább. A naplementét nem látták, csak egymást ízlelték minden érzékükkel. A folyó hömpölygése, hullámzása adta a zenei alapot. Amíg a templomos munka tartott, minden este kimentek a folyópartra, és ott aludtak hajnalig. Akkor hazaosontak, hogy egész nap egymást fürkésszék a toronyból meg a cigánysorról. Amikor a munkának vége lett, nem volt kérdés, hogy együtt mennek el. Veronika jószerével megszökött otthonról, csak egy nagy tükröt vitt magával, semmi mást. Azt mondta, ez a tükör még a dédnagyanyjától maradt, és hogy nagyon különleges. A rámája diófa volt, nagy és erős. Szép darab volt, kétségtelenül. Mihály tartott ugyan a falujától – nem volt ott cigány egy se – hogy nemigen fognak örülni, ha cigányasszony jön a házhoz. Kicsi falu, nagy összetartás. Végül nem lett baj. Veronika mindenkit meggyőzött arról, hogy igazán szorgos, dolgos, ragaszkodó teremtés. Hamar berendezkedett. A tükröt felakasztotta egy szögre az előszobában, ezzel be is költözött. Sokszor álltak meg előtte ölelkezve, és nézték magukat benne. Szépek voltak, akár egy műtermi fotó, ami mindig szebb, mint a valóság. Mihály nehezen szokta meg, hogy nem egyedül van otthon, hogy Veronika akkor is beszél, ha csönd kéne, ilyenkor mordult egyet, mire a lány 31 �Próza és vidéke elhallgatott. Nehezen adta át magát a kapcsolatnak, de egyre mélyebben érezte, enélkül üres lenne az élete. Néha jólesett kimennie a kedvenc búvóhelyére, a rétre egyedül. Itt magas volt a fű, el lehetett tűnni benne, gyerekkora óta járt ide. Persze sokszor kivitte a lányt is, leültek a fűbe, nézték a dombokat, mezőket, búzatáblákat, kukoricát, repcét, és Mihály mesélt: – Él itt a Recsében egy öreg szarvasbika, amelyik már több mint száz éves, és csodás ereje van. Még beszélni is tud, azt mondják. Én már láttam. Amikor apám elment, még kicsi voltam. Kijöttem ide, elbújtam, itt is aludtam. Ő megállt előttem, én ránéztem, bele a nagy barna szemébe. Szép volt a tekintete, erőt sugárzó, magabiztosságot adó. Azt hiszem, azt mondta nekem szavak nélkül, hogy hallgassak a megérzéseimre. Olykor, ha kimentek oda, a rétre, Mihály zenélt a szájharmonikán, táncoltak önfeledten, Veronika énekelt, kontrázott, tele szájjal nevetett, ez volt a boldogság. Amikor megszületett Kismihály, a fiuk, Mihály nagyon büszke volt. Elment a kocsmába, amit egyébként nem szokott, és mindenkinek fizetett, aki csak ott volt. Hárman-négyen voltak a teremben, rexeztek, söröztek, Mihály nem ismerte egyiket sem. Másik faluból jöttek. Innen kezdve lassan megváltozott az életük, Veronika gondolataiban már nem Mihály volt a központ, hanem a gyerek. Mihály sokszor elutazott, hiszen a templomtornyok nem jöttek el Gárdonyba egy kis bádogért, ilyenkor napokig, néha hetekig is odavolt. Amikor hazaért, nem a régi meghittség fogadta, a gondok, problémák, hiányok felemlegetése volt a program. Ha véletlenül elmentek a tükör előtt, Mihálynak úgy tűnt, Veronika egyre halványabban látszik. Ritkábban keresték a gyöngédséget is egymásban. Mihály gyanakodott, nem tart-e Veronika szeretőt. Még mindig szép volt, kívánatos, de a melegség helyére kevélység surrant, tartása egyenesebb, hangja érdesebb, tekintete keményebb lett. Sokat veszekedtek, Veronika egyre többször emlegette a régi életét, Mihály pedig nem tudott együtt érezni vele, mert a munkájával is sok gondja akadt. Kevesebb megrendelése volt, az embereket is el kellett küldenie. Így alakult, hogy Mihály egy idő után megismerte a nógrádgárdonyi kocsma vendégeit, egyre több időt töltött velük, mint otthon. Aztán egyszer, amikor hazaért, üresen találta a házat. Május volt, meleg. A levegőtlen házban az asztalon cédula: délről fúj a szél, mennem kell. A gyermeket a szomszédasszony hozta át estefelé. Akkor Mihály elfelejtette a kocsmát, az alkalmi barátokat. Kismihállyal járták a Recsét, a dombokat, tanította mászni a sziklán, kötéltechnikára, biztonsági és csúszó csomót kötni, lesték a vadakat. Egyszer mintha magát az Öreget is látták volna. Megcsinálták a leckét, meséltek egymásnak, beszélgettek. Mihály ismét boldog volt a szűk kis világában. Amikor ritkán még elment dolgozni, Kismihályt bevitte a nagyanyjához a városba. 32 �Próza és vidéke Veronikáról egy idő után nem beszéltek, nem volt már része az életüknek. Kismihály néha álmodott vele, de emlékei megfakultak, mint képe a tükörben. Nem tudták, merre jár, nem is gondolkodtak rajta. Néha megálltak a nagy tükör előtt, mutogattak, grimaszoltak, nevettek egymáson, melyikük lett rondább. Egy ilyen alkalommal Mihálynak úgy tűnt, Kismihály halványabban látszik, mint máskor. Megtörölte a tükröt, megnézte magukat mégegyszer. Kezdett rájönni, miben áll a tükör különlegessége. Aki elmegy, elkezd elhalványulni. Ettől kezdve nem ment többet dolgozni, otthon maradt a fiával. Ő vitte iskolába, ment érte délután, együtt volt vele egész este. Ha a gyermek kiment játszani a barátaival, az ablakból leste minden mozdulatát. Esténként odaállította a tükör elé, és egyre inkább kétségbeesett, mert úgy látta, halványodik a gyerek képe. Lassan a mániájává vált a tükör, és a gyermek elfogyó látványa. Egy tavaszi hétköznapon iskola után Kismihály a leckét csinálta, Mihály főzni akart, de nem volt otthon valami. Kiszaladt a boltba, és mikor félóra múlva belépett a házba, furcsa ürességet érzett. Meglátta a cédulát az asztalon: elvittem Kismihályt, hogy megismerje a valódi családját és népét. Nem volt értelme utánuk menni. Ki tudja, a meleg déli szél merre fújja őket, hol telepednek le ideig-óráig, hogy aztán tovább sodródjanak a világban. Mihály lassan bement a lakásba, el a tükör előtt, és ahogy belepillantott, úgy látta, halványodik a képe. Sokat ivott ezek után, a házból alig mozdult ki, emberrel nem beszélt. Dolgozni nem járt már rég. A szarvassal beszélgetett néha, hangtalanul, legbelül. Évek teltek el így. Egy nap végleg eltűnt a tükörképe. * A szél nem csökkent, de a csönd megtört, egyre több hang jött át a némaságon, ahogy a déli meleg délutánba hajlott. Pacsirta szólt magasan a burjánzó gyom fölött, egyhelyben vitorlázott és zengte énekét a rét fölött. Távolabb, a tónál gólyák kelepeltek, nem látszottak, de jól hallatszott összeütött csőrük csattogása. A közelben tücskök ciripeltek, a bozótból neszezés hallatszott: talán gyík, vagy egér. Néhány fecske is beszállt a délutáni koncertbe, az erdő felől pedig ágak roppanását hozta a szél, megindultak a nappali vadak. Vaddisznók, dámok csörtettek a csapásokon. Az erdőszélen a szarka farkát billegtetve hintázott egy ágon. A távolban, a faluban egy kutya ugatott fenyegetőn, de mire hangja ideért, csak halk aláfestéssé vált a rét zenéjéhez. Mindehhez társult a növényzet buja illata; keveredett a földszag, az elhullott részek rothadása a friss hajtások üdeségével, a nyári virágok nektárjával, a patakpart iszapja a messziről érkező szagokkal. Teljes pompájában és erejében élt a vidék. 33 �Próza és vidéke Mihály, a tánc és zenélés után kifújta magát, felnézett a dombra, mintha valamit keresne. Pedig tudta, hogy ott van. Felállt, a zsák után nyúlt. Felvette a hátára, és nehéz, határozott léptekkel elindult. Átgázolt a gyomos ugaron, átkelt a patakon – alig volt benne víz, de így is nedves, sáros lett a cipője – átvágott a nádason, a fasoron, és nekivágott a domboldalnak. Egyenletesen ment, nem nézett fel, csak a lába alá. Elérte az erdő szélét, megállás nélkül csörtetett tovább. A szarka abbahagyta a himbálódzást, és eszeveszetten cserregni kezdett, valami nagy veszélyre figyelmeztetve az erdő lakóit. Madarak rebbentek fel, apró kis rágcsálók szaladtak el az útjából, egy rigó majdnem a lába alá került, ahogy Mihály egyre beljebb vette magát az erdőbe. Aztán a nagy motoszkálás egyszerre elcsendesült, furcsa nyugalom ülte meg a helyet. Mihály megállt, zavart tekintetével felnézett, és mintha az Öreggel állt volna szemben. Alig pár lépésnyire látta, úgy érezte, hogy elállja az utat előle, nehogy rossz irányba menjen. Fenségesnek tűnt teljes pompájában, őszes szőrével, hatalmas termete mellett szinte összement az erdő. Tekintete meleg, szomorú. – Köszönöm, hogy eljöttél – szólt Mihály. – Sokat beszélgettünk, hálás vagyok érte. Már jól vagyok. Kérlek, engedj most! Úgy látta, az Öreg megbillentette a fejét, mint aki csóválja. Mihály egy pillanatra lehunyta a szemét, és mire felnézett, az Öreg már nem volt sehol. Hangtalanul eltűnt, nyomot sem hagyott. Megnyílt az út. Majdnem a domb tetején van egy tisztás, szinte szabályos kör alakú, közepén egy hatalmas tölgyfa. Többszáz éves lehet, törzse vastag, három ember bírja csak átfogni. Koronája az égbe tör, hatalmas ágai körös-körül szinte beterítik az egész helyet. Gyönyörű fa, sok lakó otthona, mások pihenője, árnyéka, rejteke. Nem sokan járnak erre mégsem emberek, mert nincs itt semmi olyasmi, amiért ide kéne jönniük. Mihály viszont pont ide tartott. Lassú mozdulatokkal kivette a kötelet a zsákból: miért pont piros? – gondolta. Hozzáértő módon feltekerte, a fa alá állt, és a köteget jó erősen feldobta, pontosan úgy, hogy egy magasban lévő vízszintes ágon akadjon meg. A visszahulló kötélvéget egy alsó ághoz kötötte, és a másik szálon, ami szabadon lógott, felkapaszkodott a fára. Elhagyta a földet, nem nézett vissza, a kötélre összpontosított. Gyorsan, rutinosan hajtotta, kötötte, csomózta, míg kialakult a hurok, amire szüksége volt. Átvetette a nyakán, és zuhant. A föld fölött pár centivel állt meg, a kötél visszahúzta, vad lengésbe kezdett. Majd ez csillapodott, épp csak libegett kissé. Néhány magasabb fűszál elérte a cipője orrát, amin most kezdett száradni a sár. 34 �Próza és vidéke Palócföld 1992/6. A borítón Hibó Tamás munkája. 35 �Próza és vidéke Az al-Kuvaiti akció TÓTH ANDRÁS A katonai terepjáró megállt a magas kőfallal szemben. Sofőrje nézte maga előtt a lassan, komótosan nyíló kapukat. Amikor teljesen kitárultak, az autóvezető behajtott a mögöttük elterülő udvarra, melynek közepén egy ház állt néhány fegyveressel körülvéve. Az újonnan érkezett személy leállította a motort, s amikor kiszállt, egy idős, ősz szakállú, kippát viselő férfi állt vele szemben. – Béke legyen veled, Szulejmán! Mi szél hozott errefelé? – így az öreg, jobb tenyerét maga előtt tartva. – Veled is legyen béke, Mohamed! – a jövevény megismételte társa gesztusát, majd folytatta. – Vezetőnktől parancsot kaptam, hogy tekintsem meg a túszodat, és tudassam majd vele a helyzetét. – Kövess, kérlek! – mutatott az idősebbik egy ajtó felé. Mindketten bementek az épületbe, ahol egy üres teremben újabb néhány fegyveres őrizte a közepén lévő széken megkötözve ülő fogvatartottat. A házba lépők közül a fiatalabbik leült a mellette lévő üres székre, majd ekképp szólt a korosodó férfihoz: – Jó nagy bajban van most, al-Zahiri úr! Itt, ahol tele vagyunk hegyekkel, sok az olyan ember, aki tisztel minket, az olyan hely, ahol könnyű elrejtőzni. Hosszú ideig tartana, míg valaki rátalál önre. – Tartsanak fogva, ameddig akarnak, de higgyék el nekem, egyszer sor kerül rá, és akkor esélyük sem lesz igazi katonákkal szemben. Én nemcsak itt, a Közel-Keleten vagyok elismert, hanem a nyugati világban is, de ezt 36 �Próza és vidéke önök is tudják. Maguk abban is hiába reménykednek, hogy váltságdíjat fizetnek értem. Szulejmán elmosolyodott egy pillanatra, majd azután folytatta: – De hiszen maga is tudja, hogy minket nem a pénz érdekel. Azt szeretnénk, hogy Amerika vonuljon ki az országainkból, illetve azt, hogy a mi olajban gazdag országaink ne támogassák a politikáját. Egy közeli dombtetőn amerikai és arab katonák figyelték a helyet, ahol tartózkodtak. Távcsöveikkel alaposan kikémlelték az objektumot, majd autóikba ültek, és az előbbiek közül az egyik így szólt a másik jármű volánjánál ülőnek: – Oké, Eszlám parancsnok! Menjenek önök előre, ahogy megbeszéltük! – A helyszínen találkozunk, Gibson őrmester! – így a szakállas sofőr, majd elindult. A tisztet a saját emberei követték a dombról lefelé, majd az őrmester indult el a maga katonáival, hogy megkezdődjön a tervezett akció. Az épületen belül továbbra is folyt a beszélgetés. – Azt hiszik, hogy a módszereikkel bármit is elérnek, amit akarnak? Elrabolhatnak és megölhetnek akárhány embert, de ezt a háborút el fogják veszíteni – mondta al-Zahiri. – Vigyázzon a szájára! Ha megöljük magát, nekünk úgy is jó! – emelte föl pisztolyát a vele szemben ülő. – Azért mondom ezt, mert sok civil jön erre a földre, így mindig lesz kit elrabolni. – Egyelőre csak hagyjuk őt életben, Szulejmán! – szólt a hátuk mögül Mohamed. Egyszer csak lövések zajára lettek figyelmesek, melyek egyértelműen az udvarról jöttek. Szulejmán a zaj hatására felállt a székről. Az ajtót pillanatokon belül berúgták, és amerikai katonák léptek be, akikre mindenki tüzet nyitott a teremben. Közben a tető ablakán át a jövevények arab segítői is megérkeztek, s ők is bekapcsolódtak a tűzharcba. Az utóbb érkezettek egyike elvágta a túsz köteleit, majd egy amerikai férfihoz kísérte. – Vidd ki a házból, hadd legyen biztonságban! – kiáltott a harcos a lövések zaja közepette. A fiatalember kiszabadított társával együtt elindult az épületen kívülre. Az idős Mohamed ezt észrevéve Ak-47-esével feléjük közelített, de a katona, előkapva pisztolyát, szemből rálőtt, és hátulról is találatok érték, amitől azonnal meghalt. Szulejmán is nagy nehezen jutott ki a házból, majd autójába ült és elhajtott. A fegyveres harc után minden katona kiment az udvar betonfalain kívülre, ahol az amerikaiak elmondták egy figyelmesen jegyzetelő, fiatal arabnak, hogy mi történt odabent, majd elköszöntek társaiktól. – Hát! Köszönjük a segítségüket! – nyújtotta kezét Gibson az arab parancsnoknak. 37 �Próza és vidéke – Szóra sem érdemes, örömmel segítettünk. Hiszen tudják, hogy a terrorizmus nekünk is ellenségünk – mondta a tiszt kézfogás közben. Miután elengedték egymás kezét, mindketten az immáron szabad túszra néztek, majd így szólt az arab: – Al-Zahiri miatt ne aggódjanak, majd mi hazavisszük őt. A búcsú után mindenki ment a maga dolgára. Messze az akció helyszínétől, egy katonai támaszponton tartózkodva, a fiatal arab a következőket diktálta fiatal, szőke hölgytársának: – Az amerikai-szaúdi közös akcióval sikerült kiszabadítani a nyugaton is elismert szaúd-arábiai vállalkozót, Ali Szaid al-Zahirit. A támadásban több fegyveres is életét vesztette, köztük a vezérük, az egyiptomi születésű Mohamed Szaleh al-Rasid vallási vezető. – Oké, Ahmed! Te a tudósító voltál a helyszínen, és láttad, hogy mi történt. A megfogalmazás már menni fog – mosolygott a hölgy a fiatalemberre. – Még jó, hogy a nejem elkísért ide, Jemenbe, egy terrorizmusellenes akció sztorijának a kedvéért. Nekem a harctereken nagyon tudsz hiányozni, te és a sacramentói otthonunk. Miközben megcsókolták egymás száját, Gibson őrmester csatlakozott a társaságukhoz, s mikor mindketten ránéztek, a férfit szólította meg: – Ahmed! Most azonnal el kell menned Kuvaiti házához, és onnan tudósítanod a további fejleményekről – Rendben, máris indulok! – az arab a felettesére nézett, majd a feleségéhez fordult. – Most el kell mennem, Heather, de idő kérdése, és visszatérek. – Vigyázz magadra! Aggódom érted és szeretlek! A két férfi egy hammerbe ült, és indultak a megadott helyre. Tőlük messze, egy hadihajó tárgyalótermében több tiszt gyűlt össze, s figyelmesen nézték az előttük lévő képernyőt. – Szóval Mohamed Szaleh al-Rasidot kipipálhatjuk! – szólt a kapitányi egyenruhát viselő férfi, amikor az akcióban elhunyt idős ember arcképe volt látható. – Igen uram! – az elsőtiszt felettese szemébe nézett, majd a képernyő felé fordult, ahol egy, az előbbinél fiatalabb, szakállas férfi portréja jelent meg. – Abu Hasszán Abdullah al-Kuvaitinak az egyik alvezére volt a képen látható. Mint azt a név is mutatja, ez a férfi Kuvaitból származik, de már 1999 óta nem él a hazájában. Onnan Csecsenföldre ment, és harcolt az oroszok ellen. Ezután Afganisztánban, majd Irakban töltött be fontos vezetői szerepet, jelenleg pedig itt, Jemenben. A beszéd végeztével egy még fiatalabb, szakállas férfi fotója vált láthatóvá, s egy rövid hajú, szemüveges társuk beszélt, hol a képernyő, hol a többiek felé fordulva: – Az akció során viszont elmenekült a szaúd-arábiai származású Szulejmán 38 �Próza és vidéke bin Ibrahim al-Goszaibi, a hírvivő, az egyetlen ember, aki folyamatosan ingázik, információkat továbbítva a vezetők között. – Hogyha őt kiiktatnánk, az nagy csapás lenne a szervezetre nézve, mert megbénulna a kommunikációjuk – a kapitány karba tett kézzel nézett a képernyőre, majd a társaira. – És nem is biztos, hogy a nagyfőnök házában fog tartózkodni, amikor a tengerészgyalogság pont ott fog rajtaütni. – John, te valamikor vadászpilóta voltál! – nézett az első tiszt a szemüvegesre. – Igen, csak aztán Irakban, leszállás közben egy lázadó eltalálta a gépem. Nem haltam meg, de amputálni kellett az egész bal alkaromat. Mióta műkezem van helyette, nem vezethetek repülőgépet, de nagyon belejöttem a bombák irányításába. – Rendben van! Beszéljen a tengerészgyalogosokkal, hogy helyezzenek el egy nyomkövetőt Goszaibi autóján, hogy aztán ön bombát irányítson rá, az esetben, ha a szárazföldi erők nem tudnák likvidálni – mondta Johnnak a kapitány. Ahmed és Gibson már nagyon közel jártak egy hegyekkel körülvett városhoz, amikor megszólalt az őrmester telefonja: – Mondjad, John! Mi a helyzet? – vette föl Gibson a telefont. – El tudtok helyezni egy poloskát Goszaibi autóján? Hogyha úgy adódna, hogy ti nem tudjátok elintézni, nekem kell majd távirányított rakétával. – Hogyha a vezérnél tartózkodik, megoldjuk, majd szólok a srácoknak – az őrmester éppen egy fekete bőrű katona mellett állt meg. – Jackson őrmester! – szállt ki Ahmed az autóból. – Figyeljetek! Én rohanok vissza a támaszpontra, viszont ti el tudnátok helyezni egy nyomkövetőt Goszaibi autóján, persze ha ő is ott lesz a helyszínen? – nézett rájuk Gibson a volán mögül. – Igen! – így a néger, majd az arab felé fordult – Menjünk és nézzük meg a helyszínt. Gibson visszafordult, a másik két férfi pedig egy másik terepjáróba ült, és indultak a közeli város irányába. Amint lakott területre értek, hamarosan megálltak egy nagy házhoz közel, amelynek udvarát magas kőkerítés vette körül, szögesdróttal a tetején. – Ez Kuvaitinak a háza! – nézett ki Jackson az ablakból. – Vigyázz, jön valaki! –mondta Ahmed a társának, miután észrevett egy közeledő autót. Jackson az arab barátja szavaira hátratolatott pár métert, majd leparkolt két ház közé úgy, hogy ráláthassanak a jövevényekre. – Amíg tisztességes távolságban vagyunk, nem ártanak nekünk – figyelte a fekete a kapu előtt megálló terepjárót. A járműből egy terepszínű ruhát viselő, arcát piros kockás kendővel eltakaró fegyveres szállt ki elsőnek, őt egy fekete ruhás, símaszkos 39 �Próza és vidéke társa követte. Ketten együtt egy megkötözött, narancssárga pólót és farmernadrágot viselő férfit tessékeltek ki, akinek a feje fekete zsákkal volt eltakarva. Hármójukat követően a sofőrjük, Szulejmán csatlakozott a társaságukhoz, s négyen együtt indultak az éppen kinyíló kapuk irányába. – A hírvivő magának a vezérnek hoz egy túszt – állapította meg Ahmed, miután fényképet készített az érkező személyekről és a járművükről. Amikor a túszt bevitték a házba, lehúzták róla a zsákot. Körbenézett, s egy nappaliban találta magát, majd a vele szemben lévő fotelon ülő, fején piros-fehér kockás kendőt viselő férfira figyelt, azután csak suttogni tudott a döbbenettől: – Abu Hasszán Abdullah al-Kuvaiti! – Jól látja, Dennis Normann úr! Ő volnék személyesen! – mondta a ház ura, majd a fegyveresek felé fordult. – Szulejmán, hozd a kamerát! – Ne öljenek meg, kérem! – az újonnan hozott fogvatartott kétségbeesetten nézett az éppen felálló vezetőre. – Tudjátok a dolgotokat! – Kuvaiti a vele maradt két emberéhez szólt. A megszólított harcosok, ahol csak érték, ott ütötték Dennist. Amikor Szulejmán visszatért közéjük, főnökük intett nekik, hogy abbahagyhatják, s négyen nézték, ahogy a megvert férfi két térdre borul előttük. Ezután az őt elverők közül a terepszínű ruhás papírt nyomott a kezébe, majd melléállt, és a halántéka felé tartotta Ak-47-esét. Szulejmán a kamerával a kezében vele szemben állt. – Rajta! Olvassa fel, amit a papírra írtunk, és időnként nézzen a kamerába is – parancsolt rá a vezér túszára. A kőkerítésen kívül, tisztes távolságban parkoló autóban ülve Jackson őrmester hosszasan nézte az ellenség őrizetlenül hagyott terepjáróját, majd egyszer csak egy apró tárgyat vett elő, és átnyújtotta az egyik katonának. – El tudod helyezni ezt a poloskát Goszaibi kocsijának az alvázán? – kérdezte, amikor a fiatalember elvette a kütyüt. – Megpróbálom! A baka kiszállt a járműből, majd elindult a szóban forgó autó irányába. Sétája közben jobbra és balra is forgott a tekintete. A maga bajtársai közül látott párakat elrejtőzni a házak között, és szerencsére az ellenség soraiból sem bukkant fel senki, aki észrevétlenül a hátába kerülhetne. – Figyeljetek! Ha bárki jön ki a kerítés mögül, azonnal nyissatok tüzet! – adta társainak az utasítást telefonon a bajtársát figyelő Jackson. A katona, amikor Goszaibi autójához ért, még egyszer körbenézett, hogy tudja, nem leselkedik rá semmilyen veszély, majd szép lassan leguggolt, s kezdte végrehajtani a rá bízott műveletet. Egyik kezével óvatosan tapogatta a gépjármű alját, majd a poloskát is sikerült elhelyeznie. Dolga végeztével lassan indult vissza az őrmestere felé. – Állj csak meg ott, ahol vagy! – hangzott egy utasítás a háta mögül. 40 �Próza és vidéke Megfordult, és magát a terepjáró sofőrjét látta a túszt a házba kísérő két férfi társaságában. Goszaibi arab nyelven a társaira parancsolt, mire azok ketten elindultak ellenségük irányába. A fiatalember, hogy védje magát, elővette pisztolyát, s ekkor lövések hallatszottak a házak közül. Az amerikait elfogni akaró fegyveresek viszonozták a tüzet, a kerítés mögül pedig több társuk is csatlakozott hozzájuk, és ezzel újabb összecsapás kezdődött. Jackson is kiszállt az arab tudósító mellől és szintúgy bekapcsolódott a tűzharcba. Szulejmán a harc közben egyszer csak Ahmed felé fordult, s be is célozta őt Ak-47-esével. Jackson erre a lábai elé lőtt, amitől az hátrálni kezdett a járműve irányába. Al-Kuvaiti életben maradt fegyveresei időközben elkezdtek hátrálni, s lassan visszatértek a magas kőkerítés mögé. Ellenfeleik szintúgy abbahagyták a tűzharcot, és ismét a házak közé mentek. Szulejmán a terepjárójába ült és elhajtott vezére házától. Rövid időn belül kiért a városból a környező hegyek közé. Amikor már jó messzire elhajtott, leállította autóját és kiszállt belőle. Alaposan körbejárta a gépjárművet, jól benézett mindenhova. Ezután az alvázat is kitapogatta, de nem vett észre semmit, ami gyanús, vagy nem odaillő dolog lenne. Dolga végeztével figyelmes lett egy magányosan felé közeledő mikrobuszra, így fegyverét elővette, és az út közepére állva várt a járműre. – Álljunk meg, Nick! Szerintem ez mondani akar valamit! – fordult a busz belsejében egy nő a férfi sofőrhöz, amikor már nagyon közel voltak a férfihoz. – Fegyver van nála, Megan! Veszélyes is lehet – nézett rá a körszakállas fiatalember. – Egyedül van, szerintem inkább mondani akar valamit. – Rendben van, nem bánom, de hadd beszéljek vele én! – mondta a férfi, miután eleget tett társa kérésének. – Oké! Én addig megvárlak a buszban – bólogatott a hölgy. A férfi kiszállt az autóból, majd elindult a rájuk várakozó felé. – Híradósok és amerikaiak vagytok, ugyebár!? – kérdezte Goszaibi a jövevényt. – Igen, a televíziótól vagyunk. Mit tehetek önért? – Vezérünk azt üzeni, hogy nézzétek meg ezt a felvételt, továbbá azt is szeretné, ha megjelenne a híradásokban – mondta az arab, miután a kazettát átnyújtotta a tévés személynek. – Nem ajánljuk, hogy katonák előbb lássák, mint az átlag nyugati polgár. Nagyon könnyen egy ember életébe kerülhet. – Fenyegetni mer minket? – Ezt nem fenyegetésnek, hanem ígéretnek szántam. Tényleg függ most tőled egy emberélet. Úgyhogy itt bajok lesznek, ha nem teszed, amit mondok, vagy ha szólni mersz a hadseregnek. 41 �Próza és vidéke – Meg fogjuk tenni, amit kívánnak, csak ne bántsanak ártatlanokat – nézett a fiatalember a társa szemébe. Szulejmán elmosolyodott, és visszaült a gépjárművébe. A másik férfi is visszaült a kolléganője mellé, majd mind a két jármű tovább indult. Amikor a híradósok már messze jártak, egy magányosan járőröző amerikai hammer terepjárót pillantottak meg. A két gépkocsi közeledett egymás felé, mígnem megálltak egymással szemben, Nick pedig kiszállt a volánja mögül. – A jó öreg Samuel Gibson őrmester! Neked most nem Alaszkában kéne lenned? – fogadta a híradós tárt karokkal a hammerből kiszálló katonát. – Ebből is látszik, hogy régen találkoztunk! Mit keresel itt, a világ egyik legzűrösebb országában!? Van kedved velünk tartani a támaszpontunkra? Éppen visszafelé tartunk mi is. – Nem mehetünk veletek! Kaptunk egy felvételt, amit le kell közölnünk a híradóban, de nem mutathatunk meg nektek. Ha meglátnak minket együtt, lehet, hogy megölnek valakit, akit fogva tartanak valahol. – Nincs olyan messze a bázisunk! Ezért nekem hadd legyen olyan kérésem, hogy gyere velünk, és nézzük meg együtt azt a videót. Szegény fogvatartott biztos várja már, hogy kiszabadítsa valaki. Sokkal előrébb lehetünk, ha látjuk a felvételt. Nick szaván fogta régi ismerősét, és a katonai terepjárót követte a közeli, hegyekkel körülvett támaszpontra, ahol mindnyájan kiszálltak a járműveikből, és indultak az egyik sátor felé. A sátorban, ahol már lazításra került sor, Gibson levette a sisakját, majd leült, s híradós társai is kényelembe helyezték magukat. – Milyen volt Alaszka, Sam? – nézett Nick az őrmesterre. – Nem volt olyan kemény, mint a harcmezők. Egy isten háta mögötti bázison voltam, amiből van bőven azon a vidéken. Főleg gyakorlatozásból állt az egész. Nem bántam, mert Afganisztán, Irak és Líbia után vágytam már egy kis nyugalomra. – Hogyhogy visszatértél a harcmezőkre? – kérdezte Megan a katonát. – Csak a vadon vesz minket körül, nem történik semmi, mert nagyon kevés a lakott terület, és nagyon el vannak szórva, az év nagy része kőkemény tél. Erre is rá lehet unni, és különben én jobban szeretem, ha történnek körülöttem dolgok – Sam Nick felé fordult. – Most jut eszembe! Ideje megnézni a felvételt. Nick odaadta a kazettát az egyenruhás férfinak, majd mindhárman átmentek egy másik sátorba, ahol volt kistévé és videolejátszó alkalmatosság. Az őrmester beüzemelte a készüléket, majd több katona is csatlakozott a társaságukhoz, s velük együtt nézték a felvételt. – A nevem Dennis Normann. Vállalkozó vagyok az Egyesült Államokból. A családomnak és valamennyi honfitársamnak üzenem, hogy fogva tartanak, de életben vagyok – beszélt a felvételen a jól láthatóan megtört férfi. – 42 �Próza és vidéke Fogvatartóim továbbra is követelik, hogy Amerika és a Nyugat hagyják abba az arabokkal szembeni zsarnoki politikájukat, és ne támogassák Izraelt sem. Hogyha nem így tesznek, még több embert fognak elrabolni és kivégezni, köztük engem is. – Felhívom Ahmedet, hogy mi a helyzet a nagyfőnöknél – vette elő a mobilját Sam. Ahmed Jackson őrmesterrel és a terepjáróban ülő másik két katonával együtt továbbra is tisztes távolságból figyelte a terroristavezér házát. Az arab éppen jegyzetelt a noteszébe, amikor telefonja egyszer csak megszólalt. – Szia, Sam! Mondd, mi a helyzet? – szólt a tudósító a készülékbe. – Szia, Ahmed! Minden rendben van Kuvaiti házánál? – Goszaibi hozatott neki egy túszt valahonnan. Utána volt egy kis lövöldözés is, amiből a hírvivő elmenekült, de már visszajött. Egyébként minden a legnagyobb rendben van. – Tudnál személyleírást adni arról a túszról? – kérdezte Sam, miközben egy katonának jelzett, hogy játssza le újra a videofelvételt. – Narancssárga póló és farmernadrág volt rajta. Az arcát nem láttam, mert el volt takarva egy fekete zsákkal. – Köszönöm, Ahmed! Pár emberrel odamegyek hozzátok, addig ne engedjétek, hogy a túszt elvigyék onnan! – Rendben van, továbbra is figyeljük őket! Sam megszakítva a vonalat újra megnézte a felvételt, majd a két híradós felé fordulva kérdezte mindkettőjüket: – Ki adta nektek oda a kazettát? – A hírvivőjük, Szulejmán bin Ibrahim al-Goszaibi. – válaszolta Megan. – Pont, ahogy sejtettem! Dennis Normannt Kuvaiti házában tartják fogva – nézett az őrmester az összes társára, majd egy szemüveges hölgyet szólított meg. – Ann, Ahmednek a nejét vidd el a Coloradóra, ott nagyobb biztonságban lesz, mint itt! – utasítása után a híradósokhoz fordult. – Ti is hagyjátok el a támaszpontunkat, és térjetek vissza a szállásotokra! – Azért örülök, hogy találkoztunk, Sam! – nyújtotta a kezét Nick a rég látott ismerősének. – Én is örültem a szerencsének! Vigyázzatok magatokra! – a katona kezet fogott a híradóssal. Ann és a haditudósító felesége helikopterbe ültek és felszálltak. Eközben a híradósok is elhagyták a támaszpontot a mikrobuszukkal. Gibson pár katonával együtt szintén elhagyta a támaszpontot, és indult a bajtársai segítségére. Amikor megérkeztek, a város melletti dombon találkoztak barátaikkal és jemeni segítőikkel, s mind kiszálltak a hammerből. – Történt valami azóta, hogy beszéltünk telefonon? – kérdezte Sam Ahmedet. – Ugyanaz a helyzet, ami eddig volt! – nézett az arab az őrmesterre, majd 43 �Próza és vidéke a város felé. – Nem jött senki és el sem ment senki. – Heathert elvitettem a csatahajóra, ott csak nagyobb biztonságban lesz, mint a terepen. – Köszönöm! A helikopter időközben megérkezett a Coloradóra. A két nő leszállt a hajó fedélzetén, majd kiszálltak a repülő alkalmatosságukból. – Gibson elindult már a vezérhez? – közelített feléjük John. – Szerintem oda is ért már! – válaszolta Ann. – Oké! Valószínűleg értesíteni fog, hogy mi a helyzet. Ott van-e Goszaibi is, meg hasonlók. – Figyelj, John! Parancsot kaptam, hogy hozzam ide Heathert. Megtennéd, hogy vigyáznál rá? – Természetesen! – nézett a férfi előbb Annre, majd a másik nőre. – Kövess, kérlek! A hölgy szaván fogta a férfit, és vele együtt indult a hajó belsejébe. Hosszas séta után egy irányító központban találták magukat, ahol John helyet foglalt egy forgószékben. – Újságíró vagyok! Ahmed al-Gabzi haditudósító felesége! – kezdte meg Heather a beszélgetést. – Te fogod megírni ezt az egész Kuvaiti-akciót az újságokban. A srácok meséltek már nekem rólad. – Egész jó kis terem! Szóval innen irányítod a rakétákat. – Így van! Ez az én birodalmam. Ahmed kiszállt az autóból és két őrmestertársával együtt a városon belül, ellenségük házától tisztességes távolságban tanakodtak azon, hogyan szabadíthatnák ki a túszt, mielőtt még az akciót megkezdhetnék. – Ahmed, te úgy is arab vagy! Hogyha be tudnál épülni közéjük… – így Jackson. – Letesztelnék őt, hogy tényleg az-e, akinek mondja magát, és nem egy beépített ügynök. Ezen elbukna, még soha életében nem csinált ilyet. Csak annyi a dolga, hogy információt szolgáltasson az újságoknak – Sam nem várta meg, hogy társa befejezze a javaslatát. – Különben is, tudjátok mind a ketten, hogy libanoni bevándorlóktól származó keresztény arab vagyok. Lövésem sincs, hogy viselkedik egy hithű muzulmán, úgyhogy már emiatt is halott ötlet a tiéd, Jackson. Tanakodásuk közben a vezér házában Dennis Normann megkötözve ült a földön az egyik szobában. Egyszer csak felállt, és közel ment az ajtóhoz, fejét nekinyomva hallgatózott, hogy vajon miről beszélgetnek a fogva tartói. A férfi azonban semmit sem értett az arab beszélgetésből, mivel nem beszélte a nyelvet. – Ez az ember itt van a legjobb helyen. Amíg itt tartunk egy civil nyugatit, nem merik megtámadni ezt a házat – nézett al-Kuvaiti szemébe a terepszínű 44 �Próza és vidéke ruhát viselő, fiatal embere. – Szerinted tudják, hogy itt tartunk egy embert a házban? Jobb helyen lenne ő egy rejtekhelyen, amiről senki sem tudja, hogy hol van. A videót, amin beszél, leközlik a híradókban. Annyit tudnak majd róla a honfitársai, hogy életben van, de azt nem, hogy hol. Ha bekeményítenek, akkor pedig megöljük – nézett Szulejmán a fegyveresre. – Nem ostobaság az, amit Szulejmán mond! Úgy tudnák meg, hogy az én házamban van egy túsz, hogyha nyilvánosságra hozom. Egy titkos, nehezen megközelíthető helyen, ahol pár megbízott felügyelne rá, lehet, hogy senkinek nem jutna eszébe keresni. Ezért most elvisszük őt egy ilyen helyre, aztán majd meglátom, mi legyen vele – mondta a vezér mind a két társának, majd némi gondolkodás után folytatta. – Vigyétek el most egy eldugott helyre, és tartsátok is ott, legalább pár napig! Utána meglátom, hogy mi legyen. A fiatalember visszatekerte kendőjét az arcára, és Ak-47-esével a kezében indult a szomszéd szobába a túszért. Ezután a pólójánál fogva állítatta fel a kétségbeesett férfit, majd zsákot húzott a fejére, és átparancsolta a másik helyiségbe, ahol időközben megjelent a fegyveres társa is. – Induljatok, és nagyon vigyázzatok az amerikai jelenléttel! Nem lehet tudni, hogy mikor zavarnak meg minket újra – mondta al-Kuvaiti, miközben az emberei Dennisszel együtt indultak kifelé a házból. Odakint az amerikai katonák mind elfoglalták a helyüket, figyelemmel kísérve, hogy mi történik. Egyszer csak nyitódott a vezér házának ajtaja, s a hírvivő jelent meg, akit a két társa és a túsz követett. Egy közeli háztetőn tartózkodó mesterlövész ekképp szólt a telefonjába: – Látom Goszaibit két fegyveressel, és a túsz is velük van. – Egyelőre csak figyeld őket! Majd ha kiérnek az udvarból, akkor nyiss csak rájuk tüzet – mondta a vonal másik végén Samuel Gibson őrmester. Amikor Kuvaiti emberei kiértek az udvarból az utcára, a mesterlövész elsütötte fegyverét, majd találat érte a túszt kísérő, terepszínű ruhás férfit, aki azonnal meghalt. – Amerikaiak vannak itt! – Goszaibi a pisztolyát elővéve ordított az életben maradt társa felé, aki előre tartotta fegyverét. – Ne hagyd megszökni Dennis Normannt! – adta a következő utasítást, amikor a túsz elkezdett előre szaladni. Gibson és Jackson előjött az épületek közül, és tüzet nyitottak ellenfeleikre. Ahmed addig a vállánál fogva biztonságos helyre vezette az előbb kiszabaduló férfit. Amikor a hammerhez értek, a tudósító lehúzta társa arcáról a zsákot. – Ne bántsanak, kérem! Sajnálom és ígérem, hogy nem kísérlek meg újabb ostobaságot – üvöltötte Dennis kétségbeesetten. – Ne féljen! Mi segíteni szeretnénk magán! Látja? Amerikai egyenruhám 45 �Próza és vidéke van – nyugtatta Ahmed a férfit. – Induljunk vissza a támaszpontra, Jackson az embereivel már elintézi Kuvaitit – érkezett hozzájuk Gibson őrmester. Hárman együtt beültek a terepjáróba, s még két katona csatlakozott hozzájuk. Amikor elindultak, Ahmed eloldozta Dennis hátrakötözött kezeit. A fekete bőrű őrmester a társaival már a vezér házának udvarát ostromolta, amikor a hírvivő indult vissza a házba, de főnöke megállt előtte az ajtóban, s ekképp szólt hozzá: – Ha ezek lerohanják a házam, nem leszek itt biztonságban. Vigyél el innen, és közben, ha lehet, próbáljuk meg visszaszerezni azt a túszt! Al-Kuvaiti a hírvivővel és az életben maradt fegyveressel együtt indult kifelé az udvaron keresztül. A lövöldözések közepette nehezen jutottak csak ki, ahol egy újabb, símaszkos férfi csatlakozott hozzájuk, és négyen együtt indultak ki a városból. A közeli dombtetőn Gibson távcsövön keresztül figyelte a várost, és egyszer csak meglátott egy terepjárót közeledni feléjük. – A hírvivő lesz az, Sam? – állt meg mellette Ahmed. – Igen! És úgy látom, hogy maga a nagyfőnök is vele tart – vette el az őrmester szemei elől a távcsövet, majd társai felé fordult. – Menjünk tovább fiúk! – Indíthatod a rakétát, John! – szólt a telefonjába, amikor már a terepjáróban ültek és elindultak. A hajón tartózkodó John szaván fogta az őrmestert. A rakéta felemelkedett és nagy sebességgel tartott célpontja felé. Az azt irányító férfi a hajó belsejében szemeit a képernyőre meresztve koncentrált. – Innen fogod majd tudni, hogy merre tart a bombád? – mosolygott Heather, miközben a képernyő után műkezes társára nézett. – Igen! Kamera van ezeken a szerkezeteken, így az irányítójuk tudhatja, hogy merre járnak. Attól pedig nem kell félni, hogy célt tévesztenek, mert olykor van jeladó is elhelyezve a célpontokon. – Szegény Ahmed! Remélem, hogy nem hal meg majd valami összecsapásban. – Ne aggódj érte! Vigyázni fognak rá a fiúk odakint – John le sem vette szemét a képernyőről. Kuvaiti a három társával együtt csakhamar utolérte ellenfelüket és a kiszabadított túszt. Amikor egészen közel kerültek az üldözött járműhöz, a két fegyveres tüzet nyitott, s az amerikaiak viszonozták azt, így tűzharccal egybekötött autós üldözés kezdődött. – Úgy látom, ez a rohadék csak úgy nem akarja kiadni Dennist! – vett elő Ahmed egy pisztolyt, és elkezdett lőni az üldözőkre. – Mr. Normann! Nem szeretnénk, ha önnek baja esne! Bukjon le, kérem! – mondta egy katona a volt túsznak. 46 �Próza és vidéke A két autóban tartózkodó férfi észre sem vette, hogy egy rakéta tart feléjük nagy sebességgel, célba véve a hátulsó járművet. A levegőben szálló szerkezet hirtelen megkezdte ereszkedését, majd becsapódott Kuvaitiék autójába, amitől az felrobbant. – Meghalt! – suttogott Gibson, majd örömujjongásban kitörve szólt a társaihoz. – Vége van fiúk, kipipálhatjuk a fővezért és a hírvivőt! A terepjáró megállt, és valamennyien gratuláltak egymásnak. – Most már vége van, Mr. Normann, hazatérhet szerencsésen – mondta Ahmed Dennisnek. – Köszönöm! – suttogott a túsz könnyes szemmel a tudósítóra nézve, majd a többiekhez beszélt. – Köszönöm szépen a segítségüket! Maguk mind nagyszerű hősök, akik megmentették az életemet. – Kérem, Mr. Normann! Mi csak a munkánkat végeztük! – mosolygott az őrmester a hálálkodó férfira, majd ismét telefonálni kezdett. – Szia, Jackson! Meghalt al-Kuvaiti! Mi a helyzet a házánál? – Itt is vége van már az akciónak. Sikerült kinyírnunk azokat a szemeteket. – ragadta el a feketét a lelkesedés. – Hát ennek örülök! Egyben vagytok, az a lényeg! Hetekkel később odahaza Ahmed éppen az újságot olvasta a nappalijában, amikor Heather csatlakozott a társaságához. – Pont azt a cikkedet olvastam, amiben megírtad, hogy megölték Abu Hasszán Abdullah al-Kuvaitit – tette a férfi az újságot az asztalra. – Hát, mit mondjak!? Nem mostani már az újság! – ült le mellé a neje. – Nem, de szerintem ezt el fogom tenni emlékbe. Mégiscsak részt vettem ebben az akcióban. – És még sok akció lesz, ahol neked is jelen kell majd lenned. – Igen, de most már jöjjön valami kellemesebb téma! – Ahmed azzal bekapcsolta a televíziót, és azt nézték a délután hátralévő részében. 47 �Próza és vidéke Lélekegyenesek és gondolatmócsingok PORKOLÁB ÁDÁM Este van, esetleg reggel – mit számít? Az azonban biztos, hogy az utolsó ködfoltokkal terhelt csillámporszemcse is szertefoszlott már. Furcsán üresnek érzem magam… csak a döndülő ajtó meg a gusztustalan szavak… éppen negyedórája. A második emeleti panellakásban ezen a napon lélekegyenesek görbültek meg és gondolatainkat agyunk sötét sikátoraiban fosztogató gondolatmócsingok erőszakolták meg. Akkor sem! Kibírom úgyis… a mobilja amúgy is ki van kapcsolva. Már próbáltam. Nem újdonsült vendég nálam a magány. Legalább nekünk biztos alapokon épült fel a kapcsolatunk. És most újra itt van… Most mit csináljak? Csak még egy utolsó cigit, aztán jöhet a százfűlé. Én hülye állat! Most hogyan? Ej már, térj észhez! Jól gondold meg, mit csinálsz! Hiszen megszokható minden. Azok a vadállatok is, akik fogságba kerültek, egy idő után már vissza sem tudnának térni a vadonba, mert azonnal elpusztulnának. De ha ez így van, akkor lehet, hogy nekem nem is olyan rossz? Mit élveztem annyira Hagymaszájú Tóbiás mellett? Gondolkodom valamin. Mélyen elvonulok agyam legmélyebb, leglepcsesebb zugaiba. Csónakázok a szörnyűséges trágyalében. Ijesztő, ahogyan néha-néha meginog a ladikom. Lássuk csak. Az mondjuk tetszett, hogy megtanulta egy ötösért a telefonkönyvet egyetemista korában, mint Kazal László. Amikor fel kellett mondania, a hülye megakadt a Heckler névnél, és perceken keresztül azt hápogta, mint egy belőtt kacsa. Hát igen, mondjuk humora az volt. Emellett mesteri cselekkel tudta meghazudtolni magát. Most pedig – jóval a sírás, jóval az értelmesnek ható, önző érvek után – moshatom le egyedül a szempillaspirál és az alapozó harci maszkját az arcomról. Az afrikai törzsek sírva kapnának utánam. Nem! Vannak tabuszavak, amikre nem szabad gondolnom: szerelem, rózsa, érzelem, veszekedés, könny, féltékenység, gyűrű, gyerek. 48 �Próza és vidéke De kérem, én itt sem voltam! Csak suhantam a fejemben, mint Sandra Bullock abban az idétlen szépségkirálynős filmjében… igazából gondolatban eveztem közben. Attól még, hogy én itt voltam, bizonyos elemeim… még… Istenem, de szégyellem! Hát semmi újszerű nem jut eszembe egy ilyen helyzetben? Vajon gondolt-e már valaki a szaloncukorra közben? Most már tényleg az utolsó. A cigi is. De ezt a szar helyzetet sem hagyom újra megtörténni. De mégis, míg talpra állok, kell valami pótcselekvés. Csak így nem lehet, ennek biztosan megvan a módja. Legalább itthon történt, és én újra átvészeltem. – Győztél, cseszd meg! Most boldog vagy? Hiányzol és szarul érzem magam. Ezt akartad hallani? Csak … – hörgöm a hangpostára. A műanyag ketyere nem válaszol. Hát így hogy mondjam el neki, hogy újraolvastam tegnap? Illetve csak az egyik rövidke írását… Jobban belegondolva talán mégis: őt olvastam újra. Tudom, hogy most mosolyog, akárhol is van, mert tudja, hogy mit szoktam mondani neki viccelve. Ő rossz író, az egyik legnehezebben emészthető alkotó. Igazi amatőr, a szó nemesebbik értelmében. Nem is tagadom, nehezen viseltem, amikor olvastam azt a borzalmat. Eleinte próbáltam valami mellékzöngét felfedezni, a szavak mögé látni valami olyasmit, amely tudatosságra utal. Azt írja egyik sorában: „Újból csónakba szálltam, de felborít a gondolatörvény, a napi sokaság.” Én éreztem, ez jó: ízes gondolatritmus kezdődik, aztán egyaránt van benne metafora és szimbólum. De ez csak mesteri hegedűvonás egy olyan zongoradarabban, ahol nem írtak szólamot az ő hangszerére. De ő mégis csak írta és írta a sablonos, túlontúl komolykodó sztorijait olyan hangnemben, mintha egy kótyagos matróz próbálná összefoglalni a politológiai lexikont – közvetlenül felkelés után. De tudtam, mégis jól tette, hogy megpróbálta. Én is így csináltam volna. Tényleg, vajon miért hittük, hogy együtt kibeszélhetjük és megoldhatjuk a világ összes problémáját, ketten leírhatunk mindent? Mindketten annyira lelkesek voltunk egy órája! Mondjuk mindig így indult. Ha belekezdtünk valamibe, akkor gyújtópontig forrtunk: ő végül kitartóbb volt, mint én. Ő lépett először. Talán tisztelnem kellene őt érte. Ő okosabb volt, rájött, hogy nem szabad mindenáron másoknak bizonyítania. De akkor is, ilyen könnyen nem szabadulhat meg tőlem! Szürke minden, de tudom, hogy vannak színek körülöttem. Csak nem látok egyet sem. A sárga tapéta, amelyet együtt választottunk az őrület határán, citromillatú. De alatta a panelbeton szürke és porszagú: elnyeli előlem az ég tükörfoncsorját. Meg a gazdaságosan izzó, csillagoknak csúfolt szpotlámpákat. Meg a tüdőroppantó városi levegőt. Meg őt. Én meg itt vagyok, bedobozolva és csomóra kötve az Elhagyatottságnak. Most ecetízű bennem minden. Bensőm maró szaga az orromon párolog 49 �Próza és vidéke ki, egyenest a zsebkendőhalmazba. Mantrázom újra és újra: „Hiszek a sorsszerűségben; az igazi, mindent elsöprő szerelemben. Abban, hogy a szeretet mindent legyőz. Abban, hogy mindig lesz egy barát, aki felnyitja a szememet, ha butaságot csinálok. Abban, hogy a sokat sanyargatott árvák végül boldog feleségek lesznek. Abban, hogy a rút kiskacsából meseszép hattyú lesz és elhiszem azt is, hogy a szegény fiú elnyerheti a gazdag török basa lányának a kezét.” Darálom, mint nagyanyám a süteménytésztát gyermekkoromban. De nem hiszem, csak hinni akarom. Nehéz hinni a mesékben, ha nemrég három, éppen erre kószáló, lila tenyérnyom ugrott a hátad közepére. Meg a hasadra. Újból csónakba szálltam, a mocsárrá összeálló lelki kanálist szelem át a fejemben, de kiránt a gondolatörvényből a napi teendősokaság. És akkor, a föld poráig alázott és félájult valaki, aki voltam, egyszerre csak nővé vált. Ez mindig csak utána történt meg, közben sohasem. Olyan komor itt minden, főleg, mióta elment. Talán egy-két virág… Imádom a virágokat, ezek a dolog Isten szemet gyönyörködtető ajándékainak egyike. Ápolni, nevelni őket csaknem olyan, mint a gyereknevelés. Levágni egy virágot csak azért, hogy valakinek örömet okozzunk – bűn. Vajon mit szólna egy hasonló délceg dalia, ha csak azért, mert pompázatos és nekem imponál, egyszer csak kettészakítanám? Éppen ebből a meggondolásból minden egyes virágot, ami a kezem közül kerül ki, jó előre meggyászolok: hisz tudom, mi lesz a sorsuk. Vagy egy sötét sírban oszlanak el a testtel együtt, vagy egy csinos kis porcelánvázában rothadnak el. A végeredmény ugyanaz. Miért nem lehet őket csak úgy csodálni a természetes valójukban? Miért nem lehet csak elfogadni engem természetes valómban? De hiszen ez hülyeség: az emberek nem lehetnek virágok! Ha így lenne, csak egyszer szenvednének. Nálunk pont fordított a dolog. Az emberek nem a földből nőnek ki, ellenkezőleg. Éppen a földbe tartanak. Talán csak az a közös bennünk, hogy felemelkedve kapaszkodunk mi is az életbe, akár csak ők. Újabb gondolatfoszlány. Hol is hallottam már azelőtt az érzelmi zsarolásról? Még az egyetemen, egy angol darabban olvastam: „Tremero! Meglásd még, örök bölcsességre vall / ellenséged saját rosszhírét hintni reá és tenmagad nyűgjeibe / hempergetni őt.” Az emberi természet sajátja, hogy ha elégszer mondják, akkor egyszer úgy is elhiszi, hogy silány – és végül tényleg az is lesz. De vajon én elégszer hittem-e magam ócskának, hasztalannak, butának vagy féregnek ahhoz, hogy célt érjen a felém suhantott szólándzsa? És ha igen, akkor meddig falhatom fel magamat, mint az örkényi kígyó? Tényleg, mennyit emészthetek meg önmagamból? A bokámat? Az ökörtérdemet? És vajon pusztán az, hogy utálom magamat, elégséges-e ahhoz, hogy ide temessem magam a párnák közé? Végül is. Ez sem rosszabb fajta magány, 50 �Próza és vidéke mint… akkor meg miért ne? Hátha így végre mindenki kötelességének érzi majd, hogy lerója a végső tiszteletét. Elvégre „halottunk” fiatal volt, okos. Most persze már kedvesnek említi mindenki: elhunytunkról, oszladozó hústömegünkről, bűzölgő szövetcsomónkról, szerves hulladékkötegünkről vagy jót, vagy semmit. Megható, szép klisék, pedánsan feketébe öltözött tömeg, lágy sirató zeneszó. Ha itt és most történne meg mindez, a pap bizonyára gyorsan letudná a kötelező kört, aztán sietne is haza, hogy elcsípje a kedvenc focicsapata soron következő meccsét. Hát ennyi volt, együnk valamit. Köszönöm szépen mindenkinek, hogy pár perce történő agyhelyen-verésemen részt… Bíró úr, tiltakozom! Mégsem szeretnék még meghalni. Csak ha majd egy fancsali, fénytelen alak jelenik meg a sír előtt, akinek virágpalántákkal teli doboz van a kezében, és lesepri a sok giccses koszorút a sírról. Így akartam volna mindent… Egyébként idegesít ez a szürkeség, ez a kibírhatatlan egyhangosság! De hisz lehet talán még! Talán ha újból… És ha végre felvenné azt a telefont! Ha esetleg kaphatnék… az nagyon jó lenne. Talán ha többet… és mindezt úgy, hogy… Hogyan is? Hogy közben nem rendelem neki alá magam teljesen, nem beszélnék mindig a munkahelyi dolgokról, nem rettegnék attól, mi lesz, ha nem ugrok neki azonnal, meg ehhez hasonlók? Úgy még működhet. Máshogy nem. De mi van, ha mégis? Mert lehet, hogy csak most utoljára fordult ki önmagából. Igaz, hogy önző lett, de hisz a szerelmesek azok. Az önzőséget egy szerelmesnek nem róhatjuk fel – én miért tenném? Engem sem kellett félteni, mert őrülten féltékeny voltam rá. Ez az én nagy hibám, és korántsem biztos, hogy ő meg az a nő… De talán a fene nagy „hetedik érzékem” sugallata sarkallt a hisztikre. Úgyis megértené, ha elmagyarázhatnám neki, hogy mindent csak azért csináltam, mert féltettem őt. Úgy vigyáztam kettőnkre, mint a pingvin a szárnyaira vagy a hinta a benne himbálódzó gyerekekre. Mert beláthatja, hogy még mindig van közünk egymáshoz. Hogy néha még a hegeket is be lehet gyógyítani. Elvégre nem tagadhatja, hogy fiatalok vagyunk, egymást csiszoló kis kavicsok. Túl büszkék és lázadók ahhoz, hogy gyémántnak nevezzük magunkat, ámde legbelül tudjuk, hogy többek vagyunk, mint egy porba hullt, szürke, hideg, élettelen anyag. Tökéletes páros vagyunk még mindig. Ő tele van kérdésekkel, én pedig mindig kész vagyok válaszokkal felelni rájuk. Ő sebzett és én is, így hát egymást gyógyítgatjuk és tanítgatjuk. Titkon remélem, hogy néha gondol rám, mert hát ő alapvetően sziporkázó, éles elme, csak eddig hiányzott belőle a kalandvágy. Talán rosszkor találkoztunk, rossz helyen? Mindig ezt kérdezem magamban. Most hirtelen furcsa, éles fájdalom hasít felém, furán imbolyog minden. Egy csattanásszerű hang visítja fel a semmiföldje csendjét. Elviselhetetlenül 51 �Próza és vidéke vakító ez az erős sötétség. Már szinte cirókál, ahogyan a csuklómba mar. Mondtam, hogy megváltozott. Palócföld 1998/2. A borítón Lóránt János munkája. 52 �Madách 150 Kutatóterület SZILI JÓZSEF Még egyszer a Madách-líra csúcsairól Amikor Karinthy Frigyes Madách-tanulmányát széljegyzetelve a Tragédia iróniájáról írtam, megjegyeztem, hogy valamiképpen fel kell adnunk a Tragédia-dogmába vetett hitünket.1 De mi is az a Tragédia-dogma? Mit kell belátnunk? Azt, hogy a teremtéstörténeti és történelmi kavalkádformában sem elsődlegesen, sem másodlagosan, de még harmadlagosan sem egy ideológiai tételrendszer, egy mégoly lelkes vagy lelketlen világnézet lenyomata rejlik. Hangsúlyoznom kellett, hogy Karinthy képes egy egyszerű, majdnem egysíkú egészet tételezni, s jóformán egyedül csak az alapötletben, a sztoriban, vagy elegánsabban, a müthoszban látja a Madách-mű nagyságának alapját és teljét: „[…] a puszta mesében minden benne van – az Eszme nem kiegészítője vagy alapja, nem szülőanyja a mesének s a mese nem jelképe vagy példázata az eszmének. Eszme és történet, gondolat és jelkép egy és ugyanaz a Tragédiában – ha az alkotás legmagasabb fokának anyag és a forma tökéletes egységét vallom, ennél nagyszerűbb példát nem találhatnék.”2 Hogy ez a müthoszteremtés teljes egyként, egy Teremtő isteni erejének megnyilvánulásaként működik, arra a Tragédia egésze és úgyszólván minden sora tanúság. Az alkotás-teremtés persze eleve meg van duplázva: 1) a bibliai isteni teremtés makettja, 2) a Tragédia szöveg-, fantáziaés műalkotás-teljessége. Mindjárt a legelején (még Arany jóindulatú beleköltősködése ellenére is) kitárulkozik ez a teljes szöveg- és fantáziavilág, s ahol akad döccenésre némi lehetőség, a fősodor, a formának, a müthosz szövegszerű megnyilvánulásának nyelvi ereje ott is átlendíti a szöveget realizáló, fantáziáló tudatot, minden ponton érzékítve, tudatva, hogy a gondolat megéri a gondot és az önátadást. A Tragédia mindenképpen egy nyelvművész műve is (vagy ha úgy tetszik, Aranyostul kettőé), s aki Madách lírájának végtelen sorát átlapozza, joggal várja jelét, nyomát, ragyogását 53 �Kutatóterület Madách 150 ennek a művészetnek. Erre fel szegény Gyulai úgy bepánikolt, hogy azt hitte, az a dolga, hogy megvédje a maga nem közönséges közönségét attól, hogy Madách önkezével rongálja nimbuszát. Sokáig ki sem adta a Madách Aladár által hozzá jókor eljuttatott líra-kéziratot, s amikor kiadta, úgy megtizedelte, hogy évekig jöttek folyóiratban, könyvben a korrekciók. Gedő Simon 1910ben éppenséggel a Gyulai által kihagyott versekben fedez fel „prometheuszi vonást”: „Madách világfájdalmában van bizonyos dacos prometheuszi vonás. Ez különösen azokból a versekből tűnik ki, melyeket Gyulai Pál Madách műveinek kiadásából formai okokból kihagyott.”3 Formai okokból. Igaz, ez a „dacos prometheuszi vonás” néha csak egy távoli utalás képében van jelen. Ezek, akár a Tragédia előtti, akár a Tragédia utáni időkből valók, egyértelműen abban a teljességben jelennek meg, amely a világtörténelem-álmot és a tőle függetlenül lezajló/lezajlott történelmet egyetlen egységbe vonja, és beállítja egy olyan teremtés-teremtettség közegébe, amely tartalmaz egy nagyobb egészre utaló vallástöredéket, de amelyet egészében egy a tételes vallásokat meghaladó írói, alkotói (teremtői!) szemlélet működtet. Korábban ezeket a Tragédiához passzintható képeket magam is inkább csak a Tragédia-koncepció törmelékeiként fogtam fel. Karinthy nagy jelentőségű felfedezését felfedezve azonban kénytelen voltam elismerni, hogy ezek a képek annak a teljesebb, s Madách művészetében ki is teljesedett egységes müthosznak az elemei, amely a költőt a maga költői mindenségének önkörű vallásalapítójává tette. Ahogy korábbi utalásaim tehát csak a Tragédiát célozták meg (s ebben előttem mások is közreműködtek, sokan és annyira „közre”, hogy ez volt a Madáchlíra–kutatás legközösebb terrénuma), most arra célzok, hogy egy olyan fordulat, mint az Önvádnak ez a két sora, „Nem volnánk mint száműzött Ádám most / Kinek az Édent önkeze bezárá”, tételesen a költő teljes poétikai eszkhatológiájában gyökerezik. Néhány ilyen mozzanat a sokaságból: „Lábunk előtt a völgyben köd feküdt, / Ugy állottunk, mint vízözön fokán” [...] „Arcára néztem, és az angyalarc / Megbírja a bűnöst tisztítani” (Május 24-én); „Csak egyetlen tudat lengjen felettem, / Hogy lelked, hölgy, felém, felém eped, / Hogy nélkülem Istennek édenében / Is észrevennél egy üres helyet!” (Ömlengés); „Ha csillag volnék Isten trónja mellett” [...] „Ha éden kertének lennék virága” (Önmegtagadás); „Néhány futó perc birtokom csak, / Amily futók, oly boldogok – / Mert e percekben századoknak / Üdve s egész egy menny ragyog” (Borbálához II.). Persze a magyar romantika más mesterei is (és nemcsak a magyar romantikáé) kénytelenek a zsidó-keresztény mitológiából élni, gyakran csak 54 �Madách 150 Kutatóterület ad hoc jelleggel. Ez az ad hoc jelleg az, ami végül is lényegiként értelmezhető, ha Madách különleges müthoszát tartjuk szem előtt, pontosabban azt, hogy a Madách-líra képvilágának gyakran az ilyen utalások a legnagyszerűbb, legátfogóbb eseményei. Egy-egy emberi cselekedet vagy állapot világméretű (mindenségméretű!) arányát ilyen müthikus foglalatok elevenítik meg, s ezek többnyire nem egyszerűen egy kész, szabványos mitológia termékei. Az Elváláskor sem kevesebbet állít, mint azt, hogy a helyzet a száműzött angyalé „a menny ajtaján”. Tételeződött egy ajtóval benyitható menny is a verssor által, ami nem a szokvány hitvilágok fogalma. A legátfogóbb gondolatot ebben az eszmekörben a Hit és tudás fogalmazza meg, jelezve, hogy talán nincs is remény a két terület (a hit és a tudás) egységbe foglalására: „Megszakadt a mindenség gyűrűje, Melyben Isten, ember együtt éltek, S a nagy űrt tán át sem tudja szállni Isten gondja és emberremények.” Annak a költőnek, aki a vérző kereszt sötét mítoszában (a Fiú kereszthalálát követelő, eltűrő Atya) nem talált semmi feloldozást, a világrend válsága kezdettől fogva és mindvégig nagyobb teher, mint amilyent Petőfi végleg vigasztalan grandiózus élménye a bibliai történet egy végső kifejletére utalva kifejezett: „Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higgyen, hogy ez történet? És e beszédet nem veszi Egy őrült, rémülésteli, Zavart ész meséjének?” A 2001-ben megjelent írásomban4 a Madách-lírával ismételten a nemzeti klasszicizmus „ízlését” állítottam szembe. Egyes képviselőinek az ízlését kellett volna emlegetnem, vagy legfőképp csak Gyulaiét, aki nyíltan színt vallott ebben a kérdésben, illetve máig is azokét, akik sem a modernség, sem a posztmodernség poétikai ízlésnormáiban nem részesek. Persze önhibájukon kívül, hiszen a Madách-ügyhöz méltó ízlés szintje korokon keresztül csak költészetünk és kritikánk legjavát jellemezhette. A másodvonal és az átlag „jótanáros” ízlés nem szükségképp részesült ebből, jószerint ma sem köztudott, hogy van ilyen. Abban a 2001-es írásomban nem is nagyon törekedtem magyarázatra vagy magyarázkodásra. Olyan helyzetben írtam egy Kabdebó Lóránt tiszteletére készülő könyvbe, hogy elegendőnek vélhettem, ha mintegy az ünnepelttel társalogva úgy írok, hogy ő értse, vagy az ő szűkebb köre. Ahhoz pedig nem kellett sok magyarázat. 55 �Kutatóterület Madách 150 Nem osztatlanul dicsértem Madách lírai darabjait, a válogatás nagyon is szűk, helyenként a költeményeknek csak egyes részleteit érintette. Maga a közelítés mégis mintha valami egészre vonatkoznék, mintha csak csúcsokról volna szó. Persze tudtam, ma is tudom, a Madách-líra egészét nem lehet „rehabilitálni”, némely versek eminenciája pedig normál helyzetben magától értetődő. Mégis, megjegyzem, a háttér, az alap valami egészé. Akármilyen rejtetten. Ez az egész pedig ugyanaz, mint amit Karinthy a Tragédiában felfedezett: a müthosz, az a Madách-féle speciális müthosz, amelynek jegyében Madách még vallásalapító hírébe is keríthető. Ez teologice kevéssé isteni, de istenméretekben, isteni mértékekkel emberi. Amikor a lírai darabokban ennek a müthosznak a képvilága uralkodik, mondanám: eluralg, a szélsőségek szétfeszítik az érzelmi tónus kereteit, ennek a nem létező, az emberisten, a költőteremtő nyilatkozat-töredékeit mennydörgik. Ezt más is így hallotta, ha nem is így mondja. Barta János 1931-ben pályája legelején Az ismeretlen Madáchról írva felfedezésként emelte ki e szerelmi líra magasságának egyetlen méltó mérőfokát, Petőfi egyik legremekebb költeményét: „Borkához a »Minek nevezzelek« dithyrambjára emlékeztető verseket ír.”5 Figyeljünk: többes számban: „verseket”. Bóka László egy emberöltővel később, a hatvanas évek derekán: „Ha korszakhatárokon vitázunk szakmai körben, ha a modern líra tematikus újdonságainak origóit keressük, ha Vajda vagy Kiss József, vagy Ady osztoznak egy újszerű szerelmi líra meghonosításán, én már rég Madáchot szavalgatom.”6 Sőtér István mindig a legértőbb hangsúllyal vette sorra Madách lírai darabjait. Világosan ír a korszakból kibúvó érdemeikről, valósággal egy olyan lírikusunkat érzékeli benne, akinek lennie kellett volna, de egészként végül is nem lehetett, csak töredékben. „Gondoljunk az Egy látogatás finom, novellisztikus részleteire, arra az anyegini helyzetre, mely az új boldogságát már meglelt régi szerető és a látogatására érkezett költő közt kialakult...” 7 Modernséget lát egy másik leíró költeményben, különösen annak „hangulatfakasztásában”: „Az Egy nyíri temetőn például a sívárság olyan poézisét idézi, aminővel sem Petőfinél, sem Aranynál nem találkozunk – van valami modern ennek az egyébként igénytelen versnek hangulatfakasztásában, s ez a modernség furcsán fér meg a kifejezés kissé avíttas módjával.” 8 „Modern” és ugyanakkor „igénytelen” vers és „avíttas kifejezés”, együtt, 56 �Madách 150 Kutatóterület noha „furcsán”. S talán épp a furcsaság ennek az együttesnek a lényege, ami nem fér meg Petőfi vagy Arany egyszerű, közemberi egyenességével. Merthogy, erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, itt egy nagy úrral van dolgunk. S hozzá egy palócföldi Anyeginnel, aki csak hellyel-közzel tud a maga Puskinja lenni, de ha igen, akkor azt egy Sőtér észreveszi. S hogy ez a nagy úr a maga zsigeri élettapasztalata szerint inkább otthon van a gúlaépíttető, mint a gúlaépítők világában, de benne van a luciferi nihil is, s még lehet ez is madáchi (isteni, félisteni) önismeret: „Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy”. Ez az úr, mindenesetre, tud viselkedni. Anyegin módján is, ha kell, de semmi esetre sem válhat úgy nevetségessé, hogy azt higgye, leírhatja: „Egyik kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele, Másik kezemben imakönyvem a Szabadságháborúk története.” (Petőfi Sándor: Beszél a fákkal a bűs őszi szél) Madáchnál nem fordulhat elő, hogy ne tudná, egy ilyen helyzetben mi a természetes. Ez nagyúri helyzet, a kispolgári szerelmes, ha maga Petőfi is, élhet egy-egy olyan képpel, mint az, hogy „Egy égbe-rontott képzelet / Tündérleánya” (Minek nevezzelek?), a nagy úr Petőfi-nagyságrendben követel. S ha rájövünk (rá kell jönnünk), hogy az ő lírájának ez a felvidéke, a csúcsokat megjáró szakasza, akár osztozhatunk a Költő teremtő költőként való fellépésében. Mert a költőben általában ott kell lennie első és legfőbb kritikusának, mint a Teremtésben Lucifer szellemének, hogy nyesse és elvesse az esendőt. Így csinálhatunk a Szív és ész (Borkához) című 12 versszakos okoskodásból némi luciferkedéssel olyan 4 versszakos költeményt, amely után legalább kilenc ujját megnyalhatja a múzsa: „Frígyünket nem fűzte az okosság. A világ illemtörvénye sem, Önmagában mint erős istenség, Alkotá azt csak a szerelem. Aki engemet akar szeretni, Az szeresen őrülten, vadon, Vessen az meg minden oly sorompót, Mit elébe Isten, ember von. Aki engemet akar szeretni, Légyen angyal és ördög velem, Hír, jólét ne legyenek előtte Semmi, semmi, csak a szerelem. 57 �Madách 150 Kutatóterület S verve sorstól végig a világon Áldja a szerelmet boldogan! – Ily árért sem vásárolta drágán, Melyben a menny üdvössége van!” A Szív és ész (Borkához) című költemény 5., valamint 10-12. versszaka alkotja ezt az együttest, amelynek persze inkább való az eredeti cím helyett ez a cím: „Aki engemet akar szeretni”. S bizony, tetszik, nem tetszik, itt van a Semmiért egészen vér és jog szerint való előzménye. Még az „és én majd elvégzem magamban” hím-számvetése is benne van: „Ily árért sem vásárolta drágán...” Jegyezzük meg jól: a 19. századi magyar lírában egyedülálló Madách szerelmi költészetének bensőséges és a korabeli nyárspolgári illemnek fittyet hányó erotikája. A téli éj dicsérete hosszas bevezetéssel jut el a csúcsig, az ölelésig. Ez a mozzanatos kidolgozás, itt-ott túlrészletezés Madách lírájának jellemző, az anekdota-szerű előadás biztonságát nyújtó alapformája. Menedékesen, de így is szépen eljutunk, s érdeklődésünk teljes lehet a közbülső, szükséges részletek iránt is, odáig, hogy „Szorulj hozzám idább még, kedvesem”. A poétikai ürügy, „Hadd hallgatom szíved veréseit”, sem érdektelen. De ettől a ritmustól minden gyűrűzni, gömbölyödni, hullámozni kezd, holott ama kar csak „kerít”. Milyen pontos, milyen alapos. S ettől kezdve mozzanatról mozzanatra haladva forrósodik fel a leírás, és jut el a fortisszimóig, és ismét a madáchi müthosz legátfogóbb kereteiből kiemelt képpel a vers nem mindennapi zárlatig: „Te elszunnyadtál, én féléberen Még hallgatom lassú lélegzeted, Még élvezem, ha álmod gondtalan Leleplez egy-egy újabb kellemet. Kebled kéjhalmihoz hajtom fejem, S lélegzetem köztük felforralom, Hajfürtjeid behálózzák kezem, Gyöngén kibontom, s végigjártatom Szép termeted hullámalakjain, Minőket művész legszebb álma szűl. De nem, de nem – a legszebb álom is Nem vonzhat így, így által nem hevűl. S midőn tökélyük gazdag érzete Kéjmámorban ringatja lelkemet, Míg lassudan álom veszen körül Folytatva a felséges képeket; 58 �Madách 150 Kutatóterület Ha istenek egébe szállanék, Tán észre sem venném a változást. – De óh igen, csókod hiányzanék, S ezért az ég nem ád kárpótolást.” Figyeljünk csak a metszetekre, az egyes sorok mondat- és szólamhangsúlyainak elhelyezkedésére! A mimetikus enjambement-ra két versszak között („...végigjártatom // Szép termeted hullámalakjain”). A végén a concetto némelyek számára kissé bonyolultnak tetszhetik (mi is a szoros oka annak, hogy az istenek egében nincs jelen a kedvese, akinek ezt a szálldosást köszönheti?), de sikerül a müthosz visszafogása, az emberi szféra fölemelésével. Az ilyen, részleteikben megragadó költemények különösen erősen sejtetik, hogy Madách, a költő, nagy úr. Talán túlságosan is egy ültében alkotott, mint Aranytól aláhúzva a Tragédia istene, sem munka közben, sem utólag nem működött kellő szigorral valami állandó luciferi kritikai érzék. Talán ez kellett volna, hogy folytonosan a kimondásmegnevezés csúcsai közelében tarthassa a fogalmazást. A téli éj dicsérete még kívülről, mozdulatok, látványok felidézésével örökíti meg a szerelmi egyesülés teljességét. A Boldog óra hihetetlenül egyedül áll a tizenkilencedik századi magyar költészetben. S nemcsak témája, a téma hiánytalan és hibátlan poétikai kidolgozása miatt. A hanghordozás, a deklamáció minden változatában versenyképes az Előszó, az Emlékezés egy nyáréjszakára vagy a Káprázat orkesztrációjával. Nem kellene-e tanítanunk ezt a költeményt a középiskola felsőbb osztályaiban, hogy akinek érzéke van (s kinek miért ne lenne érzéke) az altesti működéseknek az emberitől elválaszthatatlan fennköltségéhez, az kötődjön máris annak e világirodalmi mértékkel mérve sem középszerű felmutatásához. „Megcsitult arcád küzdelme végre, S mint az ég vihar után, kigyúladt, Kebled reng csak, amint reng a tenger, Hogyha elfárad a szél dühében. Lankadtan dűlsz vágyó karjaimra, Mint borostyán cserfa derekára, Esdve súgod: gyönge lettem állni, Óh te tarts fel, vagy veled bukom le. Ábrándos szemed félig lezárod, Félig szóra nyíló ajkaidnak Hangja elhal, mintha félne, a szó Felrettenti szűd költői álmát, S felforralt lélekzetté szürődik, Melynek édességét arcom érzi.” 59 �Kutatóterület Madách 150 Lám itt is a küllem kellemeivel illik kezdeni: „arcád”, „kebled”, a test dőlése, sugdosás, félig lehúnyt szem, félig nyílt ajkak. S utána az összefoglaló ténymegállapítás „Győzött hát a természet feletted”. És ami leglényegesebb, a metafizikai helyzet, az abszolút egység, egyesülés leszögezése. Ismerjük el, férfimód egyoldalú ez nyilatkozat: „Győzött hát a természet feletted, Megszüntél, nő, élni önmagadban, Szíved egy veréssel, egy reménnyel Szívemben dobog csak. - Keblemen túl nincs számodra élet. Hogyha mostan elszakítna a sors, Lelkedet is elvinném magammal S te halott maradnál. - - ” Ami ezt a kijelentéssort követi, az mintha ellent is mondana ennek a túlzottan egyoldalú, egyszemélyes létezés-tételnek. Ami következik, az mindkettőjükre egyaránt és megkülönböztetés nélkül vonatkozik: „Elborúl a mindenség körűlünk, Nincsen élet kívülünk e földön, Illem és hiú társas szabályok Kisszerű korlátai lehullnak, Nincsen vágy szivünkben, gondolat nincs, Mely ez édes percen túl repülne. S mint a lélek, mely kikél a testből, Egyesülve Isten szellemével Boldog, mert most lett csak még egésszé, Nem tépik szét többé szűk sorompók, Mik közt oly soká sírt: Lelkeink közt is lehullt a korlát, S boldogok, hogy ekként egyesülve Közelebb jutottak Istenükhöz; Mégcsak egy kis lépés, s összefolynak A világ lelkével. ‒” Nemcsak hogy „Lelkeink közt is lehullt a korlát”, amely egyértelműen jelzi a hím fölény vagy elsőbbség megszűnését is. A szeretők e fokon „a világ lelkével” folynak össze. A „világ lelke” és az „Istenség” Madách katekizmusában megkülönböztethetetlen azonosságot ölt. A legjobb átlagköltő azt hinné, hogy nincs tovább, ennél többet, ennél emelkedettebbet erről az aktusról nem lehet állítani. De most jön az az arisztotelészi „csavar”, a dráma váratlan, de szükségképpeni fordulata, megduplázva: 60 �Madách 150 Kutatóterület „Mért nem tesz most semmivé az Isten? Élvezénk egy percet édenéből, Mely mint csillag hullt alá a földre. Mért nem tesz most semmivé az Isten? Ilyen boldogság után nagyobbat Adni nincs úgyis elég hatalma.” Hát ennél nagyobbat mondani az Istenről, hogy „nincs úgyis elég hatalma”, elvileg sem lehet. A költő itt ki is léphetne a játékból, ránk bízhatná a többit. De ennek a költőnek még mindig van kellő, meglepő mondandója. Még egy utolsó, mindent megsemmisítő „csavar”: „Oh talán hogy ébredjünk fel újra, És körűlünk vesszen az igézet, Míg világunk költőitlen arccal Bámul újra ránk le! ‒” Ez a fantáziajáték a legnagyobbaké. Nem véletlen, hogy most tudja: nem kell a jó-rossz rímek cicomája. Megengedheti magának rövid sorok közbevetését, a versegész ilynemű tagolását: „Szívemben dobog csak”, „S te halott maradnál”, „Mik közt oly soká sírt”, „A világ lelkével”, „Bámul újra ránk le”. Még a szokvány „költői” természethasonlatokkal (vihar, tenger, szél, cserfa, borostyán) is takarékosan bánik, csak átfut rajtuk, nem ragad beléjük. (Csak azt a „szűt”, csak azt tudnánk feledni!) 2001-ben úgy láttam, „egybeolvashatom” Szabó Lőrinc Káprázatával. Ott képi szinten „tenger”, „part-tenger”, „egymás partján”, felhők: „azok is oly tengerszerüen / lüktetnek és hullámzanak, / egymáson átáramlanak”, „és ahogy a csókodba veszek, / a mindenséggel keveredek”, s végül: „óh, gyúló lánghalál!” [...] „s mi eltűnünk, mint a fény, / érzékeink káprázó tengerén”. Persze az ilyen „egybeolvasásnak” már csak a téma azonossága miatt is megvannak a maga határai. A Boldog óra alighanem az eszköztelenség remeke. A Válaszul viszont nagyon is kimunkált, pontos arányokkal, tükrözésekkel, egymásba épülő szövegelemekkel élő kis műremek. Megkockáztatnám, hogy valósággal cizellált az építkezése. Hangvétele persze olyan, mint Arany legkorábbról fennmaradt verséé („Virult reményim boldogabb korában / Távolban tőled is boldog valék, / A röpke képzetek tündérhonában / Még néha elragadva járdalék...”). Csakhogy ebben a Madách-versben, a többitől különbözve, a „szű” szó még véletlenül sem (véletlenül?) fordul elő, s a „járdal”-os költőies alak („általárjadoz”) szinte csak az utolsó szó jogán van jelen. Az első három versszak egységét, összefonódását világossá, áttekinthetővé teszi a „Jól mondtad óh, ha...” háromszoros megismétlése. Az első három versszakot azért érdemes részletesen elemezni, hogy észrevegyük, hány 61 �Kutatóterület Madách 150 ötlet hányféleképp fonódik össze úgy, hogy sehol sem kerül sor szó szerinti ismétlésre. Pedig a hangulati elemek majdnem szokatlan precizitással ismétlődnek. Ezt az is aláhúzza, hogy a versszakok végén mindenütt két egymással szimmetriába állított szó képez valami összefoglalásfélét: „vágyik és remeg”, „fájó kéj”, „örülve fél”. Tulajdonképpen változatok arra a bibliai kifejezésre, amely Arany Dante című költeményében így merül fel: „Rettegő örömnek elragadja kéje”. Ez a „rettegő öröm” búvik meg abban, hogy „vágyik és remeg”, abban, hogy „fájó kéj”, és ezt jelenti az, hogy „örülve fél”. Hihetetlenül cizellált jelenség ez Madáchnál, az ellentéte annak, amikor kemény (olykor reszelős) aforizmákat teremt és felsorakoztat. Az egész vers egy olyan kifejezés-alakzatot mímel, amilyen előfordul Milton Elveszett paradicsomának a III. énekében (Ádám dicsérete Éva szavaival), s amely Aranynál, Petőfinél, Gyulainál is igen változatos formákban jelenik meg, sőt Szent Ágoston Vallomásaiban is előfordul.9 „Jól mondtad óh, ha tiszta reggelen Végigtekintünk bájos táj felett, Körűlünk zsong az élet műhelye, S napsugár tölt el minden téreket: Nem az egyes fa, bérc, mi megragad, De a szellem, felettek mely lebeg, S kicsinységünknek fájó érzete Beléolvadni vágyik és remeg. Jól mondtad óh, ha csendes éjfelen Végignézünk a milljó csillagon, S porszem-világunk és a végtelen Közt állva, sejtés bűvarázsa von: Nem az éj s csillag az, mi megragad, De a szellem, mely közte tévedez, S mint idegen s velünk mégis rokon, A mult lelkünknek fájó kéjt szerez. Jól mondtad óh, ha hallgatunk zenét, S hullámzó árján lelkünk a hajó, Majd játszi kedvben rózsás part előtt, Majd vad vihar s szirtek közt hánykodó: Nem az egyes hang az, mi megragad, De a szellem, mely mélyében beszél, S bár félig értjük meg csak hangjait, Ragad, ragad, s lelkünk örülve fél.” Világosan észlelhető, hogy az első három versszakban egyaránt előfordul valami tagadás („Nem az egyes fa, bérc, mi megragad, / De a szellem...”; „Nem az éj s csillag az, mi megragad, / De a szellem...”; „Nem az egyes hang 62 �Madách 150 Kutatóterület az, mi megragad, / De a szellem...”). A negyedik versszak teljes súlyával feszül neki ennek a három előzetes állításnak-tagadásnak. Az ott felvetett témák (bájos táj, az éjszaka képe, a zene) szó szerint nem ismétlődnek, helyettük a szeretett nő tulajdonságaira terelődik a figyelem, de az összegezés minden előzményt is magába ért, a nőt körüllebegő szellembe olvaszt. A költemény a témaösszegező stilisztikai-retorikai formula egyik legszebb, legösszetettebb példánya: „De azt nem mondtad, ím elmondom én, Hogy, drága nő, ha hozzám vagy közel, Nem játszi kedved, gazdag bájaid, Nem lelked büszke röpte bájol el. De az a szellem, mely körüllebeg, S egy ily világot szent egységbe hoz, S mit éjfél, nyári nap, mit zene szűl, Egyszerre mindaz általárjadoz.” Madách küzdelme a nyelvi formával életfogytiglani. Rímei között ritkaság az olyan, mint a Még egy szó hozzában (egymás közelében) a „tudtalak – puszta lak” és „szenvedek – szép szemek”: „Higgy könnyelműnek, rossznak higgy, ha kell, Hogy ily hamar feledni tudtalak, Hidd, hogy nem voltam hozzád érdemes, S keblem kirablott, hangos puszta lak! Így elválásod tőlem könnyű lesz, Míg hogyha tudnád, mily kínt szenvedek, Tudnád, hozzád mi érdemes vagyok, Tán megsiratnának e szép szemek.” Az a benyomásom, hogy a feltalált nagy tárgy ihleti leghatásosabban, leghatározottabban a nyelvi kifejezést, és ez a legihletettebb kritikusa a bőséggel áradó részleteknek. S amikor ez a kritika működik (sajna ritkán!, s talán mindinkább a kor előrehaladtával), adódik ez a néhány nagyszabású költemény. S ez ugyanaz a viszony, mint amely megszabja a Tragédia tárgya (a MÜTHOSZ) és nyelvi kifejés magasrendű együttállását. Tetszik, nem tetszik: Arany korrekciói nélkül is. Jegyzetek SZILI József, A Tragédia iróniája. Széljegyzetek Karinthy Madách-tanulmányához. Palócföld, 2008/3., 29-43. 1 63 �Kutatóterület Madách 150 2 A Karinthy-idézetek a Nyugat Madách születésének centenáriumi számából (1923/3) származnak. 3 GEDŐ Simon, Madách Imre mint lyrikus. Bp., 1910, Márkus Samu Könyvnyomdája, 7. 4 SZILI József, Madách-líra egybeolvasó. Kabdebó Lóránt köszöntése 65. születésnapja alkalmából, szerk. BESSENYEI József, FERENCZI László, KOVÁCS Viktor, PÁLFI Ágnes. Miskolc, 2001, Miskolci Egyetem BTK, Összehasonlító és Művészettörténeti Tanszék, 270-279. 5 BARTA János, Az ismeretlen Madách. Bp., 1931, Lőrincz Ernő Bizományoskönyvkiadó, 64. 6 BÓKA László, Madách időszerűsége. Válogatott tanulmányok. Bp., 1966, Magvető, 629-630. (Eredetileg: Magyar Tudomány, 1964/12., 737-742.) 7 SŐTÉR István, Félkör. Tanulmányok XIX. századról. Bp., 1979, Szépirodalmi, 171. 8 Uo., 173. 9 SZILI József, Ágoston-féle ördöglakat – Az augustinusi hit stílusbravúrja: prózába rejtett, többszörösen összetett önszerkesztő, önzáró szövegalakzat. Literatura, 2013/3., 211-229. 64 �Kutatóterület A Nagy Háború 100 KOVÁCS KRISZTIÁN Egy mozgalmas hónap Galíciában A losonci k.u.k. 25. gyalogezred harcai a Nagy Háború első havában Pontosan egy évszázada annak, hogy megkezdődött a Magyar Királyság romlását hozó első világégés, mely a magyar történelem egy rövid, ám annál több fejlődést hozó korszakát törte derékba. 1914. július 28án, a szerb hadüzenet napján – napra pontosan egy hónapra arra, hogy Szarajevóban Ferenc Ferdinándot Gavrilo Princip meggyilkolta – hivatalosan megkezdődött az a háború, mely emberek millióit emésztette fel a hosszú évek alatt, gyermekeket tett árvává, feleségeket özveggyé, férjeket rokkanttá, gazdaságokat romhalmazzá, államokat revizionistává, népeket szélsőséges nacionalistává. E napon kezdetét vette a 20. század őskatasztrófája, hogy előkészítse a talajt egy még véresebb háborúnak a század közepén, és hogy elhintse a népek között a gyűlölet magvait. A „pelikán városa”1 és a mozgósítás Nógrád vármegye hajdan volt híres városa izgalommal telve fogadta a király felhívását. Losonc város közönsége 1914. július 29-én este, Az Est című lap táviratából értesült arról, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadban állónak tekinti magát, Szerbiával. A hadüzenet híre futótűzként terjedt a városban, az emberek izgatottan tárgyalták a fejleményeket. Az 65 �Kutatóterület A Nagy Háború 100 FMKE kávéház előtt nagy tömeg gyűlt össze, a lakosság pedig éltette a királyt, a háborút és a hadsereget, majd nemzeti zászlókkal, énekelve járták az utcákat.2 A város élénksége és érdeklődése a háború iránt az elkövetkező napokban is hasonló szinten maradt. Az emberek körében augusztus elején sem volt más téma, mint a háború, és mindenki nagyon optimistán várta a fejleményeket. A szebb jövő reményének víziója még a háborúval járó anyagi gondok gondolatát is elnyomta (természetesen csak egy időre). A hatóságok is elkezdték a készülődést, fogadták a központi rendelkezéseket. A rendőrség elkezdte érvényesíteni az 1912. évi 63. törvénycikkben foglalt kivételes intézkedéseket.3 Férfiak és nők egyaránt kivették a részüket a háborúra való készülődésben. Sok nő jelentkezett önkéntes ápolónői tanfolyamra, a férfiak pedig megkezdték feltölteni a laktanyákat, ahol megismerve a parancsnokokat, és egyéb szervezési munkák elvégzése után, megkezdték a frontra való kivonulást. A háború oly lelkesítőleg hatott az emberekre, hogy a katonák elözönlötték a várost, várva az utazás pillanatát. A korabeli tudósító arról számolt be, hogy mindenhol katonát látni, akik nem foglalkoznak azzal, hogy északra vagy délre viszik őket, mert „nekik teljesen mindegy: szerbet vagy muszkát kell-e répává aprítaniok.” Losonc lakossága alapvetően szívélyesen bánt a katonákkal. Augusztus elejére, már egyre inkább érezhető volt az élelmiszerek drágulása, a kortársak úgy gondolták, amint a katonaság felvonulása véget ér, a közlekedés megindulásával megoldódnak a kereskedők szállítási nehézségei (mellyel indokolták az élelmiszerárak növelésének szükségességét).4 Az országos hangulathoz hasonlóan a losonci polgárok is lelkesedtek a háborúért: izgalommal várták a fejleményeket, hogy háziezredükről minél több írást olvashassanak – ez persze, figyelembe véve az erőteljes cenzúrát, nem mindig történt meg. Az áremelések a várost sem kerülték el. Az idő előrehaladtával egyre nőttek az élelmiszerárak, sok árucikk hiánytermékké vált, az uzsorások pedig az utolsó fillérig megpróbálták kizsigerelni az embereket. Ilyen háttérrel kezdte meg a 25. losonci gyalogezred a keleti frontra való felvonulást. 1914. július 25-én rendelte el az Osztrák-Magyar Monarchia a részleges mozgósítást, mely ekkor még csak a haderő 2/5-ét érintette, ez összesen nyolc hadtestet jelentett. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy Oroszország Szerbia oldalán fog beavatkozni, július 31-én az AOK5 elrendelte az általános mozgósítást; a mozgósítás első napjának augusztus 4-ét jelölte meg, és kérte a külügyminisztériumtól, hogy az orosz hadüzenetet is ezen a napon adja át. Erre azért volt szükség, mivel július 25-én még azzal számoltak, hogy Oroszország nem fog beavatkozni, ezért a 2. hadsereget a Balkáni frontra kezdték el kiszállítani, visszafordításuk viszont nehézségekbe ütközött, elsősorban vasúttechnikai okok miatt. Ennek következtében augusztus 4. előtt nem volt megvalósítható a Galíciai frontra való felvonulás.6 66 �A Nagy Háború 100 Kutatóterület A 25. gyalogezred békelétszámának háborúsra való felduzzasztása már augusztus 1-én folyamatban volt. Az egész országról elmondható, hogy a bevonuló katonák nagy száma nehézkessé tette a kaszárnyákba való elhelyezésüket és élelmezésüket.7 A nehézségek ellenére augusztus 6-án megkezdődött a Monarchia csapatainak kiszállítása a keleti arcvonalra.8 A losonci ezred nem augusztus 6-án, hanem néhány nappal később, augusztus 10. és 13. között kezdte meg utazását kelet felé. Losoncról naponta több katonavonat indult el a frontra, melyeket zászlókkal és gallyakkal díszítettek fel, ezen kívül különféle rajzokkal és feliratokkal is ellátták a vagonokat (például Péter szerb király torz ábrázolásával). Az egyes állomásokon az emberek lelkesen üdvözölték a felvonuló bakákat. A 25. gyalogezred zászlóaljait külön vonatokban szállították ki. Amikor egy alakulat útnak indult, nagy tömeg kísérte az állomásra. Augusztus 13-án, amikor az ezred zászlóját vivő zászlóalj kezdte meg hosszú utazását, a város népe egy kis ünnepséget is tartott. A város nő- és leányegyleteinek 3-3 tagú küldöttsége ment a vonathoz, megkoszorúzva az ezred zászlóját. A koszorú egyik szalagja piros és sárga – melyek a város színei –, a másik nemzetiszínű volt. A szalagokon az alábbi felirat állt: „Vitéz háziezredünknek, a losonci honleányok”9. Augusztus közepére megtörtént az ezred frontra való kiszállítása. Tomaszowtól10 Magierowig (1914. augusztus 20. – szeptember 12.) A losonci császári és királyi 25. gyalogezred hadrendje frontra való kiszállításakor a következőképpen nézett ki: 4. osztrák-magyar hadsereg, kassai VI. hadtest, kassai 27. hadosztály, 53. dandár. Körülbelül egy hét kellett ahhoz, hogy a VI. hadtest minden alakulata kiérjen a frontra.11 A 4. hadseregnek Przemysl és Jaroszlav térsége között volt a felvonulási területe,12 ezen belül az 53. dandár 1914. augusztus 11-től 15-ig a Nienowice, Grabowice, Stubienko (itt volt a 27. hadosztály parancsnoksága), Baricz és Stubno13 vonalon helyezkedett el.14 Augusztus 20-án kapták meg az ezredek a menetparancsot. Felsőbb utasításra a VI. hadtest előnyomulási iránya észak-kelet, Niemiróv felé, mindezt két oszlopban kellett végrehajtania. A jobboldali oszlop előnyomulási iránya Stubno – Kalnikov – Svidnica vonal volt, míg a baloszlop Hruszowice – Chotiniec – Vielky – Oczy vonalon vonult.15 A 27. hadosztály is megkezdte 20-án hajnalban az előnyomulást Tomaszow felé, a menetelés augusztus 20-tól 25-ig tartott.16 A divízió általános előnyomulási iránya észak felé tartott (Werchrata – Lubycza Krolewska – Belzec – Przeorsk – ezek a helységek Lembergtől 60-70 km-re észak-nyugatra helyezkednek el egy tömbben). 67 �Kutatóterület A Nagy Háború 100 1. térkép A 27. hadosztálytól nyugatra a magyar királyi 39. honvédhadosztály vonult, tőle keletre pedig a császári és királyi 15. hadosztály.17 Augusztus 21-én reggel 4 óra 30 perckor folytatták az előző nap megkezdett ütközetmenetet, majd 22-én, azon okból kifolyólag, hogy az ezredvonatok nem tudták követni a rossz síneken a csapatokat, a hadtestparancsnokság pihenőt rendelt el. 23-án folytatódott a vonulás Brusnon át Monasztirba. A nehéz viszonyokat jelzi az, hogy augusztus 24-én ismételten pihenőt kellett elrendelni a parancsnokságnak a vonatok lemaradása miatt. Augusztus 25én zárult le a mozgósítások, ütközetmenetek és felvonulások időszaka.18 Még 25-én a hadsereg-parancsnokság közölte az alárendelt hadtestekkel, hogy 24-én négy orosz hadosztály elérte a Labunie – Komarow – Czartowice vonalat (Tomasowtól kb. 25 km-re északra). Ennek következtében a 27. hadosztály menetcélja Zurawce lett (Belzectől [1. térkép19], ahol a hadtestparancsnokság helyezkedett el, 8 km-re keletre légvonalban). Az ezredek délben indultak meg, egy oszlopban: Lubycza Krolewskán (Belzectől 7 km-re dél-keletre) át Zurawcére, az orosz határt éjszaka lépték át a csapatok. Vagyis először dél-kelet, majd onnan (Lubycza) észak-kelet felé tettek hadmozdulatot az ezredek.20 A hadosztály éjfél körül érte el Przeorskot (Zurawce és Tomaszow között elhelyezkedő kis falu) (2. térkép21). A hosszú menetelésben kifáradt csapatok a községben éjszakáztak, teljes készenlétben az ellenség közelsége miatt. Augusztus 26-án a hadosztály hajnalban fújatott riadót, csapatai három oszlopban kezdték meg a menetelést a Pawlówkánál (Przeorsktól kb. 10 km-re északkeletre) levő ellenség felé. Pár óra múlva kezdetét vette a 25. gyalogezred tűzkeresztsége. 68 �A Nagy Háború 100 Kutatóterület 2. térkép A 2. térkép mutatja az augusztus 26-i állapotot, a hadosztály három oszlopát. A főoszlop Sterz ezredes, az 54. dandár parancsnokának vezetésével, melynek elővédjét a 25-ösök három zászlóalja alkotta; a főcsapat a 85. gyalogezred három zászlóaljából és a 67-esek két zászlóaljából állt, vonulási irányuk: Kol. Podhorce. Bal oldalon helyezkedett el Urbarz tábornok (53. dandár parancsnoka) vezetésével a 34. gyalog-, és a 16. tábori ágyúsezred I. osztálya, ez a csoport Majdan Gorno felé vonult. A jobb oszlopot a 29. vadászzászlóalj alkotta. A feladat az volt, hogy a Pawlówkánál állásban levő orosz csapatokat tüzérségi támogatással Kol. Podhorce és Kol. Justynóvkán át megtámadja. Az ütegek délelőtt fél 10-kor kezdték meg a tüzelést.22 A 25. gyalogezred csapatai Podhorcétől keletre helyezkedtek el. 10 óra körül a községtől északra fekvő lejtőt gyalogsági és géppuskatűz alá vették az oroszok. Ezután a 25-ösök a 85-ösökkel karöltve rohamra indultak. Az ellenség ennek következtében az első állásaiból a második vonalba húzódott vissza. A magyarok rendezve soraikat megkezdték az üldözést. Ez alatt a 25. ezred mögött elhelyezkedő 67-esek a losonciak egy zászlóaljával előrenyomultak, és az északra fekvő erdőbe hatolt be, az oroszokat itt is visszahúzódásra késztetve. Délben a 25. és 85. gyalogezred arcvonala a Pawlówkától délre fekvő erdőszélen húzódott, ezt a vonalat az orosz katonák a főállásukból erőteljes gyalogsági-, tüzérségi- és géppuskatűzzel szórták meg. A magyar csapatok viszonozták a tüzet, ennek következtében egyórás tűzharc kezdődött el. Mindkét ezred (25., 85.) súlyos veszteségeket szenvedett, ennek ellenére egészen a Pawlówkától északra fekvő magaslat 69 �Kutatóterület A Nagy Háború 100 lábáig nyomultak, ahonnan kis csoportokban folytatták az előretörést. A nap végére sikerült elfoglalni a pawlówkai magaslatot. Este 6 órára a 85. ezred tartalék zászlóalja az ellenség maradványait végleg átkarolta, és Jozefowka (Pawlówkától 2 km-re északra) felé szorította. A 25. gyalogezred Pawlówkán gyülekezett, és ott is táborozott le.23 Az éj leple alatt az orosz alakulatok észak felé kezdték meg az elvonulást; a 27. hadosztály az ellenséget üldözve Werechanie – Rachanie irányába nyomult előre, és augusztus 30-ig ez a terület volt a hadosztály (és a losonci ezred) harci eseményeinek színtere (3.térkép).24 3. térkép Augusztus 27-én az előnyomulás két csoportban történt; a jobb oldalit Sterz ezredes vezette, a baloldali csoportot pedig Urbarz tábornok.25 Baloldalon csoportosultak a 25., 34. és 85. gyalogezredek; az első vonalban a 34-esek, mögöttük a 85-ösök, balra lépcsőzve pedig a 25-ösök helyezkedtek el.26 Az erők a Werechaniétől délre eső vadászlaknál csoportosultak és ezen keresztül folytatták az előretörést. Kora délután a hadosztályparancsnokság 70 �A Nagy Háború 100 Kutatóterület elrendelte az Urbarz csoport előnyomulását, ennek következtében azonban csak jelentéktelen területet sikerült elfoglalni, ezért délután hosszú pihenőt rendeltek el. A pihenő intézkedés kiadása után érkezett a hír, hogy a 27. hadosztály mellett harcoló 15. (miskolci) hadosztályt három oldalról támadták meg az oroszok, ezért segítséget kérnek. Az értesülést a 27. hadosztálynál nem vették komolyan, és nem is történt jelentős intézkedés az ügyben, hogy a segítségükre siessenek. Mindössze Sterz ezredes irányított egy zászlóaljat Jozefowkáról Wolka Pukarzówskára (Jozefowkától keletre, légvonalban 8 km), de harcban nem vettek részt. Augusztus 28-án reggel terjedt el a híre, hogy a 15. hadosztály vereséget szenvedett nem messze W. Pukarzówska mellett Pukarzownál. A 27. hadosztály Typin és Podhorce irányából várta a támadást, ennek következtében Pawlówkát és a tőle délre eső magaslatokat igyekeztek a csapatok elfoglalni.27 Tartottak ugyanis attól, hogy az orosz erők a keletkezett hézagot kihasználva a VI. hadtest harcvonalának háta mögé törnek, ami be is következett, mivel az ellenség a Podhorce – Typin – Hopkie vonalból (vagyis hátulról) megszállta a pawlówkai erdő déli szegélyén elterülő dombokat.28 Ekkor a losonci ezredet közvetlenül a hadosztályparancsnok irányította. Délre abbamaradtak a harcok, mindössze 1-1 ágyúdörgés hallatszott csak, így a csapatok ki tudták magukat pihenni.29 Felvetődhet a kérdés, hogy az orosz csapatok miért hagytak fel a támadással? Erre a magyarázat az, hogy az ellenség a hadszíntér szomszédos területén, Komarownál vereséget szenvedett, ezért a 27. hadosztállyal szemben álló erők inkább nem erőltették tovább a harcokat.30 Augusztus 29-én a hadosztály parancsot kapott arra, hogy a Zwiartow – Rachanie vonalon harcban álló csapatok segítségére siessen. Augusztus 30-án az ezredek Rachanietől észak-keletre helyezkedtek el; ezen a napon veszteséges és balsikerű harcok folytak a területen, a hadosztály regimentjei ronccsá lőve vonultak Rachanien át. A hadtestparancsnokság az állások tartását követelte. Az oroszok Pukarzowon át (ahol a 15. hadosztály vereséget szenvedett) nyomultak előre, ekkor az 53. dandár Pawlówkától északra helyezkedett el, komolyabb támadás pedig csak a Rachanienél álló 25. ezredet érte, azonban a regiment helytállva, visszavonulásra kényszerítette az orosz csapatokat. Augusztus 31-én felsőbb parancsra támadást rendeltek el: a VI. hadtestnek délről kellett megtámadnia a Komarownál levő ellenséget.31 Ezen a napon a 25. ezred II. és III. zászlóalja Jozefowkától délre helyezkedett el.32 Szeptember 1-én, a hadosztály arcvonalán nyugalom honolt a reggeli órákban. Délután kezdődött meg a vonulás, melynek következtében szeptember 6-ra elértek Magierow33 elé (Rava Ruskától délre, Rachanietől kb. 35 km-re), ahol az oroszok műszakilag megerősített állásokban várták a magyar bakákat. Itt került sor a következő jelentősebb összetűzésre.34 71 �Kutatóterület A Nagy Háború 100 4. térkép 1914. szeptember 6-án kezdődött el a magierowi csata, mely egészen szeptember 11-ig tartott.35 Szeptember 6-án a harcok kezdetével az orosz gyalogságra tüzérségi tüzet szórtak a magyar ágyúk, melyre az orosz tüzérség is válaszolt. A losonci ezred szempontjából kiemelendő a negyedik csatanap (szeptember 9.), amikor este 7 órakor az ellenség tüzérségi előkészítés után a hadosztály jobb szárnyára támadott, ahol a 25-ös regiment harcolt (karöltve a 17. vadászzászlóaljjal), és tüzérségi támogatással visszautasították az erőteljes orosz támadást. Szeptember 10-én a csata egész napon át zajlott, ekkor a 25. és 67. gyalogezred súlyos veszteségeket szenvedett el, a 25-ösök elveszítették két századparancsnokukat is: Nemák és Böck századosokat. Éjfélre elcsendesedett a csatatér.36 Dr. Cseh János, a 11. század parancsnoka a következőképpen emlékszik vissza erre a napra: „ebédidő körül a lövészárokba lettünk parancsolva. A tőlünk 200-300 lépésre elterülő erdő felől az ellenséges tüzérség erőteljesen tüzelt, közülünk azonban senki sem sérült meg, csak egy gyalogos katona karját fúrta át egy eltévedt gyalogsági golyó… Estefelé elrendelték a visszavonulást. Az éjszakai visszavonulás felejthetetlen látvány volt. Magierownál a harc teljes dühvel folyt. Az ágyúk mennydörgő csattogása, a géppuskák kattogása és a gyalogsági fedező tűz pattogása egy heves, borzasztó szépségű nyári záporra emlékeztetett…”37 Cseh százados visszaemlékezésében szeptember 10-re teszi a visszavonulást, 72 �A Nagy Háború 100 Kutatóterület azonban szeptember 11-e volt az utolsó csatanap, mikor a támadó oroszokat visszaverték, a sötétség beálltával pedig az egész vonalon feléledt a harc.38 A 25. ezred Magierowtól észak-keletre helyezkedett el, hátrább az I. és II. zászlóalj két-két százada, előretolva pedig az I. zászlóalj két százada, tőlük északabbra a III. zászlóalj.39 A délután folyamán érkezett a hadosztályhoz a visszavonulási paranccsal Bardolff ezredes; szeptember 12-én pedig megkezdték az ezredek a hátrálást.40 A magierowi összecsapás a második lembergi csata keretében zajlott le. Ennek következtében a lembergi fejlemények erőteljesen kihatottak a harcok ezen színterére is. Lembergnél szeptember 9-e után az osztrákmagyar csapatok kimerültek, ráadásul az orosz ellenállás is fokozódott, ennek következtében a támadás összeomlott; az 1. és 4. hadsereg, feladva arcvonalát, a San folyó mögé kezdte meg a visszavonulást. Az AOK szeptember 11-én valamennyi hadsereg számára kiadta az általános visszavonulási intézkedést, ezzel pedig a majdnem egy hónapig tartó galíciai csata az osztrák-magyar csapatok vereségével zárult.41 A Pesti Naplóban és a Losonci Újságban is megjelent egy cikk a Tomasow környéki harcokról, melyben két 25-ös katona hősies magatartásáról emlékeznek meg: „A losonci 25-ik gyalogezred Tomasownál a leghevesebb ágyútűzbe került. Nem állanak meg a felvonuló századok, de rohannak előre. Fichtl Hugó és Relics Milán századosok a hősiesség nemes példáit adják a legénységnek. Mindig elől járnak a tűzvonalban. Fichtl századost a lábán, Relics századost a vállán éri golyó, de ki nem állanak a sorból, bukdácsolva, tántorogva vezetik a rohamot. – Előre losonciak, míg bennünket láttok! És a losonciak mennek is. A két századost csak akkor viszik el az egészségügyi katonák, mikor mindketten újabb srapnel sebeket kapnak.”42 A harcokban megfáradt 25-ös bakák is megkezdték visszavonulásukat, nem sejtve azt, hogy majd négyévnyi megpróbáltatás áll még előttük. Jegyzetek Losonc város címerében található a pelikán. Felső Nógrád (FN), 1914. július 30., 4. „A hadüzenet hatása Losoncon”. 3 Ez a törvény rendelkezett a „háború esetére szóló kivételes intézkedésekről”. Forrás: 1000év.hu, http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=7188 (letöltve: 2013.11.23). 4 Losonci Újság (LÚ), 1914. augusztus 6., 2. „A város képe és a háború”. 5 Armeeoberkommando= Hadsereg-főparancsnokság. 6 FARKAS Márton: Lemberg – Az Osztrák-Magyar Monarchia hadműveletei 1914 kora őszén Galíciában. Hadtörténelmi Közlemények, 1981/2., 173-174. 1 2 73 �Kutatóterület A Nagy Háború 100 7 Nógrádban többek közt Losonc másik háziezredének, a k.u.k. 16. (majd 27.) tábori ágyúsezredének akadtak ilyen gondjai. Minden bizonnyal a 25-ösök is küszködtek ezzel a problémával. Vö. LENKEY Lajos: Losonci tüzérek a világháborúban. Bp., 1937, A szerző kiadása. 8 FARKAS, i.m., 174. 9 FN, 1914. augusztus 20. „A katonák elutaztak”. 10 Tomaszów Lubelski 11 A cs. és kir.-i magyar 34. gyalogezred története 1734-1918. Bp., 1937, Pátria, 38. 12 FARKAS, i.m., 177. 13 A települések a San-folyó mentén találhatók, kb. 20 km-re Przemysltől. 14 PÁVAI Mátyás Sándor, vitéz: A Máramaros-Ugocsa megyei 85-ik gyalogezred története 1914-1918. Bp., 1941., A szerző kiadása, 21. 15 DE SGARDELLI, Caesar (szerk.): A Felvidék és Kárpátalja hadtörténete 1914-1918. Bp., 1940., Athenaeum, 217. 16 PÁVAI, i.m., 25. 17 DE SGARDELLI, i.m., 218. 18 PÁVAI, i.m., 26-28 19 Ld. LENKEY, i.m. 20 Még az orosz földre való bevonulás előtt Boroevics gyalogsági tábornok (VI. hadtest parancsnoka) megszemlélte a 27. hadosztály csapatait, és beszédében kiemelte, hogy a Felső-Magyarországból származó losonci 25., kassai 34. és eperjesi 67. ezredek dicső helyet foglalnak el a hadtörténelemben és kívánta nekik, hogy „viharverte s győzelemhez szokott lobogójukat új, friss babérokkal ékesíthessék”. 21 PÁVAI, i.m., 39. 22 DE SGARDELLI, i.m., 218. 23 PÁVAI, i.m., 40-50. Pawlówka elfoglalásáról még részletesebben beszámol: A világháború 1914-1918., II. kötet, 1930, 224-235. A Pawlówkáért folyó harc a komarowi csata bevezető harcainak egyike volt. 24 DE SGARDELLI, i.m., 218. 25 A világháború 1914-1918., II., 252. 26 PÁVAI, i.m., 57. 27 A világháború 1914-1918., II., 252-280. 28 A cs. és kir.-i magyar 34. gyalogezred története 1734-1918., 39. 29 A világháború 1914-1918., II., 281. 30 A cs. és kir.-i magyar 34. gyalogezred története 1734-1918., 42. 31 A világháború 1914-1918., III., 90.-92. 32 Hadtörténelmi Levéltár (HL), II. 475. k.u.k. IR.25. 1914. augusztus 31. térkép. 33 Ma: Maheriv (UKR). 34 Szeptember 2-án győzelemmel ért véget a komarowi csata, mely az osztrákmagyar haderő addigi legnagyobb győzelmesen megvívott összecsapása volt – amelyről ezen a helyen nincs módunk részletesen beszámolni, mivel a losonci ezred közvetlenül nem vett részt benne, hanem csak a fent említett bevezető harcokban – mintegy 220 ezer osztrák-magyar katona harcolt a 200 ezres orosz sereggel szemben. A legnagyobb – mintegy 15 ezer fős – veszteséget a VI. hadtest szenvedte el a harcok során. A 27. hadosztály a Rachanie melletti harcokban súlyos veszteségeket szenvedett el, benne a 25. ezreddel. A világháború 1914-1918., III., 126. 74 �A Nagy Háború 100 Kutatóterület PÁVAI, i.m., 88-91. DE SGARDELLI, i.m., 219. 37 HL, II. 475. k.u.k. IR.25. Dr. Johann Cseh hadialbumba szánt visszaemlékezése, 1918. március 12. (A szerző fordítása.) 38 DE SGARDELLI, i.m., 219. 39 HL, II. 475. k.u.k. IR.25. Situationsskizze 11/IX 5 h. vm.1914. 40 DE SGARDELLI, i.m., 219. 41 FARKAS, i.m., 119. 42 LÚ, 1914. október 1. „Írja a Pesti Napló”. 35 36 Losonc címere A k.u.k. 25. gyalogezred jelvénye 75 �Kutatóterület GARADNAI ERIKA A bölcsesség hangja Zilahi János elfeledett irata a felső-magyarországi hitvitában* A felső-magyarországi hitvita 17. századi magyarországi irodalmunk egyik elhíresült teológiai csatája volt. A polémia 1663 és 1672 között zajlott Sárospatakon és Kassán, résztvevői a térség katolikus és protestáns felekezeteinek vezető személyiségei voltak.1 Kirobbanásának közvetlen oka az volt, hogy az elsősorban protestánsok lakta városokban megjelentek a jezsuita missziósok, s a katolikus hitre visszatért özvegy fejedelemasszony, Báthory Zsófia és fia, az 1661-ben katolizált I. Rákóczi Ferenc támogatásával megkezdték térítő munkájukat. A jezsuiták egyik vezéralakja Sámbár Mátyás volt, aki vitára hívó iratával, a Három üdvösséges kérdés című traktátussal több válasziratot is provokált.2 Így keveredett nyomtatásban is megjelenő iratváltásokba, hitvitázásba Czeglédi István kassai lelkésszel, Pósaházi János sárospataki professzorral és Matkó István felsőbányai prédikátorral. A felső-magyarországi hitvitát a korszak legtöbb iratból álló polémiájaként tartja számon a szakirodalom, és mai ismereteink szerint az elveszett, ám nyomtatásban megjelent művekkel együtt mintegy tizenhét szöveg alkotta. E vitairatok kezdetben még meghatározott teológiai kérdésekkel, jellemzően ekkléziológiai témákkal és a Szentírás értelmezését tárgyaló exegetikai okfejtésekkel foglalkoztak, s az összecsapások stílusa és nyelvezete fokozatosan durvult el. Nem csoda, hogy a korszak polemikus irodalma kapcsán az utókor és a szakirodalom is főleg a vaskos, trágárságoktól hemzsegő, durva nyelvezetét emelte ki, mely irodalmilag kevéssé volt értékelhető.3 Mint ismert, a Wesselényi-összeesküvés lelepleződése után 1671-ben a Habsburg császári katonaság bevonult a felső-magyarországi 76 �Kutatóterület térség városaiba, a vita végső lezárulásának tehát elsősorban politikai okai voltak. Az ekkoriban kezdődő megtorlás és a protestánsüldözés miatt a reformátusoknak ugyanis el kellett menekülniük Sárospatakról és Kassáról, így a protestánsok helyzete már nem tette lehetővé a polémia folytatását. Jelenleg nincs mód a hitvita szövegeinek részteles bemutatására, csupán a polémia lezárulását követően megjelenő, 1672-ben kiadott nyomtatványról szeretnék néhány gondolatot írni. Noha a felső-magyarországi vitáról szóló könyvészeti, filológia leírások nem említik meg Zilahi János 1672-ben Kolozsvárott megjelenő iratát,4 érdemes róla néhány szót ejteni, különösképpen azért, mert mint e kis munka előszava elárulja, idős korú írója abból az okból fogott hozzá a protestáns hittételek kifejtéséhez, hogy cáfolatát adja Sámbár Mátyás vitaindító iratának, a Három üdvösséges kérdésnek. Zilahi János Az igaz vallásnak vilagos tüköre, mellyben az Cálvinista Vallásnak tökélletes tiszta igazsága, és igaz fundamentomos régisége, minden jo lelki-ismeretü embereknek szemek eleiben tétetik című írásában az öregség narratíváját használja az üldöztetéseket szenvedő protestáns egyház védelmében.5 Élemedett korát – a mű írásának idején nyolcvankét esztendős volt a szerző6 – a könyve elé írt bibliai mottókban is kiemeli: „2. Petr. 1. v. 13, 14. Mert mélto dolognak itélem lenni, hogy mig ez én testemnek sátorában vagyok, fel-ebreszszelek titeket intéseknek általa. Mivel hogy tudom, hogy hamar le-teszem ezt az én hajlékomat, mint a mi Urunk Jésus Christus nékem meg-jelentette. / Psal. 34. v. 12. Jöjjetek ide Fiaim, halgassatok engemet, az Urnak félelmére megtanitlak titeket. / Syr. 23. v. 6. Halgassátok Fiaim, az igaz-mondo szájnak tanitását. Mellyet a ki meg-tart, meg nem fogattatik az ö beszédével.” Már e paratextusok meghatározzák a szöveg kommunikációs terét, az írót bölcs öregként, az olvasókat és híveket pedig ifjakként ábrázolják a bibliai citátumok. Ezt a beszédhelyzetet, a szerző által felvett retorikai pozíciót erősítik a preliminária további szövegei. A Szentháromságnak szóló ajánlásban a szerénység toposzát követően többször is kitér vénségének ecsetelésére, és saját korát bibliai párhuzammal ábrázolja: „De ö kegyelemmel bövelkedö édes Atyám! el-felejthetetlen lévén te nálad amaz te igéreted, mellyet az Esaiás által régen töttél volt: Mind vénéségemig csak Te: fejemnek öszüléséig te hordoztál és tartottál. Kezedböl ki nem vetetted zabolámnak fékemlöjét, hanem el-szintén tizen-egy orakor-is, ki-jöttél életemnek piatzára, és vénséges életemnek estvéjén-is, a te örökségedben valo idvesseges dolgozodásra el-hittál.”7 Az Istenfélő olvasóhoz szóló előszóban ismételten vénségét ecseteli, melynek oka a kötelező retorikai toposz alkalmazásán túl az lehetett, hogy a viszontagságos időkben még öregségében is vallása mellett kikelő prédikátor jó példával járjon elő a református híveknek. Ugyanakkor ebben a szövegrészben jelöli a szerző, hogy írása szorosan kapcsolódik a felső- 77 �Kutatóterület magyarországi hitvitához: „Istenes Olvaso, hogy én e munkát, nem csak most; hanem az elött valo idökben-is volt igyekezetem hogy cselekedgyem, kiváltképpen miúlta Sámbár Mátyás Uramnak, három Kérdések felöl valo irása ki-bocsátva vagyon. Hogy penig vénségemnek mostani szoros idejére hallasztottam, mikor immár jo lelkem-isméretinek csendesssgével, végsö orámhoz, és az én Meg-válto Jesus Christusomhoz valo menetelre el-készülve, és indulo félben vagyok, oka ez, hogy a mi képpen amaz szegény özvegy […] En is el akarám várni, más ezeremnél tudossabbaknak kegyességeket, és böségesen tött illendö tudos feleleteket az három kérdésekre.”8 Zilahi tehát Az igaz vallásnak Tüköre című vitairatát alapvetően a felsőmagyarországi városokban zajló harc, illetve az ottani polémiát elindító Sámbár Mátyás könyve ellen írta. Művének fő része azonban nem folytat vitát szövegszerűen Sámbár említett könyvével, sokkal inkább a református vallás tanításait, a kálvinista vallás régiségét és igazságát tárgyalja kérdésfeleletekben, példákban és bizonyításokban. A könyv fő részének tartalma tehát alapvetően nem polemizál Sámbár könyvével, válasziratnak csak abban a minőségében tekinthető, hogy Sámbár katolikus hitigazságokat közlő könyvéhez hasonlóan Zilahi is a legalapvetőbb református tanokat tárgyalja. Művének az említett vitához való kapcsolatát és kapcsolódását leginkább a főrészt megelőző üdvözlő versek jelölik, melyek közül kiemelkedik Matkó István írása.9 Ebben Matkó a Domitiánus által üldözött és Pathmos szigetén lévő János apostol által írt Jelenések könyve nyomán, a jó és rossz angyalok harcaként ábrázolja saját korának eseményeit.10 A prédikátor versének allegorikus értelme szerint a Sárkány Angyali a katolikus tanok mellett kikelők, az ellenük küzdők, nyilván az igaz hitet védelmező protestánsok a Szent Angyalok, akiknek a hadába e munkájával immáron Zilahi is belépett. Matkó köszöntőverse arról árulkodik, hogy a szerző Zilahi művét olyan könyvnek tekintette, amely a Sámbárral, illetve a jezsuitákkal folytatott, „apokaliptikus léptékű küzdelem” részeként jelent meg. János apostol üldöztetésére, illetve a látomások beteljesedésére való utalások az 1670es évek protestánsüldözésének idején különösen „valóságosak lehettek” a református hívők számára, így a Szent Angyalok társaként ábrázolt Zilahi művével nem csak hitvédelmet, de csatát is vállalt a katolikusok ellen: „Szent Angyalok társa vagy Zilahi János / Mert a jobb rész mellet nyilad olly szigonyos, / Hogy a kikre lövöd sebek mind halálos, / Rendel meg-felelni ellened mert bajos.”11 További jelentősége Zilahi munkájának, hogy több helyen is közöl rövid anekdotákat, melyekben a katolikus–protestáns gyülekezeti együttélésről számol be, s felvillant egy-egy képet arról, hogyan viszonyultak egymáshoz a hívek. Ezen történetekben jellemző módon – és itt az 1672-es év protestánsellenes politikai, valláspolitikai kontextusával is érdemes számot vetni – úgy mutatja be a katolikusokat, mintha alapvetően „nyitottak” 78 �Kutatóterület lennének a református vallás iránt, ám különböző okokból, félelemből, álnokságból, vagy gyermeki tudatlanságból elzárkóznak tőle: „Mind ezekhez mondhatok immár illyen nyilván valo dolgokat-is, hogy egy-néhány Pápista embertöl hallottam, hogy a mi vallásunkat dicsérte, és a Pápista vallásnál fellyebb magasztalta. Avagy penig némely a Pápista vallással egy-aránt valonak mondotta. Példák: ugyan a Somlyai két becsületes Páterekkel, ugymint Huszti Pál Pater, és Kozma Péter Uramékkal, valék Kevö faluban egy becsületes Catholicus Nemes Pátronusnak, Bányai Sigmondnak asztalánál. A tisztesseges vacsora közben a meg-emlitett fö ember igy szolla énnekem: El az Isten Zilahi Uram, hogy én a Kegyelmetek vallásában semmi csak egy mákszemni ki-vetöt sem találok. Elsöben vévé hirtelen, hogy az Patereknek nem kedvek szerént talála esni mondása hirtelenséggel igy forditá szavát: de még-is én nem szerethetem. En erre a szora könnyen azt mondhatom vala: Pilátus sem talála vétket a Christusban de ugyan halálra sententiázá: A Phariseusok is magok mondgyák vala Christus Urunknak: Mester, tudgyuk, hogy te igaz vagy; De ugyan nem hivének néki. De mivel asztalánál valék az emberséges embernek, nem akarék szollani. Somlyon-is egy Víz-kereszt napján szokások szerént nagy Processioval jö vala az Páter az uczában. Az én házam elleneben egy-néhány Pápista aszszony-népek ülnek vala, látván a Processiot és a meg-gyujtot lámpást, mellyet egy hoszszu rud végében hoznak vala elöttök, mind fel-kelnek, és bé-állának az ház elöl. El-haladván a Páter öket, ismét helyekre jövének. Ki-állék én-is az ajtóm eleiben, s mondék nékiek: Miért nem hivátok bé a pátert? Felelének: Hiszem mi magunk-is bolondoskodhatunk mi-ugy, ha akarunk. Illyen-képpen emlekeznek vallások felöl. Ugyan Somlyon a mi Scholánkban az mi Deákink, éneklik vala a kilentzedik Soltárt Magyarul. Egy Anyos István nevü öreg Catholicus a kapuja félén ülvén, figyelmetesen halgattya vala. Azonban jönek vala a Pápista Scholábol két iffiak: Edgyik ugyan a maga fia vala az embernek kik halván a mi Deákinknak énekléseket, mondának az öreg-embernek: Hiszem igen orditnak a Cálvinisták! Monda az öreg ember nékiek: Hazudtok rosz fiak! mert azok bizo[n]y bem orditnak, hanem igen szépen énekelnek: En régen halgatom. De ti inkább tudgya K. Anyátok hogy ogy énekeltek, talám még magatok sem értitek. &c. Igy becsüllik-meg magok-is vallásokat. Mégis a mi Szent Vallásunkat kárhoztattyák.”12 Zilahi elbeszélésében jól érzékelhető a fokozatosság, ahogy a három kis történetből felépíti a vallást nem becsülő katolikusokról alkotott képet. Az első történetben még egyházi elöljárói miatt szabadkozik a vendéglátó, a másik két anekdota a „népi vallásosság” tükre, s azt bizonyítja, hogy maguk a katolikus hívek is csak babonaságnak tartják a papok szakrális cselekedeteit, ezzel szemben igen tetszik nekik a protestáns gyülekezeti éneklés. Nyilván a református vallási tézisek kifejtése után Zilahi is fontosnak 79 �Kutatóterület érezte, hogy egy-egy ilyen „polemikus-zsánerképpel” fűszerezze szövegét, melyek felvillantása a protestáns üldözések idején azt is érzékeltette, hogy az üldözők nyája sem annyira elkötelezett saját hite iránt. Emellett a polémia szövegeiben található „szitkok és mocskok” Zilahi tetszését sem nyerték el, ezért az erre való reflektálásában – ugyancsak az öregség narratíváját felhasználva – külön kiemelte, hogy mindkét felekezet esetében elítélendő a trágár nyelvhasználat. Tette ezt legelsőként már könyve előszavában, ahol a következőképpen fogalmazott: „Harmadszor jo lelkem isméretinek bizonyságával protestálok az Isten elött, hogy ez munkám által, senkinek, sem személlyének sem vallásának gyalázására, gyarlo indulatomnak követésével nem igyekszem. Mert noha én még gyermekségemben-is, tellyes igyekezetemmel kerültem, hogy sem Romai valláson, sem máson, idvösségemet ne keressem. Mindazáltal személyekben ö Kegyelmeket nemutáltam, s most sem utálom. Hanem, a mint édes Idvezitönk a keresztyénektöl kivánnya, szerettem és szeretem most-is. Mellyet meg-bizonyitottam csak ezzel is, hogy ebben az én irásomban, bár szorgalmatosan fel-visgállyák-is, egy haragra ingerlö és gyalázo szocskát nem találhatnak. E modestiát penig cselekedtem elsöben ezért, s illyen reménséggel, hogy mindenek iszonyodgyanak, irások közben rusnya szitkozodásoktul, és illetlen gyalázásoktul. Mert az ki nyelvével akar igazat venni, nincsen talám annak igye-béli igasságához semmi reménsége. A ki vitézkedni akar a Szent Irással vitézkedgyék, mint Idvezitönk a Sátán ellen.”13 Úgy vélem, a trágár nyelvhasználatra irányuló kritikai megjegyzéseit nagyrészt a saját felekezetén viaskodó hitvitázóknak célozhatta. E kérdésre ugyanis ismét visszatér könyvének végén, ahol már a Pázmány–Alvinczi vitákról szóló ifjúkori emlékeibe ágyazva fejti ki véleményét. Elsőként persze Pázmányt bírálja, szövegének második részében azonban már kitetszik, hogy Alvinczi hitvitázó stílusával – a korabeli református elöljárókhoz hasonlóan – sem tudott azonosulni. A nyelvhasználatra vonatkozó kritika taktikája nyilvánvalóan hasonló, mint amit maguk a hitvitázók alkalmaztak szövegeikben, és Zilahi is a tekintélyként felmutatott polemikus előképhez, a Pázmány–Alvinczi vitához csatolja vissza megjegyzését. Erre nyilvánvalóan a sokat hangsúlyozott idős kora, öregsége és bölcsessége jogosítja fel, hiszen Zilahi saját, személyes fiatalkori emlékre tud hivatkozni, ami által saját korának szövegeit, szerzőit, nyelvezetét is bírálhatja. Mint írja: „De ezek nem olly keservesek, mint az Szitokbéli rettenetességek. Amellyek amaz utálatos Cigányokhoz-is alig illenének. Nem hogy Egy-házi rendnek kellene azt mivelni. Nevezet-szerént amaz nagy emlékezetü Néhai Pázman Cárdinál. A kinek némely munkájában, kiválképpen Gyarmathi Miklos ellen valo irásában, majd alig vagyon annyi tisztességes szava felebaráttyához mint szitka és hazuttolása, és egyéb illetlen szavai. A Calauzban ha csak 80 �Kutatóterület százat mondanék csak semmi volna a számtalansághoz képest. Alvinczi Péternek minden rutságot fejehez vér. Nem csak a Calauzban, hanem az után valo aprolék munkácskájában-is. (Maga ugy gondolom, hogy ifiu állapottyokban, edgyüt tanultanak a Colosvári Collegiumban, s edgyüt bujdostanak volt ki-is, a veszedelmes idö következvén.) Calvinus Jánost közönséges Postillájában a nyolczadik levélnek második oldalán ördög Tanitványának mondgya. Lutthert hasonlo-képpen. […] Ha Pázmány Uram, ezeket a szép locusokat elöször meg-nézte volna: nem kétlem, hogy meg nem tartoztatta volna nyelvét Calvinus ellen valo mérges szavairul. Ti is szintén ugy tésztek mi vélünk. Magunkban sem javallyuk söt dehortállyuk az ollyan atyánkfiait, hogy az ollyantul meg-szünnyenek, a mint Deák Inas korom-szememmel láttam vala, hogy az Zempléni Aba-Ujvári, és BorsodVármegye Praedicatorok, ugy mint Zemlén-Vármegyébül Tihameri Máthé Tisztes ösz öreg ember Ujhelyi Praedicator? Aba-Ujvármegyéböl Tálli György Szántai Praedicator? Borsod-Vármegyéböl Nagy Thállyai Thamás Szikszai Lelki pásztor. Egy egynéhány magokkal Seniorok lévén gyülekezetnek vala Tarczalra, akkori Primarius Pastornak Szántai Pálnak házához, és közönséges akaratbol meg-tiltották vala idvezült Alvinczi Pétert Kassai Praedicatort, hogy ne motskolodgyék, és magát se motskoltassa Pázmány akkori Ersekkel. Meg is tartozkodot vala, hogy az után sem irt semmit. Csak ez volt penig Alvinczi Pétertöl az mocskolás, hogy kis munkácskájában mellyet Pázmány Uram ellen irt vola azt irta volt: Soha ollyan könyvet nem láttam kinek az margoján annyi sok vide infrat, vide suprat irtanak volna mint az Calauzban. Ezt igy Concludalta vala Alvinczi: De talám ditsiretet akart vadászni, hogy tenyészésének szöri szálát medve mod[ra] ugy megnyalogathattya. Ismét (az mi illet-lenv volt) Igen meg-tanulta tapogatni mind az Infraját, s mind az Supraját. Ez illyen illetlenségekért (mondom) i-gen meg-intették vala a meg-emlitett betsülletes Seniorok vélek lévökkel edgyütt Alvinczi Pétert. Igy ma-is nem javallyuk az kik azt cselkeszik.”14 Zilahi tehát a sokszor hangsúlyozott öregségével teremti meg azt az elbeszélői keretet, beszédhelyzetet és narratívát, melyben egyrészt példát ad és tükröt nyújt a kálvinista embereknek, másrészt az oly fontosnak tartott vénség és az ezáltal meglévő bölcsesség teszi lehetővé, hogy mind az előszóban, mind pedig vitairatának végén jelezze, nem tartja helyesnek a vallás feletti vita nyelvi eldurvulását, trágárságba fordulását. A Pázmány– Alvinczi vitához való visszacsatolással – mely az 1660-as években jellemző elbeszélői keretét adta a hitvitázóknak, hogy annak nyomán elbeszélni, megragadni és értékelni tudták saját tevékenységüket – visszaemlékezik fiatalkorára, ő maga is mintegy előképet nyújt, illetve jelen esetben elvetendő példát. Azaz a durva hangvételű polémia vélhetően már a korban sem nyerte el mindenki tetszését, s a bölcs vénként megszólaló Zilahi már „megfeddhette” a nyelvhasználatért a vitázókat. Név szerint 81 �Kutatóterület ugyan nem említi a református oldalon felszólaló prédikátorokat, de az Alvinczi megfeddéséről szóló történet érzékelteti, hogy alapvetően nem a katolikus vitázók nyelvhasználatáról, sokkal inkább a saját felekezetén lévők „nyelveskedéséről” szól a bírálat. Meglehet, ezért sem vitatkozott szövegszerűen Sámbár Három kérdésével, s nem bonyolódott mondatról mondatra való összecsapásba – mint tette azt Matkó és Pósaházi –, hanem példát mutatva a vallási küzdelemben tükröt tartott a kálvinista olvasók elé, hogy ezáltal mélyebben, jobban megismerjék a református hitigazságokat. Talán érezve Zilahi kritikáját, vagy éppen figyelmeztetésképpen írta a jólelkű vén prédikátornak Matkó István az irat elején szereplő üdvözlőversben, hogy munkája – bármilyen jóindulatú legyen is a szövege – csak szitkokat fog kapni az ellenféltől: „A Sárkány Angyali nem lésznek barátid, / Hidd-el mergessebben lésznek mardosoid: / De a Szent Angyalok mind jo akaroid. / Légy hiv, s nem árthatnak fene ellenségid. / Szitok, átok, mocsok leszsz tölök jutalmad. / Mellyen hogy meg-indully csak meg se gondollyad. / Bojtorjánrol figét nem szednek jol tudtad, / Szenvedni Christusért nyeressegnek tartsad.”15 Jegyzetek * A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. 1 HELTAI János: A 16–17. századi magyarországi hitviták adattárának tervezete. In HELTAI János, TASI Réka (szerk.): „Tenger az igaz hitrül való egyenetlenségek vitatásának eláradott özöne…”: Tanulmányok XVI–XIX. századi hitvitáinkról. Miskolc, Miskolci Egyetem BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 2005, 251–299, 275–299; Zoványi Jenő, Sámbár Mátyás és Kis Imre hitvitái s az ezekkel egyidejű hitvitázó művek, TheolSz, 1925, 264–271; Uő, Szóbeli hitviták Sárospatakon és Kassán, TheolSz, 1933/34, 139–148. Újabb könyvészeti leírása az RMNy IV. kötetének vonatkozó tételeiben. 2 SÁMBÁR Mátyás: Három idvösséges kérdés. Elsö: A lutteránosok és cálvinisták igaz hitben vadnake? Masodik: Csak az egy pápista hité igaz? Harmadik: A’ pápisták ellenkézneké a’ Sz. Irással, avagy inkáb a’ lutterek és cálvinisták? Nagyszombat, 1661 (RMNy 2997). 3 BITSKEY István: Püspökök, írók, könyvtárak: Egri főpapok irodalmi mecenatúrája a barokk korban. Eger, 1997, 34. 4 Csupán a következő tanulmány említi: TÓTH Zsombor: Hitvita és marginália – Megjegyzések a „(hit)vita antropológiájához” – Esettanulmány. In „Tenger az igaz hitrül…”, 175–197. 82 �Kutatóterület 5 ZILAHI János: Az Igaz Vallasnak Vilagos Tüköre, mellyben Az Cálvinista Vallásnak tökélletes tiszta igassága, és igaz fundamentomos régisége, minden jo lelki-isméretü embereknek szemek eleiben tétettetik. Kolozsvár, 1672 (RMK I 1136). 6 Zilahi János zsibói református pap és a szilágysági eklézsiák esperese volt. 7 ZILAHI 1672, i. m., **3. 8 ZILAHI 1672, i. m., **6a–**7a. 9 Kézdivásárhelyi Matkó István, református prédikátor, pap, Zilahon is szolgált. 10 Ennek már a 16. század óta nagy hagyománya volt irodalmunkban: ŐZE Sándor: Apokaliptika és nemzettudat a 16. századi Magyarországon. In BITSKEY István, OLÁH Szabolcs (szerk.): Religio, retorika, nemzettudat régi magyar irodalmunkban. Debrecen, 2004, 112–125. 11 ZILAHI 1672, i. m., **3b. 12 ZILAHI 1672, i. m., 101–103. 13 ZILAHI 1672, i. m., *7b–*8b. 14 ZILAHI 1672, i. m., 129–133. 15 ZILAHI 1672, i. m., **3b–**4a. 83 �Találkozási pontok Palócföld 60 Nagyobb és kisebb körök Beszélgetés Földi Péterrel A Palócföld 60 éve képekben című kiállításról NAGY CSILLA A Palócföld első száma 1954-ben jelent meg, lapunk tehát 2014-ben ünnepli 60. születésnapját. Ebből az alkalomból a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban június közepén kiállítás nyílt A Palócföld 60 éve képekben címmel, amelynek anyagát a 60 év borítóiból, az azokon szereplő képzőművészeti alkotásokból válogatta Földi Péter és Földi Gergely festőművészek. Földi Péterrel a válogatás szempontjairól, az időről, a repülésről beszélgettünk. – Fiaddal, Földi Gergellyel 60 évfolyamnyi Palócföldet lapoztatok, olvastatok át. Milyen élmény volt? – Amikor az első lapszám megjelent, 5 éves voltam, most pedig 65 vagyok. Tulajdonképpen majdnem az egész életemet „lefedi” a Palócföld, a gyerekkoromtól a jelenig. Egy ilyen hatalmas dokumentumtömeg esetében eleve izgalmas az, hogy a kezedbe veszed, végiglapozod, aztán kezdenek ismerős nevek fölbukkanni, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a történelemnek egy nagyon nyilvánvaló, tulajdonképpen tapintható, majdhogynem szagolható jelenléte tárul fel. Valahol ott van ebben az anyagban a régi Salgótarjánnak a hangulata, amely mentén gondolatban fel tudtam idézni képeket, emlékeket, és egyáltalán, végigmenni a történelmi eseményeken gondolatban. Szóval az első élmény az ismerősség iránti érdeklődés, a második azonban inkább egy sokkoló szembesülés azzal az idővel, ami eltelt, elmúlt azóta, hogy az első szám megjelent. A válogatás pedig egészen izgalmas feladat volt: el kellett dönteni, milyen szempont mentén emelünk ki alkotókat, képeket. Hihetetlenül sok értékrend adódott volna, de mi a képzőművészeti szempontrendszer mellett döntöttünk, amely a helyi értékeket szem előtt tartva a Nógrád megyéhez kötődő, Nógrád megyében élő képzőművészeket juttatja tulajdonképpen kiállításhoz. Mindketten külön-külön alakítottuk ki a saját névsorunkat. Először minden olyan borítót félreraktam, amely engem valamilyen szinten érdekelt, így 84 �Palócföld 60 Találkozási pontok száznegyvenvalahány lapszám került ki, és mindegyikre ráraktam egy rózsaszín cédulát. Aztán Gergő is átnézte az anyagot, ő narancssárga cédulákat helyezett el, nagyjából ugyanannyit, mint én. Végül átnéztük együtt is mind a két névsort, majd a duplán jelzett képeket, így szűkítettük, míg kialakult a 30-40 tételből álló lista. – A tárlat rendezése során nagyjából időrendet követtetek. Gergő a megnyitó során elmondta, azért, mert „nem hagyták rendezni magukat a képek”. (Földi Gergely írását lásd a 87. oldalon.) – Nem lehetett. Egyszerűen a képek így írtak ki egy fejlődési ívet, jobb kifejezést nem tudok, a szellem szabadsága irányába. Ha meg kellene fogalmaznom, azt mondanám, hogy egy kicsit strukturált demagógiától eljutsz egy szabadabb szellemiségig. Például ha az ’50-es, ’60-as évek szocreál borítóit (amelyek közül csak 1-2 látható a tárlaton) összeveted Kalocsai Enikő víztükör-festményével, elképesztő távlatokat találsz. Ha ezt végiggondolod, kirajzolódik egy ív, ami egyfajta szellemi fejlődésnek is az íve. Amikor egyenként néztük meg a borítókat, nem igazán értettem, hogyan lesz ebből kiállítás, de aztán kiderült, hogy vannak képpárok, amelyek erősítik vagy ellentételezik egymást. És vannak borítók, például az utolsó évekből, amelyek hátterében nagyon átgondolt grafikai munka van, szinte műalkotások. – Fontos volt, hogy az egyes korszakok, időszakok közérzete is megjelenjen? – Igen, de ez megkerülhetetlen. Arra figyeltünk, hogy olyan alkotások kerüljenek kiállításra, amelyek képzőművészeti műértéke is megfelel, ugyanakkor valamilyen módon kötődnek annak a kornak a hangulatához, amelyben létrejöttek, vagy a régió kultúrájához, az irodalmi gyökerekhez. Érdemes lenne egyszer egymás mellett megnézni az egészet, minden borítót, mert a korszak lenyomata a teljes anyagból látszik igazán. Nagyon izgalmas lenne végigmenni azon is, hogyan emlékeznek meg a történelmi eseményekről, szót ejteni arról a pártpolitikai elvárásról, amely nagyon hosszú ideig, tulajdonképpen a rendszerváltásig erősen befolyásolta ennek a lapnak a szellemiségét. Mi arra törekedtünk, hogy a nagyon direkt politikai szempontok kerüljenek háttérbe, úgyhogy ez a kiállítás mindezt csak érzékelteti. Végül azzal is szembesülni kellett – és ez a legizgalmasabb, ez hordozta a legtöbb tanulságot –, hogy hogyan lehetett a különböző történelmi időszakokban úgy műalkotásokat létrehozni, hogy azoknak a szellemisége egyetemes értéket hordozzon. Lóránt János Madách-portréja (lásd lapunk 52. oldalán) olyan összetett gondolatiságot hozott, ami, azt kell mondjam, a madáchi szellemiséggel egyenértékű, az általános emberi kérdéseket gondolja tovább az adott korban, és ez ma is érvényes, és nem tudott belekötni az akkori kultúrpolitika abba a műbe. Hasonlóan érvényes ma Hibó Tamás Gullivere (lásd lapunk 35. oldalán). Az a fajta lekötözöttség, 85 �Találkozási pontok Palócföld 60 az a fajta szellemi nagyság, a sok kis cölöpverő figura mellette, végtelenül fontos üzenet, ezzel szembesülve a mai kor embere most is találhat analógiát. Mert kötöttségek voltak, vannak. Például az egyik lapszámban volt egy blokk egy Lenin-évfordulóról, amikor mindenkinek, aki élt és mozgott, Lenint kellett rajzolnia. Ebben azt volt érdekes megfigyelni, hogy ki milyen hozzáállással, érzékenységgel jelenítette meg a „témát”, és hogy egy eszmerendszer szimbólumát hogyan tudta a nógrádi elvárás szintjén láthatóvá tenni. Hogy elvárás volt, vagy csak annak hitték? Nekem néha úgy tűnik, mintha csak túl akarták volna teljesíteni a valós elvárásokat, és ebben egymást is túllicitálták. De tény, hogy amikor Végh Miklós, Pál József idején bejártam a szerkesztőségbe, többször ott ült velünk egy III/ III-as megbízott is, egyszerűen „jelen volt”, kedélyeskedett, barátkozott, és helyzeteket teremtett, elvárásokat. Volt, aki tudott igazat mondani ebben az összefüggésrendszerben, volt, aki próbált, de nem sikerült neki, és volt, aki nem is akart. De ugyanabban a lapban voltak jelen. Pontosan ez lenne az érdekes, hogy egymás mellé téve legyenek az igazságok, és kiderüljön, kik milyen elvárásoknak akartak megfelelni. Számomra az az érdekes, hogy akármilyen demagógia volt is az adott lapszámban, mindig volt olyan tartalom, amely ellensúlyozta ezt, szakcikkek, vagy jelentős irodalmi szövegek, amelyekhez mérni lehetett a teljesítményt. A szerkesztés lényegét az adta, úgy gondolom, mindig, hogy az elvárások közepette találtak általános érvényű emberi értékeket, és ami a legfontosabb, etikai, esztétikai jellegű értékeket. Nem vált a helyi érték provinciálissá, mert az országos vagy nemzetközi lépték a trendjeivel, a színvonalával mindig jelen volt, mindig voltak olyan neves írók, költők, képzőművészek, akiknek a teljesítményéhez mérhetted magad. Gergő a megnyitójában egy szimbólumot használt, a napelemes kínai műanyag pillangóról beszélt, amely egy cövekhez rögzítve verdes, körbe-körbe, ha süt a nap. Levi, az unokám, talán féltésből, időnként egy követ rak rá, hogy el ne repüljön… Ha végignéznénk az alkotók sorát, magamat is beleértve, akik itt Nógrádban dolgoztak, kimutathatnánk mindegyikük számára egy történetet, amely ezzel a szimbólumrendszerrel leírható. Félelmetes az, hogy vagy helyben körözünk, ha ránk süt a nap, vagy a kő alatt várjuk az időnk eljövetelét. Hogy itt kell-e maradni? Az én korosztályomból, ha úgy tetszik, nagyon sokan elrepültek, és mindig kérdés az itt maradók számára, hogy a pillangó röpte hová vezethetett volna. Kérdés az is, hogy aki elment, mi történt vele, belerepült a fénybe, vagy eltévedve magába zuhant. És az is kérdés, hogy aki folyamatosan itt körözött, hogyan fáradt bele az állandó önfelmutatásba, mert az is ugyanolyan nehéz lehetett. De akár elmegyünk, akár maradunk, a kiállítás mindenre mutat példát, fontos tudni, hogy vannak nagyobb és kisebb körök, de az érték mindig, mindenhol egyetemes. 86 �Palócföld 60 Kép-tér Sors A Palócföld 60 éve képekben* FÖLDI GERGELY Sors. Valahogy ez jut eszembe, amikor sokadik megtekintés, válogatás után egyben látom ezt a kiállítást. Emberi sors. Persze ennek a szónak a tudatomban élő keserű mellékzöngéjével együtt. Sorsról már-már csak akkor illik beszélni, ha valamiféle tragédia is kapcsolódik hozzá. Holott lehetne ez egy pozitív szó is akár, de nem itt. A borítókról egy kicsit a Bodor Ádám-i határvidék pillant ránk. Álomszerű, megfoghatatlan, ugyanakkor annyira valós, hogy az már húsba mar. Ha jobban megnézzük, de talán még az sem kell, rájövünk, hogy itt élünk, vagy épp itt éltek szüleink, nagyszüleink. Nemcsak itt, hanem inkább ebben. Nekem, a fiatalabbnak ez talán csak romantikus nosztalgia, mikor is mondhatom, hogy milyen jó, hogy akkor volt még élet. Lázadás? Közügy? Érdeklődés? Persze valószínűleg lekopik a máz, és a józan eszem meggyőz, hogy ami nekem romantika, az másnak az élet, a sors a mellékzöngével. Nem ismerem az alkotók életét, és butaság lenne részemről sorsokról beszélni, nem akarok magasztalni, ítélkezni. Mert nem tudom, de szerintem igen kevesen tudják, mi az, ami jogot adhatna erre. Beszélek inkább arról, hogy milyen erő van itt körülöttünk. Vannak kiállítások, amik hagyják rendezni magukat. Esélye van az embernek több * Elhangzott 2014. június 6-án, a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, Salgótarjánban, A Palócföld 60 éve képekben című, a Palócföld folyóirat borítóiból rendezett kiállítás megnyitóján. A tárlatot Földi Gergely és Földi Péter festőművészek rendezték. 87 �Kép-tér Palócföld 60 nézőpontot, lehetőséget kipróbálni. Hogyan mutat két kép egymás mellett, hogyan reagál a vele szemben lévővel, milyen az összhang. Sok próbálkozás után kialakul a végső állapot, amiről az hiszem, hogy az adott pillanatban az a legjobb. Persze ez az állapot még egyszer valószínűleg nem valósulhatna meg. Más térben, más időben, más társadalmi helyzetben ugyanazokból az alkotásokból egy teljesen új kiállítás jönne létre. Ezek a képek nem engedték rendezni magukat. Laza időrendi sorban követik egymást, az összeillő párok követelik a következő lapot, és így tovább. Az a furcsa az egészben, hogy tényleg nem rendeztük őket, pedig az volt az alapfelfogás, hogy egy képzőművészeti kiállítás képeiként kezeljük a borítókat. Mégis az eredeti, nem tudatosan kialakult sort látják most Önök. Nem tudtunk utána belenyúlni, nem engedték. Makacs egy dolog ez, ugyanakkor hihetetlen. Ki gondolná, hogy képek kezdenek el makacskodni vele. Meg ne próbálj máshová tenni, mint ahol most vagyok! Itt a helyem! Nem megyek el innen! Ha mégis kiszakítom, akkor értelmét veszti, mondandója üresen függ a levegőben. Most egy kicsit ne a borítókra gondoljunk! Ismerős ez a helyzet? Ugyanakkor ez a makacsság törékenységgel párosul. Mesélek egy kicsit: van otthon az udvaron egy napelemes kínai pillangó. Hihetetlenül fölöslegesnek, ugyanakkor megejtőnek találtam, amikor először megláttam. Egy kis drótdarab körpályán rángat egy műanyag pillangót, ami ettől a rángatástól úgy néz ki, mintha verdesne a szárnyával. Körbe-körbe, addig, míg süt a nap. Borult időben a legkisebb fénysugár is megugrasztja, csapkodni kezd, vergődik, de elrepülni úgysem tud. Kicsi fiam, Levente következetesen, mindig, amikor meglátja, kihúzza a földből a karóját, a pillangóra pedig rátesz egy kockakövet. Jó nagyot. Azt hittem, hogy zavarja a mozgás, nem tetszik neki a pillangó. Egy ideig nem is kérdeztem, hogy miért csinálja, csak visszaállítottam a helyére, mert én szerettem. A sokadik alkalom után rá sem kellett kérdeznem, Levente magától mondta, mikor meglátta, hogy megint a helyére igyekszem tenni. Ne! Elfújja a szél! – és ezzel visszatette a követ rá. Kicsi fiam, szegény pillangó akkor sem fog a szél szárnyán repülni, ha folyamatosan csapkod. Oda van kötve, szúrva, ragasztva a földhöz. Viszont még verdesni sem tud, körbe-körbe, ha rajta van a kő. Pedig az a biztos, nem ragadja el a szél, nem fog repülni. A kő alól soha. Most már nem szeretem annyira a napelemes pillangót. Sajnálom. Még mindig ott van a kertben, a helyén. Igaz, néha elfordítom a napelemet a fény felől, hadd pihenjen egy kicsit. Lehet, hogy Levinek van igaza. Makacsság, küzdelem és törékenység, kiszolgáltatottság, védtelenség. Többarcú ez a világ, valószínűleg ez a kiállítás is. Kereshetünk benne sok minden mást, sőt keressünk is. De azért azt a makacsságot ne feledjük! Ők sem feledték. 88 �Ami marad Művész a művészetért Hann Ferenc: A Sajna de Mahorkai vacsora HANDÓ PÉTER Pál József író, költő, szerkesztő halála óta gyakran gondolok arra, ha valaki el akarná készíteni azt a Salgótarján és/vagy Nógrád megye művészeti életére vonatkozó kiadványt, amihez az ő fejében minden szükséges információ, adat együtt volt, s amelyik a 20. század második felét és alkotóit próbálná áttekinteni, az egyes életművekre ható jelentősebb tendenciákat bemutatni, akkor annak számos szál mentén kellene elindulnia. Az is bizonyos, hogy egy ilyen emberfeletti vállalkozásnál a nagybányai születésű Hann Ferenc munkássága megkerülhetetlen, még ha a salgótarjáni, nógrádi tartózkodása egyetlen évtizedbe sűrűsödik is. Miért? Mert a pártirányítású miliőből történő 1977-es kilépését követően is kiemelkedő figyelmet fordított Salgótarján képzőművészeire. Ennek belátásához elegendő A Sajna de Mahorkai vacsora című posztumusz kötetét föllapoznunk, amit Wehner Tibor szerkesztésében jelentetett meg a Napkút Kiadó a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával. A kötet három tematikai egységbe rendeződik, amelyből az első kettő művészeti tárgyú írásokat foglal magában, a harmadik olyan avantgárd verseket, amelyek – az utolsó négy kivételével – a Salgótarjánban tanárként és könyvtárosként eltöltött évei alatt születtek. Költői tevékenysége felől szemlélve tehát mindenképpen meghatározónak tekinthető az itt eltöltött időszaka, amit a szentendrei Ferenczy Múzeum-beli állásával való életmódváltás fölülírt, elsorvasztott. Erről tanúskodik az 1989. december 15–22. között, a párizsi Magyar Műhely költő-szerkesztőjéhez, a salgótarjáni 89 �Ami marad születésű Nagy Pálhoz címzett magnetofonfelvétel-üzenet, amelyben így fogalmaz: „mivel elmúltam negyvenöt éves, tartottam egy lelkiismeretvizsgálatot, és rájöttem arra, hogy mit és hogyan rontottam el, és hogy amit most csinálok, ez a művészettörténészi munka, ez abszolút pótcselekvés, és egyáltalán nem elégít ki.” (32.) Bár önmaga mentségére (is) hozzáfűzi, hogy számos tehetséges fiatal pályára állítása éppen e munkássága révén valósulhatott meg. Vagyis egyetemes szempontok tekintetében csöppet sem haszontalanul élt. Magukat a művészi tárgyú írásait olvasva pedig meggyőződhetünk arról, hogy az irodalmi ambíciói teljes vértezettel fölvonulnak ezekben a szövegekben. Az itt tetten érhető árnyalt és pontos, lényegre törő és rávilágító beszédmód láttató, azaz költői. Befogadói oldal felől nézve: nyereség. Azt is mondhatjuk: a vizualitás költészete. Kétféle szerkesztői módszer érvényesül a Szentendre vonzásában és a Szentendrén innen és túl című fejezeteken belül. Egyrészt a kronológiai rend, másrészt a betű szerinti. Születésük sorrendjében kerülnek előre a csoportos kiállítások megnyitóin elhangzottak, katalógusaiban szerepeltetettek, vagy az azok bemutatását célzó publikációk (közéjük ékelődik egy-egy lejegyzett hangfelvétel, művészeti tárgyú „kiruccanásról” szóló beszámoló vagy visszaemlékezés – miként a címadó A Sajna de Mahorkai vacsora), majd következnek az egyes művészekre és munkásságukra alkalmazott – széles kontextusba ágyazott – elemzések. Az első szakaszban főképp a szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjainak kollektív megnyilvánulásait és egyéni alkotótevékenységét követhetjük nyomon az 1970-es évek végétől egészen az ezredforduló utánig. Hann a precíz művészetértelmező-szűrőjén át tár fel tendenciákat, életműveken belüli állandóságokat és változásokat; széles tárházon vezet végig. Különösen így van ez akkor, amikor egy-egy alkotó újbóli bemutatására akár negyedszázadnyi eltéréssel vállalkozik, mint például Aknay János festőművész esetében. Kiemelkedő figyelmet fordít a szintén salgótarjáni születésű és ferences gimnazistaként Szentendrére kerülő, majd ott letelepülő ef. Zámbó Istvánra, aki képzőművészként, zenészként, performerként egyaránt elismertségre tett szert. Nem véletlen, hogy az egyik legterjedelmesebb írást éppen róla szolgáltatja, és számos helyen hivatkozási vagy viszonyítási alapként utal rá. A művész irányultságáról írja: „Egyetlen dolgot tudott (vagy inkább érzett), a való világgal valami nincs rendben, unalmas és érdektelen, látszati rendje a tülekedésben, a vélt értékekért való apokaliptikus rúgkapálásban merül ki, s ebből ő bizony nem kér. Teremt magának tehát egy másik világot” (112.). Ilyen egyedi világ teremtésével jellemzi a Somoskőújfalun élő Földi Péter Kossuth-díjas festőművészt is a még 1979-ben, a Művészet folyóirat hasábjain publikált tanulmányában. Az ő munkásságát szintén viszonyítási alapnak tekinti például egy 2002-es katalógusszövegében (147.). Földi látásmódjának meghatározó elemei közül leginkább azt emeli ki, hogy a 90 �Ami marad „saját megélt tapasztalati anyagából építi meg piktúráját, szerkeszti meg annak rendszerét, alkotja meg ikonográfiai jeleit” (248.), „eseményeket, jeleneteket, történeteket fest, melyek szereplői emberi sorsokat hordozó állatfigurák” (147.), hogy elhatárolódott „a művészeti közélet harsonás fórumaitól” (147.), mértékké Istent és önmagát tette meg. Szintén erőteljesen foglalkoztatja az egykori barát, a szolnoki születésű Hibó Tamás grafikusművész életműve. Jelen kötetben két terjedelmesebb írása is szól Hibó munkásságáról. Az egyik halálát követően (1991) látott napvilágot a Palócföld 1992/6-os számában, a másik pedig három évvel később. Az utóbbi – az elemzéseken túl – kitér a kapcsolatukra is, amely Hann szandai magyar nyelv és irodalom tanári, Hibó varsói képzőművészeti tanulmányai idején, 1968-ban alapozódik meg, és 1973-ig tart. Ennek a fél évtizednek az együtt gondolkodása során több „közös mű” is született. Ezekben Hann költői, Hibó grafikusi erényeit csillogtatja. Aztán az útjaik elválnak, bár még egy ideig mindketten Salgótarjánban élnek. Hann egyre inkább az avantgárd párizsi orgánuma, a Magyar Műhely nyelvi világa felé orientálódik, Hibó pedig a lengyel grafika (253.) meg népi szobrászat formanyelvén (264.) beszél az elesettek, a kiszolgáltatottak mellett, és a hatalom tobzódásairól (266.). „Előadásmódja realisztikus, attitűdje kritikaimoralista.” (269.) A valóságot ábrázoló, felfedő, „a szellemi függetlenségét védelmező művész kellemetlen figurává válik” (265.), hiszen az 1970-es években „Salgótarján a korszak magyar megyeszékhelyei között különleges helyet foglalt el, mivel történelmi, s különösen humán hagyományokkal nem rendelkezett, s még a másodgenerációs értelmiségi is ritka volt. Az irodalmi tradíció a leváltott megyeszékhelyhez, Balassagyarmathoz kötődött. A tradícióteremtés csakis és kizárólag a munkásmozgalmi hagyományokra épülhetett, melyet túlduzzasztottak (ugyanakkor az 1956os munkásmegmozdulásokat követő sortűzről suttogni sem mert senki). Az alakuló technokrata értelmiség típusosan kommunista beállítottságú, előrehaladni csak így volt lehetséges. Aki pozícióba került, attól az ortodox ideológiához való feltétlen hűséget várták el” (263.). Hibó nem idomult. Hann sem. Ám az egyik maradt, a másik távozott Salgótarjánból. Távozott, és vissza-visszatekintett, merre tart a művésztársadalma. De nem csak nézte, ki is jelölte az egyes alkotók helyét a művészet panoptikumában. Egy-egy írást szentelt Molnár Iscsu Istvánnak, Réti Zoltánnak, Szabó Tamásnak, hivatkozott Balázs Jánosra, Brunda Gusztávra, Iványi Ödönre, Lóránt Jánosra, ifj. Szabó Istvánra, Szujó Zoltánra… Jól ismerte a Palócföld ezen szegletének művészetét, és szerette is, hiszen költőként – melyre haláláig vágyott – itt létezhetett. (Napkút, Budapest, 2013) 91 �Ami marad Maszkok és rétegek Ardamica Zorán: Bőre kétezer TÓTH LILLA Ardamica Zorán legújabb verseskötetéről írni nehéz és komoly feladat. A címben megjelenő „kétezer” szó előrevetíti a sokszínűséget, és a versek elolvasása, újraolvasása során úgy érezzük, egy újabb réteggel mindig közelebb jutunk a valódi jelenségekhez. Pedig nem így van. A Bőre kétezer, amely 2013-ban jelent meg a dunaszerdahelyi Nap Kiadó gondozásában, a megismerhetetlen dolgokat, a megismerés kísérletének kudarcát helyezi a középpontba. Ezt olyan aspektusok mentén érzékeljük, mint a nyelv, az emlékezés, a trauma, a felejtés, a zene vagy akár a test. A Bőre kétezer szerkezetileg két ciklusból áll. A két ciklus valójában alkothatna egyet is, de a költő szükségét érezte, hogy két blokkba helyezze „maszkjait” és „rétegeit”. Az első, Maszkokban járok ciklus a második ciklus nyitóverséről kapta az elnevezését, míg a második ciklus a Kétezer rétegű címet kapta. Az első blokk kilenc versét az álnév, az intertextualitás, a szlovákiai magyar közélet vagy a zeneiség megfogalmazása jellemzi. Az első vers a Jiran Morrica álnév alatt közölt eljöttek című alkotás, amely a kötet egyik legjelentősebb darabja. A kötet nyitódarabjaként és az egyik leghosszabb verseként óhatatlanul megragadja az olvasó figyelmét. Ardamica Zorán észrevétlenül vált szintet álomkép és emlékképek között, létező és elképzelt terek és helyszínek közt, az egyén reményei és kiábrándultságai közt. Ennek ellenére ez a vers nem csupán ellentétekben és dichotómiákban ábrázol. Az eljöttek című vers egy álombeli dialógust vetít elénk, mely az „alvó” és az őt megtámadó „indiánok” közt zajlik. Az indiánok, mint valamiféle képviselői a tudatalattinak, rákényszerítik, hogy emlékezzen, és a fejében megszólaló hangok hatására leírja a saját magáról alkotott képet. Az indiánok nemcsak rákényszerítik, hogy megvallja önazonosságát, hanem számon is kérik 92 �Ami marad „indiánjaik” elpusztítását: „és mi mit vétettünk így ők hogy / indiánjainkat / elpusztítottad fehérember”. Érdekes dialógushelyzet jelenik meg, az indiánok vádolják, fenyegetik a versben megjelenő „fehérembert”, miközben az én önmagával is párbeszédet folytat. A versben megszólaló alany fenyegetve érzi identitását, harcol és igyekszik biztosítani függetlenségét, szabadságát: „nem érezheted őket vagyis kiirtottad magadból az / indiánjainkat / mondtam nem is úgy van / hisz én szeretem a szabadságot / de nem hittek nekem / nem hitték hogy / bennem is lovagol egy csapat szabadhajú rézbőrű”. A szöveg párbeszédbe lép az olvasóval is, elbeszéli azokat a körülményeket, amelyek meghatározzák önazonosságát: az olvasó felismerheti saját magát, hiszen az ember mindig a társadalmilag elvárt viselkedést, nem pedig a kedve szerinti cselekvést, az ideálisat választja: „így irtom másból is példát mutatva / rossz példát / amikor kocsiba ülök és képernyőn olvasok és / halálos híradók közben vacsorázom / amikor kedvenc könyveim helyett / a szükségeseket olvasom / és gitár helyett bevásárlókocsit markolok / amikor hajnalban nem szeretkezni ébredek / hanem munkába indulni”. A melankolikus monológ után hirtelen újra megszólal az eredeti vádló, fenyegető dialógus, felgyorsul a versben az idő, és állandóan változik a tér (természet, város, kocsma), ezekkel a ritmikus váltásokkal pedig a felgyorsult élet körforgását érzékelteti a szöveg. Míg végül előtörnek az indiánok, az én „okádni” kezdi őket, demonstrálva, hogy mindenkiben ott lakozik az idea, a szabadság utáni vágy. A vers beszélője azonban mégis azzal szembesül, hogy hiába a szembenézés önmagával, a bizonyítás, végül egyedül marad: „és amikor már meg tudtam szólalni / mondtam hogy na ugye láthatjátok / mennyi indián lakozott bennem / de senki / senki sem volt már ott aki hallhatta volna / aki láthatta volna / szlovákiai magyar nootka chumash navajo cheyenne mazateka / mohawk mescarelo chiricahua sioux és más kihányt rézbőrű / alakomat”. És amikor a vers beszélője rádöbben, hogy egyedül maradt, már csak abban bízik, hogy az álomból való ébredés megnyugvást hoz, de sajnos az éber valóság semmivel sem könnyíti meg az egyén sorsát: „vártam hogy a felszabadító hajnal / a zavart ébredés / de csak vágtattak vágtattak távolodtak a hold / fagyos távolsága felé”. Ardamica azzal, hogy ebben az erőteljes nyitóversben többször is előtérbe helyezi a személyes identitásának szlovákiai magyar mivoltát, egyfajta kollektív identitástudatot is felépít, amely által egy szlovákiai magyar olvasónak többletjelentéssel is szolgálhat ez a vers. A ciklus további versei különböző költőkre vagy alkotásokra utalnak, maszkokat, álarcokat teremtve, beszédmódokat idézve. A 120-40-07 cím a 2007-es Kassák évfordulóra vonatkozik (született 120 éve, meghalt 40 éve, évforduló 2007-ben), és a kassáki kódok fejtegetésével játszik el bravúrosan a szövegben: „ez már az öregség jele / a tél reszketéssel van tele / a szemiotikus nem érti a farakásokat / széteső fojtott torkú kémények tövében 93 �Ami marad / improvizált galambinvázió”. A Némethi állatkák című sorozat Németh Zoltán verseivel lép kapcsolatba, nyelvi-poétikai párhuzam is felfedezhető Németh 2007-ben megjelent, Állati nyelvek, állati versek című kötetének darabjaival, a nyelvi humor vagy akár a rontott nyelv alkalmazásában is. A ciklus utolsó verse a Ballada a balladáról, amely szintén a dialógusra, az álom képzetére és a zene kontextusaira utal, Jimi Hendrix és Joe Bonamassa munkássága jelenti az értelmezés kontextusát. A szöveget Joe Bonamassa slágeréből, a The Ballad of John Henry című számból származó sorok szövik át, és maga Joe alakja is meg jelenik előttünk az álomban, mint saját dalának aktív szereplője. Ardamica a refrénszerű zenei elemeket is átmenti a versbe („Who killed John Henry…”), és a cím tautológiája is értelmet nyer, hiszen ez valóban egy ballada Joe Bonamassa The Ballad of John Henry című daláról. A kötet második ciklusában az intertextualitás kevésbé domináns, a ciklus címében megjelölt kétezer rétegű az egyén kiismerhetetlenségét hangsúlyozó szempontrendszert sejtet. A ciklus nyitóverse a maszkokban járok, amely paradoxonnal indítja ezt a szakaszt: „maszkokban járok / csupa őszinte álarc mögött”. A személyes hangvételű versben később szembeállítja az őszinteséget és a „maszkos valóságot”, hiszen a társadalomban kötelező szerepeket játszani („nehogy már meg kelljen / ismerniük engem / még tán zavarba jönnének”), illetve maszkjaink megbízhatóak az általunk rájuk ruházott tulajdonságok szerint („éppen elég / nyelvet kölcsönöznek / maszkjaim az igazmondáshoz”). A maszkok nem szégyenérzetet keltenek: aszerint, ki előtt viseljük őket, mindenki más-más arcunkat ismeri meg, és vállalt szerepeink, álarcaink struktúrákat hoznak létre. Bizonyos értelemben általuk épül fel személyes és kollektív identitástudatunk is. A vers már-már teljesen önazonos tényezőként tekint a maszkra, de a záró szakaszban azért megjelenik az identitás valódi jellege: „holnap megint valaki más / által lehetek talán-önmagam / a gőgös ujjlenyomat-leolvasó / univerzum intézményesített / hazugságsztrádáin rohangálva / mindenféle üzenetcsomagokkal / mások sebességével / mások ritmusában / a magam dallamait rejtve / kétezer rétegű / szerelmes bőröm alá”. A ciklus és a kötet egyik legösszetettebb alkotása a lázáros, szomorú című vers. Ady Endre 1917-ben megjelent Nézz, drágám, kincseimre című versére utal maga a cím („Nézz, Drágám, kincseimre, / Lázáros szomorú nincseimre”), és valóban, a vers tartalmát és hangulatát meghatározzák ezek a „nincsek”. A szöveg három részből épül fel, amelyek a hiánnyal, a nincseink fölötti hatalomgyakorlással, majd az emlékezéssel és felejtéssel foglalkoznak. Filozófiai és pszichológiai aspektusokkal is bír Ardamica Zorán verse, a hiányt traumaként jelöli meg, és azt állítja, hogy „egyes elméletek szerint / a trauma lélektani feldolgozásának / két módja létezik: felejteni vagy emlékezni”. Vagyis a hiányérzetet vagy elfeledni kell, vagy emlékezni rá, 94 �Ami marad de „megfeledkezni róla ha fennáll / csupán rövid időszakokra vagy képes”, továbbá „folyamatosan emlékezni rá / sem tudatos döntés / hanem önműködő átok”. Ezáltal a trauma feldolgozhatatlanná válik, és képes lesz felemészteni az egyént: „éppenséggel a trauma / dolgoz emészt fel téged”. A megoldás pedig: a „traumát szerintem / – nincs ebben semmi lírai – / csak újabb traumával olthatunk ki”. A kötet második ciklusának további versei sokszor személyesebb hangvételűek, és sokszor pillanatnyi szituációkat dolgoznak fel. Ilyen például az elkésel című vers, ahol az egyén egy pillanatra rácsodálkozik az őt körülvevő valóságra: „nézem a hajnali hóesést / röpül egy elszállt angyalka / hátbaver kétszer kocsikulcs / kávé nincs megint elkésel”. Ebben a ciklusban több olyan vers helyet kap, amely nyelvi játékokra és humorra épül. A nyelvi-poétikai működésre reagál a ragrímek elé, vajon a, na édes kisfiam; az írás folyamatára reflektál a vers születése; a diskurzusrendszerekkel is foglalkozik az …áké lett a nyelv. A leghangsúlyosabb azonban ebben a szakaszban is a személyes vagy a kollektív identitás válsága és kiismerhetetlensége. A kötetet az első elolvasása után muszáj újraolvasni. Nem olyan típusú verseskötetről van szó, amely könnyedén befogadható. Valószínűleg az olvasónak le kell ásni a kétezer réteg alá, hogy érzékelni és értékelni tudja a jelenségeket. Azt viszont bátran megállapíthatjuk, hogy az álarc mögé bújtatva, kétezer réteg alá temetve, remek sorok, gondolatok rejtőznek Ardamica Zorán legújabb kötetében. Valójában mi is szeretnénk néha ilyen „szlovákiai magyar nootka chumash navajo cheyenne mazateka / mohawk mescarelo chiricahua sioux” rézbőrűvé válni, ha csak rövid időre is. (Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2013) 95 �Szerzőinkről BALOGH PÉTER (1990, Debrecen) költő FILÓ MARIANN (1995, Gyula) költő FÖLDI GERGELY (1978, Salgótarján) festőművész, tanár GARADNAI ERIKA (1984, Miskolc) irodalomtörténész GYŐRI LÁSZLÓ (1942, Orosháza) költő, író HALMI TIBOR (1987, Cegléd) költő HANÁCSEK ZSUZSANNA (1944, Nagybátony) költő HANDÓ PÉTER (1961, Salgótarján) író, költő, antropológus JUHÁSZ TIBOR (1992, Salgótarján) költő KOVÁCS KRISZTIÁN (1984, Balassagyarmat) történész, genealógus NAGY HAJNAL CSILLA (1992, Losonc) költő OBERCZIÁN GÉZA (1961, Budapest) író PORKOLÁB ÁDÁM (1988, Salgótarján) nyelvész, író SZILI JÓZSEF (1929, Budapest) költő, irodalomtörténész TÓTH ANDRÁS (1986, Salgótarján) író TÓTH LILLA (1989, Érsekújvár) kritikus UJLAKY ISTVÁN (1958, Salgótarján) tanár, történész, publicista FÖLDI PÉTER (1949, Somoskőújfalu) festőművész ISKOLÁK matematika – rajz, Tanárképző Főiskola, Eger; Képzőművészeti Főiskola, Budapest EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK (VÁLOGATÁS) 1973 Nógrád Megyei Tanács Klubja, Salgótarján; 1974 Kórház Galéria, Salgótarján; 1977 Művelődési Ház, Somoskőújfalu; Művészet Kisgaléria; Horváth E. Galéria, Balassagyarmat; Vándorkiállítás Nógrád megye területén; ZIM Munkásgaléria, Budapest; Jókai Klub, Budapest; Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest; 1981 Vigadó Galéria, Budapest; 1987 Tornyai Múzeum, Hódmezővásárhely; 1995 Zsinagóga, Szolnok; 1997-2010 Földi Péter festményei, Parti Galéria, Pécs; 2001 Vigadó Galéria, Budapest; 2005 A kondásnővérek éneke II., Szinyei Galéria, Budapest; Móra Ferenc Múzeum, Szeged; 2006 A hantmadarak élőhelye: Supka Manna emlékére, Aulich Art Galéria, Budapest; 2010 Tavasz Parti Galéria, Pécs; Lena & Roselli Galéria, Budapest CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK (VÁLOGATÁS) 2000 Földi Péter, Muzsnay Ákos, Szabó Tamás kiállítása, Vigadó Galéria, Budapest; 2004 Művészeti gyűjtemények a II. kerületben – Németh István gyűjteménye; 2004 Európa Fríz, UngArt, a Bécsi Collegium Hungaricum Galériája, Bécs; 2008 Észak így – az egri ötök, Kiállító művészek: Földi Péter, Bukta Imre, Borgó György Csaba, Szurcsik József, Csontó Lajos. Parti Galéria, Pécs DÍJAK, ELISMERÉSEK Madách-ösztöndíj (1973, 1976); Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíj (1978); A Salgótarjáni Tavaszi Tárlat nagydíja (1979, 1993); Derkovits-nívódíj (1980); Az Egri Akvarellbiennále nagydíja (1980, 1997); Munkácsy Mihály-díj (1987); SZOT-díj (1988); Borfesztivál díja (1992); Magyar Művészetért díj (1993); A Salgótarjáni Rajzbiennále nagydíja (1995); Tornyai-plakett (1998); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1998); Érdemes művész (2001); Kossuth-díj (2007); Prima Primissima díj (2009) 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/050441027ce0ce0a69d1cba07cb68048.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2014 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2014/3. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2014 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/64021460cb88541a225c717c755f1311.pdf fb1981106b857e0d7cee8abdba05d741 PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Ayhan Gökhan Németh Zoltán Molnár Lajos Papp Sándor Borda Réka Tinkó Máté Avice Benner Cho Próza és vidéke Vécsei Rita Andrea Sienna. Asszonyok szövik 3 Kunstkamera 4 Tengelyeden őrzöd a csendet / Hogyan csomagolod bőröndbe magad? 6 Világoskamra / Sötétkamra 8 A cső 10 Életvezetők 11 Konzulváros (SF-monológ) H. Nagy Péter gyűjtése 12 Rosina hangja rögtön ébredés után Próza és vidéke / A Nagy Háború 100 Paládi Zsolt A Tűz és a Halál arca 13 15 “S mást tevél-e te?” / Madách 150 Tandori Dezső Az ember trilógiája / Vonaljegy, körjegy, bérlet (Kis toldalék) 30 Háy János A főműves 39 Tőzsér Árpád Szólj, jó barátom: ismered-e Hegelt? (Kusza jegyzetek Madách Imre „Hegel-komplexusáról”) 49 Kutatóterület Herczeg Ákos Szentgyörgyi Csaba A hagyomány „hangszere”. Műfaji emlékezet, idézés, retorika (Ady Endre: Sípja régi babonának) 64 Mikszáth narratív lábjegyzetei 75 Találkozási pontok A táj otthonos használata (Beszélgetés ef. Zámbó Istvánnal) Ami marad Petrőczi Éva Pucher Bálint Családmesék – NEM borogatás közben (Háy János: Napra jutni) Tükörablak (Kötter Tamás: Rablóhalak) 85 88 91 �A lapszámot ef. Zámbó István alkotásaival és azok részleteivel illusztráltuk. A borító a Lejtős táj szívet bekebelező szennyeződéssel (2009), a Zenés oltár (2001) és az Ikon az esőben kalapáccsal (2008) című festmények felhasználásával készült. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2014-ben megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” AYHAN GÖKHAN Sienna. Asszonyok szövik Amíg idejössz, addig tartalak magamnál. A szorongás lehunyt szemű alagútján, s az elfojtott, kövér félelem súlya alatt megroppan, mint a kéz, az életem. Jönnek az ösztönök, s félreértjük egymást. A langyos-lelkű isten nem kegyelmez,-- az istenek. Mintha egy asztmás faluban élnék, ahol fulladnak a parasztok, s én lennék a szív, a tüdő, a gerincoszlop. Fülsértő asszonyok. Párkák szövik a fojtást. Nem éred meg harmincharmadik éved, mit mondjak neked, akit a test meggyaláz, porig éget a lélek. Aki többet tud a testemben élő összes néma szenvedésről, s a gyalázat arcai magukra ismernek, magukra ismerik a szenvedésed. Férfitestek, mint a lefolyó, kavarognak benned. 3 �“kávéházi szegleten...” NÉMETH ZOLTÁN Kunstkamera 4.8.3.6. Az apámat húztam az arcomra haldoklás közben. 6.4.1.4. Puha betűk, vérrel telt tésztaként másznak szét. 4.4.1.1. Kifordított, lenyúzott bőrével körülölel ez a nap is. 5.7.9.1. Csak a szájukkal érzékelik a világot, az izzó, folyékony acélt. 7.2.5.2. Hófehér gyík nyeli a havat: fokozatosan veszíti el láthatatlanságát. 4 �“kávéházi szegleten...” 6.2.2.3. Annak a széknek kilenc lába volt. 3.9.5.5. A bomlásnak indult anya mellett kuporogva a 2 és 4 éves kislány hetekig macskaeledelen élt. 8.2.3.5. Nyulak kihullott szőrrel táncolnak. 5 �“kávéházi szegleten...” MOLNÁR LAJOS Tengelyeden őrzöd a csendet Mint a búgócsiga, tengelyeden őrzöd a forgó csendet, nyálát húzod magad után vagy tolod, így mondod tollba. Papír mutatja a tükörképed. Az üveget majd ezüstfoncsorral vonod be 1271-ben a velencei Muráno-ban, mert akkor üvegműves leszel. Állsz a tükör előtt, táncolnak a molekulák, és azokban az atommagok, mint a rumbatök, rázzák a kvarkokat. Az atommag és az elektronok között a semmi: légnemű és kék, elmerülsz benne. Kapaszkodnál a szavakban, valami Igében, de azok elhalványulnak, mint a fémtükrök. Egy régi tükör vakfoltjában látod két szó között az árnyékodat. Hallgatod a csöndet, és újra felhúzód a búgócsigát. 6 �“kávéházi szegleten...” Hogyan csomagolod bőröndbe magad? Az orrodat csak szaglásra használtad, és bőröd pórusain át vetted a levegőt. Nem nyúztak meg, csak a legyek örömére kerítésen szárad a bőröd. A helyén nem maradt más, csak nyílás. Azon oly régóta átjár a levegő, hogy már tegeződtök, szinte hozzád tartozik. A tükörben nem látod magad, mert az is te vagy. Nem vérzel, csak pipacsok nyílnak benned, jó föld vagy, belülről hallod a diófa lombjának susogását. Ha fölszáll rólad egy gép, az kondenzcsíkot húz a szemedben. Te vagy az egyetlen, az egy. Ha majd vízre szállsz, hogyan csomagolod bőröndbe magad? 7 �“kávéházi szegleten...” PAPP SÁNDOR Világoskamra Mert bízva fókuszál. Oda. Ahol fénytöréseid ismerős ingerei égetik a retinát. Lelked fölszakadó sóhajai simogatják a dobhártyát. Súrlódási együtthatóidból születik meg az ölelés intimitása. Nyelved szenteltvize oldozza fel a kifosztott receptorokat. A bőrödre kicsapódó pára tölti el a szaglóhám sejtjeit. Az otthon illatát hívod elő. 8 �“kávéházi szegleten...” Sötétkamra Mert bízva már nem fókuszál. Oda már nem. Ahol fénytöréseid ismerős ingerei már nem égetik a retinát. Lelked fölszakadó sóhajai már nem simogatják a dobhártyát. Súrlódási együtthatóidból már nem születik meg az ölelés intimitása. Nyelved szenteltvize már nem oldozza fel a kifosztott receptorokat. A bőrödre kicsapódó pára már nem tölti el a szaglóhám sejtjeit. Az otthon illatát már nem hívod elő. 9 �“kávéházi szegleten...” BORDA RÉKA a cső a metró féreg a város belében, földiszalámi, mi, az ember fogak közt roppanó porc a közepén. ennek is más címet kellett volna adni, megjegyezni hozzá sok okosságot, ahogy a megállóban okít túlfeszített vigyorral a reklám. Belgiumnak több mint egy éve nincs kormánya, így is működik, láthatjátok, mint az a trécsparti, amit lassan húsz éve folytatok a világgal. utazás a csőben, szovjet darab, emberkonyak-szag hullámzik a székek felett, megszokás vagy tűrés kérdése az egész. elnézést, leszállnék, leszállás, számkeresés, útjelzőtáblák, mindjárt-megszületés, feltámadás a metró-koporsóból, mozgólépcsőn ki a világosba, figyeled türelmesen a posztereket, aztán ordítasz, ahogy a fénybe érsz. egy piszkos kéz pénzért emelkedik. kilépsz, elszalad veled a villamos. tizenkilenc éves az ember, ma mintha negyven lenne adóval, meg idegcsomóval a nyakán. nő a gondolat, ahogy a kislány melle, a lapos bimbóra néz és beszél hozzá. csusszan gerincén a szalámi tovább, itt napi rutin a földbe kerülés. kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak, Életalapítás körút következik. lesz még kormánya Belgiumnak 10 �“kávéházi szegleten...” TINKÓ MÁTÉ Életvezetők (Legszebb mosolyok) A járás újratanulásában, eltérő fázisaiban a rehabilitációnak nem a megfeszülő izmok, tartások, pózok variációja jelentette kihívásként: a legnagyobb talányt. * Mert az erő csak, mint szabad versenyen félelmesen szép futamindulók egyetlen társa, kapkodott a fő után, ami őt minél jobb eredményre hajtani termett, de a tétben minden, de tényleg minden fölösleg elveszni látszott. * Az uszoda jégverem hangulatában, bepárásodó üveg mögött aztán sokáig csak a gyógytornász, fekete bogárszem lányka bársonyos hangja mutatott feltételesen helyes, tulajdonképp azonos irányt: és annak pótolhatatlan volta. * Kapálóztam, fújtattam, ne menjek megint koponyám betörésével a falnak. Elhívtam randevúzni, gyertyát is tartottam volna hozzá remegve kézben. * De elégnek bizonyult, hogy a mára kiszabott penzumot sírás, bömbölés, önsajnálat nélkül teljesítettem végre. * A medence melletti kisbüfé aznap késő estig nyitva tartott. A terítőre bor került, viccek, megtörténtek a legszebb mosolyok. Külön-külön ágyakon, de Istennek hála: mélyebb álomban nyugovóra tértünk. 11 �“kávéházi szegleten...” AVICE BENNER CHO Konzulváros (SF-monológ) A város vonaglik. Az épületek már napok óta boldogtalanok. Néha felágaskodnak és gőzt prüszkölnek a levegőbe. Így szabadulnak meg saját tenyésztésű biotuningolt parazitáiktól, melyeket az idegenek bútorként használnak. A legbetegebbek verejtékeznek és véreznek. Az emberi zóna peremén mindezt a kövezeten állva is érezni lehet. A mozgó épületek alatt remeg a talaj. Az ablaktáblák rezgéséből kiolvasható Arieka bioritmusa, mennyire hiányzik már nekik a drog. A perisztaltikus mozgás azonban működik visszafelé is, és ezzel együtt a függés is továbbterjed a városon túl. Ez a világ a halálán van. Törésvonalak, renegátok, gerillakonzulok, nyughatatlan csonkoltak, nyelvhiány. Vonzó borzadály. De igazság szerint még azt is leszarom, ha nem pontosan így van. Nem a múltra gondolok, hanem a jelenre. A kimenet mindig közös elmének tűnik. A Konzulvárost és a leszerződött tanyákat összekötő bélrendszeren keresztül már nem érkezik élelem. És a tartalék generátorok sem működhetnek örökké. És akkor, amikor az utcáinkon már a szögek sem hasonlítanak eredeti állapotukra, eszembe jut. Hogy milyen érzés volt benépesíteni a házak mögött megbúvó várost a gyermeki képzelet összes képtelenségével. Ebből aztán villámgyorsan bomlik ki minden más. Majd elkezdhetnek hasonlatként használni. Ismertek. Én vagyok a lány, akinek fájt a sötétben, és megette, amit adtak neki. 12 H. Nagy Péter gyűjtése �Próza és vidéke Rosina hangja rögtön ébredés után VÉCSEI RITA ANDREA Még épp ott voltam abban a kis, francia kollégiumban, ha kinézel az ablakon, folyót látsz füzekkel. Hajlik bele szépen, áznak a levelek, oldódik a zöldszag a vízbe. Mindenki a partra vágyott, szólt is egy belga lány, hogy nem lehetne véletlenül kint tartani egy-két előadást. Nem lehet, szigorúak a szabályok, legyen elég a nyitott ablak, a vízillatot érzed, itt úgyis az a lényeg. Art and Medicine, első nap, árnyékos terem. Mintha belül lennél, benne valamiben, félhomály, ügyesen koptatott minden, a falakon vasrózsaszín képek. Steril előtérből, csupa fehér és krómacél, onnan lépsz be. Öreg ládákon ültünk körben. Igazi, szögelt faládákon darabokra tépett műtősnadrágok, hogy megvédjék a ruhát, olykor fölhasadnak a lécek. Voltak még szabad helyek, oda jönni fognak, hagyjuk meg nekik, ne pakoljuk rá a cuccainkat. A fekete pólós férfit, aki akkor érkezett, amikor nem figyeltem, eltakarta egy cigányruhás nő, csupa szín és hullám, folyton igazított valamit magán. Nem láttam tőle a férfi arcát, de a hangja ismerősnek tűnt, amikor azt mondta, nálam az egész Alfred Kubinból indul ki. Nem tudom, mit mondott tovább. A hangja ismerősnek tűnt. A hangja, a hangja olyan ismerős. Alfred Kubin. Kubin. Kubin. Ne felejtsd a hideg, angol tengerpartokat, erről beszélgettünk legutóbb vele, aki most Kubinnal jött elő. Jöhetett, hiába, nem tudtam, kiről beszél, nem ismertem a híres, halottas rajzait. Akkor, pár éve, üzletet kötöttem volna az ördöggel, bármire sikerült volna engem rábeszélnie egyetlen hűvös, esős, Brighton környéki napért ezzel az okos, szép férfival. Megvolt az ördögnek mindene, nem akart tőlem semmit. Aztán kifogyhatott, mert csak eszébe 13 �Próza és vidéke jutottam, mégse úgy van az, hogy minden teljesül, minek pont az angolok, elüldögélni francia parton is lehet, és ide lökte elém, okos, szép, vigyed. Az üvegtüdő a te kedvenced volt, az enyém az üvegbelek Annie Catrell üvegszobrai közül. Az a baj vele, hogy könnyen odalesz, egy kis koccanás, és szétrobban, ízzé-porrá zúzódik a tüdő, hörpölöd föl a szilánkokat. Beléd tenném, kicserélném a valódit üvegre, és nézném, amint kering benne, cserélődik a levegő. A szót, hogy odalett, túl sokat használtad, könnyen hagytad veszni a dolgokat, még el se vesztek, máris elsirattad. Volt egy újság, azt hoztam magammal otthonról, indulás előtt találtam meg, odébb tettem néhány könyvet, a kupac aljáról került elő. Valamikor a második lehetett, L-alakban volt egy fakult rész a borítón, Suture Self, elöl egy plüsspina. Rádobtam, amikor feljöttél a szobámba, az aznapi följegyzéseket, mert szégyelltem, a kifakulást főleg. Megittunk egy pezsgőt, amikor abban egyeztünk meg, egyszer készüljön a mi táncunkról is röntgenkép. Behajtottam rajtad a reggelit, még anno ígérted, omlettet, mi mást, adott volt minden egy jó omletthez, nyár, terasz, kiszolgálás. Bougies La Française, a híres lekvár, kérdeztem a srácot, mosolygott rám, kék szembe hulló barna haj, érdekesek ezek az áttetsző bőrű pincérfiúk, hát hogyne hozna málnalekvárt. A sajtot odasúgtam volna, ha nem figyelsz, hogy azt is tegyen bele, rejtse jó mélyre, nehogy észrevedd. A porcukorszórásban biztos voltam, annak lenni kell, mintha más nem számított volna az egész reggelben, omlett és porcukor. Rossinire ébredni ugyanis valamit jelent, valamit, amiben biztos vagy. Tudod mit, te csak dúdoljad szépen, Io sono docile, son rispettosa Sono obbediente, dolce, amorosa, hátha jól a lelkedbe mászik, holnap úgyis elmész innen. Nem volt komoly, veszekedésnek se mondanám, vita meg pláne nem, a határainkról beszéltünk, miközben kísértelek a vonathoz, én még maradtam néhány napot. Hol húzódnak, mi van jobbról, balról, mi van lent és fent a vonalhoz képest. Hogy vagy képes ennyire pontosan meghatározni. És mi van, ha elszúrod, ha lecsatolsz négyzetkilométereket, vagy hozzám adod, ugyanúgy rosszul jársz. Hegyek közé ugrasz, és völgybe esel, tó nincs. Nincs lehetőség, hogy átússz, visszaússz meg átússz, ezt mi már nem játszhatjuk el. Mész az utcán, rettentőeket lépsz, mindig így mész, mennek elöl a hosszú lábaid, szorítod a csuklómat, fáj. Ha tudnád, hogy fáj, megőrülnél, de nem mondom el. Még utoljára, az ablakból kiszólsz, keressem meg Kubint feltétlen, előtte sétáljak a fűzfák alatt, szívjam magamba a zöldszagot, itt úgyis az a lényeg, és ha visszaértem, föl a szobába, jusson eszembe,”El salto a la muerte”, 1901. 14 �A Nagy Háború 100 Próza és vidéke A Tűz és a Halál arca PALÁDI ZSOLT „A harcosok azt mondják, nem a halál a legrosszabb, hanem a hozzá vezető út. Az örök küzdelem azonos az örök szenvedéssel. A véget nem érő háború kísérői: a hideg, a kín, a halálfélelem, felőrlik a lelket. A halál megtörténik egy perc alatt, de a rettegés évekig szorongathat. S a legkegyetlenebb, ami emberrel történhet, ha csonkán, vérezve és kimerülten kell tovább harcolnia.” Az asztalon már várt a levél, anyám a közepére helyezte, hogy lássam, amikor megjövök. Miután felbontottam a levelet, kisírt szemmel bukkant fel a konyhában. Olyan tekintetet vetett a papírra, mintha egy halálos ítéletet kimondó végzés lenne. Azt hiszem, nem is tévedett sokat. Hát, megérkezett – sóhajtott egy nagyot. Meg – mondtam. A behívó parancs nem ért váratlanul, hiszen a háború már harmadik éve dühöngött Keleten és Nyugaton egyaránt. Nyugaton az állóháború befejezhetetlennek tűnt, és ha az újságok propaganda szólamai helyett a hazatérő német katonák beszámolóira hagyatkoztunk, akkor érzékelhettük, hogy a front bemerevedett. Nem a német katonák kitartásán és hősiességén múlott a siker, hanem azon, hogy a franciáknak és az angoloknak rendkívül sok volt a tartalékuk. Emberben, hadianyagban és élelemben egyaránt, ezért aztán az áttörés minduntalan megakadt. Az orosz frontról ellentmondásos híreket hallottunk, annyit tudtunk, hogy három véres év után az elcsigázott és sokszor rosszul felszerelt, hiányosan ellátott oroszoknak sincs nagy kedvük harcolni. De katonák bőven álltak rendelkezésükre, a hatalmas ázsiai területek ontották az utánpótlást. Ennek ellenére, ha kereszttűzbe került az ember és az élete forgott kockán, mindenki úgy küzdött, mint az oroszlán. Hiába lett egy életre elege az orosz muzsiknak a cári politikából, a harcvonalban senki sem kérte ki a véleményét, és ha a szuronyrohamban szembe találta magát vele a magyar katona, az orosz ugyanúgy védekezett, mintha fanatizálva volna. 15 �Próza és vidéke A Nagy Háború 100 Elkeseredetten és elszántan. Nem voltak illúzióim: a túlélésre csekély esélyeim vannak. Ha meg tudom ragadni ezt az esélyt, hát megragadom. Bár a szecesssziós melankólia és az adys pesszimizmus engem is megkísértett, a halál nem vonzott. Fiatal voltam, meg akartam ismerni a szerelmet, meg akartam ismerni egy női test melegét, már csak Imola miatt is. Imola volt az én szépséges ideálom. Nem sok reményt tápláltam iránta, akadtak már nálam talpraesettebb kérői. A háború miatt azonban minden a feje tetejére állt, és sokszor csak annyi kellett, hogy éppen te maradj életben, és a legszebb lányok is feléd kacsintottak. Egészségtől kicsattanó, jóképű, szép szál legények maradtak ott a fronton, mások viszont, akiknek egyetlen erényük az volt, hogy megúszták a frontszolgálatot, kedvükre válogathattak a szép lányok között. Imola nem lakott messze tőlünk, ötpercnyi sétával a házuk előtt állhattam, az iskolában azonban csak távolról csodáltam. Néha megszólítottam, de odaáig nem merészkedtem, hogy elkísérjem, vagy közös találkát beszéljek meg vele. Távoli csodálójaként tisztelt engem, amelyből jó néhányat számon tartott, s akikkel különösképpen nem kellett törődni, csak úgy dongták őt körül, mint illatos rózsát a méhek. S éppen annyit is törődött velünk, mint az a tökéletes virág. De Imolával nem lehetett betelni. Arca olyan harmonikus nyugalmat sugárzott, hogy ha ránéztél, rád is átragadt a nemes derű. Klasszikus nőies szépség volt, amilyeneket Rafaello is festett. Az egyik ajka néhány milliméterrel előrébb állt, mint a másik. Emiatt nem volt nevezhető tökéletes szépségnek. Aranyló búza haja, hidegkék szeme és egyenes vonalú orra olyan összhangot képezett, hogy az ember órákig belefeledkezhetett gyönyörű arcának látványába. Másnak ígérkezett el, egy korombéli fiú hódította meg, és már az ő gyűrűs mennyasszonya volt. Békeidőben nem is lett volna kérdéses, hogy hozzámegy. A háború azonban megkérdőjelezett mindent, a jövő teljesen bizonytalanná vált. Hamarosan meg is tudtuk, hogy mennyire. A vonat elindult és a csapat elfoglalta a helyét, mellettünk suhant el a galíciai táj, Oroszország felé tartottunk. Gondolataimba merülve igyekeztem arra koncentrálni, mit tanulhatok a háborúból. Ha őszinte vagyok magammal szemben, mindig is egy kicsit koraérettnek éreztem magam. Nem kedveltem kortársaim ugrató, bizalmaskodó hangnemét, és szerettem visszavonulni a társaságtól. A rövid gyakorlat után már ássuk is magunknak a gödröt a földbe és várjuk a szuronyos rémet, az orosz katonát. Vajon a saját halotti gödrünket ássuk most? Tudjuk, az ellenség közeledik, egy hatalmas ország rengeteg népe, amelynek ereje felülmúlja a miénket. De mint mondják: „a magyar katona a legjobb katona a világon”. Az újságok azt harsogják: „mit nekünk a muszka, bakáink elszántsága és harckészsége feltartóztatja az ázsiai 16 �A Nagy Háború 100 Próza és vidéke tengert”. Mi nem érezzük ekkora hősnek magunkat. A túlélés körül forog minden gondolatunk. Semmi más nem számít, azok a fogalmak, amiket eddig tiszteltünk, mint a haza, a szerelem vagy a hivatás, mind olyan távoliak… Semmi hasznát sem vesszük most azoknak az ismereteknek, amiket az iskolában vertek belénk, nem vesszük hasznát sem a latin decilinációknak, sem Tacitusnak, sem a Thalésznak. Egy doboz babkonzervre többet gondolunk, mint a sokat emlegetett szellemi táplálékra. Tudtuk, itt a halált gyakrabban osztják, mint a jutalmakat, és lélekben mindannyiunknak fel kell készülnünk rá. Lassan vigaszt találtam abban a gondolatban, hogy a mogorvaság, a lemondás, a melankólia és a halálközelség környezete jobban vonz, mint a harsány viccelődés. Itt alkalmam lesz megfigyelni a halál különböző formáit. Ha azt játszom, hogy megfigyelem, hányféleképp képes lecsapni a halál, talán elterelem a figyelmem arról, túlélem-e ezt a napot, vagy sem. Lelkesedés? Hol van már az! Én már akkor rosszat sejtettem, amikor jól öltözött, kicsattanó egészségű fiatalemberek vonultak fel a napfényes utcán, a háborút ünnepelve. Mennyi naiv fiatal! Azt hiszik, a fronton majd hőssé válnak? Hogy alkalmuk lesz véghezvinni valami nagyszerű dolgot? Egy hét sem telik el a lövészárokban, és rá fognak jönni, mennyi köze van a magasztos érzésekhez az állóháborúnak. Számodra már akkor véget ér civilizáció, és már akkor leszámolsz az emberhez méltó körülményekkel, amikor elhelyezkedsz a lövészárokban. Ha szakadatlanul zuhog az eső, még csak magunk fölé húzunk egy rossz ponyvát, de mindez nem véd meg az átható nedvességtől, az eső feláztatja a talajt és a sárban tapicskolunk. Beásva, mint a vakondokok, úgy kandikálunk kifelé, de vigyáznunk kell, nehogy észrevegyék a sisakunk tetejét. Mindannyiunkat figyelmeztettek, pipára vagy cigarettára gyújtani a legveszélyesebb cselekedet lenne. Azonnal leszednének a túlsó oldalról. Pedig a cigarettának meglenne az az áldásos hatása, hogy elnyomja az éhséget. Frontvonalban ez nem kis előny. Egyszerre csak egyfelé kell figyelni, a korgó gyomor nem köti le az energiánkat. Hisz az ellátmányunk sem épp a leglaktatóbb. Répafőzelék, daraleves, puliszka, no, ezzel töltsd meg a gyomrod! Jó lenne rágyújtani, amikor csak a kedvünk tartja, ez oldaná a bennünk lévő feszültséget is. Ami fronton történik, az minden képzeletünket felülmúlja. Nem számítottunk arra, hogy a modern haditechnika ennyit fejlődött. Hiszen békeidőkben csak nagyapáink beszámolóira hagyatkozhattunk. Ők pedig legfeljebb csak a 48-as forradalomban vettek részt, ahol ahhoz képest, amit mi tapasztaltunk, még lovagias harcok, szemtől szembeni csaták során ütköztek meg az ellenséggel. De a géppuska, a lövegágyú, a mérges gáz alattomos ereje számukra még ismeretlen volt, és mi sem számoltunk ekkora veszteségekkel és brutalitással. 17 �Próza és vidéke A Nagy Háború 100 Az első bevetés során már megismerjük, mi vár ránk. Ahogy megszólalnak az ágyúk, mintha az ég nyílt volna meg… A tüzérség iszonyú erővel zúdul az ellenségre. A levegő megrázkódik, és mintha megrendült volna a föld alattunk, mindenütt tüzes nyílások keletkeznek rajta. A torkolattüzek, a robbanó gránátok szinte nappallá varázsolják az éjszakát. Ágyúk és tarackok dörgése, repeszgránátok sikítása szabdalja fel a levegőt, döng a föld, megremeg minden inunk szála, idegeink felmondják a szolgálatot. Dobhártyánk állandó támadásnak van kitéve a hangzavartól. Rohamra indulunk. Most már az oroszok is válaszolnak. Az orosz gránátok egymás után vágódnak be közénk, szétfröccsen a tűz és repeszdarabok szóródnak szerte, szemünk sarkából még látjuk, amint emberi testeket robbantanak szét. Némelyeket egyenesen kettévág a gránát, másoknak a végtagját tépi le. Egy embernek mindkét lábfejét letépi, és a csonkokon fut tovább. Egy másik nekirohan egy spanyollovasnak és a tüskés drótok leszakítják a kézfejét. Aki a drótakadályokban megakad, azt kíméletlenül legéppuskázzák. Mindegy, csak előre, nincs más választásunk. Így is, úgy is a véletlenen múlik, hogy életben maradunk vagy sem, a vakszerencse dönt a sorsunkról. Ha hátrafordulunk, a hátunkba kapunk egy gránátot vagy egy lövést. A géppuska is felüvölt, még több véres cafattá lőtt hullát hagyva a terepen. Néhány egészen siheder legény hanyatt vágja magát, és sírva gömbölyödik össze a földön. Senki sem törődik velük, majd végez velük az ágyútűz. Most már előttünk is zárótűz, mögöttünk is zárótűz, be vagyunk kerítve, el kell érnünk az ellenség vonalát, minden áron. Kegyetlenül csépel közben minket az ágyú és a géppuskasorozat, de végül mégis odaérünk. Nem hittük volna, hogy ez a pillanat is elérkezik. A századnak legalább a fele ottmaradt, nem vagyunk számbeli fölényben, de nincs más hátra, mint nekiugrani az ellenség nyakának és csépelni, ütni, vágni, lehetőleg másodpercek alatt. Kiszemelem a géppuskást, s hogy ne legyen több alkalma sorozattal leszedni minket, nekirontok. Megpróbál védekezni hosszú pengéjű késével, de gondolkodás nélkül, egy lendülettel a mellébe állítom a szuronyomat. Amilyen hirtelen csak lehet, kirántom belőle a szuronyt és a géppuskás társát is leszúrom. A többi magyar is vad kézitusában méri össze az erejét az oroszokkal. Most aztán ölni, ölni és ölni! Szúrd és vágd, ahol éred! Már nem vagyunk emberek, állati módon viselkedünk, úgy, ahogy az ösztöneink diktálják. Ordítás, jajgatás, halálhörgés… Minél gyorsabban ölni, nehogy alkalmuk legyen visszalőni, visszaszúrni, és ez a végül hatékonynak bizonyul. Az oroszok árkában egyetlen élő sem marad. Száz métert haladtunk előre a galíciai mezőn. De a visszavágás nem késik soká. Az ellenség feltöltötte a sorait és igyekszik pótolni a veszteségeket. A tüzérségük nem szenvedett csorbát, és ezt mi is hamarosan megérezzük. Három nap és három éjjel egyfolytában lőnek. Egy perc nyugtunk nincs, 18 �A Nagy Háború 100 Próza és vidéke a kimerültségtől kóvályogva tántorgunk a lövészárkainkban. Egyetlen kívánságunk van: aludni, pihenni. Akad, akinek sikerül néhány percre, hátát a lövészárok falának döntve elbóbiskolnia. De amikor az árok szélén csapódik be az ágyútűz, lehetetlen nyugodtan aludni. A harmadik nap éjjel aztán megtapasztalhatjuk, milyen az ellenséges roham. Rakéták szállnak a magasba, géppuska kattog, srapnelek szóródnak szerteszét, az egész állandó kavargásban nem értjük egymás szavát, megszakadt az összeköttetés a vezetéssel. Az oroszok áradatként öntenek el minket, újra és újra rohamoznak. A becsapódások egyre közelednek, elképesztő veszteségeink vannak. A füsttől és a ködtől alig lehet látni az ellenséget, először vaktában lövöldözünk. Két bajtársam folyamatosan kaszálja az ellenséget a géppuskával, de ez mégsem elég ahhoz, hogy megállítsa őket. Végül óriási veszteségek árán, de elérik az arcvonalainkat. Amíg lőszerünk van, addig lövünk, majd elkeseredett tusa kezdődik. Ami zajlik, inkább tűnik kocsmai verekedésnek, mint katonai akciónak. Amíg lőszerünk van, addig lövünk. Később már szuronyokkal és ásóval hadakozunk. Gyalogsági ásóval vágom ketté egy bevetődő orosz fejét. Zsákként hullik le mellém. A folyamatos öldöklésben végre arra eszmélünk, hogy a következő hullámban már nem érkezik senki. A támadásuk elakadt. A következő napok viszonylagos nyugalomban telnek. Néhány tartalékos század érkezik az olasz frontról. Soraikban földijeimre akadok, és egy fontos ismerősre, Imola vőlegényére, Csizmadia Zoltánra. Kedélyesen elbeszélgetünk, mintha csak otthon volnánk. Fényképet is mutat Imoláról. Nagyot dobban a szívem, amikor meglátom a gyönyörű lányt. Ám egy borongós februári napon a vezérkar jónak látja, ha megbolygatja az oroszok látszólagos nyugalmát. Előtte napokig esett az eső, és úgy gondolták, ez talán megviseli a védekező csapatokat. Hogy minket is megviselt a cudar időjárás, az kevésbé érdekelte őket, elvégre „a magyar katonának nincs párja, mint az acél, olyan stramm”. Így hát támadnunk kell. A döntő pillanatban, mielőtt megindulunk, mindannyiunkban felsejlik egy pillanatra, talán itt van a vég. De nincs időnk gondolkodni, a tisztek minél gyorsabb, meglepetésszerű és elsöprő rohamra ösztönöznek minket. A nagy hajrával megindult támadás gyors ütemben hömpölyög előre. Kattog a gépfegyver, csattognak a puskák, tüzérségi tűzzel kísérve. Csizmadia mellett futok. Kellemetlen kötelesség – villan agyamba hirtelen, mikor az oroszok kilövik mellőlem a bajtársamat. A lövedék hátulról érte, és még szemem sarkából láttam, ahogyan egy másodpercig vigyázállásba merevedik, majd egyenes tartással a sárba vágódik. Akkor már tudtam, hogy vége, aki így dől el, az nem kel föl többé. Jó tizedmagammal vágtatok vissza a lövészárokba. A megmenekültek riadt tekintetével vágódunk le a kemény földre. Ennyien 19 �Próza és vidéke A Nagy Háború 100 maradtunk meg a századból. Ezen a napon kiválasztottnak érezhettem magam. A hosszan tartó eső feláztatta az amúgy is porhanyós talajt, a halottak szinte belefúródtak a földbe, eggyé váltak vele, mellettük a szemerkélő eső karikákat rajzolt a kis tócsákba. Elviselhetetlen volt az a gondolat, hogy egy belső, földalatti erő egyszerűen beszippantja a halottainkat és sebesültjeinket, márpedig ez volt az érzésem. És nemcsak nekem, mindannyian fiatalok voltunk, egyszerű sorból származtunk, az ilyen emberek körében néha az elszabadult képzelet sugallja a tetteket. Hogy is gondolkodhattunk volna másképp, mikor az állandó kartácstűz és a röppenő szilánkok kavargása pokolbéli táncra emlékeztetett! Az ágyúk egyhangú moraja a megmegdörrenő eget is túlzengte, s ha néha egy villám csördült a viharban, a parasztfiúk még a lövészárok biztonságában is összerezzentek. Innen véletlenül sem bújt ki senki, ha már egyszer eljutott – akár csúszva is – idáig. Hősködni nem volt érdemes. Egyszer – kísérletképpen – meglengettünk egy katonakabátot az oroszok előtt. Egy perc alatt szitává lyuggatták a srapnelek. Kellemetlen kötelesség – csusszan át a felismerés végleg agyam tudatos tartományába. Nem bújhatok el a gondolataim elől. Régóta ismerem Csizmadiát. Egy városban laktunk, ugyanabban az utcában. Együtt töltöttük gyermekkorunkat, tagjaként a Szilfa utca kölyökbandájának. Később is gyakran találkoztunk nagyobb társaságban, vasárnaponként, külvárosi mulatókban. Nem voltunk barátok, már csak Imola miatt sem, hiszen én korábban illetlenül nagy szemeket meresztettem friss mennyasszonyára, aki mellől a háborúba ment. Annak idején nekem is tetszett a lány, de félreálltam. Sohasem váltam hőssé, még itt, a háborúban sem. De most talán ütött az igazság órája – fordul meg a fejemben. S rögtön jött a másik gondolat: ezt nem szabad. Megcsóváltam a fejem. De végül mégis odacsörtetek a hadnagyhoz. – Hadnagy úr – lihegem – hadd menjek ki az árokból. A bajtársamat sebesülés érte. – Megőrült, Bíró – próbál erélyt mutatni a tiszt az éktelen zaj közepette. – Maga kiképzés óta ilyen értelmetlen. Meg kell várni, amíg lecsillapodnak. Utána pedig minden percben várhatjuk a rohamot. Nagyjából erre számítottam a korlátolt hadnagytól. Hiszen ha meg tudná érteni az emberi érzelmeket, nem lenne hivatásos katona. Nem mintha érdekelt volna a véleménye, de – én mindenesetre szóltam. Ha már csinálok valamit, úgy csinálom, hogy a dolog tökéletesen rendben legyen. Egy ugrással kint termek a lövészárkon kívül, s mire észbe kapna az orosz, már újra vízszintes helyzetbe kerülök. Inkább csúszok, mint mászok előre, araszolgatva haladok a nehéz sárban. Senki sem követ, csak egy – inkább kötelességszerű – üvöltést és egy hosszabb káromkodást hallok a 20 �A Nagy Háború 100 Próza és vidéke hátam mögött. Mondtam már, hogy nem voltam hős, így nagyon nehéz feladatnak látok, amikor a bajtársam testéhez – vagy talán már teteméhez – érek. Egy kissé ki kell emelkednem, hogy használjam a szememet – holott a szemhéjamra is vastagon rátapadt a sár, akárcsak az arcomra – hogy felmérjem a helyzetemet. A hátamra veszem a sebesült Csizmadiát, amivel kockáztattam, hogy felemelt kezemet eltalálják. Megdöbbenésemre, mihelyt világossá vált odaát, hogy mit akarok, elhallgattak a fegyverek. Egy orosz tiszt bizonyára távcsövén követte a fejleményeket. Mégiscsak van emberség az oroszokban is. Hogyne lenne, hisz ott ugyanolyan emberek harcolnak, mint itt! Elértem a célomat, nem érhet szemrehányás. A bajtársam testét sikerült megmentenem, méltó temetést fog kapni. Más kérdés, hogy ha megúszom a háborút, és elnyerem Imola kegyeit, akkor is örökre üldözni fog a lelkiismeret, hogy egy másik ember halála árán váltottam meg a boldogságot. A csata azonban tovább zajlik, nem bajlódhatok azzal, hogy kiderítsem, életben maradt-e Csizmadia vagy sem. Ahogy a rajvonalhoz érek, újra felugat egy géppuska. Nincs megállás, a harcban nincs szünet. Egész nap kemény harcot vívunk az oroszokkal. De végül az előörsüket visszaszorítjuk a majorból és elfoglaljuk a falu előtti kis gazdaságot. A jobbszárnyunk a tüzérségi tűzben és az állandó karabélyesőben is eléri az első apró, szegényes viskókat. Végre kiverjük az oroszokat állásaikból! Megnyílt az út a közeli kisközség, Volodka felé! Az oroszok futnak előlünk, a helységet már korábban elhagyták a lakosai, felmálházva állatokkal és élelemmel. Mikor a kopár és kihalt városba érünk, a lakosok már elmenekültek, csak néhány csontig aszott kóbor kutya szegődik mellénk, aztán azok is szűkölve odébb állnak. A tüzérségi tűz mély nyomokat hagyott az épületeken. A pusztulás és az enyészet szaga terjeng, amerre járunk. Benézünk néhány házba, a szegénység nyilvánvaló jeleit tapasztaljuk, a viskókban ócska bútorok, állatok nyomai, kemencepadkára terített bőr. Ezen tegnap még aludhattak. Míg házról házra vizsgálódunk, tűz alá vesznek minket. Nem volt időnk fedezéket keresni, néhányan otthagyták a fogukat, de én még be tudok futni egy fal mögé. Oszlopról oszlopra, mélyedésről mélyedésre haladok előre, lopakodva közelítem meg a tűzfészket, egyre közelebb merészkedve a veszedelmes szervezkedés tanyájához. Néhányan velem tartanak. Jelezzük egymásnak, amennyire csak a csetepatéban tudjuk, hogy megkerüljük őket. Így is történik, a hátukba kerülünk, és kiugorva a fedezékből, egyszerre vesszük célba az embereket, mielőtt fel tudnának ocsúdni. Egy időben sütjük el a puskáinkat, mikor meglátjuk őket a zsákok mögé húzódva. Nincsenek sokan, mind a négyet leszedjük. Feltűnik nekünk két futó katona, akik társaik halála után megpróbálnak 21 �Próza és vidéke A Nagy Háború 100 elmenekülni. Egy omladozó épület felé közelítenek. Átugranak a ház belsejében támadt hatalmas lyukon, mint egy sáncon. Lövünk rájuk. Fedezékbe vonulnak és viszonozzák a tüzet. Eltalálnak egy magyar katonát. Kiugranak az omladék mögül és tovább rohannak. Az egyik bajtársunk gránátot hajít utánuk, és sikerrel jár. Odarohanunk a robbanás helyére, az egyik már halott, a másik üvöltve fogja a véres lábát, pontosabban a lába helyét. Combtőből leszakadt a lába. A hadnagyunk irgalomból pisztollyal végez vele. A hátrahagyott partizánok tevékenységének még nincs vége. Fedezékből egy kamasz fiú tüzel ránk egy kézipuskával. „Leküzdjük az akadályt.” A következő háznál egy hároméves gyereket szorongató anya bújik meg. A gyerek sír. Tisztjeink ordítoznak. Keresik a rejtőzködő gerillát. Gerilla nincs, csak egy kistermetű kutya ront ránk a válaszfal mögül. Az egyik tiszt lábába kapaszkodik, mire ő a bajonettjéhez nyúl és egy mozdulattal lemetszi az eb fejét a törzséről. A koponya a földre esik. A gyerek elhallgat. A falu szélén végre egy barátságos családra akadunk. Ők valószínűleg a legszegényebb muzsikok közül kerültek ki, akiket még jobban megviselt a háború, a szülők tőlünk könyörögnek egy kis kenyeret. Kislányuk is barátságosan mosolyog. Könyörögve fordulnak felénk. Élénk gesztusaik elárulják, éhesek és szomjasak. Az ellátmányból előkerül az ásványvíz és némi csokoládé. „A nép” hálálkodik. A kislány felbátorodik és odamegy az egyik katonához. Az leereszti a fegyverét és elemózsia után kutat a zsákjában. Hirtelen puska hangja hasítja fel a csöndet. A szívélyes katona már véresen fekszik a földön. Ordítozás, hatalmas hangzavar, végül az egyik katonánk egy nagyhatású aknával semmisíti meg az ellenséget. A család összekapaszkodik, együtt sírnak, biztosak benne, hogy most végzünk velük. De nem tesszük, nem ők tehetnek róla, hogy orvlövészek rejtőztek a közelben. Már az egész falut átfésüljük, csak a templom van hátra. Nem feltételezzük, hogy pont a templomban rejtőzik el valaki, de jobb az óvatosság. Ketten hatolnak be az épületbe, a fal mellett kúszva kémlelnek körül. Úgy látszik, fellélegezhetünk, a gerillák valószínűleg elmenekültek. A biztonság kedvéért azonban tovább vizsgálódnak mindig új fedezéket keresve. És igazunk van! Az oltár védelmében, a kereszt mögött egy fegyveres férfi rejtőzik, és pisztolyából lövést ad le az egyik katonára, de célt téveszt. A katona egy modern, hasonló célokra kifejlesztett aknavetővel szétlövi az oltárt, mögötte a gerilla holtan rogyik össze. A keresztről a megfeszített és agyonkínzott, csontig lesoványodott alak, a Megváltó Krisztus is lehullik a porba. Mennyi gerilla rejtőzött ebben az átkozott kis porfészekben! Megdolgoztatott minket a muszka. A városka elfoglalása után a minket követő felcserektől megtudom, 22 �A Nagy Háború 100 Próza és vidéke már nem segíthettek Csizmadián, tüdőlövést kapott és negyedórán belül meghalt. „Jobb is volt úgy szegénynek” – mondja az egészségügyis. Az oroszok újabb támpont mögé húzódnak, a falun túl egy hosszú dombhát kínálkozik nekik védműként. Felfejlődünk a harchoz. Az ágyúk végigsöpörnek a támpontukon, majd gyors rajtot véve nekirohanunk az orosznak. Az orosz állás ontani kezdi a tüzet, gránátok zuhognak közénk és osztják a gyors halált, golyók fütyülnek el mellettünk. Irtózatos tűzben haladunk előre, ahogy lehet. Néhány bátrabb, szökellve, a többség kúszva, egyre közelebb és közelebb kerülünk a védvonalukhoz. Átkaroló művelettel lassan bekerítjük őket. A rohamszázad oldalt rést üt az arcvonalukban, és az ellenséges géppuskafészkeket kifüstölve tör előre. A magaslatnál azonban megtorpan a támadás. Az oroszok most nagyon pontosan lőnek és egyenletes zárótűz alatt tartják a töltés előtti terepet, lehetetlennek látszik az áthatolás. Még egy utolsó nekirugaszkodás! Látom, Illényi felemelkedik a földről, és bátran nekivág az utolsó ötszáz méternek. A honvédek követik a példáját. Jobbra-balra halottak feküdnek, néha egymáson is, keresztül-kasul. Szaladunk, hogy minél előbb kikerüljünk ebből a borzalomból. Kéz- és lábnélküli emberek fetrengenek a vérben, van olyan, akinek leszakadt az arca, másnak pedig a lába vagy a keze hiányzott, egy katonának pedig a feje teljesen összeégett. Oldalra szaladok, ahol valami árkot láttam. Beleugrok a mélyedésbe és lihegve az árok oldalának dőlök. Nem is néztem körül. Fegyverem már nincs, az ugrás közben elhajítottam, nehogy a szuronyom belém döfődjön. Most egy kicsit fellélegezhetek, de felpillantva láthatom, hogy nem vagyok egyedül. Egy orosz baka szegzi rám a fegyverét. Lassan, megadóan felteszem a kezem és olyan könyörgő tekintettel nézek rá, ahogy csak tőlem telik. Nem lő azonnal, és reménykedni kezdek, hogy talán megkegyelmez nekem. Bár a helyzet igen éles, nem tudtam, a helyében mit tettem volna. Alighanem a tőrömet használtam volna, ha testközelbe kerültünk volna. Az is eszembe jutott, hogy a kézitusa során mi sem ejtünk foglyokat. Ennek az orosznak semmi oka megkímélni engem. Ádáz ellenségek vagyunk. Mégis időt nyertem azáltal, hogy nem intézett el rögtön. Ezt kihasználva mozgósítom szegényes orosz szókincsemet, ami az itt töltött néhány hónap alatt ragadt rám a helyiektől és megszólítom. – Állj meg, bajtárs! Ne csináld! Néhány kezdetleges orosz mondat elbizonytalanítja. Tovább kísérletezem. – Tudsz franciául? – kérdezem váratlanul. Valami derengett bennem, hogy tanulják az iskolában. Reménykedtem benne, hogy azok közé tartozik, akik megfelelő neveltetést kaptak. 23 �Próza és vidéke A Nagy Háború 100 – Igen – bólint bizonytalanul. – Hadd magyarázzam meg – kezdem óvatosan. – Otthon családom van, hazavárnak, anyámnak én vagyok az egyetlen fia, belehalna a bánatba, ha halálhíremet kapná. Ha lelősz, egy katonával kevesebb lesz odaát, de akkor is kevesebb lesz, ha foglyul ejtesz. Megadom magam, és esküszöm, hogy nem fogok harcolni a hadseregetek ellen. Azt csinálom, amit mondasz, csak adj át a tieideknek. – Az nehéz lesz – mondja még mindig bizonytalanul. – Azt sem tudom, merre vannak a csapataink. – Jól összekeveredett minden – válaszolom. Ez jó jel, hogy társalogni kezdünk. – De hamarosan helyreállnak a vonalak. Ha kiderül, hogy ez a földsáv a magyaroké, akkor te leszel a foglyom, én megvédelek, ígérem. Ha pedig még ti vagytok itt, semmit sem veszítesz, ha átadsz a tisztjeidnek. – Nem bánom – bólint az orosz. Megkönnyebbülten sóhajtok. – Várjuk meg, míg elcsitul a vész. Aztán majd meglátjuk, mit tegyünk. – Jól döntöttél, bajtárs – erősítem meg. Nem eresztem le a kezem. – Meg tudjuk beszélni a dolgokat, ha akarjuk. Nekem személy szerint semmi bajom veled. Sőt, az orosz néppel sincs semmi bajom. Idehoztak engem is, mint téged. Nem szükséges, hogy megöljük egymást, legalábbis addig nem, amíg nem kényszerítenek erre. – Valóban nem. Bár nem vagyok biztos abban, hogy te is így döntöttél volna a helyemben. Jobbnak látom, ha megkerülöm a kérdést. – Úgy látom, elcsitult a csatazaj. Vajon visszavonultak a mieink? – Kockázatos lenne ellenőrizni. Hamarosan beáll a sötétség. Meglátjuk, mire virradunk – szól az orosz. Nem kecsegtet valami sok jóval az a lehetőség, hogy egy ellenséges katonával kell töltenem az éjszakát. De ha már így alakult, meg kell bíznunk egymásban. Talán megismerhetnénk egymást. Váratlanul ő kezdeményez. – Most már leeresztheted a kezed. Nem tarthatod fenn egész este. Egyelőre itt tartom magam mellett a puskát, a térdemnél. Remélem, nem fogsz semmi ostobaságot csinálni. – Abban biztos lehetsz. Nem vagyok hőstípus. Az éjszaka viszonylagos nyugalomban telik, egyikünk sem mer elaludni, a zsebemben találtam egy kis kenyeret, azt megosztom az orosszal. Így mindketten csillapíthatjuk az éhségünket. Reggel még tart a tűzszünet. A lövészgödör ugyan meglehetős biztonságot nyújt, mégis félve dugom ki a fejemet, hiszen bármely oldal mesterlövészei felfigyelhetnek rám. De ez a feladat természetesen rám hárul mint fogolyra. Az oroszok vagy egy kilométert haladtak előre. Feltartott kézzel jövök ki 24 �A Nagy Háború 100 Próza és vidéke a gödörből. Most már az ellenség foglya vagyok. Így legalább biztonságban érezhetem magam. A következő napokban megismerem Boriszt, azt a katonát, aki elfogott. Megmutatja a felesége és a kisfia fényképét. Mivel az előrenyomulás megakad, alkalmunk nyílik beszélgetni. Mindig nem lehet öldökölni. – Ami azt illeti, jó lenne már hazajutni – mondom. – Nem látom értelmét ennek az esztelen pusztításnak. Már harmadik éve gyürkőzünk egymással és semmire sem jutunk. Jobb lenne, ha a nagyhatalmak békét kötnének egymással és megegyeznének a saját érdekeik szerint. – De mindegyiknek más az érdeke és egyik sem enged a hatalmából. Ilyen a kapitalista országok természete. Ha véget ér a háború, előbbutóbb kezdődik egy újabb, mert akik a népet kormányozzák, nem tudnak a mohóságuknak parancsolni. Csak ha egy új világrend születik, akkor lehet majd kiküszöbölni a háborút. – Milyen új világrendre gondolsz? Én nem tudok elképzelni olyan új világrendet, ahol ki lehetne békíteni a németet és franciát. – Ebben a rendszerben nem is lehet. Csak akkor, ha eltűnnek a nemzetek közötti különbségek. – És azt meg hogy képzeled? Hogyan tűnhetnének el, mások a szokásaik, más a kultúrájuk, nem is beszélve, mennyire mások a politikusaik érdekei. – Éppen erről van szó. Az új világrendben eltűnnek a különbségek. Nem lesz különbség a nemzetek között, mert minden ember azonos szinten fog élni, és ugyanolyan lesz az élete. Persze megmaradnak bizonyos szokások, de az egyik országban ugyanolyan lesz a rend, mint a másikban. Nem lesz értelme németről vagy franciáról beszélni, mert mindenki egyenlő lesz, minden országban. Mindegy lesz, melyik országban élsz, mert az uralkodó osztály is ugyanaz lesz mindenhol, vagyis a munkásosztály. Ez lesz akkor, ha világszerte győz a kommunista forradalom, ami elkerülhetetlen. – Hallottam már Marxnak erről az elméletéről, de meglep, hogy te ennek a híve vagy. Iskolázott ember vagy, és valószínűnek tartom, hogy nem a legszegényebb családból származol. – Valóban, apám hivatalnok volt, anyám pedig tanítónő. De az osztályok közötti különbségek Oroszországban olyan nagyok, hogy ha csak az ember nem vak és érzéketlen, szemet szúr neki, hogy élnek a szegények. Meg aztán a változás a módosabbak érdeke is, hisz a tömegek előbb-utóbb úgyis fellázadnak. Akkor pedig már inkább mi álljunk a forradalom élére, és úgy alakul minden, ahogy szeretnénk. A cári elnyomás nem tarthatja magát sokáig, az orosz nép nagyon elégedetlen. De én olyan világot szeretnék, ami igazságos. – Lehet egy olyan világot kiépíteni, ami teljesen igazságos? Vagy csak úgy lehetne, ha mindenki egyforma lenne? De lehet-e mindenki egyforma? – A kommunizmus alatt mindenki a szükségletei szerint vehet a javakból, 25 �Próza és vidéke A Nagy Háború 100 és azon felül nem is fog venni. Csak annyit vesz a kenyérből, amennyivel csillapítja éhségét és csak úgy ruházkodik, mint a többiek, cicomák nélkül, hiszen belátja, hogy egyik ember sem különb a másiknál. Nem lesz luxus és nem lesz fényűzés, senkinek. Mindenki megmarad a szerény keretek között és megelégszik azzal, amit a kommunizmus adhat. – Már megbocsáss, de ez elég naiv elképzelés. Hogyan lehetne lebeszélni az embereket az igényeikről? Én például szeretem a jó színházat, de a jó színészeket meg is kell fizetni. És szeretek puha fotelben olvasgatni. És klasszikus zenét hallgatni fonográfról. Igénytelen környezetben nem lehet élvezni a szépirodalmat. Ahogy egy kis szükséglakásban sem érvényesül a zene, ahhoz tér kell. Én nem tudnék lemondani a polgári életmódról, a porcelán edényekről és tálakról, a fehér abroszról, a szép bútorokról, tárgyakról. Imádom a szecessziót. Te nem? – Nem! Polgári csökevény, az egész díszítettség, a divat, a jó öltözködés, felesleges, egy hanyatló osztály kapaszkodása és önzése! Az új rendben mindent a praktikumnak kell megszabnia! Ez a túlfinomult polgárság halomra lövi egymást a háborúban és a helyüket majd az erős munkásember foglalja el, akinek már eddig is meg kellett volna határoznia a történelem menetét. – A műveltség is fölösleges, polgári csökevény netán? Hogy válnak majd ki az egyforma emberek közül a Goethék, a Schillerek és a Mozartok? – Mire mentél Mozarttal és Goethevel, amikor ebben a sárban dagonyáztál, mire mentél velük, amikor vérben áztattad a szuronyodat, hogy egyáltalán életben maradj? És mire mentél velük a menetgyakorlatok alatt? Kaptál külön adagot a tábori konyhán, mert fel tudtál idézni egy Schiller verset? Beláttam, nincs értelme vitatkozni. A polgári kultúra a szemünk láttára omlott össze a háborúban. Én mégis sajnáltam ezt a kultúrát, és ha jönne valami új, mert nyilván valaminek jönnie kell, ami megszünteti a nemzetek áldatlan vetélkedését, ami újabb háborúkhoz vezet, akkor olyannak kellene jönnie, ami a polgári műveltségből és az életformából megőriz valamit. Ami megőrzi a jót, megőrzi azt, amit már megszoktunk. A napfényes körúti sétákra, Duna-parti promenádra, a kerti fák alatti olvasgatásokra és színházi előadásokra gondoltam, és azon töprengtem, miért és hogyan mehetett tönkre mindez, amikor mindenki elégedett volt vele? Sőt, sokaknak annyira unalmasnak tűnt a béke, hogy örültek a háborúnak, boldogan sóhajtoztak: végre történik valami izgalmas. Miután többet beszélgettem Borisszal, másképp kezdtem látni a világot. Igazat adtam neki abban, hogy a hatalmi elitek, ahogy ő nevezte, a burzsoázia önzése vezetett a világháborúhoz. Hiszen a kisember, a tanító, a cipész, a fűszeres aligha akart ölre menni egy másik nemzet fiával egy darabka földért. Ahogy a fiát sem akarta harcba küldeni emiatt. Kinek állt érdekében mindez? Talán azoknak, akik gyarmatokat akartak szerezni Afrikában, vagy akik féltették a gyarmataikat az új, feltörekvő 26 �A Nagy Háború 100 Próza és vidéke országoktól. A fegyverkereskedőknek és gyártóknak, az acéliparosoknak és az élelmiszerforgalmazóknak, akik minden szemetet meg tudtak etetni a katonákkal. Ők tovább gazdagodtak, mi pedig minden nap kockára tettük az életünket. Azt is hallottam, hogy a világvárossá nőtt Budapestet olyan szegény emberek építették fel, akik gyakran húszasával zsúfolódtak össze egy szobában. Az újságokban is írtak a tömegszállásokról és az egészségtelen pincelakásokról, és azt is írták, hogy ezeknek a munkásoknak a gyermekei alultápláltak. Mi porcelán étkészletetekből ettük a gőzölgő húslevest, és mindig kétfogásos ebédet ettünk, de nem csak számos munkásembernek, hanem a napszámosoknak, a töredéktelkes parasztoknak és a földnélküli zselléreknek sem jutott hús az asztalára, legfeljebb krumpli, vöröshagyma vagy puliszka. Igazságosak ezek az ellentétek? Nem! Nem szabadna ekkora különbségeknek lenniük az emberi sorsok között. Borisz azt is elmesélte, milyen őrültségeket hajthatott végre Raszputyin, a cári család védence, és hány embert küld a cári elnyomó rendszer a zord éghajlatú Szibériába, hogy aztán ott haljanak meg, csupán azért, mert igazságot akartak a szegények számára is. Borisz váltig hangoztatta, ez nem maradhat így, s magamban igazat kellett adnom neki. A háború előtt még eszelős felforgatónak, zavaros elméjű terroristának gondoltam volna, de azóta annyi szörnyűséget láttam, hogy beláttam, ez a világ megérett a változásra. Csak a módszereit nem helyeseltem, hiszen úgy láttam, nem tudja másképp elképzelni a változást, csak a polgári kultúra szétverésével, amiben én is éltem. Fel kellett volna áldoznunk mindent, a tágas, jól bútorozott lakásunkat, a szép könyvtárunkat, hisz szerinte „az egyenlőség követelményei nem tűrik a burzsoá életmódot”. Ez az, ami aggodalommal töltött el, s bár barátom felajánlotta, hogy a hadifogságban csatlakozzam az illegális kommunistákhoz, halogattam a döntést. Nem akartam megbántani őt, de valami bizonytalan, rossz érzésem volt a nézeteivel kapcsolatban. Más vágyam sem volt, mint hazajutni az én kispolgári környezetembe. Ideológiailag nem voltam elég érett a kommunizmusra, és hiába győzködött az orosz bajtárs, nem álltam kötélnek. Végül belátta, és letett a beszervezésemről. Csaknem egy év telt el orosz fogságban, amikor Oroszországban kitört a forradalom. Az orosz hadsereg megbolydult, először már csak a passzív védekezésre rendezkedtek be a magyar csapatokkal szemben, majd már tisztjeik parancsait is vonakodva teljesítették. Néhányan átszöktek a mieinkhez. Azt suttogták mindenütt, közel van már a béke. Ennek nagyon örültem, épp ideje volt. Ha az orosz megköti a békét a monarchiával, minket is hazaengednek végre. Az ellátás még a fronton tapasztaltaknál is gyengébb volt, állandóan éhesek voltunk, ha Borisz nem látott volna el egy kis „mellékessel”, annyira legyengültem volna, hogy biztos elvitt volna valamilyen betegség, ahogy számos társammal is történt. 1917 telén a kemény orosz tél miatt is sokat szenvedtünk. A katonák a századparancsnoki 27 �Próza és vidéke A Nagy Háború 100 fedezék kályhájának kéményét ölelték át, hogy tagjaikat felmelegítsék. A betegség és a fagy minden nap tucatjával szedte áldozatait, és én elkeseredve szemléltem megfagyott bajtársaim csontvázait. A tárgyalások azonban tavaszig elhúzódtak, a nyár folyamán pedig az olasz fronton nagyon kedvezőtlenül alakultak a harcok. Féltem attól, hogy ősszel behívnak a seregbe, a hátországban azonban már nem működött olyan gördülékenyen az adminisztráció, mint korábban. Otthon is nélkülöztünk, meg kellett becsülnünk minden falat kenyeret. Sikerült tiszteletemet tennem Imoláéknál is. A családot nagyon megviselte a háború, tönkrement az üzletük. Imolát kissé legyengült állapotban találtam, régi fénye megkopott, de még így is gyönyörűnek találtam. Elmondtam neki, hogyan gondoskodtam a vőlegényéről, hogy ne kerüljön az ellenség kezére, egy jeltelen tömegsírba. – A Volodka melletti mezőn fekszik, Volhíniában. Fejfát is állítottam neki, még mindig ott van. Ha vége lesz enne az egésznek, felkereshetjük a sírját. – Persze, - szipogta Imola – de mondd, mikor lesz vége, Péter? Már négy éve folyik az öldöklés, miközben a hátországban minden szelet kenyérért meg kell küzdeni. Nincs tej, nincs vaj, nincs hús, vagy ha van, megfizethetetlen áron. – Imola, én szívesen segítek, háborús veteránként vannak bizonyos előnyeim. Szerezhetek élelmet. – Ugyan, tudom, hogy a ti családotok is nélkülözik – legyintett a szép lány. – Talán a háború végén jobb lesz. Mindenki azt várja már, hogy vége legyen ennek a szörnyűségnek. – Van, aki azt állítja, ha vége lesz is, újrakezdődik, mert a nemzetek közötti vetélkedés nem állítható meg. Anglia, Franciaország, Németország és a Monarcia, mind vetélkednek a nagyobb hatalomért, a hegemóniáért. Amíg nem tűnnek el a nemzetek közötti ellentétek és nem kezdünk el mind, németek, franciák, oroszok, magyarok és a többiek közösen gondolkodni, addig nem lesz béke. Hisz mindannyian európaiak vagyunk, azonosak az európai gyökereink, azonos a kultúránk, Hellász és Róma, miért ne egyeztethetnénk az érdekeinket egy közös tanácsban? S akkor soha többé nem lenne háború! – Péter, kitől halottad ezeket a felforgató nézeteket? A monarchiát megtámadták, védekeznünk kellett! Elfelejted, hogy a trónörökössel szerbek végeztek? A franciák, angolok és oroszok soha nem egyeznek velünk, legszívesebben feldarabolnák Magyarországot is! Ha valamiben bízhatunk, az csak az erős hadseregünk, a magyar katona kitartása, bátorsága és harc… – itt a hangja kissé megrekedt, majd köhögésbe fulladt. Újabban mindig köhögni kezdett, mikor valami felizgatta. – Ne izgasd fel magad, ked…, Imola – nyugtatgattam, és megfogtam a kezét – Nem akartam olyanokat mondani neked, amivel felzaklathatlak. 28 �A Nagy Háború 100 Próza és vidéke Az a fontos, hogy majd minden rendbe fog jönni. A béke már nem késhet soká, így vagy úgy, de el fog dőlni a háború. Voltam a fronton, tudom, hogy a katonák kimerültek, hajszoltak, alig lehet őket újabb rohamra vezényelni. A lövészárkok mellett elkezdtek barátkozni az ellenséggel, a kisember nem akar már a másik kisemberre lőni. A front felbomlott, mindenütt forradalmi helyzet alakult ki. Hamarosan lezárják a háborút. Így vagy úgy. – Bár igazad lenne – sóhajtott fel a lány. – Nem tudjuk már fenntartani magunk sem ebben az állandó válságban. – Én mindig melletted fogok állni, Imola – suttogtam neki, még mindig a kezét fogva. A gyönyörű lány félénken bólintott. Az ősz folyamán még néhányszor meglátogattam őt, egyre fogyott és fogyott, amúgy is karcsú alakja még nyúlánkabbá vált. Feltámadt egy veszedelmes kór is, ami már a fővárosban vetette ránk halálos árnyékát. Anyám nem engedte, hogy idegen házakhoz járjak, otthon próbált megóvni a fertőzéstől. S csakugyan jobban tette mindenki, ha nem szállt omnibuszra és nem keveredett a tömeggel. Novemberben Németország térdre kényszerült, és a monarchia sem folytathatta tovább a harcot. Nem tudtuk, mi vár ránk. Az ellenség iszonyatos bosszúra készült. Karácsony előtt megkaptam Imola halálhírét. A spanyolnátha vitte el. Sohasem volt még ilyen szomorú karácsonyom. Az iskolatársaim, a barátaim mind odavesztek, de a legérzékenyebb veszteség Imola volt, akivel úgy érzem, egy igazi szerelem bontakozhatott volna ki. A háború véget ért, én életben maradtam, de nem maradt senkim, akit szerethettem volna. 29 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 TANDORI DEZSŐ 30 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” 31 �“S mást tevél-e te?” 32 Madách 150 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” 33 �“S mást tevél-e te?” 34 Madách 150 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” 35 �“S mást tevél-e te?” 36 Madách 150 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” 37 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 Vonaljegy, körjegy, bérlet (Kis toldalék) Nem tragédia. Az ember a pont a pín. Pont ott. De a pí nem pontosítható. Akkor az ember hol? És min? És ki „hol”? Az ember a teljes kör a pontot nem tűrő pí jegyében? 38 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” HÁY JÁNOS A főműves (Madách Imre) Csak két évvel fiatalabb Petőfinél, de Petőfi már halott, ő még mindig nem érkezett meg az irodalomba. Holott már gyerekkorában kacérkodott a költészettel, testvéreivel házi folyóiratot indít, majd Pestre kerülve egészen fiatalon jelenik meg első verseskötete (Lantvirágok, 1840), persze semmi feltűnés. A Lónyay Etelkához fűződő szerelmet megéneklő dagályos, érzelgős versek mintha nem is vennének tudomást arról az irodalmi közegről, ami a korra jellemző volt. („Jöttem, édes ajkaidnak / Szent imáját csókolám le, / Mint virágidnak harmatját / Forró napnak lángszerelme.” – hogy csak egy példa álljon itt.) Ráadásul a kötet az anyukának van ajánlva, s ez nem csak költészeti szempontból tekinthető nehéz antrénak. A több nyelven is jól beszélő szerző a külhoni sikerköltőket majmolja, a biedermeier negédességet, a romantikus hevületet, aminek megjelenítését megkönnyíti számára az érzelgősségre való alapvető fogékonysága. Van egy korán elveszített apa (tizenegy éves, mikor meghal), és van egy erős anya, s persze van egy nagyon beteges, gyenge fizikai alkat. Köszvény, tüdőbaj, szívbaj, három is van neki, amiből egy is sok. Ilyen adottsággal inkább hőse tud lenni valaki egy romantikus költeménynek, mint szerzője, de ő szerző akar lenni. A betegeskedések ellenére minden tanulmány terén kiváló. Filozófiát, aztán jogot tanul, a legjobbakkal barátkozik (Lónyay Menyhért, Andrássy Gyula, hogy csak az ismerteket említsem), a legkorszerűbb eszmékkel ismerkedik, ebben segítségére van az Athenaeum folyóirat, amiről nyugodtan állíthatjuk, ritmusban volt a világgal, ilyen is volt (bár elég ritkán) a magyar kultúra történetében. Olyan eszmékkel találkozik már egészen fiatalon, amelyekben a nemzeti érzés és az általános emberi gondolat még kéz a 39 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 kézben halad. Haza és haladás, hogy megidézzük Kölcsey Ferencet, nem kioltja, hanem erősíti egymást. Madách hisz a felvilágosodás lendületében, és eredményeiben, hisz a világ megváltoztathatóságában, a technikai és tudományos fejlődésben, hisz a nemzeti érzés progresszív erejében. Olyan kor ez, ahol a magyar gondolkodás még nem szakad le a világról, amikor a leghíresebb könyveket megjelenésük pillanatában olvassa a gondolkodó elit, hisz nincsenek nyelvi korlátok. Olyan világ ez, amikor az ország szerkezete, szervezettsége még mindig a középkorban toporog, de a legjobb erők, a közgondolkodást meghatározó figurák a legjobb országok mintáit akarják követni, s nem sajnálnak időt pazarolni a dolgok jobbá tételére. Madách nyakig benne a reformkor mozgásában, mindent tud és mindent megfigyel. Tanulmányai végeztével, mint megyei hivatalnok, próbál tenni, változtatni. A közéleti és a bölcseleti gondolkodása a topon van, ám az irodalom terén menthetetlenül műkedvelő. Elég csak belenézni a versekbe, a nyelvi megformáltság olyan ügyetlen, hogy elpirul az olvasó, hogy nem, ez nem a Tragédia szerzőjétől való. A költői eszköztár szerény, a rímek ügyetlenek, a ritmus kínosan erőltetett. („A halálnak érintett meg szárnya, / S ím hogy megcsókollak homlokon, / Óh, nem érzed-e miként szellemkéz / Köztünk halvány, síri leplet von?”) S erre jönnek rá a drámák, mert valahogy ez a dráma már kora ifjúságában beakadt neki, már diákként lelkes látogatója a Pesti Magyar Színháznak. A drámák, amelyek a hazafiság és a korszerűnek számító ideológiák bombasztjaival nehezülnek meg. Nemzeti lózungok nagyon göcsörtös nyelven előadva (a Commodustól, 1839, a Csák végnapjaiig, 1842). A Madách-kutatók is finoman úgy beszélnek ezekről a művekről, hogy a sorozatból ez egy jobban sikerült darab, vagy a versekben ez egy sikerültebb strófa, a színdarabban egy ügyesebb monológ, de valójában ők is azt gondolják, hogy ember nem olvasna ebből egy büdös sort sem, ha nem a Tragédia költője írta volna. S ahogyan senki, ők sem értik, hogy lehet ennyire gyenge az alapozás. Olyan, mintha egy vidéki libalegelőn felkészített focistát bedobnának a világbajnokságra, s az ott seperc és gólkirály lesz. Madách rendületlen, a darabjait küldözgeti, persze nem akárhová, a Kisfaludy Társaság kiírásaira, rendre kudarcot vall. Csak dörömböl az irodalom kapuján, de senki nem nyit ajtót, elhajtják, hogy már záróra van. Senkiben, aki találkozik ezekkel a művekkel, nem rögződik, hogy van ott ez az Imre, aki majd egyszer jó lesz. Olyannak gondolják, aki soha nem lesz jó. Kudarc kudarc hátán. A Lantvirágok és a Tragédia között, mintegy húsz évig szépirodalmi művet nem is publikál. Az önértékelésében sértett, s amúgy is beteges író ráadásul még egy esztelen házasságba is belehajtja magát (1845). De minek, kérdezhetnénk, ahogyan a barátok is kérdezték azidőtájt. Egy lázálom, hogy Fráter Erzsébetet, akit a társaság nagynénjével együtt Szodomának becéz (a fiatal és az idősebb Szodoma), akiről még a barátja, 40 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” Szontágh Pál is azt mondja, hogy feleségnek nem való, hogy ezt a kikapós, mindenkivel flörtölő nőt Madách a romantika által favorizált szabad nőideál megtestesítőjének látja, s a környezete óvása ellenére feleségül veszi. A rossz hírű nő, bár feltehetőleg már ekkor sem hajtja a szerelem, örül ennek a házasságnak, hisz időlegesen tisztára mossák a nevét, pluszban biztosítva lett a megélhetése. A szerelem első évei évődések közepette, de boldogoknak voltak mondhatók. Szerzőnket, gyanítom, a nő szexuális vadsága, mint erről a versekben számos helyen megemlékezik, csitította meg. („Nem maradt szivünkre rejtve fullánk, / Mely érzést öl, s mérget gyűjtve vár, / Mindenik kínos perc száz gyönyörtelt / Órával van kárpótolva már” – Borúra derű) Ám Szodoma, az Szodoma, legfeljebb Gomora, szóval minden időleges elnyugvás ellenére Madách valójában magára szabadította a poklot. Mikor börtönbe kerül, a szabadságharc után bújtatta Kossuth titkárát. Valaki ugye feldobta, mert a magyarok mindig magyarok, vagy az ember mindig ember, s ha ártani tud, hát miért ne. Az alatt az év alatt, míg végül is Madách tisztázódik a vádak alól, az épp várandós asszony szeretőket tart, s az urának korántsem szerelmes leveleket küld, hanem követelőző sorokat, hogy szerezzen pénzt, mert éhkoppon vannak. A követelőzésnek volt némi alapja, lévén a gyanúsított vagyonát is lefoglalták a hatóságok. Mire Madách hazaér, a feleség már másban gondolkodik, bár azt hiszi, a háttérben fenntarthatja a biztonságot adó házasságot, s nem utolsó sorban a gyerekeihez való közelséget. Madách nyel egyet, s abban bízik, majdcsak lecsengenek a rossz dolgok, s egymáshoz kopnak, mint annyian a házasságokban. Ám a híres losonci farsangi bál után, amikor Fráter Erzsébet mindenki előtt manifesztálja az aktuális szeretőjét, Madách a válás mellett dönt. A megcsalattatás, a csalódás, a válás megviseli őt is, s persze Fráter Erzsébetet is, bár neki kicsit későn esik le a tantusz. A sorsa megrendítő, a válás után apja birtokára kerül, kapaszkodna vissza a házasságba, de Madách hajthatatlan, aztán persze nem bírja a vidék szorítását, az impulzushiányt, sehol egy jó parti. Nagyváradra megy, ahol végül fiatalon, alkoholtól és éjszakázásoktól megtépázva magára maradottan hal meg. Madách a válás következtében újra a mama fennhatósága alá kerül, az idős néni visszaköltözik Sztregován a főkastélyba, amit korábban átadott az ifjú párnak, s intézi a birtok ügyeit, rendezi a két ottmaradt, majd az anyától visszakerült harmadik gyerek nevelését. Anya és fia viszonya akár freudi szempontból is érdemes a vizsgálatra, hisz erősebb a kelleténél. Gyenge fiú, erős anya. Mintha Madách egész életében megmaradt volna a gyerek szerepében, az óvó-védő anya gondnoksága alatt. Ugyanakkor nem kevés előny is származott ebből a helyzetből: az anya tehermentesített, s szerzőnknek maradt az alkotómunka s némiképp a közélet. Minden energiával rááll a szellemi építkezésre, s az irodalom kapuján való további dörömbölésre. 41 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 A házassági, s persze minden szerelmi történet, szinte adatszerűen letapogatható a versekben. Nem egy bármilyen élethelyzetbe beleélős költőről van szó, aki képes úgy bordalt írni, hogy korántsem borfogyasztó, mint Petőfi tette. Madách olyan közel engedi a verseket a saját élettörténethez, amilyen közel csak majd száz évvel később tették a magyar költők, legfőképp József Attila, vagy még később a kortárs magyar költészet költőnői a kétezres évek elején, s persze azóta is. Ám látható, hogy hiába ez az intimitás, a költőnek nincs olyan eszköztára, amivel ezt a történetben nem érintett olvasó számára is érzékletessé tudná tenni, s nincs olyan lélekismerete, ami a vele történteket a privát érzelmi érintettségeken túl el tudná mélyíteni. Így a versek maradnak mind szerelemismeretileg, mind poétikailag egy érzelmes ember magánéleti ömlengései, telis-tele verselési és nyelvi ügyetlenségekkel (elég csak kicsit megkapargatni a fentebbi idézetet). Felvethető a felkészületlenség kérdése szerzőnknél, méghozzá nem csupán a versírás technikája, hanem az önismeret terén is. A műalkotás két alapra épül, mondja ezt már Arisztotelész, a technére, a bizonyos korlátok között megtanulható gyakorlati részre, és az ihletettségre vagy invencióra, aminek mibenlétéről csak hablatyolni lehet, de tudni, hogy tulajdonképpen micsoda, senki nem tudja. E kettő jó működtetéséhez szükséges még valami, amit nevezzünk az egyszerűség kedvéért önismeretnek. A világ az alkotón keresztülfolyatva mutatkozik meg. Ha nem ismeri valaki ezt a személyiséget, nem tudja az ujját rajta tartani a készülő művön. Az önmagunk folyamatos és állandó vizsgálata elengedhetetlen, ha autentikus művet akarunk létrehozni. Amilyenek vagyunk, olyan a mű, s ha nem tudjuk, milyenek vagyunk, a mű alakulásában nem tudunk tevőlegesen részt venni. Madách ezzel a gonddal küzd: nem érzékeli az érzelgősségre való hajlamát, s ezért képtelen kordában tartani a verssorokat. Holott igazán erő akkor jelenik meg a műben, amikor az önismeret odáig jut, hogy az alkotó képes a személyisége minden árnyalatával bánni, egyik sem igázza le a másikat, s egyik sem tombol a szövegben parttalanul. Más irányból pedig nem érzékeli, milyen minőségű a poétikai készsége, s ezért próbál a képességét felülmúló verselést imitálni. Ám az imitáció csak felerősíti az ügyetlenségeket. A nyelvet nem lehet úgy betörni a formába, mint a vadlovakat, vagy talán azokat sem, s inkább az a helyes értelmezése a hasonlatnak, hogy úgy kell betörni a nyelvet a formába, mint a vadlovakat, hogy mikor a vásárló jön, már azt lássa, ez a ló, akár a kezes bárány. Madách lova még mindig tajtékzik, erővel van a ritmusban tartva és erővel van irányba fordítva, s az olvasó csak ezt az izzatag erőlködést látja, akár a lírai költeményekről van szó, akár a drámákról. S ezen nem változtat Petőfi költészetének megismerése sem. Külön érdekessége Madách működésének, világra való figyelmének, hogy míg Eugen Sue regényeivel vagy az aktuálisan divatos történelmi 42 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” munkákkal szinte a megjelenésükkor találkozik, a reformkor, s a világot akkor leginkább izgató eszmék rögvest elérik, Petőfivel és az akkori költészet mára már kanonizált nagy teljesítményeivel relatíve megkésve fut össze, vagy legalábbis megkésve figyel fel rájuk. Néha olyan érzete van az embernek, hogy az irodalom intézményrendszerét, a Kisfaludy Társaság működését jobban ismeri, mint az intézmények mögött létező tényleges irodalmat. Ezért lehetséges, hogy ez a költészet, ami egyidőben születik Arany vagy Petőfi verseivel, később, mint Vörösmarty nagy művei, mégis olyan, mintha technikájában, világfigyelemben és nyelviségében is visszalépne, méghozzá a nyelvújítás előttre. Mintha inkább Csokonai ügyetlen kortársáról lenne szó, mintsem a reformkor szülöttjéről. Persze vannak elszigetelt alkotók, akik a saját konyhában, mindentől függetlenül keverik ki az irodalmi főzetet (mint amilyen például Emily Dickinson volt, aki amúgy majdhogynem kortársa volt szerzőnknek, 1830-ban született, s tulajdonképpen haláláig senki nem tudta, micsoda kincsek kerülnek ki a keze alól). De ez esetben nem elzárkózásról van szó, hanem rossz irányú figyelemről. Létezik olyan figyelem, ami teljesen rosszul hat az irodalmi teljesítményre, s a művön belüli erők elgyengülnek, adott esetben eszmeiségek és ideológiák irányába ferdülnek, mint Vörösmartynál a hazafias költészet, amit a környezet erőltet rá ilyen mértékben. S létezik a figyelem behatárolása, a nem veszem észre, s ha észreveszem, rossznak tartom, hogy a körülöttem lévő alkotók miképpen látják, fogják meg a világot. Maga az alkotó is részt vehet tevőlegesen a korlátozásban, hiszen a hiúság arra késztet, hogy a környezetet leradírozzuk, mármint a köröttünk lévő kimagasló teljesítményeket, hogy saját nagyságunk jobban látszódjon. Ugyanakkor vannak a sikeres művek vagy sikeres saját művek, amelyek tónusához való ragaszkodás nem hoz mást, mint önzárlatot, korábbi formák és poétikák tét nélküli ismétlését. Nem merek elmozdulni a már bevált recepttől, holott már nem hordoz az alkotó számára igazi kihívást. Bármekkora tehetség rajta veszthet a figyelem szabadságának korlátozásán, s leginkább rajtaveszthet a még kiérleletlen alkotó. Madách Tragédián kívüli műveiről egységesen elmondható, hogy híján van az alkotói önismeretnek és művészi figyelemnek, érzelmi túlfűtöttség van bennük, hol a pátosz, hol a szerelmi hevültség, hol mindkettő együtt puffasztja a mondatokat, sorokat, s időnként az okoskodás, az eszmékben mint rendszerekben való örökös kutakodás jellemzi. Az irodalomtörténész, aki egyszer beleveti magát ezek olvasásába, legfeljebb annyi eredményre jut, hogy felfedez egy-egy szakaszt, ami megelőlegezi a nagy művet. Legalábbis azt hisszük, megelőzi, holott a Tragédia derült égből villámcsapás. Nem következik a Nápolyi Endréből, vagy a Csák végnapjaiból semmi. Mindkettő a nemzeti elragadtatottság terméke. Az utóbbi talán azért érdekesebb, mert egy reformkori történelmi divatnak ad hangot. Az idő tájt 43 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 ugyanis Csák Máté, a hírhedt kiskirály történelmi szerepét illett pozitívan értékelni. Bármilyen falsul is hat ez ma, de ő volt az idegen elnyomás ellen küzdő hős szimbóluma. Szóval volt idő, amikor nem feltétlenül Dózsa György volt a nemzeti hős, hanem egy olyan figura került a haladás zászlajára, aki egyértelműen gátlója volt a nemzeti fejlődésnek. (Mondja ezek után valaki, hogy a történelem elbeszélése nem narrációs kérdés.) A Tragédia alapjai nincsenek lerakva szerzőnk korábbi munkáiban, nem olyan, hogy kőre kő, épül a vár, s annak majd lesz egy lenyűgöző tornya. Tulajdonképpen dilettáns vakmerőség, hogy Madách képes elhinni, hogy lehet az emberiség történetét egy művön keresztül koherensen végigkísérni úgy, hogy sorsszerű és ne történelmi példázat legyen a főhős története. Mikor megkérdezi a baráti körét, hogy el tudják-e képzelni, mindenki nemet mond. Hiszen tényleg lehetetlenségnek tűnik. Mert melyek azok a jelenetek, kik azok a történelmi figurák, akik autentikusan képviselik az egészet? Mennyiben hozza az a történelem a tényleges történelmet? S egyáltalán, mi az, hogy tényleges történelem? Hol vannak ebben a más világok, kultúrák másfajta történelmi folyamatait megélő emberek? Pedig ha valamiben nincs általánosan emberi, akkor megkérdőjeleződik az értékevidencia. De Madáchot ez az egész nem érdekelte. Bár minden vonatkozásban készült az írói szerepre, ebben a döntésben hályogkovács volt. Belevágott, de nem a pupillába. Derült égből villámcsapás, amikor egy bő év alatt (1859 februárja és 1860 márciusa között) összeáll a mű. Hogyan is lehetséges, hogy azok az eszközök, amelyek az eddigi szövegekben a hiányosságaikat mutatták fel, itt erőként jelennek meg. A korábbi művekben a líraiság nem emelkedik ki az érzelgősség latyakjából. Olyan személyességet szeretett volna elérni, amihez kevés volt, vagy alig volt eszköztára. A Madáchnál megjelenő művészi probléma, alapkérdés: a privát én leuralja-e az alkotót vagy nem? Madách eddig két alapérzet között vergődött: érzelgősség és pátosz (nemzeti és szerelmi) az egyik oldalon, a másikon a gondolatiság, ami elevenség nélkül didaxisba csúszik. A Tragédia azért válhatott óriásivá, mert e kettő a mű különleges nagyívű szerkezete miatt, s a benne mégiscsak megjelenő egyéni és általános emberi sorsoknak köszönhetően, e kettő (és nem az alkotó) önerőből egyensúlyba hozta egymást. A külső kényszerek, hogy így fogalmazzak, ezt az elvárást kiköveteltek az alkotótól, s az alkotó ennek eleget tudott tenni. Igaz, nem tagadhatjuk el, van egy fontos plusz is, méghozzá a mű megformáltsága terén: Arany szerkesztői kontrollja. Alig jelenik meg a dráma, rögvest felüti fejét az a vélekedés, hogy a művet valójában Aranynak köszönhetjük, akinek szerzőnk ellenőrzésre elküldte. Ez a vélemény a két háború között tovább erősödött, s nem kisebb alkotók, mint Babits például egyértelműen Arany érdemének tartja a mű életben maradását. Van ebben 44 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” igazság, a dolog mégsem ennyire fekete-fehér, igen-nem. Arany, mikor megkapta a szöveget, az első oldal után félredobta, annyira ügyefogyottnak találta a rímelést és a ritmust, majd baráti unszolásra olvasta végig, s látta meg a tényleges tartalmakat. Hozzá kell tenni, nem teketóriázott szerzőnknek megírni, hogy „Az ember tragédiája egy Dante vagy Goethe technikájával remekmű volna. Így is az, de a felületes olvasó fennakad az apró rögökön.” És a kritika mellé felajánlja a korrigálást. A korrekció mértékét korábban sokkal nagyobbnak, mélyrehatóbbnak gondolták, mint volt valójában. A kriminalisztikai írásszakértői vizsgálat, merthogy idáig jutott a vita, hogy a bűnüldözés szakértői is beszálltak, megmutatta a pontos arányokat. Eszerint Arany 5718-szor javított ugyan a kéziraton, ám korrigálásainak mintegy háromnegyede csak helyesírási vagy nyelvkorszerűsítő jellegű (hadd helyett hagyd, silledsz helyett süllyedsz, vezérel helyett vezet, elbúv helyett elbú és sorolhatnánk). De a maradék nagy része is elsősorban nyomdai utasítás, és csupán mintegy 3 százaléka tartalmi. De elszakadva a számoktól, tény, hogy Arany keze nélkül ez a szöveg elviselhetetlen lenne, bármi is a mondanivalója. Hogy csak néhány finomításra utaljak: rögvest az indításban a népszerű sorok, „A gép forog, az alkotó pihen. / Év-milliókig eljár tengelyén” – Aranytól valók, hisz az eredetiben az volt, hogy „S úgy összevág minden, hogy azt hiszem / Év-milliókig szépen elforog”. Vagy a „Vezess, vezess, új célra Lucifer”, úgy hangzott az eredetiben, hogy „Vezess, vezess, Lucifer új helyemre”. Számtalan a ritmikai, ebből adódóan szórendi változtatás és rím-ajánlat, s meg kell jegyezni, a mű java mégis az eredeti kézirat szerint maradt, s hogy nem minden javítási ajánlat jobb, mint az eredeti. Mert miért is volna jobb a neked silány szám, a Madách által írt neked hitvány számnál? Ugyancsak hozzájárult a mű sikeréhez Szász Károly első elemzése, ami az első kiadásra vonatkozóan született. Szász Károly, a kor profi Shakespeare-fordítója, további változtatásokat javasolt, amit Madách szinte szolgalelkűen végrehajt. Sokan vádolták is ezért, hogy túlontúl beadja a derekát, holott itt egy igazi írói erény mutatkozik meg, a korrigálásra való képesség. Hogy valaki rendelkezik egy belső belátással, s nem áldozza be a szöveget a hiúságnak, hogy azt, amit én írtam, gránitba lehet vésni, hihetetlen önfegyelem, és önismeret. Madách engedi, hogy a külső segítség ott támassza meg, ahol neki hiányosságai vannak. Senki nem tudja átírni más művét, a végső ellenőr mindig az alkotó. Ha az alkotó belső ízlése botladozik, segíteni tud a külső impulzus, már ha belátja a segítség helyes voltát, s itt ez történt. Azt hiszem, profi alkotó soha nem mert volna ekkora vállalkozásba belefogni, a naiv felfedezők vakmerősége kellett hozzá. Azzal azonban, hogy belefogott, létrejött az a keretrendszer, ami a szerző belső lélekrészeit összesimította, s ezután jött, hogy képes volt mindebben a korrekcióra. A Tragédia amúgy nem fordulópont az életműben. A Madách számára 45 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 javasolt és a szerző által elfogadott javítások nem emelkedtek készségszintre. A Tragédiát követő, s egyben utolsó mű, a Mózes hemzseg a korábbi hibáktól. A túlbeszéltség és a drámai feszültség hiánya csak egy, de a nyelvi és poétikai gyengeségek ugyancsak feltűnőek, s kicsit megmosolyogtatják az olvasót. Mert nem lehet komolyan venni olyan mondatokat, hogy „Hálám művedhez mérendem” vagy „Vajh még boldog leende” vagy „teszesz rendkívülit” vagy „Szegény ifjú, s még sajnosabb anya”. Bár ez utóbbiban nyelvileg azért van fantázia, de persze nem leleményességből alkalmazza ezt a fordulatot szerzőnk. A Mózest olvasni alig lehet, olyan, mint egy verses dráma paródiája. Nem csoda, hogy minden bemutatója megbukott, s csupán átiratai képesek ideig-óráig a színpadon maradni. Madách ezzel is nekiindul a megmérettetésnek, de a neves alkotókból álló bírálóbizottság, köztük a korábbi mentor, Arany, azzal utasítják el, hogy ez inkább eposz, mint dráma, ezért nem is értékelik az adott vetélkedésben. Elegáns elutasítás ez, hogy a döntéshozók elkerüljék a Tragédia szerzőjének sárba taposását. A Tragédia magányos csúcs, s fordulatot legfeljebb Madách életében hozott. Felveszik a Kisfaludy Társaságba, egyszer az életben meg is tapsolják, mikor Arany bevezeti. Bár tagadhatatlan, a taps jobban szólt Aranynak, helyesebben annak, hogy Arany már megint milyen nagy dolgot vitt véghez, előkapart a porból egy kincset. De ezt követően Madách mégis ismert alkotóvá lesz. Azt hihetnénk, innen már csak diadalút, de nem, a Tragédiát korántsem fogadja osztatlan elismerés. Sokan húzogatják a szájukat, hol a kompozíció túlzott gigantikusságát bírálják, hol egyszerűen egy fausztiádának tartják, rögvest lerántva művet és alkotót a nagy német mester utánzóinak mocsarába. Bár miért is kéne elhazudni, hogy a megkísértés kerettörténetét Madách tényleg Goethétől veszi. A legfőbb kritika azonban a mű pesszimizmusára vonatkozik, hogy a történelmi eszmék mind pellengérre kerülnek, s tulajdonképpen elbuknak az emberi akaraton. Madách ügyetlenül, de védekezik a vádak ellen, holott ez egy tény, a jelenetekben tényszerűen mindenütt minden eszme és akarat befertőződik, s a mű zárómondata, a küzdj és bízva bízzál, ekképp kissé ironikusnak hat, mint egy gúnyos végszó az emberi létről. Ha akarod, hát tessék, ez a sorsod, de ahogyan az egyéni létedben megtapasztalod a semmivé válást, úgy az emberiség nagy folyamatai is semmivé lesznek. Madách magyarázkodik, szinte becsületbeli ügynek tekinti, hogy kikaparja a művet az antropológiai pesszimizmus vádjai alól, holott a Tragédiát tervezve maga is így ír Szontágh Pálnak: „Ádám a teremtés óta folyvást csak más alakban jelent meg, de alapjában ugyanazon gyarló féreg maradt a még gyarlóbb Éva oldalán.” Hogy miért van az, hogy azóta is néző és olvasó feszült figyelemmel kíséri a szöveget, hogy egy pillanatra sem érezzük, hogy vádiratot kapunk létünk totális értelmetlenségéről, az nem a jelenetek vagy a mű konkrét és elég 46 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” egyértelmű jelentései miatt van. A befogadó mindvégig, ahogy a szöveget kíséri, olyan mértékben igénybe van véve gondolatilag, hogy az élményt a gondolatok végiggondolása, értelmezése és újraértelmezése adja. Ahogyan bandukolunk színről színre, újra és újra nekiindulunk a szerzővel és a főhőssel együtt, hogy felülírjuk a jelenetek konkrét jelentését, a felvetett korértelmezés soha nem marad a mű értelmezési szintjén, a belső vita tovább folyik bennünk, hiszen mi vagyunk az aktuális Ádámok. Ezt a belső vitát elősegíti a keret, hogy a színre vivő valójában Lucifer. „Kívánhatjuk-e Lucifertől, hogy ne pesszimista színben mutassa neme jövőjét Ádámnak, midőn célja: kétségbeejteni – írja Arany a fentebbi témában. A Tragédia hatásmechanizmusa ekként épp abban áll, hogy hiába mutatom ki szövegszinten, hogy lesújtó vélemény jelenik meg emberről, eszmékről, korokról, történelmi mozgásról, az ember ebben elfoglalt helyéről, a befogadói fejben ez soha nem fixálódik, hanem gondolatilag mozgásban marad. Épp ezért nem mondhatjuk didaktikusnak a szöveget. A mi fejünkben soha semmi nem válik tézisszerűvé. Tulajdonképpen a színrevitel is ezen bukik el vagy nem, hogy a szövegben lévő kényes egyensúlyt meg tudja-e őrizni, egyedi marad-e az egyedi a tipikus és általános elvek, eszmék ajánlata mellett. Könnyen lehet az emberből emberkét vagy Embert legyártani. Az értelmezésnek ez az útja éppúgy lehetséges, mint a patikamérlegen kiadagolt egyensúly. A Tragédia mindenesetre soha nem megy ki a divatból, köszönhető ez ezer dolognak, az alkotó valahai jó állapotának, a külső segítségnek, de leginkább annak, hogy olyan, a mai napig aktuális gondolatok vannak benne, amelyek feszegetése soha nem válik divatjamúlttá. Rólunk van szó, bökheti meg az aktuális néző vagy olvasó a szomszédját! Mindig felpattan benne egy újabb zár, bárhányszor olvasom. Csak egy személyes megjegyzés, a mostani olvasatkor egészen más szöveghelyek voltak érdekesek számomra, mint amelyeket korábban aláhúztam. Talán ez a remekművek alapja, a tovább és tovább nyíló értelmezési horizont. A történelemfelfogás ugyan Hegel mára kicsit avult és sematikus rendszerére épül, de minden mögé oda van lökve a kételkedés. A Madách-féle történelemfilozófiának nem a rendszer, hanem a kételkedés az alapja. Olyan kérdéseket feszeget, amely kérdések a mai napig, sőt a huszadik és huszonegyedik században még aktuálisabban vetődtek fel. Bizonyos értelemben olyan ez a gondolkodás, illetve a művel való közös gondolkodás, mintha valami tükör lenne bennünk, amire rá vannak írva a történelem eseményei, s Madách arra vetíti rá a saját jeleneteit. Az egymásra vetítés amúgy is mintha alapja lenne a szerkezetnek. Lucifer levetíti a történelmet, s ez tükröződik Ádámban, s Ádám tükre Éva tükrében kap más jelentést, s az egész tükörjáték végül a mi képzeteinket hozza be a játéktérbe. Mindez persze csak azért jöhet újra és újra létre, mert a szövegben érintett gondolatok megőrizték aktualitásukat. Az egyén 47 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 szerepe a történelem alakításában, a felelősség kérdése, s persze a tömegek milyensége és nagyon is problematikus volta itt szerepel először a magyar kulturális térben. A pénz, a hatalom kérdései, ne feledjük, itt még Nietzsche előtt vagyunk, s ehhez jön a különböző férfi és női szerepek feltérképezése, a magánélet legkülönbözőbb aspektusának megjelenítése. Korkritikája (törpe idő) megelőzi a nagy kritikusokat, Nietzschét vagy Spenglert. S mindehhez jön még, hogy ma már senki nem tudja a Tragédiát úgy olvasni, nézni, hogy ne zengenének a fejében alapmondatok, kinek mi, az enyém például az „János, nekem szükségem volna pénzre”. Furcsa útja van a Tragédiának a magyar gondolkodásban. Olyan érzése van az embernek, mintha egyszerre jött volna létre a jelenetek konkrétsága és a jelenetek mitikus vagy szimbolikus tere. Senki nem pörgeti le az egyiptomi színt, de valahogy tudjuk, hogy ott van az egy mindenkiért, mindenki egyért (holott persze nem is így van a pontos idézet), hogy akár a verbalitástól elszakadva is létezik egy képe a színeknek, s ez a kép vetődik rá a történelemhez való viszonyunkra. Mintha egyszerre lenne a Tragédia egy mélyen átgondolt történelembemutatás, emberbemutatás, s annak az egésznek a logója vagy szlogenje. Már nem a Tragédiáról beszélünk, ha felhozzuk, hanem azokról a gondolatokról, amit a Tragédia színeinek logója inspirál. Egy olyan mű, ami létezik valós megformáltságában és létezik szájhagyomány útján is. Történelemfilozófia, eleven élettörténet és egy történelmi szappanopera. Azt hiszem a Lúdas Matyi, a János vitéz és a Toldi mellett az egyetlen magyar mű, ami mítoszként be tudott épülni a gondolkodásunkba. Ám a másikoktól eltérően itt nem egy hős kalandjairól van szó, s annak legendás cselekedeteiről, hanem az emberről, Ádámról, aki ugyan elviszi, mint központi karakter, a hátán a sztorit, tehát a Tragédia nem bomlik különböző Ádámok történeteire (mindez Éváról már nem mondható), egy Ádám van, de ez az Ádám nem csupán az emberi történet, de az emberi történelem bajnoka is. Mindenki Ádám, s persze Éva is, mindenki vergődik azóta is, ez a mű sem oldott meg semmit, mondhatnánk lesújtóan, de hát kell vagy lehet bármit is megoldani? Forgunk a tengelyünkön, míg foroghatunk, különböző megoldásokkal kísérletezünk, s közben tesszük, amit tennünk kell, amíg tennünk lehet. 48 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” TŐZSÉR ÁRPÁD Szólj, jó barátom: ismered-e Hegelt? Kusza jegyzetek Madách Imre „Hegel-komplexusáról” 1. Szoliter Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeménye 153 évvel az első megjelenése után is a magyar irodalom nagy szoliterje, a szó mindkét jelentésében: drágakő és különálló, magános remekmű. Feltétlen esztétikai érték, de a magyar irodalomban sem előde, sem utóda. Máig különböző „rejtélyek” lengik be (vö.: András László: A Madách-rejtély), de az igazi rejtély talán éppen ez a „szolitersége”. Miért annyira oldhatatlan drágakő Madách remekműve a magyar irodalom vegyületében? Köztudott, hogy Arany, mikor először beleolvasott a műbe, közönséges Faust-utánzatnak vélte, s az elemzők többsége máig a Faustot tartja a Tragédia archetípusának, holott egyezés csak egyetlen vonásukban mutatható ki egyértelműen: mindkettő drámai költemény, azaz az emberi lét nagy kérdéseivel foglalkozó, párbeszédes formájú költői, bölcseleti mű. (Lásd még: lírai dráma, emberiségdráma, világköltemény stb. Számomra a „világköltemény“ megnevezés tűnik a legpontosabb és leggazdagabb jelentésűnek.) A két jeles világköltemény különbségei viszont első látásra bárki számára világosabbak lehetnek, mint az egyezéseik: Faust feltörekvő, világhódító polgár, aki vereségeiből is okul, s halála előtt a „boldogság sejtelme ragadja el”: a boldog jövő látomásában üdvözül; Ádámnak a világtörténelem minden 49 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 felvonása és eszméje csalódás, s az utolsó színben, az Úr előtt, a megbékélés pillanantában is gyötrődik: a Föld végének „rettentő látomása gyötri”. De: Madách finitizmusa a szellem, az értelem emberének a finitizmusa. Miltiadész, Sergiolus, Catullus, Tankréd, Kepler, Danton, a falanszter szolgálatába fogott Platon, Michelangelo – konkrét történelmi személyek és személyiségek: nagy szellemek. A Faust szereplői viszont névtelenek (ha csak magát Faustot vagy mondjuk Helénát nem vesszük „történelmi” személyiségnek), s ha nevük van, akkor is inkább gyakorlati életminőségek megtestesítői (mint az öregség nemtői: a Baj, a Teher, a Szükség, a Gond), jelezve, hogy Goethét az ember itt (a Faust bölcseleti jellege ellenére is) elsősorban egzisztenciaként érdekelte, míg Madáchot éppen a történelem során egymásnak feszülő eszmék, az egymást és a társadalmat alakító gondolatok, bölcseletek foglalkoztatták. A Tragédia drámaiságát biztosító indulatok, szenvedélyek mintegy a „jövőre emlékező” költő lelkében dúlnak, s nem a megidézett, kicsit vértelen történelmi figurákban. Közhely, hogy Madách a 19. század egyetemes filozófiai irodalmának egyik legjobb magyar ismerője, közmondásos a gazdag könyvtára, de nehéz őt elképzelni katedrán, amint a bölcselet alapfogalmait: a lét, az anyag, az eszme, az idő, a tér kifejezéseket elemzi, amelyeket pedig annyit használ műveiben, s a Tragédiában különösen. Madách nem filozófus, hanem költő. Ül a könyvtárában, Fourier-t, Rousseau-t, Hegelt és más bölcselőket olvas, s amit magáénak érez belőlük, gátlás nélkül belemagyarítja az éppen készülő Tragédiájába, s ott az teljesen saját szövegként kezd viselkedni. Madách keze alat kizöldülnek az átvett szürke teóriák, a költő érzelmeivel, indulataival, mérhetetlen egyéni és egyetemes emberi fájdalmaival, szkepszisével töltődnek föl, s ami a legcsodálatosabb: a magyar irodalomban elsőként (s a huszadik század egy-két nagy versét leszámítva, talán utolsóként is) sikerül működésbe hoznia egy olyan valóban dialektikus (ne féljünk ettől az elkoptatott, lejáratott, de megkerülhetetlen szótól!) versnyelvet, amelyen egyszerre lehet kimondani a két- és többféle igazságokat, amelyben az ellentétek úgy állnak egymás mellett, hogy nem kioltják, hanem teremtik egymást. „Vagyok” – bolond szó. Voltál és leszesz. Örök levés s enyészet minden élet – replikázik Lucifer mindjárt a harmadik színben a magát „különváltnak és egésznek” mondó Ádám szavaira, s a Tragédia nyelvének hajtó ereje mindvégig ez a „voltál és leszesz”, a múlt jövőbe csapása, az ellentétek átmenete és átélése, és sohasem a megnyugvás, sohasem a jelen. A filozófiákat tekintve persze ez a fortyogó ellentétezés Hegel leleménye, de költészetet csinálni belőle még a legnagyobbak közül is csak kevésnek 50 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” sikerült, a legtöbben (igen, még Goethe is) beleragadtak a „vagyok”, a jelen illanó igazába. Elismételhetjük hát az irodalomtörténetek állítását: Madách Tragédiája csak a világirodalom és az egyetemes filozófiatörténet kontextusában értelmezhető, csakhogy ezzel a mű „szoliterségének” még távolról sem adtuk magyarázatát. De talán nem járunk messzire az igazságtól, ha különállóságának a nyitját éppen a fentebbi „ellentétező”, az ellentéteket nem egyszer feloldás nélkül egymás mellett hagyó, az állításait minden pillanatban visszavonni, meghaladni, semmissé tenni kész, képlékeny nyelvben látjuk. Ezt a nyelvet nem lehet utánozni, mert ennek a nyelvnek nem jelentése, hanem „használata” (Wittgenstein) van, s mint a végtagokat a testről, a Tragédia nyelvi-képi formuláit, fordulatait, szerkezeteit nem lehet levágni azokról az emberi, társadalmi-történelmi, értelmi és érzelmi helyzetekről, amelyek a műben „használták”, alakították őket. 2. Do rityi mi zakúz Ennek a nyelvnek sajátja, hogy szóljon bár akár halálosan komoly dolgokról, kijelentéseit, ítéleteit nem veszi véglegeseknek, „igazságai” inkább kísérletiek és kontemplatívak, mintsem dogmatikusak, beszélője mintha már akkor, 1859-ben nagyon is tisztában volna vele, hogy a „kijelentés a valóság képe”, s nem maga a valóság (Wittgenstein). S talán ebből a tényből következik, hogy a komédiák s a huszadik századi leszármazottaik, a különböző abszurjátékok olajozottabban, könnyebben térnek át erre az ellentétező, bizonyos értelemben már „előnyelvkritikai” nyelvre, mint az ún. komoly műfajok. S talán épp ez a két műforma között lehetséges nyelvi korridor indíthatta Kerényi Ferencet (és másokat) arra a gondolatra, hogy „…Madách 20. századi méltó utóda” Örkény István, és a Tragédia mai méltó párja a Pisti a vérzivatarban c. Örkény-dráma (Kerényi Ferenc: Madách és Örkény. MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007.). Szerintem az Örkény-darab csak úgy vethető össze a Tragédiával, mint a Tragédia szatirikus testvérdarabja, A civilizátor. Mind a három mű tárgya a változó történelem s a történelemben nem változó vagy alig változó ember, s mindhárom nyelvére érvényes, amit fentebb az ellentétező, nyelvkritikai módszerekről mondtam, a Tragédia mégis nyilvánvalóan más anyagú alkotás, mint a másik kettő. Később még lesz szó a megkülönböztető jegyeiről, itt csak annyit jegyeznék meg, hogy a drámai költemény nagyszabású vízióit, világképét talán leginkább a világi transzcendencia kifejezéssel jellemezhetném. Egyszerűbben (s a Tragédia Luciferjének szállóigévé lett paradoxonára utalva): A civilizátor és a Pisti a vérzivatarban – komédiának 51 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 nézett történelem, Az ember tragédiája viszont tragédiának látott eszmeés létezéstörténet. S még másképebben: a két komédia aktuálpolitikai irányultságával bírál és mulattat, a Tragédia a folyton csalódó és kétkedő emberi értelem megrendítő s mégis felemelő tragédiájának élményét nyújtja. Az Örkény-dráma ezúttal nem tárgyunk, de A civilizátorról érdemes itt néhány dolgot elmondani, úgyis mint a Tragédia árnyékában kicsit elhanyagolt Madách-darabról, s úgyis mint a kornak a Tragédia által mellőzött tudatzónáira, társadalmi aktualitásaira legalább némi Madách-i fényt vető műről. Az „Arisztophanész modorában írt komédia” (ez a mű alcíme) az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot követő Bach-korszak paródiája, s amennyiben benne a magyar nemzetet képviselő István gazda meglehetősen passzív és bugyuta figura, egyben ironikus nemzeti önbírálat is (kicsit Arany János A nagyidai cigányokjára emlékeztetőn). Érdekes, hogy a mű 1859 első hónapjaiban, tehát csaknem egy időben íródott a Tragédiával. (Azt is mondhatnánk, a Tragédia munkálatainak szüneteiben született.) Ebből néhány irodalomtörténész azt a következtetést vonta le, hogy ez volna talán a tragédiából hiányzó „magyar szín” kompenzációja. Elképzelhető, bár Madách egyik feljegyzéséből nem egészen az derül ki, hogy a kompenzáció szükségének gondolata nagyon foglalkoztatta volna: „A hazafiság csak a magyarnál lehet költészet tárgya, hol létünkért küzdünk, semmi nagy költő azt nem használja”. S e feljegyzést közlő Szerb Antal még hozzáteszi: Madách „Legfőbb költői ideálja, Goethe az egész emberiség költője volt, és ő is az akart lenni”. És Szerbnek valószínűleg igaza van: Madách „az emberiségnek” írta a Tragédiát, s szándékosan kerülte benne a magyar történelemre és nemzeti keservekre való utalásokat. De a frissen elkészült darabot azért felolvasta (vagy legalábbis felolvastatta) egy szűkebb baráti-családi körben is (lás erről Bárdos József Gondolatok Az ember tragédiája születéséről c. munkáját), s miért ne olvashatta volna föl ugyanabban a körben A civilizátort is? Sőt: még az is feltehető, hogy e darabot a költő pontosan a szűkebb „baráti körnek“ s nem a nyilvánosság elé szánta, hisz nyílt Habsburg-ellenessége miatt a kiadását úgysem remélhette (Madách életében nem is jelent az meg, csak 1880ban). A mű szűk körben, mintegy „underground“ (mondanánk ma) terjesztésre szántsága mellett szól a meglepően vaskos szóhasználata is. Ezt ugyan az alcím némileg menti (emlékezzünk: a szerző itt „Arisztophanész modorában“ kíván beszélni), de azt kell mondanunk, hogy vulgaritásban költőnk messze túlmegy mesterén, s valóban nehezen elképzelhető, hogy trágár kifejezéseit az akkor még meglehetősen szemérmes magyar nagyközönség elé kívánta 52 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” volna terjeszteni. Lássunk e káromkodásokkal felérő, durva kifejezésekből néhányat! [Sajnos, az én 1958-as Civilizátor-kiadásomban az inkriminált kifejezések még ki vannak pontozva, így Bárdos József és Bene Kálmán A „nagy mű“ árnyékában (Szeged, 2012) c. kiadványának alapján idézem őket.] Az osztrák-német Stroom, a Civilizátor, aki a Bach-korszak idején papírokkal, rendeletekkel, azaz fokozott állami bürokráciával kívánja Magyarországot, a „vad keletet“ civilizálni, amuletteket oszt szét a magyar István gazda cselédei, a tót Janó, az oláh Mitrule, Mürzl, a német szolgálólány, az olasz Carlo s a rác Uros között. Mindegyikben papírra írt „okítás“ van, amely végül kiábrándítja a cselédeket a „civilizációból“. A legobszcénebb és legvadabb üzenet a román Mitrule amulettjében van (érthetően: Madách nővérét és sógorát 1849-ben, Erdélyben a román parasztok agyonverik), amely így hangzik: „Ah, úgy szeretlek, Hogy majd megbaszlak!“ Mürzl, a német lány is ilyen „szerelemi üzenetet” kap: „Ha jól akarsz szórakozni, Rád fekszem és felvidítlak”. A tót Janó intése a leghoszabb, s ezért ebből csak a záró két sort idézem, szlovák eredetiben is (szlovákul frappánsabb!), magyar fordításban is: „Teraz bugyes szlavni Rakuz, Do rityi mi zakúz.” (Most dicső osztrák leszel, Harapj a seggembe.) S a korona ezeken az épületes gorombaságokon az, amikor Stroom, a Civilizátor, (feltehetően Arisztophanész Lüszisztratéjén megokosodva) el akarja zárni a nőket a férfiaktól: „A kulcsok nálam lesznek őrizetben, S csak taksa mellett adjuk ki naponta” – mondja. S mikor István gazda ezért „honárulónak” nevezi, így replikázik: „Honáruló? miért, hogy a pinát Lakatra tettem? vajh mi különös.” 53 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 Nem kétséges, hogy a cselekmény összefüggésrendjében ezeknek a kifejezéseknek is lehet funkciójuk, de ha megfontoljuk, hogy azért az ilyenfajta trágárságokra még ma sem írná rá minden szerkesztő az imprimaturt, csak azt gondolhatjuk, hogy Madách a liberális utókornak, az ő korában viszont csak afféle „belső használatra” szánta darabját. 3. Mankóbankó A civilizátorban a komédia kötetlenebb formái, főleg a gátlástalan szabadszájúság lehetősége egyéb nyelvi-poetikai készségeket, erőket, indulatokat, alakzatokat is beindított a költőben. Bőségesen él például a Tragédia eszköztárából általában hiányzó szójátékokkal, szándékolt félrehallásokkal, szólástorzításokkal, lapszusokkal, ellentétekkel, s egyéb retorikai alakzatokkal. Az egyetlen színből s kb. ezer sorból álló darabnak mindjárt a nyitó jelenete humoros ellentétektől feszül, s akár a Tragédia kezdő jelenetének paródiájaként is értelmezhető. „István bácsi és cselédei mezei munkáról érkeznek”, mondja a szerzői utasítás, s a gazda az udvaron pontosan úgy jelenti be az aznapi munka bevégzését, mint a Tragédiában az Úr a „nagy mű” befejezését: Becsülettel bevégzők a napot. A baj miénk, az áldás Istené. De a magasztos jelenet és hang hirtelen ellentétébe fordul, a távolban megjelenik Stroom, az egykori kintornás, most „civilizátor”: „két kutya által vont taligán, roppant halom irományon ül”. Janó így kommentálja a furcsa figura megjelenését: Komédiás talán vagy köszörűs. Mitrule így részletezi, fejleszti tovább Janó „látomását”: Garabonciás az, ördögcimbora. Ha mint komédiás jövend közénk, Meglátjátok, hogy minket tesz bolonddá, Ha köszörűsként – még meg is beretvál. Ahány kifejezés, annyi találó kép, annyi ironikus alakzat. A garabonciás és ördögcimbora kakofémizmusokban rejlő ítéletet nem kell magyarázni, 54 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” de az ez után következő sorok paradoxonját és szólástorzítását (mint az elkövetkezőkben gyakran alkalmazott stíluseszközöket) nem árt közelebbről megtekintenünk. A komédiás kifejezés első fokon Stroom kintornás múltjára utal, de itt benne van a mulattató, sőt udvaribolond jelentés is, csak így érthető a harmadik sor hirtelen fordulata: a bolondnak képzelt komédiás minket tesz majd bolonddá, ha nem vigyázunk. A meg is beretvál kifejezésbe pedig úgy kerül bele a meglop, kifoszt tartalom, hogy (a hasonló jelentés alapján) a megkopaszt szólásra is utal, sőt – mintegy eltorzítva – azt idézi. S a szócsavarásban István gazda sem bizonyul gyengébbnek, mint az udvarába magát befészkelő Stroom. A civilizátor-vendég Hegel pozitív-negatív elméletét próbálja a gazdának elmagyarázni: Teszem ha az ember pozitív, Mi kívüle van negatív – nem ember. Érted-e? ISTVÁN Igen. – Ember vagyok. Te kívülem – nem ember vagy, gazember. S nem állom meg, hogy a darab szójátékaiból is ne idézzek ide néhányat. Mikor Stroom a bizonyos szakterületekre specializálódott szaktudósokat dícséri, István gazda így replikázik: Nem szaktudós, de tudósszag talán. Mikor pedig a Civilizátor az új pénzt, a bankót védi, István a régi pénzt s a csereárúforgalmat, de tulajdonképen a természeti életet véli egészségesebbnek: Mi az a bankó? vagy mankó talán, Olyannak támasz, aki járni nem tud. Madách komédiájáról (sokan máig Az ember komédiája címen emlegetik, azonosítva egy feltételezett ilyen című másik Madách-művel), illetve annak nyelvéről a fentebb elmondottakat összefoglalva elmondhatjuk, hogy ilyen vonatkozásban a darab radikálisan különbözik a Tragédiától, s ha némely nyelvi megoldása a Tragédia bizonyos mozzanataira utal, ez szinte csak azért történik, hogy a szerző (hangulatban, jelentésben) a visszájára fordítsa azt. 55 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 4. Anakronisztikus kitérő – Foucault felé Ismert Foucault szerző-definíciója. A jeles filozófus-történész a Mi a szerző? (1969) c. tanulmányában a szerző hagyományos definícióját Jeromosnak, a középkori egyházatyának a gondolatait reprodukálva ekképp fogalmazza meg: „…az egyetlen szerzőnek tulajdonított művek listájáról ki kell húzni azokat..., amelyekben az alapgondolat ellentmond a többi műben kifejtett doktrínáknak (ekkor a szerzőt mint a fogalmi és elméleti koherencia mezejét definiáljuk); törölnünk kell továbbá azokat, amelyek más stílusban íródtak, illetve olyan szavakat és fordulatokat tartalmaznak, amelyeket általában nem használ a szerző (ilyenkor a szerző valamiféle stilisztikai egyneműségről ismerszik meg)“. A civilizátor s Madách teljes életművének fogalmi és elméleti koherenciája, de akár stilisztikai egyneműsége is problematikus, s így a darabot akár más szerzőnek is tulajdoníthatnánk. De ahogy Foucault csak azért idézi Jeromos szerző-meghatározását, hogy később „revízió alá vegye az alkotószubjektum (azaz a szerző T. Á.) kiváltságait“, mi is csak azért hozakodtunk elő Foucault-val, hogy az ő szerző-felfogásával mentsük Madách szerzői „inkoherenciáit“. Foucault-t ugyanis miután tanulmányába Szent Jeromost beidézte, munkájának maradék másik felében más sem foglalkoztatja, mint az a kérdés, hogy a szerző mint olyan „Milyen pozíciót tölthet be, milyen funkciókat láthat el s milyen szabályoknak engedelmeskedik a különféle típusú diskurzusokban? Röviden, a szubjektumot (és helyettesítőit) meg kell fosztanunk kreatív, őseredeti szerepétől és a diskurzus változó, komplex függvényeként kell elemeznünk.“ S amennyiben Michel Foucault itt a diskurzus fogalma alatt valamilyen konkrét történeti, illetve szociokulturális tevékenységi mező sajátos kultúráját és nyelvét érti, ezzel tulajdonképen már 1969-ben meghirdeti az irodalomnak azt az egyetemes kultúratörténeti megközelítését (szemben a pusztán szövegközpontú megközelítéssel), amelyet nemzetközi fórumokon s kicsit más felvetésben (s nem Foucault nevéhez kötve) majd a kilencvenes években kezdenek vitatni és elfogadni a szakemberek, kulturális fordulatnak nevezve ezt az irodalomtudományos kutatásban beállt változást. (Lásd erről bővebben Takáts József A Kulcsár Szabó-iskola és a „kulturális fordulat“ c. tanulmányát.) Madách életműve a műfaji tagozódást és a stilisztikai egyneműséget, illetve az egyneműség hiányát tekintve nagy vonalakban négy részre, a művek négy csoportjára osztható: a lírai versek csoportjára (Madách szinte egész életében írt rövidebb, lírai hangolású kötött verseket is, amelyek az idő folyamán jelentősebb belső vagy külső változásokat nem mutattak, 56 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” ezért egy csoportba lehet őket sorolni); a kezdet drámakísérleteire; az érett drámák csoportjára (ide főleg a Tragédia, a Mózes és A civilizátor sorolható); s a különböző tanulmányok, értekezések együttesére. Nem kétséges, hogy ezekben a kategóriákban Madách nagyon is külöböző „pozíciókat tölt be“ és „különféle típusú diskurzusok szabályainak engedelmeskedik“, mint ahogy az is biztos, hogy a Tragédia rendkívüli erényei eltakarják a szerző egyéb műveinek értékeit, de számomra az sem lehet kétséges, hogy ha az életmű megítélésénél az egyetemes magyar kultúratörténetnek s a „textus és kontextus együttes vizsgálatának“ (a kifejezés Takáts József tanulmányából!) diskurzusából indulnánk ki, a Tragédia értékei mellett az élemű eddig még sok más, lappangó erényére is fény derülne. A teljes Madách-oeuvre Foucault-i (azaz diszkurzivitás-elvű) és egyetemes kultúratörténeti felmérésére itt, ezekben a kusza széljegyzetekben természetesen nem vállakozhattam, de egy-két bekezdés erejéig visszatérek még A civilizátor és a Tragédia néhány egyetemesebb összefüggésére, lehetséges kultúratörténeti értékelési szempontjára. 5. Még egy kitérő – Lukács és Whitehead felé Madáchot és Az ember tragédiáját úgy kíséri Lukács György baljós árnyéka és egykori elutasító véleménye, mint Ádámot Lucifer, a tagadás szelleme: mindenkinek meg kell küzdenie vele, aki a Madách-oeuvre-höz közelebb akar férkőzni. Lukács emlékezetes tanulmányának (Madách tragédiája, 1955) kulcsmondata (emlékeztetőül idézem) ekkép hangzik: „…az itt megnyilvánuló pesszimizmus kiegyenlíthetetlen ellentétét látjuk a befejező szavak (»Ember küzdj és bízva bízzál«) optimizmusával”. S néhány sorral lejjebb: „…az isten idézett végszavai csak egy vallásosan »észfeletti« happy endet teremtenek, de nem adnak választ a dráma menete által feltett kérdésekre”. Ez az egykor megdönthetetlennek tűnő ítélet természetesen több szempontból is támadható. Először is a „dráma menete által feltett kérdésekre” nem a „befejező szavak” vannak hivatva válaszolni, többnyire elvégzik ezt a feladatot az egyes színekre következő újabb színek, de nem a véglegesség igényével, hanem a történeti konkrétság egyszeri érvényével. (Az egyiptomi szín autokráciáját például az athéni szín demokráciája vitatja, a londoni szín liberalizmusát a falanszter-szín szocializmusa stb. Erről a problémakörről egyébként Moór Gyula mond eredeti dolgokat Az ember tragédiája jogbölcseleti megvilágításban c. munkájában.) Másodszor: Lukács az idézett mondatai állításait meg sem próbálja bizonyítani, sem összefüggésbe hozni 57 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 a corpusszal. Viszont szóhasználatával akaratlanul is a Tragédia-cselekmény egyik fontos s eddig még kevéssé vizsgált elemére: a természeti és emberi létezés folytonosságának bizonyos „észfelettiségére” tereli a figyelmet. Mert ha Ádám minden színben csalódik és a következő színben mégis újrakezdi a küzdelmet, akkor lennie kell valaminek, ami az eszmék harcát és veszését fölülírja, az életet megújítja, s ezt a valamit nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, hogy „vallásosan »észfeletti« happy end”. S ha az „isten idézett végszavát”, az »Ember küzdj és bízva bízzál«-t ilyen kontextusban próbáljuk értelmezni, akkor azt is látnunk kell, hogy ez távolról sem szervetlenül odabiggyesztett „boldogan éltek, míg meg nem haltak” vég, hanem megszenvedett felismerése annak a létezéstitoknak, hogy az egyre elbukó eszméken és társadalmi rendeken túl is van valami, ami az életet tovább viszi. Kérdés, hogy mi az? Maradjunk továbbra is Lukácsnál. Abban igaza van a filozófusnak, hogy a „Tragédia-happy end”, ha vallásos végként értelmezzük, valóban nem következik a cselekmény teljességéből, „az ábrázolt világ és a belőle levont végkövetkeztetés világnézeti és művészi ellentéte” vallásos alapon nem oldható föl, sőt: a tételes vallásos hit jegyében az első három szín bibliai jeleneteit, „teista” képeit sem köthetjük simán a corpushoz. Ezek a jelenetek, motívumok csak akkor simulnak bele zavartalanul a műstruktúrába, ha szimbolikusan, s éppen a „létezéstitoknak”, a világmindenség-működés rejtélyének jelzéseként és jelképeként értelmezzük őket. A „titkot” (műformai-strukturális okokból) Ádám még nem fejtheti meg, csak „gyaníthatja” a nyitját, de helyesen köti azt az anyaföldhöz, a természethez, a kozmoszhoz, az anyaghoz, máskor a nőhöz, az anyához: Oh tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég, rejtélyes és szent könyvedet előttem; Törvényeidet ha már-már ellesém, Felejtem a kort és mindent körűlem. Te örökös vagy, míg az mind mulandó, Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt – fohászkodik az éghez Kepler II. Rudolf „törpe korában”, s bízvást hihetjük, hogy maga Madách sem gondolkodott másként a mindenségről és saját koráról. De amikor Ádám a tizenharmadik színben a „végtelen nagy ég” közelébe, az űrbe kerül, azonnal jelentkezik benne a föld vonzerejének hiánya, megszólal benne a tagadás szelleme: De hajh, mi ez, lélegzetem szorúl, 58 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” Erőm elhágy, eszméletem zavart. Több volna mesénél Antaeus, Ki addig élt csak, míg a föld porával Érintkezett? S mondja mindezt akkor, miután a falanszter-színben a Tudós már elmagyarázta neki az ember és föld kapcsolatának problémáját: Midőn az ember földén megjelent, Jól beruházott éléskamra volt az -- - - - - - - - - -- - - - - -- - - - Négy ezredév után a föld kihűl, Növényeket nem szűl többé a föld, Ez a négy ezredév hát a mienk, Hogy a napot pótolni megtanuljuk… És sorakoztathatnám az idézeteket a végtelenségig, amelyekhez (a Tragédia zárlatának logikáját, s a mű csodálatos egyidejű zártságát és nyitottságát tanúsítva) olyan tizenklencedik, huszadik századi és mai tudományokat kapcsolhatnánk, mint az ökológia, az anyag mélyében folyó szakadatlan működés és a kozmikus alkotó energia (whiteheadi) elve, sőt a téridő-elmélet, és természetesen és mindenekelőtt az ellentmondás mint a „fejlődés” mozgató rúgója, s ezek mind azt bizonyítanák, hogy Madáchot a haladás elvén túl (Megy-é előre majdan fajzatom?) a világ szerkezete, kozmikus-anyagi harmóniája is mélységesen érdekelte, s ha a főmű „happy end“-jét ennek az érdeklődésnek az összefüggésében vizsgáljuk, akkor azt inkább egy panteista hit, mintsem egy személyes istent hívő vallás jelzésének kell tekintenünk. Erre a panteizmusra csak egyetlen konkrét példát idézek: A harmadik színben a Föld Lucifer által megidézett szelleme saját erejéről (azaz az anyag mindenhatóságáról) beszél. Lucifer replikázik: Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe Az ember, hogyha istenűl (értsd: istenéül, T. Á.) fogad? A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA Elrészletezve vízben, felegekben, Ligetben, mindenütt, hová benéz Erős vágyakkal és kebellel. (Egyébként figyeljük meg: a Föld, a Világmindenség működéséhez érdemben mindig a Föld szelleme szól hozzá, az Úr többnyire csak 59 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 szólamokban beszél.) Nem kerülhetik el továbbá a záró sorban figyelmünket a „mondottam“ és a „küzdj“ szavak, amelyek természetesen a tizenharmadik szín (imár szintén szállóigévé változott) két sorára utalnak vissza: A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga. Változtassunk picit a jeles szövegen: A cél halál, az élet működés, S a természet célja e működés maga. Ezt a két sort anno a panteista Whitehead is mondhatta volna. 6. A Nek-ember Hegel-komplexusa S végezetül valamit még A civilizátorról. Hegel neve a Tragédiában nem szerepel, de a mű szerkezete, amint az köztudott, többszörösen is a hegeli triáda szellemében alakul. A civilizátorban viszont a Hegel név háromszor is konkrétan leíródik (ékes cáfolatául az olyan nézeteknek, amelyek szerint Madách nem is biztos, hogy ismerte a filozófust és triáda-elméletét, s nincs kizárva, hogy „a költő maga érzett rá erre a szemléletre“). Előszőr akkor idéződik meg Hegel, mikor Stroom a „civilizációs terveit” ismerteti Istvánnal: STROOM Szólj, jó barátom: ismered-e Hegelt? ISTVÁN Nem én. STROOM Hogy érted hát meg tervemet. Csak azt a szubjektív- és objektívet, A pozitív- és negatívot tudnád. Teszem ha az ember a pozitív, Mi kívüle van negatív – nem ember. Érted-e? ISTVÁN Igen. – Ember vagyok. Te kívülem – nem ember vagy, gazember. Másodszor akkor kerül szóba Hegel neve, mikor Stroom és István a magyar nyelv úgymond „barbár” szerkezetéről vitatkoznak: 60 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” STROOM Hogy értené meg Hegelt az a nép, Mely így beszél: Embernek s nem Nek-ember, Hisz annak észjárása mind hibás. Előbb való a birtok, mint az ember. Ezért nem lesz lám semmi a magyarból. S végül a komédiában akkor íródik le harmadszor is Hegel neve, mikor Stroom Mürzl-t, a cselédlányt Hegel „negáció-elvével” akarja „kapacitálni”, azaz meghódítani: STROOM Pedig reményem abban pontosult, Hogy engem, aki Hegelt megtanultam, E barbár házban, a nem én-világból, Te, eszméim konkrét szubjektuma, Ki vágyam kézzelfoghatóvá tetted, Te egyedül fogsz engemet felfogni. Óh, hagyjad lelkem átolvadni benned, Ne tarts el egy merő negációval, S én véled az üdv minden mélyeit Kifürkészendem. Amint látjuk, a német filozófus nevét mindhárom alkalommal Stroom említi, mindig dilettáns módon, felületes tudásról tanúskodva, a hegeli tagadás-elvet általában rossz helyen alkalmazva, s így a gondolkodót akarva, nem akarva parodizálva, negatív megvilágításba állítva. Kérdés: mi volt a szerző célja a filozófusnak ezzel a negatív szerepeltetésével? Leszögezhetjük: a Tragédia Hegel-elvűségéből semmiképpen sem ez a szatirikus Hegel-kép következne. A kép magyarázatát keresve viszont csak találgathatunk. Pédául: Ha A civilizátort a Tragédia (szatirikus) párdarabjaként vizsgáljuk, feltűnhet, hogy míg az utóbbiban az ellentétekben való gondolkodás mindig a történelem mozgástörvényeinek a megvilágítását és megértését szolgálja, addig az előbbiben a hegeli dialektika emlegetése éppen hogy e mozgás értelmetlenné, zavarossá tételét célozza. A változtatás kísérlete itt is (akárcsak a Tragédiában) elbukik (s ilyen alapon valóban lehetne a darab akár a Tragédia plusz színe is), de itt a hegeli triáda semmi nagyszerűt nem csillant, csak nemzetiségi és nemzeti kisszerűségekről árulkodik. „Nagy hivatás van a német előtt” – mondja Stroom, „Már azt betölté, a sört 61 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 feltalálta” – jön a reagálás azonnal Istvántól. Részben egyet kell értenem tehát azzal a közkeletű felfogással, amely szerint Madáchnak „a Civilizátor megírására csupán azért volt szüksége, hogy... kiírja magából a Bachrendszer miatti felháborodását, aminek így már nyoma sincs a Tragédiában“. (Zombor Ferenc: Madách Imre az Ember Tragédiája és a Civilizátor című műveinek összevetése jogbölcseleti szempontú megvilágításban.) S azért csak részben érthetek egyet ezzel a véleménnyel, mert én úgy látom, hogy itt nemcsak a „Bach-rendszer miatti felháborodás“ működik, hanem egy sok évszázada „keresztyén eszmeláncnak“ álcázott „germán“ gyarmatosítás elutasítása is (a kifejezések A civilizátorból!), s ebben az „eszmeláncban“ Hegel nem a tudatos szabadság filozófusa, hanem „Germán Akárki“, akinek „halandzsája“ és bürokrata papírjai a józan ész törvényeit és a magyar szokásjogokat veszélyeztetik. Vagy: A hegeli Világszellem önfejlődése a társadalom történetében is haladást tételez, de Madách az emberiség történetének számos fejezetében élte meg az eszmék csődjét, a haladás illuzorikusságát (miközben a történelem mozgásában felismerte Hegel dialektikáját), elmondja hát A civilizátorban is (a darab végén), Hegel haladás-tételeit szajkózó Stroom címére: Erdő nő a szép sima állon, Mint elhagyott kultúrán a gaz, S csak erről ismer rá az ember, Hogy a földön most más világ van. A gazság, szenvedés, szegénység Örökké megmarad a régi. Vagy: Képzeljük el: egy alkotó, át- meg átitatva a tagadás tagadásának filozófiájával, egyik művének írása közben (mintegy anyaga önmozgásának, a cselekmény belső törvényeinek következtében) kénytelen végig kitartani egyetlen gondolatrendszer, a művét összefogó egyetlen világszemlélet mellett. A mindennek ellentmondó reflexei késztetésének engedelmeskedve mit tehet: műve írásával párhuzamosan, szimultán ír egy másik művet is, amelyben legalább részben „tagadja” az alapmű jelentéseit, s így csíp egyet filozófusán is, akivel kapcsolatban időnként talán már olyanformán érez, hogy… törököt fogtam, de nem ereszt. Egyszerűbben fogalmazva: egy másik műben kiírja magából a Hegelkomplexusát. A diskurzusok körforgását – mondja Foucault a bevezetőmben idézett tanulmányában – „sokkal közvetlenebbül ismerhetjük meg a szerző-funkció játékaiból és átalakulásaiból, mint azokból a témákból és fogalmakból, 62 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” amelyeket a szerző helyez bele saját művébe“. Azt nem tudhatjuk, hogy Madáchnak Hegel Civilizátor-beli kifigurázásával szubjektíve mi volt a célja, de az kézenfekvő, hogy a Hegelt illető „funkciójátékaiban” akár a magyar hegeliánusok késhegyre menő „diskurzusai” is benne vannak. 7. A szerző bokra S ha már kusza jegyzeteim végén megint a szerző „funkcióihoz” jutottam: Madáchnak valószínűleg esze ágában sem volt ilyesmiken töprengni, ő csak (a Tragédia-tervezés és –írás közben) néha megunta a Hegel-adorációt. Ami pedig a „szoliterségét” illeti: nehéz az olyan szerzőt követni, amelyik egy pillanatra sem bírja ki önmagával. Aki úgy írja egyik művét, hogy szimultán már írja a másikat: az előbbi „tagadását”, s aki tulajdonképpen talán nincs is, csak „bokra” van, mint 134 évvel később József Attila „nincsének”. 63 �Kutatóterület HERCZEG ÁKOS A hagyomány „hangszere” Műfaji emlékezet, idézés, retorika (Ady Endre: Sípja régi babonának)1 Az 1913 márciusában keletkezett, Ady kétségkívül legjobban sikerült kuruc-tematikájú verse meglehetősen transzparens módon mutatja fel a verscsoport azon alapvető ellentmondását, ami a nem is annyira burkolt közéleti megnyilatkozás és ugyanakkor az azonosíthatóságot aláásó poétikai történések között áll fenn. A többévnyi szünetet követő, cikluscímmé is emelt Sípja régi babonának ugyanis páratlanul sokrétű költői eljárásokkal áll ellen az aktualizáló jelentéstulajdonításnak, miközben számos kontextuális vonatkozása egyenesen szükségessé teszi az olvasás eme rögzítettségét. És itt a korabeli valóság szövegszerű nyomainak nem is olyan, kevéssé alátámasztható jelzéseire gondolunk, mint ami Király István egyik elemzésben felbukkan. A világgá menni készülő én és Ady 1913 körüli Maria-Grün-i szanatóriumi tartózkodásának összefűzése spekulatív természetű analógia2 csupán szemben például a ciklust bevezető ajánlással (Jászi Oszkárnak, akivel annyira egyformán s együtt szenvedjük és sírjuk a mai magyar siratnivalókat) vagy a csípős nyelven szóló Két kuruc beszélget (Tyukodi pajtásom…) című kezdővers Tiszát („Kártévő urat”) gúnyoló soraival. Az egymással szót váltó kurucok beszédhelyzete így egyenesen politikai állásfoglalásként, a vers(ek) pedig a Jászi Oszkár-féle polgári radikalizmus melletti elköteleződés gesztusa(i)ként tűnnek fel, látszólag valóban feloldva a kuruc-szerep mögé el-elbújó, a maszkjátékot az eddigiekben sikeresen működtető ént a nyílt önfelmutatás efféle költői megvalósulásában.3 Azonban, ahogy az alább következő elemzésben látni fogjuk, a hang felismerhetőségének ez az egyértelműsége is egy olyan játéknak bizonyul a megszólaló percepcionális stabilitását éppenséggel megkérdőjelező kötetcímmel (Ki látott engem?) a háttérben, amely a verscsoport alapszövegében mindenekelőtt a hallás 64 �Kutatóterület vonatkoztathatóságának elbizonytalanításával írja felül az egyirányú értelemképződést. Korábbi elemzések már kimutatták,4 Ady költeményének meglehetősen összetett beszédműveleteit egyszerre vezérli a szereplétesítésből adódó én-megkettőződés, a pragmatikai−retorikai szintek szétválása, melyet a paratextusok ugyancsak felsokszorozó értelmű szövegutasításai tovább bonyolítanak, valamint a szemantikai eldöntetlenségeket is generáló többszörös idézettség-effektus, ami a jelentés performatív létesülésének gazdag játékterét megnyitva a szöveghagyományozódás kikerülhetetlen tényezőjére irányítja rá a figyelmet. Már rögtön a verskezdő alanyi diszpozíció („Csak magamban sírom sorsod”)5 ambivalens viszonyt épít az alcím énként megszólaló bujdosó magyarjának − az imént említett összefüggés felől is beszédes − kognitív szituációjával („Már menőben bús világgá / Fáradt lábbal útrakészen”). A sírás a hagyomány néma/magányos idézésének diszkurzív pozíciójában ugyanis legalább annyira utalhat a távozás kényszere fölött érzett egyéni emócióra, mint az azt archiváló közösségi műfaji tradícióra, melynek az én az alcím jelezte szerep és az annak modálisan is megfelelő bujdosóének emlékezete révén (fel)idézőjévé is válik.6 Utóbbi esetben viszont az éneklés által hanghoz juttatott műfaji hagyomány (siralom) partitúrájaként is felfogható a lírai én önmagában hangzó szólama, ami csak látszólag él a néphez mint másikhoz való hozzáfordulás aposztrophikus gesztusával, lévén a megszólított grammatikailag jelzetten („vérem népe”) és szemantikai−motivikus (ti. vérségi kötelék), sőt prozódiai (vér−nép rímpár) okokból is csak az éntől elválaszthatatlanul létezhet. Vagyis hiába állítja a szöveg a nemzeti hovatartozás s rajta keresztül a hagyomány meghaladhatóságát, a nyelv performatív természete éppenséggel stabilizálja én és közösség elkülöníthetetlen természetét. A kihallgatott, magára a szövegre vonatkoztatható néma, de legalábbis mások által nem hallható sírás mint a búcsúének műfaji emlékezetének történő hangadás során az én néma, csakis olvasható beszédén keresztül valójában tehát a sorsként azonosítható hagyomány szólal(tatódik) meg. Vagyis az első versszakban a másik megszólítása nem véletlenül visszhangzik az énen belül s így tekinthető voltaképp önmegszólításnak: a magamban ennek a kikerülhetetlen meghatározottságnak a performatív jelölője is a versben, amennyiben közösség meghaladásának szituációja éppen a hozzátartozást stabilizáló bujdosóénekek emlékezetével jelenítődik meg, annak nyelvi kifejezéskészletét aktivizálja.7 A versbeszélő bizonytalan szituáltsága, ami tehát grammatikai okok (a sírás poliszémiája) mellett a műfajilag kódolt búcsúzás öröklött gesztusrendszere és a cselekvő lelkiállapotáról árulkodó elemek („sírom”, „bús világgá”) feszültsége folytán áll elő, a távozás látható ellentmondásos kényszerét tekintve („Fáradt lábbal útrakészen”) is megkérdőjelezi az egyértelmű jelentéstulajdonítást, mivel 65 �Kutatóterület az egyszerre viselheti a közvetlen vérségi kötelék belső determinációjának és egy irodalmi hagyomány örököseként a bujdosóénekek külső meghatározottságának nyomait. Az én kilétét alapvetően érintő megfontolások azonban további lényeges összefüggésekkel egészíthetők ki. A „kényszerű” eltávozás előtti pillanatot rögzítő jelenet nemcsak a szerep felvétele körüli bizonytalanság8 miatt nem futhat ki a beszélő azonosíthatóságára, hanem mert a megszólalás már említett többirányú „hallhatatlansága” (magamban) ellentmondani látszik az alcímben jelzett figura implicit retorikai én9 általi „kihallgathatóságának”, hiszen a „néma” éneklés aligha volna érzékelhető, ezáltal mintha a szerep bizonyos értelemben „felülkerekedne” az őt létesítő figurán. Így, mondhatni, elvi szinten sem eldönthető, milyen grammatikai−pragmatikai énnek is „ad hangot” az éneket „idéző” én. Innen nézve aligha véletlen, hogy a meglévő irodalmi hagyományt nem közvetlenül, hanem a konkrét cselekvés („énekli”) megnevezésével, közvetett módon idézi, vagyis ezen keresztül nem magát a hagyományt, hanem annak mintegy recitálását „hallgatja” az implicit én, ellentétben például a jelen verssel többszörös szövegközi kapcsolatban lévő Bujdosó kuruc rigmusával, felszámolva ezáltal többek közt pragmatikai és retorikai én temporális különbségét. Ebből a szempontból az is jelentéses lehet, hogy a kuruc helyett ezúttal az időindexét tekintve fenomenológiailag is bizonytalan magyar lesz a vers alanyának jelölője, függőben hagyva annak kérdését, hogy a bujdosással mintegy axiomatikus viszonyban álló kurucléttel azonosítódik-e a központi alak, vagy ellenkezőleg, maga a bujdosó kuruc figurája sem más, mint egy olyan régi babona, melytől az én éppen távolodni kénytelen. Hogy mennyire nem választható le az én beszédéről a hagyomány nyelvi meghatározottsága, azaz mutatkozik hiábavalónak a távozás intenciója, azt nemcsak a sorsban való fentebb jelzett osztozkodás kikerülhetetlen jellege igazolja. A vers bonyolult pragmatikai szituációjában ugyanis a versbeli én oly módon válik majd a második versszakban a „régi babona” összetétel révén egyfajta bizonytalan vonatkozású, múltból jövő hang meghallójává és egyben fordítójává, értelmezőjévé, hogy közben maga az alcímben foglalt figurán keresztül egy műfaji örökségnek állít emlékművet. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, amiről a beszélőnek elvileg nem lehet tudása: hogy a hagyomány meghallása a Sípja régi babonának paratextusa „előterében” voltaképp önidézetnek minősül, így a sípoló hangnak elképzelhető olyan „fordítása”, mely szerint az a bujdosó magyar énekével, vagyis magával a (retorikai én által kihallgatott, immár papírra vetett) verssel válna ekvivalenssé. Amennyiben tehát már a kezdetektől a cím felől olvasódik, s ekként a síp a vers önértelmező kódjaként viselkedik, a pragmatikai én öntudatlanul is a hagyomány által „artikulált” néma vagy 66 �Kutatóterület magányos szólama, úgy amellett, hogy ez a nemtudás pragmatikai és retorikai én különbségének, kettejük „tudása” közti különbség10 performatív jelzésének nyomaként ismerhető fel, az én ekkor tudtán kívül a régi babona nem intencionált hanghoz juttatójának szerepkörébe kerül, mondhatni, sípjává − hangszerévé − válik a hagyománynak. A „bujdosó magyar ének”ét kihallgató retorikai én felől látható be, hogy az én nemcsak a sípszó meghallásának későbbi pillanatában, de már mindig is hagyománytörténések médiumaként volt jelen a versben; amit hallunk tehát, az nem pusztán egy egyszeri énekszó, hanem rajta keresztül a bujdosóénekek kikerülhetetlen évszázados örökségének percipiálása válik lehetségessé. Ez azonban csak a költemény énjeinek „tudása” közti különbség, vagyis kettejük távolságának konstatálása révén ismerhető fel, hiszen csakis ez által történhet meg, hogy a címben jelzett „síp” a szövegbeli vásári szcenikáról leválasztható jelentéssel legyen felruházható. Ekkor ugyanis a régi babona sípja, azaz hangja/hangszere az énnel, a babona pedig magával a versszöveggel (a kihallgatott énekkel) azonosítható, így a szövegben jelzett sípszó meghallása nem más, mint a pragmatikai én saját énekének öntudatlan percipiálása.11 A címet szövegszerűen idéző, többszörös idézettséget felmutató sorokban12 („Nótát sípol a fülembe / Sípja régi babonának”) tehát az én tudtán kívül, de idézőjévé válik az éppen általa „hanghoz juttatott” vers paratextusának, így a költeményre magára érthető öntudatlan önreflexív utalás (önidézet) révén a versnek történő „hangadás” aktusa hangsúlyozódhat, melynek során a sípszót nótává transzformáló én egyszerre lesz akaratlanul is kihallgatója és alakítója a vers történéseinek. A versbeszélő ugyanakkor azáltal, hogy nemcsak percepcionálója, hanem rezonőre, fordítója is a babonának, szólamában ténylegesen megkülönböztethetetlen lesz az általa kibocsátott sípszó effektusától. Ez a mediátori szerep, amint a második versszakban explicitté válik, rögtön értelmezői funkcióval egészül ki, lévén a fülébe jutó babonát nótaként interpretálja a beszélő, ami valójában a címből már a felütésbe „behallatszódó”13 babona által preformált én auditív tapasztalatának nyomát viseli magán. Ezen a ponton azonban csak az olvasó számára lesz belátható, aki tehát érzékeli retorikai és pragmatikai én szétválásából adódó feszültséget, hogy ez a nóta az én saját „babonás” énekével válhat azonossá. A „sípja régi babonának” önidézet-jellegével éppoly észrevétlenül zavarja össze az én érzékelésének instanciáit, mint amennyire érzékelhetetlen az én számára önnön „kihallgatói” szerepének megbízhatatlansága. Ahogy az se válhat beláthatóvá a „bujdosó magyar” szólamában, hogy kezdettől fogva a bujdosóénekek hagyománya kondicionálja megszólalásának pragmatikáját, így az se véletlen, hogy reflektálatlan marad az énekelt vagy csupán hangszeres nótaként érzékelt sípszó és a saját ének modalitásának feltűnő hasonlósága/azonossága.14 Ugyanakkor nemcsak a versbeli alany 67 �Kutatóterület tudása mutatkozik korlátozottnak saját beszédcselekvését illetően, hanem az olvasóé is, hiszen számára sem válik eldönthetővé − talán éppen a két szólam lényegi ekvivalenciája folytán −, hogy a második versszak záró sorpárjában már az én által „lefordított” sípszó vagy a beszélő önálló szólama jut hanghoz,15 illetve, hogy az utóbbi esetén az én állításait mennyiben befolyásolja a monológba kívülről beszüremkedő „zörej”, azaz a sípszó. Ez már csak azért is kérdéses, mert − ahogy erről a későbbiekben még lesz szó − a költeményben nem állapítható meg kizárólagos érvénnyel a hanghatás forrása, nevezetesen hogy külső vagy belső hangról van szó. További érvekkel támaszthatja alá a nótaként meghallott babona és az alcím jelezte éneklés összemosódását a cím és a vers tizedik sora jelzett areferencialitása is. Mert noha a vásári jelenet16 tropológiája ezt látszólag előkészíti, amennyiben az én a vásári forgatagban egyszer csak meghall egy kontextuálisan nagyon is odaillő hangot, mégis az énen keresztül hanghoz jutó effektust azért is érdemes leválaszthatatlannak tartani az én szólamáról.17 Éppen azért, mert a „történelmi” hang rögtön artikulált, ráadásul az én az elválásról mondott korábbi gondolatait visszhangzó mondatokban szólal meg, ahol (a kettőspont révén mintegy idézettként érthető harmadik szakaszban különösen) elkülöníthetetlennek minősül a sípszó tartalma és a „fordító” interpretatív teljesítménye. Ez azért is lényeges összefüggés, mert a régi babona (mint egy közösség rendszerint nem reflektált, közmegegyezésen alapuló implicit tudása) maga sem írható le evidens módon külső hangként, sokkal inkább tekinthetünk rá egyfajta, kulturális hagyományozódás révén továbbélő, metaforikusan szólva „belső hallással” utánképezhető jelenségre. Nem véletlen talán, hogy a „Nótát sípol a fülembe” sor a Góg és Magóg fia kezdetű vershez hasonlóan a belső−külső hang „olvasásának” stabilizálhatatlan jellegére hívhatja fel a figyelmet, amennyiben a -ba, -be, -ban, -ben ragok használata körüli bizonytalanság (a „Fülembe még ősmagyar dal rivall” sorhoz hasonlóan) visszahathat a vers jelentéslétesítésére. Ekkor ugyanis − ráadásul a verskezdés, valamint a vers mondásával azonosítható nóta fentebb említett értelmezése felől több mint alátámasztható módon − a hagyomány meghallása („Nótát sípol a fülembe”) hangsúlyozottan az én terében válhat érzékelhetővé. Különös ellentmondás azonban, hogy a babonában megszólaló hagyomány „érzékelőjeként” és annak továbbörökítőjeként tételeződő beszélő mintha a közösségen kívülről érkezne a vers diszkurzív terébe, amennyiben a babona nemcsak az önazonosság, hanem egy attól távoli nézőpontból az idegenség jelölője is lehet.18 Ezt a paradoxont tovább fokozza a régi babona többértelműsége, hiszen a „régi” egyaránt lehet az időbeli távolság megerősítésének, valamint múlt és jelen kontinuitásának jelölője.19 A beszélő helyzete szempontjából ez már csak azért sem mellékes, mivel a babona egyszersmind egy adott közösséghez tartozás kifejezője, ami újfent ellentmondásba kerül a régi 68 �Kutatóterület babonát látszólag kívülről érzékelő − annak diskurzusától tehát mintegy elválasztott − versbeli figura alapszituációjával (ne feledjük: éppen elhagyni készül azt a közösséget, amelyhez mindamellett vérségi kötelék is kapcsolja). Az én szituáltságát a fentebb említett okokból kétféleképp, odatartozás és elválasztottság értelmében is meghatározó régi jelző továbbá nem hagyja érintetlenül a babona harmadik versszakban olvasható „fordítását”, így annak hitelességének kérdését sem. Nem tudni ugyanis, hogy a sípszó által hanghoz jutó babona, mely − újfent hangsúlyozva − vagy az én szólamával vagy valamilyen külső, „vásári” hanggal azonosítható, netán elfeledett tévhitként lepleződik le a versben, vagy ellenkezőleg, egy közösség tudásának, rajta keresztül voltaképp az én közösségi identitásának, a hozzá való tartozásnak megerősítéseként értelmeződik. Ezen ellentmondások sorát nem oldja fel, sőt ha lehet, tovább bonyolítja, hogy – az imént láthattuk − azáltal, hogy a sípszó és a beszélő szólama összemosódik, eldönthetetlen, hogy kinek a „szavait” is halljuk a harmadik strófában: a hagyományét vagy a lírai énét. Annyi azonban megkockáztatható, hogy a „bujdosó magyar” − a kettőspont révén külön kiemelt − rezonőri funkciójából (ti. mintegy hangszere a hagyománynak) még nem következik evidens módon a mondottak átsajátítottsága. Noha minden fordítás egyúttal már mindig is interpretáció, eldöntetlen marad a versben, hogy hol a közösségi diskurzus hangjának és az én szólamának a határa, éppen azért, mert előbbi észrevétlenül, az énekes tudta nélkül hangolja át utóbbi „dallamát” − méghozzá a költemény kezdetétől fogva. Ugyanis arra figyelhetünk föl, hogy a közösséghez tartozás kulturális determinációi már az első versszaktól kezdődően, a szóban forgó hanghatás tényleges szövegbeli megjelenése előtt, a cím felől már mindig is uralta a központi alak helyzetét, ami nem más, mint a sorsban való osztozkodás jelentette bujdosás kényszerű szituációja és annak tudását, illetve „fordítói kompetenciáját”, méghozzá anélkül, hogy a beszélőnek tudomása lenne minderről. Nem véletlen, hogy a már eleve interpretatív teljesítményen nyugvó nóta20 ismerősként, főként a 17−18. század népdalainak, kuruc-verseinek jellegzetes szófordulatával („édes népem”) hangzik föl. A mondottak alanyi pozíciója körüli dilemmát a harmadik szakasz néphez kapcsolódó, a korábbiaktól eltérő modalitása és a strófa jelzett grammatikai transzformációja sem oldja fel. Az „átkozott nép” összetétel ugyanis éppúgy minősülhet idézetnek, a „hagyomány hangjának”, mint az „édes népem” bensőséges retorikája, így voltaképp egyaránt tekinthetők el-sajátítottnak, vagyis nem az én „sajátjának” − ahogy Palkó Gábor írja: „a távolodás, kiszakadás, átok diszkurzusa is közösségi feltételezettségű”.21 A vers feloldhatatlan feszültségforrása (szemben például a retorikailag jóval kevésbé összetett Bujdosó kuruc rigmusával) kétségkívül az én említett megkettőződése, a pragmatikai viszonyok rögzíthetetlen időbelisége körül 69 �Kutatóterület keresendő; évszázados irodalmi hagyomány szövegemlékezete anélkül van megmozgatva Ady 1914-es költeményében, hogy azok temporális indexei rögzítettek volnának a versben valamely beszédhelyzethez, mintegy előírva kijelentéseinek érvényességét. A beszélő szituáltsága jelen versben nem pusztán a „kergettem a labanc hordát”-típusú deixisek elmaradása miatt nem leplezhető le könnyen, hanem mindenekelőtt azért, mert a (jelennel folytonos? már-már elfeledett?) múltból felhangzó sípszó olyan bizonytalan pragmatikai helyzetet teremt, melyben az én szólamának és a hagyomány hangjának elkülöníthetetlensége folytán a bujdosó kiléte, ekként értelmezői/ fordítói kompetenciája válik kérdésessé. Miközben az sem dönthető el, hogy általa pontosan miféle hagyomány, a múlt mely mozzanata szólal meg a vers harmadik strófájában, azaz milyen távlatból jelenből hallatszik réginek a szóban forgó „babona”. A Sípja régi babonának kitöltetlenül hagyott temporális vonatkozásai aligha függetlenek az egy néphez tartozás azon determinációitól, melyek a közös múlttal folytonos, abból levezetett jelen és jövőkép rögzítettsége okán22 nem teszik szükségessé, vagy ha úgy tetszik, lehetővé a beszédpozíció(k) időbeli meghatározását. Csakis „viselőjének” jövőbeli mozgásterét kijelölő vérségi összekötöttség, az azonos kulturális háttér magyarázhatja, hogy a versbeli alany egyként szólalhat meg a 18. század első évtizedeinek világából egészen napjainkig, anélkül, hogy a régi babona üzenete érthetetlenné válna. Továbbá, hogy a vers egyszerre hozhatja játékba a reformkori hazaszeretet Vörösmarty és Kölcsey óta nemzeti közkinccsé vált23 toposzait és Berzsenyi, valamint Kölcsey által örökölt nemzetkritika azon jelzéseit,24 melyek éppen Ady költészetében hagyományozódtak tovább a huszadik században. Így, továbbgondolva, annak kérdését is érintheti a régi babona, a sípszó és a beszélő bizonytalan relációja, hogy a közös sorsban való összekötöttség és meghaladni vágyás paradox helyzete mennyiben olvassa újra Ady korábbi műveinek egyes szöveghelyeit. Nevezetesen, hogy a harmadik strófa üzenetén („átkozott nép / Ne hagyja az úr veretlen”) keresztül mások mellett már a Nekünk Mohács kell című vers jellegzetes „önostorozó” gesztusa, annak alanyi pozíciója is babonának minősül, vagy ellenkezőleg, az 1914es költemény „sípszava”, ami tehát az én fordító tevékenysége által válik nonverbális hangsorból verbális információt hordozó jellé, éppen a korábbi állítások érvényességét erősíti meg. Hogy immár az egész magyarság imperatívuszává fejlődő bujdosás állapota ezúttal nem kapcsolódik hozzá egyértelműen a kuruc kor kontextusához, hiába hívja elő óhatatlanul ennek olvasatát a bujdosóénekek retorikája vagy akár a kuruc világ felidézett két „emblémája” (Kézsmárk hegye, Majtény síkja), különös hangsúlyt ad a vers eleji sorsközösségvállalásnak. Ekként ugyanis nemcsak a hovatartozását kinyilatkoztató beszélő válik részesévé a nemzeti tradíciónak, aki anélkül készülődik a 70 �Kutatóterület távozásra, hogy a magyarság és a bujdosás axiomatikus természetéhez reflektív módon viszonyulna, hanem a bujdosóénekek jellegzetes műfaji elemeinek, szófordulatainak megidézésével a bujdosó magyar énekének mindenkori kihallgatója is, aki mint egyúttal az alcímben jelzett ének értelmezője lesz nemcsak vérszerinti, hanem kulturális tekintetben tagja a nemzeti genealógiának. És az összetartozás hermeneutikai aspektusa adhat bizonyos értelemben magyarázatot a retorikai és pragmatikai én már szóba hozott percepcionális természetű „zavarára” is. Ezen olvasat szerint előbbi csakis a közös kulturális háttér előterében hallhatja, azaz sokkal inkább „értheti meg” a versbeli alany néma/magányos szólamát. Az utolsó strófa szemantikai feszültsége elsősorban kétségkívül a múltról való leválás gesztusaként is érthető határátlépés (megvalósult? tervezett? hiábavalóan vágyott?)25 alaphelyzete, illetőleg a hagyomány meghaladhatatlan performatív természete közti ellentmondásból ered.26 A beszélő hiába hangsúlyozza újfent a kiszakadás szándékát, hasztalan tesz tanúságtételt az aposztrophé beszédaktusán keresztül a közös tradíció lebonthatóságáról, egyén és közösség határainak szétválasztható minőségéről, hiszen éppen saját népe által legitimált cselekvéssorban, a bujdosásban jelölődik ki az örökség „viselőjének” jövőbeli mozgástere. Így a két – a beszélő kilététől függően − konkrét vagy szimbolikus kuruc kori helyszín „üzenete”, azaz a szövegkörnyezetből következően leginkább a távozó (vissza)hívása is leleplezni látszik a beszélő ellentmondást nem tűrő beszédmódját. Mondhatni, Kézsmárk és Majtény korlátozott szövegbeli rendelkezése a beszélő fölött a visszájára fordul: éppenhogy a hagyomány megtagadásaként érthető végleges elfordulás („Sohse nézek többet vissza”) gesztusa válik hiábavalóvá, amint az én szólamán történelmi-kulturális determinációk hagyják rajta nyomaikat.27 Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy rögtön módosul az üzenet értelme, amennyiben a térbeliséget leképező határ-fogalmat kiterjesztjük annak időbeli aspektusa felé. Nem ugyanazt a „hívószót” hallja ki ugyanis Thököly Imre szülővárosának és az 1711-es kuruc fegyverletétel helyszínének felidézéséből egy kortárs beszélő, mint annak 20. vagy akár 21. századi leszármazottja.28 A vers mindazonáltal ebben is a múlt meghaladhatatlan természetét, a nemzeti összetartozás időben nem lehatárolható jellegét mutatja föl. A Majtényhoz hasonló történelmi fordulópontok, mint amilyen például Mohács vagy éppen − ahogy Palkó Gábor is említi – Trianon, pontosan a „figuráció jövő felé nyitott folyamatának”29 versbeli jelenlétére figyelmeztet. Tovább fokozhatja a versszak jelentésbeli nyitottságát, hogy a beszédaktus modalitása alapján eldönthetetlen, ment-e át valamiféle változáson30 a sípszó meghallásának hatására az alany. Vagyis kérdéses, tekinthető-e immár intencionáltnak, mintegy a harmadik strófában elhangzottak következményének és kevésbé egyfajta antropológiai szükségszerűségnek a távozás, ami, ismételjük, 71 �Kutatóterület grammatikailag egyszerre olvasható jövőbeli, elképzelt cselekvésként és − mivel a strófa semmiféle jelzett kapcsolatban nincs a megelőző szakaszok szintaxisával, így azok beszédhelyzete nem befolyásolja feltétlenül a verszárlat pragmatikáját − érthető az én konkrét szituációjának a leírásaként.31 Az iménti elemzés talán világossá tehette, miért is tűnhet a Sípja régi babonának című költemény Ady kuruc-versei, de megkockáztatható, az egész életmű egyik kitüntetett pillanatának. Az általa megidézett kuruc világ ugyanis a lehető legtávolabb kerül attól, hogy azon keresztül a kurucság felvett maszkja egy, a közvélemény felől „jóváhagyott” attitűd puszta leképeződéseként váljon felismerhetővé.32 A forradalmiság közismert jelentése legfeljebb abban az értelemben jöhet szóba Ady verse esetén, hogy radikálisan szakít a fogalom evidensnek vélt szerzői-antropológiai olvasatával. Még ha az ún. „kuruc-versek” összessége nem is mentesülhet az aktualizáló jelentéstulajdonítástól – és így minden bizonnyal továbbra is kánonon kívül maradnak például a kései „párbeszédes” darabok −, a Sípja régi babonának valóban képes a (történelmi és költői) hagyományt olyan én-elrejtő álarccá formálni, amely mögül az én üzenete már nem az alkotóra való ráhagyatkozással, hanem sokszor egymásnak ellentmondó szövegutasítások olvasásával fejthető csak meg. Innen nézve látható be, a kuruc-tematika fontosságát nem is annyira „kuruc-romantika” meghaladása, azaz az öröklött szerep felvétele, majd fokozatos kiüresítése33 mutathatja fel, sokkal inkább az a poétikailag gazdagon kiaknázható tér, amit a vallomáslíra hagyományát felülíró maszköltés költői gyakorlata nyitott meg. Így még ha nem is a legfontosabb Ady-verseket hívta életre e tematika, a versben „bujdosásnak”, a szubjektum költői alakítottságának olyan játékát tette lehetővé, ami nem elhanyagolható tanulságokkal szolgálhat a modern magyar líra későbbi fejleményei számára is. Jegyzetek 1 A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program − Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. 2 KIRÁLY István, A megkötöttség verse: Ady Endre: Sípja régi babonának = Irodalomtörténeti Közlemények 1973/2, 277−289. 3 A korabeli publicista Adyt jól ismerők különösen zavarban érezhették magukat, mikor például a hazaszeretet olyan kinyilatkoztatásában tér vissza a vers egyik központi eleme, a babona, ami a költemény vélelmezett üzenetének (a haza hátrahagyásának) épp az ellenkezőjét fogalmazza meg. „A babonátlanság nekem olyan kedves lapjában írván, tetszik nekem az, hogy kiválasszak egyet röstellt babonáim közül. Azt már kevesen hiszik el, hogy nem volnék kissé túlságosan is 72 �Kutatóterület magyar, s hogy hivatásnak érezném a magyarságpusztítást. Szóval, hát bizony én erősen magyar vagyok, persze e voltomat is kegyetlen kritikával kísérve.” ADY Endre, Vallomás a patriotizmusról = Ady Endre publicisztikai írásai, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 837−839. 4 Az alábbi vizsgálódás számos ponton érintkezik a vers két legalaposabb argumentációjának meglátásaival. Vö. PALKÓ Gábor, Ősi dalok visszhangja = UŐ., A modernség alakzatai, JAK−Ulpius-ház, Bp., 2004, 49−96, H. NAGY Péter, Ady-kollázs, Kalligram, Pozsony, 2003, 66−90. 5 A magamban elem többértelműségére (ti. egyformán jelölheti az alany helyzetét − magányosságát − és válhat a sírás „hangzóságának” − némaságának” − jelölőjévé) már Király István is felfigyelt. KIRÁLY, i. m., 279. 6 Vö. PALKÓ, i. m., 82; H. NAGY, i. m., 77−78. Érdemes lehet továbbá megemlíteni, hogy a távozás − a későbbiekben még szóba hozandó − kérdéses intencionáltsága már csak azért sem jelölhető ki, mert a beszélő itt valójában a bujdosás tradicionálisan „előírt” mozdulatsorát végzi, ami voltaképp nem a nép hátrahagyását, a kapcsolat megtagadását, hanem az odatartozás megerősítését jelenti. 7 A jellegzetes műfaji tradíció kellékeit (pl. a búcsúzás fájdalmának kinyilatkoztatása, a sírás, a közösség megszólítása stb.) idéző kezdő strófa áthallásainak gazdag példatárát szolgáltatja H. Nagy Péter idézett művében (77.). 8 KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, A „szerepvers” poétikájáról = Tanulmányok Ady Endréről, szerk. KABDEBÓ Lóránt, KULCSÁR SZABÓ Ernő, KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, MENYHÉRT Anna, Anonymus Kiadó, Bp., 1999, 207−208, idézi H. NAGY, i. m., 81. 9 H. NAGY, i. m., 80. 10 PALKÓ, i. m., 82−85. 11 Ezt az olvasási lehetőséget a verskezdő sírás többértelmű, ám mindenképp mások számára érzékelhetetlen jellege teheti indokolttá. 12 Uo., 84. 13 H. NAGY, i. m., 82. 14 Következvén abból, hogy az ének „dallamát” meghatározó bujdosó magyar attribútuma elviekben csak az olvasó révén lesz a beszélő sajátja, a versben nincs jelzése annak, hogy az én reflektálna önmaga, saját cselekvését determináló kilétére. 15 Vö. PALKÓ, i. m., 85. 16 Persze a koldus-vásár elem jelezte szemantikai paradoxonra reflektálva is felfigyelhetünk a látvány metaforikus, fenoménként voltaképp utánképezhetetlen természetére. 17 Uo., 82. 18 Értelemszerűen a babona tévhitként való felfogása (vö. a Magyar értelmező kéziszótár szócikkét, Akadémiai Kiadó, Bp., 1975.) feltételez egy, a babona természetfeletti meghatározottságában hívő nézőponttól eltérő idegen perspektívát. 19 PALKÓ, i. m., 78−79. 20 Fontos megjegyezni, hogy a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a „nóta” elsődleges jelentését tekintve nem több egy népies dal dallamánál, s mint ilyen, nem annyira kihallgatható, ám sokkal inkább rekonstruálható, azaz felidézhető „verbális információsort” hordoz, ekként hangsúlyozottan a beszélő befogadó-megértő szerepére van utalva annak „fordítása”. Vö. továbbá: PALKÓ, i. m., 88. 21 Uo. 73 �Kutatóterület 22 Innen nézve nem meglepő, hogy a régi babona révén beszüremkedő múlt jövőbeli bizonyosság szövegszerű jelzéseivel kapcsolódik rögtön össze: „Sohse lesz jó, sohse látlak”. 23 Ám ahogy erre Palkó Gábor is utal, már akkor is egy Rimay Jánosig visszavezethető „kanonizált toposzrend” örökösének minősülő formában. Vö. PALKÓ, i. m., 89. 24 H. NAGY, i. m., 84−85. 25 Jól mutatja a vers egyedülállóan izgalmas, árnyalt szemiózist lehetővé tevő felépítettségét, hogy a beszélő lokalizálhatatlanságát rögtön a „határ-szél” bizonytalan térbelisége jelöli, nyitva hagyva, hogy már a határon túlról vagy még innen szól a beszélő. Mindez pedig a határátlépés elvi lehetőségének kérdését is felvetheti. 26 A közismert népdalt eredeti üzenete ellenében megidéző issza-vissza rímpárról Király István óta többek is említést tettek. Vö. KIRÁLY, i. m., 283.; PALKÓ, i. m., 92. 27 Az imént említett népdal szövegemlékezete mellett a kuruc költészet, de akár más Ady-versek (pl. a Bujdosó kuruc rigmusa) is megidéződhetnek. 28 Ady életében szintén privát tapasztalatként játszhatott szerepet, hogy nemrégiben, mostohafia, II. Rákóczi Ferencéhez hasonlóan 1906-ban szállították haza Késmárkra Thököly hamvait. A történelmi helyszínek kettős olvashatóságáról vö. PALKÓ, i. m., 90. 29 Uo., 91. 30 Látható, hogy a vers eleji „útrakész” alany közérzetéről számot adó utalások („bús világgá”, „fáradt lábbal”) nincsenek jelen a záró szakaszban, nyitva hagyva az én viszonyulásának kérdését önnön helyzetéhez. Az első versszak külső vagy belső kényszere itt mintha valamiféle dacos magatartással kapcsolódna össze, ám továbbra is anélkül, hogy mindez a „bujdosó magyar” létállapot vállalásának, hovatovább a saját identitás vállalásának reflexiójával járna együtt (szemben például a már emlegetett Bujdosó kuruc rigmusa című verssel: „De: így éltünk vitézmódra”). 31 Némileg ellentmondva Palkó Gábornak, aki csak az előbbi olvasat lehetőségét erősítette meg. UŐ., i. m., 92. 32 Alighanem az se véletlen, hogy éppen ez a darab él visszafogottabb, kevésbé egyértelműsítő ajánlással, melynek címzettje, a magyar avantgárd festészet képviselője (a híres Nyolcak tagja), Kernstok Károly is a művészvilág, nem pedig a politikai élet vonatkozásában ismert és hozható „rokonságba” Adyval. 33 TVERDOTA György, „Rákóczi, akárki, jöjjön valahára” = Iskolakultúra, 2006/7−8, 40. 74 �Kutatóterület SZENTGYÖRGYI CSABA Mikszáth narratív lábjegyzetei „A kos szarva belülről üres és meglehetős homályosság lehet benne.” (Kísértet Lublón) A következőkben Mikszáth Kálmán két művével, a Kísértet Lublón kisregényével és A hályog-kovács című novellájával foglalkozom, de nem a teljes szövegüket vizsgálom, csak a lábjegyzeteiket. A lábjegyzet mint szövegfajta a paratextusok csoportjába illeszthető, mint például a címek, alcímek (műveké, fejezeteké), elő- és utószavak, megjelenés utáni, könyvön kívüli utószavak, mottók és ajánlások. Köztudott, hogy ezek egyrészt a könyv főszövegéhez képest alárendeltek, másodlagos jelentőségűek, másrészt kiszolgáló funkciót látnak el, segítségükkel vehetjük a szöveget mint könyvet a kezünkbe, tehát a befogadást irányításának és befolyásolásának kellékei. Tehát értelmezhetők küszöbként, amelyen átlépve a fikció világába kerülhetünk.1 Bár a lábjegyzetek a szöveg részét alkotják, a befogadói érdeklődésnek inkább a perifériájára esnek. Ennek ellenére Mikszáth műveinek sajátosságait a lábjegyzetek segítségével szeretném bemutatni. A főszöveg lábjegyzetei vagy más formájú kommentárjai nagyrészt tipikusan diszkurzív szövegekre jellemzők, de előfordulhatnak szépirodalmi művek szövegeiben is. Gondolhatunk diákkönyvtári kiadványok, kritikai kiadások kiadói jegyzeteire, vagy auktoriális szöveg auktoriális jegyzeteire, mint Jókai regényei esetében, vagy Rousseau Új Heloise fiktív kiadói jegyzetére, vagy Stendhal Vörös és fekete jegyzeteire. E jegyzetek különböző szerepeket kaphatnak a fikcióban: Stendhal regényében az elbeszélő a szerzői kommentárok segítségével tarthat távolságot figuráinak megnyilatkozásaitól.2 Mikszáth műveiben sajátos „határátlépéseket” figyelhetünk meg. A metalepszis klasszikus retorikai fogalom, hasonló jelenséget takar, mint 75 �Kutatóterület a metafora, metonímia, illetve a szerző fikcióba való beleavatkozására is használták. Genette az utóbbi határátlépés jelenségére szűkíti le a fogalmat, hozzáértve az ellentétes irányú mozgást: a fikció lép be a valóságba.3 Például mikor a színpadi történés a játékon kívüli nézőket megszólalásra készteti, belépnek a darab világába. Határátlépés történik, mikor a gyerekek a bábszínház játékába bele akarnak szólni, vagy mikor Molière és társulata egy olyan rögtönzött darabot adott elő, amelyben Molière – kilépve szerepéből – rendezői utasításokkal látta el a másik színészt, majd – visszalépve a szerepbe – folytatta a játékát.4 Úgy gondolom, Mikszáthnál a határátlépés több fajtája figyelhető meg: a szabad függő beszéd által a tudati világok határainak átlépése, vagy különböző narratívák közti mozgás, illetve a fikció és valóság határának megsértése. Az alábbiakban annak bemutatására teszek kísérletet, hogyan viszonyulnak a szerzői jegyzetek a főszöveghez, illetve hogyan értelmezhetők a metalepszis jelensége felől. Mikszáth számos regényében találhatunk jegyzetállományt, az ötvenoldalnyi Kísértet Lublón szövegére a többihez képest sok, nyolc lábjegyzet jut. (A közel négyszer akkora terjedelmű Beszterce ostroma összesen csak két kommentárt tartalmaz.)5 Öt jegyzet forrásokat jelöl meg, tehát hitelesít, a másik három pedig klasszikus szövegmagyarázat: babonás vagy képies kifejezéseket ad vissza fogalmi nyelven. A regény szövege Eisemann értelmezésében „(ki)forgatható”, jellegzetes mikszáthi módon két olvasatnak is megnyílik6: egyrészt mint nyomozási történet (pénzhamisítók leleplezése), amely a műfajra jellemző kauzális összefüggéseken alapul, másrészt mint Kaszperek kísértettörténete, amelyet babonás-misztikus magyarázat jellemez.7 Más szóval a cselekményben két párhuzamos narratíva fedezhető fel.8 A narratíva a nyelvben létrejövő értelemvilágot jelöli, ami nem egy eszközjellegű nyelvfogalmat feltételez (a nyelv pusztán az objektív megismerés eszköze), hanem egy olyanét, amely a megismerés tevékenységére is visszahat. E kölcsönhatás eredménye, „... hogy az ember nem magát a világot ismeri meg, hanem azt tudja meg, mit jelent számára a külső inger...”9 A mikszáthi figurák cselekvéseit jól észrevehető értelemvilág(ok) motiválják, konfliktusaikban egy, vagy két különböző narratíva hatása figyelhető meg (ez esetben mint párhuzamos történetek zajlanak). Nagyon gyakori, mikor a cselekményt két ellentétes narratíva határozza meg. Az egyik egyfajta „múltbeli” narratíva: hagyományokon alapszik, valamilyen transzcendens, túlvilági hatalom tisztelete jellemzi, a természethez való viszonya harmonikus, átalakítására nem törekszik. A másik pedig „a kauzális logikán nyugvó tudásnak a hétköznapi élet irányítására igényt tartó” narratíva.10 Műveinek jellegzetességét tehát nem a cselekmény adja, hanem a szövegnek az az intenciója, amely a figurák cselekvéseiben 76 �Kutatóterület narratív sémák működését mutatja meg. Ennek megfelelően A Noszty fiú cselekményét pletykák, tévhitek, illetve ezek tevékeny felhasználása, félreértelmezése, és ezekkel való visszaélés, illetve legfőképp Tóth Mari elcsábítását leíró „forgatókönyvek” alakítják.11 A Gavallérok a megismerés folyamatát írja le a szerepet leleplező, álcázást felfedező narratív struktúra segítségével, amit két narráció összjátéka hoz létre: egy közösségen kívüli, egyfajta „etnográfiai” nézőpontú elbeszélés, illetve egy közösségen belüli narráció.12 A jó palócok novellaciklusában hagyományos, archaikus, az immanens világot a transzcendenciához viszonyító, szinte történelmen kívüli értelemvilág figyelhető meg. A Szent Péter esernyőjének cselekményében szintén két narratíva motivációja figyelhető meg: egyrészt A jó palócok archaizáló narratívájához hasonlító esernyő „legendája”, másrészt Wibra Gyuri öröksége utáni (végül is kudarcot valló) nyomozásának (kauzális összefüggésekre épülő) története.13 A Kísértet Lublón vizsgálatával azt kívánom megmutatni, hogy a fent említett két narratíva egymásra hatásában az általában nagy figyelemre nem méltatott lábjegyzetek igencsak tevékeny szerepet kapnak. A következőkben az öt forrásjegyzetből az első kettőt vizsgálom, amelyeket feltűnően rögtön az első oldalon találhatunk, céljuk, a regény cáfolhatatlan tényre alapozottságának hitelét megteremtsék. (A jegyzeteket a hozzá illő a főszöveggel együtt idézem.) Hihetetlen bár a történet, de feleljen érte Bél Mátyás* uram és a „Liber Actorum”**, melyet Vilsinszky Ferenc nótárius mester hagyott ránk ékes lengyel nyelvezetben. Ha őkegyelmeik bolondot írtak a könyveikbe, miért legyen az nekem hibám? (7-8. l., kiemelés tőlem) *Bél Mátyás 1723-ban megjelent Prodromusában van a Kaszpereklegenda egyik variációja megírva. **Vilsinszky Ferenc városi nótárius 1718-ban jegyezte fel a Kaszperekről szóló csodatörténetet, a hivatalos jegyzőkönyveket és kihallgatásokat is hozzá csatolva. A zagyva lengyel nyelven írott quart kódexet a lublói levéltárban őrzik. (7. l., kiemelések tőlem)14 Az auktoriális elbeszélő szerzői munkájáról számol be, első olvasatra azzal a céllal, hogy az olvasó a hihetetlennek tűnő kísértetregényt ne a szerző fikciójának nyilvánítsa, hanem valóságos történetnek. A két szerzői lábjegyzetben a források konkretizálása szintén a fenti szándékként értelmezhetők. De következő mondatában maga az elbeszélő cáfolja ezt az értelmezést, mert megengedi azt az olvasati lehetőséget, hogy a forrásszövegek mégsem tarthatók megbízhatónak („bolondot írtak a könyveikbe”), tehát valószínűleg csak téves narrációi a kísértettörténetnek. 77 �Kutatóterület Ezzel növekszik a regény fikciósságának valószínűsége is, tehát a forrásmegadás végül is mégse értelmezhető hitelesítésként. A két lábjegyzettel az elbeszélő – ahogy fentebb a főszövegnél láttuk – a kísértetregény fiktív voltát kívánja cáfolni, ezért forrásokra, (a konkretizálások révén) valóságra referáló szövegként kívánja bemutatni. Az első lábjegyzetből megtudjuk, több történetváltozat létezik, a Bél Mátyásféle szöveg a legendaváltozatoknak csak az egyikén alapul, tehát pusztán egyik narrációja az eseményeknek, ami fiktív voltát erősíti. Tehát az „igaz” történet csak egyik a történetváltozatok közül.15 A második kommentár megbízhatósága is csorbul, amire a figyelmet egy apró szövegeltérés hívja fel. A főszöveg a nótárius „ékes lengyel nyelvezetű” művét az elbeszélői jegyzet „zagyva lengyel nyelvűnek” minősíti, aminek a konkrét őrzési helyét is megadja (lublói levéltár). Bár a szövegeltérés csak egy minőségjelzőt érint, mégis jelentősége van: felhívja a figyelmet, ugyanazon szövegnek két eltérő olvasata van. Vagyis a szövegek abszolút érvényű értelmezésével nem lehet számolni, csak eltérő (ékes és zagyva nyelvű) olvasatokkal. Kérdés, hogy mi a célja ezeknek az ellentmondásos forráshivatkozásoknak. Miért kell egy fikcióról bebizonyítani, hogy nem fiktív? Ezt a kérdést feltehetjük a konkrét regénytől elvonatkoztatva is. Nem lehet elégséges az az értelmezés, amely a fikció valóságból származó elemeire úgy tekint, mint fikciósság elleni bizonyítékra. Hiszen a fikció alaptermészete, hogy a kombináció és szelekció révén valóság elemeiből épül fel. „A szövegben ábrázolt valóság nem a valóság ábrázolását szolgálja, hanem valami önmagán túlira mutat; az a feladata, hogy ezt a valamit fölfoghatóvá tegye.”16 Tehát a forráshivatkozások referenciája nem a realitás, hanem egy olyan narratív séma, amely az igazságot empirikusan igazolható, független tényekből törekszik levezetni. Ez a pozitivizmus ismeretelmélete. Az auktoriális elbeszélő forráshivatkozásai az egyetlen lehetséges, empirikus „történelmi igazságot” feltételező pozitivista történettudomány narratív sémáját imitálják. A pozitivista történettudomány a forrásokat az empirikus valóság objektív, tényszerű leírásának tekintette, vagyis jelentését abszolút érvényűnek gondolta. De itt a forráshivatkozás és az azt konkretizáló lábjegyzet épp azt mutatja, hogy abszolút érvényű értelmezéssel nem lehet számolni, csak eltérő olvasatokkal. A különböző olvasatok megléte az objektív értelmezésnek és ténynek érvényességét kérdőjelezik meg. Mikszáthtól alapvetően idegen a pozitivizmus ismeretelmélete, az egyetlen „történelmi igazság”, a valóság egyetlen lehetséges értelmezése, a tértől, időtől, vagy értelmezéstől független tény feltételezése. Narratív regényei, és a történelemírásról szóló Olvasás közben című karcolata az objektív megismerést nem tartja lehetségesnek, a megismerés számára magyarázatokat (narratívákat) jelentett.17 A regény hitelesítő forrásra hivatkozásai, azok jegyzetei ugyanezt mutatják: a narrációk 78 �Kutatóterület megtöbbszörözésére hívják fel a figyelmet, ezzel az abszolút igényű narratíva relativálódik. Tehát a regény első lapján található két forráshivatkozás a cáfolhatatlan tényre alapozottság hitelét építi fel és bontja le. Az alábbiakban a regény szövegmagyarázatait vizsgálom. Az első kettő a lublóiak és Pirityi Pannával, Bercsényi gróf boszorkányával történő beszélgetéséhez kapcsolódik, a képi, babonás kifejezések fogalmi kifejtését, magyarázatát adják vissza. – Tudtam, hogy eljöttök, mert a macska keresztül feküdött a küszöbömön. Hanem kerüljetek hát beljebb. – Egy kis beszélni valónk volna veled. – Tudom már, gyermekecskéim. Értesültem róla. A domború oldalára van a kenyeretek fordítva.* – Bizony – mondá Hertely uram. – Csak te vághatsz még ki, anyó! – Jó, jó, majd megbeszéljük ott, ahol a három virág összekerül**. Várjatok előbb egy kicsit.” * A néphit szerint szerencsétlenséget jelent. ** Az asztalnál. (A szőlővirág a bor, a búzavirág a lángos és a kendervirág az abrosz.) (42. l., kiemelés az eredetiben) A lublóiak a kísértetnek tartott Kaszperektől a boszorkány praktikáinak segítségével gondolnának megszabadulni, ezért kérnek tőle tanácsot. A regénynek ez a szála a kísértethistória narrációhoz tartozik. A fenti szövegrészt jól láthatóan egyfajta mitikus, archaikus, nem racionális okságot, babonákat elfogadó, a természetfeletti és természetes világ összhangját feltételező értelemvilág uralja, amihez illik a boszorkány archaikusan ható képies nyelve. A jegyzetek a boszorkány megszólalásait mintegy „lefordítják”. Az olvasó így ugyanazt a párbeszédet kétszer kapja meg: egyrészt a szereplők párbeszédén keresztül, másrészt a narrátori kommentárral kiegészített formában. Nézzük a jegyzeteket. Az első egy szólást, a másik pedig egy metonimikus alakzatot értelmez fogalmi nyelven. A „néphit szerint” megfogalmazás közvetlen rámutatás a szemben álló értelmezési rendszerre. A jegyzet narrációja hangsúlyozza, hogy értelmezése a boszorkány világképén kívül származik. A második jegyzet a metonímia magyarázatát (az asztalnál), majd denotátumát (a virágok jelentését) közli. A fogalmi jelentés megadása jelzi, hogy nem a mitikus-archaikus értelemvilágból származnak, hanem egy másik narrációból. A regény utolsó szövegmagyarázata hasonló szereppel bír. 79 �Kutatóterület „Az ősmesék búzamagvát, kölesét, kenyérmorzsáját felszedték, megették a madarak.... A Kaszperekné aranyait is megtalálják, felszedik de meg nem ehetik. Csak szórta, egyre szórta... Hej, csak kitartsanak! Fekete fellegek nyargaltak az égbolton keletről nyugatra. Olyan sötétség volt, mint a kos szarvában.* Nem lehetett már meglátni, hol mi van, se falut, se tornyot, se folyót, se vidéket, csak megszagolni.” *A kos szarva üres belülről és meglehetős homályosság lehet benne. (50. l.) A szövegrész cselekménye szerint a boszorkány tanácsára a lublóiak a város nyugalma érdekében szekéren elhurcolják a kísértet Kaszperek feleségét, aki, hogy férjének jelt adjon, az otthoni (hamis) aranypénzeket útközben a szekérből elhullajtja. A történet elbeszélése egyszerre utal a mesék világára, de ugyanakkor távolságot is tart tőle. Ennek oka, hogy a két narráció szála ezután fonódik össze egy történetté, ugyanis ezek az aranypénzek fogják nyomra vezetni a „kísértet” Kaszpereket, illetve a pénzhamisítók után nyomozó Strangot. A nő pénzszórása egy népmesei toposzt elevenít fel, de az elbeszélő megjegyzése rögtön el is távolítja a történetet a mesék világképétől: Kaszperekné aranya maradandó nyomot jelent, vagyis a történet mégse illik bele a mesébe. Majd a harmadik mondat - a tipikus népmesei igeismétlés révén - ismételten a népmesei világhoz köti az eseményt. A negyedik mondat kiszólásával az elbeszélő Kaszperekné nézőpontjából szólal meg. Az ember és természet között szoros kapcsolatot feltételező népmesei, archaikus világnak megfelelően itt a természet (sötétség, fekete felhők az égbolton) fenyegető külső körülményként jelenik meg, amit egy természethez közelinek érezhető tárgyi hasonlattal mutat be. A jegyzet fogalmi magyarázata hidat képez a népmesei, archaikus világ és a „racionalista” narratív séma között. Felmerül a kérdés, mi indokolja a magyarázatok lábjegyzetben való közlését? Miért a lábjegyzet narrációja adja a magyarázatokat, és miért nem a regény elbeszélőjének a szólama? A lábjegyzet önmagában távolságtartást fejez ki a regény elbeszélőjétől. Megállapítható, a szövegmagyarázatok feladata nemcsak értelmezés, hanem egy közvetítői feladatot teljesítő narratív sémának a felidézése. Ez az etnográfiai diskurzus: az alacsonyabb társadalmi státusú nép kultúrája és az attól már elidegenedett, társadalom felsőbb rétegének kultúrája között alkotott hidat. Az első jegyzet „a néphit szerint” megjegyzésével jelzi is etnográfiai eredetét. Az etnográfia A jó palócok megjelenésekor különösen virágzott, és mint láttuk, a Gavallérokban is megtalálható a lenyomata. Illetve ennek továbbgondolt változata, „... 80 �Kutatóterület az etnográfusi magatartás/beszédmód paródiája 1897-ben, az etnográfia első hazai aranykorában s amaz etnográfiai elbeszélő próza népszerűsége idejében lépett működésbe.”18 Megkockáztatható a megállapítás, hogy az etnográfiai narráció tudálékosságát parodizálja az utolsó szövegmagyarázat is: ugyan kinek kell magyarázni, hogy egy kos tülkében, vagy bármilyen üreges tülökben nincs fény? A lábjegyzetek tehát a narratívák felidézésében nagy szerepet kapnak, így a regény kettős narratológiai szerkezetét is megjelenítik, a narrációhatárokat átlépő olvasást teszik lehetővé, emiatt metaleptikus jelenségnek tarthatók. A hályog-kovács című novella szintén két olvasatnak megnyíló mű. A novellai hályogkovács története a tanulatlan tehetséget mintázza, akinek alkotókészségét a megszerzett tudás tönkreteszi, tehát egy tétel bizonyítását illusztráló példázatos történetet, egy exemplumot olvasunk.19 A szöveg értelmezhető egyrészt a szerző saját tanulatlanságának beismeréseként, másrészt fiktív szövegként, tehát novellaként. A hályog-kovács* Egy kis életkép Tisztelt uram! Ön azzal a kívánsággal küldi nekem Az elbeszélés elmélete című művét, hogy olvassam el, s írjak hozzá előszót. Az ön levele igen kedves és lekötelező, de én még sem tehetek annak eleget. Isten mentsen meg engem attól, hogy az ön könyvét valaha elolvassam. Ha rossz, azért nem, mert valami rosszat tanulnék belőle, ha pedig jó, — no, az volna még csak rám nézve a nagy veszedelem. Természetes, hogy én most önnek indokolással tartozom. (Nem tudom, nem lehetne-e használni előszónak is?) *Az itt közzétett levelet egy fiatal erdélyi tanárhoz írtam, ki ívekben küldte meg nekem esztétikai dolgozatát. M. K.20 A címhez illesztett kommentár egyfajta hitelesítésnek, postai információnak minősíthető, megadja a címzett személyt, a levélírás okát, és a feladót is konkretizálja, hiszen a lábjegyzet szerzői aláírása a novella diegetikus elbeszélőjét az életrajzi íróval azonosítja. Tehát a neve kétszer is szerepel: a novella szerzőjeként, másrészt pedig a jegyzet aláírójaként. De mi célt szolgál a jegyzet? Hiszen a szöveg a levélforma kellékeivel rendelkezik (megszólítás, elköszönés), tehát ezek a „postai információk” fölöslegesek, mint ahogy a szerző másodszori megadása is. Ha a jegyzetet referenciális utalásként vesszük, akkor amellett az olvasat 81 �Kutatóterület mellett döntünk, hogy a novella auktoriális elbeszélője az életrajzi szerzővel azonos (lásd aláírás), aki magára vonatkoztatja a kovács történetét (mint tanulatlan tehetségről szóló exemplumot). Így az olvasás lezárható azzal, hogy a novellában a szerző tanulatlanságát ismeri be. Tehát nem egy általánosan értelmezhető fiktív szöveget olvasunk, hanem egy bizonyos alkalomra reagáló magánlevelet. (Több értelmezés a novellát Mikszáth önkritikus vallomásaként értékelte.)21 Tehát a jegyzet látszólag információt közöl, de valójában megtöri az olvasó és szerző közti szerződést. Ugyanis a szöveg címmel, paratextussal rendelkezik, amely pedig performatív kijelentésként22 irodalmi műnek minősíti a szöveget (műfaji jellegzetességei miatt egy novellának), a jegyzet viszont magánlevélnek nyilvánítja (a jegyzet aláírásának feladata az, hogy ezt még hangsúlyosabbá tegye). A szerzői metalepszis példája ez: a szerző mint elbeszélő saját írói munkásságára reagál, vagyis a fikció határán mozog. Hasonló Montaigne esszéihez írott előszavához, ahol „...Montaigne a szerző, elbeszélő, beszélő és a könyv anyaga közötti azonosságról beszél.”23 Tehát ismételten egy nagyon érdekes, Eisemann értelmezésében „(ki)forgatható”24, kétféle olvasatnak is megnyíló szöveget tartunk a kezünkben, mint ezt a Kísértet Lublón esetében láttuk. Így egyfajta „könnyedebb” olvasmányként az irodalmi alkotás és a tudatosság segítő vagy gátló hatásának témáját tárgyalja, míg az elemző olvasással egy bonyolultabb szerkezetű, szinte diszkurzív jellegű, értekező szöveget fedezhetünk fel.25 Ezzel talán sikerült a jegyzet feladatának közelébe férkőzni: arra szolgál, hogy az értelmezést egy feltűnő gesztussal a levélként való olvasás felé terelje. De épp ez a feltűnő „elterelő hadművelet” hívja fel a figyelmet arra, hogy létezhet egy másik olvasat is. A szövegnek ez a forgathatósága (fiktív szöveg vagy konkrét levél) a bizonyíték, hogy a jegyzet nem a realitásra referál, hanem (jól álcázva) a fikcionalitásra. A novella jelentőségét többek közt az adja, hogy ars poeticaként olvasva az írói alkotással, a fikció kérdéseivel foglalkozik,26 Mikszáth több más írásához hasonlóan.27 A fentiekben annak bemutatására törekedtem, a két Mikszáth-mű szerzői jegyzeteinek funkciója meghaladja a tárgyi magyarázatokét, a főszöveg elhagyhatatlan „kisegítő” elemei, a fikció narratív szerkezetének alakításában szerepet kapnak, és általuk a metalepszis a fikció és a realitás illetve a narratívák közti sajátos megvalósulásait figyelhettük meg. A látszólag elhanyagolható lábjegyzetek rámutathattak arra, hogy Mikszáth műveinek kis részletei is nagy figyelmet érdemelnek. Jegyzetek GENETTE, Gerard: Paratexte: das Buch vom Beiwerk des Buches. Campus Verlag GmbH, Frankfurt/Main, 1989, 9-12. 1 82 �Kutatóterület GENETTE, 1989, 308, 318-319. GENETTE, Gerard: Metalepszis – Az alakzattól a fikcióig, Kalligram kiadó, 2006 Pozsony, 12, 23. 4 GENETTE, 2006, 44, 46. 5 Egy áttekintés a teljesség igénye nélkül. A négyszer akkora terjedelmű Szent Péter esernyőjében hét jegyzet található, illetve az Új Zrínyiászban és a Beszterce ostromában kettő-kettő, a Fekete város két kötetében huszonegy, A szelistyei asszonyok száz lapjára tizenhat jegyzet jut, míg a száznegyven oldalas A vén gazember szövegére egyetlen egy. Nem található jegyzet a Prakovszky a siket kovács, Gavallérok, A lohinai fű, Kozsibrovszky üzletet köt, Galamb a kalitkában, A kis prímás szövegeiben. 6 „...Mikszáth művei folyást aláásnak minden egyirányú értelmezési stratégiát, hogy annak az ellenkezőjét is lehetővé tegyék.” EISEMANN György: Mikszáth Kálmán. Korona Kiadó, Bp, 1998, 113-116. Egy szemléletes kifejezéssel élve „duplafedelű” a szöveg. Lásd: SZÉLES Klára: „Hat likra járt az esze” (Szólás, metafora, narratíva Mikszáthnál). Irodalomtörténet, 2000/ 2, 186. 7 Bár a regény nem bűnügyi történet, hiszen kudarcra ítélt az igazság kiderítése (hatalmi érdekek miatt), de felismerhető benne a műfajra jellemző pozitivista ismeretelmélet narratív modellje. S. VARGA Pál: Mikszáth „tudásregényei”. Tiszatáj, 2011/11, 69-70. 8 A Mikszáth szövegek narrativitását, a kettős narráció többféle megvalósulását Mikszáth több regényén vizsgálja, többek közt a Kísértet Lublón példáján S. VARGA, 2011, 69-70. 9 S. VARGA, 2011, 56. 10 A narratív sémákról általánosan mint az emberi megismerés nélkülözhetetlen kellékéről lásd: S. VARGA, 2011, 56- 61. Az idézet a 60. oldalon található. A regény narratív szerkezetéről: 69-70. A bahtyini polifónia fogalmát alkalmazza erre TAHIN Szabolcs: „Élőbeszédszerűség” Mikszáth prózájában. Tiszatáj, 2003/11, 53-71. 11 A narratív sémák regénybeli poétikai alkalmazásáról S. VARGA Pál: A narratív sémák szerepe A Noszty fiúban, = A Noszty fiú esete Tóth Marival - Tanulmányok, szerk MILIÁN Orsolya, Gondolat Kiadói Kör – Pompeji Alapítvány, 2008, 7-29. 12 HAJDU Péter, A megismerés lehetőségei Mikszáth novelláiban, Literatúra, 2006/4, 419. A regény narrációjának részletes elemzését lásd: TAKÁTS József, Mikszáthszövegek relativizmusa, Holmi, 1997/11, 1581-1590. 13 EISEMANN, 1998, 92-95, S. VARGA, 2011, 61-64. 14 MIKSZÁTH Kálmán, Kísértet Lublón, MKÖM, 5. kötet, szerk, BISZTRAY Gyula, KIRÁLY István, Akadémiai Kiadó, 1957. A további idézeteknél csak a kötetbeli lapszámot adom meg zárójelben. 15 Hasonló ebben a Sipsiricához, lásd, S. VARGA, 2008, 13. 16 ISER, Wolfgang, A fiktív és az imaginárius – Az irodalmi antropológia ösvényein, Osiris, Budapest, 2001, 35. 17 Mikszáthnak történetírásról, vagy általánosítva a valóság megközelítéséről szóló Olvasás közben című szövegében Dilthey pozitivizmusellenességét, a mai történelemfilozófiának előzményeit fedezi fel S. VARGA, 2008, 7-9, 12-15. 18 TAKÁTS József, 1997, 1582. 19 Kovács Endre – Voigt Vilmos: „exemplum” = Világirodalmi lexikon II. (Cam–E). Főszerk. Király István. Budapest, Akadémiai. 1972. 1320-1321. 2 3 83 �Kutatóterület 20 MIKSZÁTH Kálmán, A hályog-kovács = Mikszáth Kálmán művei, felelős szerkesztő, Szász Imre, 13. Bp, Magyar Helikon, 1969, 438. 21 „S bármennyire védte is írói önállását, őrizte is magatartásbeli fölényét, s akarta is hitetni „hályogkovácsos” alkotói ösztönszerűségét (A hályog-kovács) – a világirodalomban, különösen éppen a novella és az elbeszélés terén végbemenő nagy változások aligha hagyták érintetlenül, zavarodottság és csalódottság nélkül.” NÉMETH G. Béla: Az eszmélkedő, kései Mikszáth = NÉMETH G. Béla, Századutóról – századelőről, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985, 104. 22 A cím nem ténymegállapítás, miszerint ennek a műnek ez a címe, hanem a szerző döntése, aki szerzőként elhatározza, hogy művének ezt a címet adja. GENETTE, 1989, 17-18. l. 23 THOMKA Beáta: Narrator versus auctor, = Narratívák 6. - Narratív beágyazás és reflexivitás, szerk: Bene Adrián, Jablonczay Tímea, Kijárat Kiadó Bp, 2007, 103-104. 24 EISEMANN, 1998, 115-116. 25 Mikszáth műveinek értekezésjellegéről: HAJDU Péter, A megismerés lehetősége Mikszáth novelláiban, Literatúra, 2006, 4. szám, 428-430, 437. 26 A novella ars poeticai olvasatáról: SZENTGYÖRGYI Csaba, Anekdota és viszonylagosság (Világlátások Mikszáth A hályog-kovács című novellájában) = Az interkulturális kommunikáció Mikszáth Kálmán műveiben, szerk, ALABÁN Ferenc, Hungarovox Kiadó Budapest, 2010. 51-61. 27 Csak néhány cím: Idegen bőrök, Olvasás közben, Miből teremnek a virágok? A „Tökéletes könyv”, – Párbaj kabátokkal, Szinyei Merse Pál (Levél Keszler Józsefhez), Skvarka, A saját ábrázatomról, Tisza Kálmán és az irodalom, Az én kritikusom. E szövegek tágabb értelemben az írással, a világ narratív vagy képi megragadásával foglalkoznak, szinte diszkurzív módon. Erről részletesen lesz szó készülő tanulmányomban. 84 �Találkozási pontok A táj otthonos használata Beszélgetés ef. Zámbó Istvánnal ef. Zámbó István 1950. január 3-án született Salgótarjánban. Autodidakta képzőművész, más műfajokban is kísérletező alkotó (szobrászat, grafika, zene, performance, film, multimédia). Magyarország egyik leghíresebb művészeti társaságának, a Vajda Lajos Stúdiónak, és a hazai alternatív rock zene kultikus zenekarának, az A. E. Bizottság Együttesnek is alapítója. ef. Zámbó Istvánnal művészetről, városokról, helyekről beszélgettünk. – Salgótarjánban születtél, de úgy tudom, csak nagyon rövid ideig éltél a családoddal Nógrádban. Hogyan emlékszel a városra? Van valamilyen kötődés? – Édesapám révén származom a térségből, Etesről, a nagyszüleimnek ott volt pékségük. Ezért születtem én Salgótarjánban. De valójában nem ismerem a várost, nagyon kevés időt töltöttem itt, semmiféle kora gyerekkori emlékem nincs. A szüleim Etesről nagyon korán Petőfibányára költöztek, onnan már vannak emlékeim, van például egy földrengés-élményem négyvagy ötéves koromból. Utána Hatvanba keveredtünk, ott már óvodás voltam, emlékszem a Zagyva-parti kalandozásokra. Aztán pedig Szentendre. A Salgótarjánnal kapcsolatos emlékeim mind felnőttkoromban keletkeztek. Rendszeresen részt vettem a tarjáni biennálékon, valamelyik alkalommal díjat is kaptam – ez országos hírű, sőt talán nemzetközi hírű rendezvény volt. Aztán volt egyéni kiállításom is. Van egy nagyon jó barátom, Buczkó György, aki szintén a környékről származik, ő a síküveggyárban dolgozott, vele láttam a várost, és megismertem a gyárat is. Illetve dr. Hann Ferenc művészettörténész barátom, aki pár éve meghalt, szintén salgótarjáni volt, vele beszélgettem többet, szentendrei kocsmákban, az emlékeiről, amik Salgótarjánhoz fűzték. Legutóbb pedig akkor jártam ott, amikor megnyílt a Városi Galéria csoportos kiállítása, ott nekem is van két munkám. Ilyen értelemben most is kötődöm a vidékhez. És ilyen szinten ismerem a várost. 85 �Találkozási pontok – Mennyire tudtad, tudod figyelemmel kísérni a régió művészeti életét? – Ismerek egy-két embert Salgótarjánban, Gedeon Hajnalkáék tizenvalahány éve csináltak nekem egy kiállítást az egyik gimnáziumban, ott találkoztam többekkel, fiatalokkal is. A diákok a számaink felhasználásával csináltak egy kis performanszt, nagyon megható volt, nagyon készültek, és velük tartom máig a kapcsolatot. Illetve ismerem a tarjáni fiatal művészek új alkotói csoportosulását, a START-ot, segítséget kértek tőlem egy szentendrei kiállítás szervezéséhez, ezen dolgozunk. Mátraderecskén pedig volt egy művésztelep idén nyáron, amelyet hagyományteremtés céljával csináltunk. Nem elsősorban én szerveztem: ennek az a sztorija, hogy ahogy öregedünk, egyre több osztálytalálkozó van, és Sziráki Péter osztálytársam (aki valamilyen szinten szintén kötődik ehhez a térséghez) megkeresett a gondolattal, hogy szeretne egy céget létrehozni, amely a fiatal művészeket segítené, egy karitatív jellegű vállalkozást. Ez létrejött, és az is lett a neve, hogy Caritart. Amiben tudok, segítek, tehát ilyen értelemben együtt csináljuk, de Péter a főszervező. Vásárolt egy ingatlant, létrejött egy alkotóház, ez adott otthont az első mátraderecskei művésztelepnek. Nagyon jól sikerült, tizennégy résztvevővel zajlott, tíz napon keresztül. A honlapon (www. caritart.hu) az egyesület meghirdeti a lehetőséget, tehát tulajdonképpen lehet jelentkezni, de a jelentkezők közül választanak, vagyis valójában meghívásos alapon működik. Nagyon szép környezetben van, messze a várostól. Mindenhonnan, például Egerből, Szegedről, Szentendréről is voltak résztvevők. Minden alkotó egy művet ott hagyott a művésztelepnek, tehát ilyen módon egy saját gyűjtemény is fejlődik, ami, gondolom, idővel ott, Mátraderecskén ki lesz állítva. Biztatóak a jelek, remélhetőleg ebből hagyomány lesz. – Változtak a fiatal művészek kitörési lehetőségei a ’70-’80-as évekhez képest? – Változtak. Sokkal nagyobb a választék, ha egy fiatal nyáron el akar menni egy művésztelepre, választhat. Sokkal több nyári alkotótábor működik, mint az én fiatalkoromban, akkor nem nagyon volt ilyen – pont ezért csináltunk például szabadiskolát is Szentendrén. Emiatt ma már olyan nagy különbség nincs a vidék és a főváros között sem. Vidéken általában művésztelepek vannak, és egy-egy művésztelep köré szerveződik egy művészeti központ. Miskolcon például működött egy grafikai műhely, ahol olyan eszközök voltak, amelyek miatt eleve érdemes volt oda elmenni. Salgótarjánban pedig a rajzbiennálé egyedülálló dolog, és nagy hagyományra tekint vissza. Az ilyen rendezvények, kezdeményezések nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egy vidéki város is központ legyen. A főváros viszont főváros, nagyobb a kínálat, több ember van, könnyebb propagandát kifejteni egy-egy esemény kapcsán. De alapvetően nincsenek nagy különbségek. – Téged mennyiben határoz meg a tér, a táj, amiben alkotsz (tehát 86 �Találkozási pontok Szentendre)? – Nagyban meghatároz, az ember életminőségét befolyásolja, hogy hol él. Én szerencsés vagyok, mert nekem ezért a helyért semmit nem kellett csinálnom, a szüleimtől örököltem, én csak tovább fejlesztettem. A hely befolyásol, mert jó itt lenni, tehát eleve a közérzetem jó, nagyon sokat számít a környezet. Ezen a helyen feltöltődöm, itt szoktam festeni, látom a tájat, a várost, már megszoktam, de azért mindennap rácsodálkozom. Volt, hogy megfordult a fejemben, hogy máshol is lehetne élni, de hogy tartósan elmenni Szentendréről, arra sosem gondoltam. Itt nőttem fel, mindenkit ismerek, itt van az összes barátom. Az európai zenei turnéknak köszönhetően megismertem egy-két nagyvárosát a világnak, és volt viszonyítási alapom, rájöttem, hogy milyen jó kis hely ez a Szentendre, minden jó és rossz tulajdonságával együtt, azért mégiscsak jó. Közel van Budapesthez, ez óriási előny, ugyanakkor egy kisváros, amely télen faluvá vedlik, nyáron meg beindul a turizmus, pezseg. De ez se kellemetlen, pedig ilyenkor kirakatszerűen működik, a turisták városa valóban. Mi a Dunán nőttünk fel, úgyhogy én vízi életet is élek, ki szoktam menni sátorozni szembe, a szigetre, nyaranta eltöltök ott egy-két hetet. Úgyhogy ha üdülni megyek, akkor is helyben kapcsolódok ki. De hát szép helyek szinte mindenütt vannak, Salgótarján környékén különösen. Ahogy mentem erre a művésztelepre, csodálatos tájakon utaztam át. – Több művészeti ágban kiruccanásokat tettél, teszel. Hogyan viszonyul nálad egymáshoz a képzőművészet és a zene? – Ez egy univerzum valójában, de maga az alkotás két szálon „fut”. A zene és a képzőművészet egész más életformát jelent, viszont én igénylem mindkettőt. Szeretek zenélni, koncertezni, de amikor ebben kifáradok, akkor félretehetem, és akkor inkább a festészettel foglalkozom. Le szoktam rajzolni, ha valami ötletem van, és akkor előbb-utóbb megvalósítom. Amikor festek, mindig zenét hallgatok, tehát ez így összefügg bennem. Ha festek, van, amikor napokig egyedül vagyok. Amikor zenélünk, akkor viszont hirtelen sok emberrel találkozunk. – Milyen ötleteket szeretnél még megvalósítani? Tervek? – Tervek vannak, idő már nincs, muszáj szelektálni. Régebben nem volt időprobléma, most van. Mindig több képen dolgozom, 4-5 készül egyszerre. A zenekarommal szoktunk turnézni, most csináltunk egy lemezt. Ami nagyobb munka, és amin már 8-10 éve dolgozom, fejben legalábbis, egy életműkönyv létrehozása. Az utóbbi 4-5 évben ennek a fotóanyagát szerveztem: mára sikerült 7-800 nyomdai minőségű fotót készíteni azokról a művekről is, amik elkerültek tőlem. Ha ez a könyv összeáll, lesz egy bemutató, és ehhez egy kiállítás is, a munkákból egy válogatást be fogok mutatni – ez egy konkrét terv, amit szeretnék megcsinálni. (m.a., n.cs.) 87 �Ami marad Családmesék – NEM borogatás közben Háy János: Napra jutni PETRŐCZI ÉVA Háy János egy tavalyi interjújában így nyilatkozott – akkor még címet nem említve – az idei tavaszi Könyfesztiválra megjelent Napra jutniról: „[...] egy új novella-sorozat, ami párdarabja a Bogyósnak.” Vagyis, 2009es nagy sikerének, az ugyancsak gyerek- és kamaszkor-idéző, s ugyancsak önéletrajzi fogantatású A bogyósgyümölcskertész fiának, amely azóta már interneten is, hangoskönyvként is elterjedt. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a Bogyós… a Háy-életműben az egyetlen előzmény a Napra jutnihoz. Ha csak nagy sikerű drámái világában nézünk körül, máris eszünkbe juthat A Senák (2004), vagy egy évvel korábbról, 2003-ból A Herner Ferike faterja. Ez rendjén is van így, hiszen minden művészeti ág minden valamirevaló alkotójának megvan a maga, újra és újra, egy életen át dúdolt, dünnyögött, vagy éppen teli torokból elzengett végtelen dallama. Még wagneribb megfogalmazásban: a saját Leitmotiv/vándormotívumtára. Háy ezekkel példásan gazdálkodik, nagy nyelvi ökonómiával, önfegyelemmel, öniróniával, olykor (ritkábban) oldottabb humorral. A gyerekkort novellaszerű, laza fejezetekben, ha úgy tetszik, koncentrikus körökben láttatni, ez természetesen nem az ő költői leleménye, nagyszerű könyve értékéből azonban mindez semmit nem von le. Érdekes viszont, hogy az önéletrajzi regénynek ezt a formáját általában olyan írók választják, akik ugyanakkor lírikusok is. A számtalan párhuzamból most csak kettőt említünk: Radnóti kis remekét, az egyes szám első személyben írott, lágyabb hangolású Ikrek havát, s az 1957-ben elhunyt világhírű francia költő és 88 �Ami marad prózaíró, Valéry Larbaud magyarra is mesterien lefordított novellafüzérét, a Gyerekkort, amelyben a francia mester éppúgy harmadik személyben, tudatos tárgyilagossággal beszél önmagáról, mint Háy. Vámosmikola 1960-as szülötte, aki 1974-ben, középiskolai tanulmányai kezdetén került Budapestre, nem teremtett ugyan műveivel új „Palóciakultuszt”, a régió azonban mégis jelen van műveiben, a szülőfalutól Balassagyarmatig és Ipolyságig, amelynek határon túli feléről olykor „csehszlovák rokonok” érkeztek az író szüleinek portájára. Igaz ugyan, hogy írásom szkeptikusnak tűnő címében „Családmesék NEM borogatás közben”-nek neveztem ezeket a pengeéles, sokszor nem csak az írónak, de a Kádár-korszakban felnőtt bármely olvasónak égető fájdalmat és nem édes elandalodást kínáló történeteket. De vannak olyan, nem csupán testi, de lelki nyavalyáink, amelyek balzsammal, kötéssel, egyszóval szelíd gyógymódokkal nem kezelhetők. Háy egyértelműen sebészi alkatú író, ez azonban nem jelenti azt, hogy érzelmek és részvét nélküli. Saját könyvpéldányomban valósággal hemzsegnek a leginkább „ahá-élmény”-szerű, megcédulázott részletek, most azonban csak kettőt nézzünk meg közelebbről. Az első a szerzőnk téeszesítési drámájával már megelőlegezett, városi embernek általában nem sokat jelentő A Senák. E sorok írója ugyan Pécsett nőtt fel, de kislányként ismert egy varázslatos baranyai ikerfaluban, Cserdi-Helesfán egy egykori módos gazdát, aki a szó legorvosibb értelmében megőrült, amikor két gyönyörű lovát elvezették. Attól kezdve csöndes tébolyultként élt, egyetlen szót, egyetlen hangot nem mondott többé. A Háy-regényben/novellafüzérben „a gyerek” apja nem reagál ugyan ilyen végzetesen a veszteségre, de viselkedésének, lényének torzulásaiban, talán még korai halálában is szerepe van annak, hogy szelíd és engedelmes lovai – épp úgy, mint abban a korban egy országnyi ember – durva és hozzájuk nem értő vezető kezébe kerültek: „Mért pont a Senák kapta meg a lovainkat, kérdezte az asszony. Mert kocsis, mondta a férfi. Örökösen veri, azt mondják. Veri, kérdezte a férfi. Igen, mondta az asszony, ostorral meg ággal… Egyszer biciklivel ment a boltba, és ő is látta, hogy a Senák áll az útkereszteződésben, a patakhíd után a szekérrel, és üti a lovakat. Az én uram ezt soha nem csinálta, mondta az asszony a Senáknak, s hogy mennyire szelíd állatok voltak ezek a lovak, míg náluk voltak. A Senák meg hogy nem akarnak a téesz felé menni, mindig csak felétek, mondta az asszonynak, hogy mindig vissza akarnak menni a régi helyükre.” A regénybeli, megkeseredett-megkérgesedett, veszteségeit TVés autóvásárlással, fia érvényesüléséről szőtt, gyakran erőszakos terveivel kompenzáló apa mellett amúgy is a zárkózott és kevés szavú anya biztosítja az érzelmi hátteret. A maga realista konyhai világával együtt is lírai erejű az alábbi néhány sor: „Szeretett ott heverni abban a finom ételszagban, meg kinézni a könyvből, és látni, hogy az anya simogatja az asztalon a tésztát, 89 �Ami marad hogy a három kis labdából szép vékony lapok legyenek. Az anya főleg tésztát tudott ilyen finom mozdulatokkal simogatni, meg néha a malacokat, azokat szerette, mindig sírt vágáskor, a gyereket nem volt szokás. De a gyereknek a tésztalapogatás mégis olyan meleg érzés volt, mert tudta, hogy majd káposztával vagy túróval milyen finom lesz, és mégse babfőzelék…” Ugyanis a „gyerek” egyik ősellensége, a szadista, a kisfiú balkezességét körmösökkel-tenyeresekkel büntető tanítónő, vagy a gusztustalan krumplicsírátlanító robot mellett, utálatának harmadik tárgya a nyögvenyelős babcsúszpájz volt, az a kegyetlenül sűrű, torkát eltömő barna massza, amit alig bírt lenyelni. A Napra jutnit végezetül nem csak borogatás melletti olvasmányul nem ajánlom, de még egy átlagos este „bedtime-reading”-jeként, elringató olvasmányaként sem. Napra juttatni, vagyis éles fényben láttatni a hetvenes évek (elsősorban falusi) gyermeki és felnőtt világát ellenben mindenképpen segít. Az Európa Könyvkiadó Háy-sorozata e patinás könyvműhely egyik legszilárdabb pillére. (Európa, Budapest, 2014) 90 �Ami marad Tükörablak Kötter Tamás: Rablóhalak PUCHER BÁLINT „…jobb a némának, jobb a vaknak, – mert rettenetes ennyi vággyal szegénynek lenni s fiatalnak.” (Szabó Lőrinc: Szegénynek lenni s fiatalnak) Kötter Tamás első kisprózakötete szerkezet, szövegalakítás szempontjából olyan művekkel mutat rokonságot a kortárs mezőnyből, mint Tóth Krisztina Pixele (2011). Az elbeszélések sokszor csak egy-egy helyzetet mutatnak be, a hagyományos novellákra jellemző fordulat, csattanó se található meg mindig. Gyakori a nyitott befejezés, szerkezet szempontjából pedig az a megoldás, hogy egy nagy egész töredékeiként jelennek meg az írások, pókhálószerű, hajszálvékony összekötő szálakkal, gyakran ugyanazt a szituációt különböző nézőpontokból megvilágítva. Jellegzetesen posztmodern jegyeket lehet felismerni a Rablóhalakban, a „nagy elbeszélésekkel” szemben fragmentációt, szöveg- és médium közöttiséget, tükörszerű megoldásokat, a szerzői maszkkal folytatott játékot, egy kitüntetett elbeszélő helyett pluralizmust, a valóság elbizonytalanodását, a klasszikus szépségre és megformáltságra való törekvés helyett pedig lestilizáltságot és a köznyelv használatát. A Rablóhalak mindegyik elbeszélése egyes szám első személyű, így nem rendelkeznek a cselekményen kívül álló narrátorral, mindegyik része magának a cselekménynek és korlátozott tudása van róla. Ennek a technikának a legjobb megvalósulásai azok, amelyek a sokszor emlegetett 91 �Ami marad előd, Bret Easton Ellis A vonzás szabályai című regényéhez hasonlóan, több nézőpontból ábrázolnak egy helyzetet, például azzal, hogy egy szöveg egyik szereplője a másik szöveg narrátorává válik. Minden írás egy képregényszerű, több részből álló képpel és egy idézettel indít, amelyeknek a forrása bármi lehet, a Biblia, más írók művei, dalszövegek vagy egy társkereső oldal. Az írások általában in medias res módon, különösebb bevezetés nélkül kezdődnek, mintha bekapcsolódna véletlenül az olvasó egy beszélgetésbe vagy gondolatfolyamba, és gyakran hasonlóan lezáratlanul érnek véget, megszakadnak. A cselekményük általában egyszerű, nem rendelkeznek nagy érzelmi téttel, időnként megjelennek „nagyobb” elbeszélések lehetőségei, de ezek nem realizálódnak. Például a Prágában látszólag minden egy jellegzetes házasságtörés felé mutat, azonban a kiszemelt nő egyszerűen elfelejtkezik a férfiról, a férfi pedig jobb híján egy véletlenül megismert nővel fekszik le. A nyelvhasználat a spontán módon megfogalmazott gondolatokat imitálja, mintha a narrátorok különösebb reflexió nélkül fogalmaznák meg magukban az eseményeket, gondolatokat. Ennek a velejárója a Kötterrel kapcsolatban sokat emlegetett minimalizmus, ami a választékos nyelvhasználat hiányában, az egyszerű szerkezetű mondatokban, és a vizualitás háttérbe szorulásában, a nagyon rövid leírásokban és a szóképek hiányában jelenik meg. Az elbeszélések tematikáját tekintve igen jól körülhatárolhatók azok, amelyeket a Rablóhalak novellái variálnak. Alapvetően a magyar felső-középés felsőosztály életéről szólnak, és azokról a személyekről, akik így vagy úgy kapcsolatba kerülnek velük, akár csak egy egyéjszakás kaland alkalmával. Az ő hétköznapjaik, párkapcsolataik, utazásaik adják a könyv gerincét, ezeken belül pedig visszatérő motívumokat jelent az elidegenedettség, a hagyományos erkölcsi elvek és értékrend jelentéktelenné válása, az anyagi, testi élvezetek és a társadalmi presztízs hajszolása, az érdekvezérelt párkapcsolatok, valamint a nyertesek és a vesztesek ebben a rétegben. A kötet első novellája, A Mars, a Pixel első novellájához hasonlóan amolyan előszó, ami megfogalmazza a kötet programját. A Rablóhalak esetében ez beindítja egyrészt a maszkos szerzői játékot, másrészt a kötet szinte minden fő témáját felsorakoztatja. Eleinte egy önéletrajzinak tűnő szövegként olvastatja magát, amiben az elbeszélő visszaemlékszik a gyerekkorára, és azokra az illúziókra, amiket napjainkkal kapcsolatban tápláltak azidőtájt, a szuperfejlett technikáról és az emberiség utópikus „aranykoráról”. Majd, a közben egy ügyvédi iroda partnerévé vált narrátor ábrázolja egy napját, ami az utópiával kerül kontrasztba, és azt sugallja, hogy a hétköznapok váltak a maguk módján science-fictionné, a Marson élünk. A szerzőiség szempontjából kiemelendő, hogy A Mars első felét a megszólalásmód és az íróról nyilvánosságra került információk alapján akár még önéletrajzi jellegűnek is olvashatjuk, azonban a továbbiakban több tényező is ellentmond ennek. Egyrészt az elbeszélés második fele ezt nem 92 �Ami marad teszi valószínűvé, és olyan elbeszélésmód, motívumok jellemzik, amelyek a többi, vállaltan fikciós novellát is. Másrészt tudható, hogy a „Kötter Tamás” felvett írói név, ezért A Marsban Tamásnak szólított narrátort sem lehet a valódi szerzőnek tekinteni. Így az első novellát akár egy fiktív önéletrajznak is fel lehet fogni, ami azonban nem hitelesebb, nem igazibb a többi írásnál. Nincs igazi különbség az önéletrajzinak tűnő szöveg narrátora és a fiktívnek tűnők közt, ráadásul a későbbi novellákban többször szerepel egy Tamás nevű ügyvéd, ami játékosan helyezi be az író alteregóját a fikcióba. Ezek következményeképp pedig erősen mosódik el a fikció és a realitás, valamint a szerző és a narrátorok közti határ. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a valóság ábrázolása megszűnik, és bizonyos posztmodern művekhez hasonlóan átadná a helyét a nyelvjátéknak vagy az intertextualitásnak. A Kötter-novellák bizonyos értelemben realisták, még ha a narrátorok számára nem is mindig átlátható ez a világ. Az elbizonytalanodás nem a megismerés képtelenségéből, hanem a szereplők életmódjából fakad, és inkább negatívumként, nem játékra lehetőséget adó tapasztalatként jelenik meg. Valahogy úgy bizonytalanodik el a valóság, ahogy az Ikertornyok végén olyan épületekből integetnek egymásnak a szereplők, amelyeknek nem lehet átlátni az üvegén, azonban azok mögött jól leírható a realitás. A valóság ábrázolásának tekintetében az írások folyamatosan az erkölcs, az értékek hiányával szembesítenek, azonban olyan módon, hogy nem válnak morális példázatokká és didaktikussá. Erkölcsi, társadalmi problémákat felvető alkotásoknál a legkönnyebb azon a banánhéjon elcsúszni, hogy az értékítéletet, a kritikát nem sikerül beleszőni a mű szövetébe, és gyakorlatilag egy-egy gondolat vagy álláspont illusztrációjává válnak, általában fekete-fehér világképpel. Kötter vékony jégen járt ebben a kötetében, de áthaladt rajta. Felmutatta az üzleti és jogászvilágnak néha a tisztességes oldalát is, és néha kimondottan sztereotípiákat cáfolt. Erre példa a Minden gyanú felett, amiben a bankelnököt egyenes emberként ábrázolta, vagy az utolsó, a kötet címadó novellája, amiben egy humanistának, antikapitalistának tűnő modellről kiderül, hogy nagyon is számító és a saját üzleti érdekében kihasznál másokat. Kiemelnék még két olyan karaktert, akik a művészilletve tágabban a humánértelmiségieknek szóló kritikaként jelennek meg. Az egyik Ákos, a fotós a Prágából, akinek fontosabb a művészeténél a karriere, a státusza, valamint az, hogy az egyik tanítványával, egy hibátlan alakú modellel mutatkozhasson. A másik a jogvédő Balázs az Isten halottból, aki látszólag elkötelezett demokrata, antirasszista, zöld (környezetvédő és drogfogyasztó), minden, ami általában a humánértelmiségiekre jellemző, és végül semmivel se látszik jobbnak a novellában korábban szereplő ügyvédnél, hiszen mindketten szinte nemi erőszakot követnek el a női narrátoron. Az elbeszélőket tekintve pedig azokat a narrátorokat érdemes 93 �Ami marad kiemelni, akik valamiért mások, jobbak a novellákat kitöltő szereplők többségénél, és kisebb-nagyobb mértékben áldozatokká válnak. Mint a Hiábavalóság és szélkergetés előléptetésre váró ügyvédje, aki a feleségével együtt családalapításra akarja költeni a várt fizetésemelést, azonban nem jut feljebb, vagy a Rablóhalak követeléskezeléssel foglalkozó férfija, aki a korábbi szereplőkkel ellentétben nemcsak a testiség miatt jár egy fiatalabb lánnyal, hanem ténylegesen kötődik is hozzá, amivel visszaél az illető. Ezek a narrátorok képesek szimpátiát kiváltani az olvasóból, és így ezeknek a novelláknak van igazi tétje, ezek jelentik a kötet súlypontjait. Kiemelném még a novellák tükörszerű megoldásait. Ezek nemcsak az írónak a cselekmény világába való elhelyezését jelentik, hanem a művön belüli oda-visszautalásokat, valamint a mű témáira, önnön műviségére adott reflexiókat. A művön belüli utalások egy motívumhálónak hatnak, aminek bizonyos elemei megjelennek újra meg újra az írásokban, néha szellemes, néha viszont zavaró módon. Előbbire példa az, amikor az Elveszett városok főszereplője egy strandon két monokiniző lányt próbál felszedni, majd a következő novella követeléskezelője egy adósukról magánnyomozók által készített felvételen látja, hogy az illető két bikinis lánnyal táncol egy hajón az Adrián. Zavaróvá akkor válnak ezek, amikor egészen pontosan megismétlődnek motívumok, ráadásul több alkalommal is, ami redundanciának hat. Az egész mű tükreként, kiszólásként pedig olyan elemek hatnak, mint a Prága elbeszélőjéről készült fotók, aminek a fotós az Elidegenedés címet adja, vagy a záró novellából a Rablóhalak elnevezésű fotókiállítás. Ezt a korábbi novella fotósának a korábbi barátnője készíti ennek a narrátoráról, és még más üzletemberekről, vagy legalábbis annak tűnő modellekről. A leírás szerint igen sztereotip módon ábrázolják a fotók ezt a réteget, ráadásul a kiállításmegnyitón szereplő egyik alak a könyv egyik ajánlójára, Réz Andrásra üt: „…Anna egy magas, kopasz, fülbevalós férfinak, aki a nyakában ezüst láncon lógó agyart vagy fogat viselt, azt mondja, hogy a fotókkal a modellekről – így sajnos ezek szerint rólam is – sugárzó hatalommániát, pénzéhséget és brutalitást akarta ábrázolni.” Mintha a könyv görbe tükre lenne ez a kiállítás, azt sugallva, hogy a Rablóhalaknak sikerült elkerülni azokat a sztereotípiákat, buktatókat, amiket a fiktív, Rablóhalak kiállításnak nem. Ezek a tükörszerű megoldások nem meglepő módon többször összekapcsolódnak a szöveg- és médium közöttiség alakzataival. Erre az egyik legkreatívabb példa az, amikor az egyik novellában szereplő sorozatgyilkos a rendőrséghez írt levelében a szintén irodalmi elődnek számító Houellebecq könyvéből idéz, egy, a novella témájába vágó részt. Összesítve, nagyrészt teljesítette Kötter Tamás a novelláiban vállalt művészeti célokat. Pozitívumnak tartom, hogy elkerülte az elbeszélések világának fekete-fehérré válását, a szociális témákkal kapcsolatos toposzokat, illetve azt, hogy Ellis több regényéhez hasonlóan tabutémákra épüljenek 94 �Ami marad a novellák (a szexualitás bizarr formái, kábítószerek, gyilkosság, stb.). Ellis-szel szemben nem orgiákat és antiszociális üzletembereket ábrázolt, hanem a hétköznapok értékszegénységét. Hátránya, hogy reflektáltan, de igen erős és néha zavaró az irodalmi elődök hatása, amellett redundáns, a Rablóhalak és a kötet gyengébb írásai szinte összemosódnak. Valószínűleg szándékolt volt, mégis kihagyott ziccernek gondolom, hogy a különböző narrátorok nyelvhasználatában, stílusában alig van különbség. Mindezek ellenére tudatosan megírt, a jelenkor problémáit és tapasztalatait tükröző mű Kötter Tamás első kötete. Alkotói fejlődésének kulcsa lenne az elődök nyomainak lemosása, a sűrítés és a nagyobb téttel, súllyal rendelkező történetek, karakterek felé való tendálás, például azzal, hogy szimpátiát keltő szereplőket alkalmaz, akiknél van tétje az értékszegény létformával való találkozásnak. És műfaji sablonokkal is, kellő ízléssel valószínűleg jól vegyíthető ez a stílus. Figyelemreméltó könyv készült. (Kalligram, Pozsony, 2013) 95 �Szerzőinkről AYHAN GÖKHAN (1986, Budapest) költő BORDA RÉKA (1992, Szeged) költő HÁY JÁNOS (1960, Vámosmikola) költő, író HERCZEG ÁKOS (1983, Eger) kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő H. NAGY PÉTER (1967, Budapest) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő MOLNÁR LAJOS (1960, Szeghalom) költő NÉMETH ZOLTÁN (1970, Érsekújvár) költő, kritikus, irodalomtörténész PALÁDI ZSOLT (1968, Budapest) író, történész-levéltáros PAPP SÁNDOR (1986, Debrecen) költő PETRŐCZI ÉVA (1951, Pécs) költő, irodalomtörténész, műfordító PUCHER BÁLINT (1989, Pécs) költő, kritikus SZENTGYÖRGYI CSABA (1972, Budapest) irodalomtörténész TANDORI DEZSŐ (1938, Budapest) költő, író, műfordító TINKÓ MÁTÉ (1988, Békéscsaba) költő, szerkesztő TŐZSÉR ÁRPÁD (1935, Gömörpéterfala) költő, műfordító VÉCSEI RITA ANDREA (1968, Budapest) író, költő EF. ZÁMBÓ ISTVÁN (1950, Salgótarján) autodidakta képzőművész, más műfajokban is kísérletező alkotó (szobrászat, grafika, zene, performance, film, multimédia) A Vajda Lajos Stúdió és az A. E. Bizottság Együttes alapítója 1976 óta a Művészeti Alap és a Képzőművészek Szövetségének tagja FONTOSABB EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK 1978. Grand Palais, Párizs; 1984. Püski Könyvkiadó, New York; 1985. Galeria Mensch, Hamburg; 1987. Xántus János Múzeum, Győr; 1990. Konst Halle Södertelje, Upsala, Vasteros (Sveden); Istvan Király Múzeum, Székesfehérvár; 1992. Salgótarjáni Rajz Biennálé, Nógrádi Történeti Múzeum; 1996. Művésztelepi Galéria, Szentendre; 2000. Erdész Galéria, Szentendre; 2001. Galéria 1900, Budapest (3 Karma); 2003. Espace Cinko, Párizs DÍJAK 1990. Képző- és Iparművész Szövetség díja, V. Országos Rajzbiennálé, Salgótarján; 1990. XX. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, Salgótarján Város Tanács díja; 1996. Magyar Alkotóművészek Egyesülete Képzőművészeti Tagozat díja, VIII. Országos Rajzbiennálé, Salgótarján; 1997. Művelődési és Közoktatási Minisztérium festészeti díja, Vigadó Galéria, Budapest, Fehér képek kiállításán; 2000. Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/bc7044d15b16971464e33ab131199237.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2014 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2014/4. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2014 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/28bc249d6e60fdddd0cd686be8202a45.pdf f441ecdadb6b722c84f2f528fd63c090 PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Filip Tamás Fecske Csaba Bíró József Nyilas Atilla Fellinger Károly Eric Gansworth Próza és vidéke Nyerges Gábor Ádám Bene Zoltán A képzelet látogatói / Veszteg maradni 3 Csak egyszer / Magadra hagylak / Síró tehén 5 Újraegyesít / Mögöttes más 8 Egynyári jegyzetek (2010) 10 Finálé / Mert 14 Misszió / Vers a gerendákhoz nagybátyám házában, lakatlan mostanában (Gyukics Gábor fordításai) 16 Kamaszok Limbus 20 23 “S mást tevél-e te?” / Madách 150 Csehy Zoltán Kétszer oda, kétszer vissza (Variációk Madách Egy őrült naplója című versének motívumaira) 29 Szécsi Noémi Bízva bízzál 35 Nagy Pál 80 Handó Péter Kovács Bodor Sándor Egy képvers margójára „mély vízbe ugrik” 42 45 Kutatóterület / Nagy Pál 80 Szirmai Anna Konkretizmus és vizualitás (A Magyar Műhely köréhez tartozó kísérleti tendenciák) 53 1956/2014 Sulyok László Kép-tér Nagy Csilla Ami marad Szekeres Szabolcs Baráthi Ottó Geczkóék golgotája 64 Struktúra és organizmus (Beszélgetés Gyenes Gáborral) 87 Nicsak, ki beszél? (Nyerges Gábor Ádám: Sziránó) Mese, misztikum, vízió, valóság (25 éves a Balassi Bálint Asztaltársaság) 89 93 �A lapszámot Gyenes Gábor alkotásaival és azok részleteivel illusztráltuk. A borító az Urbanic IX. felhasználásával készült. A borító belső oldalain a Családi album című lightbox és az Árnyak című térgrafika sémája látható. A képek megtekinthetőek a művész honlapján (http://gyenesgabor.webnode.cz/) Az 52. és 63. oldalon Kovács Bodor Sándor fotói szerepelnek. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2014-ben megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” FILIP TAMÁS A képzelet látogatói Vezeklők érkeznek a tüzes ekével felszántott sivatagba, megtelik velük a luxusszálloda, mindegyik elfoglalja a szobáját. Tébolyult ablakok mögött bőröndjükből előveszik ugyanazt a ruhát, másnap egyformán kell kinézniük, pedig egymáshoz nincs közük. Hajnalban indulnak megnézni a lávába dermedt lábnyomokat. Addig egy kortyot se isznak, nem vesznek ételt magukhoz, és nem alszanak. Arcukat mintha sok g torzítaná el, szerveik egymásba préselődnek, befelé folynak könnyeik, már most is, nemcsak amikor le kell hajolniuk, hogy megcsókolják egyetlen szerelmük kietlen talajba maródott sebeit. 3 �“kávéházi szegleten...” Veszteg maradni Hajtogasd össze az esőt, és hozz diólevél teát gyulladt szememre, te mihaszna szolga, nem látod, hogy napok óta rozsdás a tekintetem? És hozz forró lábvizet is, fázom, aztán ülj le, diktálni fogok egy levelet. Nem érdekel, hogy érted-e, nem is kell, hogy értsd, csak írd, amit mondok, de ne akarj visszakérdezni, mert nem fogok emlékezni arra, amit egy pillanattal előbb kimondtam. 4 �“kávéházi szegleten...” FECSKE CSABA Csak egyszer kora őszi gondtalan léptek a Szinva-hídon át mikor még szerettelek bár ehhez a hídnak pataknak semmi köze nem ezért és nem is ennek ellenére mégis ha fölvillan előttem a kép a nyár és az ősz találkozása a Szinva fölött dübögve mesélni kezd a híd pedig már kifogytál belőlem nincs rád örömem hiába mennénk át azon a hídon mert csak egyszer egyetlen egyszer lehet ugyanúgy 5 �“kávéházi szegleten...” Magadra hagylak amit kerestem nem találtam a jóból mindig mások kapnak feledni vágyom hogy mire vágytam maradjon meg ami volt annak sok fáradt év fuldokol a mában évek évek mind cserbenhagytak velem már nem lehet mostohábban te önző elég vagy magadnak érzéseiden kiüt a rozsda minden egyes szavad vakablak egy életbe kerülnél hát sokba nem éri meg magadra hagylak 6 �“kávéházi szegleten...” Síró tehén műtét után lesoványodott lötyögött rajta a bőre szeme sarkában megcsillant a víz az indiszkrét fényben arca megnyúlt mint Greco alakjaié ijesztő előképeként majdani ábrázatomnak nem törődött magával erőszakkal vitték kórházba de a most született kisborjú sorsa nagyon is érdekelte töviről hegyire kifaggatta asszonyát az ellés lefolyásáról a Kedves állapotáról gyerekkorunkban volt egy ilyen nevű tehenünk zsemleszínű jól tejelő jámbor jószág amikor szüleink eladták az istálló küszöbén ülve bőgtünk utána most ez a későbbi Kedves bőg talán gazdája után 7 �“kávéházi szegleten...” BÍRÓ JÓZSEF Újraegyesít ( – Nagy Pálnak – ) letéttel másolnak viharláz korvisszhangzós egészben tovaszól akadályt ikertúsz vagyis teremőrcsúcsa lent bont hajnalkút nyugdíjból helyette ütemmel súgólék röghálózata körömholdját 8 �“kávéházi szegleten...” Mögöttes más ( – ef. Zámbó Istvánnak – ) formatan hazugul hajtogatáspárás sejtéssel értesít burán gyorstalálat kísérlet százannyi lehetőség gyúl mérethuzatból szövetegyenesedés zeneráfestőt halas terel lélektestig legnagyobb bálmámor hanyatlása nyergelő föltétes ráissza horpadás 9 �“kávéházi szegleten...” NYILAS ATILLA Egynyári jegyzetek (2010) 2 Hát eljött a nap: annyi év után megint szüleim falujában nyaralok. Nevezzük annak, bár egyikük sem oda született, természetesen nem birtokolták, s a telek, ahova költöztek, úgymond le, miután apám is nyugdíjba ment, tulajdonképpen nem is benne volt, korábban talán még közigazgatási értelemben sem. (Különben most is megvan, mármint a család tulajdonában, de már nem szoktuk azt mondani rá, hogy a telek.) És nyaraltam-e én ott egyáltalán valaha is?… 3 …A vécé a tornácra szellőzik. Ha nyitva van a kis ablak. A falu nyitja ki, és ő csukja be is. A falu tévét néz. Majd éppen focimeccset. Világbajnoki döntőt Afrikából. Mint otthon a lakótelepen. Bent van a kábel. Tyúkólak és pornócsatornák. Tévéből ugató kutya. 5 Két nyelvbotlás egy családi rendelésen belül „Ásványmentes víz” — „egy borsó Korsodi”. 10 �“kávéházi szegleten...” 7 „Nem tudni, mitől, nem tudni, miért, forog, forog a nagy kerék, aztán egyszer csak megáll.” Ha prózán belül verset idézek, az vers vagy próza? 8 A Kosztolányi-féle fürdés kicsiben, de nagyon úgy. 9 A márkaváltásról Két különböző márkájú cigarettát hoztam magammal a nyaralásra: a körülbelül tíz éve szívottból s a Kapitányéból. Megmegkínált belőle az idők során, néhányszor el is fogadtam, és egyre jobban ízlett, míg végül legutóbb már elkívántam tőle. Most egy darabig vegyesen veszem, eleinte alig valamivel, aztán lépcsőzetesen egyre többet az új kedvencből, végül egészen arra térek át. Ám közben az árát azon „lélektani határ” fölé emelik, hogy a Kapitány meg egyik napról a másikra lecseréli, vélhetőleg egy harmadik fix fajtájúra — legalábbis amíg vissza nem süllyed ama határérték alá az ő korábbijának ára. (Azt pedig asszonya fedezi majd föl egy ízben, amikor őt kéri meg, hogy vegyen neki valamelyikből egy csomaggal.) Így eshetik, hogy — miután hazatértünk, de még az említett ár(vissza)süllyedés előtt — egyik szokásos ivónkban összetalálkozván én kínálom meg a Kapitányt a saját cigijével. 10 Nem ismétlődik a csoda. Pont ez az, hogy az. 11 �“kávéházi szegleten...” Nem, nem, csoda. 11 Befújtam magam Offal. Ha ez márkanév. Ha nem, hát szimbólum. A kézfejemre és a tarkómra is szórtam. Alkonyattájt kiülök a teraszra, — és működik. A szúnyogok számára „láthatatlan” vagyok, kivéve arcomat. Amiből érdemes lenne visszavenni. Ökölbe szorítom a kezem, és a szemüveglencse fedezékéből lesem, ahogy a pofámba repülnek. 12 „Kész. Valamikor be kell fejezni, és ez a valamikor, ez most van.” (Határidős munkát vittem a nyaralásba, én barom. Míg el nem küldtem, csak igen korlátozottan éltem társadalmi életet. A családtól is többször félrevonultam, vagy ő tőlem. Határnapokkal zsonglőrködtem: hol ezen toltam, hol azon. Két labdát még viszonylag könnyű a levegőben tartani; hathoz-héthez, gondolom, már komoly gyakorlat vagy igazi rátermettség, esetleg nagy szerencse kell. Nekem nem is sikerült. Potyogtak le sorba. De egyet, számomra a legkedvesebbet, még elkaptam. Ahhoz is kellett ám ügyesség! Elégedetten zakatolt a szívem. Hanem akkor rám szólt a porondmester, hogy most már dobjam le azt is. Mert így akarja valaki a publikumból, aki bohócnak nézett. Valamikor ezt is be kell fejezni. És ez a valamikor, úgy látszik, most van.) 13 Pusza akar — A virágosat akarom! — Jó, de ezt úgy kell mondani, hogy szeretném. — A virágosat… de én azt akarom mondani, hogy akarom! 14 „De szép fiatal vagy. 12 �“kávéházi szegleten...” De csúnya nő leszel.” (De Nyilas Atilla ne beszéljen főleg ilyen árnyalatlanul.) 15 Méghogy a hegycsúcsok beszélgetnek! Mármint a korábban élt és a később élő nagyság mondanak valamit és válaszolnak is, kifejezetten egymásnak. Mindenki vagy olyanhoz dadog, akiről egyáltalán tudomása van, vagy vaktában. A régi meg csak meredezik ott a nagy marha némaságban. Miután benyalt, akinek benyalt, és riszált, ahogyan riszált. Vagy kontemporálisan értetted, tanár úr? Szinkron vonulatokra is kiterjed a félreértések láncolata. 16 Egy kezdő hermeneuta naplójából Méghogy a kortárs kritika lenne a legjobb fogódzó egy mű megértéséhez! Nem szép dolog lenézni a süketnémákat, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül ők a legjobb tolmácsok. 17 Mindennek van határa, ha igaz. De ez még nem az. 13 �“kávéházi szegleten...” FELLINGER KÁROLY Finálé Nem ért semmit az előadás, vagyis Senki sem verte össze a tenyerét, úgyhogy eltapsolták a jegyek árát, csupán a sánta ruhatáros bácsi alakított nagyot, lyukas fekete cilinderében matatva meglelte az elgurult centet a talajcsempén, János úgy érezte egy reménytelen házasságból menekül a kijárat felé, aztán fellélegzett Juli, kint már megintcsak egy irányba haladtak, János hátrafele, Juli előre. 14 �“kávéházi szegleten...” Mert Juli álmában megjelent öt éve halott nővére, azon zsörtölődött, hogy miért cserélte le a folyosó zöld szőnyegét, amit tőle kapott a neve napjára, elég lett volna, ha kiporolja, aztán meg miért kellett befonni a haját, talán tetszeni akar valakinek, hisz még öltözködni sem tud rendesen, meg aztán elhízott is, lusta vadállat, bezzeg az ő kék pulóvere, minthogyha rá öntötték volna, nem pedig Julira, neki ma legalább két számmal nagyobb kell, így most Juli fáradtan, mint aki mély, lázas álomból ébred, tudja, ez az a kék pulóver, amit kinézett magának a pozsonyi boltban, amiből csupán egy van és ami szűknek bizonyult, ám ha tudta volna, hogy a nővérére passzol, megvette volna szülinapi ajándéknak, merő meglepetésből, ahogyan a jó testvérekhez illik, vagy halálának évfordulójára, s akkor még e verset se kellett volna hirtelenjében úgy összecsapnia. 15 �“kávéházi szegleten...” ERIC GANSWORTH Misszió 1. Új Mexikóban vagyunk Új Mexikóban vagyunk egy dombon Új Mexikóban vagyunk egy apró templomban a dombon A szentély sötét A szentély sötét a fa korhadt A szentély sötét, orrunk megtelik történelemmel És valamivel többel, mint a korhadó fa szaga. A padló támasztékai hosszúak A padló támasztékai hat láb hosszúak A padló támasztékai alig hosszabbak hat lábnál Széles lécek közöttük Három lábnyi széles lécek közöttük A három lábnyi széles lécek közöttük két könyöknyi szélesek nem kell matematikusnak lenni, hogy emberi feltételek mellett megértsük ezen dimenziókat Papok egymás mellett Papok sorban egymás mellett Papok sorban együtt a lécek alatt, ott ahol mint mondják valamiféle áldás száll azokra akik egymás mellett állnak a törékeny deszkák fölöttük együtt végre kifejezhetik reményeiket és félelmeiket 16 �“kávéházi szegleten...” 2. A barátaim hívők A barátaim tapasztaltak ennek eredményeképpen hittel telítettek A barátaim átélték a halál közelségét ennek eredményeképpen részben múlandó hittel telítettek. Hisznek istenben Hisznek istenben, mert ad Végül bevallják, hogy hisznek istenben, mert elvesz dolgokat amiket néha vissszad. A tudomány mentette meg őket A tudomány mentette meg őket, attól hogy a mennyekbe kerüljenek A tudomány mentette meg őket, attól hogy a mennyekbe kerüljenek de hitük istenben tolta ki érkezésük idejét. Azt hiszik titkokat őrzök Azt hiszik olyan titkokat őrzök, amelyek megmentik őket Azt hiszik olyan titkokat őrzök, amelyek megváltoztatják a helyzetet de nem mentem meg őket a csalódástól, élvezem tévedésem a földön, ahol árnyékunk lábunk alatt vérként megállíthatatlanul pocsolyába gyűlik 3. Meglátogatunk mindent a délnyugaton Meglátogatunk minden templomot a délnyugaton Meglátogatunk minden régi templomot a délnyugaton, ahol megismertetik velem a hit történelmét egy számomra szokatlan környezetben, remélve, hogy ez tettre csábít, feltüzeli a füstölgő cédrust, vagy felfedi teknősbéka-csörgőmet az utolsó pillanatban, így kerülve el a szerencsétlenséget, ám hogy mégis mit remélnek tőlem továbbra is homályban marad. Mindnél felsorakoznak és leróják Minden missziónál felsorakoznak és leróják tiszteletüket annak az ötletnek amit majd megjutalmaznak a halasztás végén, bár a halasztás így is kedvükre van csak úgy, mint a diák hitel visszafizetésének elhalasztása. Minden missziónál felsorakoznak és leróják tiszteletüket. 17 �“kávéházi szegleten...” A Chimayo Misszió földje reményt ad nekik és ők a következő tesztig cipelik magukkal apró üvegcsékben, ha a kemo nem hatásos van más kísérleti gyógyszer egy dombbal odébb, egy dombbal odébb. A Chimayo Misszió földje reményt ad nekik a következő tesztig Chimayo reményt ad 4. Azt akarom nekik mondani, hogy élvezzük az életet ott, hol éppen tartunk és ne foglalkozzunk avval amit mások mondanak, hogy talán egy dombbal odébb, mert nekem ez a hitem. Azt akarom nekik mondani, hogy ne keresgessék a szomszédos dombot Azt akarom, hogy ne Nem képesek hinni, amiben mi hiszünk, hogy a legjobbat hozzuk ki itteni életünkből, hogy nincs megegygezés, nem keressünk jobbat egy dombbal odébb ennyi az egész, ránk kérdeznek, amikor eljött a vég, így találunk vissza az égbe, amikor eljön az idő, próbálom megértetni velük, újra és újra, látva csalódottságukat bennem szemtől-szembe, tudom azt gondolják betartok nekik, mert nem egyforma vér folyik az ereinkben. Nem hiszik el, hogy megtesszük utunkat, amikor eljön az idő Nem hiszik el 5. Ez is azon helyek egyik, ahol az emberek mástól várják a csodát, pedig csak más reményt és más félelmet találnak. Ez egy más remény és más félelem. 6. Ez egy misszió 18 �“kávéházi szegleten...” Vers a gerendákhoz nagybátyám házában, lakatlan mostanában Mielőtt meghalt, megjegyezted a nagybátyám játszotta rozsdás dalokat a szálkás húrokon mélyen, mámorosan leásva ujjaival imádkozva kitartva még egy utolsó „Jambalaya” kórust hogy még egyszer igaz szívvel mondhassuk viszlát Joe azt állította, hogy ezen a gitáron együtt jammelt Hank Williams-szel*, pillantást vetni a bluesra abban a fehér fiúban, gönceit vigyorogva ledobva, megbocsátja cowboy kalapját, van idő felszívni a varázst, visszalopni Robert Johnsonnak** és mindenkinek akinek az ujja vérzik attól a vastag indigó létől és összeönteni az ősi indián füsttel vörösen siklani a bluesba, bíbor felhőket virágozni zsíros hangjáratokon át ahol évtizednyi sör verejték édesítette a sötétebb hangokat. Most is bluest kell játszanunk bár a közbeeső években elfelejtettük az akkordokat amelyek haza vezettek volna, ha netán emlékezetedben lejátszol néhányat, átlőnéd azt a párat? Gyukics Gábor fordításai * Hiram King “Hank” Williams (1923 – 1953) amerikai country zenész ikon ** Robert Leroy Johnson (1911 – 1938) a legnevesebb amerikai Delta Blues gitáros 19 �Próza és vidéke Kamaszok NYERGES GÁBOR ÁDÁM Leültél az asztalhoz és megállt a percmutató a karórámon. Mindketten feldíszítettük magunkat, neked ez barackszín nyári ruhácska volt, nekem fekete póló és farmer. Úgy öltöztél, mint valami csitri, mégsem állt nevetségesen. Szép maradtál, én kis pocakot eresztettem, de az utóbbi időkben még fogytam is. Semmit sem tudtunk egymásról már mióta, holott pár perc alatt behoztuk a lemaradt éveket. Azt hittem, úgy lesz majd, mint az iskolásoknál a sorakozóban, kapaszkodva egymás kezébe, mint akik félnek, hogy elszakadhatnak egymástól, de a kezednek mintha végig az enyémben lett volna a helye. Épp jókor találtam rád, mikor van még erekcióm, s neked nincs már menzeszed. Smárolunk, mint a titkolózó kölkök, állsz velem szemben, itt voltunk, úgy hiszem, mindig is. Kerülgettük idáig az aszfaltra kent székletet, száradó hányást, galambtetemeket, a madarak úgy énekelnek, mint akik nem látnak lefelé. Ritmusba rendeződik a légzésem, a pulzusom, neked kevésbé fáj a hátad. Nem tudom, honnan jöttél, merre laksz, élnek-e még a szüleid, ez-e a legszebb ruhád, reggeliztél-e, mielőtt leültünk kávézni. Olyan kevés idő jut szeretni, mégis végtelen, ami hátra van. Kuncogunk magunkon, mit művelünk itt, azt sem tudom, voltál-e házas valaha. Nyelvem a szádban, egymagasak vagyunk, nem kell pipiskedned, tapasztalatból dolgozunk, nem cuppogunk hangosan. Mégis más, nosztalgiázunk valami sosemvolt időről. Megyünk valamelyikünkhöz, még nem döntöttük el, hova. Nem hittem, hogy eljössz hozzám, belépsz az életembe és majd marasztalni kívánlak. Nem kell, hogy marasztaljalak, itt vagy, nem öregedett 20 �Próza és vidéke a hangod, szépek a melleid. Megigazítod a válladon a ruhád, mint egy erkölcsös nő. Szépek a fogaid. Nem kérdezed, mennyi az idő. Csacsogunk, nem is mohón, kevés olyan szavunk van, aminek most is van értelme. Szeretsz, kérdezem, szeretlek, mondom, szeretsz és megkérdezed, szeretlek-e, szeretsz, kérdezek vissza, csókollak, igazgatom a kezed combomon nyugtatott tenyeremben. Szöktetjük egymást a világból, eszmélek, mint aki álmodik, vagy sosem volt ébren, lényegtelen. Csúnyák vagyunk persze, mindketten, tudjuk jól, szeretem a ráncaid, épp végigcsókolok egyet az arcodon, fogyogató pocakom simogatod, mintha magadhoz érnél elalvás előtt, megigazítasz egy gyűrődést a ruhámon, mintha csak takaró lenne egy régi nyári éjszakán. Elsírnád magad, sosem hitted volna, hogy lehetsz még boldog, de a mosolyod visszasüt az eltelt évekre is, hét ágra süt a nap, de nem nagyon izzadunk. Felvonulunk egymással, parádézunk, mintha halászok lennénk hazafelé a zsákmánnyal, mutatjuk a világnak, mit fogtunk, dicsekszünk nagyobb gombóc fagylaltunkkal, új kabátunkkal, márkás autóval, felmutatjuk egymást az életnek. Szeretsz, kérdezem, szeretsz, válaszolod, szeretsz, mondom és nevetünk, mint a tökkelütöttek. Suttogunk, mint a dróton ülő kismadarak, picik vagyunk és törékenyek, szinte felkínálkozunk a pusztulásra és ez feneketlenül mulattat, nem nevetés ez, hanem olyasfajta dorombolás, mintha titokban csokit is loptunk volna. Loptál csokit valaha, kérdezem, egészen úgy, mint hogy szeretsz-e, szeretsz, mondod, meg hogy nem loptál soha és cinkosan, kacagó szemekkel nézel, mint egy erkölcsös nő, aki még tényleg nem lopott csokit. Ülünk a metrón, zötykölődünk, nem igazán tudjuk, végül melyik irányba szálltunk föl, hozzád-e, vagy hozzám, gyerekek vagyunk, egészen aprók és buták, a szerelvény valamelyik nagyszülő, vagy távoli rokon térde lehet, úgy nézünk, mint akik kérnek csokit meg fagylaltot, de akkor is feltalálják magukat, ha nem kapnak. Simogatnak az ujjaid, pedig mozdulatlan a kezünk, talán a rázkódás teszi. Tovább csókolózunk, magabiztos profik módjára, forgolódnunk se nagyon kell, az arcunk épp összeér, nem nyúlkálunk, de kicsit azért kószál a kezünk, nevetsz, hogy mire vetemedünk, itt, mindenki szeme láttára, hétvégén, délelőtt vagy koradélután a metrón, mint egy erkölcsös nő, akinek csokit lopott infantilis udvarlója. Tudunk egymásról mindent, megtaláltuk egymást, még a kezed sem kéne fognom, hogy érezzem, csak jólesik, hogy összenőtt ez a közös testrész, ez a puha kis tenyér, meg az enyém, a kicsit gyengébb, de nagyobb másik. Tudsz rólam mindent, amint rám néztél, amint megállt a karórám, ismertél, jobban, mint régen, azaz, csak most ismersz, mióta örökkévalóság van, mióta a világ egy asztalból, összeszart utcából, halott galambból, csicsergésből, aluljáróból, metróból és valamelyikünk lakásából áll csak, csukott szemmel is eligazodsz fogyatkozó testemen, mint a sajátodét, tudod a teljes anatómiámat, mindent elárultam neked a puszta létezésemmel. 21 �Próza és vidéke Ülünk a metrón, végighúzom a mutatóujjamat az orrod ívén, incselkedünk, kérkedünk magunkkal az értetlen kamaszok előtt, fenségesen lakozik lelkünkben a magány megszokhatatlan hiánya. Tudsz rólam mindent, azt is, hogy szívem alatt mindenórás daganat dobog és hogy a világon minden hátralévő kis darab idő a mienk. Szemérmetlenül, szinte buján összenevetve nézünk egymásra, képzelem, hogy festhetünk. Boldogok vagyunk. 22 �Próza és vidéke Limbus BENE ZOLTÁN Még mindig fáj a vállam, különösen reggelente. A seb ugyan már teljesen begyógyult, a forradás sem vöröslik annyira, mint korábban, mindazonáltal most is meglehetősen rút. Mintha egy vaskos, ráncos hernyót varrtak volna a bőrömre durva, elnagyolt öltésekkel. Különös, hogy a báróné, önfeledt pillanataiban, mennyire szereti csókolgatni ezt a visszataszító heget – habár semmivel sem szokatlanabb, mint a kapcsolatunk önmagában. Pirkadatkor sajgó vállal ébredek, nyűgösen kászálódom ki az ágyból. Félhomály uralkodik kívül-belül. A szobám sarkába botorkálok, pisálok a pléhvödörbe, majd a háromlábú mosdólavór hűs vizét locsolom magamra. Lassacskán enyhül a gyötrelmem. A lepattogzott, rossz tükörben vizsgálom a fizimiskám. A báróné szerint érzéki szám mindkét sarkából a járomcsontom irányába húzódó vonalakat szemlélem – mintha éles késsel húzták volna mindkettőt –, aztán a szemem környékének sötétebb tónusát, a homlokom árkait, a halántékom lapályát, a borostámba vegyülő őszes szálakat veszem sorra. Tenyerembe vizet merítek, belémártom az arcom. Miközben mosakszom, fokozatosan elfelejtkezem a sebesülésemről. Törölközéskor már egészen másfelé járnak a gondolataim, magam sem tudom, merre. Világosodni kezd, rendíthetetlenül. Célja van a folyamatnak, ez kétségtelen: véget vetni az átmenet idejének, eltiporni az éjszaka és a nappal közti keskeny, bizonytalan sávot. Míg folyamatosan növekszik a fény a világban, fölöltözöm. Átmenetileg. Célom pusztán az átmenet a pucérságból a takartság állapotába. Megszokásból, rögzült rutinnak engedve. Reggelit a cselédlány hoz, mint rendesen. Nem valamelyik csinos, hanem a zavaros tekintetű, szétroncsolt orrú. Szó nélkül teszi a tálcát a küszöbre, bekopogtat, elmegy. Nem tudja, hogy rég figyelem az ablakból, ahogy jön keresztül a réten, s körülötte nyílnak a pitypangok. A kastélyt nem látom innen, mégis tudom, hogy ott van, ahol. Efféle bizonyosságokkal van teli az 23 �Próza és vidéke életem. Lehajolok a bejárati ajtóba alul, nem sokkal a küszöb fölött vágott kicsike nyíláshoz, amelyen éppen befér az étel. Félrehajtom a görbölőket, amik a rést fedő vaslemezt tartják, félrecsúsztatom a botcsinálta nyílászárót, beemelem a tálcát, visszahelyezem, majd újból rögzítem a vaslemezt. Elköltöm a früstököt. Közben azon mélázom, ha majd nem hasogat semmim ébredéskor, ha már legalább egy hétig fájdalom nélkül élek, megkísérlem átpréselni magam ezen az ételbeadó lyukon. Tudván tudom, hogy kudarcra ítélt vállalkozás, mégis ezen jár az eszem, méregetem szememmel az ajtót és a vassal takart rést, naivan ábrándozom. Ezen a hasítékon keresztül látogat meg olykor a macska. Finom kaparászással jelzi érkezését, én izgatottan eresztem be. Dorombol és bökdös a fejével, nagy, sárgásbarna szemeivel szelíden, barátságosan, egyúttal kíváncsian, s néha pimaszul méricskél, időnként laposakat pislant. Szalonnabőrt, kolbászvéget tartogatok neki, ám őkelme mindig kéreti magát egy kis ideig, mielőtt megenné a finom falatokat. Utána összegömbölyödik az ágyon, s íziben elszunnyad. Nem veszi rossz néven, ha hozzá bújok és simogatom selymes bundáját, cserébe gyöngéden dagasztja a karomat hegyes karmaival. Egy órát alhat így, utána visszatér a világba. Mindig délelőtt látogat meg, máskor sohasem. Reggeli után, ha nem jön a macska, olvasok. Francia regényeket hord ide a báróné, szerelem és vágy és odaadás és csalfaság és rútság és szépség csordul a lapjairól az agyamba. Jól esik minden, szerelmesek, szépség, rondaság, sóvárgás, csalárdság, hűség, elandalít a regényes regénység. Olykor el is szenderedem. Ha álmot látok, a szüleim házába lépek. A szegényes, ütött-kopott bútorokkal berendezett kurtanemesi kúria hámló vakolatú szobáiban bolyongok, amelyekben fölnőttem, keresem az anyám és az apám, a nővéreim és a húgaim. Sosem találok senkit. Máskor a csatatereken száguldok, a lőporfüst marja a szemem és a torkom, a zaj bántja a fülem. Előfordul, hogy kápolna hűvösébe lépek, lépteim visszahangzanak az üresnek tetsző térben, kong körülöttem az űr. Mihelyt az oltár elé érek, térdre omlok és összetett kézzel imádkozom a Megfeszítetthez, ajkaim fürgén mozognak, szavak formálódnak szájam sötét odvában, de nem értem, mifélék. Idegen nyelven szólítom az Istent, aki nyilván dühös rám emiatt, fénylő orcáját elfordítja rólam, tőlem, s az ólomüvegablakon keresztül a fák koronáját szemléli egykedvűen. Dél felé újra lüktetni kezd a vállam. Ez visszatérít az álom mezeiről vagy a románcok bódító világából a kunyhóm és kínjaim realitásába. Rendszerint ekkor érkezik a báróné, kulcsával zörög a zárban, fojtottan szól valamit a háta mögé, mielőtt belép. Tudom, hogy a társalkodónőjéhez beszél, aki a kezében flintával áll a kalyiba előtt, némán, moccanatlan. A báróné betoppan, nem szól hozzám, rám se néz, sietve vetkezik. Szája keskeny vonal csupán. Én kihasználom az időt, megragadom a sarokban álló 24 �Próza és vidéke vödröt, amibe a szükségemet végzem, kirakom az ajtón, egy másodpercig farkasszemet nézek az ott strázsáló puskás asszonnyal, aztán gyorsan visszalépek. A külvilágból megint alig láttam valamit, s ez dühít. Az ajtó bezárul mögöttem. A báróné addigra csaknem meztelen. A tekintetével utasít, mit tegyek. Mialatt szeretkezünk, véletlenül az ablakra téved kósza, vergődő pillantásom. A társalkodónő arcát látom a keretben, s füle mellett a puska csövét meredezni az égre. Tárgyilagosan, személytelenül figyeli, ahogyan a gazdája kuporog rajtam, ősi ritmus szerint mozgatja a csípőjét, hosszú haja csatakosan omlik a hátára. Olyan rideg és kifejezéstelen a tekintete, akár a hulláké az elhagyott csatatereken. Lehunyom a szemem, s mikor újra kinyitom, az ablakban nincs senki, csak az ég kék és a fű zöld derengése vibrál az üveg síkján. A báróné teste megfeszül, majd elernyed, s én megkönnyebbülök, hogy a mai napra végeztem a legterhesebb (és egyetlen) kötelességemmel. Szoborként, élettelen heverek, míg az asszony le nem kászálódik rólam végre-valahára. Fölém hajol, keblei csüngnek, a hasa azonban feszes. Hosszan fürkész. Én merev arccal, némán tűröm a vizslatást. Talán percek telnek el, mígnem a báróné hirtelen mozdul, s kapkodva bújik a ruháiba. Kisvártatva nyílik az ajtó, a vödör csörömpölve begurul, a báróné távozik, és a kijárat kíméletlenül rám zárul újra. Nem öltözöm föl, nem teszek semmit. A vállam megint fáj, a fejem nehéz. Akár csata után, az árokparton. A lovak elszáguldanak mellettem, árnyékuk átsuhan a testemen, a dzsidás kapitány oroszul ordít. Azt hiszem, oroszul. Mellettem daliás férfiú teteme, hatalmas, vérző, lüktető seb tátong a mellkasa közepén. Pontosan akkora vágás, amekkorát a szuronyom üt az eleven húsba. Miután elcsendesedik a mező, fölkönyöklök, fürkészem a halott merevvé dermedt ábrázatát. Tudni akarom, kit öltem meg, ki ez a hivalkodó aranysujtásokkal telitűzdelt, császári egyenruhás férfi. Hiába kutatok a zubbonyában, nem találok semmit. Végül az ujjáról húzom le a címeres gyűrűt, mint valami aljas hullarabló. Egy madár száll a párkányra, billegeti a farktollait, jobbra-balra döntögeti apró fejét. Parányi teste elférne a markomban. Szívesebben zárnám oda, mint a báróné elomló kebleit, ám tisztában vagyok a vágyakozás képtelenségével. Nem tehetem ki a lábam ebből a kunyhóból, ahol a legnagyobb titokban tartózkodom. Jó volna könyörületből lenni itt, bujkálni a megtorlás elől, mint oly sokan közülünk. Valójában azonban ez a viskó nem rejtekhelyem, nem menedékem, de maga a rám szabott és kiérdemelt büntetés. Egy halálért, amit okoztam. Nincs menekvés, nincs apelláta. Ebben a pillanatban ugyan egyértelműen büntetésnek érzem, máskor mégis közömbös vagyok a helyzetem iránt. Mi több: akadnak időszeletek, amikor szeretek itt. A macska látogatásai, például. Vagy a szürkület utáni órák. Mécsest nem kapok, nem is kívánok, így a priccsemen gubbasztva nyugodtan követhetem, ahogyan körém telepszik az este, akár pásztorok a tábortűz köré, majd leereszkedik az éjjel. Denevérek cikkanását hallom, bagoly huhog, tücskök cirpelnek, 25 �Próza és vidéke néha kabócák muzsikálnak éktelenül. Motozások és zajok töltik csordultig a levegőt, s jóllehet képtelen volnék megmagyarázni, miért indítanak meg, egészen meghatódom. Abban a hangulatban imádkozni is kedvem támad. Legtöbbször csapongó monológba torkollik fölfakadó fohászom. Vágyakozom ugyan a monológ dialógussá bővülése után, csakhogy az Isten süket a szavaimra. Mégsem szomorodom el. Ahogyan a szerelemhez is elegendő egyetlen ember, mert nem csak a viszonzott, beteljesedett vonzalom nemes és igaz érzés, úgy az Istent is elég szólítani, s nem törvényszerű, hogy válasz híján kétségbe essünk és elhagyatottnak érezzük magunkat. Aki keres, talál. Ha nem érti, mit és mikor, ha nem ismeri föl a fölismerendőt, az nem jelent semmit. Odakinn hirtelen elborul, néhány csöpp eső kopog a tetőn. Hunyt szemmel, elernyedve fekszem hanyatt, elképzelem, ahogy az arcomba hull. Lehetséges, hasít belém, hogy soha többé nem ázom el a feketére váltó égbolt alatt, nem menekülök a zivatar elől eresz, fedél alá, nem futok muskátlival ékesített tornácra, hogy el ne ázzak. Összeszorul a torkom ettől a gondolattól. Ahogyan nyomom az ágyat, megjelenik előttem a gyűrű, amit a meggyilkolt ember ujjáról lehúztam. A gyűrű, aminek révén megtudtam, ki volt az áldozatom, ki hozta a táborunkra az oroszokat. Az a szétvert orrú cselédlány árulta el néhány nappal ezelőtt, egy óvatlan hajnalon, miközben az ágyneműmet cserélte. Az ajtón kívül ott álldogált, felhúzott puskával a kezében, a társalkodónő, s még valaki, akivel beszélgetett. Bizonyosan egy szolgáló lehetett. A hangok beszűrődtek odúmba, bár értelmet nem nyertek, a torz arcú lány meg én csak mint duruzsolást észleltük a kinti dialógust. A cselédlány sokat mesélt nekem aznap, holott sem előtte, sem utána nem szólt egy szót se, soha. Nem tudom, mi lelhette, talán a társalkodónő figyelmét nem érezte magán, talán közlékenysége része a sorsomnak. Bár nem hiszem, hogy bárki is beleírta volna a sorsomat valamiféle könyvbe, amiképpen azt sem gondolom, hogy bárkiét belevésték volna bárhová, bármibe. Saját sorsunkat seregnyi tényező alakítja ugyan, ám leginkább, legerősebben mégiscsak mi magunk tartjuk a kezünkben. Ha nem is bírhatunk korlátlan lehetőségekkel és nem törhetünk akadálytalanul a céljaink felé, azért, hitem szerint, végső soron a magunk urai vagyunk. Életünk legfontosabb kérdéseire mi felelünk, a válaszok rajtunk múlnak. Úgy is mondhatom, alapvetően magunk döntünk, vagy (mindenesetre) megtehetjük, hogy döntésre jutunk. És ha nem tesszük? Nos, az is döntés. Lemondani a döntésről – ez egy választás. Az egyetlen lehetőség mellett dönteni – ugyancsak az. Akárhogy is, a lány beszélt az oroszokról, akik puskatussal vágtak az arcába, mielőtt megerőszakolták. Ennek csaknem egy éve, de még mindig szivárog belőle a vér. Nem az arcából, hanem ott, lenn. Azt állította, azért 26 �Próza és vidéke mondja el mindezt nekem, mert úgy hallotta, én öltem oroszt a háborúban, amit a szabadságért vívtunk. Bevallottam neki, nem tudom, valóban megtettem-e. Sajnálom, ha csalódást okozok, azonban be kell látnia, hogy nem tudhatom, kilőtt golyóbisaim találtak-e elevent, vagy sem. Egyesegyedül egy gyilkosságban vagyok bizonyos: a mellém zuhanó test élete szárad a lelkemen, azé az emberé, akinek lehúztam az ujjáról egy gyűrűt. A báró úr volt az, súgta akkor a fülembe a lány, a báró úr maga, senki más, egykori ura és parancsolója ennek a birtoknak és neki meg a többi háznépnek, és férje az asszonynak, aki fogva tart ebben a kulipintyóban. A férje helyett tart engem, lehelte a lány egészen közel hajolva hozzám. Úgy véli, ha én elvettem tőle a férfit, akivel kedvét tölthette, kötelességem pótolni nagy veszteségét. Kizárólag ezért élek, csakis ezért nem kerültem Kufsteinbe vagy bitóra, ezért nem menetelek büntetőszázadban. Amikor a lány végzett a munkájával és a beszéddel, s én magamra maradtam, azon tűnődtem, jó, vagy rossz, hogy a báróné a kosztért és kvártélyért, életben tartásomért nem vár el tőlem sem hálát, sem haragot, csak egyfajta tetterőt, egyebet semmit. Nem tudom. Számára ez, meglehet, puszta üzlet, ahogyan a férjének is üzlet volt a császár. A báró befektetett a császárságba, s híven kitartott a befektetése mellett. Már nem vagyok biztos abban, hogy ezért minden körülmények között árulónak kell-e tekintenem, vagy éppen ellenkezőleg: hűségesnek? Netalán csupán egy józan, megfontolt férfiúnak. Igaz, a halála ellene mond a megfontoltságnak. Csakhogy ez nem érv. A halál nem érv. Ráadásul ez a halál történetesen én vagyok, aki itt fekszem ebben a házikóban egy priccsen, számkivetve, egy picike madárka hűlt helyét bámulom az ablakban, vállsebem bizsereg, s néhány perccel ezelőtt még az áldozatom özvegyével szeretkeztem. Illetve, helyesebb, ha azt mondom: ő tette velem. Csöndes, gyámoltalan, ártalmatlan halál vagyok. Egyenesen szánalmas, ez nyilvánvaló. Kufsteinben vagy a büntetőszázadban nem kerülne nő, gondoltam ekkor pirulva, de nem támadt bennem sem igazi szégyen, sem keserűség. Azon sem szomorkodom, hogy amikor véresen, lázasan erre a tájékra vetődtem, éppen annak ajánlottam a zsákmányolt gyűrűt az életemért cserébe, aki előtt a leginkább titkolnom kellett volna, hogy a birtokomba került. S különösen azt, miként. Már egy percig se bánkódom, hogy seblázamban mindent kifecsegtem. Inkább örülök, hogy tisztába jöttem a helyzetemmel. Immáron pótlék vagyok. És túsz. Egy halott ember pótléka, egy özvegyasszony túsza. S végső soron önmagamé. Ez a sorsom és talán a végzetem, melyről első pillantásra úgy tűnhet, nem én irányítom, ellenben a látszat ezúttal is félrevezető. Szabad akaratomból vagyok itt, noha nem lehetnék máshol. Szabad akaratomból kísérlem majd meg a szökést is, s ha netán sikerrel járok, szabad akaratomból térek vissza a fogságba. Ha ebben a pillanatban egy jólelkű tündér tűnne elém, s kívánhatnék tőle bármit, talán kísértésbe esnék, 27 �Próza és vidéke s pillanatnyi gyöngeségből másik börtönért folyamodnék, legyen az akár Kufstein, akár valamelyik városi tömlöc. Ám amint kimondani készülnék ezen egyetlen kívánságom, nyomban meg is bánnám elhamarkodottságomat. Csak attól, hogy elkerülök innét, máris honvágy támadna bennem, s visszakívánkoznék. Ezért elharapnám a mondatot, hevesen ráznám a fejemet, és sietve visszautasítanám a lehetőséget, örökre búcsút intve a tündérnek. Mert nekem itt a helyem, ahol pótolnom kell azt, amit pótolni hivatott vagyok, lehetek. Ahol hasznomat látják és békén hagynak, ahol macskák keresnek föl és madarak köszönnek rám magányomban. Ezt választom én, ezt az életet. Talán vezeklek, bár efelől nem vagyok meggyőződve, hiszen azt sem tudom, mi lenne az oka pontosan és cáfolhatatlanul önkínzó bűnbánatomnak. Folyton változó, alakuló, fogyatkozó és növekedő, múltés jövőbeli tév- és kényszerképzeteimen sosem kerekedhetek fölül, ezzel tisztában vagyok, de legalább nem áhítozom botorságokra. Már csak magam vagyok – magamnak, kizárólag magamért kell felelnem. Minden egyébnek vége van, s ez a vég sokáig kitart. S most nézem, ahogy az ablakpárkányra újra leereszkedik a kismadár. Micsoda meglepetés volna, ha a macska is eljönne ebben a szokatlan időpontban! A macska azonban nem jön. Nem én irányítom, ahogyan az esőt sem és a napszakokat sem. Szabadságom nem terjedhet a macskáig, esőig, napszakokig. Szabadságomban áll ezt a tényt elfogadni, vagy beleőrülni abba, hogy életet vehetek el és (szerencsés vagy szerencsétlen esetben) életet adhatok, ám egy macska bármikor kivonja magát a fennhatóságom alól. Lehunyom a szemem. Az eső neszezése nemsokára elandalít, s a frissen ázott mező illatára ébredek majd napnyugtakor, mikor a vacsorámat hozzák. Falatozás közben békésen figyelni fogom, miként huny ki a fény a világból, hogyan ébrednek öntudatra a denevérek és a baglyok szárnyának suhogását mi módon issza magába a bőröm. Zárt szemhéjaim mögött azt képzelem majd, hogy egy szellős tornácon üldögélek. Az épület, amihez az ámbitus csatlakozik, vadregényesen romos, akár egy ókori villa Itáliában, a verandára vezető, zöld mohával benőtt grádicsok szelíd, nádassal tarkított mocsárból emelkednek ki. A láp irdatlan felszínéből itt-ott hatalmas tölgyek törnek a kiszikkadt, cserepesre repedezett pusztaságot idéző égbolt felé, ágaik közt ragadozó madarak fészkelnek, leveleik megannyi, mélyzölden csillogó hátú szarvasbogár, kérgükön csúszómászók hadai masíroznak föl s alá. Én csak nézelődöm és mélyeket lélegzem, beleszédülve ebbe a különös látványba, amelyről tudom, hogy látomás, mégsem hiszem, hogy bárhol a világmindenségben létezhet ennél valóságosabb valóság. 28 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” CSEHY ZOLTÁN Kétszer oda, kétszer vissza Variációk Madách Egy őrült naplója című versének motívumaira* I. Hitvány erőmű az ember. Gabčíkovo–Nagymaros. Az értelem Zsilipjén nincs mit átemelni, s ha van, Túl sok. A hídról a hatalmas kőkoporsókba Látni, mintha Pluto anusában keresne Aranyat a nap. Egy gyilkosság tökéletes helyszíne lehetne. Az elsodort vad kétségbeesve kapaszkodik fel A síkos falon, minduntalan visszahull – Pörög a sodrásban, mintha egy versben váratlanul Beindulna az o-betűk mosógépszája. De mit mosna tisztára? A pofázást, a szöveg mögötti századot? A gondolat origóját? Az állat nem bírja sokáig, Fel fogja adni. Testét az erőmű falának csapja A víz. Az ember falának a benne evickélő Állatot. És az ember, kint is, bent is Kéjelegve nézi. * A dőlt betűs részek Madách verséből származó idézetek. 29 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 II. A világ egy nagy patkányfogó. Gondolatcsapdákkal telik. Úgy burkol be a sötét, Mint szappant a szappantartófödém. A tisztaság felelőse. Lefordul Talpáról a test, és fogy, fogyatkozik, Mint geometriaóra végére a kréta. Oda fog aszni a szögre, mely Még egy ideig sebezve tartja életben. Mert konstruálsz te is, Ki csapdát, ki patkányt, És elhelyezed különféle korokba, Mitológiákba, szövegekbe, Hátha majd kattan, ott tart, kivéreztet, Hátha majd belemegy, vergődik, megrohad. III. A lány bűvös növény. Jönnek, jönnek a kacsok. A gyökér meg a földbe rajzol. Szépen körberajzolja a patkányok vackát. Még puhít is rajta. Patkánynemzedékek Köszörülik majd itt a fogaikat. De a lányok fölfelé nőnek, Nem úgy, mint a kártyalapfigurák. És akkor tényleg szépek, még a novemberi Esőben is. A szívük ilyenkor szabadságra vágyik. De hol van A növények szíve? (És a szabadsága?) Lassan hizlalják meg, Aztán egy szép napon kiröpül, mint egy Áprily-versből a pirók. 30 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” III. Ember! Te nagyszerű méregfa! Tragikus vagy komikus görög lettél? A méreg, ahogy átfut a szöveg vénáin, Büdösebb, mint a hajléktalan húgy. „Én is ilyen szép kisgyerek voltam”, Aztán ágaim nőttek, és csak lombosodtam, És egyre több karom lett, és mindegyik végén Kinyújtott marok. Cinikusok, hedonisták, sztoikusok Mérge a tiszta vérben, mely Nem létezik. Előbb csak pihen, mint olajfolt A vízen, sodródik az árral, aztán nőni kezd, átnő A bőrön, és belenő a vakvilágba: ekkor már fa, A tudás, a nemiség, a hús fája. Fokozatosan veszi birtokba és Teszi magáévá a nagyszerű semmit. II. Az angyalt oltárképen a művész Csak a gyomor tájáig festi le. Láttam én már vizelő angyalt is. Ahogy Mantovában a nyakunkba zúdítja: Mire leér, nyirka sincs. A szépség permete. Egy oltárkép azért más: ott a test Csak megszokás, fontosabb az inger. Hogy röntgenképe legyen A sok léleknek, mely nézi, És harmonizáljon lehetőleg minddel. 31 �“S mást tevél-e te?” I. Jól ismerlek, hizelgő macskafaj. Persze, szőr, köröm és hét élet. Zsírpárnába tömött széplélek. Egy oda-vissza elolvasott jaj. I. Nem gyilkolnak férfias nyíltsággal, Gombostűkkel döfködnek agyon. És te, tűpárna-Sebestyénje A sokszoros meggyilkoltságnak, Hiába vágyod az érzékiség napi fejadagját. Hiába ragyogsz mennyei fénnyel, Akár egy pornószínész A szatén ágyterítőn. Nincs már Szentség, és nincs angyali aurája. Nem izgat senkit meztelenséged szadizmusa. Hiába szakad meg, rongyosodik Az eksztázis testedre ránövő ruhája. Nézz föl az égre, Fülelj, te kollektív tűpárna. A csellista halott, a cselló még muzsikál. II. A megcsalt szív becsében nem veszít. De nem ám! Ha meg mégis, ki veszi észre? Kinek jó, hogy észrevegye, Mikor fordul át épp megcsalásba az, Ami egy szem kockacukorban is elfér, Az édesség esszenciája? Mézeskalács szív közepén a tükör, Nézd meg magad a szívemben. Fogat is moshatsz. 32 Madách 150 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” Rúzst vehetsz elő. Ha meghalsz, kérd, hogy ezt tartsák a szád elé. III. A Nagy Kopernik csillagrendszere Kozmikus álmok Antal-perselye. A rendszerek megrendszerezése által Lebegsz oda, ahol minden sejt rád vall. A nagy űrtengeren bolygó zátony, Majd hajótörés – egy pornószájton. És még sincsen béke, konstans bartókiáda: Halkan duruzsol a szférák harmóniája. III. Míg a sóhaj felér, esővé lesz. És egyre gyakoribbak az esőzések. A sóhajok útja merre esik? És gyakoribb-e, mint ha nem? A puszta közepéről a pelikán Képes felszállni a mennybe. Húsa gyerekei gyomrában emésztődik. Szárnya felfogja az esőt. II. Mint a malomkő, hogyha búza nincs rajt, Mint elveszett kard, hogyha nem vívhat bajt. Azt álmodtam, hogy Németh Amadé Villon című 33 �“S mást tevél-e te?” Operáját kell vezényelnem, és nincs meg a pálcám. Aztán egy bögyös nőre üvöltözöm, aki Hatalmas tubájával fészkelődik: „Magán innen látom, Hogy nem készült! Húzzon haza, a kottát se hozta el. Itt nem lehet dolgozni.” Ó, malomkő, ó, búza, Ó kard, ó bajvívás, Ó pálca, ó tuba: Itt nem lehet dolgozni. I. Két vezérrugója van csupán Az ősznek. A nyelv, ahogy beszélni lehet róla, És az illat, melyről beszélni kell. Lassíts az iramon, ne fényezd úgy magad, Idegen orrokig ne tülekedj, cefre. Ó, a magányos vackor szerelmi öngyilkossága! Ó, a töppedt szőlőszemek gruppenszexe! Alkohollá párlatolt nyelvek halála! Rászorulsz évszak, néhány reflexre, Míg befészkelsz a verssorok sarkába. Teremts széleket, mámoros közeget, S e Felvilágosodott kornak közepet. 34 Madách 150 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” Bízva bízzál SZÉCSI NOÉMI Újabb szürke, hánytató reggel. Pedig ahogy kinyitotta szemét, még percekig súlytalannak érezte a testét és a feje is kellemesen üres volt. Ilyenkor negyedóránként, tízpercenként lopakodott rá az ólomsúly, egyre inkább meggörbült a gerince, előreestek a vállai. De még csak nyolc óra múlt, egyelőre csak motoszkált a gyomrában az émelygés, ahogyan a konyhapultra gondosan odakészített péksüteményeket szemlélte. Az egyik croissant-t mutatóujjával bökte meg. Finom roppanás kíséretében gazdag, vajas illat szabadult fel a szinte még meleg kifliből – az édes ízt utálta reggelire. A múlt hónapban nyílt francia pékség egyelőre még a kisváros szenzációja maradt. Az asztalon friss kávé, narancslé, de a gondoskodást is meg lehet unni. Az első cigi előtt amúgy sem tudott lenyelni egy falatot sem. Kilépett a verandára, hogy rágyújthasson. Némely reggeleken szinte diadalmas látvány volt a veranda oszlopait beborító vadszőlőn túl burjánzó virágoskert, de a borult, fehér égből érkező fény nem vonta dicsfénybe a szeptemberi rothadást. Egy hónap, és ami nem virágzott el, az elfagy. Nézegette a szerteszét gyűlő avart, majd néhány szippantás után elindult az újságért. Pedig már nem is ott olvasta a híreket, a tárcákhoz pedig türelme sem volt, de nem engedte az előfizetést lemondani, annyira a reggelhez tartozott az L-alakú verandán a fogyatkozó cigarettával végighaladni, leszaladni a repedezett kőlépcsőn, végig az egyenetlen betonlapokon a kapubejáróig, 35 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 majd, mielőtt ráfordítja a zárat és a kulcsot a villanyóra szekrényébe teszi, ráérősen kinézni az utcára. Ez utóbbit máris megbánta. A szemben lévő ház elé autóval beálló napszemüveges, pólóján rikító feliratot viselő férfi intett, és felé tartott. – Pajti, szevasz. Mi van veled. Rég láttalak. Laci, a szomszéd gyerek. Harminc éve, ínséges nyarakon vele lehetett játszani. Ha már beleőrült a scifik és kalandregények olvasásába, Lacihoz legalább tudott szólni, nem kellett az egész nyarat szótlanul tölteni. – Itthon vagytok a családdal? – kérdezte a finoman tokásodó, torzuló arcú férfi. – Asszony, gyerekek? – Még alszanak – felelte rövid megfontolás után. Mi köze hozzá. – Én korán keltem. Apámékat viszem a természetgyógyászhoz. Édesanyád? – A korához képest jól van – felelte, ahogy még álmos fejjel lassan rátalált a beszélgetés elvárt fordulataira. Ő is szeretett volna kérdezni valamit. – Te hol is dolgozol? – Tudod. – Laci a pólón lévő logóra mutatott. – Multi, de emberségesek. Előléptetés, jó fizu. Te meg? – Azt folytatom, ami apámtól rám maradt. Nézz oda – kapaszkodott bele abba, hogy szemben mozgás mutatkozott. – Anyukád már nyitja a kaput. A választási szórólapot négybe hasította, mielőtt az anyja megtalálja, és mondatokat talál belőle idézni. A napilap éppen olyan szemfájdítóan érdektelen volt, mint mindig. Külpolitikával alig foglalkoztak, a leleplezések őt mindig untatták, a véleményrovat első bekezdéséből az írás teljes tartalmát sejtette. A kultúrához lapozott, de ahogy szokta, a recenziónak csak az utolsó bekezdését olvasta el: „A nyelvi csemegének is beillő kötet, csavaros fordulatainak hála, az év irodalmi hozamának legkiemelkedőbb darabja, értékét az is növeli, hogy bravúrosan használja a Küstlerroman kulturális kódjait. A szerző egy stílusbravúrral erősítette meg pozícióját a kortárs magyar kánonban.” Az utolsó szó ebben a szövegkörnyezetben mindig úgy hatott rá, mint valami gyomros. Becsukta, majd összetekerte a lapot, és leütött vele egy fáradtan ődöngő őszi legyet. Az újságot ott is hagyta a szőlőstál mellett, a kecskelábas verandaasztalon. Hűlő kávét öntött a bögrébe, tányérra tette az alig kívánt reggelit, mert nem lett volna türelme a fényesen tiszta konyha fehér falait bámulva enni. Mostanra a torkában dobogott a szíve. Minden reggel szinte remegett a keze, amikor beírta a postafiókhoz tartozó jelszót. Néha a beidegződés hatalma miatt az előzőt írta be, és akkor a rendszer még másodpercekig késleltette a szembesülést. Olyankor meg kellett állnia, hogy rázogassa kicsit a kezét, mert a feszültségtől be szokott görcsölni. 36 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” – …mert a véleménye, nagyon fontos számomra a véleménye – ezt mondta ő, májusban az író-olvasó találkozó után. – Persze, természetesen – felelte az ötvenes, éles tekintetű férfi, de fél szemmel a vonatok indulási tábláját figyelte. Hatra tették a programot, hogy a vendég még kényelmesen elérje a fél kilences intercity-t. – Ha kell, ki is nyomtatom, fárasztó monitorról olvasni. – Persze. Tessék csak. Úgy jobban szeretem – felelte a férfi, de akkor már az intercity szignálja bimbamozott és elnyomta mindkettőjük búcsúszavait. Manner, a fővárosi író estjére a szokottnál nagyobb közönség jött el, pár diák is, nemcsak nyugdíjasok. Az író nagy kedvvel beszélt magáról, a végén bizalma jeléül felolvasott a most készülő regényből, erről aztán a megyei lap is írt, első sorban ült a fogát piszkáló tudósító. A küldetéses könyvtárosnak sikerült iderángatni. Az igazat megvallva az írót ő választotta, és csak azért hívta meg, hogy rásózhassa a kéziratot. Ez persze túlzás, hiszen akarta azt is, hogy csak neki meséljen anekdotákat a kollégái viselt dolgairól, vagy hallhassa, miként olvassa fel a saját hangján azokat a műgonddal kimunkált, mindig jó mondatokat, de leginkább a maga érdekében kívánt hozzá kissé közelebb kerülni. Amíg tőlük függ az estéjük kimenetele, még a legnagyobb irodalmi celebritások is megtűrik maguk mellett a rendezvény szervezőjét, ha csak egy vidéki író is. Figyelnek a szavára, tisztelettel kezelik. Aztán beszállnak vagy felszállnak, és többé már az e-mailekre sem válaszolnak. Nem tudta, hogyan lehet ezt a véletlenségből rávetülő figyelmet kisajátítani, meghosszabbítani. Hogyan mondja el neki, hogy amin az utóbbi években dolgozott, az egészen sajátszerű, és ezért mindeddig egyedülálló a magyar irodalomban? Hiszen már attól is nevetnie kellett, ha mindezt magában mondta ki. Nem mondta el neki. Alázatosan megkérte, hogy „nézzen bele” a kéziratba. Visszatekintve, mintha nem is csinált volna az utóbbi években semmit. Utólag középszerű, visszhangtalan folyóiratközlések, obskúrus magánkiadóknál megjelent füzetecskék, a teljes jelentéktelenség évtizede, bár egy időben, még a gyerekek születését megelőzően ha a „fiatal magyar irodalomról” beszéltek, úgy érezte, hogy azok vagyunk mi. De az a csapat már az árok szélén hagyta őt, aki minden írást egy olyan mély kútba dobott be, hogy hiába fülelt, nem hallott a becsapódásból semmit. Nincs feneke, nincs benne víz, ő süket? Még akkor is ezen őrlődött, amikor a nagyteljesítményű céges nyomtató másodpercenként köpte a mű lapjait. Nem merte ajánlva feladni, nehogy az író miatta kényszerüljön a postára fáradni, kár valakit egy hosszú kézirat olvasása előtt ilyesmivel hergelni. Az elsőbbségi is megteszi, és valóban, két nap múlva biztató neszt vélt a kút mélyéről hallani: 37 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 Köszönöm. A kézirat már az éjjeliszekrényemen van. Üdv. Manner Egy napig töprengett, majd többszöri törlés és átírás után a következőket írta: Ó, milyen megtisztelő. Az ön éjjeliszekrénye a legjobb hely, ahol egy kézirat csak lehet. És még ömlengett egy kicsit. Éppen csak azt nem írta oda, hogy bárcsak én is ott lehetnék. Azt remélte, kap egy kurta választ, sőt, titokban úgy képzelte el, hogy egy napon belül jönnek a legfelsőbb szférákat megnyitó lelkes szavak, de ezután már nem érkezett semmi. Csak június elején egy kétmondatos üzenet. Ne haragudjon, nyakamon a könyvhét, a legújabb kötetem miatt rám szakadó tennivalók. Nyáron fogok a kéziratával foglalkozni. Ez a válasz egyébként hónapokra megnyugtatta volna, ha pár nap múlva nem fut össze Gellerrel. Egyébként is megkeseredett benne a könyvhét élménye, amióta nem csupán az új termés olvasójaként, hősei rajongójaként akart benne részt venni. Szombaton a Vörösmarty téren messziről meglátta Mannert, ahogy aláír a napernyős műanyag asztala előtt szép kis sorban kanyargóknak, de rövid vívódás után letett róla, hogy saját létezésére emlékeztesse. Ne gondolja azt, hogy nyaggatja. Hiszen nem felejtette el a kéziratot, és ha ő most még oda is lépne hozzá egy dedikálandó kötettel, ez a múltkori éjjeliszekrényes levéllel együtt az elviselhetetlenségig fokozná saját megalázkodásának érzését. Az egyetemre jártak együtt, Geller be is fejezte, a fővárosban maradt. A nagy, kedélyes haverság a távolsággal felszívódott, csak az utóbbi időkben vette fel újra a kapcsolatot, mert észrevette, hogy a napilapba Geller írja a magyar szerzőkről a recenziókat. Egész segítőkésznek mutatkozott. Látatlanban megmondta a kéziratról, hogy ilyen műfajt, ilyen terjedelmet a folyóiratok nem fognak közölni. – Manner mellett szedtem a tálból a minap egy nagy könyvheti íróetetésen, és utánad kérdezősködött. – Geller mosolygott. A mondattól kicsit otthonosabban érezte magát a budapesti romkocsmában, ahol Geller nem csak a pincéreket, de a közönséget is személyesen ismerte. Tartott még a buli a Vörösmarty téren, ő akart eljönni. Akikkel régen együtt kezdett, műanyag pohárba töltött borral a kezükben 38 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” csapkodták egymás vállát, játszották az irodalmi nagymenőt, az ő köszönését nem fogadta senki. Ugyan miért tennék, ők is csak emberek. – Beszéltünk rólad egy pár mondatot. A kéziratodról. Mi is itt a sztori? – Ja, hiszen te nem olvastad… Geller egy szóval sem mondta, hogy tényleg nem, de feszít a vágy, ugye, holnap átdobod, hanem megkérdezte újra: – Szóval miről szól? – Az élet értelméről. Nevettek egy kicsit, ő lehúzta a korsó alján maradt sört, és csak ezután szólalt meg Geller megint: – Manner azt mondta, hogy beleolvasott, de attól fél, hogy a cselekmény az epigonizmus alakzatait hozza játékba. Kérdezte, hogy mit tudok rólad, milyen súlyú figura vagy. Érdemes-e továbbolvasni. – És te mit mondtál? – Mit mondtam volna, bazmeg. Szerinted? Ezen is nevetni kellett, de ezúttal már utálattal nézte a körülöttük fesztelenül zsivajgókat. Ettől kezdve fájt jobban a válasz elmaradása. Amúgy sem tudott másra gondolni. Pedig ma sem jött Mannertől semmi. A spamek mappáját is ellenőrizte, de csak diszkógömböt meg péniszhosszabbítást kínáltak, de ami neki kellett, írói elismerést, még átverés formájában sem. – Epigonisztikus alakzatok – A fejében Manner azon az éneklő, kioktató hangon mondta ezt, mint azokon az irodalmi esteken, ahol nemcsak a közönség szédült meg az író csillogó, pallérozott elméjének villanásaitól, hanem a saját hatásától ő maga is. – Szervetlen elbeszélői sémák erőszakos mozgatása – folytatta a fejében élő Manner fölényes pillogásokkal. Rögeszmeként elszabadult, pedig a maga valóságában nem adott okot bizalmatlanságra. Bár ötödik hónapja nem válaszol. De ma egészen biztosan fog írni. Azzal kínozta magát tovább, hogy belépett ebankszámlájába, az utalásokra kattintott, és az „állandó partnerként” elmentett számlaszámot hívta elő. A közlemény rovatba sietősen begépelte, hogy „Látod, húsom, már elseje előtt elküldöm, hogy másodikán a telefonba ne visítsál azért, mert a te gyerekeidnek a tartásdíját nem fizeti az apjuk.” Annyira belefeledkezett az indulatba, hogy összerezzent, amikor telefonja csörgése friss posta érkezését jelezte. A szívverése hirtelen felgyorsult. Félbehagyta a tranzakciót, mert az agyában elpattant volna egy ér, ha nem nézheti meg, ki írt. De csak a legutóbbi könyvét még évekkel ezelőtt megjelentető kiadó kérte, hogy minél hamarabb vigye el a maradék köteteket, mert csődöt jelentettek, és a bérelt raktárt késedelem nélkül ki kell üríteni. Újra belépett a bank oldalára, de most gyorsan kitörölte a közleményt, és csak utána erősítette meg az utalást. Aztán visszatért a cég könyvelésének 39 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 ellenőrzéséhez. Az ajtót hallotta csapódni. A veranda felől nyíló, külön bejáratú szobák utoljára huszonöt éve okoztak örömet. Aztán megszokás, végül gyötrelem lett abból, hogy még mindig, megint újra a szülői házban él. Az anyja jött valami ürüggyel, nyíltan nem merte asztalhoz parancsolni. Félt, hogy a fia már megint felcsattan. De csak délután fél kettőig tudott ettől félni. – Mi ez a szag? – Milyen szag? – nézett fel a monitor bámulásából mímelt értetlenséggel. – Közelebb vagy már a negyvenhez, mint a harminchoz. Kisfiam… Ezért ne gyere be a szobámba, ne paskold a párnát, ne nyiss ablakot, ne tégy szemrehányást, akarta mondani, de ehhez energia kellett volna, harci vágy, és ilyesmit nem érzett. Szinte soha. – Amikor a postáról jöttem haza, akkor állt ki a ház elől a szomszéd Laci. Tőled hallja, hogy itt vannak az unokáim. Bólogattam, mert nem akartalak meghazudtolni – mondta vádló hangon, és a fia tekintetét kereste. – Ugye nem hiszed azt, hogy itt vannak? Ettől – mondta a levegőbe szimatolva és ment ablakot nyitni. Valódi aggodalom vagy mesterkélt önsajnálat van a tekintetében? Szeretett volna hangosan nevetni. Tavaly nyáron egy hétre Londonba utazott, magában úgy emlegette: tanulmányútra. Indulás előtt két-három nappal az anyja a legkedvesebb hangján szólt hozzá vacsora alatt, azt kérdezte, nem gondolta-e meg magát, biztosan egyedül akar-e menni. Mert az utolsó pillanatban is lehet foglalni repülőjegyet, és ne aggódjon, nem akar még abban a szállodában sem lakni. Ám az utazás mit sem ér, ha nem lehet az élményeket megosztani. Mit akarsz tőlem, hogy az anyámmal nyaraljak, az tenné fel az i-re a pontot, ezt a mondatot aznap többször is elmantrázta magában, de aztán mégis képtelen volt kimondani. De igent sem mondott rá, így az anyja nem merte tovább erőltetni. Hét nap múlva meg azt volt nehéz kimondani, hogy valóságos katasztrófa, halálközeli élmény volt Londonban egyedül bolyongani. A nap talán ha egyszer sütött, akkor is éppen a British Museumban töltötte a délelőttöt, az ég éppen ilyen fehér volt, mint ma, már amikor éppen nem esett az eső. Megállt a keresett épületek előtt, és magában tekerte mindazt, ami eszébe jutott. Akiket én leírtam, nem ilyenek, kapkodta a tekintetét az utcán, de éppen úgy akartam, próbálta magát nyugtatni. Egyedül a szállodában, egyedül a kisvendéglők teraszán, egyedül a pubokban, egyedül a képtárakban. És sokba is került, pedig a kozmikus magányt olcsóbban is meg lehetett volna tapasztalni. De nyáron mégsem ez volt a legrosszabb. Hanem amikor Geller kitalálta, 40 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” hogy itt akar éjszakázni. Augusztus 20-a után telefonált, hogy alhat-e valahol egy félreeső sarokban, a hálózsákjában. Hogyne, ez egy hatszobás ház, amelyben két ember lakik, zugnál többre is lehet számítani. A szomszéd település írótáborában tartott előadást a legújabb magyar irodalomról, és a közönség kérdései után még cicázott kicsit az irodalmi groupie-kkal, de egyik faházban sem tudtak neki helyet szorítani. Azt megelőzően is poharazgatott már, amikor este tizenegykor elhozta kocsival a táborból, és utána persze elkezdtek együtt is inni a verandán a kecskelábas asztal mellett. Feltámasztotta lógó fejét, úgy kezdte mondani: – Olvastam a kéziratot… – Na. – …és van egy rossz meg egy jó hírem. Melyiket mondjam előbb? – A rosszat. – Nem tetszett. A jó hír pedig: imádtam! – mondta összeakadó szemekkel. – Amikor éppen nem a cikit karcolja, akkor zseniális, baszki. Te, én kritikusként ismerem annyira a kortárs magyar irodalmat, hogy azt mondjam: te egy önálló világgal rendelkező szuverén alkotó vagy. – Az is valami – mondta, és ettől már ő is tempósabban tudott inni. Dögölj meg, gondolta utána akárhányszor az incidens az eszébe jutott, mit tudod te, dogmatikus fasz, hogy ez mi. A verandán állva kinyújtóztatta a délután felé egyre merevülő tagjait. Az ellobbant gyufát a virágágyásba dobta. A levegőben a közelgő eső szagát lehetett érezni, és benne sóvárgás ébredt a megnyugtató kopogás után, szeretett úgy dolgozni, hogy odakinn esik. A fejét a hideg kőoszlopnak nyomta, mintha csak azt a sebet hűtené, ami az életét széteszi. A létét egyszerű belátni, mégsem lehet tőle megszabadulni. Az anyja a konyhaajtóban állt karba tett kézzel, háta mögül fasírtszag áradt. – Emici, meglátod, kilyukad a gyomrod, ha ebéd helyett csak a cigit tudod szívni. A zsebében csöngetett egyet a mobiltelefon, mint olyankor, amikor a postaládába új levél érkezik. 41 �Nagy Pál 80 Egy képvers margójára* HANDÓ PÉTER Nagy Pál 80. születésnapjára Szülőcsatornájába mi indítja el a verset? Többnyire egy ötlet, amelyet a pillanat ihletett és percek, órák, napok, hetek vajúdása készített elő. Aztán – könnyű vagy nehéz szülésként – valamikor kész a mű. A 2014-es év elején, Nógrád megye irodalmi vonatkozásait tartalmazó adatbázisomban böngészve, immáron többedszer jutottam arra a felismerésre: az 1934. augusztus 23-án született Nagy Pál költővel, íróval, műfordítóval, tipográfussal, a párizsi Magyar Műhely alapító szerkesztőjével nemcsak egy helyen láttuk meg a napvilágot, de egyazon hónapban – ha más-más csillagjegy alatt – is. Részben ennek hatására döntöttem úgy, hogy földijeként verssel köszöntöm a mestert 80. születésnapja alkalmából. Onnan, ahonnan származott, ahonnan elindult irodalmi pályája íve. Számomra kézenfekvő volt, hogy abban a lírai térben próbálom ezt megvalósítani, ahol anyanyelve megtartására, ápolására, továbbgondolására alkalmas teremtő közeget talált, otthont lelt. Ebből következően tipográfiai megoldáson tűnődtem azonnal. Arcvonásai szöveggel történő megrajzolásán. De hogyan hajtsam ezt végre? 42 �Nagy Pál 80 Az világos volt, hogy a CorelDRAW szerkesztői felületét használom, és az is, kell hozzá egy olyan fénykép, amelynek felületére építkezhetek. Elsőként saját – Salgótarjánban és Rónafalun készített – felvételeimben gondolkodtam. Ám egyik sem tekinthető önreprezentálást szolgáló beállított képnek. Elkapott pillanatok: a Kiskulacs vendéglőben, Kovács Bodor Sándor portáján… Mégis akad közöttük néhány jellemmegragadó portréfotó is. Ám elegendő-e ez ahhoz, hogy az erre az alapra fölvitt szavak nyomán a köszöntött vonásait majdan bárki fölismerje a képversemben? És nem csak azért, mert az én színes felvételeim meglehetősen távol állnak a betűk által papíron ejthető sötét hegek vizuális összhatásától, és nem is azért, mert nem forognak közkézen valamilyen elektronikus platformon. Átültethetem őket fekete-fehérbe, s már adott is a megfelelő kontraszt, de ez a beazonosíthatóságon alig-alig segítene. Elkezdtem tehát a világhálón keresni, és végül egy ott talált, meglehetősen kis felbontású kép mellett döntöttem, ami ugyan a kellő nagyításnál erősen mátrixossá vált, s így némiképp nehezítette a dolgom, de használhatónak bizonyult. Úgy tartják, a tekintet a lélek tükre. Ez az, amibe először belenézünk. Mit tükrözhet akkor a versben? Annak a földnek a szellemét, ahol a mag megfogant, és azét, ahol végül gyökeret vert. Akad-e rá más és pontosabb szavunk, mint a földrajzi helyek neve? Tudtam, innen kell kiindulnom. A jobb szem szűkre szabott vonalát Salgótarján, a balt csakis Párizs rajzolhatja meg, mintegy jelezve, innen oda, s onnan ide figyel – jelentse bármelyiket is az innen-onnan, ide-oda. A szemek közé ékelődő orr egyszerre elválasztó elem és egy olyan arcrész, amely fizikai valójával hasítja a leget, beleszimatol, belehatol, belemélyed a világba. Ehhez olyan kifejezést kellett találnom, ami valahogyan képes ezt a kettősséget tükrözni, s alkalmas arra, hogy a szemöldökök röppenő madarának szárnyíve belőle épüljön tovább. Ez volt a Bonc, mint szerzetes és mint részekre bontó. Ebből léptettem két irányba, – némi többletjelentést remélve – további három részre (két kifejezésre és egy kötőelemre) tagolva a konkrét cselekvés eredményére és az ezt gyakorló szakmára vonatkozó kiterjesztést. Az így jelzett és végrehajtott analízis tehát a múlt felé irányul, mindig azt tárja fel, még ha részekre bontva is. A feldolgozás művelete során szinte természetes, hogy „szavak türemkednek elő” a látható és a láthatatlan tartományban öltve alakot. Világos, hogy tisztán egyiket 43 �Nagy Pál 80 sem lehet kifejezni, ezért a száj zárt vonalát utánzó sorral ezt kívántam szemléletessé tenni, és némiképp azt is, az író ember számára nem a beszéd az elsődleges, bármennyire is szavakból építkezik. Vagyis természetesen ott az áll gödrét helyettesítő dacos szembeszegülés, a „de kell”. Ami az alkotó ember azon igyekezetében nyilvánul meg, amellyel az egyetemes titkot és a titkolandót feltárja és láthatóvá teszi „az érzékelhető dolgok tartományában” és/vagy azon is túl, hogy ezáltal eljusson valahová, fölmutasson valamit, ami esendő és törékeny léténél értékesebb. De vajon az-e? A kérdés folyton fölmerül, még ha megválaszolhatatlan is. Egyszerű megoldásnak tűnt a fül kérdőjellel történő helyettesítése. A forma szinte kínálta ezt a megoldást. Ugyanakkor a fül, mint olyan szerv, amely a világ hangjait faggatja a szüntelen fülelésével, a kérdésfelvetés eredendő forrásainak egyike. Helye van itt a „hogyan” és a „miért” észrevételének. Némiképp ehhez kapcsolódik a szemüveg szára és kerete, valamint ahhoz is, amit körbevesz, üvegével fölnagyít vagy lekicsinyít. A szemüveg hídrésze ezúttal határ is. Egyszerre átjáró a két közeg között és olyan elválasztó elem, amely egymástól független, érintetlen területeket hoz létre. Vagyis Párizsra nem hat Salgótarján, Salgótarjánra Párizs, Nagy Pál számára mégis van átjárás, eleven a híd. De Salgótarjánban salgótarjáni, Párizsban párizsi jelenvalóléttel. A haj vékony szálai készültek el utoljára. Itt a megszólítás szempontjából semleges középső résszel és az áll alatti egyes szám első személyű megnyilvánulással szemben szinte egyes szám harmadik személyűek a sorok. Azt az elszánt embert próbálják leírni, aki Istentől vagy bensőjéből vezérelve halad a maga útján immáron 80 éve, s az irodalom terepén, az irodalom ügye mellett töretlenül teszi, amit tennie kell, amit – szent meggyőződéssel – a saját feladatának tart. (2014. július 29.) * Handó Péter képverse, amelynek műhelynaplóját itt közöljük, a Magyar Műhely 169. számában olvasható. 44 �Nagy Pál 80 „mély vízbe ugrik” KOVÁCS BODOR SÁNDOR Nagy Pál 1934. augusztus 23-án született Salgótarjánban, 1953-ban érettségizett a Madách Gimnáziumban. 1956-ban Az Egri Főiskola Forradalmi Diákbizottságának elnöke, 1961-től a párizsi Magyar Diákszövetség vezetője. 1962-től a Párizsban megjelenő Magyar Műhely alapító-szerkesztője. Szintén alapító-szerkesztője a francia nyelvű d’atelier című folyóiratnak és a p’art című video-folyóiratnak. A hatvanas évek második felében, hogy megmentsék az anyagilag ellehetetlenülő Műhelyt, szerkesztőtársával, Papp Tiborral együtt kitanulják a nyomdászmesterséget, és egészen 1989ig saját kezűleg készítik a folyóiratot, illetve más kiadványokat. Számos könyv és tanulmány szerzője, a francia (neo)avantgárd ismert, a magyar (neo)avantgárd kiemelkedő egyénisége. József Attila-díjas író, műfordító, tipográfus. 1997-ben Salgótarjánban, 2001-ben pedig Párizsban készült róla portréfilm. Ez az írás a franciaországi forgatás emlékeiből szemezget, az idézetek a filmből valók. Sosem gondoltam, hogy ezt valaha meg fogom írni. Úgy éreztem, mindez benne van a filmünkben. (Monológium I-III., Nagy Pál-portré) A képek mögött, a hangok mögött, a hangulataiban. És egyébként is, kit érdekelnek a „forgácsok”? Aztán egy levegővétellel elolvastam Pali Emilienne-től búcsúzó könyvét. (Nagy Pál: Emilienne könyve, Kortárs Könyvkiadó, Bp., 2014) 45 �Nagy Pál 80 Húsz éve találkoztam először vele. Húsz év a korkülönbség köztünk. Ő most nyolcvan. Ha valahol megjelenik, kis idő múlva a szabadság levegője lengi át a teret. 2001. augusztus 27-én, reggel indulunk Salgótarjánból Párizsba, Pali Renault Cliojával. Keveset tudok még róla, bár 1997-ben elkészült a portréfilm itthoni része. Délután érkezünk Bécsbe, Bujdosó Alpárékhoz. De előtte még megnézünk egy El Greco-kiállítást a városban. Frissen restaurált festmények, olyan, mintha a képeket aznap hozták volna el a mester műterméből. Lehámoztak róluk négy évszázadot. Érezni az olaj illatát. Lenyűgöző. Alpáréknál meleg fogadtatás, remek kortárs művek a falakon, az egész lakásban. Kinn vacsorázunk, a sövénnyel elválasztott szomszéd kertben gyerekek fogócskáznak az úszómedencében. Ez majd behallatszik a filmbe is. Hosszú interjú Alpárral Paliról és a Műhelyről. (Aztán a végső változatban már csak egyetlen gondolat marad bent...) „Nagyon sokan voltunk ’56-ban, és egyre kevesebben vagyunk mára azok közül, akik megmaradtak ’56 szellemében. És még kevesebben vannak azok, akik ezt megpróbálták elméleti síkon megfogalmazni. Pali azon kevesek közé tartozik, aki irodalmi eszközökkel ennek a mélyére ment később. Ő mindent, társadalmi és politikai dolgot, irodalmat az erkölcs végéről tud felgöngyölíteni.” Másnap reggel tovább Franciaországba. A német autópályán háromórás dugó, tűző forróság, a kocsiban 50 fok Celsius, légkondi nincs. Éjfél körül érkezünk Chervey-be. Pali egykori felesége, Emilienne és barátja, Philippe aggódva fogadnak, délutánra vártak. (Mobiltelefonja még egyikünknek sincs.) Sült májat és Banyulst kapunk. Reggel korán ébredek, a ház mellett egy kis folyó, a L’Arce vize fésüli a zölden lebegő hínárokat. Valamikor vízimalom volt az épület, jóleső időtlenség veszi körül. Gondozott sövények és kert, tűzrakó hely, nyugágyak a víz partján. Hallom, ahogy reggeli készítés közben a konyhában Emilienne mesél Palinak. Beleéli magát a történetbe, mulatságos hangutánzó. Az udvaron forgatok, a videoszalag megőrzi a beszélgetés foszlányait. Ahányszor elhaladok az ajtó előtt, Nouba, a Shi-cu kutya mindig megugat. Reggeli után felvesszük az első interjút, Pali alaposan felkészült, fontos dolgokat mond, rögtön tudom, hogy ez a filmben is erős jelenet lesz. „Úgy vagyok az élettel, hogy abban kötelezően és elkerülhetetlenül van nyereség és veszteség, a szó szellemi, anyagi, fizikai és erkölcsi értelmében. 46 �Nagy Pál 80 Ha ezek nagyjából egyensúlyban vannak, azt nevezem harmóniának vagy boldogságnak. [...] Sokszor rákérdeznek: hol érzed magad otthon, hol vagy otthon, melyik a te hazád? Erre azt szoktam válaszolni, hogy az én hazám Európa, európai vagyok, és ha tovább szűkítem a kört, azt mondhatom, hogy Magyarország és Franciaország, mert mindkét országot hazámnak tekintem. Mindig arra törekedtem, hogy valamiféle szintézist hozzak létre. [...] Az maszlag, legenda, hogy valaki elfelejti az anyanyelvét. Aki szereti és beszéli anyanyelvét, az sohasem felejti el. Nem kopik meg az anyanyelv, nem esik le az ékezet, ugyanakkor az a kétnyelvűség, amelyben én és társaim leledzünk, egy fantasztikus gazdagságot jelent. Azt, hogy ismertem e két kultúrát, életem egyik nagy szerencséjének tartom. [...] Műveim jelentős részét itt írtam, ezért fontos nekem Chervey.” Mennyei, dicsérem Emilienne ebédjét, omlós flekkent készített a tiszteletünkre, hozzá cserépedényben sütött krumplit, a kertben érett paradicsomokból kevert salátát. Délután még sétálok egyet a faluban, megnézem a temetőt. Visszafelé két fiatal lánnyal találkozom, hangos bonjour-ral köszönnek, miután elhaladok mellettük, hátulról lefényképezem őket a középkori templommal. (Több fekete-fehér fotót nem is készítek az út során, az egész napos forgatások után nincs erőm.) Délután 3-kor indulunk Párizsba, jó 200 km áll előttünk, az autópályán gyér forgalom, Pali repeszt, a franciák még üdülnek, mondja, csak a jövő héten kezdődik az iskola. Amikor felbukkan az első Párizst jelző tábla, már vadul kamerázok a szélvédőn keresztül. (Ezekkel a képsorokkal kezdődik a film.) Életemben először járok Párizsban, 46 éves vagyok, és 26 éve szerelmes ebbe a városba. Néhány korabeli film (Nouvelle Vauge) és képeslap elég volt a bűnbeeséshez. A városban kora esti csúcs, meglep a sok színes bőrű férfi és nő, akik bevásárló szatyrokkal igyekeznek hazafelé. Mivel ők az alacsonyabb jövedelemmel járó munkahelyeken dolgoznak, nem marad pénzük üdülésre, magyarázza Pali. Megérkezünk Montrouge-ba, Párizs külvárosába. Tízemeletes panelház, de finom anyagokkal burkolva, nem látszik a betonváz. Sötétedik. Pali dolgozószobájában a falakat könyvek borítják, az egész lakás berendezése puritán. („Még egy cserép virágom sincs, hogy azzal se kelljen törődnöm, és csak a munkámra koncentrálhassak.”) Átnézi a postáját, a határidős felkéréseket rögtön átvezeti naptárjába. Könnyű vacsora, néhány pohár vörösborral. Megbeszéljük a forgatás menetét, nagyjából két hetünk van. Külön szobában alszunk, Pali bekapcsolja a tévét, a francia válogatott barátságos mérkőzésen 3-2-re kikap. Van még idő kijavítani a hibákat, vigasztalja a kommentátor a nézőket, csak egy év múlva lesz a világbajnokság. (Hát, nem sikerült... 2002. május 31-én ismét Párizsban sétálok, immár feleségemmel, Mártival. Előző este mutattuk be Palival az elkészült portréfilmet a Magyar Intézetben, és megnyílt a fotókiállításom. A 47 �Nagy Pál 80 Notre-Dame mellett hatalmas kivetítőn közvetítik a Franciaország–Szenegál világbajnoki mérkőzést. A címvédő óriási meglepetésre 1-0-ra kikap az afrikai csapattól. Egy fekete fiú ujjongva szalad el mellettünk, hangosan kiabálja az eredményt. A korábbi világbajnok úgy esik ki csoportjából, hogy még gólt sem sikerül szereznie a három selejtező mérkőzésen.) Másnap reggel metróval megyünk a Saint-Germain-des-Prés-re. A Deux Magots kávéház terasza előtt kezdjük a forgatást. Vezeték nélküli mikrofont tűzök Palira, és elindulunk a téren, a járdán, az utcákon. Én háttal megyek, tolatok. (Apám délben tolat, írtam 5. osztályos orosz dolgozatomban, pedig köze nem volt a mozdonyvezetéshez. Nos, én fejlődtem, íme, már egész nap tolatok.) Pali követ és mesél. Bízom a franciákban, és tényleg nem ütköznek belém, óvatosan kerülgetnek, pedig olykor még az autók közé is lesodródunk a keskeny járdákról, de senki sem dudál ránk. (Bezzeg, amikor tíz nap múlva Hegyeshalomnál a határt éppen csak átlépve egy magyar autós ledudálja francia rendszámú kocsinkat a belső sávból, Pali keserű szájízzel megszólal: Na, megérkeztünk...) Néhányan megbámulják, keresik benne a híres embert, kicsit olyan, mintha magában beszélne, de ő hősiesen mondja, mutogat, gesztikulál. Megállunk a Bulvard Saint-Michelle egyik pontján, itt láttam meg először Emilienne-t, emlékezik. „1957 tavaszán épp erre sétáltunk Boda Attila barátommal, amikor két csinos lányra lettünk figyelmesek. Természetesen azonnal kikezdtünk velük, ők jókat nevettek rajtunk, főleg ahogy akkor beszéltünk franciául, mert alig tudtunk valamit. Emilienne, a kisebbik lány, rendkívül csinos volt. Itt született Párizs kellős közepén, innen 200 méterre van a Beaux Art, a Képzőművészeti Főiskola, és ő mindig művészekkel barátkozott, festőkkel, szobrászokkal, színészekkel. Táncolni jártak, ebben a negyedben vannak azok a híres pincehelyiségek, ahol előadások voltak, gyakran világhírű jazz-zenészek játszottak és táncolni lehetett. Mivel Emilienne rendkívül jól táncolt, az egyik ilyen pinceklubban előtáncos volt a barátaival, barátnőivel. Pillanatok alatt hihetetlen hangulatot teremtettek. Nos, ez később némi nehézséget okozott, mert én viszont abszolúte nem tudtam táncolni.” Aztán újabb és újabb helyszínek, tolulnak az emlékek visszafelé, mint ahogy én hátrálok a kamerámmal. Délben hazamegyünk, Pali félkészen vásárolt élelmiszerekből öt perc alatt feltálalja az ebédet, nem hiszek a szememnek. Kávé után negyedóra szieszta, akkor kezd el hatni a koffein, tanít. Délután vissza Párizsba, tovább keressük egy fiatalember életének egykori tereit. „Ott látod az Odeon Színházat. 1968 májusában rendeztek itt egy magyar irodalmi estet, néhány kortárs költő részvételével. Nos, miközben 48 �Nagy Pál 80 a színpadon Pilinszky János elhaló, mártír hangon olvasta fel verseit, kint az utcán forradalom volt. Füstbombák orrfacsaró bűze tódult befelé a színházterembe, ordibálást, rendőrcsizmák csattogását hallottuk az utcáról. Ez olyan furcsa kontrasztot képzett, hogy magamban óhatatlanul azt kérdeztem: Mi van? Melyik az igazi?” A következő nap kora reggel felülünk a TGV-re, három óra alatt Marseille-ben vagyunk. Ez a vonat maga is időutazás a jövőbe. Kétszintes, a kerekek nem csattognak (nem a „Zsuzsi vonat”), a felső szinten ülve mintha ég és föld között lebegnénk, óránként 320 km-es sebességgel. Szép fekete lány a szomszéd ülésen fehér fiúval ölelkezik. Bekerül a filmbe. Jellegzetes, fűszeres, semmivel össze nem téveszthető ételszag csapja meg az orromat a milliós nagyvárosban, ahogy kilépünk a pályaudvarról. Forróság szeptember első napjaiban. Lesétálunk a kikötőhöz, a járdán megszokott életképek, fiúk izmoznak, kislányok ugróköteleznek, előttük az élet. Hajóval átkelünk Frioul szigetére. Közben kikötünk If váránál, még mindig sok turista kíváncsi Edmond Dantés börtöncellájára. Maga a vár valóban úgy néz ki, mintha Dumas regényéből tárulna elénk. A szigeten elsétálunk Pali legkedvesebb tengeröbléhez. Néhányan napoznak, megpróbálunk fürödni, de nagyon hideg a tenger. Látom magam, ahogy állok térdig a vízben, kínai alsóban, talpam alatt hideg kavicsok. Fejünk fölött 200 méterrel légifolyosó, percenként érkeznek a leszálló gépek, közel a repülőtér. „Egyrészt vonz a nap, a természet, ugyanakkor vonz az itt megjelenő ősi kultúra is. Nem véletlen, véleményem szerint, hogy az emberi civilizáció egyik bölcsője ez a mediterrán tengerpart. Itt érzem magam valóban elememben. Úgy érzem mindig, hogy hazajöttem, itthon vagyok. Akarva-akaratlanul, tudatosan vagy ösztönösen, a tenger motívuma, a dél motívuma nagyon sok művemben megjelenik.” Este vissza Párizsba, a kalauz mintha maga Jacques Tati lenne, azaz Monsieur Hulot. Miközben matat a jegyekkel, finom poénokkal szórakoztatja közönségét. Gesztusai, mimikája egy le nem forgatott Tati-filmből is jöhetnének. Másnap esőre ébredünk. Itt az ősz, mondja Pali, ilyen időben nem lehet dolgozni. Én elmetrózok a Pére-Lachaise temetőbe, megkeresem Apollinaire, Chopin, Proust, Mélies sírját és persze Jim Morrisonét. A bejárattól külön útbaigazító táblák jelzik, hogy hol fekszik a Doors énekese. (Pont úgy, mint a Louvre-ban Mona Lisához.) És tényleg, szeptember első hétfőjének délelőttjén, szemerkélő esőben, 8-10 ember áll a sír körül. Megvárom, míg egyedül hagynak. A temető melletti virágos boltban vettem térképet, így könnyedén megtalálom a többieket is. Lenyűgöző hely, készítek néhány 49 �Nagy Pál 80 snittet. Mire hazaérek, Pali megír egy cikket, ha jól emlékszem a kolozsvári Korunknak, a tíz legszebb (legjobb, legfontosabb?) magyar versről. Kassáké az első (A ló meghal, a madarak kirepülnek), Pilinszky Apokrifje hátul kezd, aztán feljön a második helyre. A következő nap elmegyünk a Magyar Intézetbe, (Institut Hongrois de Paris) az igazgató fogad minket. Megbeszéljük, hogy egy év múlva ott mutatjuk be a Paliról készült portréfilmet, francia nyelven. Én ugyanakkor lehetőséget kapok egy fotókiállítás megrendezésére is. Palival az egy éve készült jeruzsálemi anyagom mellett érvelünk (Egy hely: Jeruzsálem), az igazgató inkább magyarországi képeket szeretne, de végül enged. Nyilván fél a Párizsban élő arabok reakciójától, mondja Pali, amikor kilépünk az épületből a rue Bonaparte-ra. Mindketten feldobott állapotban vagyunk, egyenesen az Egyetemi Városba (Cité Universitaire) megyünk. Hamar kiderül, hogy az 1956-os forradalmat követően ifjúságának legszebb éveit töltötte ezen a helyen. „A Maison des Provinces de France-ban van egy nagy hálóterem, lenn az alagsorban. 1956 decemberében ott kezdtem a pályafutásomat. Aztán néhány nap múlva már kaptunk egy kétágyas szobát Boda Attila festőművész barátommal. 1958 nyarán – mivel már régi rezidensnek, régi lakónak számítottam – kaptam egy egyágyas szobát a tetőtérben. Rendkívül boldog diákélet volt, de alig pár hónapig laktam ebben az egyágyas szobában, mert amikor Emilienne-nel összeházasodtunk, kiköltöztünk egy másik egyetemi városba, Antony-ba, ahol külön kis lakásokat építettek a házas egyetemistáknak. [...]” „A Cité Universitaire-t én nagyszerű intézménynek tartom. Ez tulajdonképpen egy nagy parkváros, ahol 40-45 nációnak van saját kollégiuma. Mindenki a saját kollégiumában lakik, de napközben keveredik az étteremben, az uszodában, a könyvtárban, a színházteremben, kerti ünnepélyeken és találkozókon. Sajnos magyar pavilon nincs. Úgy látszik, ezt egyetlen magyar kormány sem tartotta fontosnak, hogy ide egy magyar kollégiumot építsen. Mi 1958-ban megpróbáltuk. Amikor én lettem a párizsi Magyar Diákszövetség elnöke, szervezni kezdtük egy magyar pavilon építését. Igyekeztünk támogatókat keresni, hangversenyeket rendeztünk, a bevételeket erre szántuk, de ehhez óriási összeg kellett volna, ez soha nem jött össze. Holott Párizs városa ingyen adott volna itt egy telket a magyar kollégium részére!” Egy fiatalember kislabdákkal bűvészkedik a kertben, sokáig nézzük. Amíg hármat dobál, tudjuk követni a mozdulatsort, és ügyessége elvarázsol bennünket. Aztán négy, majd öt labdát vesz elő, és miközben elismerjük, 50 �Nagy Pál 80 hogy technikailag nyilván jóval nehezebb a mutatvány, valójában már nem tudjuk követni, nem tudunk azonosulni vele, így oda a varázslat. (Jól nyomon követhető ez a jelenség másutt is, például a rockzenében. Amikor a hetvenes évek közepén az együttesek szólógitárosai azon kezdtek el vetekedni egymással, hogy melyikük tud gyorsabb, technikásabb és virtuózabb, végtelennek tűnő szólókkal kiállni, biztosak lehettünk a műfaj hanyatlásában. Aztán jött a punk.) „A Magyar Műhelynek a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek elejéig tartó időszakában a legjobb magyar írók és költők közöltek a folyóiratban. Kassák Lajos, Füst Milán, Weöres Sándor, Szentkuthy Miklós, Jékely Zoltán, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső, Orbán Ottó és még sokan mások. [...] Megismerkedtünk a modern francia irodalommal és művészettel. Itt jöttünk rá, hogy a magyar modernizmusnak óriási hagyományai vannak, és hogy nem a Nyugat volt az egyetlen, s talán nem is a Nyugat volt a legfontosabb magyar folyóirat. Kassák folyóiratai, de különösen a Ma nemzetközi szempontból fontosabbak voltak, mert határozottabban és természetesebben kapcsolódtak a nyugati modernista mozgalmakhoz. Ha most elmész a Pompidou Központba, ott láthatod Kassák folyóiratának valamennyi példányát kiállítva.” Jól haladtunk a forgatással, így a nyolcadik napon odaálltam Pali elé. Palikám, mi lenne, ha az eredetileg tervezett időpont helyett három nappal korábban utaznánk haza? Itt hagynád a szerelmedet, kérdezte tréfásan komolykodó hangon, Párizsra utalva. Párizs megvár, remélem, de az egykori Syrius együttes utolsó koncertjéről nem szeretnék lemaradni, válaszoltam. Pali kedvenc helyén, a Luxemburg kertben töltjük az utolsó délutánt. A gyerekek aznap is vitorlás hajókat versenyeztettek a tóban, komoly férfiak rendületlenül dobálták acélgolyóikat, finom illatú nők napfürdőztek a padokon és szépek voltak, mint mindig. „Ez a lüktető nagyváros rengeteg meglepetést tartogat, nem lehet elaludni, mindig dolgozni kell, versenyben kell maradni az embernek. Azt szoktam mondani, hogy ez egy akkora trágyadomb, hogy ha egy magot leejtenek, és az még csíraképes, biztosan ki fog hajtani. Ha tehát valaki tehetséges és valami kis szorgalom is van benne, akkor biztos, hogy viszi valamire. Párizs egyik titka az, hogy mindent befogad, és nemcsak befogad, de bátorít is, és szinte elvárja az itt élőktől, hogy produkáljanak valamit, mutassák meg, mit tudnak. [...] Hogy egy szép ívet fusson be az ember pályája, itt lehetséges. Amit létrehozott, azt lehet, hogy pillanatnyilag még nem értik, nem fogadják el az emberek. De ha értékes és gondolatilag jól megalapozott, jól kivitelezett alkotásról van szó, akkor be fogják fogadni. 51 �Nagy Pál 80 [...] Amíg bírom erővel, nem hagyom el Párizst. Majd az idő eldönti, hogy öregkoromban hol fogok élni. De egyelőre még nem foglalkozom ezzel a kérdéssel, mert nagyon remélem, hogy jó tíz, tizenöt, húsz évem van, hiszen még csak 67 éves vagyok! (Párizs, 2001)” Szakadó esőben indulunk haza, az autópályán a kamionok kerekei által felvert vízfüggöny percenként beteríti szélvédőnket, amikor nagy nehezen megelőzzük őket. Estére egy bajor kisváros fogadójában szállunk meg, a férfiak literes korsóból isszák a sört. De másnap, szeptember 7-én ott vagyunk a Margit-szigeten, a Syrius utolsó koncertjén, és mindketten először látjuk élőben a magyar progresszív zene legendás képviselőit, akik, nem mellesleg, a világ négy égtájáról érkeztek haza, erre az alkalomra. (https:// www.youtube.com/watch?v=pU5-JOfVTKg) Egy kontinens legjobbjai, írták róluk a korabeli angol és amerikai szaklapok. Az eredetileg öttagú zenekarból 2014-re már csak ketten maradtak. Ketten még élnek. Még élünk. Még élsz. (Rónafalu, 2014. augusztus 14.) Kovács Bodor Sándor és Nagy Pál 52 �Nagy Pál 80 Kutatóterület SZIRMAI ANNA Konkretizmus és vizualitás A Magyar Műhely köréhez tartozó kísérleti tendenciák Az 1963-ban Párizsban megalapított Magyar Műhely szerkesztői kezdettől fogva sajátos „kettős determináció”1 jegyében dolgoztak: nyugateurópai kulturális és társadalmi közegből fordultak – közvetítőként – a magyar irodalomhoz, hogy azt a nyugati közönségnek bemutassák, egyúttal a nyugat-európai irodalmi termésből szemezgettek a hazai értelmiség (egy szűk köre) számára. Fontosnak tartották az elmélet és a gyakorlat egymásra hatásának elősegítését, párbeszéd megindítását a kultúra és a művészetek területén, amelynek alapfeltétele az új irányok iránti nyitottság. A korszakban még Nyugat-Európában is példaértékűnek számított az önmagát létrehozó és fenntartó2, független kulturális közösség, amelyet a műhely-tagok kereső foglalkozásuk mellett, saját erőből építettek fel. Olyan kulturális vákuumban dolgoztak, ahol a magaskultúra és a kísérleti tendenciák egyaránt új jelentésréteggel tudtak gazdagodni. Az avantgárd szellemiség volt az a hívószó, amelynek segítségével utat találtak a nyugateurópai irodalom hasonló tendenciái felé, ez szolgált a magyarországi irodalom értékelésének alapjául3. Bohár András alapos elemzésében4 kiemeli, a Magyar Műhely esztétikai hitvallása eltérő hagyományok tükrében értelmezhető. Egyrészről erőteljesen jelen van a folyóirat szellemiségében a hagyományos avantgárd mozgalmak iránti elkötelezettség, amely a hatvanas évek közepétől programadóvá válik5. Kassák Lajos kultikus alakja a Magyar Műhely szellemiségének kezdetektől meghatározója6, az első különszámot7 is neki szentelték 1964-ben, amely elsősorban irodalmi munkásságának újító vonulatait 53 �Kutatóterület Nagy Pál 80 hangsúlyozza. Kassák jelentős, bár alulértékelt kultúraszervezői, szellemiművészi közösségteremtő erejét is átvették, saját közegükben alkalmazták a műhelyesek8. Az avantgárd törekvésekkel párhuzamosan a háttérbe szorult műfajok, az irodalom társművészeti vonatkozásainak támogatása, valamint a műalkotások kritikai alapokon nyugvó bírálata is előtérbe kerül9. Magyar Műhely találkozók – irodalom és képzőművészet A Magyar Műhely és a körülötte kialakuló értelmiségi kör már az első, 1972-ben a franciaországi Marly-le-Roi-ban megtartott, eredetileg csak munkatársi összejövetelnek szánt találkozón létrehozta a „Magyar Műhely munkaközösséget”, magyar írók, költők, irodalomtörténészek, kritikusok és természetesen a szerkesztők részvételével10. A találkozók 1972-től évről évre, olykor kétévente rendszeresen követték egymást változó helyszíneken, a Párizs melletti Marly-le-Roiban, a Bécshez közeli Hadersdorfban, majd később Keszthelyen, Szombathelyen és Kalocsán 1995-ig11. A hangsúlyosan jelen lévő nyelvészeti és művészetelméleti érdeklődés mellett a műalkotások gyakorlati műértelmezési problémáival is foglalkoztak a műhelytalálkozók. A kezdetektől minden találkozónak egyik legfontosabb eleme volt a jelenlévő írók, költők, képzőművészek és zenészek legújabb munkáinak bemutatása és megvitatása. Az első találkozó témája (Korszerűség – kortárs irodalom) a későbbieknek éppúgy visszatérő eleme, és az 1972es szemléletváltásra is utal, ekkortól hangsúlyozottan a történeti avantgárd művészet és irodalom jelenségeinek bemutatása lett a Műhely vezérelve12. Ahogy a találkozók szorosan összefonódtak a Magyar Műhely folyóirat működésével, a szerkesztők személyének változása is nyomot hagyott az összejöveteleken. Az 56-57. számtól (az 1970-as évek közepétől) a hármas szerkesztőgárda (Nagy Pál, Bujdosó Alpár és Papp Tibor) vezette a lapot egészen 1989-ig. A triász mindhárom tagja emigrációban dolgozott (Nagy és Papp Párizsban, Bujdosó Bécsben), számukra hozzáférhető nyugati13 technikai médiumok inspiráló hatása a folyóirat arculatán is érzékelhető. A korabeli hazai irodalomban még idegenül ható vizuális és tipográfiai kísérletek, az intermediális műfajok egyaránt bekerültek a Műhely érdeklődési körébe14. A képzőművészet a kezdetektől jelen van a Műhely tevékenységében, a folyóirat tematikus rovatát 1963-tól Pátkai Ervin vezeti15. A Magyar Műhely képzőművészeti elkötelezettsége a találkozókon is tetten érhető: minden évben rendeztek egy kamarakiállítást, ahol az alkotóknak (eredeti foglalkozásuktól függetlenül – tehát íróknak, költőknek, 54 �Nagy Pál 80 Kutatóterület irodalomtörténészeknek is) lehetősége volt kiállítani saját vizuális munkáikat16, ezekről esetleges vitát is folytathattak a résztvevők. Az egyéni alkotások mellett az adott találkozó témájához kapcsolódó közös műveket is kiállították. Három nagyobb kiállítás is létrejött a műhelytagok munkáiból, 1989-ben a Szombathelyi Képtár, 1991-ben pedig a helyi Művelődési Ház adott otthont a tárlatoknak, majd 1995-ben a keszthelyi Balaton Múzeumban rendezték meg a Vizuális költészet 1985-1995. című bemutatót17. A művészetelmélet területen is jelentős munkák láttak napvilágot a Magyar Műhely berkeiben. Beke László és Hegyi Lóránd tanulmányai a kortárs művészet nagy alakjainak avantgárd kötődéseiről, valamint az új művészetfogalom értelmezésének igényével született tanulmányok18 egyaránt erősítették a lap és a szellemi műhely képzőművészeti elhivatottságát. A művészeti irányvonal fokozatos előtérbe kerülése egy kiállítótér létrehozásában csúcsosodott ki19. A Magyar Műhely Galéria20 2004-ben nyitotta meg kapuit a pesti belvárosban. Ekkor indult a folyóirat galéria-rovata, ahol rendszeresen közlik az aktuális kiállítás megnyitószövegét, kapcsolódó anyagokkal, képekkel. A galéria profilja a kortárs művészet (poszt)avantgárdból táplálkozó vonulatai közül leginkább a vizuális kísérletező tendenciákra koncentrál21. A fiatal, útkereső művészek mellett a már beérkezett „nagy öregek” is képviseltetik magukat a kiállítók között22. Az intermedialitás avantgárd hagyományai Az avantgárd kísérletezési hajlam kassáki vonulata mellett annak egy másik jelentős ágát is előtérbe helyezték a műhelytagok: a szövegirodalom felélesztésének lehetőségeivel elsősorban Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár foglalkozott. Ezen irányok alapjaként a Joyce különszámban23 is megjelent Finnegans Wake elemzéseket tekinthetjük. Ide köthető néhány összehasonlító irodalomtudományi fejtegetés is, valamint a Szentkuthykultusz is ebben gyökerezik. A Magyar Műhely a hetvenes évek elején fordult a vizuális költészet felé, két „antológia számot24” szenteltek a képi elemeket egyre hangsúlyosabban használó szövegeknek. E számokban a műhelytagok munkái kaptak helyet, Nagy Pál, Papp Tibor és Tolnai Ottó alkotásaival ismerkedhettek az olvasók, majd a következő, tematikában idevágó kiadvány 1974-ben25 már szélesebb merítéssel szolgált: Bujdosó Alpár, Hann Ferenc, Nagy Pál és Papp Tibor verseit közölte26. Ezenkívül a későbbi számokban találkozhatunk még Tandori Dezső képverseivel, s a szerkesztői és nyomdászi feladatok mellett – és azoktól inspirálódva – a vizuális költészetbe is belekóstoló Bujdosó, Nagy és 55 �Kutatóterület Nagy Pál 80 Papp plakátverseivel is27. A nyolcvanas évektől fokozatosan egyre nagyobb teret kapnak a vizuális költészeti kísérletek, több mint hatvan magyar szerző jelentkezett képverssel28, ami nyugat-európai mércével nézve is jelentős vonulatot sejtet. A Magyar Műhely egyre inkább szimbolikus jelentőséget kap, a más folyóiratoktól markánsan eltérő, szokatlanul változatos stílusok, műfajok bemutatásában29. Petőcz András átfogó tanulmányban30 tekinti át a kísérleti költészeti – főként a vizuális tendenciák és az avantgárd mai recepciója közötti kapcsolódási pontok rendszerét. A szerző belülről látja a formálódó új műfajokat és fogadtatásuk alakulását. A Magyar Műhely köreiben gyakran használt kifejezés, a „látható költészet” meghatározásakor hangsúlyozza a más műfajoktól szemléletben, technikában és műformában jelentkező megkülönböztető eltéréseket. Definíciója szerint látható költészeti műnek nevezhető minden olyan alkotás, amely „sűrített formában, a látvány segítségével valamilyen szövegszerű üzenetet közvetít31”. A szerző a korabeli32 magyar terminológiát hiányosnak érzi, enélkül azonban a jelenségek fogalmi meghatározása, a műfaji határterületeken születő kísérletek értelmezése nehézkes. Jelentős kérdést vet fel ezzel kapcsolatban: avantgárd műnek tekinthető-e minden látható nyelvi alkotás? Összetett és messzire vezető problémáról van szó, Petőcz azonban egyértelműen nemmel válaszol33. Attől függően, milyen értelemben vizsgáljuk az avantgárd jelenséget, érthetünk rajta irodalomelméleti kategóriát, forradalmi újító szándékot, vagy „magatartásformát” (Papp Tibor). Petőcz elmélete szerint nincs olyan meghatározott fogalmi rendszer, amelynek keretei között egyértelműen értelmezhető lenne az avantgárd jelenség, ebben hasonlít a kísérleti költészeti vonulatokra is, ezek szintén nehezen behatárolható műfajkategóriákban mozognak. Végül arra a következtetésre jut, hogy ebben a műfaji sokszínűségben inkább a fejlődési csomópontok és a közös elemek alapján állítható fel egyfajta értékelési, értelmezési módszer. A szerkesztők vizuális költészeti munkássága A mai avantgárd nagy alakjai, a Magyar Műhely „ős-szerkesztőiként” számon tartott Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár hetvenes évekbeli munkásságában érezhető a legmarkánsabb elmozdulás a vizualitás irányába. Petőcz András megfogalmazása szerint alkotó tevékenységükre a „vizuális szövegirodalom”34 nevű irányzat tette a legnagyobb hatást. Ezt a formanyelvet ők alakították ki, majd az évek során sokféle médiumra, könyvre, diavetítőre, számítógépre, videóra alkalmazták35. Sajátosan szintetizáló költészeti 56 �Nagy Pál 80 Kutatóterület módszerről van szó, amelynek segítségével különböző műfajokat lehet kombinálni és összeforrasztani az egyediségük elvesztése nélkül. Mintha totális költészetről beszélnénk, a „vizuális szövegirodalom” csomópontként gyűjti magába a performansz-művészet és a képvers hagyományait. Kiemelkedő tulajdonsága, hogy szövegcentrikus, szemben más, a szöveg redukciójára, vagy egyenesen megszüntetésére tett törekvésekkel – a Műhely-tagok által kifejlesztett módszer ezen indítványokat is hasznosítja, de „a szöveget újból kiteljesíti”36, akár idegen nyelvi elemekkel, szójátékokkal, töredékességében a szöveg mégis egységet alkot. A konkrét és vizuális költészet jelenlétére visszatérve vizsgáljuk meg, milyen fő vonulatok érvényesültek a Magyar Műhelyben. Kékesi Zoltán Nagy Pál munkáinak elemzésekor37 kiemeli, törekvéseik több szempontból egyenesen ellentétesek a konkretizmussal. Nagy Pál, Papp Tibor vagy Bujdosó Alpár munkái között nem is találunk kifejezetten konkrétnak nevezhető művet, bár természetesen hatott rájuk ez az irányzat is. Petőcz András ezzel szemben megjegyzi, Nagy Pált elsősorban a lettrizmus inspirálta38. Fontos ez a különbség, hiszen a konkrét költészet eszközkészlete és értelmezési tartománya, bár hasonlónak hat, mégis részleteiben eltér a lettrizmus és a vizuális költészet megoldásairól. Alapvető különbségként Kékesi a befogadói magatartásról való gondolkodást jelöli meg: Nagy Pál a befogadás lényegi mozzanatának tartja az „olvasás időbeliségét”, vagyis az olvasás folyamatát tekinti az irodalmi (így a vizuális költészeti) alkotások befogadási módjának39. Ezzel szemben a konkrét költészet befogadással kapcsolatos felfogásának alapvető módja a néző „bevonása” a műbe, az alkotási folyamatnak a befogadó is részesévé válik. A konkrét költészetet maga az alkotó sem érzi otthonos közegének, Nagy álláspontja nem egyezik meg a konkretizmus „metafora-ellenességével”, kétkedéssel fogadta a felvetést, hogy ily módon elérhető a tiszta költészet. Meglátása szerint az elképzelés kudarcra van ítélve, hiszen a nyelv alapvetően metaforikus természetű, annak lényegi elemét nem lehet tőle elválasztani40. Kékesi Zoltán kritikai meglátása41 szerint a Műhely vonzáskörében született, a vizualitás kifejezőerejét hirdető munkákra jellemző egyfajta idejétmúlt innovációs kényszer, Papp és Nagy olyan költészeti és műértelmezési kérdéseket vetnek fel, amelyek az ötvenes években NyugatEurópában a konkrét irányzatok térnyerésével kerültek elő. Ennek a megkésett újításnak a hátterében érthető módon az ebben az időszakban elszigetelten fejlődő magyar irodalmi tendenciák sajátosságai, valamint a késleltetett recepció állnak. Érdemes még említést tenni a nyolcvanas években megjelenő mozgó képversek jelenségről. A statikus, valamilyen anyagra (papír, vászon) rögzített képversekkel szemben a kinetikus vagy mozgó képverseket irodalmi performanszként adták elő a műhelytalálkozók és egyéb események 57 �Kutatóterület Nagy Pál 80 alkalmával, változó helyszíneken (Párizs, Bécs, Budapest Szombathely)42. Eleinte Nagy Pál, Bujdosó Alpár, Papp Tibor és Székely Ákos hozott létre irodalmi performanszelőadásokat43, majd a későbbi években már többek közt Szombathy Bálint, Sőrés Zsolt és L. Simon László is belekóstolt az új műfajba. Ez a költői forma44 lehetőséget ad a műfajhatárok közötti szabad átjárásra, az alkotó egyesíti a beszélt, a látható és a performatikus nyelvet, így komplex művészi élményt nyújt. Eszközkészlete az emberi hang és gesztusok használatán túl külső technikai eszközöket is magába foglalhat (diavetítő, fényforrás, vetítendő felületek). Vitatható a kérdés, hogy az irodalmi performanszként aposztrofált műfaj milyen szempontok szerint sorolható az irodalom körébe45. Nagy Pál munkássága sokrétű, műfajhatárokon átnyúló alkotásokat foglal magába. Az Egy magánhangzó anatómiája46 című videómunkája a képi (betűk, képkivágások, ábrák, látomások) és fonikus elemek (szavak, hangok) vegyítéséből kialakuló alkotás érzékelhetően a műfajok közötti határátlépésekkel operál. Egészen más jellegű egy másik izgalmas videómunkája, az Autodafé47 1995-ból. A videón Bruno Montels francia író átszellemült arca látható nagyközeliben, ahogy a háttérben felhangzó Nagy Pál magyar mondatait próbálja újra elmondani. Kékesi Zoltán elemzése48 szerint a videó erőteljesen performansz-jellegű, színpadias vallatásjelenetet idéz, miközben a szöveg, avagy a beszéd örömét jeleníti meg. Bujdosó Alpár vizuális költészeti munkáiban is a szöveg kerül a középpontba. Egy interjúban49 maga is hangsúlyozza, hogy művészként az irodalom területén alkot, nem tekinti önmagát képzőművésznek, annak ellenére, hogy munkáinak jelentős része inkább a vizuális művészetek területén érvényes jelrendszert használ. A néző egyszerre észleli a műben ötvöződő két műfajt, így a két médium kölcsönhatása útján közvetíti mondanivalóját. Bujdosó munkáinak visszatérő eleme ez a kettősség, a két pólus közötti dialóguspozíciók erősítése, az átfedések, kölcsönhatások elősegítése. Egy korai műve, az Irreverzibilia Zeneon egyediségét a modern szövegirodalom önreflexivitása50 és a Bujdosóra jellemző nyelvi leleményesség adja. Az 1993-as Vetített irodalom51 című műve elméleti ihletésből született, de konkrét munkákat is tartalmaz, elsősorban az intermediális poétikai problémákat járja körül, a műfaji kapcsolódások esélyét tágabb kultúr-és művészetfilozófiai kontextusba helyezi52. A Vetített irodalom írásvetítővel és diavetítővel létrehozott irodalmi szövegperformaszok lenyomatait közli, a nehezen dokumentálható műfajjal kapcsolatos tanulmányok, eszmefuttatások kíséretében. Bujdosó Alpár munkáinak többsége az írás történeti kultuszára reflektál vizuális eszközökkel. E könyvben reprodukált „szövegtárgyaihoz” saját értelmező magyarázatát fűzte. A szövegirodalom hagyományait újszerűen továbbgondolva olyan maszkokat készít, amelyek az emberi kultúra ős-szövegeire utalnak. E 58 �Nagy Pál 80 Kutatóterület munkákban a talált tárgy, a szöveg-tárgy és a tudományos kutatás53 eredményei egyedülálló „vizuális jelenségekké” forrnak össze. Ebben a kötetben találkozhatunk a Magyar Műhely körébe tartozó szerkesztők, szerzők54 elemzéseivel is, például Nagy Pálnak a „képszöveg” jelenségével foglalkozó tanulmányával55. A Bujdosó Alpár munkáiban is megjelenő képnyelvet olyan komplex struktúrának tekinti, amely egyesíti magában a „kép” kifejezéshez és a „nyelv” kifejezéshez tartozó jelentésrétegeket. Nagy magyarázata szerint egy kép agyi felfogásának sebessége annyival gyorsabb az olvasás folyamatánál, hogy a képek befogadása inkább a mozgóképhez, videóhoz hasonlítható. Ebből kiindulva a képszövegek „értése”, „felfogása” videószöveg formájában válik értelmezhetővé. A képnyelvben való gondolkodás új fejezetet nyit a vizuális úton történő információközlés történetében. Egyedi struktúrájának köszönhetően a képnyelvben „egyszerre van jelen a meghatározatlan érzelmi kép és az ismert nyelvi, grafikai elemek”56 – amely Nagy Pál értelmezésében egyértelműen a multimediális, elsősorban számítógépes művészethez köti a műfajt. Szombathy Bálint álláspontja57 szerint a három alkotó-szerkesztő (Nagy, Bujdosó és Papp) évtizedeken át zajló együttműködése tudatosan felépített közös műként is értelmezhető. Az 1984-85-ben megjelent köteteik58 mind a műhely megelőző korszakának átfogó értékelésének igényével jöttek létre, ilyen formán – Szombathy olvasatában – egymás kontextusaiként egy komplex műalkotás különböző oldalaiként és vizsgálhatók. Gépköltészet – számítógépes művészet a Magyar Műhelyben A technológiai médiumok fejlődésével és a sokszorosíthatóság egyszerűsödésével fokozatosan beszivárgott az irodalom és a művészet világába e technikák kézenfekvő használata. A nyomdaiparban jártas Műhely-szerkesztők fokozatosan bevezették az újításokat a lap mindennapi működésébe, tipográfiai arculatként és tartalmi megújulásként59. A tartalomban a nyolcvanas évektől egyre hangsúlyosabbá válik a számítógépes költészet jelenléte. Az első számítógépes szöveggenerátor60 programjához írt tanulmány már felvet bizonyos kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy a számítógép létre tud-e hozni kreatív és minőségi művészeti produktumot? A szöveggeneráló programok alapja általában egy valós nyelv szavait tartalmazó szótár, amelyből a program véletlenszerűen (előre betáplált szabályrendszernek megfelelő) kombinációkat hoz létre61. Papp Tibor egy egész kötetet szentelt az irodalom számítógépes 59 �Kutatóterület Nagy Pál 80 lehetőségeinek, amelyben a módszer legfőbb előnyeként a kifejezésmódok gazdagságát jelöli meg62. A számítógépes költészet a három lehetséges út (akusztikus, írásos, mozgóképi) mindegyikén tudja közvetíteni az irodalmi művet. Papp találmánya, a Disztichon Alpha63 olyan egyedülálló versgép, amely 16 milliárd disztichont tárol a memóriájában virtuálisan (ez 6 millió verseskötetet töltene meg), így az olvasó soha nem találkozhat kétszer ugyanazzal a generált verssel. A disztichonok a szerző által kiválasztott és betáplált szókészletből a magyar nyelvtan szabályait követve állnak össze. Az egyedülálló szerkezet létrehozása az élet minden területét masinákkal benépesítő, dehumanizálódás elleni ironikus gesztusként is értékelhető. Más szempontból viszont olyan, a maga nemében úttörő találmányról van szó, amely a költői alkotómunka új dimenzióit nyitotta meg a művészek előtt. Bárkiből költő válhat egy-két disztichon erejéig. * A párizsi Magyar Műhely alapítása óta eltelt 52 évben64 számos változáson ment keresztül a lap és a körülötte kialakult alkotókör. Az áttekintésből is kiderül, hogy a Magyar Műhely folyóiratként, kiállítótérként és kulturális közvetítő térként egyaránt aktív ma is. A „jelenben-létezés méltósága” – parafrázisként Petőcz András könyvének címéből65 – az a függetlenítő erő, amellyel a kortárs művészet képes a körülöttük lévő világ összetettségét műalkotássá szublimálni, ahogy azt a Magyar Műhely is teszi. Jegyzetek BOHÁR András: M. M. Aktuális avantgárd, Hermeneutikai elemzések. Budapest: Ráció, 2002. 21. 2 Nagy Pál említést tesz egy szövegében a Magyar Műhely anyagi nehézségeivel kapcsolatos „tévhitekről”: az a hír járta, hogy az igényes kivitelű lapot a Szabad Európa támogatja, de olyan hírek is felröppentek, hogy a külföldi kiadást Budapestről finanszírozzák. E hírek azonban minden valóságalapot nélkülöztek, egyedül amerikai alapítványok vásároltak néhány példányt, de ez az támogatás is hamar elapadt. Forrás: Nagy Pál interjúja Nagy Pállal, a közeljövőben Magyarországon is megjelenő Magyar Műhely egyik szerkesztőjével, In NAGY Pál: A virágnak – agyara van, Tanulmányok az avantgárdról. Budapest: Orpheusz Kiadó, 2005. 328. 3 BOHÁR, i.m., 25. 4 BOHÁR, i.m., 52. 5 BOHÁR, i.m., 52. 6 G. KOMORÓCZY Emőke: Kassák aktualitása – szellemének továbbélése az ezred1 60 �Nagy Pál 80 Kutatóterület végi (új)avantgárdban. Napút, 2010/3. 75-84. 1971-ben a műhelytagok (Kassák özvegyével karöltve) hagyományteremtő szándékkal megalapították a Kassákdíjat, amelyet a kassáki szellemiséghez mérhető alkotóknak osztanak ki. Forrás: Bujdosó Alpár, Avantgárd (és) irodalomelmélet, A Magyar Műhely párizsi, bécsi és magyarországi találkozásainak elméleti hozadéka, MM, 113-114. szám. 2000/2-3. 98. 7 Kassák-különszám, MM, 13. szám, 1965. december. 8 BOHÁR, i.m., 66. 9 A hatvanas évektől vált intenzívvé az együttműködés a magyar irodalomi élet haladó alkotóival, Mészöly Miklós, Somlyó György, Mándy Iván, Örkény István és Tamkó Sirató Károly is írt a Magyar Műhelybe, annak ellenére, hogy a hazai kulturális közegben nem vették jó néven az efféle publikációkat. 10 KELEMEN Erzsébet: A párizsi Magyar Műhely címlapja, Zempléni Múzsa, 9. évf., 4. sz., 2009. tél, 11. 11 BUJDOSÓ, i.m., 7. 12 SZ. MOLNÁR Szilvia: Az első Magyar Műhely-találkozó Marly-le-Roi-ban, 1972: A poézis új formái és médiumai, online hozzáférhető: http://villanyspenot. hu/?p=szoveg&n=12342. 13 KELEMEN Erzsébet, A párizsi Magyar Műhely címlapja, Zempléni Múzsa, 9. évf. 4. sz. (2009. tél) 13. 14 SZ. MOLNÁR, i. m. 15 A szerzők között megtaláljuk Ditró Ákost, Kuthy Sándort, Márkus Annát, Kabók Mátyást és Kilár Istvánt. Forrás: NAGY Pál: Journal in-time: él(e)tem 1-3., Budapest: Kortárs Kiadó, 2002., 2. kötet, 123. 16 BUJDOSÓ, i.m., 97. 17 BUJDOSÓ, i.m., 97. 18 Például a Magyar Műhelyben jelent meg először Beke László kritikája Szentjóby Tamás és Jovánovics György művészetéről; ezenkívül megemlítendő még Beke László Az alkotó interpretációtól az interpretáció tagadásáig című tanulmánya, amelyben a műalkotás és a befogadás közötti szakadék természetét vizsgálja. BEKE László: Az alkotó interpretációtól az interpretáció tagadásáig, Magyar Műhely, 49. (1976), 52–59.; forrás: BOHÁR, i.m., 101. 19 SZOMBATHY Bálint, Nincs művészet adatok nélkül. In Betűk kockajátéka – A párizsi magyar műhely öt évtizede, kiáll. kat, szerk: SULYOK Bernadett – SÍPOS László, Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012. 20 Magyar Műhely Galéria, 1072 Budapest, Akácfa u. 20. www.magyarmuhely.hu. 21 SZOMBATHY, i.m., 13. 22 A Magyar Műhely Galériában eddig kiállított művészek listája megtekinthető: www.magyarmuhely.hu/kiallitok. 23 Finnegans Wake különszám, MM, 1973, 9. évf., 41-42. sz. 24 MM, 1971. 38 és 39. szám. 25 MM, 1974, 43-44. szám. 26 NAGY Pál: A vizuális költészetről, In NAGY Pál: A virágnak – agyara van, Tanulmányok az avantgárdról, 300. 27 MM, 1981. 62-63. szám, plakátvers-melléklet. 28 Pl.: Lipcsey Emőke, Bíró József, Bali Brigitta, Pethő-Tóth Károly, Molnár Katalin, Székely Ákos, Petőcz András, Endrődi Szabó Ernő, Géczi János, Szkárosi Endre, stb. 61 �Kutatóterület Nagy Pál 80 Forrás: BOHÁR, i.m., 106.; NAGY, A vizuális költészetről, 301. 29 BOHÁR, i.m., 106. 30 PETŐCZ András: Műalkotás: látható nyelven – Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor könyveiről. In UŐ: A jelben-létezés méltósága, Írások 1982-1990. Budapest: Colosseum Kiadó, 1990. 29. 31 PETŐCZ, i.m., 30. 32 A szöveg eredetileg 1987-ben, az Alföld 3. számában jelent meg. 33 PETŐCZ, i.m., 30. 34 PETŐCZ, i.m., 30. 35 PETŐCZ, i.m., 30. 36 PETŐCZ, i.m., 31. 37 KÉKESI, Zoltán: Médiumok keveredése, Nagy Pál munkáiról (Aktuális avantgárd sorozat 4.) Budapest: Ráció 2003. 62. 38 PETŐCZ, i.m., 33. 39 KÉKESI, i.m., 62. 40 KÉKESI, i.m., 63. 41 KÉKESI, i.m., 61. 42 PAPP Tibor: Kassák hatása a mai magyar irodalomra, In UŐ: Avantgárd szemmel – költészetről, irodalomról. Budapest, Magyar Műhely, 2004. 147.o 43 PAPP, i.m., 147. 44 BUJDOSÓ, i.m., 74. 45 Efféle, hasonlóan kérdéses műfajok kategorizációs problémáira keresi a választ Nagy Pál az irodalom új műfajait tárgyaló könyvében. NAGY Pál: Az irodalom új műfajai. 46 Egy magánhangzó anatómiája (videó-gramma). 1989. (8’27”) 47 MONTELS, Bruno: Autodafé I. Nagy Pál közreműködésével. A szöveget a szerzők mondják. kamera: Laurence Borrel, 1995 (8’34”) 48 KÉKESI, i.m., 108. 49 PETŐCZ András: A pergamentekercstől a videóig – Interjú Bujdosó Alpárral In UŐ: A jelben-létezés méltósága, 52. 50 BOHÁR, i.m., 194. 51 BUJDOSÓ Alpár: Vetített irodalom, Budapest-Bécs-Párizs: Magyar Műhely, 1993. 52 BOHÁR, i.m., 195. 53 A tilmuni halotti maszkok sumér kori emlékeket feltáró ásatásokból kerültek elő. A maszkokon a magas rangú személyek (uralkodók, főpapok) szellemi tevékenységének lenyomatait vésték – írták – a koponyát beborító maszkra. Ez a sajátos jelenség inspirálta Bujdosó Alpár maszkjait is. 54 Nagy Pál, Papp Tibor, Székely Ákos. 55 NAGY Pál: Képszövegek. In UŐ: Vetített irodalom. Budapest-Bécs-Párizs: Magyar Műhely, 1993. 21. 56 NAGY, i.m., 24. 57 SZOMBATHY Bálint: A konkrét költészet útjai. Kaposvár: Képírás Művészeti Alapítvány, 2005. 58 BUJDOSÓ, Alpár: Irreverzibila Zeneon. Párizs: Magyar Műhely, 1985. NAGY, Pál: Journal in-time, 1974-1984. Párizs: Magyar Műhely, 1984. PAPP Tibor: Vendégszövegek 2., 3., Párizs: Magyar Műhely, 1984. 62 �Nagy Pál 80 Kutatóterület 59 Az egyedi tipográfiai kialakítású lapszámokat a 102. számtól Papp Tibor tervezi. 60 TUBÁK Csaba: Szöveggenerálás, számítógépes játék és segédeszköz íróembereknek. MM, 1979, 62-63.szám. 61 BUJDOSÓ, i.m., 79. PAPP Tibor: Múzsával vagy múzsa nélkül? (Irodalom számítógépen), Budapest: Balassi Kiadó, 1992. 75. 62 PAPP, i.m., 46. 63 PAPP Tibor: Disztichon Alfa, Párizs-Bécs-Budapest: Magyar Műhely, 1994. 64 A Műhely fennállásának 50. évfordulója alkalmából 2012. májusában a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum rendezett a folyóirat történetét illusztráló kiállítással (Betűk kockajátéka) egybekötött konferenciát a Magyar Műhely évtizedei címmel. A konferencián és a kiállítás megnyitón a lap alapító szerkesztői is részt vettek. Konferencia: http://www.pim.hu/object.40a430a1-401e-4770-abcd-c0100e502335. ivy. Kiállítás: http://www.pim.hu/object.84da6098-cfcd-432a-b588-260990cf7caa. ivy. 65 PETŐCZ, A jelben létezés méltósága. Az 1982-1990 közötti írásokat összegyűjtő kötet címe a benne szereplő A jelben létezés méltósága (Sebeők Jánosról) című írásból származik. 63 �1956/2014 Geczkóék golgotája SULYOK LÁSZLÓ Az ifjú pár kissé megilletődve, de bizakodva tekint a fényképezőgép lencséjébe. Szokványos esküvői felvétel a ’40-es évek végéről. A vőlegény arca ragyog, keskeny ajka visszafogott mosolyt rejteget, büszkén feszít a párja mellett. A menyasszony arckifejezése határozottan komoly. Mintha előre megsejtene valamit a jövőből, valami retteneteset és helyrehozhatatlant. Bár lehet, hogy ezt csak utólag belemagyarázzuk. Mert a képen mégiscsak idilli az együttlét; olyan, amilyennek ilyenkor illik. Hisz szerelem volt az, ami összefonta és egybefűzte a fiatalokat, bármit gondol vagy mond is róla az emlékezet. Geczkó István gépkocsivezető lobbanékony, hirtelen természetű ember volt, aki kérdőre vonta és rendre utasította a terménybegyűjtőt is. Ezért aztán számára nem adatott kegyelem. A három kisgyermek édesapját 1957. május 6-án, az ítélet kihirdetése után azonnal kivégezték, kocsikísérőjével s egyben sógorával, Alapi Lászlóval együtt. A „pásztói hídrobbantók” őrizetbe vételének napját mintha időzítették volna: a rendőrség április 23-án, az akkori húsvéthétfőt követő kedden vette őrizetbe mindegyiküket. A környékbeli néphagyomány szerint ezen a napon locsolkodnak a lányok, más szóval: ugyanolyan fesztelen, vidám nap, mint az előző. Így indult a hídrobbantók számára is, délutánra azonban számukra a nap rémálommá változott: a rendőrök a nyomukba értek, és az öt férfi este már nem is a megszokott fekhelyén, sőt nem is ágyban és párnák közt hajtotta álomra a fejét. Ha egyáltalán tudtak aludni azon az éjszakán; ha egyáltalán hagyták őket aludni… 64 �1956/2014 Geczkó István és társai perének vádiratát forgatjuk. Belelapozva máris benne vagyunk a pásztói vasúti hídrobbantás történetének a sűrűjében. „I. Geczkó István polgári egyén… II. Alapi László polgári egyén… III. Kelemen Károly p. e… IV. Kiss Antal p. e… V. Tóth Miklós p. e… terhelteket az 1956. évi 28. sz. tvr. 4. § /2/ bekezdése alapján, a BHŐ. 33. pont /1/ bekezdésében felvett robbanóanyaggal való visszaélés bűntette, továbbá Kelemen Károlyt és Tóth Miklóst még a BHŐ. 34. pont /1/ bekezdésébe felvett fegyver- és lőszerrejtegetés bűntette miatt a Katonai Bíróság mint rögtönítélő bíróság elé állítom a következő tényállás alapján: Terheltek 1956. december 5-én 22 h körül a mátraszőlősi mészkőbányából tehergépkocsival Pásztóra szállítottak kb. 40 kg paxit robbanóanyagot és a robbantáshoz szükséges 370 db gyutacsot és nagyobb mennyiségű gyújtózsinórt. A robbanóanyagot lényegében rablás útján szerezték meg. A helyszínen Tóth Miklós fegyverrel jelent meg. A robbanóanyagot Geczkó István terhelt pásztói lakásának pincéjében, a gyújtózsinórt és a gyutacsokat pedig Tóth Miklós lakásán rejtették el. Erről minden terheltnek tudomása volt. A robbanóanyagot a gyújtózsinórral és a gyutacsokkal együtt azért szerezték meg, mert az volt a céljuk, hogy felrobbantják a Pásztó és Szurdokpüspöki állomások közötti vasúti hidat. A híd felrobbantásával az volt a céljuk, hogy megbénítsák a személy- és teherforgalmat, hogy ezzel akadályozzák a rendes termelőmunkára való áttérést. A vasúti híd felrobbantásáról, illetve annak tervéről valamennyi terhelt tudomással bírt. A vasúti hidat – előzetes megbeszélés alapján – Geczkó István és Kiss Antal 1956. december 8-án este 23 óra körül robbantotta fel a robbanóanyag egy részével. Ennek következtében a híd megrongálódott; a személyforgalom csak átszállással volt biztosítható, míg a teherforgalom két napon át teljesen szünetelt. A robbantással a hídban okozott kár kb. 7.000 Ft. A híd felrobbantását Geczkó és Kiss közölték a terheltekkel. A megmaradt robbanóanyagot 1956. december 9-e után továbbra is Geczkó István pásztói lakásában a pincében rejtegették, a robbantáshoz szükséges gyutacsot és gyújtózsinórt pedig Tóth Miklós lakásán rejtette el. Erről még december 11-e után is valamennyi terheltnek tudomása volt. (E dátum azért fontos, mert a 1956: 28. számú elnöki tanácsi törvényerejű rendelet ezen a napon vezette be a rögtönítélő bíráskodást az engedély nélküli fegyvertartás, s az ezzel elkövetett gyilkosság, rablás, fosztogatás stb. bűntetteire. A rögtönítélő bíráskodást 1957. november 13-án szüntették meg. – S. L.) Fentieken kívül Kelemen Károly Tóth Miklóssal 1956 végén Pásztó község határában 1 db céllövőpuskát elrejtettek a szőlőben. A puskát Kelemen 1957. április közepén a szőlőből magához vette, és a lakásán elrejtette. A puska zárdugattyúját és 150 db, a puskához való lőszert Tóth Miklós rejtette el a lakásán. 65 �1956/2014 A rendőrség 1956. április 23-án Geczkó István és Tóth Miklós lakásán házkutatást tartott. Geczkó lakásán többek között a következő tárgyakat találták elő. Geczkó lakásán: 1 db faládában, 5 csomagban összesen 25 kg paxit robbanóanyagot, Tóth Miklós lakásán: 266 db bányagyutacsot, 30 m gyújtózsinórt, 165 db kispuskalőszert, 1 db géppisztolytöltényt, 1 db céllövőpuska-zárdugattyút. Ugyanezen a napon találta meg a rendőrség Kelemen Károly lakásának végében egy kályhacsőben elrejtve a céllövőpuskát, amelyhez a zárdugattyút Tóth Miklós rejtegette a lakásán. Terheltek bűnösségüket beismerik, és ezt a bűnjelként lefoglalt tárgyi bizonyítékok is bizonyítják. A bíróság elé állítom: Terheltként: … (És a katonai ügyész felsorolja az öt nevet. – S. L.) Tanúként: 1/ Csohány István p. e-t, 2/ Koczka Pál, 3/ Ozsvárt Barna r. ny. szds-t, 4/ Nagy Béla r. ny. hdgy-ot, 5/ Szabó József p. e-t, 6/ Bodó Ferenc p. e-t, 7/ Sándor József p. e. pályamestert. Csat: naplózott iratok + bűnjelek.” Az aláírás: Zámbó Gyula alezredes, a katonai ügyészség vezetője. A Budapesti Katonai Ügyészség 1957. május 3-án kelt vádiratát csaknem teljes terjedelmében és szó szerint idéztük. Mindössze a túlságosan feltűnő nyelvhelyességi és helyesírási hibákat javítottuk ki. A házassági anyakönyvi kivonat adatai szerint Geczkó István Pásztó községben, 1926. szeptember 4-én született, Geczkó József és Juhász Erzsébet gyermekeként; Zeke Erzsébet ugyancsak Pásztón látta meg a napvilágot, 1930. március 19-én, szüleit Zeke Istvánnak és Illés Erzsébetnek hívták; házasságot 1949. június 18-án kötöttek. De a törvény és az egyház szentesítette kapcsolatban igazán még meg sem melegedhettek, mert az ifjú férjet jó két hét múlva behívták katonának. Tényleges honvédelmi szolgálatát 1951. október 30-áig teljesítette Budapesten, a Tüzér úti katonai iskola kötelékében. Leszerelése után is gépkocsivezető maradt, az AKÖV salgótarjáni vállalatánál helyezkedett el. Teherautót vezetett. A fiatalok 1956-ban kezdhették el közös fészkük építését. Akkorra jutottak idáig. Amikor jeges árvíz sújtotta az országot, és a politikában is valamiféle erjedés kezdődött, ami hónapról hónapra erősödött. A fiataloknak különben már nagy szükségük volt az önálló családi házra, hiszen egymás után jöttek a gyerekek, ők pedig hol albérletben, hol a férfi szüleinek a lakásában szorongtak. Aki csak hadra fogható volt a családban, mindenki segített. A közös munka, a három apró gyermek akkoriban jól összeboronálta az egyébként egymástól több – és nem elhanyagolható – szempontból is különböző Zeke és Geczkó családot. Félig készült el a ház, míg élt a férj, a megálmodója és a megterveztetője. Tehát a mostani házban ő soha nem lakott. Mai állapota az asszonyt dicséri. Itt beszélgetünk. Egy, a kor ízlése szerint épült kockaház ez, mely a maga idejében korszerűnek 66 �1956/2014 számított. Van verandája, ahonnan egy hosszú folyosó nyílik befelé, abból pedig a helyiségek, a konyha az éléskamrával, a két szoba, illetve a fürdőszoba a vízöblítéses vécével. Nagy, kényelmes ház, megfelelő volna egy sokgyermekes család számára is. Egy embernek azonban sok, jórészt haszontalan építmény. A gyerekek régen kirepültek. Pásztó, Kossuth út 63. Elhasználódott, megkopott bútorok között ülünk Geczkó István özvegyével. (A Geczkó nevet nagyon sokan rövid o-val ejtik, amiből arra következtethetünk, hogy a név szláv eredetű. Következetesen Geczkonak ejti az egykori feleség is.) Tél uralkodik most a Mátra alján, de nagy zimankóról nem beszélhetünk. S ezen már meg sem ütközünk a klímaváltozás korában, tudjuk, hogy a való világban összecsúsznak az évszakok. Az özvegy spórol a gázzal, a házból csak két helyiséget fűt. A hosszú folyosó végén, a kisebb szobában, ahol nappalait és éjszakáit tölti, 20 Celsius-fok az állandó hőmérséklet. A hőmérőt folyamatosan ellenőrzi, és ha szükségét érzi, akkor csavar egyet a konvektor gombjain, lefelé vagy felfelé, ahogyan a hőérzete kívánja. Tragikus sorsú férjéről, valamint az apa nélkül maradt család évtizedeiről lassan szaporodnak közöttünk a mondatok. A nyolcvanhárom éves özvegy már nem olyan beszédes és vidám, mint egykoron volt. Szaggatottan, nagy szünetekkel beszél. Elszállt fölötte az idő, no meg el is vették a kedvét a csevegéstől, igencsak korán és alaposan, még a megtorlások elején. Pedig igazán cserfes, életre való teremtés volt, mondják az ismerősei, amit maga sem tagad. Az évtizedek óta ízületeivel bajlódó asszony nélkülözhetetlen támaszait, a két járóbotot félreteszi, becsúsztatja a szekrény és a fal találkozási pontjának szűk résébe. Most nincs rájuk szüksége. Az ágy fölötti falfelületet a hagyományos ízlés szerint készült és felszögelt családi fényképek foglalják el. A csipkével terített asztalon vallásos kegytárgyak, ajándékok. Búcsújáró helyeken szoktunk vásárolni ehhez hasonló apróságokat, például a közeli Mátraverebély–Szentkúton, amely pár éve nemzeti kegyhely. Az emlékképek mellett korabeli okmányok és újságcikkek állnak a rendelkezésünkre. Ezekkel együtt lesz a történet kerek és egész. – Férje rendkívüli tetteket hajtott végre 1956 decemberének elején, amint arról a katonai ügyész vádiratában olvashattunk, és határozottan politikai indíttatásból. Mit tudott az említett cselekményekről? – Semmit nem tudtam… A világon semmit… Én nem jártam sehova. Anyu beteg volt, megvolt már a három gyerek… Közülük kettőt, a két nagyobbat reggelről bevittem az óvodába, csak ennyit mentem ki… Rájuk mostam, főztem, takarítottam. Az embernek járni kellett, mint a motollának… Arról sem tudtam, hogy kint jártak a szőlősi mészkőbányában, meg hogy mi van a pincében… 67 �1956/2014 – Hihetetlennek hangzik, amit mond. – Nézze, én még azt sem tudtam, hogy a faluban a szobrot ledöntötték… Tudja, mikor… a forradalom alatt… A szovjet emlékművet… Pedig közel laktunk hozzá… Most is abban a házban lakom… Csak láttam a tömeget az úton: hömpölygött. Honnan jön ez a rengeteg ember? – kérdeztem. Hát most döntötték le a szobrot, mondta valaki. Jaj, gondoltam, de jó, hogy az uramék nem voltak ott. Semmi más nem hiányozna nekünk… És látja, ő meg ezt csinálta?... – Hazafias tettnek szánták a cselekedetüket – bár ez nincs benne a vádiratban. A Kövicses-patak vasúti hídjának a felrobbantásával akarták megakadályozni a salgótarjáni sortűz után összefogdosott forradalmároknak a Szovjetunióba történő elhurcolását, amint azt Tóth Miklós és Kelemen Károly is elmondta nekem. – Ezt gondolták? Elhiszem. De látja, mi lett a vége… – A rendőrök a pincében megtalálták a robbanóanyagot. Kik végezték a házkutatást? – Nem tudom, nem voltam itthon… Az anyósoméknál a kisgyereket szoptattam, hét hónapos volt. Úgy jött értem Kocsis Laci, egy Senki Bangyi… Nagy ember lett belőle. Amilyen koldus volt, olyan nagy embernek tette magát… Sanyinkkal járt iskolába… Egyszer eljött hozzánk, édesanyám utána figyelmeztette is a bátyámat: Fiam, ha még egyszer vendéget hozol, te sem kapsz enni; vagyunk mi elegen. Nem is jött többet, nem engedte anyu… Nekem sem volt barátnőm, csak az utcabeliek. Velük játszottam, meg mászkáltunk ide-oda. Ők jártak hozzánk, a portánkra, a lányok. Mert nálunk legények voltak… De térjek vissza a kérdéséhez, igaz-e?... No, amikor már én is odaértem az épülő házhoz, lementem a pincébe. Akkor már ott volt az Ozsvárt rendőr… Tarjánban lakik…(Kelemen Károly, a harmadrendű vádlott említette egy salgótarjáni, piaci beszélgetésünk alkalmával, mert jövedelmét kiegészítendő piacozott, hogy Ozsvárt Barna, amikor ez az eset szóba került, mindig a mellét verte, hangoztatva, hogy ő nyomozta ki ezt a „piszkos” ügyet. A család egyébként annyira félt ettől a témától még 2000 nyarán is, hogy Kelemen Károly korábbi beleegyezését megmásítva – hogy magnós beszélgetést készítünk –, nem engedett be a portájára, bezárkózott. Csengetni nem lehetett, ezért zörögtem, és a ház előtt várakoztam, hátha kinyitják a kaput. De senki és semmi nem mozdult. Már majdnem ráuntam a várakozásra, amikor megérkezett – mint később kiderült harmadik, egyben utolsó gyermeke, egy bűbájos fiatalasszony a férjével –, és a hátukon bejutottam. De csak az udvarra. Tovább nem. Kelemen Károlyné ugyanis kijött a házból, és beljebb nem engedett. Mondhattam bármit. Ne ártsa bele magát maga se! – figyelmeztetett végül, és visszament oda, ahonnan jött. Közben a férje még csak nem is mutatkozott. Ez az eset újra csak azt a korábbi keserű felismerésemet erősítette meg, hogy az 68 �1956/2014 állampolgárok lelki megnyomorításában is mestermunkát végeztek mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszer állambiztonsági, rendészeti szervei. Kelemen Károly csak jóval később, 2010. február közepén tudta elszánni magát a nyilvános megszólalásra. Pásztón Bottyán Zoltán nyugalmazott gimnáziumi igazgató, a Magyarok Világszövetsége Nógrád megyei elnöke szervezte azt a visszaemlékezés-sorozatot, amelyben 1956 helyi szemtanúi elevenítették fel élményeiket és tapasztalataikat egy videokamera előtt. A város polgármesterének, Sisák Imrének sikerült meggyőznie az idős embert, aki magára vállalta azt is, hogy személygépkocsijával háztól házig hozza és viszi.) Meg ott volt Harsányi… Lejött volna Maris néni is, az anyósom testvére, de nem tudott lemászni. Az ura viszont, Feri bácsi, lejött… Akkor az Ozsvárt is azt kérdezte tőlem, amit maga: Tényleg nem gondolta, hogy mi van odalent?… Nem gondoltam, feleltem neki… Honnan gondoltam volna? Miért?... Aznap voltam ugyan lent ácskapcsokért, mert folyt az építkezés, de nem vettem észre semmi különöset. Illetve csak az tűnt fel, hogy a zár nem úgy áll, mármint a lakat, mint ahogy mi lezártuk Pityuval. Említettem is az uramnak, de ő csak annyit felelt, ugyan már, képzelődsz, azt hiszed, mindenki olyan tolvaj, mint mi. – Ozsvárt Barna rendőr nyomozó százados neve szerepel a peranyagban, őt ismerjük. De a Harsányi nevezetű férfit nem… Ki volt ez az ember? – Mindjárt megmondom, várjon csak!… Akkor tudtam meg róla többet, amikor már dolgoztam, a ktsz-nél… Ott kérdezte tőlem Nagy Pista, az egyik főnök, ki magának ez a Harsányi… Hát ki lenne?! Az unokatestvéremnek a veje… Azt mondja erre a főnök: az mindent mondott nekünk a maga uráról, csak jót nem… No de már megint eltértem… – Nem tért el, én kérdeztem… Folytassa, kérem! – Szóval hallottam azt is így-úgy, fél füllel, hogy a Tóth Miklós állandóan azt hajtogatta, csak a felesége meg ne tudja, csak a felesége meg ne tudja, mert akkor végünk lesz… Tudja, ki a Tóth Miklós?... Az egyik elítélt… De hogy mit ne tudjak meg, mitől lesz végük nekik, ha én megtudom, arra nem gondoltam… Ez a beszéd engem nem érdekelt, nem tulajdonítottam neki fontosságot… A hídrobbantásról is csak akkor értesültem, mint mondtam, amikor este eljöttek a rendőrök a robbanóanyagért… Először fönt keresték az anyósoméknál, a Hősök útján, a krumplis gödörben, de ott nem találták. Azután jöttek le hozzánk… Pityut is innen vitték el… Csak a félkabátját vette magára, abban ment el… Mindezt már különösebb érzelem nélkül, tárgyilagos egyszerűséggel idézi fel. Hát igen, az idő, az ötven esztendőnél is nagyobb idő, amely eltelt azóta! Csak akkor válik gúnyossá, olykor ellenségessé a hangja, amikor olyan személy kerül a történetbe, akit hibáztat, éppen ezért megvet, sorsának szerencsétlen alakulásáért. ─ Látom, hogy őszintén beszél, és megértem… De azért… nem hagy 69 �1956/2014 nyugton a gondolat… valaki… a tágabb családban… csak tudhatott valamit a robbanóanyagokról meg a hídrobbantásról. Mit gondol erről? – Mit gondolok, mit gondolok? Mintha érdekes lenne… Nem változtat az már semmin… Mit válaszoljak erre?... Mit, no?... Az anyja tudhatott valamit. – Éspedig? – Hogy honnan gondolom?... Onnan, hogy amikor Pityuért jöttek a rendőrök, az anyósom nagyon megijedt, és mindjárt azt kiáltotta: Jaj, a robbanóanyag!... Milyen robbanóanyag? – kérdeztem is tőle, mert én nem értettem… Jaj, ott van lent a pincében, mondta, gyere gyorsan, elvisszük! Nem megyek én, feleltem… Mert a kisgyerek még kicsi volt. Szoptattam, ugye, mikor elmentek a rendőrök… De mi lesz a gyerekekkel? – kérdezte erre. Ha valami bajuk lesz, ő felakasztja magát… Akkor se megyek, makacsoltam meg magam. Ha eddig megtartotta magában ezt a dolgot, gondoltam, tartsa meg továbbra is… – És mintha igazolást várna tőlem, vagy tudj’ Isten mit, hogy helyesen cselekedett, egy mondattal kommentálja az esetet: – Amelyik kutya ugat, az nem harap. – Hát igen, így tartja a magyar ember… De nyilván azon maga is elgondolkodott, hogy a férje miért tette azt, amit tett? A rendőrségi és a bírósági iratokban azt olvashatjuk, hogy Geczkó István úgy gondolta – természetesen a társaival együtt –, hogy most már neki is tennie kell valamit a letartóztatott forradalmárokért és szabadságharcosokért. Nos, miért tehette azt, amit tett? – Mit tudom én… Nem tudom, ha agyonütnek sem. Csak ismételgetni tudom magam: az uram semmit nem mesélt nekem. Asszony voltam, anya voltam, ott volt a három gyerek. Adott ez elég munkát meg gondot nekem. – Majd valami okból, váratlanul, gondolatot vált: – De ha ivott, akkor vége volt az uramnak… Nem úgy Kiss Antinak, aki vele volt a robbantáskor. Az józan ember volt. Motoron járt, egy pohár bort nem fogadott el. Szurdokpüspökiből nősült, most újra Apcon él, odavalósi… Egyedül ő él már csak, ahogy én tudom… Ja, meg Kelemen Karcsi. Az itt lakik nem messze tőlünk, pár száz méterre, a vasúti átjáró felé. Onnan nincs messze a Kövicses patak hídja, amit felrobbantottak… – Mit szeretett inni a férje? – A bort szerette… A pálinkát nem. A sört sem itta… De az nem is nagyon volt akkor… Előfordult, hogy későn jött haza, és akkor reggel annyira kellett neki mondani, Pityu, keljél már, keljél már, menned kell, menned kell… Ha ivott, mindenki jó volt neki, csak én nem… A bátyámék nem is szerették… Durva volt, amikor ivott… Ilyen volt a természete. – Mégis beleszeretett. Szült neki két kislányt és egy kisfiút. Mit kedvelt meg rajta? – Volt valami szelíd mosoly az arcán – feleli kicsit tétován, kicsit bizonytalanul. – Azt szerettem meg… Nézze meg, itt a fényképe… Látja?... 70 �1956/2014 Nagyon tudott csicseregni… Amikor fogságból hazajött, már nagyon szépen tudott beszélni. Nem parasztosan, mint mi. – Fogságból jött haza? – Abból bizony… De az én uram azt is elfelejtette nekem elmondani… Csak később tudtam meg, a rendszerváltáskor. És akkor ketten igazolták is ezt az időszakot. – Mutatja a jegyzőkönyvet, amely még a pásztói városi tanács hatósági osztályának a hivatalos helyiségében 1990. március 9-én született. Lőrik László és Juhász János nyilatkozattevők anyagi, erkölcsi és büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentették, hogy Geczkó István, Hősök útja 27. szám alatti lakossal együtt voltak hadifogságban, 1944. november 1-jétől 1946. október 4-ig az angliai Kirkanban. – Így nyugdíj-kiegészítést kaptam. – Nagyon fiatal volt akkor még a férje, katona nem lehetett. Levente volt? – Biztosan… Kivitték őket ’44-ben. Ennyi… Slussz… A bátyám is oda volt… Akit a bánya leütött… Tudja, 1959-ben… Nagybátonyban… Az újság is megírta. Halálos baleset. – Majd váratlanul témát vált megint: – Tudja, hogy ismertem meg az uramat? – Nem tudom… – Nagyon tetszett a barátnőmnek… Mert voltak ők valahol szüretelni egyszer, együtt, egy helyen… Mondja aztán itthon a barátnőm, hogy ő még ilyen szép szavú emberrel nem beszélt. Várjál, mondom, majd megfogom neked… Hát olyan voltam, mint a tűz. Ahhoz voltam hozzászokva… – Nyilván azért, mert a testvérbátyjai kényeztették. – Ááá… nem volt az szokásban akkor… De nem is nagyon volt mivel kényeztetni. Szegények voltunk… Meg akkor másképpen gondolkodtunk… Elment például az öregebb bátyám Pestre, hogy szakmát tanul, de nem tanult, hanem dolgozott. Nem a családnak… saját zsebre. Emlékszem, szegény édesapa mondta is, nem tudom, mit csinál az a gyerek, sokba van; gyorsan elfogy neki az a kenyér, ami nekünk itthon négyünknek elég… Hát persze, hogy gyorsan elfogyott. Később tudtam meg, hogy ott voltak vele Pesten az unokatestvérei: Klári, Jani, Annus… Most ebből gondolhatja, ha ők négyen leültek az asztalhoz, akkor meddig tartott az a kenyér… – Hát nem sokáig, az biztos… De térjünk vissza a férjéhez! Hogyan „fogta meg”? – Egyszer az utcán sétáltunk, és fésűt kértem tőle… A hajam föl volt csavarva, hát hogy kellett volna abba fésű! Minek. De ő nem kapcsolt… Meg az unokatestvéreivel is rendszeresen beszélgettem. Arcról mindenkit ismertem… Meg valamikor libát is őriztünk együtt vele, Pityuval… A földre csak akkor mehettem dolgozni, amikor betöltöttem a tizennegyedik évemet. Akkor voltunk napszámban, ő is, meg én is, a Zeke Csucsinál… Meg cukorrépát ültettünk… Én csak itthon, Pásztón jártam napszámba, de őt leküldték a szülei az Alföldre is. A pénzért… Amikor már komolyan járt 71 �1956/2014 hozzám, leküldték két hétre, hogy majd elfelejt engem… Nem felejtett el… A nagynénim abban az utcában lakott, ahol ők, elmentem a nénikémékhez segíteni, lekvárt főzni. Találkoztam Pityuval. Ne félj semmit, jövök én haza, nem az lesz itt, amit ők akarnak, mondta nekem. – Miért akarták a férje szülei, hogy elfelejtse magát? – Mert azt akarták, hogy a Zsíros Bözsit vegye el… De hogyha nem kellett neki… – Logikus. Na, de a fejlemények nem rontották meg a barátnőjével való barátságukat? Arra gondolok, hogy végül mégsem neki fogta meg a szép szavú embert? – A barátnőm nem haragudott érte, hogy engem választott… No, szerbusztok, megyek, mondta mindig, amikor találkoztunk, mert látta, hogy mi Pityuval már nevetünk egymásra… Pityu rajtam ragadt… Nem lehetett tőle megszabadulni… Huszonhárom hónapig udvarolt nekem… Szép lagzit szeretett volna. El is ment pénzt keresni, Szőllősi Pista bácsiékhoz meg sokfelé. Mégsem csináltak neki lagzit a szülei… a család… Emiatt aztán otthon kiütötte a csapot a hordóból, mérgében, és azt mondta, no, nesze, most már igyál, igyál bort, ha nem lesz lagzi… ─ Ez a csalódott, elkeseredett ember tipikusnak tekinthető reakciója. Fájt neki, ami történt. Ennek ellenére, mások elbeszéléséből tudom, nagyon szerette a szüleit és a két lánytestvérét. Úgy, mint a régiek. Abban az időben sokkal összetartóbbak voltak a családok, az emberek. Az iratokból emlékszem arra, hogy a család védelmében bonyolódott összetűzésbe a helyi tanácshivatal ügyintézőjével, az adóösszeíró, illetve adóbeszedő hivatalnokkal is… – Elmondom én magának… Tudja, hogy volt az?… Az uram éjszakás volt, és bedöglött a kocsija. Hazaugrott, és ott találta a két fiatal végrehajtót a portán; erre nekik ment, mit keresnek ott… Le akarják seperni a padlást?!... Mert a családját tényleg nagyon szerette. (A történet felidézésekor megszólja nála fiatalabb sógornőjét; magakellető volt mindig, tartja róla. S hogy igazát még inkább alátámassza, újabb történetet mesél el a rokon fiatalasszony kacérságáról. Ki tudja, mi igaz ebből, mi nem. Mennyi a valós alapja, mennyi a képzelgés benne? Csak azt tudjuk, hogy a két família között először akkor vált feszültté a viszony, amikor a tehetősebb Geczkó fiú udvarolni kezdett a szegény lánynak, és nem a számára kiszemelt jobb módú lányt vette feleségül, ahogy azt mindig is elvárták a hagyományos paraszti családban. Második alkalommal pedig a két asszony már hosszú évekig állt haragban egymással, beszélő viszonyban sem voltak. Ekkor a gyűlölködés kirobbantója egy elmulasztott esküvői meghívás volt, folyamatos táplálója pedig a pletyka, a kölcsönös vádaskodás. Geczkó István gyermekei – akiknek a kacérsággal vádolt sógornő a keresztanyjuk – szerencsére kimaradtak ebből az áldatlan szóháborúból, az idegölő lélektani 72 �1956/2014 hadviselésből. Csak 2001 tavaszán fordult a kocka, és az immáron idős asszonyok békét kötöttek. Mégiscsak így van ez rendjén; miért adnának kárörömre okot továbbra is az ellenségeiknek? Mindeközben az özvegy máig nem igazán elnéző az apósával és az anyósával szemben. Az „öreget” úgy festi le, mint valamiféle pásztói Turi Danit, akit Móricz Zsigmond Sárarany című regényéből ismerhetünk. Anyósát pedig úgy állítja be, mintha falazott volna a lányának bizonyos alkalmakkor. Persze nem azért írom le mindezeket, hogy újabb viszályokat szítsak. Véletlenül sem szeretném. Csak érzékeltetni kívántam, milyen az élet, milyen a sors, milyenné válhat egy szoros kötelék, ha abba a politika is beavatkozik. – Egyébként interjút készítettem a sógornővel, született Geczkó Erzsébettel is, aki az adóügyes történetben egyetlen hivatalnokról tett említést. Elmesélte, hogy a bátyja alaposan elagyabugyálta a basáskodó beszolgáltatási végrehajtót. Ezért a tettéért öt hónap börtönbüntetést kapott, amelyet le is töltött.) – A Geczkó család végül belenyugodott a házasságukba. Hol laktak az esküvő után? – Itt is, meg ott is… a szülőknél, meg albérletben. Laktunk olyan földes szobában, hogy feljött benne a vakondok… Az albérletünk ott volt a polgári iskolával szemben. Oda rossz emlékek fűznek. Egy piszkos boszorkány lakott mellettünk… Egyszer nyitotta az ajtót, de nem jött be senki… Biztosan megint részeg, gondoltam magamban… Félt az ember, ugye, nem mertem semmit csinálni… Katika, te vagy? – szóltam ki. Csend. Gyere be, mondom, van itt minden, gatyamadzag, nyújtófa, élve nem mégy ki innen. De nem jött be, hál’ istennek… Mert megmondta a Brezdán Jóska… Az volt a Katika testvérének a fia, ott lakott ő is. Mi az első, ő a hátsó szobában, a konyhát meg közösen használtuk, ott főztem… Csak be ne tudjon menni magához, mert akkor magának vége lesz… És képzelje, egyszer anya jött hozzánk, a Katika meg bejött vele a szobába. A sarokban ott a tyúk, elültetve huszonegy tojáson. De a tojásokból végül nem kelt ki csak egyetlenegy, a többi megzápult. Nagyon elfogott akkor a keserűség és a düh. No, Katika, szitkozódtam, ha megbasztad a húszat, baszd meg a huszonegyediket is!… Boszorkány volt, az biztos. – Ne mondjon ilyet! Hisz már Könyves Kálmán királyunk megmondta, kilencszáz évvel ezelőtt, hogy boszorkányok nincsenek… – Pedig ez a Katika boszorkány volt, úgy higgye el! Romlást hozott ránk… Bekapcsoltuk a táskarádiót, csakhogy ne halljuk, de ő mondta a magáét, hogy majd lesz itt még sírás is… A férjemet biztos, hogy megrontotta… Meg bizony… Azért csinált ilyet. – A pásztói vasúti hídrobbantók perének másik kivégzett vádlottja, Alapi László, aki férjének volt a kocsikísérője, egyben a sógora. Rá hogyan emlékszik vissza? – Ő volt a legnagyobb hülye – feleli kapásból, a leghatározottabban, 73 �1956/2014 olyan természetes egyszerűséggel, mintha azt mondaná: kétszer kettő négy. – Mert tényleg ő vitte be mindegyiket a bajba. – Eszerint helytálló a törvényszék azon állítása, hogy Alapi László volt a hídrobbantók szellemi vezére, a cselekmény eleve kigondolója? – Hát… ki más lett volna… Nekünk nem volt csak egy kis táskarádiónk, nekik meg rendes rádiójuk volt… Édesapa meg hogy meghalt, nekünk még rádiót sem volt szabad hallgatni… Szegény anyu, emlékszem rá, nagyon nekitapadt Lacinak, amikor beszélni kezdett az urammal, hogy így a forradalom, meg úgy a forradalom, hogy szabad Magyarország kell, hogy a ruszkik menjenek haza. Ide figyeljél, mondta anyu, mit dumálsz te itt, nem szégyelled magadat, nem elég, hogy megjártátok a… az izét… kint voltatok az orosz fronton? – Ebben a statáriális perben öt embert ültettek a vádlottak padjára; barátok voltak? – Dehogy voltak barátok. Csak ismerősök. Munkából ismerték egymást. Mi akkor a Hősök utcában laktunk, azok meg a másik utcában, viszonylag közel egymáshoz. Kivéve a Kiss Antit. Ő apci volt, és sofőr, mint az uram, ugyanott is dolgozott. Az uram meg az Alapi Laci voltak rokonok, ahogy már beszéltük: ők sógorok voltak. – Hogyan derült fény a cselekedetükre? Elárulta valaki őket? – Én úgy tudom, hogy Pityut felismerte a szőlősi ember a Tüzépen. Mert forradás volt az arcán neki, a szája mellett, itt, ezen az oldalon – és ujjaival megtapogatja a jobb orcáját. – Még gyerekkorában szerezte. Mert nagyon eleven gyerek volt… Úgy tudom, hogy tolták ki a színből az igás kocsit, ő meg ott lábatlankodott, és szétvágta neki valami az arcát. Össze kellett varrni… És a Koczka, az egyik éjjeliőr a kőbányában, erről ismerte fel. – Milyen képet őriz utolsóként a férjéről az emlékezetében? – Soha nem felejtem el, építkeztünk, és húsvét vasárnapján hoztak téglát Terenyéről. Azt mondta, hogy csak menjetek le anyuhoz, mármint az én anyámhoz, majd ha végeztünk, elmegyek érted, és a teherautóval hazahozlak benneteket. No, hazajöttek, de aztán ő lefeküdt és elaludt a fáradtságtól. Az édesanyja költötte fel: hogy ha megígérted neki, akkor menj is el érte. Úgyhogy eljött értünk… Másnap meg, a locsolkodás napján, fogalmam sincs, igazából miért mondhatta, odafordult hozzám nagy kedvesen: Édes anyám, miért vettelek el téged, nem is tudom. Olyan sovány voltál, hogy azt hittem, ha hozzád érek, el is törsz; most legalább már van mit fogni rajtad… 68 kilo voltam akkor már, a szülések után, amikor meg férjhez mentem, 53 kilot nyomtam. Az ítélet bírói indoklásban szerepel mindaz, amit a vádlottak a rendőrségi kihallgatásaikon elmondottak és beismertek. Geczkó István jegyzőkönyvét 1957. április 25-én vették fel Salgótarjánban; ebben vallotta: 74 �1956/2014 „Szegényparaszti családból származom, apámnak 6 kh. földje van, amit saját maga művel meg… apámnak a föld megművelésében segítettem. 1949-ig voltam a szüleimnél, ebben az évben megnősültem… 1951-ben leszereltem… Salgótarjánban a 33. sz. AKÖV-höz mentem dolgozni, ahol mint gépkocsivezetőt alkalmaztak. 1953-ban hatóság elleni erőszak miatt 5 hónapra be voltam zárva, majd 1954 tavaszán, szabadulásom után több helyen dolgoztam, majd 1955. februárban visszamentem dolgozni a 33. sz. AKÖV-höz, ahol őrizetbe vételem napjáig, 1957. április 24-ig dolgoztam. (Rendőrségi elfogása és a házkutatás egy nappal korábban, április 23-án történt.) Tudomásom szerint engem azért vettek őrizetbe, mert a mátraszőlősi mészkőbányából robbanóanyagot loptunk, és ezzel, illetve ennek egy részével felrobbantottuk a pásztói vasúti hidat. Az 1956os októberi események során állandóan dolgoztam… a Tejipari Vállalatnak fuvaroztam… 1956. december hónapban, a napra nem emlékszem… a környező falvakból a tejet összeszedtük, és bementünk Pásztóra… a tejet a feldolgozó előtt leraktuk Alapi László kocsikísérővel, ezután elmentünk Alapi Lászlóhoz, vagy a szüleihez, pontosan nem emlékszem, hogy kinél voltunk bort inni… a Bableves csárdában már fogyasztottunk pálinkát, 3-4 féldecit fejenként… az úton hazafelé jövet Alapi azt mondotta nekem, hogy ne lessük mi sem a napot, feltétlenül menjünk el a mátraszőlősi kőbányába robbanóanyagért. Majd elmondotta, hogy lassan minden elmúlik, és mi nem csinálunk semmit sem… meg van beszélve a többiekkel is, akkor megkérdeztem, hogy kikkel, mire Alapi azt mondotta… Kiss Antal ugyancsak gépkocsivezetővel, tejet szállít, és Tóth Miklós és Kelemen Károly személyekkel… A híd felrobbantását is előre megbeszéltük mind az öten, akik mentünk a robbanóanyag megszerzésére… azon vitatkoztunk, hogy hova tegyük el. Majd abban állapodtunk meg, hogy az én házhelyemen van az új épület, melynek a pincéjében a forgács és a lim-lom közé rejtettük. 1956. december 8-án, amikor Salgótarjánban volt felvonulás, Alapi fenn volt… visszajöttek Pásztóra, én benn voltam a tejüzemnél… akkor elmondotta Alapi, hogy most már mi is megkezdhetjük a híd felrobbantását… Alapi elment haza… találkoztam Kiss Antal nevezetű személlyel, akinek elmondottam, hogy gyere, fel fogjuk robbantani a vasúti hidat… Kiss azt mondotta,… jó, menjünk… elmentünk Tóth Miklósékhoz, mivel a robbantáshoz szükséges felszerelések nála voltak… Tóth azt mondotta, hogy ő most nem jöhet, mert névnapot tartottak… menjünk mi ketten, én és Kiss… a nála lévő gyújtózsinórt ideadta nekem, és én Kissel elindultunk… elmentünk a szurdokpüspöki útra, ahol a zsinórt kipróbáltuk… Megjegyezni kívánom, hogy a gyújtózsinór kipróbálásának színhelyéhez az utat gépkocsival tettük meg. A házhelyemhez már gyalogosan mentünk… odaértünk a házhelyemhez, Kiss kint maradt, én pedig bementem a pincébe, ahonnan a robbanóanyagot kihoztam… a robbantáshoz 2 csomag robbanóanyagot vittem ki, ami a ládában elhelyezett 75 �1956/2014 robbanóanyagon kívül volt, kb. 3-4 kg lehetett… elindultunk a vasúti hídhoz, ami a pásztói nagyállomáshoz kb. 1 kilométerre van… szétnéztünk, hogy nem látja-e valaki, meggyőződtünk arról, hogy nincs senki a közelünkben, akkor beraktuk Kissel a robbanóanyagot a híd facölöpözete alá, előtte én, majd amikor nekem nem sikerült meggyújtani, Kiss Antal kezdte gyújtani a zsinórokat, amit azután Kissnek sikerült is meggyújtani… a híd felrobbantására… az időre nem emlékszem… éjfél előtt volt 1-2 órával… a többi 25 kg robbanóanyagot a házhelyemen épülő épület pincéjében rejtegettük, illetve rejtegetem továbbra is. A kihallgatást megszakítom.” – írta ennél a pontnál a jegyzőkönyv felvevője, Szücs József rendőrnyomozó hadnagy. Nem kitalált történetek ezek, mint sok ’56-os peranyagban, hanem valóságosak. Legfeljebb a cselekvések indítékai sugalmazottak vagy veréssel kikényszerítettek. Tény, hogy a robbanóanyagot ellopták, de nem azért lopták el, hogy a vasúti hidat felrobbantsák. Az esetlegesen történt. Végső soron azért, mert 1956. december 8-án az történt Salgótarjánban, ami. Ha nincs gyilkos sortűz, nincs robbantás. Akkor a robbanóanyagokkal legfeljebb csak puffogtatnak valahol. Mert a kádári szovjet rendszer megerősödött, nincs értelme szembeszállni vele. De a vádlottak – és mások – szerencsétlenségére a sortűz megtörtént: helyi pufajkások lőttek helyi lakosokra, nógrádiak a nógrádiakra, és lőttek a szovjet katonák. Kétszáz körüli halott és sebesült az eredménye. Ez a szörnyűség indította tettre a pásztóikat. A helyzet őket is váratlanul érte, éppen ezért vettek csak ketten részt a robbantásban; amihez igazából nem is értettek. De számukra ez a tett kínálkozott. Meg akarták akadályozni, hogy a szovjetek – és akkoriban ez nem egyszerű szóbeszéd volt, ahogyan a részlegesen megújult kommunista hatalom elhitetni akarta akkor és még nagyon sokáig az állampolgárokkal, hanem kőkemény valóság – a sortűz után letartóztatott munkástanácsi vezetőket vagy másokat vasúton elszállítsanak a Szovjetunióba. Mint ahogyan ezt megtették azt 1956. november 4-e, a szovjet támadás után az ország más területein. Az éjszakába nyúló cselekedetet tehát a pillanatnyi felindulás, illetve az ebből eredő hirtelen elhatározás szülte. Geczkó István pedig – tudjuk – gyors elhatározású és hirtelen cselekvésű ember volt. Igaz, hogy ő csak hallott a tragédiáról, Kiss Antal azonban személyesen átélte. Ahogyan akkori kocsikísérője, Alapi László is. Ötük közül egyébként még Tóth Miklós volt jelen, aki rövid ideig látta is Alapiék tejüzemi teherautóját, majd a sortűz után aktívan bekapcsolódott a sebesültek mentésébe, egészen addig, amíg el nem borzadt a látottaktól. A perbe fogottak szellemi vezetőjének tartott Alapi László azért maradt ki a robbantásból, mert a felesége nem engedte el hazulról, míg Tóth Miklós és Kelemen Károly házánál családi összejövetelt tartottak. E körülmények is 76 �1956/2014 ellentmondanak annak, hogy előre megtervezett, tudatos cselekvésről volt szó. A Budapesti Katonai Bíróságra 1957. május 4-én, szombaton érkezett meg az ügyészi vádirat, és még aznap elkezdődött a tárgyalás. Vasárnap pihenőnap, s hétfőn délelőtt folytatódott a per. Gyors ítélethirdetés, majd ugyanaz a rögtönítélő bíróság kegyelmi tanáccsá átalakulva visszavonult, és egyik pillanatról a másikra, két esetben felülbírálta saját döntését. Az első három vádlott büntetését jogerősnek és végrehajthatónak nyilvánította, ezért őket már fel sem terjesztették kegyelemre, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsához. „A Népköztársaság nevében! A Budapesti Katonai Bíróság mint rögtönítélő bíróság Budapesten, 1957. május 4-én és 6-án megtartott nyilvános tárgyaláson meghozta a következő ítéletet: Az 1957. április hó 23-tól előzetes letartóztatásban lévő I. r. Geczkó István p. e., aki : 1926. IX. 4-én Pásztón született, anyja: Juhász Erzsébet, apja: József, nős: Zeke Erzsébet, 3 gyermeke van, 6 elemi iskolai végzettségű, gépkocsivezető, magyar állampolgár, büntetett előéletű, pásztói lakos. II. r. Alapi László p. e., aki: 1920. december 10-én Pásztón született, anyja: Durucz Erzsébet, apja: István, nős: Alapi Ilonával, 2 gyermeke van, 6 elemi iskolai végzettségű, magyar állampolgár, büntetlen előéletű, pásztói lakos. III. r. Kelemen Károly p. e., aki: 1930. december 15-én Pásztón született, anyja: Endrész Ilona, apja: Pál, nős: Szlodányi Máriával, 4 gyermeke van (A valóságban feleennyi, tehát két gyermeke volt, a legkisebb, a harmadik csak a börtönbüntetésének a letöltése után született. És vannak más fontos elírások is az idézett dokumentumban. Elírták például Kiss Antal születési helyét és Tóth Miklós édesanyjának a nevét is.), 7 elemi iskolai végzettségű, mozdonyvezető, magyar állampolgár, büntetlen előéletű, pásztói lakos. IV. r. Kiss Antal p. e., aki: 1928. február 1-jén Apcogon (helyesen: Apcon) született, anyja: Pete Julianna, apja: Antal, nős, 1 gyermeke van, 6 elemi iskolai végzettségű, felesége neve: Sebők Mária, gépkocsivezető, magyar állampolgár, büntetlen előéletű, szurdokpüspöki lakos. V. r. Tóth Miklós p. e., aki: 1930. szeptember 29-én Pásztón született, apja: János, anyja: Vénusz (helyesen: Benus) Julianna, nős: Zeke Annával, 1 gyermeke van, 7 elemi iskolai végzettségű, gépkocsivezető, magyar állampolgár, büntetlen előéletű, pásztói lakos vádlottakat bűnösnek mondja ki. I. r. Geczkó István p. e. vádlottat a BHŐ 33. p. /1/ bek. felvett és az 1956: 28 tvr. által rögtönbíráskodás alá utalt robbanóanyaggal való visszaélés bűntettében, és ezért a kiegészített 1956: 28 tvr. 1 §-a, valamint a 6/1956/ XII.11./ számú kormányrendelet 10 § /1/ bek. alapján halál büntetésre, II. r. Alapi László p. e. vádlottat… rögtönbíráskodás alá utalt robbanóanyaggal való visszaélés bűntettében, és ezért… halál büntetésre, III. r. Kelemen 77 �1956/2014 Károly p. e. vádlottat… robbanóanyaggal való visszaélés és lőszer- és fegyverrejtegetés bűntettében, és ezért őt… 15 /tizenöt/ év börtönbüntetésre mint főbüntetésre, 10 /tíz/ évre egyes állampolgári jogoktól való eltiltásra, lefokozásra mint mellékbüntetésre, IV. r. Kiss Antal p. e. vádlottat… robbanóanyaggal való visszaélés bűntettében, és ezért… halálbüntetésre, V. r. Tóth Miklós p. e. vádlottat… robbanóanyaggal való visszaélés és lőszer- és fegyverrejtegetés bűntettében, és ezért… halálra ítéli.” A tanács elnöke Kiss István Gábor hadbíró százados, jegyzőkönyvvezető Velez Gyuláné, a két katonai ülnök: Farkas Benő őrnagy és Kiszel Sándor őrnagy. Kiss István Gábor egyébként a megtorlás időszakában 26 személyt ítélt el a forradalom idején elkövetett cselekményekért, és nyolc halálos ítéletet hozott, összesen 102 év börtönbüntetést és két életfogytiglanit osztott ki. A ma már újra város Pásztó lakóinak körében nagy port kavart statáriális tárgyalás körülményeiről kérdezem özv. Geczkó Istvánnét. – Hol folytatták le férje és társai ügyében a bírósági tárgyalást? – Budapesten, a Gyorskocsi utcában… Két rendőr állt az uram mellett, ezek vigyáztak rá. Fegyőrök lehettek, ahogy én gondolom… Én egy falatot nem tudtam enni, éhen jöttem haza. Anyósom hiába biztatgatott, egyél már, egyél, mert ha nem eszel, hátba verlek; meg akarsz halni?... Az anyósom meg csak evett, evett meg evett… Én meg csak néztem, néztem és néztem. Úristen, hogy megy be neki az a sok falat! – A férjével tudott beszélni a tárgyalás idején? – Nem… Nem volt ott szabad ilyet csinálni. Csak láthattuk őket… De csak az első tárgyalási napon… Szombaton… Össze volt törve, testileg-lelkileg. Megverték őket, biztos… Nagyon, de nagyon megverték őket… Rítt ő is, mint egy gyerek… A második tárgyalási napon már nem engedtek a közelükbe. Akkor volt az ítélet. – A családból kik mentek el a tárgyalásra? – Én voltam ott, az anyósom és a férjem testvére, Julcsa… Ő is mindig ott van Tarjánban, a piacon, mint a Bözsi, a másik testvére… Édestestvérek, ugye, Julcsa az idősebb… Két lány, de nem beszélnek. Bözsi, ajj, szószátyár… Az uram volt köztük a legidősebb… Végig ríttam a tárgyaláson. Akkor már tudtam… Mikor bejöttek a tárgyalóterembe, ahogy hozták őket… olyan volt már, mint a halott. Úgy be volt sárgulva, mint most én… Én mindig ilyen sárga voltam. Soha nem voltam szép piros… – Elbúcsúzhatott a férjétől? – Hova gondol?! Nem lehetett ott szó semmilyen búcsúzásról… Pityu a tárgyaláson csak annyit mondott: majd keresek annyit, hogy a gyerekeknek kenyér legyen! Szóval ő még reménykedett… De mondom, amikor elvitték otthonról, utána én már nem tudtam vele beszélni soha. 78 �1956/2014 – Hogyan fogadták a kegyetlen ítéletet? – Gondolhatja… Odajött hozzánk a Kelemen Karcsi ügyvédje, azt mondja az anyjának: asszonyom, tegye össze a kezét, adjon hálát az Istennek, hogy a fia csak tizenöt évet kapott. És a többi mennyit kapott? – kérdeztük izgatottan. Halálos ítéletet, felelte kurtán, és elszaladt… Karcsi kapta a legenyhébb ítéletet. A papírokon négy gyerek szerepel a neve mellett, nem tudom, miért. Ennyit vallott be? Vagy ezt hazudta?... De csak két gyereke volt. Még az is lehet, hogy a négy gyerek miatt nem kapott halálos ítéletet… Az én uramnak Szilágyi István volt a kirendelt ügyvédje, az ítélethirdetés előtt azt mondta nekünk, hogy megtesz mindent, amit ember megtehet az uramért, mert neki is van három gyereke. De annyit még hozzátett: itt pénzzel sem lehet életet nyerni. – A sógornője szerint azért kellett ilyen súlyos ítéletet hozni, hogy „Nógrád megye megrendüljön tőle”. Geczkó Erzsébet úgy emlékszik, hogy akkoriban Pásztón aláírásokat is gyűjtöttek, példás büntetést követelve. Maga tudott az aláírásgyűjtésről? – Arra, hogy aláírásokat gyűjtöttek, én nem emlékszem. Viszont a pártgyűléseken beszéltek róla, azt biztosan tudom… Krizsanyikné volt itt az atyaisten, országgyűlési képviselő, azt mondta: elrettentő ítéletet kell hozni… Aztán ő is megbolondult… Az akkori nagy kommunisták már mind meghaltak; nemrégiben a Kovács Pista is. Csirke Patyo él még közülük, az áfészes… Hát az elrettentő ítélet megszületett!… De rettenetes volt az egész tárgyalás… Hétfőn délelőtt kimondták az ítéletet. Ezután a fegyőrök megkapták a hónuk alatt őket, az uramot meg az Alapi Lacit, és már vitték is kifelé mind a kettőt… Vitték őket akasztani. (Geczkó István halálbüntetésének kötél általi végrehajtásáról a Budapesti Országos Börtön udvarán készült jegyzőkönyvből idézünk. Kiss István Gábor, a tanács elnöke „a 11 óra 35 perckor elővezetett Geczkó István p. e. elítéltet személyi adataira vonatkozólag kikérdezi… közli az elítélttel a jogerős ítéletet, és azt, hogy a kegyelmi kérelmét a bíróság elutasította, majd 11 óra 37 perckor átadja elítéltet az ítélet-végrehajtóknak, akik az orvosok jelenlétében az ítéletet végrehajtják.” Az orvosok, dr. Fáber Viktor és dr. Szabó Ernő „1957. május 6-án 11 óra 48 perckor jelentik a halál beálltát. Tanács elnöke megállapítja, hogy az ítéletet a törvényes keretek között végrehajtották.” Jelen volt még a katonai ügyész, Kelemen Géza százados és a jegyzőkönyvvezető Smigura Sándor százados. A bíró Alapi Lászlót 11 óra 40 perckor adta át az ítéletvégrehajtónak.) – Mit tudtak, hova temették el a két kivégzettet? – Azt a hatóságok nem mondták meg. Titokban kellett megtudnunk. Az anyósom testvérével mi még azon a héten, pénteken felmentünk Pestre. Anyám próbált visszatartani, ne menj, lányom, ki tudja, melyik árokparton van… A börtönnel szembeni nagy temetőben meg akartuk keresni őket. Ott 79 �1956/2014 járkáltunk feketében, és megszólított bennünket egy ember: kit keresnek? Mondom, hétfőn volt két kivégzés. Akkor kövessenek, mondta a férfi, de óvatosan, olyan távolságban, hogy együtt ne vegyenek észre bennünket… Mindig volt jóindulatú ember… Meg van, meg lesz is… A 235-ös parcellában, az 5. sorban feküdtek. (Alapi Sándorné Geczkó Erzsébet a 275-ös parcellára emlékszik.) Az unokatestvérem kovács volt, csinált nekik egy vaskeresztet. A szocialista jelzővel kicicomázott igazságszolgáltatás – a proletár osztálybíróság – példát statuált a „pásztói hídrobbantók” esetében is: az okozott kárhoz képest feltűnően aránytalan ítéletet hozott. Amit adott esetben az magyaráz, hogy a salgótarjáni sortűz után nem sokkal statáriumot hirdettek, aminek következtében nagy lendülettel beindult a konszolidálódni vágyó, bolsevik megtorló gépezet. A bírósági tárgyalást követően az érintett családok számára megtiltották az egymással való érintkezést: tagjaik attól kezdve nem találkozhattak, nem beszélgethettek. Ők pedig beletörődtek a sorsukba, elfogadták és be is tartották a rájuk erőltetett játékszabályokat. Sokáig. És ha véletlenül kereszteződött az útjuk, legjobb esetben is csak köszöntek egymásnak. De kurtán-furcsán, orruk alatt dörmögve, vagy csak biccentve, mintha nem is sorstársak, hanem ellenfelek volnának. Bűntudatot ébresztettek bennük, és a tüzét szorgalmasan táplálták. Kívülről. Az úgynevezett győzteseknek ez a megkülönböztetett, ám korántsem jóindulatú figyelme rányomta bélyegét egész viselkedésükre. Többek között azzal a nem kívánatos következménnyel is járt, hogy némelyik szereplő emlékképei nem egyszerűen csak megkoptak, hanem össze is koszolódtak. Világosan fogalmazva: gyanakvóak, mi több, ellenségesekké váltak egymással szemben. Az egyik szerencsétlen a másikban kereste a hibát, és fordítva. Ezzel a magatartásukkal pedig olyanná váltak, mint amilyennek a hatalom akarta látni és láttatni őket. Az apa szerencsétlensége után a megfogyatkozott családra sötét éjszaka borult. Évike, a legidősebb, akkor hat-, Klárika négyéves, a legkisebb, Pityu hét hónapos. Nincs már apjuk, nincs fizetés. – Be kellett fejezni a házat, hogy kényelmesen lakhassunk – meséli az özvegy. – Mert ott állt a félig felhúzott ház, csupaszon. Egyelőre csak a falak álltak: a középső meg körben a négy külső fal. Pénzünk nem volt. Honnan is lett volna?... Anyám adott, hogy vegyek stukatúrt. A káli vonalról tudtam hozatni valahonnan… Munkát kerestem, de nem vettek fel sehova. Anyunál húztuk meg magunkat. Egy évig olyan voltam, mint aki nem normális. Emlékszem, mentem az utcán, és köszöntek nekem, de én nem köszöntem, nem tudtam, ki, mi köszön. Csak utána kezdtem el gondolkodni rajta, még azt hiszik, bolond vagyok… (Geczkó István szüleinek mindennapjairól a legfiatalabb testvér, Geczkó Erzsébet beszélt: Anyám 49 éves volt akkor. Örökké bús 80 �1956/2014 asszony maradt. Leütött fejjel járt, senkire nem tudott nézni. Egy évig nem ment ki az utcára se. Semmi nem érdekelte. Csak azt kiabálta folyton: Pista! Fiam! Pista! Fiam! Majdnem belezavarodott. Éjszakának idején állandóan ment volna, hogy megöli magát. Velem lakott, amíg teljesen észhez nem jött… Apu meg teljesen elsorvadt a teher alatt. Ráadásul megfázott a hideg téesz-istállóban, tüdőgyulladást kapott. Amikor kórházba vittük, azt kérdezte az orvos: Tessék mondani, mi történt a családban, olyan nagy fájdalom, ami miatt a Geczkó bácsi egész belső része sír.) Az volt az isteni szerencsém, hogy lekötöttem magamat. Nagyon szeretek kézimunkázni: kötni, horgolni, hímezni. Megpróbáltam a gobelint is, de azt anyu nem engedte a szemem miatt. Vigyázz rá, megvakulsz! – figyelmeztetett mindig. A gobelin nagyon megerőltető a szemnek… Egy nap megkötöttem egy kesztyűt, hat forintért. És kötöttem, horgoltam a gyerekeknek is… Végül ’58 októberében el tudtam menni dolgozni, a kőművesek mellé. Akkoriban nagy lakásépítések voltak a környéken… A fiam akkor került el az anyósomékhoz, a lányok meg anyuhoz… Közben az elkészült két szobát kiadtam munkásoknak. Így jutottam pluszpénzhez. Mind a házra ment. Háromszor vettem fel kölcsönt az OTP-től. Az elsőt még együtt a férjemmel… (Az 1957. október 2-án kelt hagyatéktárgyalási jegyzőkönyv szerint a kölcsön fennálló összege 14. 080 forint volt. Ekkor a házat az özvegy a három gyerekre íratta, magának a haszonélvezeti jogot tartotta meg.) Később, amikor a vasúthoz kerültem, megszüntettem az albérletet, és átalakítottam a helyiségeket. Elhangzott mondataiban tömörít, évek hosszú sorát, főleg keserveket és szenvedéseket foglal össze. – Hogy néztek magára az emberek: szánakoztak, vagy gyűlölték? – Mondtam, hogy sokáig nem voltam teljesen magamnál, és úgy gondolom, hogy ezért sokan sajnáltak. De a nagy kommunistákra nem ez volt a jellemző… És volt belőlük bőven… Úgy néztek rám, mint aki ölt… Mint akinek élni sem szabadna… Elmesélek egypár történetet, hogy értse az embereket… ’56 után az ország kapta a csomagokat Nyugatról, Csehszlovákiából, és azokat a kommunisták kapták meg, ők osztották szét. Krizsanyikné egyszer felhívatott az irodába… Tudja, ki az a Krizsanyikné?... Aki elrettentő ítéletet kért a bíróságtól. Hát ő volt itt az Atyaisten! Párttitkár, országgyűlési képviselő… Kitett egy pár bakancsot elém az asztalra. No, Ilka néni, mondtam, ezt tegye el magának; magának van ura, aki bírja hordani; az én fiam még nagyon kicsi… – Ne haragudjon a közbevetésemért: Krizsanyiknéban talán felébredt a lelkiismeret, azért szólt magának… – Nem ébredt ott fel egyikben sem… Azokban, akik a férjem meg a többiek halálát kívánták… Azok nem akartak segíteni a családnak. Nem is mentem feléjük… Akkor se, amikor nem kaptam egy huncut vasat se, meg most se. Pedig most már nagyon kérdezgetik a leszármazottaik, hogy mit 81 �1956/2014 kaptam a férjem után, mennyi a nyugdíjam, de nem mondom meg nekik. Annyi, amennyi. Semmi közük hozzá… Nagyon kíváncsiak. – Ha nem volt lelkifurdalásuk, akkor miért próbálta a bakanccsal lekenyerezni magát Krizsanyikné? – Hogy jó asszonynak lássuk… Hogy ő nem tehet semmiről… De megverte őt az Isten: megbolondult… Az urának meg akasztófa sem kellett, kitaposta a belit egy állat, a téeszben. Egy bika, vagy mit tudom én, mi… Tudja, milyen emberek voltak ezek? A háború alatt kint dolgoztak Németországban, házat vettek. Akkor Hitler volt az apjuk. Nyáron, az urával, összekerestek egy ház árát… No, mikor fent voltam az irodán, a Krizsanyiknénál, vagonszámra láttam a perzsaszőnyeget meg mindent… Itt volt nálam valamikor, már a rendszerváltás után Pintér Nándor, a tanár, a gimnáziumból. Azt mondta, ők is kaptak belőle, de már elkopott. Megmondta azt is, hogy a gyerekek x-szel voltak jelölve a naplóban, nem szabad volt nekik jó jegyet adni… A ktsz-nél kérdezte tőlem Antal Árpi, mennyit keres, asszonyom. 776 forintot, mondtam. Hát abból, ha lekopik a két keze, akkor sem tudja eltartani a három gyereket. Én meg ránéztem, és azt mondtam: majd ha lekopik, szólok… Tudja, miért tette ezt a megjegyzést? Mert ő tele volt pénzzel. Nagy kommunista ember volt, vezető, és azt hitte, pénzzel mindent elér… Nem hagytam magam. Visszapofáztam mindenütt… Mondták, hogy elvenne legényember is. Mire én: be vagyok-e biztosítva, hogy nem jön aztán egy csapat gyerek? Mert nekem már van három. Nem megyek én férjhez… És úgy igaz, legényember is elvett volna, üzent is értem, de nem kellett. Olyan erőt éreztem magamban, hogy fellöktem volna… – Először nem akarták felvenni dolgozni, ahogy elmondta, aztán meg sokfelé dolgozott. Hogy van ez? – Hát ez az! Pedig én minden munkát megcsináltam. Még önkéntes véradó is voltam. Itt van róla az igazolás… – Az emléklapot 1965. december 14-én töltötték ki, miután Geczkó Istvánné kalauz, MÁV-alkalmazott 240 köbcenti vért adott térítés nélkül, „szocialista és embertársai iránti kötelességérzésből”. A kis igazolványféle alatt egy másik emléklap 1973-74-ből, az szb-titkár és a propagandista aláírásával: „A szakszervezeti politikai tömegoktatásban való eredményes részvételéért.” Hogyan is kommentálhatná mindezt a történetíró? Csak egyféleképpen, aztán mindenki azt gondol még hozzá, amit óhajt: a proletárdiktatúrának szüksége volt még az „ellenforradalmár” özvegyére is, másképpen: igyekezett mindenkit bedarálni. – És mégis, rövid idő alatt elküldtek mindenhonnan… Mert nem voltam megbízható. Másra nem tudok gondolni. Persze ezt soha, sehol nem mondták ki… Mindig mást mondtak… ’59 nyarán még a kombájnra is rátettek, az állami gazdaságban. A következő évben ott is hagytam őket… No, ekkor véletlenül magam mentem el a munkahelyről. – Gondolom, a gyerekei is megszenvedték édesapjuk 1956-os 82 �1956/2014 cselekedetét. – Bizony nélkülöztek, csúfolták őket az iskolában. Persze nem mindenki, de egy-két gyerek… Évikét, a legidősebbet megverte a Kulcsár fiú, de a tanító néni gyorsan lerendezte: Nem szégyelled magad, az is olyan gyerek, mint te!... Nézze, akik csúfolkodtak, azoknak már mind vége. Olyanok voltak… Mind szarok lettek, nem emberek… Az én gyerekeim meg azért csak tanultak… Nem azért mondom, de én is igyekeztem. Elmentem gyors- és gépíró iskolába, nagyon könnyen ment. A férjem aztán hazajött, katona volt, azt kérdezte, milyen iskolát végzel, hát azt hiszed, vele éled majd az életet!... Hogy miért kellett neki ilyet mondani?!... Éva lányom érettségizett, bár én szakmát szerettem volna adni neki. De hiába hajtogattam, az érettségivel kitörölheted a feneked… Klárika ápolónői iskolát végzett. Pityu nyomdász. Békéscsabán tanult a nyomdaipari szakközépiskolában. Technikus nem lehetett belőle, ez neki már nem volt megengedett. Visszakerült Pásztóra, feleségül vett egy elvált asszonyt; pásztói lány… Pityu kiskorában szerencsétlenül járt: diftéria elleni oltáskor romlott szérumot kapott… később egy orvos ezt elárulta… és a bal lába rövidebb és vékonyabb lett… (A keresztmama sógornő, Geczkó Erzsébet és az idősebb nővér, Éva úgy emlékszik, vélhetően pontatlanul, hogy a kisfiú gyermekparalízisbe esett, és járáshibája e súlyos betegség következménye.) Van már hat unokám. – A rendszerváltást követő változások természetesen hatással voltak a maga családjára is. Mindannyiunk számára nagy fontosságú esemény volt Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársainak az újratemetése a Műcsarnok lépcsőjéről, 1989. június 16-án. Még élt Kádár János, a kivégzések egyik megrendelője. Ott hangzott el a nyilvánosság előtt először, a Hősök terén, a kivégzett forradalmárok és szabadságharcosok névsora. Alapi Lászlóval kezdték a sort, az ábécé rendje szerint, s következett a férje neve is. Milyen érzés volt hallani? – Hm… milyen érzés volt? – úgy tűnik, nem számított erre a kérdésre. – De én nem voltam ott. Mozgáskorlátozott vagyok. Csak a tévében néztem… Milyen volt?... Jó is, meg rossz is… Egyszerre. Azt gondoltam: végre!… De milyen szörnyű is volt addig!... Mennyiszer bántottak, megaláztak… Ok nélkül… Mindnyájunkat… A kivégzett felesége… A kivégzett gyerekei… – Az állam hogy kárpótolta a tengernyi szenvedésért? – Egyösszegű kárpótlást és nyugdíj-kiegészítést kaptam… Ötszázezer forintot. A három gyerek is… Klárikának adtam belőle 180 ezer forintot, hogy fejezze be a házát. Százezret szétosztottam az akkori négy unoka között. Kétszázezerből bevezettettük a házamba, ebbe, ahol vagyunk, a gázt. Aztán csináltattam egy kis síremléket… A gyerekek között nem tettem – és nem is teszek – különbséget. Ebből nem volt gond soha… Igaz, Pityu, kisebb korában, gyakran a szememre hányta: nekem nem vesz semmit, mindent a lányoknak… Mondtam neki: fiam, ha te is olyan idős leszel, mint ők, te is 83 �1956/2014 megkapod a magadét. Meg is kapta. Mikor Békéscsabán élt, már akkor volt négy öltönye… Én mindent… mindent a gyerekeimnek adtam oda… Tudja, elmentünk Parádra, a jósasszonyhoz, az anyósom javasolta. Azt mondta neki a tudósasszony: azt kéri a fia, hogy támogassa őket, apja legyen a gyerekeknek. Támogatom, támogatom, felelte… Hát, maradjunk ennyiben… Nekem meg azt mondta, menjek férjhez. Ott volt az anyósom testvére is, azt mondta, hát persze, hogy férjhez megy, hogyne menne, még fiatalasszony, így nem élheti az életét… De én nem… Ennek így kellett történnie… Megint hivatalos iratokat böngészgetünk. Az egyik 1990. január 24-én kelt dr. Varga Béla hadbíró főhadnagy aláírásával: „A Budapesti Katonai Bíróság… özv. Geczkó Istvánné kérelmére az 1989. évi XXXVI. törvény 6. §-ának (1) bekezdése alapján igazolja… – s itt a kivégzés adatai következnek. – Ezt az elítélést… semmisnek kell tekinteni. A börtönbüntetésből kitöltött fogva tartás ideje 14 nap.” (Ez a törvény mondta ki az 1956-os politikai elítéltek, a forradalmárok és szabadságharcosok teljes körű rehabilitációját, s 1989. november 1-jén lépett hatályba. Már az első szabadon választott Országgyűlés fogalmazta meg, ez az 1990. évi XXVIII. törvény, az 1956-os forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét. A szabadon választott új kormány első intézkedései között született meg a nyugdíjrendezésről szóló rendelet. Az 1992. évi XXXII. törvény kárpótlásban részesítette azokat, akiket 1939. március 11-e és 1989. október 23-a között politikai okból, jogtalanul fosztottak meg életüktől vagy szabadságuktól.) A Kárpótlási Hivatal 1991. június 20-án adott ki hatósági bizonyítványt, amely így kezdődik: „Az Országgyűlés határozatainak szellemében a Magyar Köztársaság Kormánya is megköveti Önt és hozzátartozóit a személyes szabadságot korlátozó, jogtalan sérelmeket okozó intézkedések miatt.” Ugyanez a hatóság, immáron Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal néven 1993. október 1-jei dátummal küldte határozatát, dr. Sepsey Tamás elnök aláírásával az egyösszegű kárpótlás megítéléséről. Ebből számunkra ezúttal a következő mondat érdekes: „Geczkó Istvánt… a Budapesti Katonai Bíróság B.III.2157/1957. számú ítéletével politikai okból, jogtalanul halálra ítélte, és az ítéletet végrehajtották.” (Ez a mondat azért is fontos, mert még ma is vannak, akik továbbra is a lejárt pártállami verziót szajkózzák, és a hídrobbantókat egyszerű köztörvényes bűnözőkként emlegetik. És akadnak közöttük, akik a fenyegetőzéstől sem riadnak vissza. A pásztói városi vezetés először 2009. december 8-án emlékezett meg az öt helybéli forradalmár tetteiről a Kövicses-patak fölött átívelő vasúti hídnál; megkoszorúzták a helyet. Ekkor fordult elő, hogy valaki telefonon többeket felhívott, és riogatott, oda ne merjenek menni, mert az ötök köztörvényes bűnözők, erről cikk fog megjelenni a holnapi Népszabadságban. Amiből persze nem lett semmi. A fenyegetőzés viszont érezteti hatását azóta is, rontva a közhangulatot.) 84 �1956/2014 – A jelenlegi pásztói városvezetés hogyan viszonyul a családjához, személy szerint önhöz? – Teljes megértéssel… és emberséggel. Amióta Sisák Imre a polgármester, ezt különösen érezzük. Különböző rendezvényekre hívnak, kocsival visznek, hoznak. Meghívtak a Pofosz Nógrád Megyei Szervezetének salgótarjáni taggyűlésére is, és kitüntetést, virágcsokrot adtak, beszéltek a férjemről, ő és a társai cselekedetéről. A városvezetéstől kaptam egy szép aranygyűrűt, címerrel ellátva. Csakhogy nekem óriási, mert nem vettek mintát az ujjamról. Azt mondják, 68 ezer forintot ér. A forradalom ötvenedik évfordulójára meg pénzjutalmat adtak Sisákék: 150 ezer forintot. Csak köszönni tudom… És dicsérni őket. – Mostanában egyébként hogyan telnek a napjai? Kérdezhetném úgy is: mi okoz örömet, és mi okoz bánatot? – Mit mondhatnék erre, megvagyok csendesen… Magamnak megfőzök… Szomszédolni nem szeretek; soha nem szerettem… Csak nem bírok dolgozni, az idegesít… Már jó ideje nem tudok kötni, horgolni. Összehúzza a görcs a kezemet… Pedig nemrég kért Betti, az unokám, a Klárika lánya, hogy horgoljak neki is valami szépet. Kint van Angliában, megmutatná az ismerőseinek, de nem tudok… Betti angoltanárnő, dolgozik és tanul, fejleszti a nyelvtudását… Az anyja szokott hozzám lejárni, pedikűrözni a lábamat, épp tegnap volt itt… Tudja, baj van a lábammal… Régtől… Most sem cipő van a lábamon… – és megmutatja. – Magas szárú csizma, hogy a lábat összetartsa… Két nap nem vettem fel, de már nagyon húzta a görcs a lábamat, itt a lábam szárát. Mondta is Klárika, aki ápolónő, nem lesz ez így jó, anyu. Úgyhogy felvettem a csizmát… Korán el kellett mennem nyugdíjba. Negyvenkilenc évesen. A vasúttól, ahol a leghosszabb ideig dolgoztam… Meg szerettem is… Trombózis. Sokáig gumiharisnyában dolgoztam. Nadrágban voltam, nem látta senki, mi van a lábamon… Először nem százalékoltak le; gumírozott harisnyában mentem az orvosi bizottsághoz; Klárika helytelenítette is… Másodszor felvettem a fiam harisnyáját, nagyon furcsán néztem ki benne. Kilencre hívtak, de ott voltam előbb; a nyolc órára berendelt beteg még meg sem érkezett, úgyhogy elsőnek hívtak be. Nagyon rendes doktornő volt akkor, és leszázalékoltak… Hát látja, alig tudok menni. A nagyobbik lányom, Évike kísér szinte mindenhova… Húz a görcs, megyek össze. De nem panaszkodom… Örülök a családomnak. Sidi Lászlóné Geczkó Éva sok-sok évvel édesanyja megszólalása előtt, még 2000 nyarán idézte fel édesapja emlékét e sorok írójának: „Olyan nagy csapás ért bennünket, amikor aput kivégezték, hogy el se lehet mondani… Csak arra emlékszem, hogy anyu sírt meg sírt, meg hogy nincs apu, nincs apu… Hatéves voltam… A gyerek nem tudja felfogni, mi miért van… Geczkó nagymama azután már le sem tette a fekete gyászt. Olyan jó gyerek volt, de 85 �1956/2014 olyan jó, úgy szerettük, mondogatta mindig… Anyu szerint is jó ember volt… Ha apu meglátta egy lyukas cipőben, mindjárt kedveskedett neki, anyukám, vegyél egy újat magadnak, és adta érte a pénzt… Mi, a gyerekek, a család nem tudtuk aput elfelejteni… Amikor rosszak voltunk, vagyis… hát amikor anyunak nem tetszett a viselkedésünk…mindig azt mondta, apátok ezt nem engedné meg… Hogy aztán úgy lett volna-e, ki tudja.” Alapi Sándorné Geczkó Erzsébet, a kivégzett testvérhúga első beszélgetésünk után egy évvel később, amikor már kibékült a sógorasszonyával, és amikor ismét 1956 történéseiről váltottunk szót, így summázta testvérbátyja tragikus történetét: – Ebbe aztán tönkrementünk mindannyian. Geczkó István és Alapi László földi maradványait a rákoskeresztúri köztemetőből a rendszerváltás után, 1992-ben hozatták haza a családtagok. Azóta a pásztói Szentlélek temetőben nyugszanak, mindketten édesanyjuk sírjában, közel egymáshoz. Úgy, ahogy a való életben is voltak. 86 �Kép-tér Struktúra és organizmus Beszélgetés Gyenes Gáborral NAGY CSILLA Gyenes Gábor grafikái jellemzően struktúra és organizmus viszonyára, az identitás és az azt ellensúlyozó kontextusok dinamikus kölcsönhatására rezonálnak. Urbanic című sorozata (2008-2010) után, amely a nagyváros szervezettségét és az egyéni elidegenedés tapasztalatát vitte színre, a Hangyák (2012), a Tömeg (2012) és a Disznók (2010) című sorozatokon dolgozott, jelenleg térgrafikával kísérletezik. – Úgy tűnik, az új projektek rendhagyó fókuszból kérdeznek rá korábbi témáidra, az identitás, az egyediség és az integritás problémájára. – Lényegében mindhárom sorozat kapcsolódik az Urbanic világához. A Hangyák és a Tömeg egymással ellentétes logikai műveleteket végeznek, abban az értelemben, hogy mindkét esetben az egyén és a tömeg közötti különbség, az egyik fogalomból a másikba való átjárás vizuális lehetőségeit vizsgáltam. A hangyák olyan teremtmények, amiket nem lehet külön, egyediségükben értelmezni, a hangyaboly organizmusként működik, amelynek részesei (és részei) a hangyák, funkciók és feladataik rögzítve vannak, és ettől eltérni nem lehet. Az egyes hangyák tehát gépiesen, monofunkciós egységekként működnek, egy-egy feladatot látnak el a boly fenntartása érdekében. Azonban ha portrét készítek róluk, akkor individualizálom őket. A Tömeg esetében az emberi csoportok mint organizmus és forma jelennek meg, anélkül, hogy az egyes ember egyediségében, tulajdonságaival vagy szándékaival jelen lenne. A tömegdemonstráció vizualitásából kiindulva jött létre a sorozat: a tömeg itt látvány, amely csak az utcák által meghatározott formája révén azonosítható, ez az, ami folytatta az Urbanic gondolatiságát. Az volt lényegében a koncepció, hogy aminek nincs egyénisége, mint egy hangya, annak a vizualitás eszközeivel teremtek valamilyen önazonosságot; az emberek esetében pedig, ahol az egyéniség aktuális megjelenése valahol 87 �Kép-tér félúton van az individualitás és a tömeg fogalma között, a tömeg irányába mozdítom el a képletet. Van még egy rövidebb ciklus, a Disznók, ez humorosironikus képekből áll: a disznó testrészeiből (az orrból, a lábacskákból) raktam össze a kompozíciót, voltaképp ezekből is tömegeket készítettem – nyilván ez a sorozat kicsit orwelli tartalmat is hordoz. Újabban a térgrafikák és objektek foglalkoztatnak, az érdekel, hogyan lehet „kimenni” a térbe a grafikával. – A Családi album című lightbox (amelynek sémája a borító belső oldalán szerepel) már ezt az érdeklődést jelzi. – Ezt úgy kell elképzelni, hogy van fából egy doboz, amelybe bele lehet nézni, a dobozban pedig egymás után 4-5 üveglap van, amelyekre rá vannak ragasztva a fóliára nyomtatott grafikák. Ha meg vannak világítva az üveglapok, akkor lényegében át lehet látni az egyik grafikán a másikat. A Családi album esetében az egyes üvegek a családom egyes generációit mutatják, a szülők, a nagyszülők, majd a dédszülők egymást követően, egyre homályosabban látszanak, és áttűnnek egymáson. Abból indultam ki, hogy az emlékezetben nem él minden élmény, minden családtag egyformán élénken, az emlékek eltérőek. Például arról a nagymamámról vannak a legtisztább emlékeim, aki 2004-ben halt meg, ő nagyobb és élesebb alakként jelenik meg, az egyik nagyapámat viszont nem is ismertem, ő csak árnyként van meg. Ha a néző betekint a dobozba, az ő arcképe is visszatükröződik, és így bizonyos értelemben az én családom részévé válik, hiszen előhívja az emlékeket. A másik hasonló objekt a Teremtés (ld. 92. oldal), ez a somorjai művésztelepen készült, az ottani református templomban volt kiállítva. Ebben az esetben a szakrális tér volt az, amire reagálni szerettem volna: az utóbbi időben sok biológiai tárgyú művet olvasok, többek között az élet tudományos alapjairól, és ebben a munkában az élet keletkezésére vonatkozó szakrális és tudományos koncepciót igyekeztem összekapcsolni. Az egyes, egymás mögött elhelyezkedő üvegeken a szakrális, illetve a tudományos értelmezésre utaló képek jelennek meg. – Az Árnyak című térgrafika (amely szintén a borító belső oldalán látható) az emberi test rendhagyó ábrázolása, vonalak, átfedések segítségével. A test maga viszont nincs jelen. – Egyfajta negatív szobrot szerettem volna létrehozni. Három pontból megvilágítottam magam, és megkértem valakit, hogy rajzolja körbe az árnyékomat. A szoba sarka, a padló és a falak érintkezése kiadja az x, y, z koordinátákat, vagyis a térbeli viszonylatot, és az objektum voltaképp azokat a vonalak mutatja, ahol a test által vetett árnyék megjelenik, illetve ahol az egyes síkok érintkeznek. A kép valójában a testet nem, csak a hiányát, a lenyomatát mutatja meg, voltaképp mozgásba hozza az agyat, hiszen a nézőnek el kell képzelni, létre kell hozni a testet a látvány, a rá utaló térbeli viszonyok alapján. 88 �Ami marad Nicsak, ki beszél? Nyerges Gábor Ádám: Sziránó SZEKERES SZABOLCS Nincs abban semmi meglepő, hogy a legtöbbünkben olyannyira élénkek az emlékek a kisgyermekkorral kapcsolatosan, hiszen a legfontosabb szocializációs és nevelési terepnek számító általános iskola olyan, akár a könnyen terjedő ragályos betegség, előbb vagy utóbb mindenkinek túl kell esnie rajta. Valóban nehezen felejthetők az érzelmileg frusztrált, szexuálisan elhanyagolt, az egész világra ellenségesen tekintő tanárok, a csemetéik valódi képességeit még csak hírből sem ismerő (pedagógus) szülők, a kezdő lépések a másik nem kegyeinek elnyeréséhez vezető úton, a délutáni összecsapások a focipályán, az életre-halálra menő golyózások az órák közötti szünetekben, és még annyi minden, hogy megemlíteni is képtelenség lenne. Az már egy másik kérdés, hogy ki hogyan viszonyul az átélt eseményekhez, amelyek annak idején olyannyira fontosnak látszottak. Azonban amint deresedik a halánték, vagy éppen hullik a haj, inkább csak a szépre emlékezünk, vagy ha nem, akkor valamiképpen a legtöbb kalandnak mégiscsak a humoros oldala ködlik fel a tudatunkban. Nyerges Gábor Ádám Sziránó címmel írt első prózai próbálkozása sem kivétel a fentiek alól, hiszen humorral és iróniával tekint vissza az általános iskolás évekre. A regénnyel kapcsolatos első reflexió a meglepetésé, mert mind a 89 �Ami marad fülszöveg, mind Darvasi Ferenc a hátoldalon olvasható ajánlója kisregényként definiálja a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában megjelent kötetet. Jelen sorok írója nem érti, hogy miért kell erőltetni a műfaji meghatározást, ráadásul egy 233 oldalas, igen sok szereplőt mozgató szöveg ugyan mitől lenne kisregény. De nem ez a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy egy kétségtelenül ígéretes írói pálya kezdetének lehetünk tanúi, még akkor is, ha a Sziránó nem mentes a hibáktól. Nyerges Gábor Ádám regényében nehezen meghatározható, és éppen ettől izgalmas, sőt elgondolkodtató a narrátor és a főszereplő kapcsolata. A dőlt betűvel szedett, jóval rövidebb részek a főszereplő Sziránó reflexiói, emléktöredékei és megjegyzései, míg a szöveg sokkal nagyobb részét kitevő normál betűvel szedettek a narrátor által írt kiegészítések és továbbírások. Az elbeszélő és főszereplő valószínűleg egy osztályba, vagy legalábbis egy évfolyamra járhatott, de most már nincsenek közeli kapcsolatban, nem találkoznak oly sokszor, hiszen a narrátor többször utal arra, hogy vajon Sziránó mit szólna az általa írottakhoz. Legalábbis sokáig, egészen az utolsó fejezetig ezt hiheti a gyanútlan olvasó. Itt ellenben az olvassuk, hogy Sziránó egy kézirattal jelentkezett az elbeszélőnél, amelyben konzekvensen ugyanúgy hívja a főszereplőt, akárcsak a narrátor. Szóval, akkor kinek a regényét is olvassuk, és kivel történnek meg a kalandok? Olvasó legyen a talpán, aki el tudja dönteni. A végig lebegtetett eldöntetlenség, majd a zárlatban a végső elbizonytalanítás kifejezetten jót tesz a regénynek. Akárhogy is hívják valójában a főszereplőt, a regény hajszálpontosan ábrázolja egy általános iskolás osztály képlékeny, roppant gyors ütemben változó hatalmi viszonyait. A klónrobotok bukott királya című fejezetben nagyszerűen rajzolódik ki a folyamat, amelynek során a feltétlen egyeduralomra törő Tomtomból az osztály piszkálódásainak céltáblája és balekja válik. Hasonlóan nagyszerű az a jelenet, amelyben Sziránó eljátszik a gondolattal, hogy most az egyszer, úgy isten igazából megmondja a magáét a komplexusokkal terhelt, elviselhetetlen osztályfőnöknőnek, „a” Viviennek, de aztán valahogy, mert mindig ez történik az ilyen elszigetelt, bár teljesen jogos lázadásokkal, letesz róla. Nyerges látszólag jelentéktelen szituációkat olyannyira izgalmasan, részletezően tud megírni, hogy azok fontossá válnak a regény egésze szempontjából is. Erre példa a szépen felépített A flörtelmi gúzs című fejezet, amelynek az erdei iskolában játszódó jelenetei megbocsátó humorral és roppant hatásosan tudósítanak Dóri, Timi és Sziránó gyorsan múló szerelmi háromszögéről. A Sziránó feszültségét a monstre mondatok, és az a tény adja, hogy a címszereplő egy általános iskolás kisfiú. A szöveg megalkotottsága, igényessége kétségtelenül tehetséges prózaírót mutat, ám a kacskaringós, több soros mondatok és az azokban feltűnően sokat használt zárójelek 90 �Ami marad nem könnyítik meg a dolgunkat. Nemegyszer többször neki kell futnunk a bekezdéseknek, az egymásnak sokszorosan alárendelt mondatok nem használnak a szöveg humorának és a nyelvi játékoknak sem. Különösen a regény első felében nem működik úgy az irónia, ahogy kellene. A hosszú mondat sebészkés gyanánt hasít a körkörös szerkezetű, állóképszerű elbeszélésbe, például Krasznahorkai László prózájában. Ám Nyerges Gábor Ádám körülményes, zárójelekkel nehezített mondatai néhol blokkolják a humort, mivel mire nagy nehezen a végére érünk az egységeknek, már szétesik, darabjaira hullik a befogadó figyelme. Így a humor helyett többször erőltetetten tautologikus szöveggel szembesülünk, amely így inkább vicceskedő, semmint vicces, és homályos, ahelyett hogy hatásos, a poénokkal jobban gazdálkodó mondatokkal operálna. Íme, egy gyöngyszem: „Ugyanis, mivel »az iskola különleges figyelmet fordít a spórolásra és a gyermekek közösségi szellemének kialakítására«, aki nem használt fel valamit teljesen, vagy egyszerűen csak maradt neki, a közösségi szellem érdekében önként kötelezően bele kellett, hogy tegye a tartalékdobozba, ahonnan az előbb nyilvánosan, alaposan megszégyenített (ez az eljárás úgy látszik, osztályfőnök-független szokás volt Sziránó iskolájában) »nemtörődöm, feledékeny, iskolai kötelezettségeikre elégtelen mértékű figyelmet, tanórára hiányos felszereléssel érkező, ebből következően nagy valószínűséggel felkészületlen, órai feladatuk hiánytalan teljesítésével, illetve az ehhez szükséges, elégséges mennyiségű gyakorlással otthon nem foglalkozó, az osztály munkáját ezáltal súlyosan hátráltató« hétévesek válogathattak, bár a sor végére maradók legtöbbször csak pár gyűrött kockás lapot, egy-két életlen ollót és törött vonalzót találtak.” (45.) Vélhetően többet nyerne a szöveg azzal, ha a hosszú mondatok kiszámítottsága helyett a cselekményre figyelne az író. A hosszú mondatok általában a történet vagy történetek elmondhatósága, a nyelvi kifejezőerő intenzitásának növelése szempontjából fontosak. Egy alapvetően kisiskolások között játszódó történetben, amely csak ritkán lendül túl a kamaszkor apró-cseprő ügyein, így nem hatol ontológiai mélységekbe, ahogy például az Iskola a határon tette, a világon semmi elmondhatatlan nincsen. A Wittgenstein alapján definiálható Thomas Bernhard-i kétely a nyelvben, az elmondhatatlan elmesélése nem működik a narratív szerkezetben, ami még nem lenne gond, de mindennek még csak a paródiáját sem érzékelni, amely már nagyobb probléma a humorosnak szánt regényben. A regény második fele jóval letisztultabb, egyszerűbb nyelvi eszközöket működtet. A legformátumosabb szöveghelyeken az elbeszélő a kisiskoláskor bonyodalmait jóval meghaladva a lét meghatározására, és magyarázatára törekszik: 91 �Ami marad „A halálnak mindenképpen csendesnek kell lennie. Fő értelme, hogy megszakítja, mit megszakítja, észrevétlenül lekeveri ezt az állandó, idegesítő, elviselhetetlen belső narrációt. Ezt, hogy folyton-folyvást, kötelező jellegű beszédkényszerrel le kell követni mindent. Hogy nincs egy perc nyugalom.” (209.) A narrátor „Karinthy Frigyes első számú földi helytartójaként” határozza meg Sziránót. Ezzel igen igazságtalan összefüggésbe helyezi magát a regény, hiszen innentől kezdve az olvasó tudattalanul is mindent a nagy elődhöz mér, és bizony, ahogyan azt előre sejteni lehetett, nem a legjobban kerül ki Nyerges az összehasonlításból. Egyrészt a nyugatos elődre nem igazán jellemzőek a nyakatekerten hosszú mondatok, másrészt Karinthynak találóbb, elevenebb a humora. A könyvborítón egy valamikori farsang elmosódott szereplői láthatók. A fénykép negatívján a beöltözött gyerekek között hosszabb szemlélődés után piros orrú bohócot, szakállás muzsikot, és tévékészüléknek öltözött nebulót is felismerhetünk. Valahogy így vagyunk a gyermekkorral: hiába élénkek az emlékek az egészet tekintve, egyre több részlet hullik ki az emlékezet rostáján. Nyerges Gábor Ádám kétségtelenül jó érzékkel választott témát a prózai bemutatkozáshoz, hiszen a jelenkori magyar irodalom nem hemzseg a gyermekkort górcső alá helyező, frappáns humorú regényektől. Ám a gyakorlati megvalósítás kissé hullámzóra sikerült, mert a hosszú mondatos forma és a tartalom nem mindig harmonizál egymással. (Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013) 92 �Ami marad Mese, misztikum, vízió, valóság 25 éves a Balassi Bálint Asztaltársaság BARÁTHI OTTÓ A fenti esztétikus, elegáns és karcsú kis kötetet minimum ötször áttanulmányoztam, tízszer is beleolvastam, és ha huszonötször venném kézbe, akkor is találnék benne újat és meglepőt. Más tűnne fel egy-egy írásműben, mást látnék az egyes alkotásokban. Ez a heterogén irodalmiművészeti műhely-reprezentáció mindig új arcát mutatja – nekem. Amit én most gondolok róla, azt szívesen megosztom olvasóimmal, noha nem vagyok autentikus szakember. Ráadásul sok szerzőt személyesen ismerek – elfogult is lehetek. Szerencsé(m)re vannak a füzetnek fix fogódzói, ilyenek a kötethez köthető számok (adatok, dátumok), amelyekre a Beköszöntő is utal a Szerk. (ez esetben Gelencsér János, Handó Péter, Kupcsulik Ágnes, Orbán György, utóbbi egyben a kötet felelős kiadója is) jóvoltából. Például, hogy huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a társaság első kiadványa, míg ez a mostani az Asztaltársasági füzetek immár 12. évfolyamának jubileumi száma, amelynek június 12-én volt a bemutatója. Utóbbiról Csongrády Béla írt hiteles – újabb számokkal „színezett” – tudósítást a megyei napilap július 12-ei (!) számában. Írásában jelzi „[…] a tartalomjegyzék szerint véletlenszerűen huszonöt szerző írása, képzőművészeti alkotása kapott helyet.” Véletlenszerűen? Ha így van, az maga a misztérium, ellenkező esetben „csak” szerkesztői szándék lehet. A kötet szerzői nógrádi kötődésűek, szerkezete beszédes, hogyne, hiszen „Struktúra nélkül a világ összeomlik, de a szín, maga az élet?” – 93 �Ami marad így Jean Branchet, a neves francia közgazdász-képzőművész. A kötetben kiegyensúlyozottnak tűnik a költők (és verseik), az írók (és prózai műveik), valamint a képzőművészek (és alkotásaik) száma, arányosnak tetszik megoszlása. Ketten – Kupcsulik Ágnes és Zsibói Gergely – versben és prózában is jeleskednek. Előbbinek Ghostbook című, a facebookot felidéző írása, utóbbinak a Tavasz van című, Pál Jóska emlékének szentelt verse fogott meg. A bordó borítójú kötet belívének fekete-fehér nyomdai kivitele nem halványítja tartalmának „színességét”, amely struktúrájából, változatos műfaji repertoárjából (is) következik. S ha már két kitűnő szerzőt és művet kiemeltem, bemutatok másokat is – szűk keretek között, önkényesen válogatva. Frideczky Katalinnak a facebookon gratuláltam az Arcod című esszéjéhez miközben a Szavak című monológja is megragadott. S mit válaszolt (a köszönetén kívül)? Ezt írta: „Örülök, hogy a palócok között otthon érezhetem magam”. Rövid reflexiója felér felemelésünkkel. Maruzs Éva Emberek és idegenek című kötetének első részletét (majd a többit) abban az online folyóiratban olvastam, amelyben az én egyik írásom is helyet kapott. Most sci-fijével nyert meg magának. Egykor anyám adta kezembe Nyírő József A madéfalvi veszedelem című regényét, most én ajánlom az Újabb adatok a madéfalvi veszedelemről című Maruzs-mutációt a víziókra vágyóknak. Ez egy valós sci-fi – miközben rémes realitás is lehetne. A fiatal Filó Mariann rejtély nekem, e kötetben a húsvét című, „alig négysorosával” együtt, idézem: „elvetélt deixis a mondatban / és / szemölcs az Isten fejbőrén; ecce homo.” Ez lenne a ma embere, kérdezek vissza, és szkepszisem szilárdul. A sokoldalú Boros Ágnes fantáziáját most a Monológ egy languszta életéből című írásában kamatoztatja – stílusa szimpatikus nekem. Nagy öröm számomra, hogy a tanulmány műfaja sem maradt ki a kötetből. Gréczi-Zsoldos Enikő a Nyelv és kultúra című kitűnő dolgozatában közérthetően definiál, a bonyolult viszonyrendszer(ek)ről olyan természetesen értekezik, amit tanítani lehetne, kész szerencse, hogy tanárként teszi is! „A nyelv szimbólum, szimbóluma egy népnek, egy nemzetnek, egy kulturális közösségnek”, írja. Identitástudatot erősítő tanulmánya valódi érték. Magam is vallom, mesék nélkül az élet színtelen, az ember elesettebb is lenne. Pregnánsan példázza ezt Gáspár Imre Veréb és manó, Harencsár László A Meséről című munkája. Handó Péter leginkább az Alvó konfliktusok mezején című kötetével lopta be magát a szívembe. Szociografikus művében a valóság struktúráiba hatol(t) mélyen, itt a Mélykalandban szárnyaló fantáziája révén kerül – paradox módon – tudat alatti rétegekbe. „A Mélykaland számomra egy kísérlet. Próbálok különböző típusú szövegeket és idősíkokat egymásra játszani [...] Másfelől a lélekvándorlást sem tartom elvetendőnek…” – írja egy helyütt „részletek” jelzésű fejtegetéseiről. Víziói meglepőek, misztikusak. 94 �Ami marad Jeles képzőművészeink és alkotásaik a kötet koherens komponensei. Utóbbiak egy része illik-illeszkedik a szövegvilághoz, vizualizálja a textust, más részét mások gondolják tovább. Az előbbire a legjobb példa Birkás Babett Babona 2., illetve Babona 1. alkotása, amely kvázi keretbe foglalja és szimbolizálja a kötet virtuális világát. Gelencsér János Arcok a piacról I-III című portréja viszont hat költőt késztetett láncvers (renga) írására, ami 5-7-5 és 7-7 szótagos szakaszok váltakozásával szintén három hangulatos ciklusból áll. (Az Arcok a piacról I-III. láncvers [73., 75., 77.] kimaradt a Tartalomból (?), mely utóbbiban Maruzs Éva írásának címében a „mádéfalvi” jelző helyesen „madéfalvi” lenne.) Antal József négy alkotása közül Vigyázója úgy őrzi dimbes-dombos tájhazánkat, hogy azt soha többé senki ne rabolhassa ki. E kötet írásműveinek és alkotásainak jó része is igazolja a lélek titokzatos természetét, a létezés elementáris erőinek, az ember immanens érzéseinek létét és őszinte megjeleníthetőségét, esetenként a mese, a misztikum, a vízió és a valóság határeset – alkalmanként adekvát – voltát. A kiadvány méltó megmutatkozása a társaság szellemi műhelyének, egyben egyfajta reprezentánsa szűkebb pátriánk mai valós irodalmi-művészeti értékeinek. (Balassi Bálint Asztaltársaság, Salgótarján, 2014) 95 �Szerzőinkről BARÁTHI OTTÓ (1944, Hatvan) újságíró, közgazdász BENE ZOLTÁN (1973, Kecskemét) író BÍRÓ JÓZSEF (1951, Budapest) költő, performer CSEHY ZOLTÁN (1973, Pozsony) költő, műfordító FECSKE CSABA (1948, Szögliget) költő FELLINGER KÁROLY (1963, Pozsony) költő FILIP TAMÁS (1960, Budapest) költő GANSWORTH, ERIC onondaga költő, író, drámaíró, képzőművész GYUKICS GÁBOR (1958, Budapest) költő, műfordító HANDÓ PÉTER (1961, Salgótarján) költő, író, antropológus KOVÁCS BODOR SÁNDOR (1955, Vác) dokumentumfilmes, fotográfus NYERGES GÁBOR ÁDÁM (1989, Budapest) író, költő NYILAS ATILLA (1965, Budapest) költő SULYOK LÁSZLÓ (1944, Nagybátony) író, újságíró SZÉCSI NOÉMI (1976, Szentes) író SZEKERES SZABOLCS (1972, Budapest) kritikus SZIRMAI ANNA (1988, Budapest) irodalomtörténész GYENES GÁBOR (1984, Kassa) képgrafikus, illusztrátor, a Besztercebányai Művészeti Akadémia doktorandusza ISKOLÁK 2002–2007 műépítész, Szlovák Műszaki Egyetem, Pozsony 2006–2012 képgrafikus, Képzőművészeti Akadémia, Pozsony, mestere Vojtech Kolenčík EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK 2010 – Pozsonyi Magyar Kulturális Intézet, Pozsony 2011 – Váczi Galéria, Győr 2012 – Sokkpont Ferdics Bélával, Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely 2013 – Ján Koniarek Galéria – zsinagóga, Nagyszombat CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK 2011 Arteden, Trieszt 2012 Kassai négyes, Városi Galéria, Pápa 2012 KOMP, Mosonmagyaróvár 2012 KOMP, Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely 2012 Graphic mode, Vizuális Művészetek Szlovák Uniója, Pozsony 2012 Graphic mode, Városi Galéria, Nyitra 2013 Győri Grafikai Biennálé 2014 Miskolci grafikai Triennálé DÍJAK 2008 Első helyezés: “Mátyás királysága”, Illusztrációs Biennálé, Dunaszerdahely 2010 Győri Nemzetközi Művésztelep díja 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/d89b89b5091174947777fd32d98903f0.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2014 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2014/5. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2014 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/a7421c688d0ce0a6008caab9175c48cd.pdf ef16ccde0cd17f5b766d606dc82d6f9b PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Ádám Tamás Üzenőfal / A vízöntő éve / Az lesz fontos / Naptej nélküli állomás / Tintahal és habroló Nagypál István Tőzegáfonya Vasi Ferenc Zoltán Kafka naplójából Stermeczky Zsolt Gábor the sweetest thing / házasság után Horváth Előd Benjámin Deepthroat Balogh Gergő Kicsit biedermeier Tatár Sándor Parád: fürdő Próza és vidéke Grendel Lajos Papp Dénes 3 8 9 10 12 13 14 Jaspers és Heidegger Hazatérés 18 23 “S mást tevél-e te?” / Madách 150 Kiss Judit Ágnes Éva belső monológja Szávai Attila Vér és levendula 26 28 Kutatóterület / A Nagy Háború 100 Wirágh András A háború az írás foglalatában (Balázs Béla: Lélek a háborúban) 44 Kutatóterület Tanos Márton Találkozási pontok N. Tóth Anikó Törvény – szöveg – olvasás (A Tóra és a Biblia értelmezése Mészöly Miklós Saulusában) 53 Zsilett-katarzis (Beszélgetés Németh Zoltánnal) 64 Találkozási pontok / Palócföld 60 Szászi Zoltán “Csempésztük az irodalmat – palócföldről a Palócföldbe Ardamica Ferenc a 60 éves Palócföldről 76 Kép-tér / Madách 150 Debreceni Boglárka Ami marad Pucher Bálint Barna Péter Csongrády Béla Évforduló Tarnóczi László Madách-kultuszretro (A Petőfi Irodalmi Múzeum Madách Retro – A Tragédia színei 1964/2014 című kiállításáról) 79 Tabukiállítás (Németh Zoltán: Kunstkamera) 83 “Magyarországon kívül tanultam meg igazán, hogy magyar vagyok” – Nemes Nagy Ágnes útinaplója 87 Tiszta tükör jó helyen 90 (Varga Mária: Válság és hagyomány) Aki festőkészletét adta Balázs Jánosnak 94 �A lapszámot Kovács Bodor Sándor alkotásaival és azok részleteivel illusztráltuk. A borító a Merre visz?, (2013) a Caen kikötője (2014) és a Reggeli minimál (2014) című fényképek felhasználásával készült. A 8. oldalon látható fotó Nagypál István versének illusztrációja, a 82. oldalon a PIM Madách Retro kiállításának enteriőrje szerepel (mindkét kép forrása az internet). Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2014-ben megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” ÁDÁM TAMÁS Üzenőfal Rendezem a csontokat az üzenőfalon. Leltározok, horpad a térdkalács. Naprakész a hiány, mustra csak, vetkezem. Ritkán találkozunk, sohasem. Az üzenőfalon csontokat rendezek. Elvitted a szögeket, mással is megesett. Tört csendrendelet, parafában jajduló kés lehetetett. Maradt tán a csontokon pár ujjlenyomat, temethetetlen bűnjelek. Fogsorod gipszmintázata puha még, alig rögzíthető tél, karcos bakelitlemez. Rendezem a csontokat az üzenőfalon. Néhány mezőt felégetek. Hajlik a gombostű. Ritkán találkozunk, sohasem. 3 �“kávéházi szegleten...” A vízöntő éve Már a gyermek is töpreng, gyengül a mérsékletesség, a víznek sincs fodra. Libikóka nélkül billegve, egy átmeneti korban. Emlékeink között nem találjuk a Paradicsomot, halott repülőtér terpeszkedik, sorvad. Meghúzzuk a tízparancsolatot. Élhetetlen helyeket sorsolunk a lottózóban, és orvlövészetre szakosodunk. Vízöntő idején beljebb toljuk a peremkerületeket. Már a gyermek is töpreng, gyengül a mérsékletesség, a víznek sincs fodra. Libikóka nélkül billegve, egy átmeneti korban. 4 �“kávéházi szegleten...” Az lesz fontos Szükségszerűek a fejünk fölötti, áramot hozó rácsok, amelyek könyörtelenül befogják a meggondolatlanul röpködő kopasz nyakú gatyás galambokat. Beszorult fejükből könyörögve néz a szem. Mi is nézünk. Dodzsemek sorakoznak a rajtvonalon, hangos lövésekre várnak. Beragad a nyár, működnek az ösztönök, kimentek már divatból holmi tompa patronok, vért lökő kötszerek. Süvítenek célirányos, éles lőszerek, és az lesz fontos, mi kezdetben alig volt lényeges; hogy a halálkanyarban dőlni kell. Kezdődhet az áramszedők szikráinak leltározása. Rákospalota, 2010. január 28. 5 �“kávéházi szegleten...” Naptej nélküli állomás Várom harminc éve halott apámat, láthatatlan vagyok. Hátrahőkölnek archaikus tehervonatok. A síneken halpikkelyek szilánkjai. Tékozló világ. Mindig lefele visznek a felüljáró lépcsői. Tejfehér pokol pihenőkkel. Rozsdás korlátokba kapaszkodom. Ledobható vagyok. Nincs reggel, este, és nincs nappal. Hiába bogozod kontyfésűvel a fehér varázsszőnyeg rojtjait. Áttetsző angyalok vétkeznek az árva padon, szárnyuk ég. Pusztulnak, hagyom. Elmozdult tükörkép szemben. Festhetetlen jövő. Feltételes megálló veszteseknek. Itt nem árulnak naptejet, túlélő készletet, érzelmeket. 6 �“kávéházi szegleten...” Tintahal és habroló Vérnarancs gördül az égre, megmarad. Kimerevített éhes száj feledi az ízeket. Új időkben új vacsora: tintahal és habroló. Kék vérrel írt édesen hamis történelem, kihasználatlan helyzetek. Alkonyt zabáló gladiátorok csörtéi a végeken. Mozgáskultúrába épített horgászverseny, jó fogás: tintahal és habroló. Tengerben puhuló séfek, visszaforduló anyahajók. Torkon akadt szálkák, felszolgálók sortüze. Holnapra hab, együtt alig kompatibilis. A tinta a tollból észrevétlen kiszökik. 7 �“kávéházi szegleten...” NAGYPÁL ISTVÁN Tőzegáfonya Windeby fiú Egy bokor alatt találtak rá, akár egy meddő tőzegáfonyára. A fiatal nőies testét mintha bronzba mártotta volna a föld. Szemére csúszott hajpántja takarja el, hogy megbámulja a halál. Haját nem pusztán a tőzegvágó miatt vesztette el: leborotválták. Ha fiú volt, ugyanaz várhatott rá, mint a házasságtörő lányokra? A tőzeg behálózza az alultáplált testét. Tekintete földtől lefele néz. Windeby beteggé, Tacitus meg— szégyenítetté tette: a németek pedig névtelenné. Inkább maradt volna meddő tőzegáfonya. 8 �“kávéházi szegleten...” VASI FERENC ZOLTÁN Kafka naplójából És lőn az élet mássá. Új elvet rendel hozzánk. Bűnünk az életünk lett. Fájdalmaink egészségesek. Az írást öncéllá kell tennünk, hogy mindent elfeledjünk, Mindent: Bűnünk! Életünk! 9 �“kávéházi szegleten...” STERMECZKY ZSOLT GÁBOR the sweetest thing egyszer azt mondtam neked, szeretek zavarba hozni másokat. az olyan édes dolog, össze lehet rajta nevetni. onnantól mindig ezt tartottam szem előtt, ha találkoztunk. pár héttel később már azt magyaráztam, hogy téged választalak, nem azt a másikat. aznap nem akartál zavarba jönni, így én kerültem. a romkocsmában, ahol ültünk, egy U2 válogatáslemez pörgött. visszatérő emlék: kínos mosolyokat váltva bólogatunk a legbugyutább dal ritmusára. veled együtt fogom elveszíteni a legédesebb dolgot. 10 �“kávéházi szegleten...” házasság után Pista Amerikában van. azt mondtam anyunak, hogy utánamegyek. mondhattam. Pista nem írt vagy fél éve, anyu meg helyettem gondol rá. mert én megőszülök, ha várok, anyunak meg már mindegy, csak a családot egyben lássa. nem hitte el, hogy elmegyek. mert én még soha nem szöktem el otthonról. van ez a másik férfi. titokban összeházasodtunk. ő tudja, vele vagyok, ha gyakorlaton van, tanul, alszik. és vele vagyok szombaton, amikor kimegyek Vácra. soha nem szöktem el otthonról. 11 �“kávéházi szegleten...” HORVÁTH ELŐD BENJÁMIN Deepthroat nekem az égvilágon nem fáj semmi és nem én vagyok az akire vártál amit te játszol azt én már ismerem csak nem beszélek róla de ha kell majd lenyomom a torkodon és tudom hogy szeretni fogod a telet is a szúrós jeget a robbanást a testben az égben mint egy meghurcolt vásznon a táj vihar utáni csendben visszasimul hozzám megindul az ősz a fű a fák és vasárnapra megint virágzás már megint kiöltöztél nekem újvilág ahogy fájsz kacsintasz ahogy ellöksz visszanézel és már megint reggel este szerelmes disszonanciáim feszülő húr ideg harisnya út meg a szokásos lejtmotívumok fel és alá a lélek sötétebb oldalán amikor beléd lát a kulcslyukon át az apád aki simogatott és felpofozott ahogy a tűz a víz előrenyomul hátrál pusztít és épít meghasonul helyreáll és a torokban a szív ahogy beáll a hanghalál és visszaöklendezi a gépfegyverek ropogását a lemetszett eleganciát a vérfarkasok bőrén a rózsakarcolást 12 �“kávéházi szegleten...” BALOGH GERGŐ Kicsit biedermeier Nem jut eszembe, így nem figyelmeztetlek, csak nézem, ahogy vállaid körül a hab öntörlésre készül. Egy aranycsapos szoba minden előkelőségével süllyed el a levendulaillatú hajnal, hajadba akad a fény hullám- és részecsketermészete, a tragédiák múlhatatlansága. Félek, hogy kővé meredve emelem fel kezeink a vízből, mikor értük nyúlok hiába, csendes őrülettel tépni el a felszín vékony hártyáját. Beletömődsz a közelmúltba, a víz utat keresve kerülget, örvénnyé lehámlott bőrdarabokként állunk azonosként egy szennyvíztelep klóros gőzében, elviszi nyomunk a lefolyó meredek csöndje. Ott összekoccanó molekulák visszhangzanak, múlt héten ejtettem be melléd a kötetet, azóta olvashatatlan. 13 �“kávéházi szegleten...” TATÁR SÁNDOR Parád: fürdő 〈 … by Paramount Pictures〉 Aki retteg a szabadságtól Nem fog rajtad: Ne parázz!(?) Nincs mit tenni – Ne’, póráz! A visszatartó tényező Ha ’z AIDS-től nem parázna, az lenne biz: kikapós! És még a libidót is!... Hány szépasszony fara vár, eltakarj’ a paraván. Már a spájzban van…! Csontkosara miért oly szűk vadul verő szivednek, hogy találgatnod kell, mi retteg még a kamrában is lidérces éjeken? Parasztkolbászba töltött félelem(?) 14 �“kávéházi szegleten...” Én aztán nem félelemből iszok! Csak legyünk túl, ajvé, hamar a kortyon! (Addig a víz kiver, úgy rette…) Csak mer’ fenemód kapar a torkom! Intelem & élelmiszerküldemény Ne bóklásszál arra, hol a földből nő a parabola! ∗ Aggódik, mit kap a postán? Parenyicát, paranyoskám!! Hiába fegyverkez’ A szorongás olyan, mint a haragos ’sten nyila: nem véd meg tőle tapinta’, se tőr, sem PARAszolvencia. Rossz döntés Míg más köpköd, harákol, te nem látsz a parától. Még rosszabb döntés Míg más élvez, harácsol, balga félszeg, parázol. 15 �“kávéházi szegleten...” Halmazatilag Van tebenned para tíz is − rosszabb, mint a paralízis! (Mellékvágány: zöldségek Maj(d)részeges Majré, légszomj – arra iszom! S lé lesz…, de nem paradicsom-. Spenotórius rettegő Semmit (s senkitől) se félek, csak a para(j)főzeléket.) Sorsfogságban Érzi: sorsa zagyva minta (csak bürök, nem palacsinta) jól el lett ez cseszerintve – régi, erős paradigma. A’ parafáról A parafa parát terem – ez okból nem barát nekem. Pezsgősdugó is lehetne termése, félszét levetve; padló vagy hangszigetelő, ha elhinné: hite erő, de ily álmok – Kalap, kabát, s „Csá!”; nem ontja, csak a parát: fogvacogást, izzadságot, hideglelést; izgalmárok 16 �“kávéházi szegleten...” kedvenc napi betevőjét, rettegésben legelőrébb tart, ki ezt a fát dézsmálja – farkast sejt, jaj, nem néz hátra. A fa elégedett lehet, senkit el még nem engedett üres kézzel, kalimpálni; hozama félelem, páni. Terem parát egész évben (tán ezt érti egészségen) − parájával nem fukarkod’; „csak az elején cudar koszt…” Nem kell kick-box, cukahara; a szüret’lő csupa para. A parafa parát terem, és a rinya galád elem! Intelem Nagy bakot lősz, nem parányit, hogyha a para irányít. Minden tudákosság fölösleges Minek is taglalja vita? A szorongás parazita! 17 �Próza és vidéke Jaspers és Heidegger GRENDEL LAJOS Nem hitte, hogy megéri ezt a napot, holott húsz évig másra sem tudott gondolni, mint erre a napra, amikor végre eljön az igazság órája, és lelepleződnek az álszentek, a kimérák és az ártatlan gonoszok, melyek, úgy látszik, mégiscsak kiszívták a vérét az utolsó cseppig, mert ekkor csak legyintett: túl későn van már. A holtakat úgysem lehet föltámasztani, az egykor még oly naiv és egyenes gerincű fiatalok pedig öregek lettek és gonoszok. Az időt nem lehet becsapni. 1968 tavaszán és nyarán azt hitték, hogy övék a világ. P. (nevezzük csak P-nek, úgysem változtat rajta senki sem és semmi sem, maradjon csak P.) friss diplomás volt, építészmérnök akart lenni, de fizika-kémián végzett, ő pedig valamivel idősebb volt, filozófiát végzett, és ott maradt a tanszéken mint tanársegéd. Nagyon jóban voltak, mondhatni barátok, bármilyen furcsán hangzik ez az egész a történtek után. „Húsz év után újra láttam, lefogyott, de a gőgjét nem vesztette el, pedig most már bukott ember volt – persze nagy nyugdíjjal, ahogy az lenni szokott a bársonyos (és nem véres) forradalmak után.” Megismert, de nem köszönt. Valahogy meg is értette: furcsa lett volna, ha köszön, mert, sajnos, nem lehetett a húsz évet megbocsátani, mert a húsz év nagy idő, és „én a pokolba kívántam őt”. Viszont 1968-ban majdnem barátok voltak, ha létezik olyan, mint barátság. Nem tudja. Sokat gondolkodott rajta az elmúlt években. Hogy voltaképpen a barátsággal csupán az „én”-t terjeszti ki, az ugyanolyan gesztus, mint az adomány vagy másfajta jótékonykodás, minden tőle 18 �Próza és vidéke függ és rajta múlik – magyarán: itt ugyanúgy ő az alfa és omega. Ha nem barátkozik, nem marad semmi, ha meg barátkozik, éppúgy nem marad semmi, mert a barátság kettejük dolga, és a másik éppúgy fölmondhatja, ahogy, például, ő is. Szóval összevissza járt az eszébe a barátság és a nembarátság gondolata, valószínűleg annak köszönhetően, hogy a barátságot annak idején komolyan vette, mint a hősiességet, vagy az életet és a halált. 1968 nyarán a Magas-Tátrában voltak P.-vel és egy-két cimborával, mert másképp nem tudja nevezni őket, mint cimborának. A barátságot P.-re tartogatta, és az az idő múlásával a cimboraságot kinőtte, mint a serdülő gyerek a ruháját és a cipőjét. Július végén az oroszok majdnem bejöttek, a Kriván mellett ücsörögtek, a tábortűz mintegy méter magasan égett s megvilágította P. arcát. Olyan sárgás-vöröses volt az arca, mint amikor a kínai dühbe gurul, és felelőtlen kijelentéseket tesz. – Én a puszta öklömmel megyek az orosz tankoknak – mondta, de nem volt plágium benne, inkább valami nagy elkeseredés. Ő hitt neki. És talán P. is komolyan gondolta, abban a pillanatban egészen komolyan, mint amikor a kínai dühbe gurul, aztán repkednek a fazekak és korsók és serpenyők. „Dehát változnak a dolgok, mert a dolgok természete a változás, és ezt még nem tudtam, hogy az örök igazság csak a mennyben létezik.” Másfél év telt el azóta. P. nem lett kövérebb, se soványabb, a haja sem lett göndörebb. Az úgynevezett négyek bandája vizsgáztatta őket állampolgári hűségből. Ez a négyek bandája nem azonos a kínaiak négyek bandájával, az csak jóval későbbi fejlemény, de a négyek bandájának nevezték az egyetemek rémségét, mivel négyen voltak, és ha az illető nem tagadta meg az egy évvel ezelőtti dubceki reformokat, búcsút mondhatott az egyetemi oktatásnak. Nos, ez a P. volt az egyike a négyek bandájának. Hogy száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre, az nem volt kétséges. A kihallgatásunkat megelőző este együtt voltak a La Palomában – ez egy éjszaka is nyitva tartó vendéglő a belvárosban, ott szoktak bableves mellett összeesküdni az állam friss ellenségei, akik ezelőtt három-négy évvel a csúcson voltak, és lakosztályt béreltek a Devinben és a Carltonban. A La Paloma jól jelezte a süllyedésüket – aztán már csak a negyedosztályú ivók maradtak a számukra. P., egy kicsit már ittasan, azt mondta: – Életed nagy lehetősége van itt. Ha elszalasztod, nem lesz még egy. Tudta, hogy mire gondol, és eleve kirázta a hideg tőle. – Én csak megmaradok filozófiatanárnak. Arra is szükség van. P., ha úgy tetszik, jóindulatú volt. Nemet intett a fejével, de úgy, hogy majd kiszakadt a nyaka a nembe. – Tévedsz. Hogyha most nem bánod meg „bűneidet”, soha többé nem leszel tanár. Ilyen időket élünk. Úgy ki leszel rúgva, hogy a lábad sem éri a földet... És az oroszok... Hát ők itt maradnak örökre. – Majd még hozzátette: – Új helyzet van. Teljesen új. És ez nagyon sokáig fog tartani. 19 �Próza és vidéke Júdás jól beszélt, mert magában ezentúl Júdásnak nevezte, mondhatni, nem a percnek beszélt, hanem a sötét örökkévalóságnak, igen, mondhatni a sötétségnek, mert valahogy éjjel is volt szeme, mint a macskáknak, és kitapintotta, egyébként nagyon tehetségesen, hogy őneki, a csaknem harminc éves fiatalembernek, hová kell állnia, ha meg akarja élni a boldog öregkort. Ráadásul ő még jól le is járatta magát. Másnap, az úgynevezett kihallgatáson, nekiment, mint majom az anyja valagának, holott tudhatta volna, hogy itt már eldőlt a játszma tegnap este. Azt mondta: – Nekimegyek az orosz tankoknak. Még hatvannyolcban. Nem emlékszel rá? Ezt te mondtad. P. piros lett, mint a kalocsai paprika, és hogy-hogy nem, egész vékony lett a hangja, mint egy gyereké. – Sosem mondtam ilyet – rikácsolta. – Valakivel összetévesztesz. – Hát persze – mondta ő. – Olyan idők voltak, amikor sok mindenki másképpen beszélt. A három további tagnak – nem jut eszébe a nevük – megmerevedett az arca, tudták jól, hogy miről beszél. Látásból ismerte valamennyit. Szolid pofák voltak, nem ártottak volna senkinek, még a hatvannyolcról is úgy gondolkodtak, mint a legtöbb ember. Csakhogy megváltozott a helyzet, és ő, meg néhány társa, nem akarták tudomásul venni. Nem, nem akartak ők többet, csak egy kicsi önkritikát. Szóval kirúgták az egyetemről, most már fel is út, meg le is út – minden út a pokolba vezet, ha nem vigyázunk magunkra. Szerencséje volt, az egyetemi könyvtárban helyezkedett el, mint afféle segédkönyvtáros, és az is maradt hosszú ideig. Nem dagadt a pénztárcája a bankóktól, de agglegény volt, a kevés fizetésből is megélt. Heideggert és Jasperset olvasta. Ők már újra tilosak voltak. Ezeket csak a nagymenőknek lehetett kikölcsönözni, de a nagymenők inkább Marxot és Lenint olvastak – ha egyáltalán olvastak. Szóval a Jasperset és a Heideggert belepte volna a por, ha ő nem olvassa el tizedszer is áhítattal. Mert különben semmi különös nem történt a városban. Eltelt húsz év, tovább nagyobbodott a város, új híd épült, fölépült Európa legcsúnyább és leghatalmasabb lakótelepe – szóval a város gazdagodott, de az emberek ugyanolyanok maradtak, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt. Sokat gondolkozott azon, hogy az egzisztencia a cselekvéssel azonos, de nem azonos az Abszolútummal, viszont rá van utalva. S hogy az egzisztencia fogalmilag nem ismerhető meg, csupán átélhető vagy megvilágítható. Meg hogy a nyelvében egzisztál az ember, a nyelv üzenet a létről és az emberről. És vajon Isten létezik-e? Jó kérdések, el lehet szórakozni velük halálig. Hosszú időn át próbálta megfejteni a titkát P.-nek, mert a párttagkönyvcsere csak egy szédítő karrier kezdete volt. Hogyhogy nem leplezték le? Talán mindnyájan olyanok voltak? Persze tudta ő jól, hogy a karrier megmarad, a többi meg elszáll. Persze hogy mindnyájan olyanok voltak. Ez nem is 20 �Próza és vidéke olyan nyakatekert igazság. Tulajdonképpen ő volt az igazán nyakatekert, mert a büszkeség nem vitte rá az önkritikára. És, tulajdonképpen, hosszan is tartott ez a húsz év. Mikor a kommunizmus összeomlott, és P.-nek mennie kellett, no nem annyira, ahogy megérdemelte volna, egyszer, a vasútállomáson találkoztak. „Én Pestre utaztam, ő a Magas-Tátrába – de most már egyedül. Arra gondoltam, hogy előbb-utóbb mindenki egyedül marad a saját emlékeivel, bármennyire is kellemetlenek azok. Ő hosszan és kissé csodálkozva rám nézett, mint aki nem tudja, hogy ma van-e vagy csak a tegnap kísértései szabadultak el. Én is ránéztem. Körülbelül két méter választott el egymástól. Most itt az alkalom... Most megpofozhatom annak a húsz évnek minden terhével...” De hát túl késő volt, és azt a húsz évet nem hozza senki sem vissza. És odébbállt. Először a rendszerváltás után szabadnak érezte volna magát, de ez a szabadság nem volt olyan, amelyre számított. Nem is volt szabadság. Illetve volt is, de csupán egy pillanatra. Mert elszállt, mint a füst. Egy pillanat alatt elszállt. Talán mert túl későn érkezett, talán mert a lemondás erősebb fészket rakott beléje, mint azt gondolta volna. Talán mert, az igazat megvallva, semmi sem változott? Jöttek az egyetemisták már decemberben, és fölajánlották a filozófia tanszéken a filozófiatörténeti állást, de ezt ő visszautasította. Azt mondta: – Ha egyszer belépek az egyetem kapuján, örökre fogva tartanak az előadások. Én pedig, most már, szabad ember leszek. A diákok úgy néztek rá, mint egy hibbantra. Nem mondták, de a hallgatás is elárul valamit. Talán többet, mint a beszéd. Végül is az egyetemi könyvtárban kapott ismét állást, de sokkal előkelőbbet, mint hajdanán. „Szabadon kutathattam, nem volt előírva semmilyen szabály.” Életfogytiglan tartott, legalábbis azt mondták. Délután ment be, és este hét és nyolc között megvacsorázott. Utána visszament a könyvtárba, beült az első emeleti szobájába, és nem gyújtotta meg a villanyt. Várt, hogy jöjjenek. Nagy szoba volt, tele könyvekkel és mappákkal – 17. és 18. századi mappák voltak, kissé elsárgultak, de vitathatatlanul jó minőségűek. A szobájába beáramlott a fény, mivel a neon éppen az ablakába világított, és a könyvtárból is elolvashatta a nagy, latin betűs címeket. Mennyi cím? És ha az ember utánajár, ugyan minek? Először az árnyékok jöttek, hogy ne ismerjék fel őket, bár erre nagyon csekély volt az esély, mert németek voltak. De hát jobb félni, mint megijedni. A szobájában épp annyira világos volt, hogy megkülönböztesse kettőjüket. Az egyik magas, bajszos volt, mint a svábföldi földművelő, a másik egy kicsit pszichológus, egy kicsit filozófus. „A németeknek sosem volt humorérzékük – ez is látszott rajtuk, én pedig már jó ideje elveszítettem minden humorérzékemet.” A nyelv a lét hangja, ezt megjegyezte magának. Megelőzi az embert s a történelmi változásokban önálló életet folytat. 21 �Próza és vidéke Vajon ő is? Még megjön a humorérzékem..., gondolta vidáman. A magas bólintott, a másik pedig Istenben hitt, de nem fogadott el semmiféle vallási közösséget sem. Vagy rosszul mondja? – Ma megint csak sakkozni fogunk? – kérdezte a magasabbiktól. Ő bólintott. – És már megint vereséget szenvedek? – sóhajtotta. Ő fölhúzta a szemöldökét. – Hát lássuk, miből élünk – mondta csöndesen. Vagy csakis ő hallotta? De éjfélre azért minden alkalommal hazaért. Azért, hogy újra megismétlődjön a nagy találkozás, melyről senki, de senki nem tudott. 22 �Próza és vidéke Hazatérés PAPP DÉNES Amikor Drótos Sanyinak nem sikerült megkapaszkodnia a városban, úgy döntött, egy ideig visszaköltözik szüleihez vidékre. Egy csótányokkal bélelt albérletben lakott az egyik lakótelepen. Egyik este összecsomagolt, kiment a vasútállomásra, és váltott egy jegyet kelet felé. Az utolsó járatok egyikére szállt föl azon a hétvégén, egy teljesen üres vagonban foglalt helyet. Műbőr, farost lemez és alumínium vette körbe. Egy sor negyvenes izzó világított. Még mindig jobb, mint a neon, gondolta Sanyi. Az első megállónál négy fiatal szállt föl, két lány és két fiú, velük együtt utazott még az a két üveg pezsgő is, amelyet a fiúk végig ott tartottak kezükben, vagy valamelyikük szájánál. A lányok viháncoltak és letelepedtek a Sanyi mögötti bokszban, a fiúk követték őket. Trécseltek és nevetgéltek, Sanyi pedig örült és bosszankodott, irigykedve és gyűlölködve, de némán tanúskodott mások boldog pillanatai mellett, cinikusan és megvető módon nem csinált semmit, azon kívül, hogy az ablakra szögezte tekintetét. Kint alapvetően hideg téli éjszaka volt, konkrétan egy fekete négyzetet lehetett látni, de néha nem is oly távoli települések fényei bukkantak föl a semmiből, melyek első látásra rendszerint egy-egy kaotikus csillagkép benyomását keltették. Hirtelen sötét lett az egész vagonban, Sanyi mögött felsikítottak a lányok. A síneket kísérő töltésen láthatóvá vált a többi vasúti kocsi fénye és néhány ember árnyéka. A fiatalok izgatottan kuncogva átvonultak egy még működő világítású szerelvénybe. Sanyi örült, hogy újra egyedül marad, 23 �Próza és vidéke ráadásul tök sötétben. Történetesen pont ezek a körülmények passzoltak hangulatához. De nem tartott sokáig az idill. Három árny caflatott végig az üléssorok között. Már majdnem elvonultak, amikor az utolsó megfordult, mintha varázspálcával érintették volna meg a vállát. Sanyi nem látta a férfi szemét, de már biztosan tudta, hogy észrevették. Egy halk fütty, és már ott is volt mind a három. Egyik Sanyival szemben leült, a másik kettő, mint két szikla, elállták a boksz kijáratát az ablakkal szemben. Add már ide a telefonod, haver, anyámat akarom felhívni, hallotta a hangot szemből Sanyi. De okos legyél, hallod? Sajnálom anyádat, de nincsen telefonom, mondta Sanyi. No majd meglátjuk, mondta a szószóló, aztán felállt és egészen közel hajolt Sanyihoz, az orruk majdnem összeért, kezét a tarkójára szorította. Legyél okos, sziszegte, add ide azt a rohadt telefont! Akár hiszed, akár nem, nekem nincsen telefonom, mondta Sanyi, majd ő is fölállt, a két hústorony nem moccant, az egyik a folyosókat figyelte, a nagyobbik, akinek kopasz fején éppen visszaverődött egy néptelen állomás sárgás fénye, az eseményeket figyelte. Most ne mocorogj, szólt a notórius telefonáló, és szakszerű mozdulatokkal motozni kezdte Sanyit, aki úgy állt ott, mint egy felhúzott rugó. Amikor a bokájához ért, nagy volt a kísértés, hogy térdét föllendítve, karjait ellentétes irányba mozgatva fejbe rúgja a nem kívánt taperolót. De nem kellett sokáig számolgatni az erőviszonyokat ahhoz, hogy mégis mozdulatlan maradjon, de ez a mozdulatlanság most megalázó volt, kínos és szégyennel teli. Hova tetted, fiú, mormolta a kutakodó. Aztán fölegyenesedett és Sanyi táskáiban kezdett turkálni egyre hevesebben, az egyikből kirázta tartalmát, nagyrészt régi kazetták hullottak az ülésre és a padlóra, az angolszász progresszív zenétől a német újhullámon át egészen Bartókig. Hagyd abba, emelte föl a hangját Sanyi, semmi értelme, mondtam már, hogy nincsen semmiféle telefonom! Akkor adj pénzt, pénzed csak van, mondta emez, és mintha valami villant volna a kezében. Annyi pénzem van, ami egy buszjegyre elég, nem fogom odaadni, mondta Sanyi. Elég ebből, szólalt meg a kopasz, menjünk. A telefonmániás kinézett az ablakon, aztán még egyszer Sanyi arcába tolta a képét, hogy újra elmondhassa, okos legyél, megértetted? Aztán kipördült a bokszból, társával már elindultak az ajtók felé, hogyha megáll a vonat, leszálljanak. A kopasz Sanyi mellett maradt. Nem ismerem őket igazán, mondta, csak hozzájuk csapódtam ma estére. Nem akarok balhét, felfüggesztettben vagyok. A nagyszájúnak adhatok egy pofot, ha gondolod. Elvitték az egyik táskámat, mondta Sanyi. A szemem láttára. 24 �Próza és vidéke Mi volt benne? Egy cipő, és néhány törülköző. Akkor hagyd a francba, nem éri meg. A büdös mindenségit, mondta Sanyi. Te meg mit adott itt a jó fiút? Azzal összepakolta szétszórt holmiját, amelyeket jobban gyűlölt, mint valaha. Maradt egy hátizsákja, egy utazótáskája, és egy furcsa szerkezet, talán családi kempingeken használhatták régen, egy orosz csodamasina, amely rádió, magnó és tévé volt egyben. Te is itt szállsz le, kérdezte a kopasz. Segítek vinni a csomagjaidat. Sanyi értetlenül bámult az egykori ütlegektől hepehupás monstrum arcába. Nem kell, mondta. De, mondta amaz. Azzal megfogta az orosz szerkentyűt. Ez meg micsoda, kérdezte. Életemben nem láttam ehhez foghatót. Miközben leszálltak a vonatról, Sanyi még látta a táskáját messziről, a cipőre gondolt, azt szerette, Botond volt a márkaneve. Hogy mi, kérdezte, mert közben nem figyelt a kopaszra, aki idegesítően kedves és beszédes lett. Azt kérdeztem, mikor megy a buszod tovább? Addig leülhetnénk a váróban. Hogy mi, kérdezte újból Sanyi. Miért akarsz te leülni velem a váróban? Hogy ne legyen balhé, érted. Ezek ketten még itt vannak az állomáson. A váróban mindenki a szenes kályha köré csoportosult. Egy vénember éppen összepisálta magát részegen, senki sem figyelt rá. Néhány cigányasszony batyukkal, gyerekkel, hazatérő melósok sörökkel. Mennyiért adod ezt az izét, kérdezte a kopasz, miután leültek. Nem eladó, mondta Sanyi, miközben arra gondolt, hogy mennyire fárasztó az élet. Tudom, miért vagy velem, szólt. Azért vagy itt, hogy nehogy kedvem támadjon szólni itt valakinek a vonaton történtekről. Én csak nem akarok balhét. Te pedig majd szépen hazamész, és elfelejted ezt az egészet. Amikor felszállt a buszra, a gyári munkások már telelehelték az ablaküveget. A kopasz ragaszkodott hozzá, hogy segítsen feladni a csomagokat. Miután elindult a járat, hosszan integetett még az egyre távolodó megálló gyér fényű lámpája alól. Sanyi arra gondolt, hogy ezt már végképp nem kellett volna. 25 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 KISS JUDIT ÁGNES Éva belső monológja A mélység itt nem az én lábaimnál tátong, Ádám! Ne hidd, hogy nem tudom, most mire készülsz, vagy azt, hogy miért. Te persze azt hiszed, hogy nem emlékszem arra, mit tettél, s főleg mit velem. És jobb is volna elfelejteni. Mert voltam kurvád, hűtlen feleséged, kényszerű bálvány, gyűlölt bestia, de valójában kiűztél magadból, ahogy kettőnket Édenből az Isten. Én úgy akartam magamévá tenni az eszméidet, mint ahogy te engem, olyan mohó vággyal. Bár nem volt könnyű veled lobogni, veled lelkesedni, mert téged a kísértő csak kísért, de én magamban hordtam Lucifert, egyszerre lenni szellem és anyag, és kételkedni legmélyebb hitemben. Mindaz, miben bíztál, csak egy marék por, nem tartott meg. Most itt állsz összetörve, készen arra, hogy hazudhass nekem azért, hogy gyengének ne lássalak. 26 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” Most persze azt hiszed, nem értek semmit, vagy ostoba vagyok meghalni is. Nem tőlem elszakadva kellett volna végigálmodnod ezt a rémes álmot! Ha csak egyszer is rám hallgattál volna, más képek tűntek volna benne fel. Mert mikor bennem megdobbant az élet, megmutatta mindenről, mennyit ér. Tudomány? Forradalmak? Légypiszok. Csak az számít, ami Édenben is. A fák. A víz. A föld. Az állatok. Az illatok egy bokron, mely virágzik, A létezés, csak úgy, csak céltalan, Az ölelés, mi teremteni képes. Hiába próbálnám elmondani, nem értenéd. Te nem érzed, milyen csak ülni csöndben, s érezni, amint egy lény fejlődik csontról csontra bennem. 27 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 Vér és levendula SZÁVAI ATTILA Mielőtt megszületett, szülei megtettek mindent, hogy megpróbálják visszahozni a régi harmóniát. Édesapja, Ádám magas színvonalú képzettségének (vezető informatikus volt egy nemzetközi multicégnél), jó állásának köszönhetően kiváló körülmények között éltek. Édesanyja, Éva háztartásbeliként várta, hogy megszülessen ő, az első gyermekük, és teljes állású anyaként gondoskodjon az újszülöttről, a családról. A közös spirituális fejlődés útját választották. Életüket átjárták az ezoterikus tanok, a mindennapi jóga, a reggeli és esti meditáció, az egészséges táplálkozás, a tudatosság. A tudatlanságból, mely a társadalom nagy részének sajátja – amit Ádám néha, gyengébb pillanataiban csak nehezen tudott igazán higgadtan elfogadni –, minden eszközzel próbáltak feltörni. Nem kis tehetséggel. Ádám szent meggyőződése volt, hogy minél több valódi emberi értéket kell tulajdonolni. Azt hitték, azt remélték, szabadon élnek… * Kertvárosi övezet, autóval rövid idő alatt elérhető a belváros, de éppen kellő a távolság a csendesebb élethez – fiatal párok ideális városrésze. Az otthonos másfélszobás lakás kis méretei ellenére mégis tágasnak tűnik, világos, a nagyszoba egybenyitva a konyhával. A háttérből, a belváros felől épphogy érzékelhetően városi forgalom tompa zaja szüremlik. A fiatalos lakás falait közepes méretű, bekeretezett fotók díszítik, korábbi nyaralások, kirándulások helyszínei: Athén, Egyiptom, Róma, Prága, Párizs. Egyikük lelkes fotós lehet. A képeken hol boldogan mosolyognak, hol pedig a tájat 28 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” fürkészik komoly tekintettel. A fiatal pár frissen vásárolt lapraszerelt bútorral ügyködik a nappali közepén, Éva az összeszerelési útmutatót tanulmányozza. Ádám a bútor kicsomagolásával bajlódik, valamit mormog közben, nem érteni pontosan. Macska figyeli kettőjüket olyan fejtartással, mint aki éppen nagyobb összefüggésekben gondolkodik. A macska a férfi ötlete volt, mert mióta úgy alakult a világ, hogy saját kis lakásuk lehet, szüksége volt egy állatra, amely a függetlenség, az öntörvényűség leképezése az állatvilágban. Éva, mióta gyermeket vár, másként néz a macskára, Ádám egyelőre nem tud arról: hamarosan apa lesz. A háttérben kereskedelmi rádió szól. Nem lehetne eltekerni a rádiót, kérdi a férfi, hányok a kereskedelmi rádióktól, tudod te is. Hogyne tudnám, válaszolja a nő, miközben feláll, és a készülékhez indul, az anyám állította erre az állomásra, mikor pucolta az ablakokat. Sokkal világosabb lett a lakás, folytatja Éva, ha már egy betondzsungelben kell élnünk, legalább a természetes fény és a növények emlékeztessenek a természetre. Arra – sóhajt, álmodozik –, mikor az ember még saját testének mintegy meghosszabbításaként élte meg a természetet, a világot. Egységben azzal, drágám, hajol le kacéran a férfihoz, hosszú haja annak tarkóját csiklandozza. Most ez a kis lakás az otthonunk, feleli Ádám, nem az erdők és mezők, itt vagyunk ketten, szabadon, lesz majd családunk, dolgozhatunk. Szépen berendezhetjük az életünk, sokat utazhatunk, a világ csak arra vár, hogy felfedezzük. És felfedezzük benne önmagunkat. Teljességben élhetünk, ábrándozik Ádám is. A férfi felsóhajt. Az anyagi biztonságunknak köszönhetően szabadok vagyunk végre, mondja. Olyan álmokat valósíthatunk meg, amilyeneket csak akarunk, ami nekünk a legjobb. Itt az új, közös életünk, csak a mi döntéseink számítanak. A lakás a mi életünk leképezése is, ha odafigyelünk, mit hová helyezünk a szobákban, melyik szobát mire használjuk, teljesebb lehet az életünk. Ez nagyon szépen hangzik, Ádám, de… lép el két lépést Éva, majd kezeit összefonja maga előtt, van benne valami sértődöttség. Ádám, beszélnünk kellene a maszek munkáidról. Ne kezdd már megint, drágám, a maszek munkáimnak köszönhetően élünk ilyen színvonalon. Tudom, Ádám, de engem eléggé aggaszt, hogy a szakértelmedet számítógépes, mondjuk ki, bűncselekményekben és ipari kémkedésben éled ki, mondja szigorú hidegséggel Éva. Ez is ugyanolyan bűn, mint amiket az utcán követnek el. Annyi a különbség, hogy te ezt egy számítógép előtt, drága ingben, szép cipőben teszed. Éva, ne kezdd már megint, emeli meg hangját Ádám. Veszekedünk, veszekedünk, dugja be fejét a résnyire felejtett bejárati ajtón L úr, a házmester, ki nem maszekol manapság, ugye, kell is a kis mellékes, nemde, kedves Ádám úr? Fogja be a száját, és csukja be az ajtót, mordul Ádám, majd az ajtóhoz lép, hogy becsukja. Nem hallottam semmit, 29 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 gyermekem, húzódik sunyin vissza a házmester, pláne nem ipari kémkedést, azt aztán pláne nem. Van valami ördögi L úrban. * Így telnek a hetek, hónapok, Ádám és Éva csendesen él, a házmester gyanakszik, mint minden házmester, ha jómódú fiatal lakói vannak. Éva gömbölyödik, Ádám egyre fessebb (konditerembe jár újabban), L úr egyre púposabb. Két hónap múlva, mikor Éváék éppen Chopint hallgatnának jógázás utáni lazításként, valami, pontosabban valaki megzavarja őket. * A szomszédból hangos ütvefúrógép bőgése hallatszik. A házmester újabban folyton valami felújítást végez. Durva, de érdekes ember. Van valami különös humora. Épít, aztán újra bont. Sokszor, újra, és megint. Gyakran Ádámot kéri meg, adjon tanácsot, azt általában meg is fogadja, de néhány nap múlva rendre lebontja, visszabontja az ötletet. Nemrég napokig gondolkodott azon, mivel dobhatná fel a kibontott beépített szekrény helyét, kérdésére Ádám tetszetős kis polcot tervezett könyveknek, tárgyaknak, növényeknek. A polcot közösen elkészítették, majd a képviselő egy vasárnap délelőtt darabjaira szedte és elajándékozta a földszinti családnak, kiknek évek óta gondot okozott a fatüzelésű nagyszobai kályhába való téli fűtőanyag beszerzése. A visszabontások után órákig eltölti a mély elégedettség, ilyenkor szonetteket ír kedvenc házi hollójához. A nagyméretű kopott, barokkos kalickában gubbasztó állat közönnyel tűri ezt a figyelmességet, ahogy a felújításokat és a bontásokat is. Az éktelen zúgás hirtelen abbamarad, jól hallani, ahogy határozottan leteszik a padlóra a gépet. Ajtónyikorgás, lépcsőházi gyaloglás hangja, majd dörömbölés a bejárati ajtón. Ádám és Éva az ajtót nézik, a háttérben Chopin szól lágyan (Op.28 No. 15.: Desz-dúr „Esőcsepp” prelűd), levendulaillatú füstölő érződik lágyan. Nyílik az ajtó, kopogás, csengetés nem előzi meg a belépést. Munkaruhás, tömzsi alak lép be, maga elé tartott partvisnyéllel: L úr az. Éva mosolyogva, tréfásan felemeli mindkét kezét, mint akire fegyvert fognak. Jó helyen jár L úr, mondja, közben befelé invitálja, erre a lakásra is ráfér a takarítás. Az öreg kézmozdulattal elvágja a lelkes Éva további mondatait, jelezve, hogy semmi vicces nincs a helyzetben. Nem lehet tudni, mikor tréfál, mikor véresen komoly az öreg. L úr, szólítja meg kacsintva Ádám a köpcös öreget, úgy tartja azt a fanyelet, mint aki azzal született, szinte tehetség van abban, ahogy tartja, remélem lapátot is hozott. Tehetség, morogja az öreg, mit tudnak maguk a tehetségről. Mit gondolnak, miért laknak éppen itt, éppen ebben a lakásban, hhja, tehetség, 30 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” zúgolódik az öreg. Igenis, tehetség, száll harcba Ádám, másfélszobás tehermentes lakás, jól fizető állás, szép tervek az életre, jól élünk, tiszta célokkal, sokat sportolunk, banki befektetéseink is csak a nyugalomra adnak okot. Éva közelebb lép Ádámhoz, büszke a férfira. L úr szeme megakad Éván, és arra gondol: egy nőt az tesz igazán széppé, ha büszke lehet a párjára. L úrnak van valami hobbija, kérdi Éva, próbál nyitni a házmester felé, biztos van valami, mosolyog kedvesen, amiben igazán tehetséges. L úr a partvisnyélre támaszkodik, majd Ádámra néz, kissé lekezelően. Maga szerint, fiam, mert tulajdona van, attól jobb ember, kérdezi. Mondok magának valamit. Az öreg testsúlyát a bal lábáról a jobbra helyezi át, úgy folytatja. A tulajdonhoz való merev kötődés a félelem jele. Ádám, maga valójában retteg abban a szép világban, amiben él. Ne ugrasson már, na ne röhögtessen, fordul ki a beszélgetésből Ádám, a nappaliba indul. A szoba közepén megáll, karjait széttárva mutat körbe. Egy álom megvalósulását láthatja, tisztelt L úr. Nézzen csak körbe. Nézzen körbe, és gondoljon arra, hogy a városban mennyi lehet az olyan fiatal pár, akinek saját, tehermentes lakása, autója van. Nekünk ez volt a célunk, és lám, megvalósítottuk, szabadon, a saját szabad akaratunkból. Szabad akarat, nevet fel L úr. Mit tud maga, fiam, a szabad akaratról. Az öreg a fejét vakarja, majd rövid gondolkodás után mélyen Ádám szemébe néz, úgy folytatja: szabad maga valójában Ádám? Azt mondom, nézzen körül maga is, nézzen körül, és lássa meg a valóságot. Szabadság-e az, kérdem, hogy az életét át- és átjárja az ezernyi társadalmi norma, a milliónyi törvény és morális elvárás? Hogy írott és íratlan szabályok írják elő, mit, hogyan cselekedjen, mi a követendő, mi a helyes. Nem beszélve arról, hogy ha nem tartja be a játékszabályokat, büntetésre számíthat. Nem valamiféle kényszer-e, ami a normák érvényesülését biztosítja? Valójában nem rabszolgaként él-e, Ádám? Többek közt éppen a tulajdonlás rabszolgájaként? Ez itt a viszonylagosság világa, a polaritás birodalma, a hidegé és melegé, a fent és lent, a fekete és fehér, a jó és rossz birodalma. Ádám, és ne feledje, honnan jött, honnan jöttek Évával. Nagyot sóhajt a házmester. Tehetség, teszi fel a kérdést az öreg a laminált padlóra nézve, inkább csak magának, halkan. Aztán, mintha csak a padló mintáiból olvasná ki, folytatja: Igen, van a tehetség, mint lehetőség. Ha ezt valaki, nem félreértelmezve, felismeri önmagában, jön a melós rész, fiam, karbantartani azt, áldozatokkal ápolni, kifejezni vele valami köznapiságon felülit. Rájönni, hogy az áldozatok, tehát a köznapi létezésből kiragadott idők valójában eszközök és lehetőségek, kapuk… L úr újra Ádám szemébe néz. Igen, és van az ősi igény, jó embernek lenni ezen eszközökkel, vagy ezek által, mondja határozottan. De a legnehezebb: mindeközben embernek maradni… egy beszabályozott embernek. Milyen élet az ilyen, Éva, mondja meg, kérem. A nőhöz lép, letérdel előtte, óvatosan a nő méhének irányába 31 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 indítja remegő kezét, de mielőtt még hozzáérne, visszarántja, mintha megégette volna. Nem bűn-e ilyen világra szülni gyermeket, suttogja. Rabszolgát szülni, mondja végül. Néhány másodpercig némán nézik egymást, majd L úr feláll, leporolja térdét, ő töri meg a csendet. Kérhetek önöktől egy műanyag vödröt a takarításhoz? * Több mint harminc év telt el. Ádám, hogy fenntartsa anyagi jólétüket, számítástechnikai tudását kamatoztatva újra és újra a bűn útjára lép. Ipari kémkedés, adatlopás, hackerkedés miatt több ízben kerül hosszabbrövidebb időre börtönbe. Fiát, Tamást szinte alig látja. Éva egyedül neveli fel a gyermeket, drága iskolákba járatja, végül orvos lesz a fiúból. Profi szakember, de mégis csak egy ember, aki keresi önmagát. * Tamás a nappaliban áll és emlékezik. Közben az ablakon át az utcát seprő nőt nézi, ahogy az monoton ritmusban, rituálészerűen tisztítja az utcarészt. A 30 éves orvos szereti nézni az éjjeli várost. Nemrég költözött a szerény és gusztusosan, jó ízléssel berendezett lakásba, hamar megszokta azt. A falakon képek szüleiről, Éváról és Ádámról, valamint néhány távoli város fotója: Athén, Egyiptom, Róma, Prága, Párizs. A lakásban az előző lakók szokásainak, és maguknak az embereknek a múltbeli illatát lassan felváltotta, kitöltötte a saját életének, szokásainak illata. És a szinte családi hagyományként használt levendulaillatú füstölő. Ádám és Éva büszkék sikeres fiukra, noha kicsit szégyellik, hogy nem tudtak mintaként megfelelő családmodellt mutatni a fiatal férfinak. Így Tamás azt se láthatta, hogyan működik belülről egy normális emberi kapcsolat. Ebből fakad, hogy ő sem tudott kialakítani hosszabb távon komoly kapcsolatokat. Volt több gyors lefolyású fellángolása különböző lányok iránt, de rendszerint minden kapcsolata a hétköznapok rutinszerűségébe, azok szürke áradásába fulladt. A vitahelyzetekkel nem tudott mit kezdeni, a konfliktusokat nem tudta feloldani, egyáltalán: nem tudott mit kezdeni egy sértődött nővel. A sors ráadásul volt olyan kegyes hozzá, hogy legtöbbször igen sértődékeny nőkkel ajándékozta meg. Kapcsolatai rendszerint néhány hétig égtek a kellő hőfokon, aztán a hétköznapi hatalmi viták szintjére süllyedtek. Főzőműsort nézzenek vagy természetfilmet. Két- vagy háromrétegű vécépapírt használjanak. Puding vagy palacsinta. Chopin vagy Beethoven (általában Chopin, mert ebben Tamás nem nagyon engedett). A közös élet hosszútávon egyik esetben sem ment Tamásnak. Gyengébb 32 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” pillanataiban kicsit a szüleire is fogta ezt. Amolyan kényelmetlen, hozott anyagnak gondolta, amit fel kellene dolgozni. De sajnálta rá az időt és a pénzt is, hogy szakemberhez járjon, aki helyre tenné benne a gyerekkor ilyen láthatatlan (de jól érezhető) problémáit. Nem beszélve arról, hogy a büszkeség miatt sem fordult segítségért, nehogy már a fiatal orvos szorulna éppen segítségre. Kapcsolatai elején rendszerint azzal ütötte el a témát, hogy nem volt könnyű gyerekkora, ezzel részéről kész is, tovább terelte a beszélgetést. A további kíváncsiskodás, amellett, hogy őt magát idegesítette, a fiatal nők szemében érdekessé, titokzatossá tette, akik ilyenkor általában valami érzelmes sztorit sejtettek a háttérben egy szegény, megbántott és magára hagyott kisfiúról, akit elhagytak a szülei. A valóság persze egészen más. Édesapja, Ádám börtönbe került, több részletben ezidáig mintegy tizenkét évet töltött már rácsok közt. Tamás gyerekkori életében természetes velejáró volt, hogy apja börtönben ül. Mikor Évával havonta kétszer elmentek beszélőre, nem a megtört embert látta apjában, hanem az embert, akin beteljesedett a sorsa. Olyannyira, hogy miután többször szabadult, az apja gyakorlatilag (tudat alatt) mindent elkövetett, hogy újra a rácsok közé kerülhessen pár hónapra. A kétheti beszélgetéseken ilyenkor úgy mondta fiának, hogy látod, megint itt vagyok, mint aki nem egészen tehet róla, és végül is biztonságban érzi magát a rácsok között. Érthető módon Tamás a kezdődő kapcsolataiban sose emlegette apját, aki többet van börtönben, mint otthon. Pedig alapjában véve apás természetű gyerek, tudat alatt mintaként tekintett mindenre, amit az apja adott, mutatott, viselkedésével tanított neki. Sőt, voltak korszakok gyerekkorában, mikor kicsit büszke is volt arra, hogy apja börtönviselt. Ez a tény a tizenéves srácot egyféle bűverővel ruházta fel kortársai körében, főleg konfliktushelyzetekben. De a lányoknak nem lehetett ezzel imponálni. Kifejezetten kevés lány tudta csak a titkot. Egyikük volt Zsófi, de mivel a lány pontos elemzése Tamás apjáról, annak lelki sérüléseiről csak felbosszantotta a fiút, ez is csak ürügy volt, hogy elhagyhassa a fiatal bölcsészlányt. Tamás mélyen, legbelül mindig is úgy gondolt apjára, Ádámra, mint mágikus, misztikus személyre, aki noha elkövet olykor apró hibákat, feltöri egy bank vagy egy konkurens cég számítógépes rendszerét, lopott bankkártyákról emel le pénzeket, de alapjában véve félisteni magasságokban lebeg. Apa, akire fel lehet nézni. Tamás valahol egészen mélyen magában azt képzelte apjáról, hogy olyan ember, aki magasan a társadalmi szabályok és egyezségek felett lebeg, és olyan félisteni tettei vannak például, mint ő maga, azaz Tamás létrehozása. De a fiatal orvos azt sem zárja ki, hogy apja titokban olyan dolgokon töri a félisteni fejét, amik meghatározóak az emberiség fejlődésével kapcsolatban, új politikai nézeten, esetleg új valláson. És ezért végül is nem lehet haragudni rá, ha békét, nyugalmat akar, 33 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 és olykor félrevonul pár hónapra, vagy pár évre egy csendesebb helyre. Tamás most az éjjeli várost nézi és emlékezik. A kezdetektől, az első egyetemi évtől szerette szakmáját, szerette, ahogy kiderült számára, miként működik az emberi szervezet. Egy betegségben szakmai kihívást érzett, amit le kell győzni, és nem feltétlenül azt, hogy a betegség egy emberhez tartozik, akit meg kell gyógyítani. Ez néhány év alatt megszállottá tette. Igazi profivá a szakmában. Nemsokára egyre több irigye akadt. És persze egyre több pártolója, segítője, és egyre inkább előtűntek a jövőből azok a lépcsőfokok, melyek a karrierben történő felfelé haladást jelentették. Ez persze imponált a fiatal nőknek is. Főleg, hogy Tamás sportos külsejű harmincas volt. Valahányszor új szerelembe esett, Tamás elvarázsolódott, valósággal megbabonázta a mámor. Rabjává vált a szerelem eufóriájának. Ilyenkor azt érezte, nemcsak az éppen aktuális nővel él szerelemben, harmóniában, örömben, de az egész univerzummal. Ezeket így, mint univerzum, harmónia, szüleitől hallotta gyakran, főleg Évától. Ezekben a hetekben, a szerelem heteiben Tamást mintha beoltották volna valami különleges doppingszerrel, munkájában túlszárnyalt mindenkit, hatványozódott segítőkészsége, kedélye, szellemessége, jósága. Ha kiment a folyópartra, szinte saját testeként érezte a lassan hömpölygő tömeget, szerette a folyót, nemcsak szépérzékével, hanem szerelemmel érezte. De nem csak a víztömeget. Egészen pontosan érezte a vidék, a város domborzatát, a táj tömegét, a gravitációt, ami évezredek óta ugyanabban a mederben hat a folyóra. Szerelemmel érezte a város monoton zaját. Szerelmes volt az idő fátyla mögött rejlő időtlenségbe. Szerelmes volt abba, hogy szerelmes. De persze ez az állapot nem tartott örökké. Amint elmúlt ez az eufória, amint a hétköznapok szintjére silányult az aktuális kapcsolata, mihamarabb szabadulni akart a szerencsétlen áldozattól. Úgy érezte, van valami óriási űr, egy gigantikus hiány az életében, amit csak a szerelem tölthet be, annak is a legélénkebb, legintenzívebb, legforróbb változata. Éppen ezért elhatározta: mindent tudni akar a szerelemről. Tudni akarta, hogyan zajlik le a szervezetben, mi váltja ki, egészen pontosan, az utolsó részletig meg akarta ismerni a szerelmet, mint tudós a választ a világ egy nagy rejtélyére. Ám ehhez egyedül kellett maradnia a kérdéseivel. Mert van az az elmélete, hogy az igazi kérdéseket akkor halljuk meg, ha csendben maradunk. És ebbe nem fér bele, ha valaki állandóan körülötte van, vagy ha nem, akkor bármikor feljöhet hozzá, telefonálhat, ráírhat a neten. Nem tudta, nem akarta tovább húzni a dolgot. Elhatározta, kideríti, mi babonázza meg az embereket, mikor szerelmesek. Kézzelfoghatóvá akarta tenni, és annak minden pozitív tapasztalatát az emberiség szolgálatába állítani. Az elhatározást napról napra nevelte fel magában, napról napra megszállottja lett a kérdésnek, az űrnek, ami a kérdés mögött tátongott. Mi is a szerelem? Mint egy örvény, aminek nem tudott, de végeredményben nem is akart ellenállni. 34 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” Zsófival nem a megszokott módon szakított. Egy reggel felment hozzá a lány, hogy megnézze, hogy van Tamás. Az ilyen megnézések sok esetben heves szeretkezésekben végződtek. Ám az utolsó ilyen alkalommal, mikor a szokásos tréfás morzejeleket ütögette a lány a bejárati ajtón, valahogy más volt minden. Tamás nem engedte be az addig jókedvű Zsófit. Résnyire nyitotta csak az ajtót, mint aki fél valamitől, a láncos belső riglit sem akasztotta ki. A vékony lánc úgy hintázott előre-hátra az egymásra meredő alakok közt, mint aki nem tudja eldönteni, kinek szurkoljon, Tamásnak, vagy Zsófinak. A fiatal lány először idétlen tréfának vélte a résnyire tárt ajtót. Mosolya csak akkor konyult le, mikor észrevette, hogy Tamás nem viccel. Jól ismerte ahhoz a fiatal orvost, hogy vegye a félreérthetetlen jeleit a mosolytalan, rideg tartózkodásnak, a hideg közönynek, amivel ajtót nyitott neki Tamás. Zsófi kicsit megijedt ettől a kifejezéstelen arctól, nem látta még ilyennek valamikori szerelmét. Nem akarom, hogy ide gyere. Soha többet, mondta hangsúlytalanul Tamás. Nem akarom, hogy hívj, és ne is írj. Egyelőre nem akarom, hogy a jövőben közünk legyen egymáshoz. Ha kell, majd jelentkezem. Nem értelek, eddig semmi bajod nem volt, értetlenkedett Zsófi. Semmi bajom, lobbant fel Tamás. Az a bajom, tudod, hogy már nem szeretjük egymást úgy, mint az elején. Mikor ezer fokon égtünk. Az a bajom, hogy nem tudom, hova tűnik a szerelem. Akárkivel jövök össze, mindig ugyanaz a vége. Hogy elmúlik. Egyik percben még lobog, aztán vége. És megint, megint és megint, hogy csak könyörgök és kínlódok az üres estében. Könyörgök Istennek, Ördögnek, hogy fedjék fel a titkot, amit évezredek óta keres az emberiség. De itt vagyok neked, szólt békítőleg a lány, itt vagyok, mint ember, mint barát. A barátságunk sokkal mélyebb, mint akárkivel, közeledett Zsófi. Barátság?! Nem… a szerelem sokkal nagyobb érzelmi élmény. Ezt kellene valahogy megfejteni. Aztán élni benne, mindörökké, mondta megigézve a fiatal orvos. Tomi, jól vagy? Mi van veled? Tamás nekidőlt fél vállal az ajtófélfának, mielőtt nyugodt hangon folytatta. Mint aki elhatározott valamit, amiből sose fog engedni. Nem akarok barátokat, Zsófi. Valahogy azt érzem, hogy a legemberibb, legigazabb kapcsolat két ember között, az csak a szerelem lehet. Csak túl illékony ez az élmény. Egyelőre. Jó hideg ez a lépcsőház, próbálkozott a lány, de Tamás nem vett róla tudomást, átlátott ezen a megjegyzésen. Én is ilyesmit érzek mostanában, folytatta a férfi, hogy kihűlök az időből. Miközben mi más lehet az igazi emberi cél, igazi emberi sors és végzet: megélni a színtiszta szerelmet, minden teljességével. És, tudod, azt érzem, minél távolabb vagyok a szerelem élményétől, annál távolabb vagyok saját magamtól. Kell valami helye legyen az emberi testben, ahol elkezdődik a 35 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 folyamat. Ahonnan indul. Gondolom, a szívben, szólt közbe Zsófi, miközben kézdörzsölve toporgott az ajtóban. Igen, ez a legvalószínűbb, persze, de azon belül hol? Meg kellene keresni azt a helyet, ahol elkezdődik az emberi lét ünnepe. És ha tudnánk, hol játszódik le konkrétan, a szív melyik területén, talán valahogy mesterséges módon stimulálni lehetne a szív adott részét, ami újra kiválthatná, mi több, folyamatos élménnyé tehetné a szerelem érzését. Tamás egyre inkább belelendült a témába. Gondolj bele, egy életen át szerelmesnek lenni egy másik emberbe, magadba, aztán a világba, az egész mindenségbe. Nem lenne több harag és háború. Megszűnnének a pszichikai harcok. És miután a Földet is szerelemmel laknánk, nem vétenénk többet az ökoszisztéma ellen sem. Mindig is idealista voltál, felelte Zsófi, miközben összefonta karjait maga előtt. Hát, ezért se voltunk sokáig együtt, mondta lemondással hangjában Tamás. Nem ezért nem voltunk, de nem lenne jobb, ha bent folytatnánk? Nem szeretném. Tudod, elkezdtem dolgozni ezen a szerelemügyön, kicsit szét van a lakás. Mit kezdtél dolgozni, erőszakoskodott a lány. Az eddigi arasznyi rést Tamás védekezően összehúzta néhány centisre, úgy mondta, hogy ha kell, majd jelentkezik, azzal becsukta az ajtót, a lépcsőn lefelé gyalogló karcsú alak után kettőt kattant a zár. Zsófi másnap visszajött pár holmijáért, persze hamar veszekedés lett a vége, mikor a szerelemtéma újra feljött… És ha tudod, ha majd megtudod, hogy mi a szerelem, meg hogy honnan indul? He? Akkor mi lesz, lökte mellkason a férfit dühödten Zsófi. Akkor végre beteljesedik a végzetem, a sorskönyvem, ha így tetszik. Végre kiteljesedik minden álmom, válaszolta egyet hátralépve Tamás. Hogy börtönbe kerülj. Ez az álmod, fejezte be ingerülten a lány, majd elhallgattak. Néhány pillanat csend után szólalt meg ismét Zsófi. A sorskönyved. Tamás, a te sorskönyved szerintem nem csak ebből áll, hogy szolgálod a környezeted, vagy ha úgy tetszik, az emberiséget. Sokat gondolkodtam a szüleiden, Tamás. És van valami. Mi van a szüleimmel, milyen börtön, kérdezte értetlenkedve, kíváncsian a férfi. Hát hogy, tudod, mindannyian egy gyerekkorban készült sorskönyvet élünk. Mi magunk írtuk, ha így tetszik, az első néhány évünkben. És ebben az egyik alapvető összetevő a szülői programozás. Hogy mit tartsunk szépnek, mit jónak, mitől, hogyan és mennyire kell féljünk, mire hogyan reagáljunk, mit hogyan érjünk el, hogyan manipulálhatjuk a másik embert saját érdekeink szerint. Mindezt szüleinktől tanuljuk. Na, most kíváncsivá tettél, fonta össze mellkasa előtt karjait Tamás. Sose bírtam, mikor okosabb, tisztább, egyszerűbb módon láttad a dolgokat, pláne, hogy ezeket ki is fejtetted. Sose tetszett ez, és haragudtam is rád ezért, mondta Tamás. Szerintem, szólt a lány, ez is a szülői programozásod része. Hogy ha valaki bizonyos dolgokban több nálad, akkor rá haragszol. 36 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” Miközben valójában nem rá haragszol, hanem az adott személyhez, vagy helyzethez kapcsolódó érzéseidre. Szerinted. Miért vagy ebben annyira biztos, kérdezte fölényeskedve a férfi. Ismerlek. Jobban, mint te saját magad, így Zsófi. Egyik részről, édesanyádtól azt kaptad, hogy szolgáld az embereket, ezért lettél orvos, és ezért töröd a fejed gyerekkorod óta olyan találmányokon, újításokon, amik előbbre vihetik az embereket, a fejlődésüket. A másik, amit hordasz magadban, apai részről viszont az, hogy az se baj, ha vétesz bizonyos szabályok ellen, ha ezek éppen útjukban állnak nagyra törő vágyaidnak. Ez a te apai programod, bizonygatta a lány. Zsófi, tudod te is, számos példa van a történelemben, hogy át kellett lépni bizonyos határokat, korlátokat, ha úgy tetszik, hogy közelebb kerüljünk mérföldköveknek számító tudományos, orvosi, vagy éppen vallási igazságokhoz. De hagyjuk ezt. Nem is értem, miért beszélünk erről. Menj el, kérlek. Csak segíteni akartam, így Zsófi. Tudom, felelte Tamás, miközben elindult a bejárati ajtó felé, hogy kikísérje a lányt. Te mindenkin segíteni akarsz, mintha veled minden rendben lenne, lépték át a küszöböt. Igen, ez meg az én, ha úgy tetszik: sorskönyvem, vágott vissza gúnyolódva Zsófi. Felhívsz majd, kérdezte a lépcsőházban visszafordulva a lány. Ha kell, mindenképpen, bólintott Tamás. Még hallani lehetett, ahogy a lány könnyed léptekkel megindul a földszint felé, a lassan halkuló léptek zaja egy ideig még ott visszahangzott Tamás fejében, aztán úgy döntött (mint mindig, mikor nehezen viselte a jelen pillanatot), feltesz egy Chopin-lemezt és füstölőt gyújt. Ez az aktus, a finom, zongorán előadott etűdök és a levendulaillatú füstölő mintegy terápiás gyakorlattá alakult az évek során. Szüleitől tanulta ezt: Évától és Ádámtól. Mint minden, életében meghatározó hatással bíró művészeti élmény, Chopin zenéje is véletlenszerűen lépett életébe. Már persze ha vannak véletlenek. Nem akarta ezt soha végiggondolni, mert mindjárt Zsófi jutott eszébe, aki sokszor és sokat beszélt neki a véletlenek szabályszerűségeiről, a véletlenek mögötti üzenetekről, a módszerekről, miként lehet ezeket értelmezni, egyáltalán észrevenni és integrálni saját életünkbe. Tamás földhözragadtabb volt ennél. Valami filmben hallotta először a lengyel zeneszerző valamely könnyen megjegyezhető, fülbemászó dallamát. A letisztultság, az egyszerűség, a könnyedség és a zenei zsenialitás hamar elvarázsolta. Évek óta, ha behunyt szemmel Chopint hallgatott, az emberi vérre gondolt, ami mást is szállít, nem csak azokat a biológiailag fontos és kevésbé fontos anyagokat, amiket a szakkönyvek írnak. Hanem magát az emberi szenvedélyt is, az örömöt, a szeretetet, az indulatot, az irigységet, a bánatot. A félelmet. Mikor Chopint hallgatta, Tamás mindezeket az érzelmeket egyszerre tapasztalta, egyszerre élte át. Ezekben a pillanatokban érezte leginkább, legteljesebben, hogy ember. 37 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 Tamásnak most eszébe jut, miközben az ablaknál áll és az éjjeli utcát fürkészi, hogy a komolyzenéhez fűződő szenvedélyét nem sokan értették a környezetében, nem sokan értékelték. Akik igen, azok általában egészen közeli, bizalmi kapcsolatban álltak Tamással. Közülük is két személy volt igazán lelki partner a komolyzenében: Balázs, a gyerekkori barát, aki időközben nyomozóként kezdett dolgozni, és Gábor, aki egyetemi osztálytársa volt Tamásnak, csak később valamiért a boncnoki munkában talált kihívást. Tamáshoz hasonlóan Gábor is egyedül élt, két alkalmi barátnő között. Vele egyszerűbb volt szervezkedni, csak egy telefonhívás, és aznap, vagy másnap este rendszerint már egy bárpult mellett ültek, hogy megbeszéljék a közelmúltban történteket, munka, barátnők, zene. Így történt ez azon a szerdán is. Tamás napközben felhívta Gábort, hogy lenne-e kedve este meginni valamit a Szürke Angyalban. Gábor este kilencet javasolt, mivel másnap szabadságon volt. Ez kapóra jött, mivel Tamásnak is szabad volt a péntekje, belefért egy hosszabb éjszakázás. A hasonló esti programok azt jelentették általában, hogy 11-ig megbeszélték a komolyabb dolgokat, aztán teletömték a zenegépet a saját kedvenc dalaikkal, és a bárban található egyetemista lányok kedvenc dalaival, hogy hajnal egyig táncoljanak és igyanak velük. Az egyetemista lányoknak imponált, hogy két doktorral bulizhatnak, főleg, hogy a két fiatal orvos fizetett mindent, ételt, italt, zenegépet, a pizza-futárt, a taxit. Az ilyen esték után hajnalban Tamás csak ritkán aludt egyedül, csak akkor, ha egyedül akart aludni. Mindig akadt egy kissé spicces lány, akit hazavitt. Ám azon az estén nem érdekelték a lányok. Gábornak fel is tűnt, hogy Tamás egyik pohár vörösbort issza a másik után. Mi ez a tempó, mester, kérdezte tréfásan Gábor. Megint Zsófi? Zavartnak tűnsz, hajolt közelebb hunyorogva. Tamás körbenézett. Nem, nyugi, szólt újra. De van valami. Beszélnünk kellene, húzta közelebb a széket Tamás, majd mélyen a boncnok szemébe nézett. Szóval, mikor feldolgoztok egy holttestet, van valami leltár utána? Van valami nyoma annak, hogy melyik szerveket szedted ki, melyikeket nem? És mi történik, ha valami kikerül? Mi lesz a sorsa, kérdezte Tamás. Muszáj dolgoznunk ma este, kérdezte, miközben letette poharát a fiatal boncnok. Ez most más, ezt most komoly. Mi szükséges ahhoz, hogy kihozz valami szervet, és ne maradjon nyoma, hogy kevesebb az elhunyt, mondjuk egy szívvel, kérdezte komoly tekintettel Tamás. Hát, öcsém, rendesen be vagy zizzenve, milyen hülyeségen töröd a fejed, értetlenkedett Gábor. Tamás nem kerülgette tovább a témát, nagy levegőt vett. Kellene egy szív, nyögte ki végül, egy emberi szív. Hülye, hárított a boncnok. De tényleg, komolyan kellene egy szív, erősködött Tamás, majd belekortyolt a pohár félszáraz vörösborba. Mit kezdenél te egy emberi szívvel? Egy, nevezzük így, kísérlethez kellene. Egy tudományos kísérlethez, így Tamás. De nem 38 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” mondhatok többet erről. Ha nem segítesz, elfogadom, keresek mást. Ha mégis, akkor nagyon bizalmasan kell kezelned ezt a beszélgetést. Senkinek nem mondhatsz róla semmit. Igazából csak rád számítok, nem bíznék meg másban, de a te döntésed. Tudod, szenvedett Gábor, hogy nem hagynám cserben azt, akit gyerekkorom óta ismerek. Haver, tök kínos, de most mit csináljak? Jó, oké, kurva élet, oké, belemegyek. Szerzek neked egy emberi szívet. Hívlak, ha van valami. Szevasz, hagyta ott végül az asztalnál a gondolataiba merült Tamást, aki, miután megitta a bort, kabátot húzott, majd hazasétált. Gábor másnap reggel hívta telefonon. Itt van, mondta izgatottan, itt van nálam a dolog. A közeli bevásárlóközpont parkolójában beszélték meg a találkozót. Mikor halt meg, kérdezte a kocsiban Gábort. Tegnap este, felelte a boncnok. Tamás átvette a csomagot, majd hazaindult. A kisszobában rendezett be egy sarkot, asztalt, speciális sebészszerszámokkal, ahol a vizsgálatot végezheti. Feltett egy Chopin-lemezt, kellemes, nem túlzott hangerőre állította a lejátszót, majd megnyomta a lejátszás gombot. Óvatosan kicsomagolta a szívet, majd hozzálátott. Nézzük hát, gondolta, hol lehet a szerelem helye. Az átlagos férfiszív 31 dekás volt, hosszúsága 148 mm, haránt átmérője 112 mm, körfogata a pitvar-kamrai határon 257 mm. Gondosan feljegyezte az adatokat. Tudta, hogy a szív felépítését tekintve tulajdonképpen egy izmos falú, összetett üregrendszerű tömlő, mely három részből, rétegből áll. Szikét vett elő. Elsőként, óvatos mozdulatokkal a savós hártyát, az epicardiumot vágta át. Ez alatt zsírszövetet talált. Tovább metszett az éles pengével. A zsír alatt a középső réteget, a szívizomzatot pillantotta meg. Lassú kézmozdulattal széthajtotta az eddig látottakat, hogy hozzáférjen a mélyebb rétegekhez. A szív legbelső üregeit fedő réteghez, a szívbelhártyához jutott a következő vágásokkal. Kettévágta a szívet. Nem talált semmit. Igazából nem is nagyon tudta, hogy pontosan mit is keressen, hogyan tudná felismerni azt a helyet a szívben, ahol a szerelem lakik. Miután befejezte az első próbálkozást, a szétdarabolt húst lehúzta a vécén. Leült a fotelbe, töprengett, hogyan kellene tovább haladni. Napok óta nem fürdött, érezte saját sós-savanyú szagát. Azt gondolta, frissen meghalt ember szíve kell a továbblépéshez, hátha amit keres, az ott van még egy ideig a halál beállta után, és csak aztán tűnik el. Nehéz döntést hozott. Ekkor csengettek, Tamás felállt, leállította a CD-lejátszót, kiment a szobából, becsukta maga mögött az ajtót. Levette kötényét, megtörölte kezét, fújt magára némi parfümöt, így nyitott ajtót. A felső szomszéd állt az ajtó előtt, egy huszonéves egyetemista lány. Egy tankönyvet szeretett volna kölcsönkérni. Tamás mosolygott, mikor meglátta a lányt. A lány kissé bátortalanul visszamosolygott, majd némi zavarral hangjában kérdezte, hogy ha esetleg Tamásnak meglenne az Anatómia-élettan tankönyv, akkor kölcsönkérné pár napra. Éppen megvan az említett kötet, mondta a férfi, 39 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 majd lakásába invitálta a lányt, hellyel, teával kínálta, majd kettőre zárta a bejárati ajtót. Jól látható módon különült el a két pitvar és a két kamra. Tamás tudta, hogy a pitvarok felelnek a szívbe bejövő vénákból érkező vér fogadásáért, majd annak továbbításáért a kamrák felé. A kettévágott szívet belemártotta néhányszor egy odakészített tál vízbe, hogy jobban láthassa a szerv belső szerkezetét. A vízben lassan hígultak fel a vércseppek, majd rózsaszín felhőkként lebegtek tovább. Apránként megnézett minden részt, minden zegzugot a felbontott szívben, de nem talált semmit. Kezdett dühös lenni. A lány testét kiemelte a kádból, egy zsákba tette, majd elvitte a közeli folyó árterébe és elásta. Közben jutott eszébe, hogy teázás közben arról beszélt a lány: nincs éppen senkije, egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy üres a szíve. Ezért nem talált hát semmit. Hazafelé betért egy bárba, hogy megigyon valamit. Néhány asztallal arrébb egy fiatal pár beszélgetett, néha összehajoltak és csókolóztak. Tamás rendelt még egy italt magának és a fiatal párnak is. Mikor a pincér kivitte a szerelmesek új poharait, és megmutatta, kinek köszönhetik az ingyen kört, a fiú magukhoz hívta Tamást, hogy üljön oda hozzájuk, beszélgessenek. A lány kedvesen mosolygott és biztatólag bólogatott. Hamar oda sodródtak a társalgásban, hogy Tamás orvos. Ez lenyűgözte őket, sose láttak még kocsmában orvost. Miután megitták az újabb kört, a csapos a zárórát jelezvén látványosan pakolni kezdett, lekapcsolta a zenét, néhány széket ülőfelületre fordítva felrakott a szomszéd asztalra. Tamás és a fiatal pár szedelőzködött, elköszöntek a csapostól. Kifelé menet a férfi felajánlotta, hogy ha van kedvük még beszélgetni, egy darabon elkísérheti őket. Először a lány szívét vette kezébe. A pitvarok és a kamrák erős izomzatát a szív rostos váza választja el. A két pitvart a köztük lévő sövény, ami megtalálható a kamrák közt is. Alaposan szemügyre vette ezeket a részeket, de semmi. Tovább haladt. Az említett sövény a kamrák között erősebb, masszívabb, míg a pitvarok között finomabb szerkezetű, ezeket is alaposan megvizsgálta. A fiú szervével folytatta. Különös alapossággal vizsgálta a vitorlás szívbillentyűket, amik azért vannak, hogy megakadályozzák a vér visszafelé áramlását. Semmi eredmény. Üresség. Erre az ürességre gondol most Tamás. Az ablak előtt áll, kezében teával, az éjjeli utcát nézi. Odakint eleredt az eső. Vár valamire. De már nem kell sokáig várnia. Az utcáról szirénázás hallatszik, fékcsikorgások. A környező házfalakon és ablakokon kéken villódzó fények járnak őrült táncot. A lépcsőházból egyre hangosodó robajlást hallani, ahogy a tucatnyi rendőr felrobog az emeleteken. Az egyenruhások a Tamás lakása előtti utolsó lépcsőfordulóban megállnak, lihegve készenlétbe helyezkednek, közben halkan, de tisztán hallani a nappaliban lévő hifitoronyból szóló könnyed, törékeny zongoradallamokat. Néhány pillanat múlva betörik az 40 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” ajtót. Az öreg nyílászáró lustán bedől a lakásba, az egész nappalit beborító porfelhőt verve fel. Tamást a por pislogásra és hunyorításra kényszeríti, de nem mozdul az ablak elől, merev, mint egy szobor. Tenyerével lefedi a csésze száját, megóvva a nemes italt a portól. Merevségében nem ijedtség van, sokkal inkább valami rideg elszántság. Egy egyenruhás alak jelenik meg az ajtóban két kézzel maga elé tartott kézifegyverrel, pontos körvonalait nem látni. Fel a kezekkel, ordítja a fegyveres nyomozó. Nincs a kezemben semmi, feleli higgadtan Tamás, majd félig az ablak felé fordulva szájához emeli a teáscsészét, csak egy csésze tea, mondja halkan. Nem gondolja, hogy egy békésen teázó ember veszélyes lehet. Elég legyen már ebből az őrültségből, Tamás! Hárman meghaltak, mennyit akar még? Mennyi ártatlan ember halálát, üvölti a rendőr. Tamás úgy iszik teájába, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy éjjel valakire rátöri egy csapat rendőr a bejárati ajtót. Nyugodt mozdulatokkal kever néhányat a gőzölgő italon, majd higgadt hangon szól. Ők a tudomány oltárán lettek áldozatok. Minden tudományos kísérletnek vannak veszteségei. Nyomozó úr, én nem gondolom ekkora tragédiának. Nézzük távolabbról, kérem. Felmerült egy fontos kérdés az univerzumban, és én megpróbáltam rá megadni a választ. A kérdés történetesen az volt, mi is a szerelem? Továbbá, hogy hol alakul ki pontosan az emberi szervezetben. Egyelőre olybá tűnik, rossz helyen kerestem a választ a kérdésre. De ez önmagában már egy részválasz, nem gondolja? Tudja mit mondott Edison, a szénszálas villanykörte feltalálója, mikor megkérdezték tőle, hogy mit szól a több száz kudarccal végződő kísérletéhez? Azt felelte, hogy ez több száz módja annak, hogyan nem lehet villanykörtét készíteni. Elég legyen, ordít az egyenruhás. Maga nem kíváncsi rá, nyomozó úr? Nem szeretné tudni, mi miért zajlik le bennünk, mikor szerelmesek vagyunk? Mitől a lebegés, az eufória? Miért van, hogy az egész világgal egységben érezzük magunkat ilyenkor? Hogy még ellenségeinket is szeretjük, mikor szerelmesek vagyunk?! A rendőr türelme fogyni látszik. Én a szerelmet nem tudni szeretem, hanem tapasztalni, de elég legyen már, hasra, a hétszentségit! Tamás elindul felé, van valami fenyegető a közeledésében, egyáltalán, van valami fenyegető a higgadtságában. Ahogy mereven a nyomozó szemébe néz. Szóval van önnek egy szerelmes felesége. Ez jó, nagyon jó, suttogja kéjesen Tamás. Minden a kapcsolatokon múlik, nyomozó úr, folytatja, a szerelem is. Kapcsolat valami feljebbvalóval. A másik fél és a saját magasabb rendű énünkkel való kapcsolat – karjait tenyérrel felfelé széttárja, mintegy áldó mozdulattal, fejét felemeli a mennyezet felé –, ami végeredményben az egész világegyetemmel való kapcsolat. Kapcsolatba lépni lényegi énünk minőségével. Mondok magának valamit. Végeredményben minden egy. Maga is, én is egy vagyunk. Isten egy napon úgy határozott, megtapasztalja 41 �“S mást tevél-e te?” Madách 150 önmagát, mert nem elég tudni valamit, tudni, mi a szerelem, hanem meg is kell élni azt. Azt gondolja, kegyetlen gyilkos vagyok. Lehet, hogy így van. Én meg úgy gondolom, hogy tapasztalati szinten, ha tudni akarjuk, mi a szerelem, tudnunk kell azt is, mi a nem szerelem. Hogy mi az, ami kevesebb annál, vagy hogy mi az ellenkezője. A rendőr türelme rohamosan fogy. Hagyja abba ezt a zagyvaságot! Nem mondom még egyszer!!! Kiválasztottak vagyunk, nyomozó úr. Maga is, én is. Ahogy a szerelemben is. Adott személyek, adott feltételek mellett élhetik csak meg az igaz, mindent elsöprő szerelmet. Én választottam magát, ahogy maga engem. Nem most, nem az utóbbi napokban, hetekben, hónapokban vagy években. Nem. Hanem már születésünk előtt. Akkor döntöttük el, hol, mikor, milyen családba születünk, milyen körülmények között. Hagyja már ezt az ostobaságot! Magának az elmegyógyintézetben a helye, lép hátra egy fél lépést a rendőr. Tamás arca mosolyba fordul. Mint aki tudja, hogy megmozgat valamit ezekkel a szavakkal a másik fél lelkében, fél lépést közelít. Életünk legfőbb szereplőit, nyomozó úr, minden hozzájuk kapcsolható eseményt, fordulatot, jó és rossz történést előre eldöntöttünk. Még a Földre történő leszületésünk előtt. Mert éppen ezt kell most megtapasztalnunk. Nekem ezt a pozíciót, magának pedig azt. Kér egy teát? A nyomozó még hangosabban üvölt. Három másodpercet kap, hogy hasra feküdjön, ha nem, lelövöm! Elmondjam, szól az orvos, mit éreztem a gyilkosságok előtti pillanatokban? Elmondom, maga értelmes ember. Úgy éreztem, mint egy ragadozó, mielőtt támad: ráhangolódtam az áldozatra. A gyilkosság tettét megelőző pillanatban a gyilkos mélységesen beleszeret az áldozatába. Ezt éreztem én is, fejezi be Tamás. Utoljára figyelmeztetem! Háromig számolok, kiáltja izzadt homlokkal a rendőr. Miért nem lő le korábban, mielőtt háromig ér, mondja Tamás, közben lassan térdre ereszkedik. Tudja, nyomozó úr, a jó bűntény olyan, hogy a nyomozó és a gyilkos folyamatosan egymás mellett járnak, párhuzamosan, de sose találkoznak. Mindig megvan a feszültség és távolság, ami eltartja kettőjüket, de mégis összeköti a két félt. Mint a vonatsíneket a talpfák. Minél tovább fenntartható ez a feszültség, annál igazibb a nyomozás. Kezeket fel! Egy felesleges mozdulat és lövök! Hasra, ha mondom, a kurva életbe! Tamás feje mögött lassan összekulcsolja kezeit, így folytatja. A szerelem is hasonló, mint egy nyomozati szakasz: egymásra vannak utalva a felek, nyomozó és gyilkos, ez egy nagyon szoros, csaknem intim kapcsolat. A kettőből külön önmagában egyik emberi minőség sem érvényesülhet, nem lehet az, ami. Egy nyomozónak kell egy gyilkos, aki után nyomozhat. Ahogy az igazi gyilkost sem csak maga a gyilkosság hozza izgalomba, hanem hogy nyomozhatnak utána. Látom, kedveli Chopint, szuggerál Tamás. Nem mondtam ilyet, szól remegő hangon a rendőr. Persze hogy nem, szavakkal nem. De, amióta belépett az ajtón, azóta érdekli a hifiből szóló zongoradallam. A testével közli az érzéseit. A rendőr zavarba jön. 42 �Madách 150 “S mást tevél-e te?” Kapcsolja ki azt az átkozott hifit végre! Kapcsolja ki maga, közelebb van hozzá, mint én, mondja higgadtan Tamás. A nyomozó egy pillanatra a hifire néz, kirántja a falból a vezetéket, a zene abbamarad. Visszafordulva látja, hogy Tamás egy kést markol, egy körülbelül 8-9 cm pengehosszúságú kést, amit valószínűleg az ingujjában rejthetett el, onnan húzta elő, mikor feje mögött összekulcsolta kezeit. Ám megnyugvással veszi tudomásul, hogy Tamás saját maga ellen akarja fordítani a vágóeszközt, nem pedig ellene. Állj! Mit csinál?! A nyomozó a térdelő alak felé ugrik, de már késő. Tamás egy határozott mozdulattal mellkason szúrja magát, szívtájékon. Látható, hogy nagy erő kell neki ahhoz, hogy a vágóeszköz átszakítsa a mellkas csontos területét, a penge csak lassan, látható ellenállással hatol a mélyebb területekre. Látva a kést, ahogy kiáll a testéből, Tamás még lassan felemeli a fejét, a rendőrre néz, elmosolyodik, aztán tehetetlenül oldalra dől. A nyomozó riasztja a mentőket, miközben a lakást elözönlik a golyóálló mellényt viselő kommandósok. A másnapi bulvársajtó címlapon hozza a történteket, „Leszúrta magát a sorozatgyilkos!” és hasonló címekkel. Címlapon ugyan, de jóval kisebb felületen, mint az egyik éppen aktuális celeb cipővásárlási szokásait feldolgozó cikk ajánlója. A reggeli tévés beszélgetős műsorok szerkesztői e-maileket írnak kollégáiknak, szervezzenek meg egy találkozót a nyomozóval, másnap, vagy harmadnap reggel fél 8 és háromnegyed 9 között jó lesz egy témának a többi közé. A lakást a nyomozás idejére lezárták. Napokkal később is érezni még a levendula-füstölő illatát. A helyszínelő szakemberek meg is jegyzik, hogy nem normális ez: napokig érezni a levendulaillatot. Mintha a falak ontanák. Míg egyikük hosszan nézi a nappali falának központi helyére akasztott két bekeretezett fotót (rajta Tamás szülei: Éva és Ádám), a másik visszadugja a hifitorony kihúzott kábelét a konnektorba, a félbe maradt Chopin-dallam onnan folytatódik, ahol korábban abbamaradt. Miközben tovább dolgoznak a helyszínelők, megbeszélik, hogy egyikük feleségének éppen ez az egyik kedvenc darabja a lengyel komponistától. Ezt hallgatták anno, mikor még szerelmesek voltak. Szerelmesek..?! – viccel a másik helyszínelő, majd összeröhögnek. Valamelyest lehalkítják a hifit, ami közben a következő felvételt kezdi játszani (Nocturne Op 9 No. 2.), majd a lakás különböző, távolabbi helyein folytatják munkájukat. 43 �Kutatóterület A Hagy Háború 100 WIRÁGH ANDRÁS A háború az írás foglalatában Balázs Béla: Lélek a háborúban1 „Da ist keine Zeit, seinen Werther tränenden Auges zu lesen.” (Ernst Jünger: Der Kampf als inneres Erlebnis) „Azon az éjjel Lángolt Homonna és Verseg, Azon az éjjel Olvastam és írtam egy Kosztolányi-verset.” (Gyóni Géza: Azon az éjjel – Karinthy-paródia) Balázs Béla önkéntesként jelentkezett hadiszolgálatra 1914-ben. A frontról küldött rövid levele (Kedves Ignotus!) egyik első szövege volt a Nyugat Tábori posta című rovatának, amelyben Menj és szenvedj te is és Csendes, esti dialógus a hercegnővel című írásai is megjelentek. Ez utóbbiak voltak az 1916-os Lélek a háborúban első szövegei.2 Bár önéletrajzi jellege vitathatatlan (alcíme a következő: Balázs Béla honvédtizedes naplója), a könyv inkább háborús, háborúval kapcsolatos szövegek gyűjteménye – nem egykönnyen sorolható be a hagyományos műfaji keretek közé. Míg paratextusai (alcím, kiadói előszó, dedikáció, mottók) annak illúzióját teremtik meg, hogy a szövegek autobiográfiai stratégiák mentén olvashatók vagy olvasandók, az egységességet minduntalan megtörő szövegegységek tapasztalata egy olyan, a referenciaadásnak ellenszegülő élménybeszámoló élményét hívja elő, amely egyszerre ki is mutat a személyesen megélt majd megrögzített háborús kalandok 44 �A Nagy Háború 100 Kutatóterület elsődleges kontextusából. A Tépett noteszlapok apró naplóbejegyzésekből, a kötet címadó ciklusa pedig kilenc rövid szövegből áll össze, míg a hercegnővel folytatott újabb beszélgetést (Megint a hercegnőnél) Az Eprafak madár című hosszabb elbeszélés követi. Az olvasatok során egy fura kettősség kerül felszínre: a „haditudósító” jelleghez igazodó jelentéstulajdonító-magyarázó attitűd folyamatos átfedésbe kerül azon élmények megrögzítésének kényszerével, amelyekhez vagy nem rendelhető, vagy nem az ismert módozatok segítségével rendelhető jelentés. „Nincs más esemény, mint ami a lélekben történik. (…) a lélekben történik az élet és nekem az enyém az egyetlen biztos dokumentum.” – írja egy helyen Balázs Béla. (92.) Az így immateriális jegyekkel rendelkező dokumentum transzkripciójának feladata ugyanis nem egyeztethető össze a puszta „látnivalók” utólagos megszövegezésével, a „belső” élményekről szóló beszámolóhoz viszont nincsen kéznél lévő nyelv. Ezzel párhuzamosan pedig a hagyományos közlési formák is átlényegülnek. Mindez annak a háborúnak a traumatikus tapasztalatához köthető, amely után már végérvényesen egy modern („technikai”) episztémé keretei közé helyeződtek át a világmegértést elősegítő lejegyzések módozatai. 1. A Menj és szenvedj te is a hadikórházban lábadozó elbeszélő háborús traumáinak mozzanatait összegzi: a kizökkent idő érzése („nem vastagodik az idő fala”), a csillapíthatatlan fegyverropogás zaja, ezzel a hang „matériává sűrűsödése” és „fallá feszülése” vizuális síkon „absztrakt” tájképek vízióival egészül ki. A fejezetet záró képben a betegápoló apácák sorfala vonallá alakul, majd egy „végtelen fehér síkságba torkol”, amelyben fekete foltok vannak. Az emlékezet anyagiasító mechanizmusát, ezzel az emlékképek parttalan folyamát csak a nyelvi ismétlés szakíthatja meg időlegesen: az elbeszélőnek folyamatosan tudatosítania kell magában, hogy „Budapesten vagyok”. A Tépett noteszlapokban olvasható rövid feljegyzések az élmény lejegyezhetetlenségének érzését keltik. Az elsőként tapasztalható benyomások újszerűségét a taktilitás domináns jelenléte okozza, amely az akusztikus-vizuális ingerekkel szemben sajátos hangulati jellemzőkkel bír, igaz, utóbbiakkal kapcsolatban is tartogat új élményeket a háború. A különbség jól látható a háborúról való első értesülés, illetve a (már) borzongató háborúérzet közötti tudósításból. Az elbeszélő az újságból értesül a háborúról, majd rögtön „mázsás képeket gördít maga elé”, viszont a képzelőerő működésének nincs jelenlét-aspektusa: „nem megy be a bőrömön”. A háború „megértése” helyett annak megérzése csakis 45 �Kutatóterület A Hagy Háború 100 közvetlen benyomáson alapulhat, amelyet sem a képzelet működése, sem a hírek olvasása nem teljesíthet be. A következő stádiumban a felbolydult városban tesz sétát, amely a nyelv figuratív transzformációjára készteti: a „lüktető” tempo allegro, valamint az emberek „zajló áramlása” a referenciális sík kizökkentésével a megszólalás közegében újszerű és értelmezhetetlen élményjelleget villant fel. A város „nyugtalan, forró, ismeretlen” hangot ad, de a hang „érintését” követő felismerő értelmezéssel az elbeszélő a végső stádium küszöbére ér. A háború első íze című „noteszlapban” olvashatunk a háború érintéséről, amelyet tulajdonképpen egy régi ismerőssel való újratalálkozás, illetve a vele váltott csók testesít meg. Ugyanakkor ez a korábbi „untauglich Balázs Béla” és az egyes szám első személyű beszélő újraegyesülésének momentuma is: „ha asszonyt csókolok, őt érzem, ha férfit csókolom, magamat”. Tehát a visszaható névmás grammatikai kódja (a cselekvő alany és a jelölő denotátum egyezése) itt a saját test megérintésének aktusában összpontosul. A noteszlapok „impresszionista”, pontszerű prózapoétikája, amely a pillanatnyi benyomásoknak és hangulatoknak nyit teret a hosszabb, összerendezett narratívákkal szemben, ezt követően az észlelés elemi jegyeinek felszámolódásáról, transzformációjáról tudósít. Az idő felszámolódása és „sorrend nélküli” órákból álló napokká oszlása, illetve az Én beolvadása mellett az észlelés összekavarodását az állandó mediális áttételekben lehet megfigyelni, amelyek hangulati aspektussal bírnak. A hang „láthatóvá lesz” és „bőrön érezhetővé” válik, a távolság is elsősorban akusztikai úton befogadható anyaggá alakul. Az akusztikai ingerek emellett a szinkronicitás tulajdonságával is bírnak, a dolgok nem takarják el egymást. Azaz a háromdimenziós tér egy olyan felületté alakul, ahol az optika törvényszerűségei csökevényesen működnek, és amely akusztikai kódokkal értelmezhető: a hadsereg énekóceánként, a géppuskaropogás kacajként különíthető ki az „akusztikai káoszból”. A hasonló érzéki tapasztalatok közül is kiemelhető a telefonban hallott háttérzaj, amely minden (optikai) víziónál reálisabb közvetítő. A narrátor „eleven és teljes hallucinációról” beszél, amelynek hiánya (a süketség) a vaksággal járó hiánynál is erősebben hat, hiszen ezzel a jelenlét affektusa csökken.3 A taktilitás, a hangulat és a jelenlét nem-hermenutikai „iskoláját” megalakító Gumbrecht4 előtt már Walter J. Ong is foglalkozott az általa másodlagos szóbeliségnek nevezett jelenséggel, melyhez erős részvételt és közösségi érzést társít, kiegészítve a jelen pillanatra való koncentráció és az önreflexió mozzanataival.5 Médiatörténetileg nézve a telefon 1876-os lassú megjelenésétől a hangosfilm 1929-től számítható villámgyors elterjedéséig számítható a technikai oralitáskultúra hőskorszaka, amelyben a rádiónak és a telefonnak köszönhetően a térbeli távolságokat áthidalva sikerült a korábbinál gyorsabb, és a hang médiumának köszönhetően a távírónál 46 �A Nagy Háború 100 Kutatóterület sokkal „életszerűbb” kommunikációt kialakítani. A hangzás és a tapintás látással szembeni fölényével kapcsolatban a Lélek a háborúban című hosszabb szöveggel felvezetett, összesen kilenc darabból álló egység két darabjára érdemes kicsit bővebben kitérni. Az egyik a természet hangját tematizáló A győzhetetlen erdő, a másik pedig hallás „maximalizált anyagiságát” bemutató A kéz. Előbbi darab egy erős optikai hasonlattal indul, miközben a kép két tagja, az erdő és a háború metaforikusan össze is fonódik („a fák egész nagy hadserege”): eszerint az erdő úgy „sütött át” „az ütközet minden kínján, szenvedésén, mint a felkelő nap piszkos ablaküvegen”. A szöveg ezután egyre nyomatékosabban transzformálja auditív horizontra a vizuális ingereket, azt tételezve, hogy a természet hangja minden külső zajt átlényegít. Az elbeszélő ráadásul a társa által emlegetett szépséget, amelyet ő a látvány elvont tapasztalatként azonosít, rögtön a taktilitás mozzanatával felelteti meg: „Utánam jött a szépség. Meghatott rémülettel láttam meg először, mintha asszonyom jelent volna meg hirtelen a lövészárokban halálos órán és vállamra tette volna a kezét (a kiemelések tőlem – V. A.)”. (113.) A két férfit ekkor lepi meg a géppuskatűz, de miközben látják maguk körül a rombolást, a természetnek a „csönd mélységes mélységévé” konvertált elemei minduntalan védettséget sugároznak számukra, amelyek legvégül összeadódva a „csendes szépség” „örök győzelmes palotájaként” íródnak be a szövegbe. A kéz szintén egy váratlan támadás története, amelyet viszont a látási körülmények teljes megszűnése következtében csakis a hallás és a tapintás útján „közvetíthet” a narrátor, aki társát csupán „a láthatatlanként”, illetve „hangként” jelöli meg. A kommunikációról sorra lefoszlanak performatív jellemzői, például az odafordulás, vagy az olyan önreferens, metanyelvi vizuális kódok, amelyek ideális esetben a kommunikáció sikerét vagy sikertelenségét jeleznék vissza az aktuális Másiknak. (Másrészről ez a fajta kommunikációs szituáció a levél, a távíró vagy a telefon – egy-egy komponens mediális sajátosságaira épülő – kontextusát idézik föl, igaz, ott a siker/sikertelenség a technikai hálózat – kiszámíthatatlan, mert totálisan uralhatatlan – állapotának függvénye is.) A kommunikáció sajátos jelenlétét végül az érintés eredményezi, igaz, ennek éppen ez a leírhatatlan jelenlét a „jelentése”. Az elbeszélő csupán az értelmezés kereteit képes megrajzolni, de a kézfogás „értelme” feloldódik annak tényleges aktusában: „Nem parasztember keze volt, inkább talán iparosé. Minden tapintó idegem szomjasan tapadt rá erre a kézre, hogy érezze, ízlelje mivoltát, hogy megtanulja formáját, megértse, emlékezzen rá. Sok szem nézett már az én szemembe, de soha még nézés olyan mélyen a lelkembe nem ereszkedett, mint akkor az a tapintás.” (125-126.) Ebből következik, hogy a tapintás emlékezete nem nyelviesíthető például a megérintett felület leírásával, míg az Ong elképzelése alapján az érzetek skálájának másik oldalán álló 47 �Kutatóterület A Hagy Háború 100 látás tapasztalata könnyedén átfordítható nyelvi kódokba.6 A háború liminális közegében (Turner) a „valódi” tapasztalatot az érzékelés hasonló, zsigeri élményei eredményezik. Kuncz Aladár Fekete kolostorában a hajnali fény érintésére történő felébredés „vezeti vissza” az élethez a beszélőt, előrevetítve a hőn vágyott szabadulást az internálásból, míg a Kittler által kulcsszerzőként kezelt Ernst Jünger7 beszámolói (pl. a beszédes című Der Kampf als inneres Erlebnis) a (vizuális) irodalmi „kódok” szenzorális „cseréjéről” számolnak be. 2. Technikai vívmányok tekintetében már az amerikai polgárháború is komoly arzenált vonultatott fel a telekommunikációs eszközöktől kezdve a megfigyelési feladatokat ellátó léggömbökön át a (még kifogásolhatóan működő) tengeralattjáróig, de az 1861-től 1865-ig tartó küzdelemben került „bevetésre” a fénykép, és az addigra tekintélyes hosszúságú vasúthálózat is először tett szert komoly stratégiai szerepre. Az erősen gépiesített háborúval kapcsolatos vélemények érthető módon hamarosan beszivárogtak az irodalomba is. Jókai már 1872-ben ezt írja A Honban: „A hősiesség most már csak ,anyag’ a hadviselésben, a hadászati anyag lett az ,erő’. Borzasztó fordulat. A gép tökéletességéé a győzelem, nem az ember szelleméé.”8 Majd A jövő század regényében ezt olvashatjuk: „A poézis egészen eltűnt már a harcból. Nincsenek többé hősköltemények. Nagy tömegeké a csata eldöntése; a személyes vitézség semmi többé; ki a csatában elesik, nem is látta az ellenséget, nem hogy hősi módon küzdött volna vele, s aki győztes maradt, csak másnap tudta meg a napi bulletinből, hogyan jutott hozzá. Az éposz hősei most a gépek.”9 De nem pusztán az emberi szellem devalválódott, hanem a korábbi lejegyzőrendszerek is átalakultak: a különféle avantgárd „írási” technikák, mint a képvers vagy az automatikus írás az irodalom olvashatóságának szenzorikus kódjait termelték ki, és ezzel új olvasási stratégiákat is előirányoztak. A „romantikus” test-test elleni küzdelem fokozatos visszaszorulásával a küzdelem megrögzítési formái veszik át a testi jelenlét paramétereit – látványosan a líra területén, amely a nyelv anyagszerű és önreferenciális működésének, a „nyelvi anyag” újrahasznosításának elsődleges terepévé vált az avantgárd modernséget követően. Schöpflin Aladár Irodalom című írásában10 ezzel összefüggésben jól érzékeli, hogy a romantikus költőmítosz szertefoszlott. Mindezt egy zenei hasonlattal érzékelteti: a romantikus költők harsonájával szemben a modern költő olyan lanton játszik, amely „ezerszeres finomsággal tudja az emberi lélek rezgéseit visszaadni, e hangos szóval harci jelszókat kiáltozni nem tud”. A kor német költői is kénytelenek a régi formákhoz visszanyúlni, 48 �A Nagy Háború 100 Kutatóterület hogy verseikhez a „harc riadó hangját” kölcsönözzék. Persze Schöpflin a visszacsatolásból eredő deficittel is tisztában van, lévén a háború még nem tart olyan régóta, hogy ennek irodalmi „feldolgozása” megvalósuljon. Vélhetően a romantika akadálytalan átöröklődésének illúziójából következik, hogy a háborús ábrázolások (átvitt és szoros értelemben is) a korábbi korok horizontján mozognak.11 Egy későbbi írásában12 megismétli a „visszanyúlás” poétikájáról alkotott véleményét, de konkrétan meg is nevezi az okot, ami miatt nem fejlődhet ki újszerű háborús hangvétel. Nevezetesen „ami ezekből a versekből szól, az nem a népek hangja, hanem a hivatalos katonai és politikai tényezőké, nem emberi hang, hanem háborús proklamációk és sajtó-hadiszállási közlemények papiros-hangja”. Ady Endre háborús költészetéről szólva13 tulajdonképpen egy olyan jellegű (abszolút kultúraspecifikus) poétikát lát egyedülállónak, amely a harctéri sémáktól, a csatazajtól és dinamikus leírásoktól távol nem egyes momentumokra, hanem magára a háborúra koncentrál. Miközben a nyelv grammatikai síkján (és a rím performatív síkján is) képes megjeleníteni a háború zaját: „a végig egyforma főmondatokkal, melyeknek mindig a végén van az állítmány, csodálatos tökéletességgel tudja kifejezni a háború rettentő lármájának ijesztő egyhangúságát s az összes egyforma rímek közül az egyetlen nem-pontos rím: ölnek, mint a fölrobbanó akna dörrenése rebbenti fel a háborúi képzetek legszörnyűbbikét” – írja a Krónikás ének 1918-ból című versről. Miközben Balázs Béla a par excellence költészetként nevezi meg a háborút, hiszen „hasonlata az életnek” és „szimbolizálja az élet totalitását”, de mivel sem a hasonlat, sem a szimbólum nem korrelál a valósággal, szükségszerűen nem tekinthető az „élet valóságának”, hanem annak csak egyfajta párhuzamos alternatívájaként. (133.) Még két említésre méltó jegy közül az egyik: Balázs Béla „háborús naplójában” A Mannlicher című fejezet tanúskodik egy újfajta „technikai” tapasztalatról, amely a puska érintését a vak ember „kedvesének arca, teste” érintésével felelteti meg. Ugyanakkor McLuhan ismert tézisét „visszaigazolva” a fegyver az ököl meghosszabbításaként, a test technikai kiterjesztéseként tételeződik. A szövegben „eleven lénynek”, „útitársnak” is nevezett puska „elnevezését” tekintve azonban (már) összeegyeztethetetlen a régebbi korok nevesített fegyvereivel: az egyediséget hangsúlyozó nyelvi jelölőket a numerikus példányszám cseréli le: „31913 a Mannlicherem száma”. Egy másik részletből ehhez kapcsolódóan az világlik ki, hogy a „hím ősanyag” „sötét masszájának” (50.) nevezett, egy óriási testben megrögzített hadsereg képe is képletté formálható: „Egy eddig megfejthetetlen óriás algebrai feladat fekszik itt megoldva előttem, hason. Akik soha egymással nem szoroztak és nem osztottak, most közös nevezőre vannak hozva. Közös csukaszürke nevezőre.” (70.) A Lélek a háborúban utolsó szövege, az Eprafak madár című elbeszélés 49 �Kutatóterület A Hagy Háború 100 mindezeken túl az első világháború egyedi kulturális specifikumát, a Monarchia multikulturalitásából fakadó nyelvi problémákat is tematizálja. Nyíri Kristóf nyomán tört kommunikációnak14 lehet nevezni az információs hálózat azon állapotát, ahol az egymás mellett létező nyelvek kölcsönös lefordíthatóságának esélye drasztikusan lecsökken, agrammatikus káoszba taszítva a kommunikációt. A Monarchia közös hadseregében fellépő nyelvi félreértések15 egyike Balázs Béla szövegében az ’eprafak’ jelölő, amely az „eb ura fakó” mondás Ratzenauer százados értelmezésében: „ha ők azt mondják, hogy Eprafak, akkor csinálhatsz, amit akarsz”. (142.) Bár a Kunznak „átkeresztelt” Kun Szabó zászlós, miközben feloldja cseh bajtársa előtt az agrammatikus alakot, azt állítja, hogy a kapitány érti azt – igaza van, hiszen a német tiszt tulajdonképpen rájön, hogy a kijelentést a parancs megtagadása követi, azaz ellenkezést „jelent”. A szöveg olvasatának egyedisége abban áll, hogy definiálnia kell a különösen hangzó nyelvi alakzatot, majd ezt a jelentést a címadó tárgy ismeretében kell applikálnia. Míg az első lépésnek nincsenek különösebb akadályai, a második lépés váratlan nehézségekbe ütközik. Nem egyértelmű ugyanis, miért kapta a szerbektől zsákmányolt kakukkos óra azt a nevet, amelyben így az ’Eprafak’ jelölő is új kontextusra tett szert. Lehetséges, hogy a Ratzenauer számára annyira kedves, fétisként kezelt tárgy, amelynek díszítése (de illata is!) hazájára emlékezteti, tulajdonképpen a félreértett kifejezéssel jelölt sztereotípia (a kockázatos önfejűség) egyfajta semlegesítése, lévén az óra a paranccsal ellentétes ad hoc akció „gyümölcse”, így tulajdonképpen a magyaros virtus esetleges pozitívumait is jelölheti (váratlan haszonnal jár). Mindezt megerősíti az, hogy a váratlan támadás során az óra hátramarad, majd miután megszólal, Ratzenauer akarata ellenére („eprafak” módra) visszaküldi érte embereit, majd maga is utánamegy. A tört kommunikáció így tulajdonképpen új kommunikációs egységeket is kitermelhet: az „eredeti” jelentés permanens eltévesztése nem feltétlenül eredményezi a kommunikáció csődjét, sőt, új kontaktokat hozhat létre a hálózatban. A százados számára az ’Eprafak’ ambivalens jelentéstartalmában éppen úgy helyet kap a meg-nem-értett vakmerőség, mint a titkos csodálat, amely az óra szimbolikus-mágikus valójában az örökre távolban hagyott szülőföldre, a lassú felejtésre ítélt kulturális identitásra való emlékezés lehetőségét, illetve az emlékezés sajátos hangulatának újra-átélését teszi lehetővé. 3. A kötetről 1916-ban nyolc recenzió jelent meg a következő periodikákban: A Hét (Borona), A Tett (Koszorú Ferenc), Az Újság (e. a.), Élet (Margitay Ernő), Népszava (Pogány József), Nyugat (Tóth Árpád), Szegedi Krónika (Móra 50 �A Nagy Háború 100 Kutatóterület Ferenc), Világ (Bölöni György).16 Az írások kiemelik a díszes kiadást, illetve az Eprafak madár című záró történetet, de nem feledkeznek meg beszámolni a szerző háborúval kapcsolatos vívódásairól sem. A műfaj és a hangnem tekintetében viszont meglehetősen eltérő véleményeket olvashatunk. Bár Borona és Margitay visszafogottságot véltek felfedezni a feljegyzésekben, úgy tűnik, hogy az előirányzott olvasási stratégia általánosságban sikeres volt. A műfaji megnevezéseknél a lélektani-vallomásos aspektus primátusa figyelhető meg: „napló”, „eszmenapló”, „logikai haditudósítás” (Tóth), „lélektani dokumentum” (Pogány), „önvallomás” (Bölöni). Miközben A Tett recenzense – illeszkedve a Kassák-féle folyóirat későbbi betiltásához vezető antimilitarista hanghoz – a kötet dicsérete mellett erőteljesen kritizálja a háború esztétikáját, amely szerinte a hercegnővel folytatott második dialógusban jelenik meg. Szó sincs azonban arról, hogy Balázs Béla olyan formában dicsőítené a háborút, mint mondjuk az olasz futuristák. A Lélek a háborúban alapján bár az „élet totalitásának” szimbólumaként értelmezhető a háború, éppen a szimbólum paralel természete miatt nem tekinthető az élet „valóságának” vagy „kiegészítő folytatásának”. (134) A Nyugatban megjelent későbbi, 1919-es esztétikai fejtegetés17 nyomán inkább az élet és a háború „rejtett, misztikus rokonságáról” lehet beszélni, amelyek figuratív úton tárhatók fel. A probléma átvezet az 1917-es Kísértethistóriák című novellaválogatás bevezetőjéhez, amelyben „természetes” és „természetfeletti” kölcsönösségéről, szinkronicitásáról esik szó, valamint a szerző A másik tábor című, az Éjfélben (a fenti kötet magyar szerzők szövegeit tartalmazó párjában) megjelent szövegéhez, amely az egyetlen olyan novella a válogatásban, amely háborús közegben játszódik. Bár távol áll a háború esztétikájának megfogalmazásától, a Lélek a háborúban arra reflektál, hogy a háború az egyik legmegfelelőbb „anyag” az élet titkainak feltárásához, mivel addig ismeretlen, és erőteljesen transzgresszív tapasztalatokkal táplálhatja a lelki dokumentumokat. Jegyzetek A tanulmány elkészülése alatt az Emberi Erőforrások Minisztériuma által finanszírozott Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesültem. 2 BALÁZS Béla, Lélek a háborúban. Balázs Béla honvédtizedes naplója, Gyoma, Kner Izidor Kiadása, 1916. (A könyvből származó hosszabb idézetek oldalszámait a főszövegben jelzem.) 3 Az akusztikai ingerek optikai ingerek feletti primátusa gyakran megjelenik azokban a szövegekben, amelyek a korabeli telefonos kisasszonyokról szólnak, például Krúdy A pesti telefonosnők című 1917-es szövege vagy a Jobb lábbal megbotlani, mint nyelvvel című Szindbád-történet (1925). A megjelenéshez társíthatatlan, „láthatatlan” elbűvölő hang ugyanis gyakorta fokozza fel a képzelőerőt, 1 51 �Kutatóterület A Hagy Háború 100 amely persze csalókának bizonyul. Juhász Gyula Telefon című versében (1920) a háttérzaj a tenger morajlásához hasonlatos, amely részben abból fakadhat, hogy a „gépzaj” csak a hasonló romantikus-szentimentális regiszter kellékeinek segítségével transzponálható. Krúdy 1932-ben egy új „skálát” hiányol: „A bömbölések, rikoltások, szörnyhangok többé nem írhatók kótára, mint a régi világ szenvedélyes kitörései. Egy Shakespeare-nek kellene jönni, aki az élethangok mai skáláját megírja a telefon tűzilármájától kezdve az automobil éjféli bőgéséig.” (Magyar Hírlap, 1932/90.) 4 Vö., Hans Ulrich GUMBRECHT, A jelenlét előállítása. Amit a jelentés nem közvetít, ford.: PALKÓ Gábor, Ráció Kiadó – Historia Litteraria, 2010, főleg 77-108. Nemrég a Prae folyóirat szentelt illusztris duplaszámot Gumbrecht munkásságának (H.U.G. 1-2.), ebben a kultúratudós fő fogalmait többek között Tóth-Czifra Júlia (Paradise Regain’d?) és Vásári Melinda (Latencia, hangulat és atmoszféra) tárgyalják. (Prae, 2013/2 és 2013/3.) 5 Walter J. ONG, Orality and Literacy. The Technologizing of the Word, Routledge, London – New York, 1990, 136. 6 Walter J. ONG, „Látom, amit mondasz” – az értelem értékanalógiái. In: Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig, szerk. NYÍRI Kristóf és SZÉCSI Gábor, Áron Kiadó, Budapest, 143-165. 7 Vö., Friedrich A. KITTLER, Gramophone, Film, Typewriter, transl.: Geoffrey WINTHROPYOUNG and Michael WUTZ, Stanford UP, 1999, 129-132. 8 JÓKAI Mór, A jövő század regénye (Jókai Mór összes művei, Regények 18.), s.a.r.: D. ZÖLDHELYI Zsuzsa, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981, 888. 9 Uo., 345-346. 10 SCHÖPFLIN Aladár, Irodalom, Nyugat, 1914/24. 11 „Olcsó képes kiadványok olcsó rajzolói még ma is teátrálisnak, operaszerűleg szépnek rajzolják a háborút. Pompás, zuhatagos lovasrohamokat festenek, kardjukat magasba emelő, lelkesedéstől mámoros arcú vitézeket, eszeveszetten futó ellenséget - szuronytámadásokat, melyekben kicsinosított arcú katonáink úgy kergetik a bozontos, elhanyagolt külsejű ellenséges sereget, mint ahogy egykor a régi Népszínház hazafias darabjaiban magyaroknak öltözött statiszták kergették a töröknek öltözött statisztákat.” (SCHÖPFLIN Aladár, A háború lelke, Nyugat, 1915/6.) 12 SCHÖPFLIN Aladár, Magyarországi német háborús költészet, Nyugat, 1918/10. 13 SCHÖPFLIN Aladár, A halottak élén. Ady Endre háborús költészetéhez, Nyugat, 1918/24. 14 Vö., NYÍRI Kristóf, A hagyomány filozófiája, MTA Könyvtár Lukács Archívuma – T-Twins Kiadó, Budapest, 1994, 64-83. 15 A multikulturális közeg Tömörkénynél megjelenő nyelvi változataihoz l. HAJDÚ Péter, Egy baka és egy alkirály. A Monarchia balkáni katonai misszióinak visszhangja magyar íróknál, 2000, 2006/3. 16 A Szegedi Krónika bibliográfiában megadott számából nem volt hozzáférhető példány az OSZK Mikrofilmtárában. Nem műfaja miatt, de hatástörténetileg említhető itt Karinthy Balázs Béla-paródiája (Hercegnő, én ott voltam benne…) is, amelyben a Lélek a háborúban hercegnőjéhez írott, túlesztétizált modorú naplórészletek olvashatók, karikírozva azt is, hogy a paródiában beszélő figura számára a világháború csak 18 napi frontszolgálatot jelentett. 17 BALÁZS Béla, A hasonlat metafizikája, Nyugat, 1919/6. 52 �Kutatóterület TANOS MÁRTON Törvény – szöveg – olvasás A Tóra és a Biblia értelmezése Mészöly Miklós Saulusában1 Roland Barthes Az olvasásról című esszéjében2 arról ír, hogy nincs saját, kiforrott olvasáselmélete, sőt bizonytalan a tekintetben, hogy „szükség van-e egyáltalán az olvasás elméletére.”3 Paradox módon mégis megkísérel egy közelítő meghatározást alkotni: „definíció” tulajdonképpen nem zárja le olyan módon az olvasás fogalmát, ahogyan elvárható lenne, mégis pontosan ez által konstruálódik meg egy olyan látásmód, amely az olvasást a valóságban történő tájékozódásként teszi értelmezhetővé. Igaz, hogy Barthes azzal, hogy a fogalom határait a végtelenig kitolja, egyszersmind dekonstruálja is a fogalmat (hiszen megállapítja, hogy végső soron semmi sem olvasható, mert minden újraolvasható). Ha az olvasás fogalmának ettől a radikális kisarkításától eltekintünk (melynek igazságához egyébként nem férhet kétség), akkor egy nagyon is használható elméletet kapunk. A definíciós kísérletet megelőzi egy olyan megjegyzés, amely szintén fontos meglátásokat tartalmaz, s egyszersmind elő is készíti az olvasás általános meghatározását: „nem tudom, nem széttartó folyamatok, visszavezethetetlen hatások plurális mezője-e az olvasás a legalapvetőbb szinten is”4 – osztja meg olvasóival kétségeit Barthes. A szerző e gondolatot fűzi tovább, melyet én definícióként kívánok használni. „Az olvasás területén a tárgyak nem adnak szempontot: az olvasni ige, amely első pillantásra sokkal erősebben tárgyas, mint a beszélni ige, ezerféle tárggyal egészülhet ki, telítődhet vagy jöhet mozgásba: olvashatok szövegeket, képeket, városokat, arcokat, gesztusokat, jeleneteket stb. A tárgyak olyan változatosak, hogy egyetlen 53 �Kutatóterület tartalmi, vagy akár formai kategóriában sem foglalhatjuk össze őket. Csak egy intencionális egységet találok: az olvasott tárgyat az olvasás intenciója alapozza meg”.5 Az olvasás ezek szerint egy olyan beállítódás, hozzáállás (bármilyen tetszőleges tárgyhoz), melyet immanensen a megértés igénye táplál. Érdekes, hogy Barthes rekonstruálható gondolkodásában (vagyis abban a rendszerben, mely írásai összeolvasásában érhető tetten), az olvasás és a szöveg fogalma nem tűnik szervesen összefüggőnek. Arra következtethetünk, hogy Barthes vagy nem tartotta kompatibilisnek (a szerző értelmében vett, nagybetűs) Szöveg és az olvasás fogalmait, vagy pedig csupán arról van szó, hogy a kettő kapcsolatának összefüggése nem problémamentes, de magyarázható: a barthes-i Szöveg bizonyos tulajdonságaiban rokonítható azzal a fogalommal, amelyet „világként” gondolunk el. „A Szöveg plurális. Ez nem azt jelenti, hogy több jelentése van, inkább azt, – fogalmaz Barthes – hogy megvalósítja a jelentés pluralitását, egy redukálhatatlan pluralitást.”6 A Szöveg tehát az olvasás során létrehozható végtelen jelentéspotenciálnak kifejeződése; ily módon egyszersmind az olvasás lehetősége, apropójaként határozható meg. Ezt látszik megerősíteni a következő gondolat is: „A szöveg metaforája a Háló: a Szöveg kiterjedését valamilyen kombinatorika, rendszertan […] szabályozza.”7 Azaz a Szöveg struktúrával rendelkezik, mely lehetővé teszi az olvasást. Természetesen a világ/valóság és a Szöveg fogalmai közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, de a kettő között sejthető egyfajta metonimikus viszony. A Saulus vonatkozásában több olyan vizsgálati szempont is adódik, melyeket célszerűnek tűnik összefogni az olvasás metaforájának segítségével. Az olvasás tétje mindig a megértés, vagyis egy narratív konstrukció, egy magyarázó értelmi keret megalkotása. E narratív konstrukció sokféle támponton alapulhat. Rátérve a regényre, véleményem szerint a vallást is egy ilyen narratívaszervező támpontnak lehet tekinteni (a főhős szempontjából legalábbis mindenképp). Saul egzisztenciális válságát, melyet eddig más szempontból tárgyaltam, az olvasás metaforája új megvilágításba képes helyezni. E válság úgy is fölfogható, hogy a hős a korábban automatikusan elfogadott narratívaalkotási módozat érvényességében kezd el kételkedni. A zsidóság kontextusában ez a világértelmezési módozat azért is ölthet plasztikus alakot, mert életvitelüket egy ontológiai jelentőségű vallási szöveg, a Törvény szabályrendszerére építik. A szakrális szövegek általános sajátsága, hogy a mintaszerű befogadói hozzáállás szerint szilárd (azaz temporalitás fölött álló) értelmet lehet tulajdonítani nekik. A gyakorlatban ez általában úgy valósul meg, hogy a szöveg alapvető létmódjából fakadó többjelentésűséget az olvasás/ értelmezés során igyekeznek egy koherenciát adó keretben tartani, megakadályozandó az olyan mértékű jelentésszóródást, amely miatt már 54 �Kutatóterület a szöveg szakrális ideája (tulajdonképp közösségi megítélése, kanonikus pozíciója) sérülne. E befogadói hozzáállás gyakorlatilag arra az intencióra épül, hogy a szakrális szöveg alkalmas legyen olyan jelentést hordozni, amely időben viszonylag változatlan, és amely irányt szab a világ működésének megértésében. A Saulus kapcsán számos szekunder szöveg felhívja a figyelmet például a Biblia szövegének megelőző szerepére. Azt is tudjuk azonban, hogy Mészöly szándékosan igyekezett elkerülni a túlzott történeti referencializálhatóságot, hogy regénye ne csúszhasson bele a történelmi regény kategóriájába. (Ennek ellenére természetesen volt olyan értelmező, aki történelmi regényként olvasta a Saulust; ezt is meg lehet persze indokolni afelől, hogy a történelmi regény típuskritériumai igen változékonyak, határai csupán nagy vonalakban és némileg önkényesen rajzolhatók föl.) A Biblia mint pretextus tehát semmiképpen nem hagyható figyelmen kívül, a regényhez való viszonya azonban nem teljesen tisztázott. Továbbra is a recepcióra vár tehát annak vizsgálata, hogy a Saulus milyen módon olvassa a Szentírás szövegét, illetve hogy mennyiben támasztja alá, vagy mennyiben áll ellen a Biblia felől közelítő olvasási stratégiának. Mészölyt erősen foglalkoztatta az egy-, illetve többjelentésűség kérdése a Szentírással kapcsolatban. Biblia – bibliák című esszéje kifejezetten ezt a kérdéskört bontja ki; pontosabban Mészöly saját meggyőződését ismerteti a szöveggel kapcsolatban. A nyilvánvaló intenzív és személyes érintettség átsugárzik a sorokon: A Biblia „Világos egy-és-többértelműsége tartós nyugtalansággá változott bennem. Lelkesült nyugtalansággá, hogy a valóság lényege csak az egyértelműség szükségszerű többértelműségében fogalmazódhat meg; és fordítva.”8 A mészölyi világfelfogás, a valóság működésének plurális szemlélete a szerző bevallása szerint a Bibliával való kamaszkori találkozás hatására alakult ki. Mészöly később így folytatja: A Biblia „Lehetőség, és nem lezártság… Röviden: a Bibliát bizonyos gondolható és továbbgondolható, európaiságomban is adott »lehetőségek« tárházának tudtam elfogadni; s a saját kultúrkörömtől független, végső töprengések alapösztönzőjének.”9 Ez a pluralitás abban is megnyilvánul, hogy Mészöly nem csupán egyetlen szövegről beszél, hanem – a címben már tulajdonképpen deklarált módon – többes számba helyezi a tulajdonnevet: „Felteszem, hogy a Biblia – bibliák – éppen nem természettudományos jellegüknél fogva: alkati nyitottságuk többértelműségében hordozzák az esélyt, hogy valami totális kiegészítettségre utaljanak a mindenkori, igazolható struktúrák és kiegészítések mögött.”10 Mészöly tehát annak ellenére, hogy a Bibliát mint szövege(ke)t nem tartja egyetlen jelentésre redukálhatónak, mégis egyfajta holisztikus egységként tekint rá(juk). Ez a szövegegyüttes szükségképpen kizárólag a szingularitás és pluralitás dialektikájában létezhet: leképezi a valóság működését. Összegzésként Mészöly még megjegyzi: „Amit a bibliák 55 �Kutatóterület képviselnek, a teremtő kétely és bizalmatlanság provokáló önkihívásai is. S mint ilyenek, szüntelen »önkilépésben« vannak. Mindig lehetőségben és soha lezártságban.”11 A „teremtő kétely” szintén fontos hívószó lehet a mészölyi poétika kapcsán. A fenti szövegrészletek nyomán megállapítható ugyanis, hogy Mészöly ezt a szemléletmódot követte eszményként saját művei megalkotásakor; a Biblia mint olvasmányélmény és mint alapszöveg, illetve annak barthes-i értelemben vett olvashatósága orientálta a mészölyi életmű alapvető kérdésirányait. Saulnak a valláshoz való problematikus viszonya is azon az – el nem hangzó, de a háttérben mégis működő – kérdésen alapszik, hogy létezhet-e bármilyen szöveg (jelen esetben a Tóra), melynek csupán egyetlen, abszolút jelentése van. Ez persze nem jelenik meg explicit módon a regényben, Saul gondolkodásának hátterében ezt mégis az egyik alapvető mozgatórugóként ismerhetjük fel. Mint az Abjatárral való beszélgetéséből kitűnik, Saul hite az egyjelentésű szöveg evidenciájában gyökerezett, mely azonban a Tóra értelméről való gondolkodás folyamán önmagát számolta föl. A Törvény szövegének értelmezése jelentős hatással van Saul élete szövegének értelmezésére, hiszen korábbi identitásának alapja a Törvényhez való szigorú, fanatikus ragaszkodás volt; a vallási szöveghez való viszonyában identifikálja saját magát és a világot. Ez kitűnik abból is, hogy a Törvény hiátusainak kutatása ugyanúgy a nyomozás, az igazságkeresés és a tettenérés igényéhez kapcsolhatók hozzá Saul gondolkodásában. A tettenérés eseménye Saul elképzelésében tehát nem csupán a bűn (elkövetéssel egyidejű) fölfedezéséhez kötődik: ez egy sokkal reflexívebb viszony, a főszereplő személyiségének mélyebb rétegében gyökerezik. A tettenérés ugyanúgy irányul saját szubjektuma felé, ahogyan a külvilág dolgai felé. Ez világosan kiderül abból a szövegrészből, amelyben Saul arról vall, hogy a munka során számára miért olyan fontos a testi fáradtság érzése: „Kísérőim kérték, hogy üljek én is szamárhátra, de nem tudtam rászánni magamat – valahogy szükségem van rá, hogy érezzem a testi fáradást. Ha nem érzem, attól félek, hogy elhagyott az Úr.”12 (11.) Nem véletlen, hogy a tettenérés kényszerét később a Törvény szövegével szemben is érvényesíteni kívánja. Míg beszélgetésük nagy része alatt Abjatár tökéletesen kivonja saját szubjektumát a vizsgálatból, addig Saul képviseli az ellenpólust. Abjatár folyamatosan hárítja Saul azon igyekezetét, hogy szubjektumként, nem pedig a Törvény szenvtelen interpretátoraként nyilvánuljon meg: „– De te magad mit gondolsz, Rabbi? – Az most kevéssé fontos. A Törvényről próbálok gondolkodni.” (54.) Egy másik szöveghelyen is a válasz elől való ravasz kitérés módszerét alkalmazza Abjatár: „– Te mit hiszel, Rabbi? 56 �Kutatóterület – Hogy mit gondolok? – Az nem ugyanaz. – Nem. Csak egyik se nagyon fontos Jójada szempontjából.” (56.) Ezzel a hozzáállással szemben Saul (lévén, hogy Jójada révén személyesen érintett a dologban) egészen más álláspontot képvisel, amikor tudattalanul is szétfeszíti a Törvény felfogásának dogmatikus kereteit: „– Szerintem vétkezett. Csak nem követte el. – Finom megkülönböztetés – válaszolta [Abjatár – T. M.], s kinézett az ablakon.” (54.) E megnyilvánulás magában foglalja Saulnak azt a meggyőződését, hogy a tetteknek nem abszolút értékük van (ahogyan a Tóra ítél), hanem összefüggéseikben, szituációs beágyazottságukban nyerik el valódi értelmüket. E fölfogás inkább rugalmasságot vár el a Törvénytől, mint életidegen merevséget. De a Saul képviselte álláspont nem csupán a cselekvő szubjektív voltát, hanem a megítélő személyes preferenciáit is figyelembe veszi: „– Ha megbocsátunk, azzal még nem sértjük meg a Törvényt – mondtam bátortalanul. – Szeretni akarom Jójadát.” (56.) Ezzel Abjatár élesen szembehelyezkedik, hangsúlyozva, hogy sem a cselekvő személy körülményei és érzelmei, sem az ítélkező személy véleménye nem merülhet fel szempontként a Törvény értelmének abszolút voltával szemben. Míg Saul gondolkodási rendszerében a bűnös és a bűntelen szélső minőségei között átmenet tapasztalható, addig az Abjatár képviselte felfogás egy bináris rendszert tükröz, melyben a bűnösség és a bűntelenség kategóriái végérvényesen különválnak. Amikor Saul hiányként definiálja a Törvény kapcsán ezt a szempontot, akkor Abjatár nem a meggyőzéshez, hanem az elnyomás, a hatalom fegyveréhez folyamodik, hiszen egy vallatási fogást alkalmaz: „– De hiszen akkor nem tehetünk semmit! Ez a szó hiányzik a Törvényből! – Szóval kerested – mondta Rabbi Abjatár, s hirtelen rám nézett. Én meg ráismertem: ez A. módszere.” (57.) A csapdahelyzet, melybe Saul a beszélgetés végén gyanútlanul belesétál, rádöbbenti a főhőst, hogy eltávolodott a Törvény konzervatív értelmezési útjától. Ez ráadásul egy olyan tapasztalat keretében történik meg, amelyben tulajdonképpen saját eszközeit fordítják ellene – hiszen Saul nyomozásai során maga is gyakorta élt a zavarba ejtő teológiai kérdések fegyverével; elég, ha csupán a menyegzői jelenetre gondolunk. Barthes az olvasásról alkotott koncepciójában több freudi és lacani kategóriát is fölhasznál, közöttük az elfojtást is. Az olvasás elfojtásai 57 �Kutatóterület véleménye szerint olyan interiorizált kényszerek, „amelyek az olvasást feladattá teszik, amelyek következtében magát az olvasást is egy törvény szabja meg”. „Honnan jön ez a törvény? Különféle helyekről, amelyek mindegyike valamilyen értékben, valamilyen ideológiában alapozódik meg.”13 Barthes itt különböző kánonok, elvárásrendek szerinti kötelezően elolvasandó szövegeket említ. Véleményem szerint azonban – Barthes gondolatát kitágítva – e kényszer nem csupán bizonyos szövegkorpuszokra terjedhet ki, hanem az olvasás módjára, irányára is, amint azt a regényben is tapasztaljuk: nem elég ismerni a Tórát mint kanonikus szöveget, hanem értelmezni is úgy kell, ahogyan a központi egyházi hatalom megszabja azt. Ezért árulkodó Abjatár vallatási fogása, mellyel aztán meglehetősen kínos helyzetbe hozza Sault. Egy későbbi szöveghely azonban tovább árnyalja Abjatár gondolkodásmódját, egyszersmind a nyomolvasás jelentőségére hívja fel a figyelmet.14 Saul, mikor egykori társa, Jehu ügyében kezd magánnyomozásba, ismét a Törvény helyes értelmezésének (értelmezhetőségének) problémájába ütközik. Abjatárral azt a kérdést vitatják meg, hogy Jehu lepratelepre való elhurcolása és az őrség épületének kiürítése mennyiben minősül a Törvény szempontjából túlkapásnak. (A szöveg folyamatosan fenntartja az olvasó azon gyanúját, hogy Jehu eltávolítása elhamarkodott volt.) Abjatár gondolatai elbeszélt monológként íródnak bele Saul narrátori szövegébe, így a szöveghely nem Saul, hanem Abjatár nyelvét és gondolkodását tükrözi.15 A regény ezen pontja struktúráját, stílusát tekintve már az esszé műfajának határát súrolja; akár önálló esszébetétnek is tekinthetjük, melynek filozófiai magja ráadásul pontosan Saul bizonytalanságának lényegére tapint rá. Ahogy az elbeszélő fogalmaz: „még jól emlékszem [Abjatárnak – T. M.] a pontoskodó, fárasztó érvelésére; de akkor még a szokásoson is túltett. Olyan körültekintően szólt hozzá az ügyhöz, hogy sikerült újra bizonytalanságot teremtenie bennem.” (96.) Az elbeszélő azonban elhallgatja azt a fontos mozzanatot, hogy a Tórával vagy az üggyel kapcsolatban. Abjatár gondolatmenetének kiinduló- és végpontja egyaránt a túlkapás fogalma; egyszerre apropója és konklúziója is a Törvényről való eszmefuttatás kibontásának. A logikai lánc kiinduló szeme, hogy a Törvénnyel szembeni bizalmatlanság ugyanúgy túlkapásnak számít, mint az azzal való nyílt szembefordulás. Míg a bizalmatlanság Abjatár szemében kétértelmű (tehát rossz), addig a nyílt lázadás egyértelmű, akár maga a szöveg; utóbbi tehát egy tisztább, definiálhatóbb fogalom. E megállapítás azért fontos, mert Abjatár a túlbuzgóságot ekvivalensnek tekinti a bizalmatlansággal: Saul az eszmefuttatás e pontján válik személyesen érintetté annak végkimenetelét illetően, hiszen ő is gyakran esik a túlbuzgóság bűnébe. Abjatár véleménye szerint az ilyen ember „Buzgón leplezi le a bűnt, s nem veszi észre, hogy közben cáfolja is a Törvény szellemét.” (96.) A gondolatmenet szigorú 58 �Kutatóterület következetessége e ponton kezd elcsúszni, mely annak konklúziójára is kihat; Abjatár egy hasonlaton keresztül próbálja szemléltetni, hogy a túlzott bizalom és az ugyanilyen fokú bizalmatlanság túlkapásnak számít: a vak gazda túlkapást követ el, ha hitetlent kínál a páskabárány húsából. A hasonlatot ezután Abjatár metaforizálja: a szövegtest metaforája a vak gazda lesz, a jelentésé pedig a húsvéti bárány. A rabbi a metafora két elemének kapcsolatával igyekszik reprezentálni a szöveg és a jelentés viszonyát: „a Törvény is olyan, mint a vak gazda: övé a szent bárány, de ettől még nem válik maga is báránnyá?” (97.) E ponton törik meg tehát az a szövegfilozófia, amely az eszmefuttatás elején még abszolút érvényűnek tűnt. („A Törvény viszont a megtestesült egyértelműség.” (96.)) Abjatár gondolkodásában a bibliai hermeneutika megkülönböztetésének csírájára ismerhetünk; a gondolatmenet végén ugyanis a szöveget elválasztja a jelentéstől, valamint a jelentést is kétfelé bontja, egy szó szerinti és egy átvitt értelmű tartományra. Ennek során relativizálja a túlkapás jelentőségét: „Lehetséges, hogy túlkapás nem is érinti azt, ami a Törvény mögött van, a bárányt? S csak azt hangsúlyozza, hogy mi érthető a törvényből?” (97.) Ez már nyilvánvaló eltávolodás attól a kitételtől, hogy a szent szöveg jelentése immanens, önmagát magyarázó lenne. Az érthetőség visszavonása természetesen felborítja a logikai lánc azon állítását is, mely szerint a túlkapás egyértelműen rossz lenne. A rabbi végül arra jut, hogy a szöveg megértése csupán részleges lehet (alátámasztva ezzel Saul kételyeit is): „Az egyetlen, amit megérthetünk, hogy a bárányt meg kell ölni. Bűn és vétség, ha elmulasztjuk megölni. A Törvény követeli” (97.) Ez tehát a szöveg szó szerinti értelme, mely viszont teljesen negligálja a fölmerülő miértekre való válaszadást, a magyarázás gesztusát. Ahová ezután eljut, az már a majdnem egyértelmű eretnekség, hiszen a vallási szöveget a túlkapás fogalmával azonosítja: „A Törvény az egyetlen igazi túlkapás, aminek nincs szüksége se fölmentésre, se feloldásra, mivel hozzá képest minden mulasztás?” (97.) Végül tehát az eszmefuttatás minden fontosabb fogalmát totálisan dekonstruálja, ami azonban a fogalmak közti viszonyokat teszi teljesen értelmezhetetlenné (hiszen egy rendszer elemeit azok egymáshoz fűződő viszonya pozícionálja a rendszerben). Abjatár gondolatmenetének ravaszsága azonban abban áll, hogy az egyre radikálisabb tartalmakat hordozó gondolatokat mindig kérdő mondatként formálja meg, azt sugallva ezzel, hogy saját állításait egyszerre vissza is vonja, hogy mondandójának akár az ellenkezője is igaz lehet. Adott tehát egy olyan szövegfogalom, melynek csak a felszíni, szó szerinti jelentése válik hozzáférhetővé a használója számára. Abjatár konklúziója értelmében a Tóra gyakorlatilag csupán olvasható, de nem megérthető. A mögöttes, vagy – a bibliai hermeneutika kifejezésével – az allegorikus tartalom (mely Abjatárnál a „lényegként” tűnik fel) lényegileg különül el a szó szerinti olvasattól, melynek megértése nem visz közelebb a mögöttes 59 �Kutatóterület tartalom megértéséhez. Mivel a Törvény lényege nem adott, nem explicit, így a tetteket is csupán a szó szerinti értelem szempontjából lehet megítélni (mely tehát egyáltalán nem azonos a mögöttes értelem szempontjaival). Az esszébetétként beékelt gondolatmenet tehát Saul kételyeit is tükrözi. Ez elbeszéléstechnikai szempontból azért érdekes, mert Abjatár gondolatai mégiscsak Saul elbeszélői közegében artikulálódnak, nem pedig idézett monológként, mely direktebben köthetné az eszmefuttatást Abjatár személyéhez. (Egyúttal nem hagyható figyelmen kívül a szövegrészletnek a szerző korábban idézett bibliai esszéjével való tartalmi összecsengése sem). A korábban már felmerült annak lehetősége, miszerint a regény és a Biblia viszonya ugyancsak az olvasás metaforáján keresztül volna értelmezhető; kérdés tehát, hogy maga a regény hogyan „olvassa” a Szentírást. Több szöveghely esetében filológiailag nyilvánvaló, hogy Mészöly forrásként használta a Károli által készített fordítást, amint azt Thomka Beáta A kívülvaló ember című tanulmánya is feltárta. A szerző megfogalmazásában: „a Biblia mint nyelv, beszédmód, intertextus, műfajmodell, szerkezeti minta képezi a megközelítés kiindulópontját.”16 A Saulus tehát biblikus-intertextuális kapcsolatokkal gazdagon átszőtt szöveg. Ha megfigyeljük ezeket a helyeket, megállapíthatjuk, hogy az idézetek általában nem szó szerint szerepelnek, Mészöly legtöbbször változtat valamit rajtuk; vagy elvesz, vagy éppen hozzátesz valamit a szövegtöredékekhez. Egy másik értelmezési lehetőség szerint Mészöly poétikai megfontolásból módosít az eredeti szöveghelyeken, ez esetben azt érdemes megvizsgálni, hogy milyen változtatásokat eszközöl az idézeteken. Thomka a Műhelynaplók kísérőtanulmányában megjegyzi, hogy a szerző jegyzeteiből nyilvánvaló, hogy a bőséges idézethasználattal megelőzte korát. Az idézetek során ráadásul nem filológiai kifogástalanság, hanem az idézet újraíró elsajátítása volt az elsődleges cél. Mint fogalmaz, Mészölynek „Nem volt célja a pontos idézés, hanem a szerzői, alkotói átvétel, amit a jelenkori szövegközi viszonyok maximális szabadságát feltételező korai és merész megnyilvánulásának tekinthetünk.”17 A regény rögtön egy módosított Károli-idézettel indít: „»Nem tudjátok-e, hogy a pályán a versenyzők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki viszont részt vesz a versenyben, fegyelmezi is magát mindenben. Pedig ők csak hervadó koszorút akarnak elnyerni, mi ellenben hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, hogy célba jussak; amikor viaskodom, öklömmel nem a levegőt csapdosom. Megsanyargatom testemet, nehogy magam lemaradjak, amíg másokat buzdítok. « A Tarzuszi” (5.) 60 �Kutatóterület Evidens módon merül föl a kérdés, hogy Mészöly miért változtat az idézeteken. Mint korábban utaltam rá, világosan rekonstruálható egy olyan szerzői szándék, mely szerint a cél hangsúlyozottan nem egy történelmi regény elkészítése volt. Magyarázatként szolgálhat tehát, hogy a pontos idézési eljárás és a szabatos forrásmegjelölés sokkal inkább a történelmi regény irányába tolta volna el a szöveg arculatát (olvasási lehetőségét), hiszen a cím és a mottó mindig valamilyen prekoncepciót generál a befogadóban (tekintetbe véve azt is, hogy maga a Károli-Biblia is fölfogható történelmi dokumentumként, nem csupán vallási vagy irodalmi szövegként). Mivel az idézet forrásaként „a Tarzuszi”, azaz Szent Pál szerepel, így a szövegrészlet a regény világán belül úgy tételeződik, mint a már megtért Pál példázata; egyszersmind egy eltávolító gesztusként is működésbe lép, mely felfüggeszti a szöveg referenciális vonatkozásait. Egy másik helyen az intertextus majdnem jelöletlenül simul bele a regény szövegébe. Saul unokaöccse, Benája meggyógyításakor Illés próféta szavait használja (Károli Gáspár tolmácsolását alapul véve): „»Uram, térítsd vissza e gyermek életét!«” (45.) Az idézés természetesen ezúttal sem pontos fogalom, mert Mészöly itt sem nem változatlanul illeszti be Károli szövegét, elhagy belőle. A Károli-idézetekkel való eljárásmód jellemezheti a szerző viszonyát az ismert történelmi tényanyaghoz is: a művészi szándékhoz igazítja hozzá a bibliai történetet, nem pedig fordítva. Ebből is világosan látszik, hogy nem kritérium számára a történeti hűség. A regényben több szereplő és történetfragmentum is van, amelyekről a Bibliának nincs tudomása, csupán a szerzői fantázia fikciós termékei. Az olvasás-metaforát továbbgörgetve, egyúttal Barthes-ra visszautalva: az önmegértés kísérlete is teljes joggal tekinthető (ön)olvasásnak, hiszen Saul mint elbeszélő a saját maga által produkált szövegen keresztül igyekszik megérteni a korábbi, elbeszélt önmagát. Az nyilvánvaló, hogy Saul korábbi (cselekvő) énje egyáltalán nem transzparens a narráló én számára, így a megértés (az önmegértés) problémája szükségszerűen végig ott lappang a regény szövege mögött. Vannak azonban pillanatok, amikor az elbeszélő egy-egy plasztikusan eltalált trópussal képes lényegi észrevételeket tenni korábbi énjére vonatkozólag (ahogyan a terek értelmezésekor is ez a szándék vezeti). A már tárgyalt szurdik szöveghelyén olvasható a következő részlet is: „De ezt utólag mondom, akkor nem így éreztem, s még gondolni se gondoltam semmire. Leültem a nyíladékkal szemben, és nézni kezdtem az egyik szál füvet, ahogy a kőmorzsalékos földből kibújt – s valahogy keserű lett bennem az ártatlanságom.” (13.) A „keserű ártatlanság” metaforájának kibontása során kiderül, hogy tulajdonképpen önmagát dekonstruáló alakzat, hiszen az ártatlanság nem lehet önreflexív állapot. Søren Kierkegaard szerint „Az 61 �Kutatóterület ártatlanság állapotában béke és nyugalom honol; de ugyanakkor még valami más is, de az nem békétlenég vagy harc; hiszen itt semmi sincs, amivel harcolni lehet. De mi a hatása e semminek? Szorongást szül.”18 A regénybeli idézet megfogalmazása természetesen már a reflektáló én nyelvét és belátását tükrözi, mint az a részlet első mondatából kiderül, de nyilvánvaló, hogy a szereplő Saulhoz azért köthető a kierkegaardi szorongás, mert már elvesztette a stabil hit állapotát. Kierkegaard úgy folytatja, hogy a szorongás „teljesen különbözik a félelemtől és más hasonló fogalmaktól […], a szorongás a szabadságnak mint a lehetőség számára való lehetőségnek a valósága.”19 Mint korábban kifejtettem, Saul szempontjából a megnyilatkozás kulcsfogalma, az új, ismeretlen látószög megjelenése jelentheti az elbizonytalanodás okát. Az olvasás fogalmának holdudvarában mintegy kísértetként mindig ott lappang a félreolvasás fogalma is. Sokszor tapasztalhatjuk, hogy Saul mint elbeszélő rontott logikájú gondolatalakzatot használ, hogy kifejezze a múltbeli szubjektum belső egzisztenciális állapotát. Szignifikáns példa erre a pásztorokkal való szándékos konfliktuskeresés szöveghelyének zárlata, melyben Saul így fogalmaz: „Mégis úgy éreztem, hogy győztem, annyira egyedül maradtam.” (26.) Mészöly gyakran alkalmazza az ilyen típusú mondatokat a szövegegységek lezárásaként vagy kezdeteként, melyek ilyen módon kiemelődnek a környezetükből. A győzelem Saul számára tehát itt az egyedülléttel áll összefüggésben. utólagos reflexióként értékelhetjük az „éreztem” igét, amely inkább homályosságot, mint bizonyosságot sugall, hiszen Saul nem tudatában volt a győzelmének. Saul félreolvassa a pásztorok reakcióját, hiszen ők nem azért hagyták faképnél, mert alulmaradtak volna az intellektuális párbajban, hanem azért, mert érezték Saul zavarodottságát. E gondolatmenet mintájára az előbbi „keserű ártatlanság” szintagma is ugyanúgy tekinthető a rontott logika megnyilvánulásának, ha elfogadjuk, hogy ellentmondást tartalmaz. Azonban az elbeszélő Saul ennek ellenére néha meglepően éles rálátásról tesz tanúbizonyságot: „Sokszor gondolok rá, hogy talán a holt-tengeri kudarcom se volt véletlen. Korábban kezdődött. És egyáltalán nem úgy, hogy szemrehányást tehetnék magamnak.” (43.) Ez a megállapítás szintén retrospektív jelleggel bír, így megfogalmazása kizárólag az elmondás jelenéből lehetséges. Ami érdekessé teszi, hogy azon kevés szöveghelyek egyike, ahol az elbeszélői szándék nyíltan kimondásra kerül: a személyes múlt széthullott, zavaros eseményeit egy olvasható, magyarázható, fölöttes (tehát teleologikus) narratíva kereteiben kísérli meg elhelyezni. Azzal azonban már csupán a befogadó szembesül, hogy ez a törekvés lehetetlen. 62 �Kutatóterület Jegyzetek A tanulmány egy hosszabb, Mészöly Miklós Saulus című regényéről szóló dolgozat része. 2 Roland BARTHES, Az olvasásról, in UŐ, A szöveg öröme; Irodalomelméleti írások, Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 56-66. 3 Uo., 56. 4 Uo. 5 Uo., 57. 6 Roland BARTHES, A műtől a szöveg felé, in UŐ, A szöveg öröme, Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 70. 7 Uo., 71. 8 MÉSZÖLY Miklós, Biblia – bibliák, in UŐ, A pille magánya, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006, 103. (Kiemelés tőlem – T. M.) 9 Uo., 104. 10 Uo., 105. 11 Uo., 106. 12 Az oldalszámok a regény második kiadására vonatkoznak: MÉSZÖLY Miklós, Saulus, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1968. 13 BARTHES, Az olvasásról, i. m., 59. 14 A tárgyalt szöveghely az általam használt kiadásban a 96. oldalon kezdődik. 15 Dorrit Cohn elbeszélés-tipológiája alapján: Dorrit COHN, Áttetsző tudatok, in Az irodalom elméletei II., szerk. THOMKA Beáta, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996, 97. 16 THOMKA Beáta, A kívülvaló ember; Mészöly Miklós: Saulus, in A magyar irodalom történetei; 1920-tól napjainkig, szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, VERES András, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 17 MÉSZÖLY Miklós, Műhelynaplók, gond., s. a. r., jegyz. THOMKA Beáta és NAGY Boglárka, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2007, 902. 18 Søren KIERKEGAARD, A szorongás fogalma, Göncöl Kiadó, 1993, 51. 19 Uo., 52. 1 63 �Találkozási pontok Zsilett-katarzis Beszélgetés Németh Zoltánnal N. TÓTH ANIKÓ – A kapus öröme a tizenegyesnél 1999-es megjelenése óta eltelt termékeny 15 évben 18 önálló kötetet publikáltál. Jelentős irodalomkritikai és irodalomtudományi munkák szerzőjét tisztelhetjük benned. A 18 könyv között öt verseskötet is van. S mivel több alkalommal hangsúlyoztad, hogy elsősorban költőnek tartod magad, jelen beszélgetés témája a „szent poézis” lesz (erre a fennkölt kifejezésre még később visszatérünk). Miért éppen a lírát választottad szépirodalmi tevékenységed területéül? – Nem volt tudatos választás, sőt biztos vagyok benne, hogy ez nem választás kérdése. Tizenöt éves koromban rádöbbentem, hogy jön belőlem a vers, s ez ellen nem lehet semmit sem tenni. Az irodalomtudomány iránti érdeklődés voltaképpen abból fakadt, hogy egyre mélyebben meg akartam tudni, mi az irodalom, mi a vers, mi a líra, és a mai napig úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy jó verset tudjunk írni, rendelkeznünk kell olyan fogalmi nyelvvel, amelyen gondolkodni tudunk a költészetről. Ezért nemcsak verseket olvastam, hanem elméleti szövegeket és irodalomtörténeteket is, így akartam közelebb kerülni a „Mi a vers, mi a költészet ma?” kérdéséhez, illetve ahhoz, ami én vagyok ezen a területen belül. – Van a versírásnak valamilyen feltétele, kell-e hozzá különleges szellemilelki-érzelmi kondíció, játszanak-e szerepet nálad olyan dolgok, mint ihlet, inspiráció, állapot, van-e pl. múzsacsók? – Tizenéves koromban olyan volt a versírás, mint egy pollúció, egy lázas állapot, majdhogynem elájultam tőle. De nemcsak a versírástól, hanem 64 �Találkozási pontok az olvasástól is. Gimnazista koromban került a kezembe Vladimír Holan Éjszaka Hamlettel c. kötete, amelynek minden verse olyan volt, mint egy orgazmus. Az ember ezt a fiatalkori késztetését aztán valahogy elveszíti, még ha nem is teljesen végleg. Írás közben hasonló érzésem van, mint amikor az ember beszáll egy száguldó vonatba, vagy amikor A csillagok háborújában átváltanak fénysebességre. Ezt később az ember már elő tudja hívni magában, bár gyakran teljesen véletlenszerű. – Fontosak a megírás körülményei? Hosszasan készülődsz, vagy hirtelen felindulásból követsz el egy-egy verset? Elvonulsz egy dolgozószobába, vagy bárhol képes vagy verset írni? – Az a legjobb állapot, amikor az ember végletesen idegennek érzi magát, a magány vagy éppen a szenvedés. A létezés üres helyei. A házból kivert kutya télen. Vagy az utazás. Vannak állapotok, amikor jobban előkerülnek ezek a helyzetek. A semmiből előjön néhány vers, rövid időn belül láthatóvá válik az, ami összefűzi őket, és akkor már tudatosan készülök, hogy ezt a vonulatot továbbvigyem, kötetté dolgozzam, szétírjam, akkor már erre dolgozik az agy. – Valaki arra esküszik, hogy verset csak kézzel lehet írni. Te milyen technikai eszköztárral dolgozol? – Eleinte még a tanulmányaimat is kézzel írtam, de aztán a 90-es évek második felétől jött a számítógép, és tanulmányírásban teljesen átálltam. Verset elég sokáig kézzel írtam, a papírfecni a mai napig maradt, de most már például telefonba is írok verset, az mindig kéznél van, amikor éppen eszembe jut egy ötlet. – Ez aztán hatással van a terjedelemre is? – Hm, lehet, hogy mostanában azért írtam rövidebb verseket, mert nagy részüket telefonba írtam…? – Bármilyen műnemben vagy műfajban az a legfontosabb, hogy egyedi, csak rád jellemző, semmivel sem összehasonlítható nyelvet, hangot találj meg, s ez mindig valamihez képest artikulálódik. Te milyen minták mentén vagy éppen ellenében alakítottad ki a versnyelved? – Mindenképpen úgy szerettem volna írni, ahogy még soha senki. Amikor komolyabban nekikezd az ember költészettel foglalkozni, egy kezdő író ízlését, lehetőségeit rendkívül meghatározza az, hogy milyen könyveket olvas. Éppen ezért mindent el kell olvasni, mert ha nem olvasunk, akkor számunkra a vers csupán annyi lesz, amennyit véletlenül megismertünk belőle, róla. Gyerekkoromban nekünk olyan könyvek voltak otthon a polcunkon, mint Thomas Dylan összegyűjtött versei, vagy a 20. századi német költészetet Brechttől Heissenbüttelen át Enzensbergig felvonultató A mai német líra c. kötet. Óriási hatást gyakorolt rám ez a nagyon sokféle, kísérletező költészetet bemutató antológia, 16-18 éves koromban 8-10 füzetnyi verset írtam ezeknek a német verseknek a stílusában. Természetesen ezeket 65 �Találkozási pontok a szövegeket nem küldtem el sehová. Ki kell tehát alakítani egy nyelvet, s ehhez több út is vezethet. Lehet az irodalomelmélet útja, ahonnét egy másik nézőpontból láthatunk rá a versre. Csehy Zoltán lírája talán másféle utat járt be, hiszen ő műfordításokon keresztül sajátította el azt a nyelvet, amely aztán később megjelenik a saját költészetében, pontosabban a kettő interakcióban áll egymással. De mondható, hogy szinte vérévé vált az antik irodalom, a klasszikus forma, illetve versnyelv. Többféle út van tehát. Úgy próbáltam írni, hogy ne legyen előzménye az írásnak, miközben tudható, hogy ez mennyire nem lehetséges. Nekifeszülni a lehetetlennek. Másrészt pedig talán Hrabalnál vagy Bondynál olvastam egy megjegyzést a jó vers kapcsán: az olyan, mint amikor kifújjuk az orrunkat, és amikor levesszük a zsebkendőt, döbbenten látjuk, hogy csurom vér, mert egy zsilettpenge volt a zsebkendőben. Az a jó vers, amitől úgy érezzük, bele kell halni. Számomra ebben a pillanatban ezt jelenti a versírás: egy szikét készíteni, amely elvágja az ember nyakát. Vagy ha nem is, de legalább átstrukturálja az agyát. – Az első versesköteted, A szem folyékony teste (mely az AB-ART Kiadónál jelent meg 2000-ben) recepciója fel is hívja a figyelmet a nyelvi radikalizmusra; egybecsúsztatsz egy csomó szót pl. tartalomhatalomalkonytájlépegető… A másik figyelemfelkeltő dolog pedig a tematika, nálad ez hangsúlyozottan a test, vagyis a test szöveggé tétele. Seggünk odaforrott a fejünkhöz – ilyen mondatok is olvashatók a kötetben. Te akkor éppen általános iskolában tanítottál. Ajánlottad volna-e a tanítványaidnak a verseidet? Milyen hatást váltottak ki ezek a szövegek a befogadókban? – Én ezt teljesen kettéválasztom. Az, hogy miből élek meg, hogy éppen szénlapátoló vagyok-e vagy tanítok, ahhoz képest, hogy mit írok, teljesen más identitás, más én. Senki sem tudott róla, hogy verseket írok, nem reklámoztam magam. – A szakma hogyan fogadta a debütálásod? – Tipikusan első kötet volt, nagyon sokféle verstípus jelent meg benne, annak minden esetlegességével. Szabó Lőrinc az első kötetét, amit a barátainak ajándékozott, évekkel később megpróbálta visszalopkodni a könyvespolcokról. Nem mondom, hogy én is ezt tenném. Azt hiszem, Peer Krisztián beszélt az ún. kötetdühről, lehet, hogy ez dolgozott bennem, lehet, hogy a kései tapasztalatlanság. Viszonylag későn jelentettem meg verseskötetet, hiszen a 90-es évek elején sokan már 18-19 évesen kötettel jelentkeztek. – Egy harmincéves költő már középkorúnak számít… – Igen, a szocializmus idején mesterségesen visszatartották vagy elhúzták a pályakezdést, gondoljunk Kukorelly Endre vagy Parti Nagy Lajos indulására, akik kultúrpolitikai okokból csak harmincon túl jutottak kötethez. A 90-es években azonban már mindent ki lehetett adni. Az első verseimet, de ezt már többször elmeséltem, voltaképpen ellopták tőlem: 66 �Találkozási pontok az akkor már régóta publikáló, prózaíró Mórocz Mária a kollégiumban kiemelte a táskámból a füzeteimet, titokban legépelt a verseimből 10-12 oldalt, bevitte az akkori Irodalmi Szemlébe, és csak akkor döbbentem meg, amikor behívott Grendel Lajos és Hizsnyai Zoltán, hogy beszélni akarnak velem, mert néhány szövegem meg fog jelenni a következő számban, amely már nyomdában volt. A hiúságomat persze legyezgette egy kicsit a dolog, de akkoriban nem akartam bekerülni az irodalmi életbe, sőt tudatosan ellenszegültem a publikálásnak. – A második kötet, A perverzió méltósága 2002-ben a Kalligramnál jött ki. Ennek már a borítója is provokatív. Bedecs László írta a versgyűjteményről, hogy ez egy olyan laboratóriumi kísérlet, amely a tiltott nyelvet, a nyelvi tabukat próbálja megtörni, nyomdafestéket nehezen tűrő szavakat legitimál. Egyetértesz ezzel a megfigyeléssel? – Mindenképpen a határokon való túlhaladás volt a cél, bár nem úgy születik a vers, hogy kitűzök egy célt, fölírom vázlatba, hogy ezt kell megírnom, aztán pedig kidolgozom. Azt szerettem volna, hogy elemi erejű megdöbbentés legyen a testet érintő tabuk lebontása, a testnek egy másfajta megjelenítése. De nemcsak a testről van itt szó egyébként, hanem annak a végletes relativizálásáról, hogy milyen kultúrában élünk, ahogy a testeket ez a kultúra egymás mellé rendezi, hogy legalább a fikció erejéig más típusú elrendezések alakuljanak. Rám de Sade márki volt nagy hatással. A 80-as évek végétől adták ki magyarul és csehül, elég sok mindent megvásároltam a művei közül. Nála szembesültem a testgép fogalmával: 8-10-15 test részvételével olyan csoportosulások jönnek létre az aktusok folyamán, amelyek túlmutatnak önmagukon. Egy magyar de Sade-líra létrehozása volt a célom, igen. Másrészt mindennek volt egy biológiai alapozottsága, ami azt jelentette, hogy meg akartam keresni az emberi testben, az emberi gondolkodásban mindazt, ami állati, a gének mélyére hatolni, az evolúció mentén visszakeresni a testalakzatokat. Vannak biológusok, mint Desmond Morris, akik az emberről mint csupasz majomról értekeznek, értelmes poétikai vállalkozás tehát visszakeresni a génjeinkben azokat a területeket, amelyek valamiféleképpen az állati tartománnyal érintkeznek. Harmadrészt pedig szerettem volna, hogy valami egészen új, radikális testkoncepció jöjjön létre a kötet által. – Erőteljesen jelen van a szexualitás. – Persze, poétikai szempontból nem érdekelt a szexualitás nélküli test. De nem a freudi elfojtás-dolog működött, meg hogy gyógyítani kéne a testet, hanem éppen ellenkezőleg: számomra azt jelentette a testről való gondolkodás, hogy a testet tudatosan le kell betegíteni, különböző implantátumokkal ellátni. Vagy még inkább: annyira felszabadítani, legalábbis a szöveg erejéig, amelyre a jelen korban még nincs lehetőségünk. Testünk materiálisan túlságosan is meghatározott jelenség még mindig. 67 �Találkozási pontok – A következő, 2005-ös kötet A haláljáték leküzdhetetlen vágya címet viseli. Ebben a beteg test emelődik ki a maga esendőségével, kiszolgáltatottságával. Lehet ez valamiféle traumafeldolgozásnak a következménye? – Ekkoriban Parti Nagy Lajoson keresztül foglalkoztam a posztmodern irodalommal, a fejemben már ott volt a posztmodern hármas stratégiájának elmélete, amely szerint a harmadik, antropológiai posztmodernben a trauma, illetve az önéletrajz kerül előtérbe. Erőteljesen hatottak rám a francia szerzőpáros, Dominique Viart és Bruno Vercier gondolatai a kortárs francia irodalomról: önéletrajzi elemekkel átszőtt könyvben gondolkodtam tehát. A másik pedig a betegség-téma. Az egészséges test sok mindenre nem jó, mármint a lírában, valamiféleképpen betegségekkel kell ellátni, akár tudatosan, hogy a beteg test olyan tartományokba vigyen bennünket, amelyekre álmunkban sem gondoltunk volna. Volt egy gondolatom: betegséget kell beépíteni a testbe. Nem tudom, létezik-e olyasmi, hogy valaki az egzisztenciáját úgy tartja fenn, hogy mivel a betegsége rendkívül különleges, kézről kézre adják az orvosok, és a legmenőbb amerikai, kínai és japán orvostudományi egyetemeken és kórházakban fordul meg, vizsgálják, elemzik. Imádnám, ha nekem ilyen betegségem lenne… – Az előbb a tabukról beszéltünk; én azt gondolom, hogy a betegség is bizonyosfajta tabu, nehezen beszélnek róla az emberek. – Az ember szégyelli is a betegségét. – Vagy nem tudja megnevezni, nem tudja körülírni azokat az állapotokat, fájdalmakat. Lehet az ok egyfajta szemérem, vagy közrejátszhat a babona: ha beszélek róla, visszahívom… – Olyan terekbe kerülsz, olyan emberekkel kerülsz kapcsolatba több napra is, akikkel a betegség nélkül sosem. Ilyen egy kórház – például a véres vizelet szaga szinte beleivódik az ember sejtjeibe, amit nehezen felejt aztán. Az ember önmagát is belehajszolja bizonyos élményekbe, kalandokba. Kórház, szanatórium – el kellett mennem ezekre a helyekre. – Az előbb beszéltél az emberben az állati megragadásának kihívásairól; a következő kötet, az Állati nyelvek, állati versek alapja is az állatság. Gyerekkönyvnek álcázza magát, Fero Lipták sajátos illusztrációi különleges könyvtárggyá teszik. Alapvetően mégsem gyerekkönyvnek olvasom. Itt is a nyelv a téma. Az állatnevekben elrejtett szavak kibontása és továbbgondolása, kijátszása, a velük való babrálás a tét. Hogyan születtek ezek a versek? – Nem gyerekverskötetnek született. Amerikai mintára szerettem volna, ha a hátsó borítójára felkerülnek olyan bombasztikus kijelentések, mondjuk Csehy Zoltántól, hogy ez a könyv a lírai idiotizmus egyik fontos példája. Ő azonban szerkesztőként ezt szemérmesen kihúzta. Egyszer a József Attila Kör pécsi felolvasásán vettem részt, amikor Böhm Gábor A perverzió méltósága kötet verseit hallgatva odaszólt a mellette ülőnek: Ez beteg. 68 �Találkozási pontok Hát ezt is szívesen feltüntettem volna, vagy Balázs Eszter Anna reakcióját idiótameséim kapcsán: Zoli, te nem vagy normális. A könyvben lett volna egy olyan szólam, amely végül Csehy Zoltán szerkesztői ajánlása nyomán kimaradt: Szajkó versei, Vörösbegy versei, Zebra versei, vagyis különféle nyelvek antológiaszerű összeállítása. – Az állatok mint maszkok? – Igen, az állatok mint költők. De igaza volt Zolinak. Ezzel a szerkesztői döntéssel kvázi gyerekverskötetté stilizálódott a könyv, ha leszámítjuk az egy-két erotikus vagy obszcén utalgatást, s ezzel a húzással sokat nyertem. Lovász Andrea például teljesen gyerekverskötetként könyvelte el, amely nem 8-10 éves gyerekeknek, hanem 13-14 éveseknek szól. Nekem ez meglepő volt, mert valóban nem gyerekeknek szántam. A megírás körülményei persze „gyerekesek”: egyszer beteg volt a fiam, én maradtam vele otthon, s hogy szórakoztassam, elővettem egy gyerekkori marhaságot. A szülőfalumban volt egy vicces-szivatós szokás: bégető bárányoknak tettük fel a kérdést, hogy beveszitek magatok közé ezt és ezt, és a birkák rögtön válaszoltak is: beee, beee. Aztán gyártottam néhány hasonló darabot Marci megnevettetésére, innét indult a kötet. – Amikor a gyerek tanulja a nyelvet, akkor másképp működik a logikája, rácsodálkozik egy-egy kifejezésre, és a konvencionális jelentésektől eltérő dolgokra asszociál, félrehall, és ezekből a félrehallásokból születnek nagyon vicces dolgok – egy ilyen vonulat is van a kötetben. Mégse gondolom, hogy ezek gyerekversek. – Lírai idiotizmus akart lenni tényleg. – Az állatosdi aztán folytatódott az olyan típusú, kötetben eddig meg nem jelent versekben, mint A házasságszédelgő. – Igen, de tervben van a kötet is. Született már kb. ezer sor. – Ezekben mire játszol rá? – Nőstény állatok férje vagyok. Például egy kifejlett barnamedvenőstény férjeként élni rendkívül izgalmas tapasztalat, vagy nem tudom, próbált-e már valaki bálnával csókolózni, hát az fenomenális! Vagy a hátán bejárni a Csendes-óceánt, szigetekkel, korallzátonyokkal együtt. Talán a Rimbaud-féle A részeg hajó inspirált, talán a Rege a vén tengerészről, Coleridge-től. De az egész koncepció Carol Ann Duffy A világ felesége c. könyvének köszönhető. Érdekes szerzőről van szó, hiszen Duffy az első nő, az első skót és egyúttal az első nyíltan LGBT-személy (leszbikus, gay, biszexuális és transzgender), aki „koszorús költő”, azaz poet laureate lett a brit királyi udvarnál. Amikor David Beckham ínszalagszakadást szenvedett, hozzá is írt verset. Az említett könyvben a világirodalom jelentős alakjainak, pontosabban feleségeinek ad hangot, többek között Quasimodo vagy Héphaisztosz feleségét szólaltatja meg. Rendkívül jó a magyar fordítás is. Innét jött tehát az eredeti ötlet. Most éppen egy vakondpatkány férjeként próbálok létezni, 30 méterrel a föld 69 �Találkozási pontok alatt, ahol a föld eltömíti a számat, s mellettem csupasz kis testek mozognak. Ezeknél a hihetetlen föld alatti lényeknél, bár emlősök, csak egyetlen nőstény szeretkezik és szaporodik (a kiválasztott férfiakkal), hasonlóan a méhtársadalomhoz. Ez a szupernőstény rákényszeríti a többi nőt a vizelete elfogyasztására, akik ettől terméketlenné válnak. Micsoda élet lenne, ha az emberi társadalom is így épülne fel! A vakondpatkány-ideológia egyébként megjelenik A perverzió méltóságában is mint prózai szöveg. – Időrendben haladva a soron következő, 2011-es Boldogságtelep, vetélőgépben kötetnek van egy alcíme: Csáth szeretője. Csáth neve elég sokat forog a kortárs magyar irodalomban. Nem lerágott csont? Miért fordultál pont Csáthhoz? – Szerintem egyedül a végeredmény számít, semmi más. Rendben, igaz, Szerbhorváth György egy ízben megjegyezte, az a szerencsém, hogy nem vajdasági vagyok, mert ott mindenki csáthozik. De ha nem lenne az alcím, alighanem senki sem gondolná, hogy ezek a szövegek Csáthtal bármilyen összefüggésben vannak. – Segítesz az olvasónak? – Inkább félrevezetem, tudatosan. Említettem már a de Sade márki-féle inspirációt, hogyan megírni versszövegben: számomra Csáth a magyar de Sade, és most főként a naplóíróra gondolok. Versben próbáltam egy lehetséges csáthi világot megjeleníteni, Csáth alakját egy nőbe importálva, egy férfiakat fogyasztó, férfiakat kirúgó és megalázó, dominaként megjelenő nőbe. Persze ez csak egy rétege a könyvnek, amelyben a kiszolgáltatott férfi hangja talán még erőteljesebb. – Ebben a kötetben, mely továbbviszi a korábban kikísérletezett poétikai megoldásokat, megjelenik egy új téma: az érzelem, egészen pontosan a szerelem. Ráfogható, hogy a szerelmi líra újragondolása a kötet? – Igen, egy újfajta szerelmi líra létrehozása volt a cél, annak körüljárása, lehet-e még érvényesen beszélni erről a témáról. Szerelmi verskötet akart lenni Balassi Júlia-verseinek, Csokonai Lilla-ciklusának, a Himfy-verseknek, Szabó Lőrinc versciklusainak, Oravecz Imre 1972. szeptember c. kötetének „mintájára”. Az érzelmesség persze csak a skála egyik része, hiszen vannak benne teljesen száraz szövegek is. A kortárs francia lírát próbáltam feltérképezni, amelyben jelen van egy neoszentimentalista irányzat is. A kortárs magyar költészetben a legtöbben nagyon óvatosan állnak ehhez a kérdéshez. A 90-es évek ironikus-parodisztikus lírafelfogása után (amit ugyan nagyra becsülök, de mégis távol áll tőlem) volt egy szembeszegülés bennem, hogy a líra nemcsak könnyed játék, hanem testbe és húsba vágó élmény. Próbáltam nem félni, nem megijedni a férfi-nő kapcsolatba beleíródó szentimentális jelentésektől, sőt tudatosan belevinni a kötetbe. A másik szándék pedig: szerettem volna olyan verseket írni, amelyek katarzist váltanak ki. Nem mondom, hogy a parodisztikus-ironikus lírában nincs 70 �Találkozási pontok ilyen lehetőség, de ott más típusú katarzisról beszélhetünk. Én valamiféle zsilett-katarzist szerettem volna, halálba vivő verseket, a halálélmény megfogalmazása hajtott. – A kötet versei felidézték bennem a Szabó Lőrinc-i szerelemfelfogást, a Boldogságtelep a nem lehet egymásban maradéktalanul feloldódni-élmény újrafogalmazása is lenne? – Van benne egy Szabó Lőrinc-versátirat is. Talán irodalomtörténeti rejtély, titok, sőt tabu, de ez a vers azért is különleges, mert Szabó Lőrinc állítólag Kozmutza Flórához írta, pontosabban Illyés Gyulánéhoz, a köztük lévő eltitkolt kapcsolat ihletésében. Megfogott a szöveg ritmusa, és megdöbbentem, amikor később valaki elmesélte, talán Nagy Csilla vagy Mizser Attila, milyen tabu fűződik hozzá. Szíven ütött, tényleg. Emlékszem, Besztercebányán írtam, kollégiumban, egy hózivataros téli éjszakán, Kabdebó Lóránt egy könyvéből másolva-átírva, felemelő élmény volt már akkor is. – Ebben a kötetben formai váltás is történt: megjelent a narratív hosszúvers. – Nem teljesen előzménytelenül, hiszen már a Koromevés is ilyen az első kötetből. Az utóbbi időben valóban izgat a novellavers, illetve a narratív, epikus versnek a lehetősége, az állatiférj-típusú szövegek is ebbe a műfajba tartoznak. Ezekben az Állati férj-szövegekben azt a koncepciót követem, hogy egy versen belül minden érzelmi skálát be kell járni, a humorostól egész a végzetesen tragikusig. Mert az meglehetősen vicces, hogy egy bálnának akkora mellei vannak, mint a Szent Péter-bazilika kupolája, és az állati férj azt simogatja kéjesen – de a vers végén ez a bálnalány már nem bírja elviselni a japán bálnavadászhajók látványát, és egyenesen nekimegy egy ilyen hajónak, közben megszigonyozzák, hosszú ideig vergődik, amíg meghal, szóval borzasztó. A cél: végigzongorázni az egész érzelmi skálát tehát, többsarkú verset létrehozni. A Boldogságtelep ezzel ellentétben egyetlen szélsőségre van felhúzva, magát a nyelvi határt célozza, tragikusdepressziós traumanyelv, egyáltalán semmilyen iróniát sem akartam. A kötet első verse felkérésre született: Bulgáriában került sor egy Re-verse: Kosztolányi 125 című megemlékezésre, konferenciára, és ennek alkalmából, A bolgár kalauz témájára íródott, Bedecs László közvetítésével. Hosszúvers lett, amelynek vannak narratív részei – egy kalauzlány elcsábítja Kosztolányit –, és mozaikszerűen beépítve vannak lírai hangoltságú, önreflexiós részei is. Elküldtem egy-két ismerősömnek, hogy a bolgár fordítás előtt kikérjem véleményüket. Csak mint érdekességet jegyzem meg, hogy a prózaíró Gazdag József az összes önreflexiós lírai versszakot kihúzta, kihagyta volna – megtartva a sztorit, a narratív részeket. De hát egy prózaírótól mi mást várhattam volna… – Ha már a kalauznőnél tartunk, beszéljünk egy kicsit a női perspektíváról, 71 �Találkozási pontok ami fontosnak tűnik az életműveden belül, az irodalomtudósi munkáidban is rendre odafigyelsz a női hangokra, ebben a kötetben pedig szintén jelen van. – Hát persze, mert hiszen az, hogy az ember férfinak születik, az élet leegyszerűsítése a biológia által. Milyen szörnyű, hogy nem tudjuk, hogy egy nő hogyan gondolkodik, hogyan érez. Maga a nemiség nem csak általában izgalmas kérdés. Jelenleg egy vágyorientált társadalomban élünk. Nekem a mai napig nagy élmény, amikor a nemiségnek egy olyan területével ismerkedtem meg, amelyről nem volt tudomásom. Hiszen a tapasztalatainknak vagyunk végzetesen kiszolgáltatva: 18 éves koromban szerelmes lett belém egy homoszexuális ismerősöm, tőlem kb. hat-hét évvel idősebb férfi. Egy ideig azt hittem, csak barátok vagyunk, moziba mentünk, söröztünk. Gondolj bele, ki voltam én: egy 18 éves vidéki fiú a szocializmusban, teljesen naiv és tapasztalatlan, nem olyan, mint egy mai 18 éves. Egyszer aztán, moziból jövet, rátette a kezét a tarkómra, és a hüvelykujjával simogatni kezdte a nyakamat. Megdöbbentem, hogy akkor most mi van? Nem értettem. Olyan volt ez az egész, félelmetes, mint amikor a kígyó ránéz az egérre, és az megmerevedik. Kísérteties volt, lehullott a függöny. Aztán lassan, rekedt, kimért hangon valahogy kinyögtem: légy szíves, vedd le a kezed a nyakamról. Igen, meg kell élni a dolgokat, nem elég, hogy elolvasod őket. Valójában a könyveimben is ilyen helyzeteket próbálok létrehozni. Szövegeket, amelyeket olvasva hirtelen kísértetiessé válik az élet, és megdöbben, szinte megmerevedik az ember, hogy ilyen is van a létezésben és a szexusban, hogy nemiségünknek olyan területei is vannak, amelyeket elfüggönyöz az én, eltávolít, kikapar – pedig részei identitásunknak. Ha ez az élményem nem lett volna, akkor ezt az érzést sosem tapasztalom meg. – A női szempontúság trendi dolog is egy ideje. – Igen, már Kármán József is kétszáz éve a Fanni hagyományaiban… – Én az időben hozzánk közelebbi irodalomra gondoltam, Weöres Psychéjétől kezdődően, mondjuk. Épp A bolgár kalauz című versedben van az a sokak által idézett sor: „csak a női test képes versenyezni a nyelvvel”. Hogy is van ez? – De hiszen olyan tökéletes tud lenni a női test egy férfi számára! A nyelv viszont… Eszembe jut Barthes hírhedt kijelentése: a nyelv fasiszta. Igen, valóban: nyelv olyan, mint egy sűrű, apró láncszemekből álló bilincs, amit ráraknak az emberre, belefűzik a puha testbe, agyba, nyelvbe, és már nem tud máshogy gondolkodni és fogalmazni. Évszázadok, évezredek alatt kialakítottak elődeink egy börtönt, amit úgy nevezünk, hogy a magyar nyelv. Ebben a börtönben a rácsok reszelésével és a falak vésésével próbálsz kialakítani egy területet magadnak. Próbálsz kitörni. Voltaképpen az összes könyv egy-egy kitörési kísérlet. Másrészt előjön a csábításnak és a vágynak 72 �Találkozási pontok a kérdése. Ahogy a nyelv is csábító, szirén-ének, becsalogat a börtönébe, a női test is csábító, hiszen a tökéletességet idézi fel a férfi számára. Azt persze nem tudhatom, egy nő számára mit idéz fel a női test. – A te nyelvi univerzumodban sok a nyers, kemény, zsilettpenge kifejezés, sokszor lehet olyan érzése az olvasónak, hogy szinte taszítják a szövegek. Ezek a nyelvi formák felforgatják, ha nem is a gyomrot, de az embernek a lelkét vagy a világhoz meg az önmagához való viszonyát. Téged is felforgatnak, miközben írod ezeket a szövegeket? – Amikor írom, és amikor megélem. – A versírás előtti, a pre-vers állapotban? – Persze, meg kell élni valahogy. – Keletkezik egy csomó izgalmas szólelemény a nyelvi laborban, mint élvezőautomata, iszonytartály, ezek hirtelen jönnek? – Igen, ezek az utazás következményei, mondjuk így. – Leginkább szabadversben nyilatkozol meg. Olvasni sem szereted a kötött szövegeket? – Egy József Attilát nem lehet nem szeretni olvasni, ott abszolút rendben van. Egyrészt nem is vagyok olyan nagy formai zseni, mint a már említett Csehy Zoltán, képtelen lennék zárt, kialakított formákban dolgozni, másrészt meg elgondolkodtató a következő tapasztalat: Parti Nagy Lajos egyszer azt mondta, hogy Nyugat-Európában már 20-30 éve senki sem ír kötött verset. Amikor az ő kötött versét lefordították franciára vagy németre, akkor a befogadók számára vicces volt, sanzon- vagy popdalszerű. – Anakronisztikus tehát? – Igen, ezért is mondta ő, akit annyi bírálat ér a szabad fordításai miatt, hogy szerinte a kötött szövegét franciára vagy németre nem rímes formában kellene fordítani, mert azt a nyugati versolvasó archaikusnak érzi. A magyar irodalom ennyire nem építette le a kötött formákat, mert más típusú nyelv, de látjuk, hogy az utóbbi időben a prózavers egyre erőteljesebben tör elő, hódít meg területeket. Egyébként nincsenek averzióim a kötött formákkal szemben, sőt csodálom azokat, akik rímben, időmértékben alkotnak. Egyszerűen a tehetségemnek a korlátja, hogy nem alkalmazom a kötött formákat. – Végül beszéljünk új verses kéziratodról, mely kiadás előtt áll. Ez az új folyam ismét más formát kap, témájában is változik. A címe Kunstkamera. Milyen élményből merítettél? – A Boldogságtelep, vetélőgépben c. kötet túl érzelmes, olyan szavakból áll össze, hogy ha kicsit megnyomja az ember, kicsordul a vér belőlük. Ezután olyan nyelvet akartam létrehozni, amely minden érzelmen túl van. Túl minden emberin, ha szabad így fogalmaznom (Nietzsche nyomán). Nagyon száraz, szálkás nyelv ez, mint amikor a sportolók versenyre készülve szálkásítják az izmaikat. 73 �Találkozási pontok – Pilinszky jutott eszembe, a redukció, a lecsupaszítás, az elhallgatás, a nyelvi sivatag. – Pályáztam anno a kötettervvel, azt próbáltam meglebegtetni, hogy egy posztmodernizált Pilinszky-versnyelv létrehozása a cél, de hát ez biztos hülyeség. Volt bennem egy ilyen szándék, a teljes sivatag, az érzelmeken túli nyelv kikísérletezése, amit az Apokrif beszélője dadog tovább. – Az Apokrif motívumai, a kerti szék, asztal is előjönnek. – Lehet. Ezt a versnyelvet kerestem. – Magzatnyelv, Versek a semmiből – ilyen főcímeken jelentettél meg közülük különböző folyóiratokban és internetes felületeken darabokat. – Olyan is volt, hogy Nincs, aki meghallja. Már vagy fél éve írtam ezeket a szövegeket, amikor volt szerencsém eljutni Szentpétervárra, ahol a filológiai kar szomszédságában megnéztem a Kunstkamera nevet viselő múzeumot. Ez a világ első épülete, amely kifejezetten múzeumnak épült, nem valamelyik palotában rendezték a kiállításokat. Nagy Péter cár alapította, méghozzá úgy, hogy a Néva partján sétálva egyszer észrevett két nagyon furcsán összecsavarodott fát, vagyis fatorzót. Akkor jutott eszébe, hogy létrehozza ezt a múzeumot, amelynek később a Kunstkamera nevet adta, s amelyben torz embriókat állítottak ki, nyitott koponyával született magzatokat, kétfejű, pikkelyes bőrű, kettévált gerincű, nyitott bélrendszerű embertorzókat. A 17. század második felében, a 18. század első harmadában élt Frederik Ruysch holland orvos, botanikus, szobrász, aki forradalmasította a preparáció módszereit, és rengeteg magzattestet tartósított, köztük ezeket az elvetélt, néhány hónapos csecsemőket is. Egy csillagászati összegért, amit senki sem tudott volna kifizetni, Nagy Péter cár felvásárolta egész gyűjteményét, s ezek vannak kiállítva a Kunstkamera középpontjában. Úgy gondoltam akkor, ez az élmény majd egy másik könyvet generál, de valahogy átszivárgott ebbe a koncepcióba, ez a végletes kiszolgáltatottság a gének játékának. Ez a bezártság nagy hatást tett rám. Műalkotásként közszemlére vannak téve a testükkel együtt több mint kétszáz éve ezek a preparátumok, ott lebegnek bezárva az üvegekben, s ez az élmény vitt afelé, hogy az ebből származtatott, preparált, szenvedésen túli száraz nyelv katalógusszerűen az emberi szenvedést is számba vegye. Ezek az elmondhatatlan, sírnivaló történetek. Szíriában egy kislány, akinek meghalt az édesanyja, az aszfaltra rajzolt egy anyaképet, és befeküdt a közepére. Egy kislánynak megölték a szüleit, s ő az anyja holtteste alatt órákon át feküdt, így élte túl. Az afrikai kislányok, akiknek kivágják a csiklójukat. Egy testvérpár, néhány évesek, meghalt az anyjuk, és napokon át éltek a holttesttel a lakásban, macskatápon, nem tudtak kijutni. Hajléktalanok, nyomorékok, koldusok. A tatai tavon nyílvesszővel a nyakában úszkáló vadkacsa. Egy sánta kutya. A Kunstkamera versei nagyon rövid, három-négy-hatsoros szövegek, terjedelmükben hasonlóak a befőttesüvegekben lebegő preparátumokhoz, 74 �Találkozási pontok és külön világokat akarnak megjeleníteni, mint ez az átlőtt nyakú kacsa vagy a szíriai kislány. A sokkoló, a traumatikus, az elmondhatatlan – ezt akartam külön világokként egymás mellé sorakoztatni. – Négy egyjegyű szám kombinációival választod el az egyes versszövegeket egymástól, amiben nem találtam logikát. – És nem is sorrendben követik egymást. A felcserélhetőség és a katalogizálás jelentéseire épül ez a megoldás. Mivel minden cím túlzottan azonosít és rámutat, ezt is el akartam kerülni. – Én az elvonatkoztatást is láttam, a szám mint elvonatkoztató és elválasztó elem. Az ajánlás pedig éppen Frederik Ruyschnak szól. Mottónak meg Berzsenyi-verssorokat választottál, elég megdöbbentő volt, hogy a klasszicizmus magyar óriásától idézel: „A szent költészet néma hattyú…” – ígértem, hogy visszatérek rá. – „S hallgat örökre hideg vizekben…” – A hattyú toposz nagyon elgondolkodtatott, hiszen az antikvitástól Mallarmén, Rilkén keresztül egészen Nemes Nagy Ágnesig is eljuttat, megnyitva, számomra legalábbis, az olvasást, az értelmezési lehetőségeket. A paratextusban szereplő Berzsenyi és Ruysch egyébként kortársak voltak. – Lehet, hogy túl erős párhuzam, de mint ahogy ezek a magzatok ott lebegnek a preparátum hideg vizében évszázadok óta, tulajdonképpen ilyen a költészet is, néma hattyú, torz figura, amelyben mégis önmagunkra ismerünk, önmagunk olyan tartományaira, amelyek a fantáziánkban megjelennek, de nem tudjuk megélni őket. Ez az irodalom is, ezek a fantazmagóriák is: a nem valóságosan megélt valóságok sorozata. Valamiféleképpen a fikciónak a metaforája is, illetve annak a katartikus szenvedéstörténetnek, amely az irodalom és az élet sajátja. Ipolyszakállos, 2014. augusztus 17. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága nyári táborában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata. 75 �Találkozási pontok Palócföld 60 „Csempésztük az irodalmat – palócföldről a Palócföldbe” Ardamica Ferenc a 60 éves Palócföldről SZÁSZI ZOLTÁN Ardamica Ferenc, mielőtt bármit is kérdeznék tőle, azzal kezdi, ne felejtsem el átadni jókívánságait az idén 60. évfolyamába lépő Palócföld folyóiratnak. A losonci író a Palócföldet Nógrádra és a nagyvilágra nyitó, értékes és időtálló alkotásokat bemutató lapnak tartja. „Kívánok a Palócföldnek biztos anyagi hátteret, jó tollú írókat, szerzőket és bátor szerkesztőket! Persze ehhez még sok-sok évtizedes megjelenést! Na meg olvasókat is!” – mondta Ardamica Ferenc. – Mikor kerültél kapcsolatba a Palócfölddel, mint író? – Amikor itthon már végleg szilenciumra ítéltek, és elkezdődött a politikai meghurcoltatásom, ellehetetlenítésem, amikor úgy 1970 vége felé az 1968-as tevékenységem miatt a husáki rendszer elkezdett zaklatni, akkor egyedüli megjelenési lehetőséget a salgótarjáni Palócföld nyújtott. Akkoriban – részint kényszerből persze – kezdtem átjárni Magyarországra, keresni a lehetőségeket. Korábban itthon már voltak sikereim, de utána, az átigazolások után már letiltottak, sehol, semmilyen írásom nem jelenhetett meg, talán egyszer próbálkozott az Új Szó egyik szerkesztője, a Kövesdi Karcsi, de egy megjelent írásom miatt majdnem utcára tették. A családot el kellett tartani, munkát kerestem, mert korábbi helyemről is mennem kellett. Majd bérszámfejtő voltam a városi vállalatnál, de egyszer olyasmit akartak a nyakamba varrni, amit, mint menesztett párttag, mint egykori ’68as már nem tudtam volna kivédeni, börtönben végeztem volna, így inkább 76 �Palócföld 60 Találkozási pontok elmentem onnan. Négy hónap munkanélküliség után, távoli rokonom segítségével jutottam be a füleki zománcgyárba. Ott kezdetben minőségi ellenőrként dolgoztam, majd leszóltak az elvtársak, hogy rendszerellenes ember nem lehet minőségi ellenőr. Így lettem zománcozó munkás. Közben ott mozogtak a fejemben a novellák. Utaztam a munkahelyemre, és közben mindig ott dolgoztak az ötletek a fejemben. Vasárnapi irodalom volt akkor a mi irodalmunk, hiszen mindenkinek dolgoznia kellett, ha írással akart foglalkozni, akkor kénytelen volt a szabad idejében ezt csinálni. – Hogy jutottak át a határon az írásaid? – Volt egy-két fura esetem is. Alaposan viszont akkor lepődtek meg az elvtársak, amikor a postán küldött, persze általuk lefoglalt, elkobzott írásaim mégiscsak megjelentek a Palócföldben. Tudtam, hogy a postán úgyis lefogják, így más módon küldtem át az írásokat. Nevelőapám szalonna mellett, vonaton csempészte ki a határon túlra. Ezekben az időkben, eleitől fogva támogatott engem és mindenben segített Kassai Végh Miklós, és persze, el ne feledjem, drága néhai Pál Jóska is mindig kiállt mellettem, nekik igazán rengeteget köszönhetek. Miklóssal azt is megbeszéltük, hogy szóltak fentről, hogy én éppen tiltólistán vagyok, de ezt nem hivatalosan tették, hanem ilyen mindenféle fehér abrosz melletti beszélgetéseken jelezték neki, azt elvárva, hogy ne hozza le az írásaimat. Amikor ezt megtudtam, kicsit aggódva megkérdeztem, hogy most akkor mi lesz? Erre Miklós azt mondta, nyugi, most kicsit várunk, aztán meg majd lehozzuk. És le is hozta! – Mit jelentett, jelent neked ez a kiállás? – Ha nincs a Palócföld, ha ők, mármint Kassai Végh Miklós, Pál Jóska meg Baranyi Ferenc nem lettek volna, én biztosan abbahagytam volna az írást, de ők mindig biztattak, segítettek, megjelenési lehetőséget biztosítottak. Ők hoztak vissza a pályára, aminek én alaposan a szélére kerültem. Baranyinak mindig tetszettek az írásaim, azt mondta, ha olyan szerzők vannak a lapban, mint én, akkor érdemes kiadni a lapot. Jó, most akkor dicsértem magam, de ezt mondta! Baranyival egy életre szóló barátság köt össze máig is. Na, ez az ő biztatása, véleménye nekem rettentően sokat jelentett azok után, hogy az egyik határátkeléskor történt vegzálásomkor egy véletlenül a zsebemben maradt novella miatt, amit persze elkoboztak, még ráadásul az útlevelem is bevonták. Micsoda véletlen, egyébként az akkor, a határon elkobzott novellát pont nem a Palócföldbe szántam. Szóval, igen, a Palócföld nekem az élet volt akkoriban. Annak ellenére, hogy nem volt útlevelem, mégis kijutottak az írásaim a Palócföldbe. Futárszolgálat és irodalomcsempészet, palócföldről, Palócföldbe. – A mostani, a fennállásának 60. évfordulóját ünneplő Palócföld mit jelentett, mit jelent neked? – Elsősorban azért jó, hogy van a lap, mert így a régió írói egy szélesebb körben tudnak megnyilvánulni. Most azt látom, jól, rugalmasan szerkesztik, 77 �Találkozási pontok Palócföld 60 színvonalas. Én örök hálával tartozom a Palócföldnek, nekem évtizedekig az irodalomhoz kötő köldökzsinórom volt. A hálámat sajnos nem tudom írással leróni. De olvasni rendszeresen olvasom a lapot, és mindig örülök, hogy ha kezembe foghatom. ’70-től ’90-ig egyedül a Palócföld közölte az írásaimat, ők mertek kiállni értem. Annak idején, a Madách-pályázatokon, amit a lap hirdetett meg, szintén rendszeresen részt vettem, sokszor végeztem az élbolyban, ami nagy büszkeség. Húsz évig nekem a Palócföld jelentette az élő irodalmi létemet. A szerkesztők tanácsai, iránymutatása tartott a pályán, mindenképpen segítette ez a munka az írói fejlődésemet. Ott, a Palócföldben mindig barátságosan fogadtak a szerkesztőségben, itthon, el se hinnéd, sokszor volt olyan, hogy még csak hellyel sem kínáltak pozsonyi szerkesztőségekben. Nem szeretek erre emlékezni, rossz emlékek ezek. – Foglalkozat még az írás? – Vannak ötletek, mozognak novellamorzsák a fejemben, de most éppen szélcsendben vagyok, gondjaim, bajaim, egészségügyi problémáim miatt nem tudok igazán nekifogni. Én mindig kora reggel délelőtt írtam, most ez az idő mással telik, délutánra meg elfáradok, és mintha mostanra nagyon elfáradtam volna, övön aluli ütések értek. Sok gond után korábban mindig talpra álltam, tudtam tovább dolgozni, most ez nem megy. Az erő, az energia elszállt, megöregedtem, 73 éves leszek, és nem sok jó volt az életemben. – Mivel foglalkozol mostanság? – Mostanság még fél szemmel olvasok. A dolgozószobámban, ami kissé elárvult, ahol a porlepte írógépem is áll, ott vannak a könyveim, még az egyik oldalnak (padlótól mennyezetig könyv hátán könyv – a szerk. megjegyzése) mintegy kétharmada hátra van. Újságíró koromban nem volt időm olvasni, de gyűjtöttem a könyveket, most akkor végre elolvashatom, vagy esetleg újraolvashatom őket. Sajnos nincs pénzem arra, hogy manapság a fiatal szerzők könyveit megvegyem, de ami eljut hozzám, a rendszeresen járó Irodalmi Szemlével, azt mind elolvasom. Mit is csinálok még? Hm? Ja, persze, tudod, a könyveket szeretik a molyok! Na, én most azokra vadászom! Már fogtam is hármat! 78 �Madách 150 Kép-tér Madách-kultuszretro A Petőfi Irodalmi Múzeum Madách Retro – A Tragédia színei 1964/2014 című kiállításáról DEBRECENI BOGLÁRKA A Petőfi Irodalmi Múzeum Madách Imre halálának 150. évfordulóján nem egy hagyományos, a szerző életútját és munkásságát szemléltető kiállítással várja a látogatókat. Amint a cím is mutatja (Madách Retro) a közelmúlt, pontosabban egy 50 évvel korábbi esemény, Az ember tragédiáját bemutató 1964-es tárlat került a kurátorok, Kovács Ida muzeológus, a PIM művészeti tárának vezetője és Sidó Anna, az intézmény fiatal művészettörténésze érdeklődésének fókuszába. E. Csorba Csilla főigazgató megnyitóbeszédében elmondta, hogy a Madách-kultusz szempontjából kiemelten fontos dátumnak számít a szerző halálának centenáriuma, hiszen a Nógrád megyében található csesztvei Madách-kúria és a szlovákiai alsósztregovai kastély is ekkor kapott múzeumi funkciót. Mivel mindkét intézményt a közelmúltban újították fel – Csesztvén ezenfelül Kovács Ida készített nagyszabású, az egész életművet bemutató kiállítást Kemény Gyula látványtervezővel, a múzeum másik munkatársával –, nem tartották célszerűnek, hogy intézményükben is hagyományos kiállítást rendezzenek. Az 1964-es év azonban más szempontból is kiemelkedő fontossággal bírt. A kádári konszolidáció időszakában egyre több Tragédia-kiadás látott napvilágot, s bár az ideológusok, akik a három T jegyében kontroll alatt tartották a kultúrát, ezen belül az irodalmat és a képzőművészetet is, kétségeket tápláltak afelől, hogy milyen üzeneteket közvetíthet a magyar 79 �Kép-tér Madách 150 társadalom számára a mű, engedélyezték annak színrevitelét, Major Tamás rendezésében,1 illetve támogatták az illusztrációs kiállítás ötletét is. A ’60-as évek a magyar grafika fénykorának tekinthető, nemcsak azért, mert a művészek új technikákat, sokszorosított grafikai eljárásokat honosítottak meg hazánkban, hanem azért is, mert olyan kiváló mesterek tevékenykedtek ebben az időszakban, mint az iskolateremtő Kondor Béla, emellett felvirágzott a könyvillusztrálás művészete, a közönség pedig egyre nagyobb figyelmet szentelt eme (legkevésbé monumentális, ezáltal legkevésbé ellenőrzött) művészeti ágnak. A PIM 1964-es pályázatára mintegy 15 művész kapott felkérést, hogy a korszak szellemiségéhez igazodva interpretálja a Tragédiát. Ebben a gesztusban természetesen benne foglaltatott az elvárás, hogy a Párt értelmezési metodikája szerint tárják fel a jelentésrétegeket. A felkért művészek két szabadon választott és egy a kiírók által megjelölt színhez készítettek illusztrációkat. A projektben nem mindenki kívánt részt venni, hárman elzárkóztak a feladat elől, annak ellenére, hogy megélhetésüket segítette volna egy múzeumi vásárlás, ami minden ehhez hasonló esetben bekövetkezett. Szász Endre, Gacs Gábor és Csernus Tibor így nem válaszolt a felhívásra, igaz, Csernus akkor már elutazott Párizsba, ahonnan később sem tért vissza, disszidált. Bálint Endre (az 1964ben bemutatott darab látványtervezője), Feledy Gyula, Gy. Molnár István, Hincz Gyula, Kondor Béla, Lukovszky László, Martyn Ferenc, Pásztor Gábor, Raszler Károly, Szántó Piroska, Tóth Imre és Würtz Ádám azonban elvállalta a megbízást. Felettébb érdekes, hogy Kass János, aki már korábban is nívós illusztrációkat készített a műhöz, nem szerepelt a meghívott művészek névsorában. A másik kérdés, ami nem csak bennem, hanem Wehner Tibor művészettörténészben is felmerült2, az, hogy mennyire lehet véletlen, vagy egyáltalán nem véletlen, hogy bár elkészült 49 grafikai lap, a színek közül kimaradt az V. (Athén), holott még az ideológiai szempontból leginkább vitatott, mondhatni „legkényesebb” Falansztert, és a szabadságeszmény legfőbb hirdetőjét, a párizsi színt is illusztrálták. A létrejött alkotások között láthatunk akvarelleket, ceruza- és tusrajzokat, kollázsokat, montázsokat, litográfiákat, rézkarcokat és vegyes technikával készült munkákat is, melyek nagyfokú mesterségbeli felkészültségről tanúskodnak. Kevés a felszínes, patetikus hangvételű ábrázolás, stílusbravúr, ám annál több a Tragédia jellemző motívumait, a szárnyalást és a zuhanást, ezzel párhuzamosan az emberi létezés fontos kérdéseit, a felemelkedés és az elbukás dilemmáját tükröző kompozíció. Az értelmezés tehát túlmutatott az „elváráson”, a képzőművészek nem szorítkoztak a kötelező penzumok teljesítésére, hanem állást foglaltak, már amennyire a szabott keretek között lehetségesnek bizonyult. A Tragédia mondanivalója minden korszakban, így a szocialista érában is aktuálisnak számított, a művészek és a befogadók számára sem volt 80 �Madách 150 Kép-tér érdektelen, a ’64-es sorozat mégsem vált széles körben ismertté. Az idei kiállítás fő célja azonban nem e hiány pótlása, nem a mintegy fél évszázaddal ezelőtt készült képek köztudatba való emelése, esztétikai elemzése, művészi kvalitásának boncolgatása. Ez a tárlat a recepció- és kultúrtörténet része, a modern intermediális, a szövegek és képek viszonyát feltáró kutatások fontos állomása lehet. Révész Emese művészettörténész rámutatott arra,3 hogy „a tisztelgő ünneplés tárgya maga a kultusz”, az intézmény pedig a kilencvenes évek végén fellendülő irodalmi kultuszkutatás központja volt. A rendezők a második terem fali installációjával is hangsúlyozzák, hogy a grafikák egyben kortörténeti dokumentumok, a régi kartontároló szekrény fiókjai és a kartoncédulák jelképezik a múzeumi szemlélet és gyakorlat változásait. „A múzeum, mint tudományos, művészeti színtér, maga alakítja a diszciplína, így esetünkben az irodalmi muzeológia elméletét és gyakorlatát, s különböző pozitív fordulatokat és tévedéseket is tartalmazva az archívum, s benne a gyűjtemények jellegét, arculatát” – hangzott el E. Csorba Csilla megnyitóbeszédében. A múzeumi gyakorlat változását szemléltetik többek között az interaktivitásra felhívó érintőképes monitorok is. A „montázsoló” program segítségével a kiállított munkák egyes elemeiből lehet új képeket varázsolni, a „képregény-készítő” játékosan idézi fel a Tragédia főbb jeleneteit, a harmadik program pedig fotókat (a ’64-es előadás fotóit), illetve rövid összefoglalókat társít a színekhez. Az első teremben bemutatott újságcikkek, fényképek, a Madách életútját összefoglaló diafilm és diavetítés, az MTV archívumából kölcsönzött tévéfelvétel, a régi Kékes TV, illetve az állványán elhelyezett Film, Színház, Muzsika magazin ’64-es számai, a színmű korabeli kiadásai, valamint a Képzőművészeti Kiadó – Magyar Nemzeti Galéria – Ludwig Múzeum közös kiadásában 1991-ben megjelent Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben című kiállítás katalógusa próbálja felidézni azt a kultúrpolitikai közeget, ahol a műalkotások és az „új” interpretációk megszülettek. Major Tamás a vele készített interjúban elmondja, hogy a Tragédiát Lucifer és Ádám intellektuális párharca teszi izgalmassá, az, hogy Lucifer valódi ellenfélre akadt, aki nem csak tanul tőle, hanem meg is kérdőjelezi tetteit, és Ádám elbukhat ugyan, de az „eszme” mindig győzni fog, ami bizonyos értelemben merész kijelentésnek is tekinthető. A kiállítást összességében nagyon előremutatónak tartom, mégis azt gondolom, hogy csak egy szűk réteghez szól, a fiatalabb korosztálytól, a hagyományos megközelítésmódokat kedvelő látogatóktól valószínűleg távol áll, mert számukra nehezen megfogható az az eszmeiség, amit a kurátorok közvetítenek. Talán az sem változtatna ezen a tényen, ha tágabb recepció-, hatás- és művészettörténeti kontextusba ágyaznák a hatvanas évek tendenciáinak, kultúrpolitikájának bemutatását. Többen hiányolják a kortárs nézőpontot is, ennek hiánya azonban indokolható azzal, hogy a 81 �Kép-tér Madách 150 győri Rómer Flóris Múzeum „Vagyok – bolond szó. Voltál és leszesz. / Örök levés s enyészet minden élet.” jeligével illusztrációs pályázatot hirdetett professzionális képzőművészeknek és a művészeti felsőoktatás hallgatóinak, a pályázatra beérkezett művek pedig október végétől láthatóak voltak intézményükben. (PIM, 2014. június 18.– december 5.) Jegyzetek Az ember tragédiáját a Nemzeti Színházban mutatták be, Budapesten. Wehner Tibor megnyitóbeszéde 150:50 – Az évforduló évfordulója. Madách Retro címmel a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület online magazinja oldalán jelent meg, 2014. 07. 16-án. http://www.magyarmuzeumok.hu/ kiallitas/1924_15050__az_evfordulo_evforduloja. 3 Révész Emese: A Madách-ügy, ÉS, LVIII. évfolyam, 36. szám, 2014. szept. 5. 1 2 82 �Ami marad Tabukiállítás Németh Zoltán: Kunstkamera PUCHER BÁLINT A Kunstkamera rövid, tömör, néhol egy mondatra csiszolt szövegeinek családfáján a magyar irodalomban olyan felmenőket lehet találni, mint a modernizmus előtti korszakok epigramma-költészete, amelyben a lírai én véleménynyilvánítása még hangsúlyos volt (Vörösmarty, Petőfi: Felhők). Majd a korai modern költőknél az esztétizmus felfogása a rím- és hangzásjátékokat hozta előtérbe és a véleménykifejtés háttérbe szorult, átadva a helyet a benyomások, érzések, helyzetek rögzítésének (Babits: Messze... messze..., Kosztolányi: Negyven pillanatkép, de Radnóti egyes verssorozatait is ide sorolom, például a Razglednicákat). A későmodern költészet ezen formájában a lírai én jelentéktelenné válását, néhol teljes meghatározhatatlanságát lehet látni. Valamint a csilingelő rímek és ritmus hiányát, dísztelenséget, filozofikus gondolatokat és a költői megszólalás határainak keresését (Pilinszky, Weöres: Egysoros versek). Ezenkívül nagyobb intertextualitást, valamint utalást a nyelvre és az írásra, öntükrözést, de ezt igazán a posztmodern irodalom állította középpontba. Itt elsősorban Tandorit kell megemlíteni, főleg az Egy talált tárgy megtisztítása című, szélsőségesen rövid és hosszú verseket egyaránt tartalmazó kötetét, amelynek egyes darabjai semmi másról nem szólnak, mint a nyelv működéséről. Manapság Németh mellett többek között Simon Márton, Hartay Csaba publikált hasonló, rövid versekből összeállított sorozatokat. Az ő Szemhunyásaik és Polaroidjaik folytatják Tandori és más posztmodern szerzők lestilizált, alulretorizált stílusát. Viszont kevésbé szabályszegők, és a sorozatok egyes darabjai öntükrözők, de magát a nyelvműködést és -játékot 83 �Ami marad nem állítják centrumba. Németh és Simon kötetében szembeszökő az az esztétikai elv, amit teoretikusan Gilles Deleuze fogalmazott meg, és amit Kovács András Bálint a posztmodern művészet egyik alapelveként írt le. Ez a nyitott szerialitás, ami Deleuze filozófiai felfogásából következik, azt jelenti, hogy „egy műalkotás több, egymással nem szükségszerűen kapcsolatban levő formálóelv sorozata, amely sorozat ezért nem alkot szerves műegészt vagy totalitást”, hanem „végtelen katalógust”, és ez az alapja annak az eklektikának, amit egyes posztmodern művekben lehet tapasztalni. Valamint a neten böngészés közben, amikor az oldalak, zenék, videók befogadásának nincs kijelölt iránya, a linkeken való ugrálás felszámolja a nyomtatott írásbeliség vagy a rádió, televízió linearitását, kezdettel és véggel rendelkező szerkezetek helyett az információk egy hálózatot alkotnak. A Kunstkamera és a Polaroidok ugyan nyomtatott formában, de kísértetiesen hasonló módszerrel hoznak létre hálózatszerű szerkezetet: mindkét könyv szövegei számokkal vannak felcímkézve, amik véletlenszerűen követik egymást. Németh odáig ment a sorozatszerűségben, hogy a töredékes hatást keltő, 5.5.6.5.-os szöveget kétszer szerepeltette: „Amelynek kitépte nyelvét, / és nyersen elfogyasztotta, / azét.” (23., 31. oldal) A Kunstkamera szövegei a költői megszólalást gyakorlatilag egy-egy lírai vagy jelentőséggel bíró esemény, helyzet leírására korlátozzák. A költészet elemi részecskéinek hatnak, amiket szinte már csak nyelvtani szempontból lehet tovább bontani, a jelentés szempontjából egy egységet alkotnak. A lírai én néhol leírható egy-egy tulajdonság szempontjából, de általában nem, és úgy érzem, hogy ebben a versnyelvben elveszti a jelentőségét a megszólaló személyisége. Ugyan a látvány leírásának nagy szerepe van, de csak kismértékben jellemző a szóképek használata, a szavaknak általában nem szükséges az átvitt értelmét keresni. Úgy gondolom, hogy általánosan jellemző napjaink haladó művészetére a nyugati kultúrában tabusított, eltitkolt, elhallgatott jelenségek, köztük kiemelten a testiség, a szexualitás, a kendőzetlen indulatok és vágyak ábrázolásához való vonzódás. A Kunstkamera sajátosan illeszkedik ebbe a trendbe, fő témáiként a testiség, a testbe zártság tapasztalata, a nemiség, valamint a test időbeli határai, a születés és a halál írható le. Ezeket variálják a szövegek, elsősorban a morbid, brutális, abszurd, filozofikus oldalukat felmutatva. Kegyetlenséget, a brutális vagy tragikus jelenségekhez tárgyilagos viszonyulást, a moralizálás hiányát lehet tapasztalni, és olyan, néha sokkolóan szélsőséges helyzeteket, amik különböző kategóriák határát feszegetik. Mint az élő és élettelen vagy halott, emberi és nem emberi határát, a kategóriák átmenetét: „Géparc / könnyben úszva.” (113.), a test, az individuum és a külvilág, valamint az érzékelés a határait: „Darabonként préselődött át / a test a kerítés résein, / de a másik oldalon / már egyetlen énjére sem / emlékezett.” (110.) Illetve az élet teremtésének és megszűnésének összefonódását: „A tíz éve elszabadult 84 �Ami marad kísértethajón / félőrült kannibál patkányok százai, / szülnek és egymást falják, / hogy életben maradjanak.” (128.) Ennek a groteszk leírásai Nádas Péter Saját halálának konklúzióira emlékeztetnek: „Anyám megszülte a testet, én megszülöm a halálomat.” Ezeken kívül szembeszökő témát jelent az öntükrözés, magáról az írásról, a nyelvről, a fogalmi gondolkodásról, és annak korlátozottságáról szóló írás: „Jelentés: / szavak szúrnak halálra / más szavakat.” (43.) A Kunstkamera egy része beteljesíti a szerző által vállalt célt, hogy a valódi, preparált embriókat tartalmazó Kunstkamera múzeumához hasonlóan vegye sorba a traumákat, nyissa fel a testet, tegye közszemlére a nemiséget. A szövegek másik része a radikálisan rövid formát nem ennyire tematikusan használja, ezektől eltérő témájú pillanatokat, még annak is nehezen nevezhető gondolatokat, meghökkentő, abszurd egymás mellé rendeléseket lehet olvasni: „Kulcsok, / amelyeket csak / újabb kulcsok nyitnak.” (42.) Az átlagos kötetekkel szemben nehezebb ennek az értékelése, hiszen az egy-két-hárommondatos szövegeket nem lehet azzal a mércével mérni, amivel a verseskötetek többségét. Nem lehet különböző szempontokat felállítani, hogy mondjuk mennyire eredeti a témafelvetés, hogy szűkszavúak vagy túláradók-e a versek, gyakorlatilag csak arra lehet választ adni, hogy az egyes gondolatfelvetések vagy szituációk a szövegekben tetszettek-e, érdekesek-e. Ezekre pedig még annyira se lehet objektív, univerzális válaszokat adni, mint a korábbiakra, ez teljesen az egyéni ízlés függvénye. Számomra széles skálán mozognak, az értelmezhetetlenektől a maguk módján nagyon költői írásokig, nagyrészt minimum érdekes élményt jelentve. Amit visszatérően problémának éreztem, hogy egyes szövegek irodalomtudományi elméletek megfogalmazásának tűnnek. Főleg a tükörjellegű szövegeknél tapasztaltam gyakran, hogy a teoretikusként is jelentős szerző mintha a saját maga vagy mások által megfogalmazott gondolatokra írna metaforákat. Például a következő vers tekinthető a posztmodernizmusban megkérdőjelezett eredetiség illusztrációjának: „A hal vízbe írt regénye, / a madár levegőbe húzott betűi, / idézetek.” (56.) Teljesen elhibázottnak ezeket sem gondolom, de azt igen, hogy a teoretikus áthallások csökkentik a költőiséget. Ha kortárs viszonyítási pontot keresünk, akkor Simon Márton jegyzettömbszerű Polaroidokjához képest erősebben érződik a koncepció a Kunstkamerában. Ugyan az utóbbi is tartalmaz jegyzetszerű, egy átlagos vers kibontatlan ötletének vagy az írás melléktermékének ható szövegeket, de több vers érvényesít hasonló szemléletmódot. Ami leszámol a hagyományos értelemben vett és napjaink költészetét is meghatározó lírai írásmóddal, ami, látszólag legalábbis, egyéni tapasztalatok, gondolatok megfogalmazására használja azt, és a kulturális és erkölcsi normák figyelmen kívül hagyásával keresi az emberi létezés és viselkedés határait. Filmművészetben a közelmúlt egyik legrejtélyesebb 85 �Ami marad filmje, a Tejút tekinthető a párjának, ami szintén szélsőségesen minimalista stílusban, a játékfilm és a videoinstalláció határán, többek közt szintén a viselkedési normák határait feszegette. És ahogy a Tejút is csak akkor élvezhető, ha valaki félreteszi azokat az elvárásokat, amiket egy átlagos, akár művészi igénnyel készült filmhez lehet fűzni, úgy a Kunstkamera klasszikus szépségeszmét tagadó esztétikuma is akkor tárul fel, ha valaki nem a hagyományos értelemben szép, költői, jól megírt verseket vár a kötettől. (Kalligram, Pozsony, 2014) 86 �Ami marad „Magyarországon kívül tanultam meg igazán, hogy magyar vagyok” – Nemes Nagy Ágnes útinaplója BARNA PÉTER Nemes Nagy Ágnes Lengyel Balázs kíséretében rengeteget utazott élete folyamán különböző írói ösztöndíjaknak, programoknak köszönhetően. Útjairól naplóbejegyzéseket készített, melyek, ha töredékesen és néhol felületesen is, de összefoglalják az utak lényegét és főbb történéseit. A különböző hosszúságú szövegeket eddig csak folyóiratokban vagy a szerző más köteteinek kísérőszövegeiként olvashattuk. Most a Helikon kiadó egy kötetbe rendezve, Magyarul és világul címmel, szerkesztői magyarázó lábjegyzetekkel és fényképválogatással adta ki az írásokat, Nemes Nagy és Lengyel Balázs erdélyi, bécsi, zürichi, angliai, brüsszeli, amerikai, jeruzsálemi és párizsi útjainak elbeszéléseit. A szövegek sokkal inkább adminisztratív, mintsem szépirodalmi jelleggel íródtak, így elenyésző az elmélkedések, hosszabb gondolatmenetek száma. Nemes nagy írásai a magyar irodalmi hagyományokat tekintve nem nevezhetők tipikus irodalmi útirajzoknak, abban a tekintetben, hogy fő céljuk nem az idegenségtapasztalat deklarálása vagy leépítése, szándékuk nem az utazó érzékelésének részletes megfogalmazása, értelmezése és elbeszélése. Ebből következően nem kapcsolódnak Kosztolányi, Márai vagy Szabó Lőrinc útirajzaihoz. Bár az idegenség feldolgozásának tapasztalatai több helyen is megegyeznek, mindennek interpretációja és megfogalmazása eltérő az említett szerzőkétől, elsősorban a hangsúlyozást tekintve. A narráció ebből következően nem a másik körülírására, meghatározására vagy értékelésére koncentrál, sokkal inkább befelé fordul és a saját pozíció 87 �Ami marad viszonylatában mutatja meg a másik oldalt. Az elbeszélés során Nemes Nagy kevésbé pszichologizál vagy foglalkozik az utazás adta fő lélektani vagy érzékelésbeli tapasztalatokkal, az én-ből kiindulva mutatja meg az idegent és nem fordítva, ezzel együtt sem időzik sokat egy-egy jeleneten, az első impressziók feljegyzésére, a találkozások főbb tapasztalataira és az események gyors leírására törekedett. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének megegyezések, vagy rokonítható tapasztalatok a műfaj hagyományaihoz vagy az utazás aktusának általános jellemzőihez képest. A bejegyzésekben fel-felütik a fejüket olyan toposzok, melyek tipikusan az útirajz-irodalom, vagy tágabb értelemben véve az utazás lélektanának sajátjai. Gyakran visszatérő elem egy-egy ország nemzetkarakterológiai értékelése, de a saját nemzeti identitás és az arra való ráismerés is gyakori a szövegekben. A könyv egyik legérdekesebb részénél például az amerikai út lezárásaként Utóiratot is ír, melyben arról értekezik, hogy mit jelent magyarnak, mit jelent európainak lenni a nagyvilágban: „Amerikában tanultam meg, hogy európai vagyok. Ahogy Magyarországon kívül tanultam meg igazán, hogy magyar vagyok. Az európai, az mind hasonlít egymáshoz. Milyen az európai? Az európai egyszerre eszik késsel és villával. Nem vágja fel előre az ételt, és teszi félre a kést, hogy azután csak villával folytassa. […] Az európai cigarettázik. Az európai vatelines télikabátot hord. Mindössze öt óra séta után már a fáradtság jeleit mutatja. Ez alól csak a hegymászók kivételek. Az európai nagyképű. […] Az európai maníros. Hiányzik belőle az igaz természetesség, szívélyesség, magától értetődő bizalom, a nyílt, vidám szembenézés a világgal.” (314.) A következő részlet egy tipikusnak mondható utazói tapasztalatot jelenít meg. Az idegenbe tévedt az elveszettség érzésének minél hatékonyabb csökkentése érdekében otthoni emlékekbe, érzésekbe kapaszkodik azért, hogy az új környezetét is minél barátságosabbnak és ismerősebbnek lássa, egyben hamarabb otthonosabbá tegye: „Hazafelé jövet egy pillanatra átélem, hogy Amerikában vagyok. A táj nagyon hasonlít az Alföldre, valamivel dombosabb, erdősebb. De az a sok, hatalmas kukoricaföld, azok a távoli tanyaházak akár Kiskunfélegyháza körül is lehetnének. A házak formája viszont más. Hirtelen beúszik az autó ablakán egy kis domb, rajta egyemeletes, sötétvörös faház a prérin. Egy másodpercnyi 19. század, egy másodpercnyi préri. Ez valóban préri volt, May Károly-féle indiánok járták, köztük a nagyfőnök: Sólyomszem. Azt a vörös faházat Sólyomszem is láthatta volna.” – így jelenik meg az ismerős az idegenben, a biztos a bizonytalanban (182.). A következő részlet is beszélő: „Ez a May Flower, ez az Iowa City mégiscsak fárasztóbb, nyugtalanítóbb és unalmasabb Szigliget. Úgy értem: izgató mivoltában unalmas.” (197.) Más helyen Nemes Nagy többször is meglepődve veszi tudomásul hazai vagy gyermekkori emlékeinek hirtelen 88 �Ami marad és meglepő felbukkanását: „Nagyon jólesett ez a farm. Az állatok. Itt főképp állatokkal szeretek beszélni, csak tudnak magyarul. Különös, hogy itt, Iowában találkoztam a gyerekkorommal.” (207.) A tömörség ellenére mindvégig jelen van az az életszemlélet, melankólia és nosztalgia, amit a költő-író nevéhez köthetünk, és amit szépirodalmi munkássága során már megismerhettünk.1 Életrajzi különlegességekben, érdekességekben, kortörténeti adalékokban nincs hiány. A leírás legfőbb célja ugyanakkor nem a környezet, a látványosságok, a helyi érdekességek vagy az ismeretlen emberek bemutatása, leírása.2 A környezet sokkal inkább másodlagos, ha nagyobb hangsúlyt kap, akkor is csak azért, mert valamilyen jelentős befolyással van a főszereplő hangulatára, érzéseire. A legfőbb hangsúly tehát magán a beszélőn van, ha csak futólag is, de az ő érzései, fizikai vagy lelki állapota kerül középpontba. Minden más csak ennek függvényében jelenik meg. Mindent összevetve elmondható, hogy Nemes Nagy szövegei naplóbejegyzésekként funkcionálva egyfajta vallomásként hatnak, melyből kiderül, hogy a szerző hogy viselkedik akkor, amikor úgy érzi, elveszett az ismeretlen közegben, amikor honvágya van, távol hazájától üresnek érzi magát vagy éppen csak nehezen tudja áthidalni azokat a kulturális, társadalmi különbségeket, amik az ilyen utak során adódnak. A szövegek segítségével, ha csak felületesen is, de tanúi lehetünk egy érzékeny lélek reakcióinak. A szerző gondolatai, észrevételei és következtetései rengeteg érdekességet és élvezetet nyújtanak. Az olvasás végeztével azt érezzük, hogy személyes betekintést nyerhettünk egyik legjelentősebb szerzőnk életébe, aki ennek köszönhetően közelebb került hozzánk. Mi mást, mi többet is várhatnánk egy naplótól? (Nemes Nagy Ágnes: Magyarul és világul, Helikon, Budapest, 2014) Jegyzetek A következőképpen ír a bécsi pályaudvaron megesett kalandjukról, mely során segítettek egy magyar fiún, akinek ellopták a bőröndjeit: „Íme, itt láthatók a megaláztatás előnyei. A kisfiú szerencsétlensége mellett mit számít a miénk? De ez ősi tapasztalatom, még 44-ből meg az ostromból. Hogyan lehet megszabadulni például a félelemtől? Úgy, hogy az ember sürgősen gondoskodni kezd másokról, tisztában van vele, hogy másokat kell megmentenie. Nincs jobb gyógyszer ennél. Még a legvadabb bombázásban is segít. Ha nem akarsz félni, félts másokat.” (110.) 2 A brüsszeli írások kilógnak a sorból, ezek sokkal inkább novellaszerűek több betéttörténettel, elmélkedéssel és részletesebben kifejtett érdekességgel. 1 89 �Ami marad Tiszta tükör jó helyen Varga Mária: Válság és hagyomány CSONGRÁDY BÉLA Álkérdésnek látszik, de valós dilemmának is nevezhető: lehet-e, pontosabban szólva, hogyan kell, recenziót írni egy olyan kötetről, amelynek a szerzője három különböző műfajban – tanulmány, kritika, interjú – nem kevesebb mint huszonegy írást tett közzé. Persze mint mindig, ez esetben is adódik megoldás: meg kell találni azt a vezérfonalat, amely eggyé fűzi a dolgozatokat. Az első és legfontosabb közös nevező a tollforgató maga, az a személy, aki papírra vetette gondolatait. A terényi születésű tanár, újságíró dr. Varga Mária Balassagyarmaton él és az elmúlt években helyi középiskolákban tanított magyar nyelvet és irodalmat, valamint angolt, de a helyi társadalomba másként is „beágyazta” magát. Nevezetesen azzal, hogy a Balassagyarmatért Baráti Kör honlapján 2006 és 2013 között számos helyi személyiséggel készített interjút, majd a beszélgetéseket szerkesztőtársával, Nagy Lászlóval együtt kötetté rendezte. A könyv Portrék Balassagyarmaton innen és túl címmel jelent meg az elmúlt esztendőben. (A kiadványról a Palócföld 2013/5-ös számában tett közzé recenziót.) Varga Máriának azonban maradt ideje, energiája arra is, hogy figyelmet fordítson a lakóhelyén, szülőmegyéjén kívüli szellemi életre, s publikációival jelen legyen az országos kulturális vérkeringésben is. Lehet, hogy ezt az orientációt nem fogalmazta meg célként még önmaga számára sem, de a rendszeresnek nevezhető megjelenés, a témaválasztás mindenesetre ezt sugallja. Hiszen a Válság és hagyomány című jelen kötetében olvasható 90 �Ami marad dolgozatok döntő többsége eredetileg a Kortárs hasábjain jelent meg 2005 és 2013 között, de egy interjúja lassan már negyed évszázaddal ezelőtt, 1990-ben készült és a Hitel lapjain látott napvilágot, kettő pedig a Magyar Nemzet 2002-es évfolyamában. A szerző érzékenységét, látásmódjának sajátosságait végül is bizonyító erővel tükrözik vissza azok a kérdéskörök, amelyeket körüljárt, amelyekről gondolkodott, azok a kötetek, amelyeket elemzett, s nem utolsósorban azok a személyek, akikkel beszélgetett. Az írások széleskörű tájékozottságról, sok ismeretről, mély tartalomról, a szív és a lélek szerepéről, az igényes megformálásról tanúskodnak, s e jellemzőket nem cáfolják, inkább erősítik Aczél Petra előszavának szokatlannak tetsző, de lényegre koncentráló, találó megállapításai. Nevezetesen, hogy „holttérkezelő”-nek nevezi Varga Máriát, könyvét pedig „amolyan kulturális holttérfigyelő”-nek. „Jó helyre elhelyezett tiszta tükör, amelyből élesebb képet kapunk az útról, a viszonyokról és a »kísérőkről«.” Ez a kötet „nem arról szól, hogy mi áll előttünk, és nem is arról, mit hagytunk magunk mögött. Arról szól, amit éppen most felejtenénk el: válságról, hagyományról, irodalomról és értelmiségi gondolkodásról… Három műfajból tart tükröt nemzet, erkölcs, irodalom és nyelv elé… Nem fed fel, nem leplez le semmit, nem tár fel titkokat, hanem oda mutat, ahol eddig talán semmit nem vettünk észre. Meggyőző műveltséggel, olvasmányos stílussal a holttérbe világít. Vajon lemondhatunk-e arról, hogy alaposan megnézzük, amit így végre megláthatunk?” A kérdés költői, a válasz adott: Varga Mária könyvét olvasni kell. S hogy konkrétan miért, arra az alábbiakban következzék néhány példa. A Tanulmányok fejezetcím alatt három írás szerepel, ebből az első meríti ki egyértelműen az említett országos, sőt nemzetközi horizontú megközelítésmódot, amennyiben A regény mint a lét egyedül érvényes értelmezése című opus a párhuzamokat keresi három különböző indíttatású és világlátású teoretikus – Hamvas Béla, Lukács György és az orosz irodalomtudós, filozófus, Dosztojevszkij-szakértő, Mihail Bahtyin (18951975) – regényelméletében. A kronológiailag második dolgozat a Bátor népnek van hazája nem irodalmi témájú, de minden művészetre hatással lévő bátorságot mint etikai kategóriát elemzi, abból az apropóból illetve aspektusból, hogy 2005-ben a Magyar Országgyűlés Balassagyarmatnak ítélte a „Civitas fortissima”, azaz a „Legbátrabb város” címet, 2006-ben pedig a Magyar Örökség-díjat is megkapta a település azért a hősi magatartásért, amelyet lakosai 1919 januárjában a „csehkiverésként” számon tartott honmentő akció során tanúsítottak. A Mikszáth-tanulmánynak a „nagy palóc” révén eleve van nógrádi beágyazottsága, de az írás nem erről szól. Azt a „máig nem szűnő polémiát” eleveníti fel, amely arra tesz kísérletet, hogy „miképpen lehetne Mikszáth munkásságát besorolni a változó stílusirányok, művészi világképek, „paradigmák” egyikébe-másikába.” Varga Mária 91 �Ami marad jó néhány magyar szaktekintélyre – és egy-két külföldire is – hivatkozva alakítja saját véleményét, amelyet írása címében – Mikszáth Kálmán, a bölcs realista – meg is előlegez. Ezzel – akár szó szerint is – szinkronban állnak következtetései: „Mikszáth – bölcs emberre jellemző módon – az arany középutat célozta meg minden téren. Ezen azt értjük, hogy az ellentétes minőségek között félúton (európai szemlélettel élve), illetve egy minőség szélső pólusaitól egyenlő távolságra (keleti módon szemlélve) helyezkedett el… Kiegyensúlyozott gondolkodásra, látásmódra törekszik. Éppen emiatt sorolják időnként ellentétes irányzatokhoz, vagy tekintenek rá éppen ellentétek kiegyenlítőjeként… A dolgok, jelenségek viszonyrendszerben való bemutatása Mikszáthnak is egyik legjellemzőbb írói módszere… Ő, az író nem von le konzekvenciát, nem mond ítéletet, csupán ábrázol.” A Kritikák című fejezet kilenc írást tartalmaz s három kötetre – felettébb érdekes módon, nyilván valami sajátos vonzalom, netán személyes kapcsolat folyományaként –, Jámborné Balog Tünde, a festőnek indult, az utóbbi években szépíróként is aktív makói tanárember könyveire, két novellagyűjteményre és egy gasztronómiai kötetre reflektál. Ferdinándy György könyve, a Magányos gerle című tematikus novellafüzér, lírai önéletrajz révén Varga Mária egy olyan alkotóra hívja fel a figyelmet, aki „folyton a saját életét írja.” A francia és Puerto Rico-i emigrációból a rendszerváltáskor hazatért írót igencsak foglalkoztatja az a kérdés, hogy „miért nem tud ő igazi regényt írni?”, illetve hogy „miért nem terem a magyar irodalom igazi nagyregényt?” „Nem nyelvünkkel és nem gondolkodásmódunkkal van bajunk. A baj a valósággal van, amibe beleszülettünk itt, a művelt világ közepén. A valóság tényei azok, amelyek érthetetlenek, tehát érdektelenek” („tudniillik a Nyugat számára” – teszi hozzá Varga Mária.). Ugyancsak emigráns – Londonban élt – és visszajött író volt a 2008-ban elhunyt Czigány Lóránt. Az Irodalom kényszerzubbonyban című kötetét Varga Mária ugyancsak nem véletlenül választhatta elemzés tárgyául, merthogy az egy másik magyar jelenséget, a politikához való ellentmondásos, esetenként abszurd viszonyt állítja reflektorfénybe. Nem szívderítő ugyan, de igaz a végkövetkeztetése: „Czigány Lóránt könyve sokféle tanulságot hordoz – ki-ki élményei, tapasztalatai szerint vonja majd le. A bemutatott jelenségek ugyan valószínűleg soha nem fognak ugyanúgy lejátszódni, de amíg nem tudatosan és éber módon élünk, addig ostoba érdekkörök újra meg újra »államosítják«, »globalizálják«, kimossák az agyunkat azért, hogy kiszolgáltatott állapotban – »tudati kényszerzubbonyban« – tartsanak.” Faludi Ádám Országúti firkáló című kötetének elemzése – amellett, hogy kiemeli a szerző érdemeit az úgynevezett „ellenkultúra” nosztalgikus, ironikus felhangokkal teli megjelenítése kapcsán – egyszersmind azt is példázza: Varga Mária kimondja, vállalja az egyértelműen bíráló véleményét is, amikor erőltetettséget, öncélúságot tapasztal az írásokban. A nagy 92 �Ami marad formátumú, eredeti gondolkodású és sokáig háttérbe szorított, elhallgatott író, bölcselő Hamvas Béla neve – anélkül, hogy munkássága, bármelyik műve direkten, önálló témaként szerepelne a kötetben – gyakran feltűnik a Válság és hagyomány lapjain, így a kritikák között is. Annál is inkább, mert amikor Kemény Katalin Hét fátyol című, 2009-ben megjelent kötetéről a Kortárs 2011/1-es számában szó esett, megkerülhetetlen volt annak a megállapítása, hogy a 2004-ben elhunyt szerző – noha önálló alkotó volt – Hamvas Béla feleségeként, szellemi hagyatékának egykori gondozójaként is ismertté vált. Olyannyira, hogy „mint Gulyás Pál, a család egyik barátja frappánsan megjegyezte, Katalint sem elválasztani nem lehet Hamvastól, sem összetéveszteni vele.” Az Interjúk fejezet is „velük” kezdődik: Varga Mária 1990-ben kérdezte az özvegyet, hogy vajon a „későn jött Kossuth-díj”-hoz illetve az akkoriban bekövetkezett társadalmi változásokhoz mit szólt volna a halála után több mint húsz évvel posztumusz kitüntetésben részesült, s ezáltal rehabilitált Hamvas Béla. Thiel Katalin művészettörténész – a következő interjúalany – ugyancsak Hamvas Béla ürügyén került a megkérdezettek közé. A további hét beszélgetés minden főszereplője – Bolberitz Pál katolikus pap, filozófus, Mezei Balázs vallásteoretikus, Bókay Antal irodalomtörténész, Molnár Tamás filozófus, politológus, Szegedy-Maszák Mihály irodalomtudós, Finta József építész és Pléh Csaba pszichológus – kiemelkedő képviselője a magyar tudományos, szellemi életnek. Sokat lehet abból okulni, ahogyan és amiről Varga Mária kérdezte őket, és értelemszerűen még többet azokból a megszívlelendő gondolatokból, amelyeket ezek az eminens emberek válaszként megfogalmaztak. Finta József egy fontos mondata azért kerül ide, mert terveivel évtizedekkel ezelőtt a nógrádi megyeszékhely, Salgótarján városközpontját is formálta: „…a technika csupán szolgálat, lehetőség ahhoz, hogy az általunk megkövetelt, kívánt élettereket létrehozza” – mondta a Kossuth-díjas, akadémikus építész. Varga Mária könyvének felelős kiadója a balassagyarmati gyökerű Matúz Gábor újságíró, a 2007-ben szülővárosában létrehozott média intézet igazgatója – többek között A legbátrabb város című dokumentum-játékfilm rendezője, forgatókönyvírója, producere – a Civitas Fortissima Múzeum alapítója volt, a megjelenést a Jobbágy Károly Alapítvány és az Ipoly-parti város önkormányzata támogatta. (Közép-európai Média Intézet, Balassagyarmat, 2014) 93 �Évforduló Aki festőkészletét adta Balázs Jánosnak TARNÓCZI LÁSZLÓ Decemberben hatvanötödik születésnapját ünnepli a salgótarjáni Botos Zoltán. A festőművész látásmódját gyermekkorának helyszíne, a belváros Cigánydombjának különös világa határozta meg. S ha csupán annyit tett volna egész életében, hogy a saját festőkészletét adja a ma már európai hírű filozófus, költő-festőművésznek, a „cigánydombi József Attilaként” emlegetett Balázs Jánosnak, s ráveszi, hogy újra ecsetet fogjon a kezébe, Botos Zoltán már azzal is kiérdemelné, hogy a neve majd fönnmaradjon az utókornak. Csakhogy a halk szavú ember maga is alkotó, akinek a képeit keresik, s akiről tisztelettel beszélnek a nógrádi művésztársai. Amikor tizenhat évvel ezelőtt Botos Zoltán Salgótarján peremkerületébe, Zagyvapálfalvára költözött, első dolgai közt volt, hogy a helyi közösségnek is megmutassa: ide sem jött üres kézzel. Festményeit akkor az Arany János Iskolában láthatták, s épp e cikk szerzőjének adatott meg, hogy a tárlatot a nagyközönség figyelmébe ajánlja. Zoltán festőművészi pályája akkor már fölfelé ívelt. Huszonöt éve ugyanis gyermekkori jó barátja, a salgótarjáni származású szobrász, Szabó Tamás saját költségén elvitte őt a mártélyi művésztelepre, ahol szinte szárnyakat kapott. Mert ugyan Botos Zoltán rajzait, akvarellfestményeit már iskolás korában beválogatták országos kiállításokra, mégsem bízott eléggé önmagában. Ezen a művésztelepen azonban barátokra lelt és sok-sok visszaigazolást kapott. Ráadásul festőként is megérintette a táj, s impresszionista hatású olajképeket kezdett festeni, amelyek aztán sokfelé eljutottak, amerikai és németországi gyűjtő is vett 94 �Évforduló közülük – a legfrissebb alkotásait pedig a Dornyay Béla Múzeum Városi Galériájában láthattuk az őszön. Botos Zoltán decemberben 65 éves. Salgótarjáni születésű, gyermekkorának tükörcserepei a Pécskő utcában, a Cigánydombon szóródtak szét. Édesapja szobafestő-mázoló volt, édesanyja pedig a piacon használtcikk-kereskedéssel foglalkozott. A szülők mind a hét gyereküknek szakmát adtak a kezébe – mondja büszkén Zoltán. Magyarázatként pedig hozzáteszi, hogy ezt akkoriban nem minden család mondhatta el magáról. Zoltán jól tanult, így ő a képkeretező szakmája megszerzése előtt még sikeres érettségi vizsgát is tett a régi Madách Imre Gimnáziumban, aztán a „Stész”ben csoportvezetőként dolgozó bátyja mellett helyezkedett el. Feleségével, Líviával két leánygyermeket és egy fiút neveltek fel. Mindhármuknak szakmája van, a leányok itthon élnek, Zoltán szakácsként Angliában vállalt munkát, csaposként jelenleg is ott dolgozik. Jövőre ünnepeljük Balázs János születésének 110. évfordulóját. Az alsókubinyi származású, kisgyerekként a tarjáni Cigánydombra került későbbi költő, filozófus és festőművész iskolát alig járt, elhajított újságlapokból, a Botos Zoltán édesapjától kapott könyvekből és magányból tanulta mindazt, amit tudott. Balázs János első verseinek kéziratai, miként korai, szuggesztív festményei sajnos örökre eltűntek: a papírral be-begyújtottak, s a putrijában, ahol élt, a festmények akkor mentek tönkre, amikor egy sárömléskor beszakadt a ház fala, s a konyhaként, hálóként is használt egyetlen szobába beömlött a víz. Minden odaveszett. Akkor azt mondta, soha nem fog már festeni. Balázs János kevés embert engedett közel magához, inkább csak a gyerekeket, akik csodálták különös világát, és álmélkodtak virtuóz hegedűjátékán. Gyerekként Szabó Tamás és Botos Zoltán is sokszor megfordult nála. Zoltán így jól emlékezett a szoba falán a 10-20 filléres rajzlapokra készült képekre. Biztatta „János bácsit”, fessen újra. Szabódott az öreg, ugyanakkor csodálkozott is, hogy a gimnazista diákok még emlékeztek az alkotásaira. Zoltán mindenesetre nála hagyta a festőkészletét. Másnapra aztán megszületett a ma is meglévő első Balázs János-kép, és sorra a többi, amelyek a világot járják, s amelyeket már hamisítanak is. Botos Zoltán a sokoldalú művésszel annak haláláig szoros barátságot ápolt. S hogy atyai barátjáról az emlékei ne vesszenek el, le is írta azokat. Brunda Gusztáv segítségével pedig egy pályázati támogatást is elnyert a kiadáshoz. Beszélgetéseim Balázs Jánossal címen így hamarosan napvilágot láthat Botos Zoltán könyve, melynek kéziratát ismerve azt már most jó szívvel ajánlhatom az olvasóknak Palócföldön és szerte a nagyvilágban. 95 �Szerzőinkről ÁDÁM TAMÁS (1954, Balassagyarmat) költő BALOGH GERGŐ (1991, Budapest) költő BARNA PÉTER (1988, Sárospatak) kritikus, szerkesztő, újságíró CSONGRÁDY BÉLA (1941, Hatvan) író, újságíró DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő GRENDEL LAJOS (1948, Léva) író HORVÁTH ELŐD BENJAMIN (1988, Marosvásárhely) költő, író KISS JUDIT ÁGNES (1973, Budapest) költő, író N. TÓTH ANIKÓ (1967, Zselíz) író, irodalomtörténész NAGYPÁL ISTVÁN (1987, Budapest) költő, író PAPP DÉNES (1980, Miskolc) író, költő, zenész PUCHER BÁLINT (1989, Pécs) költő, kritikus STERMECZKY ZSOLT GÁBOR (1992, Budapest) költő, kritikus SZÁSZI ZOLTÁN (1964, Tornalja) író, költő SZÁVAI ATTILA (1978, Vác) író TANOS MÁRTON (1986, Budapest) irodalomtörténész TARNÓCZI LÁSZLÓ (1963, Miskolc) TATÁR SÁNDOR (1962, Budapest) költő, műfordító VASI FERENC újságíró ZOLTÁN (1966, Tata) költő WIRÁGH ANDRÁS (1982, Hatvan) irodalomtörténész KOVÁCS BODOR SÁNDOR (1955. jan. 26., Vác) dokumentumfilmes, fotográfus 1988–1990: videófilm-szerkesztő képzés, vezetőtanára Buglya Sándor 2005-től a Pannonhalmi Arcus 1994–2002: a Soros Alapítvány ösztöndíjasa Temporum Művészeti Fesztivál dokumentumfilmese 2007-től a Rónai Művésztelep (Rónart), 2010-ben a Rónai Anzix (Európa legkisebb intermédia fesztiválja) szervezője LEGFONTOSABB ÖNÁLLÓ FOTÓKIÁLLÍTÁSOK: Jelenetek egy el nem készült filmből (Balassagyarmat, 1995); Egy hely...Jeruzsálem (Salgótarján, 2001); „Bárki vagy...” (Szeged, 2005); Cigánygyerekek (Salgótarján, 2005), Retrospektív (Salgótarján, 2011); külföldi tárlatok (Párizs, 2002; Antwerpen, Eupen, 2004) LEGFONTOSABB DÍJAK: Városi Televíziók Országos Fesztiválja, 1994 (II. díj); 43. Országos Független Filmszemle, 1996 („Az év portréfilmese”. Független producerek díja); Izrael képekben, 2008 (Portré kategória I. díj, Élet kategória II. díj, Közönség díj, I. díj); Új Magyarország, 2009 (II. díj); Duna-legendárium – A litera.hu pályázata, 2011 (I. díj), André Kertész Fotópályázat, 2012 (I. díj) 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/6324a7ade611100141215045008aa10f.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2014 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2014/6. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2014 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/6e502157afce5df7b8d8cd08684e21ee.pdf 5a2db43ddd4f3273ec3d3bf34d750689 PDF Text Text ��TARTALOM “kávéházi szegleten...” Aczél Géza Pucher Bálint Szunyogh Pál Hartay Csaba Kerber Balázs Filó Mariann Nyilas Atilla Szili József Lededje Y’breq (szino)líra Szinkronhangok – metaforák, egy lehetséges sorrendben A tél négy pillanata A házak kikötők / Fényt vegyenek Via Irnerio fehér / ahol nincsenek A Dunánál („Az ékesszólásról” tíz tétele) Idegen / Adagio cantabile / Vacsoraidő / Sárkány / Áll a baba áll Közelkép (SF-monológ) (H. Nagy Péter gyűjtése) 3 6 13 14 16 18 20 24 30 “S mást tevél-e te?” / Madách bónusz Szászi Zoltán Csak mi lényeged? 32 Salgó Blues Juhász Tibor Végérvény 34 Próza és vidéke Egressy Zoltán Szendi Nóra Szávai Attila Lila csík, fehér csík (Regényrészlet) 36 A cukrászdíler (Részlet a Zárványok című regényből) 41 Mászókás lány 47 Kutatóterület Bedecs László Horváth Kornélia Találkozási pontok Nagy Csilla Kép-tér Kadlót Nikolett Ami marad Barna Péter Debreceni Boglárka Szigeti Jenő Petrőczi Éva A konyha ablakán (Aczél Géza gasztro-versei) 50 Géczi János költészetéről és a Jutunk, de mire, édes úr? című verséről 64 „Kinek-kinek más és más...” (Beszélgetés Földi Gergellyel) 77 Élet tükörfordításban (Varga Zsolt festményeihez) 82 A szomszéd fűje sem zöldebb (Szávai Attila: Hetedik emelet) 84 Milliódolláros szemét (Andy Mulligan: Trash) 88 A továbbgondolt Tragédia (Handó Péter: Szín-tézisek) 91 Úrilányok és úriasszonyok Erdélyben – a 17. században 93 (Ugron Zsolna: Erdélyi menyegző) �A lapszámot Varga Zsolt alkotásaival és azok részleteivel illusztráltuk. A borító az Épület (2014), a Tócsa (2012) és a Jackpot (2013) felhasználásával készült. A 78. és a 81. oldalon Földi Gergely festményei szerepelnek. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Képszerkesztő: Földi Gergely (foldi.gergely@upcmail.hu) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2015-ben megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” ACZÉL GÉZA (szino)líra torzószótár álca tudom hogy eleinte az asszociáció még sántít mégis onnan kezdeném amikor gyermekkorában kipirult arccal a kis ártatlan számháborút játszik durva madzaggal a keskeny homlokára kötve ákombákommal felpingált számokat és aztán hol lebukik hol esztelenül elrohan ha a bokorban ellenséget lát majd elmereng ha felajzott hangon kiolvassák négy számjegyét mi a hasznosabb lekötni fejéről gondosan konstruált fegyverét vagy küzdelme izgalmában csalni s megremegő hangon kiáltani be a tévest másokon pedig majd felháborodva kérni számon amikor ők is újra játsszák majd az egészet ki tudja milyen lelki tortúrával de már kezd szövődni a játékban egy álarc s beépül a jellembe kezdetben valamiféle szolid álca mely megfelelő helyzetben később a legdurvább módon leigázza gyanútlan játékos környezetét a háttér persze ekkorra már régen elenyész az ártatlan futkosásokból már kinőtt a zsarnok ki többé sosem fog fényre lépni lévén füllentésekbe kövült akarnok s kis csalások lépcsőin magát szinte morálisan feltornászta hisz elkerülte a vesztesek örök átka amíg tovább számháborúznak mások mellénézve e torz világot 3 �“kávéházi szegleten...” álcáz a katonaságot felnőtt fejjel mindig is utáltam szinte hihetetlen hogy kamasz koromban zajosan pergő partizánfilmekben borsózott a hátam hol sosem voltak döntetlenek ám egyre bőszebben hömpölyögtek elő a hurrá-tengerek miközben vég nélkül ropogtak a fegyverek melyek halálos robajában itt mindig csak hősök kerengtek túloldalt pedig állatok így aztán a győztünk szerűn végül kibomló dallamot a gyerek elégedetten zárta magába kis lelkében nem képződött a harc semmilyen hiánya akár az először megírt versnek az apró érzelmek furcsa élményei naivan itt is beteljesedtek mint egy jól sikerült iskolás futballcsata aztán korosodva egyre feltűnőbbé lett a szenvedések áradata a széttépett testek horror látványa s a hátország nyomora meghamisított történelemírásoknak undorító sora békében a sok ostoba parancsnok melyek közül csak egyre nem haragszom mert míg egy felesleges gyakorlaton mások napokig sárban csúsztak-másztak odaszólt maga álcáz így aztán napokig hevertem a zöld homályban amikor győztes csapatunk tovább haladott nyomeltakarítóként egy ággal fütyülve sepergettem a megkínzott erdei utakon 4 �“kávéházi szegleten...” áld léteznek túl magas fogalmak amelyekhez az ember élete során szinte sosem ér fel átszellemült hittan túlzott hazafiaskodás beteges szeretet feleselhetnek legfeljebb sok visszafogott erénnyel melyekben az érzések apró tömbjei mögött diszkréten megbújik a kétely hátha nincs is hiteles teremtő ki ezredévek mítoszába már alaposan belefáradt s egyre halkuló jelekkel int valamiket a bűnben porladozó új világnak míg tízparancsolata aztán menthetetlenül recseg-ropog lassan cinikus iróniája avítt közhelyként gyomosodik az erkölcsi romokon mivel a nyár gátlástalanul lop tiszteletlen hataloméhes és parázna s noha az intelmeket rutinból időnként legyártja nincs mögötte valódi égi kontroll miként a bősz hazafi is jócskán mellédorombol amikor a kokárdás mellét veri mialatt személyes gyarlóságait hempergeti alant talán csak a szeretet bonyolultabb képzeteinél némul meg a lant és próbálná a dalnok persze ekkor is önironikus akarnok lassan szétszálazni az önzést és az összetartozás misztériumába terelt létet melyet ugyan egyszer szét fog zúzni az enyészet de meg is áld amíg érzed ahogy bűvösen lehatárol az idegen külvilágtól 5 �“kávéházi szegleten...” PUCHER BÁLINT Szinkronhangok – metaforák, egy lehetséges sorrendben Virtuális valóságok A Nap egyre észrevehetetlenebb. A homály folyton növekszik. Az élőlények egyre bizarrabbak. A mozgás folyton nehézkesebb. A nyomás pedig egyre csak nő. Vegytiszta helyzet: a siker csak az enyém, viszont a kudarcért se hibáztathatok mást. Már megszokottan egyensúlyozok végig a kötélen, viszont a több száz pupilla úgy hat rám, mint az alkohol. És nem az esés a legrosszabb, hanem a szégyen, amiben nem osztozhatok senkivel. 6 �“kávéházi szegleten...” Naplóbejegyzés 2012. 12. 6. Állítólag nincs sok vissza az apokalipszisig, mindenesetre itt, a sivatag rádióobszervatóriumai között nem sok jelét látni. Se szabad szemmel, se a rádióhullámhosszokon. Csak azt találjuk a világűrben, amit ezelőtt is: élő, széteső vagy elhalt csillagok rendszertelen sugárzását, ritkán pulzárok ritmikus hullámait. A Grateful Dead egyik tagja zenét is komponált a neutroncsillagok ütemére. S más bolygók lakóinak morzekopogásai, jelentéssel bíró jelek a galaktikus zajban még nem jutottak ide. 7 �“kávéházi szegleten...” Abszolút nulla fok Most már vagy húszadszorra látom a nagy falat, nem is akkora szám. Persze lehet, hogy a Földön állva mást mondanék, innen nézve elvegyül a völgyek és folyók között. Valter papának biztos tetszene ez, folyton a csillagászati albumokat bújta és még csak repülőn se ült. Az ott egy hurrikánnak látszik, azt hiszem Indiánál. Mindegy, jó párszor láttam már ilyesmiket. Egy idő után mindenkin kiütközik a bezártság. A német nő tegnap elkezdett feldúltan magyarázni a lányáról. Hogy fogyatékos, de nem miatta lett ilyen. Aztán kapott egy nyugtatót és ágyba dugtuk. Nekem a negyedik hónapban jött ki ez, majdnem kimásztam űrruha nélkül az állomásról, annyira nem bírtam. Aztán én is kezelést kaptam, és maradtam. Néha hallom a híreket otthonról, és ilyenkor általában örülök, hogy itt nem tesznek semmit olyan dolgok, mint például az árfolyamok ingadozása. És egyéb se változtat a helyzeten. Folyton csak a földrészek térkép-nézete, az ismerős hangok, a megszokott súlytalanság és a biztonsági zóna, amit nem lehet az állomáson kívül elhagyni. Azon túl pedig a bolygó, amit csak a monitorokon láthatunk közelről, se íze, se bűze, csak amit belé tudunk látni, a vákuumon át. 8 �“kávéházi szegleten...” A tudós epilógja Vége a mai vizsgálatoknak. Most már azt is tudom, hogy mekkora esélyem van agyvérzésre, így tisztában vagyok a kilátásokkal a legveszélyesebb testi és szellemi anomáliákra. A jelek szerint jó körülmények és mozgás mellett megélem az átlagéletkort, aktív leszek a nyugdíjig, valószínűleg egészséges gyerekeket nemzek. És ha elkerülnek a nagyobb traumák, egészséges az érzelmi környezet, nem fogok túllépni a normalitás határain. Tudom, hogy mit kellene a mai nap során tennem, hogyan kellene beosztani az időt, és azt is, mit tanácsos elkerülni. Hogy mi dob és dühít fel. Ha tovább folytatom a vizsgálatokat, már úgy fogom látni magam, mint a tudósok egy klónozott állatot. Csak a külvilág marad láthatatlan, akár az élőlények lehetséges nyomai a Marson, a felszín alatt. 9 �“kávéházi szegleten...” Címtelen Vágtatnék veled tovább az éjben, az álmok foltos indián lován… már megin’ ezt a szart játsszák, nem igaz, hány éves már ez a nyáladzás. Annak idején is már ez ment, amikor elkezdtem Süminél kamionozni. Akkor még jónak számított a fizum, mindig megvettem a legokosabb telefonokat, nem úgy, mint most. Még úgy három óra a telepig. Valami igazán történhetne száznyolcvan perc alatt, mondjuk egy jó kis suna áll a lerobbant kocsijával az út mentén, megállok neki, aztán úgy megy minden, mint a 18+ filmekben szokott. Vagy beszáll egy olyan zakkant stoppos, mint akit a múltkor az autópálya közepén szedtem fel. Előadta az elméletét a fogyasztói kultúráról, ahogyan elnyel a gépezet, aztán kihasznál és eldob, amikor már nem vagy hasznos neki. Meg ahogyan rabláncon tart a politika, meg a média és a háttérben a titkos társaságok, akik mozgatják a szálakat. Nem nagyon hittem neki, de úgy látszott, hogy elégedett a Krisnavölgyi életével. Az azért jó érzés lehet. Most fel az autópályára, egyelőre senki a leállósávon. Mindenesetre még van úgy százhetvenhét percem, a levegő jól esik és biztatóan mutat a végtelenbe a sztráda. 10 �“kávéházi szegleten...” ∞ Tegnap elugrottam néhány párhuzamos világegyetembe és megkerestem magamat. Az elsőben éppen előléptettek egy cég marketingosztályán, a belvárosban egyedül lakom egy bérlakásban és mindenki elől titkolva transzvesztita klubokba járok. A következőben még mindig bölcsész vagyok, tüntetni járok bármely közszereplő bárkit sértő megszólalása miatt, egy kortárs skandináv film és egy ÉS-cikk között profi pornófilmeket nézek. Legutóbbi kezdeményezésemet egy pszichológia szakos csaj azzal utasította vissza, hogy még nem dolgozta fel az apakomplexusát. Egy másik világban rakományokat fuvarozok az országban, a pénzzel nem számolok el szabályosan, néha fellépek gitárosként a garázs-rock együttesemmel, sok akkordot nem tudok, de a közönségnek így is tetszik. A negyedikben nő vagyok, a két diplomámmal megyek egy újabb állásinterjúra, ahol a pocakos igazgató megint a magánéletemről faggat. Az ötödikben egy bulvármédium stábjában dolgozom, a felfuttatott énekeseket hajszoljuk a trendi klubokban, aztán kiröhögjük őket, a csajom meg folyton azzal nyaggat, hogy mikor megyünk már el Krakkóba. Et cetera. 11 �“kávéházi szegleten...” A materialista Jónás a fennsíki csillagvizsgálóban Innen szétnézve megváltozik a nézőpont, hiszen csak egy vagyunk a százmilliárdnyi bolygó közül. Talán a milliónyi közül is csak egy, amelyiken élet fejlődött ki, bár az is lehet, hogy az egyetlen. Minden bizonnyal semmi sem kötelezi a molekulákat arra, hogy élőlényeket építsenek fel. Kifejlődhetne és széteshetne a kozmosz anélkül, hogy valaki is képes lenne megfigyelni és megérteni. Tudom, hogy egy balszerencsés régióban élsz és a magánéleted kiábrándulások sorozata. De mégiscsak része vagy az öntudatos létezésnek, és nem vagy se fogyatékos, se ostoba. Még mindig van kilátásod arra, hogy nyugodtan élhess, elégedetten a körülményeiddel. Akár hálás is lehetnél azért, mert keresztülmentél azokon a tortúrákon, amelyek elfogadóvá és ábrándozóvá tettek. Még ha nem is fogsz meggazdagodni ezekből a vonásokból. És már nem olyan sokáig fogod úgy tekerni a biciklidet, mint most. 12 �“kávéházi szegleten...” SZUNYOGH PÁL A tél négy pillanata 1. Ördögszekér küllőit kiveri a dér December-bodnár kopácsol naphosszat. Hegyek hónaljában hajnalig Halmazállapotot vált a patak. 2. Közelebb húzódnak a latrok Jézushoz Savanyú szél püföli a Golgotát. Csörrenő szarkák zsémbes hada Sorsot vető zsidó katonák. 3. Közelebb topognak egymáshoz a fák Fellöknek egy csapdát – az acél lecsap. Éhkoppon maradt cinege énekét Keresztre feszíti a fagy. 4. Közelebb bújnak egymáshoz a sorok A rím angyalhajjal kantározott szilaj mén. Hófehér lankáid között nyargalász Csak szemed fekete, akár hóember szemében a szén. 13 �“kávéházi szegleten...” HARTAY CSABA A házak kikötők Dobókockák. Hatpontos ablakokkal. Bennük megy le a nap. Üvegeik pirosak. Csorog róluk a napszakok bádogfénye. Odabent a bezártság visszanyelt kiáltása. Lámpát gyújtanak. Mintha egy barlangban. Az egyetlen láng, és a felderengő arc. A homlok. A falak homlokok. Magas idő. Lámpát gyújtanak, a pincében elejtik a kalapácsot. Hangok, öblös vízcsobogás. Elvezetés. A zárak nem nyílnak. A nyílások elzárnak. Kibírhatatlan várakozás. Csengettek. Hátha vendég érkezik. Most már egyfolytában. Folytonosan csengetnek. Kong a távoli harang. Kialszik a hő, megmelegszik a hűtött emlék. Szekrényből bukik ki a ruhabála. Szétomlik. Ingek, kalapok és zoknigurigák. Eldugott, lejárt pénz. Az utca, mint egy rég kiszáradt folyó medre. Már hajnalodik, de még égnek a gyertyák odabent. Ezek a házak kikötők. Épp most hal meg valaki. Már nem csörög a lánc. Megszakad. Gyász köttet. 14 �“kávéházi szegleten...” Fényt vegyenek A felszínre ért bányász lámpája kerékpárkormányon leng. Szőnyegeket gurítanak a naposok. A párkányon kihűlt kakaó. A táblák nyalókák. Fémes ízük, mint a véré. Villognak. Kontyos néni könyököl ki az ablakból. Várja a fiát. Nem jönnek autók. Mozdulatlan sün a csend mondatzáró pontja. Összegömbölyödik a távolság, mint tűpárna, úgy tapintható. Szúr a szíve a hazatérő részegnek. Kulcsát keresi zsebeiben. A kapu, mint egy végleg befejezett ásítás. Nincs beengedés. Ezzel a stádiumon túli napszakkal már nem lehet vitázni. Víz alá süllyedt, működő oxigénpalack, ami még éltetett, amikor. Az utca lábmagasságában pincék nyirkos ablakcsíkjai. Ott, a mélyben, ami már nem merül tovább, kiemeli a reggel. Fényt vegyenek. Feltámadó, házak kártyalapjai közt lézengő szelet. A kerékpáros leereszkedik, az utcavég szakad zsinórját markolva. Az első ébredő felül odabent. Állatok moccannak. Tilos tartani őket. Tarthatatlan. A fuvarozó nézi a néma zongorát. Délig el kell vinnie. 15 �“kávéházi szegleten...” KERBER BALÁZS Via Irnerio A Via Irnerión a fák, mint magas zöldben tűzlabdák a nyáron, a házak kis szigetek, sárga kőből épült rengeteg, és integetnek a piros buszmegállók. Rajtuk fehér felirat, a megálló neve, egy nézés íve, ahogy szemem elszalad a fényes erővel. És ahogy páran átérnek a zebrán, mint fa lombján a fény, öltözetük pörög; levéltölcsér az úton. Sétálok a járdán; sugarak dereka az épületek közt, egy fa tetején átvillan az öblös mély, amit csak szekrényekben látok. Ruhák pora, bő az ég, mintha fejem nyomná. Sétálok valaminek a végén, de hogy minek, nem tudom, csak a hőség remeg, a levegő, a kövek. 16 �“kávéházi szegleten...” A séta lehetne könnyű vég, de hová lesz a sokfelé terpeszkedő délután? Annyi irány, hogy jobbra, balra nézek, eltűnőben vagyok én és a sietségem is, kapkodva szívom a levegőt, aranylanak a házak a lassú morzsolódásban. Hintaőrület; szilárdan áll szemben két ház, köztük halad az allé, a felcsapó emlékezet pedig a karoké, lábaké a buszmegállóban. Vagy attól remeg a gyomrom, hogy a levelek minden fényében egy-egy emlékem hordom, melyek úgy taposnak egymáson, ahogy rezeg a levegő? Nyitott a zöld, és végig az úton nyitott a sugarak szája; amit most kérdek vagy tátogok, az ég azt formázza. 17 �“kávéházi szegleten...” FILÓ MARIANN fehér körénk feszített fehérség az elnémulás. megrepeszti az ujjlenyomatokat, a leheletet az ablaküvegen, amelyen keresztül régebben meglestelek. tudom, nem vetted észre, pedig reggelre mindig telerajzoltam a párkányodat a frusztrációmmal. elsápad köztünk a viszony. most is csak bólogatsz, ütemesen, mint kiszáradt napraforgófejek az országút mellett, és arra vársz, hogy jóvátegyem a te hibáidat is. ilyenkor hiszem, nekünk már az egyeneseink is különböznek – hiába makacskodnék, mind másfelé futnak, széttartanak ezekbe a galambősz anyagokba. túl üres körülöttünk a levegő, és nem tudom már, melyik szemszög a csalóka, hogy félrevezethessem magunkat. 18 �“kávéházi szegleten...” ahol nincsenek csak elkezdeni tudom az éjszakát más fejezi be helyettem idegen szögben ülök magam mögött egésznek látszanak a csillagok két kezébe fektetné a holdat univerzum bolygók és rendszerek feketék a szemcsék ahol nincsenek atomok egy gondolat cérnája az agyvelő mentén mint a soha-nem - - percei a zavarnak ehhez a lélekcsend az egyenes amely valaki miközben innen s mintha az a tusarcú nélkül akár elhullott kevés megszakad 19 �“kávéházi szegleten...” NYILAS ATILLA A Dunánál* („Az ékesszólásról” tíz tétele) I. Egy ízben már eltökélni véltem magam, hogy öngyilkos leszek, mégpedig leugrom az egyik hídról. Előtte megnéztem a „Háry” daljátékot, s amikor nemzeti büszkén hazafelé utazván az Erzsébet hídon, a buszról a Dunát nézve felötlött, csak derültem rajta. II. A tükör jég Szabadság hídon lapátolni nemigen volt mit, fölsóztuk gyorsan, s egy ideig még ott szorongtunk a pillér szélvédett oldalán, ritka autóktól türelmesen kerülgetve. 20 �“kávéházi szegleten...” III. Az „Üvegtörők” hatására egy ideig vagy háromnegyed órával hamarabb indulva a Fehérvári és a Bartók Béla úton, a Gellért rakparton és át az Erzsébet hídon gyalog jártam iskolába. IV. Jó volt annál az osztálytársaméknál átvideózott házibuli hajnalán a beáramló friss folyószagban a Gellért-hegy és sirályvijjogás hátterével hallgatni a „Jó szelet kívánok”-at. V. Érettségiztető magyartanárom Bem rakparti házánál a szerenádon lefeküdtem a járdára hanyatt, karom széttárva, s a többiek körberaktak égő gyertyával. 21 �“kávéházi szegleten...” VI. Leülni vele a kimódolt Duna-parton, kitérve arra, ahol semmi dolgunk, úgy téve, mintha lenne időnk erre, s mi ott a lépcsőn a helyünkön volnánk: utáltam, mint a hideglelős parkokat. VII. A szentendrei fövenyen, hanyatt egy vörös hajú lány ölébe hajtottam fejem. Még aznap egymáséi lettünk, és maradtunk azután sokáig, bár sosem voltunk azok igazán. VIII. Ahogy leereszkedtem „Miskolc Rózsadombjáról” a Mikes Kelemen utcán, és hogy elérjek a Pártszékházba, át kellett kelnem a „Felszabadítók útján” (tulajdonképpen a Szemerén), olyan volt, mintha a Dunán, mintha Pestre. 22 �“kávéházi szegleten...” IX. A Rácz-kertben vagy környékén jöttem rá vagy állapítottam meg újra, hogy a szabad víz közelsége akkor is fontos és jó, ha se nem látjuk, se nem halljuk onnan. X. Amit nem tettél meg, örökre kísért: csónakot bérelni a Római-parton, a lakodalomból elszöktetve új asszonyod lecsorogni Szentimrevárosig, s a Gellért szállóban tölteni a titkos nászéjszakát. * A szerző a kézirat elkészítése idején NKA alkotói ösztöndíjban részesült. 23 �“kávéházi szegleten...” SZILI JÓZSEF Idegen (Nyilas Atillának) Talán ez volt a délutáni álom vagy estébe hajlott a délután gyerek voltam s vendégségbe mentem egy társamhoz de bután és sután még hogy én foglalkozzam vele idegen volt minden s nagy félelem magamtól hogy csak ennyi vagyok s hogy ez a jelen végtelen felnőtteskedett az apja ennyit értett az az álmomban én voltam gyerek vigyázzak tudtam nehogy bármit tőlük magammal vigyek mikor elmegyek de hova nem volt múltam sem jövőm sem s akibe ébredtem annak pedig ismeretlen volt ez az álmodott lét s furcsa hogy ezzel most ismerkedik 24 �“kávéházi szegleten...” Adagio cantabile Tudom hogy meghalok ha egyszer jól megy az adagio cantabile s akadt idő mikor sokat kihagytam s látszik beszámítódott még mindig vagyok a játékom még mindig éktelen kellene hozzá még egy évtized pedig igyekszem vicces ez amúgy ha most ítélnek életfogytanig hamar elfogyna az a kis idő bár az a kvártély hát nem is tudom még nem próbáltam pedig néha már azt hittem hogy ezt sem fogom megúszni és úgy jövök ki ahogy Eörsi Pista már vidáman mikor a parlamenti könyvtár olvasójában összejöttünk véletlen volt s már nem véletlen ez sem majd legközelebb a Rákóczi út teljes hosszában a Keletiig mesélte az egy vesszős jelzőrendszert a fordításban ott tartott s remélem nem csak értetlen kérdéseim voltak lehet-e ezt így utólag remélni s remény-e a visszamenőleges 25 �“kávéházi szegleten...” Vacsoraidő Kígyóktól félek tehetetlenül húz és taszít az öröklött iszony akár egy szörnyű szakadék előtt a Grand Canyonhoz úgy kiállni hogy ne lehessen a vonzerőt kiállni az e fajtának a sikló is kígyó s a gyík se gyík parányi krokodil kígyófélszemből nincs ami kigyógyít pedig kamránkban a befőtt között spirituszban egy évekig elállt igaz csak sikló volt az istenadta A méltóságos napszállat alatt a part mentén egy késő nyárszaki homokzátonyra tolom a hajót magam alkotta vitorlásomat büszkeségem haló porában is s észreveszem hogy burványlik a víz azt hittem ezt a szót is én csináltam mígnem a tasi udvarlás után a Kis-Dunán horgásztól hallom a tört propellerrel zötyögő hajón nem hittem hogy előttem létezett szókincsem amúgy megvolt nélkülem temérdek szó és milyen régiek milyen szaporák s még fejlődnek is a „zene” szónak többes száma lett s kétségen kívül kihalt már a „két” ha boltban mondom csak hetet jelent agg számból úgy hallják hogy „h” a „k” visszatérve a hiúságomat 26 �“kávéházi szegleten...” így legyezgető elkalandozásból észreveszem mint mondtam hogy a víz burványlik a hajó két oldalán s halad a menedékes part felé a vízburványlás vele az ok is két sikló siklik a sík víztükör finoman emelkedő felszíne alatt haladva csak alig sikolva odébb a náddal benőtt part felé fokozatosan egymást közelítve köztük aztán előttük egy csapat ezüstös hal szökik előbb a vízben majd vergődve a nádtorzsak között mintha tudnák de mit ér a tudás a siklók szájukban keresztbe kapva a kicsiknek viszik a nádba be csodás volt ez a kerítő fogás csodás ösztönű családgondozás csodálatos halászat micsoda agyműködés és együttműködés a halaknak meg micsoda halál A koraesti szúnyoghaddal küzdve a padon mi is vacsorázni kezdtünk 27 �“kávéházi szegleten...” Sárkány A mások torka szakadtából ordítok torkaim vannak barátom torkaim hétfejű sárkány lettem égetni fog a vérem 28 �“kávéházi szegleten...” Áll a baba áll Az ebédlőasztal túlsó felén a kép alatt a régi heverőn Anett Barna és Mirella kiről látszik hogy valamilyen terve van maga alá vonja a lábait nem mászni készül nincs is annyi hely az apja karjába csimpaszkodik nem az ölébe készül vár amíg az izmaiban megfogalmazódik ami a legősibben emberi a felegyenesedés kényszere a súlytöbblet alatt a lábikó még visszaroggyan csak ennyire telt de nem nyughat tagjaiban nyomot hagyott a gond s nyomul mint gondolat hogy fel megint s a tudás hogy hogyan még egy kísérlet s mint a gyertyaszál a baba áll a kis Mirella áll 29 �“kávéházi szegleten...” LEDEDJE Y’BREQ Közelkép – SF-monológ – Vajon melyik lehet az avatár igazi énje? Az érzelmi debil technokrata géptolmács? Vagy a fekete humorú, tenyérbemászó tapló? A kultúrabeli hajók mind ilyen infantilisak? Mi a legokosabb, amit tehetünk? Egy magamfajta bioentitásnak nem célszerű ott tartózkodni, ahol plazmasugarak röpködnek és kőkemény technológiai hadviselés folyik. Egyelőre biztonságban vagyok, de a helyzet egyik percről a másikra megváltozhat. Lehetséges, hogy a következő pillanatban egy mentőkabinban találom magam, úton a legközelebbi lakatlan bolygó felé, vagy egy szál zseléruhában sodródok odakint az űrben. Ha lenne idegmíderem, elmenthetnék a státuszomat. Különben tudtad, hogy vannak olyanok, akik kimondottan azt szeretik enni, ami az avatárokból kijön? Ne csókoljalak meg elöl-hátul? Nem csíped a kis kék fickókat, mi? Mit jelent az, hogy eldurvul a helyzet? 30 �“kávéházi szegleten...” Az apokaliptikus látványtól elakad a lélegzetem, a világ, amelyben felnőttem, és amelyet úgy ismertem, mint a tenyeremet, fölemészti a lángorkán. Perzselő szél söpör végig a tájon, fekete koromfelhőket görgetve sebesen maga előtt. A forróság az arcomba lehel, mégis reszketek. A fejetlen test meginog és tompa puffanással eldől, a földön még rángatózik egy darabig, aztán már csak a vér pumpál csendesen a nyaki csonkból. Felkavarodik a gyomrom, majd’ elhányom magam. Szenvedni akartok, félni és rettegni? Mennyire megbízható ez a szimuláció? A pokolellenes oldal támogatására kötünk szövetséget, igaz? És ki fogja elvinni a balhét? Ki tudná megmondani, pláne ennyi idő távlatából? (H. Nagy Péter gyűjtése) 31 �“S mást tevél-e te?” Madách bónusz SZÁSZI ZOLTÁN Csak mi lényeged? nem adhattál mást csak mi lényeged tudom botor férfiként máig nem értem mitől volt csábos illatod mosolyod mit dobtál felém a bálon szívembe zárni könnyedén miért tudtam majd megint az a tánc oltárán Tersziphorének az áldozás annak bűvös csábítása elvitt tőlem bálba csábultál három gyermek anyja ki feledted temettél már te kisdedet te ippi érkeserűi és bélmezői Fráter Erzsébet ki születtél 1827. július 20-én Csécsén Fráter József és sarudi Batik Lucia első gyermekeként béke hát béke legyen köztünk 18 éves voltál nászéjszakádon ó édes gyenge hamvas tiszta nőm ölelésünk áldásba s búra fordult a szülés két évvel a forradalom előtt Aladár Jolán Borbála így hárman ők s míg Kossuth titkárának bujtatása miatt börtönben én te cédaságra adtad magad úrnő botrányt botrányra hozva Losoncra bálba mentél nélkülem s már megint a tánc az ördög hívó szava Lucifer maga volt táncmestered ugye hát elmentél akkor 32 �Madách bónusz “S mást tevél-e te?” szavam s írásom adtam 840 forintokat neked évente megadom ne légy nyomorban s Jolánt is nevelheted de te léha kinek gyíkokból fonják nyakékét ki hóhérral kerengve carmagnolét a forradalom keringőjét máig járod fejemben míg Danton feje iszamos deszkáról gurul te elhagytad az emberséget s engem varjúfekete szomorúságra ítéltél örök asszony ki mézből méregből gyúrva lettél kinek teste forróság ernyedt indulat kéj vágy s keser hát átkozzalak én ki mindvégig szeretett te áldatlan asszony ki Váradon Margittán Cséhteleken Tótin Terebesen Élesden henteregtél kocsmákban árokban kapuk alatt isten miért kellett tudnom rólad miért maradtam mindvégig tiéd s te ki írtad ezt „a’ minden napi kosztomat a’ fogadóban fizetni nem vagyok képes” míg én betűimet a Nagy Mű-be róttam oroszlánbarlangom sötét sarkában megbarnult pipák közt én szégyelltem magam némber szívem se bírta már a rút világnak gonosz ütemét előtted bő tíz évvel kibújtam a világ öleléséből mégis megajándékoztalak az örökkévalóval hogy Éva vagy kinek ölében világ születik újjá ha én holt vagyok is s mondja tollam szerint az Úr bízva bízzak te kevercs te mégsem adhattál mást csak volt s mi igaz lényeged most már a béke a béke legyen hát köztünk Lucifer te idd ki hát most fenékig saját mérgedet 33 �Salgó Blues Végérvény JUHÁSZ TIBOR Még hárman ültek a szobában, kettő, nem bírván tartani a lépést, már lefordult a székről. Olyan békésen hortyogtak az asztal lábai körül, ahogyan csak a fiatal alkoholisták tudnak. Zoltán irigyelte őket. Nem szerette az italt, másnap mindig fájt a gyomra és a feje, de muszáj volt bírnia, ha nem akarta, hogy cikizzék őt a többiek. Velük ellentétben ő nem élvezte a részegséget. Amikor ivott, levertté, csöndessé vált, belassult körülötte minden, és bár a poharak után egyre fáradtabb lett, nem bírt elaludni. Márk és Ben viszont jól szórakoztak. Miután összefirkálták a két hortyogó arcát és cigarettahamut szórtak a nyakukba, kitöltötték az újabb kört. – Úgy hallottuk, elköltöztök, fordultak Zoltán felé, miután mindhárman az asztalra csapták a poharat. – Igen, válaszolta a fiú. De nem hinném, hogy lesz belőle valami. Apám nem akar elmenni, anyám szerint itt kellene befejeznem az iskolát. Szóval olyan, mintha inkább maradnának. – És te? Te mennél, kiáltotta hangosan Ben, akit mindig harsánnyá tett az alkohol, és ilyen állapotban nagyobb szó volt neki a barátság, mint amekkorát fel bírt fogni. Zoltán nem tudta, mit feleljen. Az igazat megvallva még nem is gondolkozott ezen. Itt nőtt fel, ide kötötte minden. A Gorkijról az Acélgyári út végére járni minden hétköznap eléggé nagy távolság volt ahhoz, hogy eleget lásson. Barátnőjét is itt ismerte meg, ahogyan az apja az anyját. Szülei dolgoztak már a város minden szegletében, tisztán tartották a munkásruháikat és az erkélyt, hiszen tudták, hogy a külsőségek képviselik egy család becsületét. Bár ebédnél és vacsoránál alig beszélgettek, soha egy hangos szó nem hangzott el közöttük. Zoltán élvezte ezt a porhanyós idillt. – Te mennél, kiáltotta újra Ben. Valójában Zoltánnak is elég lett volna az, ami a szüleinek. Neki bőven megfelelt az a lakás, amelyikben született és 34 �Salgó Blues élt. Sokszor gondolkozott azon, hogy mivel fog majd foglalkozni, ha felnő. Apja munkáját kedvére valónak találta, mégis olyan érzése lett tőle, mintha egész életében ugyanazt kellene csinálnia. De a munkavédelmi bakancsot a legférfiasabb viseletként képzelte el, és boldog lett attól, hogy az anyja egész délutánját a konyhában tölti. Semmi kivetnivalót nem talált abban az életben, ami rá várt. Ben keze ökölbe szorult. Márk látta, hogy mire készül és hátrébb húzódott. Neki is elege volt már Zoltán szűkszavúságából. – Csak kíváncsi vagyok, felelte csendesen a fiú, és félénken társai szemébe nézett. Egy darabig bámultak egymásra, aztán Ben lassan, drámaian megfeszítve a testét, lefordult a székről. 35 �Próza és vidéke Lila csík, fehér csík (Regényrészlet) EGRESSY ZOLTÁN Nagy idők kis tanúi vagyunk, hajtogatja a nagybátyám élete utolsó éveiben, ekkor már nem farag talpba karácsonyfát, baráti körökbe jár, veszprémi gimnázium, énekkar, régi társaival együtt emlékezik volt dolgokra, elkezdi felmondani élete történetét egy ócska, rossz minőségű magnóra, különösebben nem érdekli a rokonokat, akiket értesít nagyszabású vállalkozásáról. Talán lesz majd, aki meghallgatja, amikor a végére ér, már amennyiben nyílik rá mód, sajnos nagyon halk a felvétel, annyira, hogy visszaellenőrzéskor ő maga sem érti jól, bosszankodik, amiért nincs jó diktafonja, miért nem veszek neki, nem vagyok elég kíváncsi, ugyanaz játszódik le, mint sötét istennő nagyanyám esetében, ő szóban kezd bele nemegyszer utolsó tiszta éveiben egészen elképesztő huszadik századi történetekbe, egyik-másik hallatán megértem, miért ad biztonságérzetet neki, ha ő irányít másokat, nem fordítva, de alapvetően csúnyán tolom el a dolgot magamtól, majd, majd, gondolom, egyszer majd elmondatok vele mindent, amit megélt, amin túl van, rögzíteni fogom, amit megtudok, addig halogatom, míg késő lesz, mire észbe kapok, már nincs kivel beszélgetnem. Nem világos, a nagybátyám végül meddig jut el, a kazetta nincs meg, a nagy idők is elvesznek, a kis tanúk is, egy-két szavajárása marad meg az emlékezetekben, pillanat, mondja sokszor, most mondom, ez a másik, többnyire indokolatlanul használja a szókapcsolatot, a most egyáltalán nem érthető, mintha indulat volna benne, mintha sokadszor erősítene meg 36 �Próza és vidéke valamit, pedig nincs mit cáfolnia, türelmesen hallgatják, mégis így vezet be egy-egy sztorit, ez is meddig marad meg, ez az emlék róla, csak amíg él, aki hallotta, ó, idő szála, hangaszálak, nézem, ahogy egy kispesti templomban leperegnek a hamvai, furcsa temetés, először látok ilyet, ebéd követi a közelben, nem vagyunk sokan, anyám tartja magát, amennyire tudja, választ valamit, talán ezúttal is májat, de nagy étvágya nincs. Nézem őt, ahogy ül szemben velem, az asztal másik túloldalán, szelíden fogadja most is, amit rámérnek, hullnak ki az emberek az életéből, alig maradtak már, eszembe jut, ahogy orvoshoz visz tizenhárom évesen, a biztonságérzet, ahogy mellette elfelejtek izgulni. Takács Zsoltitól jövök haza, néha átmegyek hozzá délután, zenét hallgatunk és a foxijával játszunk, ő az aktuális haverom, arról győzköd, hogy a sztereó azt jelenti, ugyanaz szól két hangfalból, ellentmondok, dehogy ugyanaz, épp az a lényeg, hogy más, az előszobájukban faasztal áll, odakapok a vita hevében, becsusszan a körmöm alá egy hosszú, vastag szálka. Nem áll ki a vége, nem fáj, de tudom, ott nem maradhat, azt is tudom, hogy magától nem fog kijönni, próbálom feszegetni a körmömet, nyúlnék alá, nem megy, pánikba esem, tartok az orvosi beavatkozásoktól, márpedig, úgy tűnik, szükség lesz rá, gyorsan elbúcsúzom, hagyom a sztereó-témát, igazam van, de nem tudok másra koncentrálni, csak a magam bajára, hazarohanok, lefekszem az ágyamra, végiggondolom, mi jöhet most, aztán kimegyek, muszáj szólnom, anyám öltözik, indulunk az ügyeletre. Nagy bajom nem lehet, nem tépik le a körmömet, nem lesz műtét, minden elrendeződik majd, áthömpölyög belém anyám alapnyugalma, nem kellemes, amit csinál az orvos, még káromkodom is egyet félhangosan, van egy kis felfeszítés, de ki lehet bírni, anyám végig mellettem áll, rá figyelek, nem a beavatkozásra, csak ez ne múljon el soha, ez a mi páros létezésünk. A temetés magyarázhatja valamelyest, mégis különös, melyik a másik emlék, ami eszembe jut a kis tor alatt, valamivel későbbi esemény, kórházból érkezik haza, látogatóban volt az édesanyjánál, nem kulccsal jön, csönget, ezt nem értem, megyek ajtót nyitni, révetegen áll, először az állapotától rémülök meg, aztán attól, amit mond, elment az anyukája, senki halálát nem nevezi máskor ezzel a szóval, elment, csak ennyit mond, ott van benn, amikor megtörténik, nem számít rá, nem mondja senki, hogy ennyire gyors lesz a lefolyás, ül az ágy mellett, látja az utolsó sóhajokat, a legutolsót is, valahogy hazabotorkál, de a kulcsot már nincs ereje elővenni, átölelem, nyilván ügyetlenül, apám is kiér az előszobába, azt tanácsolja, igyon valamit gyorsan, konyak van kéznél, eddig tudom ezt a kora estét, innen törlődik, a szobámba menekülök, a biztonságos posztereim alá. Mert amikor nekem kéne mellette lenni, nem sikerül mindig jól, a tengerhez se viszem el később, pedig hogy szeretné látni, amikor végre elhatározom magam, már nem tud hosszabb útra indulni, egyéb kékségeket 37 �Próza és vidéke is szeret, nem csak a tengert, ékszereket például, elég néznie, nem akarja birtokolni, és nem az értéke számít, csak a szín, a szép kék, álldogál sokáig egy-egy kirakat előtt, észreveszem, mit figyel, megkapja a medált karácsonyra, hordja, büszke rá, jól megy a kék szeméhez, gyerek lesz, ahogy gyönyörködik benne a tükör előtt, nézem az örömét, nem kell sok neki, boldog. A karácsonytól is, úgy, ahogy van, bár soha nincs hó, mint gyerekkorában Veszprémben, viszont vannak unokák, akármilyen nagyok, azt játsszuk, hogy kicsik, mi is azok vagyunk, felnőtt gyerekek, csukva az ajtó, egyedül ő van benn a szobában, elindítja a zenét, meggyújtja a csillagszórókat, csenget, jövünk be, nézi az arcokat, az első dal végén azt suttogja, boldog karácsonyt. Ismerősöm ismerősének ismerőse pszichológus, azt kéri ismerősöm ismerősétől, írja le valamilyen képpel, milyen a viszonya a testvérével. Ő azt feleli, amikor együtt fürödtek kiskorukban, a kádban a testvére ült a dugón. Nálunk a húgomnak jut a dugós oldal, egyszer megetetem csokipapírral, gondolkodás nélkül fogyasztja el, hisz nekem, ha azt mondom, finom, nem kételkedik, az óvodában sír, amíg nem lát, csak akkor marad csendben, amikor odaviszik a kémlelőnyíláshoz, és észrevesz engem, ahogy a nagycsoportban játszom Kormány Gáborral, emlékszik nevekre és eseményekre, ő mesél nekem az én óvodás élményeimről, arról, hogy ott utáltam meg a spenótot, Irénke óvónéniről, aki folyton hegedül, a jelemről, kanna, nem rémlik ez se, most én hiszek neki, emlékszik, ahogy anyám ráhímezi a locsolókannát a zsákomra, a dolgok előbb-utóbb ismétlődni kezdenek, ha nem is pontosan úgy, ahogy eredetileg történtek, a tárgyak, momentumok, motívumok kicsit más formában jönnek vissza, apró metamorfózisokkal, a húgom egyik lánya pszichológiai teszt során virágnak ábrázolja a családtagjait, kivéve magát, ő a nap, és kivéve a húgomat, ő kanna, öntözi a virágokat. Anyámat másolom a tengerrel, a kékkel, apámat sörrel és Columbóval, Törőcsiket Ronaldinhóval helyettesítem egy időben, valami gyerekkort, valami hűséget üldöz az ember, szereplők változhatnak, beidegződések nehezen, ha kiürül a világ, keresünk valamit, ami majdnem az. Meg kellene néznem azt a dömsödi cukrászdát, ahol olyasmi vizes fagyi kapható, amit szerettem, volt osztálytársnőm mesél róla, azt állítja, régi típusú, az lesz az, azt szeretem én, ő a ciprusi házigazdám, gazdag programot állít össze az ott töltött egy hetemre, beszél ő is ismétlődésekről, főleg gesztusok szintjén, ő erre érzékeny, észreveszem apám mozdulatait magamon, ahogy elkezdek enni például, bár igazándiból anyu van bennem, de sok apró színesítő részlet apué, mondja, nem tudom ellenőrizni, de biztos így van, kérdezi, mit írok, említem Törőcsik nevét, bólogat, persze hogy tudja, ki. Minden este kidobok egy pólót, szakadtak, lyukasak, kinyúltak, azokat 38 �Próza és vidéke viszem magammal az útjaimra, amik nem kellenek már, csak úgy nem válok meg tőlük, kell egy utolsó viselés, ennyivel tartozom nekik, aztán mehetnek a szemétbe, így kevesebb csomagot kell hazacipelnem, nemcsak romantikus megoldás, praktikus is. A negyedik nap reggelén azt az ajándékba kapott, sportolásra használt pólót választom, amely Törőcsiket ábrázolja, alatta felirat, legenda, isszuk a reggeli kávét, a lány észreveszi, mi van rajtam, elsápad, leteszi a csészéjét, megkérdezi, ezt is ki akarom-e dobni este, persze, mutatom a foszladozást, a szakadásokat, megfogja a karomat, azt nem lehet, mondja, megvarrom inkább, igaza van, szégyenletes tettre készülök, árulásra, hogy is dobhatnám ki, miközben róla írok, végül nem varrja meg, nem szükséges, megőrzöm így, legalább amíg elkészülök a hátralévő fejezetekkel, talán tovább is, ma van karácsony, és itt a póló, köszönöm a ciprusi angyalságot. A pólón levő kép megvan az albumomban is, nem szimpatikus rajta különösebben, csupa védekezés az arc, van rajta némi sértettség, zárt tekintet, szűk száj, nem tudni, mi járhat a lekattintott fejben. Színész barátom, a szimulátoros pilóta természetesen szintén rendelkezik a fotóval, ő is beragasztotta, telefonon beszélünk, miután elolvassa a részt, amelyet elküldök neki, mégiscsak szerepel benne, egyetlen megjegyzése van, szerinte igenis bölcs ember Törő, nehogy félreérthető legyen, amikor azt írom, nem jellemző rá a bölcselkedés. Megnyugtatom, ez csak annyit jelent, hogy nem okoskodik feleslegesen, ja, úgy más, az igaz, azt én nem tudom persze, mennyire bölcs, de aki így focizik, annak intelligensnek kell lennie, ennyit mondok, az, válaszolja, és elmeséli egy beszélgetés történetét, abban a vendéglőben folytatták le, amelyben találkoztunk az albumegyeztetés során. Orvos barátjával üldögél, nézik az égen szálló gépeket, mindketten repülőrajongók, csicseregnek a madarak, még nem kell szinkronba indulnia, a sebész túl van az ügyeleten, arra sétál Törőcsik, ismerik már egymást a barátommal, ezért bemegy, diskurálni kezdenek. Műveltnek és szellemesnek bizonyul, kíváncsi, nyitott mindenre, higgyem el, mondja a színész, fantasztikus az a délelőtt, az orvos később kétszer operálja majd a futballista kezét, az egyik még gipszben lesz, amikor eltöri a másikat is, a kórházban esik le az ágyról, az már a vég kezdete, már tudhatod, az ősz halott. Miért nem hagyják játszani, miért fekszik mindig a földön, háborgok gyerekként, miért mindig a csatárok angyalarcúak, na jó, nem mind, Suarez nem, tudom, hogy Törőcsik nem hülye, nem buta, hogy ne fogná fel, miért csinálják ezt vele, azért, mert jó, ezt a két dolgot együtt adja neki az élet, őstehetséget kap, de ezzel kíméletlen bánásmód jár, kezdjen vele, amit akar, amit tud, elgyengíti az embert a felismert gonoszság, okos, ezért megy el a kedve, ez így összeáll, eszembe jut a Real Madrid elleni két kupameccs 39 �Próza és vidéke az 1982-83-as idényből, mindkétszer megsérül már az első félórában, nyilván nem véletlenül, tőle félnek, róla beszélnek a spanyol öltözőben, rá készülnek, őt kell kivonni valahogy a játékból, az egyetlen világsztárt, Angel az 1. percben akkorát rúgott Törőcsikbe, hogy a csattanástól borsózni kezdett a kapu mögött ülők háta, én meg ilyen kis buta vagyok, az merül fel bennem, miért nem hagyják játszani, a bölcselkedésről még annyit, hogy az őszintétlenség volna a részéről, márpedig nem az, ezért szeretik azok, akik nem tudják megmagyarázni, miért rokonszenves nekik, és ennek nem mond ellent az a néhány nyilatkozat, amelyet tesz vagy tetetnek vele, amelyekben esetleg csúsztatva magyaráz meg valamit, sőt, talán azokba betegszik bele, az rendeltet vele még egy korsót, meg még egyet, nem olyan igazából, csak hát valamilyen szinten muszáj megfelelni. Jól szituált mérnökcsaládból származik, nem proli közegből, mint a régebbi nagyok, nem kell sehonnan kitörnie, nem ez az egyetlen esélye, ő csak tehetséges, és akkor ideértünk megint, mi van, amikor ezt felismeri, ha tudja, lehetne Pelé vagy Maradona, attól még nem lesz az, valaki megkérdezi tőle, mit szeretne? Jónás a halban, lila csíkos papi öltözetben, és megint a hit, annak vaksága, az önbizalom, annak hiánya, önelhagyás – mik helyett állnak ezek néplélekben és személyes szinten? Pótol valamit, vagy van saját helye? Egykedvűen sétál az Eötvös Loránd utcában – ma már Papnövelde –, követem a kitépett, kockás lappal, nem karácsony jön, nyár jön, anyám másik kedvenc időszaka, tenger nincs, de Balcsi van, bár nem északi part, mint gyerekkorában, hanem déli, a torokkaparás kapcsán a minap kiderül, hogy vashiányom van, nem Vasas, az a nagyapám területe lenne, mit jelent ez, sok spenótot kéne ennem, meg májat, csak hogy másoljalak, pillanat, most mondom, ezt neked mondom, e földön többé sose látlak, de lesz majd egy eltéveszthetetlen találkozás az elmentekkel, veled is, addig hordalak magamban, visellek, és várlak téged, tudhatod. 40 �Próza és vidéke A cukrászdíler (Részlet a Zárványok című regényből) SZENDI NÓRA Nyár, vasárnap, fehér műanyag asztalok, kockás viaszosvászon, nehéz olajszag. Jókedvtől és szénhidrátpörsenésektől rügyezek, ide pattanok, oda pattanok, ambróziától ittasult fejjel segédkezem, tányérokat osztok, kavarom a tejfölt, sajtreszelés, egyéb nyájaskodások. Az első szerelem: nem illékony, szaftos. A szülinapos mogorván méricskéli a tortát. – Nem lehetne meghallani egyszeh, amit kéhek? – nyávogja nyűgösen. – Mit kértél, Vladiszívem, ez a kedvenced, hagymát is sütöttem belé! – dalolja édesanyja szerelmetes énekesmadárként. Vladimir apja csákókat hajtogat a papírtányérokból, körbegurul, és tréfásan mindenkinek a fejébe nyom egyet. – Ez nem tohta. – Vladimir arca idegesen rándul. Szigorúan véve tényleg nem torta, hanem lángos. Természetesen lángos. Nagyék boldog, vak dióuniverzumában a lángos az ómega s az alfa. – Ez a sok só – panaszolja Vladimir –, majd megnézhetitek a magas véhnyomásomat! – Legközelebb csokisat kapsz! – csitítja az anyja. – No, látod, ez eszünkbe se jutott, csokisat! – tódítja az apja. – Utálom a csokis lángost – közli Vladimir, bosszús pillantást vetve az előtte heverő szeletre, aztán méla undorral a szájába töm egy jókora falatot. – Azért ízlik! – ragyog diadalmasan az anyja. 41 �Próza és vidéke – Ja – csámcsog kelletlenül Vladimir –, kiváló. – Nagyon finom! – harsogom túl őszinte lelkesedéssel. Vlad irányából egy alattomos kollaboránsnak kijáró, lesújtó szemvillanás, a szülőkéből egy ropogós repeta, bár még a tányéromon heverővel sem küzdöttem meg. Takarékosan kell csepegtetni a dicséretet, nem végiglottyintani az asztalon, mert minden elismerő szót egy újabb lángossal honorálnak, és, akár a vidéki rokonoknál a pálinkatukma, egyszerűen ez is leszerelhetetlen. – Ne hagyd magad – sziszegi Vladimir –, bele akahnak hizlalni a családba! A családban mindenki kövér, a bátyja alig bírja betuszkolni magát a taxiba, ülepe alatt megereszkedik az alváz, csak Vladimir tartja a frontot úgy ahogy. Nehéz egy lángosalapú háztartásban, ahol minden más csak járulékos elem, sajttal, tejföllel, hagymával, pláne felvágottal spórolni kell. Vladimir folyton ezen méltatlankodik, aztán mégis szúrós szemmel figyeli, ha lekanyarintok egy nagyobb darab kolozsvárit, és magában rágcsálom el jóízűen. Hívogat a család párnázott öle. Nem bekebelezés, én is akarom. Legpárnázottabb korszakomat élem. Szerelemszallonákat növesztek. Élvezem a kedélyes prolilétet, nekem desszert, Vladimirnak csikar tőle a hasa. Már ezzel a szokatlan névvel kilóg belőle, valami ruszki őstől örökölte tatárszemével és anyegini spleenjével egyetemben. Az étolajat viszont az anyatejjel szívta magába, sőt, már korábban, születésekor, hangzik a családi legenda, magzatvíz helyett magzatolaj távozott, az táplálta ilyen szép, ropogós sárgára a méh kemencéjében. Édesanyja legvadabb álmaiban nyilván egy lángost hozott világra, de így is majdnem sikerült neki, szerintem ez már a génmanipuláció határát súrolja, Vladimir fénylő bőrével, konyharuhaként is használható, zsíros barkójával, sárga szemével, zömök, darabos alkatával a szülők lángosszenvedélyének manifesztációja, rémálmaiban tócsnivá dagasztják. Utál nosztalgiázni a gyerekkorán, mit kell olyasmit az ember orra alá dörgölni, amiről nem tehet, túlesett rajta, spongyát rá. Ha őt kérdezik. De nem kérdezik, hanem fújják, ez a szülinapozás rituáléjának része, akár a minimum egy anyai elpityeredés. Fotók is vannak, bár ezúttal nem kerülnek elő, megsárgult fotók a kis Vladiról etetőszékben, könyékig lángosban dagonyázva, vicces kép, ahogy a bátyjával ketten esznek kétfelől egy óriási sajtos-tejfölös lángost, a család a büfé, vagyis a házuk előtt feszít, a tízéves Vladi dacos képén már ott bújkál az ellenállás. Itt minden megsárgult, a büfé felfutásával és a kisebbik poronty növekedésével szépen, egyenletesen napsárgára pirult a bodegaforma viskó, megszívták magukat a falak, csontig a tárgyak, kert végében aranyeső hulldogál, aranyeső a szép kis házra, aranyeső a jó anyára, jaj, szól a rádió. Hagyom, hogy engem is átitasson a sárgaság, ősz tincsemet is befestem, 42 �Próza és vidéke így jobban passzolok a miliőhöz. Később odaadom Vladinak a gyümölcsöket, ahhoz nem sűrűn jut. Egyébként is szeretem együtt látni a gyümölcsökkel, sok harapnivaló, lédús, élettől gömbölyödő forma, legszívesebben Vénusz-pozitúrába fektetném, és körberaknám velük, de inkább meg se pendítem, hippi baromságnak minősítené. Vörhenyesen megcsillanó, borostás állán csurog le a golden alma leve: megfesteném Arcimboldo-stílusban is, fickó vegyes gyümölcsből, ha egészalakos, akkor persze ágyéktájon banánnal és aszaltbarackkal, de citrom is kerülhetne a képre, arra meg sokszor az arckifejezése hasonlít. – Azéht kijáhna valami tisztességes édesség is a szülinaposnak – jegyzi meg fogát piszkálva –, benevezünk egy McPityura? A Fogarasi romantikus, erdei ösvény, még az autók is szerelemtől bódultan andalognak. Vladimirnek talán nem, neki ez olyan magától értetődő, mint a szobája egyik fala. Mindig azt mondja, hülyeség helyekhez kötődni. Az csak egy hely, lecserélhető díszlet. Le is cserélné, le az egész álomkóros ugarországot, mégsem teszi. Remélem (úgy veszem, mintha), miattam. Először el sem akartam hinni ezt az egész McPityu-históriát, biztos valami zuglói mítosz. Erőss „Nutellás” István, a Vidám Gofri bodegák tulajdonosa viseli ezt a bece- vagy talán inkább gúnynevet, ami a használatban ragadt át boltjára, illetve diligofriként is emlegetett, híres-hírhedt portékájára. Pityu cukrásznak tanult, de a rendszerváltozás szele némi kokaint fuvallt az orrába, amint egy kicsit talán mindenkiébe. Munkahelyei sorra váltak meg tőle, amiért notóriusan cuccot kevert a porcukorhoz, holott a furfangos Pityu valószínűleg ekkor végezte az előtanulmányokat későbbi sikerprojektjéhez. Maga is szórni kezdett, ami persze veszélyesebb, de jövedelmezőbb hivatás, ráadásul cukrász és díler korántsem áll olyan távol egymástól, végtére mindkettő a kellemes önpusztításban segédkezik a hálás fogyasztóknak. Amint egy kicsit megszedte magát, Pityu illegális cukrászdát nyitott a garázsában: volt ott minden, a ketaminos krémestől kezdve a legendás Tuningtekercsen, Dobóstortán és szedatív sacheren át a GHB-s limonádék és falatnyi spacecake-ek széles választékáig, olyan orgiákat rendeztek az Igény ABC olvadásnak indult sportszeleteihez és tavalyról maradt jégkrémeihez szokott telepi dzsánkik, hogy a bukás szinte borítékolható volt. Nutellás le is húzott miatta pár évet: a börtönből már nonfig motívumok, sárkányok vagy kínai írásjelek helyett mignonokkal, muffinokkal és rigójancsikkal televarrva lépett elő. Rejtély, honnan termett szinte rögtön alaptőkéje, nyilván jó helyre menekítette a pénzét, mindenesetre szabadulása után azonnal serény munkához látott a garázsajtó mögött. Cukrász és díler dolgozott benne vállvetve, meg is lett az eredménye: az islerin, egy édeskés ízű, porállagú, roppant addiktív anyag, amely kizárólag tortabevonóval felfőzve fejti ki 43 �Próza és vidéke hatását. Önmagában nem tűnik egyébnek, mint ártatlan édesítőszernek, kiválóan szállítható és tárolható. Nevét onnan kapta, hogy miután Nutellás ráébredt felfedezése jelentőségére, megalapította az Islerdreams Kft.-t, és általános iskolai büféknek kezdte nagy mennyiségben árusítani csokoládéba mártott islereit. A hatások nem tűntek fel senkinek, az islerre mozduló gyerekek nyugodtabban viselkedtek a szokásosnál, vagyis legalább egy jegyet javítottak magatartásból; legföljebb a büfések lepődtek meg, hogy napról napra vadabb gyerekhorda rohamozza meg üvegkalitkájukat, s ha elfogy az isler – miközben egy halom kakaóscsiga és műpizza hervad el a szeretetlenségben –, egymás kezéből marcangolják ki az utolsó darabokat. Nutellásnak annyira bejött az islerbiznisz, hogy végképp felhagyott a terítéssel, és megnyithatta takarosan ízléstelen bodegáját az Örsön. Felismerte, hogy frissen és forrón szervírozva az islerin sokkal intenzívebb hatású, így kevesebb is kell belőle. Csokoládéöntetes gofrit kezdett árulni, sírig tartó elkötelezettségét megpecsételendő még egy „go free!” feliratot is hímeztetett böhöm mellkasára. Többnyire mélyen kivágott, csokifoltos asszonyverőt visel, hogy jól látsszon. Rátapintott, hogy a felnőttekben még a gyerekeknél is nagyobb üzlet rejlik: bár receptje titkát a mai napig sárkányként őrzi, azt valahonnan lehet tudni, legalábbis Nagyék elég jólértesültek Pityu viselt dolgaival kapcsolatban, hogy a tizennégy éven felülieknek magasabb dózisú keverék dukál. Mondom, először kétkedtem a sztoriban, persze, majd beállok egy csokis gofritól, de tapasztalataim magukért beszélnek, hacsaknem a szerelem buherálja meg az agyam, és ütne a mentes is. Mikor egyet eszel, az kicsit olyan, mint a xanax, nem kólint fejbe mindenféle flesseltetésekkel, csak békésen érdektelenné tesz. Mikor megeszel kettőt-hármat (többet úgysem bírsz, iszonyú laktató), azért az már rendesen megszellőzteti az agyad, süpped és hullámzik a talaj, bazsalyogsz, mint aki kéjgázt szívott, ha pedig még rá is iszol, hát azt csak harcedzettebbeknek ajánlanám. Az átlagfogyasztó többnyire megáll egynél, Nutellás lángosméretű gofrijai vastagok, és szöttyösek a tömény csokimasszától. Szóval nem kell islerintúladagolásban vonagló vendégeket vizionálni, a jól informált bennszülötteket leszámítva jámbor, tudatlan polgárok falatoznak a bodega előtt, csak a kellemes érzés marad meg bennük, hogy milyen hangulatos volt ez a délután, érdekes, még a gyerekek is nyugodtabban viselkedtek. Egyetlen botrány csúszott be az évek során, bár az akár végzetesen is alakulhatott volna. Vladimirék jól emlékeznek az esetre, mikor az egyik islerintől szétszedált konyhás egy kicsit elszámolta magát, és olyan mennyiségű port zuttyantott a kondérba, hogy egy tucat vendég kergült meg szűk negyedóra leforgása alatt, mint valami össznépi anyarozsmérgezés a középkorban, többen áttáncoltak a Fóliás sörözőbe, és megszállták a 44 �Próza és vidéke zenegépet, néhány gyereket pedig elnyelt a káosz, később (rejtélyes módon) az IKEA játszóházában találták meg őket, a színes golyók közt kacarásztak kábán. Kitört az ÁNTSZ-vész, jobb nem feszegetni, miféle kapcsolatai lehetnek Pityunak (az alkalmazottait futtatja, suttogják, és egyéb sötét üzelmekben is bennfelejtette a mancsát), hogy el tudta meszelni a dolgot. Nutellás neve szitokszó Nagyéknál. Egy utcában laknak a gofribáróval, aki mostanra úgy megtollasodott, hogy habcsókos tetejű, hivalkodó palotát húzatott régi szedett-vedett tákolmánya helyére, a kiglancolt udvaron kertitörpék helyett kertitorták, képviselőfánkból feltörő szökőkút, egy giccsparádé az egész, a tetejébe pedig nyitott egy újabb bódét a Fogarasinál, még ülőhelyek is vannak, ugyanaz a förmedvény vigyorgó gofrifigurás dizájn, mégis kényelmesebb és hangulatosabb, mint az örsi talponálló. Ide szoktunk járni Vladimirrel, de csak titokban, ne fájdítsuk a szülők szívét. Pont rálátni a Gvadányi utcai adóhivatal rusnya vörös tömbjére, de a szerelem mindent megszépít, nekem most az APEH rózsába borult Vénusz-szentélynek tűnik, alatta pajkos táncot lejtenek a Rákos-patak nimfái. Egyébként maga Vladimir is rühelli Nutellást, a lekezelően bizalmaskodó mi-van-tökikémezéseit, mégis tiszteli benne a nagy ellenfelet, családja tökéletes ellenpólusát. Márhogy nem becsületesség tekintetében, persze abban is, de Vladimirt jobban izgatja a siker. – Tehmékfejlesztés – gesztikulál ideges, finomkodó mozdulatokkal, amelyektől kellemesen elzsibbad a gyomrom –, ezt ugatom anyáméknak! Épp a vadiúj, karamellás gofrit kóstolgatjuk, de kapható már epres és vaníliás kiadásban is. – Nem kell mindent agyonvariálni! – védem a lángost. – Ez olyan, mint a túrórudi vagy a sör, minek belőle ötvenféle ízesített változat, meg mangóspassiógyümölcsös limited edition? Te is utálod a csokis lángost! – Mahketing – jelenti ki ellentmondást nem tűrőn Vladimir. – Bhandépítés. Jó, hát az náluk kimerül annyiban, hogy a bátyja taxija oldalán díszeleg a büfé címe, és ha ez esetleg elkerülné az utas figyelmét, a Guci rásegít némi nyájasan erőszakos duruzsolással, hogy na, nem éhes véletlenül, van itt a közelben egy egészen kiváló lángosos, felárat sem számít a kitérőért, taxióra lecsap, falatozzon, ráérünk. Míg Vlad gimnáziumba járt, nyaranta befogták szendvicsembernek, ne csavarogjon hiába. Nyakában az idomtalan, sárga kartonlapokkal szakasztott olyan lehetett, mint egy önmagát reklámozó lángos, akár az a – mélyebben belegondolva elég morbid – plakát az ötvenes évekből, amelyen egy szakácssipkás ponty kínálja „egyél halat, a legjobb falat!” felkiáltással panírozott társait. Vladimir szégyellte is magát, viszolygott az egésztől, tűrte, hogy ráakasszák a hirdetést, aztán a Rákos patak egy félreesőbb szakaszára bujdosott nagyratörő álmokat szövögetni és dekkelni. 45 �Próza és vidéke Mindig mondom neki, hogy a szülei legalább tisztességesek. – Tisztességes lúzehek. Hangyák. De boldog hangyák. Ugarszindróma, szokta mondani Vladimir, és öklendezik hozzá az unalomtól. Kicsit sajnálom a szüleit. Mondjuk őt is. Öntözgetnem kell, önerőből talán nem képes kiültetni magát. Ha marad, felkopaszodik, nyurgul tovább az alacsony ég felé, ritkás leveleivel valamicske sovány fényért ágaskodik, és már alig lát le a tövénél burjánzó dudvákhoz, muharokhoz. Helyettem, gondtalan helyett szenved. Magamhoz venném, na de ez az, ehhez még túl fiatalok vagyunk. 46 �Próza és vidéke Mászókás lány SZÁVAI ATTILA A játszótér a mániája, minden játszótér, állítólag a szobájában is játszóterek, mászókák vannak kiplakátozva. Ennek a lánynak van egy hintája is a szobájában, fel van fogatva a plafonra, onnét lóg le, aztán beleül, befészkel, és indulhat a föl-le, előre-hátra, rúgni lábbal az iramot, nyitott lélekkel repülni, mint a vadlibák. A lány, mint megtudtam, a városi lapba egy igen részletes cikket írt arról, hogy a játszótereket miért pont a gyerekek, a kóborcicák, és kóbor ebek szeretik a legjobban a világ ismert és ismeretlen fajai közül. Külön bekezdés volt még, hogy talán az angyalok is, de nincs elég bizonyíték, az meg kevés, hogy csak ő, a lány hall néha szárnysuhogásokat, távoli pislákoló glóriatüzeket, ha éjjel kettőkor kihajol az ablakon. Apa sokat mondta kiskoromban, amikor unta már a játszóteret, a hinták nyikorgó lendüléseit, hogy Vera, tessünk most már szépen páros lábbal hazamenni, elég a friss levegőből, könyvet is kell szagolni, suhogtatni a lapokat, szellemileg fejlődni. Hogy tehát, néha magadban is tessék kalandozni. Apa szerint ez majdnem olyan, mint egy vadnyugat. Itt is (mármint benned, a belső kalandozásban) is fel-felnyerít egy-egy állat a háttérben, a lószagú naplemente narancsában. Van tehát egy másik ilyen szomszédunk is. Egy hozzám hasonló belső kalandozós lány. Néha, mikor egyedül játszik odalent a szeles játszótéren (mikor az utolsó fűcsomó alá is beszagol az őszi szél), szinte látom, hogy belülről világít. Mert annyira elégedett, mert annyira tetszik neki a szél, a nedves homokozó hűvöse, a lepattogzott festék foltjai a rideg vasjátékokon. A parkbéli varjak monoton októberi kántálása. 47 �Próza és vidéke Nemrég kicserélték a játékokat. Uniósakat hoztak. Elvitték a régi játszóteret a méhtelepre, a régi játszások emlékeit, a sok kis langyos gyerektenyér koptatta vascsövet, amit rendre lehugyoztak a telepi kutyák. A minap vittem le a szemetet, és az egyik lépcsőházfordulóban összefutottam ezzel a lánnyal. Ő is épp a szemetesüket vitte le. A lépcsőfordulóban azt magyarázta, szereti ő maga levinni, mert jó nézni a kukák mozdulatait, ahogy, mint minden unalmas, monoton munkát végző teremtmény, lassú, elnyújtott mozdulattal ásít, miközben végzi, amihez ért, amire való, amire megteremtették. Én meg csak néztem. Pont ilyennek képzeltem a mászókás lányt, hogy ilyeneket mond. Biztos a sok hintázás teszi ezt. Hintapalánta. Összefutottam később, télen is ezzel a lánnyal, akkor arról diskurált, hogy nagyon sajnálja, a hóból alig kilátszó mászókákat, biztos fáznak szegények, csak állnak, magányosan, ahogy a gyerektelen mászókák szoktak. Szerinte kevés üresebb hely van a világon, mint egy október eleji, vasárnap esti játszótér. Később meghívott magához, beülhettem a szobai hintájába, arra kért, hunyjam be a szemem, majd meglökött, nagyon finom mozdulattal megadta a kezdőlökést. Különleges volt a mozdulat, illetve nem is a mozdulat, hanem a szándék, ami megelőzte a mozdulatot. Csillagok születnek ilyen finom és bölcs szándékra, jutott akkor eszembe. Kinyitottam szemem. A lány bölcsen, derűsen mosolygott. Aztán teát hozott és folytatta a monológját. A lány egyik hóbortja volt, hogy üres játszótereket fényképezett. Készültek felvételek itt erről a házunk előtti játszótérről is, készültek fotók a szomszéd kerület több ilyen helyéről, később már a vidéki városi rokonok is küldtek neki ímélben, képeslapon, dvd-n felvételeket, más, idegen játszóterekről. A legtávolabbi egy amerikai, nyugati parti nagyváros egy játszóterét ábrázolta. A lány gyakran elgondolta a képeket, dvd-ket nézvén, hogy hol, milyen módon játszana, kikkel, és miket. Hogy melyik mászókán lenne legszívesebben elsőre szerelmes (esetleg másodikra). Hogy melyik játék alkalmas arra leginkább: közelebb kerülni a kiszemelt fiúhoz. Hogy melyik mászókáról szebb a kilátás, ha éppen nyáresti naplementét van kedve bámulni a gyerekszemnek. De persze azt is, hogy melyikről lehetne legjobban lelökni a biztonsági őr Sehonnayt, ha megint megbámulná a lány formás fenekét a liftben. Jól látta nemrég az öreg bámulását, mert tükröződik belülről a liftajtó. Van egy szokás a mászókás lányéknál: ha családtag érkezik valahonnan, az lentről felcsönget, majd rendszerint a fent, otthon lévők ledobják a kulcsot, hogy bejöhessen a lépcsőházba. Nemrég esett meg, hogy odahaza csak a mászókás lány, senki más, jött a postás, ajánlottat hozott, levél kikeres, csengő megnyom, arcot barátságosba vág, jó kedélyűre, de feszesre. Felcsöngetett tehát a postás, miközben a lány éppen a mászókás képeken 48 �Próza és vidéke álmodozott, amiből kicsengették, megijedt, rohant, kidobta a kulcscsomót az ablakon. Megszokásból. A postás nem győzte egyrészt meglepődéssel, másfelől pedig türelemmel keresni a hó alatt (42 centi mély) a kulcscsomót. Káromkodott is magában rendesen. Aztán a lány bűnbánó, angyali mosolya hamar megenyhítette. Levelet hozott egy országos játszótéri eszközöket gyártó cégtől. Pont neki, a mászókás lánynak jött, csodálkozott is. Gondolkodott sokat, talán valamelyik szomszéd szólhatott, sokan ismerik a hóbortját. Szüleinek nem szólt a levélről. A cég egy, a frissen tervezett és legyártott mászókákat a gyakorlatban kipróbáló hozzáértőt keresett. Aztán nem hallottam többet a lányról. Azért nem, mert, miután elolvasta a levelet, este még lement ide a játszótérre, csak úgy, örömből, hogy mennyire jól megy a lánynak a világ. Éjszaka találták meg, megcsúszott, majd leesett a jeges mászókáról és nyakát szegte. 49 �Kutatóterület BEDECS LÁSZLÓ A konyha ablakában Aczél Géza gasztro-versei Aczél Géza 2003-as (ablak)(szakács) című kötete az életmű máig tartó új fejezetének nyitánya, az új poétikai út felfedezésének dokumentuma1. Ebben a kötetben talált rá Aczél Géza arra a beszédmódra, versformára és kérdésfelvetésre, mely aztán az élettörténeten többször is végigfutó kötetek alapját biztosítja. Itt jelent meg először a panellakásába, annak is a konyhájába visszahúzódó, vagy inkább visszaszoruló, öregedésére ráeszmélő, önmagát egyre magányosabbnak érző, kicsit életunt, kicsit depressziós, szakmájából is kiábrándult, kedvetlen vershős. Az az idősödő férfi tehát, aki már nem vár sokat az élettől, ezért búcsúzik, gyászol és összegez: megpróbálja élete értékes, megőrzésre érdemes, továbbadásra méltó eseményeit összegyűjteni és elmesélni, de közben életének fontos szereplőiről megemlékezni. Az emlékezés igényét a testvér halála váltja ki – az ő elvesztésének traumája lapul az (ablak)(szakács) receptverseinek hátterében, majd válik láthatóvá a kötet utolsó versében. Ez az utolsó vers egy csapásra átértelmezi az egyébként sem vidám vagy könnyű, de mégis nyitott és látszólag a főzés öröméről szóló verseket. Pontosan úgy, ahogy egyébként a kötet több versének utolsó sora változtatja meg az adott szöveg hangsúlyait, ahogy egy-egy szöveg befejezése viszi el az értelmezést a konyhai technikák felől az életvezetés technikái felé. A versek a kilencvenes évek közepétől kezdek szaporodni, és rögtön, az első publikációk majd a rádiós felvételt követően népszerűvé váltak – sokkal népszerűbbé, mint korábban bármelyik Aczél Géza-vers vagy kötet. Pedig nem voltak ezek a szövegek teljesen újak, pláne nem voltak idegenek az 50 �Kutatóterület életmű korábbi darabjaitól, a költői eszköztár korábban is készen állt egy jelentős, a kortárs magyar költészet más teljesítményeit is párbeszédre hívó kötet megalkotására, de egy jó, a készülő kötetet szorosan összetartó, nem túl absztrakt, nem túl távoli, nem annyira a társadalmi-politikai kérdésekre reflektáló, hanem inkább a személyes problémákat előtérbe helyező ötlet mindaddig hiányzott. Aczél Géza ötlete az volt, hogy a főzés és az étkezés népszerű és sokak által ismert metódusát úgy próbálja metaforizálni, hogy azért a szövegek első szintjén a verseket pusztán gasztronómiai érdeklődésből, vagy az ötlet frissessége és a versek lágy humora miatt olvasók is otthon érezhessék magukat a kötet világában, de közben a személyes sors töréseit a klasszikus lírahagyománytól valamelyes eltérő módon megmutató réteg is felfejthető legyen. A főzés és főleg az étkezés nem új téma a magyar irodalomban sem – elsőként Krúdy és, főként a film miatt, Szindbád alakja jut e kérdés kapcsán a legtöbbek eszébe. De Móricz úri murijainak nagy evései, Hamvas borfilozófiája, Mikszáth reggeli-leírásai, Esterházy ínyenckedései, vagy Berda különcködő versei szintén ebbe a hagyományba illeszthetők. Közülük mégis Krúdy hőseinek éttermi történeteit érdemes felidézni, mert Aczél kötetének hangulatai azokhoz képest jól megragadhatók. Szindbád filmbeli alakja igen sok félrevezető közhellyel terhelte a Krúdy-prózáról való diskurzust is, de a recepció az utóbbi időben rendre hangsúlyozza, hogy a Krúdy-próza az étkezést nem az önfeledt öröm vagy a kedélyes társalgás helyzeteként ábrázolja, hanem az emlékezés és az önmagunkra ismerés lehetőségeként.2 És ahogy a Krúdy-életműben az éttermek világa a ’20-as évek második felétől válik önálló és meghatározó helyszínné, méghozzá azzal párhuzamosan, hogy a szerelem és a nő központi szerepe kikopik az írásaiból, a hősei közül is azok fordulnak a gasztronómiai élvezetek felé, akik megcsömörlöttek vagy ráuntak a szív és a test nőkhöz kapcsolódó élvezetire, és egyre inkább érzik az öregedés visszafordíthatatlan jeleit, a halál közeledését, vagyis akik az elmúlás gondolatától megérintve élnek. Igaz ugyan, hogy a halál gondolatának reflektáltsága, az ezzel kapcsolatos szorongások megértésnek mélysége szövegenként és szereplőnként nagyon hullámzó, de a halálértelmezés szinte soha nem nyer esszéisztikus, fogalmi, meditatív színezetet, nem találunk nagy gondolatfutamokat, az elmúlás motívumának állandó jelenléte, a rendelés és az evés rituálisan ismétlődő cselekménysorában, illetve az egyes ételekhez fűzött kommentárokban nagyon tudatos írói tervet és reflektált motívumhasználatot feltételez. Aczél Géza kötetének hőse abban biztosan hasonlít a Krúdy-szövegvilág hőseire, hogy maga is az öregedést, a barátok és a családtagok elvesztését, a halál közelségének jeleit emlegeti leggyakrabban az ételek minősítése és receptjeik költői leírása közben. Hasonlít abban is, hogy életének a konyhaművészet marad az egyetlen és utolsó menedéke, az utolsó öröme 51 �Kutatóterület és utolsó élvezete. A kiválasztott étel alkalmat ad neki is a haláltudat és az életuntság helyett az életkedv újbóli, legalább időleges megtapasztalására, miközben a főzés az alkotás élményét, a fantázia művészi működésének és létesítő erejét átélését, a kísérletesés izgalmát, de mindeközben az emlékezés lehetőségét kínálja. A főzés és az ínyencek figyelmével és hozzáértésével elfogyasztott ételek egy pillanatra felvillantják az élet sokízűségének, pontosabban sokszínűségének tényét, ami a mulandóság sokkal erősebben jelenlévő perspektívájából nézve az unalomra és egyhangúra adható egyedüli válaszként, a változatosság és az ünnepélyesség kizárólagos esélyeként, vagy még inkább: ennek az esélynek az illúziójaként rajzolódik ki. Jelentős különbség azonban, hogy míg Krúdy hősei vendéglőkbe járnak, addig Aczél kötetének erősen önéletrajzi figurája egy panelház kis konyhájába szorulva főzi és fogyasztja kedvenc ételeit, Krúdynál egy szakács főz és a pincér szolgál fel, Aczélnál pedig magának főz és legtöbbször egyedül eszik a szövegbeli figura. Ugyancsak fontos, mit esznek: gyakran gondolják Krúdyt igazi gourmet-nek, de a sok-sok regénybeli evés-ivás ellenére a töltött káposztán, a húslevesen, a pörköltön és a főtt marhahúson kívül más étel alig-alig tűnik fel az asztalokon, igaz, ezekhez minden esetben a helyes elkészítés módjára figyelmeztető megjegyzések, a nyersanyag minőségét érintő gyanakvó kérdések, a származási helyet és a beszerzés idejét érintő tapogatózások, majd az egyes fogások részletező leírásai kapcsolódnak. Aczél könyvében egyszerű vagy egyszerűnek tűnő ételekről olvashatunk, hétköznapi, ismert és bárki számára elérhető, viszonylag olcsó alapanyagokból készülő, de időigényes, pontosságot és hozzáértést igénylő ételekről. Az alapanyagok beszerzése, azok minősége, az apró részletek fontossága nála is megjelenik, de nem a Krúdynál néha már-már sznobériának tűnő, voltaképp csak a rítus részeként kötelező módon, hanem a szakértő figyelmével, és a bizalmatlan ember óvatosságával. Az is fontos hasonlóság, hogy az ételek illata és látványa rendre emlékképeket idéz fel, régi kapcsolatokat, közös ebédeket vagy vacsorákat, vagy épp a szülői ház hangulatát, az anya főztjének utánozhatatlan és felejthetetlen zamatait. A legfontosabb különbség viszont épp a haláltudat jelenlétével kapcsolatos. Krúdy életműve, akárcsak Kosztolányié, a legmélyebb szinten csakis az elmúlásról szól, arról, hogy a szövegekben beszélő alak, sőt a szerző maga is meg fog halni – és ez még igaz Aczél Géza verseire is. De Krúdynál mindez nem a szubjektív önreflexió szintjén mozog, inkább a közös tapasztalat, a közös sors felismerése domborodik ki belőle. A halálnak nála nem az egyedisége fontos, hanem az a puszta tény, hogy mindenki meg fog halni – Krúdy számára mintha további unalmas is lenne, felesleges beszéd, fecsegés, hiszen ezen a tényen úgysem lehet változtatni, a halállal kapcsolatos feladványnak úgysincs megoldása. A halál tény, de 52 �Kutatóterület unalmas tény. Ezzel szemben Aczél versei a saját személyes sors csendes tragédiáját láttatják ebben a tényben, olyan tragédiaként, amihez egyedi történeteken keresztül jut el: a szülők, főként az anya hiányának fájó, minden rá emlékeztető íz keserűvé válásának élményén keresztül, illetve ebben a kötetben hangsúlyosan a testvér halálának szó szerint testközelből átélt, azonnal a szembenézésre és a gyász adekvát formáinak keresésére ösztönző sokkjából továbblépve. Ráadásul Aczél, ha csak jelzésekkel, félsorokkal is, de reflektáltabban, tudatosabban, árnyaltabban beszél a halálról, bátrabban és nyíltabban szembenéz az élet végességének következményeivel, mint Krúdy. Azzal pedig, hogy a kötet utolsó étkezése a testvér temetése utáni halotti tor, az első pedig az alább tárgyalt (ablak)halál című vers, a főzés és ez evés korábban megénekelt örömét is érvénytelenné teszi, az ezek által nyújtott utolsó menedéket is felégeti. Az evés visszahullik a létfenntartás szintjére, és az élet jelképe lesz: amíg eszünk, amíg tudunk enni, addig élünk. De ezt megelőzően gondosan felépíti és berendezi azt a biztonságosnak tűnő kis várat, ahol, áthatóan, otthonosan érzi magát. Tele van ez a visszavonulás keserűséggel, csalódásokkal: az egykor tudományos pályára készülő figura most a főzőtudományban mélyed el és próbál annak részterületén professzori szintre jutni, a művészi babérokra törő költő most a konyhaművészet szépségeiben igyekszik elmélyedni, a szív melegségére vágyó férfi pedig a konyha melegébe lép vissza. A címadó versben meg is mutatja a „boldogult filoszidők” és a „csülökszerelem” közötti rövidre zárt utat, és ezt az utat be nem teljesült álmok, csalódások, hamis „lapockadöngetések”, szürke hétköznapok és néha „heves ölelések” szegélyeztek. Egy odakozmált, a „szívmagány”-ba jutó élet kontúrjait látjuk, aminek utolsó öröme lenne a főzés. De ez nem valami alkalmi szakácskodást, hanem a gondos felkészülés és sok gyakorlás utáni, magas szintű tudást igénylő hobbit jelent. Persze van ebben is irónia, hiszen miközben a szöveg már a gasztronómiai Oscart is kiosztja a beszélőnek, a cím maga nagyon is lefokozó. Az (ablak)szakács – a kötetcím mindkét tagot, a verscím csak az első tagot teszi zárójelbe – kifejezés a ’kocadohányos’, a ’fotelszurkoló’, a ’konyhanyelv’ vagy épp a kötetben többször is használt ’zugköltő’ kifejezéseket juttathatja eszünkbe, és ezek mintájára a címben szereplő összetétel is valami olyasmit jelenthet, hogy nem igazi szakácsról van szó, csak egy műkedvelőről, aki érdeklődik, igyekszik, de hát nincs és nem is lesz soha azon a szinten, ahol az igazi szakácsok vannak. Feltűnő és az egyébként nem különösebben rejtett életrajzi olvasatot erősíti az a tény, hogy a versben megjelenő „csülökszerelem”-nek kézzelfogható eredménye az a szakácskönyv, melynek első változata épp az első receptversek születésének idején, a kilencvenes évek közepén íródott. Az eredetileg Csülökcsemegék címen megjelent könyv3 bővített kiadása 53 �Kutatóterület 2000-ben, Csülökkönyv címmel egy másik kiadónál is megjelent4, de ennél érdekesebb, hogy mindkét könyv ott szerepel az (ablak)(szakács) kötet fülén is, a szerző egyéb műfajú könyveinek felsorolásában. Még érdekesebb, hogy az első szakácskönyv előszavának „Vett két kiló csülköt” kezdetű részlete szinte szó szerint került be a címadó vers közepének tíz sorába – igaz, rímesen, valóban versszerűen. De jól mutatja ez a gesztus, hogy a főzés mint alkotás, és a vers mint alkotás, mint a kísérletezés terepe, mint a tanulás, a gyűjtés és a finomítás terepe, igen közel kerülhet egymáshoz egy valóban kreatív ember környezetében. Tudjuk, utolsó éveiben Pilinszky János már nem verset írt, hanem soha el nem készült regényén dolgozott, és lelkesen főzött, ahogy Petri György azon levele is fennmaradt, amit halála hónapjában írt a Magyar Konyha szerkesztőségébe Kossuth-díjas költőként és már csak másoknak főző, amatőr szakácsként bemutatva magát. De abban az időszakban, mikor ez a kötete született, Aczél Géza pályájában is benne volt az elhallgatás lehetősége: akkori utolsó kötete, A térség kritikája 1994es, ’97-ben még volt ugyan egy vékony válogatott kötet néhány új verssel (ez az A. G. Úr X-ben), de elmaradó berobbanás, a fenyegető másodrangúság, az összeállni nem akaró költői nyelv egy ilyen, az elnémulást előrevetítő folytatást is feltételezett. Ezzel párhuzamosan jött tehát a főzés és jött a szakácskönyv, aztán pedig a főzéssel kapcsolatos versek, melyekből majd csak 2003-ban lett kötet, és lett, még egyszer hangsúlyozom, az életmű új korszakának nyitánya. A gasztronómiai tapasztalatok és a tudás verssé transzformálása, pontosabban versbeli felhasználása, mint láttuk, nem egyedi eset. De az eleve érdekessé teszi Aczél Géza kötetét, hogy a kísérlet központjába épp a csülköt teszi, ezt az előítéletektől terhelt, esztétikailag egyáltalán nem vonzó, zsíros, egészségtelennek tartott, nehéz és nehezen elkészíthető húst, mely csak nagyon ritkán szerepel az elegánsabb éttermek menüjében, vagy ha igen, valahol a pacallal egy lapon. Ez már önmagában izgalmas költői feladat: a taszítót, sőt esetleg a visszataszítót (lásd még: marhafarok) vonzóvá, széppé, kívánatossá formálni, és közben egy olyan, esztétikailag értékes szöveget hozni létre, melyben a látvány és az ízlelés esztétikai öröme, az olvasás öröme és az evés testi öröme egybe ér. Olyan verset írni, melyben az evés kényszerének biológiai törvénye kicseleződik, vagy magasabb szintre jut, ami valamiképp bemutatja az ízek felfedezésének izgalmas kalandját, a közös étkezések jellemeket formáló, egymás megismerését szolgáló aktusát, az egy-egy ételhez kötődő, és általában a nemzeti konyhához kapcsolódó történelmi konvenciókat, tehát a tradíció parancsait. De megmutatják a versek a kísérletező kedv előtt megnyíló végtelent is, a mindebben megbújó művészi lehetőséget, az ételkülönlegességek, sőt az ételköltemények elkészítésének vágyát. Vagy rövidebben: az evéshez fűződő elfogult, de rendkívül gazdag viszonyt. Hiszen nem is lehet kérdés: az ételek 54 �Kutatóterület társadalmilag és kulturálisan meghatározott, igaz, kódolt jelentésekkel bíró objektumok, és ugyanez érvényes az elkészítés és az elfogyasztás módjára, helyére, idejére is.5 A kötet tartalomjegyzéke ily módon az étlap szerepét is betölti: a táplálkozási szokásokról, a legszívesebben és leggyakrabban fogyasztott ételekről a beszélő ízléséről, szociológiai helyzetéről, anyagi lehetőségeiről, hagyománytiszteletéről, kísérletező kedvéről, egyszóval jelleméről is árulkodik. A kötet két részre oszlik, de ezzel együtt is ritka egységes, átgondolt, összetartó könyv ez, ráadásul a két ciklus szorosan összetartozik. Az elsőben a konyhaablakból kitekintő beszélő szemlélődését, reflexióit olvashatjuk a kinti világról, az ott látott züllésről, elértéktelenedésről, szegénységről, kiszolgáltatottságról, sérülékenységről. A második részben pedig maguk az egy-egy étel nevét címként viselő receptversek találhatók. De ahogy az első részben szó van a főzésről, például a már emlegetett címadó versben a csülök elkészítésével kapcsolatos sorok olvashatók, ugyanúgy van bőven társadalomkritika és egyszerű morgolódás a második ciklus szövegeiben is. Ritka, hogy egy kötet versei ennyire helyhez, ráadásul ennyire konkrét helyhez kötődjenek. Aczél a debreceni panellakás „beállós” konyhájából beszélteti versbeli alakmását, és azt is tudjuk, hogy ez a konyha, legalábbis a főzőrész, tényleg nagyon kicsi, éppen elfér benne a szakács, de mellette már senki más. Viszont legalább van rajta egy nagy ablak, ahonnan a várakozás közben vagy csak passzióból el lehet nézegetni a kinti világot, és ahonnan be lehet hordani a lakásba az így szerzett tapasztalatokat. A „behordani” kifejezést nem véletlenül használom, hiszen a kötet első versei nagyon pontosan leírják, miféle szerepe van a nap ritmusában az ablakpárkányra könyöklésnek, hogyan indítja el ez a napot, vagy hogyan irányítja aztán a gondolatokat. Nem csupán impressziókról van szó, hanem elgondolkodtató, néha megrázó, néha az értékeket és az életmódot felülvizsgálni követelő látványról. Az első versben egy elgázolt macska szétlapított, önmagából kifordult testét látjuk az aszfalton, mintha mi is ablakból néznénk a forgalmat, a reggeli várost. A kötetben a főzésről van a legtöbb szó, de rögtön az első vers képei elveszik tehát az étvágyat, a cuppogó, „kifordult belek”, a „vértócsás szervek”, a „lucskos szövetek” egy naturalista festmény indulatával kerülnek elénk, és aztán nem késik az allegória sem, hiszen a macska rettenetes halála a halál rettenetének általánosabb jelentéseit hordozza, pusztulása az elkerülhetetlen pusztulásra emlékeztet: „mindegy mi pusztul saját véged ezekbe átsugárzik”, vagy nyersebben: „megdöglesz te is”. Ez az élmény lesz aztán behordva a lakásba és lesz része a napnak, sőt talán a további életnek is – „szőttem tovább mit az utca témaként hozzám feladott” –, lesz az egész kötet alaphangja és alapélménye, hogy aztán, mint már említettem, a receptek kitérői után, a kötet végén a testvér halálának 55 �Kutatóterület mérhetetlenül nagyobb retteneteként térjen vissza. Az első ciklus további öt verse ezt a kiindulópontot erősíti és árnyalja. Az (ablak)koldus a szolidaritás és az érzékenység mentén teszi fel azt az igen alapvető, bár akár demagógnak is tekinthető kérdést, hogy ehet-e bárki is jó étvággyal, ha tudja, hogy már a közvetlen közelében is sokan éheznek – távolabb pedig emberek ezrei halnak éhen. Mit tudna egyetlen ember tenni milliók éhezésért, jobb lenne-e nekik, ha én sem ennék rendesen – ezek a kérdések vinnék a demagógia felé ezt a problémát, de Aczél versében valami másról van szó. Nem milliókról, hanem egyetlen konkrét emberről, egy koldusról, akit az ablakomból látok, egy olyan éhezőről, akit evés közben a konyhám ablakából látok. Ebben az esetben sokkal nehezebb megnyugtatni a lelkiismeretet, sokkal nehezebb azt mondani, hogy nem az én dolgom, nem rám tartozik, és különben sem tudnék segíteni ezen az emberen. A vers ezt az etikai dilemmát körültekintően és óvatosan járja körül, és nagyon emberi választ ad rá. Elutasítja még a „laikus szociológia” megközelítését is, tehát mindenféle okoskodást okokról, megoldási lehetőségekről, egyéni és társadalmi felelősségről, nemet mond a „savanyú könyvtárszobákból” jövő tanácsokra és kioktatásra, és nem mint egy másik, tőle különböző emberre néz, amikor a koldusról beszél, hanem egy közülünk lévő, velünk partneri viszonyban lévő emberre, valakire a szomszédból, valaki olyanra, aki akár mi magunk is lehetnénk. Nagyon emberi és nagyon érzékeny ez a pillantás, és különösen érzékeny a találkozásra adott válasz. Ez a válasz pedig nem más, mint a szűnni nem akaró szorongás, a megfoghatatlan és nehezen magyarázható szégyenérzet és undor, a tengernyi mélységből jövő, „átláthatatlan szomorúság” és persze az az érzés, hogy ezután soha többé nem lehet majd megterített asztal mellett, netán díszgyertyák fényében jóízűen enni, mert, hogy a képzavarnak tűnő, de egyáltalán nem akként létező versbeli képpel éljek: e látvány íze örökre a szájban marad, a „szutykos kis alak is mohó szádba áll”. Egy nagy cselről van tehát szó, hiszen az ételekről szóló versek kontextusát úgy teremti meg a kötet, hogy azok valójában egyáltalán ne szólhassanak az étkezés öröméről, hanem mindig a pusztulásra, a nélkülözésre, a fájdalmakra és a halálra mutassanak – hogy tehát a látszólag az étkezésről szóló versek ne az ételekről szóljanak. Hanem, például, az „arasznyivá törpült élet”-ről ((ablak)csönd), arról, hogy „sánta az egész ország, mindenütt sánta emberek” ((ablak)sánta), vagy arról, hogy az emberek ma is épp úgy utálják egymást, mint régen ((ablak)szakács) és mindennek a következményeiről, a rossz közérzetről, a magányról és az elmúlás keltette szorongásokról. Nagyon finom összekötése a halál és a főzés kapcsolatának a (ablak)halál „odakent macská”-jának és az (ablak)szakács „odakent tojásás”-nak rímeltetése, ahol a többszörösen elgázolt macska és az elrontott, odaégetett rántotta képe találkozik, mintha a szakács, akár egy isten, életet és halált adhatna: 56 �Kutatóterület az elrontott étellel halált, a sikerülttel életet. De közben a főzés a versírás helyére tör, ami azt jelenti, hogy a versírás is teremtés, a vers is képes nemet mondani a halálra és puszta létével is az élet időleges győzelmét hirdetni. Az (ablak)szakácsban pedig konkrétan el is hangzik, hogy a csülök, „ez a kecstelen matéria” már önmagában is líra, hiszen az olcsóság, a szerénység és a méltóság találkozásának bizonyítéka (vehetjük ezt ars poeticának is!), a majd a vers végén az, hogy a speciális csülökreceptek és a konkrét, jó társaságban elfogyasztott, jó roséval „leöblített” csülökvacsora után foglalkozzanak az irodalommal a gúnyosan csak „lelkesek”-nek nevezettek, a könyvtárak unalmába és levegőtlenségébe húzódó, legszebb perceikben is nyelvfilozófiai és hermeneutikai problémákon rágódó kollégák. Az irodalommal mint szakmával kapcsolatos irónia, a felhígulás és a sekélyesedés hangsúlyozása, a posztmodern divatokat illető gúny, az irodalom intézményeiből történt kiábrándultság, az ambíciók elvesztésének hangsúlyozása ebben a kötetben is visszatérő, de a későbbi kötetben még inkább felerősödő elem, elég csak a (szakma)alkony kötetcímre gondolnunk. Sőt, a „főzőtudományom a boldogul filoszidőkbe nyúlik vissza” nyitósor az (ablak)szakács című versből egyenesen párhuzamba, egymás mellé állítja az irodalom- és a főzőtudományt, mintha mindegy is lenne, melyikben mélyül el az ember. Ennek majd akkor lesz újra jelentősége, mikor a későbbi életrajzi kötetekben a bölcsészkarrier, a kutatás és az egyetemi állás feladásának fontos pillanata értelmeződik afféle útelágazásként, olyan döntő életrajzi elemként, ami aztán a teljes azt követő életet meghatározta. Látjuk majd, hogy a beszélő ezt jó és szerencsés történésnek értelmezi, törvényszerűnek is, de mégis mindig ott marad a kérdés, mi lett volna, ha a másik utat választja? Egyáltalán: valóban választhatta-e volna azt is? Vajon juthatott volna magasabbra is, messzebbre is? Mit jelent az életben a magasság, a messzeség? Mit nyert volna azzal az úttal? És mit vesztett volna vele? De már ebben a versben is ott az utalás a „rettenetes adathalmaz”-ra, a „birkatürelmű kutatás”-ra, az „agyas esszék”-re, amivel pontosan jelzi a tudományos karrierrel kapcsolatos véleményét és kételyét, amit csak fokoz az értelmező szótárból idézett, a „Vett két kiló csülköt.” példamondat, mely azonnal leleplezi a tudomány és az élet áthidalhatatlan távolságát, hiszen a csülök nem darabolható, azt nem kilóra, hanem darabra árulják a hentesek. De a lényeg most is az, hogy a főzés tudománya és művészete az irodalom és a versírás helyét tölti ki, habár mindez versben és verseskötetben, tehát minden szavával az irodalom intézményeihez kötötten mondódik el, megint csak csavarosan. Ez teremti meg a második ciklus kereteit, melyet a címében egy-egy ételnevet tudó versek sora tölt ki. Ide tartozik amatőrség és profizmus távlatainak gyakori emlegetése is. Gyakran előkerül, mit és hogyan csinál egy hozzáértő, tanult, felkészült, az alapanyagokat és az elkészítés technikáit jól ismerő szakács, mik azok az 57 �Kutatóterület apróságok, amik megkülönböztetik őt a laikustól. A dolog érdekessége, hogy a beszélő önmagát hol ide, hol oda sorolja, és mint láttuk, már az „ablakszakács” szokatlan összetétele is inkább az alkalmi, műkedvelő főzögető felé viszik a jelentést, de ezt talán csak a kötelező szerénység és a Aczélra mindig jellemző önirónia mondatja, mert a versekben megjelenő gasztronómiai tudatosság és alaposság egy a saját szakácskönyvét valóban mélyen ismerő, annak minden részletéért megdolgozott figurát állít elénk (pl: „az összegyúrt masszát / profiként csapkodta konyhájában a tenyerén” – csipetke). De mint a kötet minden más pontján is, fel kell hogy tegyük a kérdést, miként metaforizálható a főzés aktusa, jelent-e önmagán túl is valamit, átfordítható-e ez az élet más területeire. Ismeretes Tandori Dezső 1973-as, második kötetnének ciklusa, Az amatőrség elvesztése, amely a nyelvi tudatosságot, a kor alapvető, wittgensteiniánus ihletettségű nyelvfilozófiai tételeinek belátását és a vers fogalmának szinte végtelen kiterjesztését mutatta a költői érettség kritériumának. Az emberi érettség kritériuma pedig épp egyetlenségünk, azaz életünk egyetlenségének felismerése és az ehhez történő igazodás lenne, magyarán a halál elkerülhetetlenségének belátása és az ez irányba fordított gondolkodás- és életmód választása. Tandori költészete és éppen ez a kötete milyen fontos vonatkozási pontja ennek a neoavatgárd indíttatású, de ugyancsak egzisztencialista elkötelezettségű költészetnek. A pályatárs neve egyébként sok Aczél-kötetben, így ebben is felbukkan, igaz, torzított formában, amikor „tándori okos verebei”-ről olvashatunk ((ablak)csönd). Miként értsük tehát ezek után például a lecsó című szövegben olvasott sorokat: „a paprika érettsége nem is fontos” és: „a profi az érés előtti stációkhoz csipetnyi kristálycukrot billent”? Lehet a lecsófőzést a versíráshoz, vagy legalább a lecsóról szóló vers megírásához hasonlítani? Ezek szerint az egyik alapanyag (de miféle alapanyagok kellenek a vershez?) éretlensége nem okozhat problémát, hiszen ahogy a főzés közben megérik a paprika, úgy érik meg írás közben az elsőre talán nyersnek tűnő téma vagy szókincs vagy forma. Ha pedig még mindig nem elég ízletes, amit főztünk vagy írtunk, ott a lehetőség egy csipetnyi cukrot rászórni vagy beleírni, és máris mindenkinek tetszeni fog a végeredmény. És van-e cukormáz a lecsó című versen? Van bizony, az anya utolsó sorokban felidéződő alakjától és a szövegben is megjelenő könnycseppektől nekünk magunknak is könnybe lábad a szemünk – Aczél Géza pedig pontosan tudja, hogy a kétezres évek fordulóján, amikor az irodalmi közbeszéd épp Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos játékos költészeteiről szólt, amikor az intertextualitás, a szócsavarás, a formaművészet mindennél előbbre valónak látszott, egy efféle könnyben úszó, elérzékenyülő verszárlat több volt mint gyanús. Ezért rejtette a sorok közé ezt az önreflexív gesztust, és ezzel ironikusan vissza is vonta rögtön a túlzottan ellágyuló sorokat. 58 �Kutatóterület Ugyanebben a versben jelenik meg az „ízlés mániája” szókapcsolat is, mint olyasmi, amit felnőttként kell megszerezi, sőt mint aminek a megléte voltaképp a felnőttség feltétele. Ez rögtön eszünkbe juttatja Aczél második kötetét, A mánia terjeszkedését és annak címadó versét, ahol a ’mánia’ a költészet felszámolásának és befejezhetőségének, elkerülhetetlen végének gondolata volt, amit a „még ezt megírom aztán legyen vége”-féle dac uralt. Itt inkább a minőséggel kapcsolatos dühről, az igénytelenség elleni lázadásról van szó, ami végső soron önmagunk tiszteletét, illetve az ételek tiszteletét jelenti. Nem véletlen, hogy a disznóról, mint „sertéstestvérem”ről beszél az egyik versben (gulyásleves), máshol pedig, sokszor, az alapanyagok kiválasztásának kiemelt fontosságáról. De az ízlés része az előítélet-mentesség is, az tehát, hogy nem hagyjuk, hogy mások döntsenek helyettünk alapvetően fontos kérdésekben – hiszen, miként a körömpörköltben olvassuk, saját prekoncepcióink legyőzése épp azért fontos, mert eközben felismerhetjük, hogy másoknak viszont velünk szemben vannak előítéleteik. Ha pedig ezt felismerjük, tehetünk azért, hogy ezeket cáfoljuk vagy épp erősítsük – mikor mi a célunk. A kötetben csupa ilyen előítéletektől terhelt ételről van szó, melyek hétköznapinak, olcsónak és elkészítésükben is egyszerűnek tűnnek, hogy aztán kiderüljön, el lehet ugyan ezek az ételeket rutinból, gyorsan és egyszerűen is készíteni, de jobb időt és figyelmet szentelni rájuk, mert akkor valóban ízletes, méltóságteljes ételek lehetnek belőlük. Megint csak eszünkbe juthat, hogy egy panellakás bántóan szűk konyhájában készülnek ezek az ételek, egy olyan helyen, ahol az ablakból megszomorított, lelkileg sérült, elszegényedett és megkeseredett emberekre látni. A versek beszélője egyáltalán nem próbálja kivonni magát ebből a közegből, inkább odatartozását hangsúlyozza. Hiszen oda is tartozik: köztük él, hasonló módon él, és élete ugyanolyan törésekkel teli, keserű, szomorú és magányos, pénztelen, mint a szomszédjaié. Miért épp az ételeivel tűnne ki közülük? A versek struktúrája, partitúrája, felépítése nagyon hasonló. A jellemzően negyven-ötven soros szövegek első nyolc-tíz sorában valamilyen külső, az ételekhez nem vagy csak nagyon lazán kötődő probléma körvonalai tűnnek fel, aztán jön a voltaképpeni recept irodalmiasított, sok kikacsintással teli leírása, majd a vers gyors, egy-két soros lezárása, ahol valami nagyon személyeset, sokszor tabunak számító, megdöbbentő erejű közlést vagy inkább kifakadást olvashatunk. Ezek a kifakadások épp váratlanságuk, hirtelenségük, az ételek feletti, ezekhez képest locsogásnak tűnő beszéddel szembeni erejük miatt tudnak hatni – de úgy hatnak, mintha valóban csak ezért az utolsó egy-két sorért íródott volna a teljes vers. Ez egy jól kitalált, jól működő versstruktúra, melyet kiválóan kiszolgálnak a hosszú sorokba tördelt hosszú, megemelt mondtatok, a szabad vers tere, a központozás hiányának bizonytalanságot keltő, átgondoltan használt technikái és az esetlegesnek, 59 �Kutatóterület sőt néhol ügyetlennek ható, de éppenséggel az Aczél-költészet második korszakának védjegyévé vált, kötetről-kötetre finomodó rímtechnika. Lecsó, főtt krumpli, csipetke, túrós csusza, rakott krumpli, kocsonya, aprólékleves, gulyásleves – csupa hétköznapi étel. Említettem az imént, hogy a panelekben élő, tehát a középosztály alsó rétegéhez tartozó és a náluk szegényebb magyar emberek millióinak étlapjáról ismerősek ezek, de a versekből az is hamar kiderül, hogy valami másról, mélyebbről és távolabbról jövő okról is szó van a választásukban. Méghozzá arról, hogy ezek az ételek a gyerekkor ízeit hozzák elő. Hiszen nem is voltak még lakótelepek, amikor ezekkel a versekkel is meggyászolt anya már főzte és az akkor még nagyon boldog gyerekeinek kínálta őket. A már emlegetett lecsó mutatja legtisztábban és legszebben ezt a kapcsolatot: a felvezető tíz sorban egy emigrációban élő írót idézve arról ír, az elmaradhatatlan ironikus hanghordozással és megjegyzésekkel kipárnázva, hogy bárhol is járhat az ember a világban, kóstolhat bármilyen különlegességet, azért a hazai lecsó illatától mindig könny szökik a szemébe. Ezután jönnek a receptek: lecsó van száz-, sőt ezerféle, lehet rakni hozzá ezt is, azt is, de jön az utolsó két sor lírája: „csak hogy ezekben már nem páráll az a világjáró könnycsepp / nincs benne tűzhelyre hajolva elbarnult fakanállal az anyánk”. Ez a befejezés tehát részben igazat ad a vers bevezető soraiban kis távolságtartással (pl: „írogatta”) idézett szerzőnek, azt mondja, hogy igen, a lecsó lehet az egyik olyan étel, amely bárhol és bármikor felidézi a régmúltat, vagy a távollévőnek a hazát, de közben azt is mondja, hogy, úgyszólván, odahaza van a haza, tehát hogy nem általában lehet felidézni az otthont, hanem a szülői ház emléke jelenti azt, sőt talán a hazát is. Amikor a lecsó vagy bármelyik másik „magyaros” ízre vágyunk, voltaképp az anyánk főztjére, vagyis voltaképp az anyánkra vágyunk, és az a bizonyos könnycsepp is érte, az ő hiánya miatt hull. Érdemes azt is megfigyelni, hogy az egyszerű kis jelző, az „elbarnult” milyen sokat ad hozzá ehhez a képhez. Benne van az anya évtizedes munkájának nyoma, a gondoskodása, a hagyomány, a régiség és persze az az íz is, amit csak az elbarnult, töredező, esetleg már ittott szétmálló fakanalakat a szájba véve (az éppen főzött ételt megkóstolva) lehet érezni. Egy ilyen jelző képes az egész verset átértelmezni, kiszínezni, drámaivá formálni és egyáltalán: a verset verssé tenni. Majd a (szakma)alkonyban láthatjuk újra az édesanya megfáradt, „riadtan szép őszülő fejét”6, olvashatjuk a kisfiúsan gyengéd sorokat, de itt, ebben a kötetben is feltűnik még egyszer az anya alakja, mégpedig a rendkívül fontos, záró, vadas című versben, amikor is egy nyulat hoz haza és abból főz az eleinte idegenkedő gyerekeknek ebédet. Itt a kulcsmondat: „csak a tűzhely közelében ér valamit az a bizonyos szent család” – ami a főzés és a közös étkezések összetartó erejére, illetve újra az anya gondoskodásának fontosságára mutat rá. Kiemelkedik az említetteken túl a tőtike című vers azon motívuma, ami azt 60 �Kutatóterület mondja, hogy ebben az ételben is ott a gyerekkori élmény, az anya keze – és ez valami olyan láthatatlan adalék, olyan mással helyettesíthetetlen fűszer, amit nem lehet az étlapon jelezni. Olvassuk: aki nem érti, mit jelent számomra ez az emlék, az nem fogja azt sem érteni, miért olyan fontos és ízletes számomra ez az étel, mit jelent, milyen édes emlékeket hoz elő, miért szeretem. De ahol az anya alakja közvetlenül nem is idéződik fel, ott is egyértelmű, hogy az egyes ételek a nosztalgia, a gyász és ezzel együtt a magány oldásának apropói. A nosztalgia szükségét táplálja, hogy a beszélő saját magát kifejezetten vénre stilizálja, habár a verseibe az önéletrajzi hivatkozásokat oly szívesen beleíró szerző ekkor még alig múlt ötvenéves. Az „ötvenes még istenes” – ahogy a már emlegetett Tandori Dezső írta7, Aczél költészetében viszont ez a kor már a mindenen túl levés, a mindenről lemaradtság érzésével párosul. Mintha ötvenen túl már csak a „lopakodó öregség” maradna, se szakmai sikerek, se családi örömök, se szerelem, se barátok nem lennének és nem lehetnének. Mintha ez a kor már nem tartogatna kihívásokat és lehetőségeket, mintha már csak a beletörődés, az elfogadás és a halálra való készülődés maradna. Említettük már, hogy a kötetet az első és az utolsó vers halál-tematikája fogja keretbe, a báty halálának híre zárja a könyvet, miközben a szülők hiányának fájdalma is állandóan jelenlévő érzés. A mindebből kinövő magány-képet fokozza az épp a kötet közepére került túros csusza mellbevágó utolsó két sora: „a párás falakkal zárt téridőben / föl sem sejlik hogy szakácsunknak lassan nincsen már barátja”. A vers azt nem mondja meg, hová lettek a régi barátok, meghaltak-e, vagy csak másfelé sodorta őket az élet, netán viták, vagy az elfogyó beszédtémák miatt hűltek ki a kapcsolatok – és bár nem lenne mindegy, mi miért történt, itt mégis fontosabb a tény: a kötetben megismert alak végtelenül egyedül van, vagy legalábbis egyedül érzi magát. A lapsánka című szöveg fontos momentuma az „öregedvén már minden kis ponton végiggondolva az ifjúságom” sor, hiszen ebben benne van a következő tíz év Aczél-költészetének motivációja, ebből a gondolatból, tehát a főzés közbeni ráérős gondolatból lesznek a későbbi könyvek, melyek a fiatalság és a későbbi évek tényleg minden apró és lényeges pontját körüljárják majd. Azért, hogy megértsék, mi és miért történt akkor, és hogy megpróbáljanak egy egységes, egymásból következő részekből épülő történetet alakítani az élettörténetből – és azért, hogy belássák, se az egyik, se a másik cél nem elérhető: se megértés, s egységes narratíva nem lesz, mert nem lehet. Ebben a versben, mely tehát egy szlovák étel elkészítéséhez ad tanácsokat, épp egy ilyen, az identitás lényegét érintő kérdést találunk: „tót vagyok vagy kicsit román?”, sőt mellette ott van a „szlávos melankólia” felemlegetése is. Ebben a szövegben tehát kézzelfoghatóbb a főzés és az ételek világának többletjelentése, könnyebben érthető a felszín és 61 �Kutatóterület a mély közti kapcsolat. Itt az első szinten mintha arról lenne szó, hogy a gasztronómiai rendszer is olyan, mint például a nemzeti nyelv: az idegen sajáttá válik, a furcsa megszokottá, az egyedi általánossá. Ahogy a nemzeti konyha fejlődése során az idegen elemek, alapanyagok, fűszerek és módszerek beolvadnak a tradícióba, és sajátos kombinációt hoznak létre a régebbi elemekkel, ahogy ezzel a hol hosszabb, hol egészen rövid ideig tartó processzussal a nemzeti kultúra asszimilálja, integrálja az idegen ízeket, ugyanúgy fejlődik és gazdagodik a nemzeti nyelv szókészlete is: jönnek az új, idegen szavak, de ezek idővel részei lesznek a saját nyelvnek, és aztán már nem is érződik rajtuk az idegenség. De a szöveg arról is beszél, hogy a magyarság maga is efféle gazdagodás eredménye, az egyes emberek is hordozzák az évezredek alatt a vérbe került idegenből sajáttá lett ízeket is, de úgy, hogy meg nem mondható, kiben mennyi a szlovák, a román, a szláv vagy épp a török vonás. A vers értékrendjében a konyha és a nyelv mintájára a nép és maga az egyén is csak gazdagodik az efféle találkozásoknak köszönhetően. A kötetet lezáró vadas című vers szerepéről már ejtettem néhány szót, de érdemes a szöveget kicsit közelebbről is megvizsgálni, hiszen valóban az egész kötetet átértelmező versről van szó. A szövegben a báty utolsó napjai, halála és a temetés utáni tor napja idéződik fel, de az idősíkok összecsúsznak, pontosan leképezve a gyász mentális állapotát. Egy közeli hozzátartozó haldoklása, halála, a temetés megszervezése és maga a temetés olyan nehéz időszak, annyi stressz és fájdalom gyűjtőhelye, hogy ilyenkor mindenki kizökken a normális időérzékelésből, egy kicsit kívül kerül a megszokott életén, de belül az élet súlyosabb, mélyebb, lényegibb körein. A testvér halála ebben a versben éppen ilyen felkavaró esemény. Felidéződik egy közös, nagy gyerekkori élmény, és erre emlékezve főzi a kötet szakácsként megismert hőse azt a bizonyos vadast. De ebben a szituációban nincs helye a főzés örömének, nem lehet a technikai fogásokkal dicsekedni, nem lehet dicséretekre számítani, és nem ér semmit még a királyian megterített asztal sem. A korábbi szövegek gyakori motívuma volt az étellé érő nyersanyagok első kellemes illata, amire összefut a szájban a nyál, előtör az éhség, türelmetlenné válik a szakács – de ebben a helyzetben ez a fajta megkívánás sem szerepelhet, és hiába a tökéletes, napokon át nagy gonddal készített étel, senkinek sincs a temetés után kedve enni. Épp erre az utolsó mozzanatra értem, hogy ezzel Aczél Géza visszavonja a kötet minden efféle öröm-beszámolóját, zárójelbe teszi a főzések élményét – hiszen egy annál sokkal súlyosabb és állandóbbnak ígérkező tapasztalatot él át. Ez óriási veszteséget jelent ebben a költői világban, hiszen láttuk: se rokonok, se barátok, se szakmai kapcsolatok nincsenek már a vershős körül, egy nő ugyan néhány hasonlatban feltűnik (pl.: a szalonnabőr „kreolosodik mint asszonyom a műtepsiben” – frankfurti leves), de a konyha és maga a 62 �Kutatóterület főzés jelentette eddig az egyetlen és utolsó menedéket, és ezzel a traumával ez látszik elveszni. Szép, hogy azt írja, szégyenérzet kapcsolódik a főzéshez, hiszen a gyász legfeketébb napjaiban talán nem is illenék elég erősnek lenni a főzéshez, pedig akár lehetne ez is a gyászmunka része. Ugyancsak szép, és az már a gyász maga, hogy elmagyarázza, miért épp ezt az ételt készíti erre a napra, és aztán ahogy képletesen a halott lábához helyez a gyerekkor egyik legfontosabb ízét felidőző ételből egy tányérral. Olyan ez, mint egy ételáldozat, mint valami nagyon ősi, nagyon mélyről jövő, nagyon tiszta búcsú – búcsú a bátytól, a verstől, a kötettől és a főzéstől is. Nem kérdés, hogy az étel és a vers, a főzés és a versírás megint egymásra montírozódik: a vers, sőt a kötet is a búcsú és a gyász terepe, egy nagy és szép emlékműve a konkrét személynek és a testvéri szeretetnek is. Ráadásul afféle feleselés is a halállal: a tor maga az élet győzelmét jelenti, azt, hogy megy tovább a halál ellenére is, hogy mindig van, aki tovább él, és amíg enni tud, addig élni is fog. Jegyzetek 1 2 24. ACZÉL Géza: (ablak)(szakács), Bp., Palatinus, 2003. Vö. pl.: GINTLI Tibor: Egy anagramma nyomában, Szépirodalmi Figyelő, 2012/1., ACZÉL Géza: Csülökcsemegék, Bp., Petit Real, 1996. ACZÉL Géza: Csülökkönyv, Bp., Lucullus, 2000. 5 Vö.: BENYOVSZKY Krisztián: Irodalmi étlapok, Alföld, 2007/9, 107. 6 ACZÉL Géza: (szakma)alkony, Pécs, Jelenkor, 2005, 41. 7 Pl.: TANDORI Dezső: Ötvenes évek, Tiszatáj, 2007/3, 64. 3 4 63 �Kutatóterület HORVÁTH KORNÉLIA Géczi János költészetéről és a Jutunk, de mire, édes úr? című verséről A szó tekintetén fölfedezhető, hogy milyen. Kék- és zöldszemű egyszerre. (Géczi János: B)1 A mottóban a tárgyalt szerzőtől idézett versrészlet – két versmondat ‒, úgy tűnik, jól jellemzi Géczi János költészetének talán legalapvetőbb sajátosságát, amelyet első megfogalmazásban a „kettősség” nagyon is általános jelzője mentén értelmezhetünk. Ez a „kettősség” elsődlegesen a kétféle művészi tevékenység, a képzőművészeti és a költői aktivitás együttes meglétében és összefonódásában ragadható meg, mely kétféle tevékenység mind a mai napig – hiszen nem lezárt életműről van szó – együttesen jellemzi Géczi János „kép- és szövegtermését”. Mindebben az avantgárd hagyomány erőteljes továbbélését konstatálhatjuk, mint azt a szakirodalom nem egy alkalommal megállapítja.2 Mint ismert, Géczi képeiből, plakátjaiból, kollázsaiból és „képverseiből” számos kiállítást rendeztek Képversek címmel: például 1984-ben Zalaszentmihályon, 1986-ban a Debreceni (akkor Kossuth Lajos) Tudományegyetemen, mely Zalán Tiborral és Török Lászlóval közös kiállítás volt, vagy 1997-ben Kolozsvárott.3 De hasonlóképpen szó és kép, szöveg és vizualitás határmezsgyéjén mozog szinte minden képzőművészeti alkotása, s erről olyan kiállítás-címek is világosan szólnak, mint a Tér/ Kép/Vers (1982-ben Hatvanban és ’83-ban Békéscsabán), kép-vers/vers- 64 �Kutatóterület kép (Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban 1987-ben) vagy SZÓ/KÉP (Tatabányán a Kernstock-teremben, 1991-ben). Nem véletlen ezért az sem, hogy az első többszerzős tanulmánykötet Géczi műveiről Szöveg-Tér-Kép címmel jelent meg 2001-ben (H. Nagy Péter szerkesztésében).4 S tudjuk, a szerző számos olyan kötetet is megjelentetett, amelyek valójában nem (szép)irodalmi könyvekként, hanem sokkal inkább egyfajta avantgárd képzőművészeti albumként funkcionálnak. Ilyen a feltehetőleg a ’80-as években a Vár Ucca Tizenhét könyvek sorozatában napvilágot látott Képversek című kiadvány,5 melynek képei a betűt elsődlegesen a kép alkotórészeként működtetik, illetve a betű formájának megváltoztatásával és torzításával annak vizuális potenciálját használják ki és állítják előtérbe. Hasonló mondható el a concrete című, a párizsi Magyar Műhely által támogatott 1991-es kötetről, amelynek művészi szervezőelveként a betűk plakát- és már-már fényképalkotó erejét ismerhetjük föl.6 Ugyanez jellemzi az egyik legfrissebb Géczi-féle képzőművészeti kiadványt, a lengyel nyelvű Rozłupane plakaty-t, immár azonban nem fekete-fehér, hanem színes kivitelben.7 S végül e tekintetben igen sajátos műfajú könyvnek tekinthető a 2002-es carmen figuratum, mely egy geometriai típusú képversekből és plakátokból építkező Géczi-kiállítás képanyagán, valamint a művész kiállításainak jegyzékén túl hét szaktanulmányt is közöl a kollázsról, a képversről és annak középkori hagyományairól.8 Ebből következően, s szinte evidens módon Géczi költői munkásságában is jelentős szerepet nyer a „képvers” mint olyan. S ez nemcsak a kezdetekről mondható el, hanem mind a mai napig érvényesen állítható. Így például az 1986-os Elemek, amely a szerző munkásságát az 1978-tól ’86-ig tartó időszak keretében összegzi, a képvers mindenfajta lehetőségét ki látszik használni a változatos szövegtördelés, a sortörések, a különböző méretű tipográfiai jelek Szilágyi Domokos verstechnikáira emlékeztető szövegbe építésétől a matematikai jelölések és geometriai ábrák alkalmazásán keresztül a „klasszikus”, a betűkből képet formáló Apollinaire-féle képversig.9 Külön érdekesség a kötet tartalomjegyzéke, mely maga is a vizualitás elve mentén épül föl, s verscímeket csak ritkábban közöl: ezeket rendszerint sorszámok vagy a (Képvers) vagy (Képversek) megjelölés, esetenként pedig a szintén a sorozatosságot kiemelő „első próba, második próba, harmadik próba” stb. megnevezések helyettesítik.10 De hivatkozhatunk itt a 2004-es összefoglaló, azaz gyűjteményes jellegű HOSSZÚ KÉP|VERSEK című kötetre (a címet a könyvborító sajátos tipográfiája miatt nem is lehet egy irodalomtudományi tanulmányban „filológiailag pontosan” visszaadni).11 E költészeti kiadványok mind a képvers folytonos „jelenlétéről” tanúskodnak az alkotói ouvre-ben, s megkérdőjelezik egy potenciális kronológiai alakulástörténet ‒ amely például a képverstől a „klasszikus” vagy „hagyományos” versig, vagy éppen az avantgárd hagyománytól a késő-, illetve a posztmodern líranyelvig és 65 �Kutatóterület látásmódig ívelne ‒ felállíthatóságának esélyeit. Sz. Molnár Szilvia, Géczi első, s ez idáig egyetlen monográfusa így nyilatkozik a szerző alkotásmódjáról, s az abban megnyilvánuló művészetszemléletéről: „A Géczi-művek szövegvilága szerteszét burjánzik, szöveg- és képfragmentumok vándorolnak ide-oda köteteken belül, de kötetek között is: átjárnak versből prózába, prózából képversbe, képversből versbe stb. Műfajtiszta alkotásokról Géczi János műveinek esetében csak ritkán beszélhetünk, könyveinek határai egyben az alkotások határait is jelzik.”12 Az életműnek ez a „túlburjánzása” szöveg és szöveg, kép és vers között valóban megerősíthető. S érzékelhető ez a jelenség az egyes költői (verses) – mert, mint tudjuk, Géczi számos prózakötetet is publikált – alkotásokban is. S bizonyos érvénnyel kijelenthető, hogy az áradó, s ebből következően néhol kissé terjengősnek tűnő megszólalásmód több helyütt jellemzi a „kép-szövegkorpuszt”, s néhol az egyes verses lírai darabokat is. Ugyanakkor mintha mégis érezhető lenne egy elmozdulás az avantgárd képi hagyománytól egy másfajta líranyelv irányába. A Léghajó és nehezéke című 1983-as kötet13 például előszeretettel él matematikai jelekkel a versszövegekben – Karinthy Babits Danaidák című verséről írt paródiáját juttatva eszünkbe ‒, míg az 1993-as Mágnesmezőkben14 ezt már csak a kötetnyitó vers címe „őrzi”. Különösen érdekes e szempontból az 1988-as gyónás című kötet,15 amely szerkezetében szétválasztja a hagyományos formájú verseket a betűkből összeállított képekként funkcionáló szövegektől, két fejezetre bontva a kiadványt: az első rész világos módon az írásra s a szövegre utaló „Fekete szegélyű fehér /1982-83/ címet, míg a második a képiség vonatkozásában autopoétikus és önértelmező, a szerző által idézőjelek közé tett „A titkos értelmű rózsa” címet kapta. A „szó tekintete”16 Géczi-féle, mottónkban idézett „formulája” azt sugallja az elemzőnek, hogy Géczinél a szó sokkal inkább tekintet, mint hang, inkább látvány, vizualitás, „betűjáték” vagy képvers, mint vers, például a Kosztolányiféle értelemben vett vershez képest: Vö.: „A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából.”17 A vizualitás és a „vizuális” behatolása a versekbe Géczi köteteiben nem egyszer a számozás mentén, számozott versszakok vagy versek révén jut érvényre: így például a Látkép a valóságról egy gepárddal című 1989-es kötetben, a [fonalvers, figurával] 1993-as, forgalomba nem került könyvecskében, a ’93-as Magánkönyvben, a 21rovinjban, s persze más gyűjteményes kötetekben, például a Tandori által válogatott Versekben.18 A Visszavont tekintet című 2002-es válogatáskötet19 pedig szintén bőséggel tartalmaz számozott verseket (s Apollinaire-szerű képverseket is), köztük a 21rovinj szövegeit is. Másfelől ezen utóbb említett kötetek között is érzékelhető egy markáns különbség, egyfajta változás a vizuális eljárások alkalmazásának és 66 �Kutatóterület funkcióinak tekintetében. A Látkép… még számos korábbi fogással, részint a fotó, részint a plakát eszközével, részint pedig az aláhúzós-bekeretezős technika megoldásával is él, míg a négy évvel későbbi [fonalvers, figurával]ban a változatos tipográfiai megoldások és a képek is határozottan a versszöveg „szolgálatának” ‒ illusztrációjának, kiegészítésének, értelmezésének ‒ feladatát látják el. Csaknem ugyanez állítható a Tandori által válogatott Versekről, ahol a szinte már esetlegesen megjelenő, s inkább tipográfiai, mint képi elemek a ‒ Madárház fotóciklus kivételével ‒ kifejezetten a versszövegek illusztrációját szolgálják. S végül a ’90-es évek közepétől kezdenek napvilágot látni, a 2000-es évek folyamán pedig egyenesen sokasodni a vizualitás eszközét hagyományos módon, mindössze a borító vagy a cikluscímoldal szerkesztésében, esetleg egy-egy képi illusztrációban érvényre juttató, „tradicionális” értelemben vett verseskönyvek, mint a már említett Magánkönyv, a válogatott verseket tartalmazó 2004-es Részkarc, az új verseket közlő 2005-ös Az egyetlen tőr balladája, a 2011-ben megjelent Jutunk-e, s mire, édes úr?, a 2012es Ősz vagy Júlia, valamint a ’83 és 2013 között írott versekből válogató, kétszáz oldalt is meghaladó terjedelmű Kiegészítések egy Vörösmartysorhoz című kötet.20 Tipográfiai és formai tekintetben e kiadványok mindegyike „klasszikus” verseskötetnek mondható, még ha szinte kizárólag a szabadvers formájával dolgozik is (kivéve az Ősz vagy Júliát, amely a távol-keleti költészetben nagyon is kötött, a hazai irodalmi‒közéleti recepcióban azonban, éppen viszonylagos újszerűsége vagy szokatlansága okán szabadabb versalakzatként érzékelt és befogadott waka és haiku műfajformáját alkalmazza kizárólag). Ebből is látható, hogy a műfaji és irodalmi hagyomány rendkívül fontos Géczi munkásságában. S ez az avantgárd indíttatást és törekvéseket is sajátos fényben világíthatja meg, hiszen versformai és „műfaji” szempontból evidens, hogy Géczi számára a szabadvers a kitüntetett és talán az „autentikusnak” minősíthető verses-lírai megszólalási forma. Egyáltalán, a vers mint olyan különös, sőt elsődleges fontosságot képvisel Géczi költészetében (ezt talán a Reményi József Tamás szerkesztette Kiegészítések egy Vörösmartyverssorhoz című 2003-as kötet példázza a legjobban).21 S hozzátehető, hogy Géczinél mindig a vers, s nem annyira a nyelv mint olyan kerül elő. Ez pedig nyilvánvalóan egy sajátos, s talán megkockáztathatom: identitáskereső versfelfogásról, verskonceptusról árulkodik. E vonatkozásban talán nem haszontalan magának az alkotónak a kérdéssel, azaz a vershez való viszonyával kapcsolatban tett önértelmező megállapításait is megfontolnunk. A visszavont tekintet kötet Utóhangját a szerző az alábbi határozott megnyilatkozással zárja: „Kétségtelen: létezésem egyetlen formája ‒ a versírás.”22 Kérdés persze, miként artikulálja a vers fogalmát a szerzői önreflexió, s e tekintetben nagyon is árulkodóak a 67 �Kutatóterület megfellebbezhetetlenül hangzó záró kijelentést megelőző szavak,23 amelyek a középkori nominalizus-realizmus vitára utalva a szó mint olyan jelenségét a név (a szó mint önértékű név, nomen) és jelentés kettősére választják szét. Lényeges azonban, hogy e rövid okfejtésben Géczi nem a XX. századi nyelvészet, nyelvelmélet és szemiotika fogalmaival (pl. hangkép és fogalom, jelölő és jelölt, hangalak-belső forma-jelentés stb.) él, hanem a középkori filozófia terminusaihoz folyamodik, azaz nem nyelv(tudomány)i aspektusból közelíti meg a szó fogalmát. Másfelől az előzetes önkommentár második részében az érzékelés, a tapasztalat, valamint a szó, a nyelv közötti radikális elválasztottság gondolata szólal meg, s azzal együtt a szónak mint sajátos „köpönyegnek”, retorikai vagy grammatikai, nem pedig szemantikai vagy egzisztenciális formának az értelmezése kap hangot. Egy ilyen ars poetica felől nézve pedig ismét csak kevéssé „csodálható” szó és kép, verbális és vizuális figuráció azonos státuszú érzékelése és alkalmazása a művészi formanyelvben. A szabadvers mint műfajforma meglátásom szerint Géczi formavilágában éppen a ’vers mint szabad forma’, mint minden ideológiától mentesen értett ’liberális forma’ – mely gyakorta áthajlik a képbe - értelmében működik, éppen a képpel és a vizualitással való összekötöttségében. S első pillantásra talán úgy tűnik, a Géczi-féle szabadvers például egy tinyanovi versnyelvi értelmezés felől kevéssé vagy egyáltalán nem interpretálható. Azonban úgy gondolom, igenis van itt keresnivalója egy hangsúlyozottan versnyelvi megközelítésnek, ha máshol nem, akkor éppen a kiválasztott Jutunk-e, s mire, édes úr? kötet kapcsán. A Jutunk-e, s mire, édes úr? című 2011-es kötet, ha nem is szakít teljességgel az avantgárd hagyománnyal (miközben a „képvers” bármely formában történő megvalósításáról egyértelműen lemond), mindenképpen visszatérni látszik a vers mint verbális-nyelvi „produktum”, s ezzel együtt a vers mint nyelvi-ritmikus (és nem képi-vizuális) forma felfogásához. Ez a verseskönyv továbbá jóval nagyobb „teret” ad a magyar, versnyelvilíraformai értelemben vett költészeti tradíciónak, mint a szerző korábbi kötetei. E két szempontból először is érdemes rövid vizsgálat alá vennünk a verseskötet ciklusainak címeit. Az első cikluscím a Kilép és elsiet, mely poétikusságát nem utolsósorban a tökéletes jambusi megszólaltatástól nyeri, s amely az emelkedő, egész verslábra „záruló” és ezáltal a versmondat értelmét mintegy nyitva hagyó (értelmileg: „hová?”) konstrukciójában egy jóval inkább későmodern, mint avantgárd megszólalásmódot produkál. A November Brüsszelben erőteljes visszhangba lép Oravecz 1972. szeptember című kötetével, s e kapcsolódást a Géczi-versek szerelmi tematikája és a ciklus narratívateremtő „igénye” (az intentio operis jegyében) is megerősíti. A Még egy rózsa és még egy csalogány cikluscím egyfelől evidens meta- és 68 �Kutatóterület autopoétikus gesztusként értelmezhető (l. a Géczi-életműben minden szinten – biológia, képzőművészet, kultúrtörténet, saját költészet stb.) és permanensen jelenlévő rózsa-tematikát, másfelől, a bennfoglalt versektől is megerősítve, az Ezeregyéjszaka, a Dekameron és Shakespeare Rómeó és Júliájának világát idézi meg. A negyedik cikluscím, A beszéd széle hangzósságában és anagrammatikus mivoltában (beszéd-széle) egyfelől a versnyelvi szonoritásra, másfelől ismét egy intertextuális kapcsolatra (Mikszáth Szent Péter esernyője című regényének A bábaszéki intelligencia című 4. fejezetére is utal, mely így kezdődik: „Nem akarom szélesen elbeszélni…” (miután persze a narrátor „szélesen elbeszéli” a történteket). Az ötödik cím (Omlik a feledés a délutánra) pedig fölöttébb poétikus és lírai, hangulatában Radnótit és József Attilát, a kezdetben ellentétes, mégis időarányosan dallamos (egy daktilust egy anapesztussal összekapcsoló) ritmust az emelkedő anapesztussal immár lejtésirányban is harmonizáló határozott jambussal vezeti át költői harmóniába. A verseskönyvről további részleteiben e helyt csak röviden tudok szólni. Összességében annyit, hogy a kötet azzal, hogy mintegy „visszatérni” látszik a „klasszikus” versformákhoz és megszólalásmódokhoz (beszédműfajokhoz), egyben a magyar költészet számos jelentős alkotójának megszólalását is előhívja: nem egy esetben József Attilát, de a kötet végének verseiben egyértelműen Pilinszkyt (akinek költészetétől az avantgárd, nem kell hangsúlyozni, meglehetősen idegen). E vonatkozásban a Talpkő, a The end és a Végső utca című kötetzáró versekre hivatkozom. S különösen izgalmas a kötet címadó verse a maga szigorúan kötött, s szoros rímeket igénylő formájával. (A Géczinél váratlanul szoros és tradicionális forma talán azzal is összefüggésbe léptethető, hogy e vers keletkezése mögött határozott egzisztenciális-biográfiai krízis rejlik.) A vers tizenkét hatsoros szakaszból épül fel, melyek mindegyike ugyanazzal a sor-mondattal kezdődik („Jutunk-e, s mire, édes úr”) ‒ amely egyszersmind megegyezik a verseskötet címével ‒, s ugyanazzal a versmondattal zárul („mire jutottunk, édes úr?”). Ez az egyszerre anaforikus és refrénes versstruktúra, mely egyben keretes szerkezetet (a retorika nyelvén reddíciót) is alkot, a XIX. század verseit – egyebek között a Himnuszt és a Szózatot - idézi fel. S azért is, mert míg a kezdősorok a tizenkét versszakon keresztül változatlan formában ismétlődnek, addig a zárósorok ‒ ismét csak a Himnusz és a Szózat „keretéhez” hasonlóan ‒ két esetben módosult alakban térnek vissza: a 3. versszakban „a szín, mire jutottunk, édes úr?”, a 7. szakaszban pedig „s mire jutottunk, édes úr?” variációval szembesülhet a befogadó. S persze itt a verselemző rögtön felteheti, s fel is kell tennie, a kérdést: mit jelezhetnek ezek a minimálisnak tűnő formai változtatások a refrénsorokban? 69 �Kutatóterület Könnyebb a válasz a második, s kisebb módosulást illetően: a versszakok végén ugyanazon formában ismétlődő kérdő mondatot itt mindössze egy kapcsolatos kötőszó, az s módosítja morfológiailag. Ez az s azonban a verscímre, s a változatlan alakban visszatérő versszakkezdő első sorokra („Jutunk-e, s mire, édes úr”) való utalásként értelmezhető, vagyis még inkább megerősíti a szakaszkezdő anaforikus és a versszakzáró epiforikus sorok szoros egymásrautaltságát, és természetszerűleg magát a kérdést, amely a versszöveg tárgya: jutunk-e valamire, elérhető-e a megoldás? A kérdés a szöveg szerint egy „úr”-tól válik függővé és esetleg megválaszolhatóvá, ami önmagában is korábbi, monarchikus történelmi-irodalmi korokat idéz fel az olvasói emlékezetben, elsősorban ismét a XIX. századot, annak irodalmából pedig e vonatkozásban elsődlegesen Madách-ot. (Az „úr” vagy „Domine” témája más szövegekben is visszatér a kötetben, leghangsúlyosabb módon A hárserdőn túl című nyitóvers zárlatában.)24 Az epiforikus refrénsorok első eltérése a költemény második versszakában kétszeresen is izgalmas: egyfelől, mert itt a zárósorban egy új, tartalmas szó, egy főnév is megjelenik (a szín, vö.: „a szín, mire jutunk, édes úr?”), másfelől s ezzel összefüggésben itt felborul az összes refrénsorban szigorúan betartott ritmikai-szintaktikai egyensúly, vagyis az utolsó sor ebben az egyetlen szakaszban nem egyetlen mondatból, hanem egy előző alárendelt tagmondat alanyából és egy új, önálló mondatból épül föl. Itt az enjambement markáns megnyilvánulásával találkozunk: „arcunkról ha leszorul / a szín, mire jutunk, édes úr?” Az enjambement itt is megmutatja poétikai, azaz értelemképző arculatát, amennyiben az új sorba átkerülő szín szót emeli ki, s értelmileg ‒ éppen a ritmikai szakadás révén ‒ egyszersmind el is választja annak eredeti szövegbeli-mondattani kontextusától. Egyszerűen szólva az enjambement poétikai eljárása révén a szín itt már nem pusztán az arc színét, a természetes arcpírt jelenti, hanem aktivizálja a szóban rejlő ’színjáték, színjátszás; becsapás, szemfényvesztés’ potenciális jelentéseket is, s a „mire jutunk?” kérdését ennek tükrében szegezi szembe az olvasóval. Az itt tárgyalt enjambement ‒ a verstani fogalom bevett magyarítása, a „soráthajlás”, aligha szerencsés, mert éppen a jelenség lényegét takarja el: az enjambement-nál ugyanis éppen nem a sor, hanem a mondat vagy a mondatszerkezeti egység „hajlik át” a verssoron, vagyis a ritmikai határon ‒ azért is emelkedik ki a szöveg folytonosságából, mert annak ritmikai struktúrája rendkívül feszes, s e tekintetben inkább a XIX. századnál régebbi magyar versszövegeket evokálja. S nemcsak a nyilvánvaló ütemhangsúlyos ritmusra gondolok itt, hanem arra a szoros rímszerkezetre is, amely az egész költemény tizenkét versszakán keresztül mindössze két rímet engedélyez: a kezdő- és zárósorok refrénrímeit (A, A), s a közbülső négy sor minden versszakban változatlan fonetikájú négyes rímsorát (b, b, b, 70 �Kutatóterület b). Belátható, hogy ez a rímstruktúra feszességében és szigorúságában még a középkori villoni balladaforma azon szoros előírását is meghaladja, amely három rímet enged variálni három nyolc- és egy négysoros versszakban (a kettős balladában, ami még Villonnál sem túl gyakori, kétszer ekkora versszakterjedelemben). Géczi költeménye tehát a tizenkét hatsoros strófa négy közbülső sorában ugyanazt a hangsort váltakoztatja a következőképpen: 1. vszk.: felborul – ráborul – azon túl – elborul, 2. vszk.: beszorul – kiszorul – elszorul – megszorul, 3. vszk.: rászorul – szaporul – (aljas) szorul – leszorul, 4. vszk.: párosul – izmosul – pirosul – megkárosul, 5. vszk.: alkonyul – lekonyul – elaljasul – pártosul, 6. vszk.: vékonyul – bizonyul – tornyosul – korcsosul, 7. vszk.: porul – porul – szerteborul – porul, 8. vszk.: elszigorul – benyúl – kiborul – beszorul, 9. vszk.: benyomul – lenyomul – nyomul – kinyomul, 10. vszk.: borul – beborul – kiborul – szétborul, 11.: vszk. hasznosul – tanul – hasznosul – hasznosul, 12. vszk.: eltolul – feltolul – betolul – tollul. A rímszavak vizsgálata során tehát megállapíthatjuk, hogy leggyakoribbak az igei rímek, s azon belül is feltűnő sűrűséggel ismétlődik a borul és a szorul ige, különféle igekötős változatokban. Kérdés lehet azonban, a XXI. században mit kezdhetünk ezzel a döntően azonos szófajiságra épülő ragrímes konstrukcióval. Nyilvánvalónak tűnik itt a szerzői intencionáltság, Eco nyomán az intentio auctoris működése a toldalékrímes, az azonos igékkel, illetve igetövekkel operáló konstrukcióban (pontosabban, s ismét Ecóval szólva, az intentio auctoris-ra ez esetben is az intentio operis-ből, jelen szöveg rímes-ritmikaikompozicionális megszerkesztettségéből következtethetünk).25 Amint mások mellett Lotman is felhívta rá a figyelmet, a középkori verselésben, s különösen a rímelésben éppen nem a diverzitás, nem az eredetiség, nem az újszerűség volt a fontos, hanem az ismétlés. Ám az ismétlés itt sem puszta formaként működött, hanem világszemléleti alapja volt: a középkori ember analógiákban és azonos törvényszerűségekben érzékelte a világot, s ezen analogikus szemléletet mutatják a középkori versek toldalékrímei (magyar vonatkozásban elegendő itt Tinódi Lantos Sebestyén „vala”rímeire gondolnunk). Úgy tűnik, Géczi János e kötetcímadó költeménye éppen a magyar vers ezen archaikus, középkori nyelvi-ritmikai és szemléleti arculatát idézi fel ezzel a mai korban szokatlanul „tautologikus” (Lotman), ám mégis virtuóz rímstruktúrával.26 S hozzátehetjük, az inverzió, amelynek eljárásával a versszöveg igen gyakran él, s szinte minden alkalommal a ha feltételes módosító- és kötőszó pozícióját ingatja meg vele (pl. „a testünk ha felborul”, „és a félhold ha azon túl”, „szánkra tenyér ha rászorul”, „és az idő ha pirosul”, „és a szívig ha lenyomul”, „létünk ha tőlünk eltolul” stb.), a XX. (l. pl. József Attilától a Rejtelmek kezdését: „Rejtelmek ha zengenek”) és a XIX. századi magyar líra ezen szöveghelyei mellett Zrínyi költészetét is idézi, különösen a Befed ez a kék ég… kezdetű és című epigrammáját, amelynek 71 �Kutatóterület minden sora a szórendcsere szintaktikai és szemantikai tekintetben is sűrítő fogásával él („Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, / Órám tisztességes, csak légyen utolsó, / Akár farkas, akár emésszen meg holló, / Mindenütt felyül ég, s a föld lészen alsó.”). S végül újfent a magyar irodalom XIX. század előtti időszakát evokálja a határozott névelő alakjának archaizáló használata („az lepel ha ránk borul”). A Géczi-versből általunk fentebb kiemelt két rímszó (borul, szorul) szemantikája önmagában is „kijelöli” a vers hangulatát és diszkurzív témáját mint megtorpanást, megtorpasztást („szorulás”) és mint a lét alapjának elvesztését („borulás”). A többi rímszó nagyobb részben (pl. megkárosul, lekonyul, elaljasul, elszigorul, vékonyul, korcsosul stb.) megerősíti ezt a szemantikát. Másfelől bizonyos rímek mintegy a másik „oldal”, a megszólított „édes úr” tevékenységét is jellemzik, így például a kilencedik versszak négyes rímét teljességében meghatározó nyomul és az utolsó szakaszt három rímszó erejéig tematizáló tolul a maga igekötős változataival. Az utolsó előtti versszak háromszori hasznosul és egyszeri tanul rímszava mintha felülírná az előző rímekből kiolvasható kontrasztív „harci” folyamatot, azonban a versszak szövegének konstrukciója, mely az ember részként, szappanként és prédaként való hasznosulásáról, s az erre való tanulásról beszél, az önmagukban pozitív jelentéstöltetű szavakat travesztálják és teljes mértékben ironizálják. Vagyis látható, hogy miközben a versszöveg számos úton ‒ téma, beszédmód, az egyetlen kérdésre épülő szintaktikai versstruktúra, szóhasználat, szórend, rímszerkezet, rímhasználat stb. ‒ megidézi részben a XIX. századi, különösen pedig a reformkori költészet, s részben az ennél archaikusabb magyar líra megszólalásmódját és versépítési elveit-módjait is, ugyanakkor nem mond le a heterogén diszkurzus és rímszemantika (persze már Aranynál is rendkívüli virtuozitással és jelentéspotenciállal működő) modern lehetőségeiről. Erre pedig a legszebb példát az –ul-ra végződő 48 (!) rímből a legutolsó, a tollul szolgáltatja. A vers utolsó előtti, „Isten ha amúgy sincs tollul” sora önmagában szinte értelmezhetetlen, hiszen itt új költői szóalkotással találjuk szemben magunkat. A kevéssé referencializálható hapax legomenon eredményeképpen a versben artikulált és a reformkori költészetre való evidens utalásként kirajzolódó sorskérdés az írás és a költői alkotás lehetőségének témájaként nyer újabb költői megfogalmazást. Külön szépsége az eljárásnak, hogy az írás témájának és a költészet szerepének jelentősége, sőt elsődlegessége a XIX. századi magyar költészetre nagyon is jellemző poétikai eljárásként ismerős. Ám, eltekintve a nyelvújításban alkotott, ám sokak úzusa által megerősített lexémáktól, a XIX. századi magyar költészetben ritkán tapasztalható az önálló és egyszeri szóalkotás költői gesztusa.27 Géczi János versében a toll lexéma váratlan határozószóként történő használata (vö. ’tollként’), vagy 72 �Kutatóterület egy merészebb grammatikai megközelítésben esetleg újszerű igésítése) a versben megfogalmazott feladat lehetséges megoldását („Jutunk-e, s mire…?”) az írás, a költői alkotás körébe utalja, miközben azt is világossá teszi, hogy „Isten” és a folyamatosan megszólított „édes úr” funkcióikban elválnak egymástól, azaz semmiképpen sem azonosíthatóak ‒ nemcsak egy esetlegesen feltételezhető referencia, hanem a fikció szintjén sem. Függelék Jutunk-e, s mire, édes úr, a testünk ha felborul, ha az égbolt is ráborul, és a félhold ha azon túl úgy gurul, hogy elborul, mire jutottunk, édes úr? Jutunk-e, s mire, édes úr, ha a nyelvünk beszorul, és a szavunk ha kiszorul, és ha a napunk elszorul, és hurok ha megszorul, mire jutottunk, édes úr? Jutunk-e, s mire, édes úr, szánkra tenyér ha rászorul, és nehéz kő ha szaporul, és belénk mi aljas szorul, arcunkról ha leszorul mire jutottunk, édes úr? Jutunk-e, s mire, édes úr, ha magunkkal párosul, és ha belénk izmosul, és az idő ha pirosul, a létünk megkárosul, mire jutottunk, édes úr? Jutunk-e, s mire, édes úr, ránk cipőtalp alkonyul, és ha fülünk lekonyul, és szavunk ha elaljasul, és lelkünk, ha pártosul, mire jutottunk, édes úr? Jutunk-e, s mire, édes úr, 73 �Kutatóterület ha az idő vékonyul, s ha a hit nem bizonyul, és ha fölénk csak tornyosul, és ha tovább korcsosul, mire jutottunk, édes úr? Jutunk-e, s mire, édes úr, ha napunk, mint perc borul, és mint tönkre, ha por porul, tönkben a tönk szerteborul, méregnek kimérnek porul, mire jutottunk, édes úr? Jutunk-e, s mire, édes úr, szemünk ha elszigorul, és ha a penge is benyúl, és szemszínünk ha kiborul, a látvány ha beszorul, mire jutottunk, édes úr? Jutunk-e, s mire, édes úr, ha az önkény benyomul, és a szívig ha lenyomul, és ha a szívből vér nyomul sárral elegy s kinyomul, mire jutottunk, édes úr? Jutunk-e, s mire, édes úr, az lepel ha ránk borul, és szemünk ha beborul, és ha a borunk kiborul, és hogy testünk szétborul, mire jutottunk, édes úr? Jutunk-e, s mire, édes úr, minden részünk hasznosul, ha szappanként lenni tanul, válik prédává s hasznosul, mint a szappan, hasznosul. mire jutottunk, édes úr? Jutunk-e, s mire, édes úr, létünk ha tőled eltolul, és a gyomrunk, ha feltolul, és ha a pokol betolul, Isten ha amúgy sincs tollul, mire jutottunk, édes úr? 74 �Kutatóterület Jegyzetek GÉCZI János: Jutunk-e, s mire, édes úr? Bp., Palatinus, 2011, 35. Vö. Sz. MOLNÁR Szilvia: Narancsgép. Géczi János (vizuális) költészete és az avantgárd hagyomány, Bp., Ráció, 2004, ISBN 963 86525 2 7, valamint H. NAGY Péter: „a szürreál érkezett a barokk városába”. Géczi János: Versek; Szövegmindenség. Géczi János: Képversek. In: Szöveg-Tér-Kép. Írások Géczi János műveiről, szerk. H. NAGY Péter, Budapest, Orpheusz, 2001, 96-99., illetve 61-66. 3 Ld. Sz. MOLNÁR Szilvia: i. m., 142-145. 4 Szöveg-Tér-Kép. Írások Géczi János műveiről, i. m. 5 GÉCZI János: Képversek, Veszprém, Vár Ucca Tizenhét, é. n. (A kötet 300 számozott példányban jelent meg.) A filológiailag pontos hivatkozást, ha nem is teszi lehetetlenné, de legalábbis megnehezíti, hogy a szépirodalmi vagy irodalomtudományi könyvektől eltérően a kötet külső borítója csupán a szerző vezetéknevét és a kiadót tünteti fel, a kiadvány címét nem. A kötetcím ‒ akár a szerző keresztneve ‒ csak a belső borítón olvasható. 6 GÉCZI János: concrete, Párizs‒Bécs‒Budapest, Magyar Műhely, 1991. E kiadvány kapcsán, annak művészi és tematikai irányultságáról a szerző nemrégiben így nyilatkozott: „A Magyar Műhely ekkor vállalt fel először teljes mellszélességgel. Tematikusan válogatott, roncsolt, a képpel és szöveggel eljegyzett felületek sorakoznak egymás után. Természeti és technikai eljárásokkal létrejött kollázsok, dekollázsok és hasítások. A korábban pihenés gyanánt gyűjtött és átalakított, a természet és az ember roncsoló tevékenységét dokumentáló fragmentumok, amelyek attól, hogy érzékeled és kiemeled lelőhelyükről, képesek esztétikai tartalom megjelenítésére. A hulladék, a szemét, a kosz átalakul, s az emberre vall.” Egy teremtés története. ONAGY Zoltán beszélgetései Géczi Jánossal, Budapest, Gondolat, 2014, 112-113. 7 János GÉCZI: Rozłupane plakaty, Veszprém, Vár Ucca Műhely Könyvek 35., 2014. 8 GÉCZI János: carmen figuratum, Magyar Műhely Kiadó ‒ Laczkó Dezső Múzeum, h. n., 2002. 9 GÉCZI János: Elemek, Budapest, Szépirodalmi, 1986. A kötet Első könyve, mely az 1978-79 között született verseket öleli fel, a Vadnarancsok címet viseli, mintegy előreutalva az 1990-ben megjelent, s azóta is sokat méltatott azonos című, tematikájában kevéssé, műfajformájában és részint megszólalásmódjában azonban a versektől ugyancsak eltérő szociológiai-szociográfiai habitusú regényszerű Gécziprózára. Vö. GÉCZI János: Vadnarancsok I-II, Budapest, Szépirodalmi, 1990. 10 GÉCZI János: Elemek , i. m., 167-171. 11 GÉCZI János: Hosszú/Kép/Versek, Budapest, Gondolat, 2014. 12 Sz. MOLNÁR Szilvia: i. m., 11. 13 GÉCZI János: Léghajó és nehezéke, Budapest, Magvető, 1983. 14 GÉCZI János: Mágnesmezők (bosszú-versek), Békéscsaba, Tevan, 1993. 15 GÉCZI János: gyónás, Budapest, Magvető, 1988. 16 A kétféle színű szem témája a Jutunk-e, s mire, édes úr? című kötetben máshol is visszatér, például Az egy kékszeműt szerető barnaszeműhöz című költeményben, amely a számos intertextuális ‒ elsősorban József Attila-i, másodlagosan Juhász Gyula-i ‒ utalás mellett a szöveg végén a kétféle szín témáját ismét a szó 1 2 75 �Kutatóterület természetével kapcsolja össze: „úgy mosolygott befelé az arca, / mint akiben szőkék és kék szeműek / a szavak.” Vö. GÉCZI János: Jutunk-e, s mire, édes úr?, 85-86. 17 KOSZTOLÁNYI Dezső: Ábécé a hangról és a szavalásról, In: UŐ: Nyelv és lélek, Budapest, Osiris, 1999, 438. 18 GÉCZI János: Látkép a valóságról egy gepárddal, Budapest, Szépirodalmi, 1989; [fonalvers, figurával], Veszprém, Vár Ucca Tizenhét, é. n.; GÉCZI János: magánkönyv, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1993; GÉCZI János: 21rovinj, Pécs, Jelenkor, 1994; GÉCZI János: Versek, vál. TANDORI Dezső, Budapest, Orpheusz Könyvek, é. n. 19 GÉCZI János: A visszavont tekintet, Budapest, Kortárs, 2002. 20 GÉCZI János: Részkarc, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2004; GÉCZI János: Az egyetlen tőr balladája, Szeged, Tiszatáj, 2005; GÉCZI János: Jutunk-e, s mire, édes úr?, Budapest, Palatinus, 2011; GÉCZI János: Ősz vagy Júlia, Budapest, Napkút, 2012; GÉCZI János: Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz, verseskönyv 1983-2013, szerk. REMÉNYI József Tamás, Budapest, Gondolat, 2013. 21 GÉCZI János: Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz, verseskönyv 1983-2013, i. m. 22 GÉCZI János: Utóhang, In: UŐ: A visszavont tekintet, i.m., 116. 23 „Szavakhoz ragaszkodom-e vagy a szavak tartalmához? Minden függetlenségi háború ellenére mindkettő foglya vagyok. Ha a rózsa meghal, meghal-e a rózsa neve? A rózsa felnevelheti-e a rózsát? Másrészt: a legtöbb tapasztalatomra nincs szavam. Ugyanazt meg lehet élni és írni másként ‒ mert vagy nem ugyanaz, vagy mert nem lehetett pontosan élni, írni. Ami a dolgokból kilátszik, ami bennük megragadható, az ami szó-természetű, az pedig ‒ a retorikája, a grammatikája vagy bármi köpönyege ‒ nem érdekes: pontosan nem az az érdekes benne, amelyben a saját természete mutatkozik meg.” GÉCZI János: u.o. 24 „ […] De hová menjek én, / Domine?” A hárserdőn túl. In: GÉCZI János: Jutunk-e, s mire, édes úr?, i. m., 9. Hozzátehető: természetesen a vers ajánlása (Szilágyi István dékánnak) egy referencializáló, a dantei híres XIII. levél értelmében a négy olvasási mód ‒ a szó szerinti, az allegorikus, a morális és az anagogikus ‒ közül az elsőt, a szó szerintit érvényesítő értelmezés a szöveget a szerző konkrét, 2010-11-es egzisztenciális-biográfiai helyzete felől is magyarázhatja. Ám az is világos, hogy egy effajta „magyarázat” nagyon is keveset árul el magáról a szövegről, s mint láttuk, már a dantei, a XIV. század elejéről származó négyszintű interpretációs igényt is csak igen részlegesen elégíti ki. 25 Vö. ECO, Umberto: I limiti dell’interpretazione, Milano, Bompiani, 1990, 32-33. 26 LOTMAN, Jurij: Szöveg ‒ Modell ‒ Típus, Budapest, Gondolat, 129-140. 27 Persze, itt ismét csak Arany Jánosra lehetne hivatkozni mint „ellenpéldára”. Elegendő A walesi bárdok híres metatézisére, a „hogy nézni is tereh” sorára és zárószavára utalnunk. 76 �Találkozási pontok „Kinek-kinek más és más…” Beszélgetés Földi Gergellyel NAGY CSILLA Földi Gergely festőművész, 2015-től a Palócföld szerkesztőségének tagja, képszerkesztőként. A terveiről, a különböző vizuális műfajokhoz való viszonyáról beszélgettünk. – Fiatal és elismert művész vagy, többek között Derkovits-ösztöndíjban is részesültél. Azonban Salgótarjánban maradtál, jelenleg is itt élsz és alkotsz. Mit jelent számodra ez a vidék? – Nem volt kérdés, hogy hol maradok főiskola után. Az az igazság, hogy fel sem merült bennem, hogy máshol is élhetnék, mint Salgótarjánban, illetve akkoriban valójában Somoskőújfalu volt az otthonom. Biztonságot adott a megszokott környezet, a kötődések az emberekhez, családhoz, barátokhoz. Akkor ez tűnt a legkönnyebbnek. Persze mint sok más esetben, ebben is kiderült, hogy a legkönnyebbnek sok hátulütője van. Más, fogékonyabb közegben másfelé fejlődtem volna, vagy esetleg mertem volna vállalni a főállású képzőművészetet. Fiatalabb koromban, mint pályakezdő, hévvel teli képzőművész az egész emberiségért akartam vállalni a felelősséget. Valami egyetemes jót kerestem, amit adhatok. Ebben az életérzésben nem volt különösebb jelentősége annak, hogy hol lakom. A világot bárhonnan „meg lehet váltani”. Ahogy „idősödtem”, értek olyan tapasztalások, melyek kétségessé tették, hogy képességeim elegek-e arra, amit vállalni akartam. Érdeklődésem mindinkább a közvetlen környezetem felé fordult, és itt kezdett érdekessé válni, hogy 77 �Találkozási pontok Salgótarjánban élek. Ráadásul nemcsak én, hanem családom, gyermekeim is. Céljaim konkrétabb formát öltöttek, az individuális művészet mellett megjelent valami, ami alapjaiban nem más, mint a „világmegváltás”, csak mindez most már helyhez (Salgótarján), személyekhez (család) kötött. 78 �Találkozási pontok – A hétköznapokban egyszerre többféleképpen, több területen is foglalkozol képzőművészettel, nemcsak alkotó, hanem tanár is vagy. Miben különböznek a feladatkörök? – Végül is az egyik segíti a másikat, a másik elveszi az időt az egyiktől, és viszont. Alapjában véve azt gondolom, hogy a művészet egy olyan viszonyulás a világhoz, amire jellemző a nyitottság, hogy észrevegyük a dolgokat, ugyanakkor a felelősség is, hogy ha észrevettük, akkor tegyünk is valamit. Ehhez elengedhetetlen egy hit abban, hogy képesek vagyunk minderre. Ha mindez művészet, akkor rengeteg ember művész. Csak mások az eszközeik. Ha ezt a művészetet tanítjuk a gyerekeknek, és elérjük, hogy egy icipicit higgyék is, amit tanítunk, akkor jobb lesz a világ. Ilyen egyszerű. Persze nem így működik. Rengeteg erőfeszítés, energia megy veszendőbe, nemcsak a tanároké, hanem a gyerekeké is. Mégis az iskolákba megyek tanulni kitartást, hitet. Kollégáktól, gyerekektől, hitet abban, hogy van értelme ceruzát venni egyáltalán a kézbe (máskülönben nem érteném meg, hogy miért rajzol x.y., aki halmozottan hátrányos helyzetű, szinte mindenből megbukik, a család anyagi helyzete rossz, a családon belüli kapcsolatok sem olyanok… és sorolhatnám még); kitartást, hogy a sok kudarc mellett, annak ellenére is újra, megint csinálni kell a dolgom. Persze járok én az iskolába ordítani is, meg megalázni magamat, meg veszekedni is… Letagadhatnám, de ez így teljes. – Személy szerint kik azok a művészek, mik azok az irányzatok, amikkel rokonszenvezel? – A művészek reagálnak a világra, az irányzatok szerintem a társadalom változására keresnek egy egységes választ. Mindig voltak kiemelkedő tagjai egy-egy kornak, törekvésnek. Ők nem biztos, hogy szebbet, jobbat alkottak, mint a többiek, mégis az ő nevük volt a meghatározó. A kor, korszak, vagy társadalmi helyzet felmerülő kérdéseire ők adtak olyan válaszokat, melyek érvényesek, akár érvényesek lehetnek napjainkban, vagy bármikor. Lehet, hogy ez nem egy fizikai képlet állandósága, konkrétsága, lehet, hogy csak egy leheletnyi lila az árnyékok közt, vagy egy eltévedt vad ecsetvonás, amiről nem tudta még az alkotó sem, hogy mikor került oda, és még a miértet is csak halványan érzi, de hiteles. Nehéz ezt eldönteni. Kinek-kinek más és más. Nekem Van Gogh, Rembrandt, Matisse, Emil Nolde, Giacometti, Basquiat, Nagy István, Mednyánszky, Csontváry hiteles. Nem korokhoz, irányzatokhoz köthető az érdeklődésem, rokonszenvem, hanem ahhoz az alkotói hozzáálláshoz, amit az előbbiekben leírtam. – A 2015/1-es számtól kezdődően vagy a Palócföld munkatársa. Mennyire ért váratlanul a felkérés? – Amikor gyerekkoromban beleolvastam a Palócföldbe, sohasem értettem. El is döntöttem magamban, hogy ez – mivel apa meg anya olvassa, meg hát én sem értem – nagyon jó dolog lehet, olyannyira jó, 79 �Találkozási pontok hogy fel sem érem ésszel. Mivel gyerekkori beidegződéseink elég erősek, sokáig meg sem próbáltam másképp viszonyulni a laphoz. Ezek után eléggé furcsa, hogy tavaly volt lehetőségem két alkalommal is írni a Palócföldbe (gyerekkori énem nem értene engem). Nem is értem igazán, hogy hogyan kerülhettem én ide. Habár a tavalyi két kiállítás, amiről írtam, határozottan érdekelt (sokkal jobban, mint jómagam most), ráadásul A 60 éves Palócföld borítóiból készült kiállítás olyan lökés volt számomra, hogy igyekeztem folytatni, vagy valami hasonlót csinálni tanítványaim bevonásával. Mindez még mindig nem teszi indokolttá számomra a felkérést, úgyhogy egyszerű válaszom a kérdésre: nagyon váratlanul ért. – A lap vizuális megjelenését mostantól részint te fogod meghatározni, te választod ki a képanyagot, ami szerepel az egyes lapszámokban, a borítón. Milyen terveid vannak? – Visszatérve a Palócföld 60 kiállításra, annak idején a megnyitó szövegéből az a rész kimaradt, hogy a folyóirat hatalmas munkát vállalt, végzett azzal is, hogy több korszakról adott olyan metszetet, amihez hasonlóról nekem nincs tudomásom. Nem biztos, hogy teljes a kép, de nagyon sok alkotóval találkoztam. Ritkán, vagy egyáltalán nem éreztem, hogy a szerkesztők személyes érintettsége lenne az ok, amiért bekerültek a munkák. Értéket képvisel képzőművészeti szempontból is. Jó lenne, ha sikerülne folytatni ezt a hagyományt. Az a művészetfelfogás, amiben a művész felelősséggel fordul a világ felé, számomra fontos. Feltehetőleg ebben a szellemiségben alkotó művészeket igyekszem majd felkérni a szereplésre. Ez nem jelent mindig kritikai felhangot, politikait pedig végképp nem. Nehéz lesz, hiszen biztosan vannak, akik mellőzve érzik magukat e téren, és vannak fiatalok is, akiknek szükségük van a megmutatkozásra. A helyi kötődés nem lehet mindig szempont, igyekszem az adott lapszámhoz leginkább illő alkotót választani. Érdekes feladat. Nem egyszerű. – A mostani számban Varga Zsolt alkotásai szerepelnek, Kadlót Nikolett versével együtt. Mit jelentenek számodra a munkái? – Varga Zsolt munkáiról rögtön egy Hibó Tamás-grafika jutott eszembe. Tudom, hogy nem szerencsés dolog maga az összehasonlítás – az alkotók nem szeretik annyira –, de épp ennek a folyóiratnak a lapjain láttam először azt a grafikát. Valószínűleg a formavilág az, ami hasonlíthat, hisz a Hibógrafikán jelen van az ember, sőt nemcsak jelen van, hanem lázadóként, esetleg győztesként jelenik meg az ábrázoláson. Érdekes a két különböző alkotói attitűd, hiszen Varga Zsolt munkáin leginkább a hiány tűnik fel. Az élő dolgok, az emberek hiánya. Még a számomra mozgás érzetét keltő járművek is üresen száguldanak, cammognak egy utópisztikus, kiüresedett világban. Ugyanakkor egy kicsit rémisztő is ez az egész, hisz ez az utópia tele van olyan tárgyakkal, épületekkel, ami nagyon is kötődik a valósághoz, 80 �Találkozási pontok leginkább napjaink, és környezetünk valóságához. Ez számomra még indokoltabbá teszi a kérdést, miért is ez a hiány? Hogyan jutott el a világ bő harminc év alatt eddig a kiüresedésig. Feltehetően létezik ilyen tendencia, még ha a párhuzam egy kicsit erőltetett is. Varga Zsolt munkái nekem a valóság és a képzelet határán mozognak. Mikor képzeletem elragadna a „Sosehol” világába, mindig van egy részlet, ami annyira valós, hogy rögtön visszarángat a szilárd talajra. Eltűnik a föld alatti világ, és tükröződés lesz belőle. A valóság egy darabja, annak ellenére, hogy megvalósítása nagyvonalú, formaképzése egyszerűsített. Embertelen pőre valóság. 81 �Kép-tér KADLÓT NIKOLETT Élet tükörfordításban Varga Zsolt festményeihez Először minden egyben volt: gazdasági helyzet, beruházás, szimmetria, ergonómia, költözés. Aztán valahogy semmi sem lett jó. Kopott lassan a szín, a színvonal, a mindennapok. Végül sivár lett az egész, lelketlen, ami hiányzott belőle: nem lett meg. Éveken át növekvő hasadékokon át hallani lehetett, ahogy sóhajtozik a ház, üressége fájdalmát nyögték az elemek. Mostanára itt már senki sem lakik. Nem jár a busz, magányosan kéklik a végállomáson, nyitva az ajtaja. Útra kelt mindenki, felpakolva oszlopot, téglát, erkélyt és napozótetőt. Elindultak a liftek, lendületesen haladtak a lépcsők, ablakok fénylettek, ahogy maguk mögött hagyták a telepet. Néhány terasz és alapzat vesztegel még sziklaszilárdan, szinte lebetonozva a félelemtől, de kis idő múltán ők is megértik majd, hogy menni kell. Most épp a vonalak, az ajtók, derékszögek menetelnek rendezetlenül, de ott messze valahogy egésszé látszanak összeállni. Csak néhány szín maradt itt: áznak a pocsolyában elanyátlanodva, várva arra, hogy valaki ismét ecsetet ragadjon, s újrakomponálja a tájat, a képet. Ott lent, a vízben még buzog egy kis élet takaréklángon, s fényreklámok küldenek elhaló jeleket ismétlődve, ahogy világítótornyokból az SOS-t szokás. 82 �Kép-tér 83 �Ami marad A szomszéd fűje sem zöldebb Szávai Attila: Hetedik emelet BARNA PÉTER Szávai Attila Hetedik emelet című novelláskötetének központjában foglalkozások állnak. Olyan szakmák, melyek egész életeket határoznak meg, vonnak hatásuk alá. Melyek összeforrnak azokkal, akik mesélnek róluk. A novellák ilyen történetmesélések, melyekben a beszélő és az elbeszélt nem létezik egymás nélkül, előbbi legtöbbször rabja utóbbinak. Az énelbeszélésekben maximum néhány szereplő kap helyet, a központi témát pedig a főszereplő monoton, szinte megszakíthatatlan monológja adja. Hogy miről? Szakmájához fűzött gondolatairól, filozófiai elmélkedésekről, költői kérdésekről vagy éppen értelmetlen és összefüggéstelen történetekről. Az alapszituáció egy-egy áldialógus, melyben a másik fél meg sem szólal, maximum gesztusokat tesz. Így a befogadó képzete az, hogy a narrátor hozzá beszél, neki mesél és őt vonja be életébe. Ez a szerep rendhagyóvá teszi az olvasási élményt, együttérzést, személyes kötődést válthat ki. Kicsit azt érezzük, hogy egy pszichoterápia kellős közepébe csöppentünk, ahol bár legfőbb szerepünk a hallgatás és a meghallgatás, valamilyen szempontból mégis részesei vagyunk a gyógyulásnak, az állapot javulásának. Az persze már nem derül ki, hogy ezek az állapotok valóban javulnak-e, sőt, az elbeszélők nem is személyes tragédiáikba vonnak be minket, csupán úgy beszélnek magukról, hogy közben kitérnek életük meghatározó történéseire, gondolataira, cselekedeteire, vagy szimplán megtudhatjuk, hogy mi teszi őket boldoggá, idegessé vagy szomorúvá. Nem csak hallgatók, hanem meghallgatók is vagyunk tehát, vagy inkább 84 �Ami marad a terápia-szituációval ellentétben hallgatózók, akik – a címre utalva – egy másik szférából, helyről vagy egyszerűen csak egy másik perspektívából figyelik mindazt, ami másokkal történik. A körülöttünk lévő világ így áll össze egy rendkívül színes és sokféle egésszé. Szilánkokból, teljesen különálló darabokból, töredékekből. Mi csak próbáljuk figyelni a körülöttünk lévő embereket, tanulni hibáikból, megfogadni tanácsaikat, vagy éppen elutasítani bármiféle közeledésüket. A könyv erőssége, hogy a legtöbb ilyen alternatívát és hozzáállást felsorakoztatja, így egyrészt ki-ki megvizsgálhatja magát, hogy melyik a leginkább rá jellemző, másrészt elhatározhatja, hogy melyiket teszi magáévá. Ennélfogva valamilyen szempontból mi is figyeltek, megfigyeltek vagyunk. A narráció élőbeszédszerű, legtöbbször humoros. Vagy legalábbis annak szánt, az összhatás és a megvalósítás ugyanis sajnos korántsem tökéletes. A legtöbb vicc nem ül eléggé, a karakterek zöme és témája sablonos, és a történetek maguk nem adnak annyit, amennyit várnánk tőlük. A szövegek rendkívül rövidek, de nincsenek olyan jól sűrítve, hogy így is hatásosak legyenek. Így csak töredékek maradnak, megvillantott, de kidolgozatlan gondolatokkal, témákkal, cselekménnyel, számos irreleváns kitérővel. És bár lehetne éppen ez az erősségük, a felületes karakterformálás, a kiszámítható dramaturgia és a valódi történések hiánya útjába áll mindennek. A novellák kivétel nélkül érdekesen indulnak, előre haladva azonban elvész a varázs és elvész az ötlet is, az olvasó tudja, de legalábbis sejti, mi fog vagy éppen mi nem fog történni. A meglepetés, a váratlan, a szokatlan és az újszerű hiányában pedig a katarzis is elmarad. A kötet nagyon rövid, mégis könnyen belefáradhatunk, főleg akkor, ha nem adjuk meg neki újra és újra a bizalmat. Ha nem reméljük, hogy a következő darabtól kapunk valami mást. Az összképet két elbeszélés, az első és az utolsó javítja. A kötet legértékesebb szövegei ezek. Előbbi egy meglehetősen különc zenészről szól, aki semmi mást nem csinál, csak élményeiről, érzéseiről, meglátásairól, magáról az életéről beszél. Gondolatai élvezetesek és szórakoztatóak: „A néző az más. Elsősorban persze fülel, aztán csak a látvány: nézni a zenészt, a frissen sminkelt, lelkes csellistalányokat. Az alkoholista klarinétost, meg a többit, és elképzelni, hogy melyiknek milyen napja volt a koncert előtt, mit evett, mikor, mekkorát és hogyan szeretkezett, hányszor rázza ki a kisszőnyeget, meddig mosogat a vasárnapi ebéd után, milyen tévézési szokásai vannak, hogyan nyomkodja a távkapcsolót. Érdekes tapasztalat: minél inkább merül az elem a távirányítóban, annál erőszakosabban nyomkodjuk a gombokat rajta.” (10.) Szávai Attila a Hetedik emelet legelején megüti azt a szintet, amit a kötet viszonylatában nézve nehéz túllépni. Első szereplőjének monológját olvasni valódi élmény. Élvezetes a nyelvezet, érdekes a téma és megfelelő sodrása van a szövegnek. Csakúgy, ahogyan az utolsó elbeszélésnek, a Másképp énekelsz címűnek. Szerelmi vallomás ez, de 85 �Ami marad nem a megszokott típusú. Élettöredékekből áll össze, kedvelt szokásokból, szeretett gesztusokból és két ember együttélésének nem a legtipikusabb, de a kapcsolat minőségéről sok mindent eláruló helyzeteiről. „Fürdőszoba. Te táncolsz a kádban, én a lehajtott fedelű vécén ülök, unott tekintetem csak álca. Azt kérded, mit vegyél fel éjszakára, melyik pizsamát, azt mondom, a vaníliapuding színűt. Három váltás pizsamád van, ezeket váltogatod naponta, mert amúgy túl unalmas volna. Teliholdkor nem veszel pizsamát, mondod bizalmasan. […] Én közben megszámolom a csempét a padlón, mert untat, ha valaki úgy beszél a Holdról, mint egy férfiról. Meglepődve gondolok arra, hogy féltékeny vagyok egy égitestre. Most egy kádnyi forró vízben ülsz, arcodon a két szem alatt két feketés patak csurog ajkaid felé, amit hamarosan csókolni fogok.” (116.) A szöveg rendhagyó felvetésekben sem szűkölködik: „Szerinted bizonyos értelemben a rács mögött heverésző oroszlán szabadabb, mint mi emberek, akik a rácson kívül vagyunk, ilyen értelemben, húzol még közelebb, az a bizonyos rács, nem is az oroszlán körül van, hanem körülöttünk és az állatok így kaptak egy kis szabadságszigetet maguknak, ami leválasztja őket az ember örökös rabságától, félelmeitől, hisztériáitól, állandó, mániákus félreértéseitől.” (114-115.) „A legtöbb emberen meglátszik, hogy mivel foglalkozik.” (11.) – olvashatjuk a Fortuna Privataban a tételmondatnak bizonyuló kijelentést. A Hetedik emelet ugyanis legfőképpen erre vállalkozik. Megmutatni azt, hogy mi az alapja ennek a tételnek. Hogy milyen ismertetőjegyeket tulajdoníthatunk specifikusan egy-egy szakmához tartozónak. Hogy mi jellemző a parfümkészítőre, a csillagászra, a virágárusra, a hangászra, a kompvezetőre, az osztályfőnökre, a buszsofőrre, a vőfélyre. Hogy szakmájuk hogyan lesz úrrá életük minden egyes részletén, mindennapi elfoglaltságuk hogyan lesz földi létük egyetlen célja és értelme. A jelenség persze kétarcú, és ezekben az esetekben sem mindig derül ki világosan, hogy a fanatizmus és a megszállottság előzmény vagy következmény-e. A novellák közösek az elbeszélés módját és témáját illetően, és abban, hogy szereplőik kivétel nélkül valami többet és valami mást keresnek, mint ami életük jelen szakaszában rendelkezésükre áll. Megszállottan kutatják az élet szimbólumait, és állandó munkát jelent számukra ezek értelmezése, jelentésük megfejtése. Környezetük azonban nem tolerálja ezt, és általános értetlenséggel fordul feléjük. Jó példa erre A híd című szöveg, és beszélője vallomása: „Hogy miért lettem éppen hídmester? Így alakult, erre kanyarodott az életfolyás, miután elváltam az asszonytól. Előtte hidakat fényképeztem, hobbiból. A negyvenedik album után mondta a feleségem, hogy elég a hidaidból, a rozsdás szegecsfejekből, ússzál ki az életemből. Pedig próbáltam először filozofikusra magyarázni a dolgot, hogy mit jelent a híd, összekötni, kapcsolni, átvezetni, áthidalni, satöbbizni, de nem, átívelni, pláne nem, szakadékok és folyók felett, mondom, hogy nem, összekötni 86 �Ami marad partokat, embereket, sorsokat, elég legyen, ne gyűrd magad, életeket, dögölj meg. Azt mondta nagy hanggal a konyhában, miközben keverte a toroskáposztát, hogy az élet nem csak hidakból áll (pedig dehogyisnem), nem csak folyókból, pláne lassan úszó uszályokból. Nem kell mindent átvitt értelemben érteni, ezzel zárta mindig.” (59.) A karakterek lelkének és gondolatainak megértéséhez szakmájukon keresztül vezet az út. Csak akkor vehetjük észre és fejthetjük fel a menekülést és a problémák sorozatát a monológok esetében, ha a személyes történetek mögé tekintünk. Az olvasás kutatómunka is egyben, így lesz a novelláskötet egyszerre interjúgyűjtemény, lélekrajz, társadalmi folyamatokat és problémákat feszegető mű is. A szereplők ugyanis nemcsak a papíron, hanem a hétköznapokban is velünk vannak. Szomszédok, ismerősök, rég nem látott osztálytársak, korábbi szerelmek ők, vagy éppen az eladó a sarki boltból, a minden reggel időben érkező buszsofőr. (JAK+Prae.hu, Budapest, 2013) 87 �Ami marad Milliódolláros szemét Andy Mulligan: Trash DEBRECENI BOGLÁRKA A londoni származású Andy Mulligan sokáig színházigazgatóként dolgozott, valamivel több, mint tíz évvel ezelőtt kezdett el angolt és drámapedagógiát tanítani nehéz sorsú gyermekeknek. Járt Indiában, Vietnámban, Brazíliában és a Fülöp-szigeteken, jelenleg Manilában él. Legutóbb megjelent könyvének témáját ez utóbbi helyszínen merítette, amikor társaival meglátogattak egy szeméttelepet. Az egész nap hulladékot válogató emberek láttán rádöbbent, hogy az ott élőknek esélyük sincs arra, hogy jobb, vagy más életet éljenek. Rengetegen tengődnek ilyen körülmények között a világ nagyvárosaiban, annyian, hogy egy ideje már missziós iskolákat létesítenek ezeken a helyeken, ám hiába, a fiatalok általában hamar megszakítják tanulmányaikat, hogy előteremtsék családjuk számára az életben maradáshoz szükséges feltételeket. A látogatás után Mulligan azon kezdett el gondolkozni, hogy lehet-e olyan dolgot találni a szemétben, ami megváltoztathatja a „megváltozhatatlant”. A Trash fiktív helyszínen játszódik, Behalában. Főszereplői, Raphael, Gardo és Jun-Jun, a Patkány, egy harmadik világbeli nagyváros hulladéklerakóján küszködnek, és egy napon ráakadnak valamire, ami elindítja a változást. A rejtélyes kis bőrtáskában egy pénztárca, benne 1100 pesó, egy kulcs és egy térkép lapul. A fiúk megérzik, hogy nagy fogás lenne, ha megtalálnák a kulcshoz passzoló zárat, amiben megerősíti őket, hogy még aznap este megjelenik a szemétvárosban a rendőrség és a nyomozó komoly összeget ígér annak, akinek sikerül a táskát előkerítenie. Innentől kezdve veszélyessé válik eltitkolni, milyen zsákmányra tettek szert, mégis, 88 �Ami marad hiába félnek a hatalom embereitől, egyre jobban megerősödik bennük az elhatározás, hogy megfejtsék a talányt. Kincskeresés közben egy számukra ismeretlen közegben kell boldogulniuk, olyan helyekre jutnak el, ahová korábban sohasem, a központi pályaudvarra, a Colva büntetés-végrehajtási intézetbe, az alelnök rezidenciájára, a Navarro temetőbe. Raphael még a rendőrök „vendégszeretetét” is „élvezheti”. A három jó barát olyan tudásra tesz szert, amilyenre az iskolákban nem lehet, ami örökre megváltoztatja a szemléletüket. Megtanulják, milyen következményekkel jár, ha valaki szembeszáll a rendszerrel és felismerik, minek köszönhető, hogy a társadalom tagjai közül sokan nyomorúságos körülmények között vegetálnak. Az olvasók, míg a szerző által ifjúsági thrillerként meghatározott mű élvezetében elmerülnek, hiteles képet kapnak a bádogházak lakóiról, a szemétszedők veszélyes munkájáról, egy korrupt ország korrupt intézményrendszeréről, a börtönben sínylődők kilátástalan helyzetéről, a pályaudvarokon meghúzódó árvák és koldusok reménytelen sorsáról, a vallatószobák kegyetlenségéről, a gazdagok fényűző életmódjáról. Felsejlik előttük az is, hogy a missziós iskoláknak milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, az önkéntes munkát vállaló érzékeny, segítőkész tanárok hogyan válhatnak a körülmények áldozataivá. Andy Mulligan kiváló témát talált. Elbeszélési technikája kifejezetten érdekes, a múltba vetíti az eseményeket és azzal, hogy fejezetenként másmás személyek emlékeznek vissza a történtekre, rendkívül izgalmassá teszi a nyomozást. A mesélésben részt vesz Raphael, Gardo, Patkány, valamint nevelőik, Julliard atya, az iskolaigazgató és Olivia Weston tanárnő, egy szobalány, egy öreg politikai fogoly és egy sírkőfaragó. Mindannyian különböző részleteit tárják fel az ügynek, mást érzékelnek, mást tudnak az esetről, az események menetének alakulásáról. Emellett a szerző újságcikkeket (álhíreket) is közöl. Mindent egybevetve az olvasók is részeseivé válnak a nyomozásnak, mozaikkockánként rakhatják össze a történetet. Több külföldi és magyar blogger megfogalmazta kritikaként, hogy az elbeszélői hangok nem különülnek el igazán egymástól, a leírások túlságosan egyszerűek, nem segítenek a karakterizálásban, nem gazdagítják a mű előadásmódját. Mulligan szövege valóban egyszerű, ez talán annak köszönhető, hogy gyermekeknek és fiatal felnőtteknek (egyaránt) ajánlja a kötetet. Nehéz megteremteni azt a nyelvi közeget, ami érthetővé, élvezhetővé tesz egy történetet minden korosztály számára, és felmerül a kérdés: érdemes-e ilyesmit olvastatni gyermekekkel. A sztori vélhetőleg jobban leköti a kamaszok figyelmét, akik valószínűleg képesek lennének követni az elbeszélői stílus változásait. Ennek ellenére a könyv teljes mértékben élvezhető, témáját tekintve pedig egyedülállónak mondható, olyan élethelyzetekkel, sorsokkal ismerteti meg a „nyugati társadalmak” fiataljait, melyekkel feltételezhetőleg még soha nem találkoztak közvetlen 89 �Ami marad közelről. Nem véletlen, hogy a Billy Elliot, Az órák (The Hours), A felolvasó (The Reader), valamint a Rém hangosan és irtó közel (Extremely Loud & Incredibly Close) rendezője Stephen Daldry filmet készített belőle, melyet 2014-ben mutattak be, és a scriptet a Bridget Jones- és a Mr. Bean-filmek forgatókönyvírója, Richard Curtis írta. (Ford. Cseicsner Otília, Athenaeum, Bp., 2012) 90 �Ami marad A továbbgondolt Tragédia Handó Péter: Szín-tézisek. Tragédiamonológok Madách Imre szellemében SZIGETI JENŐ A falansztertől az eszkimó szín felé ballagó világunkban, amikor közbeszéd tárgya lett a környezetrombolás, a népirtás, a mesterségesen előállított emberirtó betegségek témája, egyre félénkebben kérdezzük: vajon merre tart „szép, új világunk”. Talán mégis igaza van Madách pesszimizmusának? Vajon átéljük-e azokat a morális dilemmákat, amelyekről a sztregovai remete álmodott? Egy kísérleti írást helyezett asztalunkra Handó Péter, amelyben ott kezdődnek a nagy monológok, ahol a madáchi részek befejeződnek. Bennük az egzisztenciaváltás dilemmái fogalmazódnak meg. Ezért ez a rövid könyvecske ugyan drámai játék, de életre-halálra, mert létünk nagy kérdéseit feszegeti. Valahol ott kezdődik minden, mint a tragédiában: milyen is az Isten? Lehet, hogy Lucifernek van igaza? Madách és Handó istene jóságos kényúr, a Biblia Istene pedig az áldozatos szereteté. Isten dicsősége szeretet nélkül mindent beborító veszélyes folyondár, de a szeretettel találkozva célba érkezés, egység a végtelennel. Ezt kérdőjelezi meg Lucifer, a tagadás szellemének Istennel dacoló bajnoka. Ettől függ, hogy hogyan oldjuk fel az édenkerti bűneset megmagyarázhatatlannak tűnő történetét. A hit megingása, válsága a gondviseléshit elveszítésével kezdődik. Mert nem az az igazi kérdés, hogy van-e Ő, a Teremtő, hanem az, hogy én hol vagyok, amikor Ő keres engem. Vajon fel tudja-e oldani ezt az egzisztenciális kérdést Lucifer, aki az önerő mámorával kábítja Ádámot. Az emberrel akarja 91 �Ami marad felépíttetni az égig érő létrát. Vajon sikerül-e? Mi, mai Ádámok a végtelen lehetőségek világában vakok és bénák lettünk. Jövőbe néző szemünk elhomályosult, terveinket megkérdőjelezik a hektikusan változó mindennapok. Már tetteinkben sem hiszünk és ez a teremtés igazi tagadása. A világ formálása globalizált világunk zűrzavarában ellehetetlenült és csak illúzióink maradtak a szépről meg a jóról. A férfi munkájának, az asszony szeretetvágyának reménykedve és kétségbeesve elmondott monológjai ezek a meditációk, amelyek csak önkritikusan olvasva hasznos olvasmányok. Felfedezni a világot és csalódni benne, s önmagunkban, ez az utunk, ez a luciferi út. De ez mindennapjaink dilemmáinak kulcsa. Megéljük a rabszolgaság és a szabadság zsákutcáit, az önzés megvalósított álmainak csődjét. Még a lovag-erény is elvérzik a templomok és dogmák jól őrzött labirintusában. Az individuum szabadsága nem ad boldogságot a köznek, hisz az ember menthetetlenül közösségbe tartozó lény. De a mindenkit egyformává préselő kollektív akarat is embert nyomorít, ahol még Michelangelónak is széklábat kell faragnia, örömtelenül. A kollektív közös boldogság jelszavával indított forradalom is az önzés és az erőszak rémuralmává válik. Handó Péter monológjaiban mai életünk zsákutcáit éljük meg, mai világunk valóságát. Mert a tizenkilencedik században megálmodott madáchi tragédia sem a Biblia parafrázisa volt, hanem a gondolkodó, érző ember küzdelme a léttel, és ezt a küzdelmet soha nem lehet abbahagyni. A konfliktusok feloldása nincs a hatalmunkban. Akkor hát merre? Handó Péter nem térképet, vagy valami pontos útleírást, irányjelző táblát állít elénk. Csak elgondolkozni tanít, szembenézni önmagunkkal, ami mai életünk jelszavakkal, ígéretekkel és kisebb-nagyobb hazugságokkal terhelt világában létfeltételünk. Még azt hiszed, hogy te, mint a demosz egy tagja, szabadon döntesz, de döntésedet az irányított információk labirintusa manipulálja. Handó Péter azért fogott tollat, mert mint írástudó ember tudja azt, hogy ha már sokszor az orrunknál fogva vezet a világ, akkor legalább gondolkozzunk egy kicsit az eszünkkel, meg a szívünkkel úgy, mint szabad döntésre teremtett erkölcsi lények. És ez nem kevés, talán a legtöbb, amit tenni tudunk. Ezért hát jó olvasást kívánok azoknak, akik nemcsak a szemünkkel néznek, hanem a szívükkel is látnak. (Káva Téka [Napút füzetek 83.], Napkút, Bp., 2014) 92 �Ami marad Úrilányok és úriasszonyok Erdélyben – a 17. század elején Ugron Zsolna: Erdélyi menyegző PETRŐCZI ÉVA Nem kell jósnőnek (vagy boszorkánynak) lenni ahhoz, hogy megjósoljuk: az Úrilányok Erdélyben (2010) című regényével méltán nagy sikerrel debütáló Ugron Zsolna három évvel később, 2013 adventjén-karácsonyán sem raktárak-nyűge egéreledelt termelt – hanem kapós szellemi ínyencfalatot. Megalkotta ugyanis, történelmi tényeket és fikciót remek arányérzékkel vegyítve, Erdélyi menyegző című históriáját, a viharos életű Báthory Annáról, a szépséges és csélcsap Gábor fejedelem, a tündérkirályfi, az erdélyi hölgyek és szolgálólányok agyonszeretgetett princepse nem kevésbé szép testvérhúgáról. Pontosabban: ez a Kolozsvárott született, kiskamasz kora óta Budapesten élő, manapság pedig Magyarország és Erdély, közelebbről Zabola között ingázó, végzettsége szerint jogász, majd főhivatású tévés, újabban pedig a gasztroturizmusban is jeleskedő úrhölgy meg merte tenni azt, amit nagyhírű elődei, Móricz Zsigmond és Makkai Sándor nem. Könyve elején fakóhajú, pattanásos bőrű, zörgő csontú kamaszlány képében vezeti elénk később „világszép Báthory Anna”-ként emlegetett, híres-hírhedett főhősét. Akit – a regény asszonytörténelmi nézőpontjának szellemében – egy tehetséges kínai vajákos nő, Lin praktikái szépítenek meg, ő varázsolja kóchaját sok-sok gyógynövénnyel aranyvörös koronává, csúnyácska, foltos ábrázatát patyolat szépségű orcává. Ugron Zsolna műve egyébként sokkal érzékibb, mint a korábbi, férfias szó-tajtékokat vető Báthory Annaregények. Érzékiségen itt természetesen nem csupán a Báthory családdal kapcsolatos sorokban (Erzsébetet, a csejtei várúrnőt is beleértve!) jócskán izzó szexualitásra, de a kora újkori Erdély kifinomult öltözékeire, 93 �Ami marad ékszereire, étkeire és növényekből főzött illatszereire is gondolnunk kell! Ám ugyanakkor, bármilyen illúzióromboló, mégsem elhanyagolható mikrotörténelmi elemként, a korszak orrfacsaró anti-higiéniájára is. Egy olyan, mocsokban és bűzben tobzódó időszakra, amikor egy rézkád, egy szerény fürdőkamra a paráznaság netovábbjának, a boszorkányság előszobájának számított. A regény egyik mesteri csúcsjelenetében Anna fürdőháza félhomályában, lenge leplekben pancsolva bolondítja magába későbbi második férjét, Jósika Zsigmondot, egyetlen fia, Gábor apját: „A test vonala kirajzolódott, de több maradt takarva, mint felfedve. Ekkor lépett be Lin, aki egy fedeles ezüstkancsóval a kezében átsétált a szobán, a kancsóból a sarokban álló nő fejére illatos olajat öntött… Jósika eközben csak az udvarmesternőt látta, aki úgy dolgozott, háttal neki, hogy mögüle a csupasz testnek mindig csak egy-egy darabja villant ki egy pillanatra. Ha arrébb lépett volna Jósika Zsigmond, láthatott volna többet is, mást is, de kezdte élvezni a neki rendezett színjátékot, és nyugodtan szemlélődött – lát ő majd később többet is.” A köszvényes, mindig-álmos, megrögzött konyhavizitáló és a házasság elhálásra már alig képes Bánffy Dénes után Annának a Jósikával kötött frigy megváltás lehetne – de nem az. Móricz Tündérkert-jében Bethlen Gábor, Makkai Sándor Ördögszekér című regényében saját bátyja, Báthory Gábor volt Anna sóvárgó szerelmének tárgya. Most, sorsának 21. századi, s ráadásul egy „erdéli asszony kezé”-től (szabadon Balassi után!) és elméjétől származó ábrázolásában egy harmadik férfiú lép a szerelmi színtérre: Esterházy Miklós, a későbbi nádor, egy itt még se- neve, setekintélye fiatalember. Az történelmi tény, hogy Báthory Anna egyetlen fia a későbbi Esterházy-udvarban nevelkedett. Életének utolsó szakaszában, a kegyelemkenyéren töltött lengyelországi menekülés után pedig ugyancsak ő, a császár után a legfőbb méltóság és második felesége, Nyáry Krisztina adott menedéket a boszorkányperek sorával sújtott és minden vagyonából kiforgatott, bátyja halála után valóban ördögszekérként, útszéli gyomként sodródó Annának. Hogy azután ennek a titokzatos „love story”-nak van-e valami történeti alapja, azt még az az olvasó sem tudhatja biztosan, aki történetesen a tizenhetedik század kutatója. A „civil”, a „laikus” olvasók, az átlagos női olvasók pedig még kevésbé. De voltaképpen ez nem is lényeges: az Esterházy-közjáték – igazi írói bravúrként – nem is igazán szerelmi történet, hanem kiváló lélektani érzékkel kiválasztott katalizátor, amely nyilvánvalóvá teszi: a pompa, a méltóság, a felületes sikerek-hódítások ellenére minden korok úgyszólván minden asszonyembere hordoz néhány gyógyíthatatlan sebet. Ugyanígy nem egy korszakhoz kötődő tanúság az is, hogy a tényleges, a pincebörtönnel és kínzásokkal járó, vagy a „csak” vádakat, mocskolódást termő boszorkányüldözés minden asszonynak kijár, ha szellemi képességeit nem képes a látszat-butaság jótékony leplébe burkolni. Különösen, ha – mint Anna esetében – ez az elmeél, ez a féktelen 94 �Ami marad életvágy nem egy közrendű, nem egy szegény, hanem egy gyönyörű és gazdag nőé. Akkor valóban rázúdulnak a gonosz erők, ráfogják azt is, amit (például a gyermekgyilkosságot!) nem követett el, s villámgyorsan megfosztják földi javaitól, ha már életét nem tudták első nekifutásra megkaparintani. Ugron Zsolna könyve életregény ugyan, de egyszersmind sokkal több is annál: egy jellegzetesen huszonegyedik századi és vállaltan női hangsúlyokkal megfogalmazott „Metamorphosis Transylvaniae”, amelyből természetesen nem hiányozhatnak a „pápista” és az „eretnek” huzakodások, a reformáció és az ellenreformáció erőinek küzdelmei sem. Az Úrilányok Erdélyben ehhez az Ugron-könyvhöz viszonyítva minden gazdagságával és szövevényességével együtt is csak szerény ugróiskola, (Ugroniskola!) de teljes szívvel kívánjuk a Szerzőnek, hogy ennek ellenére minél többen (még valamelyest szakirodalom-forgatást is vállalva!) vessék bele magukat a kora újkori erdélyi történelem, a jeles és a köznapok színes forgatagába. (Libri, Bp., 2013) 95 �Szerzőinkről ACZÉL GÉZA (1947, Ajak) költő, műfordító BARNA PÉTER (1988, Sárospatak) kritikus, szerkesztő, újságíró BEDECS LÁSZLÓ (1974, Budapest) irodalomtörténész, kritikus DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő EGRESSY ZOLTÁN (1967, Budapest) író, költő, műfordító FILÓ MARIANN (1995, Gyula) költő HARTAY CSABA (1977, Gyula) költő H. NAGY PÉTER (1967, Budapest) irodalomtörténész HORVÁTH KORNÉLIA (1971, Budapest) irodalomtörténész, egyetemi tanár JUHÁSZ TIBOR (1992, Salgótarján) költő KADLÓT NIKOLETT (1986, Salgótarján) költő, szerkesztő, újságíró KERBER BALÁZS (1990, Budapest) költő NYILAS ATILLA (1965, Budapest) költő PETRŐCZI ÉVA (1951, Pécs) költő, irodalomtörténész, műfordító PUCHER BÁLINT (1989, Pécs) költő, kritikus SZÁSZI ZOLTÁN (1964, Tornalja) költő, író SZÁVAI ATTILA (1978, Vác) író SZENDI NÓRA (1988, Budapest) író, kritikus, szerkesztő SZIGETI JENŐ (1936, Budapest) teológus SZILI JÓZSEF (1929, Budapest) költő, irodalomtörténész SZUNYOGH PÁL (1963, Balassagyarmat) költő VARGA ZSOLT (1986, Berettyóújfalu) festőművész ISKOLÁK 2004 – 2010 Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, festő szak; mesterek: Radák Eszter, Udvardy Emese, Maurer Dóra, Chilf Mária; 2000 – 2004 Ferenczy Zsolt festőművész műterme, Püspökladány DÍJAK, ÖSZTÖNDÍJAK 2014 K&h Műtárgyvásárlási program; 2011 Semmelweis Kiadó Tondó-pályázat; 2010 Pannon Color-díj; 2007, 2009 Amadeus Kisalkotói Ösztöndíj; 2008 Eon Pályázat különdíj KIÁLLÍTÁSOK 2014 Street view, Labor Galéria; 2013 11. Kunszt, Otthon, édes otthon, Miskolci Galéria; 2013 Budapest Jam, Stúdió Galéria; 2013 Artplacc, Tihany; 2013 Vidám kiállítás, Budapest, Bartók Béla út 10-12.; 2013 Display, Budapest, B29 Galéria / Szatyor bár; 2013 Building snitt # geometrikus terek, Budapest, 400 Bár; 2012 Artmarket, Budapest; 2012 Artplacc, Tihany; 2012 Három szoba, Mono Galéria; 2010 Best of Diploma, Budapest; 2009 Tetszés szerint, balatonboglári kápolnák; 2008 Urban experience, Holdudvar Galéria HONLAP www.artsite.hu; http://www.saatchiart.com/ZsoltVarga 96 ��� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/c57e2e0f7c656c477aa0f38c5caba33e.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2015 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 2015/1. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2015 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika