11 10 315 https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/6776dddc90bcd6f6ace0710894780c01.pdf 27d6f6fb99340b3129eaef9a81372275 PDF Text Text Irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat LV. évfolyam • 2009/1. Lapis József Suhai Pál Vida Gergely verse Csepregi János prózája Bedecs László tanulmánya ��Tartalom MMS / Madách, Mikszáth soros Mizser Attila 3 „kávéházi szegleten..." 6 7 9 10 11 Madár János El, föld YAMAHA 1200 Sötét anyag A helyrerázódás kísértete; Kinyomott időtubus történések idején; műházak Szobor-alakban; Arisztophanész vén ganajtúrója; Casanova visszanéz Énekhez hajló tájban Szávairatok Infláció, hónaljszag, gőzkazán 15 Lapis József Vida Gergely Kiscseri Mihály Szenti Ernő Katona Ágota Suhai Pál 12 14 Próza és vidéke Csepregi János Szászi Zoltán Vadas Vera Ardamica Zorán Szájhely Zsolt Born to be wild / Ebek harmincadja III. fejezet Szemhéj mögül a másik Határidők; Kár érte A hullatetováló Latencia 18 22 28 35 37 Esterházy János helytállása A múlt mint alakzat / - A magyar próza „rendszervál­ tása", 1989-2008 - 39 Kutatóterület Petővári Ákos Bedecs László 47 Találkozási pontok Bedegi Dea Levéltárlatozás / Tyekvicska Árpád közelről 51 Ami marad Szepes Erika Nagy Csilla Dósa Annamária Szirácsik Éva Orbán György János Fűzfa Balázs Várszegi Tibor Balázs Beáta Róna Z. Péter Handó Péter A Röpke ívek a mélybe hajolnak / A Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaság 2008 évi antológiájáról Közérzet a kultúrában / Menyhért Anna: Elmondani az elmondhatatlant. Trauma és irodalom Az össze nem illő szerelmesek / A rútság története. Szerk. Umberto Eco Isten a tudománytörténetben / Alister McGrath: Dawkins Istene. Gének, mémek és az élet értelme A paradigmaváltás gyümölcse? / Matyikó Tibor: Val­ lomás a természetről ecsettel és ceruzával Az idő örök szilánkjai / García Márquez:Száz év magány Kedves Balázs, / Fűzfa Balázs: „...sem azé, akifu t..." „Azóta kúszva közelítek meg minden mondatot..." / Miklya Zsolt: Cérnatánc Halál-alakváltozatok / Sophie van der Stap: Ma szőke vagyok - lány kilenc parókával Szenvedésmantra / Az árva Mariska napjai 57 61 64 66 68 70 72 74 76 78 �A borító Karácsony Attila Turján by night című festménye felhasználásával készült. A belső illusztrációkat Simon Réka cím nélküli alkotásaiból válogattuk. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Nógrád Megye Közgyűlése irodalmi, művészeti, közéleti folyóirata. Szerkesztő: Handó Péter (handop@gmail.com) Szerkesztőségi titkár: Hidasi Mónika (telefon: 32/416-777) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Támogatóink: Nemzeti Kulturális Alap Nemzeti Kulturális Alap Kiadja: Balassi. Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Bódi Györgyné dr. Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 270; Telefon: 32/416-777; Fax: 32/416-482; Internet: www.bbmk.hu; e-mail: palocfold@bbmk.hu • Terjeszti a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet; előfizethető ugyanitt • Budapesten megvásá­ rolható az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Nógrád megyében a Kincsestár (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), Líra és Lant (3100 Salgótarján, Bem út 2.) Köny­ vesboltokban • 2009-ben megjelenik 6 alkalommal • Egy szám ára 400,- Ft; előfizetési díj egy évre 1 500,- Ft, amely a postaköltséget nem tartalmazza • Kéziratokat és raj­ zokat megőrzünk, de nem küldünk vissza • ISSN 0555-8867 • INDEX 25925 �M iz s e r A t t il a MMS* Madách, Mikszáth soros** (kísérlet értékelésre) Nincs a Palócföldön precízebb forma az idő mérésére, rögzítésére, mint a kétévente kiírt Madách- és Mikszáth-pályázat, amely az utóbbi időben - némi allúzióval páratlan évekre esik. Páratlan ez az idei év is. Pontosabban a díj átadásának éve. A Mikszáth-pályázatra összesen kétszázharminchárman neveztek, a Madáchpályázatra több mint negyvenen. A Magyarországon élő alkotók írásain túl érkez­ tek munkák a környező országok magyarlakta területeiről, ugyanakkor többek között Angliából, Németországból és az Egyesült Államokból is. A sor, nagy örö­ münkre, hosszú, a pályázaton résztvevők száma páratlan. A számol, önmagukért beszélnek. Különösen akkor beszédes a résztvevők nagy száma, ha figyelembe vesszük, hogy 2008-ban az első Palócföld-lapszám áprilisban jelent meg, így - a kései kezdés okán - a Palócföld és a partner médiumok a megszokottnál rövidebb ideig tudták közzétenni a kiírást. Persze innen szép nyerni, mind a pályázóknak, mind a szerkesztőségünknek, nemkülönben a lap fenntartójának és a pályázati díjak mecénásának (Nógrád Me­ gye Önkormányzatának), a különdíjak adományozóinak (Balassagyarmat és Salgó­ tarján Városnak), illetve a díjak átadását biztosító Madách-ünnepség szervezőinek, akik segítségével kétévente lehetőség nyílik az alkotói és tudományos munka mél­ tatására. A 2009-es Madách- és Mikszáth-pályázat legnagyobb változása, hogy a pályázati kiírás módosult. A Palócföld - ahogy ez 2008 áprilisa óta talán nyilvánva­ lóvá vált - szereti az izgalmas helyzeteket, kihívásokat. A pályázat jeligés lett, pon­ tosabban visszatért a korábbi hagyományokhoz, többek között abban a tekintetben is, hogy az elbírálást a szerkesztőség magára vállalta. Ennek legfőbb előnye az, hogy ily módon rugalmasan tudunk válaszolni a beérkezett művekkel kapcsolatos kérdésekre, másrészt fontosnak tartjuk, hogy az arra méltó szövegek a folyóirattal is megtalálják a közös hangot, kontextust. Szükséges megemlítenünk azt a tendenciát, törekvést, amely alapján próbáltunk ebben a közel háromszáz pályamunkát összefoglaló halmazban egyfajta perspektí­ vát keresni. Olyan értékrendet igyekeztünk kialakítani, amellyel nem lépjük át azt a hagyományt, tradíciót, amely Madách és Mikszáth nevét jellemzi; ugyanakkor il­ leszkedik a Palócföld arculatába, azaz képes dialógust találni a kortárs irodalmi ká­ nonnal, hanggal és nyelvezettel. Fontos tapasztalat az irodalom és valamennyi mű­ vészeti ág esetében, hogy az idő nem áll meg. Nem őrizgethetjük, vigyázhatjuk, nem ügyelhetünk egyfolytában rá: a madáchi, mikszáthi stíl adott, megvan, megíratott. * MMS-ben mobiltelefonon képet, hangot, videót és szöveget tartalmazó ü z e n etet küldhet. ** A díjátadáson elhangzott szöveg írott, szerkesztett, bővített változata, mutációja. 3 �Nem kell azt élesztgetni, nyelvezetét imitálni, hisz tudjuk jól: náluk ezt senki nem tudná jobban. Épp ezért szép feladat erre a felhívásra jelentkezni, megpróbálni a két pont - a tradíció és az aktuális, érvényes megszólalás között - valamifajta viszonyu­ lást keresni, amely értő módon alkalmazza a megidézett tradíciót, és egyszersmind előre mutat, az irodalmi megszólalás, vagy adott esetben a tudományos és ismeretterjesztő célkitűzések vonatkozásában egyaránt. A Madách-pályázat kapcsán főleg olyan tudományosan elkészített munkákat, vagy eredeti gondolatmenetet feltételező, ezzel bíró esszéket kerestünk, amelyek­ ben jelen van egy sajátos, olykor provokatív kérdésfelvetés, amely termékenyen lép diskurzusba az eddigi kutatásokkal, a témára vonatkozó elképzelésekkel, és hor­ dozza a lehetőséget, hogy majdan előre is mozdítja azokat. A díjazott munkákat stiláris és nyelvi egység, pontos szerkesztettség jellemzi, szerzőjük magas színtű felkészültségéről adnak számot. Cserjés Katalin tanulmánya, amelyet a bizottság első díjjal jutalmazott, egy kompozicionális kérdésfelvetést helyez a középpontba: Az ember tragédiájának felépítését, komplex filozófiai téziseket felvonultató gondo­ latmenetét vizsgálja a legrövidebb szín kontextusában, azt tekintve kiindulópont­ ként. Ez a termékeny felvetés és olvasási stratégia igen érdekes, figyelemre méltó eredményre vezet. Varga Emőke a Tragédia illusztrációs hagyományaihoz szól hoz­ zá, egy illusztrációsorozat narratív, retorikai, vizuális, mediális elemzésével. A munka hiánypótlónak mondható, hiszen a mű szövege számos dramatikus és képi megformálás lehetőségét hordozza, ahol minden illusztráció egy interpretáció, ahol eszköz és stílus, megjelenítés és elhallgatás jelentőséggel bír, és amelyeket a Madách-kutatás még nem tárt fel teljes mértékben. Lövétei Lázár László egyéni hang­ vételű, szellemes esszéje, amelynek címe, „Költő" volt-e Arany János?, a provokatív kérdésfelvetést követően érzékeny megállapításokkal, sziporkázó gondolatmenet­ tel fejti ki tárgyát, munkáját harmadik díjjal értékeltük. Salgótarján különdíjasa Vincze Dániel, aki dolgozatában Pyrker János László munkásságával foglakozik meglehetős alapossággal. A Mikszáth-pályázatnál olyan műveket kerestünk, amelyek az említett tradíció­ val valamifajta kontinuitást tudnak felmutatni, és amelyeket egyidejűleg egy po­ tens, izgalmas prózanyelv, koherens, arányos kompozíció jellemez. A díjazott írá­ sok - legyen szó líráról vagy epikáról - újragondolják a klasszikus formák, témák, filozófiák újraélesztését célzó kifejezésmód lehetőségeit, és egyfajta összhangot teremtenek meg az alkalmazott költői képek, retorikai fordulatok, valamint a - jó értelemben vett - vidék és egyén viszonyának jellegzetes, akár öniróniától sem mentes tematizálása között. Ez több esetben sikerült. Halmai Tamás első díjas, Ti­ zenkét séta című novellaciklusa a séta filozófiai dimenzióját eleveníti fel, ahol a pon­ tos szerkesztettségű, eredeti gondolatmenetet és nyelvi leleményt, stiláris érzékeny­ séget tükröző szövegek egy feszes egységgé, kompozícióvá állnak össze. Csehy Zoltán Orpheusz (Szimphonikus variáció Vergilius negyedik eclogájára) című versével második helyezést ért el. A versszerveződést a klasszikus poétikai eljárások alkal­ mazásának és megújításának kettős, ellentétes irányú folyamata jellemzi, ahol a retorikai, ritmikai és poétikai alakzatok rendkívül pontosan illeszkednek, egy iróniá­ tól sem mentes eleven versbeszédben. A harmadik helyezett Kupcsulik Ágnes vers­ ciklusa friss, újszerű megszólalás, amely a kortárs lírai beszéd kontextusában is egyedi, izgalmas nyelvi megoldásokat, a női látásmód közvetítésének érzékeny 4 �képességet, a kompozícióhoz való reflexív viszonyt jelzi, ezért harmadik díjjal ju­ talmaztuk. Balassagyarmat Város Különdíját Szávai Attila nyerte el, aki a vidékről való prózai beszéd hagyományát sajátos motívumrendszer alkalmazásával és az irónia, az abszurd lehetőségeinek maradéktalan kiaknázásával újítja meg. A nyertes munkák hamarosan olvashatóak lesznek a folyóirat hasábjain, és min­ den bizonnyal annak idején önmagukért beszélnek majd, hasonlóan azokhoz a művekhez, amelyeket ezúttal nem tudtunk jutalmazni, ám mindenképp az olvasó elé kívánkoznak, és remélem, a folyóiratbeli közlésük valamit kárpótolni fog. Ad­ dig ez a pár sor helyettesíti a képet, hangot, videót azoknak, akik nem láthatták, hallhatták a díjátadást, nem tudtak részt venni rajta úgy, de a pályázatokkal, jelen­ létükkel mindenek felett... Így. Köszönjük! 5 �// K á v é h á z i s z e g l e t e n ... L a p is J ó z s e f El, föld Ahogy ráközelít a tél, elbizonytalanodik a kéreg a fán. Csarnokaink vize árad, tetteinkbe belekúszik a merev ég, emlékeinkbe a zuhanás. Lusta fénydarabok az ághajlatok izzadt dérfoltjain. Térdben hangszer, hideg remeg, félfülben a villanyáram. Minden nadrágszárban valcer. A fák arca törékeny, a monitoron újra nyár van. Milyen lenne befonódni. Óvni, folyni, kötni, törni, vagy legalább fertőződni. A rák harca töretlen. Szakadós bennünk ma a szál. Szépen termő holdudvarban évről évre isten kaszál. Nagyítnánk a boldogságot, se nem szőke, se nem lárma. Részleteink elmossa a közelítés rombolása. Rákeresek. Túl kevés találat. Minden szervünk berendezett halállak. Pici szárnyas bogaraink óvatlanul megszeretnek, lárváiknak otthonukként ránk találnak. Mintha mindnek szeme volna. Előjáték-életünknek szépen lassan megbocsájtnak. 6 �V id a G ergely YAMAHA 1200 Sokan vélekednek úgy, hogy a legérdekesebb gyermeknapi játék a kötélhúzás. A küzdő felek gyermekként gyűlölik egymást. Eszükben az elnyerhető édesség jár. A fiúknak a lányok is. Lányoknak fiúk. Győzelem esetén biztosan lenne esély. Mármint minden egyes fiúnak például minden egyes lánnyal. A tiszta új YAMAHA 1200 pólóját Ilka még nem is látta. Miért, akkor majd hogyan néznének egymásra Ráadásul nyerni is kéne. Akkor a barátnőit még jobban lehetne utálnia. Mintha végérvényesen odanőttek volna a kötélhez. Akik egy csapatba tartoznak, nem is látják egymást végig, egyrészt mert háttal állnak, másrészt mert csak magukkal törődnek. Felismernék-e egymást, ha egyszeriben szembekerülnének? Biztos nem. Bármilyen arcuk lehetne. A kötélhúzás férfisport. Nem is nézik a fiúk, ha a lányok. A szebbek nem is állnak be, de azért tanácsot azt osztogatnak, azt játszák, a dologban ugyanúgy benne vannak, mint a kövérek, a sportos típusúak, meg az olyan barátnőik, akik még éretlenek a szerelemre. Olyan kis izék. Sikítva drukkolnak. 7 �A röhikcsélő fiúkra, akik éppen semmilyen versenyszámban nem versenyeznek és szándékosan arra lődörögnek, rá-rávillantják szemüket. Azok is vissza. Némelyik pont az Ilkára. Vannak gyors menetek. Ilyenkor az egyik csapat egyszerűen átrántja a másikat saját térfelére. Valamikor viszont, hiába 1200 lóerő, győzelemre feltett élet, patthelyzet alakul ki. Hol az egyik, hol a másik fél kerül közelebb az origóhoz, Így járnak, fel-le. Azonban abban az esetben, ha elmerevül egy ín, s nem sikerül a kötél újrafogása, az ilyen küzdelem is végleg eldőlhet. Az okok közt az is felmerülhet, hogy a tilitolit elunja valamelyik gyerek, s egyszerűen kiereszt. Külső szemlélő számára amúgy a megingás e pillanata, és ezzel együtt persze a hibázó személye, csak nagy szerencsével szúrható ki. Kivéve ha nem éppen őt nézi. 8 �K is c s e r i M ih á l y Sötét anyag* avagy áltudományos kozmológiájából Ami koron Univerzumunk galaxis­ csillárai mind kihunynak Amikoron végsőt lobban csillag­ tűzijátékunk Kire marad - az elillant nehézfémek vasízű szagemlékében a csend Kihűlt hulló pernyénk kinek a lelkére rakódik le S akkoron mely sarokba támasztódik a fénylobbantó gyertyaoltogató koppantója Marad-e munkája utánunk Avagy kiújul gyerekes piromániája És lesz újra tét - a játék komoly­ ságához illő És ezúttal is minden - leg­ alább is bizonyos ideig -, minden lehetséges? Lesz ki elhiszi? Majdan. Ádám monológja az. elmaradt színből ( - a Halász Gábor-fé le 1942-es M. I. Összes műveibe nem vétetett föl, Andor Csaba pedig ezidá ig nem lelt a nyomára), miután Lucifer a világhálóról a szeme elé tárta a Hubble-teleszkóp hipermélyűri felvételeit, Éva soros viselőssége közben. Madách körmönfont apokrifjeiből közreadva (A. J. átigazítása nélkül) a Tragédia bemutatójának III. évez­ redbéli első jeles évfordulója alkalmából. Hubay Miklósnak és Kerényi Ferencnek, valamint Magyar Filozófiának, szemérmes gyöngédséggel, egy tágít­ ható episztemológia jegyében. ( - K. M.) 2008. július 17-augusztus 14. Salgótarján, Nyugati városrész 9 �Szen ti E rnő A helyrerázódás kísértete Nem jött fel és késve ment le a Nap, testedet nem tisztította meg a víz. A tűz sütött, de nem melegített, másnak ígérkezett el a lélegzet. Már tegnap jelezte jöttét a halántékán vérző baj. Mindent magad mögött tudsz, magad előtt soha, semmit. Kiegészült a találgatások ideje. Ott energiatöbblet, itt veszteséges életérzés. Vesztét érezve is röpköd a győztes. Öntudatszépülésbe fogott a vesztes. Kinyomott időtubus Kinyomott időtubus, visszavont ígéret. Vállalta az odakint a benti lét rendbetételét. Sisak és siserahad. Jó képet vágott falhoz. Telített kevesbülés, súlytalan sokasodás. Északi sark délidőben, Déli félteke fagyos szélben. Amit lelkedtől vettél el, szánja-bánja tested. 10 �K aton a Á gota történések idején a történések idején nem kell elemezni, csak felszállni bármilyen járműre, és elhinni az utasok beszédfoszlányait, az utcaneveket egytől egyig. a történések idején kár beszélni, befogadni kell, mint aki üres, de megtelni kész azzal a világgal, melyet nem ő teremtett. műházak a szemközt lévő házban leszakítják a függönyöket, aztán a kilátást, képpontonként. néha érzem, egész utcák ablaktalanok. a falépítés időszakában születtem. olyankor a megfigyelő létrákat láthat az emeletig, és gondolatban felmászhat egy ál-lakás erkélyére. néha érzem, folyók mellett lakni olyan, mint mozgólépcsőn állni. már beburkolóztam a késő esti lámpafénybe. híddá váltam, hogy létrának ne kelljen lennem, és városom partjait elönti az ár. 11 �SU H AI PÁL Szobor-alakban Hitte: a győzelmet magát faragta versbe: kőből, kőrisből szép fejét, amint bólint, és ahogyan kilép: repülne már, s külön a peplosz rajta, ha föltámad a szél és lobogtatja így vitte őt, szobor-alakban, át a városon, így húzta kocsiját a pusztaságba és a forgatagba. Gördült a négy kerék, gördült mögötte, gördült a láthatár is: látta, vitte, hátrált előle s híven visszatért. Egy rossz kocsi, egy diadalszekér gördült az úton, s ment egy bonviván, utak szerelmese, apostolok lován. Arisztophanész vén ganajtúrója Arisztophanész vén ganajtúrója, trágyával hizlalt mocskos paripa, ha égbe visz az ó-komédia, tiszteletét előtted is lerója. A trügaioszi rafinéria s a pártharcok érdeke nemhiába röptetett istenek honába: bűzödnek ott kell megtisztulnia. Ott, vagy sehol. Amit te ott tanulsz - trágyát ha falsz, trágyába fúlsz -, majd lenti rokonaid hasznosítják: a napot gyúró szent skarabeusz, s mi, emberek, kissé gyanús lovasaid, profán mihasznák. 12 �Casanova visszanéz Gyulai Líviusz rajza alá A test föltámadását, mindig ezt kutatta, főleg asszonyban, s lányban legkivált. A nőt rágatlan nyelte, s ment tovább, ha jóllakott, s a hússal jóllakatta. Ment és maradt. Hiába űzte, csalta (hiába és mégse) a baldachinos ágy: hogy mit tegyen, csapongó férfivágy mutatta - s hogy kicsoda: a maszkja. Kivénhedt konflis-ló ma már: fejét leszegve húz egy roskatag kocsit: az ideált - az ideál a veszte. A telt kebel varázsa. Mindig ezt kereste, ettől nem nyughatik. Bár hogyha visszanéz, s a nyűtt banyára lát: inkább pihenne. 13 �M adár J ános Énekhez hajló tájban A csöndből, mint a fénnyel született hajnal, kibomlott szépen tiszta arcod - és elindultál felém gyöngyből szőtt ruhában. Minden léptedet isten őrzi az énekhez hajló tájban. Törékeny ágak, levelek: harmattal erezett tenyerek hirdetik meztelen vállad. A szerelem édes trónusán nincs szebb kegyelem nálad. Mert te vagy a tűz, és te vagy a hatalom, te vagy a tűz, és te vagy a hatalom. Micsoda máglya éget, szememben őrzöm a tengert és a messziséget. Ujjaim közt az ég és a végtelen, nem lehetek már sohasem védtelen. Nem lehetek már megbillent, árva, csöndes lélegzeted a szívembe zárva. Megéreztem ízét a hajadról szétpergő időnek -jövendők fájnak. Engem, az új honfoglalót, a mátrai hegyek kék fenyvesei hazavárnak. 14 �S závairatok S z á v a i A t t il a Infláció, hónaljszag, gőzkazán Új év, új nyomor, régi váróterem a régi betegségekkel, a vécében ferdén ragasztott új kalendár, rá a tavalyi helyére. Fülledt fertőtlenítő- és köhögésszag. A néhány légköbméternyi tüsszentési inger, szipogási reflex, pocsolyás tekintet egyszerre fordult a bejárati ajtó felé. Galkovics érkezett éppen, testében nátha, fejében versek, hátha így könnyebb viselni a kínokat. A verseket ő írta (először a gázszámla hátul­ jára, aztán tisztába) valami pályázatra. Műveit megmutatta a doktornak is, mégis csak egy felvilágosult ember lehet, aki egy nap ennyi kanalas orvosságot kiutal, ennyi köptetőt felír, ennyi ajtónyikorgatás után is ilyen szépen tudja mondani, hogy kérem a következőt. Galkovics sokat járt orvoshoz mostanában, hogy megke­ resse a baja gyökerét, amitől, ahogy mondani szokta: nem kerek az IFA-felni. Az ilyeneket képletesen érti, a felesége meg abszolút nem. Gyakran mondja is, hogy te drága csibemalac, ha több eszed lenne, rájönnél, hogy talán a Mindenható is csak képletesen értette az igét, mikor ott tartott a mondásban: Galkovics-porta. És talán ezért van itt ez az év eleji egészségügyi botlás bennem, amihez valami egészen jelentős angyalflotta kellene, hogy aztán újra flottul menjen a vitalitás (vagy, ahogy korábban nevezte Galkovics: vitaiizmus). Hogy tudjam, jegyezzem meg: az élet nem mindig térerő, avarpálinka, szafaládészirup. Pláne, hogy oké, ha úgy véli a Galkovics: a londoni skót ezred tulajdonosa Erzsébet királynő, de azért az alapvető összefüggések is fontosak. Mégis kórház lett a vége. Nem a történetnek, megsúgjuk, a Galkovicsnak sem, csupán az eddig kitartó hosszú, kórházmentes, antihospitál évtizedeknek. Mert, ahogy a nap felkél, ahogy zöldell a fűknek tengere, ahogy nincs disznótor pálinka nélkül, és ahogy a lábszárba vágott kapa kedvezőtlenül befolyásolja a vörösvértestsüllyedést, ugyanolyan természetes, hogy az ember, még, ha Galkovics is: meg­ öregszik előbb-utóbb. Galkovics nagy ritkán került csak kórházba, dacára annak, hogy élete nem ép­ pen steril viszonyok és keretek közt zajlik. Születését követően, amit háromnapos családi ünneplés követett, csak tizenéves korában került újra a közeli város kórhá­ zába, vagy, ahogy Galkovics nevezte: ahol a vagdalthúskonzervet készítik ampu­ tált végtagokból. Az öreg, illetve az akkor még fiatal Galkovics szent meggyőződé­ se volt, hogy egy kórház nem csak az olyanokból áll, mint tolni betegen az infúziós állványt a folyosó feszes neonfényében. Nem csak az ügyeletes szobából kiúszó kávéillat, nem csak a kórtermek gyógyszer- és a finoman érezhető betegségszaga, nemcsak a beöntést követő lihegés, vagy a linóleum tompán tükrös ábrái a folyosó­ kon, amiken, mint hívatlan vendég: végigcsúszik a halál nedves árnyéka, nem. Galkovics hajlamos volt az összeesküvés-elméletekre, noha ezt a kifejezést nem értette pontosan, úgy magyarázta el neki a családpszichológus, aki egyben a helyi 15 �állatorvos is. Egy igazán felvilágosult ember, ahogy Galkovicsék nevezték mindig, tehát olyasvalaki, aki tudja, mik működtetik az ösztönöket, miből lesz a kukorica­ daráló, pláne miért indul el csengetésre a Galkovics, mikor hozza a postás a nyug­ díjat. Azzal jött ki tehát a szakember irodájából a folyosón várakozó Jolán lábai elé, hogy Jolánom, valami olyasmit jelent ez a kifejezés, összeesküvés-elmélet, amit mi kicsit félre raktunk magunkban, gellert kapott a szellemen. Valami olyasmit mon­ dott a pszichológus, hogy hiszel valamiről valamit, és kiderül, hogy mégsem az ami, csak máshogy néz ki, mint ami valójában. Hazafelé még néhányszor kimond­ ták félhangosan, hogy összeesküvés-elmélet, hátha pontosabb lesz a megértés, de nem kerültek sokkal közelebb az igazsághoz. Abban megegyeztek, hogy ha az ilyen kifejezéseket színhez, formához, szaghoz tudnák kötni, könnyebben menne a memorizálás. Nyomban elhatározták, hogy eztán amit nem értenek a világegye­ temben, ha lekonyul a felfogás, pláne kicsorbul a berögződés, valamihez kötni fogják a fentiek közül az értetlenség tárgyát. Ezeket már a kórház rendelőjében magyarázta Galkovics az őt értelemmel és derűvel szemlélő doktorembereknek. Hamar kiderült, hogy például az infláció szót akkor értik meg maradéktalanul, ha közben valami langyosan savanyú hónaljszagra gondolnak. Amiből odahaza annyi volt, hogy a szomszédok szerint még a kertnek is hónaljszaga van. Hiába mondta a Galkovics, hogy ti is, ha ennyit dolgoznátok huszonnégy órában, mint a kertem, semmi másra nem gondolva, feszült humusszal és gyökérzettel, hogy alma-alma, málna-málna, ti is beleizzadnátok, hiába beretváljátok konyhakéssel a hónotok legalját, azt a sikamlós gombalúdbőrt. Azt, hogy összeesküvés-elmélet, nyomban kötni akarták valamihez, mint ebet a sárkaparóhoz, ki ne vesszen az értelmezés, kellenek a fix pontok az életben. Ezt együttesen bólogatva hallgatták a Galkovicsot kezelő orvosok és ápolók. Büszkén mesélte, miközben rákötötték az ékágéra, hogy szerinte a házassága is ezzel kezdő­ dött a fészerben, mikor igent mondott neki a Jolán kukoricafosztás közben: ezzel elméletben már összeesküdtek. Mielőtt beverte volna Galkovics a fejét a kinyitott ólajtóba, még magához húzta az elméleti feleségét és lihegősen a fülébe mondta, hogy olyan lesz a mi házasságunk, mint egy tehervonat. Nem olyan súlyos, hanem, mert nem ismer majd akadályokat, gurulnak majd a végzet tonnái, suhognak majd a kenetlen csapágyak, csúszik meg szépen a napfény majd a rozsdamarta matt felületeken, a falu megnyalja majd mind a két hónalját, ha rájuk gondolnak. Min­ denki elégedett volt a történettel. Galkovics is, pláne, mikor rápillantott a vizsgálat eredményét mutató papírszalagra. Boldog, felhőtlen, foghíjas örömmel tárta szét karjait, úgy mondta ki a végkövetkeztetést, ami egyben tartja az univerzum maga­ sabb rendű törvényeit, félig sikoltva ordította, hogy benne folyamatosan földrengés van, nézd Jolánkám, milyen erők működnek közre abban, hogy reggelente beköp­ hessek a mosatlan edények közé. Nézd édesem, te lélekpumpa, te szarufogú tü­ dőshal (Ceratodidae) életem gőzölgő óceánjában, lásd a fordított véket, talán azt mutatják: végzet, csak fejjel lefelé, mint otthon a konyhaszekrény. A pontosság kedvéért, a Galkovics azért került kórházba, mert odahaza téve­ désből belekóstolt a befőttesüvegben tartott rovarirtóba, amely botlást a korára fogta, a benne elkopott évekre. A gyomormosást különös nyugalommal viselte, azt mondta, nem kis dolgok ezek és, hogy mindig is fogékony volt az új dolgokra, ettől 16 �csak több lesz az ember, még ha valójában pár literrel kevesebb is. Hangosan oktat­ ta ki a gyomormosást végző doktort és nővért, tudva, hogy az iránta érzett szána­ lom a legjobb táptalaj a nagyobb kinyilatkoztatások, a jelentősebb összefüggések megértéséhez. Ezt gyerekkorában tapasztalta, mikor feleléskor olyan csöndben volt a tábla zöldje előtt, mint egy villanykályha. És az első pedagógusi fülhúzást köve­ tően - állva az osztály megvető pillantásait - mindig könnyebben jegyzett meg dolgokat. Például, hogy a tanítónő szájában a bal felső híd nem illeszkedik tökéle­ tesen a sorvadt ínyhez. Ezt a fülhúzás során tapasztalta, mivel a tanítónő közben erősen vicsorított. Galkovics a vérvétel előtt vicsorított kissé, mivel nem volt hozzá­ szokva, hogy fémeszközök kerüljenek a testébe, mondta is a nővérnek, ne ilyen kis ampullát tartson oda, de legalább egy lábast hozzon a bő vérnek. Mert ha egyszer utat tör magának valami, ami a Galkovics belsejében van, akkor nincs bocsánat, nem léteznek határok, sem pedig deszkakerítés, ami a telket összetartja. Nézze meg drága nővérke ezt a férfialkart, duzzadnak az erek, mint a gőzkazán. A vérkép rendben lett aztán, a gyomor péháértéke is realizálódott, ahogy mon­ dotta Galkovics, az orvos hátba veregette kifelé menet, hogy Galkovics úr, vigyáz­ zon magára, nem kell mindent meginni, ami folyékony, öregember nem rakéta, továbbá, jön még kutyára kutyavilág. 17 �P r óz a és v i d é k e CSEPREGI JÁNOS Born to be wild Ebek harmincadja III. fejezet Mostanában rosszul mennek a dolgok. Ebből a bénázásból már nagyon elegem van. Ideje új életet kezdeni. Újat, méghozzá olyat, amiben nincs helye a gyengeségnek. Hatodikosként talán még nem késő. Sőt, biztosan nem az, de világgá menni ennyi idősen azért mégiscsak tök ciki, nem léphet meg az ember csak úgy titokban a ván­ dorcirkusszal vagy ilyesmi, de akkor meg hogy a fenébe? Na, először is most ünnepélyesen elhatározom: többet nem köszönök előre a nyolcadikosoknak. Eldöntöttem. Nem és kész. Beszólnak? Nem érdekel. Megvernek? Nem érdekel. Újra megvernek? Kit érdekel? Én mostantól kemény leszek, mint a guruló kő. Régebben nekünk, a Feri haverjainak még előre is köszöntek a suliban. Most meg csak röhögnek rajtam a nagyok, ha jajgatni kezdek a tornaöltözőben, mert nem bírom ki a rókabajuszt tömegsport után, vagy azért, mert kicsordulnak a könnyeim a dühtől, ha az iskola kapujánál belerúgnak a nejlonszatyromba, amiben a suliba még ősszel behozott cserepes virágot cipelném haza. Gúnyolódnak, pedig ez csep­ pet sem olyan, mint amikor a lányok bőgnek, de hiába is magyaráznám nekik: nem fogná fel egyik sem. Szóval új életet kezdek. Újat még akkor is, ha jól tudom: az ilyesmi nem könnyű. Sőt! Simán megeshet, hogy a végén majd totál magamra maradok. Talán elhagynak a legjobb barátaim is! Esetleg meghalnak még fiatalon, mert nem bírják az új éle­ temmel járó nehézségeket, mondjuk ők iszák meg a mérgezett kólát, amit nekem szántak a rosszak, valami. De akkor is: muszáj. Mennem kell; már nincs visszaút. Persze jól tudom: egy napon majd az én kalandom is véget ér, mert azért fran­ kón nem könnyű dolog valóban szabadon élni még egyedül sem, előbb vagy utóbb, de megkopnak majd a reflexeim, s akkor biztosan jön valaki, aki még nálam is gyorsabban húzza meg a ravaszt. Az lenne a legbaróbb, ha kint a sivatagban érne utol a halál, egyedül a lovam lenne mellettem azon az utolsó éjszakán. Aztán per­ sze ő is beadná a kulcsot. Hogyan is tudna a gazdája nélkül élni, akivel olyan jó barátok voltak sok-sok éven át? Harcostársak, akik soha nem csapták be, soha nem röhögték ki, soha nem hagyták cserben a másikat. Na meg persze nem írtak sze­ relmes levelet a másik nevébe a Dancs Vikinek, ahogy az a rohadt Sanya csinálta velem a múlt héten. Szemétláda! Örök harag! 18 �A magányos hős, csak így emlegetnének halálom után, s egy kereszt állna a sí­ rom fölött, a bezárt homokdomb mellett, ahová régebben kitekertünk krosszozni délutánonként, mikor még haverok voltunk, én meg a Sanya. Nem is, inkább még messzebb temetnének el, a falu határán lévő szennyvízteleptől is jó nyíllövésnyire, a kis erdő fele. A Danes Viki meg minden áldott este kijönne a sírhoz, hogy ott bőgjön, míg csak rá nem köszönt az új nap. De hiába átkozná magát szüntelenül, amiért nem járt velem annakidején, mikor még esélye lett volna rá, a lelke már soha nem találna békét. Ráadásul még a szél is mindig a szennyvíztelep felől fújna, s minden ruhája magába szívná azt az eszméletlen bűzt, amitől nincs ember, aki egy órán belül ki ne dobná a taccsot. És hogy miért nem járt velem? Csak mert magasabb volt nálam egy fejjel? Hát, ha kicsit is figyelt volna bioszon, akkor biztosan tudta volna, hogy a fiúk később érnek... Én ezek után már fix, hogy nem adnék neki ötöst évvégén, ússzon csak el a kitű­ nője, megérdemli, annyi szent! A Kucsa tanárbá pofájáról meg egyszerűen egyik napról a másikra lesülne a bőr, hogy egy ilyen fickóval, mint amilyen én voltam, újra csináltatta a periszkópot annak idején, csak, mert még a beadás előtt fekete filccel rárajzolt egy koponyát két keresztbe tett lábszárcsonttal. Szóval a Kucsa kinyuvadna a saját kicsinyességétől, mint valami dög nagy béka, ha ugyan a va­ rangyokkal előfordulhat egyáltalán ilyesmi. Na igen, lehet, hogy egyszer leáldozna az én csillagom is, hogy meghalnék, hogy kinyírnának, csak, mert mondjuk egyszer megszántam valami gonosztevőt, aki az életéért könyörgött, de azért az engem legyőző hálátlan kutya se úszná meg szára­ zon a dolgot. Miután hasba lőne - állítólag ez a legfájdalmasabb sérülés, én azon­ ban fel se szisszennék, sőt meg se érezném, úgy megedzene addigra az élet, meg a sok száz tű, kézkicsavarás stb. -, odaállna föléin, hogy jól kiröhögjön meg elvegye a varázsamulettemet, amit egyszer egy hatalmas indián törzsfőnök - a Danes Vikinél legalább milliószor szebb - lányától kaptam ajándékba szerelme zálogául. Igen, attól a lánytól, akit évekkel azelőtt ennek a fickónak a bandája rabolt el, de én ki­ szabadítottam, hiába voltak vagy ötvenen, én csak egyet hagytam futni közülük; megsajnáltam, s úgy látszik: hiba volt. Aztán az a mocsok röhögve megállna fölöt­ tem, de egy utolsó, végső erőfeszítéssel még ráemelném a coltom; aztán tfffú! Az arcát persze végig nem látnám, mert direkt úgy állna, hogy a háta mögül tűzzön a lenyugvó Nap, de a hangját, a hangját azt megismerném: annak az ABC-ben dolgo­ zó tuskó Komár Gézának a hangja lenne, aki kedden alaptalanul meggyanúsított, hogy csokit loptam a boltból, de bocsánatot, azt már nem kért, miután kipakoltatta velem az összes zsebemet. Biztosan mindenki azt hitte rólam, hogy tényleg elrak­ tam valamit, én meg nem tehettem ellene semmit sem. ó meg csak annyit mondott foghegyről: - Nem kell úgy mellre szívni kis szaros! Utána meg elégedetten, már-már gyönyörködve nézte, ahogy a számba harapok. - Csúzli? Csapágygolyók? Tubák? Taknyos ruhazsebkendő? Ezek közül melyik van innen, a ti tanyasi közértetekből, bunkókám? - törte meg a csendet váratlanul egy mennydörgő hang, ugyanis Feri ordított rá magából kikelve abban a pillanat­ ban, ahogy szélvészként beszáguldott a boltba, s ennek a nagydarab, ostoba, rossz­ indulatú hegyomlásnak elakadtak a szavai. Aztán a Feri - mint a villám - előrántot­ ta a tomahawkját az övéből, s egy ügyes dobással beleállított a Géza feje mellett a 19 �falba, s azt mondta neki, hogy kivágja a nyelvét közben pedig még meg is skalpolja - ami pedig egyszerre tökre nem könnyű -, ha még egyszer be mer szólni nekem. Ja, és ezután, egészen haláláig minden áldott reggel tíz zacskó tejport kell a kezem­ be nyomnia, hogy soha ne feledje el; kivel hogyan beszélhet. - Érted? Nem hét, nem nyolc! Tíz. A Géza meg rögtön könyörgőre fogta, s megígért neki mindent, miközben fehér köpenye alól kivillanó Tisza tornacsukáját sebesen terjedő, sárga tócsa kezdte kö­ rülölelni, s az a melák úgy remegett, mintha hitlerszalonnából lenne... Na jó, tomahawk nem volt. Meg fenyegetőzés se, sőt be se vizelt az a rohadék Géza. Sajna, igazából semmi sem történt, csak álltam lefagyva hosszú percekig, mint valami hülye, aztán csigalassúsággal hazavánszorogtam, közben meg végig azon járt az eszem, hogy milyen jó is lenne meghalni. Pedig tényleg jól beszólhatott volna neki a Feri, ha ott van. Ha ott lehetett volna. Ha ott lehetett volna, hogy meg­ védje a haverját. De a Feri már nincs sehol, nem megy sehova. Ahogy most elképzelem, a Feri olyan rendíthetetlenül állt volna a felvágottas pult előtt, mint Gojko Mitic az Osceolában. Legalább úgy, vagy talán még vagá­ nyabban, mert tőle még az is kitelne, hogy lefőzze a Gojkot. Azt a Gojkot, akiről egyébként azt a hazugságot terjeszti a Kucsa tanárbá kismotor fakton, hogy igazá­ ból nem is olyan izmos a hasa, csak valahogy damillal megcsinálják, hogy kockás­ nak nézzen ki, s ha egyszer a Lakóhelyi Olimpián összemérhetnék az erejüket, hát egész biztos, hogy lenyomná azt a kis Mitic-két, lenyomná bizony, mint a bélyeget. Hülye. A Kucsát még a Csársz Bronzon is lenyomná, mint a bélyeget, nemhogy a Gojko. Én úgy képzelem: mikor az utolsó lövésem után még egy utolsó utáni erőfeszí­ téssel, fogcsikorgatva felmászom majd hűséges hátasom nyergébe, hogy együtt induljunk el az örök vadászmezők felé, akkor valahonnan a levegőből megszólal az a klafa kis fütyörészős, szomorú zene, amit egyébként is úgy szeretek. S akkor hir­ telen, mindenki bőgni kezd, aki életében akár csak egyszer is csesztetett. Mi szép csendben poroszkálunk ki a faluból, s lassan teljesen eltörpülnek mögöttünk a po­ ros utcán szoborként álldogáló, könnyes tekintetű, néma emberek. Én persze nem látom őket, mert nem nézek hátra. A hátam mögött az izzó Nap lassan eltűnik a szalmakalapgyár szürke épülete mögött, sötétség borul a világra, mégsem kapcsol be a közvilágítás, ahogy rendesen. Ez az egész tegnap az esti film után jutott eszembe, míg mentek a feliratok és szólt az a kellemesen szomorkás zene. Nagymamának persze nem szóltam az elha­ tározásomról, arról: hogy ezek után már valóban holtbiztos, hogy új életet kezdek. Higgye csak nyugodtan azt, hogy még mindig tévészerelő akarok lenni. Minek fájdítanám a szívét? Még fürdés után, ágyba bújva is sokat agyaltam ezeken a dolgokon: becsszóra, mostantól minden más lesz! De tényleg! 1. Ezután mindig röhögve utasítom majd vissza a menzán a finomfőzeléket, s kiverem a balhét, ha nem kapok ivóléből vagy krinolinból repetát. 2. A bicajomról leszedem a sárhányókat egy tizenkettes franciakulccsal, s ha vé­ letlenül koszos lesz az úttörőszerelésem egy esős hajnalon - esetleg reggelen -, hát többé már nem számít, annyit elárulhatok. Mikor Kucsa osztályfőnöki órán rákér­ dez, csak megvonom majd a vállam: - Gringó, ilyen az élet! 20 �Félek, hosszú út vár még rám, de akkor is, holnaptól tényleg minden más lesz. Valahol csak el kell kezdeni, nem? Én leszek mostantól az árnyékban megbújó harcos, s csak akkor fedem fel majd a kilétemet, ha elég erős leszek már, s ha ké­ szen állok, hogy ellovagoljak akár a halálba is. Addig is esténként légpuskával járom majd az utcákat, s aki rosszban sántikál, az nem jut messzire. Ahogy indián testvéreim mondanák túl a Nagy Vízen: - Szóltam. 21 �S zá szi Z o ltá n Szemhéj mögül a másik „Az Utazó a szemhéján átszűrődő fények közül most az aranyszínűeket kereste. Ha kicsit nyitni próbálta a szemét, az aranyszín sima sárgás, tojásszín felé tolódott, ha összébb húzta, akkor mélypirosba omlottak át a fényfoltok, ha még jobban szorítot­ ta a pilledt szemhéjat, akkor püspöklila ornátusba öltöztette a fényt. Sokszor ját­ szott így gyerekkorában is, sokszor csak ez volt minden játéklehetősége. Barna foltok tarkították a lepedőjét, derekából csövek vezették el a műtét utáni váladéko­ kat, vért, mindkét karjában infúzióstűk kipreparált helyei, itt folyt a fájdalomcsilla­ pítás be, innen kapott némi élethez szükséges tápanyagot. Megszokta már, hogy félig ájult, félig éber állapotban kénytelen a világban lenni. Megszokta, nem fájt már igazán semmi sem, csak nehéz volt. Nehéz a test, nehéz a lélek. Nem is tudta már lassan, van-e még lelke, csak arra emlékezett, volt, tudott az repkedni is, tudott mást is, talán még. Álmok kusza szövevénye hozta elé olykor gyerekkorát, most is ilyen álomból bukdácsolt előre az ébrenlét felé, talán újra élni akart, talán azt hitte sikerül megmaradni. Utazni akart még. Ha másképpen nem, képzeletben. Úgy, mint régen. Mint akkor, abban az idillinek is mondható időben. Akkor tudott más­ képpen is még. Mozogni. Futni. Talpával érezni az utcát. A mélybarna sínfejeket. Meztéláb a sínen. Nyáron, mikor harminc fok dúlt árnyékban, a sínek feje, majd­ nem mindig ötven fok körüli lehetett. A bandába csak azt vették fel, aki tíz talpfaköznyit képes volt végigmenni déli harangszókor. Hogy miért pont akkor, erre nem emlékezett, talán nem is volt ez lényeges, nem kell mindig és mindenben a misztikumot keresni. A sínek a kisváros mellett futottak el, a kisváros mellett egyébként minden elfutott, vagy átszaladt rajta, de az idő, az mintha megállt volna. Ebbe tudtak kapaszkodni. A változatlanba. A majdnem az örökkévalóba. Voltak ismétlődések. Kisgézuéknál, az egykori cselédudvarban például, a kirothadó vá­ lyogtéglák közt sütkérező gyíkok légyfogó technikáját tanulmányozták és légpus­ kával próbálták őket vadászni. Ez a nyár unatkozós napjainak programja volt. Né­ ha mindezt persze felborította Kisgézu apjának dühöngése. Amikor már a kikor­ hadt kapu nyikorgása után hallani lehetett a Befütyült a vonat, be az állomásra szövegű örökzöld cigány sirató nótát, akkor jobb volt minél gyorsabban menekülni még a környékről is. Ilyenkor előfordult, hogy Kisgézu nem aludt otthon, nem is nagyon lett volna hol, mert ezek az alkalmak rendszeres bevételt biztosítottak a bútorkereskedőnek, egyetlen épp szekrény, asztal, szék vagy ágy sem maradt Kisgézuék amúgy is lepattant lakásában. A rendőrök ilyenkor inkább az utcán várták meg, míg az öreg Géza felaprítja a berendezést, felpofozza éppen soros aszszonyát, (Kisgézu édesanyja a szomszéd utcába menekült el a nagyszülőkhöz, de a fiút az apja nevelte), hogy aztán a fáradt és alkoholtól legyengült egykori könynyűsúlyú országos boxbajnokot bevigyék a detoxikálóba. Kisgézu nem tudott mit kezdeni az apjával, egyszer, kint a vegyianyagraktár mögötti kiskertekben viszont egy emberfej méretű káposztát rugdosott szét, foga közt azt morzsolva, így verem szét az apám fejét is, így verem szét az apám fejét is. A síneken való meztélábfutást 22 �Kisgézu találta ki. Emberpróba. Így nevezte el. Aki nem teljesítette, nem volt ember előtte. Soha senki nem látta, hogy ő megcsinálta volna a sínfutást, de kénytelen volt elhinni neki mindenki. Ő volt az erősebb, így hát aki belevágott, az inkább futott. Csak kelten voltak eleinte. Két lakli, de mégis kiskamasz. Egyetlen nyár alatt tíz centit nőttek, fájt a növés, semmi nem fájt úgy még az életben és soha semmi nem tud úgy már fájni. Mégis szépnek mutatkozott az egész. Némasági fogadalmat tettek, egy egész napig nem szóltak, csak mutogatással, esetleg a porba karcolt jelekkel üzentek egymásnak. Az állandó por emléke most megint előbukott. Az ablakot éppen kinyitotta egy nővérke, szép formás lábain már jeleztek a visszerek, pedig alig tűnt harmincnak. A redőnyök lapjairól zuhogott alá az aranyszínűbe olvadó por. Mint régen, mint akkor, a cselédudvar és a kiskastély közötti utcán, amikor átrobogott egy Tátra 111-es, kockaorrú, studibakkerre hasonlító, kávédaráló hangú teherautó. Ilyen gázolta halálra Kisgézu húgát, alig volt négy éves, madarat kergetett, fent szállt az égben egy pacsirta, dalára örömet lehetett fűzni, Kisjuh pedig rohant, rohant, kartonruhácskában, piros-fehér szalaggal a hajában, egyene­ sen a Tátra kerekei alá. Azt mondták, akkoriban egyetlen éjszaka megőszült az öreg Géza, aki akkoriban még fiatal volt, Kisgéza is csak hatéves volt talán. Nagy teme­ tés volt, a fél város leste a tragédia lefolyását, a sofőr állítólag csak három évet ka­ pott, tán le se ülte, mert amnesztia volt a rákövetkező évben. Talán nem is tehetett igazán róla, csak annyit lehetett tudni, inkább elköltözött a kisvárosból szabadulása után. Az öreg Géza megígérte, megöli. A por vidám hullámai pont olyanok voltak, mint azon a pacsirtás délutánon. A nővérke fáradt kézmozdulattal rántott még egyel az ablakon, a kinti világ nem jött ettől közelebb, csak egyetlen hervadt fenyő csúcsa lett látható, meg a szemközti pavilon erkélyein sütkérező nőgyógyászaton fekvő betegek. - Valaki ma is biztos meghalt az osztályon, ugye? - szólalt meg az Utazó. Ko­ pott, rekedt volt a hangja, nem használta már két hónapja. A nővér, akit régóta ismert már, kétnaponta ő járt be szolgálatba erre az osztályra, ijedtében leejtette a szennyes lepedőkből kötött batyut. - Doktor úr, a kettes, megszólalt a kettes, tessék gyorsan jönni! A por ugyanúgy szállongott, mint azon a délutánon. Kisgézu húgát nem trancsírozta szét a gép, csak apró, szöszi feje koppant neki a hatos lemezből hajlított ütkö­ zőnek. Egyetlen piros folt maradt a homlokán, meg a tarkója horpadt be. Orrán kicsit szivárgott a vér. Mindketten látták a futást, a pacsirtát, a koppanást, mindket­ ten szembenéztek a halállal akkor, belebámultak a mulandóság kopott foncsorú tükrébe. Talán egyetlen pillanat alatt hatévesből aggastyánok lettek. Kisgézu az eset után módszeresen gyilkolta a pacsirtákat. A varjakat szerette csak, mert ron­ dák voltak, szemtelenek és a földön ugrándozva keresték az ennivalójukat, csak ritkán rebbentek fel, alig pár métert szárnyalva akkor is. Utazó még nem tudta ekkor, hogy egyszer lát egy olyan festményt, amelynek Pacsirta a címe. Az égre néző nőbe később beleképzelte Kisgézu hugát, mint érett asszonyt. Megint vissza­ zuhant abba a köztes létbe, amelyben már nem szeretett lenni. Beszélni akart, menni, futni, vagy csak gyalogolni, kimenni a baglyokról elnevezett domb oldalába, bebújni a kökénybokrokkal körbekerített száz éve elhagyott zsidótemető buckás és akácos nyugalmába, az almáskertek illatába, a lepusztult szőlészet filagóriájából nézni a távolból a távolba menő, az állandóságot és a változást hozó-vivő vonatokat. 23 �Korábban sokszor utazott vonaton. Munka és szerelmek után egyaránt. Nem tudott már elszakadni mindattól, ami ő volt, nem is próbálta megtagadni magát, csak az elhibázott tettek és szavak súlya ilyenkor olyan intenzíven nyomta el, hogy ájulásszerű, fájdalmakkal kihímzett éjszakák hulltak rá, amikből verejtékes reggelek vol­ tak az ébredések. Most is ilyen éjszaka várta. Azokkal a múltbéli szellemekkel kel­ lett ismét birkóznia, akiknek már a gondolata is tébolyba kergetett volna bárki mást. Utazó tudta, nincs kiút, ezt az utolsó éjszakát még meg kell vívni, aztán vagy felkel és jár, vagy soha többé nem lesz képes emberként gondolkodni. Hirtelen sötét hullt rá, karjában meleget érzett, biztosan újabb fájdalomcsillapító, biztosan megint fogai közt morzsolva a szavakat istent káromolta az elviselhetetlen fájda­ lom miatt, biztos megint a kis vöröshajú, gyakornok doktornő van bent szolgálat­ ban, csak az szokott ilyen meleg hatású injekciókat beadni neki. Elhullt benne az idő, elcsúsztak a terek és valahol egy hegy tetején, egy régi gyaloglás utáni élmény gomolygott elő. A Tátra, (ezúttal a hegység) még havas csúcsai észak felől, délre egy napnyugtát ringató folyóvölgy, melynek peremét sziklák csipkézik a látóhatár közelebb eső részén, a világ peremén kék buckákként a Mátra, jobbra a veres koronájú nap, balra sárga cintányérként az égre felguruló telihold. Tavaszi napforduló tájéka az időpont, a bakancsok súlya mérhetetlen, a frissen felbontott rumosüveg félig üresen kotyog a lábánál. Szél fúj, amúgy csend van, talán csak annyit hallani, hogyan nyújtózkodnak a fűben újjászülető lelkek. Valami szép. Aztán mély és át­ láthatatlan erdő, vizes kövek és sunyi vízmosásokat takaró levélzuhatag. Majd zuhanás, majd megint csend, de most már fekete. Mikor volt? Mikor lehetett? Miért volt? Miért ne lett volna? Gipszágy. Megint mintha reggel lenne, minden olyan vizes, mint azok a kövek. A rum íze milyen lehet? Milyen volt? Milyen a kint? Kié ez a láb? Utazó panasztalan és hallgatag, most már tudja, ha akar, megszólal, de nem akar. Minek? Megint megriasztaná a nővéreket. Az a kis szőke mindig moso­ lyog. Majd elunja. Még pár év, aztán lehasznált, morcos, darócmodorba megy át, mert ez van, mert így megy ez. Madárdal. Megint pacsirta. Szeretné megnézni, hol repked, hol dalol. Megint meghalt valaki, itt mindig akkor szólalnak meg a pacsirták, amikor meghal valaki. Halálmadár. Most éppen nem fáj. Az utca képe úszik elő, a becsukott szemhéj pirosába film vetítődik. Kisgézuval a sziget védel­ mére készülnek. Lajosék, Madár Lajosék üzentek, ki kell menni a kastély angol­ parkjának mocsaras tavával körülvett szigetről. Pedig azt ők, Utazó és Kisgézu takarították ki. A kötelet, ami a kétméternyi széles, békanyálas víz fölött a közlekedést biztosítja, a festett bajuszú pedellus, korábban kötélverő mester régi műhelyéből lopták. Jó vastag kötél volt. Lajosék, Madár Lajosák durvák, sokan vannak, cigarettáznak, állítólag akit elfognak, annak csikket nyomnak el a kezén. Utazó bal kezén egy fillérnyi barna folt. Most kinyitja a szemét és megint a pacsirtát hallja. Edénycsörgés, talán ebédidő van. Nincs nyála, nem tud megszólalni. Csen­ getni próbál, soha nem telt még ilyet, nem akar terhére lenni senkinek sem. Most mégis. Egyszerűen éhes. Hónapok óta csak a csövek táplálták, rágni akar, most harapni akar, inni akar, ízeket, színeket akar, talán élni akar. Zuhanás. Azt a zajt hallotta most éjjel. Magában, bent magában gurul az ember, nincs megállás, fekete­ ség van, arc elé emelt kéz van, fájdalom van, tehetetlenség van. Kishugi repkedő copfokkal fut a pacsirta után, fékzaj, kávédarálószerű motor bőgése, sikoly, koppanás, csend, orrlyukból szivárgó vér. Filmszerű. Mint akkor, mikor Katival Pesten 24 �valami idétlen filmet néztek testületileg a gimi válogatott diákjai. Nem tudni, hogy került Kati mellé. Langaléta, fél fejjel magasabb lány, élvetegen széles ajkakkal, derékig érő, barna, loknikba forduló hajjal. Egy évvel idősebb is, Öcsi nővére, Öcsié, akivel különben haver, de mindig irigyli, mert Öcsi egyszerűen zseni. A film pereg, a híradó unalmát evéssel töltötte ki. A véletlen Kati. Akit igazán még soha meg sem nézett jobban, egy az, idősebb, kettő meg, magasabb. Valami ócska sze­ relmes szállal is átszőtt történelmi film. Kivégzés kockái. Kati keze hirtelen megra­ gadja az övét, aztán, mint aki eszmél, hogy ez hülyeség, el is engedi. Az érintés éget. Próbál közelebb csúszni. Véletlenszerűen ügy lógatni a kezét, hogy megérint­ hesse a Katiét. Ez borzasztóan fárasztó. Szerelmet leplezni mindig az, ezt megtanul­ ta. Aztán valahogy egymásra találnak az ujjak és kezdődik a játék. Kati mutatóujja végigsiklik a hegen. Lajos, Madár Lajos kegyetlen emlékeztetője, két óra sárgombócos csata után bezúdultak mind a heten a szigetre. Kisgézut hárman fogták le, ha­ rapott, rúgott, nem adta magát. Utazó mintha szelíden várta volna a vereséget. Bátyjától azonban tanult egy alattomos fogást. A felé nyúló egyik Madár gyerek kezét elkapva a hüvelykujját befelé törte, ami irtóztató fájdalom. Ha megdögleni, akkor nem olcsón. - Dehogy fog maga megdögleni! Tessék, mit óhajt, lessék, beszéljen, tudom, hogy tud, csak nem akar beszélni! Ez már a vöröshajú nővérke hangja. Mennyi idő telt cl? Az edénycsörgések zaja nincs tovább. Pacsirta szól. A nővér azt a kezét törölgeti nedves szivaccsal, amelyi­ ken a fillérnyi hegedés látszik. - Ez itt micsoda? Cigarettát nyomtak cl rajta? - Azt, még kölyökkoromban, a Mőszkertben. Ha tudja, hol van. Utazó úgy beszél és beszélt mindig is életében, mintha mindig mindenki tudná az ő álmait, múltját, jelenét, jövőjét. Az idő és tér, a befogók soha nem voltak szá­ mára lényegesek, mindig minden történt, történik és történni fog. A többi dőreség. Vanitatum vanitas - persze minden hiábavaló, senki nem láthatja azokat az arany fényeket, pirosakat, lilákat, amelyeket ő lát szemhéja mögött. - Tudom hol van, egyszer a játszópajtásaim a kastély pincéjébe csuktak be mondja a kisvörös, majd hirtelen felteszi a bal lábát az ágyra, a rövid kis nővérke­ ruha felcsúszik, oldalt fordul és egy öt-hat centi hosszú forradást mutat a formás és napbarnította lábon, miközben az örök vágyak kútját takaró féltenyérnyi hófehér háromszög alsónemű alól domborulat izgalmas látványát is feltárja. - Én ezt a sebet szereztem ott. Kicsit elpirul, istenem húsz éves biztosan elmúlt és még elpirul, talán ő is sejti, többet mutatott, akarva-akaratlan, mint szándékozta. Kisgézu a húga temetése előtt még soha nem látott bugyit. Ezt akkor mondta, amikor az egész ceremónia után fehér ingben ballagtak Utazóval a temetőkapunál. - Benéztem. Benéztem szobába, anyámat láttam, apám a fejét fogta, apró ruhákat dobáltak, a hugiét dobálták ládába tegnap. El fogják égetni. Apám mondta. Ha meghalnék, az én cuccomat is elégetnék? Utazó nem tudott választ adni, annak az öt-hat centiméteres, vöröses hegnek a rajzolata úszott állandóan elé, amit a kis vörösön látott. Már megint nem lehetett tudni, mennyit aludt, vagy feküdt ájultam Egy furcsa kép zúgott elő a kiesett időn át. A lebontott patakhíd alatt rákásznak, nyár van, Pecsiékkel ment le a patakra. 25 �Pecsi haver, régi haver, apja traktorista, mindig ő szántotta Utazóék kertjét. Tény­ leg, volt kert is, jutott eszébe Utazónak. Mikor utoljára az anyjánál járt, megriadva látta, mennyire összement minden. Az anyja, a ház, a garázs, a kert, az udvar. Szin­ te semmi nem maradt meg eredeti méretében. Csak az anyja szomorúsága nőtt az elfolyt idő alatt. Pecsi húga is ott volt, barna - piros oldalra dűlő háromszöges min­ tás, egyrészes fürdőruhában. Zsuka, igen Zsukának becézték, ki tudja, mi lehet vele, biztos elsodorta valamerre a térbe a gúnyolódó idő, de oly mindegy. Zsuka nem vette észre, hogy folyásiránnyal szembe próbálnak a fiúk rákokat találni, a padmalyok alatt. Utazó indult szembe elébb az árral, Pécsi egy fűzfabokor töve alatt kotorászott. Zsuka a híd betonpillére mögött éppen a barna-piros oldalra dűlő háromszöges mintás vizes fürdőruháját vette le magáról. Ült a fűben, a betonpillér árnyékában, széttelt lábakkal, s lába közt éppen akkora, forradásszerű, hússzínű vágás, körötte napszínű apró, szőkésbarna bodrok, mint a kis vörös combján a forradás. Elfojtott sikoly, majd hirtelen mosoly és teljesen kitárt combok. A hússzínű forradás kettéválik, Utazón pedig valami soha nem tapasztalt érzés didereg végig. Ezután soha többé nem szólt Zsukához. Talán négyen is sürgölődnek az új beteg körül, állványok koccannak diszkréten, surrognak a cipők, határozott szavak próbálják elriasztani azt a furcsa árnyékot a fekvő, magatehetetlen alak mellől. Ha megint rákezd a pacsirta, akkor ennek is vége. Varjak szállnak. Szemtelen varjak, beszoktak a városba, vetést már nem is láttak, itt keltek ki a kórház szemétkukái felett a nyárfákon. Amiket kivágtak éppen nemrég. El kéne már innen menni. Elvágyni, mint régen, aztán csak bedobálni pár cuccot a kopott zöld hátizsákba, besöpörni a zsebbe a maradék aprót és indulni. El innen a fenébe. Tizenhat évesen kié lehet a végtelen, ha nem az övé? Kövecsesig gyalog, majd személyvonattal Fülekre. Éhség. A Tulipán utcai romák enni adnak. Hozzád adjuk a Rózsit, ha hazajössz Nyugatról. Ezt az öreg Pípás mondta. Rózsi, a Tulipán utcai Rózsi, leszakításra váró bimbó. Tizenöt éves, jólfejlett cigánylány, mellei szinte átdöfik a vékony blúzt, éremnyi mellbimbók májszín árnyéka sejlik az anyag alatt. A Rózsi kicsit idétlenül vihog, van magához való esze, billegeti magát máris, mint egy menyasszony, úgy karol belé Utazóba, röhögnek, majd pálinkát isznak, mindenki pálinkát iszik, még a tizenkét éves Öcsi is, akit Utazó éppen fél­ órája lementett a várhegy egyik sziklájáról. Eleinte félt, megölik, vagy ki tudja, mit csinálnak vele ezek a Tulipán utcai cigányok, aztán már tudta, nem lehet itt semmi baj. Csak énekelni kell, csak énekelni, a Befütyült a vonat, be az állomásra... című nótát, siratót, mert ez megmentheti. Pénzt kapott, ételt csomagoltak, egy kopott pulóvert is, néhány címet megtanítottak neki, nem írták le, nehogy lebukjanak. - Ha Bécsbe érsz, Kárit keresd, mondjad neki, a Pípás küldött, majd ad neked pénzt, aztán mehetsz németbe, elintézi neked. Majd letudjuk, ha hazajöttél, nem tart már ez soká, fiam, majd elveszed a Rózsit! Már megint ezzel a Rózsival jönnek. Ki a fene látott olyat, hogy tizenhat éves gye­ reket valaki meg akar házasítani?! Rózsi megint vihog, egyszerre undorító és kívá­ natos. Rövid nyári éjszaka. A hajnali gyorshoz megy ki, aztán hirtelen ötlettől ve­ zérelve egy nemzetközi gyorsteher, egy csupa szovjet-oroszországi hűtőkocsiból összerakott vonat egyik fékezőfülkéjébe ugrik mégis. Nem kerül legalább pénzbe, de az isten se tudja hol áll majd meg legközelebb. A gyorsteher előnyt élvez a KassaPozsony gyorsvonathoz képest, s mivel az késik is, jó tíz perccel hamarább engedik 26 �ki. Huzal, halbűz, robogás. Gyorsan zsibbadni kezd a láb, mozogni nem nagyon lehet, ha kinyitja az ajtót a talpfák szédítő gyorsaságú keresztcsíkjai zuhanni hívják, marad a félszeg és megbánt meredt ülés egy szál deszkán, kapaszkodva a fékezőke­ rékbe, lilára szorított ujjakkal." - Marhaság az egész! Magam sem hiszem el, magamról sem hiszem el, hogy ilyen lett volna. Pedig pontosan tudom, hogy mindez így volt. Így van. Megfellebbezhe­ tetlenül. Mindörökké ámen. Vagy hogy is mondják ezt azok, akik hisznek is vala­ miben. Utólag inkább a folyamat érdekes. A rálátás és az értelmezés, a hozzáérzés lehetősége. Huzatos agyamból hogyan szállnak ki és szabad repülés után hogyan érkeznek vissza soha fel nem fogható, fel nem dolgozható élmények, amelyekbe máig kapaszkodom, ahelyett, hogy elengedném őket. Baromság. Magamnak is hazudnék? Megszépíteném? A valóságot próbálom újraértelmezni, egyetlen szót sem kell megtagadni, minden igaz. Akkor viszont mire jó az egész, mitől lehet érdekes másoknak? Beidézem magam magamnak, mintha lennék valaki. Mintha lettem volna valaki. Mintha... Mindig ez az örökös mintha érzés, ez a semmire se jó, sohasem valós, nem tapasztalható, csak mintha mintha lenne. Érdektelen. Fá­ rasztó. Unalmas. Zsibbaszt. Megöregedtem? Nyilvánvaló a fáradt hozzáállás. Min­ den idegesít, legjobban én magam magamat. Félálomban szeretek ücsörögni, állan­ dóan félig behunyt szemmel, játszani a fénnyel. Akkor ez mégis igaz? Mégis ismer­ ném magam? Mégis lehet valamilyen kapcsolatot, időutazást szervezni azzal, hogy visszafordítom magamban az idő furcsa és soha el ne fogadható egyirányúsítását, aztán usgyi?! Mintha élnék. Mintha éltem volna. Megszólaltak a pacsirták, csessze meg, megint elpatkolt valaki az osztályon. Szemhéján átszűrődő fény? Nincs. 27 �V a d a s V era Határidők Határidők. Míg a halál el nem választ. Éjszaka kettőig, néha fél négyig dolgoztam az utóbbi három hétben, egyébként sem szokott megállítani az éjfél. Munkamániás lettem, menekülök az életem elől, nem akarok szembenézni a magánéleti problémáimmal. Persze meglett a böjtje a hosszúra nyúló, kizsigerelő hadműveletnek, a szervezetem föladta a küzdelmet, az agyam viszont, felfokozott idegállapotomnak köszönhetően, túlpörgette magát, rosszul lettem. Túlhajtottam magam, ezért tört rám a rosszullét csütörtökön. Depillepszia. Mostanra túl vagyok mindenen, leadásokon, rohamokon, saját halál imitáción. Mini pedig folyton hívogat. Mióta hazajött Argentínából már kétszer találkoztunk, a fönt említett ominózus csütörtöki napon például otthagyott félholtan. Lényegtelen, hol, bárhol otthagyott volna, a történet kulcsmozzanata az otthagyás. Aznap elhívott egy szakmai programra, hazahozott és feljött a lakásomra. Mindez azért érdekes, mert az utóbbi három hónapban büntetésben voltam. Nem térdepeltetett kukoricán, de találkozásaink a hetente egyszer a kocsiban beszélgetünk című műsorra reduká­ lódtak. Két hónapon keresztül ültünk az Avensziszben, általa meghatározott idő­ közönként. Mindig a legváratlanabb pillanatokban kezdődött a közös ülés, hogy leellenőrizhesse, otthon tartózkodom-e, várom-e, mikor parkol le az Avenszisszel a ház előtt. Olyankor két perc alatt mosakodtam ki a hagymaléből, vettem át szakadt, festékfoltos melegítőnadrágomat, fésülködtem meg és zuhanyzás helyett intim törlő­ kendővel törölgettem a hónaljamat. Azért büntetett, mert nem voltam elég alázatos. A Pascalon veszítette el véglegesen a türelmét, amikor dacból rágyújtottam, miköz­ ben a fagyialtos bódétól a medence felé sétáltunk, mert nem hagyott időt fagylaltozás után dohányzásra. Éppen egy órával korábban ecsetelgette, mennyire undorítónak találja, amikor egy nő menet közben cigarettázik. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy megtorlás nélkül marad a tett, hiszen ennél jóval kisebb léptékű dolgokkal is mérhetetlenül fel lehet bosszantani. Kitört hát a parasztgyalázat, aztán két hónapig tartott a parasztfelkelés leverése. Később már nem voltam büntetésben. Próbatételnek lettem alávetve. A próbatétel semmiben sem különbözött a büntetéstől, csak a neve volt más. Azt mondta, ha kibírja a kapcsolatunk, akkor... Itt elharapta a mondatot. Éreztem, ha kibírom ezt a sok megaláztatást, akkor kapok egy puncsos fagyit. Han­ got adtam az elképzelésemnek, ő meg nevetett, milyen édes, utoljára az oviban hal­ lotta azt a szót, hogy puncsos fagyi. A puncsos fagyi egyébként olyan, mint a punci, azt is az oviban hallotta utoljára, Varga Zsuzskától, élete nagy szerelmétől, amikor Zsuzska letolta a bugyiját a homokozóban és megmutatta neki a puncit. Szóval, Mini három hónap rögeszme után fölmerészkedett a Rózsa utca huszon­ négy ötös számú, első emeleti lakásába. Féltem attól, hogy kellemetlen helyzetbe hozom magamat azzal, ha fölengedem, aztán visszautasítom, mert bizonyára nem lennék képes elviselni az érintését, ha hozzám érne az undorító kezével, amivel a kocsi kormányát fogja, és divatos üzeneteket írogat ahelyett, hogy néha megsimogatná a 28 �hajamat. Naiv elképzelés, soha nem simogatná meg a hajamat, nehezen viseli, an­ nak ellenére, hogy nem ő viseli, szerinte nem elég modern a frizurám, le kéne vágni a hosszú, szőke tincseket, mint Tündérszép Ilona aranyhaját. Olykor látom a lelki szemeimmel, amint alattomosan közelít az ollóval, amikor alszom, mint Delila Sámson felé. Előre elterveztem, hogy megölöm, ha hozzám ér. Nem voltam elég erős. Amint beléptünk az ajtón, magához húzott, még le sem vettük a kabátunkat, már átölelte a derekamat, és én nem tiltakoztam, mert kíván­ tam az érintését. Még soha nem kívántam ennyire, undorral vegyes szenvedéllyel vágytam arra, hogy neki adjam mindazt a kéjt, amit gyűlöletcseppenként gyűjtö­ gettem, mint Ágnes asszony az esőcseppeket a hordóba, az orchideáknak. Mini egészen megtáltosodott. Kiválóan sikerült az este, büszkén viseltem a ka­ romon vöröslő véraláfutásokat, a körme által hagyott karmolás nyomokat a bal lapockámon, a borostás áll után maradt barázdákat az államon. A barázdákból szivárgott a vér. Az én vérem. A spanyol menyasszony jutott eszembe. Valóban bele lehet szeretni minden férfibe, azonban, ha egy férfi rögeszméit magunkévá tesszük, annál nehezebb kiszerelni belőle, mert imponál, hogy jogot formál az emberre, még akkor is, ha agresszívan interpretál, sőt, annál inkább imponál, minél agresszíveb­ ben interpretál. Ezt a félelemmel vegyes, rajongó beletörődést nem értheti meg az a nő, akit kényeztetnek. Mert az a nő nem tartozik elszámolással. Viszont véraláfutások sem borítják a testét. Nem értheti meg ezt az, akit elnéznek, eltűrnek, meg­ tűrnek, élni hagynak. Engem nem hagynak élni. Engem folyamatosan taposnak, én pedig folyamatosan bizonygatni akarom az életképességemet, az élni akarásomat, a rátermettségemet, ezért veszek részt egy eleinte izgalmasnak tűnő, aztán a végte­ lenségig húzódó és végtelenül unalmas társasjátékban, aminek az a neve és lénye­ ge, ki nevet a végén? Józan paraszti eszem nincs, ennek ellenére fölfogom, hogy en­ nek a játéknak csak vesztese lehetek. Elegánsan kilépni, valami jó indokkal, ez a cél, mert nekem ez már nem sikk, jobb lenne a játék közben nevetni. Elmeállapotomban annyira zavarodott, összezavart, megzavart vagyok, hogy az elegáns távozást vere­ ségként könyvelem el, mint a bokszoló, aki rosszul védekezik, hagyja magát kiütni, és mivel fáj minden porcikája, ahelyett, hogy fölállna és folytatná a küzdelmet, inkább tízig számol magában, aztán kikúszmálkodik a ringből, megfutamodik. Mini állhatatlan dirigenciája tényleg az őrületbe kerget lassan. Éhes, szomjas, melege van, a szokásos kiséji hiszti. Minden egyes találkozás allúzió, korábbi talál­ káinkra vonatkoztatott témavariáns, állandóságot követeLő, biztonságérzetet terem­ tő szűkölés. Ilyenkor azt gondolom, bármelyik pillanatban megdőlhet Arisztotelész folyóbalépés elmélete, és Kleopátrának érzem magamat, a Níluson. Fogom a hala­ kat és hopp, azt képzelem minden egyes büdös, nyálkás hal a csónak fenekén hö­ rögve fulladozó Antonius, aki gülü szemekkel néz rám, és kétségbeesett tekintettel könyörög szánalmas kis életéért. Antonius, kapuzárási pánikban, ez Mini. Egész nap éreztem, hogy valami nincs rendben, a szervezetemben felbomlott az egyensúly, szédültem, elhomályosult tekintettel bámultam a monitorra. Összefoly­ tak az arcok, a betűk. Megmértem a vérnyomásomat, átlagos értéket mutatott, ami az alacsony, nyolcvan per hatvanhoz képest ötven pluszt jelentett. Határidő. Míg a halál cl nem választ. Otthon elszívtunk egy cigit, az tette be a kiskaput, az érzékelő képességem kis kapuját, eltűnt a parányi rés, ami még összekötött a külvilággal, szédültem, a világ 29 �neonfényekben rezgeti a szemem előtt. Elindultam, hogy előkeressem A perverzió méltósága című könyvet, Mininek, aki az asztalnál ült és arról szónokolt, mennyire zseniális, ő. Tudtam, hogy el fogom veszíteni az eszméletemet, eltűntek a neonfények, megtántorodtam, próbáltam az asztal felé venni az irányt, holott tisztában voltam azzal, hogy sok az a két méter, nem érek oda időben, mert nincs arra mód. Elment a han­ gom, kétségbeesetten kerestem valamiféle kapaszkodót a levegőben, a titkos átjárót a másik dimenzióba. Mini eltűnt, a fény maradt egyedül, azon sejlett át az alakja, megkérdezte, mi az, rosszul vagy, kicsim? Érezni lehetett a hangján, hogy ez csak egy udvariassági kérdés, valójában egyáltalán nem érdekli, hogy vagyok. Kisvár­ tatva megismételte, rosszul vagy, kicsim? Nehogy rosszul legyél, nehogy elessél, kicsim! Automatizmusok. Azt hiszem, éppen abban a pillanatban terültem el a szoba közepén. Elestem, bevertem a fejemet a garderobe szekrény ajtajába. A koponyámban visszhangzott az ütés hangja, jó nagy lehetett a becsapódás ereje, mert az agyam berezonált, de nem éreztem fájdalmat. Feküdtem a földön, képtelen voltam meg­ mozdulni. Mini rohangált föl-alá a szobában, miközben óbégatott, macika, macika! Meztelen lábával placcsogott körülöttem, akár egy jól megtermett varangyos béka, cuppogott a talpa a hajópadlón. Nem nyúlt hozzám, inkább kinyitotta az ablakot, szaros bottal se piszkálta volna meg aléltan heverő, merev testemet, amibe egy órával korábban préselte be magát, kétségbeesetten nyomorgatva tomporom. Ma­ gába olvasztott és megsemmisített. A combomon még éreztem a sok kallódó kis zsenit. Szűkölni tudtam volna, mégis örültem, hogy egy kölyökkel és sok gonddal kevesebb. Kellemetlen. Felettébb kellemetlen eset. Miközben a padlón hevertem, Mini agya valószínűleg azon kattogott, miként lehetne feltűnés nélkül semmissé tenni az ügyet, eltusolni, vagy feltűnés nélkül lelécelni. Amikor látszólag tudattalan állapotban heverek a földön, az a legrosszabb, hogy képes vagyok gondolkozni. Távolról szűrődnek felém a hangok, zúgó fülemen keresztül, mégis felfogom a szavak értelmét. Olyan, mint amikor elbóbiskol az ember a tévé előtt éjszaka. Már nincsen adás, mégis, hallom a zúgást, a zúgáson keresztül a gondolataimat és mindazt, ami az utcáról beszűrődik, a zárt ajtókon és ablakokon keresztül a tudatomba, csak beszélni nem tudok, és mozogni, és a sze­ memet sem tudom kinyitni, mert cselekvésképtelen állapotban fekszem. Kóma. Egyszerre Mini megunta a rohangálást, fölém állt, most már elég, keljek fel, ke­ ressem elő a könyvet, amit kért, mert szüksége van rá. Egy darabig ismételgette, hogy keljek fel, elég ebből, végül rájött, hogy nem fogok fölkelni, mert nem cirkuszolok. Akkor új mondókával állt elő, jaj, macika, mennyire beverted a fejed. Közölte, bemegyünk a szobába, lefekszünk szépen az ágyra. Fölráncigált a földről, behúzott a hálóba, ráfektetett az ágyra, betakart. Fogalmam sincs, miként zajlott az egész, egyedül arra a mozzanatra emlékszem, hogy fekszem az ágyon, ő meg kiráncigálja alólam a paplant, takargat, motyog, úgy, szépen, pihengessél kicsim. Később a fürdőszobában folyatta a vizet, és a kezembe nyomott egy nedves töröl­ közőt, törölgessem meg vele az arcomat. Látta, hogy nem mozdulok, mert továbbra sem tudok megmozdulni, így ráigazgatta az ujjaimat a törölközőre, behajlította a könyökömet, az arcomhoz tette a karomat. A hűvös rongydarab a homlokomhoz 30 �ért. Kellemes érzés volt, hirtelen meg tudtam mozdítani a fejemet, végig húztam az arcomat a törölközőn. Ekkor jelentette be, hogy el kell mennie. Lassan nyitottam a szememet, bágyadtan. A nevét ismételgettem. A nappaliban öltözködött, éppen a nadrágját húzta. Sokáig ismételgettem a nevét, attól való fé­ lelmemben, hogy magára rántja a kabátját és bevágja maga mögött az ajtót, addig, amíg végre benyitott hozzám. Gombócok gyűltek a torkomba, fojtogattak. Beda­ gadtak a manduláim, úgy éreztem, nem kapok levegőt, légszomjjal küszködtem. Magányosabbnak éreztem magamat abban a pillanatban, amikor megláttam az ajtóban, indulásra készen, felöltözve, mint akkor, amikor vártam, mikor parkol le a ház előtt az Avenszisz, de nem jött. Kértem, ne menjen el. Ne menjen el. Mellém feküdt az ágyra. Meghúzta a derekát, üvöltött. Miközben szitkozódott hozzá bújtam, ráfeküdtem a karjára, rátapadtam, mint egy kis pióca, mintha akkor nem menne el többé. A testéhez simultam, átfogtam széles vállát, csimpaszkodtam rajta, a hatalmas bálnán, apró polipként. Megsimogatta a fejemet, a hátamra húzta a paplant. Két percig feküdt mellettem, csak aztán hagyott ott, félholtan. Bárhol otthagyott volna, a történet kulcsmozzanata az otthagyás. Mielőtt kilépett az ajtón, mákos kalácsot evett a konyhában. Kár érte Mióta csalom a férjem, kitágult számomra a világ. Tíz évig rá se néztem más férfire, csak Jancsit ajnároztam. Reggel hatkor keltem, reggelit készítettem neki, hemendegszt, vagy pirítós kenyeret sajtkrémmel, mostam hozzá paprikát, paradicsomot, hétvé­ gén hagymásrántottát sütöttem, megterítettem, facsartam a narancsot, töltögettem a narancslevet, főztem a kávét, német szokás szerint, filtereset, fél liter vízzel, öszszekészítettem a tízóraiját, aztán, miután szélnek eresztettem, indultam a munkahe­ lyemre. Egész nap robotoltam, mégis lenézte a munkámat, ha néha elmeséltem neki, milyen nagy a hajtás, cinikus megjegyzéseket tett már a mondókám kezdete­ kor a nők munkamoráljára, amivel elvette a kedvemet a beszámolótól. Az én mun­ kám, az semmi, bezzeg az övé! Igaz, nem ő tárgyal reggeltől estig a bankban a kekeckedő ügyfelekkel, nem viszi gépbe az adatokat műkörmökkel, nem nyomtat adatlapokat kőkorszaki nyomtatóval, ami folyton becsípi a papírt, sőt, még hétről hétre sem képezi magát gyorstalpaló tanfolyamokon, hétvégenként. Ugyan honnan tudhatná, mennyire megerőltetők az ügyfélszolgálatosok mindennapjai, ő egész álló nap parolázik, ebből áll a munkája. Teniszmeccseket, fallabda és golf partikat játszik, órákon át ebédelget exkluzív éttermekben, eltölt egy-két hetet a luxusjacht­ ján az üzletfeleivel, néha bevállal egy-két tárgyalást, melyek technikai hátterét ter­ mészetesen az asszisztencia készíti elő, a szövegeket pedig a tanácsadói írják meg helyette. A férjem nem tesz mást, mint gyakorolja a hangos olvasást, és kikanyarít egy-egy szignót, két kanyarintás közben pedig engem szid és egrecéroztatgat. Ko­ rábban azzal nyúzott, mennyire elhanyagolom magamat, miért nem járok fitnesz 31 �terembe, szépségszalonba, vellneszezni? Jópofa, kíváncsi lennék, az általa készített napirendembe miként biggyesztette volna be az ép testben ép lélek programot. Este ötkor, amikor végeztem a munkahelyemen, fölhívtam telefonon, mit kíván, beugrottam a sarki ábécébe, bevásároltam, hat körül hazaértem, főztem a vacsorát. Hiába ebédelt Jancsi luxus éttermekben, elvárta, hogy estére főtt étel legyen az asztalon, mikorra hazaér, sörözés után. Ezt szokta meg, a kényelmet, az erőn felüli áldozathozatalt, a lemondást, más részéről, az alá-fölérendeltségi viszonyokat, a gondoskodást. Az anyja túlságosan elkényeztette. Esténként, mire megfőztem, teljesen leamortizálódtam, elment az étvágyam, nem beszélve az életkedvemről, mégis forgott tovább a mókuskerék. Edzőterem, vicces. Amíg ő egy bárban koktélozott, vagy a belvárosi éjszakai klubok valame­ lyikében meresztgette a szemét, a farkát, én halálra robotoltam magamat, mert annyira sóher volt, hogy nem fizette meg a bejárónőt. Takarítottam, mostam, mo­ sogattam, nyírtam a füvet a kertben, locsoltam, vasaltam az ingeit, kikészítettem másnapra a ruháját, fölaggattam a szobainasra a rongyait, bevetettem az ágyát, kihívtam a szerelőket, intéztem a redőnycserét, átültettem a virágokat a balkonon, megetettem a kutyát, körbetelefonáltam a családot és dobtam egy táv puszit min­ denkinek a nevében is, mert a drága férjem, ugyebár, annyira elfoglalt mindig. Este tíz órára már jártányi erőm sem maradt. Ezt várta el egy asszonytól, a robo­ tot. Helyesbítek, mindezt elvárta tőlem. Kár, hogy a kezdetek kezdetén elfelejtette velem közölni, mire számíthatok, jogvesztésre, a kötelességeimre házasságköté­ sünk után derült fény, addig jöttek-mentek a takarítónők, a szakácsok, a kertészek, a bejárónők. Inam szakadtáig küzdöttem, azért, hogy neki jobb legyen! Rajtam spórolt, en­ gem tartott az összes cseléd helyett, hogy a vérem szipolyozásából finanszírozza a szórakozásait! Bezzeg ő eljárt kozmetikushoz igazgyöngypakolásra, kezelésre, masszázs szalonokba shiatsu és thai masszázsra, fodrászaiba hajat festetni! Kellett a cicoma a megjelenéséhez, tőlem meg még a fizetésemet is elszedte, élére állította a pénzemet! Vagy inkább nyakára hágott a pénzemnek. Kaptam egy bankkártyát, amivel a tankolást, és a bevásárlásokat intéztem. A számlakivonatokat Jancsi leel­ lenőrizte minden hó végén, nehogy elragadtatásomban holmi csecsebecsékre kezd­ jek áhítozni, vagy bánatvásárlásba kezdjek. Aztán egyik nap bejelentette, hogy találkozni fog egy nővel, aki a Gastro nevezetű német nagyvállalat magyarországi képviseletének az ügyvezető igazgatója. Kicsípte magát, hátha megtetszik az asszonynak, akkor könnyebben összejön az üzlet. Nem tartottam a nőtől, láttam már korábban, Kovács úr estélyén, százhatvan centi, száz kiló, fejre lapuló, zsíros hajjal, szódásszifon szemüveget visel, ízléstelen göncöket hord. Az üzlet aznap nem jött össze, a nő sokáig kérette magát, húzta-vonta a férjemet, vacsorázni, cukrászdákba, Jancsi kísérgette az operába, kiállításokra, hangverse­ nyekre, színházba, estélyekre. Velem sose ment sehová Jancsi, még moziba sem, állítólag ki nem állhatja a kultúrát, persze nekem azt mondta, herótot kapott a nyenyerészéstől, pontosan így fogalmazott, a mázolmányoktól, a nyarvogástól, a színházi flancról meg nem beszélve. Unalmas ember alapjáraton a férjem, de a legnagyobb baj az, hogy még büszke is a kultúrálatlanságára. Aztán egyszer csak szöget ütött a fejembe, vajon mit eszik az én érdekemberem ezen a loncsos nőn, aki úgy néz ki, mint egy jól megtermett dromedár. Jancsi adta 32 �az ártatlant, jaj, drágám, viszek neki néhány szál virágot, hátha megenyhül, aláíra­ tom végre a szerződést. A néhány szál virág hatalmas vörös rózsa csokorrá duz­ zadt, szív alakú üdvözlőkártyával, velem hozatta el a virágárustól, a szemét. A postás Gizike, azt hitte, a tizenötödik házassági évfordulónkat ünnepeljük. Ráhagy­ tam, szégyelltem bevallani neki, hogy egy dromedárnak viszi a férjem a rózsacsok­ rot, ráadásul valóban a házassági évfordulónk napján, de ez a számomra kitüntetett fontossággal bíró dátum Jancsinak eszébe se jutott. Gizike csupán azon az aprócska részletkérdésen csodálkozott, szó szerint így mondta, miért velem viteti haza és fizetteti ki a virágot a férjem, ha meg akar lepni? Aznap este Jancsi haza se jött. Lelécelt este nyolckor, aztán hajnali fél kettőkor te­ lefonált, erősen illuminált állapotban, hogy a nő grillezéssel egybekötött medencés bulit szervezett a kertjében, ott maradna, ha nem gond, már ivott, ittasan nem akar autóba ülni. Hazudott, természetesen, mert egy medencés bulin nagy a hangzavar, ráadásul oda nem szólóban szoktak menni. Mindenre kész válasszal rukkolt elő, céges összeröffenés, mesélte, közösség-összekovácsoló csapatépítő tréning, a zenét pedig azért nem hallom, mert bement a vécébe telefonálni. Nevetséges. Hajnali négy körül fordította el a zárban a kulcsot. Fölébredtem a neszekre. Kiej­ tette a kezéből a súlyos kulcscsomót, ami a mettlachin landolt. Ránéztem az órára, negyed ötöt mutatott. Jancsi még mindig kotta részegen dülöngélt, a cipőfűzőjével bajlódott. Megkérdeztem tőle, hol volt, mit művelt? A nőnél járt, csókolóztak. Eztán megkérdeztem, miért nem feküdt le vele? Azt válaszolta, mindjárt itt a reggel, haza kellett jönnie átöltözni, zuhanyozni, ilyen kinézettel, büdösen nem mehet villásreg­ gelire. Bűzlött a pacsulitól, az inge nyakát ciklámen színű, zsíros rúzsfoltok tarkí­ tották. Még nem láttam ilyen állapotban azelőtt. A konyhaszekrényhez léptem, kinyitottam az üveges almárium ajtaját, abban tartottuk a száz éves Zsolnay készle­ tet, amit a férjem nagyanyjától kaptunk, nászajándékba. Megjegyeztem, hogy ez nem jó válasz. Kivettem az egyik ezernégyszáz fokon égetett, a kínai porcelánhoz hasonló finomságú, elefántcsontszínű mázzal bevont, madártollal festett, élénk virágmintákkal tarkított, aranyozott szélű kávéscsészét és teljes erőmből a földhöz vágtam. A csésze ripityára törött a konyhakövön. Ezt elbasztad, nyúltam a második csésze felé, azt is földhöz vágtam. Öröm volt hallani a cserepek csörömpölését a padlón. Miután mind a hat csésze hasonló sorsra jutott, mint az első, következtek a csészealjak. Vigyáztam, nehogy elveszítsem a fejem, higgadt maradtam. Nem ezt kellett volna mondanod, Jancsikám. Upsz, egy repülő csészealj! Azt kellett volna mondanod, hogy nem csaltál meg, hopp, egy másik, mert szeretsz engem, három, mert tisztelsz engem, négy, mert tiszteletben tartod azt a köteléket, ami összefűz minket, öt, mert én vagyok az egyedüli nő az életedben, hat, hasad a pad. Nesze, itt a kanna is. A teáskészlet következett. Tudod te egyáltalán, mit mondtál az imént, tisztában vagy vele? Azt állítottad, hogy azért nem csaltál meg, mert haza kellett jönnöd, átöltözni. Nem azt mondtad, hogy eszedbe se jutott, hogy sosem tennél ilyet! Azért nem csaltál meg, mert zuhanyozni szerettél volna, itthon, az ottho­ nunkban, abban a zuhanykabinban, amit én súrolok tisztára Ultradermmel, amiből én kaparom ki minden áldott este az atkás szőreidet, a szőröket, amiktől tizenöt éve, minden áldott este felfordul a gyomrom! Kifordul a belem, hánynom kell tő­ led, János. Na, már csak a teáskanna maradt, szóval, csókolóztatok. Lesütött szem­ mel mondta, csókolóztunk, én pedig leejtettem szép nyugodtan a teáskannát, és az 33 �eozin bevonatos, szkarabeuszszínű virágvázát is, és ott hagytam a romhalmaz kö­ zepén. Mielőtt elegánsan átléptem a romhalmazon, megkértem, takarítsa össze a szemetet. Azóta nem készítek se reggelit, se vacsorát, nem dolgozok a bankban, de a ház­ tartásban sem, kondizok, szépítkezek, kulturálódók, vásárolgatok, és, ami a legfon­ tosabb, pasizok ezerrel. Az ominózus eset óta természetesen csalom a férjemet. Fogalmam sem volt korábban arról, miből maradtam ki eddig, mégis boldogtalan az életem. 34 �A r d a m ic a Z o r á n A hullatetováló A hullatetováló nem volt mindig hullatetováló. Eredetileg más, hasonlóan szép hivatásnak élt. Egyetemi adjunktusként főleg a szlovákiai magyar irodalom törté­ netével foglalkozott. Azelőtt meg gyerekeket tanított szülővárosa egyetlen magyar iskolájában. Amikor az egyetemre került, őszintén örült, hogy végre főállásban foglalkozhat az irodalommal. Aztán rájött, hogy az nem is egészen ügy van, hogy nem oda Buda, s nem oda egyetemi város sem. Az egyetemi könyvtár kisebb volt, mint a sajátja. Legalább nyolcféle tárgyat oktatott, kedvenc diszciplínájára, fő kuta­ tási területére alig jutott energiája. Majd jöttek a bizottságok, tanácsok, testületek, gyűlések, az adminisztráció, a publikálás és a konferenciák. S amikor már cseppnyi ideje sem maradt, még olvasni sem - csakis autóvezetés közben, a zöld hegyek közötti kanyarokban lapozgathatta könyveit - , finoman jelezték odaföntről, hogy ideje lenne doktorálni. Jó. Doktorált egyet. Egy kicsit, egyetemit. De aztán nagyob­ bat is kellett. Belevágott, tanult, írt, s amikor már majdnem nagyobbat is doktorált, akkor kevésbé finoman és kevésbé hivatalosan jelezték, hogy nem oda Buda és nem oda egyetemi város és nagyobbat doktorálás sem. Mert akkor kétségbevonhatatlan papírja lenne arról, hogy ért a hivatásához, az pedig más hozzáértők állásaira nézve fenyegetésként minősíthető. Megígérte hát, hogy ő bizony nem fenyegeti senki nyamvadt pozícióját, amely a piramisok stabilitásával rendelkező állami bértábla szerint alig pár száz talléros többletbevételt biztosít szegény, a fenyegetettség miatt állandó stresszben élő, vitathatatlanul magasan képzett kollégáinak, s nyomatékul otthagyta az egyetemet. Eleinte utcaseprésből, majd utcazenélésből, később útbur­ kolásból tartotta fenn magát, s bővítette könyvtárát. Esténként, hétvégenként szor­ galmasan olvasott, tanult, írt. Mivel azonban egyik munka sem hozott eleget a konyhára, noha mindegyik munkakörben többet keresett, mint adjunktusként, elkezdte bújni a hirdetéseket. Talált is egy érdekeset. Vadonatúj szakma! Teljesít­ ménybérezés! Nincs állami éhbértábla! Jelentkezett. Felvették. Hát így lett belőle hulla tetováló. Előbb külföldön, később idehaza is. Amikor aztán odaállt az illetékes bizottság elé nagyot doktorálni, a bizottság minden tagja csodálkozott, mit keres ott. Hiszen már hullatetováló, nem adjunktus. S bár disszertációja az első változat­ hoz képest kifejezetten jó, hatalmas szakmai fejlődésről tanúskodik, minek egy hullatetoválónak doktori titulus?! Miért - kérdezett vissza - , minek egy hullának tetoválás? És mégis minden hullának joga van tetováltatnia magát. Ugyanúgy meg­ illeti ez a jog, mint bárki mást. Mivel azonban a bizottság sem a joghoz, sem a hul­ latetováláshoz nem értett, tagjait lehetetlen volt meggyőzni. A hullatetoválónak rá kellett jönnie, hogy bizony ő itt nem fog nagyobbat doktorálni szlovákiai magyar irodalomból. Összekapta magát, s egy másik neves egyetemen három éven belül ledoktorált hullatetoválásból, s nemsokára az ország legjobb, legmüvészibb hullatetoválója lett. Rövid időn belül docensként, azt követően professzorként tanított az ország legrangosabb egyetemének hullatetováló tanszékén. Ő írta meg az első el­ méleti és módszertani tankönyvet, s valamivel később a hazai hullatetoválás addigi 35 �történetét is. Időközben roppant módon divatba jött a hullatetoválás. Történt egy­ szer, hogy egy fiatal pszichopata irodalomtörténésznek ugyanaz a bizottság utasí­ totta el a disszertációját, amelyik a hullatetoválóét. Ez az ideggyenge, fiatal iroda­ lomtörténész bosszúból legyilkolászta a bizottság minden tagját. A spenót hatodik kötetével verte őket halálra. Az állam térdig köztiszteletben álló elnöke a nép sza­ vának és a divatnak engedelmeskedve poszthumusz khithünthethéskhénth a leg­ művészibb tetoválást adományozta az ünnepélyes búcsúszertartáson a tudósok­ nak. Ezeket a kitüntető tetoválásokat történetünk főhősénél rendelte meg az elnöki hivatal, ő , az ország legművészibb hullatetováló professzora napokig tervezett, készült, rajzolta vázlatait, magyarán húzta az időt, mint Odüsszeusz felesége a kérők agyát, s amikor a tetemek már oszlófélben, tehát tetoválhatatlan állapotban voltak, úgy döntött, demonstratíve nem vállalja a megbízást. Mert minek a hullák­ nak tetoválás?! Hát még az ilyeneknek! így esett, hogy a hulla tetováló másnap visszatért szülővárosába, s tudományos és művészi karrierjét feladva visszavonult kedvenc könyvei közé. Végre van ideje játszani két szép szlovákiai magyar gyer­ mekével. Nem tetovál és nem ír tanulmányokat az irodalomról. Csak olvas. Mert szeret olvasni. Felesége tartja cl. Boldog. 36 �S z á jb e l y Z so lt Latencia* Az ágy nem nyújthatott többé vigaszt. Betegsége talán végső stádiumába érkezett, de magának sem volt hajlandó bevallani. Reggelente fejgörccsel ébredt és égő fáj­ dalmat érzett minden vizelési inger közeledtével. Szemhéján különös filmeket pergetett újra és újra. Egy fiú képe jelent meg me­ chanikus ismétlődéssel. Egy fiúé, ki alig volt több öt súlyos évnél, de úgy tűnt, ebben az öt esztendőben virágzik az élet, minden fájdalmával, csalódásával, hiába­ való vágyakkal és a testi szükségletek gyarló, elrejthetetlen hieroglifáival. (Egyszeri és ismételhetetlen.) Bénulás teljes odaadással, emlékképek rükvercben, a fájdalom mocska önnön ar­ cába vágódott. Hideg víz a poros asztalon. Vizes légy a száraz pohárban és immár a tudatban. A televízióban egy régi, elcsépelt spagetti-western, de Morricone, az egészen más. És Verdi! Az álom, mely mézes hazugságokkal kecsegtet, most távol járt a lest ketrecétől, egy nő képe, egy ismeretlen asszonyé, húsába égetve a halott nővér utáni gyermeki sóvárgás minden reményvesztettsége. (Föl kéne kelni, és inni egy pohár bort, kiszáradok.) És úgy döntött fölkel, kezében gyűrött lapokkal Joyce Ulyssese, a szem rezzené­ seiben el nem pöfékelt cigaretták füstjelei. „Miért a távolság, ha egyszer úgyis az élet végére érünk?" - kérdezte önmagától, s úgy sejtette az emberi fajra mért bibli­ kus stációk bizonyos fokú megnyugvást jelenthetnek azok számára, akik reggel fölébrednek és eme hatalmas Glóbuszon besétálnak az önbecstelenítés csapdájába. A fürdőszoba jégszín csempéi hívnak vagy ez már a Fehér Ruhás Hölgy mézédes kecsegtetése? („A három kurva. Ajjaj!") Talán nem is lényeges semmi, talán a táj festmény, az a piszok a csempe tört ere­ zetén gyehennai illúzió és talán a belülről fakadó sárgás folyó sem több az emberi elme felfoghatatlan megcsúfolásánál. De akkor miért menekült egy nő egy férfi karjaiba még az Édenkert gyümölcsfái között, hagyjuk a bordát, ez testi szükséglet volt, a lét legelső folyamából lészen a testvériség rendje, mely századok talpa alatt szétszéledt a négy égtáj felé. Valaki meghalt egy ügyért, melyben hitt, később milliók pusztultak egy ügy mi­ att, mely nem volt a sajátjuk. De egy őrült hitte. („Mely általános, kéttagú egységgel lehetne létező vagy nem létező tulaj­ donságainak összességét kifejezni?") Láttam házakat az est bársonyán pihegni. Láttam ablakok mögött rekedt asszo­ nyokat és férfiakat. Ha egy gyermeket magára hagysz, sírni kezd a sötétben, hát sírjon az emberiség is, ugyanis Isten magára hagyta. * Az idézetek James Joyce Ulysses című művéből valók. 37 �Ne értsenek félre. Nem vagyok hívő. És a deista filozófiát sem vallom. Csupán átutazó vagyok önnön tudatomban. Felhő a horizont ajkán, elmúlás az öröklét cirkuszában. Egy lámpás, melyben a Dzsinn nem teljesít kívánságokat. („A szellemi tevékenységnek miféle munkarendje volna megvalósítható ez­ zel párhuzamosan?") A kérdés feltétetett. Aki ismeri a választ, szóljon, ugyanis úgy tűnik, süllyedünk. Ki-ki a maga szigetén. Mint több milliárd elátkozott Robinson. 38 �Kutatóterület P ető vári Á kos Esterházy János helytállása Küzdelme a nem zetiségek egyenrangúságáért Gróf Esterházy János megváltozott politikai körülmények között kezdte pályafutá­ sát. Szülőföldje, Nyitraújlak Csehszlovákiához került. Önként vállalta a kisebbségi sorsot, hű maradt a szűkebb pátriájához és a magyar kisebbségi közösséghez. Sokszor vádolták azzal, hogy nem állt ki a csehszlovákiai demokrácia mellett, ő a prágai kormány kisebbségi jogokat megnyirbáló politikájával szegült szembe. A kezdetektől támogatta a szlovákok autonómia iránti vágyát. Mindig vallotta, hogy a magyaroknak és a szlovákoknak közös a sorsuk, az együttműködést szorgalmaz­ ta. A szlovákiai magyarok, a „sorstestvérek" kisebbségi, hitbéli jogaiért szállt síkra, ezért a támadásokat vállalta. Tehát el kell utasítanunk azt a vádat, hogy Esterházy János nem volt demokrata. Az 1935 májusi nemzetgyűlési választáson került be Kassa képviselőjeként a prágai parlamentbe. Első beszédét június 25-én mondta el. Abból a tételmondatból indult ki, hogy a kisebbségben élő magyarságnak a panaszait a koalíciós kormá­ nyok nem orvosolták, pedig a jogokat a békeszerződések biztosították. A szlovák képviselők hol anyanyelvükön, hol magyarul szóltak közbe, Esterházy több eset­ ben szlovák nyelven verte vissza a bírálatokat. Beszélt Ruszinszkó mérhetetlen nyomoráról, a kenyér hiányáról. Végül indula­ tosan kimondta: „Mi tizenhat év óta azon az állásponton vagyunk, hogy Szlovenszkó autonómiáját ki kell vívnunk!"1 Súlyos szavakat mondott ki a kor­ mány politikájáról: leállította a szlovenszkói ipart, hogy a cseh és a morva ipart támogassa. A Szózat a Cseh-Szlovákiában maradó magyarokhoz az Új Hírekben jelent meg 1938. november 6-án. Valódi szózat ez, szóismétlésekkel, fokozással, felsorolással. A mondatok arról tanúskodnak, hogy a politikus stílusa milyen változatos, lírai, emelkedett. Vállalta a Szlovákiában maradt magyar néptöredék vezetését. Újra kifejtette véleményét a magyar és szlovák nép egymásrautaltságáról: „Nekünk éppúgy, mint nekik, a keresztény nemzeti gondolat a kiindulási alapunk; ez az alap pedig nem tűrhet meg bizalmatlanságot vagy bármilyen olyan túlzást, amely ve­ szélyeztethetné két olyan népnek békés együttélését és együttes építőmunkáját, amely két népet nemcsak lelki azonosságok, de gazdasági, földrajzi és egyéb kö­ rülmények is arra kényszerítenek, hogy a bennük rejlő nagy és értékes erőket ne egymás ellen fordítsák, hanem azokat egyik a másikért gyümölcsöztesse."2 Azokban a napokban rendkívül felgyorsultak az események. November 11-én a magyar képviselő jelképesen „átadta" Kassát Horthy Miklós kormányzónak. Beszé­ dében kérte a magyarországi szlovákság jogainak teljes tiszteletben tartását. A de­ cemberi választáson jutott be a szlovák parlamentbe. Mivel a Magyar Párt működését 39 �akkor meg nem engedélyezték, a Szlovák Néppárt listáján szerepelt. A következő időszakban felszólalásai többségét nagy felháborodás kísérte. 1939. március 14-én Jozef Tiso miniszterelnök bejelentette az „önálló" Szlovák Köztársaság megalakulását. A diktatúra a kisebbségi sorban maradt magyarokat másodrendűként kezelte. Az elkövetkező időszakban német mintára fasiszta állam jött létre. Galántai Esterházy János gróf a kisebbség összefogását tartotta elsődleges céljának. 1939-ben lett a Magyar Párt elnöke. Abban az évben hirdette meg a Magyar Házak mozgalmát, a töredéktársadalom tagjainak családi összefogását óhajtotta. A Magyar otthonok Szlovákiában című írás hirdette gondolatát a Felvidéki Magyar Hírlapban. „Hogy ezt a családiasságot mint nemzeti életeszmét megvalósíthassuk, ott, ahol a magyarság a városi lét forgatagos életében él, és ahol mint a nemzetek közötti kultúrversengés tényezőjének érvényesülnie kell, magyar otthonokat, magyar háza­ kat, kultúrhajlékokat kell létesítenünk."3 A kultúrházak ápolták az összetartozás gondolatát, érzését a magyarlakta településeken. A magyar házak alapításához az anyaországi magyaroktól kért és kapott anyagi segítséget. 1940-ben a budapesti rá­ dióban azzal érvelt, hogy a szlovákiai magyarok „történelmi hivatásukat teljesítik". Minden erejét arra fordította, hogy a felvidéki magyarságot védje a fasiszta eszmétől. Pártja irányította a sajtót. Az újságcikkek reményt ébresztettek az olva­ sókban, erősítették a közösséget. A cenzúra azonban egyre jobban nehezítette az írások megjelenését. Csak egy napilapot adhattak ki magyar nyelven. Az Esti Újság Pozsonyban jelent meg 1938-tól. Somos Elemér volt a főszerkesztője. A politikai lap munkatársaként dolgozott a két kiemelkedő antifasiszta újságíró, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső. A szlovenszkói magyar értelmiség közösségért érzett felelősségét főleg az ő műveikből ismerhetjük meg. Az Esti Újságot mindvégig a keresztény szellemű antifasizmus jellemezte, ezért a támadások kereszttüzében állott. A ható­ ságok 1941-ben végleg betiltották. Utódja a Magyar Hírlap lett ugyanazzal a főszer­ kesztővel és kiváló munkatársakkal. A gróf az. erőszakos német és szlovák sürgetésre sem akarta pártját nemzetiszo­ cialista mintára átszervezni. A német szélsőjobboldali eszme utánzásáról így véle­ kedett a Felvidéki Magyar Hírlap hasábjain 1939 júliusában: „Mi a kereszt helyére nem helyezzük a nyilat, mi megmaradunk a krisztusi kereszt mellett, az a mi jelvé­ nyünk, a nyíl pedig teljesítse továbbra is hivatását, mint a járműforgalom szabályo­ zásának igen alkalmas eszköze.""1 Az „önálló" Szlovákiában a magyarok politikai és kulturális lehetőségei egyre jobban szűkültek. Esterházy János újra és újra felemelte a hangját, ha a sorstársai nemzeti öntudatát, méltóságát sérelem érte. Megállapította, hogy a magyar nyelv használatát erősen korlátozták. A szlovák parlament 1942. május 15-én tárgyalta a zsidók deportálásáról szóló tör­ vényjavaslatot. Az egyedüli magyar képviselő úgy érezte, hogy ezt semmiképpen nem szavazhatja meg. Véleményét dr. Martin Sokolnak, a parlament elnökének mond­ ta cl az ülés előtt: „A magyarság Szlovákiában nemzeti kisebbséget alkot, és ezért teljesen lehetetlen, hogy elfogadjon és magáévá tegyen olyan törvényjavaslatot, mely a többségnek jogot ad arra, hogy egy kisebbséget ki telepítsen." (A zsidók deportálásáról szóló törvényjavaslat elutasításának indoklása)5 Közismert, hogy egyedül ő nem szavazta meg a törvényjavaslatot a parlamentben, mert istentelennek és embertelennek tartotta. 40 �Innentől cselekvési lehetőségei egyre jobban szűkültek. 1944. december 27-én kénytelen volt lemondani a pártelnöki tisztségéről a megváltozott politikai körül­ mények miatt. Ezzel az intelemmel búcsúzott sorstársaitól a Szózat a szlovákiai ma­ gyarsághoz című írásában a Magyar Néplap hasábjain: „Ne felejtsétek el egy pillanat­ ra se azt, hogy magyarnak születtetek, és mint magyarnak kell meghalnotok. Ilyen szellemben neveljétek gyermekeiteket, mert egyedül ez biztosíthatja nemzetünk fennmarádá sát. " 6 A nyilasok átmenetileg letartóztatták Budapesten, majd a Gestapo kereste a világ­ háború végén, ezért illegalitásba kellett vonulnia. 1945 áprilisában a csehszlovák ható­ ságok állították elő, majd átadták a szovjet katonáknak, akik szibériai táborokba hur­ colták. Két esztendő múlva Csehszlovákiában halálra ítélték távollétében. A szovjetek kiadták a csehszlovák hatóságoknak. A köztársasági elnök az ítéletét életfogytiglanra változtatta 1950-ben. Esterházy János az ország számos börtönében senyvedett. De Istenbe vetett hite és a felvidéki magyarság iránt érzett mélységes humanizmusa soha nem apadt. 1957. március 8-án halt meg hosszú szenvedés, súlyos betegség után a morvaországi Mirovban. Emlékét ki akarták törölni az emberek emlékezetéből. A kortársak nézete Esterházy Jánosról Beneš dekrétumát és Esterházy János gróf ügyét a mai napig nem zárták le meg­ nyugtató módon Szlovákiában. Fábry Zoltán, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső egy­ aránt szolidaritást vállalt Esterházy Jánossal. Erről főleg Fábry Zoltán titkos naplója és A vádlott megszólal című esszéje tanúskodik. Szalatnai Rezső A csehszlovákiai ma­ gyarok 1938 és 1945 között című memoranduma is részletesen ír Esterházy János érdemeiről, bátorságáról. Ezért elemzem e művek motívumait és bemutatom az alkotások utóéletét. Fábry Zoltánt némaságra ítélték az „önálló" Szlovákiában, de nem szólalhatott meg a második világháború utáni első években sem - ezúttal magyar származása miatt kellett tovább hallgatnia. De ekkor is dolgozott: naplót írt, A vádlott megszólal című memorandumát fogalmazta és levelezett. Hazánkban pedig többször is pub­ likált! Több jelentős levelet írt Szalatnai Rezsőnek és Peéry Rezsőnek. 1945 telén kezdte az Üresjárat című naplóját fogalmazni. Keserűen állapítja meg, hogy hosszú esztendők óta a napló az egyetlen létformája. Az Üresjárat című alkotás­ ból jobban megismerhetjük a jogfosztottság éveit, amelyekről viszonylag kevés írás született a Felvidéken. Az író világnézeti fejlődését követhetjük nyomon a műben. A szlovákiai magyarok és németek sorsa 1945 elején tragikusra fordult. Fábry Zoltán ezt a szláv fasizmus uralomra jutásával magyarázza. A politikai eseménye­ ket értelmezi, általánosítja, erkölcsi alapon ítélkezik. Indulatait zaklatott kérdések és felkiáltások érzékeltetik. A magyar nemzetiség sérelmeit elemzi. Úgy látja, hogy a szlovák sovinizmus célja a magyarok kisemmizése. Az író fasiszta megnyilvánu­ lásnak tartja azt az eseményt is, amikor a kassai dóm faláról leverték a Rákócziemlékművet, Löffler Béla alkotását. Szerinte a lakosságcsere sérti az emberi jogokat. 1946 februárjában, az egyez­ mény aláírásának napjaiban előre látta a tragédiát. A kisebbség ártatlansága mellett érvel. A felvidéki magyarok a demokráciát képviselték magatartásukkal a világhá­ borúban. Sokan közülük fegyverrel is küzdöttek a német fasizmus ellen. Fábry Zol­ tán érvei az 1946 májusában írt A vádlott megszólal című alkotásában is szerepelnek. 41 �Naplójában többször is ír Esterházy János érdemeiről. Először visszaemlékezik a korábbi évek fenntartására: „Van egy tehertételük, és van egy felmentvényünk. Ez mindkettő egy személy, egy név. Esterházy János."7 Fábry Zoltán a következő no­ teszlapokon Esterházy gróf németellenes pártjáról így ír: „A Magyar Párt természe­ tes aktív ellenállása a DP-vel szemben a gyújtópontokon, a magyar és német érint­ kezési felületeken tört ki. Mecenzéf-Stósz, Szepesség, Pozsony... Mecenzéfen, ahol Karmasint megkövezték, a hatóságok sose engedték be Esterházyt. Stószon mind­ össze tíz percig volt szabad maradnia."8 A Magyar Párt nagyon fontosnak tartotta, hogy a cipszer és mánta csoportokkal rendszeres kapcsolatot tartson. A stósziak és a mecenzéfiek elhatárolódtak a Karmasin vezette Karpathendeutsche Partei náci politikájától. A két falu német lakosai magyarnak vallották magukat, ezzel tiltakoz­ tak a fasizmus ellen. A naplóíró később így reagál a gróf munkásságára: „Micsoda demokrácia az, mely Jászit nem engedi be Magyarországra és nálunk egy Esterházynál nem veszi tudomásul reakciós tegnapját feledtető bátor változását."9 A napló legszebb gondolatai a békevágyról, szabadságról szólnak. A műben makacsul visszatér egy motívum: Van-e még értelme a vox humana jelszavának? A magányos író megpróbálja leküzdeni bizonytalanságát, elkeseredettségét. Titkos naplóját életében nem adták ki, csak a rendszerváltás után nyílt lehetőség erre. A vádlott megszólal az egyik legjelentősebb felvidéki alkotás az 1945—48 közötti időszakban. Fábry Zoltán a védőbeszédet a cseh és szlovák politikusoknak, értel­ miségieknek címezte 1946 májusában a szellem szolidaritására és az emberségre hivatkozva. Szlovák fordításban küldte el nekik, Szalatnai Rezső és Peéry Rezső aktív segítségével. A memorandum mégis visszhang nélkül maradt a Felvidéken. Csak szamizdat formájában, néhány példányban terjedt. A mű még így is bosszan­ totta a hatalom birtokosait. Az író a megalázott sorstársai ügyét képviseli, logikusan érvel. Igazságot kér ne­ vükben. Műve a felvidéki irodalom egyik legértékesebb esszéje. Művészi megnyi­ latkozás, a polgári szabadságjogok ügyében szólal fel. A magyar kisebbség elvett jogait követeli vissza. Csehszlovákia megalakulásától 1946-ig elemzi a kínzó történelmi kérdéseket. A felvidéki magyarság érdemeit nevezi meg. Csehszlovákia létrejöttétől a magyarok mindig európai embereknek vallották magukat, a haladás eszméjét őrizték. 1945 után más országokban csak a háborús bűnösöket vonták felelősségre. A Hlinka párt bűneiért nem kellett az összes szlováknak bűnhődnie. Az író fölveti a kérdést: Akkor miért büntetnek minden szlovenszkói magyart? Olyan vitás ügy olvasható a memorandumban, amelyet a mai napig nem zártak le Szlovákiában. Gróf Esterházy János és a Szlovákiai Magyar Párt tagjai ellenálltak a fasizmusnak. Az író elismerően szól arról, hogy a párt a keresztény humanizmust képviselte. Bizonyságként idéz Esterházy János egyik parlamenti beszédéből és az Esti Újság­ ban megjelent írásából. A gróf egyedül nem szavazta meg a szlovák parlamentben a zsidók deportálását. Lapjában mindig az igazságot közölték. Fábry Zoltán emlé­ kezteti a politikusokat, hogy a gróf nem menekült el az oroszok elől, a helyén ma­ radt. - 1945-ben pedig a szovjet hatóságok elvitték a munkatáborba. Fábry Zoltán kijelenti, hogy a Felvidéken a magyarság volt az egyedüli népcso­ port, amely szembeszállt a hitleri fasizmussal. A szlovákok tehát alaptalanul vádol­ ják őket. A haladó magyar írók a világháború alatt a humánumot és az európai 42 �összetartozás gondolatát hirdették. A memorandumban Fábry Zoltán több alkalom­ mal idéz Peéry Rezső és Szalatnai Rezső fasizmusellenes műveiből, amelyek főleg a pozsonyi Esti Újságban és a Magyar Hírlapban jelentek meg. Az ő véleményüket állítja szembe a fasiszta szlovák állam hivatalos nyilatkozataival. Tanúként idézi barátait. Peéry Rezső 1946 márciusában Magyarországra menekült. Abban az évben írt egy levelet Fábry Zoltánhoz. A vádlott megszólal kéziratát átadta Illyés Gyulának. Az ő javaslatára a Valóság folyóiratban akarták megjelentetni az esszét. Ezen kívül a három barátnak a korról írt memorandumait Peéry Rezső egy kötetben tervezte kiadatni. „Nagyon köszönöm, kedves barátom, hogy ilyen remek vértezetben in­ dulsz érettünk csatába: kísérjen szerencsével a lealázottak és szenvedők Istene."10 Ma már tudjuk, hogy Peéry műve, a Hét sovány esztendő gazdag termése Posoniensis álnéven megjelent a Valóság hasábjain 1946-ban. A vádlott megszólal című esszét a Felvidéken először az Irodalmi Szemle közölte az 1968-as forradalom évében. Sza­ latnai A csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között című tanulmányát csak 1990-ben adták ki a Regio című folyóiratban. A három mű feltűnő hasonlóságot mutat, különösen a történelmi háttér megraj­ zolásában. Mindhárman felidézik a kassai kormányprogram legfőbb vádját: a né­ metekkel szövetkezve a magyarok árulták el a Csehszlovák Köztársaságot. A vá­ dakkal szemben a szerzők érvekkel bizonyítják a magyarok fasizmusellenességét. Mindhárom író keserűen emlékezik vissza rá, hogy az „önálló" szlovák államban a kormányt az uszítás jellemezte. Peéry Rezső Hét sovány esztendő gazdag termése című memoranduma az értekező próza legértékesebb hagyományait folytatja. A szlovákiai magyarok második kisebbségi korszakának tanulságai (1938-1945) alcímet kapta. A mű a szlovákiai magyarok kol­ lektív háborús felelősségének kérdéséből indul ki. Tényekkel bizonyítja be, hogy a magyar közösség a fasizmus éveiben ésszerű és erkölcsös magatartást tanúsított, megőrizte nyugalmát. Pedig nehéz éveket élt át a magyarellenes légkörben. Peéry Rezső emlékeztet a szlovákiai magyarság sajtójára. A Magyar Hírlap Esterházy Já­ nos pártjának hivatalos fóruma volt. A lap munkatársai a szlovák-magyar kultúrközeledés híveiként rendszeresen közölték a szlovák irodalmi alkotásokat. Az újság tárgyilagosan hadi eseményként számolt be az 1944-es besztercebányai szlovák nemzeti felkelésről. A cikkekre mindvégig a humánus hang volt jellemző. Szalatnai Rezső A csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között című memoranduma elején beszámol a felvidéki magyarság megpróbáltatásairól, amelyek a kassai kor­ mányprogram intézkedéseiből adódtak. Egy év eseményét mutatja be 1945 áprilisá­ tól. Az készteti írásra, hogy a bírák nem ismerik az igazságot. Visszatérő motívum a műben, hogy a kisebbségbe szorult magyarok a demokráciát, a kereszténységet, az emberséget képviselték. Szerinte csak kevés szlovákiai magyar volt németbarát, a többségük hamar felismerte a valóságot a bécsi döntés után. Részletesen elemzi, hogy a Szlovákiában maradt töredék magyar közösséget hogyan fosztották meg kivívott jogaiktól. A lakosságcsere elképzelését is ekkor vetették fel. Hosszan ír Esterházy János érdemeiről, tevékenységéről. Kiemeli, hogy a magyar képviselő elzárkózott pártja nemzetiszocialista mintájú átszervezésétől. A szerzőnek egy mondata azt mutatja: egy korábbi felszínes vélekedéstől hogyan szabadult meg: „Esterházynak kezdettől fogva volt olyan ellenzéke, amely ilyen irányban szorítani kezdte, de ez a politikus, aki az első Csehszlovákia korában reakciósnak és nyegle 43 �arisztokratának számított a magyar baloldal szemében is, most meglepő férfiasságról, bátorságról s a fasizmussal szembeszálló magatartásról tett tanúbizonyságot."11 A szerző hivatkozik Fábry Zoltán memorandumára. Azokat a sorokat idézi, amelyeket barátja gróf Esterházy János pártjáról írt. Ennek döntő szerepe volt ab­ ban, hogy a magyarok ellenálltak a fasiszta fertőzésnek. A 3. részből kiemelt mon­ datok így kezdődnek: „A fasizmus győzelmes órájában Esterházy János és pártja, a Szlovákiai Magyar Párt, nem kooperált és ezzel a szlovákiai magyarság teljes egé­ szében az antihitlerizmus egyetlen itteni kollektív hordozója lett. Ki tud erről?"12 Fábry Zoltán a magyarországi sajtóban több alkalommal is publikált ezekben az években. Két írása is megjelent az Új Otthon című hetilapban. A Szlovákiából átte­ lepített magyarok érdekeit az Új Otthon képviselte. Budapesten jelent meg 1947-49 között, Sándor Dezső szerkesztette. A Csehszlovákiában élő magyarok is hozzá tudtak jutni. A Felvidéken maradt vagy áttelepült írók többsége publikált az újság­ ban, így Peéry Rezső és Szalatnai Rezső is. Fábry Zoltán A vádlott megszólal című alkotásának egy részletét Mi volt a szlovákiai magyarság? címmel adta ki az Új Otthon 1947. augusztus 16-án. A memorandum második részét közölték a címlapon. Az írás a szlovákiai magyarok antifasiszta múltjáról, emberséges magatartásáról tájékoztatta a közvéleményt. A legutóbbi évekig a kutatók többsége megfeledkezett Fábry Zoltánnak egy írá­ sáról, amelyet publikáltak ebben az időszakban. Az Esterházy János emlékkönyvben azonban idézik egy Magyarországon megjelent cikkét. Az 1997 márciusában tartott parlamenti emlékülésen Balogh Sándor kijelentette, hogy Fábry Zoltán reagált írá­ sában a leghitelesebben a történelmi helyzetre.13 A Magyar Nemzet 1947. október 5-ei számában jelent meg az Esterházy János halálos ítélete című tudósítás. A végén Fábry Zoltán név nélküli nyilatkozatát így vezetik be: „Esterházy elítélésének közlése után 1947. szeptember 17-én a szlovákiai kommunis­ ták egyik régi, erkölcsi alapon álló, őszinte vezető egyénisége az Esterházy-perrel kapcsolatban a következő nyilatkozatot tette:..."14 Az író a cikkben szolidaritást vállal a Szovjetunióban raboskodó gróffal, amikor a Szlovák Nemzeti Bíróság halál­ ra ítélte. A cikk a naplóhoz hasonlóan indulatos hangvételű, tiltakozik az igazságta­ lanság ellen. Fábry Zoltán tehát nem hallgathatott, az írás megjelenését akarta! A nyilatkozat napján hosszú levelet írt Szalatnai Rezsőnek. Ebben az időben barát­ ja Pozsonyban élt, a felvidéki magyarság ügyét ott akarta képviselni. A cikk és a levél egyes mondatai szinte szóról szóra megegyeznek. Egy fontos gondolatot kiemelek a levélből: „Az áldozatok újra mi vagyunk, mert Esterházy személyében az egész szlovenszkói magyarságot ítélték el: a kötelet mindnyájunk nyakába dobták."15 Szalatnai Rezsőnek 1947 elején megírta, hogy A vádlott megszólal kiadható Magyarországon, mert Szlovákiában a címzettek megkapták a fordítását. De az idézeti 1947 szeptemberi levelében így foglal állást: „Ne felejtsük el: memorandumom megjelente­ tésének egyik magyarországi követelménye épp az Esterházy-komplexum kihagyása, illetve megváltoztatása. Ez a belerondítás ma egyenlő lenne a szlovák halálos ítélet jóváhagyásával!" A levél végén megerősíti, hogy műve csak egészében adható ki. 1948. december 15-én először jelenhetett meg a magyar nyelvű Új Szó Csehszlo­ vákiában. Fábry Zoltán végre újra közzétehette művét. Tóth László vette észre, hogy az Üzenet című írást cenzúrázták. A következő gondolatok hiányoznak: a szerző a cikkében büszkén írja le, hogy a felvidéki magyarság megőrizte erkölcsi 44 �tisztaságát a hallgatás éveiben. Megmaradt a vox humana népének. A bátor helyt­ állás példájaként Esterházy János parlamenti tiltakozásáról ír nevének említése nélkül: „És amikor jött a fasizmus próbája: a szlovenszkói magyarság egyöntetűen állta a sarat, mártírokat adtunk, és koncentrációs táborokat népesítettünk Illavától Dachauig; a szlovenszkói zsidótörvényt ugyanakkor csak egy magyar vétó bélye­ gezte."16 Itt Fábry Zoltán saját sorsára utal: kétszer is elhurcolták az illavai várbör­ tönbe, ahol a Magyar Párt tagjaival raboskodott. A csorbítatlan szöveg végül Az első szó címmel jelent meg a Vigyázó szemmel posztumusz kötetben, megjegyzés nélkül. 1948 után a kommunisták gyanakodva szemlélték Fábry Zoltán munkásságát A vádlott megszólal című alkotása miatt. Mindig bántotta, hogy műve megjelenése késik. Ezért a legfontosabb motívumokat az új írásaiba beleépítette. Esterházy Já­ nosról az Antisemitizmus című hosszú irodalompublicisztikai esszéjében írt újra 1964-ben. Az esszé a szlovákiai magyarság történelmi-társadalmi helyzetét elemzi. Egyik legnagyobb alkotása ez, melyben a felvidéki magyarságot védi. A műben a Csizma az asztalon című fejezet a legbátrabb rész. A fejezetben a felvi­ déki magyarok sorsát a fasizmus éveitől mutatja be. Feltárja az összefüggéseket, népe jogai mellett érvel. A fasiszta rendszer idején üldözték a magyarokat, ki akar­ ták telepíteni őket. Nevének megemlítése nélkül ír gróf Esterházy Jánosról, aki a szlovák parlamentben egyedül szavazott a zsidók deportálását elrendelő törvény ellen: „És miért épp csak ennek az oppozíciós kisebbségnek egyetlen parlamenti képviselője lehetett az, aki egymaga szavazott a Nürnbergből importált Globke-féle embertelen zsidótörvények ellen?! És - kérdezhetném tovább - miért épp ez az egyetlen ember nem kapta még meg a neki kijáró történelmi elégtételt, jóvátételt?"17 A fejezet leghatározottabb része az, amelyben a kommunista törvénytelenségekről ír. „A sztálini csizma a magyarság asztalára került". A diktátor szabadkezet adott a sovi­ nisztáknak a magyarok kitelepítésére. Pedig ők a szocializmustól egyenjogúságot vártak. Fábry Zoltán azt kifogásolja, hogy a magyarok még nem kaptak elégtételt a jogfosztottság éveiért. Kimondja, hogy a magyar nyelv és kultúra csak papíron egyen­ rangú a szlovákkal. Az esszét egy szlovák szerző, Juraj Zvara keményen megbírálta az Irodalmi Szem­ lében. A történész az Irodalmi sematizmus ellen történelmi sematizmussal? című cikké­ ben elfogultan érvel Fábry Zoltán művével szemben. Főleg a Csizma az asztalon című részt bírálja. Zvara egész írását a kioktató és ironikus hang jellemzi. A fasizmusellenes Esterházy János grófról így nyilvánít véleményt: „Lehetetlenség nem látni, hogy az ún. szlovák állam alatt Esterházy gróf Horthy utasításait követte."18 Szerinte elfogadhatatlan Fábry Zoltánnak az a kijelentése is, hogy a szlovákiai ma­ gyarság még nem kapott elégtételt. A vádakat Turczel Lajos utasította el az Irodalmi Szemlében megjelent tanulmá­ nyában.19 Védelmébe veszi Esterházy gróf Magyar Pártját, amely nyíltan fasizmusel­ lenes volt, a keresztény eszmeiség jegyében. Többször is határozottan kijelenti, hogy Fábry Zoltán jól látja a jogfosztottság éveinek kérdéseit, bár hangvétele sokszor nem higgadt. Sajnos még ma is azt kell mondanunk, hogy a jogaitól megfosztott magyar­ ságot évtizedek óta nem követték meg Szlovákiában. Az 1968 januárjában elkezdődő megújhodási folyamat idején a felvidéki magyar kisebbséget a szlovákok „a köztársaság bomlasztásának" vádjával illették. Úgy tűnt, mintha a történelem ismételné önmagát. Ezért határozta el az Irodalmi Szende 45 �szerkesztősége, hogy kiadja A vádlott megszólal című memorandumot. Úgy ítélte meg, hogy a magyar csapatok augusztusi bevonulásakor a felvidéki kisebbség bebizonyította a szűkebb pátriájához való hűségét.20 1989. november 17-én kitört a „bársonyos forradalom" Csehszlovákiában. Ott is kártyavárként omlott össze a kommunista diktatúra. Az irodalmi alkotásokat végre tárgyilagosan, az esztétikai értékeiknek megfelelően lehet értékelni. A RegioMadách-Kalligram gondozásában megjelent Üresjárat nagy feltűnést keltett. Esterházy János igazságáról évtizedeken át hallgatni kellett Szlovákiában és Ma­ gyarországon. A tevékenységét és a magyar kisebbség szenvedéseit bemutató mű­ vek csak késve jelenhettek meg. Mindig fennhangon hirdette a szlovák-magyar megbékélés, a közös alkotómunka gondolatát. Humanista felfogása a mostani, megváltozott világunkban is megszívlelendő. A kisebbségben élő magyarság hűen őrzi emlékét. De hivatalosan a mai napig sem állították vissza a becsületét, jó hírét Szlovákiában. Jegyzetek: 1 Esterházy János: A kisebbségi kérdés: Válogatott írások, beszédek, interjók. Válogatta, összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta: M O L N Á R Imre. Bp., Isler, 2000, 42. 2 Uo., 129. 3 Uo., 136. 4 Uo., 155. 5 Uo., 215. 6 Uo., 269. 7 Fábry Zoltán: Üresjárat. = F. Z. Összegyűjtött írásai. Összeállította: FÓNOD Zoltán. XII., Madách-Posonium, 2001,425. 8 Uo., 430. 9 Uo.,484. 10 Peéry Rezső levele Fábry Zoltánnak. Bp., valószínűleg 1946. május-június = Peéry Rezső: Gondolatok a tehervagonban, avagy Védőbeszéd a szlovákiai magyarok perében. Jegyz., utó­ szó: T óth László. Pozsony, Kalligram, 1993, 182. A Hét sovány esztendő gazdag termése című memorandum olvasható a könyvben. 11 S z a l a t n a i Rezső: A csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között. Regio, 1990. szeptem­ ber, 168. 12 Uo., 172. 13 B a l o g h Sándor: Esterházy János és a felvidéki magyarság sorsfordulói. = Esterházy János emlékkönyv. Szerk.: E S T E R H Á Z Y M alfatti Alice és T örök Bálint. Bp., Századvég, 2001, 142. 14 Magyar Nemzet, 1947. október 5., 1. 15 Fábry Zoltán levele Szalatnai Rezsőnek. Stósz, 1947. szeptember 17-én, gépirat, Szalatnai Rezső hagyatéka, MTA Kézirattár, Ms 4252/359 jelzet. 16 FÁBRY Zoltán: Az őrhely megszólal: Napló, emlékiratok, cikkek, levelek 1945-1948. Összeál­ lította, szerkesztette, az utószót írta: T óth László. Pozsony, Kalligram, 2007, 312. 17 Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai. IX., Pozsony, Madách, 1990, 300. 18 Juraj Z vara : Irodalmi sematizmus ellen történelmi sematizmussal?. Irodalmi Szemle, 1964, 7. sz., 618. 19 TURCZEL Lajos: Egy vita ütközőpontjainak vizsgálata. Irodalmi Szemle, 1965,1. sz., 39-43. 20 Fábry Zoltán A vádlott megszólal című memorandumához a szerkesztőség bevezetőt írt. Irodalmi Szemle, 1968, 7. sz., 577. 46 �B edecs L á szló A múlt mint alakzat* - A magyar próza „rendszerváltása", 1989-2008 A kilencvenes évek legeleje, azaz a politikai, társadalmi ás kulturális változások legintenzívebb időszaka a magyar irodalom új korszakának kezdetét is jelentette. A szabadság élménye, azaz a cenzúra megszűnése és ezzel párhuzamosan könyvki­ adók tucatjainak és új folyóiratok százainak (!) indulása alapjaiban rendezte át az irodalmi nyilvánosságot, változtatta meg az irodalomról folyó diskurzusok lehető­ ségét és tette a korábbinál változatosabbá az irodalom témáit és beszédmódjait. A kódolt beszéd szükségességének megszűnése tehát egy oldottabb, kérdésfelvetése­ iben is változatosabb irodalmat hozott létre, ami persze az ideológiai-politikai sza­ kadások és a pártoskodások korát is magával hozta. Ebből a több szálon futó törté­ netből én itt azoknak a műveknek egy részéről szeretnék beszélni, melyek a múlt feldolgozásával, azon belül is a Kádár-kori Magyarország néhol abszurd működé­ sének megértésével próbálkoztak, szembenézve eközben történetírás és regény, valóság és fikció, önéletrajz és én-elbeszélés különbségeivel. Könnyen tehetem ezt, hiszen az utóbbi húsz évben született, igazán jelentős magyar regények majd mindegyike kapcsolódik ehhez a problémához. De hadd kezdjem egy kicsit korábbról. A rendszerváltás éveiben mindenki na­ gyon várta a korábban tabunak számító témák felbukkanását, például 1956-os for­ radalom regényét, a Kádár-kor regényét, a börtönök és az internálótáborok irodalmiasított történeteit, vagy még inkább azokat a remekműveket, melyeket addig - évekig? évtizedekig? - az asztalfiókok rejtegettek; köztük a Nyugaton élő emigránsok korábban hozzáférhetetlen szövegeit. A nagy áttörés azonban elma­ radt. Megjelentek persze azelőtt tiltott művek, egyiknek-másiknak sikere is volt, szenzációnak számított, de katarzisról szó sem volt: ezek a könyvek nem tudtak meghatározó hatást gyakorolni a magyar próza fejlődéstörténetére. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a szocializmus évtizedeinek irodalmi feldolgozására ne lett volna mindennél erősebb igény: az igazán jelentős művek jó egy jó évtizeddel ké­ sőbb, a kilencvenes évek végén meg is születtek. Ezek nézőpontja, alapkérdése nagyon hasonló: milyen volt gyereknek lenni a hatvanas-hetvenes évek Magyaror­ szágán? Avagy: hogyan lehet az önéletrajz kódjait használva a közös múltról be­ szélni? Garaczi László Lem úr-regényei, Németh Gábor Zsidó vagy?, Kukorelly Endre TündérVölgy vagy Esterházy Péter Harmonia Caelestis és Javított kiadás című munkája is ezt a kérdést kerülgeti, az eredmények és a távlatok azonban természetesen mások-mások. De Nádas Péter nagyregénye, a Párhuzamos történetek is jelentős részben az 1956 utáni viszonyokkal foglalkozik, Kertész Imre pedig maga nyilatkozta, hogy a holokauszt-regényként számon tartott Sorstalanság voltaképp a Kádár-rendszerről * A szöveg egy készülő, hosszabb tanulmány eredetileg előadásként elhangzott válto­ zata. 47 �szól - ily módon a már a Nobel-díj után megjelent, 2003-as Kertész-regény, a Feltámadás is kinyit efféle horizontokat. A legújabb sikerkönyv, Dragomán György A fehér királya pedig megint csak egy gyerek nézőpontjából beszél a diktatúra műkö­ déséről, igaz, annak romániai változatáról. De megemlíthetők még Uáy János A bogyósgyiimölcskertész fia vagy az elsőkötetes Szakács István Történtek dolgok című könyvei is, melyek a vidék, a falu életét, nyomorúságát és persze örömeit tematizálják. Esterházy Péter Harmónia Caelestis (2001) című regénye és az ahhoz szorosan kap­ csolódó Javított kiadás (2002) az elmúlt két évtized magyar irodalmának két (egy?) kulcsszövege. A Harmónia olyan összegző, az ezredforduló magyar irodalmiságát mintegy magába sűrítő, katalogizáló, tablózó, szintetizáló munka, mely nem csak a jelenkori magyar prózát, de az elmúlt évtizedek, sőt alighanem a következő évek irodalmának megértését is meghatározza. Ami az összegzés tényét illeti, ezt, furcsa módon, a könyv körül kialakult plágium-vita igazolja leginkább, merthogy egyes becslések szerint a regény mintegy hatvan százaléka - mások szerint ennél is na­ gyobb része - jelöletlen idézetekből áll. Ezt egyesek a posztmodern szövegalkotás radikális eredményeként ünnepük, mások viszont, főleg az érintett írók, jogi prob­ lémaként kezelik. Külön érdekes, hogy számos ünnepelt Esterházy-mondatról derült már ki, hogy valójában (eredetileg) nem Esterházy-mondat, azaz ma már egyetlen mondatról sem állítható biztosan, hogy ebben a regényben olvasható elő­ ször. Mindez jelentősen átrendezte a kortárs magyar irodalom önértését, de ennél itt fontosabb számunkra az a munka, melyet ez a két Esterházy-könyv a közelmúlttal kapcsolatban, szinte törtészi ambíciókkal és eredményekkel elvégez. A Harmónia egy arisztokrata család meghurcoltatásának, kitelepítésének és megaláztatásának törté­ nete, avagy egy apafigura hősiességének, ellenállásának, erkölcsi tartásának és kényszerű bukásának eseménysora. Az első könyv nagyszerű játéka az, hogy az „édesapám" szó univerzális jelentésűvé tágul, helyettesíthet bármilyen tulajdonne­ vet a történelemben, a Javított kiadás viszont épp azt mutatja meg, hogy a Kádár­ rendszer nem hagyott senkit hőssé válni: az apa évtizedeken ál kényszerült titkosszol­ gálati jelentéseket írni a benne legjobban bízó barátairól és családtagjairól is - azaz végső soron mégis behódolt az őt bedarálni igyekvő kommunistáknak. Az első eset­ ben az alakváltások végtelen variációja - „édesapám" hol püspök, hol kiskatona, hol benzinkúti rabló, hol a bolgár Georgij Markov esernyős gyilkosa - azt jelzi, hogy az apa mindent és mindenkit jelent: kultúrát, nyelvet és történelmet is. Ezt a heroizált alakot formálja át a titkosszolgálati beszervezés története, de még inkább maguk a regényben szintén helyt kapó jelentések, melyek gyomorforgató képet mutatnak a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi hétköznapjairól. A csalásokról, a hazug­ ságokról, az állandó bizalmatlanságról és a reménytelenség miatti önpusztításról. Esterházy nyelvi tehetsége, műveltsége és humora az egyének szintjén tudta bemu­ tatni a szocializmus kegyetlenségét, ostobaságát és kisstílűségét, a Kis Magyar Porno­ gráfia valódi arcát. Ebből láthatjuk, hogy az apa - bár talán maga is gyenge volt - a kommunisták miatt nem lehetett az, akinek lennie kellett volna, nem lehet ott, ahol lennie kellett volna, merthogy „a történelem folytonosan kitúrta saját életéből". Végső soron ez a diktatúra, azon belül is Magyarország huszadik századi történeté­ nek legautentikusabb és legfájdalmasabb tapasztalata. Merthogy mindenkinek csak 48 �egy élete van. Azt hiszem, az állandó ide-oda hullámzás az, amitől Esterházy műve - mi, magyar kritikusok szeretnénk azt hinni - a közép-európai tapasztalat legfonto­ sabb, világirodalmi mértékkel mérhető dokumentuma. Kukorelly Endre regényére, a TündérVölgyre (2003) is igaz az a kortárs iroda­ lomban megfigyelhető jelenség, hogy az elbeszélő nem pusztán szemlélője a törté­ netnek, nem kívülálló, hanem résztvevő, aki mintegy elszenvedi az általa elbeszélteket. Ez az alaphelyzet viszont természetszerűleg az önéletrajz felé viszi a szöve­ geket. Kukorelly a Rom. A Szovjetunió története (2000) című kis könyvében már megpróbálta a „puszta emlékezés" révén visszaidézni a szocialista rendszer hét­ köznapjait, a hatvanas-hetvenes évek légkörét, hangulatát, tárgyi és szellemi vilá­ gát, lehangoltságát, reménytelenségét, jellegtelenségét. Az elnyomás és az ostoba­ ság, a bezártság-érzet és a szorongás abban a műben anélkül is tapintható, hogy a politikáról közvetlenül szó esne. Elég látni a hétköznapi élet sekélyességét és unal­ mát, hogy tudjuk, abban a korban, Európa ezen térfelén kevés esély adatott a kitel­ jesedésre, azaz a boldogságra. Mindenfelé falak, félművelt hivatalnokok, betartha­ tatlan szabályok, besúgók, intrikusok, pártkatonák voltak. A rendszer akkor még mozdulatlannak, végtelenül stabilnak tűnt és a legfurcsább tulajdonsága éppen az volt, hogy természetesnek álcázza a minden szempontból természetellenes, abnor­ mális, a polgárok többségét meghasonlásra kényszerítő állapotot. Igazi választás nincs, a rendszer mindenkit maga alá temet, a logikája durva, ellentmondásos, vagy ahogy a szövegben olvashatjuk: „nincsenek okok és összefüggések. Ok vagy nem ok, nem kérdés." A TündérVölgy kerülők nélkül indul a „családi boldogság" keresésére, és a leg­ fontosabb kérdése épp az, hogy az egyes emberek miként tudták felépíteni saját kis életüket a diktatúra présében. Mindezt nagyrészt egy gyerek szemszögéből meséli el, aki persze nem sokat ért a körülötte zajló eseményekből, sérülésekből, frusztrált­ ságokból, ő csak focizni szeretne, esetleg a lányok után szaladgálni és persze szülei szeretetét kiérdemelni. A történeti és a nyelvi emlékezet összefonódása, a történetírás és a regény nyelvének keveredése itt is megfigyelhető, sőt az is, amint az egyén történetében egy egész ország története tükröződik. Mindez ráadásul megfejelődik azzal a különleges narrációs technikával, melyben az elbeszélő úgyszólván maga is a szöveggel együtt születik meg, azaz nem tud semmit, ami szövegen kívül létezik: maga találja ki az emlékeit - és mivel az emlékek adják az Én magját, önmagát is. Ugyanakkor siet megjegyezni: „Remélem, marad mindig, amit kifelejtek.", és ez a beszédmódra is igaz: a rontott, hiányos vagy töredékes mondatok sokasága, illetve a folytonos visszakérdezések a megéltnek, megismertnek tűnő múlt ismételt elsajá­ títását végletesen megnehezítik. (Pl.: „1977. augusztus közepén halt meg az apám. Nem voltam ott, amikor meghalt, mert nem voltam otthon. Hanem külföldön nya­ raltam, egy Fekete-tengeri, csontig lerohadt szovjet üdülővárosban, és nem tudtam eljönni onnan, mert nem volt repülőjegyem. Vagyis persze volt nekem repülőjegyem, csak nem akkorra érvényes, hanem másfél hónap múlva, vagy három hét, és nem írták át az oroszok. (...) Ott voltam egyáltalán a temetésen? Mégis átírták a repülő­ jegyet a szovjetek?") A múltat tehát, melyben gyerekként nem volt rémálom élni, az utólagos tudás igyekszik, és joggal, szörnyűnek láttatni. De a lényeg ebben a poétikai kísérletben mégiscsak az, hogy bár a kiindulópont a múlt visszanyerhetősége, az emlékezet működtetése, az eredmény a nyelvhez való viszony átértékelése. 49 �Ugyanis a múlt is csak a nyelv segítségével ragadható meg, ez pedig folyamatos párbeszédet, az emlékek folyamatos újraírását, azaz változását eredményezi. Nemigen érthető meg az elmúlt évtized magyar prózája Nádas Péter monumentáis regénye, a Párhuzamos történetek olvasása nélkül. A szerteágazó, vol­ taképp a káosz uralta történetek, személyes sorsok itt is a történelem kulisszái kö­ zölt zajlanak. A gondosan formált, díszes mondatok, melyekbe rendkívül sok tabusértő erotika is kerül, voltaképp a testek történeteként beszéli el az egyes emberek élettörténetét, rendkívül újszerűen és óriási energiákat mozgatva. Azaz a történelem Nádas ideológiája szerint is agyonnyomja az embereket, ám itt a szabadulás útja is megjelenik, mégpedig a testek, az erotika lehetőségein keresztül. A regény poétikai kérdése pedig az, vajon megalkolható-e még a huszonegyedik században a nagyre­ gény, a tapasztalati világ egy jelentős szeletét magába foglaló esztétikai nagyforma. Lehet-e olyasformán Dosztojevszkij vagy Thomas Mann mintájára írni? Avagy Musil örökén haladva csak töredék lehet a végeredmény? Nádas egyik válasza erre a kérdésre az, hogy egy igazán radikális írói fogással a narrátor szólamát az esetek többségében alig különíti el a beszéltetett figurák szó­ lamától, sőt, lemondott arról is, hogy nyomdatechnikailag jelezze, mikor beszél a narrátora és mikor valamelyik szereplő, avagy hogy épp melyik szereplő. A vég­ eredmény egy hatalmas, áradó szöveg, melyben mindenki, minden időben, a leg­ különbözőbb helyzetekben és állapotokban, ugyanúgy nyilatkozik és reflektál (akár tényleges beszédben, akár gondolatban), mint a másik figura. A másik válasz az, hogy egy pesti bérház szűkös falai közül áradnak ki a történetek szálai, melyek nagyjából 1910 és 1989 közötti időszakot fogják át, ám az egyes szálak között nincs valódi hierarchia, mindegyik egyformán fontos, avagy egyformán jelentéktelen. Az viszont igaz, hogy bizonyos pillanatok kitüntetett helyet foglalnak el. Ilyen pillant például az 1956-os forradalom, melyről aligha írtak érzékenyebben, mint itt, de ilyenek a berlini fal lebontásának napjai is. Ami pedig a töredékességet illeti: Nádas meglebegtette, hogy talán lesz egy negyedik kötete is az így is közel kétezer oldalas regénynek... Mindezeken túl természetesen sok más, inkább a távoli múlttat tematizáló, de ezen keresztül is a történelem-mesélést problematizáló regény érdemelne figyelmet csak az elmúlt néhány évből is. Megkerülhetetlenek Spiró György (Fogság - 2005), Szilágyi István (Hollóidő) - 2001) és Márton László (Testvériség, I-III. - 2001-2003) regényei. Ami a poétikai problémákat, illetve az elbeszélő előtt álló akadályokat illeti, a helyzet ezekben a munkákban a fentiekhez hasonló: az emlékezés tökélet­ lensége, illetve az elbeszélés konstruáltsága eleve lehetetlenné teszi a történet stabi­ litását: azaz ahány elbeszélője van egy adott eseménynek, annyiféle történetet ka­ punk, sőt, ugyanaz az elbeszélő sem tudja kétszer ugyanúgy előadni a történetet. De feltétlenül említést érdemel Kertész Imre Felszámolás című, a rendszerváltás utáni értékkáoszról és az értelmiségi szerepvesztésről beszélő regénye, melyben a holokauszt traumája tovább dolgozik, tovább rombol, ám már a jelenkor tapaszta­ latával is szembesül. Vagyis: a magyar próza ma is sokszínű, szerencsére sokféle nyelvet használ, és olyan alapkérdésekkel is számot tud vetni, mint a közelmúlt érthetősége. 50 �Ta lálkozási pontok B edegi D ea Levéltárlatozás Tyekvicska Árpád közelről Az 1968-ban újraalapított Nógrád Megyei Levéltár jelenlegi igazgatóját, Tyekvicska Árpá­ dot tudományos tevékenysége, publikációi, közszerep-vállalása mentén jól ismerhetjük, tudhatjuk róla, hogy az 1956-os események és az azt követő időszak hazai szakértője, de magáról az emberről, életútjáról fél mondatokat is alig lehet találni. Ezt kívántuk pótolni felkeresésével. - A bátyámmal ellentétben én már kórházban születtem, Balassagyarmaton, 1960-ban, ám akkor még Legénden laktunk. Abban az időben Legéndnek 1040 lakosa volt, most 560-nál is kevesebb. Ha nem is zsáktelepülés, a főbb közlekedési utak elkerülik. Gyerekkoromban még iskola, vegyesbolt, posta, kocsma, önálló tsz és tanácsi hivatal működött ott, meg tejcsarnok, amiből mára talán csak a kocsma maradt meg. Ebből a gyönyörű környezetben elhelyezkedő községből nagyon so­ kan elvándoroltak az 1960-as évek végétől. Ugyanakkor a szomszéd falvak Nógrádsáp, Nézsa - még életerősek. - Miért kezdett el Legénd elsorvadni? - Az 1960-as évek végén, a '70-es évek elején a közigazgatási koncepciókban te­ ret nyert az úgynevezett „központi funkció nélküli" település fogalma. Azok a falvak, amelyeket ebbe a kasztba soroltak, kezdtek elnéptelenedni. Először a helyi téeszt körzetesítették, aztán Nézsára került a tanács, majd az iskola felső tagozata, mára pedig már az elsős diákok oktatása is. Ez Nézsát, ahol a téesz meg a tanács központja volt, megerősítette. Tőlünk viszont gyakorlatilag elvitt mindent és min­ denkit. Főként azt a kevés értelmiségit, akinek a falu közösséggé szervezésében lett volna fontos szerepe. - Ha jól gondolom, a családneve szlovák eredetű. - Legénd - a többi környékbeli községhez hasonlóan - a 17. század végén el­ pusztult, szlovák telepesek élesztették újra. Az én családom a 19. század elején költözött a környékre. A falu törzsét ma is az akkor érkezett katolikus vagy evangé­ likus tót famíliák adják. A szomszédjainkat is úgy hívták, hogy Szuhánszki, Hriagyel, Matús, Gerhát, Kollár. Az én nevem olt nem különleges. Amikor gyöke­ reiben is magyar környezetbe megy az ember, akkor figyelnek fel rá. Gyermekként olykor meg is szenvedtem vele, de sose gondoltam a megváltoztatására, már csak az őseim iránti tisztelet miatt sem. A lányaim meg egész jól elvannak vele. - Az általános iskolát még Legénden kezdte? - Igen, egy kicsi, de élettel teli iskolában, melyről nagyon szép élményeket őr­ zök. Aztán az 1970-es években, a szocialista emberré nevelés nagy műhelyében 51 �kitalálták azt, hogy a tehetséges paraszt és munkás fiatalok kerüljenek a járási székhelyre, ahol - állítólag - magasabb szintű képzésben részesülhetnek. Ma már ezt borzalmas ötletnek tartom, akkor azonban én is jelentkeztem, így a hetedik, nyolcadik osztályt Rétságon fejeztem be, az ottani diákotthon lakójaként. - A szülei Legénden maradtak? - Egy ideig igen, aztán 1978-ban ők is Rétságra költöztek. Mi is faluelhagyók let­ tünk. Bár vannak még legéndi rokonaim. Az emlékek, a gyerekkorom a szülőfa­ lumhoz köt. Vissza is szoktam járni. A község történetét is gyűjtöm, az anyag há­ romnegyed része már megvan, talán egyszer időm is adódik a megírására. - Milyen volt a gyermekkora? - Mint egy falusi gyereké. Nem voltunk szegények, de gazdagok sem. Átlagos falusi család volt a miénk. Édesanyám a téeszben dolgozott, édesapám meg a Du­ nai Cement és Mészművekben, Vácon, három műszakban. Munkába reggel négy órakor indult, és délután négykor ért haza. Amikor éjszakás volt, akkor este hétkor és másnap reggel jött meg. Hz volt az elköltözésünk egyik oka. - Az iskolában jó tanuló volt? - Igen, mindig. Legalábbis a kamaszkor beköszöntéig. - Semmi rosszaság? - Társaimmal mi is csináltunk furcsa dolgokat... Ami a falusi gyerekeknél szo­ kás, azt mind elkövettünk. A '60-as évek vége, a '70-es évek első fele falun is izgal­ mas világ volt. Minket még az a tradicionális paraszti értékrend nevelt, ami éppen azokban az években bomlott fel véglegesen. Ugyanakkor a bátyám révén, aki öt évvel volt idősebb nálam, már befogadói lettünk egy mindent átformáló érték- és életformaváltásnak. Meg azok a munkásfiatalok is adták a példát, akik ebben az időben kerültek fel Budapestre, és bejárva, vagy munkásszállón lakva, hosszú hajjal és szakadt farmerben jöttek haza, új zenét, furcsa szavakat, gondolatokat és visel­ kedési formákat hozva magukkal. Nekünk még a nagyszülők adták a regulát, de már ezek a fiatalok jelentették a követendő mintát. - Mi következett az általános iskolai évek után? - A nyolc osztály kijárása után jött a gimnázium, Vácon. 1975 és 1979 között jár­ tam az akkori Sztáron (ma Madách) Gimnáziumba, és ott is érettségiztem. Tanul­ mányi éveim alatt kollégiumban laktam. Sok rokonom élt Vácon, ott is voltak gyö­ kereim. - Milyen volt akkoriban Vác? - Remélem nem sértem meg a mai lakóit, de azt mondanám, hogy egy szocialis­ ta püspöki székhely, vagyis olyan egyveleg, amiből akkor több is volt Magyaror­ szágon. Egy történelmi polgárváros és egy panelerdő összetelepülése. Egyébként az a pár év meghatározó volt az életemben. Ott lettem szerelmese a múlt dolgoknak, a történelemnek. Addig talán csillagász akartam lenni, de orvosnak voltam kisze­ melve - ez volt az egyik nagynéném álma. Ugyanis a széles famíliában még egyet­ len értelmiségi se született. Az orvos meg a falusi ember akadémistája. Próbálta afelé terelni az érdeklődésemet, de végül is ő „hibázott", mert megkaptam tőle a Mondák könyvét Komjáthy Istvántól. Azt gondolom, a gyerekből felnőtté váló em­ bernek mindig van egy olyan élménye, ami meghatározza a későbbi életét. Nekem ez a könyv volt az, ami befolyásolta az érdeklődésemet, ezáltal a jövőmet. A gim­ náziumban már komolyabban foglalkoztatott a történelem. - A levéltár iránti érdeklődése is erre az időszakra datálható? 52 �- A kollégiumunkkal szemben volt a püspöki könyvtár és levéltár. Ez olyan ti­ tokzatos építmény volt, hogy felkeltette a fantáziámat. Titokzatossága abban rejlett, hogy a spaletták mindig be voltak zárva, ezáltal valamiféle várkastély-misztikum lengte körül, habár maga az épület építészetileg egyáltalán nem öltötte magára sem egy vár, sem pedig egy kastély formáját. Ennek ellenére számomra rendkívül izgal­ mas volt. Hárman-négyen egyszer becsöngettiink a kapuján. Nagy meglepetésünkre kijött az ottani könyvtáros-levéltáros, és elkezdett velünk beszélgetni. A későbbiek­ ben ügy odaszoktam, akkor már egyedül, hogy majdnem minden nap átmentem hozzá. Ez megint csak a história felé terelgetett. Hozzá kell tennem, olyan könyvtár volt, amilyen csoda már nincs manapság. Valamikor az 1950-es években, a szerze­ tesrendek fölszámolásakor több könyvtárból, hirtelen hordták össze az anyagát. Ezáltal nem lehetett tudni, hogy mi hol van. Voltak cédulák, amiket áthoztak a könyvekkel együtt, de hogy az adott cédulához tartozó könyv hol van, azt homály fedte. Rendezetlen könyvtár volt, olyan, akár egy őserdő. Én meg, csak ügy önszor­ galomból, segítettem a rendezésében. Azok a beszélgetések, az ódon könyvek illata, a légkör, egyáltalán az egész környezet nagy hatással volt rám. - Akkor főleg ez határozta meg, hogy a levéltárosi pályára lépett? - Ez is. Alapvetően volt egy történészi érdeklődésem. Nagyon sok történeti ponyvát olvastam el akkoriban. Ezek az élmények összeadódtak és megformálták azt, aki ma vagyok. - És ma is visszajár a püspöki könyvtárba? - Levéltárosként egyszer visszamentem, de akkor az már más volt. Másik könyvtáros fogadott, aki nem nagyon értette, hogy mit szeretnék. Megindultam befelé, mivel ismertem a járást, ő meg csak meglepetten nézett rám, én pedig rá. Az egészet ügy éltem meg, mint a kiűzetést a Paradicsomból. Akadt még egy hasonló élményem Legénden is, amikor egy ispánféle megkérdezte: a határban miért verjük fel a sátrunkat a lányaimmal - évente kiviszem őket egy éjszakára -, amikor az a terület egy hollandé. Én meg csak bámultam és nem voltam képes felfogni, hogy a legéndi határ, ami gyerekkoromban a miénk volt, ahol ügy repkedtünk egyik hely­ ről a másikra, mint a madár, már nem a miénk, nem az enyém... - Vác után következett az egyetem? - Vannak emberek, akiknek meglehetősen viharosra sikeredik a kamaszkoruk... Én nem akartam továbbtanulni. Bár, az első évben beadtam a jelentkezésemet, de nem készültem semmit, így esélytelen volt a dolog. Második évben is beadtam, de akkor meg nem mentem el a felvételire. Így lettem három éven keresztül - mint édesapám és több rokonom - a váci Dunai Cement és Mészművek fizikai munkása. Három műszakban dolgoztam. Az első beosztásom szerint adagolókezelő, aztán minőségellenőr voltam. Utólag az egészet egy nagy tapasztalatszerzésnek tartom. Láttam a nagybetűs munkásosztályt, amiről annyit papoltak akkoriban. Sőt, éltem a mindennapjait. Talán ezért is maradtam immúnis az ideológiai lózungokkal szem­ ben. Reggel négykor keltem, ha délelőttös voltam, este kilenckor mentem dolgozni, ha éjszakáztam - ugyanazt és ugyanúgy csináltam, mint ők. Amikor tizenkilenc évesen megválasztottak szakszervezeti bizalminak, egy kisebbfajta háborút vezet­ tem, mert nem akartunk beleegyezni az egyik kolléga igazságtalan béremelésébe. Ezért aztán nagy megbecsülésnek örvendtem az öreg szakik között. Viszont a szak­ szervezeti karrierem ezzel le is zárult. 53 �A munka kemény volt, a közösség nem viselte el a lógást, mindenkinek egyfor­ mán kellett húznia. A három műszakot meg csak elviselni lehet, de megszokni nem. Szóval az ember könnyen rájön arra, hogy érdemes tanulni. - Ez meghatározza azt, hogy ön milyen főnök? - Igen, bizonyos mértékig. Tanulságos visszagondolnom arra, hogy egyrészről állandóan a Szabad Európát hallgattam, másrészt meg Che Gevara képe volt a falamon. Ez jellemzője a kornak. Valójában még azok sem tudtak kilépni az adott politikai keretek közül, akik úgy érezték vagy úgy tudták, hogy már kiléptek. A lázadás és a dolgokkal való szembenállás se volt képes teljesen leváltani a belénk sulykolt paradigmákat. Persze Pesten, értelmiségi környezetben ez könnyebben mehetett, de Rétság vagy Vác magasságában, a gyárban az ember inkább a rend­ szer ideáit szegezte a mindennapok bornírtságával szembe. Azután az egyetemen kikopott belőlem minden illúzió. Ott lettem egy plebejus, igazságkereső baloldali­ ból nagyjából tudatos, „jobbos" ellenzéki. Ez már a nyolcvanas évek közepére tehe­ tő. Es az egészet talán az előfelvételisként Lentiben eltöltött egy év katonaidő ala­ pozta meg. A korom miatt előjogaim voltak, mégis utáltam az egészet. Álságosnak, nevetségesnek tartottam. Ebből is adódóan sima honvédként szereltem le, és ezt a rangot az egyetem utáni féléves szolgálat alatt is sikerült megőriznem. Nehezen viselem a váll-lapokon alapuló tekintélykeresést a civil életben is. - Milyen volt akkor az egyetemisták élete? - Szegeden a JATE földrajz-történelem szakára jártam. Sokkal kevesebb korlát, kötöttség vett minket körül, mint a mai egyetemistákat. Ők talán már komolyabban is veszik az egyetemet. Kicsit külön világ volt. Politikailag is. A nyolcvanas évek­ ben mi már szabad embereknek tartottuk magunkat. Nyíltan pofáztunk szinte mindenről. Legfőbb egyetemi élményem az Erdélybe járás volt. Először 1984 táján keveredtünk ki egy körútra. Akkor egy csomó embert ismertem meg. Utána vissza­ jártam hozzájuk, meg később másokhoz is. Persze a kiépült kapcsolatok mindig valami célt is szolgáltak. Volt úgy, hogy csupán élelmet vittünk, bár én leginkább könyveket, leveleket, üzeneteket. Futárféleség voltam, így megvolt a „forradalmi romantikája" is a dolognak. Erdélyben akkor a szegénység mellett még tényleg volt valami érintetlenség, tisztaság. A falvakban még élt a hagyományos paraszti világ, ami a kisgyermekkoromba vitt vissza. Szerelmek, kirándulások, átbeszélgetett, átbulizott éjszakák... Szóval szép volt. - A kötődése Erdélyhez megmaradt? -Sajn o s nem, mert 1987-ben megbuktam a határon a könyveimmel és leszedtek a vonatról. Majdnem egy napot üldögéltem egy fáskamrában a román kiskatonákkal. Végül egy ezredes megkérdezte, tudom-e, hogy hol vagyok. Én meg ránéztem a felette lévő Ceaucescu képre, és mondtam, hogy tudom. Aztán egy bokán rúgás­ sal megúsztam, de kitiltottak Romániából. Persze erről nem adtak papírt, csak leg­ közelebb már nem engedtek be. Így a kapcsolatok megszakadtak, sajnos. Utána már csak a román forradalmat követő napokban mentem vissza, de akkorra már nagyon sok régi ismerősöm elhagyta Erdélyt. Ki Svédországba, ki „Németbe", ki meg Magyarországra szökött, költözött, álházasodott... Amikor kiértem, Kolozsvárott már befejeződtek a harcok. Az első fellélegzésem a határon volt, mert az útleveleket nem a szokott fakabát ellenőrizte, hanem egy igen magas rangú katonatiszt. Korábban egy kis könyvecskében ellenőrizték, hogy 54 �nem vagy-e tiltólistán, de ezúttal csak mosoly fogadott és tisztelgés. Ez óriási pilla­ nat volt! Kolozsvárott töltöttem a szilvesztert. A legmaradandóbb élményem az a beszélgetés maradt, amit a kórházban folytattam egy Călin Nemes nevű fiúval, ő volt az, aki a tömeget vezette a főtéren, és az első lövéseket kapta. Kár, hogy azok a dolgok, amikben akkor bíztunk, nem úgy valósultak meg. A román-magyar vi­ szony esetében sem. Călin meg később öngyilkos lett... Végül nem újultak fel a barátságok, de azért még maradtak kapcsolataim. Meg itt volt a mi saját rendszerváltozásunk, amiben én is elég rendesen megfürödtem. Később meg a család. -C salád...? - Igen. 1992-ben kötöttem házasságot a feleségemmel, Hajnalkával. Balassa­ gyarmaton élünk. Két lányunk született azóta, Virág és Zsófia. Velük egyébként időnként ki szoktunk menni Erdélybe, de az már más. - Hogy került vissza Szegedről Nógrádba? - A nyolcvanas évek közepe táján a történeti demográfia egy új, felfutó tudo­ mányág volt, és én abba vetettem bele magam. Ezt összekapcsoltam a szülőfalum történetével. Legéndről kutattam és így elég sokat feljártam a salgótarjáni levéltár­ ba. Akkoriban Á. Varga László volt az igazgató, és valahogy megtetszett neki a szorgalmam. Értékelte, hogy képes vagyok Szegedről felbumlizni hozzájuk, kutatni a vakáció ideje alatt is. Általában a vendégszobában aludtam, de ha ott nem volt hely, akkor hálózsákban a kempingben töltöttem az éjszakát. Ezek - úgy gondolom - imponáltak neki, és amikor 1988-ban megürült a balassagyarmati részleg vezetői helye, akkor megkérdezte tőlem, mint végzős egyetemistától, hogy lenne-e kedvem ott dolgozni. Örültem a felkérésnek, mert sosem merült fel bennem, hogy elhagy­ jam Nógrád megyét. A katonaidőn, meg az egyetemen kívül mindig itt éltem. A családom is ide kötött, így evidens volt, hogy igent mondtam a felkérésre. Az 1988-as második félévemet, ami egyben az utolsó is volt, azt már Balassagyarmaton töltöt­ tem. Ezért már munka mellett tettem le az államvizsgát - egyébként minden külö­ nösebb probléma nélkül. 1992-ben kineveztek igazgatóhelyettesé. 1999-ben azután, amikor az elődöm Budapestre, a fővárosi levéltár élére került, engem neveztek ki a helyére. Azóta ez a második ciklusom. - Ez egy töretlen karrier... - Egy évnyi megszakítás azért volt a levéltári munkámban. Ehhez hozzátartozik az, hogy 1994-ig az úgynevezett „ügynökkérdés" lényegében az asztal alá volt söpörve. A távozófélben lévő Boross-kormány ugyan hozott egy törvényt, de nyil­ vánvaló volt, hogy az nem eredményez megnyugvást. A kormányváltás után, az akkori belügyminiszter egy levéltárosokból, történészekből álló civil bizottságot bízott meg azzal, hogy vizsgálja meg az emlékezetes 1989-90-es iratmegsemmisítés után megmaradt állambiztonsági iratokat - legalábbis azokat, amelyeket a belügy pincéiben őriztek -, készítsen róluk jelentést, és tegyen javaslatot a jövőbeni kezelé­ süket illetően. Az egyik levéltáros egyesület engem delegált a bizottságba. Civilek ekkor nyertek először bebocsátást ebbe a világba, léphettek be a „bánya" - ahogy a páncéltermet becézték - bejáratán. Egy előttünk addig teljesen ismeretlen világot tártunk fel. A munka legfőbb konklúziója az volt, hogy a megmaradt iratok nem maradhatnak többé titokban. Azoknak, akikre vonatkoznak, tehát az egykori áldo­ zatoknak és megfigyelteknek, jogot kell adni arra, hogy megismerjék a tartalmukat, 55 �vagyis láthassák azt, hogy a diktatúra milyen módon és eszközökkel befolyásolta, nem egyszer tette tönkre az életüket. Továbbá a társadalom számára is fel kell mu­ latni a kommunista diktatúra alantas módszereit, vagyis a tudományos feltárás előtt is meg kell nyitni a dossziékat. Mindehhez pedig az iratokat át kell adni egy civil levéltárnak. - Mi lett ennek a munkának a hozadéka? - Amikor a bizottság befejezte a munkáját, felvetődött az, hogy az ügynöktör­ vény módosításának előkészítéséhez, illetve a későbbi Történeti Hivatalnak elneve­ zett intézmény létrehozásához kellene a belügyminisztériumba valaki, aki az ügy mellett elkötelezett, és civilként mozdítaná elő a folyamatot. Mivel Á. Varga László jóvoltából a bizottság tagjai közül én fordíthattam a legtöbb időt a munkára, rám esett a választás. Így lettem egy évre miniszteri főtanácsadóként a Belügyminiszté­ rium főosztály nélküli főosztályvezetője. Sok minden mellett közreműködhettem abban, hogy a diktatúra áldozatai számára, még ha kezdetben nyögvenyelősen is, de lehetővé vált az iratok megismerése, és hogy megszületett az új ügynöktörvény, annak következtében pedig létrehozhattuk a Történeti Hivatalt. Miután a Hivatal megalakult, az én „küldetésem" véget ért, visszatértem a gyarmati levéltárba. -M ilyen szereppel bírnak a mai levéltárak? - Valamikor a levéltár egy jobban méltatott intézménye volt a magyar közigaz­ gatásnak, a magyar tudományos életnek. Főként a kilencvenes évek elején, az em­ lékezetes kárpótlás időszakában tettek szert széles ismeretségre. Akkor érezték igazából társadalmi méretekben, hogy mi is a levéltár és mennyire fontos intéz­ mény, hiszen nélküle a kárpótlást nem lehetett volna végrehajtani. Akkor ezrek, tízezrek, százezrek kerültek kapcsolatba az intézményeinkkel, és nagy igyekvést, tudást tapasztalhattak meg ott. Ez egyfajta presztízst adott. Úgy gondolom, akkor a szakma elszalasztottá ennek a helyzetnek a kihasználását. Az a probléma, hogy a levéltárat ismerni kell ahhoz, hogy értékelje az ember. Részben hivatali feladatokat látunk el, az állami, önkormányzati szervek, intézmények iratait őrizzük, illetve gondoskodunk arról, hogy az ottani iratkezelés megfelelő úton-módon folyjon és a történeti értékek fennmaradjanak. Ugyanakkor a társadalom, természetes módon, kultúrateremtő és közvetítő szerepet is vár tőlünk. S valóban, olyan kulturális kin­ cset őrzünk, ami bátran összevethető bármely múzeum, vagy könyvtár anyagával. Ha valaki a jogait akarja érvényesíteni, akkor hozzánk fordul a szükséges doku­ mentumokért. De azok is ide térnek be, akik tudják, hogy a jelen dolgai a múltból nőnek ki. Az egyén is csak úgy képes elhelyezni magát a világban, ha tisztában van azokkal a gyökerekkel, amik a többi emberhez, vagyis a társadalomhoz kötik. Amikor az identitásunk megerősítéséről beszélünk, akkor az a családunk, iskolánk, lakóhelyünk történetének a jobb megismerését is jelenti. - Elhanyagolják a levéltárakat? - Úgy látom, a levéltár a kultúra és a közigazgatás két szférája között lebeg. Nem az identitásválság miatt, nem azért, mert mi nem tudjuk a feladatunkat, hanem azért, mert a források elosztói nem értik ezt a kettősséget. A kulturális kormányzat oldaláról nem igazán ismerik a közigazgatási funkciót, ugyanakkor a közigazgatás részéről idegennek látják a kultúra területén játszott szerepünket. Amíg feladataink egyre nőnek, addig anyagi, személyi lehetőségeink jelentősen szűkülnek. Ezt az ellentmondást minél előbb fel kellene oldani! 56 �A MI MARAD S Z EPES E A R ö p k e ív e k r ik a a mélybe hajolnak A Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaság 2008 évi antológiájáról Ha az ember a kezébe veszi egy művészeti társaság anto­ lógiáját, az első kérdés, ami felmerül benne: mi köti össze ezeket az alkotókat, mi ser­ kenti őket közös munkára. Ez­ zel a kíváncsisággal vettem kézbe a Röpke ívek 2008-as kötetét, és a közös vonások, az összetartó jegyek műről műre haladván tisztultak ki, rajzolódtak egyre markánsabbá. Szerencsés választás volt Konczek József müveivel kezdeni a kötetet: az ő első verse, a Bariók ménesei emblematikus megjelenítése nemcsak ennek a művészi csoportosulásnak, hanem mai művészi világunk egy körvonalazható, meghatározott rétegének, azoknak, akik az „elformátlanodott", szabálytalan, értéktelen létet hagyományos, költői formában próbálják szabályozni. Kon­ czek ezt szonettben teszi - de egy olyan szonettben, amelynek utolsó szakasza rontott, csonka. Ugyanazt a törekvést valósítja meg benne, mint nemrégen megjelent kötetében, a Formáért sóvárgóban. Meglelünk egy formát, egy megformáltságot, kifejezésmódot, megpró­ báljuk kusza életünket általa rendezni, de csak egy pontig sikerül. A diagnózi­ sig, a bajok feltárásáig, fájdalmaink fel­ mutatásáig. A megoldást még nem ismerjük. Arra még nincsen kialakult formánk. Konczek versei Bartóktól indulnak - ez az ő saját „röpke íve" -, a Diszkón keresztül a Rock balladáig, a „lélekmély Bartók-fúgáktól" a „kigörcsölt sarkokig", meztelen szégyenig, ragacsos, szakadt világig: egy sajátos haláltánc-vízióig. A kettő között Konczek népi ihletésű, népdalt visszazengető versei, meg az Öreglegén című, amelyben „hamubasült" palacsintát kínálnak; a Bazsalikom-versben „agyag országunk" kerül „bontásra, rontásra". Mindaz, ami Konczek verseiből képpé válik, jellemző lesz az egész kötet képei­ re, gondolataira: az elszegényedett, célja­ it vesztett ország jelenik meg az írások túlnyomó többségében. Ez a legfonto­ sabb közös láncszem, ami összeköti az alkotókat, ez az a realista szemlélet, amelynek lényege - ne tévedjünk: nem azonos a stílrealizmussal, ami egy meg­ határozott történelmi korhoz, a 19. szá­ zad második feléhez köthető, és itt a kötetben vannak többek között natura­ lista, szecessziós, szürrealista, az ab­ szurd felé hajló (Soós Géza) írások is - a való világ problémáinak észrevétele, megragadása, erőteljes felmutatása, an­ nak reményében, hogy éppen a feltárás segíthet hozzá valamiféle megoldáshoz. A népiség és a realizmus összefonó­ dását vizsgálja Kristó Nagy István, a kötet 87 éves doyenje, Németh László 57 �U tolsó kísérlet című regényében, amelyet nem csupán a szenteknek kijáró elragad­ tatással méltat, de helyes mértékkel értékeli, érzékelteti azt is, milyen nehéz­ ségek adódnak Németh Lászlónak az élőbeszédtől elidegenedett dikciójából, a párbeszédek irreális bonyolítottságából. Az ország jelenlegi helyzetének feltárá­ sához lényeges adalékokkal járul hozzá Holeczné Szőke Zsuzsanna szociográfiá­ ja, az irodalmi igényekkel megfogalma­ zott C sesztvéről hívogatok. És Konczek hamubasült palacsintája mellé felsora­ kozik - egy Sütő András idézet jóvoltá­ ból - a hamubasült pogácsa is, mint a család megtartó erejének szimbóluma. Csesztvén egy családnál nagyobb közös­ séget kell összetartani, ehhez a helység „jeles lakóit" meg kell szólaltatni, emlé/ kül hagyni őket az utókornak. Es ha­ gyományt is kell teremteni, mert a ha­ gyomány a legerősebb összekötő kapocs. (Emlékezzünk a H egedű s a háztetőn ref­ rénjére, amelyet hol a főszereplő Tevje, hol a közösség bölcs rabbija, hol a népet képviselő kórus zendít fel: - A hagyo­ mány! A hagyomány! -.) Itt, Csesztvén ez az újonnan teremtett hagyomány egy gyertyagyújtó szertartás, ami először a szerző jelenlétében zajlik, de érezhetően máris meggyökeresedik. Ketykó István verseivel a magyar lírai hagyományba kapaszkodik: költésze­ tünk legnemesebb vonulatából emeli ki azokat az alkotókat, akiknek gondolatait variálja, folytatja: József Attila, Radnóti, Pilinszky egy-egy sora fénylik fel Ketykó megrázó versmondatai mögött, amelyek közt igen erőteljes képek vannak: „fény­ ben röpködő napjaitokra / szemem pa­ razsa rácsodálkozik / átvéreztek rajtam holtomiglan". Szerelmes verseinek mot­ tóját attól a költőtől választja, aki ma élő költőink közül talán a legtöbb szerelmes verset írta a legtöbb ihlető múzsának: Baranyi Ferenctől. 58 A hagyományból, ha rituális jellege, érzelmi töltete kiürül, hamar megszo­ kás válik, ez felrobbanthat olykor még erős kapcsolatokat is. Nógrády Andor V álásból nászút című novellája azt az érzelmi ambivalenciát mutatja be, am i­ kor a megszokott régit elhagyjuk egy újdonságával csábító másikért, de - és itt érezhető a kötet fölött lebegő realiz­ mus ereje - átgondolván az elveszíthető régi és a megszerezhető új közti értékkülönbséget, a közös múlt erős, megtar­ tó emlékei győzedelmeskednek. Katona Ágota szép képei, fojtott indulatai mö­ gött ott süvít valami hideg hiány, am i­ től a szép képek is kihűlnek, holdmeszszeségű hidegkékessé válnak. Gombár Endre nem kisebb igénnyel lép a világba, mint hogy megtalálja - ha volna, ha hinni tudna benne - a bölcsek kövét, amely a jólétet, a boldogságot, az igazságot és a szabadságot hozza el mindenkinek. De még saját kis körében sem tudja megvalósítani az értelmes élet célját és feltételeit, még egy gyer­ mekjátszótér gondját sem tudja a kö­ zösség megoldani, miközben távol a vitatkozóktól, egy hajléktalan hullám­ papíron hajtja álomra fejét. A kötet számomra legsokkolóbb al­ kotása Soós Géza A lég y m in im u m című novellája, ez a kafkaian elidegenedett, beckettien abszurd, csehovian tragikus két oldal: életkép egy létező vagy létez­ hető - hiszen éppen ez a realizmus lényege, hogyha nincs is olyan, am i­ lyenről írunk, de pontosan olyan lehet­ ne - sorsról. Egy emberről, aki számára a külvilág folyamatosan eltávolodik, belső magányában az egyetlen társa egy légy, „akivel" megosztja szánalmasan szegény ételét és tagolatlan idejét. És van másfajta elidegenedés is: az életmód különbségéből adódó, megszüntethetetlen távolság. Szávai Attila írásában egy riporterlány vidékre megy �„életanyagért", de a mélységesen le­ hány morzsára fanyalodik az Aszalt hangoló látványokból csak az izgatja: a alma roppan költője. szegénységhez melyik irodalmi műfaj Tematikailag látszólag kirí a kötet illik a legjobban. Az ő megoldása: a líra. szépirodalmi anyagai közül T. Pataki A szegény emberé: „nem érzi sorsom László esszéregényének (Árnyékot vet a súlyát, ami fákat képes kidönteni... a dél) részlete, amelynek mottója árulja el, szegénység inkább valami horror, amit miképpen kapcsolódik a mű ehhez az meg lehet szokni". A kettejüket elvá­ antológiához: „A történelemben az lasztó szakadék áthidalhatatlan. Bácsik epizodista csak antihős lehet." Mert­ Katalin Hajléktalan -ja bevallva-bevallat- hogy a főszereplőnek jut a főszerep, a lanul a mai Magyarország egyik szim­ történelem folyamatait a háttérből a bolikus alakja, a kétosztatú társadalom szürke eminenciások katalizálják. Róluk alsó, tömeges részének jelképpé szilár­ csak a történelem tudorai tudnak: Kos­ dult figurája, körülötte jellemző kellé­ suth, Majtényi, Madách neve mellett kei: kopott-foszlott kabát, háton cipelt még egy Zerffi is rejtve marad, nem­ koszos paplan, zörgő bádog és hullám­ hogy egy Frideczky. Aki ráadásul vá­ papír. (A hullámpapír refrénszerűen tér lasztási csalással került befolyásos hely­ vissza ebben a kötetben.) re. ó igen, a történet ismerős. Szociografikus igényű és megvalósí­ Németh Péter Mikola József Attilá­ tású egy önarcképnek szánt írás, Szőke hoz szóló verse példázza: miképpen hangolódik el, fordul meg egy átvett Zsuzsa Próbatétele. Késpenge élességgel választja el egymástól a társadalom gondolat az utód kezén, és válik a szigo­ rétegeit, bejelöli, hol áll ő maga, hová rú formából a végén leeső-lehanyatló szándékszik bekerülni a hierarchiában, alakzat. (A megoldás igen hasonló Konczek Bartók-verséhez.) Másik verse se feljebb, se lejjebb. Nemcsak önarckép: egy útját kereső nemzedék látlelete. - képvers: különféle nagyságú és típusú Ádám Tamás hamisítatlan alanyi költő: betűkből formálódott figurális kompo­ önmagán keresztül szűrve nézi, éli meg zíció. Ha a betűk formálta alakzatok a világot, s amilyen a világ, olyanná mentén olvassuk a verset, összefüggő válnak benne érzelmei, hangulatai. Ezért versszöveget kapunk, amelyben generá­ lehet, hogy még boldognak, hiánytalan­ ciók ölelkeznek: nagyanyák, nagyatyák, nak érzett állapotaiban is ott feszül egy apák között szövődik kapcsolat a „Vi­ pattanásra kész húr idege, pedig olyan lággá vert igazság" visszaszerzéséért. nagyon keresi a támaszt két ráfonódó Saját életünk legendáit is megidézi a combban, egy megtartó ölelésben, s oly polgárpukkasztó vízió - de hiszen nem volt-e polgárpukkasztó a magát „Nagy sóváran fakad fel belőle a Fohász. Szerelmi libikóka Onagy Zoltán há­ Generációnak" (Bereményi filmje) minő­ rom kis története, melyben a feloldódás sítő nemzedék? Ott lüktetnek a sorokban vágya melegíti a ki-kitörő sértődéseket, a Syrius együttes számai és költőtársak indulatokat. Majnik László versei visz- vendégszövegeire komponált ritmusok. A Zavar 4. Vass Imre műve, zavarba szarántanak a „bomlott országba": szét­ rohadt elvek között, vodkás hányás hoz: feltételeznünk kell, hogy volt már 1., közben, étel helyett a pizzának csak a 2., és 3. is, és várható a folytatás is. Mert szaga jut ( Vers a reggeli kávéhoz), a Nyu­ életünk tisztázatlan körülményei miatt gati aluljáróban fészkel a szerelmes vers állandóan zavarban vagyunk: a volt lírai énje (Úgy szeretlek), almára és né­ szeretőjéhez váratlanul beállító nő nem a 59 �szerelmet jött visszaperelni, csak bejelen­ tette, hogy gyereket vár. Teljes bizton­ sággal nem is derül ki, az új partnertől avagy e régitől van a gyerek. A zavaros kapcsolatból mintegy menekülve lép ki a házból, de nem tud mégsem elszakadni, még egyszer visszanéz - és ez az óvatlan mozdulat majdnem az életébe kerül. Végülis nincs halál, nem történik tragé­ dia -csak boldogság nincs sehol. Zonda Tamás Sárgaházi tersének színhelye már egyenesen az őrültekháza. Lakói nem őrültek, csak - magányosak, depressziósak, a társadalomból kieset­ tek, különös tevékenységeket űznek: horribile dictu - festenek. Ez már elég ahhoz, hogy az elmebeteg soha el nem tüntethető billogát süssék rájuk, és vég­ képpen kirekesztődjenek a kinti normá­ lisak (???) világából. A kötet egyetlen tanulmány jellegű írása Nagy Csilláé, aki József Attila és Szabó Lőrinc egy meghatározott kor­ szakban született verseit hasonlítja össze, pontosabban vetíti-kopírozza egymásra. Az egyformásítástól választ vár a „paradigmaváltás" varázsszavá­ val szándékosan titokzatossá, megfoghatatlanná ködösített folyamat néhány 60 kérdésére, az alkotó és müve teljes elidegenülésére, és sok minden másra, ami ma a posztmodern irodalomelméle­ tet foglalkoztatja. Minthogy az egész teória erősen vitatható, problematikus, nincs mód rá, hogy itt tudományos eszmefuttatásokba bocsátkozzam, csak jelezni szerettem volna, hogy az antoló­ gia merítése az elméletre is kiterjed. Izgalmas, érdekes, az összeolvasás so­ rán meghatározott arcélű gyűjtemény az idei Röpke ívek, jelzi, hogy az alkotógárda egyformán élénken reagál közös gondja­ inkra. A nyomasztó összképből az is kiderül, hogy zaklatott, irányvesztett életünkben megmérgeződnek az emberi kapcsolatok is, a napi feszültségtől átita­ tódnak, megromlanak, megszűnnek. A kötet íve jelenleg lefelé hajlik. Remélhet­ jük talán, hogy csak röpke időre? Az örök optimistákban néha még van erő az újrakezdéshez. Egy ilyen antológia tanú­ ságtétel a közösség megtartó ereje mel­ lett, a hagyomány ébren tartása mellett mi más lenne ez, ha nem a muszájHerkulesek optimizmusa? (Madách Imre Városi Könyvtár, Balassagyarmat, 2008) �N agy C silla Közérzet a kultúrában Menyhért Anna: E lm o n d a n i az e lm o n d h a ta tla n t. T r a u m a és iro d a lo m Menyhért Anna harmadik ta­ nulmánykötetében klasszikus­ nak mondható irodalomtörté­ neti és elméleti problémák (személyesség, autobiográfia, történelmi tapasztalat, referencialitás, kulturális emlékezet stb.) újszerű megközelítését kínálja, egy olyan módszertan keretében, amely nemcsak az irodalomtudományon belüli elméleti irányzatok közötti átjárás lehetőségét, hanem az irodalom és a társadalomtu­ dományok átfedéseinek, kölcsönhatásai­ nak feltérképezését is lehetővé teszi. Az elemzések kiindulópontja a pszichológia/pszichoanalízis alapfogalma, a tra­ uma - nem ez az első eset, hogy a foga­ lom az interpretáció eszközévé válik, a szerző azonban ennél jóval többet vállal: a könyv célja a trauma hazai irodalmi közbeszédbe való bevezetése, elméleti meghatározása, elkülönítése, gyakorlati alkalmazásának széles körű bemutatása a nem (vagy nem csak) társadalom tudományi diskurzuson belül. A trauma fogal­ ma önmagában sem egységes: Menyhért Anna a rendelkezésre álló definíciók/szemléletek közül leggyakrabban angol-amerikai teoretikusok, köztük Shoshana Felman-Dori Laub írásait, Judith Lewis Herman és Erwing Yalom kapcsolódó szövegeit alkalmazza. Olva­ satában a trauma az irodalmi jelenségek leírásának eszközévé válik: komplex szerkezete, a betegség kialakulásában és a gyógyulásban betöltött szerepe egyfaj­ ta szabályos rendszerként fogható fel, amely - bár mindenkinél egye­ di, és a hatás is sajátos, ame­ lyet kivált - egyfajta rítust is feltételez, amely az egyéni és kollektív traumát, valamint az irodalomtudományos értelme­ zésének lehetőségét is össze­ kapcsolja: „A trauma fogal­ mához hozzátartozik a hallga­ tás, pszichológiai értelemben éppúgy, mint a kulturális emlékezet vonatkozásában. A trauma elszenvedője ugyanúgy nem képes arról beszélni, amit átélt, mint ahogy a súlyos társa­ dalmi traumákat hallgatás övezi. A traumaelmélet úgy véli, hogy a gyógyu­ lás feltétele a történtek elmondása, az egyén és a társadalom esetében egy­ aránt." (5.) A szerteágazó definíciók mindegyikére jellemző, hogy a traumát törésként fogja fel: olyan eseményről/hatásról/mozza­ natról van szó, amely megváltoztatja a korábbi viselkedésformákat, működé­ seket, magát a személyiséget. Juliet Mitchellnél olvashatjuk, hogy a trauma „valamely védőréteg olyan mérvű sérü­ lése, hogy az már nem kezelhető azok­ kal a mechanizmusokkal, amelyekkel a fájdalmat és a veszteséget általában kezelni szoktuk. A sérülés annyira sú­ lyos, hogy még ha számítunk is az ese­ mény bekövetkezésére, a hatást akkor sem lehet megjósolni". Ennek eredmé­ nyeképp, a védekező és stratégiai fo­ lyamatok révén az értékstruktúrák átrendeződnek, és Mitchell szerint ma­ ga a nyelvhasználat is módosul: „azok a 61 �betegek, akik véleményem szerint a trauma valamely vonatkozó formájától szenvedtek, sajátos kapcsolatban álltak a nyelvvel" (J. M.: Trauma, felismerés és a nyelv helye. Thalassa, 1999. 2-3.). Ez az összefüggés teszi lehetővé, hogy a sze­ mélyesség, az „önmagam" elbeszélhetősége, valamint a nyelv, amely „en­ gem" egyszerre olvas és elbeszél, a bevezetett új fogalom kontextusában legyen a könyv kérdésfelvetésének egyik központi tárgya. Menyhért Annát idézve „a trauma akkor válik irodalmi értelemben elmondhatóvá, ha kialakul az ehhez szükséges irodalmi nyelv. Ez a nyelv nem elfedi a traumát, nem hallgat róla, hanem színre viszi a törést, azt, hogy a trauma előtti nyelv alkalmatlan a trauma elmondására, s ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a szakadásnak az új nyelvben látszania kell, mert múlt és jelen így kerülhet benne újra kapcso­ latba" (6.). Az irodalmi mű ilyenkor a trauma feloldása, „kibeszélése" (legyen az egyéni vagy kollektív), az irodalmi elemzés pedig azt vizsgálja, milyen stilisztikai-retorikai és narratív struktú­ rával rendelkezik a szöveg, amely vég­ rehajtja ezt a megszólalást. A kötet írásai közül mindenekelőtt a Javított kiadásról és Kertész Imre műveiről (Sorstalanság, Felszámolás, K. dosszié) szólóak, valamint a Belső út - A koholmány botrá­ nya című Benjamin Wilkomirski-olvasat jelent példát erre, és számos termékeny következtetést tesz lehetővé, minde­ nekelőtt az egyén és a környezet kölcsönviszonya, az írás és a beszéd elkü­ lönülése, az identitás azonosíthatósága viszonylatában. Érdekes, hogy a prob­ léma variációja Menyhért Anna korábbi könyveiben is feltűnt: az „Én"-ek éneke (Orpheusz, Bp., 1998) a lírai én integri­ tásának, pozíciójának kérdése, az én­ másik viszony, a retorikai olvasás adta lehetőségek felől közelítette a szemé­ 62 lyességet; Az olvasó alibije kötetben (Ki­ járat, Bp., 2002) pedig a címadó tanul­ mány a krimiolvasás egyedi/irányított, a Vers és valóságról szóló tanulmány pedig a Szabó Lőrinc-szöveg önértelmező jellegét helyezi az érdeklődés középpontjába. Itt viszont „a szemé­ lyesség [...] konstrukció, mégpedig olyan, amely a szövegeket nem meg­ előzi vagy követi, hanem éppen az olvasásuk során keletkező és működő hatás, amely a különböző műfajok ese­ tében, az adott műfaj (olvasásának) hagyományaiból következően más-más intenzitással és funkcióval bír. [...] A személyes olvasás tehát az elkerülhetet­ lenül jelen lévő személyességre mint konstrukcióra való reflexió révén a má­ sik szavát teheti jobban hallhatóvá." (51.) A fentebb idézett hely a személyes­ ség másik, a kötetben telten érhető értelmezéséről ad információt, amely a befogadói tevékenység újragondolásá­ val alakul ki. A Személyes olvasás. Trau­ mairodalom című tanulmány (Alice Kaplan-, Janet Frame- és Németh Gáborszövegek elemzésével) azt vizsgálja, bizonyítja, hogy az interpretáció maga tekinthető egy traumatikus aktusnak. Egyrészt azért, mert a pszichológia álláspontja szerint a trauma az elbeszé­ léssel (és ebből következően az olvasás­ sal is) átadható, a tapasztalat így bizo­ nyos mértékig „személyessé" válik a hallgató/olvasó szempontjából is. Más­ részt, a trauma az olvasás és a kritikusi tevékenység metaforájaként is feltűn­ het. A traumatikus állapotra jellemző, hogy adott szituációkban tünet formá­ jában újra meg újra felidéződik az egyén számára, és befolyásolja az adott helyzet megélését, a viselkedésformát, vagyis bizonyos értelemben úgy műkö­ dik, mint azok a prekoncepciók és elő­ ismeretek, amelyeket a befogadás során működtetünk. A traumatikus emlékezet �„különbözik az emlékezet normál mű­ ködésmódjától: nem történetszerű, ha­ nem fragmentált, nem kontrollálható, hanem váratlan emlékbetörések jellem­ zik" (5.), amely szövegszerűen nyelvi alakzatként; a kritika, az újraolvasás tekintetében pedig egyfajta irányított (meghatározott szempontú, bizonyos problémákat középpontba állító, a saját érdeklődést és értékrendet előtérbe helyező) olvasásként jelenik meg. Ezt a tapasztalatot értelmezi az F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lány regénye című köny­ véről szóló rövid írás, illetve a nagyobb lélegzetvételű, és a József Attila-kutatás szempontjából is igen figyelemre méltó a Memoár mint anyai szó című tanul­ mány, amely Vágó Márta, Szántó Judit és Kozmutza Flóra visszaemlékezéseit elemzi, és amelynek kiindulópontja (és a bizonyítás tárgya), hogy van olyan kö­ zös szempont, egyfajta minta, amely mindhárom szövegszerveződést megha­ tározza, alárendeli egy személyes célnak. A választott séma, a trauma fogalma olyan személyesség-értelmezésre ad lehetőséget, amely (egyelőre) nem irányzatfüggő, véleményem szerint például a feminista irodalomkritika számára éppúgy hasznosítható lehet, mint mondjuk a medialitás-elméletben (hiszen közvetítők és közvetített tartal­ mak rendszeréről van szó). A kötet harmadik szempontja - ahogy erre a bevezetőben a szerző felhívja a figyel­ met - trauma és ideológia összefüggése, amelynek vizsgálata valóban szükségszerűnek látszik akkor, ha a „személyes olvasást" a traumafogalom értelmében egy részben feltérképezhető, a tünetek­ ből részben felfejthető mintázatként értjük, amely rítusok ismétlődésére, elkülönülésére épül, visszakövetkeztetések révén azonosítható, és nem ritkán irányzatoknak, szemléleteknek is meg­ feleltethető. A kötet két utolsó tanul­ mánya hangsúlyozottan foglalkozik ezzel a kérdéssel: az egyik az 1945-56 közötti agitatív antológiaköltészet olva­ satát nyújtja, a másik pedig Stephen Greenblatt és Paul de Man párhuzamos, az ideológiát meghatározó szöveghelye­ it kiindulópontnak tekintve, Greenblatt teoretikus szövegeinek elemzésével azt mutatja meg, hogy az olvasás program, amely korszakonként, rendszerenként, sőt személyenként változik. A tanul­ mány végkövetkeztetése szerint „a Greenblatt által elemzett, kísértetjárásokról - a személyes és a történelmi konf­ liktusok perszonifikációjáról, másikjairól - szóló beszámolók ennek fényében elképzelhetők az önéletírás válfaja­ ként", sőt közben „a halottak megszólí­ tásán keresztül megszólított történelem a saját magához, saját magáról, saját történetiségéről való regényes beszéd alkalmát is megteremti" (222.). A tíz tanulmány a trauma fogalmá­ nak irodalomtudományos értelmezését alapozza meg, a hazai elméleti munkák körében így hiánypótlónak mondható. Mind a definíciórendszer, mind pedig az ezen alapuló, vállaltan újszerű ér­ telmezői nyelv a szövegekben mutatja meg magát, tudományközi és teoreti­ kus irányok közötti keskeny mezsgyén egyensúlyoz, illetve az elemzések so­ rán ezek közös pontjaira, átfedéseire hívja fel a figyelmet. A kötet legna­ gyobb erénye, hogy egy működő olva­ sási stratégiát, módszert képes felmu­ tatni, amely egészen eltérő műfaji, elméleti és történeti kérdések, életmű­ vek kutatásához rendkívül terméke­ nyen járul hozzá. (Anomymus-Ráció, Budapest, 2008) 63 �D ósa A n n a m á ria Az össze nem illő szerelmesek A r ú ts á g tö r tén ete. Általában, ha egy műalkotás elnyerte tetszésünket, és pozi­ tívan, egyben velősen szeret­ nénk minősíteni, akkor több­ nyire a szép jelzővel illetjük. Ezt azonban annak jegyében tesszük, hogy van elképzelé­ sünk arról, ami a nem szép kategóriájába esik. A szép mintegy páros kategóriaként létezik a csúffal, a rúttal. Így nem volt kétséges az sem, hogy A Szépség történetét (Euró­ pa Könyvkiadó, 2004) A Rútság története kövesse szintén Umberto Eco szerkesz­ tésében. E kötet nem rejtett célja, hogy betöltse azt a hiányosságot, amely a rút kategóriáját illeti. A tudományos dis­ kurzusban ugyanis nem nagyon szen­ teltek nagy figyelmet a rútnak. Több­ nyire a tökéletes, az egységes, a szép ellentéteként említették. A kötet 15 fejezete igyekszik minél több szempontból bemutatni ezt a fo­ galmat, mely hasonlóan a széphez na­ gyon tág horizonton mozog. Megítélése minden korban, s kultúrában változó. „A nyugati néző számára egy félig em­ ber, félig állat lény szörnyűségesnek tűnik, míg a bennszülött esetleg jóindu­ latú istenség ábrázolását látta benne." (10.) S a reneszánszban nem biztos, hogy például Picasso műveit szépnek tartották volna. A kötet külalakja, felépí­ tése hasonló az őt megelőzőéhez. A lebilincselő kivitelezés mellett nagysze­ rűen összeválogatott irodalmi, filozófia, esztétikai szemelvények sorát prezentál­ ja. Montázs jellege lehetővé teszi a nem 64 Szerk. Umberto Eco lineáris olvasási módot, illetve a festmények, szobrok képei közötti kalandozást. Egyszerű és világos nyelvezet jellemzi. Nyilvánvaló, hogy szélesebb tömegeket kíván megszólítani. A populáris regiszter viszont másként is részese a kötetnek. Ahogy az előző kötetben Szűz Mária mellett Madonna is szerepelt, úgy itt a nagy középkori festők mellett a black-metal ikonjának, Marilyn Mansonnak a fényképe látható. Nem meglepő az sem, hogy Walt Disney 1937-es rajz­ filmjének boszorkánya Francois Goya Boszorkányszombat című festménye mel­ lett található. A fejezetek címei elsőre történeti át­ tekintést sejtetnek. Ez részben igaz is, hiszen a klasszikus világ görög draszlikumától kezdve a középkor Jézus ábrá­ zolásán keresztül a modern rútságig jutnak el. Viszont közben megdöbbentő párosításokra is sor kerül, hiszen kinek jutna eszébe a jobbára szépségideállal emlegetett nő ikonját a rúttal párosítani, vagy hogy a rút nemcsak félelmetes tud lenni, hanem bizonyos esetekben komi­ kus is. Ki gondolná, hogy a rútság a komikum révén kapcsolódik az obszcenitáshoz. Ami rút és undort váll ki, az az obszcenifással párosulva megnevetletni is képes, ahogy ezt jól példázzák Homérosz szatírái és a priapusi versek is. A karikatúra is a rútság esszenciája. Ha valakin ékelődni akarunk, ki akar­ juk figurázni, meg akarjuk bántani, nem szépként és tökéletesként ábrázoljuk. �Nem biztos továbbá az sem, hogy az, ami ismeretlen, félelemmel tölt el, azt a későbbiekben rútként értelmezik majd. A szörnyek és csodalények nem min­ den korban, mint rettenetes, rémisztő, vérengzős lények jelennek meg. Ma már például nem félünk a krokodiltól és az elefánttól, hanem Mary Shelley, R. L. Stevenson hőseitől, illetve filmeken megjelenő monstrumoktól. „A szörnye­ tegek megváltozott formában élnek tovább az új- és jelenkori képzeletben." (125.) Az a szokatlan helyzet, mely szorongással, félelemmel tölt el nem rút, de mégis a rémület forrása, s ebben a szokatlan helyzetben képzeletbeli lények, vagy valósnak vélt lények szo­ katlan, félelemkeltő alakot öltenek, amelyet ugyancsak lehetséges a rúttal jellemezni. „...amit holnap nagy művészetként ünnepelnek majd, az ma még esetleg csúnyának tűnhet..." (365.) olvashatjuk a tizenharmadik fejezetben, mely az avantgárd fejezete. Az avantgárd jelenti ugyanis a rút győzelmét. A futuristák provokációként használták fel a rútat, mások lebontották a formákat, teret adva a képzelet kegyetlenségének (szür­ realizmus, Salvador Dalí művészete). Színes tárháza tehát ez a kötet a rút gazdag holdudvarának. Azonban csu­ pán válogatás. Ezért hibájának nem róható fel, ha esetleg valamely mű ki­ maradt belőle. Ahogy minden korban mást jelent a szép és a rút, mást jelent minden egyes egyén számára is. Ez a kötet pedig egyfajta megközelítését nyújtja e fogalomnak, izgalmas képet adva ábrázolásairól, változatairól, az általa kiváltott reakciókról. Annak elle­ nére, hogy a rút történetét mutatja be, igazán szép, és impozáns módon teszi. Ezzel is alátámasztva e két kategória között feszülő ambivalencia kérdését: „Vajon a rútság története pusztán a szépség történetének szimmetrikus ellenpárja volna?" (15.) Ezt a szöveg- és képgyűjteményt pedig az teszi igazán maivá és élvezetessé, hogy felhívja a figyelmet arra, merjünk ítéletet alkotni mai művekről akár a régiek függvényé­ ben. Azáltal, hogy pl. egymás mellett szerepel a kötetben Hieronymus Bosch festménye egy mai punk fényképével, dialógust kezdeményez nemcsak a szép és a rút között, hanem a múlt és a jelen között is. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007) 65 �SZIRÁCSIK ÉVA Isten a tudománytörténetben Alister McGrath: D a w k in s Isten e. G é n e k , m é m e k és a z é le t é r te lm e Van-e Isten? Ha van, akkor milyen? Mi az élet értelme? Ezek a kérdések gyakorlatilag minden gondolkodó embert megtalálnak élete folyamán. Két természettudós, Richard Dawkins és Alister McGrath is feltette magának ezt a kér­ dést, az előbbi arra a véle­ ményre jutott, hogy nincs Isten, míg az utóbbi arra, hogy van. Hogy McGrath kötete meg akarná győzni olvasóját Isten létéről? Határo­ zottan nem! Sem hitszónok nem akar lenni, sem pedig a tudomány érveivel nem hozakodik elő, hiszen tudja, hogy Isten létét, vagy nem létét bizonyítani tudományos módszerekkel végérvénye­ sen és megbízhatóan mindeddig nem sikerült. Nem is kívánja sem istenhívő­ vé, sem pedig ateistává tenni olvasóját. „Ennek a könyvnek az a célja, hogy vitára sarkalljon, és lezárja a tudomány és a vallás viszonyáról azt a gyakorta megbízhatatlan számadást, amelyet Dawkins elénk tár." Dawkins számos tanulmányában han­ got adott ugyanis véleményének, amely szerint Charles Darwin 1859-ben kiadott, A fajok eredete című munkáját a szellemtörténet éles cezúrájának tartja, amely elválasztja az emberiség gyermekkorát a felnőttkorától. Dawkins számára Darwin evolúcióelmélete több pusztán tudomá­ nyos elméletnél, világképet jelent, amely­ ben Istennek nincs „hasznos szerepe", ezért léte fölösleges. Szembe állítja a val­ lást a tudománnyal, amit azzal indokol, 66 hogy a tudományt bizonyítható tételek gyűjteményének tartja, míg a vallást a vakhit és a megtévesztés által táplált irracionális felfogásnak. McGrath Dawkins elméletét elemzi, bírálja, amit nem pusz­ tán széleskörű biokémikusi is­ meretei, hanem teológus kép­ zettsége is kiválóan segít. Művében nem Dawkins termé­ szettudományos elméletét vizsgálja meg, hanem azt a „felépítményt", amit az evolúcióelméletre alapozott. A hatalmas ívű vitairatban McGrath tehát nem a darwini evolúcióelmélet megcáfolására vállalkozott. Plusz többletet ad ennek a vitának, hogy Dawkins gyakorlatilag minden lényeges elemet felhozott Isten létezése ellen, amit az ateisták fel szok­ tak vonultatni, s amit a bíráló logikusan megcáfol a kötetben. A szerző hangvétele mindvégig tár­ gyilagos maradt, amihez talán az is hoz­ zájárult, hogy a szerző maga is ateista volt ifjúkorában. Dawkinst méltó vita­ partnernek tartja, elismeri erényeit stílu­ sát tekintve, amit az ismeretterjesztő irodalomban kiválóan kamatoztatott. McGrath is bevallottan ismeretterjesztő­ nek szánt művel válaszolt, ezért a nyel­ vezete, tematikája világos, jól követhető, mi több élvezetes, de igényes és nem lebutított változata egy tudománytörté­ neti, tudományfilozófiai szakszövegnek. Módszere egyébként érveléstechnika tanítására és elsajátítására is kiválóan alkalmas akár a témától függetlenül is, �hiszen a premisszák és konklúziók halmazaiból következetes szillogizmu­ sok születtek. McGrath alapállítása az, hogy a ter­ mészettudományból nem következik sem az ateizmus, sem a kereszténység. Írásában szépen vezeti le, hogy a Dawkinsnál világképpé vált darwiniz­ mus igazolásához a tiszta biológia hatá­ rain messze túlmutató érveket kellett segítségül hívni. Ateista és keresztény tudóstársaihoz hasonlóan lényegtelen­ nek tartja Isten létezése szempontjából, hogy az evolúciót lehet-e Istennel ma­ gyarázni, vagy sem. Másfelől az evolú­ cióelmélet bizonyításához sem szüksé­ ges Isten létezését elemezni. Mindezek miatt fordulhatott elő, hogy maga Dar­ win sem lett ateista evolúcióelméletétől, sőt számos tudós és teológus is elfogad­ ja az evolúció és Isten létezését. A kötet olvasása során tapasztalhat­ juk, hogy a szerző már itt az elején min­ dent eldöntő csapást mért ellenfele álláspontjára. A többi bírálatát is követ­ kezetesen és érdekesen elmondja, de ezt a szellemi csúcspontot nem szárnyalja túl, hiszen ezt is elegendőnek érezhet­ jük. Nézzünk meg azért néhány további lényeges megállapítást. Dawkins gyermeteg dolognak tartot­ ta a hitet, amit a tudomány embereinek el kellene vetni. McGrath erre a saját életútjával támasztotta alá, hogy éppen a tudása bővülésével, mélyülésével sok ember felnőttként válik hívővé. McGrath egyébként az ateizmust is egyfajta hitnek tartja, mivel Dawkins sem tudta bebizo­ nyítani, hogy nincs Isten. Véleménye szerint a tudományos bizonyítékok he­ lyett Dawkins saját ateista szemléletére támaszkodott, nem pedig egzakt bizo­ nyítékokra, amint azt a természettudo­ mánnyal foglalkozó műveiben tette. McGrath látja Dawkins retorikájából a személyes, nem az általa művelt tudo­ mányból fakadó ateista meggyőződést. Az elfogultság lenyomatának tartja, hogy Istent a negatív képzeteket keltő „elmevírusnak" értékelte, holott egyéb­ ként tudományos kutatások igazolták a hit és az egészség közötti pozitív kapcso­ latot. Dawkins úgy gondolta, hogy az emberek nem azért hisznek Istenben, mert a létezésén elgondolkodtak, hanem azért, mert a génhez hasonlóan működő kulturális replikátort - az általa kitalált fogalommal élve - a mém fertőzte meg. McGrath értelmetlennek és rossz analó­ giának tartotta, hogy Dawkins a gén mintájára az eszmék fejlődéstörténetébe bevezette a mém fogalmát. Van egyéb­ ként ateista-mém is? - teszi fel a kérdést. Számos tudományos elméletet idővel el kellett vetni, újat kellett helyette al­ kotni, vagyis a tudományos elméletalko­ tás időleges. Hogyan gondolja Dawkins ennek fényében, hogy a talán időleges tudományos elméletre alapozhatja a bizonyítást? - kérdi McGrath. Szerinte Darwin a XIX. században nem a vallás­ sal, hanem az egyház szűk csoportjával találta szemben magát, s Dawkins ezért fölöslegesen támadta nagy erőkkel e csoport által képviselt, a teológiában idejétmúlt nézeteket. A régmúltban, de napjainkban is a keresztény teológusok döntő többsége azt a nézetet vallja, hogy „az Isten, aki a gondolkodás képességé­ vel teremtette meg az emberiséget, elvár­ ja, hogy ezt a képességet használjuk fel a világ felderítésére és leírására." Alister McGrath könyvét tehát azok­ nak ajánlom, akik színvonalas ismeretter­ jesztő könyvből akarják megismerni és megérteni nem csupán a tudósok isten­ képét, a tudománytörténet vagy a termé­ szettudomány és Isten kapcsolatát, ha­ nem „a tudás és megértés szenvedélyét". Izgalmas élményt nyújthat ez a kötet azoknak az ateistáknak és istenhívőknek, akik kíváncsiak egymás véleményére, 67 �mert ahogy McGrath írta: „Bizonyos vagyok benne, hogy mindannyian na­ gyon sokat tanulhatunk egymástól, ha jóindulattal és pontosan vitázunk." A kötet angol nyelvű eredetije 2005ben jelent meg. A színvonalas magyar fordítást Dr. Both Elődnek köszönhet­ O rbán jük meg, míg a kiadását a pozsonyi székhelyű Kalligram kiadónak. Nem utolsósorban pedig dicséretre érdemes Hrapka Tibor nagyon látványos és elegáns borítóterve. (Kalligram, Pozsony, 2008) G yörgy J ános A paradigmaváltás gyümölcse? Matyikó Tibor: V a llo m á s a te r m é s z e tr ő l e c s e tte l és c e r u z á v a l Furcsa könyvet tartok a kezem­ ben, illetve nem annyira könyv, hanem album, csupa rajz, és festményreproduk­ ciókkal teli oldalak, szöveg nélkül. Azt gondolom, Matyin­ kó Tibor kiadványa egy tipiku­ san ezredfordulós jelenség Közép-Európában. A technika egyre több embernek ad lehe­ tőséget vágyai, szenvedélyei önkifejezés­ sé alakítására, megvalósítására. Ez jó, még akkor is, ha sok olyan mű is keletke­ zik, amelyek nem érhetik el céljukat, tartalmi, formai színvonaluk miatt. Nagy kérdés, ki kinek és milyen eszközzel közöl, közvetít információt, esztétikai élményt, paradigmaváltással küszködő világunkban. A szerző a prepozícióban jelzi, hogy nem pillanatnyi ötlet, hanem gyermek­ korától alakuló, az erdő élővilágához, vadon élő állataihoz való emocionális habitus eredményét tartjuk kezünkben. A mintegy másfélszáz alkotást felsora­ koztató válogatás számos darabján ér­ 68 ződik ez a töltés. Valóban meg­ lepően kedves - Vakaródzó vadmalac, Mormota őrszem, Tere-fere (mezei verébfiókák) -, sokszor érdekes szakkönyvbe illő ma­ dár és állatképei semmi másról nem beszélnek, mint szakmai és érzelmi kötődésről. Schaffer Erzsébet, neves, utazó-újság­ írónk ajánlása is - „a szívével lát" - erre hívja fel figyelmünket. Helyén is lenne a dolog, ha az eredeti képeket látnánk kiállításon, galériában, avagy egy alkotóművész életművét összegző művészettörténeti kiadványát olvasnánk képi illusztrációkkal. Azonban itt nem igazán képzőművészeti albumról, nem hazánk természeti kincseiből prezentáló kiadványról, nem üzleti vállalkozásról van szó, s még csak a ma oly divatos „gift"-kiadványról sem. Hanem meg­ próbálja ötvözni valamennyi elvárást. Bizonyára volt ebben szerepük a nagy létszámú támogatóknak is, akik bizony nem mindig hallgatják el kívánalmaikat, önzetlen mecenatúrájuk ellentételeként. �Különösen nem a kiszolgáltatott, első kiadványukkal küszködőkkel szemben. Az ilyen méretű és anyagú, a reproduk­ ciók igényesebb színes nyomtatását megkívánó könyv igencsak jelentős anyagi támogatást sejtet. Egy kicsit sok­ nak tűnik a kívánt cél, mint ahogyan nem igazán derül ki számomra a rövid bemutatkozás - kiállítási katalógusba illő - angol és német nyelvű fordításának funkciója sem. Feltételezem, a szerző saját megfontolása, egy későbbi életsza­ kasz felvezetése az ok. Kissé zavaró a képanyag összeállításának homályos koncepciója is. Nincs benne különösebb tematikai logika, talán nem is szükséges, ha a felsorakoztatott rajzoknak festmé­ nyeknek egységes az esztétikai színvo­ nala. Itt azonban szokatlan különbsége­ ket találunk. A kortárs képzőművészet­ ben elfogadott technikai eszköz a fény­ kép felhasználása, átültetésének lehető­ sége a műalkotásokba, hiszen már a XIX. században, Munkácsy is méltó módon alkalmazta megrendelései nagy számá­ nak gyorsabb megoldására. Sokan élnek vele ma is, s nem csak a hiperrealizmus elkötelezettjei. A tartalom indokolhatja ezt a részletgazdaságot. Azonban mind­ két esetben a festői mondanivalót segítik ezek a megoldások, ebben a kiadvány­ ban viszont, „csupán" esztétikai funkci­ ónak tűnik felhasználásuk. Ugyanakkor a közbeszólt tájképek elnagyolt, itt-ott esetleges ecsetvonásokkal létrehozott színfoltjai akarva-akaratlanul jóval mo­ numentálisabb felfogást tükröznek Erdei rét tavasszal, Őszi rakodó az erdőn, Cserfák ősszel, stb. - és naturalizmussá szegényítik a pontosan megfestett-rajzolt fényképalapú ember-, állat- és madáráb­ rázolásokat. Pedig utóbbiak, akár egy külön madártani kiadvány méltó illuszt­ rációi lehetnének, mintsem önálló műal­ kotások. Gondosságuk ellenére zavarják az egységes album érzetét. Mégis örülök, hogy kezembe került ez a könyv, mert valami egészen új dolog­ ról tanúskodik. A nyomtatásban részt­ vevőkön kívül teljes mértékben egyéni munkának tűnik. Olyannak, amiből az utóbbi tíz-tizenöt évben egyre többet lehet találni a magyarországi könyves standokon, árusok kollekcióiban. Egy tipikus magánkiadvány jó kivitelben. Bátorság kell hozzá, hogy egy ember vállaljon fel olyan feladatokat, célokat, amelyben keveredik szakértelem, elköte­ lezettség, autodidakta szerkesztői ambí­ ció és hit a meggyőző hatásban. Az információrobbanástól szédelgő át­ lagember csak kapkodja a fejét a médiá­ kon keresztül ömlő, első pillanatra profi­ nak látszó, technikailag tökéletes kivite­ lezésű „műalkotásoktól". Nem tudjuk hány szakértő, referens, cégalkalmazott kezén átfutott munka veszti értelmét, válik hókuszpókusszá, a kulturális-eszté­ tikai célból gazdasági - tömegigényt kielégítő és fizetőképes keresletet biztosí­ tó - bevételt növelő eszközzé. Gondol­ junk a „fejlett világ" gyakran tragikomi­ kus sztárkultusz jelenségeire. Ebben az esetben nem önajnározásról, megélhetési célú fércmunkáról van szó, hanem egyé­ ni elkötelezettségről, egy egységesebb világról való hittről bizonykodó, a maga esetlegességeit vállaló ember munkáját tanulmányozhatjuk. Nyilván megvan benne az ambíció, hogy ezzel a művel is nyomot hagyjon a világban, ám elszánt­ ságának motívuma az őszinteség. Ezt az értéket felerősíti a Palóc tájhoz való kö­ tődés és a hazai vadvilág különleges nem turisztikai célú - esztétikumára való ráfigyeltetés szándéka. Valós és hasznos útnak tartom az ilyen módon megnyilat­ kozó egyéni hitvallást a papíralapú mé­ diumok átalakulásában. Bízom benne, hogy lesz folytatás. (Matyikó Tibor, Eger, 2008) 69 �F űzfa B alázs A z i d ő ö r ö k szilánkjai García Márquez: Negyven éves a Száz év magány. Ma már tudjuk, hogy a huszadik század egyik leg­ jelentősebb műalkotása. Bár a szerző nehezen barátkozik az érzéssel, hogy regényét a világ minden részén „úgy veszik, mint a forró virslit" (a saját hasonlata)... A Száz év magány érzékeny hatást gyakorolt az egész világirodalomra, de nemcsak arra. A tudományra is. Az irodalomtudomány jelenének legnagyobbjai kö­ zül többen is meghatározó tanulmá­ nyokat vetettek róla papírra (példának okáért: Hans Robert Jauss, Carlos Rincón). Keresik, kutatják a szöveg titkát. A legfontosabb megállapítások ma már tudományos közhelyek: a szerző „meg­ állítja az időt", „felbontja a tér- és idő­ rendszereket" stb. A legismertebb foga­ lom talán a „mágikus realizmus", mely szárnyra kapott az irodalomtudomány­ ban García Márquez írásművészetét jellemzendő, s azóta páratlan karriert futott be mint elméleti fogalom.1 A magyar recepcióban Székács Vera ihletett tolmácsolása (1971) és Kulin Katalin meghatározó könyve, monográ­ fiája2 óta tudjuk, hogy García Márquez regénye a mi késő modern irodalmunk­ ra is mennyire döntő hatással volt. A „megfoghatóságok kora "-ban elemen­ táris erővel bírt egy olyan mű, amelybe igazán bele lehetett szeretni-gabalyodni egyszerű olvasóként és hivatásos iro­ 70 Száz év m agán y dalmárként egyaránt, amely­ ben nem voltak pozitív hősök, amelyben soha nem lehetett tudni semmi bizonyosat, és mégis minden dolog, ember, állat és természet rettenetes bizonyossággal araszolt az el­ kerülhetetlen végzet felé. Ele­ mentáris életerővel az elmúlás felé. Amelyben nem győzött sem az erkölcs, sem az erkölcs­ telenség, amelyben minden olyan volt és mégis egészen más, amely­ ben tombolt az emberi szenvedély és szenvedélytelenség egyaránt, amelyben földet ettek emberek és évszázadokig éltek, amelyben évekig eshetett az eső, és mégis minden nagyon-nagyon szikáran száraz és valóságos volt... „1967 végén jelent meg a Száz év ma­ gány - mondja egy interjúban Kulin Katalin -, és ezt Kubában a megjelenés után azonnal elolvashattam, ez Magyarországon lehetetlen lett volna. '67-ben Kubában kulturális kongresszust tartot­ tak, a legjelentősebb latin-amerikai szerzőkkel, többükkel személyesen is találkozhattam. A Száz év magánnyal és ezen keresztül a mai latin-amerikai irodalommal való találkozásom min­ denesetre roppant meghatározó volt. Máig emlékszem arra a boldogságra, ahogy kinyílt előttem egy új világ. 1968 szeptemberében az egyetemen már a Száz év magányt és Cortázar Rayueláját tanítottam. Az utóbbit lehet, hogy taní­ tották máshol is, hiszen az már '63-ban megjelent, de az az érzésem, hogy a �Száz év magányt akkor még nem sok egyetemen oktatták. Csodálatos élmény volt tanítani ezeket a műveket, hiszen én magam is tanítás közben fedeztem fel azt, amiről beszélnem kellett."3 A Száz év magány nagy olvasmányélmény maradt generációk számára. Senkit nem érdekel ma már a szerző Castro-barátsága, szinte feledtük az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, de még A pátriárka alkonyát is, csak hogy még tündöklőbben ragyogjon fölöttünk A bölömbikák éjszakája, A szerelem a kolera idején szenvedélye vagy A világ legszebb vízihullájának hu mora. S persze a Száz év magány mindenekfölött és mindenekelőtt. A meghaladha­ tatlan remekmű, a Nobel-díjas regény (1982), mely eget és Földet rögvest föl­ cserél egymással, melynek felütése a legnagyobbak kezdőmondataival, Tho­ mas Mannéival („Mélységes mély a múltnak kútja"), Tolsztojéival („Ivan Iljics meghalt") rokon („Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégné­ zőbe"). Mit lehet egy ilyen mondathoz hozzátenni? Mi következhet még ez­ után? Vagy semmi, vagy maga a min­ den. Ahogyan aztán következik is. Például ekként: „Fogta a ládáit, és hazament, abban a meggyőződésben, hogy nemcsak Ursula, de Macondo valamennyi lakosa már csak az eső elálltára vár a halálával. Útközben látta, amint révedező tekintettel, karba tett kézzel ülnek a nagyszobákban, és hagy­ ják, hogy múljon az idő, egy darabban, felszántatlanul, hiszen felesleges volna évekre és hónapokra, napokra és órákra parcellázni, amikor nincs más tenniva­ ló, mint nézni az esőt."4 Vagy ekként: „Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felis­ merni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját."5 Ha szabad egy regényt köszönteni, akkor Isten éltesse a Száz év magányt a soha el nem múló időben, és Isten éltes­ se azt az embert, aki ezt az ajándékot darabkát az örökkévalóságból - lehozta nekünk ide, a Földre. (Magvető, Budapest, 2006) Jegyzetek 1 Lásd például B é n y e i Tamás: Apokrif iratok. Mágikus realista regényekről. Debrecen: 1997. 2 K u l in Katalin: Mítosz és valóság. Gabriel Garcia Márquez. Budapest: Akadémiai, 1977 (spanyolul: 1980). 3 B á n k i Éva, C s u d a y Csaba, D o b o l á n Katalin, H a m m e r s t e i n Judit, I m r e i Andrea és L a d á n y i -T u r ó c z y Csilla, Interjú Kulin Katalin egyetemi tanárral 70. születésnapján = http://209.85.129.104/search?q=cache:gTScybsLDJwJ:magyarirodalom.elte.hu/pali mpszeszt/08_szam/33.htm+%22Kulin+katalin%22&;hl=hu&ct=clnk&cd=l&gl=hu [2007. szeptember 14.] 4 Budapest: Magvető, é. n., 288 (az egyik legutóbbi kiadás oldalszáma). 5 Uo., 313. 71 �v á r sz e g i T ibo r Kedves Balázs, igen, emlékszem arra, hogy éppen kél hónappal ezelőtt a szombathelyi konferencián1 megígértem Neked, küldök majd egy példányt a könyvem­ ből viszonzásképpen a Tőled kapott Ottlik-könyvedért2. Nos, ez a küldemény egészen mos­ tanáig váratott magára, mert nem akartam ügy elküldeni az enyémet, hogy nem olvasom meg vagy el a Tiédet. Akkor ugyanis azt gondol­ tam, ha nem is mélyedem el egyformán könyved minden részleténél, de - hogy jobban megismerhesselek - minden oldalon keresztülhaladva igyekszem követni a gondolatmenetedet, s ott, ahol szükségét vélem lassú olvasásra fogjam magam. Elkezdtem olvasni hát az ele­ jén, majd ügy vélve, hogy tudom, mi a folytatás, oldalakat lapozgattam előre, majd kényszerűségből újra és újra viszsza, mert mindig kiderült, hogy a kiha­ gyott oldalak olvasására is szükségem van. Így haladtam előre meg vissza, s így lett fokozatosan a megolvasásból inkább elolvasás. Aztán, amikor az Iskola a határon című regény kapcsán Segre-re és Lotmanra hivatkozva arról kezdtél magad is írni, hogy a lineáris szöveg utóbbi évtize­ dekben tapasztalható felbomlása a line­ áris olvasás felbomlásának szokását is eredményezte, akkor kezdtem meg­ nyugodni (380. lábjegyzet). Nemcsak azért nyugodtam meg, mert be kellett önmagam előtt vallanom és fel kellett vállalnom, hogy eleve a gyors és a lassú olvasás egymást váltó ritmikus váltakoztatásának szándékával fogtam bele 72 könyved olvasásába, hanem azért is, mert egyszer jómagam is írtam erről. Néhány éve franciából fordított szókapcso­ latokat és mondatokat keres­ tem Büchner magyarra fordí­ tott Woyzeck-szövegében, de hiába olvastam napokig újra és újra a drámát, illetve a drámatöredékeket, a keresett szavakat és mondatokat akkor találtam meg, amikor visszafelé kezdtem keres­ gélni a szövegben, akkor, amikor a szöveg lineáris rendjéből kilépve nagy bátran egy másik olvasási horizontot állítottam fel. Többnyire elegendő volt találomra is belelapozni a könyvbe, és megtaláltam a kereseti mondatokat. Azzal is csak könyved elolvasása után szembesültem, hogy a szokástól eltérően a hátsó borítóra írt „fülszöveged" olvas­ tam utoljára. Jegyzetelgetéseim a tanúk rá, hogy egy másik bekezdéssel együtt a „fülszöveg" utolsó bekezdését jelöltem ki magam is könyved lényegének. A vonatkozó fejezet két bekezdésében összefoglalt megfogalmazások azok a mozzanatok, amelyek alapján nem len­ nék meglepődve, ha következő munkáid egyre inkább arról szólnának majd, ami a poétikán túl található. Mert valljuk be - hiszen én is írtam disszertációt -, hogy az ember előbb a penzumot teljesíti, de egy bizonyos életkor és teljesítmény után kötelező meghaladni azt, és rátérni arra, amit szabad felismerés alapján, belső meg­ győződésből ír meg az ember, és félrete­ szi a (valós vagy vélt) elvárások okozta megfelelés kényelmes pozícióját, s nem �számít többé az, hogy azzal mások elis­ merik-e vagy sem; méltányolják-e vagy sem. Nem azt jelenti ez természetesen, hogy felesleges elidőzni annál, amit va­ lami kánonná rendezett, hanem inkább azt, hogy az ember úgy tiszteli meg a hagyományt, hogy elidőzve nála megke­ resi azon pontjait, amelyeken keresztül működésben tartható a jövő. Nos, én úgy olvastam könyvedet, hogy az egyszerre tartalmazza azt, ami a penzumhoz tarto­ zik, és azt, ami majd túlvezet ezen. Az előbbihez nemcsak azokat a kötelező részeket sorolom, amelyekben köszönetnyilvánításokat, bevezetéseket, hipotézi­ seket fogalmazol meg, hanem azokat az ennél lényegesen terjedelmesebb fejeze­ teket is, amelyekben a hagyomány (ízlés­ beli, műfaji, politikai-ideologikus) és a poétika eddig jobban vagy kevésbé tag­ lalt felismeréseit foglalod össze. Te is azok közé a monografikus szerzők közé tartozol, akik széles spektrumban elol­ vasnak mindent, még a vállalt feladathoz pillanatnyilag feleslegesnek és haszonta­ lannak tűnő munkákat is. Nagyon tiszte­ lem benned ezt az alázatot! El kell mondjam azt is, hogy még Es­ terházy rajzlapjáról írt értelmező fejezetet is az előzőekbe, tehát a penzumot teljesí­ tő részbe sorolom, mégpedig azért, mert nem itt, hanem a következő, a Hiper­ textuális jelentésképzés, szövegalkotás és komponálás című fejezetben nyílik meg számomra a könyv. Pedig, ahogyan Bor­ ges novellájában Pierre Ménard „lemá­ solja" a Don Quijote teljes szövegét, talán már az egyetlen rajzlapra kézzel másolt Ottlik-regény létbeli értelmezése kapcsán is lehetőséged lelt volna könyved lénye­ gének a megfogalmazásához, de nem, ez a szakasz még csak előkészít. Mert igenis, úgy olvastam könyvedet, hogy az a ha­ gyomány és a poétika, mint ismeretelmé­ leti alapon álló elemzési, illetve értelme­ zési szemlélettől történő távolodás, egyút­ tal a hipertextualitás ontológiai megnyíltsága felé történő közeledés útja. Ezen az úton én azt is látom, hogy ez a szemlélet nem pusztán a hipertext módon, de a lineáris módon megírt szövegeket is működésbe hozza. Ezt azért fontos ki­ emelnem, mert azok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy a posztmodern jelenséget nem lehet pusztán formai, szinkretikus szemlélettel megközelíteni. Nagyon nagy manapság a szemléletbeli és fogalmi zavar, a posztmodern fogal­ mával történő vagdalkozás az esetek többségében olyan természetű jelensé­ gekre is, amelyeknek valójában semmi közük ahhoz, ami a modernen túl van, vagy azon túl lesz. Számomra a könyved nagyon szép topográfiája annak, hogyan kell-lehet megtalálni a kulcsot ahhoz a kapuhoz, amely a szinkretizmusból ki­ lépve szintézist teremt az elemek között, mert addig, amíg a modernség elemekre bont, szétszed, analizál, paradigmák és izmusok labirintusában egyik eljárástól a másikig tévelyeg, addig az, ami ezen túl lép, az egységet teremtve szintetizál, mert rájön, hogy a labirintusból a kijárat nem oldalvást, hanem felfelé lehetséges. Csak ebből a perspektívából látható be, hogy a jelenség, amelyet szinkretikusan a nyelv szétesettségeként emlegetünk, való­ jában csak látszat, mert a nyelv elsősor­ ban nem eszköz a gondolatok megfogal­ mazásához, hanem a létezés közege. Noha magad is úgy fogalmazol, hogy „Ottlik fellazítja a lineáris tér- és időviszonyo­ kat" (207.), hogy „lépést tesz a nyelv lebontása felé" (213.), hogy szövegalkotá­ sa „a nyelv megszüntetésével" mutat hasonlóságot (391. lábjegyzet), a kulcsot képező bekezdésekből számomra mégis inkább az derül ki, hogy a hipertext azért jöhet létre, mert az ismeretelméletet képviselő szerteágazó poétikai és jelen­ tésbeli minőségek rendszerezése, vala­ mint emberi léptékkel történő kezelése 73 �és átláthatósága valójában az ismeretel­ mélet végét jelentik, ami szükségszerűen alakul át ontológiává. Hiszen nem fellazí­ tása, lebontása, pláne nem megszünteté­ se ez a nyelvnek, hanem éppenhogy működésbe hozása, amely csak az onto­ lógia felől vehető észre. Nagyon mívesen elkészíted tehát az ajtót, kifaragod annak hagyományos díszítéseit (amelyek azon­ ban mégis többek egyszerű díszeknél), s pontosan helyére illeszted a kulcslyukat is a kulccsal: „Az ősi eredettoposzok (határ, iskola, égbolt, víz - és »aki nézi mindezt«) hipertextuális poétikai feldol­ gozása által [...] teremtődhet újjá a létezés maga [...]." Ám, ha nem értettelek félre, és jól követtelek, akkor talán érdemesebb „újjáteremtés" helyett „megteremtésről" beszélni. Köszönöm tehát, hogy beavattál ebbe az útba, sajnálom, hogy nem tudunk közvetlenebbül együtt dolgozni. Most már csak az maradt hátra, hogy megírd nekem címedet, ahová postázhatom megígért könyvemet, a tiédet pedig fel­ tegyem a polcra Clifford Geertz könyve mellé. (Argumentum, Budapest, 2006) Jegyzetek 1 A 12 legszebb magyar vers elnevezésű programsorozat „Ezért tanultam járni!" (Pi­ linszky János: Apokrif) címmel rendezett konferenciájáról van szó (BozsokSzombathely, 2008. április 18-19.). 2 F ú z fa Balázs: „...sem azé, aki fut..." Ottlik Géza Iskola a határon című regénye a hagyo­ mány, a prózapoétika, a hipertextualitás és a recepció tükrében. Budapest: Argumentum, 2006 (Irodalomtörténeti füzetek). B a lá zs B eá ta „Azóta kúszva közelítek meg minden m ondatot..." Miklya Zsolt: Cérnatánc „Egyetlen pont sem fér el a térben. A tér csak az érzékek részére tűnik határtalannak, tulajdonképpen szű­ kébb, mint a pont." Erről, a Weöres Sándor által definiált pontról szól, vagy mondhat­ nánk azt is, ebből a pontból indul Miklya Zsolt első kötete, s törekszik maga is a teljesség felé: „Elnéztem a lábnyomokat, hogy itt / meg ott és amott is, mintha valaki / átlépett volna egy fel nem 74 ismert / határon, így vált a tér egy pillanatra, / míg a nyomokat valaki fel nem /törölte, határtalanná.'' Ez, a pontok körül elhe­ lyezkedő képzeletbeli koordi­ nátarendszer, mely köré Miklya Zsolt a verseit rendezi, eltér a matematikából ismerttől. „Va­ lami pontot szeretnék, /amiből ki­ indulva összeállna az egész táj..." A racionalitásra épülő x és y tengely helyét átveszi az érzelmi-hangulati �és a sajátos képi sík. A szerelem, az em­ májához: „Én nem akartam rossz gyerek / én jó akartam lenni / még nem tudtam, hogy lékek, a gyermekkor valós és egyben nem lehet / a tetszésre tenni / mindenkinek misztikus világa a finom utalásokban, a ki várja így lettem legjobb gyerekből / képi világ nyújtotta összhangban nyer legrosszak barátja". értelmet, és helyeződik el a költő alkotta Csak az évek múltával képes realizá­ sajátos rendszerben. A „szálak feszülte lódni az a valóság, mely egy gyerek koordináták" egytől egyig a művész számára még „tág tér", de a felnőtt életének meghatározó mozzanatai. szemével csupán egy „pont". A lírai én útkeresése, az egyensúly A gyermeki értelem nyiladozásának meglelése örökös ingadozás az „át" és a az a pillanata, melyben összemosódik a „vissza" között rányomja bélyegét a fontos és lényegtelen, a játék és a valóság. kötet műveire. Szabad versek sora a kötet rendező el­ ,.Mezsgyelakók voltunk. / Át a kerítésen, ve, s valószínűleg a szabad jelző a képzetvissza a kerítésen. / Át a kerítésen, vissza." társításokban is felhasználható, de sosem A létezés megtapasztalásának örök öncélú alkotásokról van szó, mert „min­ érvényű módszere ez, mely során a lírai den ott születik a versben, belülről, onnan, én átlépi saját korlátait és szembesül a ahol a költői képzelet önmagáévá emésztette az „túlparttal". emlékeket, helyzeteket, szerelmet, álmokat." „Talán a hegyen túl / születtem, onnan A vizualitást imitáló elemi hatású hozott át anyám egy kosárban. " versek rejtett kódrendszere nem keve­ „Át" és „vissza" iránti vágyódás ma­ sebbel próbálkozik, mint a vizuális él­ gában hordozza a lírai én korlátainak ményt átadni a nyelv rendelkezésre álló leküzdését és mindkét létforma megta­ jeleivel, és mindegy újra kódolni a látot­ pasztalását, amely választ adhat a létben takat, „feloldani a csomóra kötött nyelvet". való bolyongás megmagyarázhatatlan „Keressük Dózsát a képtár falán, / arcprofil kérdéseire: „Szóval a falon a pontot, a megfelelő fényszöget kellene / megtalálnom felszeletelve, tologatjuk a sávjait, / próbáljuk kirakni a legkarakteresebb / Dózsa puzzle-t. végre, megkeresni az alkalmas / koordinátát, Belemerülünk a szeletekbe, / keressük, melyik, ahová a szöget beverjem, de nem tudom, az melyikhez illik, / s rájövünk lassan, nincs ablaktól vagy az ajtótól kiindulva / kezdjem olyan arc, am i / teljesen összeállna." ténykedésem. " Miklya Zsolt nem választja a jól is­ A család, a gyermekkor emlékképei mert, mások által már kitaposott utat, rejtett utalásokban járják át a verseket. önmagából, önmagáért teremt, s ennek A szülők, a nagymama, a hitves képe olykor csak félsorokban, szószerkeze­ jutalmául vehette át 2007 őszén a Salvatore Quasimodo Emlékdíjat a Notekben bukkannak fel, fenntartva a bel-díjas olasz költő nevével fémjelzett megismerés vágyát a külső szemlélő­ balatonfüredi költőversenyen, ahol Amit ben, megosztva intim szféra még az hoztál... című versével nevezett. olvasóra tartozó pillanatait. Az olvasónak sokszor lehet az az ér­ Várady Szabolcs a kötet alappilléré­ zése, hogy a költő folyamatosan „kizu­ nek a nagyszabású Hol a pipaszőr? című han" a versből - a szó legjobb értelmében művet nevezi meg, melyben a gyermeki naivitás, a kíváncsiság válik az idő táv­ -, hogy mindazt, amit alkotott kívülről is megszemlélhesse, átélhesse - amint latában misztifikálódott időszak alap­ azt olvasói teszik -, majd visszamászik, élményévé. Naiv gyermeki ragaszkodás hogy egyben részesévé válhasson a saját a „jóság" mások által lefektetett, gyer­ maga teremtette világnak. meki értelemmel megfoghatatlan dog­ 75 �Ez a fajta hatásmechanizmus akarvaakaratlanul emlékeztet Esterházy Péter: Rubens és a nem-euklideszi asszonyok című barokk komédiájának kezdőjele­ netéhez, melyben a falakon Rubensképek, Rubens-önarckép, Rubens kiesik a képből, majd visszakapaszkodik a képbe, és az instrukció szerint újra kez­ dődik a jelenet. „Földet érése pillanata / őriz valamit a magasból, / amin az ütésnyomok / nem tudnak változtatni." A képek ízlelése ebből adódóan több síkon mozog, a formai kidolgozottság, a letisztult jelrendszer Miklya Zsolt ver­ seinek legjellemzőbb ismérve. A kötet címadó verse szűkebb értelemben vett ars poetica is, a lét tökéletes megtapasz­ talásának lehetetlenségéből fakadó ál­ landó tudásvágy, egyensúlytalanság ölt testet a tánc-motívumban, s kényszeríti a lírai ént arra az örökös körforgásra, mely során „röpköd a kifürkészhetetlen körül, / járja a cérnatáncot". Mindezek ismeretében, a versek kézbevételekor a következő - Miklya Zsolt által is java­ solt - mottót ajánlom: „kúszva közelítse­ tek meg minden mondatot"! (Parnasszus - Új vizeken, Budapest, 2008) R óna Z. P éter Halál-alakváltozatok Sophie van der Stap: M a szőke v ag y ok A halál misztériumába szer­ tartások által avatnak be. A hozzá társuló halálképet Kunt Ernő szerint „azok a meggondo­ lások, viselkedések alkotják, ame­ lyek a mulandóság feldolgozásá­ ban, megértésében és elfogadásá­ ban segítik tagjaikat, illetve köte­ lezőek rájuk nézve" (Az utolsó átváltozás. 33-34.). Az emberi életen túli igazsága felől vi­ szont közvetlen tapasztalatra nem tehetünk szert, így legföljebb hittel hisszük, hogy az a megidézett módon valósul meg. A halálközeli élmények ellenben tényszerűen elbeszélhetők, s ezek a narratívák részévé válhatnak az adott kultúra révén fenntartott-teremtett mitológiának, annak a lehetséges halál­ 76 - lá n y k ile n c p a r ó k á v a l - nemektől függő változónak, amely segít a „végső" szen­ vedés elviselésében. Közhely, de tény, a harma­ dik évezred kezdetére egyfelől a halál személyes megtapaszta­ lása már nem része az emberi létnek, csupán medializált vál­ tozatait ismerhetjük, másfelől sorstársaink jelentős számban a legkülönfélébb daganatos meg­ betegedésektől hunynak el. Ha aktuális halálképről akarunk beszélni, e két huszadik században keletkezett tényezővel, illetve a halál elodázására kínált lehetőségeivel is számolnunk kell. Sophie van der Stap Ma szőke vagyok című naplóregénye - amelyet maga az élet ír, vagy írat a szerzőjével - egy rákos �(„»agresszív«, »ritka«, »szétszóródott«. A májból a tüdőbe" (17.)) megbetegedéssel szemben folytatott „sikeres" küzdelem történetét meséli el. Az első bejegyzés 2005. január 29-én, két nappal a kemote­ rápiás kezelések megkezdése előtt kelet­ kezett, az utolsó 2006. június 23-án, már „gyógyultan", a korábbi szövegek való­ ságosságát bizonyítandó. Az időrendet megtartva, attól csupán az első bejegy­ zésben - amely 2005. február 17-ei kelte­ zésű és az előzményeket, a daganat és a kezelésével előállt helyzet megvilágítá­ sára szolgál - eltérve bomlik ki előttünk a 21 éves Sophie másfél évnyi küzdelme. Naplója látlelet. Látlelet a hollandiai egészségügyről, a szerző belső változá­ sairól, feltárt magánéletén keresztül a társadalom működéséről, az azonos betegségtudattal rendelkezők és az or­ vos-páciens közötti kapcsolatok jellegé­ ről, mélységéről - mintegy összevetési alapot kínálva a hazai viszonyokkal. Speciális helyzetek egyedi létstratégiáit ismerhetjük meg. Tudósítást olvasha­ tunk arról, egy egyetemista lány a kemo­ terápiás kezelések során megváltozott életminősége ellenére hogyan próbál teljes életet élni, parókái segítségével új és új személyiségek mögé rejtőzni. Bepil­ lantunk a klinikai élet monoton lükteté­ sébe, ahol „a határtalan unalom [...] felke­ resteti velem a csendet és megtanítja élvezni. Az unalom, ami álmodni enged" (85.). Ha­ lállal átszőtt vágy, szerelem, barátság bontakozik ki a szemünk előtt. A pilla­ nat értéke, megragadásának fontossága az elmúlás dimenziójában jelentőségtel­ jessé válik. A test kiszolgáltatottsága a ráknak, függése a kezelés hatékonyságá­ tól átalakítja a mindennapok menetét, benne új kereteket, létstratégiákat te­ remt. A naplóírás ebben a szituációban nemet mondás a halálra, a biztos túlélés esélyével kecsegtet, mert a szövegesülés által időn kívülivé tesz. Ugyanakkor lehetőség az önreflexióra, felismerésekre: „Az írásban veszem észre, milyen sablonos lettem. A betegek sablonjába estem, úgy teszek, mintha egészséges lennék, tudatosan akarnék élni. Illetve bioboltok, filozófia, jóga és meditáció sablonjába keveredtem" (113.). A megváltozott életet korábban lényeg­ telen és nem birtokolt tartalmak töltik fel, monotonizálják. A tumor szenvedéstörténetéhez a humor fanyar mézként csorog. Borzon­ gat a végzetnek szóló fügemutogatás: Nyugodj békében! - ma így köszön el, mikor délután vásárolni indul. - Szép másvilágot! - kiáltom utána. [...] ha a halálról képzelődöm, feketeséget látok" (179.) - vallja. És hihetünk neki, hihetünk abban, ahogyan visszaírja ön­ magát az ÉLETbe, segítséget nyújt, pél­ dát mutat másoknak. Naplója a sze­ münk előtt válik „sikertörténetté", s teszi szerzőjét ismertté, elismertté. 2006. május 14-ei bejegyzésében ba­ rátnője küzdelmének „elbukását" és saját győzelmét állítja oppozícióba ek­ képp: „Az ágya végénél állok, és nézem, ahogy szenved, és nem találok szavakat. Látom, ahogy a rák eluralkodik felette. És magamat - ahogy eluralkodom a rák felett. Jó messze a haláltól. Egészen közel a halálhoz. Ez valami őserő, ami ilyen messzire vitt? Ami hagyta, hogy rátaláljak és kiéljem ma­ gam a kreativitásomban? Az én történetem szavakba öntve, épp csak most kezdődött vagy talán már véget is ért, ha hamarosan a kezemben tarthatom és összecsaphatom?" (206.) A könyv már majdnem kész. Még néhány bejegyzés a befejezésről, a beteg­ ségtől való megszabadulás történetének „átmeneti" lezárulásáról. Vissza kell térni a szüneteltetett életbe, az egészsé­ gesekébe. Végül az eredményesség titkáról ránt­ ja le a leplet az Epilógusban: „A fejlődésem során rákos betegtől, ex-rákosig, majd írónőig [...Ja megbélyegzés nélkülözhetetlen kelléke, hogy valaki legyél." (221.) Ezt a valakivé válást, és a mellé társuló halál fölötti diadal útját követhetjük nyomon a salgó­ tarjáni születésű Gótai Laura kitűnő fordításában. (K. u. K. Kiadó, Budapest, 2008) 77 �H a n d ó P éter Szenvedésmantra Az á rva M ariska napjai A XIX-XX. század fordulóján, a Nyugat-Európához képest megkésve, de felgyorsult ütem­ ben (ha főváros-város, város­ község viszonylatban nem is azonos mértékben) polgária­ sodó Magyarországon a társa­ dalom térbeli eloszlása az ötven évvel korábbihoz képest jelen­ tős módosulásokat mutat, az összlakosságon belüli város­ ban élők aránya 5%-ról 24%-ra emelke­ dik. Megindul egy felzárkózási folya­ mat. Leginkább Budapest lép be Európa nagyvárosainak szellemi véráramlatába, ám a „miniatűr felnőtt” középkorból megörököli szemléletét felváltó gyer­ mekközpontúság még nem része a hazai gyakorlatnak. Fontos ezt hangsú­ lyoznunk Az árva Mariska napjai című önéletrajz kapcsán, amelyben az elbe­ szélő leányra rakódó felnőtt terhek, az önmagáról gondoskodás, és a hozzá társuló kiszolgáltatottság, ha nem is természetes, de társadalmilag elfoga­ dott - orvoslására senki sem törekszik. Az első megjelenése idején születő kri­ tikák, amelyek olvashatók a mostani kiadásban, a tények elismerésén túl („A meztelen véres élet tapintását érezték ujjaim." (259.)) nem merészkednek, a lehet­ séges társadalomkritikai aspektust kerü­ lik. Még a kor Katholikus Szemléje is nagyjából ennyit mond: ez van, de azért nem kellene irodalomként eladni. A történet ideje fontos átalakulási szakasza a magyar társadalomnak. Ha különböző mértékben is, az erre az idő­ 78 szakra jellemző hazai migráció két fontos iránya - tanya és főváros - tetten érhető Az árva Mariska napjaiban. A szenvedés­ történetét elbeszélő családja falun él, de tanyát birtokol. Itt nézi végig édesanyja feltehetően az ekkoriban meglehetősen gyakori gyer­ mekláztól bekövetkező - halá­ lát, tudja meg, hogy egy rá bízott papír őrzi nemzőatyja nevét, ame­ lyet csak nagykorúvá válásakor illene felbontania. Az ekkor tíz esztendős kis­ lány három öccsével marad félárván, amelyből a baba hamarosan követi szü­ lőjét, akinek a helyére rövid időn belül egy tulajdont herdáló mostoha áll, s ezzel megaláztatások, kínzások és idegenbe adások sorozata veszi kezdetét. Mintegy a plurális társadalomban eltöltött életút záró akkordja a szüzesség tizenkét évesen történő elvesztése egy jómódú család fia által, aki hősünket a migráció másik célál­ lomására, Pestre, nagynénjéhez is követi, ottani sorsába próbál beavatkozni. Mi­ vel azt közvetlenül nem tudja befolyá­ solni, hogy Mariskát rokona kihasználja, tartós együttlét ígéretével költözteti át egy örömlányokat futtató szállásadóhoz. A lány ezt követően udvarlóját is elve­ szíti: kapcsolatuk miatt a fiút családja intézetbe utaltatja. Ugyanakkor érzelmi­ leg is eltávolodik tőle, amikor a rá bízott titoklevél felbontásával tudatosul benne, hogy szüzessége erőszakos elvevője apai ágon a bátyja. Ekkor a fővárosban rosszul tájékozódó, magányos, félénk és folyton �imádkozó kislány elszegődik cselédnek a szállásadójához, aki pénzéből kiforgatja, testét válogatott rábeszélési módszerekkel igyekszik áruba bocsátani, hogy vendé­ gei kislány iránti gerjedelmének eleget tegyen. Mariska bujkál, menekül a férfiak tolakodó magatartása elől, hiába minden szitok, fenyítés, kenetteljes szó. Végül a rendőröknek történő kiszolgáltatástól való félelmét fordítják ellene: ráijesztés hatá­ sára „prostituálódik", odaadja magát egy módos és nyúlánk zsidó fiatalembernek, akihez az aktust követően érzelmileg is kötődni kezd. Azonban ez a lelki kapasz­ kodó is csak illúzió, a férfi külföldre tá­ vozik. A folytonos szexuális zaklatások elől menekülne, holmiját összepakolja, de az új helyzettől fél, önállóan lépni nem mer. Mintegy a megszabadulás lehetősé­ gét kínálja fel számára korábbi ismerőse, egy abádi zsidó lány. Unszolására és segítségével - poggyászát hátrahagyva - egy kastély konyhalányává válik, ahol mind a tulaj, mind a fiatal férfi szolgálók érdeklődésének homlokterébe kerül. Ek­ kor már tizenöt éves, de alultápláltsága miatt korához képest fejletlen. Továbbra is mindenki ki akarja használni, magáévá kívánja tenni. A végtelennek tűnő szen­ vedés és szexuális zaklatás nyomán, mint valami kétségbeesett sóhaj szakad ki a szerzőből az utolsó mondat: „Ó, Istenem, hát mi vagyok én, hogy nekem csak szeretni és szeretni kell, ha egyiket nem, hát a mási­ kat...?" (219.). Az árva Mariska napjaiban formálatlan elbeszélésmóddal van dolgunk, amely szinte mantrázza a szenvedést. Hogy erénye és ereje éppen ebben rejlik, arra már a közel egy évszázaddal korábbi megjelenése idején is felfigyeltek kritiku­ sai, valamint az akkori Előszót író Bródy Sándor, aki így fogalmaz: „Fájdalmas gyönyörűséggel olvastam végig a könyvet, amely a legritkább emberi dokumentumokkal van teli, a léleknek olyan szűzi tájairól szól, ahol soha még senki se járt" (12.), „amely több mint irodalom, mert nem kész, nyers és friss, új és becsületes" (13.). Szinte ezt jeleníti meg újra a napjaink perifériális helyzetben lévő embereire figyelő és róluk érzékenyen író Bódis Kriszta, ami­ kor kimondja: „Írója a legtöbbet adja, amit tehet, beenged a lélek döbbenetes küzdelmébe, és egy védtelen testbe költözve bolyongha­ tunk a labirintusban valami szörny felé, könyörögve, nyüszítve, botladozva" (7.). Mint Borgos Anna - a kötet végén ta­ lálható - Ismeretlen szerző című tanulmá­ nyából megtudjuk, az 1911-ben a Nyu­ gat Kiadó sorozatában napvilágot látott Az árva Mariska napjai szerzője nem is­ meretlen. Tulajdonképpen a fiatal, iro­ dalmi pályával is kacérkodó, s „vala­ mennyi »társadalmi osztállyal« házasságot" kötő Hatvany Lajos báróval évekig együtt élő és ez idő alatt két gyermeket szülő Kovács Júlia tollából származik a napló- és memoárszerűn megírt élettör­ ténet. Az is bizonyos, egy „korai" válto­ zatát már 1904-ben Ignotus olvasta, amit a Függelékben található Hatvanynak szóló levele is igazol. A kötet dokumen­ tumértékét tovább fokozzák a báró „Ma­ riskával" kapcsolatos levelezései, levélrészletei, a Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárából származó, Kovács Júliát és emberi környezetét felelevenítő képek. A XXI. század elején, amikorra a narratíva irodalmi kanonizációja meg­ történt, az élőbeszéd használata elfoga­ dottá vált, még mindig fölkavaró ol­ vasmány a „gyermeki boldogság"-tól megfosztott árva sorsába beavatódni, akinek minden örömforrása csak a szenvedés és az Istenhez intézett fohász lehet, aki nem tud másra gondolni, mint „hogy az egész világ nem más, mint egy borzasztó kínzógép számomra, amelyből nem tudok szabadulni" (206.). (Noran, Budapest, 2008) 79 �Szerzőirúcről A rdam ica Z o rá n (1970, Losonc): Füleken élő költő, zenész, műfordító, egyetemi adjunktus, a Plectrum kiadó alapítója és vezetője. Legutóbbi kötetei: Szellemi rezervátumok (2008), Perspektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban (2008). Balázs Beáta (1984, Salgótarján): Etesen élő költő, kritikus. BedeCS LÁSZLÓ (1974, Budapest): Irodalomtörténész, kritikus. Legutóbbi kötete: Beszélni nehéz (2006). Beregi Dea (1988, Salgótarján): Jelenleg a Miskolci Egyetem jogász hallgatója. C sepregi JÁNOS (1980, Pécs): Budapesten élő író, költő, kritikus. 2006-tól a Fiatal Írók Szövetségé­ nek sorozatszerkesztője. Legutóbbi kötete: Ímé, a test... (2008). Készülő Ebek harmincadja című köte­ téhez 2008-ban Móricz Zsigmond irodalmi ösz­ töndíjat kapott. D ósa An n am ária (1982, Losonc): A besztercebányai Bél Mátyás Tudományegyetem doktorandusza. F űzfa B a lá zs (1958): Irodalomtörténész. A Nyu­ gat-magyarországi Egyetem docense, a Savaria University Press kiadó igazgatója, a BÁR című társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete: irodalom _l2 (2008). H andó P éter (1961, Salgótarján): Költő, író, antro­ pológus. Sóshartyánban él. Legutóbbi kötete: Alvó konfliktusok mezején (2008). K atona Á g o ta (1989, Balassagyarmat): Költő. Tagja a balassagyarmati Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaságnak. K iscseri M ih á ly (1950, Cered): Salgótarjánban élő író, költő. Legutóbbi kötete: Panelrés (2007). Lapis J ózsef (1981, Sárospatak): Kritikus, versificator, a Zempléni Múzsa és a Debreceni Disputa folyóiratok szerkesztője, a LÉK irodalmi kör tagja, a Debreceni Egyetem PhD-hallgatója. MADÁR JÁNOS (1948, Balkány): Bátonyterenyén élő költő. A Rím Könyvkiadó vezetője, a Kelet Felől című irodalmi és művészeti folyóirat alapító főszer­ kesztője. A Bátonyterenyci Írók Körének vezetője. Legutóbbi kötete: Hullong az idő (2008). M izser A ttila (1975, Losonc): Költő, író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Köz (2008). Nagy CSILLA (1981, Balassagyarmat): Balassa­ gyarmaton élő irodalomtörténész, kritikus. Kötete: Magánterület (2008). O rbán G y ö rg y J á n o s (1952, Gyoma): Salgótarján­ ban élő grafikus, tanár, a Balassi Bálint Asztaltársaság vezetője. P ető VÁRI Á kos (1952, Miskolc): Irodalomtörté­ nész, tanár. Tanulmányai olvashatók többek között a V piezore faktov a spomienok. A tények és emlékek tükrében (Kassa, 2006) című kötetben. Róna Z. PÉTER (1961): Nógrád megyében élő író, kritikus. Suhai PÁL (1945, Bezenye): Költő, tanár, tankönyv­ író. Legutóbbi kötete: Tudósítások a katedráról (2007). S zájbely Zso lt (1987, Balassagyarmat): Rétságon élő költő, a rétsági Spangár András Irodalmi Kör tagja. S zászi Z o ltá n (196-1): Rimaszombaton élő költő, újságíró, a www.rovart.com kulturális galéria szer­ kesztője. Legutóbbi kötete: A krónikás könyve (2008). (1978, Vác): Rétságon élő író. Legutóbbi kötete: Fészercsend (2008). S závai A ttila SZENTI Ernő (1939, Hódmezővásárhely): Kisúj­ szálláson élő költő, képzőművész, tanár. Legutób­ bi kötete: A körkérdés vége (2007). S zepes E rika (1946, Budapest): Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Az ördöggo­ lyó fogságában (2007). SZIRÁCSIK Éva (1971, Salgótarján): Etesen élő történész, szociológus, a Nógrád Megyei Múzeu­ mi Szervezet igazgatója. Legutóbbi tanulmánykö­ tete: A Koháry család Nógrád és Heves vármegyei birtokainak urbáriumai (1716, 1718) (2007). V a d a s V era (1981, Salgótarján): Budapesten élő, nógrádi származású író. VÁRSZEGI T ibor (1959, Törökszentmiklós): Író, előadóművész, főiskolai tanár. Alapítója az Ellen­ fény (1996) című kortárs előadóművészeti folyó­ iratnak, egyik szerkesztője és felelős kiadója az Eső című irodalmi lapnak. Legutóbbi kötete: Az ittlét öröme (2005). V ida GERGELY (1973, Komárom): Nyaradon élő költő, irodalomtörténész. A szlovákiai SZMÍT válaszmá­ nyi tagja. Legutóbbi kötete: Rokoko karaoke (2006). A tt ila (1970, Salgótarján): Messengerista képfestő. 1992-től foglalkozik komolyabban a képzőművészettel. Rajzolni Földi Péter, festeni Bihari Levente festőművésznél tanult. 1994-ben lépett be a Messenger alkotóközösségbe, s ekkortól vesz részt a közös kiállításaikon. Szintén ebben az évben mutatkozik be önállóan Izraelben, valamint a salgótarjáni Pénzügyi és Számviteli Főiskolában. Művei megtalálhatók: Ausztriában, az Egyesült Államokban, Németország­ ban, Szlovákiában és Izraelben is. 2003-tól Mátraterenyén berendezett műhelyében alkot. KARÁCSONY S imon R éka (1985, Salgótarján): Tanulmányait a salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumban (1999-2003), a budapesti Dekoratőr Iskolában (2003-2005) folytatta, 2005-től az egri Eszterházy Károly Főiskola idén végző hallgatója. Mesterei: Földi Péter festőművész és Molnár Péter szobrászművész. A 2006-os szécsényi Őszi tárlaton Salgótarján Város Önkormányzatának Díjában része­ sült. 2004-től vesz részt csoportos szerepléseken. Eddigi önálló kiállításai: Madách Imre Gimnázium (Salgótarján, 2008), Balassi Bálint Megyei Könyvtár (Salgótarján, 2009). �Madách-pályázat eredményei 1. díj Cserjés Katalin M adách Im re T ragédiájának legrövidebb színe (tanulmány) 2. díj Varga Emőke A z idő transzparenciája avagy a változóban felism ert állandó: B álint E ndre T ragédia-illusztrációiról (tanulmány) 3. díj Lövétei Lázár László „K öltő" volt-e A ran y János? (esszé) Salgótarján Különdíja Vincze Dániel E ltékozolt „G yöngyök" vagy egy sosem volt lehetőség? (tanulmány) Mikszáth-pályázat eredményei 1. díj Halmai Tamás Tizenkét séta (próza) 2. díj Csehy Zoltán O rpheusz (vers) 3. díj Kupcsulik Ágnes V erskom pozíciók Balassagyarmat Különdíja Szávai Attila H alál, vattacukor, optikai tuning (próza) *A következő lapszámtól kezdjük el a díjazottak közlését. �„Az ablakból egy hegyre látok, engem nem lát a hegy..." R a d n ó ti M ik ló s � Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/7433a4edef4505cedcbe076be3a63639.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2009 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 2009/1. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2009 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/76a44f8209e272d0ca56000bc029ce30.pdf 70750c122394fbf42102f8b514154ef6 PDF Text Text ���������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/a3c1e957ffe18b28c3505c9a1354fdaf.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2008 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2008/5-6. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2008 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/1c356c4311384c4f0c8dbf8a613baab9.pdf 20d81892dec76f29b33700a61ea83aad PDF Text Text ������������������������������������������������������������������������������������ Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/190e52157ed25e0c8425318ba5822eb7.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2008 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2008/4. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2008 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/150208d4eb569a39a0355ba84f2a5673.pdf c6dbdb99e9d1fb4ae0f8553f9ff9771f PDF Text Text ���������������������������������������������������������������������������������������������������� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/d89d3d54e37f98428415bc7c089640fe.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2008 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2008/3. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2008 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/ef1a253690b5775c866fa0afbfb23291.pdf 9d58497a135a596a4474729a478c9788 PDF Text Text ������������������������������������������������������������������������������������ Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/0a922ac94d27b7306098311fc3a1df19.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2008 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2008/2. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2008 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/10eb79121e0bc5140bbfc4ba7753ac48.pdf 2513177d147b90e32baac5707ddda67d PDF Text Text �C seh y Z o lt án 1973-ban született Pozsonyban. Költő, m űfordító, irodalom történész, kritikus. A pozsonyi C om enius Egyetem en m agyar-latin szakon végzett, az ELTE-n doktorált. Legutóbbi kötete: Parnassus biceps (2007). drámaíró, esszéista. 1960-ban diplomázott a kolozs­ vári egyetem bölcsészkarán. Avatott fordítója a román költészetnek. Legutóbbi kötete: Hiányzol-e magadnak? (2007). A Bestseller vagy a bestia nem alszik című kötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg. C sog Szidónia Baróton született (Erdővidék) 1973ban. 1996-ban végezte el a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-finn szakát. Jelenleg a kolozsvári AGNUS Rádió munkatársa. M enyhért A n n a 1969-ben született Budapesten. Költő, irodalomtörténész, szerkesztő. Felsőfokú tanulmányait az ELTE-n végezte, s itt doktorált 2002ben. 2000-2006 között a József Attila Kör elnöke. 2005-től a European Writers' Congress alelnöke. Legutóbbi kötete: Egy olvasó alibije (2002). D ebreceni Boglárka 1981-ben született Salgótarján­ ban. Jelenleg Budapesten él. 2006-ban a Miskolci Egyetemen diplomázott, mint kulturális antropoló­ gus, muzeológus, vizuális kultúra és társadalomisme­ ret tanár. Íróként, költőként és drámaíróként egyaránt tevékenykedik. D ukay N agy Á dám 1975-ben született Salgótarján­ ban. Budapesten él. Költő, író, szerkesztő. A Szegedi Tudományegyetemen tanári, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen újságírói diplomát szerzett. 1999 és 2004 között a Palócföld munkatársa volt. Legutóbbi kötete: Hosszú eltáv (2002). F ekete J. József 1957. március 1-jén született Bácskossuthfalván (Stara Moravica), Jugoszláviában. Esszéíró, kritikus. 1980-tól Zomborban (Szerbia és Montenegró) él. Legutóbbi kötete: POST — Szentkuthy Miklós és műve (2005). Halmi N ikolett 1984-ben született. Nógrád m egyé­ ben él. H andó P éter 1961-ben született Salgótarjánban. Jelenleg Sóshartyánban él. Költő, író. Legutóbbi kötete: Jelen afelejthető képek között (2007). H ubay M iklós 1918-ban született Nagyváradon. Drámaíró, műfordító, esszéista. A Pázmány Péter Tudományegyetemen diplomázott. József Attila-díjas (1955, 1965, 1975), Déry Tibor-díjas (1988). Legutóbbi kötete: Összegyűjtött drámák, I-III. kötet (2005). JÁSZ A tt ila 1966-ban született Szőnyben. Jelenleg Tatabányán él. Költő, esszéíró, az Új Forrás szerkesz­ tője. Radnóti- (2000) és József Attila-díjas (2003). Legutóbbi kötete: XANTUSiana (2007). Kiscseri M ihály 1950-ben született, Salgótarjánban él. Író, költő. Első írását 1973-ban a Palócföld publikál­ ta. Legutóbbi kötete: Panelrés (2007). G. Komoró CZY E mőke 1939-ben született. Irodalom­ történész, 1990-től az irodalomtudományok kandidá­ tusa. Kupcsulik Á gnes 1965-ben született Salgótarjánban. Első versei a Balassi Bálint Asztaltársaság Asztaltársa­ sági Füzetek című kiadványában láttak napvilágot. Férfi identitású verseit Szőllősi Miklós néven publi­ kálja. Kötete: Egy asszony monológja (2007). L apis József 1981-ben született Sárospatakon. Kriti­ kus, versificator, a Zempléni M úzsa, a Debreceni Dispu­ ta és a Szkholion folyóiratok szerkesztője, a debreceni LÉK irodalmi kör tagja. 2006-ban magyar-angol szakon végzett a Debreceni Egyetemen, jelenleg ugyanitt PhD-hallgató. L ászlóffy Csaba 1939-ben született Tordán. Jelenleg Kolozsvárott él. József Attila-, Berzsenyi- és Arany János-díjas, Misztótfalusi Életműdíjas író, költő, M erényi Krisztián 1970-ben született Karcagon. Jelenleg Budapesten él. Író, költő, 2004-től a József Attila Kör, 2005-től a M agyar Írószövetség tagja. Legutóbbi kötete: Táncoló szobor (2004). N agy Balázs 1977-ben született Nyíregyházán. Irodalomtörténész, a Szent Imre Katolikus Gimnázium tanára. A Nyíregyházi Főiskolán, majd a Miskolci Egyetem m agyar szakán végzett, ahol jelenleg PhDhallgató. N agy C silla 1981-ben született Balassagyarmaton. A Miskolci Egyetem végzős PhD-hallgatója. Irodalom­ történész, kritikus. N émeth Z oltán 1970-ben született Érsekújvárott. Költő, író, irodalomtörténész, kritikus, a Bél Mátyás Egyetem Hungarisztika Tanszékének tanára. Tagja a Szlovákiai M agyar Írók Társaságának (1998), a József Attila Körnek (2002), a Szépírók Társaságának (2003). Legutóbbi kötete: Állati nyelvek, állati versek (2007). O láh A ndrás 1959-ben született Hajdúnánáson. Mátészalkán élő magyar-történelem szakos pedagó­ gus, költő. Diplomáit Nyíregyházán és Debrecenben szerezte. Legutóbbi kötete: Gyalogáldozat (2007). P olgár A nikó 1975-ben született Vágsellyén. Dunaszerdahelyen él. Költő, műfordító, irodalomtör­ ténész. A pozsonyi Comenius Egyetem m agyarlatin-ógörög szakán végzett, 1998-2001 között az ELTE BTK doktorandusza volt. Jelenleg a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem M agyar Nyelv és Irodalom Tanszékének adjunktusa. Legutóbbi kötete: Philosztratosz: Erósz szárnyai. Ógörög szerelmes levelek (fordítás, 2008). Sopotnik Z oltán 1974-ben született Salgótarjánban, Tatabányán él. Költő, író. Legutóbbi kötete: Az őszin­ teség közepe (2006). Szávai A ttila író 1978-ban született Vácott, Rétságon él. Tagja a balassagyarmati Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaságnak és alapító tagja a rétsági Spangár András Irodalmi Körnek. Legutóbbi kötete: Régács, egy különös város (2007). A Fészercsend című kötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Kapu Kiadónál. Z sibói Gergely 1974-ben született Kolozsvárott. 1987től él M agyarországon, Kisterenyén. Író, költő, a salgótarjáni Balassi Bálint Asztaltársaságnak és a Bátonyterenyei Írók Körének tagja. 1998-ban a Mis­ kolci Egyetemen m agyar szakos diplomát szerzett. A kisterenyei Váci Mihály Gimnázium tanára. Kötete: Csönd-szilánkok (2007). Róna Z. P éter 1961-ben született. Nógrád megyében él. �Tartalom Mizser Attila Bekösz'... 3 „kávéházi szegleten..." Lászlóffy Csaba Együgyű dal (no meg:) Ha rám figyelsz; A megkísértés ellenszere; Tél eleji ádáz sötétség; Levél - a befoga­ dó agyról; Egy, kettő, meg azután; Kiért, ki mellett? Lopott utasbeszély; A Karancsról se, magamról se Gyász két ülésben Aspirationes Tereus / (Variációk egy Gyöngyösi-témára) mielőtt; mezítláb; búcsú Egy kikötés; Míg csak eső; A mostig visz (jelekethagyok); Egynémaés Egy asszony miatt A tökéletességről Szelíd 4 9 12 13 14 15 16 18 19 20 21 Lassú társas Hallgathattam volna; Razzia Pannon apokrif Diszkó, vibra, púdersár 23 26 30 37 Értékszembesítés az elektronikus irodalomban 49 Jób tétje / (Interjú Lászlóffy Csabával) 55 Halmi Nikolett Egy talált kulcs másolása / Tandori Dezső: Ördöglakat 74 Handó Péter Közjáték / Oláh András: Gyalogáldozat 79 Kiscseri Mihály Lapis József Polgár Anikó Csehy Zoltán Oláh András Dukay Nagy Ádám Jász Attila Szőllősi Miklós Kupcsulik Ágnes Menyhért Anna Próza és vidéke Sopotnik Zoltán Merényi Krisztián Zsibói Gergely Szávai Attila Kutatóterület Nagy Balázs Találkozási pontok Csog Szidónia Ami marad �A borító Cene gál István Nem én kiáltok című festménye felhasználásával készült. E számunkat Orbán György János - A parton (25. o.); Felesleges Istenek (54. o.); Gyalázat (59. o.); Kroki 1. (17. o.); Kroki 2. (20. o.); Reptetés (36. o.); Segítők (38. o.); Támasz­ kodó (19. o.); Testvérek (43. o.) - alkotásaival illusztráltuk. Nógrád megye irodalmi, művészeti, közéleti folyóirata • Főszerkesztő: Mizser Attila (mizsera@bbmk.hu); főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs), Pál József (Salgótarján); szerkesztő: Handó Péter (handop@gmail.com); szerkesztőségi titkár: Hidasi Mónika (telefon: 32/416-777) • Kiadja a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.); Felelős kiadó: Bódi Györgyné dr. • Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 270; Telefon: 32/416-777; Fax: 32/416-482; Inter­ net: www.bbmk.hu/palocfold; e-mail: palocfold@bbmk.hu • Terjeszti a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet; előfizethető ugyanitt • Buda­ pesten megvásárolható az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.) • 2008-ban megjelenik 6 alkalommal • Egy szám ára 300,- Ft; előfizetési díj egy évre 1 500,- Ft • Kéziratokat és rajzokat megőrzünk, de nem küldünk vissza • ISSN 0555-8867 • INDEX 25925 Támogatónk: A Palócfóld elismerései: Nógrád megye Madách-díja (2004) és Salgótarján Pro Urbe-díja (2005) �Bekösz'... Ez itt a Beköszöntő helye lenne. Próbáltam megúszni, elkerülni. Az utolsó napig bíztam, hogy egyszer ez az oldal is megtöltődik, betelik és mondhatom majd, íme kifogytunk a lapokból, nem maradt hely, nincsen rá szavam. Hova? De nem. Re­ mek szerkesztőségben dolgozom. Pár nap alatt kiderült. Ügyelnek a karakterekre. Számra. Kicentizik az oldalakat. És persze pont az első maradt üresen. Kellemes helyzet - írhatom (idézőjelben természetesen) - az első lapszám összeállítása közben, az első lap száma fölött megtölteni a teret, szinte nincs is idő leírni a cí­ met. Mit is írhat ilyen helyzetben a szerző, szerkesztő. Talán, amit magában gon­ dol. Kösz; be jó! Alkalom. Majd próbálja számba venni lehetőségeit. Nem sok maradt. Számot kell adnia. Ez jó mondat, több mindenre igaz. Mindenre. Le kéne írnia, mit akar ebben a pa­ radox helyzetben tenni, hisz miközben meg kell szerkesztenie az első lapszámot, írnia is illene róla, hogy miként. Minden bekezdés nehéz. Bele kell kezdeni. Egyre. Ez természetesen magába foglalja valami végét. Tudom, minden újban ott van a gyanú, amire ha rákérde­ zünk, meg sem fogalmazható, hogy mi az, csak az újtól való berzenkedés megma­ gyarázhatatlan ösztöne. Valami reflex. Nincs mese, folytatni kell ezt az írást. A folyóirat szerkesztését. Palócföld van. Lesz. Mindig is volt. Ha a Kedves Olvasó elkezd lapozni, erről mihamarabb meggyőződhet, így, írott formában is. Már a következő oldalon, ha a borító nem győzte volna meg. Nem kell megijedni. Van, ami maradt, van, ami lassan változik. Az előbbiekről nem is szólok többet, az avatott olvasó hamarjában nyugtázhatja. Ellenben lesznek állandó rovatok, fiatal, tehetséges szerzők, vélhetően színvona­ las versek, prózák, tanulmányok, beszélgetések és illusztrációk. Maradnak ha­ gyományos pályázataink (lásd kiírás). De próbálunk színesebbek, elevenebbek lenni. Haladni a korral. 100 éves a Nyugat. 54 a Palócföld. Többször elolvastam, Ignotus miként kezdte. Nem bírom ki, hogy ne parafrazáljam: ...A palócokkal is úgy vagyunk, mint a legtöbb iskolai szerzemé­ nyünkkel: tisztelettel elegy semmit nem gondolás, amit nevük hallatára érzünk. S mint ahogy a megszokás gondolattalansága révén némely ismerősünk külső formá­ járól két kép is tud bennünk élni - a régi, amikor még látásból ismertük, s a mosta­ ni... Az egyiket próbáljuk megismertetni olvasóinkkal. Örülünk, hogy olvassa ezen sorokat. És most lapozzon! Köszönöm. Mizser Attila főszerkesztő 3 �Kávéházi s z e g l e t e n ... L á sz l ó ffy C sa ba Együgyű dal (no meg:) Ha rám figyelsz „Költő vagyok és... akkor se" (Radnóti) Tűnő lélegzet, tűnő fiatalság, tűnő tarkó (a test börtönéről szövegelni fennkölt közhely). Ne fecsegj, ne nyava­ lyogj; szólj inkább undorodva: fordulj el tőlem, félelmetes angyal! Se emlék, se varázslat - csak a tiltás! Amit megtanultál, minden szétesett. Dehogyis csak az április? megőrültek az összes hónapok, fülsüketítőn kondul már a virágének is a lélek vörhenyes burka alatt; s a férfikor észrevétlenül halálba fordul, amióta tudja, mit jelent másnak is e szívtájék: hazugságtól fulladozó hazát, hol máglyarakásként épül köréd az óvatos gyanít, olyankor is, midőn - költő, nem költ/Ő/ - az ember maga sem hiszi. 2007 A megkísértés ellenszele „gondolj a dicsőségre, Tamás, a halál előtt” (T. S. Eliot) Delejező hársak, delejező magasság ki gondolta volna hogy mire a test kiürül a szavakkal is ugyanúgy lesz? túl gyorsan bekövetkezik minden ez az év is (mi jut eszedbe róla: a növő hold vagy az áradások?) 4 �telítettség és összezsugorodás vágyak helyett ami elrendeltetett a hit esélye! - amikor az Ítélet mögött nincs egyéb mint az örök Hiány a nagy-nagy üresség a nyelv vajon csak segédeszköz a dermedtségben a sötétségben(?) s úgyszintén rengető (remegtető) ritmusa lesz a rombolásnak - midőn minden vértanúság vagy vérveszteség utópia már és aminek mindenképpen jönnie kell jobb hogyha szemből jön különben elviselhetetlen a mályvamegbánásba-merülés a tagadássá torzuló önkívület a sárga fövényen s az a nyomasztó tekintet a tarkón 2007. november 27. Tél eleji ádáz sötétség Nem sok van már odáig, hogy: mindenki ártatlan, mindenki gyanús most. Elhúznak a darvak (Közel-Keleten jenki túszok) szépemlékek delizsánsza is rég elhúzott. Alkimisták és terroristák keresik bizonytalan gyökereik a térben. Walesi herceggé válni (vagy csak válni - ugyan!) ma már nem érdem. Ormótlan hazugságok ónlábaival sétál a mindig tündéri világ. „Költők által...”? (költők nélküli jaj) ha a halottas ének is Vivát! 2007. november 10. 5 �Levél - a befogadó agyról A túláradó panasz kegyetlen volt. („Az ajtó tárva, senkit sem látok.”) Kegyetlen akkor is, ha fájdalom? Kinek a bűne lehet a befogadó agy - szívről már rég nem beszélünk! - elégedettség­ érzetét zavaró hangnál becsesebb? A kegyes együtt­ érzést vagy elmarasztalást kiváltó hangulatnál? A tettestől való irtózat után netalán a bírótól viszolyogsz (?) ... Őrültség! (Vagy intő jel.) A kiválasztódás útjain az Úristen is nehezen igazodik el (ami igaz: igaz; van úgy, hogy a felmentő ítélet is elviselhetőbb, mint a közöny). Ugyan milyen technikai készülékben derenghet föl a lehetőség, ami bennünk kihunyt? A kiszolgáltatott kicsi állatnak sokszor még az árnyéka is vonít; és hát ott van a kollektív árnyék - mint háló tart fogva; máskor lehúz. Lehet-e érv még, ami mondjuk hiányzik a ködbe vesző tájból? (A köd különben nem mindenre elfogadható magyarázat). Az ajtó tárva. Visszafordulhatsz; s én magam is visszavonhatok bármit. De az egésznek csak akkor van értelme, ha felszabadít. 2007. július 3. Egy, kettő, meg azután . „A költők nem felejtenek” (Quasimodo) 1 A felejtés. Mint amikor alámerültél, s porcelánmerev koponyádat körülfogja valami hideg iszaphoz hasonló - akár a keresztesháborúk végtelen magánya, értelmetlen kínjai, a sivatagi növényzetnél jobban megalázott test rostjait 6 �kikezdő iszony - s te rájössz, hogy sehol a mélység, hiába is keresed. Van benne egy adag kegyetlenség: midőn már megrendülni sem lehet! Olyankor (ilyenkor) már a jövőnek sincs tétje, mihelyt csak úgy(?) - min múlott, kin múlott! - elszakítottad a történések fonalát. 2. . A felejtés. Mindegy, melyik parcella, a platánok árnyékában vagy csupaszon izzó ég alatt, mindegy, ha az élet köddel elkeveredve már csak füstölög. S hiába nyitsz ablakot, ajtót: senki; a szellemjárás is elmarad. A dolgok kezdetét megkérdőjelező, meg­ tagadó buta és üres éjszakák során mind erőltetheted agyad, a szellem letette a fegyvert(!); legelidegenítőbb állapot, amilyet az ellenség sem mérhet rád soha. 2007. augusztus 6. Kiért, ki mellett? „Jaj annak, aki nem remél, s jaj annak, aki még remél!” (Szabó Lőrinc) 1. A zöld és jámbor Ithaka! Odüsszeusz csodaváró hite (lehet-e zöld a bánat, vagy csak enyhébb, bongást elűző derűs nosztalgia árnyalatai a terhes árnynak? A zengő kamaszkor szertelenségeit elnémító süket magányban van-e képtelenebb, mint a nosztalgia? - a hit, hogy a magadba fojtott titkok ereje még összeköthet valamivel, most, midőn sehol egy ösvény - elfojt, elapadt, kiszáradt, ami volt; leülepedett ítéletidőn jársz, lebegsz (?); kihűlt, repedezett sár, mint fáradt kéj, s csak meddő terméketlen, árterület: hasztalan epekedésé. Még mi jöhet? 7 �Vízum nélküli senki-övezet. Jaj, ha már nincs kiért s ki mellett. (A Testamentum is mihaszna felleg, üres póz.) A görnyesztő csődtömeg után ki, ki elszánt, a semminek is nekivág - torkodra forrt nemezis tűszúrásai (ha kiköhöghetnéd a tobzódó nyarak tűzerejét!) Ártéri hordalék s hamu a lét sivatagod mire emlékeztet még? Hízelgés-bántás, agyba-főbe verés helyett steril hazugságvégzet (már csak egy elkopott husángtól vérzek, én, világvégi dőre?) 2. Lehetetlen ábrándban aki hisz, visszafojtott visszhanggá lesz az is. S ha tűzhalálba rohant, mennyit ért (?) elpazarolta korán a hitét. Az ész nyugalma - éltes úrinő unott fejtegetése, érvelő hangja, óvatosan duruzsoló intése („Úgyis elolvad a hó; nincs olyan gyermekien tiszta, bősz akarat, ősvarázslat (eszelős), mely meggátolhatná az olvadást!”) Fájlalni fogsz minden fogyatkozást. Bármit sugall ösztönöd - valahol a természet is vétkes: pazarol. * Az egyetértés: ámítás csupán. Sóvárogni a másik nem után; erő? furfang? (mily megközelítés lesz?), félként kell hozzáférni az egészhez. A végtelen hiánya zárlatot teremt: kiböjtölni vasárnapot! a feltámadás reménye míg éltet, megosztani párnán, kövön a féltett titkot, szerelmet: hatalmi gyönyör! Valóban hatalmas téveszme tör fel félszegen a félsz tudattalan örvényéből. Minden társ társtalan; a legegészségesebb szív lehet, hogy bűntudathiányban szenvedett. Izsák, 2008. �K is c s e r i M ih á l y Lopott utasbeszély (avagy szerelmes novella) Lekísért. Valójában könnyű útitáska: váltás ruha, női semmiségek, ez, az - tényleg ennyi! Súlyfelett cipelte utánam. Még hallottam: reteszel a lépcsőház ajtaja mögötte - engesztelhetetlenül. „Nézd! Dara hull!" Az az igazság: akkor vettem észre. Mindig így volt. „Hó" - mondtam. „Pilinkézik. Majd” - mondta. Azért a sísapkát a fülemre húztam: „Nem illik hozzád” tudatosította. A peronra néző ablakot választottam. Még láttam: cipője orrával dürücköl valamit a koszlott betonon. Ablakot is így mosott. Ezzel az összpontosító odaadással. Később - unokáim felé utaztomban elszalasztottam (mindig) számlálását, nélküle, az aláereszkedő őzeknek. 9 �A nyílt síkság mozdulatlan horizontja az ő peronja lesz ilyenkor. Tudom, ő helyesbítené. De én utazom, nem ő. Ott maradt imádott hegyvölgyei között az erdők valamelyik kedvelt nyiladékában. „Nézd a fácán nehéz röptét!” - ilyeneket firkált rám. Tényleg. És utána mindig őzeket láttam vele. Darabra megmondta. Mostanában sose tudom, mikor tűnnek fel az őszi vetés koratavaszi zöldjében ezek a suta lények. Kedvesem, szereti maga a sudokut? 2008. február 1 - március 15. St. - Hatvan - Tokaj - Nyírtelek 10 �A Karancsról se, magamról se Mondhatnék bármit a Karancsról. A Karancsról mit mondhatnék? Tejtől révült szopós gyerek beszél-e az anyjáról? A Karancs volt, amikor én még nem. Vagyok és ő van. Ha nem leszek már, a Karancs még mindig jelenidejű, mint rég halott édesanyám. Mégis, kitartó percekre ismeretlen zugát - szerelemben én emeltem a fénybe - örökké­ valóságig - nem a Nap, amit porcosodó dereka vár. Így tudtuk minden időben, mitől döglik a légy, ha Balassi erre jár. Vele elláttunk az irtásföldek távolán túlra. Köpni kell vagy röhögni? együtt bujdokoltunk inkább. Ízlésünkhöz a rémület meredélye minden időben közelebb állt. Tagadhatatlan. A Karancs néma kőbányáinak vércsevillanásainál így néztünk alá. Imádságos helyhez emelt aztán erdei út kacskaringója. 11 �L a p is J ó z s e f Gyász két ülésben „a szótáradba írj be s néha lapozz föl engem és leszek” (Baka István) 1 homokká tört betűk lapok közül pergő hangok képeidre nem lelek nézlek ahogy voltál látásom térül, fordul feneklik a szó együtt ürülünk 2 Ahogy mozdul a kéz, eltanácsolt életed folyik a papírra. Erőltetem. Mozogsz, vagy csak élsz. Le vagyunk mi írva. Cicázok veled, holt avarral a szél. Sorok alján rím látszik. Lehet-e árva. Beléd merítek, mártogatlak. Kezemből sár, orromból béke. A fény zsebemből kijátszik. Hogy ne legyen még: Vége. 12 �P o lg á r A n ikó Aspirationes „O utinam prout aquae hae dealbant carnem meam, massam hanc corruptionis et putredinis, ita lacrimae paenitentiae et doloris lavarent animam meam, quae tot ac tantis peccatis despurcata f uit in vita sua!” (II. Rákóczi Ferenc) Mindig ugyanaz a víz, a kádban ugyanaz a száraz tamariszkusz, a férfi ugyanúgy nyitja meg a csapot, a juhfürösztő tóba ugyanúgy száll alá, a juhokon ugyanaz a rüh, ugyanazok a foltok, s a fekélyeket továbbra sem lehet rejteni. A szemüvegen a pára: az ember erjed, gőzölög. A trón még mindig áll, ugyanannak a dárdának a hegyén. 13 �C seh y Z oltán Tereus (Variációk egy Gyöngyösi-témára) I. Élvezem de már kezdem nem élvezni hogy egy lesz a kettő és oszthatatlan akár Castor és Pollux akár Pyramus és Thisbe Achilles és Patroclus a nullát még nem találták fel pedig abban van a tökéletesség nem az egyben a nulla és egy közt épp akkora a távolság mint egy és kettő közt pontosan annyi mint Castor és Pollux Pyramus és Thisbe Achilles és Patroclus között de hát az antik kultúra nem vesz tudomást a nulláról a semmivel nem lehet osztani a semmi osztódik oszt és kioszt azért menekülnek az egyhez hogy mindvégig önmaguk maradhassanak II. Tereus a földön nyelvtelenül vonagló Philomelára tekint és így szól A férfi húsa éteribb kevésbé anyagszerű ha a szobrokra gondolunk az izmosság a metafizikai tökéletesség látható indexe Zeus Hercules Apollo Arnold ehhez képest a nőiesség üres platonikus tautológia „szia édes, megjöttem a kazuális világból ahol a dolgok történnek neked ott a hisztéria a belső tér az odú végeredményben a tökéletes biztonság” �O láh A n drás mielőtt térfigyelő rendszered lebuktatja a zárjegy nélküli álmokat álarcunk szétrepedt összetört... kisöpröd a részeg orgiák szilánkjait és elküldesz a francba engem is mielőtt még ujjaimmal ismét körberajzolhatnálak mezítláb mezítláb álltunk a csupasz fák alatt: zsongtak a zsibbadt szelek az ég feslő varratain vörösen szivárgott a nap te havas lélekkel bolyongtál tovább kegyetlenséged szorongatta torkomat és sistergett a fák acélos kérge az öklömbe gyűrt fájdalom alatt búcsú „mennem kell...” - gyorsan kapkodva öltözöl... künn porhó szitál a fehérre csontosodott fák alatt türelmetlenül kaparod a jeget a szélvédőről visszadermed a hóra a hallgatás... egyirányú utca: itt öleltelek először de a múlt az álmos tekintetű házak közt reked „menj be: megfázol” - arcodon az utolsó érintés didergős rebbenése az autó nehezen indul s a bámész csöndben addig kísérlek tekintetemmel míg a távolodó fényszóró belealszik az éjszakába 15 �D ukay N agy Á dám Egy kikötés Holnap még vállig, később majd térdig, bokáig gázolsz a valónak gondoltba. Egy-egy követ dobsz bele, végül annyit sem fodrozod, csak kiülsz a partjára néha. A senki fövenye az. Homokja üveg, egén sáfrányszínűek a ködök, csillagok. De erről nem beszélhetsz. Ne tudja senki, hogy itt vagy, hogy itt vagyok. Míg csak eső Itt kell eldönteni, merre. Ez itt az eseményhorizont. A nap itt örvénylik éjbe. Ez itt a most, ez itt a pont. Míg csak esőtől ázik e placc, s ténfereg rajta lábnyomod, addig visszafordul­ hatsz addig meggondolhatod. 16 �A mostig visz Pucér testére porhóés avarköpenyt húz az álmatlanul forgolódó szél. Egy megállóban tűnődő troliból nézed a várost. Alacsonyan jár a Nap: a csupasz fákra, tűzfalakra rézsútosan hull a fény. A mostig visszhangzik a jövő néhány lehetséges-most. �J á s z A t t il a (jelekethagyok) Ablaknyílás a mellemen, kitárom a szárnyait, hadd szellőzzenek a szobák, repülje át minden rejtett sarkát a friss levegő, hordja csak tele homokkal, növényi, állati és emberi nyomokkal az idő, csontjaimnak majd egykoron puha homokágya legyen, egy-kettő elsárgulva a felszí­ nen, míg a legtöbb kicsit lejjebb pihen (maradjon az archeológusoknak is valami munka, feladat, terep), de addigra már annyira beborítja a lakást, emlékeim zegét-zugát a homok, hogy a félig tárt ajtókat mozdítani se lehet, belülről is látni majd a festett kék eget, az abla­ kokat becsukom, lazítok egy kicsit, fekszem, jeleket ha­ gyok a homokon Egynémaés Mint Tao Jüan-ming már csak ülök a fűben és hallgatok Húr nélküli lantom ölelgetem, simogatom, szívem kemény acélhúrjai sem rezdülnek, mégis szól valami bennem Talán egy néma és végtelenített szám az empéhármon 18 �S z ő l l ő s i M ik l ó s Egy asszony miatt Barátom, hagyd a tequilát! Kannás bor, sör: ráz a hideg. Hozd csak a házipálinkát, szám sarkán, ha ráng az ideg! Tölts, bátran várni a jövőt, hinni, hogy fontos a jelen, ne tudjam, honnan, mért jövök, tölts, bólints, és ülj itt velem! A céda ma eljön, érzem. Isten, alig négyévesen szertegurultak gyöngyeim, megtarthatja nevetésem, üveg aljáról kérlelem: csak adja vissza könnyeim! 19 �K u p c s u l ik Á g n e s A tökéletességről Egy tál aranyló levesre gondolok. Etetem tudatom fáradt szörnyeit. Míg élek, törekszem arra az ízre. (Isten, ha volna, felfűzném gyöngyeit.) Talán nem is a kertben nevelt zöldség, az a föld, amit áldott eső áztat. Csak a lassú, biztos mozdulatsor, hogy minden eleme hála és alázat. 20 �M en yh ért A nna Szelíd 1. Koromba forgatott faforgács hever mindenütt az udvaron. Tűz égett itt, aztán fűrészeltek, Őszi, kesernyés napok. Nedvesség. Csepegés. Szél. Hová lettek az indulatok? 2. A dunna középen meleg. Kétoldalt a szélén hideg. Álmomban is vigyázok, hogy merre fordulok. 3. Hátrahajtott fejjel vakaródzik a kutya. Hálás a szeme, ha odalépek hozzá és megvakargatom. �O r b á n G y ö r g y J á n o s (1952) Gyomán született, Salgótarjánban élő képzőművész, pedagógus. Pályára állását a szegedi Tömörkény Gimnázium képzőművészeti tagoza­ tának tanárai - Kopasz Márta grafikus, Magos Gyula, Zoltánffy István, Pölös Endre, Szalay Ferenc festők, Tóth Sándor szobrászművész - segítették. A máig itt működő Bartók Béla Kisgrafikai Kör 1969-es alapításánál jelen van. Később dekoratőr és kiállításrendező szakot végez Budapesten, ahol Szentirmay Zoltán szobrászművész és Batitz Levente ösztönzik önálló alkotásra. Ezt követően Gyulára kerül, s csatlakozik Koszta Rozália festőművész köréhez. 1979-ben költözik Salgótarjánba, ahol dekoratő­ reként, reklámtervezőként rajzol, fest. 1984-ben rajz-földrajz szakos tanári oklevelet szerez az egri főiskolán, 1994-98 között faművességet tanul egy budapesti kézműves iskolában, majd ugyanott, meghívott előadóként 2005-ig tanít rajzot és szakrajzot. Közben a Pécsi Egyetem Humán Szervező szakán egyetemi diplomát szerez 1999-ben. 2005-ben az ELTE-n - Hartai László filmrendező és Galicza Péter tanítványaként - Moz­ gókép és Média szakon végez, valamint pedagógia-pszichológia szakvizsgát tesz. A Balassi Bálint Asztaltársaság vezetésében 1990 óta, 1998-tól elnökként vesz részt. Jelenleg rajz-földrajz-mozgókép szakos tanárként dolgozik a salgótarjáni SKÁID Beszterce Tag­ iskolában, illetve a Váczi Gyula Művészeti Iskolában tanít grafikát, alkalmazott grafikát. 22 �P róza és v i d é k e S o p o t n ik Z o l t á n Lassú társas (regényrészlet) Sárcsótány kicsi, jelentéktelen város valahol a világ vége előtt, mondjuk jobbra. Ha arra jár az ember, nem néz semmi jót ki belőle. S a város is hasonlóképpen viselkedik. Polgárság itt nincs és nem is volt soha, csak emberek, akik polgárok­ nak képzelték magukat hajdanán. Most már annak se. Feladták. Annyira szélen van, hogy még a neonácik is elszégyellik magukat, és fákat ültetnek a város főterén. Meg bakancsvirágot. Az itt élők a könyvtárba inni járnak, a kocsmába verekedni. Olyan érzése van az embernek, mintha valami közös bűn miatti szé­ gyenérzet telepedett volna városra. Mintha a város lakói véres szektába tömö­ rülve áldozatokat mutatnának be éjszakánként. Éles, visító hang járja be a kör­ nyéket. Az csak a gyári sziréna, legyint Gyula. Én is itt születtem, nem emlék­ szem, hogy anyámék eljártak volna esténként, csak néha anyám, de akkor a mosolyából már kilenc évesen levettem: férfi van a dologban. A férfi mosolyát számtalanszor elképzeltem, de soha sem sikerült valami szépre. Lehet, hogy ő volt a „főpap”. Sokat mondogatta nekem Csirke bácsi, a házunk mellett lévő vízmű telephelyének őrzője (bakter), hogy csak úgy sorjáznak majd azok az emberek, emberszerű lé­ nyek, akik bántani akarnak. A házban, ahol lakni fogsz, a munkahelyeden, ahol a fél életed töltöd. Egész sereget termel ki majd az élet, egész sereget. És majd meg kell tanulnod bánni velük: egyeseknek a gallérjára hányni, másokat messziről kerülni vagy hagyni (óvatosságból), hogy hazug papírokat írassanak alá veled (politikai vagy politikamentes sablonokat). Félig azért magának mondta, vagyis maga elé, de valahogy megragadt bennem: főleg, hogy hányni. Azt is mondta Csirke bácsi, hogy az ital nem megoldás semmire. Nem értettem, milyen ital, majd azon gondolkodtam, hogy mi baja lehet ennek a kedves embernek a tejjel meg a málnaszörppel. Mesélt még az unokaöccséről, a Farkas Berciről, hogy űrhajós és most is ott lebeg a világűrben. Figyel, hogy az idegenek ne tudják ellepni a földet - persze idegeneken nem a kapitalistákat értette. Kering a szocializmus felett! És, hogy mindig szokott neki jelezni a kertek felől éjszaka, hogy köszöni, jól van, ne idegeskedjen. Nem akartam mondani, hogy szerintem a nagymamám az: mindig este tereget, és elemlámpával világít, hogy lásson valamit. És amikor ballagtam haza, fölnéztem az égre, elengedtem egy mosolyt a Farkas Bercinek, hogy vigyáz­ zon az öregre, de tényleg. A félelem a fontos. A racionális. 23 �Hallom Gyula hangján, hogy nagyon nincs rendben valami. Annyira egyedül van, hogy fel fogja akasztani magát. Vagy beszed egy csomó gyógyszert. Ő persze már régen is azt hangoztatta, hogy sosem, ilyenkor másodpercenként megváltozott az a finnyás bróker arca. Pontosan ezért félek, hogy meg fogja tenni. Az ilyenek megte­ szik. Közben azért megy a felületen a poén (az olcsó), a szurkálódás, a szőke nős viccek (a kedvesem szőke ugyanis), hogy vett egy házat, most teszik rendbe, a közeli erdő szélén van és képzeljem el, az utcában nincsenek kommunisták. Az derék, mondom és magam elé képzelem az arcát. - Amúgy semmi bajom azokkal, akiknek bajuk van a kommunistákkal, de hogy identitásomat ez alapján határozzam meg elsődlegesen, nekem kicsit problémás. Azért a fákat vizsgáld meg - ajánlom viccesen -, azok éltek már akkor is. A kommunista vesszőparipát, lehet, hogy azokból az ágakból fonták. Feszültséget (politikait) érzek a telefon másik végéről, jólesik. Ez a finom pszichológiai párbaj éberré teszi az embert, cinikussá és üldözési mániássá, de a megmérettetés miatt fontos. A viszonyítás miatt, hogy meghallga­ tom, hogyan él és összehasonlítom az enyémmel. A levegővételeiből szinte százszázalékos biztonsággal megtudom állapítani, mikor nem mond igazat vagy mikor nem a teljes igazságot mondja. Ha nevet, érzem, hogy mikor omolna legszíveseb­ ben össze. És mindig nevet. Gondoltam, össze fogok állítani egy jegyzéket a neve­ téseiből és kiadatom, mint tankönyvet. Európa Könyvkiadó, Hamis életjelek soro­ zat. Látom magam előtt, ahogy áll az ablak mögött, leheletnyit elhúzza a függönyt és figyel. Minden embert, minden apró mozdulatot, néha úgy gondoltam, hogy az apró bogarakat is látja a fakérgen vagy magában a fában. A függöny finoman remeg a kezében. Régen nem tudtam úgy elmenni a házuk előtt, hogy észre ne vegyen. Még szórakoztam is, elmentem többször, fel-le járkáltam és mindig éreztem a há­ tamon a tekintetét. Az unalom gyilkost tud csinálni az emberből, meg a magány. Nevetek vele együtt, de érzi, hogy történt valami a vonal túlsó végén, most én vagyok erősebb, leütöttem egy gyalogot, de nem nyertem még teljesen. Kezdem érezni a tekintetét a hátamon, megijedek. Leveszem a felsőm, két sötét pontot látok hátul. Szédülök. Hiába terelem aztán a beszélgetést a nőkre, ami a gyengéje, már megtörte a lendületem, egálban vagyunk. A bankban, ahol dolgozik mindenki rendes embernek tartja, de valamiért félnek is tőle, nem hívják műszak után a sörö­ zőbe, amióta elsírta magát a pultos lány, mert ordibált vele a langyos sör miatt, ami persze dehogy volt langyos, csak a lány túl szép és ez feldühítette a Gyulát egy kicsit. Mióta elhagyta a felesége, nehezen viseli a szép nők látványát. Így áll boszszút a másik nemen. Akkor is napokig tartottam benne a lelket - persze azért pár­ bajoztunk közben, valahogy soha nem bírjuk abbahagyni. Azt hiszem, ezt is egyfaj­ ta szeretetnek hívják, vagyis fel lehet fogni úgy, mint egyfajta szeretet-negatívot. A rémisztő, hogy hiányoznának ezek a ferde beszélgetések vagy mik, hiányérzetem lenne, ha nem történnének meg. Biztos a férfiak így szeretik egymást, legalábbis azok, akik talán túl sokat tudnak a másikról, sokat láttak egymás gyengéiből, és mindezek miatt jól félre is ismerik egymást. Félre merik ismerni. Cappa temetése után egy vendéglőnek álcázott kocsmában kértük Istent, hogy bocsásson meg neki. Vagyis, csak én kértem, de szerettem volna, ha valaki még magában pörgette volna az imát velem. Természetesen meghívtam Szoszo-t, meg Kutyát egy rövidre és egy sörre, mert természetesen semmi pénzük nem volt. 24 �Körülbelül a rövid felénél már nem voltak teljesen beszámítható állapotban természetesen nem a gyász miatt nem voltak. Gondolom elég volt az a kicsike pálinka meg a kicsike sör, hogy az éppen tisztuló szervezet feladja és visszaálljon az évek óta már megtanult alaphelyzetébe, a bódultságba. Kutya átimbolygott a szomszéd asztalhoz, megkérdezni, hogy tényleg szarul áll-e neki Szoszo gyerek­ csináló sapkája, tényleg szarul állt, de az asztalnál ülők ezt nem akarták neki megmondani, nem is az ő dolguk lett volna egyébként. Emlékszem, hogy valaki a sűrű cigarettafüstben megpróbálkozott köszöntőt vagy gyászbeszédet, vagy mi az istent mondani, de két perc múlva sírós arccal ült vissza a helyére. Csak én figyel­ tem rá, de a tekintetemből azt olvashatta ki, hogy ülj már le, te szerencsétlen, itt nincs értelme az ilyennek. Pont ezt akartam neki mondani. Azért mindketten meglepődtünk a gondolatátvitelen. Olyan emberek gyűltek össze, akik egy jó barát temetésén is csak magukra képesek figyelni. 25 �M e r é n y i K r is z t iá n Hallgathattam volna Végeztem a melóval, várom a villamost. Fene enné meg ezt a forgalmat; keresztülkasul buszok, villamosok, és ehhez még a háromsávos út. Legalább a metróaluljárót arrébb építették. Közelemben kutyafejű, elgyötört arcú fiatal nő, kutyafejű, kevésbé elgyötört ar­ cú, nyolc év körüli sápadt lánnyal. A nő könnyezik. Egyik kezében drapp színű szövetszatyor, a másikban nyitott biblia. Leszólítja a mellettük ácsorgó szemüve­ ges kamaszsrácot. - Kérem, fiatalember, innen... innen olvasni! A fiatalember megszeppen, de a nő elkeseredetten kéri. A fiú nekikezd: - Sötétben nem találunk haza, s fény nélkül hasztalan a boldogságot keresni... Űr van mindazok szívében, kik Jézust tagadva... A kislány a földet nézi, a nő monoton hangon ismételgeti a mondatok végét. Olykor eltűnik a pupillája, szeme fehér lesz. Az érkező villamos kíméletlenül belezörög a felolvasásba. A fiú visszaadja a Bibliát, felszállás után alkalmi ismerő­ seitől távol foglal helyet. Én viszont mögéjük ülök. A sápadt lány és a nő egymás­ sal szemben. Úgy nézegetik az épületeket, mintha nem idevalósiak volnának. A lány huncutul rugdalja a közéjük tett szatyrot. A nő erélyesen rászól a lányra. A nő a szatyorba nyúl. Füst lepi el kezét, mintha egy boszorkánymutatvány venné kezdetét. Addig csapkod, amíg elfojtja a füstöt. Megégetett kezét kikapja a szatyorból. Feszegetem a harmonikaajtót, szabadulni igyekszem, de nem megy. Végállomás. Rohanok a forgalmi ügyeletre. Rogyadozó épület. Méltatlan egy huszonegyedik századi óriáscéghez. Belülről minden más; márványburkolat, tágas tér, tisztaság. Egy csinos kisasszony irányít a panaszfelvételre. Bíborszínű szőnyeg vezet végig a hosszú folyósón. Irodájukból gyakran kukkantanak ki fon­ toskodó öltönyösök. Érces, hivalkodó hanggal utasítgatnak; döngicsélnek, mint hirtelenméhek rügypattanáskor. A folyosó végén üres várakozó. Kopott faasztal­ nál üldögél egy bodros hajú hölgy. Felém fordul. - Mi a panasz? - Kérem, jöjjenek! Küldjön embereket! Robbantás lesz a villamoson! Füst! Bib­ lia! És az a túlvilági arc! - Nyugodjon meg, ez ritka járat, nem fog hamar elindulni. Tartsa szóval őket, nehogy leszálljanak. Maga után küldetek. Még ki sem érek, már jön utánam a segítség. Előttük szaladok, azok vagy négy­ szer nagyobbat lépnek nálam. Az indulni készülő vezetőt lehívják a járműről. Már majdnem tele a villamos. A nő elé áll az egyik civil, a másik sót szór a kerekek alá. A civil-hölgy elterelő hadműveletbe kezd: - Pál levele jár a fejemben... Ön is hívő lélek? A kutyafejű rácsodálkozik Isten különleges ajándékára: - Mi az hogy? Emberi léptékkel nem is... De melyik levele? - A filippiekhez... „Nekem az élet Krisztus!” 26 �A kutyafejű nő fuldokló köhögésbe kezd, néhányan még a kocsi túlsó feléről is felfigyelnek. A villamos elejéhez oxigénmaszkos osztag érkezik. Elindulnak hosszúkás kere­ sőjükkel. A műszerek nyugalmi állapotban vannak. Mély sípolás, még semmi. Előrébb araszolnak. A leghátsó ajtónál várakozom. Hol az osztagot, hol a még mindig krákogó nőt figyelem. Remélem, hogy ez a felhajtás nem hiába történik, és hősként előléphetek. Ellenkező esetben csendben lelépek. Amikor az osztag egy szintbe ér velük, a keresőemberek a szatyorig közelíte­ nek. Üveghangon sikítanak a műszerek. A kislány kérdőn hol a nőre, hol az ide­ genekre néz. A civil-hölgy óvatosan, szinte bocsánatkérőn teszi a nő kezére a bi­ lincset. A szatyorban pokolgép. Megérkezik a rendőrség, elviszik a gyanúsította­ kat. A magam ügyét elintézem odabent, nem fogom itt verni a mellemet. Elég dol­ guk van nélkülem is. Úgy döntenek, hogy a villamoson hatástalanítják a bombát. Arrébb zavarnak a többi bámészkodóval. Robbantás... A két mellettem álló úr csalódottan: - Ez volt a pokolgép? - Mint egy beteg petárda. -Jó l mondja! Pont, mint egy beteg petárda. Közelebb merészkedünk. A fülkében nyoma sincs robbantásnak. Sérülés, égés­ nyom sehol, csak szürke por a levegőben. A tér közepére rohanok, lerogyok a burkolatkőre. Elalszom. A távolabbról érkező építkezés zajára riadok fel. Négy kollega húz el mellettem, ugyanolyan egyenkabátban, mint amilyenben én va­ gyok. Nem ismerem őket. Visszamegyek a forgalmi irodába. Az előtérben járó-kelő kisasszony vidáman üdvözöl: - Maga egy hős! Menjen, már várják! A legközelebbi iroda ajtajára mutat. Benyitok. Az asztalnál egy öltönyös úr fo­ gad, ő is kidugta fejét iroda-csigaházából, amikor imént átrohantam. - Üdvözlöm! A folyosón már említették önt... pontosan mit is szeretne? -T u d ja ... kint, ami volt... én szóltam... néhány sort, ha írna a főnökömnek..., hogy itt voltam, ezt tettem... és ha aláírná. - Persze, természetesen. Udvariasnak tűnik, de aztán kitessékel. Ezt teszi a munkásruha? De hát ő is melósokkal dolgozik, neki is vannak melósai... Egy sima lapra írt néhány sem­ mitmondó mondatot, felismerhetetlen aláírással. A kisasszonnyal küldeti ki. Miután elhagyom a főbejáratot, elszégyellem magam. Kidobom a papírt, hisz nem ér semmit. A villamost még takarítják. Egy csokornyakkendős muki három különböző televíziónak nyilatkozik. A hét minden napján keményen dolgozom. Behivat a főnök. Csak van igazság a Földön. - Honnan tudta meg, főnök úr? - Vannak éles szemek, bármerre is járjon az ember! - Hála Istennek, ebben reménykedtem, legalább erkölcsileg... - Miről beszél? Na, micsoda kamikaze-szemlélet ez? - Hát, mi másról? Arról, hogy én fedeztem fel azt a pokolgépet a villamoson! 27 �- Na, ez meg milyen örültség? Néz maga televíziót? - Annyit melóztam a héten, hogy csak aludni jártam haza. - Na, akkor figyeljen! Számítógépén rákeres a hírekre, egy riportot mutat, ahol a csokornyakkendős muki interjút adott három televízió-társaságnak. - Ez mit jelent? - Azt, hogy maga félre akart vezetni! Ez az úr fedezte fel a bombát. És, hogy miért hivattam be? Nos, a kollegái látták a Púlzár tér közepén fetrengeni. Na, de, mivel maga a vállalatunk kiváló dolgozója, csak megrovásban részesítem. Úgy vegye, mint felfüggesztett büntetést, a legapróbb bakinál szélnek eresztem! Vilá­ gos? - Világos. A televíziót kapcsolgatom. Megint az a szájhős, ezennel a Főtelevízió stúdiójában. Dr. Gyűrűs Olivérnek hívják, ő a közlekedési cég humánigazgatója. Amikor átvet­ te az ötmillió forintos jutalmat, annyit fűzött hozzá, hogy számára nem is annyira a pénz, mint inkább a számos megmentett élet bír igazán nagy értékkel. Razzia Ma talán több vevő lesz. Vasárnap mindig jobb. A zsernyákok igencsak rámozdul­ tak a hamisítókra. Mondják a szervezők, hogy a házilag gyártott dévédéket a föld­ re szórják, megtapossák, és keményen büntetnek. Előszedem malacperselyemet, néhány foltos zoknimat, és hármat a még meg­ maradt, gyűrött verseskötetemből. Azután következnek az elektromos bigyók a pincéből. Körülbelül sem tudom, hogy micsodák, hiába is jönnek a kopott akta­ táskás, szemüveges műszerészfélék, és kérdezik, hogy ez meg az, és az meg ez működik-e. Kukán nézek, és mondom, talán próbálja ki otthon. Éled a piac, mellettem romák pakolgatnak festményeket, aranyórákat és porce­ lánbabákat. Kicsit arrébb egy kopasz szedi elő bódéjából a hifi-cuccait. A hatásva­ dászat végett már hatkor felrecseg 1000 wattos hangszóróiból a zoltánerika, majd a kadlotkarcsi. Amúgy buli ez a hely, múltkor egy srác saját anyját árulta, persze hamvasztva egy urnában. Még a fotója is rajta volt. Itt mindent megvesznek, csak ki kell várni a vevőt. Jól van! Megjelent az első nyüzüge, fordított baseballsapkás srác. Lesz itt dévédé-árusítás! Akár a kapásra éhes horgászban, bennem is éledezni kezd a balhééhség. Jön egy másik hasonszőrű gyerkőc, és már rakosgatják is szépen, sorban. Me­ gyek hozzájuk haverkodni. Hosszú a nap, kellenek a szövetségesek, no és leg­ alább megtudok egy s mást. - Csűrni, tényleg genyáznak a zserkók? 28 �- Inkább a buzi hatőrség! De hoppá! Van itt lepedő, ráborítom, aztán óne. A mellettem ruhákat halomra dobáló bögyös nőszeméllyel átbeszéljük a várható időjárást. Arra kitűnő, hogy amikor pénzt váltok vagy kávéért megyek, őrizze a motyómat. Neki is hozok egy feketét. Cukor és tej nélkül issza, ebből is látszik, hogy rutinos piaci bennszülött. Egy hiéna megvette múltkor kilencszázért a kínai porcelántálamat. Valamivel arrébb négyezerért árulta. Eladta, mert amikor kávéivás után a hígfosási kényszer a vécére űzött, láttam, hogy már nem volt az asztalán. Veszettül tűz a nap, még jó, hogy van felettünk ponyva. Csip-csup kis kölykök (nem látni, hogy kettő vagy három) próbálják lecsenni az első dévédé-sort, majd­ nem sikerül nekik, de a gizda srác átugrik az asztalon, és kiszedi a kezükből. Nem bántja őket, mert a sor végén egy egész pereputty várja a brigádot. Zsernyákok jönnek be a főkapun. Van közöttük 3-csillagos, 2-csillagos. A hölgyön és a kamaszarcú srácon semmi, mégis ők feszítenek a legbüszkébben. Elindulnak, érdeklődve nézegetik a kacatokat. A két dévédé-árus nem figyel, szomszédjukkal ökörködnek. Szólhatnék nekik, - marha nagy dilemma - de nem teszem. Olyanok ezek a rendőrök, mint sétáló oroszlánok a szelíd vadak között. Előre hallom a kérdéseket, a lakkozott rendőrcipők alatt darabokra törő dévédéket, és azt a lármát, amit a fejüket fogó romák okoznak műbalhéból, hogy a káoszban jobban hozzáférjenek mások portékáihoz. A dévédés asztalhoz lépnek, türelmesen várakoznak. A tohonya alkatú, 3csillagos szól valamit, mire az árusok megfordulnak. A 2-csillagos, borostás meg­ néz egy dévédét, majd az egyik srác a rendőrhölgy kezébe ad egy másikat. Nincs asztalról lesöprés, csupán nyugodt szóváltás. Francnak kell ennyit szóra­ kozni! Vakok ezek? Messziről látszik, hogy hamisítottak. Az árusok a kezükben tartott filmet mutogatják el. Szájpufogtatva utánozzák az ütéseket, lövéseket. Az alacsonyabbik épp agonizál, eszeveszetten rángatja magát, végül kiakasztja a szemét. Odasóz egy pacsit a 2-csillagos a gizda gyereknek. Mindenki hahotázik. Izgatottan adják kézről-kézre a bemutatott dévédét. Talán pályafutása során első ízben a csillagnélküli szembeszáll a 3-csillagossal; kitépi a kezéből a Halálos fegyver négyet. Amaz bölcs apai mosollyal enged, és kiemeli a Predátort. A rendőrnő kiszolgáltatottan várja, hogy a kis gizda engedményt adjon. A töb­ biek is könyörgő szemmel várnak. Az árusok pökhendi pofával számolgatják azt a kevéske összeget, amelynek leengedése után még bőségesen marad hasznuk. Hogy miben egyeznek meg, nem figyelem, mert viszketni kezd a tököm, és egy öreg, kalapos vevőm is jön. Persze nem a hatezer forintos szivarkészletet viszi el, hanem csak két pornólapot százért. A rendőrök izgatottan nézik a borítókat, ki-ki a maga filmjét dicséri. Lelkesen köszönnek el. Amazok rájuk se néznek, egymást kínálják cigivel. Bárgyú arccal gyújtanak rá, és zsebre dugott kézzel árulnak tovább. 29 �Z sibói G ergely Pannon apokrif A hites ember hajnalban érkezett. A nap éppencsak a sárkunyhók tetejére hágott szétnézni a poros-piszkos falucska fölött. A korán kelő asszonyok találtak rá, amint vízért mentek a kútra, annak a tövében üldögélt, száraz árpakenyeret maj­ szolt fogatlan ínyével. A morzsák megtapadtak a szegycsontig érő szakállában. - Csak egy göcsörtös vándorbot, egy elnyűtt tarisznya, egy szakadt lepel, s ben­ ne egy öreg-öreg ember - mesélték férjüknek a vízzel megtérő asszonyok. A kút környéke lassan megtelt kíváncsi férfiemberrel. Az öreg nem szólt, evett, s miután befejezte, kifésülte szakállából a morzsákat, nagy barna szemével számba vette a körülállókat, és várt. Végre Bíró, az idős kertész szólította meg, amikor a csönd már túlságosan karcosodni kezdett. - Messziről jött, bátyám? - A vándor bólintott. - Sophianen is túlról? - kérdezte Együgyű, akire rendszerint - így most is csak legyintettek a falubeliek. - Azon is túlról - válaszolt zengő hangon az öregember. A Dravuson is túlról, a messzi tenger túlsó partjáról. A folyón túl még senki sem járt a falubeliek közül, a tengerről sem igen hallot­ tak, s már Együgyű kérdezett is volna, de Bíró leintette: - Hova tartasz? - Továbbmegyek - intett bizonytalanul a limes irányába -, de azelőtt még be­ szédem van veletek. - Csak gyorsan - kezdtek mocorogni az emberek, hisz a nap egyre feljebb há­ gott, s mindjárt megjelenik az uraság őrsége, hogy munkára hajtsa őket. - A szabadulást hoztam nektek. - Az emberek értetlenül néztek egymásra. - Hi­ szen szolgák vagytok mindannyian. - Azok vagyunk. De milyen szabadulást hozhatsz te nekünk? - A lélek szabadulását hoztam. - Furcsa beszédű ember vagy, de hát messziről jöttél, biztosan ezért nem értjük szavadat. - Messziről, hogy elhozzam nektek az örömhírt, amit a mi urunk hagyott ne­ kem örökül, s amit most rátok bízok, ahogy mindenkire utam során. - Valami új vallást hirdetsz? - kérdezte gyanakodva Bíró, mire egyik-másik szolga elindult legyintve, hogy inkább dolga után nézzen. - Az új hitet, igen, amit halálával pecsételt meg a mi urunk, s ami szabaddá tesz benneteket. - Nézd, uram, mi csak együgyű emberek vagyunk, meg aztán megvannak a magunk istenei, akikben ugyan már alig bízunk, de megszoktuk őket. Egyébként is, beszéld ezt meg az urasággal - s maga is útnak eredt, amint meglátta az őrség közeledtét a falu széle felől. Claudius rosszul ébredt, habár Silla, a kis rabszolga, hajnalig próbálta kedvét s erejét felkelteni, nem jutott semmire vele. El is küldte Claudius. - A nehézségek - 30 �magyarázta volna Sillának, akinek végül is semmilyen magyarázattal nem szol­ gált, s ezen úgy feldühödött, hogy pofon vágta a lányt, aki meghajolt, úgy hagyta magára tehetetlen urát. - Ezek az átkozott barbárok - dohogott Claudius, amint reggelijét költötte el. Nesztor - vén intézője és mindenese - csak egy-egy gyors pillantással mérte fel urának rosszkedvét, amint az újabb fogásokat adta fel. - Mi ez a förtelem? - vágta földhöz a tálat Claudius. - Megbocsáss, uram, nincs más. Kezdünk kifogyni mindenből. Mint tudod, a piac a városban jó ideje nem nyitott ki, így csak azt tálalhatom fel, amit szolgáid megtermelnek. - Nincs piac, Hádészra, ez is a tetves barbárok miatt! - csapkodott a gazda, s töltött magának egy kupa bort. Ekkor lépett be az őrség kapitánya, hogy megte­ gye mindennapi jelentését. - Uram, járőrünk ma reggel talált néhány holttestet a Gorsium felé vezető úton. Alighanem Septimus uraság valamelyik faluját sarcolhatták meg. - Már itt is? A limestől kétnapi járóföldre? Ettől fogva délután is járjátok végig a környéket, éjszakára kettőzött őrszemet állítsatok. Elmehetsz - intett kedvetle­ nül a kapitánynak. - Volna még valami, uram. Ma reggel a faluban fogtunk egy csavargót. Úgy lát­ szott, a szolgáidat lázította. - Hozzátok elém. A katonák elővezették az öreget, aki egyenes derékkal állt meg a félbehagyott reggelije mellett ülő urasággal. Nesztor hátrébb valamilyen parancsot körmölt. - Mi a neved? - A nevemet régen magam mögött hagytam, uram. - Foglalkozásod van? - A te fogalmaid szerint nincsen, uram. - Talányokban beszélsz. Tehát mondhatjuk: csavargó vagy! - Szemedben bizonyára, uram. - Nocsak. Úgy tűnik, önérzetedet nem vetkezted le, ha egyéb ruhád nincs is. - Ha megbocsátod nekem, ez nem önérzet, uram. - Végül is teljesen mindegy. A kapitányom szerint lázítottad szolgáimat. Így volt? Mert ha igen, ezért huszonöt bot jár, de akár fejedet is vehetem, ki kérné rajtam számon? De lásd, most mégis megengedem, hogy tisztázd magad. Merre tartasz, s mit keresel a birtokomon? - A júdeabéli Caesareaból indultam útnak sok éve, hogy hirdessem az én iste­ nem igazát, s az eljusson mindenkihez. A limes felé tartok, hogy a barbárokhoz is eljusson az örömhír. - Nagyon helyesen teszed - nevetett Claudius a harmadik kupa bortól már kissé bódultan - legalább nem nekem kell fejedet vétetnem. De hát mi a te hited? - Az én uram azért halt meg a kereszten, hogy tisztára mosson minden bűnünk­ ből, és szabaddá tegye isteni lényegünket: lelkünket. - Azt mondod, megfeszítették? De hát csak a latroknak jár ez a fertelmes halál­ nem. Csak nem volt maga is bűnöző? - Ő minden bűnös és szenvedő lélek megszabadítója, a tiéd is, uram. - Csak nem sorolsz engem is a latrok közé, te csavargó? 31 �-T e is szenvedsz, uram, és szenvedéseidből bűneidbe menekülsz. - Jól jegyezd meg, öreg - pattant fel, s állt egészen közel a csavargóhoz Claudius -, egy római polgárnak, egy lovagnak nincsenek bűnei, különösen, ha ekkora villában él, és ennyi rabszolgát dolgoztat, mint én. Egyébként sem kérek olyan istenből, ame­ lyik meghal egy keresztfán. Ha már Isten, Hádészra mondom, legyen halhatatlan! - Az én uram legyőzte a halált - állta a tekintetét Claudiusnak - feltámadt, hogy szabadulhass te is. Te talán nem rettegsz a rád bízott emberek miatt? S köz­ ben azokat gyötröd, akik hűen szolgálnak. Mint azt a kis rabnőt, akit idefele jövet láttam kisurranni ágyasházadból. Nagyon szomorú volt a tekintete. - Jól van, jól... - ült vissza helyére kissé zavarodottan Claudius. - De hogy is állunk azzal a szabadulással? - Az én uram azt hirdette, hogy mindannyian egyek vagyunk: egy anyagból gyúrva, egyazon szellemből megteremtve. - Azazhogy te és én, vagy inkább én és egy ótvaros rabszolga ugyanazok va­ gyunk? - Igen, uram. - Nincsen semmi különbség? - Nincsen. - Ezt hirdetted lent a faluban is? - Ezt, uram. Claudius nem szólt semmit. Csak Nesztor tollának percegése hallatszott, s a tá­ volból egy ráspoly vagy fűrész reszelte a csendet. A reggeliből visszamaradt sző­ lőfürt titokban fonnyadni kezdett. Végül Claudius megszólalt: - Veszélyesebb vagy, mint gondoltam, s jóllehet nem szívesen teszem, meg kell botoztassalak, akkor is, vagy főként akkor, ha tudom, nem éled túl. S már kiáltott volna őrökért, de ekkor Nesztor lépett a háta mögé. - Várj még vele, uram, hadd beszéljek kicsit hozzá. - Beszélj, ha jónak látod. - Miért hiszed vándor, hogy, ha felnyitod mindenkinek a szemét az igazságra, szabaddá is teszed azáltal? - Mert ha az én uram kiszenvedett a keresztfán úgy, mint egy ember, akkor éget a parancs kimondani: nincsen köztünk különbség! - Fel akarod szabadítani a szolgák lelkét, de mivégre? - Nézz körül, uram, minden szétesőben: úr vagy szolga egykedvűen néz maga elé. Akkor is, ha fegyvertelenül áll szemben támadójával. Megadással várjuk, a lelkünk mélyén azért könyörgünk: csapjanak le ránk, s legyen vége mindennek. Magam is római polgár voltam, s kétségbe ejtett látni, mint züllik szét világunk. Ez az új hit egybeterelhetne mindannyiunkat, hogy betekinthessünk Isten orszá­ gának kapuján. - Ezt elmondhatnád a barbároknak is - heherészett Claudius, és újra színültig töltötte kupáját borral. - El fogom mondani, hisz ők is emberek. - Járj szerencsével, Jupiterre mondom: elengedlek, te vén bolond. Mehetsz! Csak még egy szóra. Ha te ma azt mondod a szolgáimnak, hogy lélekben egyenlőek énvelem, holnap nem azt követelik, hogy jogilag is tegyem magammal egyenlővé őket? 32 �- Nem fogják, uram. Az én istenem nem tagadta a fennálló rendet. Ha szabad­ dá válik szolgáid lelke, szeretettel nyugszanak bele sorsukba. Szeretettel és nem közönnyel. Ez neked is hasznot hoz. De, hogy te hogyan fogadod szolgálataikat ezután, az már a te kereszted, uram. -Ja j, meg kell ölni, meg kell ölni! - ingatta fejét részegen Claudius. - Várj, uram, talán tegyünk próbát - szólt Nesztor - rendeld ide szolgáidat, s hagyd, hogy szóljak velük. Egy kis idő múltán valami negyven rongyos szolga toporgott a nagyterem már­ ványpadlóján. - Ez az ember, aki ma reggel idetévedt, az igazát akarja velünk megosztani. Azt vallja, hogy köztetek és Claudius nagyuratok között nincsen semmiféle különb­ ség: „ugyanolyan anyagból vagytok”. - Mivel egyre nagyobb bizonytalanságot és értetlenséget olvasott ki a rongyosok szeméből, kimondta: - Mától fogva nincsen úr, és nincsen szolga. Szabadok vagytok. Aki elfogadja, lépjen ki az ajtón. Ha megtette, szabad emberként távozik. Idegesen morajlott a kis tömeg, egyik lábukról a másikra álltak a megszédült emberek, de egy apró csoport - úgy öten -, ha bizonytalanul is, de megindult az ajtó felé. - Várjatok! - szólt utánuk Bíró. - Uram, mi lesz a házunkkal és a földdel, amin dolgozunk? - A házért, földért és az eszközökért fizettek majd munkátokkal, de szabad emberként. - Ettől kissé felbátorodtak, de Bíró leintette őket. - És télen, ha jönnek a nagy fagyok, tűzifával gondoskodik-e rólunk az uraság? - Azt is, és minden mást magatoknak kell előteremtenetek, de a termésből lesz pénzetek, majd gondoskodtok magatokról szabad emberhez méltón. - De hát nincs is piac, honnan vegyünk - ijedtek meg egyre többen, és Cingár, egy szúvas fogú földműves azt kérdezte: - Ha jönnek a barbárok, az uraság megvéd-e minket? - Nesztor nem válaszolt, s a hites ember látva az egyre nagyobb riadalmat, maga akarta lecsendesíteni a parasztokat: - Sokan vagytok, együtt meg tudjátok védeni magatokat. - A lárma nőttönnőtt: - Nincs fegyverünk! Nincs menedék! A gyerekekkel, asszonyokkal mi lesz? Gyengék vagyunk! - kiabálták egyre rekedtebben. - Hallgassatok - csöndesítette társait Bíró. - Uram - fordult Claudiushoz, miután kissé alábbhagyott a zúgolódás -, mi nem kértük ezt a kegyet tőled, s bár nem fogadhatjuk el, nagyon hálásak vagyunk neked. Kérjük, hagyj meg abban az álla­ potban, amiben vagyunk, s mi továbbra is hűen szolgálunk majd. Claudius - maga is kissé zavartan - intett, amit úgy is lehetett érteni, hogy elfo­ gadja Bíró kérését, meg úgy is, hogy elbocsájtja szolgáit. A szolganép kiódalgott a teremből, de néhányan gyűlölködve méregették a gondolataiba mélyedt öreg ván­ dort. Nagy csendet hagytak maguk után. Végül Claudius törte meg, magához ren­ delve a kapitányt. - Dobjátok ki ezt az embert... de előtte adjatok neki egy kis kenyeret, meg va­ lamit... a konyháról. 33 �Délután lepihent kissé az úr, s magához kérte Sillát. - Szeretsz engem, Silla? - Szeretlek, uram. - Valóban szeretsz? - Nem tudom, uram, rajtad kívül még soha senkit nem szerettem. - Nem csak azért mondod ezt, mert szolgálsz engem? - Nem tudom, uram, ezen még nem gondolkoztam. - Ha azt mondanám, szabad vagy, elmennél? - Nem mennék el. Hová is mehetnék, uram? - A városba, talán. Amilyen szép vagy, találnál kérőt magadnak, tehetőset, akár előkelőt is. - Én nem ismerem a világot, uram, csak ezt a falut, és téged, aki az uram vagy. Miért mennék el, és mit kezdenék a szabadsággal? Ugye, nem küldesz el? - Nem. Nem küldelek el, csak most hagyj magamra egy kis időre. - S még megsimította volna az arcát, de a zavart lány kiszaladt a szobából. Aztán aludt volna egy keveset, de keserű volt a szája a sok délelőtti bortól, hát felkelt, hogy a birtok dolgai után nézzen. A nagyteremben csak Nesztor üldögélt, s mint min­ dig, most is számításokat végzett. Claudius elnézegette ezt a megráncosodott értelmes arcot, ami most úgy tűnt, annyira hasonlít a hites emberére. Nesztor írt, fel sem nézett urára, anélkül is ismerte annak minden gondolatát immár harminc éve. - Mi értelme annak a sok teleírt pergamennek, öreg? Ezzel ugyan meg nem ál­ lítjuk a barbárokat. - Legalább itt kell rendnek lenni, ha már bekerített a rendetlenség, uram. - Nem szó kell ide, hanem falak vagy légiók. - Az sem segítene már, úgy hiszem, uram. Igaza lehet ennek az öreg vándor­ nak: megadással várjuk, mikor súlyt le a barbárok szekercéje. Mert azt hiszem, lejárt a mi időnk, nagyuram. Villádat majd szállásnak használja egy barbár előke­ lő. Szép márványpadlódat feltöri, és vadhúst süt termed közepén, ahol most mes­ terien faragott asztalod áll. Talán éppen azzal táplálja tüzét. De a második nemze­ dék lehet, hogy eltakarítja a máglya maradékait, a harmadik a mozaik helyén harci bárdjával díszíti a falat, s lesz majd olyan is, amelyik a szeméthalom mélyé­ ről előássa a széttört darabokat, és ismét összeilleszti. Vagyis úr lesz, aki ugyan nem tógát, hanem nadrágot ölt magára barbár szokás szerint, de úr lesz. És itt lesznek a szolgálóid leszármazottai - szolgaként vagy szabadként, ezt már a bar­ bárok döntik el de itt lesznek. - Mikor nekünk már írmagunk sem marad. Így gondolod, Nesztór? - Így, uram. Ezt a földet nem mi éltetjük, hanem a szolgáid, így az ő jussuk itt megmaradni. - És nem bánod, hogy az impérium romjain egy barbár, írástudatlan horda ké­ rődzik majd? - Ejnye, uram, de nagyra vagy a műveltségeddel. Nézd, mállik a vakolatod, s nincs mivel pótolni, s holnap tán csak árpakenyér s egy kis zöldség lesz a reggelid. A barbároknak, igaz, most még nincs Vergiliusa és padlófűtéses villája, de van ereje! S ha ez az erő összekovácsolódik az új hittel - amit ez a hites ember s a többi próféta terjeszt -, fölébe kerekedik a mi hanyatló világunknak. És lesznek munkásai, 34 �a te szorgos szolganéped, amelyik majd mindent újra felépít, s amelyik, ha már nem lesz barbár fenyegetés, felismeri a saját igazát! - Nem hiszem. Mert az ember mindig ültet magában olyan bokrot, ami mögül előugorhat egy barbár. - Te már nem hiszel az emberben, uram - mosolygott Nesztor. - Ezekben nem hiszek. De talán ez a pannon föld ilyen, hogy csak efféle kono­ kul vak embereket képes megteremni. Ekkor az őrség kapitánya lépett a terembe. - Uram, jelentést teszek. Szemlénk során, az útkereszteződésnél, egy holttestet találtunk. Amennyire meg tudtam ítélni, a koldusé lehetett. Megkövezték. - A barbárok? - Úgy tűnik, nem. Nyomukat nem találtuk. Azt hiszem, a mi parasztjaink lehet­ tek. Amikor behoztuk a holttestet, többen szemlesütve elsomfordáltak. - Tehát behoztátok, rendben - tűnődött - adjátok meg a végtisztességet a holt­ testnek. - De aztán eszébe jutott, hogy az öreg hitéről jószerével alig tud valamit. Szúrjatok le egy keresztet, úgyis folyton arról beszélt. Amint a katona kiment, Claudius értetlenül nézett intézőjére: - Ostorral verem őket, és mégis, íme... Nem értem! - Dehogynem, uram: adsz nekik egy szelet árpakenyeret s egy kis olajat; állat­ ként élnek, de beterelődnek biztos aklodba, ha jön a barbár. Nem értenéd? Talán azért, mert ha majd ég a gerenda a fejed felett, menekvésre ott lapul gyűrűdben a méregpasztilla. A tied a halál méltósága, az övék a megmaradásé, és nem biztos, hogy a tied a magasabbrendű. Ami a hites halálát illeti, azt hiszem, így volt a legkönnyebb számukra. Mert mi lesz, ha netán visszatér, és nekik ismét mérlegre kell tenniük sorsukat? Bolondok? Persze. Mert nem tudják, hogy holnap majd egy másik hasonló jön kísérteni, s aztán egyre több, az idők végezetéig. Az udvaron éppen most indult a temetkező hely felé két szolga. A tetemet egy kordén tolták. Az egyik vállán ásó, a másikén fakereszt. - Mi az igaz, Nesztor, s hogyan adunk számot mindezekről, ha eljön az ideje? A temető szögletében Bíró és Együgyű mélyítették lassan a gödröt szitkozódva. - Ezzel a nyomorult ásóval nem lehet dolgozni, végig van repedve a vasa. méltatlankodott Együgyű. - Csak vigyázz rá, mert ha eltörik, ez sem lesz. Nincsen piac, az uraság nem tudja pótolni a szerszámokat. - Így nem lehet ásni! Egyébként is, ki tudja, holnapra itt lesznek a barbárok, s mind megdöglünk. - Akkor szedelőzködj és fuss, a gazda megengedte. - Fussak? Hova? - Akkor fogd be a szádat és dolgozz. És ne foglalkozz olyan dolgokkal, amin változtatni úgysem tudsz. -T e nem félsz a haláltól? Bíró megrágta kicsit magában a választ. - Nem, azt hiszem, nem. És nem biztos, hogy megölnek. Valahogy lesz majd. - És a lányod? - Dolgozz! 35 �Üggyel-bajjal kiásták a gödröt, s beemelték a szétzúzott, alvadt vértől piszkos tetemet. - Milyen könnyű, szinte alig van rajta hús. -Sokat éhezhetett. - Te is ott voltál? - sandított társára Együgyű. - Nem, én máshol voltam, és ne tudj mindenről. A többieknek baja lehet belőle - s elkezdték visszahányni a földet, majd leszúrták a keresztet, ahogy uruk meg­ hagyta, s álltak kicsit művük felett. - Tudod, Bíró, én sajnálom ezt a szerencsétlent. Úgy elbántak vele a mieink, mint a barbárok szoktak a mi fajtánkkal. Nem volt ez rossz ember, csak egy kicsit bolond volt. - Éppen jó - mondta. Hallgattak még egy keveset. - Én is sajnálom - tette hoz­ zá az öregebb. - Mindegy, menjünk. - A két rossz ásót a vállukra vették, s megin­ dultak a kunyhók felé. - Te, Bíró, hogy gondolhatta ez, hogy szabadok lehetünk? Hogy nem parancsol nekünk többé senki? Nincs gazda? Lehet úgy is élni? - Nem tudom, én mindig az voltam, ami most vagyok. - Tudod, elgondolkoztam ezen a déli pihenőn, és azt hiszem, azt is meg tud­ nám szokni, ahogy ezt is megszoktam. - Badarság. Szedd a lábad. Lassacskán alakjukat vesztették a sötétségben. Az esti szél füst szagát hozta északról, a limes felől. 36 �S z á v a i A t t il a Diszkó, vibra, púdersár Ha tükörbe nézek, egy kopasz, mázsás legény néz vissza, arcra pitbull, testre zsanklódvandamm, csak én csúnyábban tudok nézni, ha kell. És gyakran kell. Ahogy közeledik a szombat éjszaka, egyre inkább be vagyok sózva. A diszkó tele van fiatalokkal, olyan gyerekképűekkel, akik ha sokat isznak, egészen komoly képet vágnak, mikor megfogom a nyakukat. Sajnos néha rászorulnak a szorításra, de csak finoman vagyok velük, mert a végén még rámöklendezik a pizzát. A nya­ kuk olyan, mint a bal bicepszem, eszük meg annyi, mint a vádlimnak. A vádlim, az elég komoly, tetszik, ahogy puklisodik és ahogy feszítik a bőrt az erek. A múlt­ kor anyám mondta, hogy minek gyúrok annyit, olyan lesz a nyaki ütőerem, mint a kályhacső. Meg szerinte már nem szép ennyi izom egy emberen, kijönne belőle három átlagos középiskolás, vagy egy közepes afrikai falu, állatostul. Az állatokat szeretem, főleg a bivaly a kedvencem, szépen tartja a fejét. Egyszer, ha annyi pénzt összekeresek a kidobózással, veszek egy bivalyt, hátul lesz a fészerben, néha kiviszem majd az utcára megjáratni, lássák az emberek, nem vagyok akárki. A diszkóban nagyra becsülnek a kis gyökerek, vagy - ahogy a tulaj szokta mondani - a vendégek. Tudják, hogy ha baj történne a szórakozásukkal, akkor én védem meg a nyeszlett kis életüket. A múltkor megpróbáltak velem szórakozni, két kis csíra odajött hozzám és azt mondta, adjá' tüzet bikanyakú. Ha nem tudtam volna, hogy az egyik a tulaj fia, megetettem volna vele a bárpult sarkát. Így vi­ szont csak azt mondtam neki, nem vagyok én Krakatau, hogy csak úgy tüzet ad­ jak. És mivel nem értik a földrajzot, azt hitték, nem vagyok magyar, hogy így beszélek. Megmutattam nekik a tetkómat a lapockámon, az Árpádsávosat, azt mondták, oké, ősmagyar, meg, hogy nyugi, mangalica. Adtam nekik tüzet, de csak úgy félrehúzódva, nincs jó hatással a többire, ha látják bennem a humánu­ mot. Bár ezek nem sokat látnak már éjfél körül, úgy vibrálnak itt a fények, hogy kifolyik a szemük. Egyszer régebben, mikor még nem volt automatice a fényrend­ szer, rám bízták, hogy kapcsolgassam a robotlámpákat a pultról. Fölmentem a diszkós mellé, hogy mutassa meg a pulton, mit kell nyomni. Tetszett a dolog, volt végre egy kis hatalom a kezembe', mert ugye, akinél a fény, annál az erő. Felvet­ tem a napszemit, illetve rátoltam a szememre a homlokomról. Egyszer egy ittas építészmérnök hallgató azt mondta, klasszicista stílusú homlokzatom van. De csak addig nevetett, amíg bele nem kortyolt a megborsozott sörébe, aztán meg hányt, mint a Niagara. A fények - az egy jó dolog. Mikor én csináltam a fényt a tánctéren, megveregette a hátam a tulaj fia hajnalban, hogy király a vibra. Tetszett neki, ahogy vibráltak a falon az árnyékok. Csak az volt a baj, hogy, ha egyszerre ment minden lámpa, mindjárt jött a tulaj, hogy csak felváltva kellene, mert a konyhán halványodik a neonfény, ha egyszerre megy minden robotlámpa, nem látják a pizzákat a szaká­ csok. Régi az épület, meg nem is arra lett tervezve a villany, hogy mintákat világít­ sanak a falakra a nagyteljesítményű ipari diszkólámpák. Akkora a fényük, hogyha 37 �tojáskeltetésre használnák, grillcsirkék kelnének ki a tojásokból. Már sokan mond­ ták, hogy jó a humorom, csak kicsit szigorú az arc hozzá. Kidobó vagyok én, nem humorfesztivál. Na... szóval a fények... Ezek az újak már úgy világítanak, hogy lesül az ember, ha bent marad egy órát a táncolok között, olyan meleg van, hogy a lányok patakokban izzadják le magukról a parfümöket. Tocsognak az elfolyt smin­ kekben, reggelre hólapáttal kell összeszedni a púdersárt a padlóról. Úgy vibrál a sok szín, hogy én előtte nem is láttam csak ilyet, mikor becsapott a villám a téesz transz­ formátorába. Ott is melóztam a téeszbe. Én meg éppen el akartam zárni a főkap­ csolót; egyszerre értünk oda, én meg a villám. Az orvosok azt mondták, nagy volt ott a szerencse, csak átszaladt rajtam, kezemen be, sarkamon ki. Kicsit gőzölögtem a földön, aztán hazamentem a robogón. Akkor döntöttem, hogy változtatok az élete­ men, biztos tervei vannak még velem a jóistennek. Ezt öreganyám mondta így. Gyorsan beiratkoztam az őrzővédőbe, három hónap alatt letanultam a szabályokat, és jöttem is dolgozni ide a diszkóba. Volt másik lehetőség is, valami gyárat kellett volna őrizni. Lett volna bódé, kutyák, gumibot, minden, ami kell a rendhez, de nem vállaltam, nem bírom a gyárak feszes éjszakai csendjét. Lesni a holdat, mászkálni a gyárudvaron, az nem az én világom, csinálják ezt a kiszolgált katonatisztek. Én inkább ezeknek a kis senkiknek az életét védem a diszkóban. Van ingyen pia, lehet lesegetni a kiscsajok melleit, olyan ruhákat hordanak ezek, hogy beremeg az ember. A másik meg a zene. Én utoljára jurópra táncoltam nyilvánosan, arra a végső visszaszámlálásos számra, tararára-tararattattá. Ezek meg itt csak a hulladékot hallgatják. A múltkor jött egy diszkós Pestről vendégzenélni, bemondták a han­ gosba, hogy tíz perc múlva kezdi a művészetét. Olyan buhogtatásba kezdett a gyerek, hogy a falak alig bírták megtartani a légteret, bucc-bucc meg vucc-vucc, ez neki a művészet. Hát... mondtam a tulajnak, akivel ki kellett mennem cigizni nem fért ennyi hangerő a hallójáratainkba -, hogy különbet hugyozok ennél a művészetnél. Ekkor a főnök a vállamra tette a kezét és őzikeszemekkel mondta, azért vettelek fel, mert kultúra van a stílusodban. 38 �Kutatóterület N agy C silla „Szakadatlan lüktetésben” A tér és a táj poétikája a harmincas évek lírájában „...a cél Az, hogy magadtól minél messzebb legyél” ( Lovasi András) A harmincas évek lírájában a táj megjelenítésére, leképezésére vonatkozó poétikai megoldások párhuzamosak azzal a szemléletbeli váltással, amely a 20. század első felében a festészetet is jellemzi. A perspektíva elvetéséről, illetve újraértéséről van szó, amelynek különböző változatai évszázadokig meghatározták a térábrázolást, és amelyet az impresszionisták még igen, a szimbolizmus, a kubizmus és az abszt­ rakt festészet azonban már nem, vagy csak a fogalom nagyon tág értelmében al­ kalmazott.1 A perspektíva, mint a látvány megragadásának legelterjedtebb kon­ venciója, legyen szó az eszköz bármely változatáról (mondjuk a lineáris, a közép­ pontos, a levegő-, vagy a színperspektíváról), anakronisztikusnak, vagy kevéssé meggyőzőnek bizonyul akkor, amikor a természet összetettebb leképezésének szándéka kerül előtérbe. Hiszen a perspektivikus szemlélet nem fér össze a meta­ fizikai önértelmezéssel: Daniel Arasse-nál olvashatjuk, hogy a perspektivikus ábrázolás feltétele a keret, amelynek segítségével az emberléptékű világ, a megha­ tározott, mérhető téridő megjelenítődik.2 Nemcsak az ábrázolt táj lesz így szük­ ségszerűen állókép, hanem a szemlélő pozíciója is szükségképpen rögzített: a kép szemléléséhez el kell foglalnunk egy bizonyos helyet, és a felkínált szerkezetben a szubjektum (a szerző vagy a szemlélő) kívül marad az ábrázolás tárgyán, mintegy uralja a képet, valahogy ügy, ahogy például a romantikus tájköltészet beszélője is a képen kívül maradva szemlél, leltároz, fókuszál, nézőpontot vált, a befogadás hitelességének jegyében. Azonban a harmincas évek tájverseinek összetett, intermediális képei épp arra mutatnak rá, hogy a tér és a táj artikulációja, megje­ lenítése már nem az objektivitás illúziójában történik; itt az ábrázolás a dolgok lényegét komplexitásában kutató, szubjektív, ám önállóságát vesztett szemlélői pozíció függvényében történhet - a dolgozat a Szabó Lőrinc és József Attila poéti­ kájában párhuzamosan, ám más-más módon jelenlévő elmozdulásnak a feltárására vállalkozik. Kulcsár Szabó Ernő A vers hangja és tekintete című tanulmányában József Attila költeményéről írja, hogy „a Téli éjszaka mindenekelőtt azzal terjeszti ki az esztétikai tapasztalat játékterét, hogy a vers »tekintetét« itt nem perspektivikus látás artiku­ lálja, hanem a materiális érzékelés grammatikája [...]”3. Az „én” megváltozott ant­ ropológiai pozíciójának, integritásvesztésének folyamata központi gondolatként 39 �jelenik meg Kulcsár Szabónál, és olvasatunkban a térélmény alapvető szerkezeté­ vel függ össze: ezek a szövegek (vagyis a harmincas évek táj- és természeti versei) olyan sajátos megfigyelőt tételeznek, amely a látvány folytonosságában való rögzí­ tésére törekszik, a téridő-kontinuitás, a mediális közegek együttállá­ sa/elválasztatlansága, valamint a táj és a tájat szemlélő személy illeszkedésének szempontjából egyaránt. Mindenekelőtt József Attila verseiről mondható el, hogy a tér határoltsága, a táj leírása nem állóképszerűen történik, mintha egy fotográfiát szemlélnénk; az egymással változatos kölcsönviszonyba lépő tárgyak mintegy mozgásban vannak: a 19. század statikus, egy helyre fókuszált, nagyobb képkivá­ gást rögzítő tájverseivel ellentétben itt dinamikus, már-már filmszerű leírással van dolgunk, ahol a téridő-tényező játszik meghatározó szerepet. A címadás is minden esetben a tér felosztását jelenti: a határtalan természetből „kihasad" a megjelölt egység, a vershelyzet vonatkozásában pedig ezáltal viszonyok lesznek kijelölve: megrajzolódik a keret, amelyben a vers szcenikája létesül, hiszen helyet és időin­ tervallumot egyaránt, egyidejűleg jelölnek (például a Külvárosi éj, és a Téli éjszaka), vagy pedig a „folyamatban levés", a határhelyzet fogalmazódik meg a címben (például [Tehervonatok tolatnak...], vagy A város peremén). A látvány ilyen szignifikálása a szubjektum függvényében jön létre: a tér önmagá­ ban osztatlan egész, amely az én számára akkor válik uralhatóvá, amikor leképezi, sajátos tájékozódási pontok, határok megjelölésével önmaga számára értelmezhető­ vé, megismerhetővé és átélhetővé teszi azt4, mintegy koordinációs közeggé, szeg­ menssé formálva. József Attilánál a verseket jellemző váratlan képalkotás, a jelensé­ gek nyelvi leképezése szokatlan természeti rendet teremt, melynek bemutatására jó példa a [Tehervonatok tolatnak...]5 című vers. Itt a természeti viszonyrendszerek meg­ lepő módon tűnnek fel, a jelenségek nem a fizika tapasztalható törvényszerűségei mentén bonyolódnak. Eldönthetetlen, milyen napszakban rögzíti a szöveg a tájat, hiszen „Oly könnyen száll a hold / mint a fölszabadult", a következő versszakban azonban az önnön árnyékukon fekvő kövek képe a nap legmagasabb állására utal, amely összeegyeztethetetlen a hold láthatóságával. A „megtört" kövek azonban (amelyek „megtörtsége" elsősorban felületi adottságukat, a visszaverődések sokszorozottságát jelenti), „maguknak" csillognak, ez utóbbi szó pedig kettős értelmezés­ ben is szerepelhet. Jelentheti a csillogás öncélúságát, vagyis hogy a saját örömükre, cél nélkül léteznek; vagy pedig azt, hogy a maguk erejéből hajtják végre a csillogás tényét. Azonban, mivel a vers jól elkülöníthető hangja konstatálja a létezésük esemé­ nyét, így inkább az önmaga általi (a nap megvilágító ereje nélküli) csillogás interpre­ tációja érvényesül, ez azonban éppúgy egy logikai, mentális rendet állít a természeti törvényszerűségek helyébe, mint ahogy a hold mozgásának könnyű szálló eseménye is a föld mozgásának szellemi, ismeretjellegű tapasztalatából képződik le, nem pedig a természet közvetlen élményéből. Hasonlóan a „nagy halott / fény az ég" kép is azt az előzményt rejti magában, ami a napszakok, és így az égbolt váltakozó megjelené­ sének tapasztalatából, nem pedig a természet pillanatnyi észleléséből adódik. A be­ szélő pozíciója ugyanis nem meghatározható, vagyis inkább az jellemzi helyzetét, hogy részese a folyamatoknak. Az, hogy a „kövek / önnön árnyukon fekszenek", csak a merőlegesből, a nap által elért legmagasabb pontról érzékelhető, az ezt követő strófa azonban újabb konstellációt támaszt: „Milyen óriás éjszaka / szilánkja ez a sulyos éj, / mely úgy hull le ránk, / mint a porra a vasszilánk?" A beszélő hang itt 40 �mintha az éjszaka tárgyaival azonosulna, amelyek - ahogy a por és a vasszilánk is menthetetlenül összekeverednek - az éjszakában, mint látványok, elvesztik azonos­ ságukat és integritásukat. Így a következő sorban a „napszülte vágy” és az „árnyat fogad az ágy" egymásba csúszása is a két tényező kioltódásához vezet. A táj itt egyfajta individuumként tűnik fel, mert bár a természet lényege szerint Georg Simmel szavait idézve - „mit sem tud az individualitásról, az ember megosztó, s a megosztottat külön egységekké alakító pillantása mégis felépíti belőle a »tája« mindenkori individualitását”6. Másrészt nemcsak a térélmény, hanem a róla való beszéd is egymásra épülő individuális folyamatok eredménye: a percepciót eleve meghatározza a látószög, a távolság, az egyéni és tradicionális megfigyelői módsze­ rek alkalmazása,7 ráadásul ez a vizuálisan észlelt kép nyelvileg válik kifejezhetővé. Foucault nyomán azt mondhatjuk, hogy minden térbeli viszonylat temporalizálódik, mivel a valóság minden látható részlete szóban vagy írásban csak időbeli egymásutániságában adható vissza.8 Ennek köszönhető a József Attila verseiben feltűnő szokatlan dinamizmus, mozgásérzet; a tájnak történések sorozataként való értelme­ zése azonban feltehetőleg a kortárs, vagyis a húszas évekbeli természetfilozófiai, illetve szimbolikus-logikai irányzatokhoz köthető. Tverdota György Az ihlet tana című írásában már bizonyította, hogy József Attila elméleti munkáira nagy hatást gyakorolt Pauler Ákos, a szimbolikus logika hazai képviselője, arra viszont még nem történt számottevő kísérlet, hogy ezt a költemények kapcsán is (hasonlóan a pszichoanalízis versbéli megjelenéseihez) megvizsgálják. Azonban ez a folyamatjellegű tájszemlélet, amely metafizikai távlatokat nyit - így Szabó Lőrincé is -, rokon­ ságot mutat a szimbolikus logika brit képviselőjének, Alfréd North Whiteheadnek A természet fogalma9 című munkájában kifejtett nézeteivel. Whitehead természetképére jellemző, hogy a természet nem szubjektum­ objektum, antropomorf-dezantropomorf, idő-tér oppozíciókkal írható le: az alap­ elemek az „események", amelyekben a tárgyak egymáshoz való kapcsolódásuk­ ban, valamint múltbeli és jelenbeli állapotaik összefonódásában tűnnek fel. A szemlélődés, észlelés során nem pillanatnyi jelek, hanem tartamok jutnak tudo­ másunkra: „Az elmúlt világ és a jelen tapasztalat a kauzális folyamat közvetlen felfogásában egyesül." Ebben a rendszerben az objektumok nem szubsztanciaként tűnnek fel, hanem abba mintegy beleépülnek a természet és az észlelés folyama­ tai; azonosságuk folyton változik, valahogy úgy, ahogy József Attila versében a téli éjszakát azonosító jelzők az észlelés dinamizmusában, a pillanat múlásában követik egymást („a téli éjszaka fénye", „a sárga éjszaka fénye", „a merev éjszaka fénye"). Továbbá, ahogy az Ódában a test érzékelhető tulajdonságai és a belső működéséről való elméleti tudás egymás mellett jelennek meg, úgy Whiteheadnél is olyan szemlélettel van dolgunk, mely elutasítja a természet általunk tudatosított értelmezésének, illetve a természet, mint a tudatosság okának kettéválasztását.10 Szabó Lőrinc verseiben többnyire tematikusan érhető tetten a természet észlelése és az észlelet elgondolásának különbségére való reflektálás, mely Whiteheadnél és József Attilánál is fellelhető. Ilyen a Csillagok közt, a Ködben és a Két sárga láng című vers, melyek közül ez utóbbi a szubjektív látás tapasztalatát artikulálja: „Este, ha lámpám lecsavartam / s lehunyom fáradt szememet, / két sárga láng még ott remeg / múló emlékül az agyamban.”11 A láng múló emléke, mint az elme termé­ ke, egyfajta hamis látvány, Goethe Farbenlehréjét idézi, ezen belül pedig ismert 41 �kísérletét, melyet a camera obscurával végzett. Ott az eredetileg fényt átengedő nyílás bepecsételése nyomán szintén olyan látvány keletkezik, amely már a szem­ hez tartozik, és amelynek létrejöttével külső és immanens összekeveredik, a szemlélő és a szemlélt egymásba ér.12 A vers azonban további tapasztalatokkal is szolgál az észlelés metódusára vonatkozóan. Ahogy Whitehead elméletében a természet észlelése csak látszólagos pillanatnyiságok megképzésével, az észleletnek a több­ szintű folytonosságból a gondolkodás számára történő kiszakításával, és minden­ kori megkésettségben mehet végbe, úgy a Szabó Lőrinc-versben is „[a napnak] a láthatár / fölött már csak a képe száll”. A permanenciát magába foglaló történés rögzítésének igénye, illetve ennek lehetetlensége jelenik meg: „Valami történt szakadatlan / és csak most kezd múlni agyamban / az éjszakányi pillanat Az észlelt pillanatnyiságban a tartamok, és a természet egésze sűrűsödik, nem rajzolható vagy írható körbe: az előző versszakban ennek kifejtése történik meg: az elalvás előtti visszaszámlálás érthető elméleti problémafelvetésként, amelyben a „Mi az ut és ki mér?” kérdése a mozgás egyidejűségben való érzékelhetetlenségének tapasztalatát jelzi, amely szintén a tartamok és helyzetváltozások pillanat­ nyiságban való megjelenítéséből adódik. A „Minden egymásba fér" kijelentés pedig a leképezés azon vonását rejti magában, amely szerint minden észlelhető esemény további eseményekhez kapcsolódik, illetve más történések része, és amelynek megismerése csak a legkisebb eseményhez való közelítésként fogható fel. Hasonló, ám némiképp továbbgondolt tapasztalatot hoz a Csillagok közt13 című vers is, amelyben explicit módon jelenik meg az érzékelés hagyományos rendjé­ nek, konvenciójának felszámolódása: „Függvény lett minden, ami volt; / a titok egyre veti fátylát, / a szem mégis több csodát lát, / mert minden törvény elro­ molt: // egymást bénítják s tologálják / rugalmas terek rácsai, / ezer idő hirdeti, / hogy túlkevés az Egy igazság." Ahogy József Attila nyelvi-poétikai megoldásai­ val a kifejezhetőség új módozatai nyílnak a tájpoétika számára, úgy Szabó Lőrinc is eljut a nyelv alkalmatlanságának téziséhez, a „vak szabályok", a „kész igék" nála ugyanis a „szerkezet szerkezetének", vagyis tulajdonképpeni összetettségé­ nek artikulálására alkalmatlanok, csupán „parancsai a látszat Egynek". Vagyis, Whiteheadet idézve „a nyelv megszokás által félrevezető elvonatkoztatást kény­ szerít az elmére, eltekintést az érzéki tudomásulvétel tényének összetettségétől”14. A Ködben15 című vers szintén izgalmas viszonyrendszereket hordoz. Itt a hang azonosítása a kontempláció eseményével párhuzamosan következik be: a beszélő a látvány felismerésével fokozatosan felfedi magát, identikussága azonban nem végleges: a látvány megvonása (a köd) a befogadói folyamat zavarát idézi elő: az „én", amely a rajta kívül eső dolgok értelmezésében a látás szervére volt utalva, most minden kívülről érkező hatást a vizualitás mentén értelmez, akkor is, amikor hallási, auditív érzékletről van szó: a „károgás” láthatatlansága és „keringése" ennek a kielégítetlen befogadói igénynek a jelzésére szolgál. A táj „mozgása" olyan folyamatként értelmeződik, amelynek során a látvány tapasztalata mintegy „kiíródik" (kitörlődik) a szövegből, helyét elfedi a köd, a látást nehezítő, ellehetet­ lenítő természeti jelenség, amely a „semmivel" azonosítódik. Vagyis tematikus értelemben az objektum felszámolódása, a semmiben való feloldódása megy vég­ be, pozíciója, „állapotváltozása" azonban a látó-látott identikus tükörszerkezeté­ nek logikájával „átmentődik” a beszélő/szemlélődő én megalkotottságába: egy 42 �rajta kívül eső nézőpontból maga a hang tulajdonosa tűnhet fel a ködben fokoza­ tosan eltűnő objektumként, amely a látás ás láthatóság képességével együtt el­ veszti anyagiságát, érinthetőségét, a viszonyulás képességét, és integritását is. A modern ember gondolkodásához tartozik a teresülésbe való beágyazottság, sőt a szubjektivitás megnyilvánulásai is a térhez kötődnek. Ezzel együtt azonban a táj mindenkori szemlélője annak leigázására törekszik, a szemlélő és a szemlélet tárgya közötti távolság, különbség felszámolására. Ennek végrehajtása azonban az önazonosság felszámolásához vezet:16 az idézett szövegek ezen szándék és tapasz­ talat eltérő reflexióiként olvashatók, amelyekben „a természet olyan összetett rendszerként jelenik meg számunkra, melynek tényezőit csupán homályosan érzékeljük”17. József Attilával szólva: „Mint birtokát a tulajdonosa.” Jegyzetek 1 Ld. A r a s s e , Daniel: A játékszabály. = Uő, Festménytörténetek, Ford. Vári Erzsébet, Vári István, Bp., Typotex, 2007,110. 2 A r a s s e , A perspektíva feltalálása. = Uő, im., 53-54. 3 K u l c s á r S z a b ó Ernő: A vers hangja és tekintete. = http://www.vigilia.hU/2006/1/kulcsar.htm 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 A térélmény kultúrtörténete és pszichopatológiája. Szerk. K á l l a i János, K a r á d i Kázmér, TÉNYI Tamás, Bp., Tertia, 2001, 39. J ó z s e f Attila: [Tehervonatok tolatnak...]. = József Attila összes versei II., 1927-1937, Szerk. S t o l l Béla, Balassi Kiadó, Bp., 2005, 179. (A verset a későbbiekben is erről a helyről idézem.) S ím m e l , Georg: Velence, Firenze, Róma. Művészetelméleti írások. Bp., Atlantisz, 1990,100. Ld. A következő történeti áttekintést: C r a r y , Jonathan: A megfigyelő módszerei. Bp., Osiris, 1999. Vö. FOUCAULT, Michel: Eltérő terek. Ford. Sutyák Tibor. = Uő: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, Latin betűk, 2000,150. W h it e h e a d , Alfred North: A természet fogalma. Ford. Szabados Levente, Bp., Typotex, 2007. Vö. W h i t e h e a d , im., 17-41. S z a b ó Lőrinc: Két sárga láng. = Szabó Lőrinc összes versei I., Szerk. K a b d e b ó Lóránt, LENGYEL TÓTH Krisztina, Bp., Osiris, 2000, 244-245. (A verset a későbbiekben is erről a helyről idézem.) Idézi C r a r y , Jonathan: A megfigyelő módszerei. Bp., Osiris, 1999, 85. S z a b ó Lőrinc: Csillagok közt. = Szabó Lőrinc összes versei I., 270. (A verset a későbbi­ ekben is erről a helyről idézem.) W h i t e h e a d , im., 118. S z a b ó Lőrinc: Ködben. = Szabó Lőrinc összes versei I., 515. (A verset a későbbiekben is innen idézem.) Ld. Faragó Kornélia: Térirányok, távolságok. Újvidék, Forum, 2001,11-12. W h i t e h e a d , im., 166-167. V ö. 43 �N émeth Z oltán „Komolyhon tartomány” (A kortárs magyar költészet alternatív paradigmájának vázlata) A kortárs magyar költészet kilencvenes évektől uralkodó paradigmájának minden bizonnyal az a lírai nyelvhasználat tekinthető, amely a posztmodern irónia, paródia, intertextualitás és nyelvjáték bázisán állva terjesztette ki érvényességét. Ennek a líra felfogásnak a gyökerei egészen a hetvenes évekig nyúlnak vissza, a korai poszt­ modern szövegalkotásba, s egyik jellegzetes eljárása, hogy fiktív lírai szubjektumok álarca mögé bújva végezte el a lírai nyelv átalakítását. Egyik legkorábbi változata ennek a Weöres Sándor által felépített fiktív költői imágó, Lónyay Erzsébet, azaz Psyché, amely hangsúlyozottan nyelvként van jelen, egy 18. század végi nyelv szinte tökéletes imitációjaként. S itt rögtön a posztmodern líra szövegalkotásának két jelleg­ zetességét érintettük: egyrészt a maszkszerű fiktív lírai identitás problémáját, más­ részt a lírai imitáció kérdését. A weöresi szövegalkotás ugyanis mind a posztmodern prózában, mind a posztmodern lírában és drámában is fontos értelmezési keretként működhet. Első esetben Esterházy Péter Csokonai Lilijére és Parti Nagy Lajos Sárbo­ gárdi Jolánjára, második esetben Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándorára, Kovács András Ferenc Jack Cole-jára, Lázáry René Sándorára, Parti Nagy Lajos Virágos Mihályára, Dumpf Endréjére, Csehy Zoltán Pacificus Maximusára, Karafiáth Orsolya Lotte Lenyájára, harmadik esetben az Ibusár című darabban található huszerett „műfajára” gondolhatunk. A maszkszerű identitásjáték annyira elterjedt a kilencvenes évektől kezdődően a magyar költészetben, hogy sok esetben az identitás megnevezetlenül, anonimitásban reprezentálódik, vagyis a költő nem érezte szükségét annak, hogy megnevezze, névvel lássa el fiktív identitását - hiszen a lírai szöveg eleve imitáció­ ként olvastatja magát. Ilyenek például a nonszensz játékos intonációjával élő, vala­ mint a rontott nyelvet színre vivő identitásjátékok - az előbbi esetben Varró Dániel, Havasi Attila és Keresztesi József, az utóbbi esetben Parti Nagy Lajos versei. Az emlí­ tett identitásjátékok egyik izgalmas terepe, amikor kanonikus szerző maszkja mögött zajlik a lírai szövegalkotás. A Már nem sajog című, 1994-es antológia például József Attila 1945 utáni verseinek megírására tesz javaslatot, s a megvalósításban Kántor Pétertől Rakovszky Zsuzsáig majd egy tucat költő vett részt. De ide sorolható Varró Dániel Változatok egy gyerekdalra című ciklusa is, amelyben a Boci, boci tarka egyes változatait klasszikus és kortárs magyar költők maszkja mögé bújva intonálja újra, illetve imitálja a Balassi Bálintra, Csokonai Vitéz Mihályra, Berzsenyi Dánielre stb. jellemző megszólalásformákat és nyelvhasználati módokat. Az imitáció lehetőségei­ nek kiszélesítése nyomán az ún. populáris regiszterek (popkultúra, gyereknyelv, szexualitás stb.), illetve az ezekhez kapcsolódó szubstandard nyelvhasználati formák is részt vettek ebben a nyelv- és identitásjátékban. A maszkszerű lírai identitás - az említett imitációkban - ironikus megszóla­ lásmódként, parodisztikus reprezentációként, a nyelvhasználat természetessé­ gének a paródia által való kétségbevonásaként van jelen. A nyelvjáték iróniája 44 �vírusként forgatja fel a rögzült irodalmi kódokat, és a líraiság minden szintjén jelen van: a líra kontexusa, a szerző pozíciója, a nyelv helyesnek tételezett haszná­ lati módja kérdőjeleződik meg ezáltal. A posztmodern politikája érhető tetten ebben a stratégiában: a rögzült struktúrák fellazítása, a líra elemeinek egymás ellen fordítása a határtalan szabadság lehetőségét kódolják bele a szövegbe. A nyelv szabad formálásának és formázásának felszabadított eljárásai egy, a referencialitás alól felszabadított, areferenciális nyelvből felépülő líra lehetőségét mutatták meg. Éppen a játék miatt ennek a lírai nyelvnek a jelöltje maga a nyelvjá­ ték, pontosabban egy nyelvjáték részeként, a nyelvjáték ironikus-parodisztikus logikájából következően jelenik meg. A lírai szövegbe kódolt identitás is, ebből következően, a nyelvjáték részeként funkcionál, s nem a reprezentáció, hanem a szimuláció stratégiája mentén épül fel. A líra mint polivalens kulturális és textuális identitásjáték jelenik meg, identitáskreatúrákkal folytatott posztmodern játékként. Ez azt jelenti, hogy a lírai én bricolage-identitásként van jelen ezekben a szövegekben. Olyan identitásként viselkedik, amelynek folyton változó léte régi és új szövegelemekből barkácsol folyton változó identitást önmagának. Ez a parodisztikus-ironikus, nyelv- és identitásjátékból felépülő areferenciális, imitált, szimulált lírafelfogás a kilencvenes évek elejétől megkerülhetetlen költé­ szeti paradigmaként van jelen a magyar irodalomban, a kortárs magyar irodalom uralkodó köznyelvévé vált. Sok szerző kanonikus pozíciója kötődik ehhez a lírai köznyelvhez, s a kortárs magyar fiatal irodalom szövegeinek jelentős része is szinte magától értetődő természetességgel kapcsolódott rá erre a szövegformálási módra. Az utóbbi évek magyar költészetében azonban olyan tendenciák mutatkoznak, amelyek egy lírai paradigmaváltás lehetőségét jelezhetik. Nem azokról a szöveg­ formálási módokról, s a rájuk épülő kánonokról van szó természetesen, amelyek az „egyidejű egyidejűtlenségek” logikája mentén már a kilencvenes évek elejétől szembeszegültek az előbb említett posztmodern lírai köznyelvvel, tehát nem a posztnépies képviseleti lírafelfogás, nem a későmodernista nyugatos szövegépít­ kezés vagy a neoavantgárd formabontásai felől érkező jelenségekről van szó, ha­ nem az eddig jellemzett posztmodern lírafelfogás belső fejlődésének egyik lehető­ ségéről, egy olyan ágáról, amely szembefordulni látszik az előbb felvázolt szöveg­ formálási technikákkal és stratégiákkal. Ez a lehetséges új paradigma legalább abban különbözik az előbb felsorolt lírafelfogásoktól, s ez természetesen döntő, meghatározó különbség, hogy a parodisztikus-ironikus imitált posztmodern líra­ felfogás stratégiáinak birtokában lép más utakra, szemben az előbb említettekkel vagyis egy birtokolt, de módosított, illetve elutasított paradigmáról van szó, szemben az előzőekkel, amelyeknél az elutasítás egy nem birtokolt paradigmát érint. Nem véletlenül hangsúlyoztam írásom elején az identitásjáték fontos szerepét a posztmodern költészetben, különös tekintettel a fiktív szerző maszkja mögött folyta­ tott identitásjátékra. Éppen az identitás felfogásának eltérő módozataiban kell ke­ resnünk a paradigmaváltás lehetőségét. Az identitás eltérő felfogása vezet el a nyelv másfajta kezelésének technikáihoz, illetve egy új lírai köznyelv kialakításához. Borbély Szilárd Halotti Pompa (2004, 2006) című verseskötete a halálélmény és a gyilkosság botrányának birtokában irányítja vissza a szöveget a szerzői identitáshoz. 45 �A kötet első ciklusában a jézusi áldozatvállalásra a gyilkosság és az anya halálá­ nak motívumai kopírozódnak, s utalnak vissza a szerzői identitáshoz: „Harmadik nap. De a földszinti / lakókat, idős házaspár, senki sem kereste. / A nyomozók unottak. Őket sem érinti / meg semmi már. Részegen érkeztek, és a / szomszéd büfében rátöltöttek. A hullákat / Húsvét miatt gyorsan eltemették. Az ügyet / ad acta tették. És nem kapcsolták be a Dies iraet.” (Végső dolgok) A második ciklus a brutális, megrázó halálélményt tovább fokozza a testiségre és a technicizált, sőt digitalizált halálra való koncentrálással: „Amikor a szerelemnek vége, / egy ezred fokkal hidegebb / lesz a test.” (Ámor kicsi halála) A testi folyamatok, érzelmek és a halál kapcsolatainak felkavaró, visszataszító erejével is szembesít: Esténként Kínában a férfiak / kimennek a piacra libát vásárolni. / A konyhaasztalon közö­ sülnek // vele. Az orgazmus pillanatában, hogy / fokozzák az élvezetet, egy bárddal / hirtelen lecsapják az állat fejét.” (A mosoly emblémája) Ebben a ciklusban olyan identitások jelennek meg, amelyek eltérő kulturális formációk halálélmé­ nyét viszik színre, általa a szerzői és olvasói halálélmény nyeri vissza kulturális dimenzióit. A gyilkosság botránya, amely elnémítja az olvasót, a harmadik cik­ lusban mindenféle értelembe vetett hitet eltöröl: a teremtésről szóló haszid naiv­ mély bölcsességeket a koncentrációs táborok őrjítő, tomboló gyilkosságsorozata keretezi: „Az éjszakában Pásztorok. / Lehajtott fejjel ébren / marhavagonban ácsorog / közöttük Jézus éhen. // Csillag van minden homlokán, / és csillag van a mellén. / Csillag ragyog az ég fokán, / a Törvénynek a helyén.” (Tenger könnyek csillaga) A halálélménnyel, gyilkossággal, holokauszttal szembesítve az identitás elveszíti játékos szimulációs természetét, visszatér reprezentációs bázisához, a sokkoló, megrázó élmény eltörli a játékos-parodisztikus, maszkos költői imitációk felelőtlenül szabad költői játékát. Helyébe a kulturális meghatározottságaiban vergődő lírai identitás képe áll, amely saját kulturális kontextusainak foglyaként viszi színre a lét megpróbáltatásait. Lövétei Lázár László Két szék között (2005) című kötetében a magyar irodalmi hagyománnyal éppúgy szembenéz, mint saját, sokáig gyógyíthatatlannak hitt betegségével. Vagyis a lírai én megteremtésének érdekében az életrajzi én irányá­ ba tolja el a jelentést, s a jelentésadás műveleteiben a szerzői önreprezentáció és önéletrajz is részt vesz. Lövétei kötetének versei éppen ezen a ponton csúsznak át egy másik paradigmába: nyelvjáték helyébe a valóságos szerző betegsége és halálfélelme által diktált identitáslehetőségek állnak. Ezen a terepen a nyelvjátékosszimulációs technikák hiteltelenné tennék a versek belső konstrukciót. Nem véletlen tehát, hogy néha hihetetlen módon konzervatívnak érezzük ezt a nyelvet: egyes szám első személyű megszólalásai, a lírai alanynak a fájdalomról tett megjegyzései valószínűtlen mértékű szubjektumkoncentrációról tesznek tanúbizonyságot. Ráadásul mindezt a rímhez való lehető legesztelenebb ragaszkodás kíséri: „amit tudok: már nem kérdem, ki átkoz, / hogy huszonévesen kellett a rákhoz / hozzászoknom, mint levélnek az ághoz / (s ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz”... Egész egyszerűen lenyűgöző az a bátorság, amellyel hozzányúl és megformálja a költészet „avult" hagyományát, mondhatni, szinte forradalmi. Ráadásul úgy épít fel intertextuális költészetet, hogy nem parodizálja, ironizálja a megidézett elődöket és szövegeket, hanem éppen ellenkezőleg, felerősíti az idé­ zetben rejlő kódokat, mint például a Pilinszky-utalásokban: „Nem zúgnak föl ma 46 �semmilyen egek, / se hajnalban a nyesett-szürke fák: / a gyökerek most tényleg gyökerek, / és szélcsend van. »Ez egy ilyen világ«:”, „Aztán még fölkelek, és azt a villanyt / a folyosókon is lekapcsolom.” Hasonló technikát működtet a Harminc című versben: „Harminckettő leszek vajon? / Van még huszonnégy hónapom? / Le sem / veszem //a pizsamát, ha nem tudom, / hogy van két születésnapom-”. Kemény István Élőbeszéd (2006) című verseskötete szintén tudatos szembenállás­ ként értelmezhető az ironikus-parodisztikus lírai magatartással és szövegalakítással szemben. Humor, irónia, paródia helyett metafizikai fogalmakkal dolgozó, lételmé­ leti és erkölcsi kérdésekkel szembenéző költészet jelenik meg kötetében, s ezáltal szembeszegül a kortárs magyar líra említett, uralkodó lírai köznyelvével. Az Élőbe­ szédben egy másféle posztmodern jelenik meg, amely nem a nyelvre, a nyelv műkö­ désére helyezi a hangsúlyt, hanem a szolidaritásra, a Másiknak adott hangra, a mar­ ginális, az elnyomott nézőpontjának megjelenítésére. Míg Borbély Szilárd és Lövétei Lázár László esetében a halálélmény katartikus megélése lesz az új költői nyelvhasz­ nálat alapja, addig Keménynél ez a komponens - bár fontos elem - nem egyedüli. A marginálisnak adott hang az Élőbeszédben tágabb értelmet nyer: mindenféle kitaszí­ tott részesül belőle: egy útra dobott, kiszolgáltatott kesztyű éppúgy, mint egy kutya, Káin vagy éppen egy számjegy, a nulla. A legmegdöbbentőbb Kemény verseiben az, hogy nála a kiszolgáltatott, a marginális, az esendő pozíciójában a „fehér, középosz­ tálybeli, keresztény, heteroszexuális férfi" áll. Ebből a szempontból a Fel és alá az érdligeti állomáson című szöveg említhető, amely a kelet-közép-európai tér, történe­ lem, jelenlét és sors kérdéseit veti fel. Olyan identitásvers, amelyben az emlékezés és a nosztalgia narrációja által egymásra kopírozódik egy harminc évvel ezelőtti és egy mai világ, amelyek egymás értelmezőjévé válnak. Dialógusukból rajzolódik ki a versben megszólaló identitása és nézőpontja, amely múltbeli és jelenbeli elhallgatá­ sokból, ki nem mondott szavakból épül fel: „A hangosbeszélő viszont beszélni kezd, / mint a kisebb testvér, ha szóhoz jut ő is, / és jövőt ígér: egy vonatot. //Az ilyen alakokat hogy megvetettem, / az ilyen figurákat hogy sajnáltam, / mert azt mond­ ták, ők csak egy kis / pont ugyan, de az is jobb, mint a semmi, / és hogy változnak az idők." Az elmúlt években egyre nagyobb teret nyert a kortárs magyar költészetben az említett három kötetre jellemző új látásmód, egyfajta új katarzis költészete. Ennek a paradigmának a jellemzői a maszkszerű költői identitásjáték visszavezetése az élet­ rajzi szerző önéletrajzi és kulturális identitásába, az ironikus-parodisztikus megszó­ lalásmódoktól való tartózkodás, amely az intertextusok eltérő (nem-ironikus, nemparodisztikus) felhasználásában manifesztálódik, valamint a lételméleti, metafizikai kérdéseknek szentelt szöveghelyek, amelyek a marginális nézőpontját, a sokkoló, megrázó, katartikus szenvedéstörténetet reprezentálják - ez lép a megelőző lírai paradigma szimulációs technikáinak helyébe. Nem véletlen, hogy az új katarzis költészetének alapvető élményanyaga és kiindulópontja a halálélmény - szemben a nyelvjátékos költészet parodisztikus játékélményével. Különösen elgondolkodtató lehet összehasonlítani a Lövétei Lázár László- vagy a Borbély Szilárd-féle új katarti­ kus halálköltészetet egy ironikus-parodisztikus, nyelvjátékos halálköltészettel: mondjuk Parti Nagy Lajos Dumpf Endre maszkjában írt Őszológiai gyakorlatok című ciklusának verseivel. A két lírafelfogás közti különbségek értelmezhetők két paradigmatikusan eltérő nézőpont, nyelvhasználat és identitásfelfogás felől is. 47 �Ennek nyomán talán nem tűnik túlságosan merész kijelentésnek, hogy az ún. ko­ rai posztmodernnek a későmodern és posztmodern határhelyzeteiből profitáló lírafelfogása, valamint az ún. második posztmodern tanulmányunk elején elemzett játékos-parodisztikus areferenciális-szimulációs verstechnikái után egy harmadik posztmodernnel, illetve annak kánonjával is számolnunk kell a kortárs magyar irodalom stratégiái között. Annál is inkább, mert a kortárs magyar irodalom legfia­ talabb alkotóinak egy része éppen az ún. harmadik posztmodern paradigmájának nyomán viszi véghez saját „szellemi apagyilkosság”-át. 48 �N agy B alá zs Értékszembesítés az elektronikus irodalomban Minden nemzet kultúrájában vannak belső ellentétek, antinómiák, melyek nem­ csak hogy összefügghetnek a társadalmi lét antinómiáival, hanem mögöttük tár­ sadalmi feszültségek, ideológiai ellentétek is lehetnek. A magyar irodalomról beszélve Pomogáts Béla négy nagy antinómiát különít el egymástól.1 A nemzeti és az európai orientáció ellentéte mellett meghatározónak találja a személyiségelvű és a közösségi elvű irodalom szembenállását, a hagyomány és a modernség ellen­ tétét, s beszél a magas irodalom és a tömegirodalom oppozíciójáról. Magas iroda­ lom és tömegirodalom, illetve magas kultúra és tömegkultúra elhatárolásával és kritikai vizsgálatával többen is foglalkoztak már. Herbert J. Gans onnan eredezteti a fenti fogalmak elkülönülését, hogy a heterogén társadalmakban a különböző csoportok harca a kultúra kérdéseire is kiterjed.2 Definíciójában a magaskultúra a társadalom művelt elitjének képzőművészetére, muzsikájára, irodalmára és egyéb szimbolikus termékeire vonatkozik, de jelenti a „kulturáltak” gondolkodási és érzelmi stílusát is. A tömegkultúra pejoratív fogalma ezzel szemben a „kulturálat­ lan" többség által használt szimbolikus termékeket jelöli. Pomogáts szerint a kettő mindig is létezett és közöttük viszonylag ritkán adódtak kapcsolódási pontok, sőt a jellemző viszony az, hogy a modern tömegkultúra és ennek elektronikus válto­ zata a korábbi magas kultúra és népkultúra helyét és szerepét átvéve veszélyezteti azt. A tömegkultúra kritikájának ez a tétele sem újkeletű, már régen megfogalma­ zódott, hogy a „népszerű kultúra" negatív hatást gyakorol a közönség és a társa­ dalom mellett a magaskultúrára is. A dekonstruktív hatásban nemcsak Pomogáts szerint van kulcsszerepe a tömegkultúra elektronikus változatainak, az ízléskultú­ rákba Gans is beletartozónak véli a tömegmédiát, sőt sokszor szinonim fogalmak­ ként használja a népszerű kultúra és a „média kínálata" kifejezéseket. Természe­ tes, hogy az új médiumok - ide sorolva az internetet is - nem a mögöttes infrast­ ruktúráról, a technológiáról szólnak, mélyükön nem elsősorban technika van, hanem egy olyan új, globális kultúra, melynél az idő, a tér, a határok, sőt még a személyazonosság fogalmát is radikálisan át kell értelmeznünk. Írásomban arra keresem a választ, hogy az elektronikus irodalom tényezői és új közlésmódjai esetében milyen vonatkozásokban használhatjuk a magaskultúra és tömegkultúra fogalompárost, s csakugyan helytállóak-e minden esetben a tömegkultúrával szemben megfogalmazott kritikák ebben a közegben. A mai kor embere nem mindig tud eligazodni az internet által fémjelzett új kul­ túrkörben, mely mára már megkerülhetetlen, jól elkülöníthető társadalmi jelen­ séggé vált, saját történelemmel, tradíciókkal, szlenggel és értékekkel rendelkezik. A szociológiai szakirodalom szerint a tudás átadásának első nagy forradalma a nyelv, a második az írásbeliség, a harmadik pedig maga a digitális kultúra. Az információs társadalomban a nemzedékek kölcsönös viszonya is új alapokra he­ lyeződik. Kevésbé élessé válik a határvonal a gyermekkor s az ifjúkor, illetve az ifjúkor s a felnőttkor között. Az interneten kalandozó, azt egyre tudatosabban 49 �böngésző gyermek vagy serdülő ugyanabban a közegben és világban tájékozódik, mint a felnőtt. A játék, a szórakozás és a munka tartományai is egybefolynak. Ez persze súlyos gondokat is felvet a személyiség fejlődésével kapcsolatban. Számos tanulmány jelenik meg az elektronikus kultúra árnyoldalairól, s itt nemcsak az egészségre káros hatásokról van szó, hanem elsősorban az eszközök túlzott hasz­ nálatából eredő problémákról, melyek egyéni és társadalmi szinten is jelentkez­ nek. Buda Béla szerint az aggályok egyik része az új kommunikációs lehetőségek elidegenítő hatására vonatkozik, melynek következtében az egyén elmenekül a saját egzisztenciális valóságából. „A másik gondolatkör a kábítószer vagy a kóros szenvedély metaforájának kiterjesztése az elektronikus kommunikációra.”3 Tény, hogy az internet és a mobiltelefon az emberi viszonyok közvetlenségének elvesz­ tésével és elidegenedésével fenyeget, de a valódi veszély mértékét és okait nehéz objektíven megállapítani. Valószínű, hogy mindazok a sokak által hangoztatott káros és ártalmas mechanizmusok, amelyeket egyesek az internet veszélyeként szoktak emlegetni, egyáltalán nem az internet veszélyei, hanem régen velünk élő veszélyek, amelyek az interneten is megjelennek. Az új kultúra számos olyan művészeti kifejezési formának adott lehetőséget, amely kevéssé illeszkedik a hagyományos, művészetről szóló elképzelésekbe, s ezzel mintegy kiszélesíti az esztétikai megítélés alá eső tartományt. Az elektroni­ kus irodalom néven tárgyalt műfajok egy alapvetően új vizuális felületen, a számí­ tógép képernyőjén jelennek meg. Annak a megválaszolásához, hogy egyáltalán mi nevezhető ebben a közegben művészetnek, a magas vagy tömegkultúra részének, azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen szempontok alapján tekinthetjük magát az internetet esztétikailag is értékelhető jelenségnek. A válaszokat részben a XX. szá­ zadi avantgárdban kell keresnünk, ahonnan kezdődően a művészi tevékenység túllépte az esztétika addig ismert intézményes határait. Mára pedig a posztmodern esztétikai gondolkodás mérhetetlenül kiszélesítette azt a teret, ahonnan az esztéti­ kai kritériumok származtathatják magukat. Ennélfogva bármi lehet esztétikai meg­ ítélés alá eső objektum, így a netművészet is. „Sem az esztétikai megítélés alá eső objektumoknak nincs behatárolt, konkrétan definiálható tartománya, sem pedig az értékítéletet megfogalmazó szubjektumnak nincsenek a korábbi esztétákhoz ha­ sonló intézményesült jogosultságai.”4 A válaszok másik része az internetes alkotá­ sok jellegében keresendő. Míg a hagyományos alkotásoknál a hordozó közeg, az alkotást befogadó tér a műalkotástól bizonyos értelemben független, addig maga az internet a műalkotás szerves elemévé, részévé válik. A hordozó média, s annak technológiai, és kommunikációs közegének változása a művektől szinte megkü­ lönböztethetetlen, azokkal interaktív viszonyba kerül. Az internetes alkotások tartalma, formája és a felhasznált technológia a hálózati kommunikációhoz kötődik és attól elválaszthatatlan. Nem vitatható, hogy az esztétikumnak egy minőségileg új megjelenési formájával találkozunk, amit ennek megfelelően tekinthetünk az esztétikai értékelés tárgyaként, és belehelyezhetjük az esztétika viszonyrendszeré­ be, ha az idetartozó elemek változását szeretnénk vizsgálni. Ezek közül az elemek közül a befogadó változása különös figyelmet érdemel. Az internet-tartalmat befo­ gadó szubjektum a hagyományos értelemben vett műélvezőhöz képest ma egé­ szen más helyzetben van. A korábbinál sokkal nagyobb mértékben érzi az új pa­ radigmához való sürgetettséget, ám esztétikai befogadóképessége nem növekszik 50 �ilyen mértékben. Az esztétikai élményt sokszor már nem önmagáért éli meg, ha­ nem az információszerzés vagy befogadás folyamatának velejárójaként. Az infor­ máció befogadását kísérő esztétikai élmény funkciója így nem kizárólagosan eszté­ tikai funkció, sokkal inkább szolgál esztétikán kívüli - ismeretszerzési, társadalmi konszenzusteremtési, s nem utolsó sorban a környezetünk esztétizálásán keresztül művészetre nevelési - célokat. Az internet azáltal tehát, hogy új vizualitási felüle­ tet, illetve új kommunikációs csatornát nyit, egyszerre több esztétikai funkciót is teljesíthet. Ezek közül az egyik legfontosabb a művészetre való nevelés funkciójának a lehetősége. Ennek a funkciónak a realizálása nagyon sokat segíthet abban, hogy a művészet halála helyett a művészet új formákban való újjászületéséről beszélhes­ sünk. Természetes, hogy ha egy adott korszakra a valóság virtualizálódása a jellem­ ző, akkor ez az esztétikum újraértelmezését követeli meg. A kérdés az, hogy meny­ nyire képes a mai kor embere erre az újraértelmezésre. Látni kell, hogy nemcsak a ma befogadója alkalmazkodik lassabban a megváltozott körülményekhez. Ahogy a nyomtatott kultúra sem vált egyeduralkodóvá néhány év alatt, úgy a Gutenberggalaxis sem fogja átadni a helyét rövid időn belül a Neumann-galaxisnak. Hosszú folyamatról van szó, a tudásanyag digitalizálása is évtizedeket igényel, s a befogadó­ nak is időre van szüksége az új helyzet elfogadásához. S nem véletlenül használom az elfogadás szót, az új kommunikációs technikáknak, közlésmódoknak, műfajok­ nak először el kell fogadtatniuk magukat, s jelenleg még mindig ebben a fázisban vagyunk. Az elfogadás, a befogadói hajlandóság számos körülménytől függ. Könynyebben magyarázhatók a befogadón kívüli tényezők hatásai, a technikai fejlődés mértéke, ennek a hozzáférhetősége, az infrastrukturális fejlettség. Mindez gyorsít­ hatja, de késleltetheti is az emberek alkalmazkodását. A befogadón belüli tényezők, a szubjektumban rejlő okok még összetettebbek. A műalkotás és a befogadó inter­ akciója ez esetben is függ szociokulturális feltételektől, iskolázottságtól, foglalko­ zástól, életkortól és számos más változótól. Az életkor kiváltképp meghatározója a kompetenciának. Az új közlésmódokkal való játékok, kísérletek, irodalmi pályáza­ tok mutatják, hogy a résztvevők körében jóval nagyobb a fiatalok aránya. Ez azt bizonyítja, hogy az új kommunikációs formák aktív használata ma Magyarorszá­ gon generációs kérdés. Emellett szólnak az olyan nyilatkozatok is, melyekben az idősebb generációk a kultúra hagyományos értékeit fenyegetve látják a digitalizációtól. Ez a fő oka, hogy a Gutenber-galaxisban felnőtt és szocializálódott olvasók nem tekintik az internetet kulturális közegnek, „magvasabb” irodalmi alkotások szülőhelyének. Az irodalmi értelemben vett befogadók alkalmazkodását az is nehezíti, hogy a szépirodalmat fogyasztók és a számítógépet aktívan haszná­ lók tábora meglehetősen kis felületen érintkezik egymással. Sokan zsigerileg eluta­ sítják a számítógépet, így nem is kerülhetnek kapcsolatba az új közlésmódokkal. A számítástechnika ugyan reál tudomány, de itt közel sem erről van szó. Az elektro­ nikus kultúra is jószerével betűkre épül, a számítógép képernyőjén leginkább be­ tűket jelenítünk meg, s nem a digitális technológia terjesztette be az igényét az irodalomra, hanem az irodalom talált új eszközöket, melyek az olvasó szerepét is megváltoztatták. Az aktív befogadásban az interpretáció már nem korlátozódik az olvasatra, a megértés nem rejtőzik el az olvasásban. Az átlagolvasóból aktív befo­ gadóvá előlépett individuum még tovább léphet abba a fokozatba, amikor az el­ sődleges szerzővel együttműködve a szöveget újraalkotó társszerző lehet. 51 �Mélyreható gondolkodásbeli, mentalitásbeli, értékrendbeli változások tanúi vagyunk, melyek nem ítélhetők meg objektíven. A virtuális tér egyeseknek elidege­ nítő, szürke, személytelen, másoknak éppen izgalmas lehetőség, az evilág szürkesé­ géből való kalandozások színhelye. Egyes kisközösségek tagjai, akiket a technikai civilizáció a XX. század végéig egyre inkább elválasztott egymástól, éppen az új technológiáknak köszönhetően kapnak lehetőséget arra, hogy kapcsolataikat szo­ rosabbá fűzzék. A jelenségek megítéléséhez tehát kritériumok kellenek, mint pél­ dául a tudásmegőrzésben, az oktatásban játszott szerep; de előtte azon kell elgon­ dolkodni, hogy a művészetben, az irodalomban, s annak befogadójában bekövetke­ ző változások minden esetben ok-okozati viszonyba hozhatók-e az új médiumokkal. Amikor az internetet csupán hagyományos műfajok és művek hordozó köze­ gének tekintjük, nem érdemes a tömegkultúra-magaskultúra kettősét vizsgál­ nunk, hiszen ezt a Gutenberg-galaxisban is megtehetjük. A tárolási és a közvetíté­ si formák változása önmagában nem eredményezi a kulturális értékek megválto­ zását. Érdekes azoknak az új közlésmódot használó új műfajoknak és műveknek a tanulmányozása lehet, melyeknek létét csak az említett közeg tette lehetővé. A hipertextes szövegek, az online és többszerzős művek olyan specifikus jegyeket hordoznak, melyek a hagyományos műveknél nem érhetők tetten, még ha a posztmodern korszak olyan változásokat is hozott, melyek az irodalom alapté­ nyezőit is gyökeresen átalakították. Gans a kultúrák közti különbségekről érte­ kezve több ponton is utal a „népszerű” és a magaskultúra közötti párhuzamokra.5 Az ízléskultúrák közeledése a fogalomértelmezésben nagyfokú toleranciát és többféle igazságértelmezést hozó posztmodern korral egyre gyorsabbá válik. Az új évezredben mindinkább jellemzővé váló gondolkodásmód lerombolta a koráb­ ban egyeduralkodó elitkultúra ideáját, a tömegkultúrát állítva mellé. Az elitokta­ tás helyett pedig a tömegoktatás létjogosultságát ismerte el. Ugyanez történt a művészetek vagy például a sport területén. Az addigi elitművészet helyébe, mely keveseké volt és minden korban sajátos stílust teremtett, tömegművészeti ágakat hozott létre és egyben megszületett a stílusnélküli század. A posztmodern lebon­ tott mindent, ami egész, elit és univerzális volt korábban. Létrehozta a töredezett­ séget, az egészre vonatkozó „univerzális igazság" helyére a „helyi igazságot" állítva. Jelentős „misszionálási karaktert" jelenít meg, amikor a tömeg jogát emeli az addigi szűk elit mellé. Az elmúlt század történéseit ebben a kontextusban a lebontás idejének értékelhetjük, ahol az addigi merev kategóriák összeomlása, az univerzális, mindenkire egyaránt érvényes elvek szerinti működés ideájának megdőlése, és ezzel a tömegesedés jelensége vált a legjellemzőbbé. A század fő karakterjegyei tehát a lebontás, töredezettség, tömegesség. A töredezettség felfe­ dezhető a kultúrában is, a tömegkultúra számtalan ízlést tükröző világában. A posztmodern tolerancia és a kitágított fogalomalkotás azt mondja, hogy mind­ egyik nézőpont jó és hasznos, csupán egy másik oldalt jelenít meg. Felmerül tehát a szintetizálás szükségessége, a két nézőpont közös pontjainak megtalálási igénye és az eltérő vonatkozások egyenlő jogainak elismerése. Így nemcsak az derülhet ki, hogy mennyi hasonlóság van a népszerű és a magaskultúra között, hanem az is, hogy az előbbi nem jelent igazi fenyegetést a magaskultúrára és alkotóira. A kritika elfogultsága miatt sokszor célt téveszt, s a tömegkultúrával szemben téve­ sen felmért negatív hatásokra hivatkozik. 52 �Amikor fentebb új közlésmódokról és műfajokról esett szó, nem pusztán a ben­ nük rejlő értékeket kell vizsgálnunk, hanem a kritika torzításait is figyelembe kell vennünk, ha valós képet szeretnénk kapni kultúrákról és egymással való viszo­ nyukról. Például egy online regényt nem lehet pusztán a tartalma alapján tömegkulturális alkotásnak nevezni, amíg más jellemzőit fel nem tártuk. Tény, hogy az interneten nagy számban vannak a tömegkultúra körébe sorolható alko­ tások, az elektronikus irodalom gyűjtőnéven emlegetett művek általában nem tartoznak ide. Nemcsak tartalmi és formai jellemzőik szolgálhatnak erre indokul, hanem a profitszerzéssel való ellentmondásos viszonyuk is. Azaz amellett, hogy vannak művészi vonásaik, nem szabványosak és sztereotipek, nem elsődleges céljuk a profitszerzés. Mivel minden kulturális elem két szempontból - az alkotó és a felhasználó szemszögéből - értékelhető, hangsúlyt kell helyeznünk ezen té­ nyezők vizsgálatára. Míg a magaskultúra alkotói irányultságú, addig a népszerű művészeteket felhasználói irányultság jellemzi. Ez a különbség a két terület ellen­ tétének egyik oka. A magaskultúra alapjában véve emiatt kényszerül arra, hogy támadja a népszerű kultúrát. A magaskultúra csak úgy őrizheti meg alkotói irá­ nyultságát, ha bizonyítani tudja, hogy igazodik a saját alkotói által meghatározott esztétikai mércékhez. Sajátos helyzetet teremt az a digitális közegben keletkezett több szerzőjű alkotás is, melynek esetében „alkotó” és „felhasználó” között nem húzható határvonal. Interaktív műveknél eljutunk az olvasó aktív közreműködé­ séig, addig a pontig, ahol a befogadó alkotóvá válik. Könnyen belátható, hogy az irányultságok vizsgálata ebben az esetben nem vezet eredményre. Itt már meg­ semmisül az a vád, ami az alkotók közötti különbségekből eredezteti a magas- és tömegkultúra szembenállását. Már a fentiekből is látszik, hogy a digitális közegben nem célszerű éles válasz­ tóvonalat húzni népszerű és magaskultúra közé, de ha tovább folytatjuk a vizsgá­ lódást, egyre jobban bizonyossá válik, hogy a tömegkultúra kritikája nemcsak az alkotókkal kapcsolatban nem állja ki a próbát. Azt az állítást is hamar megcáfol­ hatjuk, hogy a népszerű kultúra - ha még egyáltalán ragaszkodunk a szétválasz­ táshoz - veszélyezteti a magaskultúrát. Az említett kritika a kultúrák tartalmának kölcsönzésében gyökerezik, de egy olyan közegben, ahol a kölcsönzés már csak az intertextualitás fogalma révén is alapvető mozzanattá lesz, teljesen más jelentést nyer. Helye sem lehet annak a szemrehányásnak, hogy egyik kultúra a másiktól kölcsönzi tartalmát, s ezáltal lealacsonyítja azt. Az irodalom alaptényezőinek megváltozását eredményező, a „szerző-olvasó" fogalmát megteremtő érában módosított verziók, másolatok, „klónszövegek" jönnek létre, melyeket csak a keletkezési dátum alapján rendszerezhetünk, s megszűnnek, átalakulnak az ere­ detiségről alkotott fogalmaink, inkább beszélhetünk legrégibb, mint eredeti szö­ vegváltozatról. Bárki készíthet egy új dokumentumot, mely egy már meglévőt idéz vagy újrafogalmaz; és ez az újabb dokumentum is sérthetetlen lesz. Vagyis korlátlan számú új dokumentumot készíthetünk a régiekből, azt változtatunk, amit akarunk, az eredeti soha nem változik. Az így létrejött szövegekre az időt­ lenség jellemző, új dátum válik fontossá: a szöveg első megjelenése a hálózaton. Ráadásul a hipertext az olyan fogalmakat is felszámolja, mint a szerzői tulajdon, a szerzői egyediség és a fizikailag elszigetelt szöveg. Az elektronikus irodalom új közlésmódjai tehát az irodalomszociológiában is új kérdéseket vetnek fel, s az 53 �irodalmi antinómiákat tekintve is megváltoznak a hangsúlyok. Ennek a napjaink­ ban is zajló folyamatnak a vizsgálata csak tudományok közötti területeket bevon­ va lehetséges. Irodalom jegyzék 1 POMOGÁTS Béla: Magyar irodalom a magyar társadalomban. = Literatúra, 2004, 3-4. 2 Herbert J. G a n s : Népszerű kultúra és magaskultúra. - A kultúra szociológiája. Szerk. W ESSELY Anna. Bp., Osiris Kiadó, 1998,114. 3 B u d a Béla dr.: Az elektronikus kommunikációs kultúra árnyoldalai? Aggályok és tények az internet és a mobiltelefon visszaélő ill. túlhasználatával kapcsolatban. = A 21. századi kom­ munikáció új útjai. Tanulmányok. Szerk.: Nyíri Kristóf, MTA Filozófiai Kutatóintéze­ te, Budapest, 2001. 4 http://wvvw.inco.hu/inco0401/global/cikk9h.htm (Szűcs Olga: Gondolatok a netművészetről.) 5 G a n s i. m. 123. 54 �T alálkozási pontok C sog Szidónia Jób tétje (Interjú Lászlóffy Csabával) „Nem felfogni, fogadni a csodát - gondolja Jób - ez a legnehezebb.” - Verseiben, regényeiben fontos helye van az apokaliptikus látomásoknak, amit „kanniba­ lizmusnak” is nevez. Azt írja: „a megszentelt agyrém végképp megérintett", „a rém lódít számtalan alakban", vagy: „öngerjesztett Szodomát szül a képzelet”... És beszél a fikciók agykoholmányáról; erről egyik gondolkodó látlelete jut eszembe: „Fikcióban élünk és ver­ gődünk..." Az apokaliptikus válság azonban, amire a költő utal, nemcsak a letűnt idők tényállapota - gondolok a régi rendszerre vagy a posztkommunizmusra -, hanem a törté­ nelem folyamán mindenkor szembe kell(ett) néznünk ezzel a láthatatlan pondrói léttel. Hogyan vélekedik erről? - Egyik válaszom erre a következő. Az apokalipszis élet-halál és Istenkísértés(ítélet) kérdése. Eszembe jut a kérdés vagy a vád, amit az utóbbi időben nekem szegeztek, miután hallották és tudomásul vették rákos megbetegedésemet. Állítólag kihívtam magam ellen az Istent, évek óta! Erre különben a Verses Ótes­ tamentum kötetemben megjelent Jób poéma adott hivatkozási alapot... (Még viszszatérhetünk rá.) Másrészt viszont fikcióról és - prózai írásaim s mondhatnám tudatosan kiművelt alkotómódszerem alapján - reinkarnációs beleélő-képességről beszélhetnék. A két kérdést össze lehet kapcsolni. Azzal indítanék, hogy mindent megszenvedtem. S az, hogy a művészetben nemigen nélkülözhető belső egyensúly bennem, az emberben is mindig megvolt, köszönhetem a jó géneknek és kicsit talán annak is, hogy nem köldök- és csupán magába néző egyed, hanem szangvinikus típus vagyok. Ez a legnehezebb helyzetekben is megmutatkozott, amikor sorsom s a gyermekeink élete vagy a kisebb-nagyobb közösségé forgott kockán. Lehetőleg közösségben gondolkodtam mindig. Lehet, hogy nem mindig látszik meg az ember líráján vagy abszurd drámáin, de ha az egész életművet vizsgáljuk, ez a póztalan, külsőségekre s tekintélyre nem adó törekvés fellelhető. Itt rögtön megjegyezném, hogy lehet nagy irodalmat, költészetet művelni akkor is, ha az alkotói attitűd mögött a póz áll. Hányan írnak például fiatalon szép öreg­ kori verseket. Ez azért nem ugyanaz, mint a klasszikusnak számító dél-amerikai Fernando Pessoa, vagy Kovács András Ferenc, újabban Bogdán László „hasadásos" alteregó-lírája; vagy nálam is ez érhető tetten két évvel ezelőtt megjelent verseskötetem záró ciklusában: egy Dracu la Ureche nevű (utalás az első román krónikásra, Grigore Urechére) élő román költő „küldi nekem” verseit a „Párizsi Kurírból". Tény, hogy létezik egy román íróbarát, aki a diktatúra elől Párizsba 55 �menekült, Németh László-regényeket fordított, és 1990 tavaszán, a kolozsvári Lábas-ház előtt, amikor eljutott hozzánk a marosvásárhelyi vérengzés híre, szo­ morúan megjegyezte volt: „Nem irigyellek titeket, magyarok!”, és visszatért Pá­ rizsba... Azóta küldözgeti nekem a verseket Dracu La Ureche, s a ciklus egyre gyarapodik... - A Tudnak-e a jász lovasok nevetni című verseskönyvről van szó, ugye? A vírusról is írt, arról, hogy az emberek nem konkurálhatnak a „tökéletes élőlénnyel", mert a vírus nem csupán félelmetes iramban osztódik, de emlékezik is: hetedíziglen. Ez valamilyen posztmodern játék? - Szó sincs róla. Való tények ihlettek meg. De miért ne becsülhetnéd, legalább úgy, mint a posztmodern-„késő virágzást", melynek hazai képviselői azt hiszik (vagy hitették el velünk), hogy valami újat szültek, pedig nyugaton ez már rég lejárt... Megint csak oda szeretnék kilyukadni, hogy a fikcióban-élés legtöbbször nagyon is hétköznapi, „prózai" állapotra utal - itt vannak mindjárt: a „bizánci jellemtelenség” és a „velencei könnyelműség" említése - nem is olyan régi „versszi­ lánkok"! - A bizánci ortodoxia intoleranciájára, besúgás-örökségére utal egyik történelmi áttételekre épülő fejezete legújabb regényemnek is, A félelem halmazálla­ potának. „Bizáncot éljük", mondom a versben; a „kalmár-érzéken-mohóságon átüt”, sajnos, amiből kijut, kitelik „gyermekeinknek is jövő-modellre”... És hát továbbélnek: „a trecentóban kifaragott példás bűnök és erények”... S a költő? „bosszútól s a nap mint nap kiszabott büntetésektől elcsigázva”. Ebbe a versbe belejátszik még az átkos örök­ ség emlékezete; de aztán folytatódik minden a 2000-es versek megaszalódott hité­ vel („Káinnál és Ábelnél csupaszabban... a steril űrhuzatban"). Hát még azok, akik „szórványban élünk pingvinek / zsúfolt komornyik-szigetén”, hol szieszta gyanánt „vad cáparaj s tengeralattjárók után" lövöldöznek, senki sem hallja rozmárnyögéseinket. Innen már csak egy lépés, midőn „életünk elgyökértelenedvén, mint holmi/dísznövény virít, áttünedezve / az osztályon felüli szállodák / golyóálló vastag üvegfalán”. - Ez már, ha nem tévedek, a leglegebb jelen, mikor Lóci - mivel „(Szabó) Lőrinc papa már nem ügyeletes” - „rejtené dagadt arcát... az ukrán martalócok elől”. - „Megfogták" a költőt - ez aztán tettenérés!... Ám ebben - a Magánnyomozás című - versemben is ugyanazt állítom, miszerint: előttünk „a lehetetlent játszó élet”. Vagyis a: „ziháló madárijesztő. Hazug mágus. Maga alá csináló haramia” Ez a némi költői túlzással odavetett, „leleplező" befejezés valahol a maradék hitet fejezi ki, ami nélkül már nincs se költői, se semmilyen megszólalás... De folytassuk inkább a feltett kérdést - illetve gondolatsort. A fikcióban élés és vergődés - felelős vagy felelőtlen emberi mivoltunktól függetlenül - semmiképpen sem vonatkozik (fi­ noman fogalmazva) utóéletünk nagyon megrázó erejű, „ünnepnapjára", amikor is a Megnyilatkozó - hogy a görög szó egyik értelmi árnyalatához kapcsolódjam nem mi vagyunk, mármint a Biblia és a keresztényi hit kánonrendszere szerint. Máskülönben a halandóval - legyen az akár költő - apokaliptikus látomásokat elkeseredettsége, kiáltástalansága, bűntudata (nem ritkán kollektív bűntudata) mondat - és legtöbbször földhöz kötött, nagyon is emberi fogalmai alapján: a jóról, rosszról, gonoszról, erkölcsről, bűnről... „A gravitációval / megáldottál-e, vagy / sújtottál egyet rajtunk, / Uram?" Ez a látszó­ lag - ha nem is régies, de - impresszionista kérdés „a páraformában rozsdazöld látha­ táron lebegő” Teremtőhöz, aki belénk oltotta a súlytalanság vágyát, még nem sejteti a 56 �múlt mellett a jövővel is „feltöltött szemgödörrel” virrasztó elme végső, gúnnyal leple­ zett keserűsét, aki - a lázadás bumerángja ez! - azt várja Istenétől, hogy a társadalmi lénnyé vált ember minden építését, alkotását megkérdőjelező: tétlenséget testálja reá... Álljunk meg egy percre a hatásos, nagy szavak és a nagy lelki és szellemi katak­ lizmák előszobájában. Vajon melyik a fenyegetőbb rém: a kicsit görögösen is ér­ telmezhető apokalipszis, vagy a teljes nihil?!... - És mi erre Lászlóffy Csaba válasza? - A saját morális meglátásaim (ebbe nyilván az ember neveltetése, ha úgy tet­ szik, alkata, géntudata” is belejátszik) tükröződnek a már említett verssorokon kívül a lírámban, drámáimban, prózámban, az egész életműben - ezt mások kö­ vetkezetesen kimutatták és lereagálták... Ez lehetne akár a mi beszélgetésünk értelme! Ahogyan elmondod ítéletedet a kannibálizmusra emlékeztető, kifosztó, lecsupaszító korról, nemegyszer környezetedről, az átéltekről - mind a gondolkodó lényt, az írót minősíti. Az idézetek (még ha csak kapásból emeljük is ki őket) vala­ hol logikai rendszert sejtetnek, még a tudattalanból felbukkanó, feltörő képek, meta­ foráim esetében is... A kétszáz éves Csokonaival (lehet, hogy első igazán európai hangú poétánk?) keresni ma az „árnyékhazát inter(Internet!)-árnyékvilágban”, / még hogyha „szarószéken cserben(félbe)hagy (is) / Zrínyi-pózotok” - kiáltom is a kiátkozó vagy kiátkozott - csak felfogás kérdése, nem? - kevesekkel, Jónásnak, minden nemzedék és évszázad számára „fél érésű tökje felett”, jól tudván azt is, hogy „ a márványnak hazudott gerinc is, mint a rög, / kezdettől fogva ropog, töredezik”. Ezzel a hasonlattal különben az olykor szépelgőnek tetsző, ám rendkívül esendő (a Csokonai-törékenységű) költőkre s a költészetre hívom fel a figyelmet. Ilyen önemész­ tő, „füstárnyék-derekú” játék meg fricska bőven található nálam. Ezzel mintegy „bűneimet visszaadom s velük / minden indulatom" a létnek. (Az agyam persze még ketyeg.) Így voltam képes ezt a játékot beindítani most kettőnk között... mely, azt hiszem, sok időt venne igénybe. Amikor a bevezetőjében azt állítja, hogy a történe­ lem folyamán mindenkor szembe kellett nézni - s bizonyára nem a röghöz kötött írástudatlanokra gondol, hanem a kiválasztottakra - a „pondrói léttel”, az apokaliptikus valósággal, ezt mindjárt magamra is vehetem, tekintve, hogy nem csupán írói programom és kidolgozott módszerem kerül terítékre itt, hanem a rólam állított és a szakma művelői által „bevett" minősítése is műveimnek... - Bíró L. Ferencnek a nyolcvanas évek elején a Korunkban megjelent kritikájában már ez olvasható: „Ami Lászlóffy Csabát az elbeszélés hitelén kívül valóban érdekli, az nem a morális, illetve az amorális lét konkrét megvalósulása, hanem mindezen valóságok rend­ szere, az «örökkévalóság«, a feloldott novellában, «filmtervben«, valós vagy pszeudoepikus és -történelmi környezetben tetten érhető rendszerré-válás, amit úgy is nevezhet­ nénk, hogy jelenformáló múlt...” Józsa István szerint az újabb kisregényekben, elbeszélé­ sekben nem is az egyes alakokkal, hanem: az elbeszélő «én«-jével<< történnek meg a dol­ gok... A szerző „nem elmesél, úgymond vízszintesen a papírra vet egy történetet" mondja -, hanem „a történet alakulására figyel, a reflexión mint módszeren meditál". Lászlóffy Csaba tehát: „függőleges prózát" ír... Ehhez már csak Bertha Zoltán összegezése kívánkozik, aki SZELLEM ÉS TÖRTÉNELEM egységében a számos verses-, próza- és drámakötet erkölcsi látásmódjára és lélektani-bölcseleti dimenzióira hívja fel a figyelmet, valamint arra, hogy „a stiláris veretesség, a plasztikus megjelenítés és a groteszk-ironikus szemléletformák értékjegyei" egyaránt „az időbeli történések jelenvalóságát, a történelmi sorspárhuzamok sokrétűségét" szolgálja. 57 �- Számomra a szavak megjelenítő erején, a láttatáson van a hangsúly. A nyelv megőrző és újító funkcióján, témától, apokaliptikus látomásoktól („rögeszmétől”) függetlenül. Egy belső kényszerben kereshető az ok: hogy újrafogalmazzam ma­ gam, kételyeimet, szorongásaimat. - A görög eredetű apokalipszis kiderülést, kifejlődést és megnyilatkozást is jelent... - Én még nem pipáltam, nem láttam derűs, mosolygó apokalipszist. Az a bizo­ nyos kiderülés talán azt jelentheti, hogy a pusztulás, a bűnök kérlelhetetlen megtor­ lása után kiderül: kit miképpen érintett az ítélet, ki hogyan vészelte át? Földi lótásfutása után. (Lám, Lót is megúszta, igaz, ráment a családja, szinte mindene...) Kü­ lönben ez volt a tét Jób esetében is, és ez a dilemma íratta meg velem a poémát, melynek elemzése, értelmezése másfél éves megjelentetése után is tart... - Az értelmetlen áldozatok örökös jelenében (és minden korában) mi volna az a „másik igazság", amiről egyik interjújában beszél? Sokan megfogalmazták már, és a Biblia is erről a szakadatlan tékozlásnak vagy gyilkosságnak a mindenkori történetéről vall: mindannyi­ an árulók vagyunk. Vajon az az Esterházy Péter által emlegetett „a győzelem a végtelen­ ben győzelem, a végseben szenvedés" volna a lélegzetnyi (Pilinszky) igazság a mindenkori időben, valahányszor a leghűségesebbek esnek áldozatul? - A győzelmek is viszonylagosak, annál is inkább, mivel bekövetkezhetnek olyan korok is, amelyek megkérdőjelezik a győztes igazát. A mai időkre egyre inkább Deák Ferenc igazsága hitelesült, anélkül, hogy Kossuthot bántani kéne. A forradalmárok és konformisták (a megalkuvás azért mást jelent!) viszonyában nemzedékek hulltak el, és gyilkost kiáltottak azokra, akik nem ezt érdemelték. Vörösmarty is átkot szórt Görgeyre, akinek később hányszor a sírját is megtapos­ ták az együgyűek. Holott bátor és ragyogó hadvezér volt... Milyen bősz ítéletekre vagy mekkora megalkuvásokra került sor már nagy alkotói életművek esetében is... A győzelem akkor győzelem, ha az alkotó embernek és a polgárnak - egyálta­ lán az embereknek - tiszta marad, legalábbis hosszú távon, a lelkiismerete... Ki tud konkrét választ adni mondjuk arra, hogy ennek a mára egész kicsi nagy iroda­ lomnak melyik stádiumába is jutottunk, jutottam. (Nem úgy, mint életemben, midőn elkallódnak tárgyaim, s már csak álmomban riadok fel néha arra, hogy milyen közel is volt a f üvészkert? Hol találok mást?... Előbb-utóbb így nézünk szembe ön­ magunkkal mindannyian.) - Hogyan vélekedik az abszurd fikcióról? - Az abszurd fikció fából vaskarika, így emlegetve. Összekapcsolva. Azt mon­ danám: az abszurd fikció valahol, hogyha nem az élet abszurdja - erről már volt szó, hogy az élet: többek közt az én és sorstársaim idealista és primitív NEP kor­ szakbeli évtizedei, a (nem is kommunista) terrorban megélt félévszázad, majd a Ceausescu-rendszer ultranacionalista tébolya túljátszottá az irodalomban még a humorban, szatírában is kimeríthető „maximákat". „Élményeimet" szerencsére megpróbáltam kiírni magamból. Már a hetvenes évek elején, szinte egyazon idő­ ben Páskándival, írtam abszurd drámát; Magyarországon el is hangzott később, hogy az erdélyi magyar írók írják a valódi abszurdot. (Jobb lett volna hozzá a „talaj"? Vagy a francia irodalmi hatások? A kortárs román drámairodalomnak is megvolt a miénkkel párhuzamos - ugyancsak letiltásra ítélt - abszurd-vonulata.) Itthon kötelező módon államellenességet láttak az abszurd(oid)ban. Magyaror­ szágon (nekem is csak történelmi drámáim kerültek színre) - nem hencegésből 58 �említem itt meg - egy jóindulatú és befolyásos minisztériumi személy bevallotta nekem, hogy a „ti abszurdjaitok ránk, a Kádár-rezsimre is vonatkoztathatók, ezért nem lehet előadatni őket”. Így az 1971-ben írt Az eretnek című abszurdomnak Floridában volt az ősbemutatója a 90-es évek elején - ennek is megvolt az abszurdot leköröző valóság-előzménye: amikor amerikai esztéta-fordítóm, Morze Donald és a társfor­ dító Bertha Csilla a nyolcvanas években meglátogattak Kolozsvárott, a lakásunkat körülvették a „megfigyelők”, s a szállodaszobájukat feldúlták. A drámám bemuta­ tójára végül „a Fantasztikum a művészetben" című nemzetközi szimpozionon került sor (ebből is látható, mennyire „kétértelmű" maga a fogalom és a határ, mihelyt abszurdról beszélünk)... Sok évtized után megírtam regényben az átélt legemlé­ kezetesebb „rémtörténeteket”... - A Félelem halmazállapotára gondol? - A fikció nem feltétlenül megy át, lendül át abszurdba. Nem is a kitalálás fo­ kán múlik ez mindig, talán az asszimiláló agya, az alkotó tehetségét serkentő, korlátozó(?) alkati tényezők is közrejátszanak a végeredményben. A kísérlet most magamra gondolok - megérte. Mondhatni, mindig megéri, akkor is, ha a kortársak, a kritika nem veszi észre, nem méltatja kellőképpen, vagy épp elma­ rasztalja. Ezt is lehetne példákkal illusztrálni. Most azonban - a fogadtatást ve­ gyem kellemes meglepetésnek? - nem ez történt... Amit ebben a regényben meg­ írtam, és a folytatásában - mert az is elkészült: a Télvégi hulla Kolozsvárott, a csencselő városról, melynek régi díszletei között áldozat-„hőseim” vegetáló vesztesek -, nyilvánvalóvá teszi, hogy ezeknek az évtizedeknek a valósága nem tart igényt az abszurdra. A fikció tojáshéjából maguktól kelnek ki a tehetetlen élőlények. Provinciális figurák, akik se a hagyományos, se az „amerikai" életformára nincse­ nek beprogramozva. Vesztes-voltuk már nem magyarázható valamilyen tatár-, török-, Habsburg-reminiszcenciával. A balkániasság bugyraiban való közérzetük és leleményességük edzettség kérdése; a többi: mítosznak is közhely! Mint mond­ juk az, hogy valaki a nyerskáposztától vagy a sok csukamájolajtól lesz nemileg felajzottabb... Az „impotencia" - a mindenfajta ellehetetlenülés - veszélye és főleg vádja ellen legfeljebb demagógiával lehet itt még, ideig-óráig, védekezni. 59 �A mi m a r a d G. K omoróczy E mőke Régi - új „b e t e g s é g e in k ” (Koppány Zsolt: M o rb u sz és h ) m rik ga n u Koppány Zsolt élményekben, gondolatokban, adatokban imponálóan gazdag kötete, amelyet jórészt itt-ott már megjelent esszéiből állított össze, széles alapozá­ sú képet kínál szellemi-művészeti életünk már-már gyógyíthatatlannak tűnő „betegségeiről”. A közvetlen társalgás elevenségével teszi fel kérdéseit s keresi a megoldást arra a mindnyájunkat izgató problémára: milyen kór gyötri mentálisan már évszázadok óta a „széthúzó" magyarságot? - s van-e orvosság önpusztító hajlamainkra? Szemlélete szinte egyedülállóan szokatlan a politika által tagolt és személyes érdek/eltség/ekkel átszínezett művészeti életünkben. Őt ugyanis nem „pártoskodásaink", közéleti nyavalyáink foglalkoztatják; sokkal inkább azok a gyógyíthatatlan sebek, amelyeket a szeretetlenséggel, a kegyetlen érdekharcokkal, a kiemelkedő tehetségek „fojtogatásával" okozunk egymásnak s nemzetünknek. Kötetével megkísérel hidat építeni a különböző - az anyagi eszközök megszerzé­ séért egymás ellen élet-halálharcot vívó - csoportosulások között; ő ugyanis hisz az egyetemes magyar irodalom eszméjében, s a krisztusi szeretet - tolerancia türelem jegyében próbálja összebékíteni az egymást kizáró ellentéteket. Sajátos hungarikumnak tartja, hogy legeredetibb tehetségeink sorsa valamiképp mindig tragikus (volt s az ma is). Az esszékötet ciklusai néhány alap-fontosságú témakör köré koncentrálódnak. A geometria metafizikája c. rész pazar és nagy ívű képzőművészeti áttekintést nyújt jelenkorunk - a szerző által legnagyobbnak tartott - alkotóiról; a Morbusz és hungarikum a kortárs irodalom kiemelkedő értékeit vonultatja fel; a harmadik rész (Az örömhír mögötti dráma) pedig szellemi életünk paradoxonait veszi szemügyre, s a nemzeti és a szakrális kultúra esélyeit latolgatja profán, az anyagiasságba alá­ süllyedő korunkban. A zárófejezet Bakonyi István irodalomtörténész beszélgetése a szerzővel 50. életévének betöltése alkalmából (A művészet szakrális. És csupa szen­ vedés). Koppány Zsolt szerint a „gonosz": Isten hiánya. A művészetnek e hiányt kell betöltenie a szakralitás értékeivel - s pusztán már ettől „jobb" lesz a világ! „Hiszem, hogy van az ember, és van az Istennel bíró ember - vallja. - Aki ilyen, annak van lelke. Az Istent meg kell hívni. A Szentlélek által." A XX. századi borzalmak (Auschwitztól a Gulágig) „Isten hiátusának irtóztató stigmái". De - tehetjük hozzá -jelenkorunk „globalizáló" tendenciái, a pénz korlátlan hatalma, százezrek, sőt világméretekben! - milliók iszonyatos elnyomorodása ugyancsak a könyörülő Istentől való messzire távolodásunk bizonyítéka. A társadalmi szolidaritás teljes hiánya jelzi: valóban nincs „lelke" mindenkinek, s különösen nincs a hatalmon 60 �levőknek! A művész viszont - ha tisztában van eredendő „elhívottságával" - a lelket akarja/próbálja korunk emberében felébreszteni. A szerző rendkívül élvezetes, szubjektivitásukban is objektív eszmefuttatásai­ ban nyomatékosan hangsúlyozza: az építészet, szobrászat, festészet Duna-tájon született géniuszai nem kevesebbek - kisebbek világhírű európai kortársaiknál; de sorsuk százszorosán mostohább. A novocento Donatello-i és Verocchio-i (a Rodin-ek, Meunier-k) nyomán induló istenáldotta hazai géniuszok ma is köztünk élnek; de mintha tudomást sem vennénk róluk - „keresztjük” terhén nem igyekszünk könynyíteni. A személyes élmény sodró erejével mutatja be néhány ecsetvonással Kon­ dor Béla, Makovecz Imre, Melocco Miklós, Rátkay Endre, Zalaváry Lajos fantasztikus, világszínvonalú életművét s az alkotás lehetőségéért vívott küzdelmeit; fájlalva, hogy hazai hivatalos elismertségük koránt sincs „szinkronban" européer teljesít­ ményükkel. Műveik sorát vonultatja fel, elemzései legmélyebb, legszemélyesebb pszichés rétegeinket érintik meg: elsősorban „krisztusi" szenvedéseikre figyel, s leleplezi szellemellenes korunk közönyét a legmagasabb rendű értékekkel szem­ ben. Prohászka László kitűnő „Budapest-kalauza" (Szoborhistóriák) nyomán végig­ pásztázza legmaibb jelenünk „városmerényleteit", elfuserált tereinket, a BusinessCenterek ízlésromboló uralmának, az egységes várostervezési koncepció hiányá­ nak lehangoló következményeit. Örömmel üdvözli viszont a Kieselbach-Galéria nagyszabású kiállításait, aukcióit, a festészet diadalmas ünnepeit, ahol a régi/új nagymesterek otthonra találnak, gazdát cserélnek, s hírük-nevük végre Európát is bejárja. A Kieselbach Tamás által összeállított kétkötetes monstre-albumot szenve­ délyes érdeklődéssel lapozgatva, örömmel nyugtázza: a mintegy 1500 festményt bemutató ragyogó reprodukció-sorozat szinte teljes körképet kínál a modern ma­ gyar festészet legkiválóbb alkotásairól. Itt végre nincs „népi-urbánus", „hagyo­ mányos-avantgárd" megosztottság: a palettán mindenki elfér, Nemes Lampérthtó l Csontváryn, Gulácsyn, Rippl-Rónain s Czóbel Bélán át Vajda Lajosig, Korniss Dezsőig, Bálint Endréig. „Csillag valamennyi". Koppány Zsolt személyes élményként éli át a neves művészekkel való „találkozást"; mindegyikükről van valamilyen sajátos emléke, s egy-egy műtárgy, kép, szitanyomat, tőlük kapott apró kuriózum meg­ hitté varázsolja otthonát (Donatello és Verocchio a novocentoban; „Minden láng csak részekben lobban”; A geometria metafizikája; A Kieselbach-evangélium). A második ciklus (Morbusz és hungarikum) a magyar „halálos betegség" tüneteit járja körül, arra a kérdésre keresve a választ: miért nem tudjuk megbecsülni művé­ szeinket a maguk idejében; akkor, amikor még enyhíthetnénk a meg-nem-értettség gyötrelmein? Szerzőnk Gyógyító füveskönyvnek tartja a költészetet, s fájlalja, hogy e gyógy­ móddal mégsem él a nemzet. Tiszteletben tartva a költők sajátos /egyedi/ néző­ pontját, formarendszerét, egy-egy korszakon belül egyenértékűnek kell/ene/ elismerni/elfogadni az egymás mellett élő poétai rendszereket, s nem egymás ellen „kijátszani" őket. Hiszen „valahol az univerzumban", ahol a párhuzamosok találkoznak, a különböző világképek, az öntörvényű poétikai megoldások szisz­ témái végül is egymást kiegészítő egységbe szövődnek. S ha ezt az egységet intui­ tíve már az adott korszakban felfogjuk, ha „lelkünk nyitottá válik a Szentlélek befogadására, érzékenységünk az egekbe fog szökni". A különböző géniuszok együttesének életművében Isten végtelenül sok arca realizálódik: a Teljességben 61 �harmóniába kerül a sokféleség szivárvány-nyalábja. Életünk alap-kérdéseire csak a költészet egésze adhat választ - hangsúlyozza a szerző - hiszen ez alap-kérdéseket minden költő más-más módon (a maga módján!) közelíti meg. Lám, hogy megférnek az ormon egymás mellett Ady - Babits - Kosztolányi, holott éltükben számtalan ellen­ tét volt közöttük, s nem is mindig ismerték /f/el egymás értékeit! A „poéta doctus" és a „poéta laureatus" nem egymást érvénytelenítő, hanem egymást kiegészítő fo­ galmak - s van, akiben a kétféle beállítódás szintetizálódik (Füveskönyvek?). József Attilát szenvedéstörténete égi magasba emeli, a Fiú mellé (Egy arc a csilla­ gok fölött). „A Szentlélek egy darabkája ő, mely befejezvén a földi létezését, Krisz­ tushoz visszatért”. A Petőfi Irodalmi Múzeum exkluzív kiadványát (Idesereglik, ami tovatűnt) forgatva, Koppány Zsolt elnézegeti József Attila fénykép-arcait, s szinte úgy érzi: „Mintha a Mennyországból esett volna az ölünkbe ez az album. Megjárván a poklot, József Attila odaért. [...] Jót, biztatót nem tud mondani, se üzenni. Csak a lehelete a tarkón. A reménységé". Több esszéjében is vissza­ visszatér a XX. század e „szent”-jének (mártírjának?) alakja: számára Ady - József Pilinszky hármasa is egységet alkot (más módon, természetesen, mint Ady - Babits - Kosztolányi): Ady az „Atyaisten", József Attila a „Fiúisten" és Pilinszky a „Szent­ lélek". Az első kettő szenvedése mélyen belülről jövő, a nemzet sorsában gyöke­ rező; Pilinszkynél viszont az egyetemesség túlnő a magyarságán, viszonya Isten­ hez nem ambivalens, nem „perlekedő". Tóth Éva esszé-kötetét lapozgatva (Táguló körök), Koppány Zsolt a József Attilafordítás nehézségeit taglaló tanulmányt emeli ki (: azt a metafizikai mélységet, transzcendentális csodát, mely verseiből sugárzik, idegen nyelven lehetetlen viszszaadni). A „százéves József Attilát" ünneplő kiadványokat szemlézve pedig „Isten-kereső" költészetünkben helyezi el József Attila szakrális életművét (A „fiúisten" üstökös, csóvája köpönyeg). Evilági életünk - hangsúlyozza - ha Isten nél­ kül zajlik, maga a pokol. „A szorongásunk, a depressziónk, a hitehagyottságunk” pedig a tisztítótűz, mely éget-perzsel, míg rá nem találunk Istenre. József Attila szeretet-sóvárgása, ugyanakkor a világűri hiány, amelyben élt - az Élet értelmére döbbent rá bennünket. Így „tanítja" ő még holta után is - „nem középiskolás fo­ kon"! - nemzetét. Alföldy Jenő kitűnő tanulmány-kötetét (Arany öntudat) olvasgat­ va, egyetértő örömmel fedezi fel, hogy az irodalomtörténész - végigkövetve köl­ tőnk kálváriáját - személyes létélményként analizálja verseit. A Nagyon fájt ezoteri­ kus „csúcs-vers"-nek, a bartóki zene (Allegro barbaro, A csodálatos mandarin) pár­ darabjának tartja; A hetedik c. balladisztikus költemény pedig a Concerto III. tételé­ vel rokon. „Isten szól" mindkettejük által. Az Alföldy-kiemelte versek (Imádság megfáradtaknak, Nem emel föl, Bukj fel az árból stb.) egyértelműen tanúsítják: József Attila számára Isten ott van mindenben - s ha nem is mindig hallgatja meg esdeklésünket („Szabadíts meg a gonosztól!), szenvedéseink végén „kegyelme" vár... Koppány Zsolt úgy véli (okkal-joggal!): „a Nyugat második nemzedéke óta szinte valamennyi költőnk József Attila köpenyéből nyílt a fényre, majd meleg fészkét elhagyva fölrepült a magyar költészet csillagdús egére. Túl Pilinszkyn. Túl Illyésen. Már a Nyugat harmadik nemzedéke is." Aztán a negyedik, az 'új­ holdasok' s az utánuk jövők sem kerülhették meg őt - legyenek bár „urbánu­ sok" avagy „népiek". Ha jelenkori problémáinkra keresünk gyógyírt - az ő meta­ fizikai érzékenysége a „kapaszkodónk". Az irodalom élő szövete a legnagyobbak 62 �szellem-sugárzásából szövődik. Éltében szinte egyikük sem aratta le az őt megil­ lető babért - holtukban mégis ők az orientáló-eligazító csillagok. A kötet-címadó írás - „Tarján Tamás Esti Szindbád c. könyvébe kapaszkodva” kortárs irodalmunkat szemlézi. A „hungarika” - vagyis a magyar sajátosságok valamiképp mind kapcsolatban állnak a morbiditással, legalábbis a szellemi élet tekintetében - jegyzi meg Koppány Zsolt. Az „önsors-rontó" költők szinte génje­ ikben predesztináltak az önpusztító életre, amit az őket körülvevő közöny, gyak­ ran a teljes elutasítottság még inkább felfokoz bennük - „a talentumok vagy szi­ porkázó művészek között [...] kivételesen sok a mániás depressziós és a neuraszténiás”. A nagy tehetségeket nálunk mindig - minden téren! - erős „közegellenál­ lás" vette, veszi körül. Az Esti Szindbád cím egyszerre utal Kosztolányi Esti Kornél­ jára és Krúdy Szindbádjára - az Idő mindkét művet az irodalom első vonalába emelte. Tarján Tamás jelenkorunk azon talentumaira irányítja a figyelmet, akiket a hírnév máris szárnyára kapott: Petri Györgyöt és Térey Jánost egyaránt „paradig­ ma-váltó" költőknek tartja; a prózaírók közül pedig az „örökifjú" Határ Győzőt, Spiró Györgyöt, Nádas Pétert, Darvasi Lászlót és „szellemi fiát": az ÉS tárcarovatá­ ban rendszeresen publikáló Szív Ernőt tekinti irány-mutatóknak. De felfigyel né­ hány huszonéves, a közelmúltban indult fiatalra is (Kiss László, Kiss Ottó, Kiss Csaba, Grecsó Krisztián, Haklik Norbert stb.). Koppány Zsolt ez értékrendben egyetért Tarján Tamással; de még fontosabbnak tartja, hogy az 'újholdas' Lakatos Istvánt, Rákos Sándort, s a fiatalabb Ágh Istvánt is a nagyok között említi. Fájlalja viszont, hogy Szabó Lőrinc, Hajnal Anna, Fodor József, sőt Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György, Végh György, Vidor Miklós, Vészi Endre stb. alakja némileg elhalványult az Időben, sőt a még élő Rába Györgyről is alig-alig esik szó; holott ők mindannyian „élvonalbeliek" voltak s maradtak is. A legnagyobbak életműve - téren és időn átívelve - belesimul az irodalomtörténet „szövetébe". Koppány Zsolt - a recenzeált kötetek kapcsán - olyan széles spektrumban te­ kinti át a kortárs irodalmi életet, ami egy jól felkészült irodalomtörténésznek is becsületére válna. Alkotó tehetsége révén ő az az „ideális olvasó", aki kivételes érzékenységgel, magas szintű esztétikai ítélőképességgel tájékozódik az irodalmi élet „dzsungelében", s nem a „divat-hullám"-ra figyel, hanem azokról ír, akikről úgy véli: legmélyebben tárták fel ennek a sok szenvedéssel s igazságtalansággal teli kornak „sátáni" arculatát. A zsellér arisztokráciája címen a székesfehérvári (2000-ben meghalt) Takács Imre: Tükre a csillagoknak c. posztumusz kötetét, valamint a szintén Székesfehérvárott élő kiváló irodalomtörténész, Bakonyi István: Takács Imre-monográfiáját mélyen személyes esszében méltatja. Saját ifjúkori mentorát szereti-tiszteli e „poéta benedictus"-ban, aki a nyolcvanas évek elején a Kortárs szerkesztőjeként őt is út­ nak indította. Takács Imre a „fényes szelek"-kel együtt érkezett az irodalomba, hogy aztán nagyot csalódjon, s a „szellemi megaláztatás" számtalan változatában részesüljön. S hogy végül így összegezzen: „Bűnöm a hallgatás volt, / néma tűrés. / Aztán a kondulás volt, keserűség. / Végül az értelmetlen, ronda lárma - / a fejszével ütött harangok / jajgatása" (A fejszével ütött harangok). A Hetek és a Kilencek is fontos erő- és élmény-forrás Koppány Zsolt számára (lé­ vén 15-20 évvel fiatalabb náluk). Az ő „fulladozásuk" szintén nagyon szíven üti, hiszen „bartóki mélységekből" hozták fel kincseiket; József Attila és Sinka István 63 �örökségét vitték tovább. A Hetek (Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Rajfai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon) pályáját Jánosi Zoltán irodalom­ történész-tanár kísérte figyelemmel, folyamatosan jelezve: ők s a hozzájuk szoro­ san felzárkózó Kilencek az irodalmi élet „mostoha gyerekei”. „Értékmentő" mun­ káját méltatva, Koppány Az elhagyott strázsa éber őre c. esszéjében utal Jánosi felis­ merésére: nem elég, hogy mindkét alkotói csoport megjárta a politikai inferno bugyrait, a nyolcvanas évek derekán kialakult esztétikai gondolkodás és kritika is periférikus helyzetbe szorította őket az irodalmi értéktudatban. Holott a József Attila-sorsú Ratkó metafizikai érzékenysége már-már Pilinszkyével rokon; bár Istenhez ő nem talált egyértelműen utat. Utassy József válogatott versei megjele­ nését revelációként üdvözölve, Koppány örömmel állapítja meg: a „csillagok ár­ vája" költészete „sámánisztikus", sodró erejével, „a pokol legmélye és a mennyei bura átlökhetetlen hártyája" közötti vergődésével egy modern passió stációit vilá­ gítja meg előttünk. „A Krisztusba olvadt Pilinszky túlvilági vigyázó tekintete acélolvasztó 'fény a bilincsén'. Utassy régen tudja nevét az árvaságnak". * Koppány Zsolt kötetének talán legizgalmasabb része Az örömhír mögötti dráma, amelyben húszegynéhány alkotó életútját tömören felvázolva, sorsukat egybevet­ ve „vesszőfutásuk" okait, mikéntjét tárja fel. A „morbus hungaricus", a végzetes kór - mint annakidején (s ma talán újra) a tüdőbaj - nálunk a szellemet támadja: a „kiválasztottság" súlyos, pusztító bélyegként ragyog a géniusz homlokán. A ma­ gyar kultúra égboltján tündöklő csillagoknak a maguk korában az irigység, gáncsoskodás, agyonhallgatás számtalan változatával kellett megküzdeniük - e téren a helyzet mitsem változott. Czeizel Endre világhírű kutatásai s az azokkal kapcsolatos könyvei (Költők, gé­ nek, titkok, 2000; Tudósok, gének, dilemmák, 2002; Tudósok, gének, tanulságok, 2006), amelyekben az „istenáldotta" tehetségek, genetikailag determinált géniuszok „szenvedéstörténetét" tárja fel, bizonyítják, hogy a tehetség olyan durva félreis­ merése, drasztikus elutasítása, mint nálunk, Magyarhonban - a világ „boldogabb" tájain nemigen fordul elő. Megdöbbentő és figyelmeztető esetként emeli ki az utolsó Czeizel-könyvből Koppány Zsolt „az anyák megmentője" - Semmelweis Ignác - sorstragédiáját. Miután kis hazánk „konzervatív" orvosai elutasították az ő fantasztikusan egyszerű és mégis zseniális felfedezését a gyermekágyi lázzal kapcsolatban (ti. hogy a szülés levezetése előtt az orvosnak klóros vízzel kell kezet mosnia), „pihenni" Bécsbe küldték egy idegszanatóriumba, ahol is brutális ápolók agyonverték a „dühöngő" zsenit. Európai tudóstársai pedig csakhamar mint a kor legnagyobb „jótevőjét" ünnepelték. Világhírneve töretlen ma is, százezrek áldják emlékét, s számtalan szobor hirdeti diadalát. De voltaképpen Nobel-díjasaink is hasonlóképpen jártak, csak már nem ennyire drasztikus viszonyok között: irigyek százai méricskélték, méricskélik még ma is, vajon megillette-e őket, s nem másnak „járt" volna inkább az elismerés?! Boldogabb s napfényesebb országok fiai büsz­ kék a nagyjaikra - nálunk mindenki sárba akarja taposni azt, aki fejjel kimagaslik az „átlag"-ból... S a kicsinyek és középszerűek - önelégültségükben - nem haj­ landók tudomásul venni, s főleg nem magukra vonatkoztatni, hogy „magasabb mérce" is van, mint a hétköznapi értelemben vett „érvényesülés". 64 �Koppány Zsolt ösztönösen vonzódik az „extrém" géniuszokhoz, a nem­ kanonizált életművekhez. Rokonszenvvel ír Csáth Gézáról, a XX. század elejének zseniális „polihisztoráról", aki végigjárta az emberi létezés legmélyebb infernóját, s „tudósításokat" küldött annak beláthatatlan bugyraiból - s aki ma élőbb, mint valaha... Elképesztően gazdag életműve („rémületes" novellái, zeneesztétikai írásai, orvosi tanulmányai, kiterjedt levelezése, naplója, háborús élményei), ma­ gányos küzdelme az ópiummal, korai öngyilkossága (mindössze 32 évet élt, mint József Attila!) a magyar zseni-sorsot példázza. Életében alig jelent meg tőle valami - jelentőségét szinte csak unokatestvére, Kosztolányi ismerte fel. Ma már monog­ ráfiák, döbbenetes erejű filmek sora őrzi emlékét... Az ifjú Márai Sándor publicisztikáját, zenei - szépirodalmi - és film-elemzéseit (Március c., 2003-ban kiadott kötete alapján), majd Ausztriában és Németország­ ban a húszas években megjelent rövid írásait, kis-esszéit (Kitépett noteszlapok, 2005) szemügyre véve, Koppány Zsolt örömmel konstatálja: „Polgári, nagyvonalú, ele­ gáns! Mennyire hiányzik mai napilapjainkból!" Esszéi, naplói - a későbbiekben is - többet elárulnak alkotójukról, mint szépirodalmi művei: mindvégig nyitott volt kora társadalmi-emberi problémáira, s szilárd erkölcsi bázisról ítélkezett. A ma­ gyar író /mindenkori/ kiszolgáltatottságáról így elmélkedett már a húszas évek elején: „Azt hiszem, Baróti-Szabó ideje óta magyar pennarágó vigasztalanabbá nemigen nézett sorsa elé, de levegőtlenebbül semmi esetre, mint mai kollégája". „No és ma? - teszi fel a kérdést kései utódja. - Ma nem ugyanez a helyzet? A pár­ beszéd, az együtt-munkálkodás, akárcsak Márai korában, szinte elképzelhetetlen. Magyar átok ez is?" Sajnos, igen - válaszolja rögtön saját kérdésére: „A kánonon kívül rekedtek nemhogy reflektorfénybe nem kerülnek, de a zseblámpa apró kör­ téjének világa sem vetül rájuk. Magyarországon a 'Kulturkampf' kontinuus". Áldozatai többnyire a „független" talentumok. „Káosz, műveletlenség, felelőtlen­ ség, kritikátlanság, sötét butaság, gilisztamozgás, bolsevista fenegyerekeskedés és irredenta gyászfátyol-lobogtatás, még jó, ha butaságból..." - írta volt Márai. S vajon mit szólna a mai helyzetről?... Koppány Zsolt a kisebb hatósugarú, de mélyen gondolkodó tehetségekről is el­ ismerő figyelemmel, együttérzéssel emlékezik meg. Reményik Sándor - Juhász Gyula lelki rokona - öngyötrő, szenvedésre kiválasztott személyiségét példaként állítja elénk: Trianon csapását nem tudta kiheverni soha, mégse lett „irredenta". Tiszta, áttetsző, harmatos szépségű verseiben „szívéhez emeli" Erdélyt (lásd: Havasi feszület c. vál. kötete). A kivetettségben is szilárd értékőrző szerepe Áprily Lajos, Dsida Jenő, Kós Károly, Tompa László jelentőségéhez mérhető. S utánuk az ifjabbak: Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, majd a még ifjabb - a kilencvenes években áttelepült - Bágyoni Szabó István - mindnyájan végigjárták a maguk kálváriáját, mégis töretlenül könyörögnek Istenhez a „szétszóratott ma­ gyarság" megmaradásáért, a nép, a nemzet megtartatásáért. Biblikus mélységeket és magasságokat jár be költészetük. A hazai mezőnyből Mezei András Manhattan kiáltása - Himnusz a szabadsághoz c. apokaliptikus hosszúversét emeli ki: itt már nem pusztán a mi sorsunkról, hanem az egész emberiség jövőjéről van szó. A 2001. szept. 11-ei terrortámadás során szétrombolt iker-felhőkarcoló, a modern Bábel tornya s a többezer halott egy civili­ záció közeli összeomlásának jelképe. „Borzongató, mint Bosch bármely vászna. 65 �Ahogy Grünewaldé is. Atonálisba hajló muzsika. Mert korunkat nem is lehet más­ képpen felmutatni”. A legfiatalabbak közül Székely Szabolcs (sz. 1983!) Kilenc másodperc reggelente c. kötetét tartja említésre méltónak: „Fiatal kora ellenére nem lázad; hagyományt folytat, leginkább a Nyugatét, megújítva a nyelvet [...] költői mesterség a kisujjá­ ban." Isten-hiány, mély fájdalom - ugyanakkor kamaszos derű jellemzi költésze­ tét. Hátha neki már nem kell majd megküzdenie a tehetség - nálunk szokásos buktatóival, s pályája sikeresebb lesz, mint „fátumos" elődeié?! A „szemle" külön érdekessége, hogy Koppány Zsolt a női „istenáldotta tehet­ ségek”-re is figyel. Talán azért, mert érzi: empatikus lényük, a lelki értékek iránti fogékonyságuk közel áll saját keresztény értékrendjéhez. A női talentumok sorsa még nehezebb, mint férfi-társaiké: többségüknek a család, a kenyérkereső munka és az önkibontakoztatás hármas dimenziójában zajlik élete, miközben számtalan kicsinyes gáncsoskodással, sokszor rosszindulatú rágalmakkal is meg kell küzde­ niük. És mégis: egyikük-másikuk kivételes fényragyogása utolérhetetlen szellemi­ lelki magasságokba emel bennünket. Jellegzetes, tömör mini-portrék sorában szubjektív indíttatású képet rajzol róluk is a szerző. Házy Erzsébet, a színpad zseniális nagyasszonya, az Operaház csillaga ugyan­ csak megszenvedte tündöklő hírét-nevét: botrányok és pletykák kísérték útját; éppúgy, mint a rendkívüli tehetségű Bara Margitét, Horváth Teriét. „Egyikük sem lett a Nemzet Színésze". Pedig Házy egyénisége Blaha Lujzáé hoz, Honthyéhoz, Fedák Sárié hoz mérhető. És kedvencéhez, Mária Callaséhoz”. Jelenségük „egyedi, megismételhetetlen". Szabó Magda pályája se volt olyan sima, mint az most - európai elismertségé­ ben, hazai ragyogásában - látszik. Szüret c. frissen megjelent - korai költeményeit tartalmazó - verseskötetét lapozgatva, Koppány revelációként ismeri fel: költésze­ te is (nemcsak prózája!) kimagasló; „abba a vonulatba tartozik, amelybe Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rákos Sándor - és az 'újholdasok' legjobbjai". S vajon miért nem „futotta ki" költőként is magát annakidején? A választ, természetesen, sejtjük mindannyian, nemzedéktársai sorsát ismerve... A fiatalabb - hazai kudarcai elől Franciaországba menekült - Forrai Esztert a szerző Hajnal Anna lelki örökösének látja: igazi nő-költő, évek óta már fest is; egy-személyben Ország Lili és Pilinszky rokonai Versciklusa kedvelt festőiről - szobrászairól (Magánygyűjtemény) a halha­ tatlanságba emeli a XX. század zseniális művészeit; „a szavak festőisége és festőiségének szavai Isten állandó jelenlétét igazolják". Makkai Kiss Nóra Lélekmentő írá­ sok c. kötetét „a Szentlélek által megtermékenyültnek" érzi: „a halandó embert be­ oltja Jézus Krisztussal". Csupa metafizika - transzcendencia, de soha nem okkult! „A géniuszok és a talentumok olykor többek az írástudóknál!" - hangsúlyozza Koppány; „nekik is hatalom van a kezükben, akár csak Krisztusnak; olyan hatalom, amely az Isten felől áramlik szüntelenül és fönnmarad a halál után is" - a művek­ ben. Átvirrasztott csönd c. esszékötete - Búzás András festőművész illusztrációival - a „lét-mélyi, lélek-mélyi" csönd-fény-színek szinesztéziás élményét sugározza. A bestseller határát súroló Tisza Kata törékeny, s mégis merész személyisége is magával ragadja írónkat: „vibráló lénye megégeti az embert". Grófi család sarja; tizennyolc évesen jött el Marosvásárhelyről 1999-ben. Budapest neki olyan, mint egy soroksárinak New York: fény, ragyogás, színház, könyvek. A Revans c. kötetében 66 �önéletrajzi mozaikok tárulnak fel - élete máris ambivalenciákkal, bizarr történetek­ kel tele. E mozaikokból születnek egyedi, sajátos hangú novellái, amelyek a lektűr és a magas irodalom között lebegnek - „az Isten nélküli világ” paradoxonait, bru­ talitását mutatják fel. Talán még sokat fog hallatni magáról... A külföldiek közül Katherina Mansfield kurta, üstökös-csóvájú élete és mindmá­ ig elevenen ható művei ihletik meg az írót (igazi művész! - s már 35 évesen ha­ lott!). Csehov, W. Woolf, T. S. Eliot, Galsworthy kortársa - döbbenetesen modern novelláival, montázs-szerű szerkesztésmódjával a legnagyobbak mellett van a helye. Új-Zélandban született, gazdag bankár-család lánya; Londonban élt, s „pokoljáró" életét Istenben megbékélve végezte: immár csendesen nyugszik a fontaineblaui protestáns temetőben. A saját korukban félreértett, elutasított, később is félremagyarázott, esetleg kiska­ liberű utódok által eltorzított - a gondolkodás-történetet mégis eminensen befolyá­ soló géniuszok közül a legmélyebben Nietzsche sorsa foglalkoztatja Koppány Zsol­ tot. Rímekben szóla Zarathusztra címen esszéfüzérben fejti ki gondolatait Nietzsche Gedichte / Versek c. „kétnyelvű kötetére támaszkodva". A tehetség három fokozatát különbözteti meg: a tehetséges ember él - és alkot; a talentumnál az arány az alkotás felé billen; a géniusz viszont pusztán azért él, hogy alkothasson: ő maga az alfa és az omega egyszerre! Abszolút önmagában él, benne, lelkében van az Univerzum, a Kozmosz; kiválasztottsága Isten (és/vagy a gének?) általi - ez lenne az „eleve elrendelés"?! Nietzsche bizonyára éppúgy „kiválasztott" - hangsúlyozza Koppány - mint Szent Ágoston, Loyolai Szent Ignác, avagy Aquinoi Szent Tamás stb. -, de míg az utóbbiak „Isten-keresők" voltak, Nietzsche Isten haláláról beszélt („a gonosz ember megölte őt!"). Csakhogy Isten - szellem, így őt megölni nem, legfeljebb megtagadni lehet. Ha nem hiszünk benne, elveszítjük kapcsolatunkat a transz­ cendenciával, s bezárulunk a sötét és lélektelen anyagi valóságba. Koppány Simoné Weilt idézi: „Isten megmenti azokat, akik vágynak arra, hogy ő megmentse őket". Neki csupán „szellemi hatalma van, amely ahhoz szükséges, hogy létez­ zen" - minden más hatalmat „átengedett a világ hercegének és az anyagnak". Az ember maga dönt: Isten szellemében kíván-e élni? - befogadja-e őt? Ha meghívja Istent, akkor a Szent Szellem él és működik benne, s általa hat a világra, a többi emberre is. Ha nem: úgy a Gonosznak engedelmeskedik (s aszerint él, mint III. Richárd: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek"). A jelenkori emberiség „Isten nélkül" él (ennyit és nem többet jelent a híres nietzschei mondás: „Isten meghalt" - valóban meghalt mindazok számára, akik a gyűlölet, az egymás elleni érdek­ harc, a kapzsiság, szerzésvágy fogságában élnek). Ugyanis „szeretetre csak az képes, akiben fészket rak a Szentlélek". Koppány Zsolt voltaképpen Nietzsche „ürügyén" mondja el mindazt, amit a hitről, az emberi természetről gondol. Alaptalan és értetlenségből fakadó rága­ lomnak tartja a rászórt vádat (hogy ti. ő a fasizmus eszmei előkészítője lenne); nézeteit a XX. század félreértette, a fasizmus ideológusai kisajátították, eltorzítot­ ták - de erről ő maga mitsem tehet! Az eszmetörténet azóta már újraértelmezte a műveit, megtisztítva tanait a rárakódott hamis sallangoktól. Koppány értelmezé­ sében az „Übermensch" fogalmának valós, a hitben gyökerező megfelelője is van: a Szentlélek által életre kel bennünk az Atya és a Fiú - belülről „újjászületünk", 67 �„Istenhez hasonlóvá” válunk. Mikor Nietzsche az ember „megistenüléséről” szól (Übermensch!), voltaképpen erről beszél. Akiben Isten lakik - az „istenember" (ahogy azt Dosztojevszkij, Szolovjov, Bergyajev, a nagy orosz gondolkodók hir­ dették). A XX. század lélek nélküli, gonosz zsarnokai (Hitler, Sztálin és a többiek) „emberistennek" hitték magukat (ami épp ellenkezője az istenembernek!) - ők az „Isten nélküli" földi hatalom képviselői; nyomukban halál és pusztulás terem. Az „ember-ölők" (gyilkosok!) természetesen „sátáni" eredetűek. Nietzsche szerint „a jó a gyöngék morálja"; tehát az embernek „erős"-nek kell lennie ahhoz, hogy a túlburjánzó gonosznak ellen tudjon állni. Jézus Krisztus - Nietzsche szerint is „erős" volt, „földöntúli ember" („übermenschlich"), aki nem engedett a kísérté­ seknek, nem tűrte az igazságtalanságot, a farizeusok álszentségét, s kiűzte a kufárokat a templomból. A „nietzscheánus" költő, Rákos Sándor, akivel egyik korábbi kötetében Koppány Zsolt interjút készített, úgy véli: a nagy germán gondolkodó ugyanazt hirdette, mint Jézus: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes". „Jézus jósága nem 'langyos' jókodás, hanem egyedül Istenhez és a legmagasabb eszmékhez hű, nagyon is kemény jóság volt". „Az 'emberfölötti' történések havasi magasságokban játszódnak, s az emberré lett Isten tanításainak és tetteinek megítélésére" nem lehet földi mértékegységet alkalmazni - azaz nem ítélhetjük meg a belülről valóban „istenülni" vágyó embert a középszerűség normái szerint (erről vallanak Ady „istenülő vágyai" és Juhász Gyula három Nietzscheverse!). Nietzsche maga is „művész" volt inkább, mint filozófus - ő is végigszen­ vedte a „krisztusi" sorsot. Végül elborult elmével bolyongott gyermekkora színte­ rein - talán vissza is tért a „gyermeki" hithez - amit az ember legmagasabb rendű állapotának tartott („hőskölteménye, a Zarathusztra tanúsága szerint). De erről már nem szól a fáma, nincsenek is ezzel kapcsolatos dokumentumok, hiszen ek­ kor már nem volt alkotóképessége birtokában. Az utókor pedig rosszul sáfárko­ dott a mérhetetlen szellemi kinccsel, amit ránk hagyott. Koppány Zsolt maga is hívő ember; a hit, az emberi élet és a művészet kapcsolata, belső összefüggései foglalkoztatják. Korábbi esszé-köteteiben (A gondolat birodalma, 1994; Árnyékban a Megváltó, 1997; E-mailen szóla Zarathusztra? - 2000; Szegény Yorick a Mama csontölén, 2001; A hóhérság eszkalációja, 2002; Az öreg tölgy és vastag ága, 2004) „hit-hiányos jelenünk" egyre sivárabb valóságáról állít fel pontos diagnózist. Az „orvoslás" útját-módját nem a társadalmi „reformok" hajszolásában látja, hanem az ember és Isten viszonyának helyreállításában. Ha mindnyájan az erkölcsi törvény szerint élnénk, ha hagynánk a Szentleiket munkálni szívünkben, ha nem a tehetségek „megfullasztásán", hanem inkább kibontakoztatásán fáradoznánk - bizonyára jobb lenne közérzetünk, s „tökéletesebb" lenne mind egyéni, mind társadalmi életünk. Csak hát ez a „ha..." - ez sosem teljesül. De a művészet csodálatos utópiája és a hit létbizalma mégis elénk varázsolja mint vágyképet, s kicsit ízelítőt is ad már itt a földön a menny békéjéből és tisztaságából...Koppány Zsolt ebben látja a művé­ szet „küldetését" és saját élete értelmét. (Napkút Kiadó, Budapest, 2007) 68 �F e k e t e J. J ó zsef „Fát ültetni az elmúlás ellen” Németh Péter Mikola:M l n ca m steriu y Alapkérdést emel könyvében az olvasói-gondolkodói horizont vélt és elvárt magasába Németh Péter Mikola a szo­ kásos verseskönyvektől igencsak eltérő módon. Az alapkérdése az, hogy miként lehet összebékíteni, ha egyáltalán össze lehet békíteni az egyénben lakozó „mennyeit" az ember „életre tévedt egyszeriségével”? Miként történhet, hogy az ember nem őrül bele azonnal a maga semmi-voltába, amint tudomást szerez elmúlásának bizonyosságáról? Hogyan képes együtt élni a gondviselés elvesz­ tésének tudatával, az üdvtörténet megismételhetetlenségének kételyével, az­ zal, hogy kiérdemelte a kozmikus ma­ gára hagyottságot, miként Nietzsche fogalmazott, az Isten meghalt számára, és ezzel egyetemben az óhajtott/várt happy end reménye is szertefoszlott, az üdvtörténet helyébe a minden egyebet, de reményt és optimizmust távolról sem sugalló világtörténelem lépett? A lét rémséges és feloldhatatlan paradoxona ugyanis, hogy az élet egyenesen vezet a nem-életbe, minél gyorsabban él valaki, annál gyorsabban zuhan a halál felé, amiről bármely józan, nyugati kultúrá­ ban nevelkedett halandóval nehéz elhi­ tetni, hogy léte éppen ezzel a nem-léttel teljesül majd ki, hacsak az üdvtörténet által nem. Az Isten elveszítésével az emberbe plántált haláltudat sohasem oldható fel, ebben a reménytelen küzde­ lemben csupán fanyar irónia a jövőtaga­ dó filozófia szalmaszál-kapaszkodója, ami azzal vigasztalna, hogyha nincs jövő, eleve halál sincs. Nagyon jól tudjuk: van. Az ember eltávolodván a mítoszok világától és idejétől, amikor arra, amit nem értett, és nem tudott megmagya­ rázni, egyszerűen azt mondta: ISTEN, egy olyan korba jutott, ahol a bontako­ zó racionalizmus és a tudomány meg­ szüntette Isten fogalmát, már a tizen­ ötödik század végén világos volt töb­ beknek, hogy hamarosan fejükre dől a zárttá rendezett középkori világkép, a törökök ekkorra már elfoglalták a Bal­ kánt, Kolumbusz már túl volt az első nyugat-indiai hajóútján, Luther már szépen cseperedett, el volt már hintve az új világkép magva, amikor Sebastian Brandt 1494-ben a változó világképpel szembeni félelmében a Bolondok hajójára pofozta mindazokat, akikben felfedezte a modern személyiségjegyek kialakulá­ sát. Az egysíkúság helyére lépő kitárul­ kozás széles látókört, emberközpontú világrendet hozott magával, ám ez az emberközpontúság egyben elszakadást jelentett a transzcendens világtól, ki­ bontakozást a gondviselés karjaiból, ami alig néhány évszázad alatt annak a felismeréséhez vezetett, hogy a világ számára teljesen lényegtelen, hogy az egyén él-e, hal-e, az egyénnek össze kellene békülnie saját kozmikus magá­ nyával, abból viszont csupán a hideg iszonyat és a rettegés burjánzik: ha senki nem visel gondot az emberről, azt se tudja van-e, nincs-e, hogyan számít­ hatna megmentésre, ne mondjam, fel­ támadásra? Isten halálával a spirituális harmó­ nia helyébe a spirituális rettegés lépett. 69 �Németh Péter Mikola a kereső ember kérdései nyomán haladó gondolatok intuitív-transzendens hálója középpont­ jában kibontakozó „misztikus intuíció” állapota felé terelgeti olvasóját a Pilinsz­ ky János születésének 85., halála 25. esztendejében megjelent kötetében a keresztény misztikum körét magába emelő versekkel, prózával, képversek­ kel, dallammal jegyzett szakaszokkal, fotókkal, kép és szöveg fúziójával, de nem a misztikum ki- vagy felfejtésének szándékával, se nem a megváltástörté­ net közvetlen szövegbeiktatásával, ha­ nem hogy a testet öltő misztérium sze­ mélyes megélése nyomán egyedi, mű­ vészi misztérium(játék)ot emeljen a tépelődő, kérdései között botladozó, egyediségében ezerszínű, ám egyszeriségében foglyul ejtett egyén elé. A költő szerint a misztikus intuíció kegyelmi állapot, ami lehetővé teszi az Istennel való dialógust, mint „az egyet­ len reményteljes intim kapcsolatot", ezért egyik prózájának aláírásában jelzi is, hogy a karcsú kötet - egyébként évtizedeken át készült - szövegeinek ő nem igazán költője, sokkal inkább mé­ diuma, amely/aki a misztikus intuíció ritka pillanataiban lejegyezte meditatívintuitív-asszociatív holdudvarú gondo­ latait. A kötet első oldalán pauszlap aljára írva ez a kétsoros áll: „Tánc a valóság élén. / Megfeszített karok ölelése." a teljes lapon pedig a megfeszített korpusz halvány, Veronika kendőjét idéző le­ nyomata. A kép és szöveg fúziója egy­ értelmű döntésre készteti az olvasót: belép-e vagy sem az innen nyíló katedrálisba vagy imádságos kolostorba. Jól dönt és jól teszi aki belép: a diadalmas kereszt jelében megjelenő egyszerű képversek, a húsvéti ünnepkör, a mise részei, Jézus szenvedésének stációi, akár a Németh Zoltán Pál fényképein 70 megjelenő 1726-1733 között épült váci barokk Kálvária és a nyolcvanas évek­ beli budapesti képzőművészeti kiállítá­ sok műtárgyainak absztrahált víziói, strukturális vázat adnak a kötetnek, erős íveket, szilárd oszlopokat, bizton­ ságos árkádokat, amelyek alatt min­ denki más útvonalon sétálhat, miköz­ ben hűs és megnyugtató szellő lengedez a kerengőn, és kis szerencsével annak a kegyelmi állapotnak a fuvallata is meg­ érintheti a gondolatai között időző ol­ vasót, ami megteremtette a Mysterium Carnale mű-alkotásait. Az emberi és a transzcendens, a szakrális és a profán között adott az átjárhatóság, csak meg kell találni az ajtót és belépni rajta gondolom Németh Péter Mikola köny­ ve nyomán -, amiről legközvetleneb­ bül, pontosabban legközérthetőbben egy apokrif imaszövege gondolkodtat el: Isten elveszítésének, a gondviselés hiá­ nyának erősen valószerűsíthető bizo­ nyossága nem hagyhat űrt a remény­ ben, az ima ugyan nem úgy szól már, ahogyan a hivatalos liturgia során, ám mégis ima, amelynek van megszólított­ ja és általa adott a félelmek, a rettegés, a számkivetettség, a magárahagyatottság gerjesztette kilátástalanság alól felsza­ badító funkciója. A kötet viszont nem egy-egy verse, képverse, fotója, vagy szöveg-kép fú­ ziója által kíván hatni, hanem egész­ ként, hatékony centrifugális erőt óhajt teremteni, hogy leomoljanak a befoga­ dó által kondicionált horizontok, a köl­ tő és a fotós ennek érdekében szerintem mindent megtett. A kötet is szép kiállí­ tású, bár számomra a felhasznált betű­ típus nehezen olvasható, a fülszövegek transzparenciájáról nem is beszélve, de rendben. Sajnos sokkal puccosabb kiál­ lításban láttam olyan könyveket, ame­ lyek a nyomába se lépnek ennek a vi­ zuálisan is igényes kötetnek. �S itt, az igényesség tényénél mégaz inkább ne próbálkozzon, mert ennek egy mondatot mondanék: Németh Pé­ a kötetnek nem olvasókra vagy befoga­ ter Mikola és Németh Zoltán Pál köny­ dókra van szüksége, hanem kereső em­ ve a vizuális és szöveges kódok által berekre, akik számára a kozmikus elha­ mélyen beágyazódik a vallástörténetbe, gyatottság közepette elegendő, ha fát ültethetnek az elmúlás ellen. Németh a lét szakrális és a világi megismerésé­ nek filozófiai ismeretkörébe, a liturgikus Péter Mikola kötete nem az elmúlás rendbe, a latin nyelv lexikájába, úgy­ ellen segítő orvosságos könyv, viszont a hogy azt tanácsolhatnám, aki nem rágta kellően ráhangolt ember hátralevő ide­ át magát mondjuk Hamvas Béla opusá­ jére elegendő elfoglaltságot ad. nak mértékadó részén, aki képtelen (Napkút Kiadó, Budapest, 2006) megfogalmazni saját hermeneutikáját, H ubay M ik l ó s „...ahol, Istennek csak a feneke látszik...”* Németh Péter Mikola: M y steriu m Bocsánat, nagyon rossz a szemem. Az embereket jobbára már csak hangjukról ismerem meg. Megszökött az éles látás a szemem­ ből. Elnézést kérek érte. De azért, aki csak jött hozzám, ha nem is azzal a szándékkal, hogy felolvasson, én a kezébe nyomtam Németh Péter Mikola Mysterium carnale verseskönyvét és megkértem, hogy olvasson fel belőle, vagy ha úgy tetszik, akkor egész egy­ szerűen csak olvasson bele. Minden egyes versben úgy éreztem, a költő a teljességet akarja. Felölelni a mindensé­ get. És sikerrel teszi. Minden egyes versében röviden, mert sok a rövid, tömör és töredékes vers kötetében. Az életet és a halált, olyan új közvetlen­ séggel éreztem át, - Felvagyok rá ké­ szülve! - mint mikor az itt elhangzó Csontomiglan - Csontodiglan, Holtomig­ lan - Holtodiglan hangkölteményeket is carnale hallgattuk, amikor a versmondók fel­ idézték azokat a istenes vers részlete­ ket, imádságokat, mint amilyeneket a Miatyánkban is, ahol az isten nélküli világnak, Nietzsche óta oly közkeletű, közhelyszerű, banális megéneklése történik. Ennek ellenére, meg kell val­ lanom, hogy mégis nagy élmény volt átérezni azt a világot, amiről már unok olvasni minduntalan, hogy ti. egy olyan sárgolyón kényszerülök leélni az élete­ met, amelyről megszökött az Isten. De hát az Isten megszökése a világból leg­ alább olyan ősi élménye lehet az embe­ riségnek, mint karácsonykor az Isten­ gyermek megszületése. Szemben velem, otthon a szobám fa­ lán, az egyik nagy magyar klasszikus grafikusnak, talán azt is mondhatnám, hogy a legnagyobbiknak, Kéri Imrének fametszete függ, Michelangelo Szixtuszi kápolnájának egyik motívumával. 71 �Bizonyára a Szixtuszi kápolnában Mi­ chelangelo a teremtő úristent nem csak úgy festette meg, hogy valami olyan erő jön szemközt - mint amilyen legutóbb az augusztus 20-án tapasztalt viharral jött (állítólag most is ilyen vihar vonul át Európa fölött jelképesen és valóságo­ san is) ami Ádám emelkedő kezébe, ujjaiba átszikráztatva az életet, győzel­ mes ujjaival a kozmoszban életre kelti az emberiséget. De én most nem erről az erőteljes gesztusról kívánnék beszél­ ni. Hanem arról, hogy Michelangelónak van egy képe, ahol Istennek csak a feneke látszik, ahogy repül ki a képből, és egy ha­ talmas köpenyben a fenekét mutatja felénk, mint akinek elege van a világból, amelyet megteremtett. Ezt a Michelangelo-i láto­ mást Kéri Imre újra lerajzolta, ugyan­ úgy tett, mint a Mysterium carnale szer­ zője, aki Nietzsche „Az Isten halott...” gondolatát - ami azóta a 20. században közhellyé vált - feltünteti, újra írja, újra fogalmazza élményszerűen verseiben, mint a lét és nem lét ma is lehetséges, érvényes változatát. Bámulatos, hogy mily egyszerű ké­ pekkel, felejthetetlen metaforákkal tud­ ja a költő, Németh Péter Mikola ismétel­ ten és újból megközelíteni az élet és halál, a lét és nem lét, az Isten és az Isten nélküliség hatalmas témáját. Azt a képi erőt, ami szerint a vakok fehér botjai­ kat összetörve építenek máglyát / Együtt várjuk, hogy kivilágosodjék (Fiesta) - Vak vagyok magam is! - nagyon mélyen képes voltam átélni. És nagyon örülnék, ha a végső látomásokban, amelyekben az a különös, hogy nincs végük, tehát a végtelenség élményét megadhatják, egy ilyen végtelenség élményben, egy ilyen képpel találkozhatnék. De biztos, hogy az a kép, jelkép, amely az egymást köve­ tő fiatal generációk sorában szinte logo lett a diákszobák falán: Csontváry Magá­ nyos Cédrusa, amelyen, megfejthetetlen 72 módon a létezésnek valamilyen félel­ metes tragikumát, kiüresítettségét érez­ zük, sem felejthető el. Csontváry Magá­ nyos cédrusát tehát, amely Mikola költé­ szetében, felejthetetlen módon, szinte vigaszképp erdővé lombosodik, soka­ sodik: Csonkolt Cédrusom! Egyetlenem! / Árván! M eglásd,/erdő lesz belőled. Ezek és az ehhez hasonló képek, vagy a verseskötet végén, (Diófa hajléká­ ban) azok a csecsemőkorból megőrzött diófalombok, amit az újszülött a világra kinyílt szemével először látott meg, és ámult el rajta. És látta meg a levelekben e drága nagy mindenségnek minden ígéretét, miként a legősibb emlékekhez ugyancsak visszataláló másik költő; most nem Pilinszkyre, hanem Weöres Sándorra gondolok. Ő is egy ilyen fölöt­ te lengő fa lombjain elgondolkozva emlékezik, mint a világtól kapott első üzenetre: Kő, fa füst, így idézte, ha jól emlékszem, a lombok képét, amelyeket a bölcsőből, a mózeskosárból, vagy épp az udvarra tett kiságyából látott. A kertnek az a képe, amely itt is a húsba és a talajba gyökerezik, az emlékekben egyszer csak feltámad. (Azon a nyári reggelen) Gyakorlattá teszi a költészet­ ben azt, hogy a dolgok, az emlékek egymást födik, egymást átszövik, egy­ másba átmennek. És mivel kimondhat­ juk, hogy ezek mögött a költemények mögött ott áll a valóságnak egy szakrá­ lis aspektusa is. Gondoljunk arra, hogy azok a lírai, vagy mondjuk úgy, hogy teológiai csodák szinte egyértelműen megjelennek ezekben a művekben, amelyek a misében is jelenvalóvá vál­ nak. Úgy, hogy a kenyér jelentheti ép­ pen annak a testét, aki ott és akkor meg­ töri a kenyeret. És az egyszerre test, s az egyszerre kenyér. Így egyszerre lét és egyszerre elmúlás. Mindezeknek egy­ másba átjátszása, egymást kötözése, egymást kiüresítése történik. Úgy, mint �Kosztolányinál a Hó olyan, mint a porcu­ kor, a Porcukor olyan, mint a hó, ugyan azt jelentetik tehát. Ez is, hogy a dolgok egymást jelentik és még meg is tetézik az értelmet azzal, hogy egymást jelen­ tik. Ez azt mutatja, hogy belátható, és ugyanakkor ismeretlen nagy asszociá­ ciós terek nyílnak ezekben a szövegek­ ben. Különben éppen a napokban, az egyik elmúlt vasárnap reggel, Svájcban síelő vakokkal egy rádiósriportot hall­ gattam. Azt kérdezték született világta­ lan embertársainktól, akik vidáman síeltek a svájci havasokban, hogy mit gondolnak, milyen a hó? Mire ők a legnagyobb meglepetésemre Kosztolá­ nyival válaszolták: mint a porcukor, csak nem édes. Ennyit tudtak róla a vakok. A dolgok tehát egymást jelentik, s ezt a gyakorlatot követi költészetével Németh Péter Mikola, és ez manapság nagyon nagy dolog. Pilinszky János neve itt felragyog ebben a hommage' a -ban, tisztelet a Mes­ ternek kötetben, s bennem a könyvcím is Mysterium carnale, Pilinszky verset idéz. Valóban, Pilinszky, azt hiszem, megje­ lenésének első pillanatától kezdve kike­ rülhetetlen a magyar lírában. Ahogy 25 évvel ezelőtt ott álltunk Farkasréten, a ravatalozó előtt, az udvaron, a koporsó­ ja körül, - Mennyi fiatal volt ott! - ak­ kor már érzékelni lehetett valamit hal­ hatatlanságából. Nem sokkal azelőtt Sartre-nak a temetését láttam Párizsban, és nem volt egy szál fiatal se ott. Csupa agg író és akadémikus volt a „forra­ dalmi” filozófia prófétájának sírja körül. De Pilinszky körül valóban sokan vol­ tak a fiatalok. Pilinszky jelképpé válik most már a költészetben; versei alapján azt remélem, hogy méltán. 85 éve an­ nak, hogy megszületett. Genfben '47ben látogatott meg engemet barátjával Toldalaghy Palikával, aki nagyváradról nekem még szegről-végről közelebbi honfitársam is volt. Egy házzal laktunk tőlük odébb Váradon, a Rákóczi úton. És öröm volt Pilinszkyvel ezt a másik kiváló magyar költőt üdvözölni, és látni azt, hogy miként tudnak örülni az élet­ nek. Sportversenyeket látogattak és koncerteket. Boldogan mosolyogni, nevetni láttam Pilinszkyt, akinek a költeményei, akkor már az Új Holdban felejthetetlen üzeneteket jelentettek, és azt is, hogy itt egy nagy költő születik. Kivételes dolog az, hogy valaki, hogy egy ma élő magyar költő, olyan ember, mint Mikola, így tudjon áldozni, és képes legyen így felvállalni az elődje hagyományát, és azt, képes is legyen diadalmasan tovább folytatni. Épp úgy, ahogy a Pilinszky versek nyomán most a Mysterium carnale kötetet bemutatása alkalmával itt az Írók Könyvesboltjában hallhattuk. Elnézést kérek, hogy ilyen szagga­ tott, zaklatott apró emlékekben tudtam csak megtestesíteni Németh Péter Mikola költészetről az élményeimet, benyomá­ saimat. De azt hiszem, hogy az az aforisztikus-töredékesség, amely ezeknek a verseknek sajátos formája is, az a mélta­ tót feljogosíthatta arra, hogy így, ilyen töredékesen, aforisztikusan hódoljon a költőnek. (Napkút Kiadó, Budapest, 2006) * Elhangzott Budapesten, az Írók Könyvesboltja 2007. január 18-i könyvbemutatóján. 73 �H alm i N ik o lett Egy talált kulcs másolása Tandori Dezső: Az Ördöglakat olyan könyv, amely már címében elárulja az olvasónak, milyen befogadási stratégiát, ha úgy tetszik, trükköt kell alkalmaznia a könyv meg­ fejtése, a Tandorira olyan nagyon jel­ lemző játék felismerése érdekében. Az ördöglakat - két különálló, ám bizo­ nyos nehezen kitalálható elven összeil­ lesztett elemből álló tárgy - elsősorban a képi és grafikus sík egymásmellettiségének metaforája lehet, a könyvbe belelapozva legalábbis erre a következ­ tetésre jutunk. Másrészt a cím utalhat a könyv tematikájára, a megfogalmazott kérdésre is, amely már a borítón feltű­ nik egy kétrészes sorozat formájában: az elől látható rajzon egymásba illesz­ tett d és t látható (monogram, ám a konvencionális formák szerint sírhant), ezt pedig egy hullámos vonal (a folyó sematikus rajza) metszi. A hátoldalon ugyanígy szerepel a dt-sírhant, fölötte pedig egy szóbuborék, amelyet a kép­ regényekből ismerünk, benne szöveg: „túlélésről akkor beszélj, ha már meg­ haltál!” Nem nehéz kitalálnunk, hogy az élet és halál, a kezdet és a vég, a fény és ár­ nyék, a végtelen és a pillanatnyi stb. illeszkedése tárgya a kötetnek, az egy­ másra asszociatív vagy logikai kapcso­ lódásokkal (de semmiképp sem véletle­ nül) következő oldalakon ezeknek a problémáknak az ábrázolásai jelennek meg, variálódnak és ismétlődnek. Oly­ kor utalnak Tandori korábbi könyveire, már ismert rajzaira is (vannak rajzok lovakról, a Főmedvéről és egyéb med­ 74 Ö rdöglakat vékről, Szüszifoszról), de beszédes és továbbgondolható az is, hogy Tandori legendás (halott) madarai, Szpéróék itt csak szövegszerűen vannak megidézve. Mert bár az ábrázolás két dimenziója ebben a könyvben is egymásra épül, a képi és a szöveges árnyalják, alátámaszt­ ják vagy megkérdőjelezik egymást, a kézzel írt és rajzolt táblák (Grafikák? Képversek? Kéziratok?) mégis a verbális és a nonverbális ábrázolás határait, illet­ ve az abszolút minőségek, mennyiségek létjogosultságát feszegetik. Erre egy szemléletes példa az írásje­ lekkel való játék: Tandori új környezetbe helyez olyan egyezményes írásjeleket, mint a sorvégi pont vagy a macskakö­ röm, amelyek ezáltal új értelmet nyernek. Ez az új kontextus lehet egyszerűen a képi és a(z kézzel)írott variálása: az is­ métlőjel például a Babits Esti kérdéséből ismert sor („Miért nő a fű, ha majd leszá­ rad") képi újragondolásának eleme: egy négyszögletes keretet az írásjel ismétlő­ dései töltenek be, az örök körforgás me­ taforájaként. Ugyanígy a hiányjelet is többször játékba hozza. Például a „forever" szó v-je helyén szerepelteti, alatta a felirat pedig - „Egy sírkőre került Ausztrália földjén" - konkretizálja a képet, így a sírhely a hiány örök mementójaként tűnik fel. Ugyanígy „A vándor­ madarak fája” című kép is a hiányjellel játszik, amely ezúttal a madarak egysze­ rűsített ábrázolásaként tűnik fel, sokszo­ rozódva, egy fát (bokrot) mintázva. Elját­ szik a pont változatos funkcióival, ami­ kor a sorvégi pont és az i-re kerülő pont �viszonylagosságát, geometriai egymásra forgathatóságát állítja a középpontba. Más esetben pedig annak matemati­ kai/tipográfiai minősége és ábrázolhatósága kerül ellentétbe a filozófiai meghatározhatatlanságával: „A pont is létrejöhetetlen (Zenón alapján,) örök felezés­ sel”. Az ördöglakat-szerű helyzetek azon­ ban a filozófiai, matematikai tézisekkel, állandókkal sem oldhatók fel: a kör négyszögesülését (amelyről egyébként matematikailag is bizonyítható, hogy lehetetlen) Tandori a vizualitás nyelvén cáfolja: az egymás alá rajzolt kör, és az alatta szereplő négyzet ilyen értelem­ ben teljesen különböző minőségek, egymásba való átforgatásuk lehetetlen. A párhuzamosok, amelyek a végtelen­ ben találkoznak, szintén nem ábrázolhatóak közvetlenül, grafikusan csak hozzávetőlegesen lehetnek egyenlőek („kb"). Az egyezményes végtelenjei, a fekvő nyolcas abszolút jellege pedig szintén cáfolható, hiszen Tandorinál minden esetben egyediséggel bír, és része a jelentéskomplexumnak. Szere­ pelhet például valamiféle sajátos jin- jangként, a fény-árnyék dichotómia megjelenítéseként, vagy a Főmedvéről készített rajz alkotója lehet, sőt egy helyen a Hérakleitoszi folyón úszó bójaként tűnik fel, amely ábrázolás eleve végtelenek egymásmellettiségét, temporális elkülöníthetőségét tételezi. Ebben a hálóban, a fentebb említett vonatkozások metszetében értelmező­ dik a létezés: a könyvet lapozgatva, felismerve és megfejtve a képi és szö­ veges metaforasorokat, késleltetve lezá­ ródó gondolatmeneteket, tulajdonkép­ pen az én és a létezés értelmezéseit találjuk. Vagyis, inkább kísérletekről van szó: a definíciók mindegyike, le­ gyen az képi, szöveges, matematikai, filozófiai, stb., csak közelíteni tud a titokhoz, amelynek megfejtésére a könyv vállalkozott, mint valami határ­ értékhez. A megoldás kéznél van, ám a kérdés mindig átbillen, átkerül a gon­ dolkodásunk egy újabb területére: „Ör­ döglakat, angyalhinta, van-e rá tinta? Angyalhinta, ördöglakat, ne legyen rám se szavad." (Pro Die, Debrecen, 2007) R óna Z. P éter Hallgatás Egy vers áráról Gáspár István Gábor: Egy alapvetően zajos világban, ahol a dolgok megtörténte annak függvénye, hírré tud-e válni, ha egy könyvet hallga­ tás övez, létezése válik kétségessé. Úgy tűnik, Gáspár István Gábor Egy vers ára című, 2007. december 20-án bemutatott könyvét is erre a sorsra szánnák, pedig vers á m nem mindennapi kortörténet, mikrotörténelmi dokumentumgyűjtemény. Mond­ hatnánk azt is, a szerző egyedi esetet tár elénk, hiszen a kötetben szereplő, Salgó­ tarjánban élő Jecsmenik Andor viszon­ tagságos életútjához foghatót aligha találnánk, mégis túlmutat a személyes 75 �tragédián: a magyar társadalom elmúlt félévszázadának működési mechanizmu­ sára világít rá. Jecsmenik Andor minden hányatta­ tásának forrása az '56-os üzemi nem­ zetőrparancsnok szerep vállalása volt, ami miatt - az 1956. december 8-i bu­ dapesti nemzetőrküldöttek tárgyalásá­ ról való hazatértét követően - letartóz­ tatták, s amelyért 1957. április 23-án elítélték 7 évre. Másodfokon ezt 1958. március 18-án 12 év 1 hónap börtönre módosították a vádlott megbánást nem tanúsító magatartása végett. 1963. au­ gusztus 16-án, a „közkegyelem­ gyakorlás" időszakában feltételes sza­ badlábra helyezték és a kor szellemének megfelelően fokozott figyelemmel kí­ sérték minden lépését. 1966. szeptem­ ber 10-én kollégái feljelentették az öltö­ zője szekrényéből elemeit Ne álmodj nép! című, „rendszergyalázó" verséért. Két nappal később már őrizetbe vette a politikai rendőrség a Magyar Népköztársaság államrendje elleni gyűlöletkel­ tés ürügyével. Mivel korábban 5 év 3 hónapnyi börtönbüntetése felfüggeszté­ sével került szabadlábra, az 1966. no­ vember 19-i bírósági döntésnél kisza­ bott két év mellé ezen „elmaradás" leülésére is kötelezték, így 1974. febru­ ár 4-én hagyhatta el ismételten a bör­ tönt. Megtörettetése azonban mind­ ezek után sem teljes: lázad és rongálja a szocializmus köztéri szimbólumait „további ellenőrzése szükséges". A megfigyelés feladata ismételten az 1957. szeptember 16-án beszervezett Kupi Józsefre hárul, aki III/III-as tevékenysé­ gétől csak 1989. augusztus 8-án vált meg. 1990. január 24-én a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Jecsmenik Andor egykori elítélését „semmisnek nyilvá­ nítja". A történet talán ezzel véget is érhet­ ne, de a büntetés „semmissé nyilvánítá­ 76 sa" nem több mint beismerése az elkö­ vetettek jogosulatlanságának. Ez a gesz­ tus azonban a megtörténtet nem teheti semmisé, csupán jogilag orvosolja. Salgótarjáni „szálka-szerepe" továbbra is fennállt: nem vált hőssé, az elismerés­ osztogatásnál rendre megfeledkeztek róla. Mondhatnánk azt, Jecsmenik An­ dor eddigi legnagyobb elismerése, hogy a Ne álmodj nép! című versét a Dongó együttes megzenésítette. Az '56 50. évfordulója alkalmából kitüntetettek között sem az ő neve szerepelt, hanem a 32 éven keresztül III/III-as jelentéseket fogalmazó Kupi Józsefé. Jecsmenik Andor valamiképpen a Pofosz Nógrád Megyei Szervezetének tagjai sorából is kimaradt. Talán a helyére állhatott az a könyvbemutatón szót kérő férfi, aki kiskatonaként Recsken őrizte a foglyo­ kat? Ezen a ponton már világos, hogy a rabtartó is a politika foglya volt. Jecsmenik Andor sorsa felé eddig nem sok figyelem összpontosult. A hatalom nem szereti azokat, akik nem bánják meg tetteiket, ha azt kívánják tőlük, és nem fordítják ki a köpönyegü­ ket, ha köpönyegforgatásra van szük­ ség. Jecsmenik Andor nem kollaborált, kerülte a húsos fazekat, a megdicsőültek társaságát... Létezését ma is jobb titokban tartani. Gáspár István Gábor Palócföld Köny­ vek sorozatban megjelent, Egy vers ára című kötetét is sokan szeretnék meg nem történtté hallgatni (talán az érin­ tettség okán), pedig „csak" egy oknyo­ mozó riporter által jól szerkesztett ki­ hallgatási jegyzőkönyvek, ügynöki- és rendőrségi jelentések, bírósági határo­ zatok gyűjteményéről van szó. Aki olvassa, mikrotörténeti tényanyaggal szembesül. Nem vetül benne másra fény, mint amiben éltünk és élünk. (Palócföld Könyvek, Salgótarján, 2007) �D ebrecen i B og lá rka Boldog kísértetkor Lászlóffy Csaba: A maszk m ögötti ájulat Lászlóffy Csaba klasszikus műveltségű alkotó, akinek több mint harminc ver­ ses, prózai, valamint színpadi műveit tartalmazó kötete jelent meg ez idáig. A Forrá s-nemzedék tagjaként indult alko­ tói pályája, később a Forrás második generációjához csatlakozott, s közre­ működésével nagyban hozzájárult az erdélyi magyar irodalomban a nemze­ dékek összefogásának megteremtésé­ hez. Lászlóffyt komolyan foglalkoztatják az egzisztenciális kérdések, a létezés, az elmúlás, az életminőségek, a létformák változásai egyes korszakokban, a jelen­ lét, s miközben a világ jelen tendenciái­ nak fordulatain töpreng, több irányú klasszikus műveltségéről ad számot. Folyamatosan hivatkozik szellemi elő­ deire, leginkább a 20. század eleji ma­ gyar líra kiválóságaira, a Nyugat folyó­ irathoz kötődő Kosztolányi, Tóth Ár­ pád, József Attila és Szabó Lőrinc mun­ kásságára. Lírai alkotásait gyakran kezdi az elődök ajánlásával, tőlük vett idézetekkel, melyeket aktuális monda­ nivalójához kapcsol. Ezen túl utal Ju­ hász Gyulára, a francia szimbolistákra, Shakespeare-re, Villon-ra, valamint kortársaira: Vas Istvánra, Orbán Ottóra, Márai Sándorra, s olyan ókori szerzők szellemi örökösének mondható, mint a rejtélyes filozófus Lukianosz. Irodalmi műveltségén túlmenően a költő számot ad filozófiai, komolyzenei jártasságáról, és a képzőművészetek terén szerzett tapasztalatait is beépíti, tovább fejlesz­ tett, átkonstruált, verbalizált textúra­ ként megformált világképébe. Bibliai példabeszédekkel, mitológiai párhuza­ mokkal egyaránt szívesen él, metafori­ kus, allegorikus gondolkodó, akinek mondanivalója plasztikusan megalapo­ zott. Bella István így jellemezte őt: „Egy középkori szerzetesre emlékeztet, egy olyan polihisztorra, aki valamilyen elképesztő szorgalommal vagy élő, eleven, mindent rögzítő memóriával éli, őrzi meg a világot, és írja le önnön kü­ lön világát, önmagát.”1 Lászlóffy Csaba önmagába elmélyült külső szemlélő, csendesen lázadó ellen­ álló, önmagát emésztő anarchista, akit mélységesen bánt a saját környezetében tapasztalt, a kultúra értékei iránt tanúsí­ tott érdektelenség, az emberi értékren­ dek átstrukturálódása, a külsőségek előtérbe kerülése. Úgy tűnik, egyfajta védőburkot próbál maga köré vonni, amikor klasszikusokkal benépesített világba menekül a hétköznapok sivár­ ságának leküzdése reményében, mi­ közben megéli a lassú haláltusa külön­ böző stádiumait, ezáltal végig járván saját Kálváriáját. Kábultan vágyik a szenvedélyre, elszámol a múlttal, a jelennel, purgál, emlékezik, eltemet, s végül csendesen beletörődik sorsába. Egy valamit nem tesz, sohasem vádas­ kodik, nem perel Istennel, mint Ady. Turin, 1888 című versében így ír: „... Ezelőtt volt egy ressource-om: / hallga­ tag jó barátaimnak társasága, akik ott várják meg- / szólításomat könyvszek­ rényeim polcain, most már azok is / elhagynak, mert szemem kifáradt az 77 �állhatatos nézésben. / Meghalni semmi, de szem nélkül élni - a legnagyobb csa­ pás.” Lászlóffy Csaba a liminaritás állapo­ tában lebeg, élet-halál között, a saját maga által berendezett földi purgatóriumban, fokozatosan beavatódik egy olyan, rejtélyes világba, amelyről a különböző kultúrák, vallások és egyé­ nek eltérő képeket alakítottak ki, s, amelyről semmi biztosat nem tudha­ tunk. Félelemmel átszőtt vezekléses búcsúzás, rezignáció számára az élet, a melankolikus-szarkasztikus szemlélet szinte kivétel nélkül érződik alkotásain, arra kényszerítvén olvasóit, hogy a költővel együtt gondolkozzanak el, és alakítsák ki saját értékrendjüket. Kemé­ nyen ítél, képletesen utat mutat, aztán ott hagyja tipródásaival az egyént, hogy keresse meg saját lehetőségeit. Azt su­ gallja, hogy az „aranykor" elérhető, ha az ember megtalálja önmagát, és nem mond le a vágyairól, hiszen a külső, hamis igények által generált életmód hatására, takar(óz)ásban következik be egy idő után a „maszk mögötti ájulat". „Ne a tükörképeden észlelt változások izgassanak, / hanem az, ami idő előtt történt meg benned, / mert lemond tál önmagadról. / Előbb csak egy jóízű nevetésről[...]” (A lemondás esélye) Lászlóffy képtelen rácsodálkozni az élet elérhető közelségben fekvő szépsé­ geire, vagy, ha meg is teszi, nem szem­ lélheti azokat elmúlás-tudat nélkül, önfeledten. Kétségbeesett hárítás szá­ mára a szenvedély. „A combok hullám­ zása / (...) úgyis hanyatt vet; s hát ami / bennetek tajtékzik? Az elszabadult szívdobogások föld- / rengései elől eszement ürge iszkol a tépett mezőn." (Szindbád szeptemberben) A maszk mögötti ájulat című kötet 2006-ban jelent meg a Cédrus Művésze­ ti Alapítványnál, a Napkút Kiadó gon­ dozásában, címadója a költő egyik ver­ se. A lírai alkotások gyűjteménye négy részre tagolódik, a fejezetcímek azono­ sak Lászlóffy egy-egy versének címével: az Ijesztés Anakreónnal harmincnégy, A homályos érzékenység versei harminchat, a Délibáb leáldozóban tizennégy, a Boldog kísértetkorunkban című fejezetbe pedig huszonhárom munkáját csoportosította. Összesen tehát százhét alkotást tartal­ maz a kötet, melynek utószavában Szepes Erika irodalomtörténész méltat­ ja a művészt. A borítótervet, valamint az illusztrációkat Ábrahám Jakab erdé­ lyi grafikusművész készítette. Kettőjük munkásságában közös, hogy mindket­ ten monodramatikus emberi szituáció­ kat jelenítenek meg, a naturalisztikus szókimondás és a szimbolista esztétika furcsa egyvelegének kevercsével, ezál­ tal a munkákhoz társított grafikák mondanivalója szellemi egységet alkot a lírai alkotások tartalmával, hangvéte­ lével. (Napkút, Budapest, 2006) Jegyzet 1Bertha Zoltán: Szellem és történelem. Látó, 2008. március; Bella István. 78 �H andó P éter Közjáték Oláh András: A létezés szövegesülése közben az em­ ber világot teremt. A szavakból létreho­ zott nyelvi konstrukció a mester kezé­ ben olyan többrétegű valósággá lénye­ gül át, ami az olvasóban is a tapasztalás hasonló tereit nyitja meg. Ezt nevezhet­ jük művészeti élménynek. Csak ezt, hiszen a befogadó élményszerű műát­ élése nélkül nem lehet művészetről beszélni. A művészet nem az alkotás során, hanem a befogadás folyamatá­ ban születik. Néráth Mónika szerint Oláh András költészetét viszonyulások és sorskérdé­ sek feszegetése jellemzi, a költői én szo­ katlan perspektívából történő megszólal­ tatása. Arra hívja fel a figyelmünk, a Gyalogáldozat című kötet a költő korábbi munkái gondolati eszenciájának tekint­ hető. Hangjai összegzésének. Ezt a szálat megragadva, a címválasztásba kódolt lehetséges üzenet faggatása nem megke­ rülhető - különösen akkor nem, ha a vesztesek című ciklus első darabjával, a gyalog áldozattal is számolunk. Ebben a versben az „ócskaságok közt” botorkáló, önmaga előtti fontosságát is elvesztő ember az áldozat. A létezés itt megjelení­ tett formájából sugárzik a reménytelen­ ség. Viszont a „gyalogáldozatot” mindig nyereség reményében hozzák. Egy ala­ csonyabb értékűt egy magasabbért kí­ nálnak fel. Áldozattá válni és áldozatot hozni - nem ugyanaz. A köteteim egyér­ telműen az utóbbira utal. S ha az első verset az alaphang megadásaként, a „társadalmi sakktáblán" tapasztalható állás meghatározásaként, az utolsót Gyalogáldozat pedig végkifejletként értelmezzük, akkor a Gyalogáldozat megértésében megtettük az első lépést. Az időtlenül „mi dolgunk itt" (6. o.) kérdésére a vérünktől válasza: „hogy vérünktől legyen nyirkos / a homok a Golgotán" (72. o.). Az áldozat­ hozatal tehát - ebben az esetben - krisz­ tusinak tekinthető, nem öncélú. De miért is van erre szükség? Hol élünk?: „ma­ gunk teremtette / rezervátumok mé­ lyén" (6. o.). Látleleti pontossággal mutat a jelen problémáira, a jövő kilátástalanságára, a múltba révedés-ragadás állapo­ tára, ahol az egyén többnyire esendő és magányos. A fennálló helyzetben az áldozatvállalás az egyetlen lehetőség. Az egyes ciklusok mottói szintén be­ szédesek. Honkeresés, meghaladás, megbocsátás, helyzetjelentés - akár egy fejlődés stációi (vagy a sakktábla négy oldala?). Az első ciklusban az idő és az álom, az ég és a föld, a történelem és a jelen dialógusába avatódunk. A halál egy-egy metamorfózisával találkozha­ tunk: „szépen formázott sírhantok / szálltak szembe a föltámadó széllel" (9. o.), „álnok álmok / puffadt teste sodró­ dik / az idő Csele-patakjába fúlva" (15. o.)... A gyógyíthatatlan sérülések kife­ jezésével - „befelé vérző sebek" (19. o.) - vagy az önmarcangolás tényével - „én pusztítottam magamban a vágyat / s vigaszt nem nyújt már semmilyen alá­ zat..." (17. o.) - szembesülhetünk, amit egy kérdés zár: „vajon Krisztus / ott fönn álmodik-e rólad...” (21. o.) A második ciklust a veszteség és a magány, az egymásra figyelés elvesztése 79 �uralja. Ettől az alapvetően keserű hang­ viteltől egyedül a részeg napok hordaléka (31-31. o.) tér el a másikban megtalált idill - „míg egymásba / nem folyt fel­ szeg didergésünk”; „hogy magányunkat levethessük... / hagyd hogy tied legyek a fulladásig...”; „csak én maradtam ott kettesben veled” - sejtetésével. A hídon (24. o.) című versében az elmúlás - „szívünk megtelt ősszel" - és a születés - „levelet hajtott a hajnal" - kezdő és záró sorával teremt disszonanciát. Egy kirügyező elválásba avat? Inkább egy kiüresedő kapcsolat részleteibe pillanthatunk: „hangod.... / visszhangtalan marad" (26. o.); „miért vált száraz kenyérré életünk" (28. o.); „köztünk a tér már bevehetetlen" (34. o.); „melletted magányos vagyok" (38. o.). A ciklus zárásaként ismét egy kérdés: „de ha elmégy / vajon fölkél-e a nap..." (38. o.)? A harmadik ciklusban a férfi-nő kap­ csolat kibomlása, beteljesülése a megha­ tározó. Már az indító vers címe is beszé­ des: hogy magadba zárj (40. o.). Itt hasz­ nálja Oláh András először a szerelem szavunkat, mint az Isten általi száműze­ téssel szembeni egyetlen mentsvárat, „karjaid rejtekében vacogtam... / hogy benned lassan átmelegedjek" - írja a költő. Ugyanakkor „a levelek is visszafe­ lé hulltak" szerkezet egyértelművé teszi, visszaforgatott idővel van dolgunk, a pozitív múlt felidézésével. Ezt a gyanút erősíti a „sérült lelkű idő" (43. o.) vagy a „tenyerem álma vagy..." (44. o.) kijelen­ tés is. A vágyak áradásának szabad utat engedve fogalmazza meg: „szín lehessek / tekinteted szivárványán" (45. o.); „tes­ temen ajkad puha rebbenése" (46. o.), hogy aztán mitikus térben valósuljon meg a beteljesülés: „elfolyó nedvem immár mind a tiéd" (47. o.). Miképpen a virág újabb virágzását sem ugyanabból a bimbóból várhatjuk, a tied vagyok-beli 80 beteljesülést is az elmúlás követi: „sze­ med minden fényt eltemet" (48. o.); „élve zuhanunk / a halott holnapokba" (49. o.); „kifogyunk egyszer a térből" (52. o.). Ezen a ponton megtörténik a visszacsatolódás a kötetet indító vershez, ameny­ nyiben az életet a felismerhetetlen jelen­ től való eltávolodásként, múltba merü­ lésként fogjuk fel: „a múlt néz vissza ránk..." (6. o.). Épp így visszatérés a második ciklusban megfogalmazott „múltba menekülsz" (27. o.), „múltad­ hoz... kötöznek" (29. o.) létállapot­ meghatározáshoz. Szintén fontos a zá­ rás, amely akár az előző ciklus kérdésére adott felszólításnak is tekinthető: „csak azokat nézd akik hazavárnak" (54. o.). A negyedik ciklus feszegeti legin­ kább a ma állapotait, s tesz radikális kijelentéseket: „kilopták zsebünkből a jövőt" (56. o.); „fizetett júdások útvesz­ tőbe visznek / ránk verik újra a levetett bilincset" (61. o.); „fuldoklik benne ezer éve / a megsebzett lelkiismeret" (63. o.). Keserű dac feszül a kötetvégi ver­ sekben és szembesülés a végzettel „mielőtt megnéznéd / az elmúlás előtti utolsó álmot" (59. o.); „mielőtt kihalnék belőlem" (60. o.); „sarkig tárul a sem­ mi" (65. o.) -, az egyedülléttel: „hoszszabbodik a magány" (58. o.); „ma­ gunkra hagytak a könnyeink is..." (69. o.). És hogy a kötetet záró vers utolsó két sora - „hogy vérünktől legyen nyir­ kos / a homok a Golgotán" (72. o.) felelet-e az első ciklust záró - „vajon Krisz­ tus / ott fönn álmodik-e rólad..." (21. o.) kérdésére? Kell-e Gyalogáldozat önnön sorsunk beteljesítéséhez? Amennyiben Oláh András verseinek nyelvi szépsége és képi gazdagsága közelebb vihet ön­ azonosságunk megértéséhez, kötete lapjainak forgatása nem hiábavaló. (Kráter, Budapest, 2007) �„Valóban csak merész s alakító szellem kell egy új világot kitárni előttünk (Madách Imre) PÁLYÁZATI FELHÍVÁS Nógrád Megye Önkormányzata, valamint a Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat szerkesztősége a 2008. évre meghirdeti a MADÁCH-PÁLYÁZATOT. A pályázaton olyan, eddig nem publikált, máshol egyidőben be nem nyújtott esszével, tanulmánnyal, riporttal, szociográfiával, interjúval lehet nevezni, amelyek elemzik, bemu­ tatják, föltárják a magyar szellemi és kulturális élet irodalmi értékeit, történeti jelenségeit és jelenkori eredményeit, illetőleg amelyek Madách Imre korára, életére, életművére, an­ nak utóéletére vonatkozó új gondolatanyagot, adalékot tartalmaznak. Maximális terjedelem: 15 flekk (1 flekk 1350 karakter) A pályamunkákat 3 példányban, jeligével ellátva (feloldását zárt borítékban) 2008. november 15-ig lehet benyújtani a Palócföld Szerkesztőségének címére (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.). A pályázatot a Palócföld folyóirat szerkesztősége bírálja el. A p á ly á z a t d íja i: I. II. III. 150 000 Ft 120 000 Ft 100 000 Ft Eredményhirdetésre 2009 januárjában, a Madách-ünnepség keretében kerül sor. A díjazott művek közlésének jogát a Palócföld folyóirat fenntartja. Nógrád Megye Önkormányzata Palócföld Szerkesztősége „Egy nemzet intelligenciája csak akkora nagy, amekkorának irodalma mutatja.” (Mikszáth Kálmán) PÁLYÁZATI FELHÍVÁS Nógrád Megye Önkormányzata, valamint a Palócföld irodalmi, művészeti, közéle­ ti folyóirat szerkesztősége a 2008. évre meghirdeti a MIKSZÁTH-PÁLYÁZATOT. A pályázaton eddig nem publikált, máshol egyidőben be nem nyújtott szépiro­ dalmi művekkel lehet nevezni. Maximális terjedelem: 15 flekk (1 flekk 1350 karakter) A pályamunkákat 3 példányban, jeligével ellátva (feloldását zárt borítékban) 2008. november 15-ig lehet benyújtani a Palócföld Szerkesztőségének címére (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.). A pályázatot a Palócföld folyóirat szerkesztősége bírálja el. A p á ly á z a t d íja i: I. II. III. 150 000 Ft 120 000 Ft 100 000 Ft Eredményhirdetésre 2009 januárjában, a Madách-ünnepség keretében kerül sor. A díjazott művek közlésének jogát a Palócföld folyóirat fenntartja. Nógrád Megye Önkormányzata Palócföld Szerkesztősége �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/65efe243bd31f02e8d0c27a38fbfa71f.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2008 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 2008/1. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2008 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/74cebf2c7574fd3d0598ac55243a9ead.pdf 37b4c165894b89386a4676031bc73b9f PDF Text Text ������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������ Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/0f8cab5fb7de7b612d0d56525ef93dd3.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Praznovszky Mihály Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2007 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2007/4-5. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2007 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/7b670ff1a3cb52c666fa4938da84c0f1.pdf 7a21b9dae1bbd52f2e864c64ef9922db PDF Text Text ���������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/6d2d9afa63a4df13d7f095c3ed30c24d.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Praznovszky Mihály Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2007 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 2007/6. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2007 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/fc07416365b11abb722809edbefdf967.pdf 134d0412db9f2c955abe7e6dca03e368 PDF Text Text ������������������������������������������������������������������������������������ Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/c25661544b64df567135848898089775.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Praznovszky Mihály Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2007 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 2007/3. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2007 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/1e69f439cd89645bb72853303155db6f.pdf c474a0ba29ba195cc74b13c1ab172439 PDF Text Text ������������������������������������������������������������������������������������ Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/e310a871faa6cdecde80dd6b145b1445.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Praznovszky Mihály Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2007 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 2007/2. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2007 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika