1
10
308
-
https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/9a7af94d239a5273f3226431bf8e8954.pdf
e8b5dec065199c84dfe503b449d315fc
PDF Text
Text
1986/6.
TÁRSADALOMPOLITIKAI,
XX.
IRODALMI,
MŰVÉSZETI
FOLYÓIRAT
�Tartalom
1
3
4
3
12
13
14
15
16.
X X . É V F O L Y A M 6. S Z Á M
B arak László: Egyszerű történet (vers)
Veres János: Gyökerek sorsa (vers)
B a nos Ján o s: K árolyi Mihálynak (vers)
Sigmond István: Csókolom, K ari bácsi (novella)
Csorba Piroska: Zöld diók (vers)
Furmann Im re: Kötetlenül (vers)
Cseh K áro ly: Időtlen (vers)
Romhányi G y u la: Uram ! (vers)
Karácsondi Im re: M indenséges, Kérdezem : (vers)
Dippold P ál: A gyorsaság szerelmese (novella)
A K Ö Z É P -E U R Ó P A I E M B E R
22
29
37
40
43
49
V arga Csaba: K e let-Európa
Laczkó A ndrás: M azówiai emlékek
Já v o r Ottó: Ismét Grassról
Kovács Győző: M etamorphosis Transsylvaniae
Tüskés Tibor: Bácskai szép napok
Bojtár Endre: Báthorytól máig
VALÓ SÁG U N K
57 Csongrády B éla: Útjelző a jövőbe
61 W intermantel István: A megújulás ígérete
67 K irály István: Németh László korszerűsége
M Ű H ELY
74 P etrőczi É v a : Napló helyett IV .
M ŰTEREM
76 Lóska L ajo s: Három művész - három mű
T Ö R T É N E L M I F IG Y E L Ő
82 Tilkovszky Lóránt: Bajcsy-Zsilinszky (Szakály Sándor)
M ÉRLEGEN
84 G . Komoróczy Em őke: V erseskötetről verseskötetre.. .
90 Dobossy László: Előítéletek ellen (Szirmay Endre)
93 K ét könyv K özép-K elet-Európából/ról (K . G y.)
E számunk illusztrációs anyagát n III. Országos Rajzbiennálé (Salgóta ján Nógrádi Sándor Múzeum) művei közül válogattuk. A borítón Czinke Ferenc, a 21. old. Szántó Dezső, a 28. old Kovács Péter,
a
75. old. Bukta Imre, a 77. old.
Szirtes János, a 79. old.
Tornay Endre András, a 81. o ld .
Jovián
György alkotásai láthatók. (Fotó: Buda László).
�B A R A K LÁSZLÓ
Egyszerű történet*
I.
A z éj fuvallatában minden együtt volt,
az ünnep morajlása
és a hegyi csönd
és a tenger csillogása,
az egykor
és a most
és megintcsak az egykor,
egyik a másikba folyva.
A z emberek eleinte föl se vették,
hogy elvágták őket
a külvilágtól,
hogy bezárták őket
az égbolt födője alá,
hogy ez a bezártság
az egész életüket fenyegeti.
Ráadásul ezek
összetartó,
dolgos,
katolikus
népek voltak.
Egymás közt házasodtak,
messzi földről hozattak maguknak
búzát,
birkát tartottak,
vadmajorannát
és padlizsánt
termesztettek.
Nem volt hát valószínű,
hogy pásztori szellemüket
hirtelen meghazudtolva
bosszút állnának.
II.
Ám valam i mintha
nyugtalanul forgolódott volna
a felszín alatt,
s ezzel a békét,
a dolgok megnyugvását
mindenfelé
kissé bizonytalanná tette.
E gy éjszakán aztán
I
�minden szépség
cinkos lett,
hozzájárulását adta,
hogy nyugton marad.
Hogy nem változtat
szépségén.
Sok helye volt a világnak,
ahol
ilyen sötét,
furcsa
és felzaklató
benyomás érte
az emberek lelkét.
Azon az éjszakán
iszonyodva látták,
mint úszik át
a világ fölött
lassan
az ólom.
Aztán táncoltak a röppentyűk,
robbantak a bombák,
felvillantak a fények,
felhangzott a háború
egyszerű
és durva
szimfóniája. . .
Az
emberek
eleinte önfeledten adták át magukat
a leírhatatlan kicsapongásoknak.
Fosztogattak,
romboltak,
elpusztították
ami a kezük ügyébe akadt,
szörnyűséges tüzeket gyújtottak,
megbénították mindenütt a forgalmat,
ám később
úrrá lett rajtuk
az apátia.
Ölmos fáradtság kerítette őket hatalmába.
III.
Aztán nemsokára
pitymallott.
A z égen feltünedeztek az első
rózsaszínű felhőcskék.
Egészséges horkolás köszöntötte őket.
*Montázs Immananuel K ant, Herman Borch, Albert Camus, Virginia Woolf, F. M. Dosztojevszkij, G. G.
Márquez, G uillaume Apollinaire müveiből.
2
�VERES JÁNOS
Gyökerek sorsa
Szekerce csap a gyökerekre,
rostjukat ásók éle tépi,
a földben alattomban túró
émelyítő férgek se restek,
rágnak, zabáinak megszállottan
s kaján kedvvel a baljós csendben;
a főgyökerek s mellékszálak
bénán, halálra sebesítve
fogódzkodnak még, de hiába,
ha léggyökérré változnának,
akkor is elmetszenék őket
alig látható, sunyi ollók Ó, gyökerek, már nem sokáig
szívhattok erőt adó nedvet
porladó bordák kosarából,
sárgult koponyák edényéből,
amikben éltetőn lappangnak
az elrendező esküminták,
a köpülők és selyemszoknyák,
vőfélymondókák, pásztortáncok;
olyan mélységig nem érhet le
a megtépázott csonkok vége.
Önvédelemre nincs esély már,
nem nevelhettek derűs lugast,
eloldódtok az anyaföldtől,
akár a „reneszánsz erénykép” .
N e álmodjatok lengő gallyat,
melyen bimbó és gyümölcs duzzad,
hogy magvaiból kibomoljék
a sokszor elképzelt víg élet
amit régen a bölcsek vártak;
ne álmodjatok lombzenéről,
fölöttetek csak kopasz ágak
merednek majd, s ha erre téved
egy érzékenyebb szívű festő,
megalkothatja legbágyadtabb
művét köd szürke s rozsdabarna
színnel e november-szagúvá
állandósuló holt vidékről.
�BANOS JÁNOS
Károlyi M ihálynak
Elnök úr!
Ő szirózsák ideje kullog
Leszakadtak ingéről
s Ö n már a túlsó parton
a bólyák -
„L es canards ont bien passé.”
Milyen vizeket csöndesített
: itt gomblyukakra fagytak a szirmok
hogy a csónakot:
de hányszor kelt át azért a partért?
hitét is idegen hitek
Röhögnek máig is
torpedózták
a kékellő fészer alatt
s vérét bár megkerülve
bárha rakétákkal almozva
annektálták volna a bombák
ha nem cseni cl magával Európát
dorombol alattunk a hídlás:
illúzió már az akarat
: csak féljük a túlsó partot
S hogy tudott hajóra szállni
s hogy se itt se ott
szívében darazsakkal?
mert elszakad mert elszakadt
K alapját a nagy kikötőben
daru becézte
hadirokkant szemét
ápolta-e még az angyal
s távolodóban süllyedni látván
az elnöki széket
tudta-e: a forradalom merül el
Ön nélkül végleg?
Elnök úr!
Leszakadtak ingéről
a bólyák
leszakadt rólunk az ing
s vacognak - bár ostorozzák bőrünk alá préselt hiteink
: egyek vagyunk hát egyenlőek
- s nem csenhetjük el Európát
4
�S IG M O N D IS T V Á N
Csókolom, Kari bácsi
Reggel hatkor már mindenki jelen volt. Meztelen felsőtesttel álltunk az
udvaron, közvetlenül a szégyenfa mellett, amelyhez időnként kikötötték v a
lamelyik inast, tiszták voltunk, jól fésültek és szomorúak. Pontosan hat óra
kor nyílt a kapu, belépett K ari bácsi.
- Jó reg-gelt fi-úk! - kiáltotta katonásan, vidáman.
- Csó-ko-lom, K a-ri bá-csi! - harsogtuk, ragyogott az arcunk, libabőrö
sek voltunk és gyűlölet volt a szemünkben.
Egyedüli segéd lévén, olyan két méternyire álltam a feszes vigyázzban
álló inasok sorfala előtt.
- Jelentem : a létszám teljes, boldogok vagyunk és töretlen munkakedv
vel várjuk a megtisztelő feladatokat.
Miután elhadartam a minden reggeli kötelező szöveget, K ari bácsi le
tette a kezében tartott gramofont és biccentett.
- M osoly-ra! - adtam ki a vezényszót, beálltam én is a sor elejére, szán
kat szélesre tártuk, mintha röhögni akarnánk.
K ari bácsi sokféle mániával tarkította a műhelyben eltöltött órákat.
Kötelezettségeink között előkelő helyet foglalt el a testápolás és a zenei
képzettség. A ki ezekben a tárgykörökben fogékonynak bizonyult,
még
az autójavítás mesterségét is elsajátíthatta idővel, noha göröngyös utat kel
lett bejárnia, amíg egy-egy meghibásodott gépkocsit diagnosztizálni tudott.
A ki nem mosott mindennap fogat és nem ismerte V erdi és Puccini műveit,
gályarabként komfortábilisabb életet élt volna, mint a K ari bácsinál eltöl
tött inaskodás időszakában.
A reggeli vigyor a fogsor-ellenőrzést szolgálta. K ari bácsi végiglépkedett
a sor előtt és belenézett a szánkba. M ár elöljáróban meg kell jegyeznem,
hogy K ari bácsi ritkán pofozott, de még ilyen alkalm akkor is következetes
volt, felváltva adta a pofonokat, egyszer a jobb arcra, aztán a balra, so
sem fordulhatott volna elő, hogy ugyanarra az arcra két pofont kapjunk
közvetlenül egymás után. A z ehhez hasonló testi fenyítéseket elég ritkán
alkalmazta, inkább olyan büntetéseket eszelt ki, amelyek számára egyálta
lán nem voltak fárasztóak, az inasokat viszont arra ösztökélte, hogy esze
veszett igyekezettel ápolják a testüket, naponta többször mossanak fogat,
s szabad idejükben Verdi és Puccini operáit hallgassák, véreres, könnyező
szemmel, mert az egész napi műhelymunka után nem volt könnyű zenehall
gatással tölteni az éjszakát. Mindezek ellenére erőfeszítéseik csekélyke si
kerre számíthattak. K ari bácsi nem dicsért meg soha senkit, az elismerés
netovábbját a büntetlenség jelentette, noha általában ketten-hárman nap
mint nap számíthattak a büntetésre. Persze, sosem lehetett kiszámítani, hogy
mikor melyik inasra kerül sor és milyen fokú büntetést szabnak ki reá. Azon
az emlékezetes hétfői napon, amikor fordulat állt be az életemben, a reg-
5
�geli ellenőrzés során megint csak két inasnak kellett elszenvednie K ari bá
csi sajátos büntetéseit.
- M iért göndör a maga fején a szőr, Hármas? - Kérdezte K ari bácsi
bosszúsan.
A Hármasnak nevezett inas - a neveket a munkába állás pillanatától
törölték - kapkodva próbálta leszorítani a haját, de ujjai között mind
untalan kibukkant egy-egy csigába göndörödött szőke hajtincs.
- Jelentem : boldog vagyok és töretlen munkakedvvel várom a megtisz
telő feladatokat - hadarta, hátha ezzel kedvében jár K ari bácsinak.
- M iért göndör és miért angyalszőke? - pontosította K ari bácsi a kifo
gásait.
- Jelentem : örömteli gyermekkorom volt - suttogta az inas rettegve; v a
lamit mondania kellett, és azt a szöveget szajkózta, amit néha K ari bácsi
tól lehetett hallani.
- M agának is?
- Igen - mondta az inas szégyenlősen. - N e tessék haragudni.
- Jó - mondta K ari bácsi. - Akkor kopaszra. Harminc perc. Utána fal!
- szólt a verdikt.
Senki sem szólt semmit, a Hármas sem, csak vinnyogott kétségbeesetten,
oly váratlanul érte ez a „ fa l” , mintha egy vipera csúszott volna az inge
alá. A „ fa l” egyébként azt jelentette, hogy a delikvensnek addig kellett
ütnie fejével a műhely egyik falrészét, amíg az ütések nyomán jól láthatóan
lejött a vakolat. Amikor K ari bácsiban megszületett a falötlet, az első, er
re kiszemelt inasnak nekifutásból kellett megoldania a feladatot. Utána
egy hétig betegállományban volt, a vakolat viszont sértetlen maradt. K ari
bácsi okulhatott a történtekből, a munkaerő-kiesés nem volt ínyére, s
a
legközelebbi alkalommal lemondott a nekifutásról, megengedte a végrehaj
tónak, hogy közelről fejeljen a falba, többször egymás után, sőt még azt
sem kifogásolta, ha a feladat végrehajtása közben - mint a vívók a páston ordított egy-egyet az illető.
A Hármasnak az utcáról is behallatszott a vinnyogása, de elrohant nyiratkozni, hogy a megszabott harminc perc múlva visszatérhessen kopaszon
a fal elé.
A z Ötös nem vigyorgott, inkább vicsorgott, szemét teljesen összeszorította , kezével idegesen kapált a levegőben, s mintha megpúposodott volna
a várakozásban.
- Valam i nyomja a lelkünket, Ötöske?
E z volt a vég. H a K ari bácsi becézni kezdett valakit, annak számolnia
kellett a gyötrelmes folytatással, ellentmondani nem volt tanácsos, ha K ari
bácsi feltételezte, hogy valam i nyomja a lelkünket, akkor biztosak lehet
tünk, hogy ez így igaz, de ha nyomta, ha nem nyomta, gyorsan ki kellett
találni egy elfogadható választ, ám semmiképpen sem a testápolás, vagy
a zene tárgykörében.
- Jelentem : nem mostam fogat nyögte az Ötös, s ez volt inasélete
egyik legnagyobb melléfogása. Állandóan arra gondolhatott, nehogy
azt
mondja, hogy nem mosott fogat, s ebben az igyekezetében semmi más nem
jutott eszébe, csak az, hogy nem mosott fogat.
- Oszlop - mondta K ari bácsi. - Barackkompóttal.
Az „oszlop” az udvar közepére állított, szégyenfának is nevezett farúd
volt, amelyhez félmeztelenül kikötve lenni télen sem volt eszményi állapot,
6
�a nyári időszakban meg kimondottan elviselhetetlennek bizonyult. Renge
teg légy zümmögött a környéken, rajokban röpködtek mindenfelé, a szom
szédos állatvásártérről látogattak el a műhely udvarára, s ha senkit sem
találtak a farúdhoz kötve, visszarepültek a marhákhoz, ha meg ott ver
gődött valam elyik inas, kedvtelve időztek el rajta. Különösen attól kezd
ve, hogy K ari bácsin kitört a kompótimádat, irodája tele volt befőttes üve
gekkel, bennük barack-, cseresznye és meggykompót. A tapasztalat szerint
a legyek a barackkompótot szerették a legjobban, s hogy K ari bácsi csak
a gyümölcsöt halászta ki a léből, ez utóbbit ráöntötte a kikötött inasra, hogy
a napon - állítólag - edződjék a teste. A legyek mint megannyi héja csap
tak le a kompóttól fényes, ragacsos bőrre, s ahogy apró lábaikkal bódultan
sétáltak fel-alá, s szürcsölték a vasárnapi eledelt, az inast is belehajszolták
a bódulatba, de ez egészen más jellegű volt, mint az övék. Egyszer jelen
voltam, amikor K ari bácsi megjelent a farúdnál, s odahajolt az inashoz.
- Boldog vagy fiam ? - kérdezte.
- Boldog vagyok, K ari bácsi.
- Hazudsz, fiam?
- Hazudok, K ari bácsi - felelt, de nem nagyon tudta, mit beszél.
K ari bácsi ezt nem hagyhatta következmények nélkül, saját kezűleg kö
tötte ki az inast.
- Most az jön, ami még sosem volt - mondta vészjóslóan, s az újabb,
semmi eddigivel össze nem hasonlítható büntetés az volt, hogy elmaradt a
büntetés. D e erről csak K ari bácsi tudott, az inas egész nap állt az udva
ron és várta a véget. Kinyílt az irodaajtó, megjelent K ari bácsi, lassan el
haladt a vigyázzban álló inas közelében, egy kicsit meg is állt mellette, a
fiú már nyitotta a száját, hogy ordítson, de K ari bácsi továbblépett. E gy
idő után kijött a műhelyből, észrevétlenül megközelítette az inast, megállt
a háta mögött és halkan, finoman köhintett. A fiú földrengésnek hallhatta
a köhintést, elvágódott, s mintha imát mormolt volna, kililult ajkai vala
mi szöveget rebegtek. Í gy telt el a nap. A z inas annyit öregedett azon az
egy napon, hogy nyugodtan kinevezhették volna segédnek. D e inas maradt.
K ari bácsinál mindenki inasként kezdte és inasként végezte, én voltam az
egyedüli kivétel. D e engem nem lehetett megtörni. Én végigcsináltam min
dent. Ettek a legyek számtalanszor, többet voltam kopasz, mint bárki az
inasok közül, az évek során egy fél falnyi vakolatot vertem le a fejemmel,
ettem szeget, a munkanap végén olykor nyelvvel tisztítottam le az olajos
szerszámokat, mindent megtettem, csak segéd lehessek. És állandóan mo
soly volt az arcomon. A büntetés végrehajtása előtt, közben és után, egy
folytában és megállíthatatlanul. Néha folyt a könnyem, de az arcomon mo
soly volt.
- Miért vagy ilyen vidám, Kettes fiam?
- M ert én leszek a segéd - mondtam és mosolyogtam.
E gy alkalommal éppen a farúdhoz kikötve hadakoztam a legyekkel, meg
jelent K ari bácsi, egy ideig nézte, ahogy szélesen mosolyogva élvezem a tű
ző napot, aztán megelégelhette, hogy szemlátomást jól érzem magam
a
tétlenségben.
- É nekelj! - förmedt rám. - A kedvenc nótámat.
- Itt? - kérdeztem. - Így?
- Itt! Így! M ost! Azonnal! - pattogott.
Fejemen dudor dudor hátán, testemet csípték a legyek, arcomon pata
7
�kokban folyt az izzadtsággal összekeveredett barackkompótlé, és nekifogtam
énekelni Tosca nagyáriáját, baritonban. K ari bácsit számtalanszor hallot
tam fülsértő hamissággal dúdolni az ária egy-egy részletét, nyilván ez volt
„ a kedvenc nótája” . K ari bácsi kivörösödött arccal hallgatta a meggyalázott Puccinit, azt hittem, zavarja a bariton, de éppen ellenkezőleg, jobbrabalra ringatva tömzsi, vaskos testét, behunyt szemmel adta át magát a
ritka élvezetnek. Am ikor befejeztem a produkciót, kibogozta a köteléket,
kezét rátette a vállam ra és azt mondta:
- Puccini! Te vagy a segéd!
Kezet csókoltam K ari bácsinak.
Azóta gyűlölt. Nem volt olyan nap, hogy ne tette volna próbára zenei
tájékozottságomat. Azon a bizonyos hétfői napon, mikor sorsomban válto
zás állott be, a reggeli fogsor-ellenőrzés során futólag belenézett az én szám
ba is, néha még azt is megtette, hogy bütykös ujjaival belemászott egyik
másik inas szájába, hogy a hátsó fogakat is szemügyre vegye, de most gyor
san végzett velünk, valam i kajánságot láttam a szemében, amikor beindí
totta a gramofont.
- V erdi A lombardok az első keresztes hadjáratban. G iselda áriája a
második felvonásból.
- E zt honnan tudod? - kérdezte elhűlve.
- Én mindent tudok - mondtam, és mosolyogtam. Segéd koromban
sem tűnt el a mosoly az arcomról, ha az inasok Puccininak neveztek, mo
solyogtam, ha K ari bácsi lemarházott, akkor is mosolyogtam. É s valóban
mindent tudtam, amit Puccini és Verdi műveiről tudni lehetett. Éveken
keresztül semmit sem csináltam szabad időmben, csak e két zeneszerző
műveit hallgattam, elolvastam minden fellelhető szakirodalmat, amit róluk
írtak, egyszóval, Pucciniből és Verdiből professzornak éreztem magam. Pe
dig csak autójavító segéd akartam lenni K ari bácsinál, és sikerült azzá
lennem. Mosolyogtam, mert állandóan abban a boldogságos tudatban tel
tek a napjaim, hogy célt értem.
- É s ezt? Ezt is tudod? - Ú jra beindította a gramofont, szeméből áram
lott az irigység, a düh.
Hallgattuk a zenét. Nem szóltam, most már arra is volt erőm, hogy el
játsszak egy kicsit K ari bácsival. Hadd higgye, hogy ezúttal megfogott, ar
comról tanácstalanságot olvashatott le, mind mélyebbről szedte a lélegze
tet, teste elomlott, arcát sosem láttam ilyen békésnek, egy kicsit talán már
szeretett is, időnként körülnézett, hogy kiélvezze a szobormereven álló,
megkínzott inasok döbbenetét, s amikor vége szakadt a felvételnek, K ari
bácsi odalépett hozzám, egészen közel, s az örömtől révülten belesuttogott
az arcomba:
- Nem tudod, mi?
- Dehogynem - mondtam. - A hóhérlegények dala volt Puccini Turandotjá nak első felvonásából.
Száz K ari bácsiból kilencvenkilencet megütött volna a guta, de ez
a
K ari bácsi állta a sarat. Megértettem, hogy muszáj volt ordítania, s a nyá
la sem zavart, ami az arcomra fröccsent.
- M iért nem mondtad rögtön? - harsogta.
- Élveztem a muzsikát - mondtam ártatlanul. - Igen jól sikerült fel
vétel volt, Toscanini ezúttal is kitett magáért.
8
�- Toscanini! - hörögte K ari bácsi. - Hát még ezt is tudod? - s imboJyogva, lefittyent szájjal bedűlöngélt az irodájába.
E gy ideig azt hittem, ivott, aztán rájöttem, hogy a kín részegítette le.
D e hamar összeszedte magát, nemsokára újra megjelent az udvaron.
- M ától kezdve te vagy az éjjeliőr. E gy hétig - mondta.
- Köszönöm, K ari bácsi.
- Megérdemled - mondta.
- Tudom, K ari bácsi - feleltem, és mosolyogtam.
Erre már nem reagált, de a gesztus valóban kitüntető volt. Az éjszakai
őrködés tulajdonképpen egyheti szabadságot jelentett, néha ugyan körül
kellett járni éjszaka az udvaron, de napközben szabad volt az ember,
s
a teljes fizetés erre a hétre is kijárt.
Első éjszaka a kapu előtt sétáltam fel-alá. Végigdúdoltam egy Puccini-,
majd egy Verdi-operát. Itt-ott rajtakaptam magam, hogy felkészültségem
még mindig nem tökéletes, például, sehogy sem tudtam rájönni, hogy Puc
cini dallam világa miért áll hozzám közelebb, mint a Verdié, megpróbál
tam ellentmondani magamnak, felsorakoztattam néhány olyan Verdi-motívumot, amely bizonyítani lett volna hivatott, hogy a zsenik között értékrendfelállítás teljességgel gyermeteg igyekezet, de nem értem gondolataim
végére, szállingózni kezdtek az inasok, megérkezett K ari bácsi, jelentettem,
hogy minden rendben van, és elbúcsúztam.
- Jöjjön vissza! - kiáltott utánam K ari bácsi.
Amikor beléptem a műhelybe, K ari bácsi az utolsó inast pofozta, a töb
biek mar túleshettek a dolgon, vörösre pofozott arccal álltak a fal mellett,
s hápogva szedték a levegőt. Am ikor K ari bácsi befejezte a ténykedést,
magához intett. Mosolyogtam. Én mindig mosolyogtam.
- Loptak! - mondta K ari bácsi fenyegetően, megmarkolta a kabátom
gallérját, egy kicsit felemelt a levegőbe, aztán meggondolta magát, s las
san visszaeresztett. - K iraboltak az éjszaka!
E llent akartam mondani, esküdözni szerettem volna, hogy egy pillanat
ra sem hunytam le a szemem, de a tények megcáfolhatatlanok voltak: a
falról, ahol egymás mellett csüngtek a szerszámok százai, pontosan közé
pen, az egyik nagyobb szegről hiányzott egy vadonatúj kézi szelepemelő.
- Levonom kétheti fizetését - közölte K ari bácsi hűvösen. - S ha ez
még egyszer előfordul, baj lesz. Most pedig mars!
A z udvar közepén lehettem, amikor az inasok elkezdtek jajveszékelni,
úgy látszik, K ari bácsinak még egyszer le kellett vezetnie indulatait, ha
már következetesen ragaszkodott az elveihez, miszerint az inasokat szecs
kára lehet aprítani, de a segédhez nyúlni nem szabad.
Másnap éjszaka lelkiismeretfurdalástól kínozva álltam a bezárt
kapu
mögött, kezemben egy dorongot szorongatva vártam a tolvajt. Nem dú
doltam el még egy áriát sem, mozdulatlanul füleltem a neszekre. Am ikor
lépéseket hallottam az utcán, felemeltem a dorongot, de nem nyílt a ka
pu, nem történt semmi. M ár meg tudtam különböztetni a macska neszét
a kutyaétól, hallottam, ahogy egy sündisznó tipeg át az udvaron, majd át
9
�gyömöszöli magát a kerítés alatti résen, s eltűnik a kinti árokban. Semmi
más nem mozdult. Én sem. Zsibbadt voltam és elgyötört, de azon az éj
szakán biztosan nem jött be senki.
- Minden rendben?
- jelentem : minden rendben - mondtam K ari bácsinak másnap reg
gel.
Együtt léptünk be a műhelybe. Az inasok úgy rohantak ki az udvarra,
mintha mindegyikük nyakát egy-egy K ari bácsi szorongatta volna. Szám
ba akartuk venni a szerszámokat, de a fal üres volt. Csak a szegek ékte
lenkedtek árván, semmi, de semmi nem lógott róluk. A mosoly akkor tá
vozott el végleg az arcomról. K ari bácsi is szótlanul nézte az üres falat,
aztán közelebb ment a szegekhez, megfogta egyiket-másikat, de a szegek
nem beszéltek. Mindenki hallgatott. Az udvaron falfehéren álldogáltak az
inasok, kimentem közéjük, leültem a földre, hátamat neki támasztottam a
szégyenfának. Nem csináltam semmit, csak ültem és vártam. Aztán meg
jelent K ari bácsi is, megállt előttem. A z inasok szétrebbentek. K ari bácsi
arcán nem volt sem düh, sem gyűlölet. Csak nézett.
- Megölöm magam - mondtam.
- Még nem - mondta K ari bácsi. - Egyszer kifizeti.
- Nincs ennyi pénzem.
- E gy évig ingyen dolgozik. Így megfelel?
- Megfelel - mondtam, és szerettem volna kezet csókolni K ari bácsi
nak, de nem volt erőm felállni a földről, ültem a tűző napon, az inasok
közben becsődültek a műhelybe, hallottam, ahogy a rabok kórusát próbálják
énekelni a Nabuccóból, s az volt benne a meggondolkoztató, hogy K ari
bácsi basszusa vitte a szólamot, noha botfülűnek teremtette az istene,
olyan hamisan intonált, hogy kínomban felröhögtem az udvaron, mert ar
ra gondoltam, hogy nincs olyan rab a világon, aki ne mulatna ezen a ki
mondottan dilettáns kultúrműsoron.
A harmadik éjszaka olyan formában szerveztem meg az őrködést, hogy
semmiképpen sem foghattak ki rajtam. Eredetileg be akartam szerezni
négy reflektort, hogy megvilágítsam velük az udvar négy oldalát, aztán
megelégedtem volna egyetlen fényforrással is, de annak körbe kellett vol
na forognia. Ezek hiányában egyetlen megoldás adódott: vettem egy zseb
lámpát, beálltam az udvar közepére, és lassan forogtam körbe-körbe. Tíz
percig jobbról balra, tíz percig balról jobbra. Éjszaka kettőig semmi sem
mozdult. Valam ivel kettő után egy alacsony árnyékot láttam elsuhanni a
sűrű drótkerítésen kívül, az állatvásártér felőli oldalon. Nem mozdultam
a helyemről, forogtam tovább magam körül, közben ordítottam, hogy
„látlak! látlak! látlak!” , ami tulajdonképpen teljesen felesleges erőfeszítés
volt, mert a drótkerítésen még egy kutya sem tudott volna átbújni. M ire a
zseblámpa elemei kimerültek, jócskán hajnalodott. Most már nem történ
hetett semmi. Noha egyéves adósság nyomta a vállam at, valami megelége
dettség-félét éreztem, hogy egyszer végre biztosan sikerült helytállnom.
Még nem tért vissza a mosoly az arcomra, de már tudtam élvezni a nap
felkeltét, az égen a győzők V alakjában vonultak a vándormadarak, az volt
az érzésem, hogy ha nagyon magasra kinyúlnék, megkapaszkodhatnék
a
V betű két szárában, de akkor magukkal vinnének engem is, és ezt sem
miképpen sem akarhattam, éjjeliőrként fogom eltölteni a hátralevő éveket,
10
�itt, és sehol máshol. Azt a fejem fölött elsuhanó V betűt mai győzelmem
jelképeként raktározom el magamban.
Reggel K ari bácsi megkérdezte, hogy mikor vitték el a gépkocsit. Szorí
tottam a műhelyajtó kilincsét, s bambán néztem a gödör fölötti üres teret,
amelyet az este még egy frissen lefestett Opel töltött ki. A kocsi eltűnt. K i
rohantam az udvarra, a vándormadarak messze jártak, égbekiáltó átkaim a
tejem fölött ólálkodó bárányfelhőkre szakadtak.
Egész nap a műhelyben maradtam, dolgoznom nem kellett, nem is lett
volna erőm hozzá, néztem az újonnan beszerzett csillogó szerszámokat a
falon.
- Húsz év ingyenmunka - mondta K ari bácsi. - És a perköltségeket
magamra vállalom. M egfelel?
- Megfelel - mondtam. Meg akartam ölelni, de elhúzódott.
Mielőtt ismét magamra hagytak volna, K ari bácsi visszaszólt a kapuból:
- Most már csak az új szerszámok maradtak és a kompótjaim. - S ezzel
otthagyott.
Bezártam a kaput. Három órát dolgoztam, amíg sikerült bevezetnem az
áramot a drótkerítésbe. Aztán magamra zártam a műhelyt, felgyújtottam a
villanyokat, leültem az ismét teleaggatott fallal szemközt, és néztem a szer
számokat. Egy ideig csendben ültem a fényárban, aztán hangosan számol
ni kezdtem a szegeken csüngő különböző formájú csiszolt, nikkelezett vas
darabokat. Am ikor befejeztem, elölről kezdtem a számolást. Aztán harmad
szor is, negyedszer is. Tizenkettőkor valami hörgésszerű hang szűrődött be
a műhelybe. Kiléptem a szabadba, zseblámpámmal körbevilágítottam az
udvaron. A kerítés egyik távolabbi szögletében egy emberformájú
alak
csüngött a drótok között. „M egvagy! - szakadt ki belőlem a kiáltás.
Megfogtam a tolvajt!” D e csak a zseblámpa fényének kiálthattam, mert
rajtam kívül ebben az imbolygó fénycsóvában volt még valami élet, a dró
tok közötti alak már semmit sem hallhatott. L élekszakadva rohantam a ke
rítéshez és rávilágítottam az arcára. K ari bácsi volt.
★
Aztán eljött az a reggel, amikor pontosan hat órakor kinyitottam
a
kaput és beléptem a műhely udvarára. Az inasok meztelen felsőtesttel áll
tak az udvaron, tiszták voltak, jól fésültek és szomorúak.
- Jó reg-gelt fi-úk! - kiáltottam katonásan, vidáman, közben letettem
magam mellé a gramofont.
- Csó-ko-lom Puc-ci-ni bá-csi! - harsogták, ragyogott az arcuk, libabő
rösek voltak és gyűlölet volt a szemükben.
- M osoly-ra! - adtam ki a vezényszót.
Megkezdődött a munka.
II
�CSORBA PIROSKA
Zöld diók
Célpontként fehérlik szívem,
fekszem egy kiszolgáltatott
vaságyon
mint földnyelven, aminek széle
az éjjel tengerébe ér be.
Árvább vagyok a szögnél a falon.
Szemeim bezárt zöld diók,
nincs bennük az álom gerezdje.
Játszom hogy bátor vagyok,
pedig gyermek,
ki fakarddal sárkányt fejezne.
Rámnehezül ez a világ,
nem kérdi elbírom-e terhét.
Hol nemrég lámpám koronázott,
helyedben ott ül a sötétség.
Itt hagytál halom magányban,
hűvös széna közt forró virágot.
Számomra nincs már oltalom,
utánad hiába kiáltok.
FURMANN IMRE
Kötetlenül
Már két kötetem nem
jelent meg eddig,
mégsem mondhatnám, hogy
kötetlen vagyok.
Köt a bőröm, mint eleve
meghatározott,
azután köt még egy pár dolog
mi úgy rakódott rám
mint csontra a hús, ideg:
például család és
lakáskörülmények,
12
leárazásos felöltözések,
egyszóval
a lefokozott élet,
mely éjszakánként felfokozódik
s begyújtja képzeletem rakétáját.
Emelkedem,
repülök át a föld felett,
alattam szürke tó a táj,
rosszízű ébredések
gőze hömpölyög.
�C SE H K Á R O L Y
Időtlen
Túl az évek harmincezüstjén
maradtam júdástalan
Lehajló ág-kampójával
nem rántott magához az isten
Infarktus aranypántja sem
fogta úgy át mellkasomat
mintha szétpergő életet
szorítana össze egy verssor
Fodrozódó mennydörgéseivel
pókhálószálakként függő esőivel
megtart talán
ez a dohosodó nyár is
Mögöttem suhog már sóhajod
e kútba dobott szerencsepénz
Tudatom tükrén felfénylik
felszisszen mielőtt alámerül
hogy törten
csillanjon vissza
s időtlenül akár egy kézre hullt
éden utáni könnycsepp
13
�ROMHÁNYI GYULA
á
l
l
o
csontokra szedve
rongyrázó szelekben
hintázó kezekkel
várok valakire
hogy fejemről a kalapot
(a nevedben Uram)
fejemről lábamhoz tegye
14
�K A R Á C S O N D I IM R E
Mindenséges
Feszes, fekete gyolcs.
Csillagok raja az égen.
Éjszaka.
Csiszolt, gyönyörű ében.
M a minden oly végtelen,
- ma lészen minden lehetséges.
Magány.
- Veled ma minden mindenséges.
(Csesztve, 1985.)
Kérdezem:
miért e várakozás?
M iért a naplemente tündöklete?
M iféle kopogás ez a Hegyen?
M i készül megint, Uram?
(Csesztve, 1986.)
15
�DIPPOLD PÁL
A gyorsaság szerelmese*
egyébként nem készült mentősnek. Négyéves lehetett, az öccse három, amikor
szüleik meglepték őket egy-egy autóval. Ő tűzoltóautót kapott, az öccse men
tőautót. Valódinak vélték az apró játékokat, bár képzeletük meglódult, anynyira azért mégsem, hogy be akartak volna szállni a kocsikba. Tologatták,
sivítottak a lendkerekek, öccse néha bátortalanul szirénázott is, ő nem, hi
szen tudta, az olyan gyerekes.
Ha beállított Gyula bácsi, az átlőtt arcú tanácselnök, és megkérdezte: Na, öcsi, mi leszel, ha nagy leszel? - legtöbbször nem is válaszolt. Ha néha
igen, akkor azt mondta: - Vasgyúró. Gyula bácsi fröcskölve nevetett ilyenkor,
te kópé, te, ő meg azt igyekezett meglátni, hogy hol ment ki a golyó Gyula
bácsi arcán. Mert csak baloldalt volt kívülről egy tízfillérnyi heg. Nem sze
rette a szót: vasgyúró, rideg volt és elképzelhetetlen, ráadásul nevetséges is,
egy óriás, mondjuk, amint éppen vasasztalon vastésztát gyúr. Vagy vasbirkó
zók egymás fülét morzsolják. Sokkal jobb szó, gondolta, a rozsdamaró,
de
ezt nem mondhatta Gyula bácsinak. Akkor nem röhögött voina, s nem lát
hatta volna a száját belülről, a sárgásrózsaszín ínyeket, a
fémfogakat, az
emelkedő-eső ínyvitorlát. És például nem képzelhette volna oda, a nyelv és
a szájpadlás közé, a golyót. A testnedvektől csillogó, rézpalástos ólomlövedé
ket, amint éppen áthalad a szájüregen. Hogy merre - lefelé, fölfelé, állkap
csot vagy járomcsontot roncsolva - távozott, az sosem derült ki. Egy biztos:
nem ment párhuzamosan a fogsorokkal, mert Gyula bácsi jobb arcfele sima
volt, kékesre borotvált. Vagy egy sebhely is belekékülhet a messzeségbe?
A történelemmé merevült eseményekből következően természetesen nem
lett belőle tűzoltó, holott Gyula bácsi bizonyára akkor tátotta volna ki szá
ját a legszélesebb nevetésre, ha sokszor egymás után azt válaszolta volna ne
ki: - Tűzoltó leszek, tűzoltó leszek, tűzoltó, tűzoltótiszt. - És katona - vil
lantotta volna meg ezüst fogai mellett irodalmi műveltségét is Gyula bácsi.
Azt nem akarta kimondani, hogy mentős lesz, nem, ezzel elvette volna öccse
játékát és álmait, s Gyula bácsi szája is csukva marad a meglepetéstől. Pe
dig már akkor biztosan tudta, vagy mentős lesz, vagy semmi. Mert a men
tősök bátrak, büszkék., mindig segítettek másokon, gyorsak, mint a sólyom,
viju-viju, husszannak fehéren a végtelen utakon. A semmit nem is próbálta
pontosan körülhatárolni, annyira lényegtelen volt számára. A vasgyúróság ál
ságos állapota - még a szó kimondása közben sem tudott vasgyúróvá változ
ni, egy pillanatra sem - , a már négyéves korban is fellelhető diplomáciai
érzék, az aprócska hazugságok célszerűségének felismerése és okos vállalása
nem engedte, hogy varázsoljon. Nem lehetett vasgyúróvá varázsolnia magát,
*A jó utat című rádióműsor minden héten tájékoztat, hol lesz autó-motorkerékpár-motorcsónak verseny.
A robogás rajongói tetszés szerint tódulhatnak a változatos helyszínekre. Élményben lesz részük. Bizonyossá válik számukra: ők a
gyorsaság szerelmesei.
j6
�hiszen úgy nem nézhet Gyula bácsi szájába, akkor saját vasgyúróságát bá
mulja, ízlelgeti vasnyelvével vasajkát, satöbbi, résen volt tehát.
Hazudott,
igazi tervét pedig húszéves koráig nem árulta el senkinek. Miután öccse cipő
felsőrész-készítő szakmunkás-bizonyítványt szerzett, megnősült, s elhelyezke
dett az Alföldi Cipőgyár tatai gyáregységében talpragasztó szalagmunkásként,
azaz révbe jutott, nem habozott tovább, felcsapott mentősnek.
(Új korszakot nyit a mentés történetében a szocialista államszerve
zés: a homogén mentésszervezés korszakát, amit az Országos Mentőszolgálat létrehozása realizál Budapesten 1948 -ban. Az első esztendő
ben 2,5 millió kilométerrel 150 ezer beteget szállított el. Ezzel szemben
30 év múlva 45 millió körüli kilométerrel elszállított 1 millió 700 ezer be
teget.
Mi most erről az évről beszélünk. Barsi Tamás húszéves, érettségi
zett fiatalem ber felvételre jelentkezik a nagyhideghegyi mentőállomá
son. Április van, húsvét közeleg. Napok óta szélcsend, a fák lassan el
felejtik: milyen is lehetett integetni. Az őzsuták fehér segge hó híján
érthetetlen. Az árokszéli füvet még nem kaszálták az idén. A telefon
póznák húrjai nem pendülnek, tudjuk már: széltelen táj. 1978 .
Azok a dolgozók, akik szakképzetlenül lépnek be a Mentőszolgálat
hoz, előbb egy minimumvizsgát, majd fél év múlva egy bővebb szak
mai vizsgát tesznek.)
- Aztán miért döntött így? - érdeklődött a nagydarab állomásvezető. Nem is tudom. Kedvelem az embereket, szeretek segíteni rajtuk. Izgalmasnak
is tűnik a mentés, hóban, szélviharban, katasztrófáknál. Például amikor ka
tona voltam, és felgyulladt a kanizsai bútoráruház, a mi egységünk is részt
vett a tűzoltásban. Máig sem felejtettem cl, borzongás, hideg szív és hideg
agy, körülöttünk meg a lángoló fa la k .. . - N a jó - vágta ketté Barsi mon
datát az egyenruhás főorvos - , de ez a munka legtöbbször unalmas itt ná
lunk, öregemberek szállítgatása kórházból haza és vissza. És ide jó fizikum
kell - méregette a fiatalember vézna vállait - , tömegszerencsétlenségről ne
is álmodozzon, szerencsére ritkán van, s oda a legjobb szakembereinket
küldjük. Maga legfeljebb öt év múlva kerülhet rohamkocsira. Addig kemény
tanulás, vizsgák és a gyakorlat, bajtárs, a gyakorlat a legfontosabb. Minden
kitől tanulni lehet valamit. Átmehet a szomszéd szobába, a személyzetissel
elintézik a papírügyeket. Holnap reggel hatkor frissen borotváltan, ápoltan
jelentkezik a főápolónál! - Gerber bajtárs? - emelte fel a telefont - átkül
dök hozzád egy új bajtársat, felveheted. A nyomtatványokat majd aláírom.
- Viszontlátásra - köszönt cl, s hátrált udvariasan át a másik szobába Barsi
Tamás. A tanfolyam nem volt nehéz, gyorsan elolvasta a nyolcvanoldalas
tankönyvet, két hét múlva sikerrel szerepelt a minimumvizsgán, szülészet:
közepes, sebészet: jeles, belgyógyászat: jó, írták be az oklevelébe.
Barsi Tamás ezután önállóan kocsizhatott, azaz egy tapasztaltabb sofőr
mellé osztották be, s általában csak betegszállításra. Egyenruhát is kapott,
szürke nejloninget, sapkákat, nadrágot, s egy kemény műanyagkabátot. Ta
lán a rendőrségtől örökölte a szolgálat. Már három hónapja dolgozott itt,
gyomra kezdte megszokni a borravalók szétosztását, miként orra is a katé
teres öregemberek húgyszagát. Szállított, egyre ügyesebben emelte a hordágyat,
nem undorodott az izzadt hónaljaktól, miközben a betegek karját markolta
17
�kísérőn, a hetenkénti továbbképzéseken rendben részt vett, egy alkalommal
került kínos helyzetbe csupán: a Vacuum-Matrac (VM) gyakorlati alkalma
zását bemutató módszertani foglalkozáson.
(A VM a beteg egész testét vagy egyes testrészeit rögzíti. Lényege:
levegő számára átjárhatatlan huzatban apró műanyag golyócskák van
nak. Légtartó állapotban a golyócskák egymáshoz képest könnyen el
mozdulnak, a matrac alakítható. A levegő kiszivattyúzása után a go
lyócskák a külső légnyomás hatására elmozdíthatatlanul egymáshoz
szorulnak, s a matracot a pillanatnyilag felvett alakban rögzítik.)
Sajnos őt szemelték ki betegimitátornak, ami önmagában megtisztelő és ér
dekes feladat lett volna, de az egyre ingerültebb felszólításoknak Barsi Tamás
nem tett eleget, arca piros volt, keze, szava remegett, s nem volt hajlandó
a matracra feküdni. Pedig szerette volna kipróbálni a stabil oldalfekvés, a
bokasérülés, a gerinctörés, satöbbi, rögzített állapotát. Talán még az embriópózt is felvehette volna. Nem ment. Nem árulta el, miért, de nem feküdt rá
a zizegő golyócskákra. Nem vagyok én múmia - próbált szellemeskedni, ke
vés sikerrel. Az igazi okot később, sokkal később, amikor már nem volt men
tős, árulta el a foglalkozás vezetőjének:
„ Doktornő, maga olyan jólelkű volt hozzám annak idején, ráadásul az el
meosztályról került a mentőkhöz, érti a lélek rezdüléseit, doktornő, nekem
akkor lyukas volt a zoknim. Cipőben pedig nem demonstrálhattam a mezít
lábas sérültet. Meg a lelkem is lyukas volt, izgultam, féltem, el akartam felej
teni múmiakorszakom, a pergamenné vénült arcbőr simaságát, a mélyülő
szemgödröket, és az embriókort, a térdet átfogó karokat, az összegömbölyöd
ve világra készülő aligember magzatvízben áztatott gondolatait, nem akar
tam testemre feszülő műanyag koporsót, én esendő, szorongó, vékonyka baj
társ voltam, vártam a nagy bevetést, az önfeláldozó, élénk taglejtéseket, a
munka sünijét, doktornő, én ezt akartam. Nem a VM szorítását. A száguldo
zást szerettem, az éjszakában fehéren suhanó autók sürgető sietségét, az út
menti fák levelein táncoló kék fénypászmákat, a térdemet ilyenkor a kesztyű
tartónak támasztottam, hátradőltem az ülésen, a soförfülkébe benyúló motor
izgatottan, egyre magasabb hangon zümmögött, azt gondoltam: én a sebes
ség megszállottja vagyok, a gyorsaság szerelmese. E z megelégedéssel töltötte
el egész egyenruhában feszített lényemet, izmaim, csontjaim puhán és hajlé
konyan simultak bele a mentőautó székébe, egyedül voltam, a sofőr messze, a
köztünk dolgozó motor mögött markolta a kormányt, előrehajolt, az utat fi
gyelte, én bátran hozzáképzelhettem az előbbiekhez még azt is: szabad va
gyok. A szabadság szürkehályoga csak akkor hullt le szememről, amikor meg
érkeztünk a hívás helyszínére, helyébe mindig a megtanult magabiztosság, az
őszinte részvét, igen, és a hozzáértést tükröző tekintet kellett hogy lépjen. É r
dekes, nappal nem éreztem így, hiába rohantunk piros lámpák előtt várako
zó kocsik között vijjogva, sokkal gyorsabban is mint éjszaka, talán az éjjel
tiltott, nappal kötelező sziréna hangja zavart? Én az éjszakai gyorsaság sze
relmese voltam, afféle sovány bagoly. Ezért nem vállaltam, a pró>bababa sze
repét a Vacuum Matracon, érti, doktornő?”
1978. augusztus 18-án, már éjszakai szolgálatba is beosztották Barsit, ez
komoly feladatokat jelenthetett, hiszen éjjel csak három kocsi teljesített szol
gálatot, s csak egy mentőorvos. Az orvos volt az esetkocsin, a másik két autó
így orvos nélkül - ónekocsi, mondta a szakzsargon - futott. Ha a mentőor
18
�vos kivonult egy balesethez, és közben befutott még egy hívás, a soros (követ
kező) mentőegység indult ki a neonfényes garázsból. A riasztástól számított
egy percen belül, főleg, ha azonnali szállításról vagy balesetről volt szó. A
diszpécserkedő főápoló stopperórával mérte néha a futólépések minőségét.
Az augusztus tizenkilencedikére virradó éjszaka közúti balesethez riasztották
az esetkocsit, Barsi ezt onnan tudta, hogy egész éjszaka bent ült a telefonos
szobában, várta a bevetést, nem pihent, pedig amíg nem ő a soros, megtehette
volna. De ettől kezdve ő volt a következő, nem izgult, egyre inkább sze
retett volna elindulni, valahová messze, nem túl messzire, annyira csak, hogy
hajnalra visszaérjen, hátradőlni a pilótafotelt utánzó, hordszékként is hasz
nálható első ülésen, beülni a reflektorok mögé, és beleszúrni az utakra ült
éjszakába a fényalagutat. Kettőkor csörgött is a telefon, a szolgálatvezető
kiabált, mert rossz volt a vonal. - Hol? Hány éves? Első? - harsogott
a
kérdéssor kis szünetekkel, elkészült a menetlevél, ráütötte még a piros A pe
csétjét, Azonnal - Csak nyugodtan, Barsi bajtárs, első szülés, tízperces fájá
sok, beérnek bőven a szülészetre. Jó szerencsét! Barsi Tamás és a már hu
szonöt éve a mentőknél szolgáló sofőr alig félóra múlva a házszámot keres
gélte a tanyaközpontban. Nem sokáig, mert egy micisapkában hadonászó férfi
futott eléjük, ő az őrszem, közölte, a mentőket várja. A felesége szülni ké
szül, de ezt már az előszobában mondta, a szarvasagancs alatt. - Nem kér
nek kávét? - nézett a két mentős közé. A konyhából közben előjött az aszszony is, három-négyéves kisgyerek kapaszkodott a piros kismamaruhába. —
Ez ki? - csusszant ki Barsi száján a kérdés. - A kislányom - felelte az aszszony - , Annácska. - Hát nem az első szülése? - rémült meg a mentőápoló.
- Nem, a második - válaszolta a nő - , apa, vidd át a gyereket Józsiékhoz,
aztán menjünk - felemelte a táskáját - , menjünk, mert a víz már elfolyt.
- Az a rohadt telefon, az a k ib .. . tt kurva telefon, hát nem értették,
hogy második? - szitkozódott magában Barsi a kórház felé iramodó kocsi
ban. Az asszony a hordágyon feküdt, arcát percenként borította el a fájda
lom, nem kiabált, az ápoló kezét szorongatta, az meg az övét. Mintegy egy
másba kapaszkodtak. - Nem várhatunk, jön - mondta az asszony, Barsi az
órájára nézett, még legalább tizenöt perc az út. - Jó, az orrán vegye a le
vegőt, mélyeket lélegezzen, a szemét meg csukja be! - szedte össze magát a
mentőápoló, hirtelen magabiztossá vált, úgy jött ez, mint a szél néha, büsz
kén és váratlanul. - Várjon, bemosakszom! - nevetett az asszonyra, elővette
a gyógyszeres ládát, mindkét kezére jódot öntött, csípett, főleg a köröm
ágyaknál, aztán az összes kelléket a hordágy melletti székre rakta, olló, steril
köldökzsinór-elkötő zsineg, vatta, géz, az asszony alá már korábban becsúsz
tatta a lepedőt. - Most ordítani fogok - kiabálta a motorzajban - , segítsen,
kérem! Nyomjon, levegő, megint nyomjon, nyomjon, mintha kakálna! Micso
da hülye szó - villant át tudatán két tolófájás között - , micsoda idétlen szó:
kakálna. A következő fájásnál már azt zúgta az asszony hajába: - Nyomjon,
mintha szülne! - A nő arca vörös volt, de szép. Inkább készségesen, mint
ijedten remegtek a szempillái, nem jajgatott - mint azt Barsi annyiszor hal
lotta a szülészeten az alapvizsga előtti öt kötelező szülés-megtekintésasszisztálás közben - , nem, csak néha nyögött. Hanyatt feküdt, lábait felhúz
ta, kezei most a hordágy széleit markolták, a fájásokkor a körmök fehéren
csillogtak. A férj beszart - állapította meg Barsi, miután a sofőr melletti
ülésen fészkelődő férj egy idő óta nem nézett hátra a kisablakon. Sőt, K o
vács is beszart - görgette tovább a gondolatot - , megy, mint a meszes, rá
19
�adásul még szirénázik is, éjjel, a nyílt úton! Közben Barsi füle dolgozott,
minden tolófájás után magzati szívhangokat keresett, talált is, micsoda muzsi
ka, micsoda mélységek - hallgatózott. - Szóval, így kezd mutatkozni a fej nyomta a vattát a gáthoz - , betakarjuk a seggét, itt ez a csapzott, szürkés kis
vasgolyó - természetesen csak magával beszélt így, hangosan ennyit mon
dott: - Nyomjon, most nyomjon! Inkább, mint egy nagy, csatakos őszibarack,
igyekezett kihámozni a gyerek fejét. - Te is mit látsz először, egy vattát tolta bal keze mutató- és középső ujját a kis ember nyaka mentén a váltakig.
- Benyomul a diadalmas Viktória, Érted, a V villává alakul, hiába spiráloskodsz, kihúz a másvilágra végérvényesen, most - és mint a mesében
a
csoda? véletlen? - a kocsi nagyot döccent, az asszony feljajdult, s Barsi bal
kezével kísérten a csecsemő kibuggyant a hordágyra. Sírt a homorú hordágy
fenékben összegyűlt latyakban, bordó arcán a magzatmáz csíkjai mozogtak. Mi lett, kisfiú, kislány? - kérdezte rekedten a nő. Barsi felemelte a csúszós
testecskét. - Fiú, itt a zacskója. - Szép - nézett át remegő lábai között az
asszony - , hálistennek megvan ez is.
A mentő a vasúti átjáró után megállt. Barsi kinézett az ablakon. - Persze,
a szokolyai sorompó. Már látszottak a város fényei. - Mi van? - szuszogott
befelé az oldalajtón a sofőr. - Mi lenne? Sínen voltunk, fiú lett - nagyképűsködött Barsi. - Segíts - nézett Kovácsra - , a köldökzsinór. A sofőr
fertőtlenítette az ollót, remegett a keze. - Nesze - nyújtotta - , elkötötted? Miért, mit gondoltál? - vált még szemtelenebbé az ápoló. Az életlen olló élei
között ide-oda siklott-nyaklott a köldökzsinór, mint a disznó fasza, csak hoszszabb, morfondírozott trágárul a fogai mögött Barsi Tamás, csak ne fájjon
senkinek, szorította az ollót, a fémfogak között élőnek tűnő bőr recsegett. A
sofőr tudósította a férjet, aki még mindig nem mert hátranézni: - Fia van,
gratulálok. - Köszönöm - mondta a szélvédőnek a férfi, a
hátracsapott
szemellenző nikkelezett szárai a kocsi ablaka mögött már kezdtek pirosodni:
hajnalodott.
A kisgyereket becsomagolták a hátsó ülés fiókjából előhúzott babaruhák
ba. - Ne gatyázzunk - idegeskedett Kovács - , itt a kórház egy kilométerre,
kösd be az asszonyt, gyerünk! Barsi összetekerte az asszonyból kilógó köl
dökzsinórt, gézzel átkötötte, aztán vagy még húsz méter gézzel keresztbekasul hurkolta a nő ágyékát. - Kész, mehetünk - vette karjára az addig a
hordágy végében ordító gyereket, és leült az ajtó melletti ülésre. A mentő há
rom perc alatt odaért a nőgyógyászathoz, Barsi a pólyát szorongatva először
az ügyeletes szülésznőhöz szaladt, átadta a csecsemőt, aztán visszarohant a
kocsihoz, Kováccsal együtt felcipelték az asszonyt, áttették a hordágyról egy
tolókocsira, elköszöntek, s indultak a mentőállomásra. A szülészet ajtajában
ácsorgó férj Barsi nadrágzsebébe (a mentősök zubbonyán direkt nincs zseb)
papírpénzeket csúsztatott. - Mit énekelt a madár? - érdeklődött Kovács már
a garázslámpák fényében. - Hű, kisfiam, jól kezded! Egy ezres! Ide az
egyik lilát! Tedd rendbe a kocsit, itt a vödör, én addig fölmegyek!
A mentőápoló egyedül maradt a hajnali garázsban, benzin-, olaj- és fém
szaga volt mindennek. Kirámolt a kocsiból, aztán a felmosóronggyal maszatolni kezdte az autó padlóján fénylő nedves foltokat: a sár, vér, magzatvíz,
ürülék, vizelet keverékét. Amikor a falhoz támasztott hordágy
mosásához
fogott, észrevette a kicsúszott fogantyúk végén a rozsdakarikákat. Rozsda
maró kének, gondolta, s erről váratlanul (?) eszébe jutott Gyula bácsi, az át
lőtt arcú tanácselnök. Minden világos, gondolta végig az éjszaka történt, és
20
�az éjszakát megelőző eseményeket: öccs, vas, rozsda, mentő, lyukak, sebek és
a világra robbanó fényes kis bomba. Gyula bácsi lenyelte a pisztolygolyót,
aztán megszülte. Gyula bácsi valószínűleg nő volt. Vagy talán a segglikán át
távozott a golyó, esetleg vesekőként kipisálta? Elhatározta, hogy a következő
szabadnapján felkutatja Gyula bácsit, megkérdezi tőle: végül is hová tűnt az
a töltény. Egyben azt is elmondja majd neki, hogy mégsem lett vasgyúró,
hanem most éppen mentős. És a gyorsaság szerelmese. Hiszen a szülést is
gyorsan, alig tíz forró perc alatt megcsinálta.
Megjegyzendő: a szerző, amióta eszét tudja, mentősnek készül. E d dig még
nem sikerült azzá válnia, minden próbálkozása kudarcot vallott. Kövér, eset
len, lassú és éjszakánként szorong. Félelmeit gyors fel- s alájárkálással igyek
szik feloldani, rendszerint a konyhában, ilyenkor néha kecsesnek, elegánsan
szikárnak érezheti magát. Mint egy afgán agár, esetleg arabs ló? A szerző so
hasem volt mentős, ismereteit és írása zárójelbe tett vendégszövegeit az
1979-ben Bencze Béla szerkesztésében megjelent Oxyologia című könyvből,
valamint Borsi Tamás építész színes és fanyar elbeszéléseiből ollózta össze.
21
�A K Ö Z É P -E U R Ó P A I E M B E R
0
V A R G A CSABA
Kelet-Európa
„ A mentém egyik ujja hímes,
érzelgős, forró, ez Kelet,
az ész szaván agyafúrt, hűvös
Nyugat varrta a más felel.
S míg itt virrasztok, két kultúrát
osztó Kiskárpát-dombokon,
ezüst Dunám a mentém csattja
s a kettőt összegombolom”
(Győry Dezső: Közép-európai ember)
Mettől meddig terjed? Ahogy vesszük. Attól függően, ki milyennek látja.
Meghatározó, hogy ki melyik országba, s melyik korszakban született. A
nyolcvanas évek közepén nekem tágas régió ez. Tágasabb, mint a földrajzi
vagy a politikai fogalom. Nem egyszerűen a vén Európa keleti és persze
rosszabbik fele. Nem pusztán az egyik peremvidék az európai centrumokhoz
képest. Az sem nyugtat meg, hogy akár ugyanilyen peremvidékként írható le
Spanyolország, vagy Svédország is, pedig valaha ez a két nemzet is volt a
kontinens központja. Nekem Kelet-Európa Ausztria is, amely oly’ sokáig az
egyik vezető európai hatalom közepének számított. S változatlanul Európa
része az orosz síkság is, egészen az Urálig, amely régóta egy hatalmas ország
kisebbik, nyugati fele, ha földrajzi szemmel nézzük ezt a régiót. K elet-Európa
szűkebb
variánsának
képzelhetem
a
Duna-Európát;
azok
nak az államoknak az összességét, amelyeket a Duna felfűz, mint
egy gyermek a madzagra a színes golyókat. Számos haladó politikust lelke
sített a Duna menti népek konföderációjának az eszméje, csakhogy miért ma
radna ki ebből az államszövetségből mondjuk Lengyelország és Szlovénia?
Ha pedig politikai határokban gondolkodunk, akkor a választóyonal északon
a finnek és szovjetek között kezdődik, délen viszont megtörik Bulgária és
Görögország között. D e miért ne lenne kelet-európai nép a finn és a gö
rög, amelyekhez egyformán sok szál köt minket, függetlenül attól, hogy az
elmúlt kétszáz évben inkább a finn kapcsolatokat erősítettük.
Kelet-Európa? Emlegetjük így, emlegetjük úgy, ám aligha tudjuk, hogy ez
a fogalom pontosan mit jelent. Nincs se hiteles régi, se megfelelő új K eletEurópa-képünk. Talán nem is nagyon lehet, mert gyakran évszázadokon be
lül is gyökeresen változott. Németh László fogalmazta meg közel ötven éve:
22
�„Körülbelül hét-nyolc éve, hogy a mi nyugatias műveltségünk egyold aliságát
észrevettem.
Ennek
az
egyoldalúságnak történelmi
gyökere
van.
Buda
visszaf oglalása
s
Magyarország
állítólagos
»felszabadulása«
után
teljesen
megsemmisültek
azok
a
régi
olasz-délsztáv- ma
gyar-lengyel, sőt cseh és román kapcsolatok, melyek mint egy keleti G olfáram melegítették a kelet-európai kis népek életét.” Keleti Golf-áram? Ez az
a hossztengely, amely körül forgott ez a félkontinens évszázadokon keresztül.
Aztán változtak az idők és az érdekek, s a Habsburg-birodalom sokkal inkább
a kereszttengelyt tartotta fontosnak. Svájctól Ukrajnáig. Ezt a tengelyt szin
tén sok minden akadályozta a mozgásban, mert a Habsburg-birodalom és a
cári Oroszország között a kis népek nem erősíthették egymást. Azért közben
is voltak olyan évtizedek, amikor az olasz vagy a lengyel kapcsolatok ismét
fontosak lehettek. Ahogy a nagyhatalmi törekvések lehetővé tették. Akárho
gyan is nézzük hát Európának ezt a fertályát, mindenképpen nehéz megha
tározni határát és tartalmát. Az Unesco például ilyen definíciót használ: a
Balkán és szomszédai. Ebbe egyaránt beleérti Olaszországot, Magyarországot
vagy Törökországot, hogy a balkáni nemzeteket ne is említsük. Ebben a fel
fogásban most a balkáni centrum egyik peremországa vagyunk, minden pejo
ratív beállítás nélkül. Szóval Kelet-Európa? Mettől meddig tedjed? Mennyi
ben része Olaszország vagy Finnország? Ha Közép-Kelet-Európában gondol
kodunk, Svájc nem sorolható ide?
Valószínűleg nincs tehát értelme így feltenni a kérdéseket. A földrajzi vagy
politikai megközelítések kevés érvényes választ ígérnek. Ha történelmi koron
ként nézzük Európának ezt a felét, akkor szükségképpen mindig más jelleg
zetességeket találunk. Tágítsuk ezért a szemhatárt: mi van, ha Európában
gondolkodunk? Mit is tudunk Európáról? Az a földrajzi terület, ahol a mo
dern civilizáció és kultúra megszületett? Mindenképpen az, noha kissé bárgyúság Európa létét csak a görögöktől számítani. Ugyanez az Európa persze
az is, amely szinte rabszíjra fűzte fel a többi kontinenst, ameddig a világ látszólag visszavonhatatlan - központja volt. S Európa nevet visel ez a mai
földrész is, amely a XX. században végképpen elvesztette világuralmi pozí
cióját. Európa egy leszálló ágban levő kontinens? A világcentrum most el
sősorban Észak-Amerika és persze Japán, de ki jósolhatja meg, hogy mond
juk ötven év múlva a földön mely világhatalmak uralkodnak majd? Konti
nensek és nemzetek kerülhetnek végzetesen rosszabb vagy ideálisan jobb
helyzetbe. A lift nem áll meg? Népek tűnnek el vagy jönnek fel? Vagy a
lift mégis megállhat? És minden nép így vagy úgy megmaradhat? Mi lesz
csak Európában? Legfeljebb találgathatunk. Mindenesetre az, aki ma Európá
ban kíván gondolkodni, képtelenül nehéz feladatot vállal. Hiába látja min
den józan elme, hogy Európán belül sokkal erősebb összefogásra lenne szük
ség. Nincs sok esély rá. Földrészünket irtózatosan kettészeli a politikai mezsgye, amelyen a turisták hiába járhatnak át ide és oda. Európa közben vésze
sen halmozottan hátrányos helyzetbe kerül más kontinensekhez képest. Ha
őrzi is még számos privilégiumát. Nehezen tagadható, hogy Európa lakossá
ga gyors fogyásnak indulhat, de például Dél-Európa afrikanizálódása enélkül is bekövetkezhet. Ugyanilyen nyomasztó veszély az amerikanizálódás,
amely éppen Európa elit kultúráját igyekszik agresszívan
érvényteleníteni.
Nem kevesek előtt lebeg az a szörnyű vízió, hogy ez a kontinens minden jó
lét, fejlődés és látszatragyogás ellenére visszavonhatatlanul a bomlás, szét
esés, rothadás, önpusztítás jeleit mutatja.
23
�Vannak persze javíthatatlan optimisták, akik szerint ez a civilizáció csak
egy újabb hullámvölgybe csúszott bele, s tanulva az öngyilkos világháborúk
ból, a vissza-visszatérő gazdasági világválságokból, ragyogó eszmék megcsú
folásából egyszer még az új minőség szimbóluma lehet. Nem a kön yörtelen
pénzé, nem a túlfeszített iparosításé, nem a kizsákmányolásé, nem az önkényuralmaké. Demokratikus Európa? Hogyan válhat azzá, amíg nincs világle
szerelés? Autonóm földrész? Van-e rá egyáltalán remény, amikor nem csak
az atomháború a veszély, hanem a kifinomult eszközökkel dolgozó gazdasági
világháború? Szerves Európa? Hogyan képzelhető el, amíg kettészeli a nagy
hatalmi megegyezés? Lehet-e addig bármilyen fejlődés, ameddig, Európán
belül és kívül nem egyenlő feltételek között folyik a gazdasági és kulturális
verseny? Szocialista Európa? Hogyan tervezzük meg, ameddig tartós hatal
mi-gazdasági érdekek fűződnek ahhoz, hogy ne győzhessenek a szocialista
eszmék? Ameddig éppen az elmaradottabb kelet-európai nemzetek nem bizo
nyították be, hogy ez a jövő járható útja? Minőségi Európa? Majd csak ak
kor, ha Európán belül sem lesz például egyetlen nemzetnek sem célja, hogy
nemzetiségeit megtörje, erőszakosan asszimilálja. Költői kérdések - hiányzó
válaszok. Mert Európa végül is nem csak földrajzi fogalom. Közel sem csak
politikai kategória. Sokan örvendeznek azért, hogy ez a kontinens elvesztette
gyarmatait, de reménytelen a jövője addig, amíg például nem világos, hogy
K elet-Európának sem érdeke Nyugat-Európa tönkremenetele. És fordítva.
Ne arról fantáziáljunk, hogy valaha is legyen Európai Egyesült Államok.
Ez a koncepció tulajdonképpen a nagyhatalmi mánia továbbélése is. S az sem
igazán megoldás, ha a szocialista Kelet-Európa államai valamilyen föderá
ciót kötnek. Ne ettől várjuk az elnyomott nemzetiségek megmenekülését.
Más új Európát képzeljünk el. Legyen minden nagy és kis állam egyaránt
szabad, másoknak nem kiszolgálatott. Minden nép élhessen demokratikus tár
sadalomban és közben ne szívja el a levegőt nemzetiségei elől sem. Lehes
sen híve mindenki annak az eszmének, amelyet követni akar, de ne legyen
olyan eszme, amely más népek és más kultúrák ellen fordítható. A nagy
egészben minden rész relatíve autonóm lehessen: gazdaságilag, politikailag,
kulturálisan. Hogy Európa a fejlődésben hol tart, azt mindig a legtöbb baj
jal kínlódó népek állapotán mérjük le. Ahogy egy országon belül is a sok
szorosan hátrányos helyzetű települések helyzetéből induljunk ki. A leggyen
gébb pont az, ahol Európa valódi arca látható és ahonnan elindulva egy új
Európa felépíthető. Ezzel nem kívánom a leggazdagabb, s legfejlettebb or
szágok eredményeit kisebbíteni. De a centrumok minősége önmagában nem
értékeli Európát, különben is, változatlanul az a feladat, hogy a fejlett és
fejletlenebb régiók között csökkenjen a különbség.
Ha Európának szebb jövőt szeretnénk, ha Európáról így gondolkodunk, ak
kor lesz értelme igazán egy új Kelet-Európa koncepciónak is. A mérce ugyan
az. Mennyiben és hogyan emeli fel országait az európai színvonalra és ez
zel igyekszik-e egy nagyjából harmonikusan együttműködni képes kontinenst
létrehozni? Mert végül is használható ez a kategória. Ha minőségi fogalom
ként kezeljük. Ekkor már nem a kontinens keleti, rosszabbik feléről beszé
lünk. Hanem egy történelmi és erkölcsi kihívásról, amelyet éppen a perem
régiók fogalmazhatnak meg a legtisztábban. Még akkor is, ha egyelőre KeletEurópa gazdaságilag, anyagilag egyre növekvő hátrányba kerül Nyugat-Európához képest, amely ugyanakkor szintén egyre jobban lemarad a világ új,
dinamikusan fejlődő központjaihoz mérve. Egyetlen lehetőségünk: a megma-
�radás. Ehhez egyetlen eszközünk: a radikális reform. Méghozzá olyan vi
szonyok között, amikor egy ilyen típusú reformhoz kevés a kedvező feltétel.
És nincsenek jól járható, kitaposott utak. Az elmúlt időszakban divatos lett
új keleti szélről beszélni, s persze hinni vagy kételkedni ebben. Mert valóban
új keleti szél fúj a Vereckei-hágó felől. Most azok a magyar gondolkodók, akik
a magyar népet inkább keleti népnek szerették látni, aligha szégyenkeznek.
Mert nem csak a múlt, hanem a jövő is jöhet keletről. De ebből nem követ
kezik az, hogy nincs vagy nem lesz nyugati szél, s akkor azok a hazai gondol
kodók örülhetnek, akik a magyar népet mindig is nyugati népnek akarták
látni. Mintha így előkelőbb lenne. Csakhogy az új magyarság koncepció az,
hogy egyszerre vagyunk keleti és nyugati nép Európa közepén. A fontos az,
hogy mi is egy olyan európai nép vagyunk, amely nem akar elpusztulni, mint
a mocsárban lassan süllyedő ember és ezért hátrányából előnyt kíván ková
csolni. Új törekvésekkel, új akaratokkal, új szellemmel szeretne példát mu
tatni. Ha lehet.
Ezért ne legyenek illúzióink. Egyre fogyó népességünk például kíméletlenül
korlátokat szab a közeljövőnek is. Az élesen gondolkodók már azon meditál
hatnak, hogy mikor és hogyan állítható meg a népesség fogyása. Már ehhez
is túl sok minden szükséges. Mondjuk legalább ötven év béke. Aztán valami
olyasmi, hogy a még azonosulást kínáló késői feudalizmusból kirugdosott nép
- túlélve az iparosítás és urbanizáció forradalmait, amelyekben milliók vál
toztattak lakóhelyet és munkahelyet - kint és bent újra bensőséges otthonának
tekintse ezt az országot. Ez lenne a belső visszatalálás. Ugyanilyen fontos,
hogy végre otthon legyünk a szomszédaink között, ám mostanában mintha még
távolabb lennénk attól, hogy a kelet-európai népek együttműködése lassan
felérjen a testvériség szeretetével. Meg egyébként is. A magyarság továbbra
is fogyni fog, márpedig csak ez várható, hiába is szeretnénk hinni az ellenke
zőjét. Mert hiába tűzzük ki azt célul, hogy legalább csökkenjen a halandó
ság, hiszen ehhez az kellene, hogy az embereknek ne kelljen ennyit és ilyen
feszített tempóban dolgozni. Vagy „csak” az hiányzik, hogy végre megérteni
akarjuk egymást, ne pedig rafinált eszközökkel „meggyőzni” . A szabadság
tudata nélkül nincs hosszú élet. Ám a szabadsághoz fejlett ipar, mezőgazdaság
és nyereséges kereskedelem kell. A további előrelépésekhez viszont nincs elég
tőke, s termékeinknek szabad piac, ahol nagy mennyiségben eladhatjuk a nem
éppen jó minőségű árukat is. Egy-két évtizedig a keleti piacok - beleértve
például Kínát is - kisegíthetnek minket, de aztán már ott is csak magas mi
nőségű termékeket adhatunk el. Ezek gyártásában azonban már alkalmatla
nok a lojális munkaerők, az engedelmes bérmunkások - ehhez öntudatos,
kulturált, folyton megújuló, autonóm személyiségek kellenek. Ennek viszont
feltétele az, hogy a gazdasági mellett permanens társadalmi-kulturális refor
mokat kezdjünk majd. Ha lesz még kinek. Mert fogy a népesség. Így bezárulhat a kör.
Akkor aztán eltöprenghetünk a második ezredforduló után, hogy a kör
nyező országokból hazatelepítsük-e a maradék magyarságot? Ha lesz itt olyan
ország és életminőség, amit érdemes lesz választani. Így eldöntheti a történe
lem, hogy mi fontosabb: a terület vagy a nép. Ha nem lesz elég hazahívható
család, vagy ez egyáltalán nem megvalósítható terv, akkor meg azon gondol
kodhatunk, hogy honnan telepítsünk ide más nemzetiségieket? A közelből:
lengyeleket, románokat vagy szerbeket? Hogy így ők is jobban élhessenek és
mi is megmaradhassunk, feltéve, ha az ide kerülők is úgy képzelik, hogy
25
�érdemes magyar állampolgárnak lenni. Vagy más kontinensről jönnek, majd
a „vendégmunkások” ? Mennyi új konfliktus várható és mennyire felkészület
lenek vagyunk erre.
Jól véssük hát eszünkbe. A magyarság is csak akkor maradhat meg, ha
Európa nem kerül bajba, reménytelen helyzetbe. Nekünk sem jó, ha bárme
lyik európai nép áldatlan viszonyok közé sodródik, amint nekük sem jó, ha
mi kerülünk végzetes traumák közé. Jól véssük hát eszünkbe. A szocializmus
jó eszme, mert nem az emberi elnyomatásra, kizsákmányolásra, megalázásra
épül és esze ágában sincs a társadalmi elidegenedés államát konzerválni. De
az eszme hitele elveszhet, ha túl sokáig túl nagy távolság marad gondolat és
gyakorlat között. Nekünk ezért nem jó, ha nálunk vagy bármelyik országban
rosszul megy a szocializmusnak. De azt is eszünkbe véshetjük, hogy az sem
használ nekünk, ha nyugaton a tőkés-polgári kapitalizmus tönkre megy, s nem
csupán azért, mert egyelőre tőkét és modern technológiát főként onnan im
portálhatunk. Így Magyarország is belerokkanhat abba, ha Európa bármelyik
fertálya bajba jut. Ez az új korszak: a népek, s országok csak egymást segítve
élhetik meg a következő századot. Ne felejtsük cl hát. Európa progresszív
erői azért szurkolnak nekünk, mert ők is felismerték, hogy egymásra vagyunk
szorulva. Még akkor is, ha olykor olyan ez, mint a gazdag rokon viszonya a
szegénnyel. Ha optimisták vagyunk, akkor is csak azt mondhatjuk, hogy Eu
rópa még mindig a hullámvölgy fenekén van.
A hetvenes évek a legundorítóbb és legválságosabb évtized volt. Gazdasági
csőd, a demokrácia korlátozása, a baloldal visszaszorulása. Az egyén nem
lehetett több mint alattvaló. Távlatok törtek össze, hitek bénultak meg. És
ami a legdühítőbb: a tehetetlenség uralkodott. Egyelőre azt is nehéz elkép
zelni, hogy a népek ne egymásra fenekedjenek, ahelyett, hogy a közös bajok
ellen együttesen tegyenek valamit. Nem könnyű arra számítani, hogy senki
ne tekintsen valakit azért ellenfélnek - vagy rosszabb embernek - , mert ke
resztény vagy zsidó, konzervatív vagy kommunista. Világháborúk helyett vi
lágválságok voltak. Ennek ellenére a túlélés nehezebben sikerült.
Kelet-Európa szíve mindenképpen Magyarország. Nekem és nekünk. Nem
azért, mert ez az ország valahol középen és baloldalon van, hiszen a térképen
inkább jobb oldalt, szinte Nyugat-Európa határán található, különösen ak
kor, ha Kelet-Európát az Urálig számítjuk. S miért ne számítanánk? Ha új
Európa-képünk lesz, nem tűnik majd kisajátításnak, ha minden nemzet tagja
úgy érzi, hogy az ő országa a legfontosabb „testrész” a kontinensen. Ezért ál
lítom magam is, hogy Kelet-Európában a mi területünk a központi „szerv” ,
mert az egyén számára az a föld a legkedvesebb, ahol született és él ma is.
Nekem ez közelebbről a Balaton déli partja, a Sió torkolata és
környéke.
Ott van az a jelképes cövek, amely láthatatlanul odaköt. De mert ez a kötél
is hosszú, a magyarság nem szorítható a politikai határok közé: az etnikai
táj valahol Gráznál kezdődik és mondjuk Csíkszentdomokoson végződik, ahol
anyai ágon az ősök éltek. De a hossztengely is átlépi az országhatárokat,
mert például indulhat Csíz-fürdőtől, ahol apám született és véget érhet Újvi
déken, ahol csak többször megfordultam. Ha egyszerre gondolkodunk faluban,
nemzetben s Európában, akkor sem nekünk, sem másoknak nem lehet sértő,
hogy ez a kontinens, vagy csak ez a Közép-Kelet-Európa egy és oszthatatlan.
Egyik települése sem kisajátítható. Maradhatok az előbbi metaforánál: ez a
kontinens számtalan szívű élőlény. Vagy fogalmazható úgy is: egyaránt fon
tos az agy, a szív, a láb vagy éppen a lélek. Egyik szerv sem működhet a
26
�másik nélkül. Ezért az, hogy Európában akarunk gondolkodni, nem lehet azo
nos azzal, hogy magyarságunkat mellékesnek tekintjük. De nem hihetjük azt,
hogy mi jobbak vagyunk, mint a földrész bármelyik más népe. Azt viszont
igen is akarhatjuk, hogy ezen a válságos kontinensen az elsők között dolgoz
zunk az új minőségért.
Újat hozni önmagunknak, Kelet-Európának és ezen keresztül Európának;
ez lehet a program. Az „ú j” Kelet-Európa eszme változatlanul a marxi szocializmuskoncepció. Ez a demokratikus, humánus szocializmus, amely persze
nem az egyenlők társadalma. Minden polgár megközelítőleg azonos feltételek
között küzdhessen anyagi jólétéért, társadalmi előrejutásáért, közösségi és kul
turális autonómiájáért. Manapság sokan fogalmaznak így: a társadalom álla
mosítása helyett az állam társadalmasítása a cél. Ugyanígy nem az egyén ál
lamosítása, hanem az állam egyénesítése: a személyes s kollektív autonómiák
világa. Az új kelet-európai eszme a minőség eszménye, ahogy ezt Eötvös Jó
zseftől Németh Lászlóig, vagy Jászi Oszkártól Bajcsy-Zsilinszky Endréig már
számosan eltervezték. Ezért is hiába akarja ezeket a gondolkodókat bárki
háttérbe szorítani. Tehát nem vadonat új program ez, ám annyiban minden
képpen annak tekinthető, hogy itt és most megint napirendre kerül, noha is
mét nincs garancia arra, hogy bizonyosan valóra váltható. Ez a minőségeszme
egyaránt építkezik a régi paraszti és az újkori munkás öntudatból s kultúrá
ból vagy például a kereszténység etikájából és a szocializmus programjából,
függetlenül attól, hogy mindegyiket hányszor és hogyan gyalázták meg. A
magyar egyaránt gondolhatja magát a Kelet és Nyugat népének, anélkül,
hogy akár a tegnapi, akár a holnapi lényét fel akarná adni. Kelet-Európa
minőségi fogalma is akkor jelent valamit, ha ez a félkontinens kényszerből
vagy önfelismerésből összefog Nyugattal is, anélkül, hogy a szocializmus esz
ményéről lemondana. Ha előítélet-mentes, mások megaláztatását sem tűrő,
mindenféle barbárságtól mentes Európáért harcolunk. Gazdasági, politikai és
kulturális szabadságharc ez a földgolyón. De közben ne gondoljuk azt, hogy
Európán belül mindegyik népnek ugyanaz a dolga vagy ugyanolyanok lehet
nek az erényei. Elég Jó csik Lajos egyik régi intelmét idézni: „ A nagyipari
polgári termelő formákat tehát alig fejlesztheti nyugati tökélyre s így ebből
a szempontból mindig alárendelt helyzetben maradt Nyugat-Európával szem
ben, amíg csak mezőgazdasága el nem éri a nyugati ipari termelés fejlettségé
nek fokát.” Jócsik Lajos talán azt mondaná ma, hogy elérkeztünk már ide,
ám azért változatlanul illúzió, hogy nagyiparunk utolérje a nyugati tökélyt,
holott nagy szükségünk lenne világszínvonalú iparra.
Az új Kelet-Európa-kép, tehát része egy új Európa-képnek. Egyik sem
olyan, hogy összemosná a különbségeket vagy eltüntetné a gazdasági-politikai el
téréseket. De fontosnak véli a közös érdekeket és értékeket. Minden nemzet
és minden tagja lehessen az, ami, vagy amilyen szeretne lenni, anélkül, hogy
kisebbségi helyzete vagy kisebbségi tudata lenne.
Különbözőségeink által
vagyunk egyenrangúak és szabadok. A peremhelyzetű országoknak nem utol
érni kell a fejlett központokat, mert ugyanúgy, s ugyanolyan fejlődési pályát
úgy sem futhatnak be. Nem érdemes szégyenkezni azért, ha ebben vagy ab
ban tartósan lemaradtunk, mert mindig van vagy lehet olyan, amiben egye
diek és ezért jobbak vagyunk. Ezek az összefüggések határozzák meg a kul
turális együttműködéseket. Egyetlen nemzetnek sem lehet jobb vagy szebb,
vagy haladóbb kultúrája, mint a másiknak. Ebben általában nincs minőségi
különbség. Inkább csak másság van. És a másság megszűnése a minőség el
27
�vesztése. Ezért változatlanul az a feladat, hogy egymás kultúráját, irodalmát,
értékeit egyre jobban megismerjük, s egyre inkább gazdagodjunk tőle, anél
kül, hogy másolni, feladni vagy megelőzni akarnánk. Ezért javaslom régóta,
hogy indítsunk egy kelet-európai folyóiratot, mert ráadásul Magyarország van
olyan politikai pozícióban, hogy leginkább vállalkozhat egy ilyen kulturális
misszióra. Ez a folyóirat a kelet-európai irodalmak friss terméséből válogat
na, s ezeket a műveket nemcsak a fontosabb kelet-európai, hanem néhány
nyugat-európai nyelven is közölhetné. Ehhez a munkához nem hiányzik
a
fordítógárdánk és nem hiányzik a más kultúrákat is tisztelő szellemünk. Ha
akarnánk az új Európát, s az új Kelet-Európát, ha jobban felismernénk,
hogy a közvetlen közeledés nemzeti érdekünk, akkor a szükséges tőke is elő
teremthető egy ilyen folyóirathoz. Mert népünk és országunk, valamint kul
túránk sorsa végérvényesen függ Európa, s ezen belül Kelet-Európa jövőjétől.
28
�LACZKÓ ANDRÁS
Mazówiai emlékek
Kulturális jegyzetek Ciechanówról
A ciechanówi vajdaságban tett utazás (1985. augusztus 27-szeptember 6.)
során két emlékezetes meglepetés ért. Az egyik: a szállodánktól száz méterre
levő épület falán táblát olvastunk: „Ebben a házban lakott H. Sienkiewicz
1865-66-ban.” Irodalmi kapcsolatteremtés ügyében voltunk ott, s lám, szinte
az első pillanatban fontos emlékre bukkantunk. A másik: Ciechanów város
címere (Szent Péter a kulcsokkal). Ebben annak szimbólumát láttuk, hogy
az idegennek meg kell találnia a kulcsot az ottani emberek megértéséhez . . .
Alig több mint egy hét erre nem elegendő, legfeljebb az elengedhetetlenül
fontos ismeretek megszerzésére.
Minthogy Ciechanów a fővárostól száz kilométerre sem fekszik, XX. szá
zadi történetében ez a tény szerepet kapott. Például úgy, hogy 1939-ben Lengyelország lerohanása után - a Harmadik Birodalomhoz csatolták, mint
„eredeti” német területet. A német megszállás alatt önálló vajdaság volt.
1939. szeptember eleje után az ott lakó lengyeleket hat óra alatt kitelepítet
ték. (Jellemző volt a hatalom bizonytalanságára, hogy az elhunyt polgármes
tert Németországban temették el.)
A ciechanówi múzeum őrzi a háború, az ellenállás emlékeit. Bemutatják a
közadakozásból vásárolt fegyvereket, s képeken azt, hogy a csapatok miként
indultak a frontra. Látható a Kurjor című lapnak az a száma, amelyik elő
ször tudósított a német támadásról, s olvasható benne a lengyel államelnök
kiáltványa a néphez. A Robotnik még szeptember 16-án is azt közölte, hogy
Varsó szabad, de Ciechanówot már 3-án elfoglalták. Attól kezdődően van
nak dokumentumok a németek kegyetlenkedéseiről (a környéken több mun
ka- és más jellegű tábor volt). Megdöbbentő, szóval alig kifejezhető annak a
német és lengyel nyelvű felhívásnak a szövege, amely szerint, ha valaki két
márkát befizet, akkor megküldik neki férje-felesége földi m aradványait. . .
A ciechanówi muzeológusok ezek mellé tették az ellenállás és az újraéle
dés dokumentumait. A negyvenedik évforduló jegyében rendezett emlékkiál
lításon a lengyel városok emlékműveinek kicsinyített másai láthatók. Összes
ségében olyan benyomással távozott a látogató, hogy a fájdalom és a hősies
ség együtt kapott méltó kifejezést.
Az is jellemző persze, hogy nemcsak a hivatal őrzi a múltat. Tadeusz
Grzankowszki sapkás boltjában például katonai kitüntetések és fegyverek so
rozatát nézhettük meg (s mellettük még számos érdekes régi tárgyat). Az
üreg mester oly szakember lett, hogy a múzeum munkatársai járnak hozzá
olykor értékes tárgyakért. Azt is meg kell említeni róla, hogy házának egy
részét bérbe adta, hogy a vajdasági könyvtár irodáit el tudják helyezni. . .
A múzeum épületétől csaknem egyenes úton cl lehet sétálni a várig. Ö szszekapcsolódik így a múlt-jelen-jövő. Ciechanów vajdaságban 412 ezer ember
29
�él, s hatvanhat százalékuk falvakban. A székhelyváros félezer lakosú. Meg
tudtuk, hogy a régi ryneket (vásártér) keskeny, kanyargós utcák fogták köz
re. A város vezetői és lakói azt szeretnék, ha mindent megőrizve, építhetné
nek szélesebb sugárutakat.
A GRU NW ALD I C SATATÉREN
Ha a múltról kezdtünk el beszélgetni, akkor előbb-utóbb előkerült Grunwald neve. A múzeumban kisplasztikákat mutattak, amelyek a Kereszteslova
gok lengyel hőseit ábrázolták: Jurand, Zbyszko, Macko és mások arcmását
láttuk. S hallottunk Jagello Ulászlóról, a harcias, ifjú lengyel királyról, aki
az egyesült hadak élén legyőzte a kereszteseket.
„Kimondhatatlan boldogság sugárzott a győztesek arcáról, mert mindnyá
jan megértették, hogy ez az este véget vetett minden nyomorúságnak és gyötrelmüknek. S nem is csak e nap, hanem egész évszázadok súlyos törődésének.
A király, noha tisztán látta a vereség óriási méreteit, mégis mintegy cso
dálkozva nézett maga elé s végül megkérdezte:
- Avagy az egész lovagrend itt fekszik-e?
Mire Mikolaj alkancellár, ki jól ismerte Szent Brigitta jóslatát, így felelt:
- Elérkezett az idő, hogy kitörettek fogaik és leüttetett jobbjuk!” - olva
som Mészáros István fordításában Sienkiewicz szavait, miközben a gépkocsi
suhan velünk a csatatér irányába.
A parkoló környéke már az idegenforgalomra készül; képeket, könyveket
lehet vásárolni, s árulnak virslit, sört. De mi csak a kanyargó utat figyeljük,
s indulunk a múzeumhoz.
Ignacy Padarwski gondolt arra a csata ötszázadik évfordulóján (1910-ben),
hogy emlékművel kellene tisztelegni a hősök előtt. E l is készült a munka, de
csak harminc évig állhatott, mert 1939-ben a németek szétrobbantották. A
nagy gránitkövek ma is úgy hevernek szerteszét. Az új emlékmű 1960-ban
készült cl, s természetes, hogy páncélos vitézeket ábrázol. Az ellenséggel
szembenéző lengyelek arcvonásait hatalmas kockába faragta a művész.
A domb legmagasabb pontján makett mutatja be, miként álltak egymással
szemben a seregek. Tatárok, litvánok, oroszok, lengyelek kémlelték 1410-ben
a keresztesek Grunwald melletti táborát. A makettől balra épült hajdan az
a kápolna, ahol a lovagrend nagymestere meghalt (helyét ma már csak egy
kő őrzi).
A csata menetét Wladyslaw Jagielko irányította. S hogy az odalátogatónak
képzete legyen róla, megnézheti a nagy sikerű filmet. Ha a nézőtéren nem si
került azonosulni a kor hangulatával, akkor a tárlókban elhelyezett tárgyak,
dokumentumok segítenek abban. A tüzetes nézelődés meggyőzött arról, hogy
a lovagrend fegyvereivel és erejével szemben hasonló minőségű állott. Ebből
a kiegyenlítődésből következett, hogy a regény és a film egyaránt azt sugallja,
a csata kimenetelét a nagymester halála döntötte cl. (Nyilván a júliusi hőség
is bágyasztotta a nehéz páncélosokat.)
Ami legjobban megragadott: a tárlókban ott van az 1410. december 9-én
kötött béke másolata és a toruni megállapodás is sok-sok pecséttel. Ezek a
dokumentumok a béke, a megbékélés gondolatát sugározták . . .
20
�PULTUSK PIACTERÉN
A történelmi kisvárosoknak sajátos levegője van. Nem Pultuskban ismer
tem meg ezt a közkeletű igazságot, de kétségtelenül tapasztaltam megjelené
sét. Az autóból kiszállva, ugyanis a gótikus középkorig léphettünk vissza a
képzelt időben.
A korai középkorból, a X. századtól vannak feljegyzések a településről.
Ezekre hivatkozva magyarázzák, értelmezik a nevét. Egyik álláspont szerint
eredetileg Tusknak hívták. De sok tűzvész volt és a lakosságnak csak a fele
maradt meg, ezért tették hozzá a pul szótagot. A másik álláspont: a kisváros
a Pelt nevű folyó mellett feküdt, s arról nevezték el (hangfejlődéssel alakult
ki a mai változat). Nem tudom, melyik változat az elfogadhatóbb, de az fel
keltette figyelmemet, hogy a folyó - a szabályozások következtében - már
négy kilométerre van.
A helyiek büszkén emlegetik, hogy a piactér (rynek) leghosszabb Európá
ban. Körbetekintve, látszik a gótika, a barokk, a klasszicizmus hatása az
épületeken. A hajdani főtérről az utcák derékszögben vezettek cl, de ezt ma
napság nem látni. Mégis, a történelmi folytonosság bizonyítéka, hogy 1827ben épült a rendőrség - s ma ugyanannak használják. Ahogy visszaléptünk
időben a XIX . század elejére, már hallani is Napóleon nevét. 1806-ban járt
arra néhány napig, következésképpen, a város neve szerepel a párizsi diadal
íven. A környékbeli lápos területen állt szemben egymással a francia és az
orosz sereg. Az ágyúk párbaja után kiderült, hogy francia gárdisták rohama
ellenállhatatlan, ezért az oroszok a felszerelést hátrahagyva, elvonultak. Mind
járt futárt küldtek a vezénylő tábornokhoz: „Minden ember megmenekült.”
Ugyanakkor Napóleon is kapott jelentést: „Veszteség nélkül győztünk!” A
császár azután Pultuskban kaszárnyát rendeztetett be, az egyik templomban
pedig istállót. . .
Megnézzük a folyópartot is. A városok kialakulásában egész Európában
fontos szerepe van a víznek. A lengyel szokás ugyanez volt. Pultuskban a fo
lyópart föltöltése után építették a várat. Először 1120-ban fából, később gó
tikus stílusban, kőből. Ellenség sokszor tört a városra, mert gazdag kézmű
vesek, kereskedők lakták. 1 336-ban például négyszer rombolták le és építet
ték fel újra a várat! Későbbi századokban egy püspök kapta ajándékba, s ő
szép templomot húzatott fel, kő és tégla kombinációjából, mazówiai stílusban.
A tulajdonos a X V III. század végén közkönyvtárat nyitott meg ott, s a po
kol tüzével fenyegették meg azt, aki onnan könyvet merészel kivinni. A fi
gyelmeztetés használt; a X IX . század elején tűzvész pusztított, de a könyve
ket senki nem merte menteni, nehogy az inferno legyen a jutalma . . .
A virágkor a gótikával esett egybe. A X III-X IV . században fejlődött a
kézművesség; ötvenöt céh létezett, s szükségképpen kialakult a kereskedés.
A mesterek legszívesebben a piac köré települtek. A házakban alul műhely,
fent pedig lakás volt. A piacteret a templom és a vár zárta le.
A gazdagság nemcsak az ellenségnek volt vonzerő, csábította a művészeket
is. Nem véletlen, hogy az első lengyel iskolák egyike Pultuskban működött,
a krakkói egyetem filiáléjaként. Sok professzor települt át a fővárosból. Pul
tuskban jött létre az első mazówiai nyomda. Kórház, színház létezett. Mind
ez azt mutatja, hogy a kézművesek, kereskedők szívesen áldoztak a kultúrá
31
�ra! Hogy milyen volt a színvonal? Jelzi ezt egyetlen adat: tanított Pultuskban
az európai hírű, latin nyelvű költő, Sarbieski. A XIX . század második felé
ben ott lakott Viktor Gomulicki, a költő, aki az 1865-as lengyel felkelés he
lyi eseményeit megírta. (1974-ben szobrot kapott a helyi kisiparosaktól!)
A hajdani élet szempontjából az sem kevésbé érdekes, hogy volt Pultusk
ban olyan püspök, aki nyilvánosan tartott szeretőt. Az asszony nevéből ke
resztelték el ott a könnyűvérű nőket äowronkának . . .
A második világháborúban Pultusk szinte teljesen elpusztult. A varsói épít
kezések befejezése után jutott pénz a pultuski történelmi városmagra. A gyá
rakat, s az emeletes házakat a hajdani határon kívülre telepítették, hogy érin
tetlenül megőrizhessék a régit! Így még ma is régi családok élnek ott. Az
egyik Poznan környékéről települt át, hogy részt vehessen az 1865-as felke
lésben. Az utódok kézművesek lettek. A véletlen úgy hozta, hogy Pultusk ut
cáin sétálva, találkozhattam a család egyik leszármazottjával, aki szakítva a
hagyományokkal, húsz évvel ezelőtt egyetemet végzett. Dantel Ciok ő, a vaj
daság titkárságának vezetője tíz éve. Korábban közel fél évtizedig Pultusk
polgármestere volt. Ő beszélt arról a kuriózumról, hogy Lengyelországban
egyedül ott tartanak érettségi találkozót: ötévenként, hivatalos keretek kö
zött . ..
A vár, amiről már szó volt, tulajdonképpen egy nagyobb vadászkastély,
amit már hosszú ideje renoválnak. Mert 1975-ban döntött úgy a kormányzat,
hogy ott lesz a külföldi lengyelek központja. Anyanyelvi táborokat, tudomá
nyos üléseket terveznek, s még azt, hogy a hazalátogatóknak üdülési lehető
ségeket biztosítanak. A D om Polonia megnyitása fontos esemény lesz a kis
városban.
A várból a folyó partjára érve, hallgattam a beszámolót az árvízről, ami
1979-ben pusztított. Még a központban, a kórház körül is egyméteres víz ál
lott, magasabb szinttel, mint a folyóban. Pontonhidakat kellett verni, hogy a
lakosok közlekedni tudjanak. Utóbb kiderül, hogy a katasztrófa előtt az ese
mények túl gyorsak voltak. A víz nyomására a gáton belül buzgárok kelet
keztek, s oly méretűek, hogy húsz perc alatt döntötték a várost. A gyorsasá
got jelzi, hogy az étterem vendégei és pincérei nem tudtak eltávozni. A fel
szolgálók az asztalokra állva, kiáltoztak segítségért. . .
Mindezeket hallva, nem kerülhettük meg a kérdést, hogy milyen a jövője
egy műemlék kisvárosnak? Az akkor új, alig egy hónapja hivatalba lépett ta
nácselnök arról beszélt, hogy szeretnék befejezni a megkezdett beruházásokat,
kettő alatt hat év munkáját elvégezve. A régi épületek felújítására az ország
ból száznegyven szakembert hívnak meg. 1988 tavaszára tervezik a D om Po
lonia megnyitását. Kórház építésébe fognak, mert a jelenlegi az 1876-ban ké
szült épületben működik. Az iparból csak annyit és oly mértékben fogadnak
be, amennyi nem rontja a városképet. A helyi műemlékvédelem súlyát jelzi,
hogy velük minden tervet egyeztetni kell. „E z megtörténik - mondta az el
nök - , de a következmény, hogy minden beruházásunk legalább egy évet ké
sik. Nem sajnáljuk a pénzt a régi megóvására. Megtiltottuk például a bádo
gos tetőfedést, a cserép az igazi.”
A tanácsház és a könyvtár nincs messze egymástól. Az évszázadok már elfeledtették a püspöki átkot, mert a mai könyvtárosok a forgalomra büszkék.
32
�Ötezernél több beiratkozott olvasójuk van. A Biblioteka Publiczna Joachim
Lelewel nevét vette fel, s jelmondatuk, a névadótól származik: „A könyv
tár nem azért van, hogy csomagba legyen bezárva vagy csak díszként szol
gáljon, hanem azért, hogy mindenki használja.”
A K R A S IN S K IA K F Ö L D JÉ N
A húsz hektáros, szép parkban álló neogótikus múzeum igazgatója, Janusz
Królik anekdotával fogadott. Épp angol vendége volt, amikor meglátogatta
egy kilencvenéves paraszt, aki csodálkozva hallotta, hogy a brit még nem
beszéli nyelvüket.
- Először van itt? - kérdezte.
- Nem.
- Akkor miért nem tud lengyelül? - tette fel a nemzeti önérzettől sugallt
kérdést az öreg . . .
Janusz Królik előre jelezte, hogy ebben a múzeumban az irodalom, a mű
vészettörténet és a történelem együtt jelenik meg, s ahhoz, hogy értsük a ki
állított anyagot, a X IX . század elejéig kell visszalépnünk időben az ő segít
ségével. Az a fellendülés időszaka a lengyel kulturális életben. A főnemesek,
köztük a Krasinskiak, áldoztak a művészetekre.
A családban Zygmunt egyetlen fiú volt, akit nem nagyon érdekelt a gaz
dálkodás, bár édesapja erős kézzel igyekezett irányítani (a fiút azonban nem
sikerült megnősítenie). Opinogóra volt a családi birtok egyik közepe, s az
apa épp azért ajánlotta fel Zygmuntnak, mert alkalmasnak ítélte a családala
pításra . . . Az épület attól kezdve a Krasinskiak lakhelye volt. Az első vi
lágháború alatt megsérült, s hosszú ideig nem is renoválták, mert a család
utolsó sarja pénzét varsói könyvtárépítésre költötte. A bibliotékát a németek
felrobbantották, s akkor pusztult el sok értékük. Így amikor 1961-ben az opinogórai kastélyt felújították, nehézséget okozott, hogy miként rendezzék be
(az első években csak öt tárgyuk volt, most százharmincnál tartanak).
A kiállítás célja, hogy a család életén keresztül bemutassa a látogatóknak
a romantikát (hiszen hivatalos megnevezése: Múzeum Romantyzmu). Három
téma köré csoportosít: a Krasinskiak, a neogótika, a napóleoni korszak. Zyg
munt apja ugyanis a császár tábornoka volt, ami hosszú ideig meghatározta
a család életét. Az általa irányított semosierrai csatában tömegesen haltak
meg a lengyelek. Így neve összeforrt az értelmetlen áldozat fogalmával. S
miért hagyta meg a franciabarát főnemes birtokait a cár? - kérdezem. A vá
lasz egyszerű: a tábornok egy idő után átlépett orosz szolgálatba . . .
A nagy költők közül Zygmunt Krasinski az egyetlen, aki nem a Wawelban
van eltemetve. Életútja tanulságos. Párizsban született és ott is halt meg (négy
hónap után vitték haza). Világfias nevelést kapott, nagyon szeretett utaz
ni. Minden útjára pontosan száznegyven tárgyat vitt magával (azokból két
kis zománcarckép látható a múzeumban). Két hétnél hosszabb időt sehol sem
bírt ki, legszívesebben Drezda és Párizs között utazgatott. De érdeklődéssel
fordult Kelet irányába is. A görög szabadságharc iránti szimpátiája Irydion
című elbeszélő költeményéből látszik. Az akkori időknek megfelelően, általá
ban név nélkül írt, esetleg annyit kanyarított alá: Barát. Életében költőként
alig ismerték. Legforgatottabb műve a Nem isteni színjáték (határozott cél
33
�zással Dante művére). Abban az elbukó nemesi osztályt siratta el, s ezért ma
sokan azt tartják róla, hogy jóstehetsége volt. Dokumentálható, hogy jó ba
rátság fűzte Mickiewiczhez. Van egy közös történetük. Egy alkalommal ki
rándulni mentek hármasban. Odiniecet Krasinski akkor tanította pisztollyal
lőni, társai pedig őt rímeket faragni. . .
Zygmunt Krasinski levelei mostanában kerülnek elő, s Janusz K rólik vé
leménye szerint ezek némileg módosítják a róla alkotott képet. A több ezer
darabban nem könnyű az eligazodás, mert családi vélemény, hogy nem min
dig írt igazat, s ezért egy-két küldeményét később átjavították. Említettem
már a nevelését. Jellemző, hogy nyolcéves korában három nyelven beszélt,
tizennégy évesen pedig beíratták a varsói egyetemre jogot tanulni. Gyermek
kora a művészetek közelében telt el. Az apa ugyanis nagy rendezvényeken
adatott elő klasszikus és romantikus alkotásokat. Ezzel kezdődött ellentétük.
Ő apjával szemben a romantikához vonzódott. Összeütközésekhez egy ada
lék. Lakodalmát apja rendezte meg nagy fénnyel. Ez nem tetszett Zygmuntnak, ezért a kastély parkjába, a szépen megterített asztalok közé lemosdatott,
ezüst csengős teheneket hajtatott be. Nagy riadalmat okozva ezzel. . . 1829ben az egyetemről is el kellett távoznia, mert nem tűrte a szabályokat. Volt
persze egy másik ok is. Az apa, a napóleoni hős, a varsói hercegség megala
kulása után, a cár helytartójával egyezkedett. A lengyel hazafiak levele ille
téktelen kezekbe került, megkezdődtek a letartóztatások. A cár lengyel bíró
ságot nevezett ki, s abba delegálták Wincent Krasinskit is. A bíróság nem
hozott ítéletet, csak az apa követelte a szigorú büntetést. „A nép megismerte
igazi arcát” - mondta Janusz Królik. A történet úgy folytatódott, hogy a fő
bíró temetése nagy hazafias tüntetés lett, elment rá minden egyetemista, ki
véve Zygmuntot. A következő napon egyik társa megpofozta. Az egyetemi ta
nács javasolta, hogy menjen át Genovába .. . Attól kezdve főnemesi gőggel
tekintett a pénzre. Feleségével utazgatott éppen, amikor párizsi bankára aki egymilliónál többet őrzött - tönkrement és megszökött. Zygmunt azon
ban azt írta barátjának, a pénznél fontosabb két ember jó kapcsolata.
A család fiú ágon 1940. december 7-ig élt. Az utolsó Krasinski (Edward)
akkor halt meg Dachauban. A családi kriptában Zygmunttól balra ősei, jobb
ra utódai nyugszanak. A neves prózaíró, Zeromski mondta: „ Úgy kívánkozok
ide, mint a muzulmánok Mohamed koporsójához!”
Az opinogórai kastélyban őrzik a tárgyakat és a művek példányait. A haj
dani tulajdonosok szellemiségének megfelelően tartanak az egyik teremben
irodalmi és zenei esteket (1985-ben már a százötvenhetediknél jártak). Az elő
adókra és hallgatókra Zygmunt Krasinski romantikus stílusban megfestett ké
pe néz le.
T Y G O D N IK CIEC H A N O W SK I
A ciechanówi hetilap szerkesztősége nem volt bővében a helynek. Ponto
sabb lett volna, ha munkahelyet mondok, hiszen az újságíróknak valahol öszszegezni kell a riportot, s letisztázni az eszmefuttatást, megfogalmazni a hí
reket. A néhány barakkszerű faépületben ideiglenes közfalak különítették el
a dolgozószobákat. A főszerkesztőébe épp hogy le tudott ülni a társaság.
A főszerkesztő feladataik közül elsőként az ideológiai munkát emelte ki,
másodszor a gondok feltárását. Törekvésük, hogy a vajdaságról minél telje-
34
�sebb kép alakuljon ki az olvasókban. Ebhez viszont szűknek mondta a terje
delmet. A többszínnyomással készülő tizenkét oldal hamar megtelik, ha tár
sadalmi vagy történelmi kérdésekkel foglalkoznak, vagy a megye vezetőit mu
tatják be a Mazówiai portrék sorozatban. Törvényszerű(?), hogy az irodalom
ra, a kultúrára csekélyke hely jut. A lírának egy sarok jut, ahol általában
amatőr költők verseit jelentetik meg. Nem kis elégedettséggel mondták, volt,
akit ők fedeztek fel. Verseknél szívesebben közölnek recenziókat filmekről.
Bemutatnak egy-két rockzenekart. A népi hagyományok ápolása a kulturális
melléklet kedvenc témája. Az csak természetes, hogy a Tygodnik egyik-másik
írása vitát kavar, hiszen a vajdasági kulturális osztály munkatársai nem min
dig úgy látják a kérdéseket, ahogyan a lap.
Mielőtt a kulturális rovat gazdáját megkérdezném, a főszerkesztő még ar
ról beszélt, hogy munkájukat erősen meghatározza, hogy a Trybuna L uduban
állandó rovata van Mazowszénak. A vajdaság egy részében olvassák az
olsztyni területi újságot, így a tájékoztatásban van valamiféle verseny is. Hoz
zátéve, hogy a lengyel televízió minden szerdán fél hétkor összeállítást sugá
roz Mazowszéról. (Amikor ott jártunk, akkor épp a vajdával készült riport
Ciechanów fejlődéséről.)
Hogyan foglalkoznak a fiatal költőkkel? - kérdeztem a kulturális rovat
munkatársát. „Azt nem tudom - válaszolta - , mert a verssarkot nem én gon
dozom, hanem egy külsős.” Végül csak kiderült, hogy a beküldött műveket
lektorokkal bíráltatják el, s a vélemény után döntenek a közlésről. „A vajda
ságban kevés az irodalom iránt igazán érdeklődő olvasó” - summázta véle
ményét. Aztán meg arról szólt, hogy minden évben rendeznek irodalmi na
pokat, ahol valóságos seregszemle alakul k i . . . A két állítás közötti ellent
mondás feloldása később történt meg - a művelődési házban.
A Z A M A T ŐR Ö K K L U B JÁ B A N
Meghívást kaptunk a ciechanówi, nem hivatásos alkotóktól egy kis beszél
getésre. A művelődési ház klubjába lépve örültünk annak, hogy nem alakí
tottak ki külön elnökségi asztalt, csupán egy kört, ahol bárki bárhol helyet
foglalhatott.
A vendégeket illette volna az első szó, én mégis azt kértem, beszéljenek
magukról. Az amatőr irodalmi klub 1972-ben alakult, költők, írók, népmű
vészek, szobrászok részvételével. Többféle elképzelésük volt: életkorra ala
pozott érdeklődési köröket akartak kialakítani, azután olyat, amelyikben a
nemzedékek együtt dolgoznak. Az utóbbi álláspont győzött. Gyakorlattá vált,
hogy elmennek iskolákba tehetségkutató célzattal. A teljes nyitottság egyik jel
lemző vonása a klubnak.
A ház igazgatónője száz állandó és aktív tagról beszélt, de azt is megem
lítette, hogy ennek a számnak a kétszerese is részt vesz olykor egy-egy fog
lalkozáson. A hónap egyik vasárnapján tizenhárom órakor jönnek össze (a ta
lálkozókat a szesztilalom előtti időben meleg sörrel kezdték). Ezeken új mű
veket mutatnak be. S a legjobbaknak díjakat adnak. Ha valaki háromszor
nyert, akkor kapott egy bronz kupát. Volt, aki sokszor nyert - és hazavihette.
Havonta egyszer a vajdaság székhelyén kívül is találkoznak. Így jelezve, hogy
szélesebb körben szeretnének hatást elérni. A hagyományokhoz úgy kapcso
lódnak, hogy két nagy rendezvényüket húsvétkor és karácsonykor szervezik
�MLAWAI D IÁKOK KÖZÖTT
Természetes, hogy a gimnazisták érdeklődnek még nem ismert dolgok iránt.
Természetes - mondom
s közben az emberben mindig meglevő kíváncsi
ságra gondolok. Ez ült ki ugyanis a mlawai fiatalok arcára, amikor két is
meretlen magyar írót bemutatott nekik a helyi művelődésügyi felügyelő. Azt
persze nem lehetett mérni, hogy Papp Árpád szavai vagy az enyéim mennyire
voltak fontosak a diákoknak, de az érdeklődésből arra következtettünk, hogy
sikerült felkelteni a figyelmet, kíváncsiságot a Balaton és Somogy megye iránt.
Fél óra elteltével ugyanis kérdeztek: van-e amatőr irodalom, milyen a ma
gánkiadás lehetősége, nem érezzük-e a cenzor hiányát? Az meglepetést oko
zott, hogy nálunk nem kell cenzori engedély. Az egyik tanárnő a helyi ama
tőrklub xeroxkiadványát mutatta, ami húszoldalnyi sem volt, de rajta volt
az engedély jele. Bármi jelenik ugyanis ott meg - akár csak négyoldalas, fű
zött valami - , nem kerülhető meg a vajdasági tanács épületében székelő
cenzor.
A diákok magyar irodalmi különórája a könyvtárban volt. A helyiek fi
gyelmességből az asztalokra előkészítették Szabó Magda (Régimódi történet),
Munkácsi Miklós (Fattyú), Karinthy Ferenc (Budapesti tavasz), Bárány T a
más (Város, esti fényben), Boldizsár Iván (Halálaim) műveit lengyel fordí
tásban.
Mi a helyi irodalmi kör kiadványát forgattuk érdeklődéssel. A Mlawskie
refleksje válogat a tagok érdemes munkáiból. Ez tulajdonképpen egy füzet
sorozat, amiben egyszerre talán tizenöt vers jelenhet meg.
A mlawai könyvtár alaposságát az magyarázta, hogy 1901-től erednek ha
gyományai. Hajdan a Népszövetség használta az épületet előadások, bálok
rendezésére. A háború után természetesen újjá kellett építeni a könyvtárat, s
akkor alakították a felnőtt- és a gyermekrészleget. Az utóbbiban — mondták
- Szabó Magda Álarcosbálja a legolvasottabb, mert a lengyel televízióban
bemutatott A bigél-sorozat után érthetően megnőtt az érdeklődés.
T A L Á L K O Z Á S A V A JD Á V A L
A vajdaságba érkezésünk első napján megtudtuk a ránk váró részletes prog
ramot, Lucyna Kuczynska-Reduch és Józef Kostrzewa még az órabeosztást is
közölték. Csupán egy ponton volt bizonytalanság, hogy a vajda vagy a he
lyettese fogad-e bennünket. Az adott napon végül is J erzy Wierchowski, a
vajda szakított időt arra, hogy a kulturális együttműködés lehetőségeiről be
szélgessünk. Nem hallgatta cl, hogy mennyi gonddal kellett szembenézniök.
Tetszett az őszinte szókimondás. Meg az is, hogy az irodalmi, művészeti kap
csolatok konkrét, programszerű megvalósítását szorgalmazta. „Ismerem a ma
gyaroknak azt a tulajdonságát - mondta - , hogy fellobognak, mint a szalma
láng, és azután az első nehézségnél elalszik a tűz. A közös munkához más
fajta hozzáállás kell!”
Sok utazás, a vajdasággal való ismerkedés után búcsúest Plonsk közelében.
A szálloda különtermében ajándékok, javaslatok és fogadkozások követik
egymást. Kossuth szavai járnak eszemben a megajánlás és a kivételezés lelke
sedésének különbözőségéről. . . S még az, vállaljuk, tehát közvetítenünk kell
Ciechanów üzenetét!
�JÁVOR OTTÓ
Ismét Grassról
Gyakran halljuk, leírjuk: humanizmus. Í gy, a régi, latinos formában, így
van szárnya a szónak, mint ahogy szép rokonának: a virtusnak. Egyébként
lefordíthatatlan. Talán mert annyi minden van benne. A z is, hogy kötődés.
H a ez igaz, márpedig - véleményem szerint - igaz, akkor nincs mit cso
dálkozni rajta, hogy ez a szó: humanizmus, egymaga a gondolatok laviná
ját indítja cl, életünk elfelejtettnek hitt mozzanatai elevenednek föl, egy
máshoz illeszkednek, súlyuk van és sebességük, bennünk vannak és mi ben
nük, kiderül, nincs elhanyagolható élmény, minden lényeges, már-már meg
határozó. Mert nem pusztító, fojtogató hógörgetegről van szó, hanem az
együttlátás, együttátélés képességéről, mely a lét teljességének a megérté
séhez segíthet. Bizonyára lesznek, akik igazat adnak, ha azt mondom: a
visszapergetett élet erőt, lehetőséget nyújt a továbbéléshez. V agyis földe
ríti környezetünkhöz fűződő kapcsolatunkat, előbb-utóbb eljuttat az ön
magunkkal való szembenézésig, ezzel feladatot, programot is ad, adhat.
Nemcsak saját magunknak, akár egy népnek is.
Az ifjúság idézése így lesz az az anteuszi erő, írói szemléletet meghatá
rozó mindazok számára, akik szinte már tudatosan fogadták első élmé
nyeiket. Befogadták és megőrizték őket. Belőlük építkeztek, nábobként tékozolták, mégis velük és rajtuk emelkedtek egyre magasabbra. Számos ne
vet lehetne példának említeni D ickenstől T. M annig, Solohov ig. Én a sor
ból a mai német irodalom világirodalm i rangú képviselőjét emelem ki:
G ünter G rasst.
„M it mond a Keleti-tenger?” - hallottam egyszer Grasst, amint saját
versét mondta. Hangutánzó szavakkal adta meg a választ a kérdésre. Csap
kodtak, bugyborékoltak, sírtak, sírtak, sírtak a hullámok. H ányan hallgat
ták M ikes K elem en fülével? Hány arcot, szívet legyintett meg az elvesz
tett éden, a honvágy szomorúsága? A z „eseményre” odalihegők közül szin
te senkit. Csak azokat, akik mélyen magukban hordják a tragédiákat és a
megértést. Mert vigyázat, mindezt nem lehet sem nosztalgiával fölhígíta
ni, sem sovén dühökkel befeketíteni. Grass minden sora ellentmond az
ilyesféle próbálkozásnak. D e vajon? - ismét a kérdező kétkedés, mely jól
illik korunkhoz, az íróhoz, aki kijelenti: „M inden virág közül legjobban a
világosszürke, egész évben nyíló szkepszis tetszik nekem. . .” , s egyik hősé
nek gúnyneve: Zw eifel - kétlem - hányan ismerik igazából Grass sorait?
Hiszen - véleményem szerint - máig legjellemzőbb, legmeghatározóbb re
gényének, A bádogdobnak sem volt hazánkban átütő sikere, pedig kiváló
fordításban olvasható. Igaz, 1973-ban, tizennégy évvel az eredeti megjele
nése után adták ki magyarul. Megkésett, mondhatják - mondják is. Én
nem értem, alapvető, tehát életünket egyenesben tartó kötődések, ha úgy
tetszik: érzelmek, miként „késhetnek meg” .
37
�A z irodalom akkori „fenegyereke” - rég szétfoszlottak a külsőségek,
maradt a lényeg - éppen ezzel a személyességgel vált rokonszenvessé, er
re a kötődésre építi motívumait, jelképrendszerét, ez támogatja művészi
kvalitásait: a különleges képzeletet és a megragadó, plasztikus ábrázolást
segítő, rendkívüli nyelvi erőt. S mindennek az alapja - nem kétkedve, nem
kérdőjellel írom le - a humanizmus.
Engem is ez ragadott meg Grassban, s első lengyelországi utam ezért
vezetett az író szülővárosába, történeteinek színterére, Gdanskba. Több
féle meglepetésben volt részem. A z egyiket maga a város okozta; az új
jáépítés nagyszerűsége, az eredetihez való hűség, s műemlékvédelem hoz
záértő megvalósítása. Ezért éreztem nem csak. tornyoknak a tornyokat,
ezért görnyedt századok borzalma, derűje a boltívekben, hajlatokban. T a
lán a mai ember kezének többlete volt bennük.
A másik élmény áramütésként járt végig. A dobok. A bádogdobok. „ A
mama m inden hét csütörtökjén vásárolt be a városban. Legtöbbször ma
gával vitt. M indig magával vitt, ha ismét meg kellett venni a Szénapiac
nál az Arzenál bazárban Sigismund M arkusnál az új dobot. A bban az id ő
ben - héttől tízéves koromig - két hét alatt tönkretettem egy dobot.” (A
bádogdob.) Ugyanettől a helytől pár méterre egy játéküzlet, kirakata tele
bádogdobbal. Higgyünk a jelképeknek! M ert minden megvolt a valóság
ban. Soha nem gondoltam volna, hogy egy zseniális író ennyire, ahogy
m ondják: egy az egyben - ragaszkodik képzeletének ugródeszkáihoz. A z
utcák, a terek, a templomok: a Szent Katalin, Szent János, Szent Brigit
ta. . . a K an d ur utca, a Vasmacskakovács utca, a Raktársziget „ . . . a par
kok friss májusi zöldjéből emelkedik ki a város téglavörös látk ép e.. .”
(Hundejahre - K utyaévek). M aga Grass vezet kézen fogva: itt a Lengyel
Posta, itt a saspei temető, melynek falánál a nácik 1939 szeptemberében
agyonlőtték a Lengyel Posta harminckilenc védőjét, köztük Jan Bronskit,
a léha, kártyás, gyáva és hős Jant. Most is repülőgépek brummognak a te
mető mögött, megvan a Pestalozzi utca, a sörgyár a vasúti vágány mellett.
„ H a keleti szél fordítja meg a sörgyár kéményén a kakast, és a fekete füst
a gesztenyefák, a sörgyári tó, a jégverem és az Indiánfalu fölött a repülő
tér fe lé kering, savanyúan lecsapódott: megerjedt élesztő áporodottan a
rézüstökből.. . ” (Kutyaévek). A vasúti vágányon túl a Jézus Szíve temp
lom („V asárnap tengerészeknek lelkigyakorlat” - hirdeti a felírás), itt ült
bele Oszkár, a „törpelábú dög” M ária ölébe, miután a „robbantó banda”
lefűrészelte a szoborról a Kisjézust. D e folytathatnánk az újrafelfedezést
a város környékén, Sopotban, a kasub vidéken (Grass mindig utal kasub
és lengyel őseire, kifejezve mindegyik nép iránti rokonszenvét), hol kasub
népművészeti múzeum is van, az olivai erdőkben, a szomszédos krumpli;
földeken. Ú gy is mondhatnánk: minden leírásnak forrás-, sőt jelképi ér
téke van. A z író alakjainak is.
A legismertebb - figurát nem lehet írni, mert annyira démoni, hogy
túlnő a szón, a „hős” megjelölés, pedig nem jön tollhegyre - Oszkár. So
kan elemezték, rávilágítottak szerepére. A z alulnézetből vizsgált, emberellenessé vált német történelem torz és korcs hajtása, a jó ellentéte. A há
ború befejezésekor kezd nőni, de — újra a jelkép: kicsi maradt még
az
ember, nem okult eléggé - növekedése abbamarad. Ugyanakkor ő az írói
szándék legmarkánsabb megtestesítője, továbbadó rezonőr, eszköz is egy-
38
�ben, hiszen — bármilyen furcsa - ő a szülőföldhöz a kapocs. E z az egyetlen
rokonszenves vonása. M ert ebben érzelmileg azonosul
megalkotójával,
Grass-szal. A legszebb példa erre az a pillanat, amikor örökre elhagyja
Danzigot, és „mozgékonyságát még megőrző” szemével búcsút int a város
nak. Torokszorító.
G ünter Grass művészi szemhatára egyre tágul, de az erőt adó alap, a
lélek pihentetője, hova akár csak egy utalással mindig vissza-visszatér: az
ifjúság, a szülőföld, a szülőváros. M íg a B ádogdobban (B lechtrommel,
1958) és a hatalmas, lírai körképben, a K utyaévekben (Hundejahre, 19 6 3)
a második világháború, illetve annak emléke foglalja el a központi helyet,
az 1969-ben írt örtlich betäubt (Helyi érzéstelenítés) továbblép időben,
eseményben, a diákmozgalmakkal, azok leszerelésével foglalkozik. A fő
hős, a nyugat-berlini tanár, E b erhard Starusch azonban ugyanaz a személy,
aki tizenhét évesen Störtebeker néven a danzigi fiatalkorú banda vezére
volt.
Grass ekkor már kialakult művészi elgondolással tágítja műveinek körét.
A z A us dem Tagebuch einer Schnecke, 1972. (E gy csiga naplójából) című
regényében, melyben a történetet gyermekeinek mondja cl, részben még az
ismert szülőföld a színtér (a danzigi zsidóság sorsát ismerteti a náci idők
ben és egy rejtőzködő tanár élményeit), ugyanakkor kiállás ez a könyv a
haladó német politikai eszmék, a szociáldemokrata párt, személy szerint
W illy Brandt mellett. A régi anarchista lázongás helyébe a józan, de már
nemcsak a német népet érintő politikai törekvések melletti érvelés lép, az
zal a rezignált felismeréssel, hogy a csiga a haladás.
A lepényhal (D er Butt, 1977) ismét térben és időben kiszélesedő, gon
dolataival korunk lényeges társadalmi kérdéseit fölvető hatalmas
epika,
egy groteszk madáchi alkotás. Itt nincs mód foglalkozni vele, csak annyit,
nem a női emancipáció gondolata az elsődleges a műben, hanem az
a
meggyőződés, mely a legkülönbözőbb módon kap hangot, hogy
az apró,
embert szolgáló cselekedetek - a burgonya elterjesztése például - mindig
több hasznot hajtottak világunknak, mint az erőszakos „történelemcsinálók” . Saját nyilatkozata szerint politikai tapasztalatai nélkül nem jött vol
na létre a regény, de: „. . .írói tapasztalatok nélkül sem, amelyeket a po
litikai tapasztalatok mellett gyűjtöttem.”
Teljes a kép. Nem „körvonalak” és nem „kibontakozók” . Készen áll a
mű. A tudatos írói mű. Sok-sok ezer oldal, de egyetlen öncélú sor nincs
benne. Rettenetes távlatot fest számunkra, de az elborzasztó kép is minket
szolgál, téged, engem, mindnyájunkat. Hogy talán még vissza lehet fogni
a halál lovait. „A z idő, akárcsak a többi nyersanyag - eltűnődik” - írja az
1980-ban kiadott Kopfgeburten oder D ie Deutschen sterben aus (Agyszü
lemények, avagy kihalnak a németek) című regényében, melyhez egy tá
vol-keleti utazás adta az indítékot. Persze jól tudja, nem így van. M ég egy
olyan korban sincs így, ahol az „önm egvalósítás” lett a divatszó, ám csupa
önpusztítót látunk magunk körül, s az imádság csak egy helyen módosul:
„M indennapi benzinünket add meg nekünk ma. . . ” A z éhség, a túlnépe
sedés általános gondja közt éppen Kínában teszi föl fricskaként a kérdést:
vajon elbírna-e a világ egymilliárd németet? (S folytathatnánk:
angolt,
magyart, csehet stb.)
A legutolsó regény: D ie Rättin, 1986 (A patkány - nőnemben) a lezá39
�rás. A z emberiség, a világ lezárása többszörösen előidézett atomkataszt
rófával. Mint a haláltáncban, ismét megjelennek a régi ismerősök, regény
hősök, maga Oszkár is, hatvanévesen, újra az emlékek, melyek nélkül nem
lehet élni, úgy látszik: alkotni sem, s melyeket oly nehéz hátrahagyni. Ha
lesz kinek. Grass elbűvölő stílusa, áradó, sodró költőisége, művészi és gon
dolati ereje a megmaradás, nem a túl-, hanem az okos továbbélés reményét
tartja meg az olvasóban. Ő , az idén hatvanéves író, a humanista, megtette
a magáét. A többi rajtunk múlik.
KOVÁCS GYŐ ZŐ
Metamorphosis Transsylvaniae
A cím így általános. A por Pétertől kezdve kétszáz esztendőn át, újra és
újra napirendre került E rd ély változása. M indig más-más szellemi-gondo
lati töltéssel. Változott a nézőpont is, s főként az aktualitások sora, ami
ért leírták ezt: Metamorphosis Transsylvaniae. Általánosságban az elmond
ható - s jelen írásunkra is vonatkozik
hogy mindig korszakhatárt je
lölt. A k ár E rd ély életét írták le, akár útirajzot készítettek. Akarták-e vagy
sem, mindig megragadták a specifikumot, azt, ami erdélyi. A történelmi
társadalmi és politikai mozgásirányok ezt szinte parancsolóan előírták.
Jelen sorok írója mindig érdeklődéssel fordult Erdély felé; már
csak
azért is, mivel mindkét szülői ágon - ha nem is a szó szoros értelmében
vett Erdélyről beszélhetett - e tájhoz kötődött. Partiumbéliek a szülők:
Érm ihályfalva (az apa jogán) és Nagyszalonta (a másik ágon) e földrajzi
meghatározó pontok.
Am int gyerekkorában is észrevette, az a bizonyos transzilvánizmus tar
talomban és földrajzi megfogalmazásban is változott. Valam i öntudatot,
valam it, ami a magyarországitól megkülönböztette - hordozott magában.
M a már jól tudom, inkább a Királyhágón innen- és túli nézőpont közötti
különbséget jelentette, jelenthette; akkor, amikor e fogalom és ideológia
- transzilvánizmus - valam iféle bezárkózást s ugyanakkor valam iféle, igen
sajátos, világra tárulkozást jelzett és jelentett.
A hetvenes és nyolcvanas évek Erdélye a Román Szocialista Köztársa
ság része, egészen új vonásokkal fogadott. S én éppen e másultságra, a gon
dolatiság változásaira voltam kíváncsi, a szó igen jó értelmezésében. Mert
a társadalmi szerkezeti változások, az életmód radikális át- és megválto
zása, az urbanizáció, a nagyfokú iparosodás stb. - mindez nem csak Rom á
nia, E rd ély sajátja. A szokások - bizonyos értelemben - a „felgyorsult
idő” tempójának arányában univerzálódtak. Ezt - némi túlzással - Euró
pa, vagy Közép-K elet-Európa bármely országában megtalálhatjuk. De en
gem az érdekelt, s erre végeredményben választ is kaptam a többszöri ott
létem alatt, hogy miként gondolkoznak Erdélyben az életről, a társadalmi
40
�haladásról, miként ötvöződik a múlt hagyománya a mai szocialista élet
mód követelményeivel. M ert mégiscsak arról van szó, hogy Erd ély sajátos
régiója Közép-Kelet-Európának, Románia negyven megyéjéből tizenhatot
itt találunk; s a forgószelek kavargásai után miként sikerült, sikerült-e tár
sadalmi egységbe kovácsolódnia e tájnak?
A történelmet, kiváltképp 1920 óta, jól ismerjük. Erre kár szót veszte
getni; e tudati szférában - kölcsönösen - sok sértettség halmozódott fel.
Am ikor Marosvásárhelyen a Rózsák terén megálltam, s aztán ismerked
tem a várossal, nekem a városi kőrengetegből a jellegzetest, a gyökereket
kellett kihámoznom. A z egységben és szétszórtságban az összetartozót kel
lett megtalálnom, a nemes gondolatokat valóban szép nyelvi
beszédben
való kifejezésben, a múlt és a jelen ölelkezését, az átszűrődéseket kellett
jól is helyesen kihallanom. Nemcsak M arosvásárhely egyedülállóan szép
városközpontjában, de a Székelykő alatti csendes Torockón, vagy a mármár kisvárosra emlékeztető Székelykeresztúr városközpontjában éppúgy,
mint sárdagasztó mellékutcáiban. A hagyományban mi az élő? E z izgatott,
s ezt fürkészem máig. M i az, ami Sztánát (ha alatta, a sikongó sínpárokon
elrobog a vonat), ami Segesvárt és Fehéregyházát (ha surranó autók süví
tenek el az egykori csatatér mellett) élővé teszik?
Bizonyos - pozitív - választ, eligazítást nyújtanak a már híressé vált
egyszemélyes szellemi alkotó műhelyek; Szabó T. A ttiláé, Balogh Edgáré,
a múlt és jelen sugárzásában Sütő A ndrás drámáiban.
M i a közös bennük és alkotásaikban? H a velük beszél az ember, ha mű
veiket faggatja?
A z egyetemes, nemes emberi eszmény. E g y hitvallás, mely akár a szo
ba négy fala között, akár a patinás városközpontokban, akár szelíd tája
kon fogalmazódik meg. Ott, a tájban élve, létezve - nem olyan elvontak
e gondolatok: sőt nagyonis világra nyitottak. A szűkebb pátriát éppúgy
magukba foglalják, mint a tágabb, európai horizontot.
A lényeg, s számomra, bárhol fordultam is meg Erdélyben ez volt: ki
alakítani önmagukban, s társadalmasítani egy nemesebb embereszményt.
Miközben elnéztem a távolban a várost félig körbefogó Maros szőke
ségét, marosvásárhelyi barátom csendesen fogalmazott: „ A lényeg a T E S T
V É R szón van, csak a gyűlölködés vaksága ezt nem veszi észre. Viszont
erre mindenki »rámehet«, mi is. Én személy szerint egyesítem magamban
a három együttélő nemzetiség jó tulajdonságait. . . ötvözet vagyok, és ez
így jó, tiszta faj nincs. A z emberiség végül is egy emberként fog és kell v i
selkedjen a távoliövőben, ha például egy katasztrófa éri. Tehát szerintem
lényeg az E M B E R .
Most már összeállt itt két nagybetűs kitétel: más nincs is. Optimista v a
gyok, mert félelmemben, hogy eltűnik az emberiség, nem vagyok egye
dül. . . ”
Számomra megdöbbentő hitvallás volt ez. É s én hiába mormoltam ma
gamban G oethe - általam már oly sokszor olvasott - szavait: „veh eti ész
re - mondotta Eckermann-nak - , hogy a kultúra alsó fokán a legerősebb
és leghevesebb (ti. »az a nemzeti gyűlölködés« - K . G y.). V an azonban
egy fok, ahol teljesen megszűnik és ahol az ember úgyszólván nemzetek
fölött áll, és a szomszéd nép javát és baját ugyanúgy átérzi, mintha a sa
ját népéé lenne. ." - mondom (illetve írom), hiába vágott mindez a tu
41
�datomba az erdélyi tájban - közben vonaton elindultunk M arosvásárhely
ről Székelykeresztúrra, a fehéregyházi csatatér mellett (ahol Petőfi eltűnt),
át Segesváron - barátom vallomása, erdélyi volt, mai és hiteles. Am it - és
ahogyan - megfogalmazott, nem könyvélmény, nem definíció volt, ha
nem X X . századunk romániai-erdélyi valósága, egy sajátos - múltat-jelentjövőt regisztráló - tudatvilág csodálatos vallomása.
A változások (akár Vargyason, akár Kolozsvárott, akár Szalontán) ér
telme az: a múlt gyötrelmeit felejteni és felejtetni akarni, hisz egy új v i
lág tárult elibénk, melynek megvannak a napi gondjai,
s nagy kérdései,
melyekre ott, Erdélyben (is) naponta kell választ adni - közösen. A mo
dern világ káros hatásainak közösen kell ellenszegülni. Sikerül-e ? Ott ég a
gyötrő gondolat bennük, egyedien és kollektiven: mit és hogyan hagynak
hátra örökül a következő nemzedéknek. É s itt és ebben kiváltképpen érez
tem az erdélyi öntudatot. N em különtudatot: a kötelezettség tudatát: kö
telezettségét, mely táplálkozott (s nem is érdemtelenül) a múltból, munkál
a jelenben, s különösen nagy elkötelezettséget érez a jövő iránt. A gyerme
keikért.
Am i még nagyon megragadott: a már említett szép, tiszta beszéd. N em
csak a leírt szavakban, az élőbeszédben. Szinte megdöbbentő a mi szá
munkra, hogyan lehet ilyen szépen és tisztán beszélni?! O ly színesen, oly
képesen, a képi alkotás oly magas szintjén - a mindennapi beszélgetésben,
utcán, boltban, piacon, bárhol. Nem elég az a magyarázat: a hagyományok
ból élnek. Vigyáznak a beszédre, a szavakra, mint a régészeti leletekre, a
félévezredes kályhacsempékre. D e nem hivalkodnak ezekkel. Csupán azt
fejezik ki, szinte szuggerálják: „E z ek vagyunk. Ilyenek vagyunk. Ezért
vagyunk” . Ezt megérezni minden mozdulatukban, minden moccanásukban.
A hétköznapjaikban. Mert valam it megtanultak: a görögtüzes ünnepek,
„csinált” diadalkapuk - elmúlnak, szerteszállnak, clfonnyadnak. Soha nem
beszélnek közmondásokban, valam iféle „ eredetieskedő” bölcsességgel. K i
apadhatatlan tiszta forrást érez az ember, ha őket hallgatja. Miként tisz
ta és szép a táj (amelyet Kazinczy leírt, Orbán Balázs monografikusa n fel
dolgozott). Igaza van B ek e G yörgynek, amikor így fogalmazta meg egyik
legutóbbi kötetének címét: „Itt egymásra találnak az emberek” . Egyszerű,
hétköznapi mondat, miként ama táj embereinek élete (a bihariak), akik
ről szól.
Néhány erdélyi út, megannyi beszélgetés - s máris érthető lett számom
ra, miért olyan találóak írásaik, az írások (könyvek, cikkek) címei. Az élet
nyújtja a megoldásokat - és ők élnek ezzel. Óvatosak, de nem félnek az
élettől. Kemények, de nem nyersek. Igazodnak a világ dolgaihoz. A haza
iakhoz, s a világéihoz. Kemény leckét tanultak és nagy örökséget hordoz
nak. Hű sáfárok akarnak lenni és maradni. A Maros mellett, meg a K üküllő(k) táján ezt tanultam meg tőlük. Nem szégyelltem tanulni. Van mit
tanulni tőlük.
42
�T Ü SK É S TIBO R
Bácskai szép napok
AN YAN YELV
Visz az autóbusz Szegedről a Bácskába, Kanizsára. Előttem két gyászruhás
asszony ül. Magyarországon jártak, temetésről mennek haza. Beszélgetnek.
- Tudja, úgy elfásult a lábam . . . - szólal meg az öregebbik, és megnyom
kodja a térdét.
Meghökkenek. Ismerem a szó jelentését, de a használatban régen találkoz
tam vele. Fölidézem rokon értelmű megfelelőit: clzsibbad, megmacskásodik,
szódavíz ment a lábába. . . Kóstolgatom a szavak ízét. Mindegyik kifejezés
más nyelvi réteget idéz föl. A legszürkébb a köznyelvi „elzsibbad” . Képszerűen eleven s a nyújtózkodó, nehezen mozduló állat képét jeleníti meg a „mcg
macskásodik” . Szellemes, jókedvű fiatalok találmánya lehet a „szódavíz ment
a lábába” . S ennek az idős bácskai asszonynak a beszédében még természe
tes formában él a népnyelvi kifejezés: „elfásul” .
A szó nemcsak fogalmat jelöl, nemcsak megnevez. A hovatartozást is ki
fejezi.
A kanizsai autóbuszon egyetlen szó elárulta, hogy ez az idős bácskai aszszony még az anyanyelv szintjén ismeri és használja a nyelvet.
K A N IZ S A , H U S Z O N K IL E N C E D SZ E R
1952-ben rendezték meg Kanizsán az első írói tábort, az idén a huszonkilencediket.
Kanizsa mintegy tizenkétezer lakosú bácskai kisváros a Tisza jobb partján.
Gyógyfürdője régtől ismert, korszerű gyógyszállója nemrég nyílt meg. A kis
városban kerámiagyár működik. Rövidesen a majolikagyár is megkezdi a ter
melést.
Az idei írótalálkozó minden korábbinál népesebb. A vajdasági magyar írók
mellett itt vannak a Vajdaság többi nemzetiségét és a köztársaságokat képvi
selő írók is, s a külföldről, Csehszlovákiából, K elet-Németországból, Magyarországról, Szovjetunióból, Kínából, Franciaországból érkezett kollégákkal va
lóságos nemzetközi írótalálkozóvá kerekedett a tábor.
A találkozón körülbelül hetven író vett részt.
Délelőtt szakmai tanácskozások, viták, gyűlések, fogadások zajlanak, dél
után és este kirajzanak az írók a szomszédos falvakba, üzemekbe, hogy az ol
vasókkal találkozzanak.
NEVEK
Nagykanizsa: csaknem ötvenezer lakosú város Magyarországon, Zala megyé
ben, a Dunántúlon.
A Tisza jobb partján, a töröktől hamarabb felszabadult területen fekvő
43
�helység korábbi neve: Magyarkanizsa, illetve Ókanizsa (a templom mellett
álló, lefejezett Nepomuki Szent János szobor talapzatán ez a felirat olvas
ható: „Az ókanizsai ájtatos híveknek adakozásából 1866” ), illetve Stara Kanjiža.
Ma egyszerűen Kanizsának, illetve szerbül Kanjižának mondják.
A Tisza bal partján fekvő, a hódoltságot hosszabb ideig nyögő bánáti tele
pülés neve Törökkanizsa, illetve Nova Kanjiža.
A helységnevekben, a földrajzi nevek változásában benne van a történelem.
SZ E M B E SÍT É S
Aligha gondoltam valaha, hogy lesz idő, amikor Törökkanizsa főutcáján Sza
bó Frigyesnek, a József Attila könyvtár vezetőjének a gépkocsijában fogom
a népdalt énekelni:
H ej halászok, halászok,
Merre mén a hajótok?
Törökkanizsa felé,
Viszi a víz le fe lé . . .
M IR E J Ó A Z ÍR Ó T A L Á L K O Z Ó ?
Mielőtt Magyarországról Kanizsára érkeztem, a korábbi találkozások alkalm á
val már tizenegy vajdasági magyar írót megismertem. Közülük hatan Kani
zsán is ott voltak. Az ötnapos találkozó alkalmával további, mintegy tizen
nyolc-húsz vajdasági magyar íróval kötöttem szorosabb kapcsolatot. Olyanok
kal, akiknek nevét, írásait ismertem, de személyesen még nem találkoztunk,
1981 ősze óta arcvonásaikat is oda tudom fényképezni nevük mellé, ha majd
egy írás alatt vagy egy könyv címlapján olvasni fogom.
M ARAD ÉK
Az egyik esti poharazgatás közben mesélem Tolnai Ottónak:
- Néhány éve egy remek írást olvastam az Új Symposionban. Nem emlék
szem a szerző nevére, annál jobban az írás hangulatára. Azért is megfogta
a figyelmemet, mert teljesen elütött a folyóirat avantgarde szellemű közlé
seitől. Nyers, reális szociográfiai látlelet volt egy szerémségi magyar faluról.
A falu neve meg az írás címe ugyanaz volt: Maradék. Meg kellett jegyezni,
mert ebben az esetben igazolódott a latin szólás: N omen est omen. A név megjelöl.
Tolnai Ottó a vállamra teszi a kezét:
- Nem ismered a szerzőjét? Itt ül a szomszéd asztalnál. Dudás Károlynak
hívják.
Kemény nézésű, fekete hajú, kunarcú fiatalember nyújtja a kezét.
Ma már azt is tudom, hogy a fiatal, tehetséges írónak két kitűnő prózai kö
tete jelent meg. A Szakadó novellákat, a Já rtatás riportokat tartalmaz. Az
utóbbiban a Maradék című írás is olvasható.
K IE G É S Z ÍT Ő M Ű SO RO K
A tábor szervezői jól tudták, hogy hetven írót nem lehet egy hétig a tanács
kozóasztalok mellett tartani. Ezért a szakmai tanácskozásokat, a vajdasági
írók egyesülete elnökségi ülését, a vajdasági irodalmak fejlődéséről rendezett
44
�vitát, az új vajdasági irodalmi lap elindításáról hirdetett beszélgetést, a Fó
rum Könyvkiadó mellett működő alkotók gyűlését hasznos és élvezetes kiegé
szítő műsorokkal kapcsolták össze.
Az írótábor keretében nyílt meg a zombori születésű festőművész, Húsvéth
Lajos (1894-1956) emlékkiállítása: a nagy képek vázlatai is megéreztetik a
bácskai népélet színeire, az alföldi fényekre, a tanyák hangulatára érzékeny
festő sajátos világát. A gyógyfürdő szállójának különtermében négy kanizsai
festő, Dobó Tihamér, Bicskei Zoltán, Nagy József és Csikós Tibor kiállítását
Tolnai Ottó nyitotta meg: mind a négyen Kanizsán élnek, fiatal, kísérletező,
útkereső művészek, talán egy sajátos „kanizsai művésztelep” első bemutatko
zása, egy „kanizsai festőiskola” elindulása volt a kiállítás.
A kanizsai tábor ideje alatt négy olvasó-író találkán vettem részt. Kispiacon tíz felnőtt és öt gyerek jött össze. Kevesebben voltak, mint a találkozó
után rendezett paprikáscsirke-vacsorán. Martonoson az egész általános iskola
várt bennünket a tornateremben. A gyerekek szép műsort adtak, de az iskolai
könyvtár helyett csak néhány, zöld posztóval letakart, poros és elnyűtt köny
vet tudott a könyvtáros mutatni. A kanizsai kerámiagyár beépült már a vá
roska életébe: az üzemben elmondták, hogy a gyerekek városi aszfaltrajzversenyén motívumként gyakran szerepelt a gyár képe. Én arról beszéltem a
találkozón, hogy jó volna, ha a gyerekrajzok is megjelennének egyszer a gyár
ban készített csempelapokon. Vagyis: ha a művészet is beépülne a gyár és a
gyáriak életébe, munkájába. De a kanizsai kerámiagyárnak még saját üzemi
könyvtára sincs. A negyedik író-olvasó találkozó a kanizsai tábor záróünnep
sége volt. A műsort a szabadkai rádió hangszalagra rögzítette.
T É V É T O R O N Y É S T ISZ A -G Á T
A záróünnepség műsorában a külföldi vendégek között Nagyváros születik cí
mű könyvem egyik részletét olvastam föl. A könyv a Magyarország felfedezése
sorozatban jelent meg, szociográfia, azaz társadalomrajz. Egy dunántúli város
mai életének tükrében az urbanizáció kérdéseit faggatja. Hiába tudom, hogy
a városiasodás világjelenség, s hullámai a tizenkétezer lakosú Kanizsát is el
érték már, aggódtam, vajon mit tud mondani egy Pécsről szóló írás, a könyv
egyetlen részlete a vajdasági Kanizsán, az itteni embereknek.
A másnapi közös búcsúebéden Bálint Rudolf, a községi képviselőtestület el
nöke mellé kerülök.
- Érdekes volt tegnap este a műsort hallgatni - mondja Bálint Rudolf. Amikor te olvastál föl, a feleségem hozzám hajol, és azt mondja: Tudom,
hogy mire gondolsz. . . Abban a részletben ugye arról volt szó, hogy amikor
épült a pécsi tévétorony, és a meglazult lépcsőfokok lezuhantak, az emberek
kételkedni kezdtek: sose fog elkészü ln i... nem lesz ember, aki föl mer men
ni r á . . . Hát nálunk még nem épül tévétorony, de épül az új Tisza-gát. A
dózerokkal meg kellett mozgatni a földet, s a tereprendezés, a partépítés sok
szóbeszédre adott alkalmat. Mi lesz, ha megint jön az árvíz? - kérdezik az
em b e rek ... Az előadás után ránéztem a feleségemre: Igazad volt, nekem is
ez jutott eszembe. . .
A Dunántúl és a Vajdaság két külön világ. Pécs és Kanizsa messze esik
egymástól. D e van, ami az irodalmat és az embereket az országhatárokon át
összeköti. . .
45
�ZEN TA
Vendégnek lenni a kanizsai írótalálkozón: kellemes és kitüntető meghívás.
Külföldi vendégnek lenni: kétszeresen az.
Gion Nándor, a Vajdasági Íróegyesület elnökségének tagja, a kitűnő pró
zaíró, az írótábor egyik szervezője már az első nap megkérdezte:
- Van-e valami kívánságod? Kivel szeretnél találkozni? Hová vigyünk cl?
- Talán Zentára . . . - válaszoltam.
Z entán él Varga Zoltán író. Még évekkel ezelőtt a Hídban olvastam egyik
remek, középkori tárgyú, parabolisztikus elbeszélését, akkor jegyeztem meg a
nevét. Varga Zoltánt a betegség születése óta nem engedi a házból kimozdul
ni, tolószékhez köti. Idős édesanyja gondozza. A tollat bal kezének két ujja
közé fogja, úgy ír. A beteg, béna test nagy szellemet - A dy szavával - „lám
pás szép fejet” hordoz. Kodolányi János jut eszembe, a nagyszerű prózaíró,
akit a testén elhatalmasodó idegsorvadás sem tudott megakadályozni az írói
munkában. Varga Zoltán élete és művészete is arra példa, hogy a szellem
ereje le tudja győzni a test esendőségét. Kodolányiról könyvet írtam. Most itt
ülök Varga Zoltán szobájában. Hamar megtaláljuk a közös szót.
Varga Zoltán nevét természetesen jól ismerik a Vajdaságban, írásait közlik
a folyóiratok, könyveit megjelenteti a Fórum Kiadó. Varga Zoltán azonban
nem vehet részt a tanácskozásokon, nem lehet vendége a kanizsai írótalálko
zónak.
Amikor délután elindultunk Szabó Frigyes könytárvezetővel Zentára, több
kollégának mondtam, hogy kihez megyünk. Az autó két hátsó ülése mégis
üres maradt.
Ü ZEN ET
irodalmi, művészeti, kritikai és társadalomtudományi folyóirat. Megjelenik
havonta. Szabadkán szerkesztik, ott is adják ki. A lap immár tízéves múltra
tekint vissza. A vállalkozás lelke, fő mozgatója, szervezője Urbán János író.
Az Üzenet évente pályadíjat oszt. É let jel-miniatűrök címmel - több mint har
minc füzetből álló - sorozatot ad ki. A nagyobb terjedelmű É letjel Könyvek
száma is elérte a tizenhatot.
Az Ú jvidéken szerkesztett, nagymúltú Hidat sokan ismerik, olvassák. Az
újvidéki Fórum Könyvkiadó tevékenysége okkal népszerű. De ki tud a tizen
egyedik évfolyamába lépő, Szabadkán megjelenő, magyar nyelvű Üzenetről?
A folyóirat címe szójátékra csábít. „Ü zenet” -e, aminek csak feladója, kül
dője, kibocsátója van, de nincs, aki várná, befogadná, meghallaná?
FE ST Ő K , K É P E K , K E R E T E K
Szeptemberben Szabadka nem az irodalmi, hanem a látványosabb, a képzőművészeti arcát fordítja a vendég, a látogató felé.
A képzőművészeti találkozó szalonjában, ebben a szép, szecessziós, Lechner
Ödön stílusában (talán valamelyik tanítványa által) tervezett épületben a fia
tal skopjei festő, Trajce Dimcevski képei láthatók. A szalon mellett, a talál
kozó felújított elárusító galériájában, a STIL-ben, a szabadkai művészek al
kotásaiból vásárolni is lehet.
A város központjában, egy kis üzlethelyiségben, a Francer Galériában az
idős mester, a Párizst megjárt Milan Konjovic tíz új festményéből nyílik kiál
�lítás. A beszéd m ár elhangzott, am ikor a galériáb a lépünk. A vernisszázst itt
is, a k ár Párizsban, fogad ással kötik egybe. A m éregerős bácskai körtepálinká
ból még a k ésve érkezőknek is jut. M egism erkedem a galéria tu lajd on o sával,
aki egyszem élyben híres képkeretező. M inden festm énynek más, így m ond ja:
a kép egyéniségének m egfelelő keretet készít.
Szabad ka, valób an , a képzőm űvészetek váro sa. Itt még a képkeretezést is
m űvészi színvonalon m űvelik.
M I T E S Z JÓ T E G Y V Á R O S N A K ?
Zenta lázként felszökő váro siasod ását annak köszönhette, hogy 1896-ban egy
tiszai átkelési h ad gyak orlat a lk a lm áv al a felséges Ferenc Jó z se f császár és k i
rály a városba látogatott. Zenta akkor kapott v illa n y v ilá g ítá st, aszfaltozták
az utcákat, s m egépült a betonozott rakpart.
A m onarchia uralkod ói nem látogatnak m ár a V a jd a sá g b a .
A k i jó pár éve járt Ú jv id ék e n, a lig ism er a váro sra. A szűk utcák helyén
tágas körutak és sugárutak nyíltak. E ltű n tek a zörgő villam osok. M egépült az
új szerb színház és opera. T atarozták a szállodákat. Ú j épületbe költözött a
tudo m án yegyetem . . .
1980-ban Ú jv id é k en rendezték meg az asztalitenisz-világbajnokságot.
T A N Y A S Z ÍN H Á Z
A z együttes az ú jvid éki m agyar színház tagjaiból és a vá llalk o zó k ed vű akadém istákból alakult. A h ogy neve is m ond ja: a bácskai apró településekre, fa l
vak b a, tanyákra viszik el a m űvészi szót. W eöres S án d o r H o ld b é li csónakosa
huszonhárom vid ék i előadás után beköltözött az ú jvid é k i színház fa la i közé.
A falusi előadásokon a parasztudvaron álló n yárfa és szénaboglya is a darab
„szerep lő je” volt. A nyílt színi játékot m ost a zárt környezethez k ell alakítan i.
A z ú jvid ékiek vá lla lk o zá sa a korábbi budapesti bem utató, a győri op era
válto zat és a pécsi színház előad ása m ellett is m egállja a helyét. A színészek
igazi népi, vásári kom éd iát játszanak. A nyers színek jól váltak ozn ak a lírai
hangulatokkal. A m ik o r m ár-m ár harsánnyá váln a a játék, átcsap lágy id illb e .
A m iko r a bántó szentim entalizm us clöntené a színpadot, a vaskos hang vissza
ránt a valóságba.
A z előadás után H ern y á k G y ö rg y rendezővel és a kitűnő V itéz L á sz ló val,
Soltis L a jo s sal beszélgetünk. M on d ják , M agyaro rszágra is szívesen elhoznák a
H o ld b é li csónakost. H a va la h o l, leginkább Szentendrén, a váro ska főterén, a
nyári szabadtéri játékokon vo ln a otthon.
H U N G A R O L Ó G IA I IN T É Z E T
A z ú jvid é k i tudom ányegyetem új épületének egyik hűvös, em eleti szobájában
üljük körül az asztalt. A h ázigazda B o r i Im re professzor. A z intézmény, ahol
vagyunk, pontos n e ve : A M a g y a r N y e lv , Irodalom és H ungarológiai K u ta tá
sok Intézete. Se szeri, se szám a a kü lönféle k iad ván yok n ak, könyveknek, fü
zeteknek, am elyek az intézet m unkatársaitól, az intézet kutatási tervének ré
szeként, az intézet gondozásában jelennek meg. Í rói bib lio g ráfiák (pl. Sinkó
47
�Ervin a horvát irodalomban), irodalomtudományi dolgozatok (pl. Danyi Mag
dolna disszertációja Czóbel Minkáról), a Hungarológiai Intézet tudományos
közleményei, Tanulmányok címmel egy másik kiadványsorozat, nyelvészeti fü
zetek (pl. a Vajdaság helységeinek földrajzi nevei), sorozaton kívül megjelenő
k ö n y v e k ... Mennyi szellemi erőfeszítés és eredmény, a kutatói elhivatottság
bizonyítékai! Eltűnődöm. Vajon bekerülnek-e az anyanyelvi kultúra vérkerin
gésébe? Vajon ösztönző, gazdagító, alkalmankint vitára sarkalló forrásai lesznek-e a magyar nyelvű tudományos életnek?
Hogy könnyítsek lelkemen, elfogadom és elhozom Bori Imre ajándékát: egy
jókora könyvcsomagot - súlya legalább öt üveg vinjakkal fölér - az intézet
elmúlt évi kiadványaiból.
A TELEP
Egykor ez volt a város „érdes része” : a földszintes házakat magyarok lak
ták, gyári munkások, városi nincstelenek, szegények. Aki tehette, azóta lakó
telepi házba költözött, s itthagyta a telepet. A környék lakossága az elmúlt
évtizedekben jórészt kicserélődött. De itt maradt a negyven éve épített egy
emeletes épület, az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület.
Amíg Fülöp Gábor költő, az újvidéki rádió dramaturgja az egyesület mel
lett működő tanács tagjaival tárgyal, én egy másik szobában, a ház életével,
az egyesület munkájával ismerkedem. Az egyesület a zágrábi Ady K ör testvér
intézménye, de programja annál változatosabb, gazdagabb. A házban könyv
tár, énekkar, zenekar, három tánccsoport működik. Rendszeresen tartanak író
olvasó találkákat. Az egyesület többször szerepelt Magyarországon.
Lassan besötétedik. A homály körülöleli a házat. A kivilágított ablakok az
utcára szórják a fényt. Az emeletes épület szigetként áll a telepre boruló éj
szakában.
EG YPERCES N O VELLA
Két apróhirdetés a Magyar Szóban, melyet a véletlen, a legjobb rendező tör
delt egymás alá:
„Férjem, D evecseri János szeptember 16-án elhagyott, tetteiért és adóssá
gaiért felelősséget nem vállalok. Devecseriné, Temerin.”
„Adán egy elkóborolt kan német juhászkutyát gazdája átveheti a Duro Dakovic u. 50. szám alatt.”
48
�BOJTÁR ENDRE
Báthorytól máig
Litvánia magyar szemmel
Volt a XVI. században történelmünknek egy olyan pillanata, amikor litvá
nok és magyarok igen közel álltak egymáshoz, hiszen Steponas Batoris,
vagy magyarosan Báthory István személyében magyar volt a litván-len
gyel közös állam, a commonwealth uralkodója, s nem kisebb tett fűződik
a nevéhez, mint a vilniusi egyetem megalapítása.
Első litvániai látogatásom után, mikor is alkalmam volt a televízióban
is néhány szót szólni terveimről, Algirdas Sabaliauskas barátom, a kitűnő
nyelvész azt írta, hogy lehet, én leszek Báthory folytatója. Szeretném, ha
Sabaliauskas jósnak bizonyulna, s ha nem is egy egész egyetemet, de egy
litván vagy baltisztikai tanszéket sikerülne felállítani a budapesti egyete-
Bármily hihetetlen, de van egy olyan vállalt feladatom is, ami közvet
lenül Báthory idejéből nyúlik át a mába.
Ismeretes, hogy Báthory szívesen időzött Vilniusban, s vele együtt had
vezére, Békés Gáspár, aki ott is halt meg. Mivel Békés antitrinitárius
volt, csak a városon kívüli dombon engedték eltemetni, amit azóta is
Békés-dombnak hívnak.
Ugyancsak első vilniusi látogatásomkor Vincas Zilinas, az Etnográfiai Mú
zeum azóta elhunyt felejthetetlen igazgatója közölte velem, hogy Békés
Gáspár csapatzászlója Magyarországra került, s ha megtalálom és vissza
juttatom jogos tulajdonosának, Litvániának, akkor szentté avatnak. Csá
bító ajánlat: sohasem voltam szent. . .
Annyit már sikerült kideríteni, hogy a zászló 1941 első felében került
Magyarországra, amikor a Szovjetunió baráti gesztusként visszaadta azokat
a hadi jelvényeket, amiket az orosz csapatok 1849-ben, a magyar szabad
ságharc leverésekor zsákmányoltak. (Hogy csapódott ezekhez a Békés-zász
ló, az rejtély.) Most már csak ezeket a visszakapott zászlókat kell megta
lálni. . .
Báthory halála után hosszú időre megszakadt minden kapcsolat a két
nép között, ha csak azt nem számítjuk, hogy milyen furcsa jelentést kapott
a „vengras” szó a XIX. századi litván nyelvhasználatban: azt a faluról falu
ra vándorló embert jelentette, aki könyvektől kezdve a bolhaporon át min
denfélével kereskedett, s aki mindenhez értő kisiparos, hírvivő, lódoktor,
kuruzsló volt egy személyben. (Persze, ezek a magyarok nem igazi ma
gyarok voltak, hanem „hungaricusok” , Hungaria lakói, az akkori Észak49
�Magyarországról lengyel földön át vándorútra indult szlovákok
gányok.)
vagy ci
Ezenkívül azonban - semmi, egészen a legújabb időkig. 1945 után két
részre oszlik kapcsolataink története. A z első körülbelül az 1960-as évek
végéig tart, s az jellemzi, hogy a litván irodalom egy volt a szovjet irodal
mak közül. M a már olvashatatlan „szocialista realista” műveit oroszból
fordították, kötelező penzumként: minden köztársasági kultúrából meg
kellett jelentetni bizonyos százalékot. E nivelláló szemlélet áldozata lett
a talán jobb sorsra érdemes Eduardas M ieželaitis, az első litván költő,
akinek önálló kötete jelent meg magyarul (Kardiogram m , 1967) - ám az
értelemzavaró hibákkal teli, gyengén fordított könyv észrevétlen maradt a
többi szovjet könyv között, s méltán merült feledésbe.
A második szakasz ezen az áldatlan állapoton változtatott azáltal, hogy
megkezdődött a litván irodalom eredetiből történő fordítása, és ami talán
még fontosabb: eredetiből történő megismerése és megismertetése.
S itt elnézést kell kérnem az olvasótól, mert - bármilyen szerénytelenül
is hangozzék - , beszámolóm hangneme a továbbiakban még személyesebbé
fog válni. Ennek az az oka, hogy tudomásom szerint én vagyok az egyet
len ember Magyarországon, aki tud litvánul (nem számítva a néhány, ná
lunk élő litván feleséget, illetve férjet). Ille tv e .. . Egykori évfolyamtársam
Voigt Vilm os, jelenleg a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem N ép
rajz Tanszékének tanszékvezetője, aki kitűnő ismerője a svéd, a finn és az
észt nyelvnek és kultúrának, a balti finn népek folklórjával foglalkozván
annyira megtanult lettül és litvánul is, hogy legalább e munkájához szük
séges szakirodalmat tudja olvasni. (Voigt neve azért is megemlítendő, mert
az ő tollából származik gyér kulturális kapcsolataink eddigi legjobb öszszefoglalása, több mint tíz évvel ezelőttről: Report of B altic Studies in Hun
gary, „Journal of Baltic Studies” , 1973/4.)
Egyedül lenni egy kultúra gazdájának hálás, ám ugyanakkor nehéz sze
rep, hiszen bármilyen balti ügy akad - meghívólevelek küldésétől kezdve
a litván nevek helyesírásán át egészen a különböző könyvkiadóknak készí
tett ajánlásokig vagy a nyersfordítás rabszolgamunkájáig - mindent egye
dül kell végezni. Ezért - ezért is - írtam botcsinálta nyelvészként egy litván
nyelvkönyvet (K evés szóval litvánul, 1985. Tankönyvkiadó): hátha könynyebben akad néhány magamfajta megszállott, akivel később esetleg meg
oszthatjuk a munkát.
Litván barátaim gyakran kérdezték csodálkozva: hogyan kezdődött? Ho
gyan juthat valaki eszébe, hogy litvanista akar lenni?
A dolog nem olyan rejtélyes, mint amilyennek első pillanatban látszik.
Közel húsz évvel ezelőtt, mint a Magyar Tudományos Akadémia Iroda
lomtudományi Intézetének munkatársa (azóta is, jelenleg is ez a munka
helyem) a XX. századi avantgarde költészettel foglalkoztam. A cseh, len
gyel, ukrán, orosz és a többi szláv, valamint a magyar irodalom némi is50
�meretében arra a következtetésre jutottam, hogy a balti irodalmak valószí
nűleg hasonló típusúak lehetnek, s ahhoz, hogy a közép- és a kelet-európai
kultúrákról teljesebb képet nyerjünk, nem ártana ezeket az irodalmakat
is bevonni az összehasonlítás körébe. A kémikus M engyelejev példája le
begett előttem, aki bizonyos adatok birtokában előre látta addigi ismeret
len elemek létezését. Én is úgy okoskodtam: ilyen és ilyen típusú irodal
maknak kell lenniük ezen a tá jo n .. .
Levelet írtam Vilniusba és Rigába (Tartuba nem kellett, mert az észt
irodalomnak — rokon nép lévén - volt és van szakértője hazánkban),
a
tudományos akadémia irodalomtudományi intézete igazgatóinak. S ekkor
ért az első meglepetés. Rigából semmiféle válasz nem érkezett. (A lettek
- hogy finoman fejezzem ki magam - hűvös viszonya saját kultúrájukhoz
és annak terjesztőihez azóta is érthetetlen számomra. N agy nehezen ugyan
megtanultam lettül olvasni - s V oigt Vilmoson kívül az egyetlen irodal
már vagyok e tekintetben is Magyarországon - , s egy-két nagyszerű barát
ra szert tettem Rigában, de semmiféle rendszeres támogatást, s ami a leg
fájóbb: könyveket nem kapok tőlük.)
Vilniusból viszont hosszú levél érkezett válaszul, valamint egy közel 20
oldalas bibliográfia, s könyvek: a Litván irodalom története és egy
nyelvkönyv.
Am int később kiderült, a feladó a vilniusi intézet igazgatója, Kostas
K orsakas akadémikus volt. A kik ismerik, tudják, hogy Korsakas milyen
zárkózott, a ridegségig szigorú ember. É s mégis, ez a magas állású vezető
nem átallott azonnal segíteni egy ismeretlen fiatalembernek, csupán azért,
mert az valam iféle érdeklődést tanúsított L itvánia iránt.
E z volt az, ami megragadott, s ami azóta is fogva tart. Több közép- és
kelet-európai irodalomnak vagyok népszerűsítője és fordítója, de egy nép
sem veszi körül olyan szeretettel és hálával az iránta érdeklődőt, mint a
litván. E g y nép sem becsüli meg jobban, őrzi féltőbben saját kultúráját,
mint a litván. Hogy mit jelent az irodalom, a művészet egy nemzet életé
ben, a fennmaradásért folytatott küzdelemben, azt én Litvániától tanul
tam meg, s örökké hálás leszek a leckéért.
A nyelvkönyv segítségével megtanultam litvánul, s kezdtem olvasni a
litván avantgardisták műveit. S ekkor ért a második meglepetés. A „ K eturi vejai” című folyóirat egyik számában cikket találtam Kristijonas D onelaitisról, mint olyan költőről, akit az avantgardisták ősüknek ismernek
cl. A B inkisékhez hasonló futuristák másutt majdnem mindenütt vadul ta
gadták a hagyományt, s minden múltat „k i akartak dobni a jelenkor gőz
hajójából” - itt viszont ellenkezőleg: még a leglázadóbb újítók is ragasz
kodtak a nemzeti kultúra bizonyos részéhez.
Kíváncsiságból a kezembe vettem az É vszakokat, s nyomban éreztem,
hogy a X V III. századi közép- és kelet-európai költészet alighanem legna
gyobb remekét olvasom. Erről sikerült meggyőznöm az Európa Könyvkiadó
osztályvezetőjét, Gerencsér Zsigmondot is - aki azóta is lelkes híve a litván
irodalomnak
úgyhogy az 1970-ben megjelent Évszakok, lett az első olyan
litván könyv, amit eredetiből fordítottak.
51
�A litván kultúra iránti érdeklődésem tehát tisztán tudományos indíttatá
sú volt, de aztán fokozatosan átalakult. A tudományos célt - a litván
avantgarde bekapcsolása az összehasonlító vizsgálatba - egy 1978-ban meg
jelent kismonográfiában véltem megvalósítani (A kelet-európai avantgarde
irodalom. Bp. Akadém iai K iadó), s az International Comparative Litera
ture Association keretében készült hatalmas összefoglalásban is én írhattam
néhány rövid lapot a litván és a lett avantgarde-ról (L es avantgarde litteraire au X X ém e siecle. I—II. 1984. szerk. Jean W eisberger).
E d d ig arról beszéltem, hogy milyen jó szerencse irányított engem L itvá
nia felé. Most azt kell elmondanom, hogy milyen szerencséje volt a litván
irodalomnak Magyarországon azzal, hogy Donelaitist Tandori Dezső for
dította magyarra.
Régi hagyomány, hogy a kevéssé ismert, „k is” nyelvekből filológiai vagy
ún. nyersfordítást készítenek, amit aztán egy költő fordít véglegessé, tesz
át formahű versbe. A fordítás sikere ilyenkor azon múlik, hogy sikerül-e a
megfelelő költőt megtalálni.
Miután lenyerseltem az É vszakokat (ami nem volt gyerekjáték: három
ezer sor X V III. századi hexameter - bizony igénybe kellett vennem a cseh
és az orosz változat segítségét), Tandori Dezsőt választottam partneremül,
s az Európa K iadó beleegyezett a választásba. A kiadó részéről nem volt
kockázatmentes a dolog, hiszen Tandori Dezső első verseskötete akkor még
csak megjelenés előtt állt, s csak néhányan tudtuk, barátai, azt, ami ké
sőbb beigazolódott, hogy a X X . századi magyar irodalom egyik legnagyobb
ja válhat belőle, s ugyancsak nem látott még napvilágot a M óra Kiadónál
az általam válogatott és szerkesztett Lengyel költők, antológiája, melyben
Tandori mint műfordító először mutatkozott be terjedelmesebb anyaggal.
Nos, az Évszakok fordítása Tandorit egy csapásra a gazdag magyar fordí
tásirodalom legjobbjai közé emelte, s elindítója lett egy páratlanul gazdag,
termékeny műfordítói pályafutásnak. A z Évszakok klasszikus alkotás lett,
a magyar műfordítás-irodalom aranyalapjába tartozik.
Donclaitison kívül azután csak egy önálló v erseskötet jelent meg, Justinas M arcinkevičiustól, ugyancsak Tandori Dezső fordításában (T á j láto
mással, 1978). Sokéves munka eredményeként viszont 1980-ban napvilá
got látott a L itvá n költők antológiája, amely felöleli az egész litván költé
szetet, Mažvydastól egészen a legfiatalabbakig.
Az antológia egy szempontból érdekes: a hazaiak mellett
benne emigrációs költők versei is.
szerepelnek
Az, hogy beválogattam az antológiába őket, egybehangzik a magyar kul
túrpolitikával. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eredetileg szerepelt
válogatásomban Alfonsas Nyka-Niliunas, Henrikas Nagys, Bernardas
Brazdžionis, Kazys Bradunas és Tomas Venclova is, őket azonban a kiadó
- szovjetunióbeli kérésre - végül kihagyta. (A sors iróniája, hogy később
igen magas helyről az emigráció szerepeltetése miatt dicsérték meg a kö
tetet, mondván, hogy az Helsinki szellemében készült...)
52
�H a a litván próza magyar útjáról beszélünk, megint csak egy
kitűnő
fordító nevét kell említenem. Maráz László ugyan nem tud litvánul,
de
valahogy elkötelezettje lett Litvániának, a litván irodalomnak. M arázza l
nagyon szerencsés munkamegosztást alakítottunk ki, ami aztán más fordí
tókkal is általánossá v ált: az oroszból fordított szöveget a litván eredeti
alapján igazítom ki-egészítem ki, s ily módon ha nem is egészen, de nagy
mértékben kiküszöbölhetők a közvetítő nyelv okozta hibák, zavarok.
M aráz vállalt oroszlánrészt annak az antológiának a
lefordításában,
amelyik az 1956 után írt elbeszélésekből adott válogatást (A csíkos troli
busz, 1970.), lefordította M ykolas Sluckis több regényét, legnagyobb telje
sítménye azonban az volt, hogy - többéves munkával - elkészítette Vincas
M ykolaitis Putinas Oltárok árnyékában című regényének remekbe sikerült
fordítását (1976).
A z említetteken kívül önálló novelláskötet jelent meg Juozas Grušastól
Leány galambokkal, 1972 (megint egy ok némi büszkeségre: Grušas há
ború előtt kiadott elbeszélései előbb jelentek meg Budapesten, mint V ilni
usban) és Kazys Sajától (A szőttes, 19 8 1).
A kép teljessége kedvéért megemlítendő a Moszkvában és részben B u
dapesten szerkesztett Szovjet Irodalom című folyóirat, amelyik meglehe
tős rendszerességgel közöl litván szerzőket is; ezek kiválasztásába termé
szetesen nincs beleszólásom, de szerencsére a folyóirat szintén alkalmazza
a litván eredeti alapján történő szövegellenőrzés módszerét.
Aminek köszönhetően nekem csak azokat a műveket „k e ll” lefordítanom,
amelyek szívemhez közel állnak, amelyek megjelentetését feltétlenül szük
ségesnek tartom, de amelyeknek nincs orosz fordítása. A számos novel
lán kívül eddig három ilyen hosszabb próza akadt: Kazys Saja zseniális
meseregénye, a K ik laknak a nagybőgőben (1973) s két könyv,
amelyik
1986-ban fog megjelenni: Saja fura kisregénye, A z örökös és Saulius Tomas Kondrotas A kígyó pillantása című könyve, amit a legjobb litván re
génynek tartok, világirodalm i szintű alkotásnak.
Bárcsak minél több ilyen feladatra „kényszerítenének” a litván író k .. .
A harmadik műnemről, a drámáról szólva, a száraz ad atok arról tanús
kodnak, hogy három önálló drámakötetet jelentettünk meg: egyet Kazys
Sajától (Jónás, a próféta, 19 7 1.) egyet Justinas M arcinkevičiustól) (Három
dráma, 1979), és egy antológiát, amelyben Saja, Saulius Šaltenis és Romualdas Baltušnikas művei szerepelnek (Lélekcsere, 1983.). M agyar szín
házak három litván darabot játszottak: Sajától egy bábjátékot, Marcinkcvič ius Székesegyházát (Radnóti Színpad, 1980) és Šaltenis Sicc, h a lá l.. . cí
mű művét (Miskolci Nemzeti Színház, 1983). A műveket feleségem, Bojtár
Anna, M aráz László és én fordítottuk.
E z bizony, elég kevés, ha nem lenne itt valam i, ami hatalmasan meg
emeli a litván dráma magyarországi jelenlétét. E z pedig a M agyar Rádió.
M ivel a Magyar Rádió drámai osztályának M aráz László a vezetője, a lit
ván irodalom enyhe protekciót élvez az ország legnagyobb színpadán. En-
53
�nek is köszönhetően az említetteken kívül többször is előadták Grušas,
Vytaute Žilinskaite, Sluckis és mások dramatizált műveit.
Saulius Šaltenis darabját Miskolcon Vilniusból érkezett vendég: Irena
Bučiene állította színpadra. A z alatt a két hónap alatt, amíg nálunk dol
gozott, annyira megszerette Magyarországot, hogy nemcsak férjét, Algimantas Bučyst, az író-kritikust tette a magyar kultúra hívévé, hanem fiát, Andtiust is rávette, hogy magyar szakra iratkozzon a leningrádi egyetemre.
Vannak néhányan, akik a másik oldalról, Litvánia felől építik a hidat.
Elsősorban is Janina Išganaityte, aki autodidakta módon tanult meg
magyarul és lett irodalmunk első számú fordítója; vagy V itas Agurskis,
aki a magyar könyvek gondos recenzense; aztán a Kárpát-Ukrajnából szár
mazó M arija Rubaževičiene, aki Vilniusba ment férjhez, s, aki többek kö
zött egy litván Petőfi-kötet megjelentetésénél bábáskodott.
Aztán azok, akik nem tudják ugyan nyelvünket, mégis barátaink.
A
költő Mykolas K a rč iauskas, aki Vilniusban a magyar kultúra nagyköveté
nek számít, aki nemcsak, hogy lefordított egy kötet verset Tandori Dezső
től és Juhász Ferenctől, nemcsak, hogy könyvet írt magyarországi élményei
ről, de fiát is - Bučienéhez hasonlóan - magyar szakra küldte.
V agy az a három kitűnő költő: Sigitas G e d a, Alfonsas M aldonis és V lu
das Š imkus, akik fordítói voltak az általam válogatott, 1972-ben megje
lent antológiának, amelyik öt X X . századi magyar költő - A d y Endre, Jó
zsef A ttila, Radnóti Miklós, N agy László és Weöres Sándor - 10 0 0 -10 0 0
sorát tartalmazta, s amit a litván olvasók órák alatt szétkapkodtak.
Körülbelül ezek lennének kapcsolataink tényei.
H a arra a kérdésre akarunk válaszolni, hogy e tények alapján, de e té
nyeken túlmenően, milyen kép alakult ki Litvániáról Magyarországon, ak
kor felelhetünk fellengzősen is, felsorolva az „eredményeket” , ahogy mond
juk egy termelőszövetkezet év végi számadó közgyűlésén szokás - az ilyen
válasz azonban hamis lenne.
A z igaz azonban, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor elkezdtük a mun
kát, jóformán semmit sem tudtak nálunk Litvániáról, s, ha egyáltalán szó
ba került, biztos összekeverték Lettországgal. E z ma már nem fordul elő,
sőt, az emberek többé-kevésbé ismerik azt a tragikus történelmi utat is,
amit a litván nép végigjárni kényszerült. (Természetesen mindig az olva
só, az érdeklődő emberről beszélek. A nem olvasó ember továbbra sem tud
semmit Litvániáról, de az ilyen ember Am erikáról, Magyarországról, semmi
ről sem tud semmit.) Ismerik nemcsak a litván könyvekhez írt elő-és utó
szavaimból, hanem elsősorban a jó művekből, amelyek minden kommentár
nál hívebben vallanak arról a termőtalajról, amelyből fakadtak. S erre a
kis eredményre, szerintem, büszkék lehetünk.
Itt kell beszámolnom az egyetlen nagyon fájó pontról, az egyetlen ku
darcról, ami litván ügyekkel kapcsolatosan ért. Hat-hét évvel ezelőtt
a
Corvina K iadó felkért, hogy írjak kísérőszöveget R ácz E n d re fotóművész
54
�kb. 200, Litvániában készített pompás fotójához. Gondoltam, megragadom
az alkalmat, hogy megjelenjen az első baltisztikai könyv Magyarországon,
s ezért nem egyszerű kísérőszöveget készítettem, hanem egy 150 oldalas
Litvánia-történelmet, vagy inkább kultúrtörténetet, az ősi időktől napjain
kig, amely enciklopédikusa n tartalmazza a legfontosabb adatokat, számo
kat, dátumokat stb., s talán még az az előnye is megvan, hogy a szokásos
elfogultságoktól mentes.
Közben azonban nálunk is beállt a gazdasági válság, s a kiadó az eleve
veszteségesnek ítélt Litvánia-könyvet félretette szebb időkre. E z kb. öt év
vel ezelőtt történt, s a szebb idők azóta sem akarnak felvirradni.
Külön lapra tartozik a történelem- és irodalomtudományban uralkodó
Litvánia-kép. Annyit sikerült elérni, hogy történészeink legalább azt tudo
másul vették, hogy a litván történelem nem azonos Lengyelország törté
nelmével, s azon kevesek, akik a térség történelmével foglalkoznak, figye
lembe is veszik e felismerést. (E gy jó negyedszázada megjelent Lengyelor
szág történeté ben például a legképtelenebb állítások szerepelnek, arról nem
is beszélve, hogy a szerző még Báthorynál sem említette meg, hogy annak
valam i köze volt a litvánokhoz is.)
Az irodalomtudományban jobb a helyzet, elsősorban a Világirodalm i le
xikonnak köszönhetően, amelyik most tart a 10. köteténél. Ennek balti cím
szavait én írom, s tartalmazza a háromkötetes litván lexikon irodalmi anya
gának kb. a kétharmad részét.
A z avantgarde után a múlt század irodalm ával kezdtem foglalkozni.
Ennek eredménye egy 1986-ban megjelenő vékony könyvecske (A felvilá
gosodás és a romantika a közép- és kelet-európai irodalm akban), mely tu
lajdonképpen a X V III. század végétől az első világháborúig terjedő ma
dártávlatú összehasonlítása a térség 15 irodalmának, köztük a litvánnak
is. Donelaitis külön fejezetet kapott benne, egyébként pedig a litván iro
dalmat is azokkal az általános jegyekkel jellemzem, mint a többit, vagyis:
a nyugat-európaihoz képest megkésett fejlettség, ami azután a különböző
irodalmi irányzatok egyszerre történő befogadását és az ebből következő
stíluskeveredést, a stílusok egymásra torlódását okozza; a líra jóval fejlet
tebb, mint a csenevészebb próza- és drámairodalom ; az irodalom ideológiai
szerepének túlhangsúlyozása, ami abból fakad, hogy az irodalom kényte
len magára vállalni nem esztétikai funkciókat is stb.
Végezetül néhány szó arról, bennem milyen kép él Litvániáról, s
ebből következik: milyen terveket tűztem magam elé.
ami
Először is helyesbítenem kell. Nagyképűség nélkül csupán a litván iro
dalomról beszélhetek, vagy legfeljebb arról a képről, amit ez az irodalom
tükröz. M agát Litvániát, a hétköznapi életet, azokat az embereket, akik
nem irodalommal, művészettel foglalkoznak - nem ismerem. Nem is is
merhetem, hiszen a Litván Írószövetség vendégeként összesen hét-nyolc al
kalommal voltam Litvániában, hét-tíz napos rövid látogatáson (egyetlen -
55
�az első - alkalom kivétel, amikor a tudományos akadémia vendége
ként egy hónapot töltöttem ott). A fővároson, Vilniuson kívül egy-egy fél
napot láttam Kaunasból, s egy ízben felkerestük egy új kisváros, Elektrinai
irodalommal kiemelten foglalkozó gimnáziumát. „M agát az életet” azon
ban csupán az irodalomból ismerem, s ezzel az ismerettel nem árt óvato
san bánni.
A közép- és kelet-európai irodalmak egyik legfőbb sajátosságát abban
látom, hogy a nemzeti élet kereteinek hiánya miatt hiányzik belőlük az a
fajta valósághű ábrázolás, az a fajta próza, amely a szilárd nemzeti kere
tekkel rendelkező népekre, mondjuk az angolra, vagy akár az oroszra oly
jellemző. E tájon nem nagyon volt történelmi idő és tér, amelyen belül
kibontakozhatott volna valam i szilárd és folyamatos értékrend (ez a nagy
prózairodalom társadalmi alapja, háttere); itt rendszerint rövid távú elkép
zelésekhez kellett igazodni, vagy éppen a nemzet, az anyanyelv életben
maradásáért kellett küzdeni. (A pillanatot tükröző líra alkalmas erre
ezért is van annyi kitűnő költőnk). Ennek következtében van irodalmaink
nak - a magyarnak is! - valam i görcsösen hazafias jellege, mintha minden
valam i ideológiai szűrőn át látszódna, olyan szűrőn át, ami kiszűri magát
a valóságot is.
Bár tudom az okát, sőt, a legtöbbször még kikerülhetetlen szükségét is
értem, mégis, untat ez a fajta irodalom, untat és egyre inkább szégyenke
zésre késztet, ha azt látom, hogy egy litván (vagy magyar) műben a lit
ván (vagy magyar) eltakarja előlem az embert.
Ezért azokat az írókat kedvelem, akik képesek voltak kilépni (vagy éle
tük arra kényszerítette őket, hogy kilépjenek) a közép- és kelet-európai írók
á ltalános szerepéből, s találtak valami olyan pontot, valami olyan köztes
helyet, ahonnan rálátásuk nyílt a valóságra. (Furcsa módon számomra ezek
a legnemzetibb írók.) A litván irodalomban - a nagyszerű lírikusokon kí
vül - Donelaitis volt ilyen, aki két haza, két nyelv senkiföldjéről látta be
Európát, ilyen volt Antanas Škema, akinek az emigrációs lét kínált távla
tot, s ilyen a legnépszerűbb magyarországi litván író, Kazys Saja, vagy
Saulius Tomas Kondrotas, akik a mese, a csoda, a mítosz varázsszemüvegén
keresztül képesek felcsillantani a valóságot.
A z elkövetkező öt évben szeretném megírni a litván és a lett irodalom
összehasonlító történetét. Nem a hagyományos, a szokásos irodalomtörté
netek számát akarom eggyel szaporítani, hanem olyanra gondolok, amelyik
egyrészt szélesebb közép- és kelet-európai összefüggésbe helyezi e két balti
irodalmat, másrészt azokat az írókat és azokat a mozzanatokat emeli ki,
akik és amelyek túlmutatnak a nemzeti kereteken, a világirodalom felé mu-
A „törököt fogtam, de nem ereszt” kifejezést a magam számára rég úgy
módosítottam: „L itván t fogtam, de nem ereszt” . Szeretném, ha az elkövet
kezendőkben minél többen elmondhatnák magukról Magyarországról ugyan
ezt.
56
�VALÓSÁGUNK
CSO N G RÁ D Y B É LA
Útjelző a jövőbe
„A z új időnek új utakra és
reményekre van szüksége.”
(Romain Rolland)
A fenntartást - hogy vajon mit lehet még elmondani s pláne a lap jellegének
megfelelő megközelítésben az SZ K P X X V II. kongresszusáról - komoly el
lenérvek mérsékelik. Belátható, hogy egy ilyen nagy horderejű politikai ese
mény, egy közép-, illetve hosszú távra programozott állásfoglalás nem könynyen veszíti el aktualitását s - mint számos jel mutatja - különösen nem kell
ettől tartani a X X V II. kongresszus esetében. Sőt, a több hónapos távlat al
kalmat ad a meditációkra, néhány szintetizált gondolat kiemelésére és az el
határozások megvalósításában szerzett kezdeti tapasztalatok számbavételére is.
Az elemző, méltató írások, beszédek egyik leggyakrabban visszatérő fordu
lata történelmi jelentőségűnek titulálta a szovjet kommunisták soros kong
resszusát. E jelző tudatos használata azt a meggyőződést erősíti, hogy a ta
nácskozás analóg szerepet tölt be a szovjet társadalom fejlődésében, a szo
cialista világrendszer, s egyáltalán a nemzetközi helyzet alakulásában, mint
amelyet a XX. kongresszus betöltött. Csakhogy a harminc évvel ezelőtti dön
tések küldetését, hatását visszamenőleg, sok-sok tapasztalat birtokában érté
keljük — teljes joggal - történelminek és legfeljebb eltűnődünk azon, hogy az
1956-ban érett fejjel gondolkodók - szovjetek és nem szovjetek - mennyire
érzékelték, hogy mérföldkövet jelző dokumentum megszületésének kortársai,
netán részesei voltak. Most viszont már jó előre, a kongresszus előkészítésének
idején megjelent a minősítés s önkéntelenül adódik a kérdés: miért, milyen
indokkal?
A válasz egyrészt belpolitikai, másrészt nemzetközi tényezőkben keresendő
és nem köthető szigorúan 1986 februárjához. Ugyanis a társadalom valósá
gos szükségleteiből, folyamataiból kibontakozó változások jeleit már a kong
resszust megelőző három év során lehetett érzékelni. Így a legmagasabb szin
tű politikai testület arra volt hivatott, hogy átfogó koncepciót, stratégiát dol
gozzon ki, fogadjon el a kor kihívásaira. A nagy formátumú kérdések egyebek közt: a termelés tudományos, műszaki bázisának dinamizálása, a
gazdaságirányítás reformja, a dolgozó emberek jólétének növelése, a szocia
lista önigazgatás, a demokrácia fejlesztése, a nyilvánosság kiszélesítése, a tár
sadalmi gyakorlat, a mindennapi élet valós problémáira érdemben reagáló
ideológiai munka szükséglete - azt igazolják, hogy nem volt kicsi a tét a
belső fejlődés szempontjait tekintve sem, de végül is a háttérben a szocialis
ta építőmunka perspektívája állt, s ez már túlmutat egy párt, egy ország bel-
57
�ügyén. Hiszen ha a célkitűzések megvalósulnak, a nyolcvanas évek közepe
minőségileg új korszak nyitányaként íródik be nemcsak a Szovjetunió, hanem
a szocializmus fejlődésének történetébe is. Az pedig már valóban történelmi
léptékű kérdés, hogy e rendszer milyen pozíciókkal érkezik a XXI. század kü
szöbére s teljesítőképességével, nemzetközi vonzerejével hogyan tudja befo
lyásolni a társadalmi útválasztás kérdését, az emberiség sorsának alakulását.
A kongresszus dokumentumaiban egy merőben új politikai filozófia kör
vonalazódott. Ennek egyik fontos vonása az a belátás, hogy a kommunista
társadalom megteremtése egyelőre irreális program s létjogosultsága a szo
cialista viszonyok tökéletesítésének van. Egyre jobban tudatosodik, hogy a szo
cializmus jelen formájában nem befejezett, nem kifejlett társadalmi rendszer,
sőt fejlődésének megalapozó szakaszán túljutva, most kezd formálódni igazi
- egyetemes és nemzeti - arculata. E folyamat azonban sokkal hosszabb időt
vesz igénybe s nehezebben - dilemmák, ellentmondások, bonyolultabb körül
mények közepette, feszültségek, buktatók, válságok árán - valósítható meg,
mint korábban feltételezték.
A fejlődés szocialista útját járó - főként európai - országok számára nagy
jából egyszerre teremtődtek meg a feltételei és fogalmazódtak meg a köve
telményei egy magasabb szintű - mondhatni fejlett - szocializmus építésé
nek. Többek között ez magyarázza a részükről tapasztalt nagy érdeklődést az
SZ K P kongresszusa iránt, de ide vezethetők vissza az egyes országok politi
kájában észlelt párhuzamok is, amelyek azonban nem jelentik a kérdések ke
zelési módjának uniformizálását. Nem célravezető tehát azt firtatni - ahogy
egyesek nálunk is teszik - , hogy ki kit utánoz, hiszen a hasonló társadalmi
jelenségeknek közös gyökerei vannak, hasonló konzekvenciái lehetnek.
Bár a szocializmus eddigi eredményei tiszteletet parancsolóak, az elmúlt
évtizedek tapasztalataira már nem lehet közvetlenül támaszkodni, hiszen ma
mások a feladatok, s mások a lehetőségek is. Mindaz, ami korábban jónak
bizonyult, nem biztos, hogy most is elegendő, a fejlődést nem lehet többé a
régi módon biztosítani. Tovább már nem szabad háborítatlanul várakozni,
mert a készülődés idejét már felemésztette a múlt. Érdekes, hogy elég sokan
- Magyarországon is - nemkívánatos önostorozásnak fogják fel a gondok
szokatlanul őszinte feltárását, a realitásokkal való szembenézést. Pedig már
Lenin is figyelmeztetett rá: „ . . . a keserű igazság hasznosabb a felemelő ámí
tásnál, értékesebb a diplomatikus mellébeszélésnél és köntörfalazásnál. . . N e
künk állandóan ellenőriznünk, kell magunkat azzal, hogy tanulmányozzuk a
politikai események láncolatát egészükben, okozati összefüggésükben, ered
ményeikben. Amikor a tegnap hibáit elemezzük, tanulunk abból, hogy ma és
holnap elkerültük, azokat.” Napjainkban a szovjet párt a kritikai szellemet
konstruktívan értelmezi. Egyrészt tudatában van annak, hogy a változás igé
nye nemcsak a hibákból ered, másrészt a problémák feltárását és tanulmányo
zását kiegészíti a megszüntetésüket eredményező hatékony módszerek, utak
keresésével. Ez a szellem tükröződik a korábban pátoszra hajlamos politikai
terminológia módosulásaiban, a protokolláris, erősen tekintélytisztelő gesztu
sok kerülésében is.
A másik elvi jellegű módosulást az a felismerés jelenti, hogy a kapitaliz
musból a szocializmusba, illetve a kommunizmusba való átmenet egy „ellent
mondásos, de kölcsönösen összefüggő és sok mindenben egységes” világban
zajlik. A kongresszus politikai beszámolója és az új szövegezésű pártprogram
egyaránt sokoldalúan elemzi a tőkés és a szocialista társadalmi rendszer bo
58
�nyolult viszonyát, egyidejű szembenállást, harcát és egymásrautaltságát,
együttélésük, sőt az emberiség létkérdéseinek, globális problémáinak megol
dásához nélkülözhetetlen közös fellépésük, cselekvésük szükségességét. A
kongresszus a világhelyzetet árnyaltan, differenciáltan, az alapvető tényezők
közötti érdekazonosságok
és eltérések feltárásával jellemezte. Összegezte,
megerősítette és egységes rendszerbe foglalta a kapitalizmus és a szocializmus
békés egymás mellett élését szolgáló főbb szovjet javaslatokat, kezdeménye
zéseket. Újszerűen - kölcsönösséget és a kiegyensúlyozottságot hangsúlyozva
- közelítette meg a nemzetközi biztonság kérdéseit. Figyelembe vette, hogy
a Szovjetunió hatékony védelme elképzelhetetlen a gazdaság dinamikus fej
lesztése nélkül, de számolt azzal is, hogy a belső építőmunkához, a magasabb
életszínvonalat biztosító termelőmunkához elengedhetetlenül szükséges a nyu
godt nemzetközi környezet. Mindez találkozott minden békeszerető ember
egyetértésével, de különösen azokéval, akik maguk is átélték a háború bor
zalmait, de legalábbis felidéződik bennük egy-egy második világháborús film
hez, regényhez, emlékműhöz, vagy mondjuk a leningrádi piszkarjovói temető
höz fűződő, megrázó élményük. Mert bármennyire a történelemre, az egész
emberiségre orientált az SZ K P politikája, természetesként kell azt is felfogni,
hogy elsősorban a szovjet állampolgárok számára szeretne többet nyújtani,
akik a legnagyobb áldozatokat hozták - és hozzák ma is - a békét fenyegető
erők fékentartásában. Arra épít, hogy a társadalmi makrocsoportok konkrét
egyénekből állnak, akiknek saját érdekeik, örömeik és drámáik vannak, s
csak azok figyelembevételével lehet alkotó energiáikat mozgósítani. Hisz’ az
ember minden átalakulás értelme és mércéje.
Szintén nemcsak belpolitikai jelentősége van annak az atmoszférának,
amelyet a kongresszus a társadalom minden szektorára gyakorolt, illetve vár
hatóan gyakorolni fog. A megújulás - ha úgy tetszik, radikális reform - nem
korlátozódhat csak a gazdaság területére, hanem feltételezi a társadalmi vi
szonyok fejlesztését, a politikai intézményrendszer korszerűsítését is. Az ide
ológiai élet megítélésében a kongresszus abból indult ki, hogy ma a marxistaleninista tanításhoz való hűség, az alkotó szellemű továbbfejlesztést és alkal
mazást jelenti. De az eszmék önmagukban, bármennyire vonzók is, még nem
alakítják ki automatikusan az integráns és aktív világnézetet, ha nincsenek
összekapcsolva a tömegek társadalmi-politikai tapasztalataival. A szocialista
ideológia a progresszív eszméknek és az építőmunka gyakorlatának kölcsönös
kapcsolatából meríti belső impulzusát.
A társadalom morális egészsége, szellemi klímája nem kis mértékben az
irodalom s általában a művészetek helyzetének függvénye - hangsúlyozta a
kongresszus. Ennek tudható be az a felelős számvetés, amely a filmművészek
tanácskozását vagy a nyolcadik írókongresszust jellemezte. Azt sugallta, hogy
az alkotó értelmiségieket tömörítő szövetségeknek gyorsan kell reagálniok, alkalmazkodniok a világban és a közvetlen környezetben végbemenő változá
sokhoz. Nem engedhető meg, hogy például az írószövetségi tagok létszáma
magasan felülmúlja azoknak a könyveknek a számát, amelyek nyomot hagy
nak az olvasók emlékezetében. Az irodalom erkölcsi, esztétikai
küldetése,
hogy teljes bonyolultságában tükrözze a jelent s arra törekedjen, hogy a ké
sőbbi korok éppúgy megismerjék a művek alapján a huszadik századot, mint
amilyen hitelesen tudósít a múlt századról a klasszikus irodalom. Az író a
népnek és az emberiségnek egyaránt felelősséggel tartozik. Ez a gondolat tük
röződik a világ íróihoz intézett felhívásában is: „Világunk bonyolult, ellent-
59
�mondásos, olykor kegyetlen. D e az élet maga gyönyörű. Jobbítani lehet és
kell rajta, de ma a legfontosabb megvédem. Megvédeni gyermekeinket, jö
vőnket és múltunkat. Ennek érdekében kell egyesíteni erőinket, fölemelni
hangunkat, odaadni egész erőnket és tehetségünket.” Számottevő változások
zajlanak a szovjet képzőművészeti és színházi életben is. Csökkentik a túlsza
bályozottságot, fokozzák a demokratizmust, az alkotóműhelyek önállóságát,
felelősségét. Szintén figyelemre méltó tendenciák vannak kibontakozóban a
közoktatás reformja terén.
A X X V II. kongresszus óta eltelt közel egy esztendő azt igazolja, hogy a
szovjet emberek milliói akarták, igénylik a megújulást, támogatják a politi
kát. A kongresszus nyomán mozgásba lendült az egész társadalom. A való
ságismeretnek, a problémaérzékenységnek, az őszinteségnek, az igényességnek
az a légköre, amely ott uralkodott, mozgósító hatású a gyakorlati munkában
is. A népgazdaság adatai szerint valamennyi kulcsterületen fokozódott a tel
jesítmény, növekedett a termelékenység, emelkedett a dolgozók jövedelme:
összességében biztatóan indult a kongresszusi határozat végrehajtása. Apró,
de bizonyító erejű példája a változásnak, hogy ma a Szovjetunió egyik leg
népszerűbb műsora a - mi híradónkhoz hasonló - Vremja esténkénti adása,
mert szakított az egysíkú eredménypropagandával, csökkentette a túltengő,
sablonos diplomáciai híradásokat és az élet valós kérdéseivel - köztük a fo
gyatékosságokkal is - foglalkozik. A tömegek áldozatkészségét, hazafiságát,
szervezettségét példázza a csernobili katasztrófa, melynek elhárítása kemény
próbatétel volt, de a tragédia tisztító erejű katarzisa felhajtó energiaként
szolgálhat a tennivalók realizálásában.
Mindemellett nyoma sincs az elbizakodottságnak, önelégültségnek, „hurráhangulatnak” . Ismerik saját gyengeségeiket, tudják, hogy kevés volt még az
idő és túl nagy az ország ahhoz, hogy azonnal látványos fordulat következzen
be az évtizedek óta megszokott, sokszor megmerevült gondolkodásban, mun
kastílusban. Jól érzékelteti a helyzetet a Pravda egyetlen - 1986. július 5-i lapszámában megjelent három írás címe: Nem tűr halasztást; A tehetetlen
ség ellen; Közelebb az emberekhez. Bizonyos területeken - például a köz
szükségleti cikkek gyártásában, a szociális kérdések megoldásában - különö
sen lassú az előrehaladás. Nem megy megrázkódtatások nélkül a személyi
feltételek biztosítása sem. A vezetők egy részének szemlélete, magatartása
nem változik a szükséges ütemben, tapasztalni a közöny, esetenként az ellen
állás jeleit is. Vannak „gogoli figurák. . . akik abban
reménykednek,
hogy
majd minden elcsitul és visszatér a régi kerékvágásba” .
A folyamatok tehát még ellentmondásosak, de reményteljesek. Semmi két
ség: az igazi erőfeszítésekre, küzdelmekre ezek után kerül majd sor, hiszen az imponáló tervek szerint - a következő másfél évtizedben annyit kell ten
ni, mint amennyi a szovjet hatalom csaknem hét évtizede alatt történt. Ahhoz
pedig, hogy a gondolatok impulzusa tettekben is kifejeződjön, nem elég az
okos szó, a megfontolt döntés. Az irányvonal gyakorlati
megvalósításához
konkrét lépésekre, forradalmi cselekvésre van szükség. A távolabbi jövő si
kere napjainkban gyökerezik. Ez is általánosan érvényesítendő tanulsága az
SZ K P X X V II. kongresszusának, amely eszmei tárházát képezi a szocialista
építés gyakorlatának hazánkban is. A törekvéseket megismerni, megérteni —
s a magunk módján segíteni - kölcsönös érdekünk.
60
�W INTERM ANTEL ISTVÁN
A megújulás ígérete
A társadalom kérdései a szovjet írók kongresszusán
I.
A z olvasót, s az irodalmárt is természetesen mindig elsősorban a művek
érdeklik. A z irodalmi élet bármilyen eseményénél a regények, a novellák,
a versek, a drámák a fontosabbak. Hogy ezúttal a szovjet irodalomról szól
ván mégsem művekről számolunk be, például Csingiz A jtmatov Vérpad
című regényéről, A n d rej Voznyeszenszkij verseiről, M ihail Satrov A lelkiis
meret diktatúrája című drámájáról, V iktor A sztafjev Szomorú detektív cí
mű kisregényéről, hanem a szovjet irodalmi életnek egy öt napon át tartó
eseményéről, annak hármas oka is van.
Mindenekelőtt: a szovjet írókongresszusokról korábban mindig elég
részletesen számolt be a magyar sajtó. Ezen a kultúrpolitikai, tájékoztatás
politikai gyakorlaton túlmenően azonban érdemibb vonatkozások is arra
késztetnek, hogy beszámoljunk a szovjet írók idei, nyolcadik kongresszusá
ról.
A szocialista országokban mindig is az irodalom volt a kulturális élet
legérzékenyebb területe; az ideológiai élet számos problémája, konfliktusa
az irodalmi életben jutott kifejeződésre. Természetes hát: arról, hogy
a
Leotiyid Brezsnyev halála után a Szovjetunióban megindult belpolitikai és
gazdasági változások miként hatnak a közgondolkodásra, és hogy a szov
jet értelmiségnek egy mindig is igen aktív, közéleti része - az írótársada
lom - milyen problémákat és feladatokat lát maga előtt, az írókongresszus
adhat leginkább képet. A februárban tartott pártkongresszuson újjászerkesz
tett pártprogramot fogadtak el, az új pártvezetés a tavaly áprilisban tartott
KB-ülésen elhangzott programbeszéd óta mind határozottabban a társada
lomnak (a gazdaságnak és ennek előfeltételeként a közgondolkodásnak)
radikális, legújabb megfogalmazásban forradalmat jelentő átépítését, át
alakítását tűzi ki célul. Érthető, hogy ez idehaza, Magyarországon is jelen
tősen megnövelte az érdeklődést a Szovjetunióban zajló folyamatok iránt.
A z írókongresszus az irodalmi élet szféráján keresztül arról adhat képet,
miként viszonyul a közgondolkodás ehhez a társadalmi átalakítást célzó
programhoz. M ásodik okként tehát ez a várakozás indokolja a napi- és he
tilapok tudósításainak terjedelmén túlmenő beszámolónkat.
A harmadik ok az, hogy az írókongresszus meghaladta a hozzá fűzött
várakozásokat. Közéleti szenvedélyessége és az irodalmi élet problémáit
elemző bírálatok mélysége miatt egyaránt jelentősebb, mint több megelőző
írókongresszus. Jóllehet, magam azokat az időket csak későbbi olvasmá-
61
�nyaimból tudom rekonstruálni magamnak, úgy vélem, csak a Sztálin halá
la után, a X X . kongresszust előkészítő időben, 1954-ben tartott II. szovjet
írokongresszusnak lehetett ilyen a hangvétele, a szerepe. És ez az végül is,
ami miatt nemcsak kell, hanem érdemes is képet adnunk arról, mi min
denről esett szó június 24. és 28. között a Krem l kongresszusi palotájában.
2.
A z írókongresszust megelőzően, július 19-én az S Z K P Központi Bizott
ságában találkozóra került sor a szovjet párt főtitkára és számos szovjet író
között. E találkozó nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az írókongreszszus eredményes legyen, hogy a Lityeraturnaja Gazeta, a központi irodalmi
hetilap később úgy értékelhesse, hogy ez az írókongresszus nagymértékben
különbözött az előzőektől, mégpedig éppen nyíltságában, vallomásos jelle
gében, elvszerűségében. Am it M ihail Gorbacsov e találkozón az íróknak
mondott, az határozott bátorítás volt a nyilvánosság fokozására, az írószö
vetség bürokratizmusának leküzdésére, a szépirodalom és a publicisztika
társadalomkritikai szerepének erősítésére: ..A szocialista rendszer dem okra
tikus alapjainak fejlesztését, a kritika és az önkritika, a széles körű nyil
vánosság fejlesztését szilárdan és következetesen, ingadozás nélkül fogja
folytatni a párt.” „ A z élet demokratizálása át alakítást követel, a pangásos
jelenségek leküzdését követeli valamennyi társadalmi szervezetben, így az
alkotó szövetségekben is.”
Peliksz Kuznyecov kritikus, a moszkvai írószervezet vezetője így össze
gezte a kongresszuson e találkozó tanulságát: „ A pártnak szüksége van az
irodalom segítségére, mert az ország fejlődésének, ez a fordulatot jelentő
korszaka az emberrel, a kialakult lelkivilág és köztudat átalakításával kez
d ő d ik ”
M ihail Satrov drámaíró pedig még határozottabban fogalmazott: „ A K öz
ponti Bizottság azt a feladatot tűzte az írók. elé, hogy tegyék visszafordít
hatatlanná a demokratizálást, amit a ’8 5 áprilisi K B -plénum indított el
és a X X V I I . pártkongresszus folytatott.”
A n d rej G yem entyev, a legnagyobb példányszámú irodalmi folyóirat,
a
Junoszty főszerkesztője is ezt a mozzanatot emelte ki: „M ih a il Szergejevics
arról beszélt akkor, hogy meg kell tanulnunk a demokrácia feltételei közt
élnünk. É n m indvégig, amíg a kongresszusi palotában üléseztünk, ezekre a
szavakra gondoltam. É s miként ezt néhány felszólalás és a teremben ta
pasztalható reagálások, mutatták, nem könnyű lecke e z ”
Ennek megfelelően lettek az írókongresszus kulcsszavai a demokratizmus,
a nyilvánosság, az erkölcsi megújulás. Legfőbb igényként az fogalmazódott
meg, hogy biztosítani kell a féligazságok helyett a teljes igazság kimondá
sának lehetőségét. A z írókongresszus után a Lityeraturnaja Gazeta szer
kesztősége beszélgetést szervezett kritikusok részvételével. Igor Zolotusszkij
a prózáról és nemcsak a prózáról mondta a következőket: „N a g y az igény
a szabadságra. Azok. számára persze, akik. a soros utasítást várják, miköz
ben írnak, semmit sem jelent, de az irodalom számára, mely menekül a ha
zugság elől, korlátlan ez az igény. Itt szabadságra van szükség. A visel ke
62
�d és szabadságára az éleiben, a gondolkodás szabadságára, az írás szabad
ságára. A mióta Asztaf jev Szomorú detektívje megjelent, valam i változik az
irodalomban. M intha em elkedne a szabadság szintje. É s ez nemcsak.
a
kritika szabadsága, mint egyesek, gondolják, hanem a kérdésfelvetés sza
badsága is : M iként éljünk tovább?”
Nos, az írókongresszust éppen az tette jelentőssé,
felvető fórummá válhatott.
hogy alapkérdéseket
3.
A z írókongresszus öt napja alatt a plenáris üléseken ötvenketten, a műfajonkénti szekcióüléseken százharmincnyolcan szólaltak fel. Valamennyien
egységesek voltak abban, hogy a '85 áprilisi központi bizottsági ülés és a
X X V II. pártkongresszus határozatainak megvalósítását vallották feladatuk
nak, s ennek alapján mindannyian szükségesnek mondották az írószövet
ség munkájának megújítását. Ezen az alapvető egységen belüli azonban ha nem is teljesen nyíltan, sokszor inkább csak hangsúlyokban - valósá
gos vita folyt, lényegi kérdésekről. A leglényegesebb hangsúlykülönbség a
tekintetben érződött, hogy a társadalmi élet demokratizálásának feladata
a korábbi tevékenység folytatásaként, vagy azzal való szakításként fogalmazódott-e meg. E hangsúlykülönbség ugyanis az irodalmi életben és
a
közélet egészében tapasztalható problémák elemzésének mélységét is meg
határozza. A kontinuitás és diszkontinuitás kérdéséről van itt szó, amiről
a magyar társadalomfejlődést illetően, nálunk is élénk viták folytak és ami
ről a közgondolkodásban jelentős nézetkülönbségek vannak ma is. A szov
jet írókongresszuson e vonatkozásban tapasztalható hangsúlykülönbségek
a szovjet társadalom fejlődésében megfigyelt, a X X V II. kongresszus által
bírált pangásos jelenségek mélységének megítélési különbségeiből adódnak
- nyilvánvaló, hogy határozottabb polarizációt a közelmúlt társadalma ku
tatóinak elemzései tehetnek lehetővé. Mihail Gorbacsov vlagyivosztoki be
szédének az a fordulata azonban, mely a Szovjetunióban megindult vál
tozásokat forradalommal egyenértékűnek nevezte, azok elemzését igazolta,
akik nem egyszerűen további demokratizálásról, nem egyes bürokratikus
jelenségek kiküszöböléséről, nem egyes hibák leküzdésének szükségessé
géről beszéltek, hanem, akik az irodalmi élet problémáit a közélet problé
máiból eredeztették, vagyis tüneti kezelés helyett mélyreható átalakítás
mellett szálltak síkra.
Hibákról szinte mindenki szólt. Kevesebben voltak azok, akik az iro
dalmi élet önmagában létező, helytelen tendenciáiról, káros divatjelen
ségekről szóltak anélkül, hogy mélyebb okokat feltártak volna. A felszó
lalók többsége rég nem tapasztalt nyíltsággal és szenvedéllyel elemezte az
irodalmi életben tapasztalható súlyos problémákat. Számos tekintélyes író
az irodalmi élet torzulásának okait kutatva, mélyebbre hatolt, és a köz
életben régóta tapasztalható negatív jelenségeket, a társadalom fejlődésé
ben hosszú idő óta megfigyelhető torzulásokat bírálta. Egyértelműen meg
fogalmazódott, hogy új történelmi helyzet állt elő. A '85 áprilisi K B-plénum és a X X V II. kongresszus megteremtette a bírálat lehetőségét, az iro
dalom és a közélet megújításának, a társadalom egésze erkölcsi megújítá
63
�sának a lehetőségét. A z írókongresszusi felszólalások zöméből, a szüksé
gesnek tartott változtatások irányának megjelöléséből határozott társada
lombírálat rajzolódik ki a '85 áprilisa, illetve az A ndropov főtitkársága
előtti időszakról, pontos időbeli lehatárolás nélkül. E g y helyben topogás
időszaka, egy bizonyos időszak, az elmúlt időszak - időben ilyen körülhatárolatlan a bírálatok zöme. Van, aki egy évtizedről beszél: egy fel
szólalás, Raszul Gam zatovk azonban az irodalmi élet bürokratizmusára
vonatkozóan, Tvardovszkijt idézve már 1959-ről úgy szól, mint amikor
radikális megújulásra lett volna szükség, ami mind mostanáig nem követ
kezett be; Szergej Zaligin pedig az 1934-es, első írókongresszust követő ve
zetőségi üléseket hozta példaként az igazi vitákra.
Mihail Gorbacsov az erkölcsi megújulás szükségességéről beszélt az írók
nak - az írók közéleti, társadalmi problémák egész sorát nevezték néven,
m intam ivel szembe kell fordulni ahhoz, hogy a szovjet társadalom megújul
hasson. Antidemokratizmus, a demokratizmustól való félelem, a nyilvános
ság hiánya, az igazságtól való félelem, az igazság kimondásának aka
dályozása, féligazságok, illúziók, önámítás, a túlóvatoskodók gátló
szerepe,
kétarcúság,
az értékfogalmak
kiüresedése,
az
egyértel
műség és az igényesség hiánya,
kontármunka, hozzá
nem értés,
közömbösség a színvonaltalansággal szemben, törvénytelenség, korrupció,
megvesztegetés, a szociális igazságosság megsértése - a szovjet írók elem
zése szerint ezek a gigantikus szociális problémák gyötrik a szovjet társa
dalmat, szociális fáradtságot, társadalmi pangást, növekvő szkepszist idéz
ve elő. Számos rangos felszólaló, többek közt Baklanov, V ladim ir B eek:
man, Gam zatov, Jevtusenko, Feliksz Kuznyecov, Rozsgyesztvenszkij és
Satrov szólt a közélet ilyen torzulásáról. Legdrámaiabban Voznyeszenszkij
fogalmazott: „ Veszélybe kerülhet hazánk, ha nem megy végbe a teljes d e
mokratizálás, az átépítés, ha nem győz az új gondolkodás.”
4.
E mélyebb összefüggésrendszerben az irodalmi életről elhangzott bírá
latok és az írószövetség munkájának és az irodalmi életnek a demokrati
zálására irányuló javaslatok nemcsak az irodalmi, hanem a társadalmi nyil
vánosság megteremtését is szolgálják.
A publikációs nehézségekről számos író szólt. Részben a bürokratikus
nehézségeket, a túlközpontosítást bírálták, ami eleve három-négyéves át
futást tesz csak lehetővé, a nem orosz irodalmak esetében pedig sokszor
olyanok kezébe adja a döntést, akik az adott nyelvterület irodalmát nem
is ismerik kellőképpen. Em ellett pedig bírálták a túlóvatoskodást,
ami
a reális társadalmi problémák ábrázolása esetén megnehezítette, több mű
esetében pedig lehetetlenné is tette a megjelenést. Számos példát hoztak
az írók arra, milyen műveknek kellett hosszú éveken át a megjelenésre
várniok, valamint hogy milyen életművek teljesebb kiadása volna már
nagyon is időszerű. A teljes igazság bemutatása, a nyilvánosság megterem
tése, az irodalmi - és a történelmi - múlt és közelmúlt teljesebb ismere
te a leglontosabb igényekként fogalmazódtak meg ezen az írókongresszu
son. Közvetlenül vagy közvetve ezekhez a kérdéskörökhöz kapcsolódott
64
�valamennyi konkrét javaslat a könyvkiadással, folyóiratkiadással, irodal
mi múzeumokkal és az írószövetség szervezeti szabályzatának módosításá
val kapcsolatban is.
Mindezekről a javaslatokról és a szervezeti szabályzat módosításáról az
írószövetség határozata alapján az írószövetség új vezetősége a kongresszus
után fog dönteni. Ahhoz, hogy az irodalmi életben tényleges megújulás
következhessen be, természetesen a személyi feltételeknek is meg kellett
teremrődniök. A kongresszuson e tekintetben történtek bizonyos változá
sok, s hogy ez elegendő-e, arról majd az elkövetkező időszak, a tényleges,
gyakotlati lépések alapján lehet majd ítélni.
A társadalom demokratizálását illetően, azt illetően, hogy az átalakítás
programja továbbfejlesztést, vagy radikális változtatásokat jelent-e, mint
jeleztem, megfogalmazásbeli különbségekből lehetett nézetkülönbségeket
felfedezni. Az írószövetség eddigi munkájának megítélésével kapcsolatban
és a korábbi vezetőséggel kapcsolatban azonban határozott vita alakult ki
a kongresszuson. Egyesek név szerint bírálták az írószövetség egyes koráb
bi vezetőit, vezető funkciókat betöltő írókat, volt felszólaló, aki mint
ki
nem elégítőt, elfogadhatatlannak mondta az írószövetség első titkárának
a kongresszus elé terjesztett beszámolóját, a felszólalók többsége nagyon
komoly hibákra mutatott rá az írószövetség tevékenységében (hatalmi viszszaélés, bürokratizmus, formalizmus), többen beszéltek arról, hogy viszsza kell adni a vezetőség tekintélyét. A többségükben elmarasztaló fel
szólalásokkal szemben voltak, akik védelmükbe vették a korábbi vezető
séget, egyesek éppen azzal, hogy néhányan az eddigi vezetőségből tettek
lépéseket azért, hogy művek, melyek megjelenését a bürokratizmus és
a
túlóvatoskodás gátolta, megjelenhessenek, Vlagyim ir K arpov,
a N o v ij
M ir főszerkesztője pedig azzal állt a korábbi vezetőség mellé, hogy, akik
most bírálnak, azok is megszavaztak korábban minden döntést.
E vita eredményeként született a kongresszus lezárásaként olyan hatá
rozat, mely az elhangzott rendkívül kemény bírálatok ellenére is jóváhagy
ta az írószövetségnek a beszámolási időszak alatt végzett tevékenységét, s
vezetőségének munkáját megfelelőnek minősítette. A határozat konkrétu
mok nélkül írja elő a X X V II. kongresszus határozatainak végrehajtását, a
kritika színvonalának emelését, az írói közvélemény figyelembevételét
a
művek értékelésében, az irodalmár-továbbképzés fejlesztését, a szövetség
szervezeti szabályzatának módosítását és az írókongresszuson elhangzott
javaslatok hasznosítását.
A szövetség vezetőségében bekövetkezett személyi változások azzal biz
tatnak: van lehetőség arra, hogy e határozatok ténylegesen a megújulás
szellemében, az írókongresszus radikális változtatásokat kívánó felszólalá
sainak szellemében valósuljanak meg.
A
elve
ko v
tot),
tott,
pov
vezetőség személyi összetételében a folyamatosság és a változtatás
egyaránt érvényesült. A z írószövetség élén továbbra is G eorgij M ar
áll, de nem mint első titkár (tizenöt éven át töltötte be ezt a posz
hanem mint az írószövetség elnöke. A szövetség új első titkárt válasz
az egyik korábbi titkár, a N ovij M ir főszerkesztője, Vlagyim ir K a r
személyében. A revíziós bizottságnak újra V iktor Tyelpugov lett az
�elnöke. A z újonnan választott vezetőség a kongresszus utáni első ülésén
megerősítette tisztségében az írószövetség kilenc függetlenített titkárát:
G enrih B orovikot, Ju rij G ribovot, N yikolaj Gorbacsovot, Jegor Iszajevet,
Alekszandr M ihajlovot, Pjotr Proszkurint, Alekszandr Szalinszkijt, Konsztantyin Szkvorcovot és Ju rij Szurovcevet. (Ö tüket még az előző kongreszszuson választották titkárrá.) Az írószövetség szervező titkára újra Ju rij
Vercsenko lett. Lényeges változást jelenthet az, hogy ezúttal a titkárság
tagjaiból nyolctagú irodát is választott az írókongresszus, melynek feltehe
tően az lesz a feladata, hogy a határozatban említett írói közvéleményt
képviselje, s annak szellemében irányítsa az írószövetség tevékenységét.
Ennek az irodának hivatalból tagja az írószövetség elnöke és első titkára,
mellettük pedig Ajtm atov, Baklanov, Bondarev, B ikov, Honcsar és Zaligin
vesz részt munkájában. Reményt keltő továbbá, hogy a 323 tagú vezetőség
által megválasztott 64 tagú titkárságban - a halálozások és egyéb okból
megüresedett 30 helyen - olyan nevek szerepelnek új írószövetségi titká
rokként, mint a prózaíró Baklanov, Bikov, V ladim ir Beekman, Granyin,
Raszputyin és Zaligin, a költő Dugyin, Jevtusenko, Pavlicsko, Szulejmenov és Voznyeszenszkij, a drámaíró R ozov és Satrov, valamint a kritikus
G yedko v, G yem entyev, M ihajlov és Szidorov. Tekintélyük, munkásságuk
igazi rangja alapján azt hihettük volna, hogy már régen az írószövetség
szűkebb vezető testületének ta g ja i.. .
Mindezek a személyi változások érdemi változások bekövetkeztét ígérik.
A L ityeraturnaja Gazetának a kongresszus utáni hetekben folytatott publicisz
tikai tevékenysége is azt jelzi, hogy a nyíltság az irodalmi életben nemcsak az
írókongresszus kiváltsága volt. Ezt jelzi az az interjú is, melyben Csingiz
Ajtm atov mondja el, miről beszélt volna ő az írókongresszuson, ha szemé
lyes okok miatt nincs akadályoztatva.
Több felszólaló is megfogalmazta: a nyilvánosság nem önmagáért van,
hanem azért, hogy változásokat sikerüljön elérni. E tekintetben a leg
nagyobb biztatást az adja, hogy a szibériai folyók megfordításával kap
csolatos több, igen éles hangú felszólalásra, mint a közvéleményre hivat
kozva, központi bizottsági határozat született a megkezdett munkálatok
beszüntetésére. E z azt jelenti: egy nagy horderejű, nem is irodalmi, ha
nem társadalmi kérdésben a pártvezetés visszaigazolta az írókongresszust.
E z pedig azt ígéri: bekövetkezhet a több író által is régen vártnak mon
dott megújulás.
66
�KIRÁLY ISTVÁN
Németh László korszerűsége
A recepcióesztétika térhódítása nyomán közhely ma már az irodalomtudo
mányban, hogy egy-egy művet lényegében mindig ketten írnak: egyrészt az
író, másrészt az olvasó. Egy-egy alkotás nagyságát, erejét végső soron mindig
az méri, meddig és milyen mértékben akadnak olvasók, akik újjá tudják élni
a maguk számára, kiknél végbemegy egy új hangsúlyú befogadói realizáció.
Vajon mi a helyzet ebben a vonatkozásban Németh Lászlóval? Vajon van-e
műveinek oly jelentésrétege - mélyvonulata
mely napjaink szükségletei
vel kapcsolódik egybe? Beleszól-e ma is az írásaival induló fiatalok sorsába,
életébe? Hiszen radikálisan megváltozott a történeti helyzet művei nagy ré
szének születése óta. S a történelem szigorú kritikus. Mindenkinél távolabbra
iát, mindenkit bírál. Bírálta így Németh László nem egy nézetét is. Az író vi
szont ennek ellenére változatlanul hat, él. Ha más nem, szinte nap mint nap
tanúsítja ezt a fogyó művek száma. Vajon mi nem szűnő hatásának titka? V a
jon mi élteti?
Természetesen mindenekelőtt az, hogy nagy művész volt. De ez önmagá
ban egy ily hatáshoz kevés. Főleg az az ő esetében. Hiszen Németh nem egy
szerűen a művész-artifexek, a művész-pontifexek, nem a bűvészek, de a váteszek sorába tartozott. Í róként is pedagógus volt: nemcsak gyönyörködtetni
- mindig hatni akart. Számba kell venni így utóélete vizsgálatánál a műveitől
hozott üzenetet is: a némethi mondandót. Mi abban a jelenhez szóló? - ez
a kérdés vár elsősorban megválaszolásra. A magam részéről mindenekelőtt a
minőség kérdésében vélem meglelni ezt.
A technikai-civilizatorikus fejlődés kiteljesedésével párhuzamosan mind fon
tosabb lesz ugyanis az élet egészében a minőség szempontja. A
megnyert
mennyiség minden vonatkozásban ez után kiált; a társadalomban
éppúgy,
mint a termelésben. Az elgépiesedő világban kell az emberi ellensúly: meg
nő a nem materiális, hanem másfajta igények súlya, szerepe. Nem
véletlen
például, hogy a marxizmus szükségletrendszerében is mind erőteljesebben
előtérbe kerül ez a kérdés. Az elementáris és a mennyiségi szükségletek mel
lett már mind többet foglalkozik a minőségiekkel a teória. A marxista onto
lógiai és antropológiai vizsgálódások megélénkülése egymagában bizonyság
erre. S nemcsak az elméletben: a praxisban is megmutatkozik a minőség növekvő szerepe. A minőségi szükségletek megugró igénye hoz előtérbe például
olyan kérdéseket a mindennapokban, mint amilyen az életmód, a környezet
védelem, a részvételi demokrácia, a közművelődés, a környezetkultúra stb. S
Németh Lászlót nem utolsósorban talán épp ez élteti, ez az előremutató szel
lemi szükséglet: a minőség igénye. Mert ha olykor vitathatón, romantikus an
tikapitalista, s harmadik utas illúziókkal elvegyülten is, de központi mondan
dó volt ez mindvégig őnála. Éppen ezért - róla beszélve - ennek a fogalom
nak tőle adott értelmezését szükséges megkeresni mindenekelőtt.
Igaz: változott Némethnél a különböző pályaszakaszokon a minőség értel-
67
�me. Egyvalami azonban folyvást állandó maradt: nem ismeretelméleti-logikai,
de etikai kategóriaként jelent meg ez nála. Antropologikum volt; humánum,
etikum, emberi sugárzás. Egy magatartásnormának, életreceptnek vágya, aka
rata. Válaszkeresés arra a kérdésre, hogyan kell hát élni? Miképp kellene ki
licitálni önmagunkból s környezetünkből a legértékesebbet, a mindenkiben ott
rejlő oromtermészetet, megvalósítani „az erkölcsi magasabbra törést” az értel
mes szép emberi életet? Az életmű kulcsát megadó minőség-fogalomnak ezt
az etikai meghatározottságát tudva és látva lehet úgy szólni Németh László
ról, mint aki nem csupán nagy író, de nagy moralista is; az egyik legna
gyobbja ennek a századnak. Csak innen szemlélve lehet a maga valóságában
felmérni alakját. Ezt bizonyítja nem pusztán a nagy moralistákra jellemző
stílus, a nyelv prófétikus megemeltsége, a vonzódás a szakrális szókincshez, a
szentenciaszerű gnomikus, sűrítő mondatszerkesztéshez, de a pálya egésze is:
az azt végigkísérő sajátos, egyéni élményszerkezet.
Az alapvető Németh László-i írói élményt keresve, a Tanú nyitócikkének
híressé vált megfogalmazása kínálkozik kiindulópontnak: a „szorongó tájé
kozatlanság” volt a folyóirat életre hívója, ezt tekintette a fiatal Németh a
maga „múzsájának” . Ha ezt a metaforát lefordítjuk a fogalmak nyelvére: a
huszadik század nagy értékválságát értette ő rajta. A kapitalizmus általános
válságával együtt, annak mintegy ideológiai megfelelőjeként, a hagyományos
individum-központú értékrendszerek is válságba jutottak, morális, intellek
tuális bizonytalanságban élt a művelt emberiség. Ez az értékválság volt az
(az expresszionizmust lehet idézni erre jellemző példaként), mely apokaliptikus
életérzéseket, képeket idézett, „üdvözülésről” s „kárhozásról” beszélt. Utópia
és tragédia, remény és kétségbeesés végletei közt hányódott a gondolkodó
egyén.
Ott hatottak ezek a végletek a Németh László-i életműben is, ezek hatá
rozták meg annak alapszerkezetét. Az Isteni színjáték nagy drámájára rájátszóan nem véletlenül volt első regényének címe: Em beri színjáték.. Megélte ő
a huszadik századnak azt az általános s mély értékválságát, mely az egykorú
világirodalom egészét átjárta. De ugyanakkor megélt egy más válságot is.
A nagy, összemberi értékkor megélt egy nemzetit: a kis néppé válást, a „szét
szóródás előtt” fenyegetettségét. Magyarország, amelyik az Osztrák-Magyar
Monarchia egyik uralkodó nemzeteként élve birodalomnak vélte önmagát, az
első világháború után más nemzetközi státusba került: kis néppé változott.
Az egymással versengő imperialista, tőkéshatalmak új világában aggódnia kel
lett a maga létéért. Ez a válságélmény érteti, hogy oly mélyen átjárta a
Németh-életművet (igaz: nemegyszer elzárkózó, kisnépi nacionalizmussal elkeveredetten) egy fájdalmas, szorító patriotizmus: antiimperialista patriotiz
mus.
Ez a két élmény - az összemberi és a nemzeti válságé - , a kettő egymásba
játszása, a nemzeti aggódás erős jelenléte formálta sajátos színűvé, jellegze
tesen kelet-európaivá Németh életművét. Az általános értékválság
sodrába
\etvc ugyanis azok az írók, akik nem éreztek valamiféle tartó, szorító, pozi
tív tartalmú közösségi kötést, a megélt válságnak inkább nemjeire vetették
a hangsúlyt. Erősebb volt bennük az „elkárhozás” , a diszharmónia, a diszszenancia érzése, mint az „üdvözülés” vágya. Erősebb volt a nem-et mondás,
68
�az értékhiány kikiáltása, mint az új értékek utáni nyugtalan vágyódás.
A
tragédiaérzet elnémított minden utópiaigényt, a kétségbeesés megölte a re
ményt. Azok az írók viszont, akik valamiféle előremutató, közösségi élmény
nyel éltek, akaratlanul is az igenek vágyát, a kiútkeresést érezték fontosnak.
Hiszen az egyén elkárhozhat, de egy közösségért érzett felelősség sosem en
gedi meg az önelengedést, az önpusztító, akart elkárhozást. Családirtást csak
az őrült végez: helytállást parancsol a felelős élet. Minden pokol-élmény el
lenére is édenért kiált az. Németh László esetében is felelősségébresztő,
megtartó erő volt az előremutató közösségi élmény: antiimperialista patriotiz
musa. Az igenek keresése, az éden akarata vált erősebbé az életművében.
Így vált más típusává Németh művészete, mint a nyugat-európai irodalom
fő vonulata. Így lett jellegzetesen kelet-európai, huszadik századi művészetté
az. A széleken, a peremvidékeken épp a közösségi, a népi-nemzeti sors meg
oldatlansága következtében erősebben érződött a közösségi felelősség, annak
szorítása. Ez ad sajátos színt az itt keletkezett irodalmaknak a XIX. század
második felében, s a XX. században. S hozzátehetem: sajátos értéket. Meg
élte ez az irodalom a „szorongó tájékozatlanságot” , az értékválságot, a ve
szélyeztetettséget. De megélte ugyanakkor a szorító, vállaló felelősséget. S a
Németh László-i művészet sajátos tragikus pátoszában ez jelentkezett. Tragé
diaélménye realista volt és nem clabszolutizált. Katarzist váltott ki és nem
sokkolni akart.
Mert különbség van e között a két esztétikai élménytípus között. A katar
zis mindig felülemelkedés, a tragédiában is távlatot villant, sugallja a re
ményt, új utat kerestet. A sokk csak megdöbbent. Felmutat egy meghökkentő
képet az emberről, az emberi létről: hátrahagyja a kiúttalanságot, az emberi
természet borzalmain érzett meddő, veszejtő keserűséget. Az egyikben
az
emberbe vetett hittel, bizalommal - antropológiai optimizmussal - , a másik
ban csődérzéssel, reménytelenséggel, antropológiai pesszimizmussal társul a
tragédiaérzet. Ott életigenlő, itt élettagadó az. S Németh Lászlónál mindig
az első változat volt meghatározó. Egyértelműen bizonyítja ezt a regényei
ben, drámáiban fellelhető poétikai alapképlet, az ott megmutatkozó értékhierarchia: a tipikus Németh László-i hős, s a tipikus Németh László-i
szituáció.
A tipikus hőst nézve az etikus ember történetét írta
folyvást
Németh
László. Kiemelhető szinte műveiből annak lélektana: az etikus emberség ti
pológiája és fenomenológiája. Majd minden alkotásában adott valaki, ki mo
rális zseni, vagy legalábbis etikailag szerfölött érzékeny. Ez kerül be mint
tipikus szituációba, a morális magány állapotába. Ami a legszebb, legtisz
tább, legnemesebb benne, az nem lel támaszra. Körülfogja a vakság, értet
lenség, a lelki süketség a másra érdemest. Adott körülötte a morális magány
szituációja.
Mi a jellegzetes Németh László-i válasz az így feltett kérdésre, hogy ala
kul a morális kiválóság sorsa a morális magányban? Három lehetőség kísért
művei tanúsága szerint ezzel kapcsolatban. Az egyik a szörnyeteggé válás. Az
emberi közönségességet, kicsinyességet, galádságot látva a nemes lélek ma
ga is eltorzul. Ellenkező előjellel, nemet mondóként bár, de hozzáhasonul a
környezetéhez. Hisz a puszta tagadás maga is feladott autonómia, vesztett
önállóság. Asszimiláció a tőlünk idegenhez. Mint fájó, zavaró, ellenséges
elem, mint „szörnyeteg” él az ily típusú, csak vétót mondó ember a sorvasztó,
riasztó, másfajta világban. Megéli, szenvedi a morális magányt, az egyedül69
�létet, a kapcsolatnélküliséget, az ember nemesebb énjének visszhangtalanságát
a szorító, torzító hétköznapokban. - A másik lehetséges út a kivonulásé, a
modern, huszadik századi, szerzetesi lét. Adva vannak a Németh László-i, nagy
kivonulók, az exodus-emberek, akik teljesen szakítva a köröttük levő, adott
valósággal valamiféle elképzelt szigetre, utópia-, álomtelepre próbálják men
teni a maguk tisztaságát. Végül harmadik lehetőségként felsorakoznak a jel
legzetes, Németh László-i, modern, evilági „szentek” . Ők azok, akik megkí
sérlik a maguk példájával, belső emberi tisztaságukkal, erkölcsi fényükkel,
sugárzásukkal, a lélektől fejlesztett emberi meleggel felolvasztani a körülöttük
levő megfagyott világot, a morális magányt, a kietlenséget,
akik Égető
Eszterhez hasonlóan megpróbálják megszelídíteni a boldogságtipró őrületeket.
S a Németh László-i értékrendben nem a távlatok nélkül élő „szörnyeteg” ,
sem az illuzórikus, utópisztikus távlattal élő, „kivonuló” , a modern szerze
tes, de ez a valóságon belül távlatot kereső típus, a „szent” áll első helyen:
az itt az eszmény. Nem véletlen, hogy egy „szentet” megjelenítő téma, az
Irgalom témája kísérte végig egész életútján. 1926-tól kezdve élete végéig
foglalkoztatta ez. Meg akarta írni a megvalósult erkölcsi zsenit, az emberi
közönségességet, durvaságot feloldó életet: azt a hőstípust, ki távlatot adott,
ki a lélekben ható, belső, morális energiákkal belátással,
emberszeretettel
meg akarta menteni az éden, az otthon, a boldogság álmát az ember szá
mára.
Igaz (s másfajta, nem az affirmáció, de a negáció elemeit hangsúlyozó ér
tékelésekkel szemben szükséges erről nyomatékkai szólni): egészében nézve a
Németh-életművet, nyilvánvaló az, hogy felgomolyog abban a démoni elem:
adottak a szörnyetegek, torzók, a magányba hulló dacos kivonulók: tragé
dia, diszharmónia sötétlik a mélyben. De ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy
a démoni életeket nézve K afka démonibb életeket írt meg, a modern amerikai
drop ount irodalom kivonulói végletesebbek, s nyilvánvaló az is, hogy
Beckettnél például a tragédiaérzet sokkolóbb és reménytelenebb.
Németh
László értéke épp a démoni, veszejtő és a felemelő, a távlatot nyitó feloldott
egysége; azaz: a katartikus válasz a tragédiára. Ha ezt nem vesszük számba,
félő, hogy egy sajátos típusú, huszadik századi irodalomnak, a kelet-európai
típusú irodalmaknak külön értékei mellett megyünk cl vakon, egy az emberi
lét alapkérdéseire világirodalmi szinten válaszoló, nagy irodalmat mérünk
nem hozzárendelt idegen mércékkel, szegényítünk el, s idomítunk hozzá más
fajta eszményhez.
Az életmű lényegét adó, etikus jellegű affirmációt - igenmondást, távlat
akaratot - szem előtt tartva, ennek meghatározó, domináns voltát világosan
látva lesz nyilvánvalóvá az életmű egysége s tűnik el mindenfajta műfajok
közti megkülönböztetés, értékhierarchia. A fikción alapuló jellegzetes szép
írói műfajokkal, a regénnyel és a drámával szemben nem szorul háttérbe in
nen vizsgálva a nonfiktív műfaj: az önéletrajz és tanulmány. Nem értékelő
dik le Németh, az esszéista.
Mert volt és van hajlam erre a leértékelésre. 1946-ban (s az intellektuá
lis tisztesség azt kívánja, hogy nyíltan szóljak erről) a magam részéről is ír
tam egy tanulmányt, melynek fő mondandója ily típusú különbségtevés volt.
�A marxista kritika örökét folytatva, Gaál Gábor egyik 1936-os cikkének kon
cepciójához hasonlóan, a realizmus diadalának lukácsi elvét próbáltam alkal
mazni Németh Lászlóra. A szépírói alkotásokat úgy fogtam fel, mint a ta
nulmányokban kifejtett nézetek feletti, a valóság felől jövő bírálatot.
Meggyőződésem ma is: van igazság ebben a nézetben. Hiszen másfajta a
tanulmányírói és művészi hozzáállás. Pusztán a két műnem közötti különbség
folytán is, jobban kényszerül szembesülni az utóbbiban a valósággal mindig is
az író. Könnyebben lepleződnek le és buknak el itt a téves nézetek, cáfolódnak meg mind az utópiák. De ez a valós tartalmi különbség sem indokolja
Némethnek, a művésznek és Némethnek, a tanulmányírónak egymással való
szembeállítását. Egykori írásomban (így látom ma már) egy
részigazságot
nagyítottam fe l: nem utolsósorban irodalomszociológiai tényezők hatása alatt.
Egy-egy kritikai állásfoglalás elválaszthatatlan ugyanis általában attól a
konkrét történelmi szituációtól, melyben megfogan. 1946-os cikkem megírása
kor Némethet, mint „kútmérgezőt” , mint az „irodalom fasisztáját” bírálták,
támadták. Néhány jogosan vitatott nézete miatt az egész életművet megbélye
gezték, anatémát kiáltottak rá. Ily’ szituációban érthető volt egy oly hozzá
állás, mely arra kívánt figyelmeztetni: Németh nemcsak vitatható nézetek
megfogalmazója, de mindenekelőtt jelentős, nagy író. Ily alapon történt a
művész és a tanulmányíró közti határvonás. Ma viszont (az azóta született
művek, s a teljes életmű ismeretében) egyre inkább látom: indokolatlan min
den ily típusú különbségtevés. Nincs értékhierarchia a különböző műfajok
között. Mindegyiknek egy a sugárzása. Egyazon eszme szól mindegyiken át: az
erkölcsi magasabbra törés, a minőség igénye. A tanulmány nem tudományos
értekezésnek, de sokkalta inkább írói tettnek, műalkotásnak fogható itt fel,
azaz: esszének. (Nem véletlen, hogy a nagy moralistáknak mindig is ez volt
a kedvelt műfaja.) Nem a konkrét tételek, s főleg nem a téves nézetek lé
nyegesek itt, de az indulat, mi ott munkál a mélyben: a stílus izzását biztosító
pátosz, a magasba törő morális akarat.
A huszadik század egy másik, Németh Lászlóhoz hasonló moralistájáról,
Simone Weilről írta E liot: „Elképzelhetetlen számomra, hogy bárki is elfo
gadja minden véleményét, és ne utasítson el közülük néhányat, mégpedig
igen hevesen. Az egyetértés és annak hiánya mindazonáltal másodlagos, a
fő dolog az, hogy érintkezésbe lépjünk, egy nagy lélekkel.” Érvényes ez
a
megállapítás Németh Lászlóval, a tanulmányíróval kapcsolatban is. Csak a
vak, nem gondolkodó elfogultság az, mely nem érzi elutasítandónak egyes né
zeteit. De hasonlóképpen csak a vak, nem gondolkodó elfogultság az, mely
mindenekelőtt ezekre figyel, s nem veszi észre, hogy a Németh László-i lénye
get, a moralistát, szem előtt tartva még legtöbbet bírált elméleteire is más
ként vetül a fény. Az etikai pátoszra figyelve másképp értékelődik (csak két
legtöbbet vitatott elméletét felidézve itt) még a minőségszocializmus és a ki
sebbségben gondolata is.
A minőségszocializmus kapcsán inkább a politikai és az etikai megközelí
tésnek, illetve a kettő közötti elkerülhetetlen különbségnek problémája lesz
az, ami a célt is érintő, elvi, lényegi ellentétnek látszott. Világossá válik,
hogy azonos itt a cél: az emberhez méltó, szabad, fénylő élet. De míg a po
litikus számára elsődlegesen mindig az a fontos, milyen utakat enged a való
ság előremenni a messzi cél felé, addig a moralista csak a célt látja, s
a
még oly szükséges kerülő utakra is gyanakodva néz. Nem az lesz lényeges
ezt a különbséget figyelembe véve Németh nézeteiben, hogy minőségi szocia71
�Iiz musról beszélve, idejét múltnak, tizenkilencedik századi értékrendet tük
rözőnek vélte a marxizmust. A gondolatban élő etikum ugrik innen nézve
szembe. Az válik fontossá, hogy az elementárisak és a mennyiségiek mellett
ez az író mindig a minőségi szükségletek fontosságára figyelmeztetett, hogy
hangsúlyozta az erkölcsi személyiség: a példa szerepét a történelemben. Minden
vitán túl összekötő szál lesz így Németh László és a marxisták között a gon
dolatok etikai meghatározottsága, a morális pátosz, a mélyen ott ható antropológiai optimizmus, az elkötelezettség a minőség mellett.
Nemcsak a minőségszocializmus vonatkozásában, de módosul a hangsúly a
kisebbségben gondolatkörét tartalmazó írások esetében is. A moralistát szem
elől nem vétve, nyilvánvaló lesz, hogy erkölcsi tettet, antiimperializmust, szel
lemi ellenállást jelentett elsődlegesen Németh Lászónál, a kisebbségben elve.
Nem a xenofóbiára hajló, kirekesztő nemzetszemlélet volt fontos abban, ha
nem a hűség, az antiimperialista patriotizmus; az odahajlás a nemzeti veszé
lyeztetettség nehéz éveiben egy, az imperializmus korába felkészületlen és sze
gényen érkezett, létét féltő néphez. Az elsők egyike volt Németh, aki ennek
az új típusú, huszadik századi - antiimperialista, kvázi-antiimperialista nemzettudatnak létére felfigyelt, aki észrevette, hogy ez hatott ott az induló
népi írói mozgalomban. Az ő gondolatát idézve: a feltámadó német imperia
lizmus - Hitler, a hitleri hódítás fenyegetése - ébresztette rá az írókat ar
ra, hogy nemcsak társadalmi kérdések vannak, de nemzeti sorskérdések is:
a nemzet léte, megmaradása; a nemzeti személyiségőrzés.
Némethet, a morális embert szem előtt tartva nyilvánvaló lesz az is, hogy
a veszélyeztetett nemzeti létre megoldást keresve nemcsak az elzárkózás, az
etnocentrizmus xenofóbiát idéző jogosan bírált válasza található nála, de
a nyitottságé is. A nemzeti kérdés elválaszthatatlan eszmerendszerében az er
kölcsi igénytől, a minőség elvétől. Elválaszthatatlan attól a meggyőződéstől,
hogy egy kis nép az egységesülni akaró, kitágult világban, ha létezni akar,
csak mint minőség tarthatja magát: kötelező rá a „muszáj minden népnél
jobbnak lenni” adys parancsa. S ez a megoldás a „kisebbségben” elzárkózást
hirdető válaszával szemben a nyitottságé már. Mint ilyen mindmáig érvé
nyes.
Mutatja mindez, hogy Németh Lászlónak még a legtöbbet vitatott kérdé
sekben sem csak tévedései voltak, de igazságai is. S ami még fontosabb:
adott volt mindvégig eszméiben az az erkölcsi fény, amely az életmű egészé
ben ott hat; adott volt bennük a „nagy lélek” varázsa. Nem az tehát, véle
ményem szerint, a maga kötelességét helyesen értelmező irodalomtudomány
nak elsődlegesen ma a feladata, hogy újból meg újból hangsúlyozza a törté
nelemtől nyilvánvalóan megcáfolt, s az életművön belül pusztán esetlegessé
get jelentő téves nézeteket (főleg ha nem helytálló, de felületes, téves olvasa
tok alapján teszi ezt). Az ellentmondásokat bírálva, nem elhal lgatva, másra
kell a felelős kritikának ma inkább ügyelnie. Arra, hogy tudatosítsa, s eleve
nen tartsa az életmű lényegét, a Németh László-i nagy örökséget: a művek
ben ható erkölcsi sugárzást.
☆
Részeire bontva (egy rögtönzött szemponttal, a hagyományos, pszichológiai
fő aktusokat figyelembe véve) a sajátos némethi morált, a minőség morál*
72
�ját: jelenti ez egyrészt a gondolkodás, az ész etikáját. Az igazság szerelme él
Németh hőseiben; az űzi, hajtja őket akár önmagukat elpusztítva is. S ugyan
akkor fölébe tud szökni az ész itt mindig, az élet poklainak. Benne él a kí
sérletezés vágya, szenvedélye. Laboratóriummá tudja változtatni akár még a
gályapadot is az értelem fölénye. A fölényes, okos ész magatartást jelent itt:
nem csupán logikát, de egyben etikát. Jelenti másrészt a minőségetika az
akarat morálját: a képességet arra, hogy ha kell, hát mint „erkölcsi szembenúszó” éljen az egyén; a cinizmus, a nihil világában is ragaszkodni bírjon
a messzi csillagokhoz, az életet élni érdemessé tevő alapértékekhez. Jelenti
ez végül az érzelmek morálját: az élet- és emberszeretetet; a képességet ar
ra, hogy túllépjen az én puszta önmagán, s jól tudva azt, hogy nem ő a leg
fontosabb, hogy nem ő a minden, nyitottá váljék a világ egészére. Ezt a ma
gatartást, az érzelmek morálját sűrítette egybe Németh szótárában a belá
tás fogalma.
Ez a gondolat, a belátás eszméje az írótól kiküzdött erkölcsi világképnek
talán a legnagyobb vívmánya, az élet summázata. Mint a fogalom 1945 utáni
megjelenése már egymaga mutatja: az író önbírálata volt ez s ugyanakkor az
életmű kiteljesítője. Ennek a gondolatnak a jegyében élve, tudomásul véve,
hogy mindig „a valóság a gazda” , s még a „legsámsonibb” embernél is oko
sabb, erősebb a történelem, az objektivitás, vált képessé Németh, a maga
evilági szentjeinek, az önfeláldozó jóság asszonyköveteinek, Égető Eszternek
és Kertész Ágnesnek, a megrajzolására. Itt vált a minőség végleg etikummá:
maradéktalanul végiggondolta az író az „állatinak” nevezett agresszívvel
szemben a „növény etikát” , a maga erkölcsét: a belátás morálját.
Magában hord ez a Németh László-i etika egy néma alázatot, csöndes
meghajlást a valóság előtt, a történelem előtt, egy jó értelemben vett, nemes
önfeladást, elkötelezettséget, közösségi érzést. S nem utolsósorban magában
hordja ez azt a gyöngédséget, okos, értő tartást, mellyel az Irgalom hősnője
Kertész Ágnes ölelte szerelmét, a kissé sántítva járó Halmi Ferit: ,,S közben
úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de az anyját, apját, Bölcskeynét, a
haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna mellére a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is
vigyázni közben, hogy sántaságában bele ne gabalyodjék.” Magában hordja a
némethi belátás az európai észtisztelet egyik legnagyobb vívmányát: a va
lóság bonyolultságával, összetettségével, nehezen alakíthatóságával
mindig
számot vevő emberalázatot: a toleranciát.
Egy oly igényt villantott Németh László - belátást idézve - a század de
rekán, melynek időszerűségét a század vége felé érzi csak át igazán, a maga
teljességében az emberi világ. Hisz nyilvánvalóvá vált azóta, hogy elpusztít
hatja az űrbe kijutott s a legmodernebb technikával felszerelt ember a föl
det s önmagát. Megmérgezheti s beszennyezheti saját környezetét, adott élet
terét: a természeti rendet. Puszta alkatrésszé, gépszerű eszközzé alázhatja le
egy túlszervezett létben önmagát mint embert. S tovább lehetne sorolni
a
fejlődéshozta új kérdéseket, melyeknek lényege végső soron mindig ugyan
az: embertelenné teheti az ész az emberi létezést, ha nem lesz pusztán telje
sítményre, eredményre néző, instrumentális észből egyben empátia: beleérző
ésszé. Ha hiányzik belőle a konfliktusokon túlemelni tudó megértő emberség
- a dialóguserkölcs; a Németh László-i belátásmorál.
73
�MŰHE L Y
PETRŐCZI ÉVA
Napló helyett IV.
,,és szerelmet roncsol az Em ber, bókolva magánya előtt”
Charles Algernon Swinburne: Himnusz az emberről
(Gergely Ágnes fordítása)
Nyár elején, a legutóbbi feljegyzések után néhány hónappal folytatom.
Épp azokban a napokban, amikor lejár a Soros-ösztöndíjam. Pillanatnyilag
- bár töménytelen apró-cseprő munkát felvállaltam - még nem tudom,
miből, hogyan fogunk ezután megélni. Sajnos, nem vagyok képes „gazda
ságosan” , azaz összecsapva írni - még egyflekkes könyvismertetéseket
sem. Hazudnék, ha azt mondanám, szorgalom, igényesség, lelkiismeretes
ség ez bennem. Kétségkívül ebből is, abból is egy kicsi; a lényeg mégis a
szűkölő hiúság (ugyanaz, mint a sajtóhibás cikkeim megjelenését követő
napokon, amikor egy stréber diák dolgozat utáni önmarcangoló állapota
telepszik rám!): jajj, csak ne vegyék észre, mit nem tudok, mit tudok roszszul. . . Valószínűleg ez a lelki macskajaj az oka, hogy verset lényegesen
könnyebben, kevésbé görcsösen írok; egyszer azt mondtam egy előadáson
meglehet, épp Salgótarjánban, a költészet napján): olyan nekem a vers
írás - különösen, ha biztosan érzem, jó vers van születőben -, mint a jó
ginak a teljes légzés. ..
Látványos előrelépésről nem számolhatok be az utóbbi időben. Mégis,
sikernek, munkára ösztönző gesztusnak könyvelem el, hogy egyre többen
küldik el nekem új könyveiket „felnőtt” , nemegyszer gyermekkorom óta
ismert pályatársak: Lator László, G ergely Ágnes, Rákos S á n d o r ... Ág
nes két könyvet is: verseit és műfordításait. Így, az ő jóvoltából találtam
rá a mottóul használt Swinburne-sorra. Elképesztően pontos kifejezése an
nak, amit mi, emberek művelünk egymással. Körülöttem, amerre nézek,
mindenki szeretetet és szerelmet roncsol maga körül, hogy aztán elégedett
megbántottsággal tobzódhasson a magányban. Sokszor én magam is. Igaz,
nehéz úgy jónak, szelídnek, és megértőnek lenni, ha az embert lépten-nyomon megaláztatások érik és krajcáros gondok közt őrlődik. Még szeren
cse, hogy képes vagyok a legapróbb örömekből is hosszú távon ható „pszichovitamint” kicsikarni. Mint - többek között - legutóbbi göncruszkai
látogatásunk emlékképeiből. Abból, ahogy szobaszínű városi csemetéink a
megérkezést követő percben már nyulat kergettek, ugráltak a szérűn, de
abból is, ahogy a sötétbarnára cserzett arcú falusiak (a férfiak a „kalap
korona” bőrükbe égett nyomával!) áhítatos-sután hallgatták a templombéli hangversenyen az előzetes és utólagos ,,rádolgozással” , vagy kevés
74
�pihenő idejük megszakításával megszolgált zenét. . . Érdekes és tanulságos
lenne montázst készíteni róluk és egy pesti koncert közönségéről.
Ugyanilyen örömtartalékot adott (nemcsak nekem, az egész családnak!)
az a két délelőtt is, amelyet a nem tudom hányas számú délegyházi tónál
töltöttünk, ugyanannál, amit É vik e valam ikor „ ta v ” -nak nevezett, a rago
zott formát vélve alapszónak. Ahogy a vízen lebegtem, hosszú percekig,
évek és kötelékek foszlottak le rólam, minden pontosan olyan volt, mint
húsz évvel ezelőtt. Alsóbélatelepen. A víznek is ugyanolyan dinnyeszaga
volt. H a tehetném, Magyarország minden tavát-kacsaúsztatóját végigúsz
nám; hiába vagyok harmincöt (és egynegyed!) éves, a „vízibabaság” nem
kopott ki belőlem. Más szokásaim is - akár a vízimutatványok - hasonló
képpen „örökéletűnek” bizonyultak. Például az aláhúzás-jegyzetelés
a
könyvekben. A z idei könyvheti kiadványokban nem végeztem túl nagy pusz
títást. Egyetlen olyan részletre bukkantam - N ádas Péter: Em lékiratok
könyve című regényében - , amelytől elfogott a „helyettem írták” érzés:
,,É n azonban a szerelmes ember teljes elfogultságával ezt is szerettem,
egyetlen lélegzettel szívni magamba szépséget és csúnyaságot, gyengédsé
gig finomított megértéssel egyszerre és egyformán erősnek érezni vonzást,
taszítást; tökéletlensége által volt nekem tökéletes . . .e csekély szépség
hiba, e majdnem púpocska, aminek hiányában tán közönséges szépfiú vált
volna belőle, semmi más, így azonban az örökös védekezésben élő ember
természetével, érzelmileg kissé rideg, érzékileg kissé hideg, minden kicsa
pongása ellenére az! Á m nagyon okos, mintha e testi forma adottsága ál
tal visszavonulásra kényszerítve olyannyira fölerősödött volna gyengédségre
vágyó, de gyengédségre képtelen figyelm e. ."
Ezeket a sorokat számtalanszor újraolvasva, az járt a fejemben: nincs,
nem lehet megíratlan, megírhatatlan egyéniség ezen a földön. Mert
az
egyszerűek, áttekinthetők mellett a legbonyolultabb lelkek is tollvégre ke
rülnek előbb-utóbb. É s ilyenkor úgy érzem: mégis hatalom az írás. Lírában
persze, nehezebb personát teremteni, a terjedelmet az intenzitásnak kell
pótolnia.
75
�MŰTEREM
L Ó S K A L A JO S
Három művész — három mű
Napjainkban mélyreható átalakulás zajlott le és zajlik a hazai képzőművészetben. M ár nem beszélünk egyetlen hegemón ábrázolásmódról,
mint például a hatvanas években a posztimpresszionizmusról, az összké
pet a stílusok és szemléletmódok sokszínűsége határozza meg, amin
belül
természetesen
megfigyelhetők
bizonyos
erővonalak,
csomó
pontok. Ú gy tűnik, visszaszorulnak az avantgarde törekvések, jelentősen
csökken a szerepe a pop arttól ösztönzött, a mű tárgyvoltát hangsúlyozó,
a hulladékot, a civilizáció kacatjait felvonultató alkotásmódnak. E lsor
vadóban vannak, vagy stagnálnak, a minima l artos, az újkonstruktivista
és a konceptualista tendenciák. Tért hódít viszont a modern művészet em
lékezetkiesését megszüntető, az archaikus és klasszikus művészettörténeti
motívumokat akár hommage-ként, akár parafrázisként feldolgozó irány
zat: a transzavantgarde. Hogy a hagyományok, a különböző művészettörténeti stílusok vállalása, illetve felhasználása újból előtérbe került
a
művészetben, ez az analizáló, antiesztétikus irányzatok kifulladásának
a
logikus következménye. A részekre bontás egy fokon túl, értelmét veszti,
ismét kitágul, gazdagodik a képzőművészet form avilága és témaköre. Töb
bek között ezért született meg a posztmodern építészet, szobrászat és fes
tészet, mely irányzatok szerepe végső soron meghatározó napjaink képzőművészetében. A hagyományvállalás, a folytonosságtudat megerősödése, a
művészettörténeti stílusok és korszakok beépülése fordulatot, válto
zásokat eredményezett a modern képzőművészetben. A posztmodern szem
lélet szakított a század tízes évei óta élő és a hetvenes évekig fontos sze
repet játszó avantgarde felfogással, mely a minimal és a koncept arttal
eljutott a végső redukcióig, de a hegeli jóslattal ellentétben a művészet
nem szűnt meg, sőt, újjászületett, talált egy új formát, amelyben megvalósít
hatja önmagát.
A new w ave alkotások mellett természetesen többféle műfajban és kife
jezésmódban is készültek és készülnek művek. E sokszínűséget bizonyítan
dó, három eltérő szemléletű és különböző anyagokkal, technikával dolgozó
alkotó egy-egy munkáját szeretném bemutatni. E három képzőművész fest
ményét, szobrát és installációját sem stilárisan, sem tartalmilag nem kap
csolja egymáshoz semmi igazán. Csak egyvalami emeli egymás mellé őket: a
minőség.
S Z IR T E S JÁ N O S : A nagy kép, textilfestés, 182x280 cm, 1984. Szirtes
alkotói útja is azt a fejlődésvonalat követi, amit a nyolcvanas évek legele-
76
�jétől számos hazai avantgarde művész pályája mutat. A konceptuális ( E r
d ély M iklós), vagy újkonstruktivista (B ak Imre, N á d ler István) kifejezésmóddal dolgozók közül sokan stílust váltottak és eljutottak a transzavantgarde-ig. E z történt az akciókat szervező, rendező, de klasszikus m űfajok
ban is tevékenykedő, festményeket és grafikákat is készítő Szirtes János
esetében.
A z újfestőiség megjelenése a hazai képzőművészetben különbözik más
országokban történő elterjedésétől. Magyarországon előbb volt meg
az
irányzat elmélete, és csak ezután születtek meg az ebben a felfogásban ké
szült művek. Itthon tehát mintegy belenőtt a más szemléletet valló avant
garde a transzavantgarde-ba, annak ellenére, hogy a két kifejezésmód sok
mindenben különbözik egymástól, a stiláris kérdéseken túl, olyan jelentős
szemléleti kérdésekben, mint a történelem, illetve a művészet folytonossá
gának a megítélése.
Szirtes János az elsők között csatlakozott az új irányzathoz, a transzavantgarde kiállításoknak szinte mindegyikén részt vett. Ott volt 1984 tava
szán az újfestői kifejezésmóddal dolgozó művészek első csoportos, viszony
lag szűk körű és szinte kritikai visszhang nélküli tárlatán a pécsi galériá
ban, szerepeltek művei a néhány nappal később a Fészek Művészklubban
nyílón, és természetesen részt vett az igazi sikert hozón, a Frissen festve
címűn. Szirtes ez utóbbi tárlaton bemutatott munkája az
Inkák kincse
(1984.) szemléletileg és stilárisan is érezhető rokonságot mutat az 1984-es
Stúdió-kiállításon szereplő A nagy képpel (1984). M indkét festmény ma
gán viseli a transzavantgarde meghatározó jegyeit, a
művészet
77
�történet, a népművészet elemeinek a kompozícióba való beépítését, illetve
az újszubjektív-expresszív előadásmódot. A z Inkák, kincse nemcsak címé
vel, hanem a képfelületen megjelenő motívumokkal is utal a prekolumbián
művészetre. Ugyan e kultúrkörre való hivatkozások, továbbá az absztrakt
expresszionizmust, a gesztusfestészetet idéző kifejezésmód jellemzi A nagy
képet is. D e ez utóbbin az indián kultúrkörbe tartozó jelek megidézése már szinte formális, hiszen a festmény lényegét a gesztusok ösztönös
hömpölygése és a színek tobzódása adja. Ha Szirtes kifejezésmódjának roko
nait keressük, elsősorban A. R. Penck művészetében a gesztusfestészetben ta
láljuk meg, továbbá a városi folklór falifirkáinak, spray-vel fújt ábráinak a
világában. A fehér vászonra felhordott, nagyrészt fújt, színes gesztusok nyug
talan formáik és erős színkontrasztjuk révén, egyfajta vibrálást kölcsönöznak a festménynek. Mindezt, a formák és színek spontán áradását, a ter
mészetességet és az önfeledt játékosságot a nagy méret aláhúzza, kiemeli.
Szirtes János legújabb festményeinek és grafikáinak stiláris jellemzői
alapján a transzavantgarde szubjektív, újfestői, formailag a gesztusfestészetből merítő alkotói közé sorolható.
T O R N A Y E N D R E A N D R Á S : Kötődés, fa 77x80x30 cm, 1984.
A hazai művészetben egy meghatározó, színvonalas irányzatot képvise
lő, a népi tárgy- és formakultúrából, a prehisztoroikus művészetből, vala
mint a népi építészetből merítő alkotók legtehetségesebbjei között tartjuk
számon Tornay Endre Andrást, aki faházak összeillesztett gerendáinak, a
székelykapuk ácsolt szerkezeti elemeinek átértelmezett formáiból épí
ti fel plasztikáit. (Virrasztók, 1982). Tornay érdeklődési köre, form avi
lága és anyagválasztása - mindketten fával dolgoznak - rokon e kifejezésmód másik jelentős képviselőjének, Samu G ézanak művészetével, de cl is
tér tőle. Samu felületkezelése hangsúlyozottan darabos, elnagyolt, Tornayé
finomra megmunkált, csiszolt, artisztikus. Samu egy az egyben is felhasz
nált tárgyakat szobrai készítésénél, Tornay a legritkább esetben indul ki
direkt motívumokból, nem épít be „talált tárgyat” kompozícióiba.
A z Erdélyből származó Tornay Endre András, a hetvenes évek máso
dik felében Magyarországon érett igazán művésszé. Fém szoborkísérletei
után az Ünnep című munkáján már saját hangján szólal meg és az anyagot
- a fát - is megtalálja, mellyel legjobban ki tudja fejezni magát.
A Párkák (1983) című szobrán, a már néhány mondattal jellemzett for
maelemekkel dolgoz fel eredeti módon egy mitológiai témát. Stilizált két
kerekű kocsin keretben három gömbölyített végű oszlop áll. A három osz
lop mindegyikéről fából faragott lánc lóg le, a végükön korong alakú ne
hezék. A cím által sugallt mitológiai történetet a szoborra vonatkoztatva:
az élet fonalai, láncai. D e az alkotás esetében nem a kifejezett „sto ry" az
érdekes, hiszen az túl van a verbalitáson. A plasztikai elemek feszült
ségére, tömbszerűségére, illetve a könnyed mobilis formákra épül a mű: a
behatároló forma, a keret által rögzített, hangsúlyozott három oszlop erőt
sugároz, szemben a lelógó falánc esetleges, amorf alakzatával.
A z 1984-es Stúdió-tárlaton kiállított K ötődés (1984) című faszobra, mint
címe is mondja, a valahová való tartozásra, a valamihez való kötődésre
utal. Természetesen a plasztika nyelvének ilyen direkt, a címből kiinduló
78
�„lefordítása”
óhatatlanul is mondanivalójának a leegyszerűsítéséhez
vezet. Mielőtt véleményt alkotnánk róla, vizsgáljuk meg alaposabban
a
szobrot. S bár leírása bizonyos szempontból kicsit már értelmezése is, azért
megpróbálom a munkát a lehető legsemlegesebben bemutatni. E gy deszka
lapra emlékeztető talapzatból két majdnem függőleges, egymástól eltérő
irányba dőlő pózna és egy félkorong forma emelkedik ki. Mindhárom fo
79
�nállal egymáshoz kötött tárgy, jellegében és funkciójában más és más: az
első, a legmagasabb, egy felül vékony, majd kiszélesedő, aztán ismét clvé
konyodó figurára, vagy árbocra utal, ez hozzá van erősítve egy póznához,
amely mintegy segít fogva tartani a félkoronggal együtt. A látogatónak,
ha hosszabb időt tölt a szobor előtt, az első asszociációja egy vitorlás hajó:
a két vékonyabb függőleges rúd az árboc, a harmadik, masszívabb forma a
hajó tatja. D e egy idő múlva ezt a felvillanó képet elvetjük, hiszen a cím
is mást sugall, és így eljutunk egy kőhöz kötözött alak képéhez. A kompo
zíció elején magasodó, kifelé dőlő figura el akar szakadni az őt fogvatar
tó, ugyanakkor a kompozíciót is kiegyenlítő félkorongtól. A két tárgy kö
zött levő cövek összeköti a két, tömegében ellentétes formát, ugyanakkor
segít visszatartani az cliparkodó, stilizált figurát. Számtalan dologhoz kö
tődhet az ember: egy eszméhez, a kedveséhez, a szülőföldjéhez, de akár
egy hétköznapi tárgyhoz is. Az elszakadás kínját és a maradás terhét egy
aránt sugallja a szobor, illetve éppen azt az érzékeny egyensúlyi helyze
tet rögzíti, amikor még nem dőlt el, mi történik m ajd: elszakad a szál,
fellazul egy beidegződött kapcsolat, és új irányba indul el valaki, levetve
minden terhet, de ugyanakkor kiszakad a megszokott biztonságos hely
zetből; vagy esetleg túl szorosak a kötöttségek és örökre ott marad a
figura, minden terhével együtt, esetleg e terhét vonszolva lép tovább?
A munka azért tökéletes, mert mindezt az érzést a formákkal, az
nyokkal és a tömegekkel tudja érzékeltetni.
ará
JO V IÁ N G Y Ö R G Y : M editerrán szertartás, vegyes technika, 140x180
cm, 1984. Jovián György tevékenysége a hazai képzőművészetnek a pop
artban gyökerező, a pop művészet által megtermékenyített vonulatához
kapcsolódik. Ide köti anyaghasználata, felületkezelése, dolgozzék bármi
lyen műfajban, készítsen rajzot, festményt, vagy installációt. Jovián mű
vészete tehát a Lakner László munkásságáig visszamenő újtárgyias kife
jezésmódhoz köthető, de nem közvetlenül, hiszen az Erdélyben élő al
kotó csak a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján Budapestre kerülve
kapcsolódik be igazán a magyarországi művészeti életbe, ahol viszont ki
forrott stílusával, kitűnő rajzkészségével, hamar felhívja magára a figyel
met. A z 1982-es salgótarjáni országos rajzbiennálén szereplő, az elmú
lásnak emléket állító munkája az Exitus (1982), majd az 1983-ban készült
M agánpiramis még a közvetlen pop art hatást, a tárgyias szemléletből való
konkrét kiindulást tükrözik. A z 1984-es Stúdió-kiállításon bemutatott M e
diterrán szertartás (1984) viszont már az újtárgyias szemlélet és a transzavantgarde ideáloknak az összefonódását, egyéni hangú műben való ötvö
zését példázza. A nagy méretű installáció felső része falra akasztott plaszti
kus kép, a tépett, enyészetet, elmúlást idéző felületből egy antik fej emel
kedik ki. E múlt előtti tisztelgés, az antikvitás témává emelése már az újeklektika sajátja. A falra függesztettel egyenlő nagyságú földre fektetett
reliefen a már bemutatott téma kiálló megrongálódott antik szoborfej,
a
test részeire utaló töredékek, illetve a pop artos, plasztikus háttér a múlt
nak és a tárgyaknak ez az ötvözése jellem zi a munkát. A direkt k i
fejezésmód mindenképpen előnyére válik az alkotásnak, mert meggyőzővé,
szinte életszerűvé teszi a bemutatandó tárgyát. A hommage-jelleget alá8c
�húzva, gyertyákat is állított kompozíciójára Jovián György. Emlékezés,
tiszteletadás tehát a M editerrán szertartás. A művészettörténet modern mű
vészet által történt újrafelfedezésének az emlékműve, melyen Jovián
a
színekben és formákban gondolkodó képzőművész a hétköznapi tárgyak és
anyagok direktsége, nyersesége segítségével idézi meg az antikvitás szel
lemét.
A festő-grafikus munkásságát a transzavantgarde-nak nem a szubjektívexpresszív, elsősorban a piktúrában hódító v á llfa ja termékenyítette meg,
hanem az újeklektikához közel álló, személytelenebb, hangsúlyozottan
a
történelemre, a különböző stíluskorszakokra építő ága.
A bemutatott három eltérő módon kiteljesedő művészpálya, illetve ennek
a dolgozatban vázolt egy-egy konkrét állomása, azt dokumentálja, hogy
a sokszínűség, az egymás mellett létező kifejezésmódok, az egyéni kezde
ményezések biztosítják a modern magyar művészet ideális fejlődését, csak
ebben a légkörben születhetnek valóban színvonalas alkotások, csak egy
nyitott, nem monolitikus művészet lehet a minőség garanciája.
81
�TÖRTÉNELMI
FIGYELŐ
Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky
Írások tőle és róla
1986-ban országszerte megemlékeztek az 1944 karácsonyán mártírhalált halt
Bajcsy-Zsilinszky Endre születésének 100. évfordulójáról, Írások, emlékműsorok tucatjai idézték fel, méltatták az ellenforradalmi rendszer egyik legis
mertebb ellenzéki politikusának pályafutását, emberi arculatát. A centenári
um alkalmából Budapesten felavatták a nemzeti
hősök sorába emelkedett
Bajcsy-Zsilinszky Endre szobrát.
A Bajcsy-Zsilinszkyre emlékező írások között előkelő helyet foglal cl T il
kovszky Lorántnak, az ellenforradalmi rendszer története és Bajcsy-Zsilinszky
munkássága ismert kutatójának a könyve. Fenntartom ezen állításomat még
akkor is, ha azt kell mondanom, hogy kissé csalódott voltam, amikor először
nyitottam ki Tilkovszky L oránt könyvét és a cím alatt a következő alcímet
olvastam: Írások tőle és róla. Csalódottságomat - mely végül is gyorsan el
múlt - a négy szó okozta. Az előzetes beharangozókból, de a kötet címlapjá
ból is arra következtettem, hogy egy alapos Bajcsy-Zsilinszky életrajz olvasó
jává válhatok; de mint kiderült, erre még hosszabb-rövidebb ideig várnom
kell.
Tilkovszky L oránt munkájában nem a szerző (szerkesztő?)
rajzolta meg
Bajcsy-Zsilinszky Endre portréját, hanem Bajcsy-Zsilinszky Endre egykori eddig csak részben publikált - írásai mutatják be a politikus, a közéleti em
ber arcát.
A Tilkovszky L oránt által közreadott írások a második világháború éveiben
keletkeztek. Többségükben vezető politikusokhoz, katonákhoz, közéleti sze
mélyiségekhez írt memorandumok, de megtalálhatóak közöttük el nem hang
zott beszédrészletek, naplófeljegyzések is. Valamennyi dokumentumot színvo
nalas bevezető és bőséges jegyzetapparátus tesz teljessé.
A közreadott egykori írásokból megismerkedhetünk azokkal a politikai küz
delmekkel, amelyeket Bajcsy-Zsilinszky Endre folytatott a háború ellen, a
független Magyarországért, a nemzetiségiek egyenlő jogaiért, a magyar nem
zet becsületén esett foltok eltüntetéséért. Annak ellenére, hogy azt mondhatjuk,
Bajcsy-Zsilinszky Endre következetesen és szívósan küzdött a maga igazáért,
elítélte a törvénytelenségeket, nem mindenben látta világosan a helyzetet.
Külpolitikai és katonai kérdésekben megfogalmazott véleménye nem egy eset
ben figyelmen kívül hagyta az adott időszak realitásait. A politikai, gazdasá
gi és katonai problémák megoldását - eléggé leegyszerűsítve a fogalmazást
- a magyar politikai és katonai vezetésnek az „árjáktól” - értsd német szár
mazásúaktól - való megtisztításában látta. Természetesen ettől, illetve ennek
a jelzőnek a használatától minden olyan esetben tartózkodott, ha az egyéb
ként „árja” politikus, vagy katona - például Keresztes-Fischer Ferenc belügy
miniszter, Csatay Lajos honvédelmi miniszter stb. - „jó magyar
ember”
volt.
82
�Nem kívánom minden esetben kétségbevonni Bajcsy-Zsilinszky Endre meg
állapításainak igazát, de úgy vélem, Magyarország második
világháborús
szereplését, politikai és gazdasági lépéseit az „árja kérdésből” levezetni
a
problémakör leegyszerűsítése, csakúgy, mint megállni a Szovjetunió elleni
hadbalépés körülményeinek vizsgálatában a törvénytelenség hangoztatásánál.
Mivel mindkét említett kérdés rendszeresen vissza-visszatér Bajcsy-Zsilinszky
Endre Tilkovszky L oránt által közölt írásaiban, kiemelését ezért tartom fon
tosnak - és talán írásomban ezért szorul háttérbe Bajcsy-Zsilinszky Endre
egyéb, mindenképp figyelemre méltó gondolatainak ismertetése. Egyben ezek
azok a (csak részben) Bajcsy-Zsilinszky-i eredetű gondolatok, amelyek napja
ink publicisztikájában, de egyes történészek írásaiban is továbbélnek. Meg
ítélésem szerint elődeink munkásságát, emberi nagyságát tisztelnünk kell, de
megállapításaik kritikájától nem szabad eltekintenünk.
Úgy vélem, Tilkovszky L oránt túlzottan is tisztelte a centenáriumi évfor
dulót és csak a legszükségesebb esetekben mutatott rá Bajcsy-Zsilinszky el
képzeléseinek, véleményének hibáira, támadhatóságára. A kötet szerzője ar
ra törekedett, hogy az ellenforradalmi rendszer egyik legkiemelkedőbb ellen
zéki politikusának második világháború alatti állásfoglalását, politikai szerep
lését bemutassa, az általa készített írások tükrében. A kötet szerzőjének (szer
kesztőjének?) ezek az elképzelései - úgy vélem - megvalósultak, még akkor
is, ha mint olvasó szívesen vettem volna más dokumentumokat, szélesebb idő
határokat a kötetbe.
Ez az érdekes és fontos „dokumentum-tanulmánykötet” bizonyára sokunk
számára jelentett hasznos olvasmányt, még akkor is, ha velem együtt mások
is eligazítónak minősítettek volna egy Bajcsy-Zsilinszky Endre emberi arcát
bemutató, politikusi pályafutását részleteiben is értékelő életrajzot, hiszen nem
biztos, hogy mindenki előtt ismeretes az a nagyívű és ellentmondásoktól nem
mentes életút, amely az Á chim András meggyilkolásában való részvételtől, a
szegedi Nemzeti Hadseregen át, a Fajvédő Párton keresztül a Független K is
gazdapártig, a következetesen vállalt ellenzéki politikáig, a nemzeti ellen
állás szervezéséig és a sopronkőhidai mártírhalálig vezetett.
Bajcsy-Zsilinszky Endre emberi és politikusi tévedésektől és hibáktól
ugyancsak nem mentes - életútja, nagysága csak így érthető meg igazán, így
lehet a „hős” -ből mindenki számára „ember” az ember.
Nem érezném teljesnek írásomat, ha eltekintenék attól a néhány (és sajnos,
számos történeti és publicisztikai munkában is visszaköszönő) apró hiba fel
említésétől, amely nagyobb figyelemmel elkerülhető lett volna.
Első helyen említhető Nagy Vilmos és Miklós Béla nevének „következe
tesen” nagybetűvel írt nemesi előnévvel történő használata Nagybaczoni
Nagy, Dalnoki Miklós. Ugyancsak rendszeres a honvéd vezérkar
főnöke
elnevezés helyett a vezérkari főnök megnevezés használata, jóllehet a
két
fogalom teljesen mást takar. Legsajnálatosabbnak a Magyar Frontban aktív
szerepet betöltött legitimista Kettős Kereszt Szövetség nevének elírását tar
tom, mely a könyvben mint Kettős Kereszt Vérszövetség jelenik meg, pedig
ezen utóbbi szervezet a huszas évek eleje tucatnyi titkos társaságának egyike
volt és a második világháború alatti magyar ellenállási mozgalomhoz nem
sok köze volt. A jelzett apróságok nem vonnak le Tilkovszky L oránt köny
vének értékéből, de ismételten felhívják a figyelmet, hogy ilyen típusú mun
kák esetében szerzőtől, szerkesztőtől egyaránt nagyobb pontosságot várunk,
mindannyiunk érdekében. (Kossuth)
S Z A K Á L Y SÁ N D O R
83
�MÉRLEGEN
Verseskötetről verseskötetre, a költészet
napjától az ünnepi könyvhétig
Költészet napja - 1986. E Jó
zsef A ttila emlékét idéző napon a kialakult hagyományokhoz illően
- két ismert „közéleti költőnk” je
lentkezett válogatott verseivel ( G a
rai G á b o r: A tiszta zengés; Szépiro
dalmi, 1986 ; B urányi Ferenc: V ala
mi mindig közbejön; Zrínyi, 1986).
Életkoruk szerint alig nyolc-kilenc
év választja cl őket egymástól; tu
datunkban mégis két különböző
korszak
reprezentánsaiként raktá
rozódtak el; G arai az 1958-as T űztánccal vált ismertté; Baranyi v i
szont a hatvanas évek első felében
volt az értelmiségi ifjúság „V illonosan merész” dalnoka. Aztán az
utóbbi két évtized „költészeti szen
zációi” mintha feledtették, sőt el
temették volna akkori lázadó, újat
teremteni akaró lendületüket. . .
G arai G ábor 1961-ben írt nagy
verse: a (tankönyvekbe is bekerült)
Tiszta szigorúság - az idők folya
mán Tiszta zengéssé finomult.
A
költő most a „benső ligetek” meg
hitt tájaira
csalogatja a szavára
odafigyelőket: talán az ezerhangúezerszínű madársereg „összhangzatba” olvadó csicsergése elnyomja a
lápi békák „csúf vartyogását.” A
kor, amelyben született, s élnie ada
tott, Nessos-ingként
tapad
rá:
„ak ár a sorsom, egy velem ” .
Az
É g ő ing című ciklus verseinek ta
núsága szerint a költőnek rengeteg
kínzó társadalmi élménnyel kellett
megbirkóznia, s most
mint egy
84
kor Sebők deák (azaz Tinódi Lan
tos Sebestyén) - lélekben magára
hagyatva járja útját. Közvetlenül e
ciklushoz kapcsolódnak - mintegy
keretbe fogva a személyesebb prob
lémákkal vívódó Fajsúly és N o
vem beri szél című ciklusokat - a L u
ther-monológok., amelyek a küzde
lem kezdetétől a kivívott győzele
mig, majd a „hatalm i pozícióba”
került, és az elért eredményeket
veszélyeztetni már nem akaró em
ber belső dilemmáinak feltárásáig
ívelnek. Ugyanez a pszichikai drá
ma bomlik ki a kötetet lezáró da
rabban (A reform átor): Luthernek
be kell látnia, hogy eszményei az eszmeharc gyakorlatában - erő
sen m egtépázodtak; mégis úgy ér
zi: „nem tehetett másként” , mint,
ahogy cselekedett.
Baranyi Ferenc korábbi kötetei
nek anyagából egy erősen megros
tált, ám annál gazdagabb (csiszol
tabb) válogatást állított össze; te
matikus ciklusokba szervezve az
élet „alappilléreit” adó élményeket
és az „ön eszmélés” folyamatát. Ú j
raolvasva a jól ismert verseket, úgy
tűnik: érvényességüket
mindmáig
megőrizték. E g y igazabb,
tisztes
ségesebb - mert emberre szabottabb
- erkölcs körvonalai rajzolódnak ki
ezekből a versekből. V asvirág alakját
szemünkben a meghittség és a nél
külözhetetlenség csöndes fénye ra
gyogta körül; az érzékien csengőbongó-bódító Campanella kontraszt
�jaként ő a „megtartó női varázs”
szimbóluma lett. A z út a „foglármátkaság” -tól az emberi egyenran
gúságra épülő „magánéleti kódex”
belülről vállalt, tiszta törvényeinek
kidolgozásáig vezet
(„egy
szere
lem csak harc árán kapcsolódhat
szövetséggé” ), ami azóta
nemze
dékünk
megszenvedett-kiküzdött
élettapasztalatává
mélyült.
Talán éppen emiatt olvastuk
megdöbbenéssel a hetvenes
évek
elején az egyik ÉS-számban a V a
lami mindig közbejön című verset
(s íme, most ez emelkedett kötet
címmé!). A „krisztusi életkor” tá
jékán tudomásul kellett vennünk:
a mi nemzedékünk reprezentánsai
ban (s bennünk magunkban is) meg
bicsaklott a prometheuszi lendület.
Így, a kötet-egészben nézve, más
ként hat mégis ez a vers: az esz
mények
és megvalósulásuk kont
rasztját a hit és a tennivágyás old
ja fel. A Betlehemi csillag ma is
süt „álm aink egén” ; nem a csillag
hazudott — csak mi nem tudtuk a
„kisdedet” „k irállyá” növelni. Ez
a kontraszt hívja életre a Kalapigazságok. című ciklus ironikus-önironikus miniatűrjeit.
„L ad án yis”
hetykeséggel,
ugyanakkor
mégis
„baranyis” visszafogottsággal
mu
tatja fel költőnk társadalmi-embe
ri valóságunk fonákságait (Önmér
séklő, 3+ 1 magyar igazság, Irkafirka, Rebellis '77 stb.). „Tótágast”
állt értékeink karneváli
forgata
gában, mégis ott sejdíti az értékek
megvalósíthatóságának
(bármily
csekély) esélyeit is (Mefisztótágas).
A kötet záróciklusa (Rekviem a
jövőért) a nemzedéki és egyéni ön
ismeret
nagyívű
szintézisverseit
fogja össze. Kiem elkedik közülük
a tizenöt részes „mesterszonett” :
Kergetőzés
a változó
szelekkel,
melyben a háborútól a „fényes szel
lők” lengedezéséig, majd a „fényte
len szellők” hátborzongató dider
géséig egész legújabb kori törté
nelmünk feltárul. A háttérben itt
is a dolgok „helyreigazodásába” ve
tett hit munkál: ....... subát dobott
ránk a jobb jövendő, s ez a suba
szakadta n is melenget” .
A nép - bárhányszor kelljen is
csalódnia - hisz abban, hogy vég
re valóban
maga veheti kezébe
sorsát.
Ugyancsak „költészet-napi meg
lepetés” vo lt Csiki László (a ro
mániai magyar ún. „Forrás-nemze
dék” másodhullámával induló köl
tő) Kísértetbajó című kötete (M ag
vető, 1986). A
„hajón”
együtt
utaznak nemzedéke legjobbjai
köztük a „hősi halottak” is: „Szisz,
Kobak, G izi és a többiek...
N.
Kálm án előbb, B. Pali utóbb, F.
Pista, B. Laci már eljutott...” . A
megmaradtak „a halál telefonszámát” sorra hívják, s igyekeznek
megőrizni hűségüket nemcsak nem
zedékük eltávozottaihoz, hanem a
nagy költő-elődökhöz is, a „végleg-biztosak” -hoz,
a „nem válto
zókhoz” : a rég halottakhoz (B alas
si, Mikes Kelemen, Petőfi, A d y,
Radnóti, Lorca stb. - ők a „m ér
földkövek” a Költészet egén; hoz
zájuk kell az élőknek önmagukat
mérniök).
A
történelem „Szkülla-Kharübdisz” sziklaszorosába szorulva, ez
a nemzedék
igyekszik megérteni
sorsát, helyzetét. A z utódokra
a
tisztánlátás igényét kívánja örökül
hagyni: nehogy feladják utolsó egyetlen - fogódzójukat: a törté
nelmi,
közösségi tudatot,
mert
anélkül a biztos halál vár rájuk. A
Majális című rész versei szinte ki
vétel nélkül e kérdés körül forog
nak. A z Ú jraszülőföld című részben
pedig Csiki László megkísérli újra-
85
�értelmezni - helyesebben: a széthullt „tükörcserepekből” újra öszszeállítani — konstans, semmi áron
fel nem adható, legfontosabb érté
keinket. A versek egy részét szel
lemi
szövetségeseinek
(Méliusz
József, Székely János, Farkas Á r
pád, Szőcs Géza
stb.) ajánlja;
egész ciklust szentel a nemzedék
két „hősi halottjának” (A Szilágyi
Domokos
földrész
felfedezése;
Koszorú H ervay
G izella körül).
T u d ja: az É let Várának akkor is
állnia kell, ha mindannyian K őm í
ves Kelemenné
sorsára jutnak.
Fájdalm as kényszerűség, történel
mi parancs ez, ami elől nincs kité
rés. „Szavaim m al, fehér botokkal /
kopogtatom
egy templom falát. /
Id e egy mészáros költözö tt:/ Csu
pa hús és eltört csigolyák” (Búvó
patak) Lehajtott fejjel, némán tu
domásul veszi a költő: számára
sincs (nem lesz) menekvés.
„R áomlik a falbúvó patak.”
☆
A „költészet-napi”
újdonságok
között egy furcsa című antológia is
szerepelt: A költészet
másnapja
(Kozmosz Könyvek).
A z elmúlt másfél évtizedben
hozzászoktunk a fiatal költők raj
ban fölrepüléséhez: közülük néhányan aztán valódi szárnyakat nö
vesztve integrálódtak A költészetbe.
A legutóbbi antológia (Madárúton,
1979) népes csapatából is „befu
tottak” már néhányan (hogy csak
a legismertebb neveket említsem:
Csordás Gábor,
Lezsák
Sándor,
Petrőczi É va , Szervác József, Szkárosi Endre, Tóth Erzsébet, Zalán
Tibor). Nagyjából velük egykorú
ak a most indulók is - három „ig a
zán fiatal” kivételével (Lázár Jú
lia és F ilip Tamás 1960-ban,
a
hamvasan ifjú Szilágyi Eszter Anna
pedig 1964-ben született). A
töb
biek túl vannak a „krisztusi élet
koron” , születési évszámuk 19 4 8 56. között „szóródik” . M ár ez
a
tény önmagában is elég indok a bi
zarr címválasztáshoz.
A címadó vers a „csapat” egyik
legérettebb,
legkiforottabb
egyé
niségétől: az 1949-ben
született
(tehát 37 éves)
Marno Jánostól
származik. A költő (nemzedéktár
saival együtt, talán éppen a fe
jükre mért túl sok és túl erős ütés
től kábultan) „másnaposa n” ,
ön
magát a „közölhetőség”
szintjére
lefaragva, némi szégyenkező esdekléssel áll olvasói és bírái elé: „csak
ne élőszóban követeljék a vissza
vonulást!” T u d ja: nincs sok vá
lasztási lehetősége: „ha küzd, hát
abba - ,
ha pedig kibékül: ebbe
fog belehalni” , - amint azt egyko
ron József A ttila
megfogalmazta
- előttük, értük, helyettük (is).
A fent említett három való
ban fiatal - költő még nem ismeri
e dilemma mélységeit. Azt hiszik,
ha „okosan” , óvatosan” , „terepszínűen”
fogalmaznak,
elkerülhetik
ezt a sorsot. Megrendítő, ahogyan
a még szinte „gyerm eki”
Szilágyi
Eszter Anna óvó-figyelmeztető „le
veleket irkái”
József
A ttilának:
„holtában tanítom hosszában fe
küdni / két sínszár között mozdu
latlan” .
E nemzedék szemsugarából (mi
nél idősebbek, annál inkább)
el
tűnt az eddig biztosnak remélt jö
vő. Ezért inkább a múltat faggat
ják. Fellazítva tér és idő kereteit,
„az érdes századok végtelen szél
fútta alagútjaiba” alám erülve, igye
keznek újrafogalmazni a személyi
ség mélyebb régióira vonatkozó sza
badság-képzetet. Álm aikban
illat
tá - örvénnyé - halhatatlanná és
mindenhatóvá váln ak; ébren a va
lóságban, „takarék-kapcsolatokban” ,
„visszafogott lángon” égnek, „záró
�jelek közt forgolódva” ,
„feszesre
húzott arccal” (Fabó Kinga, E n d rő
d i Szabó Ernő versei).
E z a „megkötözött lábú” , a Tör
ténelem alakításából - egyelőre kirekesztett nemzedék minden „E m
beri” élményt felfokozottan, a ma
gánélet síkjára transzponálva akar
megélni; s voltaképpen ebből fa
kad
fullasztó
,,bezártság” -érzete
(H olló A n d rá s: Utazások egy hely
ben, Testamentum; Kelényi B éla: A
Z Á R ; A kapu helyén - részletek
egy nagyobb szabású versciklusból;
Tasnádi A ttila itt közölt versei).
A z 1956-ban született
Garaczi
László keresetlen
szókimondással
vonja le a „tanulságot” : „Job b , ha
befogom a pofám... ebben a kékrezöldre simogatott életben” ; s csak
álmaiban gondol hőstettekre (E lb á
nok a medvékkel). Valójában tud
ja: ilyesmire soha nem lesz lehető
sége (A szinkópa-hal rejtély, A szin
kópa-hal útja a belátásig és az E g y
ig stb.).
Csoda-e hát, ha „m ásnaposak” ?
Közérzetüket talán legpontosabban
B odor Béla Utak és ajtók című ver
se fejezi ki. A z út, amelyen járni
szerettek volna - nincs sehol; s, ha
kínnal-verítékkel ők ki is tapossák
az ösvényt, nincs, aki kövesse őket
- , s ha mégis akad(na), az
oly
messzire elmarad, hogy „nem be
várható” . S ha mégsem vesztik el
bátorságukat, és mennek útjukon hová jut(hat)nak? ,,Nyitott tér” v ár
ja őket, „ a tájékozódás legalapve
tőbb műtárgyai nélkül” . A valódi
tágasságról, a téren túli Végtelenről
csak sejtésük van : „a falak mögött
van minden, ami különbözik ettől
az úttól.”
Golgotajárás ez bizony! a meg
váltás reménye nélkül. E nemzedék
valódi arányait, költői felkészültsé
gét s a megbéklyózottságból fakadó
tétovaságát A lg ol László - még itt
is csak részleteiben közölt! - vers
folyama sejteti. A cselekvési lehető
ségtől, a jelenlét biztonságától meg
fosztva, valam iféle kínzó elkésett
ség-tudat bénítja őket: „m eg nem
történt beavatkozás
riasztó
seb
helye a tartósított felületen” - éget
és f á j; s nem tudnak rá gyógyírt.
E gyfajta quasi-léttudat alakult ki
bennük: azonosulni nem akarnak a
számukra kijelölt létkeretekk el; de
teljesen elszakadni sem mernek
azoktól. „Lebegnek” a Semmiben.
A nemzedék „sorstörténetét”
—
véleményem szerint - legpontosab
ban Szikra János monumentális, tö
kéletes formafegyelemmel szerkesz
tett polifon verskompozíciója,
a
F ekete doboz tárja fel. Rejtjeles - ,
de valójában könnyen dekódolható
üzenet ez álmaikról, kudarcaikról,
töprengő vívódásaikról, a Jövőért
- önmagukért s az utánuk jövőkért
- érzett felelősségtudatukról. V a
jon
remélhetnek-e meghallgatást?
Ő k már iskolás korukban - „ a tikitaki játék javában dívott m ég!” beneveztek a „rokkantkocsihajtóvilágbajnokság” -ra, ahol a staféta
váltó jelszó: „memento m ori!” Néhányan közülük a hetvenes évek
elején, az ifjúkor küszöbén „kilép
tek” a sorból, s aztán jöttek a le
velezőlapok: „O tthon leszünk, mire
az első hó lehull...” A tipográfiai
kiemelések is érzékeltetik: a gyer
mekkori „tiki-taki”
ekkorra már
monoton és könyörtelen
végzetjá
tékká változott („eltalál engem is
előbb-utóbb az örök T A K I ” ).
A
Himnuszból beépített részletek kitá
gítják a versvilágot, s a jelen ége
tő kérdései a történelmi folyamat
ba ágyazódnak. Így a vers nemze
déki sorstörténetből fokozatosan tör
ténelmi tablóvá szélesül; a jelenre
rávetítődnek a múlt - a háború, a
társadalmi katasztrófák - képei; a
tipográfiailag is széttördelt segély
kiáltás, a dadogást vizuálisan is
felidéző kétségbeesett üzenet (,,...ott
87
�hon leszünk...” ) halálsikolyként jut
cl hozzánk. A z „E jh kiskácsa...”
című betétrész fájdalmas sóhajként
perel az eltűnt otthonosságért (ho
vá lett az anyácska?...” ), majd egy
ironikus kép megidézi a
(közel)múltat, mikor „ököllel idomítottuk
emberarcúvá a demokráciát” (B al
lada az igazi időkről). S a jelen? az
„utolsó előtti társadalom” ? (egy
lépésnyire az „utolsó társadalom” tól, a kommunizmustól!): a felold
hatatlan paradoxonok világa. Ezért
lett e nemzedék létállapota az „id e
iglenesség” és az „idegenség” ,
s
bárhol jár, reménykedő reményte
lenséggel üzeni:
„...otthon
le
szünk...”
Ú gy hiszem: e nemzedék na
gyobb odafigyelést, több törődést
érdemel. Költői
csupán kifejezik
azt, amit a többiek is megélnekéreznek-gondolnak.
Könyvhét 1986. K álnoky László
megrendítő posztumusz kötete (Hős
tettek az ülőkádban, Magvető) és
Orbán Ottó Összegyűjtött versei
mellett a Parnasszusra érkezett köl
tőnőink (nőköltőink!) léptek elénk
életösszegző köteteikkel. Most csak
róluk szeretnék szólni, talán némi
„nőies” elfogultsággal.
N em es N agy Á gnes klasszikus
méltóságú versválogatása bizonyít
ja:
ő már felért ama Hegyre,
amelynek magaslatán
századunk
legnagyobb szellemeit látja és lát
tatta szép esszéiben (Adyt, az „égilovast” , Babitsot, a „hegyi költőt”
Kassákot, az „ősfogalm aknak” új
értelmet adó dinamikus erőforrást
stb.). Versein kezdettől fogva v a
lami megfoghatatlanul finom éteri
tisztaság lebeg. „Fény, fény, nap
foltok, illatozó színek / szívem he
lyén, ahogy szokás - virág” - így
jellemzi önmagát már a korai N apló
című ciklusban.
A
fegyelmezett
formákat át áttöri a nőiesen rajon
88
gó lobogás
(Napló, Szárazvillám
című ciklusok). Néhány makacsul
visszatérő motívum - , mint tartó
pillér a versek szövetében - szin
tén belső kötődéseiről árulkodik: a
ló-motívum például egybekapcsolja
az Ady-hagyományt a kassáki a
nagy sorsszimbólummal („ A ló meg
hal...” ) ; s a képsor egészen a kor
társ N agy Lászlóig (Búcsúzik a lo
vacska) ível. Hasonlóképpen
a
tölgy és a (különféle) fa-képzetek
(a százados életűek, az örökké új
jászülető, újravirágzó termékenység
jelképei) a „tölgyek alatt” pihenő
Arany Jánost és a „százados F ák ” ban megkapaszkodó Kassák Lajost
(A tölgyfa levelei) egyaránt elénk
idézik (A fák, Széndioxid, D iófa,
Tölgy, Fenyő, Fügefák stb.) Tőlük
tanulja a költő(nő), hogyan teremt
heti meg önmagában újra és újra a
belső egyensúlyt. A villám szaggat
ta táj, a megőszült föld és a fel
dúlt értékek lápjában a „Sziget”
hűvös tisztasága után szomjúhozó
vágy Vörösmarty
Előszójához, il
letve a kései Babits fájdalmas-önmarcangoló
verseihez
csatolnak
vissza.
A z ősi pogány ciklusok (Ekhnáton naphimnuszai, Hindu énekek
stb.) pedig a legősibb arche-éIményekhez kötődnek. Nemes N agy
Ágnes - túl a 60. évén - a föld
anyával érzi azonosnak önmagát,
lelke „ráncaiban” ott rejtezik
a
század minden szuverén
„nagy
szellemének” pokoljárása. A Föld
anya - az Arche-asszony ! - elvisel,
elraktároz mindent, s derűs bölcses
séggel újraszüli az Életet. Ezért
emelked(het)ett a F ö ld em lékei cí
mű prózaköltemény szimbolikus kö
teteimmé, amely mögé a költőnő
maga „rejtezik” . Amint a zárórész
Három története is bizonyítja: egy
ember személyes életanyaga „nem
zedéki sorstörténetté” tágult: egy
darab történelemmé.
�Egészen más jellegű Szécsi M ar
git élményformálási módja
amint
azt a Betlehem blues című kötete
(Szépirodalmi) mutatja. E gy „e l
herdált fényes nemzedék” nevében
szór itt e Jászai Mari-léptékű tra
gika ótestamentumi átkokat a Föld
és az É g uraira. E lemészárolt nem
zedék utolsó kívánsága: „Lehessen
a V adak jegyében rohanni árván” ;
„legyen elég a szőr, a vér - lelkünk
ne kelljen” .
A z egész kötetet a félreérthetet
len N agy László-utalások szövik át
meg át; őt emeli „m egváltói” ma
gaslatra a három monumentális köl
temény (Vadak jegyében, Betlehem
blues, A G lóriák ura). Az utolsó
ciklusban
,,Cassandra” -i
erővel
hangzik fel az iszonyú Jóslat, amely
az „égi-lovas-buktató” törpe kor
nak, melyben a Megváltó Igéket
hozókat újra és újra megfeszítik,
szörnyű véget ígér: a „homállyal
hódító Robur” elpusztít „törpikebombáival” minden értéket, lemé
szárolja személyiségünket, megöli
lelkünket. Így csatol vissza az utol
só vers motívumanyaga (s foglalja
hangsúlyos keretbe az egész kötetet)
a Betlehem blues-hoz: „Isten mű
vét öldökölve / Isten
műve öldö
köl” .
G ergely Ágnes valam ivel fiata
labb, így indulása is későbbre - az
ún. ötvenes évekre - esett. Alkata
szerint közelebb áll Nemes Nagy
Á gnes - , illetve az Ú jhold köré
hez: élmény-feldolgozásmódja leszűrtebb, áttételesebb, objektívebb.
Ahogy önmagát jellemzi: „konok,
magányos herceg a leigázott tájon...”
(Varázsdomb, 1958.).
Ifjúkorában
álmokból-képzeletből
megalapítot
ta a Költészet M etropolisát:
Á r
nyék-várost. E z az ő „birodalm a” ,
itt rejteznek gyökerei; itt érzi ott
honosan magát.
Tizenöt részes
nagyszabású
szonettkoszorúba (Jo
hanna) vetíti bele lírai önportré
ját; ugyanakkor ironikusan láttatja
korunkat, amelyben nincs szükség
Johannákra, hiányuk mégis fájdal
mas űrt hagyott maga után: „am er
re elment, ritkul a vadon / nem
jönne vissza akkor sem, ha hagy
nák” .
Joachim-Johanna
egy „szállás
mester” képébe rejtőzve jegyzi le
mindazt, ami a hétköznapiság v i
lágában: Kobaltországban történik,
ahol minden fémes fényben csil
log, s E nceládó Szulfátó É let és
H alál gőgös ura. E birodalomból
megszökött a Költészet, az Eszm ei
ség
mert minden alárendelődött
a praktikumnak: „Enceládó éli tes
ti életét - / van mindenféle szép
szokás / csak egy nincs benne: szár
nyalás” . Csupán a „szállásm ester”
őrzi még - álmaiban - a valódi
értékeket. Mint a remek humorú
ciklusban (M agyar cínterem) a köl
tő, ki „életében nem tudta elnyer
ni jussát” , s várja a feltámadást.
Ugyanezen
gondolat
jegyében
összegzi K iss A nna is - immár túl
a negyvenen! - líraian összefogott
családtörténetében (Az idő, Szépirodalmi)
életének
„tanulságait” .
Reflexiókkal tarkított, kicsit ironikus-könnyes-humoros
mosollyal
mereng a családi fényképeken; meg
elevenedik az „eltűnt idő” : a gyer
mekkor világa, a nagyszülők: D á ri
ak és Vikolok örök harca az uno
kák génjeiben. Anna, a legkisebb
- „a kígyó Sámáel” leszármazott
ja - megtagadva anyja és „balke
zes Szent V irgil” , a családi védőszent intelmeit, a létezés mélyebb
értelmét
próbálta
„kitapogatni” .
Lassanként megértette:
az életre
nincs (nem lehet) „recept” , a vilá
gon mindennek és mindenkinek
sorsa van ; „a ház élete - úgy lát
szik éppen annyiféle, ahányan
éljük. D e ettől nem könnyebb” .
Hiszen mégiscsak kell valam iféle
Rend, Egység,
amihez mindenki
89
�„igazodhat” - valam iféle támpont,
„híradás a Jövőnek” . Ő ezért kí
sérli meg „jelekkel teleírni a lapo
kat” . Így tágul az „itt és most” a
Végtelenbe, s lesz a jelen a kozmogóniai Idő (az örökkévalóság) egy
pillanata: a mi jelenkorunk. Lassan
a történelem.
S végezetül néhány szót a Szép
V ersekről. Mintha lassan-iassan itt
is lezajlana valam iféle „nem ze
dékváltási ” folyam at: az idősebbek
közül az igazán jelentősek bentma
radnak, a „kihullottak” helyére pe
dig belép az új nemzedék. Úgy hiszszük: ez a folyamat költészetünk
valós erőviszonyait tükrözi; s ör
vendetes lenne, ha a továbbiakban
a „protokoll-lista” helyett az iga
zán tehetséges (de önálló kötetig
még cl nem jutott) korosztály leg
jobbjai is szót kap(hat)nának itt.
G. K O M O R Ó CZY E M Ő K E
„...mindig az élet egészére gondolok.”
Dobossy László: Előítéletek ellen
Összegezéskor legtöbbször szélesebb a
horizont; a kiterülő idő nagyobb táv
latokat nyit meg. A rendszerező ér
telem kiemeli az esendőbbet, és fi
gyelmeztetőn mutatja
magasba a
megszívlelendőt, a
mindnyájunknak
fontosat.
Dobossy László esszé- és tanul
mánykötete igen
gazdag
elemzés
anyag meghatározott szempontú válo
gatásának összesítése. A kitűnő tu
dós, filológus és író gazdag gyűjte
ménye mindabból, ami innen a kör
nyező népekre, önmagunkra és az
európai kultúrára kivetíthető, illető
leg ami velük összekapcsolható.
Vizsgálódásai egyformán vonatkoz
nak mind az írói életpályákra s az
egyes művekre, mind az alkotásokat
és a népek sorsát mozgató eszmeipolitikai-művészeti
áramlatokra.
Hiszen hosszú és tanulságos volt az
élményekkel teli életút Vágfarkasdtól
Prágán át Párizsig és Budapestig; a
nemzetiségi irodalom hullámaitól a
Sarló és a franciák ellenállási moz
galmán át a demokratikus Magyarországig.
A szerző az 500 oldalas művet há
rom szerkezeti egységre bontotta.
90
Az I. rész a huszitizmus irodalmi
visszacsengéséről, Comenius hatásáról,
A csehek Magyarországban téma ma
gyar, szlovák és cseh feldolgozásáról,
a két „legnagyobbról” : Széchenyiről
és Palackýról - valamint más XIX .
századi irodalmi, történelmi, nyelvé
szeti és társadalmi jelenségről szól gondos elemzés, sok összehasonlítás
kíséretében.
A II. részben a X IX -X X . század
irodalmi, társadalmi-szellemi
össze
tevőiről olvashatunk leginkább
Šalda, Nejedlý, Bartók, Čapek és a
Hašek-jelenség kapcsán.
A III. rész a XX . század mocca
násait, a „testvérré válás” lehetősé
geit, Ady, Móricz hídépítő erényeit,
a műfordítások hasznát és a többnyelvűség
szorgalmazását
elemzi,
pártfogolja.
A történelmi-társadalmi témák és
korszakok követése, a társadalmi és
irodalmi összefüggések boncolása ár
nyalt és sajátos képet rajzol KözépEurópa szellemi mozgásáról. Ennek
a mozgásnak - közvetlenül vagy köz
vetve - mi magyarok is a minden
képpen részesei vagyunk.
Dobossy esszéi, tanulmányai olyan
�szemléletet, felfogást,
magatartást
tükröznek, amelyek
mindenképpen
segítik az itt élő népek
sorsának
megértését, egymáshoz közeledését.
Tanulmányainak kimagasló erénye,
hogy írásaival nem támad, nem per
lekedik, nem akar leleplezni. Csupán
gondolkodtatóan töpreng, vizsgáló
dik, kérdez - s a tanúsító tényeket
vallatja. Minden részletet körülte
kintően megvizsgál, és kimondja az
igazságot akár fáj, akár biztató. Nem
kerüli meg a Közép-Európában még
ma is oly’ „kényes” kérdést: a nacio
nalizmust sem. Tudja, hogy csak az
vezet eredményre, ha mindenki el
végzi a maga álláspontjának becsüle
tes revízióját. Akkor majd megtalál
juk egymás kezét! - Akkor a „pórul
járt” majd nem „csehül áll” - és a
„lustának” nem „magyar betegsége”
lesz. Elmosódnak majd ezek a félrehallások, ezek a téves belemagyarázások, általánosítások. S nem lesznek
„elfeledett magyarok” , ha megszív
leljük Ján Kollárnak, a X IX . század
ban Pesten írott szavait: „csak az
méltó a szabadságra, aki megbecsüli
a másét” .
A szerzőt dicséri az a törekvés is,
hogy minden összefüggést igyekszik
feltárni. A teljesség alapján akarja
megérteni a jelenségeket, a műveket.
A társadalom mozgása, a politikai
helyzet, a történelem, az irodalom,
a folklór, a zene — mind, mind ha
sonló hatást gyakorol ránk és
a
környező népekre, hiszen mindnyájan
és együtt itt élünk Közép-Európában.
Tudja, esszéivel és elemzéseivel
bizonyítja, hogy a kor összeköt. Azo
nos korban élő népek eszméi, a kor
szellemi mozgalmai összekapcsolják az
itt élőket. Akkor is, ha
más-más
nyelven beszélnek! - Egyébként Dobossy úgy közép-kelet-európai, hogy
egyúttal mindenestül európai is.
Külföldön és itthon egyaránt szá
mon tartják Dobossy kitűnő elemzési
módszereit. Prágában, Párizsban vagy
Szófiában egyaránt elismerik, hogy
pontosan, sokoldalúan,
logikusan,
következetesen elemez. Tartózkodik a
belemagyarázásoktól, az elhamarko
dott következtetésektől. A tényeket
vallatja, az összefüggéseket vizsgálja,
hogy az igazságot kiderítse.
Esszéi, tanulmányai jelentősen hoz
zájárultak ahhoz, hogy ma Magyaror
szágon helyesebben ítéljük meg
a
cseh irodalom értékeit. Az összeveté
sek, a történelmi párhuzamok és a
műelemzések nyomán számos meggon
dolkodtató tény kerül elénk. Példá
ul a huszitizmus visszhangját követ
ve műveivel és vélekedéseivel szóba
kerül Palacký, Havliček, N ejedlý ér
tékelése - másfelől a
krónikaíró
Thuróczy János, Székely István, Má
tyás király, valamint Kazinczy F e
renc, Katona József, Jósika Miklós,
Kós Károly, Németh László, Sánta
Ferenc drámája, írása.
Olvashatunk a haladó felfogású
Zdeněk Nejedlýről, aki közép-európaian gondolkodva olyan kérdéseket
fogalmazott
meg, amelyekre igazán
csak a mi korunk felel. Dobossy mint diákja és kortársa - részletesen
idézi Nejedlý felfogását a kisebbségi
kérdésről és a nemzetiségekről. A
sarlósokról szólva Nejedlýnek volt
bátorsága kimondani - többek között
- hogy „Különbeknek tartom őket a
cseh ifjúságnál, mert volt bátorságuk
elszakadni minden hivatalos ideoló
giától. ."
Érdekes mozzanatokat ismerhetünk
meg a morc és bátor esztéta F. X.
Šalda életéből és vélekedéseiből.
Többször visszatér a szerző a Hašek-jelenség vizsgálatához. A
kötet
több tanulmánya részletesen megvilá
gítja az élvonalbeli regényíró és kitű
nő szatirikus művét. Egyébként Hašek jól ismerte a Felvidéket (Szlová
kiát), Budapestet, s több bizonyíték
alapján az is kiderül, hogy Hašek
tudott magyarul is. Tehát az a ma
gyarságkép, amit Švejk tükröz, bizo
nyos tényismereten alapul - de a cél
nak megfelelően
átszűrten, olykor
91
�torzítva jelentkezik - a mű egész vi
lágához, helyzeteihez, hangneméhez
igazodva. Így ábrázolja a szerző a
kelet-közép-európai nemzetek egymás
közötti viszonyát, kiszolgáltatottságát.
Külön figyelmet érdemel a K arel
Ć apek és
Bartók Béla
„szellemi
együttműködését”
vizsgáló
esszé.
Megtudjuk, hogy mindketten dolgoz
tak a Szellemi Együttműködés Nem
zetközi Bizottságában. Kölcsönös rokonszenv kapcsolta őket össze,
de
szemléletük, felfogásuk is egyezett.
Čapek így nyilatkozott: ,,KözépEurópa népei egymásra vannak utal
va. .
Beszédes párhuzamokkal és
elemzésekkel igazolja Dobossy, hogy
Adyt és Móriczot az európaiak közül
igazán a szlovákok, a horvátok,
a
szerbek, a románok értik. Nemcsak
értik, értékelik is. Például M. Krleža
Ady-nekrológjában - többek között ezt mondja: „ A magyarságot A dy je
lenti."
Dobossy tanulmányai számos köz
vetlen kapcsolatra utaló, Kárpát-me
dencei kötődést példázó, olykor ku
riózumként ható adattal lepnek meg.
Ilyenek: Stanislav K ostka Neumann
szegedi, illetve kiskundorozsmai ka
tonáskodása idején írott versei s uta
zása Csehszlovákia magyar lakta te
rületein. Levelei, megnyilatkozásai el
gondolkodtatóak. - Szinte anekdotá
nak hat: hogyan lett
Vörösmarty
Szózata - kisebb átköltéssel - cseh
hazafias vers, sőt közkedvelt dal!
Vagy Petőfi Ha férfi vagy, légy férfi
című versének fordítása átdolgozva a
cseh mozgalmi ünnepélyek közked
velt költeménye lett; sőt később mun
kásmozgalmi dallá lépett elő! De ar
ra is van példa, hogyan változott át
egy régi cseh népkönyv krónikája ki
rályokról szóló magyar népmesévé.
B ožena N ĕmcová pedig - aki a cseh
irodalmi népiesség lelkes művelője
volt - Rózsa Sándorról szóló legen
dát is följegyzett stb.
A kötet több tanulmánya ismételten
hangsúlyozza a többnyelvűség jelentő
92
ségét. Í rók és tudósok sora: Comenius, Bartók, Féja Géza, Németh Lász
ló stb., különféle alkalmakkor felhív
ja a figyelmet arra, hogy egymás köl
csönös megismerésének és megbecsü
lésének kulcsa a többnyelvűség. „Jó néhányunk nevében szégyenke
zem - nyilatkozta Bartók Béla - :
németül, franciául, angolul még csak
beszél némelyikünk, de szerbül, hor
vátul, szlovákul, románul úgyszólván
egyikünk sem.” - Azóta valamelyest
javult a helyzet, de ez még koránt
sem elegendő!
Dobossy írásait mindenkor az őszin
teség, a haladó szemlélet, a humánus
magatartás jellemzi. És ezt várja a
környező népek esztétáitól, tudósaitól
is.
Példát mutat a mítoszok lebontásá
ban is. Károsnak tartja az értékrendszerek elfogult kezelését - akár ma
gyar történelmi hagyományokról, akár
éppen Švejkről van szó. A társadal
mi-történelmi alaphelyzet, a földrajzi
környezet, a politikai, művészeti tö
rekvések egyértelműen meghatározzák
az alkotások helyét, szerepét, jelentő
ségét.
Bár Dobossy elsősorban, a tények
és adatok pontos elemzésével operál,
gondolatait, megállapításait egyúttal
tiszta érzelmek is kormányozzák. A
lendület, az átérzés azonban soha nem
ragadja cl. Szabatosan értelmezi a
tényeket, a fogalmakat, a szavakat de azt is érti és átéli, ami a szavak
mögött áll őrt!
E tanulságos könyv szellemében mi
is valljuk és vállaljuk Dobossyval:
„A mi dolgunk most az, hogy . . .
gyarapítsuk a megértés, a kiegyenlítő
dés, a megbékélés folyamatát.”
A N E M Z E T és E M L É K E Z E T
sorozatban megjelent Előítéletek el
len című kötet - az előzőkhöz hason
lóan - mindnyájunk emlékezetes ol
vasmánya. (Magvető)
S Z IR M A Y E N D R E
�Két könyv
Közép-Kelet-Európából/ról
Visszavetítve
a történteket
a
múltba, hadd idézzük mindjárt Révai
Józsefet, aki a Szabad Nép 1946. no
vember 24. számában - többek kö
zött - azt írta: ,,Romániával Párizs
ban komoly vitánk volt, amely elle
nünkre dőlt el, de a demokratikus és
a magyarság jogait tisztelő Románia
iránt nem érzünk miatta keserűsé
get.”
Aligha tévedünk: Révai - kimon
datlanul - Groza Péterre is gondolt,
mint politikai zálogra. Aligha vélet
len, hogy már öt évtizeddel ezelőtt
ilyen politikai zálognak tudta és is
merte őt Balogh Edgár. Az Ekések
(Groza Péter pártja) és a M AD O SZ
(Balogh Edgárék) népfronti szövetsé
ge valóban szövetkezni tudott a fa
sizmussal, a sovinizmussal, a népeket
egymásnak uszító demagógiával szem
ben. A fasiszta parancsra kettészakí
tott Erdély haladó szellemiségei kö
zött sokszor közvetített Groza Péter.
Magyarok, románok, székelyek kö
zött. Sajátos módon, még a börtön
ben is, 1943-1944-ben is. Megannyi
megrendítő
részletet ír le: miként
volt hasonló sorsa a királyi Romá
niában és a Horthy-Magyarországban
(Dél-, illetve Észak-Erdélyben)
a
csak egy kicsit is haladó gondolkodá
sú embereknek.
Groza Pétert - az embert és poli
tikust - a történelem és a valóság
tanította
bölcsességre. Arra, hogy
még egyszer ne játsszák ki egymás
ellen a Duna völgyében élő, egymás
ra utalt népeket; hogy ne legyen töb
bé - politikai értelemben - Észak-,
illetve Dél-Erdély. Ne legyenek töb-
A
BÖ RTÖ N
H O M ÁLYÁBAN
(Petru Groza börtönnaplója)
„ . . .Egyedül álltam ebben az ország
ban, amikor minden hátsó gondolat
nélkül, egyes-egyedül a fajtám,
a
nemzetem és hazám érdekeit tartva
szívem és szemem előtt, bátran ki
álltam a román-magyar barátságért...”
- mondotta Petru Groza, vagy aho
gyan őt Magyarországon jobban így
ismerték, Groza Péter, 1946-ban, egy
beszélgetésben. Kétségtelen, hogy ha
gyomány és a huszadik századi prog
resszió ötvöződik itt: a népét-nemze
tét szerető politikus demokratikus ál
lásfoglalása a népek
barátságának
igenlésével.
Közös dolgaink címmel, a Gondo
lat Kiadó sorozatot indított cl, s en
nek egyik első kötetéről beszélek,
amely E. Fehér Pál markánsan
és
kellő politikai határozottsággal meg
írt előszavával jelent meg.
Mert való igaz: meg kell hajolni
amaz ember előtt, politikus előtt, aki
népét úgy szereti, hogy azzal együtt
a környezetében élő más népeket ba
rátként, sőt testvérként fogadja cl.
Ezért aktuális most is e kötet,
az
1945-ös első, romániai kiadás után.
Igaz az, mit E . Fehér Pál, az emlí
tett előszóban leírt, hogy ti, „kivéte
les hatású politikus volt, ezt éppen
itt, a mi tájainkon Közép-Kelet-Európa térségében érzékelhetjük a leg
inkább. Ott, ahol szinte a feudaliz
musból kellett - a történelem lépté
kével mérve - villanásnyi idő alatt,
az idők parancsát megértve a szocia
lizmus építését elkezdeni.
93
�bé nagyhatalmaktól egymásra uszított
játékszerek. A börtönmagány homá
lya és csendje - érthetően - még in
kább fokozta e meggyőződés erejét
Groza Péter gondolatrendszerében.
Ő megvetette és nem tartotta korsze
rűnek a régi, autarkiás szemléletet,
sem a gazdasági életben, sem az élet
és az államközi kapcsolatok egyéb te
rületein. Ismét egy 1946-os interjú
részlet: „ . . . minden körülmények kö
zött az illető területen alkalmazom a
demokráciát..
Ez összhangban áll a
börtönnapló utolsó mondatával: „R eg
gel felé elalszom. Azt
álmodtam,
hogy minden ember, a világ minden
szegletében szabad.. . ” Szebb álma,
nagyszerűbb törekvése nem is lehet
egy politikusnak. Groza Péter tanult
tehát a történelemből: a börtön ho
mályában is. Gondolatai nem voltak
homályosak, telítve hátsó indulatok
kal. Amit a „börtön homályában”
átélt és megtanult, mindazt később,
demokratikus keretek között, a nap
fényben is, meg merte vallani, sőt, le
hetőségeihez képest - valósítani. A
börtön homályában - mint az emberi
gondolatok pokoljárásában - megér
lelődött benne, hogy a nacionalizmus
sal szemben a demokráciát lehet
és
szabad szembeállítani.
A börtön homályában - mint ez
világosan kiderül - egy korábbi vi
lág, régi emberi kapcsolatok
sora
szűnik meg, s egy új, merőben más
fajta alakul ki. Mint ilyenkor lenni
szokott, az ember, az emberek próbát
állnak ki, vizsgáznak emberségből,
politikából. Egész emberi sorssorozat
bontakozik ki a kötet lapjain. E so
rozat fókuszában él
Groza Péter.
Óriási nyomás terhe és súlya alatt.
D e szilárdan eltökélt gondolatrendszerrel és mély bölcsességgel. Pedig
ő is került nehéz helyzetbe. Harapó
fogóban - amint naplója első fejezeté
nek nem véletlenül adta ezt a cí
met. Belső lelkirajzot is nyújt e bör
tönnapló, olyan emberéét, ki rend
94
kívül mozgékonyan figyeli a
világ
eseményeit, aki gondolataiban és tö
rekvéseiben - még a börtön homályá
ban is - már-már az ún. nagypoli
tikai mezsgyéket súrolja. Íme, egyet
len példa: „E gyedül maradok gondo
lataimmal . . . Különösen a társadal
mi igazságtalanság gondolata üldöz,
amely a múlt háború után a munkásnép alsó rétegéből származó
és
életlehetőségektől megfosztott fiatal
értelmiségieket érte . . . ” Gondolatai
- a börtönben is - átfogóak, elemzőek, történelmileg is, szociológiailag is.
Ez fontos és
lényeges
mozzanata
Groza Péter gondolkozásának; még
akkor is, ha ügyvéd volt, ha az Eké
sek Frontja vezetője is volt. A forrá
sokat keresi, az akkori jelen visszás
ságainak rugóit próbálja feltárni.
Ám ide kívánkozik egy másik gon
dolatsor is, Groza Péteré, aki a „ket
tévágott Erdélyről” beszélt
Jósika
bárónak és Teleki grófnak; ti. hogy
mit nyertek a románok és magyarok
a második
bécsi döntéssel. Ezt:
„ Mindegyik fél holttesttel a karjában
ment haza, az egyik
részben örült,
hogy nyert valamit, a másik, hogy
nem vesztett el mindent.. . A törté
nelem ítélőszéke előtt mindkét fél
tanúságot tett róla, hogy nem igazi
anyja a megkínzott Erdélynek: sem
Budapest, sem Bukarest akkori po
litikusai . . . É s mégis Erdély is meg
fogja találni igazi édesanyját . . . ”
Mit lehetne, mit volna szabad hozzá
tenni ehhez, közel ötven esztendő
távlatából? Ismerve a
történelem
megannyi nyilvánvaló, vagy
azóta
nyilvánosságra került mozzanatát.
Meg kell hajolni - a tisztesség és
a történelmi igazságérzet is ezt köve
teli - egy román politikus és hazafi
gondolatai, emléke előtt. Olyan em
ber és politikus előtt, aki - ismétel
jük - szerette népét és nemzetét, s aki
becsülte és megbecsülte a
népével
együtt élő más nemzetek fiait. A bör
�tönnapló ezt kívánja az
utókortól,
mely még karnyújtásnyira él az egy
kori eseményektől.
KASSAI NAPLÓ 1918-1929
Általánosabb
érvényű
észrevétellel
kell küzdenünk. Már egy ideje kitű
nően észrevehető: a társadalomtudo
mány legtöbb ágazatában mindinkább
a mikrofilológia felé fordul a kutatói
tekintet. A forrásokat igyekeznek fel
mérni; nemcsak azért, hogy minden
áron újat nyújtsanak, inkább azért,
mert nyilvánvaló (s mindegyre erő
sebben), igen sok korábbi állítás szo
rul korrekcióra, árnyalásra, kiegészí
tésre. Tehát az összefoglaló műveket
mostanság a részfeladatokat közép
pontba állító igény váltja fel.
Ez a jelenség, úgy tűnik, nem állt
meg a nemzeti határoknál, meglehe
tősen tág tereket ölel fel. Igen, sok,
korábban
beidegzett felfogást kell
korrigálni stb. Sok az
az
anyag,
melynek feltárása, értékelése filoló
giai aprómunkát igényel. Ezek sorá
ba illeszkedik Gyüre Lajos munkája,
mely a Kassai Napló közel másfél
évtizedes történetét (1918-1929) veszi
szemügyre. A pozsonyi Madách K i
adó ilyen és ehhez hasonló adatfel
táró munkával igen hasznos érték
mentő és értékfclmutató missziót vál
lal.
Az előttünk fekvő kötet két nagy
részre oszlik: (I.) Gyüre Lajos beve
zetőjére és (II.) meglehetősen árnyalt
Kassai Napló (KN)-bibliográfiára.
Ami a bevezetőt illeti: egy új ál
lamalakulat (Csehszlovákia)
egyik
vezető, polgári haladó
sajtóorgánu
mának indulását, belső vitáit, virág
zását és válságát, dilettantizmus el
leni harcát, esztétikai igényesség-kí
sérleteit mutatja be. Mindez látszólag
egy lap belső ügye lenne, ha közben
nem alakította volna a köztudatot;
legalábbis egy jelentős réteg köztuda
tát, esztétikai értékrendszerének ki
alakítását. Ez pedig már - pláne az
1920-as éveket figyelembe véve nem belső ügy.
Egy nemzedék indult el akkor és
e lap adta lehetőségek útjain. Miként
Fábry Zoltán írt erről: „A z induló
magyar írás lényegében itt és innen
startolt: Darkó István, Földes Sán
dor, Győry Dezső,
Jarno
József,
Komlós Aladár, Márai Sándor, M e
rényi Gyula, Mihályi Ödön, Sebesi
Ernő, Simándy Pál, Tamás Mihály,
Vozári Dezső és jómagam a Kassai
Napló Vasárnap-jában leltünk meg
értő otthonra.. .” Tehát az ún. első
nemzedék derékhada indult innen,
sok tervvel, sokfelé tekintgetve, de
azzal a szándékkal, hogy megteremtik
az új körülmények között a „szlovenszkói” magyar kultúrát és irodal
mat.
Nem véletlen, hogy szabályos kis
vita alakult ki - ha közvetve is - , a
Kassai Napló eredete körül, hogy ti.
mily’ mértékben lett folytatója a K N ,
a korábbi Felsőmagyarországnak,
s
mily’ mértékben alakították ki pro
filját az emigránsok. Úgy látjuk:
Turczel Lajos (Két kor mezsgyéjén),
Varga Rózsa (Keressétek, ami össze
köt. . .), a Fábry-levelezéskötet stb.
alapján Gyüre Lajos helyesen mutat
abba az irányba, mily’ mértékben
volt folytatója bizonyos
hagyomá
nyoknak, s mily’ mértékben emelte a
lap színvonalát, esztétikai
értékét
Ignotus, Barta Lajos stb. Itt érezhe
tően annak súlya dönt, ki - ti. kuta
tó - , mily’ mértékben tudott élni az
említett mikrofilológia lehetőségével.
Nyilvánvaló, hogy például
Fábry
Zoltán, amikor a K N történelmi s
esztétikai értékrendszerérői írt, s az
emigrációnak sok mindent tulajdoní
tott, ebben az vezette: Ignotusék az
igényes irodalmat igyekeztek megte
remteni. Gyüre Lajos abban megy to
vább, hogy megmutatja, milyen belső
harcok, rosszindulat, gáncsok köze
pette tudott egyáltalán megfelelni en95
�nck a várakozásnak („elvárásnak” mondanók ma) a lap. Miként ugyan
csak Fábry írta a K úria,
kvaterka,
kultúra című kötetében (1964), a
Kassai Napló gócpont
tudott és
akart lenni, „és el lehet mondani: a
szlovenszkói értékirodalmat 1921-től
1925 első feléig, de
mindenesetre
1922, ’23 és '24-ben a Kassai Napló
jelentette..
Tehát
"
mindenfélekép
pen központi szerepet töltött be
a
K N a nem kevés számú, kérészéle
tű lap és folyóirat között. Szinte még
a Prágai Magyar Hírlap sem tudta
átvenni funkcióját, sem iránya, sem
értékrendje, sem szerződárdája szem
pontjából. Amikor a K N megszűnt,
mert elgáncsolták, a nyomában alig
akadt hasonló értékszintű lap. Majd
egy évtized múltán, de más tájékozó
dási iránnyal és még inkább elütő po
litikai töltéssel a Fábry-szerkesztette
Az Üt, vagy a népfrontos Magyar
Nap. Széles tömegeket a K N raga
dott meg. Nem véletlen, hogy példá
ul Győry Dezső 1974-cs (pontosab
ban 1973 novemberi), alighanem utol
só versében (Verses távirat - magam
helyett) éppen a két szerkesztőt, Sze
pesi Miskát és Dzsurányi Lászlót em
legeti név szerint. Nem csak nosztalgiás visszaemlékezés, kegyelet-meg
emlékezés ez részéről, de tényleges,
tartalommal bíró történelmi realitás:
az indulás, az összefogó erő ezt
jelentette számára a K N . Fábry Zol
tán véleményét már ismerjük. A K N
egy hőskor viszonylag széles tömege
ket összefogó sajtóorgánuma volt. Ez
történelmi érdeme és tette. Vitáival,
96
gáncsaival együtt. Erről készített fel
mérő leltárt Gyüre Lajos.
A második rész: a szakkutató szá
mára a pozitív tényanyag. A sokféle
és sokszempontú feldolgozás
(mely
így is csak válogatás lehet), a meg
közelítően négyezer cikkével. Gyüre
Lajos - első megközelítésre - rend
kívül árnyaltan igyekezett plasztikus
képet nyújtani e nagyhatású lap éle
téről. A belső vitákról, feszültségek
ről, kísérletekről. Mindennél többet
mond, hogy tizenöt-féle felosztással
szándékozott bemutatni a K N ható
sugarát. Érthetően a szlovákiai (szlovénszkói) magyar irodalom és a kül
földi irodalom, valamint a kultúrpo
litikai cikkek
kaptak a legnagyobb
teret e válogatásban. Persze - most
már a további kutatásokra fordítva a
tekintetet - a szakmai érdeklődés a
K N belső életét veszi majd alaposab
ban szemügyre. Bizonyos, hogy e kö
tet - bevezetője és a bibliográfiai fe
jezet - alapozó és feltétlenül úttörő
jellegű. Nemcsak arra alkalmas, hogy
e szálon a további kutatások tovább
induljanak, hanem arra is, hogy más,
hasonló orgánumok feltérképezését is
elvégezzék. Mert az vitathatatlan: a
szintetizáló munkák mellett, a mikrofilológián alapuló szigorú rendsze
rezésre éppoly szükség lesz ezután is.
Ehhez pedig a
forrásokhoz kell
visszanyúlni. Az éltető forrásokat kell
felkutatni. Így lesz érdemes - szinté
zist és részmunkálatokat - a leltárt
elkészíteni.
K . Gy.
�E SZÁMUNK
A Nógrád Megyei Tanács V B
művelődési osztályának lapja.
Főszerkesztő:
P R A Z N O V S Z K Y M IH Á L Y
A S Z E R K E S Z T Ő B IZ O T T S Á G
ELNÖ KE:
Dr. Horváth István
A S Z E R K E S Z T Ő B IZ O T T S Á G
T A G JA I:
Csík Pál
Dr. Fancsik János
Füzesi István
Németh János István
Dr. Szabó Károly
Dr. Tamáskovics Nándor
Tóth Elemér
A S Z E R K E S Z T Ő S É G T A G JA I:
Dr. Bacskó Piroska
Czinke Ferenc
Kovács Anna
Pál József szerkesztő
Szerkesztőség: 3100 Salgótarján,
Arany János út 21. Telefon: 14-386.
K iadja: A Nógrád Megyei Lapkiadó
Vállalat. Felelős kiadó: Bálint Tamás
igazgató.
Készült a Nógrád Megyei Nyomda
ipari Vállalat salgótarjáni telepén,
8,4 (A/5) ív terjedelemben.
F. v.: Kelemen Gábor igazgató.
86.45510 N. S.
SZERZŐI
B anos János költő (B p .); Barak
László költő (Dunaszerdahely, Cseh
szlovákia); Bojtár E n d re irod. tört.
(B p .); Cseh K ároly költő (H alm aj);
Csongrády B éla pártmunkás (Salgó
tarján); Csorba Piroska költő (Szuhakállo); D ip p o ld Pál író (Zsámbék); Furmann Im re költő (Mis
kolc); Já vo r Ottó író (B p .); Karácsondi Im re költő
(K arácsond);
K irály
István
irodalomtörténész
(B p.); G . Kom oróczy E m őke irod.
tört. (B p .); K ovács G yőző irod.
tört. (Felsőgöd); Laczkó András, a
Somogy főszerkesztője (K ap osvár);
Lóska Lajos, a Művészet munkatár
sa (B p .); Petrőczi É v a költő (B p .);
Rom hányi G yu la költő (Balassa
gyarmat) ; Sigmond István író (Ro
mánia) ; Szakály Sándor történész
(Hadtörténeti
Intézet); Szirmay
E n d re kritikus (K aposvár); Tüskés
T ibor irod. tört. (Pécs); Varga Csa
ba író, szociográfus (B p .); Veres
János költő (Rimaszombat,
Cseh
szlovákia); W intermantel István,
a Szovjet Irodalom
szerkesztője
(Bp.)
☆
Terjeszti a Magyar Posta.
Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a posta hírlapüzleteiben
és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál. (HELIR) Budapest, V ., József nádor tér 1 . — 1900 —
közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a H ELIR 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra.
Egyes szám ára 16 Ft, előfizetési díj fél évre 48 Ft, egy évre 96 Ft. Megjelenik kéthavonta. Kéziratokat
és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.
ISSN : 0555-8867. Index: 25-925.
�Á r a : 16 , - Ft
�
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
A Palócföld szerkesztősége
Source
A related resource from which the described resource is derived
ISSN 0555-8867
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Text
A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text.
Original Format
The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data
Papír
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - 1986/6. szám
Subject
The topic of the resource
Társadalompolitika
Irodalom
Művészet
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
Palócföld szerkesztősége
Praznovszky Mihály
Publisher
An entity responsible for making the resource available
Balassi Bálint Könyvtár
Date
A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource
1986
Contributor
An entity responsible for making contributions to the resource
A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Coverage
The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant
Nógrád megye
1986
Palócföld
Praznovszky Mihály
-
https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/ce4c89a2ef850d1cdc529127517b4a36.pdf
1c454c564e9c3cb97e71f5c1b8ec99c0
PDF Text
Text
�Tartalom
1
XIX. É V F O L Y A M , 5. SZÁ M
Zalán Tibor: Üzenet a Beta Pictoris életeinek, Domb (vers)
3
Kautzky Norbert: Ő rizetlenül, Álom-látogatók (vers)
5
Kurucz G yu la: Fény és meleg homály (novella)
11
11
Dienes Eszter: Áldozatom füstjét (vers)
Kollár József: spleen (vers)
VALÓ SÁG U N K
12
Szepesi József: Telepiek (szocionovella)
23
Lőrinczy István: Szász Endre kalendáriuma (vers)
25
Bényei József: Homály, A csalódások ára (vers)
V IT A
26
Magyar József: Lehet-e a politikában költészet?
29
Csepeli Szabó Béla: A viharmadárnak szállnia kell!
ABLAK
35
39
Ciprusi költők
Bálványos Huba: Antonio Stagnoli (tanulmány)
T Ö R T É N E L M I F IG Y E L Ő
44
Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve, A Weimari Köztársaság (Romsics Ignác)
H ÍD
47
Európa a szomszédban van (Endrődi Szabó Ernő)
51
Szakolczay Lajos: Dunának, Oltnak (Botlik József)
TAN U LM ÁN Y
53
Simonffy András: Így hinni... (A Gerelyes Endre-portré befejező
része)
E számunk illusztrációs anyagát az idei mátraalmási (Nógrád m.) nem
zetközi művésztelep alkotóinak munkáiból válogattuk. A borítón Gaál Jó
zsef, a 10. o. Hibó Tamás, a 24., 41., 46. oldalon Antonio Stagnoli (Olasz
ország) munkái láthatók.
�ZALÁN TIBOR
Üzenet a Beta Pictoris életeinek
(Újsághír: a Beta Pictoris nevű csillag körül egy
hideg porfelhő van, amelynek talán bolygótagja is
lehet.)
Ha vagytok - ha é lte k - - - s eljöttök ide
ahol már régen nem leszünk mi
ha testetek van s benne szív mellyel
éreztek vagy egy érző gyöngéd szerkezet
amilyen nem lesz már nekünk
ha láttok - szemetek v a n - - - vagy a világot
magába engedő optikai rendszer
amely már akkorra szemüregünkből az
űrbe szivárog át
ha karotok lesz csápotok fogó szervetek
mely itthagyott mozdulatainkról lágyan
árnyékká porladt a földben
emeljétek föl kopár tájakon felejtett bolyongó
lehelletünk
emeljétek fel sivatagok alá temetett nyughatatlan
emlékezetünket
emeljétek emeljétek föl a lelkeinket hát
érezzétek szíveitekben meleg erőnket megdobbanni
lássatok minket szomorúan vérben és sárban
fölmosolyogva
emeljétek emeljétek emeljétek föl a lelkeinket akkor
és vigyék el arra a másik - - - - - - csecsemősírástól hangos életet váró Földre
más
�ZALÁN TIBOR
Domb
Ugye én is voltam gyerek
álmomban kitekertem a csirke nyakát
s a baba karját téptem ki
mikor a lány melléhez nyúltam volna
ugye én voltam az
nem csak egy rakás vér verő hús volt
nem csak a szédülés
ahogy pocsolyába csattan kopasz fejem
kis fegyenc öntudatlan századtöltelék
nem csak a sár v o lta m ------- ugye
mely azóta is fülemen szárad
nem csak a hold túloldalán remegő
törökméz
fűben elrozsdásodó csodafegyver
csövében halállal fakarddal övében
megy előre megveti lábát a dombon
----------------------------------------de
nem a domb voltam-e csak egykor
melyet gyíkok kígyók csigák laktak
oldalán csalán mindenfajta virág
lehet még szarkaláb s alatta nyugodott egy nagy nagy
nagyon nagy halott
2
�K A U TZK Y NORBERT
Álom-látogatók
Legalább tudnám, mit akart
Hajnalban, négy óra körül
A flusz-papír sátor alatt?
A z öltözőpadra leült,
S míg fölébredtem, ott maradt.
A nyolcas számmal a mezén.
A zakója a fogason.
A z ánti világról mesél,
Bólogatok és hallgatom,
Hogy nem becsülték meg, szegényt.
Zoli bácsinak hívtuk Öt.
A suszterszék már nélküle
Várja a sok, beteg cipőt.
Kopogó-fáradt menete
Fölidézi a temetőt.
A z álom vesztőhelyein
Megsarcolnak az éjszakák.
Fizetek is újra, megint.
Kifoszt a zsémbes uzsorás,
Mint az emlékek odakinn.
Most az Apámat üldözi
A nyugalomból kifelé.
A fájdalom levetkezik,
S az öröm fújja szerteszét
A halál megunt gönceit.
Hogy mért van így, és hogy van ez?
A válasz semmire se jó,
Ha egyáltalán érdemes
Felkutatni azt a hajót,
Am it a part is elereszt.
3
�Őrizetlenül
Mikor fölémhajoltál, gyanús,
Kipusztult tábor voltam.
Szögesdrót, őrség, smasszerok sehol.
Nincs, miért őrizzenek,
A majdnem összeomló
Magát átkozta meg.
De hallgass erről,
Fészket őrző lomb
A csörtetéskor, körvadászaton.
Zsákmánynak kijelöltek,
Vaktából is utánam lőttek.
Ez úri passzió. Megértem.
De nincs közöm az úrisághoz,
Alantasabb a származásom.
A hajtók fölverték az erdőt,
Pusztult a védett állomány.
A baj, velem, nem itt kezdődött.
Nem is a békési tanyán.
Sokkal előbb, most ez a gond.
Gipszkalodában rohadok.
Nincs számadásom senkivel.
Hogy, mit is gondoltak felőlem,
Legkevésbé sem érdekel.
Én senkihez se csatlakoztam,
A saját pályámon futottam.
Már nyikorogtak az izületek,
Gyötört a porc, a megveszekedett.
Történjék bármi, követeltem,
Szolgáljon akárhogyan is,
Sántán, bicegve, valahogy.
Most véglegesen elhagyott.
Hogy kínomban káromkodom,
Kérlek, ezért ne haragudj.
Ez a bénaság ismerős,
Ha már így történt, eltűröm,
Hogy felfüggesszenek,
És csigán lóg a lábam,
Csak hanyattfekve látlak.
Vigyázz, nehogy eltévedj,
Vad bozót nőtt az arcomon,
Így őriztek az évek.
Tagadj le inkább, mosolyod
Jelt ad, követhetőt.
Én megszoktam a támadást,
Általa élek szabadon.
4
�KURUCZ G Y U LA
Fény és meleg homály
Egyre az motoszkált a fejében: „ő fő lészen, te pedig fark lészesz” .
A jó és érdemes Gáspár prédikátor mit gondolhatott magában? K i vagy
mi lészen a „fő ” ? Akkori vagy mai értelemben? És a „fark” - annyira
megalázó lenne egy férfiembernek a „farkság” ? Ennyi „fark” között?
•Ennyire akaratlagos, ilyen végleges, hogy ki lesz a „fő ” és ki válik
„farkká” ? Mindig így oszlanak meg az emberi viszonyok? Mindig? Nincs
menekvés?
Megrezzent, de a mondat nem jutott el hozzá. Szemben, a cserepekkel
díszített polcok, az aranyozott gerincű könyvsorok alatt selyempapírba
csomagolt Seguin konyak. A z otthoni vita, hogy elég-e egy pezsgő vagy
ilyen drága itallal kell kivágniuk a rezet. Miért éppen a rezet?
Bébi felkacag - figyelni kell! - , megrázza melírozott, arany haját, a
mozdulat csupa báj, könnyedség, csalogatás. Önkéntelen ingerület fut vé
gig rajta - ölelné, de csupán végigsimít a lila mohair ruha ujján, a vas
tag, lágy szőrön át keresi a bőrt. Gyors, rendreutasító oldalpillantás.
Ahogy elkapja a fejét, újra észreveszi maga mögött, a hangulatlámpa
fénykorén kívül a halvány, sötét, lélegző foltot. „Luciper” ? A „szent
szellet” ? Ó , hagyjuk Gáspárt, a távolról bearanyozhatót. A z ő korából
vajon hová álmodozna vissza? Nem mer hátranézni, kihívás lenne. K it
hívna ki? K it merne ő kihívni?
A fény a hófehér dohányzóasztalra esik, körülötte átvetett lábakra,
térdekre: kettő szemben, szürke nadrágban, mellette két gömbölyű fe
hér harisnyában, s őmellette két kerek, aranyfüstös harisnyában. A fehér
lapon poharak csillognak, üvegek, akart vidámság. Orráig ér a pálin
ka szaga, torka tiltakozóan összeszorul. Miért nem lehet kettesben Bébi
vel? Hiszen ő akarta, hogy jöjjenek. Félelemből a hosszú szombat dél
utántól? Félelemből?
Zoli szabályos, hívogató arca, vidám kék szeme, barátságra ingerlő,
mosolygó szája, drótszőrű, fekete haja. Ahányszor látja, mindig jókedv
buggyanna fel belőle. És most? Barátokat keresni örökké, olyanokat, akik
kiállják kettőjük próbáját - az ő próbája más lenne, ha lehetne. Ta
lálkozások, kísérletek, közelítések, s otthon mindig a jeges felmérés, a
becsmérlés, a „leírás” . Mások őket hagyják el. Vesszőfutás?
Megint eljut hozzá egy nevetés, kezében megrándul a mohair, elhú
zódik tőle a szőr fedte bőr. Ránéznek - figyelni kell. Saját magán ne
vetett készségesen? Mi ez?
- Látod, Zotya, ha te így reagálnál, csupa öröm lenne az életünk! rá egy elnéző, oldalra egy szemrehányó pillantás.
Zavartan mosolyog, nem tudja, mit nyelt le.
A tésztás, hideg, megrendíthetetlen madonnaarcból gunyoros tekintet:
- Annyira mégsem lehetnek rabszolgák a tanárok - mondja Zita. -
5
�Mégis feláll a hátamon a pihe, ha arra gondolok: egy igazgató, egy he
lyettes, egy párttitkár, és körülöttük egy tömbben a lihegők, a helyezkedők. Nálunk megoszlik a hatalom. Igazgatók, osztályok, csoportok, ve
zérfeleségek, protekciósok, meg a többi. Egy jó családból jövő kezdő
szembeköpheti az igazgatót is.
- Nem olyan vésszes az, Zituska - simítja végig egy mosollyal Zoli.
- A z osztályban, az óráin Karcsi mégiscsak független ember, azt ér el,
azt valósít meg, amire képes, amit akar. Nem igényli mindenki, hogy
mindenütt uralkodjon, kicsim!
- Te csak ne célozgass! Majd ha nem hozod haza a munkát, ha
nem pucolsz sunyin az asztalhoz, akkor járjon a szád!
- Légy igazságos, Zituska. Mosogatok, takarítok, viszem mindenüvé
a gyerekeket, ha az időm engedi. És jól jön az a különpénz.
- A z jól! - húzódnak szögekbe, élekbe a sima madonnavonások. Többet hozok haza, mint te! Kereshetnél százszor jobb helyet, több fize
téssel, Zotyikám, de neked odanőtt a feneked a hülye cégedhez!
- Szeretek ott lenni — mosolyodik el Zoli azzal az érinthetetlen bé
kével, amiért olyan nagyon megszerette.
A hízásnak induló madonnaarc egy pillanatra megenyhül:
- A hősök! A férfiak!
- E z se akar feljebb jutni! - mondja látszólag közönyösen, fojtottan
Bébi. - Nem lép be, nem mozdítja a száját. A zt hiszi, a tanítványaival
megváltja a világot. Vagy magát.
A hatalmas, mézszínű szemek egy pillanatra felé fordulnak, a méz
ből kicsap egy darázsfullánk, eltalálja - „ez” - , aztán kihuny a tekintet,
az érdeklődés. Gyomra összerándul, fölfelé indul a forróság, de elhal,
megfullad valahol. Jobb szeme jobb sarkában megint felbukkan, zava
róan ott lapul a sötét, lélegző, néma csomag, az az ember - fékezi és
ingerli. Annak nem adnak inni? Mozdítsák már meg, ne lessen, ne la
pítson! Megcsomósodik benne a zavar, elszökken az agya mellett, ki
böki :
- Ismerd el Bébi, hogy minden „jellemhibám” ellenére kiválóan mo
sogatok, mosok, takarítok. Megkíméllek a lealacsonyító munkától.
Mintha a levegőbe köpött volna, s aláállt volna. Hirtelen - jobb hí
ján - azt a rejtőzködő, uszító, meleg csomagot gyűlöli a háta mögött.
A z indulattól nem mer odanézni. Bébi miatt sem.
- Milyen büszkék és öntudatosak! - vihog Zita.
Bébi hátraveti szép, fürtös fejét, kacag. Zoli a sarok felé kacsint:
- Jó neked, Dóra, téged senki sem szapul!
Feláll az üveggel, kilép a fénykörből. Görcsösen csak a barátját barátjelöltjét? lesz ebből valami? - követi, félig megfordul - tehát D ó
rának hívják! - , megbillenti a székét, de ott tornyosul előtte felesége
ingerlő mohair ruhája, orrát megüti az ismerős parfüm illata, sajgó vá
gya gúzsba köti, megzavarja. K i lehet hátul ez a nő: barátnő, szegény
rokon? Miért hallgat? Miért van itt, miért ösztökéli leleplezésekre? Is
tenem, miért nem lehetnek otthon, kettesben - miért nem lehetnek úgy
kettesben... ahogyan nem képesek.
Visszapördül. Zoli már a lemezjátszó mellől kérdezi:
- Mit tegyek fel? Bach? Beethoven? Boney M?
Bébi Beethovent mond, Zita Bachot bök ki. A z előbbi kerül fel,
6
�a tök-ismerős, kopogtatós sors, a kötelező lektűr. Bébi a Boney M-et sze
reti, Zitának mi lehet a kedvence? K i mit szerethet - kit szerethet valójában?
Megint négyen, zenével, udvariasan a fénykörben. Hátul... Doris? Bea?
Hogy hívják? Zavartalanul szemlélheti őket. A hát, a tartás árulkodóbb,
vagy az arc? A hanghordozás önmagában is elég?
Vele szemben Zita lila selyem jersey ruhában, mélyzöld fa nyaklánc
cal. Manapság minden drága ruha lila. A mohair drágább. Lám, mégis
megtanulta az anyagok nevét. A kisgyermekek az autómárkákat tanul
ják meg leghamará bb. A mohair jobban kiemeli a pici, büszke, rendít
hetetlen, hegyes melleket. Hiábavalóvá válik a kezed, mindig keblek
után áhítozhatsz, azután, ami a tiéd, s mégsem az. Miért is, kinek is
lennének nagyobbak - húzza össze gyomrát a görcs. Vele szemben iz
mos, széles vállak, még az elhízás előtt, ruganyos, nehéz tányérmelleket
rajzol ki a jersey, de egyben árulkodik a csípővel egybenövő, erős de
rékról. Kemény, feszes nő. Mennyire más Bébi hajlékony, nyúlánk tes
te, szépen kerekedő csípeje. (Lám, a kultúra ilyen magas „szintjén” min
denki képes hangsúlyozni az előnyeit. És a gyengéit? Ahhoz gyengék?)
Hirtelen a lágy bőrt elfedő lágy szőr után nyúl, megszorítja Bébi kar
ját - halvány, nyugtázó társasági mosolyintás a válasz. Visszarántja a
kezét. Hiszen tudja: senki semmit ne lásson az ő kapcsolatukból. Csak
az egyetértést. És a vakok? Hátulról, a heverőről vajon látszik? M it lát
nak magukból a résztvevők - nincs tükör?
Egy erősebb hangra megrezzen:
- Persze, hogy ott maradok. Én előttem nincs bezárva fölfelé az
út, mint Zotya előtti
- Fiatal az osztályvezetőm, nem ölhetem meg, Zituska. A z én ko
romban ez nagyon rendes beosztás. Ha te fölfelé ívelsz, az elég ne
künk, nem? Neked van a legtöbb pontod a csoportban, igazán mindenki
elismer!
- Kinek lenne több, hiszen én vagyok a csoportvezető! Csak az a
rohadt utánajárás, az udvarlás, hogy idézzenek tőlem, cserébe én is idé
zek, mert az mind pont; összeollózni mindenféle cikket, mert az is pont,
barátsági gyűlést szervezni, mert az is beszámít! A z embernek kifordul a
bele!
- Csináld meg a kandidátusidat, kedvesem.
- Mellettetek?! K i ad nekem pontot a két gyerekre, meg rád? torzul el hirtelen minden madonnavonás.
- Ó, a gyerekek tényleg nem pontok, ők a tiszta örömöt jelentik!
- Neked! Gügyöghetsz velük!
- Nem baj az — mosolyog Zoli és álmodozóvá válik a tekintete.
- Nektek van igazatok! - bök rájuk Zita. - Szabadon éltek!
Bébi tekintete halántékon csapja. Érzi, a melléig elvörösödik. Már jön
is a hűvös hang ostorcsapása az arcára, minden szóval keresztbe, kasba.
- A reklámszakmában egyet megtanul az ember: a föltétien nyugal
mat, biztonságot, önuralmat. A ki ideges, elárulja az alárendeltségét.
Zoli készségesen mosolyog Bébire, látszik, hogy képtelen kivonni ma
gát a hatása alól. Gondolatai mintha távol,
a szemfenekén vagy még
messzebb futkároznának. Zita keskeny, éles ajkát hirtelen többször megnyalintja, figyel.
7
�- Tudják, hogy kevés a hely és tőlem függ: ki, mikor, milyen hely
re kerül. Törik magukat, próbálnak megvesztegetni, meg kivasalt bájgúná
rokat is küldözgetnek hozzám, abban a reményben, hogy egy férfi valami
lehet előttem. Undorító és nevetséges. Én döntök és kész.
Megint fellökődik a gyomra, s mielőtt meggondolhatná magát - hi
szen hátulról figyelik, ellenőrzik! - kiböki:
- Mi valami, ki valaki előtted, Bébi! Ha már melletted nem lehet.
- Lelombozol, Murkó!
Meggörnyed, kínjában a szőnyegpadlón kotorász. Murkó! Ezt nem lett
volna szabad, ezt nem! A „becenév” , ami ellen négy éve tiltakozik!
A neve, amit négy éve visel. Tiltakozik a neve ellen?! Gyűri, gyurkolja
ujja között a keksz apró törmelékét, beledobja a hamutartóba.
- Murkó? - kacag Zita. - Így hívod? Muris!
A szomszéd szobából felcsattanó sírás megmenti - haladékot ad. Meg
mozdul a kilincs, kinyílik az ajtó, felsőtestét előredöntve anyja ölébe ro
han a kislány, erőltetett könnyek szakadnak a szeméből, szájából ömlik
a kiszámított panasz:
- Ajukszolimegütöööö!!
Zita elérzékenyülten tenyerébe fogja a száraz könnyeket, nehogy folt
essék a ruháján, arca torzulni kezd, ugrásra kész indulat tolul a szeme,
a szája köré.
A z idősebbik fiúcska rémülten feszül az ajtó keretében:
- Odajött hozzám és belém harapott! Nem én kezdtem! Apuka, nem
én kezdtem! - rebegi kitágult szemmel. - Apuka!! - ordít, mert látja,
hogy az asszony a férfi ölébe löki a kislányt, felugrik, nekiront. Vastag,
erős ujjai ráfeszülnek a gyerek karjára, hogy körülöttük elfehéredik a
bőr. Jobb karja - közben a gyermek üvölteni kezd - kilendül, lecsap
és az ütések ritmusára kiabál:
- Hát te nem értesz a íróból?! Nem megmondtam, hogy ne bántsd
a kishúgodat?! Nem tanulod meg végre?! Neked semmi verés nem elég?!
A félrecsapdosott gyermekarcon nyál fröccsen szét, a száj tátva, de a
rémülettől nem jön ki hang a torkon, féloldalt lóg a levegőben, hogy a
pofonok mindig pontosan találjanak, a védekező kis kar vakon tapogat
könyörületért. A hátulról még inkább egy tömbből építettebb, súlyos, li
la test mögött a levegőbe rándul a gyerek és eltűnik a sötét szobában.
Zoli már áll, bámul, bénán tartja a kislányt, utánuk siet. Belülről hallat
szik :
- Zituska, mindig ezt a gyereket püfölöd!
- Tanulja meg! Csukd be az ajtót!
A félsötétből behajlik, kifehéredik az ajtótábla, elnyeli a hangokat. Hir
telen kirajzolódik rajta egy női test. Test? Test a ruha körvonala, a lá
bak harisnyában, cipősarokban? Test a ruhaborítékon átütő meleg? Eltű
nik az is. Eltűnékeny.
- A haverod, meg a családja! Gyönyörű! - üti meg a fülét Bébi hi
deg hangja.
Hallgat. Ezek sem lesznek jók. K ik lennének jók? Mi az, hogy jó
- őnekik? Őneki? Nem tudja már? Milyen lehetne, ha csak úgy eljön
nének, itt lennének, ha nem szemrevételezni, ítélkezni jönnének. Elfáradt?
A kar még keresni? Van miért? Kinek? Amikor kettesben sem lehetnek?
Szeme előtt elmosódnak az arcok, a leírtak, a leminősítettek. A z a szür
8
�ke rakott szoknya tűnik fel izgalmas oldalt-libbenésével, a megsejthető,
karcsú csípő, a néma derék, a sokat bíró, egyenes vállak és az a hall
gatás. Mit rejt ez a hallgatás - az ő megszégyenülésén túl? - Hogyan
lehetne a közelébe férkőzni? Megkérdezni? Életünk hirtelen jelentőssé
vélt tüköre ? A „fő ” és a „fark” véglegesült rendjében? Véglegesült?
Nem mer Bébire nézni, lesúnyja a fejét a feltámadó kíváncsiságtól.
Felugrik, gyorsan Corellire cseréli a kitartóan kopogó sorsot. Lehalkít
ja, hogy csak kevesen hallják meg.
Kijön Zoli, azután Zita. Arcukon újabb bizonyítékok Bébi kezében.
Zoli így is kedves neki. Hiába. Hiába várja a harmadikat.
A konyhából szendvicsek kerülnek az asztalra. É g a gyomra az utá
latos pálinkától. A pirítósokon fekete szélű gomba, sonka, tojás, sajtreszelék - menedék az elmaradt beszélgetés elől. Továbbra sem nyílik
az ajtó, de ő már úgy fészkelődött, hogy oldalt talán rálát a rejtekhely
re az ágyon. Érzékeibe szúr ugyan a mohairt döfő két hegyes bimbó,
belevág a kétféle várakozásba. Úgyis későn jutnak haza, túl késő lesz.
Bébi hímzett hálóinget húz, s ő egyedül marad. A z ő baja. Egyedül néz
vele szembe a sötétség.
- Olyan nagy baj az, ha a gyerekek bejönnek? - mondja Zoli most
egy kicsit dacosan. - Ugye nem zavar benneteket?
- Mit vársz tőlük? Mondják azt, hogy direkt aranyos a bőgésük, a
verekedésük? Ugyan, Zotya!
Valamit mondanak, de ő már az ajtóra tapad. A keretben sötét csend
és az a karcsú, néma test a sejtelmesen, lazán lengő szürke szoknyával.
A szótlan mellkason két telt, kicsi mell
néz kétfelé, a nem lila pulóver
ujjából vékony kecses karok, finom csuklók, érzékeny ujjak tétováz
nak. A pillanatnyi megtorpanásban a gyermekszagú, megbékélt szoba és
a másik, szögletes hangulat között mégis mindennél többet mond a ha
talmas, dióbarna szemekből áradó béke, meleg és nyugalom.
- Csák Dóra tud velük bánni! - sóhajtja Zoli.
Dóra! Dóra! Dóra! Dóra elhalad mellette, hátramegy, a helyére. Még
sem volt elég a székfordulat, s ő moccanna is tovább, de megriad Bébi
éles tekintetétől. Tehát figyelte.
- A szívem szakad meg, ahányszor munkát hozok haza, hiszen tő
lük veszem el az időt! - panaszolja Zoli. - Nem tudjátok, mekkora öröm
megfogni az egészséges, izmos kis testüket, beszívni az illatukat. A z éle
tem minden percét velük tölteném!
- Elég az ömlengésből, Zotya! Bébiék okosak, nekik nincs gyerekük!
Nem kíváncsiak a nyöszörgéseidre!
- Jaj, a gyereknél nincs szebb!
- Hagyd már békén őket! - förmed rá Zita. - A zt sem tudod, hogy
nem sikerül nekik vagy nem akarnak!
- Akarunk! - jajdul fel, de már bánja is.
- Ha akarnánk, nem rajtam múlna! - szisszen Bébi. - Én megvizsgál
tattam magam!
- Bébi, de hiszen!...
- Minden megtörtént! Rajtam nem múlhat!
Megnémul a szégyentől. Ú gy érzi, megnyílik alatta a föld, leveti magá
ról a fotel és ő zuhan, zuhan lefelé a bizonytalanságba. A kár egy vér
szomjas ragadozó, követi, csípi, marja a féligazság, az, ami eddig el
9
�viselhetővé tette az életét, az életüket: hogy nem tudják, kin múlik. Zu
han, zuhan Bébi csábító, üvegszilánkos hüvelyének kifürkészhetetlen, von
zó, elemésztő, uralkodó melegébe, ahol neki nincs, nincs már egy szava
sem. Bezárja a sötét, és a lila mohair fölött, a mézszínű, kifagyó szemek
ből bármikor, bármiféleképpen kicsapó szó-ostor fenyegeti. Döbbenten néz
a hideg, parancsoló tekintetbe.
Zoli kezükbe adja a poharakat:
- Te sohasem iszol, Bébi? - kérdezi.
- Nagyon ritkán. Valakinek kell vezetni, ha a másik vedel.
- Legalább valamire jó vagy! - csap ki belőle, mint az okádék. Olyan
is utána
a szája. Lám, nem sikerült benn tartani, lám, nem sikerült.
Köldökétől fölfelé gyűrűzik benne a szégyen és a félelem. Már majdnem
mindegy. Hátranéz hát a sötét alak felé a heverőn, ökölbe szorítja a
kezét. Kihallgatta ez a homályos, meleg valami. Felugrik, a vécére megy,
erőlködik.
Kacagásra tér vissza. Ellene fordultak, míg oda volt?! Zoli mesél nem, ő nem árulhatta el. Leül, rágyújt. Nem iszik többet. Rágja az aj
kát, azzal senkinek nem árt. Megízleli a vért - miért, miért?
- Persze, morgunk, elégedetlenkedünk - mondja Zoli - , de azért néz
zünk körül. Nagyjából harmincöt és negyven év között vagyunk, mind
elég rendes beosztásban. Megbíznak bennünk.
- Karcsi csak tanár - veti közbe Bébi.
- A z vagyok - mondja nyugodtan, szomorúan. - D e hát ez neked
úgy sem mond semmit.
Hirtelen elfordítja a székét, egyenesen a sötét folt felé fordul:
- Mondd Dóra, te mivel foglalkozol? M it csinálsz azon túl, hogy vé
gignézed a miénkhez hasonló kínlódásokat, agóniákat?
Nyomasztó szégyennel gondolt erre az estére. Annyira, hogy hamar
kiesett az emlékezetéből. Évekkel később, amikor párját faggatta a rész
letekről. Dóra csak megsimogatta és mosolyogva ingatta a fejét.
10
�D IE N E S E SZT E R
Áldozatom füstjét
Fiamnak
Visellek magamban
- önsúlyát a kő szentséges szűzanyám
ellep az idő.
Áldozatom füstjét
kimossa a szél,
teregetem léptem
koponyák hegyén.
Hordozlak, cipellek
- zsoldom oly kevés —
Európa táján,
Szentmiklós terén.
Hordozlak, visellek,
mégis elszaladsz,
Európa fölött
játékod a nap.
K O L L Á R JÓ ZSE F
spleen
napjaim farán vagyok csinos kelés
ha huppannak velem őrülten fájok
próbálok szambázni míg célt találok
míg nem hajít el mint unt angyalt az ég
érgörcsben lubickol fejemben az ész
sikollyá aláz egy ősz végi álom
szürke tereken szövik már magányom
s a párkák tudják a tört sors is egész
persze lehetne gyermekként kacagó
e szonettbe zárt ősrégi hangulat
de saját halálunk végképp megható
az ember játszik és önmagán mulat
van hogy jókedve szárnyaló hintaló
és van hogy úgy érzi szövetként szakad
11
�VALÓSÁGUNK
SZEPESI JÓZSEF
Telepiek
A telep felszámolását - mint mindenütt az országban - Salgótarjánban is
a Politikai Bizottság 1961. június 20-i határozata tette lehetővé, mely a cigány
lakosság helyzetének javításával kapcsolatos, egyes feladatokról szólt. A ha
tározat rendelkező részének első pontja deklarálta, hogy „fokozatosan el kell
érni, hogy a cigányok a lakosság többi részétől nem elkülönülten, állandó
lakhelyen települjenek, állandó munkához jussanak, egészségügyi körülményeik
javuljanak és emelkedjék kulturális színvonaluk. . . A tanácsok szorgalmaz
zák és segítsék megfelelő kutak és árnyékszékek létesítését a telepeken.”
A salgótarjáni „cigányhegy” (így nevezték a telepet) ez idő tájt különös
látványt nyújtott. A földhözragadt vályogkalyibák kátránypapír fedelét rü
hesre perzselte a nap, a viskók közti szűk térségekben dongó nagyságú döglegyek nyüzsögtek, s kóbor kutyák és macskák marakodtak a nyomor végter
mékein. E környezetben annál szembetűnőbb és meghökkentőbb volt a „cim
balomművész” Kupakos putriján egy tábla, amelyen a következő, tárgyilagos
megállapítás volt olvasható: TISZTA U D VAR, RENDES HÁZ. A tanács
illetékesei búskomor képpel jártak házról házra a telepen, Kupakos portájá
hoz érve azonban majdnem nevetőgörcsöt kaptak valamennyien. Az „urak”
láttán Kupakos, kissé meglepetten, lepöccintett rongyos könyökvédőjéről egy
poloskát, majd gyorsan játszani kezdte a Rákóczi-indulót. Szentül meg volt
győződve ugyanis arról, hogy a városi urakat kizárólag az ő művész
zsenialitásának híre csalta a telepre. Az igazság azonban az volt, amit vézna
felesége, Margitka már sejtett, éppen ezért felkapta a valaha kék zománcos,
horpadt ivóvödröt, a „rocskát” , s az udvaron „iskolázó” gyerekek közé locscsantotta belőle a vizet. Ez a játék ebben az időben igen népszerű volt a te
lepi gyerekek között. A földbe karcolt iskola nyolc négyzetét egy darab pala
vagy cserép spiccelésével, féllábon végigcsoszoghatták nap mint nap ezek a
„tanulók” , egyetlen tantárgy az ügyesség volt, s ebből jelesre vizsgáztak va
lamennyien.
- Csak nem akarod ezen a szent napon szederszedéssel bepiszkolni a ke
zed? - kérdezte mély megrökönyödést színlelve Kupakos. - S tettetett két
ségbeeséssel a városi emberekhez fordult.
- Uraim, kérem, világosítsák fel ezt a szerencsétlent, mondják ki kérem,
hogy mától megváltozik az életünk . . .
Ekkor hangzott fel Tróger és Kaka kánonvinnyogása az udvaron.
- Tróger fiam, Kaka fiam, már megint szégyent hoztatok kétszeres Kossuthdíjas apátokra.
Mert a rögeszméje az volt, hogy nála nagyobb művészt még nem hordott há
12
�tán a földkerekség. Ennek ellenére, egyetlen banda sem fogadta be, felesége,
Margitka tartotta el a családot, nyáron csipkézésből, gombázásból, télen haldázásból, akár a legtöbb cigányasszony a telepen. Mert a cigány férfiak nagy
része ebben az időben még ősi kiváltságokat élvezett, legtöbbjük dolga a kár
tyázáson és ivászaton túl, csupán a gyerekcsinálás, valamint az asszonyverés
„nemes cselekedeteiből” állt.
- A varnyúk mérjék fel a belemmel a határt, ha ennek a cigányembernek
egy csöpp esze is van - mondja Margitka egykedvűen. És szedertövis-karmolta karján a kopott vödörrel elballagott a medence felé.
A medence a cigánytelepen túl, egy nagy. szabálytalan mélyedés volt, közepén
keskeny patak szelte ketté: A patak egy ráccsal elzárt kanálisba csorgott. A me
dencében két futballpálya volt: egy kisebb a gyerekeké, s egy nagyobb a cigány
férfiaké. Ezek a pályák kora regeitől késő délutánig parázs csaták és hangos
viták színterei voltak. Szemben a csupasz, zöld dombon, amit egyszerűen
„gyepnek” neveztek, általában a lányok és az öregasszonyok üldögéltek. Tá
volabb, a fenyves és akácos találkozásánál terültek el a gazdag szederlelő he
lyek. Ide igyekezett Margitka a többi cigányasszony társaságában.
Karádi, az egyik legocsmányabb hangú valamennyi közt, éppen „szájából
etette” Bacskait, a szederkereskedőt, aki - szerinte - mindig átveri az ügy
feleket. A medence szélén jártak, szemétkupacokat és méregzöld disznóürülé
keket kerülgetve. A sekély patakban egy oszlásnak indult macskadög körül
kövér ebihalak nyüzsögtek.
- Kint jártak ma a tanácstól - szólt Margitka a többiekhez. - Le fogják
bontani a cigánytelepet.
- Azt mondják, valami iskolát vagy szanatóriumot akarnak építeni a he
lyére - mondta hitetlenkedve Katyi Rózsi.
- Asszonyok, csak nem a Sánta Lajos keze van a dologban? - kérdezte iz
gatottan Panni néni.
- Az bizony lehet - kapott a szón a kotnyeles Dilini - , mert az uram, a
Kalina Lajos mesélte, hogy ez a Sánta bement egyszer a tanácsra és azt mond
ta, adjanak neki egymillió forintot, meg egy fekete Volgát és ő megoldja a
„cigánykérdést” .
- De sokat tudtok - szólt közbe a Kártyás Búvárné, miközben szétvetett
lábakkal megállt és egy csokor lósóskát kutyafuttában megpermetezett. - Az
Isten vegye el az erőmet, ha nem bolondok vagytok valamennyien. S miután
ráncos, bő szoknyáját egy gyors, markoló mozdulattal néhányszor vaskos
ágyéka alá gyűrte, durrantott párat nyomatékosan. A lósóskák kókadtan tűr
ték gyalázatukat.
Eközben a medence közepéhez értek. A nagy pályán izmos, félmeztelen
suhancok rúgták a pöttyös gumilabdát. A szurkolók - jórészt maszatos kis
kölykök - kórusban biztatták kedvenceiket.
Tangós, a nem cigány csatár - aki egyébként itt született és nőtt fel a te
lepen, így társaitól csak külsőleg különbözött - , elég rossz formában volt.
Társai felváltva „etetgették” , tiki-takiztak” vele, „dekázgattak” az orra előtt,
„kötényt” adtak neki.
Anyja, Panni néni, ezt látva, kissé lemaradt a cigányasszonyoktól és önér
zetes hangon így kiáltott a magzatára:
- Te gyerek, mit szaladgálsz a labda után, nem látod, hogy nem adják oda?!
Gyere haza - kiabált újra a fiának
veszek én neked tíz labdát is, ha
k e ll. . . !
�A szurkolótábor hangos hahotába kezdett.
- Csak a kezem közé kaphatnám valamelyikőtöket - tördelte sóváran ekcémás ujjait
úgy elverném, hogy markában vinné haza a valagát.
No hiszen, több se kellett a vidám porontyoknak, akikről falra hányt borsó
ként pergett le ez a fenyegetés. Fürgén, könnyű port kavarva, körbetáncolták
a nehéz mozgású, terebélyes némbert, miközben szörnyű hangon a következő
csúfondáros kis nótát énekelték: „Búvár a víz alatt, / hozzál nekem kis ha
lat . . . ”
A nótának Dartvás tompa puffanása vetett véget, aki egy tehénlepény jó
voltából, nagyot vágódott a kör közepén. „Jaj, de csúszik ez a babánhéj. . . ”
- váltottak ritmust rögtön a gyerekek.
Hogy hogyan került a pajkos gyerekek közé, talán ő maga sem tudta. Nem
is érdekelte. Tény, hogy Dartvásnak, a „szavalóművésznek” és „táncdalénekesnek” , akit csecsemőkorában fejreejtett a nagymamája, ez a kis baleset gyö
keresen megváltoztatta az életét. Először felült és a bibliai Betlehemről kez
dett deklamálni, akár egy plébános, később kijelentette, hogy pompásan érzi
magát a „természet lágy ölén” . Egy óra múlva pedig megszöktette Tarka
Lepke lányát, a bajuszos Matilkát, s a Kadajcsik kamrájában, térden állva,
a következő választékos bókokkal árasztotta el:
- Fekete gyöngyszem. Te kincs. Ilyen a patikában sincs. Úgy vágyom csó
kodat, mint forró sivatag homokja a hűs forrás vizét. . .
A bajuszos Matilka azonban, mivel észrevette az arasznyira tárt ajtó résén
keresztül leskelődő Kadajcsikot, ilyen szavakkal próbálta lehűteni felhevült
kedvesét:
- Nyald meg ezt a költő izémet, maradj már veszteg, legalább addig, amíg
besötétedik.
Ennek ellenére, néhány év múlva szült neki egy egészséges fiút, akit - mi
vel éppen a Monte Cristo grófja című filmet játszották a moziban
az elő
kelő hangzású Edmont névre kereszteltek.
Ekkorra a cigányhegyen megváltozott az élet; a putrik egy részét földig
romboltatta a tanács, s lakóit, mint gyommagvakat a szél, szétszórta a város
különböző pontjain. Így még embertelenebb külsőt öltött a telep. A cigány
hegy szanálását ugyanis félbehagyták, mert megszületett az egész városra ki
terjedő, ez irányú programtervezet.
Minderről persze mit sem tudtak a cigányok. Jano, a híres öreg remete,
akinek különös, merész fantáziájú festményei néhány év múlva ámulatba ej
tették a tiszta és művelt Európát, kormos búrájú, kanócos petróleumlámpa
mellett, korhadó küszöbre kuporogva, talán épp’ ebben az időben írta (törté
netesen levélben) egyebek között a következőket: „Ez a telep, amelyen la
kok, cigányhegy néven van elismerve. Most a város újjáépítésekor, papíron
már meg van semmisítve, s az utóbbi idők folyamán egy részét le is bontot
ták. A telepen maradt több tucat putri - az egyikében én lakok. El lehet
képzelni, hogy itt most mi van. Az van, hogy az összedőlt vályogfal-maradványok romjai között minden elképzelhető, a cigányélet hanyagságának, ren
detlenségének minden hulladékja, szemetje, szennye, szennyvize, sőt ürüléke
is a romok közé van szórva, öntve. A romok és viskók között bűz terjeng.
Ilyen környezetben fehér öltözéket viselni, szerintem - bűn. . . (Jano a le
velet egy »steril« doktornőnek írta.) Azt is elmondhatom, hogy a fehér inget,
vagy bármilyen ruhadarabot, ami fehér volt, soha nem szerettem, nem is vi
seltem ..
14
�Amikor ezekhez a sorokhoz ért, kedvenc macskája, Etye, vézna vállára ug
rott, s korholó hangon az öreg fülébe dorombolt.
Jano a telep romlásán nem kesergett - mint mondta. Valami nosztalgikus de
lej azonban folyton visszaráncigálta leikénél fogva a múltba. Emlékképein a
telep apró, különböző színűre meszelt házikókból, itt-ott kis kertből és tisz
tára söpört, tenyérnyi udvarokból állt. Régebben - így emlékezett - kará
csonykor, húsvétkor és május elsején a cigányasszonyok mindig sárgára színe
sített agyaggal mázolták le belül a kunyhók döngölt földfelületét; ez új,
üdébb külsőt kölcsönzött lakóiknak is.
Egy dologra azonban nem szívesen emlékezett: a szénbányatelep palahányójára, ahol a legtöbb cigány (vele együtt) téltől tavaszig a kenyerét kereste.
Pedig a zsák alatt görnyedő sáros-bocskoros árnyak onnan cipelték háton a
jövőt, félmázsánként, potom tizenöt forintért. Ebből éltek és tartották el csa
ládjaikat hosszú éveken keresztül. Mégsem gondolt szívesen a „haldázókra” , a
hajnali rongyos kísértetekre, akik a derekuk köré csavart durva kötelekkel,
mint nagy hurkás hernyók, araszoltak a meddőrakás oldalán. Mindezekre
mégis jól emlékezett.
Gyakran és szívesen kószáltam a telepen. Gyakran meglátogattam Janót is,
az öreg remetét. Ezt rajtam kívül csak kevesen tehették.
- Hidd meg nekem - szokta mondogatni - , a cigányt még egy társadalom
sem vette emberszámba. Attól, hogy munkát, meg lakást adnak neki, még nem
lesz ember a cigány. A cigány cigány volt mindig, és az is marad, amíg világ
a világ.
A cigányhegy történetét és az ott élő családokat nála jobban nem ismerte
senki. Őtőle tudom, hogy a régi, messzi időkben, valamikor a múlt század
vége táján telepedett le itt először néhány cigány zenészcsalád, köztük apja is,
aki később a Magyar Királyi Katonazenekar karnagyi egyenruháját is magára
ölthette.
- Hidd meg nekem, nagy dolog volt ez akkor - mondogatta büszkén. - De
ne azt hidd ám - tette hozzá tüstént - , hogy ez valami egyenrangúságot is
jelentett. A helyzet az volt, hogy a tiszt urak nagyon szerettek mulatni, s ez
abban az időben elképzelhetetlen volt cigányzene nélkül. A cigányzenészt te
hát ilyen formában megbecsülték, de a szemükben nem személy, hanem felcicomázott szükségleti tárgy maradt továbbra is.
- Az első világháborúban, úgy tudom, néhány cigányzenészt mégis leszerel
tek - jegyeztem meg bátortalanul.
- Volt ilyen is - felelte ingerülten. - De ne gondold, hogy ez valamiféle
humánus, emberbaráti gesztus volt a cigányok felé. Nem az ember, a tárgy
érdekelte őket.
A felszabadulás után az egész országban megváltozott az élet. Csak a ci
gányság élete maradt az ősi, természetében és eszközeiben egyaránt, egészen a
hatvanas évekig.
Amikor is: megszólaltak a szirénák, s a hajnali szennyes, ködgatyás telep
friss, csípős húgyszagot bocsátott az Amo-szappan illatú világra. A putrik mé
lyén füstös mécsesek és petróleumlámpák kísértetlángjai mellett borzas üstökű
árnyak vakaróztak; szabálytalan, szeszélyes mozgásritmusukhoz egy-egy süvöl
tő fals bélgázfütty szolgáltatta a zenét.
Némelyek szájukban langyosított vízzel kimosták szemükből a csipát, má
sok még azt sem. Zsebükben újságpapírba csavart zsíros kenyérrel indultak az
új embert (és új problémákat) formáló lehetőségek felé. Mert e lehetőségek
15
�ekkortájt már egyre inkább várták őket a bányák mélyén, a gyárak meleg
üzemeiben és az építkezések kubiksáncain. Csak az egészségtelen putrik nem
akartak összeomlani sehogyan sem a telepen.
Sokan idegenkedtek, s féltek is az „új világtól” , ezért egy agitációs munkacsoport alakult talpraesett cigányokból. A csoport tagjai régebbi munkások,
tanácstagok voltak, olyan személyek, akikre - a hivatalos szervek szerint felnézhettek a telepi emberek. Ő k lettek hivatva (hivatalosan) átnevelni a ci
gányságot. Már most csak az volt a kérdés, hogyan fogjanak a feladathoz.
Nemrégiben (rövid ideig) működött a telepen egy cigányklub, először azt
akarták újból beindítani, a helyiségben azonban - mivel az eső elmosta a há
zat - , Bota Tibi lakott a családjával; s ez bizony elég nagy probléma volt, mi
vel akárhányszor felkeresték ez ügyben az illetékesek, Tibi csak angolul vagy
franciául volt hajlandó tárgyalni velü k. . . „Tözsonozoföa” - körülbelül így
és ennyit beszélt franciául, angolul pedig: „Canyon döl oro” . Így egy idő után
le kellett mondaniuk a cigányklubról, jobb híján vékony, szürke brosúrákkal,
s a brosúrákhoz illő merev ábrázattal járták tovább a telepet.
Dratvás, miután a pap (állítólag) nem volt hajlandó megkeresztelni roman
tikus neve miatt a gyereket, az új kor szellemének megfelelően, névadó ün
nepséget rendezett. A z ünnepségre, ősi szokás szerint, nem hívtak „direktvendégeket” , aki arra járt, s kedve volt hozzá, nyugodtan betérhetett.
Pulyag, a süket „kocaprímás”, mint mindig, most is elsőnek érkezett, de
mivel még nem volt kinek muzsikálni, szegre akasztotta a hegedűt. S ez lett
a veszte. Mármint az ócska hegedűnek, ami a putri döngölt földpadlóján
vinnyantva egyet, ripityára tört. Pulyag ugyanis nem csak süket volt, hanem
egy kicsit vak is. Nem csoda hát, ha szögnek nézte a falon a legyet. Nem
sokkal később, a közben meggyűlt vendégeknek, Dratvás éppen a Citrom ízű
banán.. . kezdetű, népszerű slágert kezdte énekelni - miközben Pulyag törött
gerincű hangszerét siratta -, amikor Kuhár félmeztelenül, lyukas svájcisapká
ban, mezítláb, zord gatyaszárában jókora himingával, mint sörtés haragú
mennykő csapódott az ünneplők közé. Sötét, üres tekintetével feleségét, a fer
telmes szájú Karádit kereste.
- Asszony, a gyerekeid már megint gombfociznak valahol a szememmel dörögte furcsa orrhangon az oldalbordája felé -, de ha összekarcolgatják,
vagy ne adj’ isten, elcserélik valami üveggolyóért, mint a múltkor, vakuljak
meg a másik szememre is, ha meg nem fojtom valamelyiket! Hányszor a szá
jukba rágtam - ordította eszeveszetten - , hogy nem játékszer a szemem! De
hát a te majmaidnak beszélhet az ember, olyan hülyék, akár csak te, ragadj
össze velük!
Karádi, mint akit vipera mart meg, szökött talpra e szavak hallatára.
- Nyald meg ezt az élénk, éles, erős, piros véremet - hörögte majdnem
patetikusan. - Hát minek teszed ki minden este a kredencre? Most mehetsz
megint az esztékába, íratni egy másikat!
- Karádi, ne bénuljon meg a nyelved, még meg nem mondod, hova lett a
szemem!
- Hova lett, azt kérded? - csapott a combjára emez és gúnyosan felnye
rített. - Hát tudd meg, hogy ma reggel a Gabika selyemcukornak nézte és
lenyelte . . . !
Kuhár, mint akit főbekólintottak, nyögve leroskadt Pulyag törött hegedűje
mellé a fal tövébe, s szinte eszelősen mormolta maga elé;
- Istenkém, add, hogy kiszarja az a gyerek a szemem.
16
�Mint később kiderült, az Isten ezt megadta. Csakhogy ez a szem már nem
volt Kuhár igazi szeme. A színét és a szagát illetően, legalábbis nem. Igaz, a
szag később elillant, a sajátos, savós, matt színezetet azonban, amit a gyomornedvben és a béltekervények labirintusában nyert, örökre megőrizte. De ezzel
nem sokat törődött Kuhár, immár megbékélten , fenékig ürített ő is egy pá
linkával teli, csorba szájú kávéspoharat az újszülött kis Edmont egészségére,
aki a helyiség egyetlen, durva deszkából tákolt, zsákokkal letakart, rozoga
fekhelyén vonyított.
A cigányhegy megbolydult, zavaros, összekuszált életrendjére mi sem volt
jellemzőbb, mint hogy a keresztelővel egyidőben, néhány putrival odább, mi
jó páran, az öreg Piro holtteste mellett virrasztottunk, aki az előző éjszaka
akasztotta fel magát.
A cigányoknál, ha valaki meghal, átvirrasztják az éjszakát. Furcsa, régi szo
kás ez, az ősök hagyománya. Rokonok, barátok, ismerősök (gyakran idegenek
is) vendégei a gyászoló családnak. Csoportokba verődve beszélgetnek ismert,
sokszínű nyelvükön és néha isznak egyet a megboldogult tiszteletére. Külön
féle történetek tudói bizarr mesékbe kezdenek. Megelevenedik a múlt. Füstös
szagú, rongyos gúnyában koldul a purdé képzelet. Ám a bor fogytán, kigyul
ladnak az arcok, vérbőszenvedély ég a tekintetekben. Valaki sikamlós törté
netbe kezd és elpirulnak a lányok, karcsú derekak köré erős karok fonódnak.
S a távozó lélek szomorú népe reggelre elfelejti a halált.
Így történt most is, noha a megboldogult fia megpróbálta rendre utasítani
a mind vidámabb társaságot. Próbálkozása eredménytelen maradt: a mámor
profán kis ördögei rakoncátlankodni kezdtek a szemekben.
Pulyag, a süket kocaprímás, aki Dratvás keresztelőjéből csöppent a virrasz
tóba, hóna alatt a rokkant hegedűvel, kopott nagykabátjában, már jó ideje
didergett a csikólábú masina előtt - a gyászolók ezen mulattak. Az öntöttvas
kályhát ugyanis izzásig hevítette a haldai sifer, olyannyira, hogy Pulyag kabát
ja lassan füstölni kezdett. Pulyag azonban rendületlenül tovább didergett füs
tölgő nagykabátban is.
- More - figyelmeztették többen is a szerencsétlent -, még meggyullad raj
tad a kabát.
Pulyag, mivel nagyot hallott, nem fogta fel a hozzá intézett szavak értel
mét, illetve egészen másképp értelmezte azokat, ezért így válaszolt a figyel
meztetésekre:
- Most ettem, nem vagyok éhes.
Mivel azonban tovább szekírozták, sőt, valaki el is tuszkolta a kályha mel
lől, végül már nem állt ellen az „unszolásnak” .
- Jól van no - mondta - , ha már ennyire kínálgattok, eszek egy kicsit ab
ból a szalonnából.
Azzal leült az asztal mellé, az egyetlen csorba tányért maga elé húzta a fél
oldal avas szalonnával, s mielőtt bárki észbekapott volna, pár pillanat alatt,
bőröstől bekebelezte az egészet.
Elsőként Uzsu, a Tarka Malac tért magához. Életében talán először, lekap
ta fejéről a zsíros, megállapíthatatlan színű svájcisapkát, s dühösen a sarokba
hajította. Ám mielőtt szózatot intézhetett volna a legocsmányabb állatokhoz
és betegségekhez, figyelmükbe ajánlva Pulyag nemes belsőszerveit, éktelen ha
hotára fakadt a társaság. S aki Uzsu fedetlen, bíbircsókos, gömbölyű fejét va
laha látta, ezen bizony csöppet sem csodálkozik. Ez a fej maga volt a leg
tökéletesebb tökéletlenség. A maga nemében, természetesen. Még én is nevet
17
�tem, pedig az én fejemet sem iparművész tervezte, de nekem legalább volt
hajam, ha oroszlánlobonccal nem is vetekedett, míg Uzsu fejdísze, csupán a
fényes koponyabőrön szabálytalanul burjánzó, apró, tarka pihepamacsokból
állt.
Uzsu e nem várt fordulat után, kissé röstellkedve, némán fejére tette a
ronda sapkát, s valószínűleg olyan érzése támadt, mintha a hajhagymáit is
Pulyag zabálta volna meg a szalonnával. Ezért magában azt kívánta: bár
csak kilyukadna a gyomra ennek a cigánynak.
Egyedül a fuvaros Pipás, a megboldogult barátja, nem nevetgélt a többiek
kel, sőt, könnyes szemekkel egész éjjel hajtogatta, hogy ő is felköti magát.
Elég nagy kópé hírében állott, ezért senki sem hitt az ígérgetésnek. Egyesek
tréfából még biztatgatták is, ilyenformán:
- Igazad van komám, legjobb a másvilágon, ott nem fázol többé, nem ko
rog a gyomrod, és nem fújja el a vihar a fejed fölől a tetőt.
Kadajcsik még egy üzenet továbbításával is megbízta a szerencsétlent.
- Oszt’ ha a túlvilágon találkozol a cimboráddal, ne felejtsd el megmon
dani neki, hogy fenemód jól éreztük magunkat a virrasztójában. Remélem tette hozzá sokatmondóan felém kacsintva - , a te halotti torodon sem lesz
oka panaszra senkinek.
S mesélni kezdte, hogy még a múlt nyáron, valahol vidéken, valami roko
nánál, aki Pipás ösztövér gebéjére hasonlított, Götivel, a híres gombázóval,
majd’ éhen haltak egy virrasztóban. Se liszt, se só, de még tiszta víz is alig
volt az egész házban.
- Meglátod, holnap én is felkötöm magam - mondta makacsul Pipás.
- Fel én barátom, egykomám. És újra kezdünk mindent drága cimborám,
együtt a túlvilágon . . .
S másnap, Piro temetésén, a halottasház mögött, egy rozsdás koszorúdrótra
valóban felakasztotta magát.
Az ő virrasztójában nem viccelődött senki. Nem volt szalonna, sem ital.
Csupán a megyei kórház negyedik emeletén, az ütődött Didika mormolt lelki
üdvéért néhány zagyva miatyánkot, mielőtt az ablakon kivetette magát. Eb
ben az időben temették el Kupakost is. Virrasztó, virrasztót ért a cigány
telepen.
Baar doktor, a cigányok körzeti orvosa egyre ingerültebb lett a rokkant
telepi rendelőben. Mint asszisztensének gyakran kifejtette, az örökletes cigány
lelkialkat már lassan az idegeire megy. Itt van például a megboldogult, epi
lepsziás Etesi Margit esete, aki ráadásul kopasz volt és parókát viselt. Egy
szer rosszul lett a szerencsétlen, s ahelyett, hogy orvost hívtak volna, mi tör
tént? Szóltak a Nagy Hernyasnak, ennek a behemót, durva bányásznak, a „nő
gyógyásznak” , aki egy fakanállal vizsgálgatni kezdte a félig öntudatlan aszszony vagináját: „Mondja szépen, hogy á . . . ”
Mindezt persze a röhögő, népes nyilvánosság előtt. Hát csoda, ha halnak?
Nevetve halnak.
Baar doktor minden cigányt személyesen ismert a telepen, tudta ki kinek
a rokona, melyik famíliához tartozik. Csúfnéven szólított minden beteget és
korra, nemre való tekintet nélkül tegezte valamennyiüket. Emellett nyílt és
barátságos volt mindenkihez, ily módon közvetlen, bizalmas viszonyba került
az emberekkel. Olyannyira, hogy itt-ott azt rebesgették: aki ennyire ismeri és
megérti a cigányokat, nem lehet más, mint közülük való. E mendemondák
18
�híre persze eljutott a doktor füleihez is. Ekkor így szólt a meglepett asszisz
tensnőhöz:
- Más érzés valakinek csúzlival belőni az ablakát, és más érzés az ablak
tulajdonosának lenni.
Csucsinak, az asztmás mesterlövőnek (Baar doktor éppen őt kezelte), aki
csúzlijával állítólag le tudta lőni a leggyorsabb röptű madarat is, e szavak
hallatán a szó szoros értelmében leesett az álla. Tátott szájjal tántorgott ki a
rendelőből, nem kis ámulatára a
klienseknek. Hogy megtudhatta-e valaki va
laha, mitől esett le Csucsinak az álla, kérdés marad az idők végeztéig. Tény,
hogy Csucsi ettől a perctől a megtisztelő „Állas” ragadványnévvel élt és csúz
lizott tovább a cigány köztudatban.
- Tözsonozoföa. . . - dadogta „franciául” , kissé imbolyogva a következő
„beteg” . Baar doktor fel sem pillantott a papírjaiból, úgy kérdezte:
- Akkut probléma? Nyelvzavar? - közben aláírta a recepteket.
- Canyon döl oro . . . - váltott „angolra” két csuklás között Bota Tibi.
- Tessék, ez a táppénzes papír, ez meg a gyógyszer - állt fel mosolyogva
az orvos. - Most pedig fiam, eredj szépen az idegenforgalmi hivatalba. - S
a saját kezével kinyitott ajtón, saját kezével lódította ki a beteget.
Dratvás, mint mindig, most isegy csokor virággal érkezett. Ő ugyanis már
hosszú idő óta az asszisztensnő bájaitól volt „beteg” .Baar doktor tudta ezt a
titkot, ezért meg sem kérdezte, vannak-e panaszai. Tűrte, hogy átnyújtsa aján
dékát a nőnek, kezet csókoljon, és Shakespeare Hamletéből elszavaljon néhány
részletet. Énekelni azonban, az orvosi rendelő akusztikájára való tekintettel,
sajnos nem engedhette a beteget. Ehelyett - miután e különleges gyógymód
gyors, már-már fizikálisan is szemmel látható fejlődést eredményezett - , így
szólt Dratváshoz az orvos:
- Egy kis munkaterápiával, azt hiszem, helyre billenthető a közérzeted. S kedvesen rámosolygott a lankadtra rémült páciensre. - Szerencséd van.
Imént telefonált a feleségem, hogy a lakásunkra húsz mázsa kányási sifer ér
kezett. Menj és lapátold a pincébe a szenet, a többit a jövő héten megbe
széljük . . .
Dratvás után Uzsu, a Tarka Malac lépett a rendelőbe.
- Képzelje doktor úr - kezdte köszönés helyett
a minap gombázni vol
tam . . .
- Mi különös van ebbe Uzsu - vágott szavába az orvos -, és egyáltalán, mi
közöm ehhez énnekem? Ha kullancs fúródott a töködbe, vetkőzz! A nővérke
addig befogja az orrát.
- Nem kullancs doktor úr, nem, dehogy - csóválta a fejét hevesen Uzsu -,
mondtam már, hogy gombázni voltam . . .
- Jó, jó, rendben van, gombázni voltál - mondta türelmetlenül az orvos.
- Meséld el hát, hogy mi történt. - Közben arra gondolt, hogy milyen hü
lye is ő tulajdonképpen, hiszen jól tudta, hogy Uzsu egészséges, mint a makk,
nem fog rajta semmi kórság, annak ellenére, hogy télvíz idején is a bátyja
fáskamrájában alszik, kutya baja, azonkívül, hogy néha bevizel és sebesre
marja a húgy a fenekét, tudja, hogy csak melegedni jár a rendelőbe, mert a
büdös-rongyos pufajkában, amit télen-nyáron viselni kénytelen, a legmocsko
sabb kocsmába sem engedik be, mindezt jól tudja, s tudja azt is, hogy jó
néhány percig most sem fogja kidobni ezt a szerencsétlent, bár utána alapo
san ki kell szellőztetni a helyiséget.
19
�- Képzelje doktor úr - folytatta immár nyugodtabban a beteg
a Nagy
Erdőben, a Réztó környékén járok. Egyszer csak az útmenti bokrok között,
jó pár méterrel előttem, megpillantok egy gombát. Hatalmas volt. Nem aka
rok hazudni doktor úr, higgye el, de volt abban egy mázsa is . . .
- Hiszen az valóban hatalmas gomba lehetett - mímelt álmélkodó képet
az orvos. - Egy szatyorba aligha férhetett bele.
- Hát szatyorba nem is - mondta Uzsu ravaszkásan. - De szerencsére ott
volt a nagykabátom. . . Abba kötözve-bugyolálva cipeltem haza, de mond
hatom, így is majd’ meg szakadtam bele . . . Otthon aztán a kislábasban meg
sütöttem, olyan finom volt, még most is a számban érzem az ízét.
Baar doktor az órájára nézett és úgy döntött, hogy még néhány percet en
gedélyez a betegnek. Már nem figyelt Uzsu szavaira, így nem is hallotta azo
kat. Nem jutott eszébe mosolyogni sem a szánalmas lódításokon. Azon tűnő
dött, hogy a régi, „komplett” cigánytelepen, miért nem volt ennyi páciense . ..
S hasonló dolgokon tűnődtem én is, miután Jano ismét kijelentette:
- Hidd meg nekem, a cigányt még egy társadalom sem vette emberszámba.
Hiába mondtam, hogy gyors társadalmi átalakuláson megyünk keresztül.
Nem értette. És nem is akarta érteni. Keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy
ez a zseniális elmével és lélekkel megáldott ember utálatot és előítéletet érez
saját fajtájával szemben. Ekkor még nem gyanítottam, hogy az őseitől örökölt
több évszázados öntudatbeli hiányosságot, s a vele karöltve járó kisebbségi
érzést próbálta ily módon művészetétől távol tartani. Ezért nem sejthettem azt
sem, hogy mindez csak póz, profilaktikas álca a sebezhető sejtelmek megóvása
érdekében.
Bár köztudott tény volt, hogy fajtája közt még mindig ő élt a legnyomorú
ságosabb környezetben, különféle mendemondák keringtek gazdagságáról.
Egyesek szerint a kamrájában és a padlásán, különféle fazekakban és lába
sokban megszámlálhatatlan mennyiségű ezüstpénzt rejtegetett. Állítólag a gye
rekek egyszer bújócskázás közben felfedezték, s hetekig dézsmálták a kincset.
Az a hír járta, hogy ez az ördög adománya. Minthogy ördögi adomány tu
dása is, mely által képeket fest, szobrot farag, verset ír, hegedül, harmonikázik, anélkül, hogy valakitől valaha tanulta volna.
Mesélik, hogy egyszer, fiatal korában, apámmal, aki jó barátja volt, a Nagy
Erdőben eltévedtek. Ez igen furcsa volt számukra is, hiszen úgy ismerték az
erdőt, akár a tenyerüket. Öreg este lett, mire megtalálták a hazavezető utat.
Ekkor azonban furcsa dolog történt. A Tányérkő közelében - így nevezték azt
a hatalmas, természet fabrikálta asztalt, ami ősidők óta ismert pihenőhelye
volt az erdőjáró embereknek - egy hatalmas, kéken sziporkázó sziklafal tor
nyosult elébük. Körötte kék lángok, kék kígyók, kék szirmú, csodálatos vilá
gok. S a kék lángok bűvöletéből lassan elősejlett a sátán. Fehér hajú, vézna
öregember képében jelent meg Janóék előtt, nem volt farka, szarva, sem pa
tája, csupán a szemeiből sugárzó ördögi delej sejtette pokolbéli hivatását.
Amint megszólalt, a kék kígyók szűkölve-sziszegve tekergőztek lábai elé, s a
kék szirmú, csodálatos virágok sápadtan hajladoztak körülötte. Így szólott
Janóékhoz a sátán:
- Ti két nyomorult szegény ember, íme az ördög útjára tévedtetek. Nagy
szerencse, de egyben szerencsétlenség is ez számotokra, mert megajándékozlak
benneteket a Rosszal, amelynek a beceneve: Kivételes Tehetség.
Jól vagy rosszul gazdálkodtok e kinccsel - a ti dolgotok. Mindenképpen
pokol lesz számotokra a világ. - S ezt mondván, a kék lángok bűvöletébe
20
�visszasejlett a Sátán. Eltűntek a kék kígyók, a kék szirmú csodálatos virágok,
és a kéken sziporkázó sziklafal is semmivé foszlott előttük. Ettől fogva, cigány
fejjel nem tudtak gondolkodni többé, s cigány szívvel érezni sem. Cigány sor
sukat azonban vállalniuk és tűrniük kellett. Cigány méltósággal. Így valóban
pokollá vált számukra a világ. Mert a világot, amelyben éltek, szerették. A
világ viszont nem kedvelte őket. Körülményeik rabjaként, ellentmondások kö
zé falazva tűrték, s vállalták sorsukat.
Hogy mi minden történt még ezekben az időkben a cigányhegyen, nem
tudható, mert minden apróság nincsen feljegyezve. A cigánytelepet minden
esetre hamarosan, végérvényesen felszámolták, s lakóit szétszórták a város kü
lönböző pontjaira. Egy részük Baglyason, Pálfalván, valamint a régi gyári ko
lóniákban kapott lakást. Mások a Kavicsosban és a Művész-telepen, a ked
vezményes áron vásárolt telkekre építkeztek. Voltak olyanok is - főként ze
nészek - , akik örökre elköltöztek a városból. Új életét egymástól részben el
szigetelten, valamivel jobb körülmények között élte tovább a cigányság. Uzsu
is otthonra talált. Megnősült. A Dzsukel Gyula legidősebb lányát, a Süket
Jolánt vette feleségül, akinek néhány röpke esztendő alatt, több mint fél tucat
görbe lábú apróságot nemzett. Fityóból, a Káko Jani unokájából buszsofőr lett,
Budzsandiból, Búvárné unokájából híres bokszoló. Dratvás fia is felcseperedett,
s apja gitárját pengeti esténként a bányagépgyári kolóniában Tróger és Kaka
gyerekeinek társaságában.
A fiatalok könnyen és örömmel vették tudomásul a cigányság sorsában be
következett változást. Hamar felismerték és elfogadták a társadalom kínálta
új lehetőségeket, a mind jobban duzzadó, egészséges integráció folyamatában
gyorsan és vidáman sodródtak a természetes asszimiláció felé. Mígnem a tár
sadalom hierarchiájának legalsó fokán - a nem cigány kolóniák lakosságával
részben összeolvadva
egy új, szívós és életrevaló rétegévé váltak a városi
munkásságnak. Csak az öregek nem változtak. Búvárné ugyan megesküdött,
hogy nem vesz többé kártyát a kezébe, s szavát megtartotta egész életében.
De hogyan? Úgy, hogy ezentúl unokája osztotta és tartotta helyette a lapot.
Jano, ekkor már túl volt az első infarktuson, s félig bénán hevert napok
óta rokkanttelepi lakásában, amelynek ablakai a földig rombolt cigányhegyre
néztek. Uzsu, néhány forintért, felsöpörte néha az udvart, lehordta a lépcsőn
a szemetet, fát vágott, mikor mit kellett tenni éppen.
Ez idő tájt, valamelyik éjszaka, a szoba homályából előderengett, mint lá
tomás, egy alak, aki az egykori Magyar Királyi Katonazenekar karnagyi egyen
ruháját viselte.
- Hát idejutottál - mondta kurtán, köszönés nélkül a magatehetetlen re
metének. S lába mellett szemrehányón dorombolni kezdett a néhai durcás
Etye macska mása is, aki éhesen, rühesen, elhagyatva, egy kóbor, lompos kan
kutya agyarai által félig szétmarcangoltan költözött át az árnyékvilágba.
Jano elferdült szájjal, gyöngéden gügyögött valamit a macska láttán. Apja
látása nem keltett benne semmilyen érzelmet.
- Híres, nagy ember lettél vénségedre - szólalt meg újból gúnyosan a lá
tomás -, nagy magyar cigányfestő. Tele vannak az újságok a neveddel. Mind
ezt tudod-e minek köszönheted?
- Semmi esetre sem a fajtám jóindulatának - felelte Jano -, hiszen világ
életemben bolondnak néztek és kinevettek engem, csak azért, mert különb
akartam lenni náluk.
- És most nem néz bolondnak senki? - kérdezte heherészve a látomás. -
21
�Ezek a torzszülemények - mutatott a fal mellé stócolt festményekre - talán
megváltoztatják az emberek véleményét?
- Az ördögét igen - mordult Jano kedvetlenül a látomásra. - De most már
hagyjál békén, mert az én ecsetem, úgy látszik, nem olyan karmesteri pálca,
mint amilyennel te a mennybéli zenekarodnak dirigálsz.
A látomás láthatóan megbotránkozott e szavak hallatára. Ennek ellenére
gyöngéden ölébe vette a lázas szemű, beteg remetét, mint régen-régen, jóval
a halála előtt, amikor Jano még gondtalan, boldog, porbafingó kis cigánycse
mete volt, s szelíd, bölcs hangon, halkan suttogni kezdett egy mesét.
Egyszer volt, hol nem, egy ember - a nevét nem mondjuk meg. Elment Is
tenhez és panaszkodott, hogy ez a föld nem elég jó neki, s azt mondta, hogy
ő a G yöngykapus Égbe akar jutni.
Isten először az égen járó holdra mutatott, megkérdezte az embertől, hogy
nem jó játékszer-e, s az ember a fejét rázta. Azt mondta, hogy rá sem akar
nézni. Akkor Isten rámutatott a messzeségben kéklő dombokra, megkérdezte,
nem szépek-e a vonalaik, s az ember azt mondta: csúnyák és közönségesek.
Most megmutatta neki Isten az orchidea és az árvácska szirmait, felszólította,
hogy ujjával tapogassa meg bársonyos körvonalaikat s megkérdezte, nem ritka
szép-e a színek elrendezése, az ember pedig azt felelte: nem. Végtelen türel
mében Isten elvitte az akváriumba, megmutatta neki a hawai-halak kápráza
tos színeit és alakját, de az ember azt mondta, hogy mindez nem érdekli. Is
ten akkor elvitte egy árnyas fa alá, hűvös szellőt parancsolt elő, megkérdezte
az embert, hogy nem élvezi-e, s az ember azt felelte, hogy ez nem hat rá. E l
vitte akkor Isten egy hegyi tóhoz s megmutatta neki a víz csillogását, a fenyőerdőn átsüvöltő szél hangját, a sziklák nyugodt fenségét és gyönyörű vissza
tükröződését a tóban, az ember pedig azt felelte, hogy őt mindez nem tudja
felizgatni. Isten azt gondolta, hogy ez a teremtménye nem valami szelíd ter
mészetű és izgalmasabb látványokat kíván, elvitte hát a Sziklás-hegység tete
jére, a Nagy Canyonba, mutatott neki cseppkőbarlangokat, gejzíreket, homok
dűnéket, tündérujj alakú kaktuszokat a sivatagban, megmutatta a Himalája ha
vát, a Jangce zátonyait, a Sárga Hegység gránitcsúcsait, a Niagara örvénylő
vízesését s megkérdezte, vajon nem tett-e meg minden tőle telhetőt, hogy elég
gé széppé varázsolja ezt a földet szeme, füle és gyomra gyönyörködtetésére,
de az ember még mindig lármásan követelte a Gyöngykapus Eget. - Ez a
föld - mondotta - nem elég jó nekem. - Te önhitt, hálátlan patkány! - mond
ta az Isten. Hát ez a föld nem elég jó neked! No, akkor elküldelek a po
kolba, ott majd nem látod a szálló felhőket, a virágzó fákat, nem hallod a
csörgedező patakokat, s ott élhetsz örökké, napjaidnak végeztéig. - Azzal el
küldte Isten egy városi lakásba . . .
- Szép és tanulságos mese - motyogta bágyadtan Jano. - Kár, hogy a szer
zőjét nem ismerem.
- Lin Yutang vagyok - szólalt meg ekkor egy szalmasárga színű könyv a
küszöbön.
- Te vagy tehát, te híres - dadogta Jano meglepetten.
- Híres? Az szívem, te vagy - mondta a szalmasárga színű „párna” . - Én
csak a vánkosod vagyok . . .
Jano a meglepetéstől majdnem újból szélütést kapott, s ettől hirtelen ma
gához tért.
- A rosseb enné meg - dörmögte zsibbadt tarkóját tapogatva - , már megint
itt aludtam a küszöbön . . .
22
�LŐRINCZY ISTVÁN
Szász Endre kalendáriuma
I
II
FÖ SV ÉN YSÉG
rubintszemű
JÓ TÉ K O N Yszéplány
SÁ G
fején
egy rókával
álomszemű
asszony
tán tőlem irigyli
fején rőt madárral
valaha talánelárvult kegyeit
de az is
még Villont is bújtatta
lehet,
vén esőfelhőkben
hogy
csak aa szeme
pénzt gyűjti
ázik most
ss másnak
is
eladja
haját egy jó püspök
megunt
szerelmeit
tőből levágatta
III
BÖLCSESSÉG
sziklát vakít kék vízesés
egy asszony
elárvult haján
nem vár ő már
új férfira
s nem segít a világ
baján
IV
GŐG
fagyökérhajú
kőarcú szépasszony
fejeden jelképed
egy mohos várkastély
szemed kiitta az Égből
a kékséget
s vékonyívű szádon
megfagyott a kéj
V
BÁTORSÁG
szemed fényeitől
kialszik a vén Nap
fejeden viseled
a karcsú hímoroszlánt
reggelente iszol a sivatag véréből
s körmöd a kontinens
férfihúsába vájt
VI
H AR AG
kék nyárban
ifjú asszony fázik
fején cikáznak
a sötét hajkígyók
akire haragszol
biztos rosszul csókolt
s veled éreznek
a mindenkori ringyók
VII
M ÉRTÉKLETESSÉG
bárányszemű kis nő
a fején órával
még az is viseli az erénykoszorút
de én nem hiszek
ennek a nőnek se
titkon biztos váltja
derűre a borút
23
�VIII
M É R TÉK TELEN SÉG
a fejeden nagy zöld
augusztusi béka
te vagy a nyolcadik asszonytulajdonság
habzsolod a szőlőt
meg a gyönyör levét
és a melledre hull
egy fehér almaág
IX
IG AZSÁG
alma a fejeden
s mindenkit meghallgatsz
de a szemed a rőt éjbe tekint
talán bírónő vagy
s nem hallod a panaszt
egy régi lovagot vársz
aki az ujjaval int
X
IRIGYSÉG
falevélhajadban
farkas szeme villog
egy másik nőé lett a szerelmesed
vérpiros száddal a kezed harapdálod
és vetélytársnődet
reggel megmérgezed
XI
BUJASÁG
a te fejeden
egy vén vaddisznó
alszik
álmodik a régvolt
megsárgult bozótról
te pedig álmodban
egy csillag nyakát szívod
s reggel egy új férfi kel fel az
ágyadból
XII
R EM ÉN YSÉG
kereszttel fejeden
a semmi szemét nézed
narancsöledet keresem a nyárban
szemed rég egy patakban görgeti
a víz
és lobogó hajad elporladt
a sárban
24
�B É N Y E I JÓ ZSE F
Homály
A kutyák felugattak,
Hízik kerek üveglap,
a Hold is beleijedt.
a tükör egyre kisebb.
Látók istene, mentsd meg
Adj uram, tűhegynyi reményt
elszürkült szemeinket.
hályogos szemeinknek.
A megfakuló tárgyak
Gödörig visz az ösvény:
körvonalai fogynak,
halandó ember, kelj fel!
s szürkülő napverésben
Örök falmenti utakon
a fény homályba fonnyad.
menjünk felemelt fejjel.
A csalódások ára
A forradalmat megnyerik,
Termelj a hit tüzénél
vagy megveszik - ha adják.
primőr fejes salátát -
A harmadlagos elosztás
úgyis a győztes szabja meg
nem tűr idea-blablát.
a csalódások árát.
Az idő kérdez. Válaszolj:
Végül a győzelemhez
mi kell, a pénz, az eszme?
pénz kell a proletárnak,
A keresetedre fütyülsz
s pénzt a pezsgő piac hoz,
vagy a törvényeidre?
nem eszmény s magyarázat.
25
�____________V I T A ________
M A G Y A R JÓ ZSE F
Lehet-e a politikában költészet?
„K usza világban élünk, a »jelenkori történelem« bizonnyal a veszélyes
tények és erők kibogozhatatlan szövedéke. A z író épp azért kell itt, hogy
legyen valaki, aki nem törődik a közvetlen akadályokkal és kényszerű
kanyarodókkal, hanem megvesztegethetetlen ujjal mutat a Csillag felé,
mely e földi tévelygések fölött végső irányt jelez. Mi lesz, ha mindenki
csak a földi gátakat kerülgeti, és senki sem tartja szemmel a Csilla
got? A z író nemzetének lelki ismerete. Mi lesz, ha a lelkiismeret is csak
az érdekek tekintetbevételével mer megszólalni?” - tette föl a kérdéseit
Babits Mihály ötven esztendeje, egy megnyomorított országban.
Valóban, mi lesz? - teszem föl újra én is a kérdést, de egyelőre még
magamnak és halkan. Nálam jobban informált koponyák ezerszer ki
mondták, leírták, hogy a mostani válság súlyosabb, mint a harmincas
évekbeli volt. D e ha nem is nyilatkoztatnák ki mindennap a krízis té
nyét, akkor is tudnám, hiszen gyakran találkozom vele (ti. a válsággal)
- kénytelen-kelletlen ismerősök lettünk.
Így hát megpróbálunk egymás
mellett élni - mind ez ideig békésen.
A válság faktumát enumeratív módon közlöm csupán.
A megoldás
azokra vár, akik stallumot és anyagi eszközöket birtokolnak. A legtöbb
írónak tolla, papírja, gondolata, könyve van - és a napi valóság. Ezt
az alaktalan valóságot kell munkálkodása idején retortába fognia, hogy az
objektivitás mellett a művészi érték ne süllyedjen a reggelek kloákájába.
Különösen az őszi reggelek súlyosak, fekélyesek, nyálkásak. Kinézek az
ablakon: a köd terrorizálja kedvem. Elnézem az égre fölcsapódó varja
kat, mintha máglyák óriási pernyéi szállnának az égre. A varjakról jut
eszembe a statisztikai adat: állítólag 15 millió él e madárfajból Magyarországon. Asszociációként rögtön beugrik népesedésünk sanyarú helyzete.
A gazdasági válságra a politika és a társadalom intézményeinek vál
sághulláma zúdult. Beszélnek, ha burkoltan is, a közoktatás-, a közmű
velődés-, s ráadásul a közegészségügy válságáról. Ha a fölsoroltakkal baj
Előzmény: 1. Alföldy Jenő KÖLTÉSZET ÉS POLITIKA NAPJAINKBAN című vitaindítója (1984/5.
szám); 2. Gyertyán Ervin A VIHARMADÁR - KALITKÁBAN; Héra Zoltán A TISZTA POLITIKUM
(1984/6. szám); 3. Sík Csaba NAPLÓJEGYZETEK - ALFÖ LD Y JENŐ CIKKÉHEZ; Petrőczi Éva
ÉRTE, ÉRTED, ÉRTÜN K!; Tandori Dezső VERS ÉS KÖZ (1985/1. szám); 4. Kerékgyártó T. István
........ AMI MEGHÓDÍTÁSRA VÁR, A ZT LÁTVÁN YOSAN
NEM LEHET M EGKÖ ZELÍTEN I":
Petrőcz András AZ IRODALOM/KÖLTÉSZET MŰVÉSZETE; Kassai-Végh Miklós ÉRDEKELTSÉGEK
KONFLIKTUSA (1985/2, szám): 5. Németh János István A HIÁNY KÖLTÉSZETE; Endrődi Szabó Ernő
HOGYAN AKASSZUK A KIRÁLYO KAT!? (1985/3, szám); 6. Karikó Sándor A KLASSZIKUS HA
GYATÉKÉRT; Simor András A POLITIKAI KÖLTÉSZET ESÉLYEIRŐL; Szerdahelyi István KÖLTÉ
SZET ÉS KÖZÉLETISÉG (1985/4. szám).
26
�van, akkor föltételezhető az egyéni élet válsága is, amely rögtön társa
dalmi problémává dagad, mihelyt tömegméreteket ölt. (Elég utalni az
alkoholizmusra, a narkomániára, az öngyilkosságra, a válások magas ará
nyára, a devianciák különféle változataira, a bűnözésre...). A z erkölcsi
mélypontot nemcsak a zárójelbe tett tények jelentik, de jelenti a kor
rupció, a protekció, a közöny, az irigység, a felelőtlenség... Jelenti, hogy
a való élet szorításában az emberek jó része szervilissé nyomorodik. Hát
nem kínzó, hogy sok vidéki pedagógussal - tisztelet a kivételnek - csak
tarról lehet szót váltani: nem eszik a disznó, nem nő a dohány... Mi
lesz a gyerekeinkből, ha olvasásra restek tanítják őket? Ki adja a ke
zükbe a történet- és a természettudomány új eredményeit? K i hívja föl
a figyelmüket, hogy Erdélyben is élnek magyar írók?
Minden országnak olyan a műveltségi szintje, amilyen művelt és felelős
az értelmisége.
Tudom, számon kérni csak akkor lehet bizonyos műveltségi szintet, ha
létezik az anyagi biztonság.
D e kik a felelősek azért, hogy közművelődési rendszerünk antidemok
ratikus jellegű? Hogy a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban fél
kézzel elérik azt, amit egy falusi, kisvárosi ember nehezen vagy
sose
érhet el. Vagy: nem is akar nyújtózkodni érte, mert a „mi urunk” , a
televízió, a szobába „hozza a világot” .
Ha nem számolják föl közművelődésünk és -oktatásunk antidemokrati
kus voltát, akkor még évizedekig a kiművelt emberfők szükségességéről
és a viselkedéskultúráról fognak konferenciázni.
Ezek után kérdezem én Alföldy Jenőtől és másoktól, hogy merre bil
len ki ez az erkölcsi holtponton levő ország, ahol sok helyen a ne szólj
szám, nem fáj fejem közmondás járja? Többségben vannak-e azok, akik
élnek Petőfi konokságával, Ady dacával, József Attila makacsságával?
Hányan ismerik vajon Nagy László törvénykezését? Hogy: „ahol áru és
árulás van” ..., vagy: „ műveld a csodát, ne magyarázd”, vagy: „ami csa
logat: csalárd” ... K ik azok és hol élnek, akik Illyés Gyula Közügy cí
mű könyvét forgatják?
Kicsoda teszi meg azt, hogy verset olvas a hatalmaskodó főnök fejé
re? „S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” Abszurd
ez? Egyáltalán nem! Csak szokatlan és persze nevetséges a verssel alig,
vagy egyáltalán nem élők között. Pedig elégszer okozott fejfájást a fe
lelősen gondolkozóknak, hogy hiányos az esztétikai nevelés, a történe
lemtanítás, hogy az igazi kultúra helyett a bóvlit sokan hamarabb föl
szippantják.
Itt élünk majdnem mindannyian kelet és nyugat küszöbén; s ha már
én is itt lélegzem, nem az érdekeknek, hanem az igazságnak és az erkölcs
nek akarok alattvalója lenni. „ A tudásnak teszek panaszt” . Vissza lehet
lapozni írásom elejére, Babitshoz, hogy legyen erőnk a továbblépéshez.
A magyar lírikusok legjavában mindig lüktetett A dy óhaja: „egy poétaSzéchenyi vágytam lenni” . D e említhetném a politika és a szerelem két
nagy, Adynál annyira szétválaszthatatlan motívumát is. E z az adys-széchenyis alkotási vágy és láz legutóbb Nagy Lászlóra volt jellemző. „O ltani
akarok, nem gyilkolni” - írta Gyümölcsoltó című versében. Most már
csak az a kérdés, hogy országfőink közül hány akart-vágyott Petőfi-, Adyihletettségű politikus lenni?
27
�Tagadhatatlan, hogy politikusoknak és költőknek voltak gyönyörű ta
lálkozásaik. Jászi Oszkárra és Adyra gondolok elsősorban. Arra a poli
tikusnak és írónak egyaránt nagy Jászira, aki pontosan leírta, „hogy min
den politika, amit nem morális meggyőződés vezérel, csak a kizsákmá
nyolás egy fajtája”. Erre rímel a bibói kontextus egy félmondata: „ A po
litikában nem szabad hazudni” .
Alföldy megpendítette a citoyen-mentalitás nagyratörő voltát. Jól tette.
D e amíg megszámolhatok az igazi polgártársak, addig - bármennyire is
kiépítik vertikálisan, fölülről lefelé a demokratikus intézményeket - nem
lehet kivel gyakorolni a demokráciát, mert a társadalomban hiányzik
elsöprő többségük (ti. a demokratáknak) és egy másik többségnek a valóságosnak? - egyszerűen nincs igénye jogai gyakorlására.
Alföldy valószínűleg nálam is jobban tudja, hogy a magyar citoyeneket
a XX. század folyamán jó néhányszor félresöpörték az útból. Elég utalni
az 1919 utáni fehérterrorra és a személyi kultusz éveire. Nem csoda, ha
a citoyenek külföldön ütötték fel sátorfájukat és az illető országnak,
ahol éppen laktak, hajtottak hasznot. És voltak éppen elegen, akik belső
emigrációba kényszerültek, várva az idők enyhülését.
Bibó István - európai összefüggésekbe helyezve - kielemezte a magyar
demokrácia válságát. Pontosan papírra rótta: ,,demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a másvéleményűektől” .
Ehhez kapcsolódva lenne egy kis kérdésem: él-e Magyarországon ma Bibóhoz hasonló közíró-politikus alkat? És ha él, hol él? Miért nem jelent
kezhet, vagy jelentkezik gondolataival? Akad-e valaki, aki újra leírná (?):
„a modern demokrácia végeredményben a dolgozó, a műgonddal alkotó
ember életformájának a győzelmét jelenti a magát hatalmi helyzetekben
kiélő, reprezentáló, arisztokratikus ember felett” .
Bibót nyilván megérintette a költészet, akár Jászit, aki 1912-ben ki
bocsátott (A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés) műve
mottójául Ady-idézetet választott (Magyar jakobinusok dala). Íme a politikus-citoyen és az egyáltalán nem apolitikus költő-citoyen kézfogása.
Itt utalhatnék Illyés Gyula híressé vált római-szekér hasonlatára. De
úgy gondolom, jelen esetben ettől eltekinthetek.
Eddig soraimból talán kiderült, éppen azt szeretném, amit Alföldy is:
hogy ,,a polgári társadalom győzelmes pillanatában született citoyen fo
galma” teret kapjon és mélységet mai társadalmi rendünkben is. Ezért
említettem hangsúlyosabban Jászi Oszkár és Bibó István nevét. Ezért
idéztem műveikből.
Csakhogy az a baj, hogy az említett citoyenek művei sokáig hiányoz
tak a magyarországi könyvesboltokból. És nem járok messze az igazság
tól, ha azt mondom: ma még hiányoznak a köztudatból.
József Attila jut eszembe:
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba elme kell nagy fénybe’
mely igazodni magára mutat.
Nem tudom, ma ráirányítják-e a politikusok vagy a tudósok a gór
csöveiket a polgári radikális mintákra, hogy a diákok, az új értelmiség,
s az egész nemzet „látva lásson” ?
28
�Idegen bálványokat - legalábbis én - képtelen vagyok fetisizálni.
D e a fentebb említett citoyenek társadalomképét és a tiszta József Attila
megálmodott szocializmusképét agyam összemontírozza és valószínű, hasz
nálhatóvá teszi.
Alföldy Jenő ne higgyen a „tudós férfiaknak” . Költészetünkben ma is
vibrál a közéleti-politikai hang, csak implicitebb formában, nem feltét
lenül szájbarágósan. Hiszem én azt, hogy az irodalomnak, s ezen belül
a költészetnek szerepe volt (és még lesz) abban, hogy a politika „sült
realista” (Veres Péter) legyen (maradjon).
Létezik jelen pillanatban is az Alföldy által fölvetett illetékességtudat.
És nem egy versben, nem egy költőben. De az az érzésem, hogy a semmitmondásban elvesznek, vagy meg sem jelennek az értelmes beszédű
versek.
Á m vannak biztató példák, amelyek nyilvánosságot kaptak. A Nagy
László hatása alatt és az utána induló költőkről beszélek! Mindnyájan
élő költők. Csak szóval tartják az országot közéleti-politikai versekkel.
Lírájukból ugyanis nem hiányzik a „tudós férfiak” által számon kért
objektivitás - ellenkezőleg.
Most már csak az a kérdés, amit a címben tettem föl: lehet-e a po
litikában költészet? Lehet! Elég visszautalni Bibó „műgonddal alkotó”
emberére. Lehet, hiszen a politikus számára az irodalom, a költészet
hivatkozási alap. (És nemcsak ünnepi beszédben!). Sok politikus író is
(volt) és nyilván fölhasználja (fölhasználta) az irodalom nem mindig fény
űző tapasztalatait. Sőt! Vannak országok, ahol a költő miniszter, de leg
alább egyetemi tanár. Nálunk is volt ilyen időszak, de már elmúlt.
Költészet és politika, költők és politikusok között - véleményem sze
rint - napjainkban is lehet, sőt, nagyon szükséges az együttműködés
vagy, hogy a politika kifejezését használjam: a közmegegyezés. Ugyanis:
évszázados tapasztalatokat - politika és költészet között nem szabad
negligálni, mélyre nyúló gyökereket nem lehet elszakítani.
A közmegegyezés fogalma különben sem újkeletű a magyar történelem
ben. Elég utalni a XIX. század „érdekegyesítési politikájára” (Kossuth),
Széchenyi „közepesülést” hirdető eszméjére. S aki mindezeket tudatosítja,
az nem dolgozik országa nemzeti és nemzetközi java ellen, még akkor sem,
ha „megvesztegethetetlen ujjal mutat a Csillag felé” .
CSEPELI SZABÓ BÉLA
A viharmadárnak szállnia kell!
A költői szabadságról
1.
Költészet és politika? Megvallom, hogy ez az égető kérdés, melynek érin
tésével az elmúlt évtizedekben többször is megégettem magamat, ma is egy
kicsit riasztóan hat rám. Lám, mégis besétálok a Palócföld „csapdájába”, hogy
- fanyar akasztófahumorral szólva - ezúttal is „vásárra vigyem a bőrömet” , a
29
�tapasztalataimat ebben a ma különösen indokolt eszmecserében, mely a fenti
kérdés körül a Palócföldben hónapok óta zajlik. Ahelyett, hogy saját, „külön
szigetvilágom” valamelyik nagy, folyóparti gyárküszöbén üldögélve, verseket
írogatva, „valódi világot hörpintgetnék, habzó éggel a tetején” . Hiszen „költő
vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga?” - mondhatnám József Atti
lával. De hát, ha szolgain értelmeznénk e csodálatos ars poeticát, akkor ez az
élénken-okosan pezsgő vita ki sem alakulhatott volna. Az ugyanis, hogy költé
szetünk politikai, közéleti töltése és szerepe az utóbbi évtizedekben meggyen
gült szellemi életünkben, sajnos ma már „vitathatatlan” tény. Így hát paradox
módon az is vitathatatlan, hogy alaposan meg kell vitatnunk ezt az égető kér
dést: vajon hogyan és miért alakulhatott ki nálunk ez a történelmi hagyomá
nyainktól elszakadt, természetellenes állapot?
2. Alföldy Jenő jó alaphangú, de vázlatos „oknyomozó” vitaindítója - amely
fővonalában a klasszikus marxizmus szellemében, a Lukács György-i teoretika
segítségével kívánja érzékeltetni a politika és költészet változatos történelmi
kapcsolatait, nemzetközi és hazai útját, múltját és jelenét - számos vitatható
és éppen ezért nem rossz ütközőpontot és kapaszkodót kínál. Így hát hol jo
gosan, hol túlzottan bírált „iskolás” fejtegetései „ellenére” is elérte a célját,
hiszen végül is gondolatébresztő, magas színvonalon mozgó vitát váltott ki.
Mégis, mivel „a dicséret - Marx rokonszenves megállapításával szólva - csak
bíráló árnyalatokkal vehető komolyan - talán megbocsátják nekem, ha mind
járt hozzászólásom elején néhány kritikus szót ejtek vitánk helyenként túlsá
gosan mesterkélt nyelvi közegéről és „vízhajtásairól” .
Nos, miután eo ipso (természetesen) mindenki a suo placito (a tetszése sze
rint) fejtheti ki nézetét a politika és költészet összefüggő problémáiról, azt is
mondhatnám, hogy a vitatkozók érvei és fejtegetései, a számos kontradikció
(ellentmondás) ellenére is konvergensek, összehajlók, tehát dialektikusan egy
mást tagadva is építők és szintézist teremtők . . . - Dehát - elnézésüket kérve
- nem rágom tovább ezt az idegen szavakkal kovászolt „ragacsos kenyeret” ,
hanem a továbbiakban megkísérlem a teoretikus szakzsargon tudálékos nyelvi
„allűrjei” helyett, amennyire lehetséges, a magam emberi nyelvén, magyarul ki
fejezni nézeteimet. A lényegre fordítva a szót: Alföldy Jenőnek azt a leegy
szerűsítő alaptételét, mely szerint „a politikai költészet hullámvölgyhelyzetét”
az okozza, hogy „a felszabadulás utáni évtizedekben jelentőssé nőtt költők
(epikusok és közírók) megfelelő utánpótlás nélkül haltak meg vagy hallgattak
el” - semmiképpen sem fogadhatjuk el.
3. A „gyökerek” szerintem sokkal mélyebben vannak. Tehát a helyes vála
szért sokkal mélyebbre kell ásnunk. Valósabb, meggyőzőbb összefüggéseket
kell feltárnunk. Ezért - hogy a tegnapi és mai fiatalabb nemzedékek írói-köl
tői ne csupán vázlatos, szenvtelen utalásokból ismerjék azokat a tegnapelőtti
előzményeket, amelyek a politikai-közéleti költészet fokozatos meggyengülését
előidézték - mint az idősebb költőnemzedék egyik sok külső és belső vihar
tól megvert „viharmadara” , kötelességemnek érzem, hogy tanulságként meg
idézzem azt a hajdan délibábokat elénk festő politikát és irodalompolitikát,
mely a második világháború után színrelépő felszabadult, tehetséges, de tel
jesen tapasztalatlan fiatal költő- és írónemzedéket felelőtlenül az illúziók, a
hajráoptimizmus, majd a sematizmus olyan ingoványaiba és aknamezőire ve
zette, amelyeken - néhány megsebzett, de „elpusztíthatatlan alkatú” , újra és
30
�újra megújulni képes „pokoljáró dudáson” kívül - számos jobb sorsra érde
mes költőtársam végleg elmerült, elnémult, lelki sérültté, vagy „dadogóvá”
vált... E tékozló időkben József Attilának az a napjainkban szállóigeként élő nagy
vezérgondolata, hogy „az én vezérem bensőmből vezérel”, sajnos még az előt
tünk járó, idősebb, tapasztaltabb forradalmi költők tudatában is csak „búvó
patakként” élt. Ha élt. Mégis, ha visszagondolok e távoli időkre - bármeny
nyire különösen hangzik is ez ma - azt kell mondanom, hogy a politika külső
vezérlését eleinte valami „belső hangnak” (vagy visszhangnak?) fogtuk fel.
Ugyanis tudnunk kell, hogy a pártos költészet kialakulását kezdetben nem csu
pán a politika szócsöveinek és harsonáinak „szirénhangjai” , hanem a Valóság,
a letűnt igazságtalan rend romjaiból kilépő, sok fejjel megnövő dolgozó tár
sadalom életkedve, hite és heroikus munkája, az újjáépítés óriási eredményei,
a földreform, az új élet ígéretei és a jövő igéző távlatai ihlették. . .
Héra Zoltán helyesen világít rá: „A politikának való könnyű behódolás
vádjával itt csak azok állhatnak elő, akik nem tudják elképzelni, hogy - 1947
körül - lehetett nálunk egy időszak, ha rövid is, amikor a költészet és a szo
rosabb értelemben vett politika egy ütemre lépett. . . ”
. . . Aztán a politika ismert vétkei és torzulásai, a törvénysértések és a társadalmi-gazdasági-erkölcsi megrázkódtatások, amelyek az 1956-os ellenforra
dalomba torkolltak, még az eszméikben és hitükben legerősebb pártos költőket
is válságba sodorták, és tűzbe táncoltatták.
Gyertán Ervin pontos látleletét idézve: „A történelem - nem először... minket is becsapott. Egy sematikus világkép foglyaivá tett, melyből csak ke
serves tapasztalatok és újraértékelések után törhettünk ki.”
Nem véletlen tehát, hogy a csalódottság a költők nagy részét elfordította a
politikától és a régebbi „politikamentes” irányzatokhoz menekítette. Másokat
pedig egy „új” l’art pour l’art, illetve egy újnak feltüntetett (persze nagyon is
század eleji, egyszer már lejárt) „szabad, politikától független avantgardista köl
tészet” újrateremtőivé formált át. Akik aztán - akarva-akaratlanul - szemlé
letükkel és gyakorlati példáikkal (versmintáikkal) egy újnak tetsző költészet
ígéretföldjét tárták az újra és újra, mindenképpen újra szomjazó későbbi, teg
napi és mai fiatal költők elé . .. Egyúttal a megzavart marxista kritika gyen
gesége folytán leértékelték és kiszorították a fórumokról azoknak a költőknek
a jelentős részét, akik pedig szép, attitűddel és magas etikai-esztétikai igény
nyel, de elveikhez és önmagukhoz hűen, elő akarták segíteni életünk eszmei
politikai katarzisát, demokratikus, humanista megújulását és kibontakozását. . .
4.
Nem titkolhatom el, hogy a vitatkozók érveléseinek és fejtegetéseinek ol
vasása közben időnként különös hiányérzetem támad. Olykor úgy érzem, mint
ha laboratóriumi lombikokban létrehozott, elvont, „steril” gondolatokat ta
nulmányoznék. Máskor pedig olyasféle érzés szorongat, mintha egy csenddel
és derengő félhomállyal átszőtt, szűk teremben, félárnyékba merült emberek
között ülnék, és kompjuterekbe, beszélőgépekbe táplált, jól megfogalmazott,
okos, bölcs és álbölcs szövegeket hallgatnék! Így hát kínzó „belső vágy ve
zérel” , hogy „L E V E G Ő T !” felkiáltással - ismét elnézésüket kérve - ajtótablakot tárva, beengedjem ennek a kozmikus „bábeli” Világnak, Rendnek és
Rendetlenségnek a levegőjét és zsongását, amelyben élünk és írunk, de amely
nek egészséges és lázas emberi szívhangjai, neszei és munkarobajai, „kardcsörtetései” és bombarobbanásai, dalai és jajgatásai, sírásai és nevetései, sőt hall
gatásai jelenlegi költészetünk nagy részéből és e vitánkból is csaknem teljesen
31
�hiányoznak, vagy csupán - szórványosan - néhány „említésre sem méltó” köl
tő szemléletében, gondolataiban és érzéseiben, nyelvében és írásaiban vannak
jelen: a Valóság élő-eleven képei és hangjai...
„Költészet és politika?. .. Meggyőződésem, hogy a vitafelvetés inkább a
struktúra jellegéből adódóan jogos, nem napjaink igénye ez” . . . (?) „A PO
LITIK A KILÉP AZ IRO D ALO M BÓ L . . . Ebből a fajta irodalomból leg
alábbis eltűnőben van. A szépírók fellélegeznek . . . ” - olvasom egy fiatal köl
tő egyébként sok részletében kitűnő hozzászólásában, miközben három másik
fiatal költő - Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila - hangja csendül fe
lém az Időből. . . Nem tudom, hogy kedves fiatal költőtársam hány éves?
PETŐFI amikor a „néppel tűzön-vízen át” és a „szabadság-szerelem” gon
dolatát fellobogva arra intette minden költőtársát, hogy „ha nem tudsz mást,
mint eldalolni saját fájdalmad, örömed, nincs rád szüksége a világnak, s ezért
a szent fát félretedd” - mindössze 24 esztendős volt.
A D Y - 31 évesen - „Dózsa György unokájának” , „népért síró, bús, bocskoros nemesnek” vallotta magát, és még a „Halottak élén” is azt hangsúlyozta,
hogy „más sohasem érdekelte fölszánt poéta ceruzámat, csupán politika és sze
relem . . . ”
JÓZSEF A TTILA is alig lépte át a 30-31. életévét, amikor „bensőből ve
zérelt” , nagy politikai verseivel az elnyomók úri Magyarországának sötét, sü
ket csendjébe belekiáltotta azt az emberi-nemzeti-népi vágyakozást, hogy
„jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet!” Valamint azt az igényét és minden
önmagát becsülő emberhez és költőhöz intézett üzenetét, hogy „A mindenséggel mérd magad!”
Lehangoló, hogy a mai „önmagukat kereső” , „önmegvalósító” (önimádó)
20-30-40 éves fiatal költőkből mennyire hiányzik a népért, a néphez szólás
igénye, az az intuitív benső vágy, hogy „az adott világ varázsainak mérnökei
ként” megkíséreljék remekszép versekké formálni a mai munkásemberek éle
tét, a mai szövőnők „omló álmait” . Vajon akadnak-e ma hazánkban olyan fia
tal költők, akikben - persze a saját hangjukon - meg-megszólal az a belső
vágy és akarat, mely, ha másként is, de ezt mondja: „én egész népemet fo
gom / nem középiskolás fokon / taní-tani!”
Kérem, ne értsen félre senki. E nagy klasszikus ars poeticákat csupán az
emberi-költői életszemlélet és magatartás élő-éltető példáiként, erőforrásaiként
idéztem meg. Nem azért, hogy fiatal vagy idősebb költőtársaimat szolgai után
zásra biztassam. Tudom, hogy csillagszép kozmikus kitárulkozással és apo
kaliptikus, csillagháborús atomhalállal egyaránt igéző-fenyegető korunk vál
tozatos, sokárnyalatú, ezerhangú új költészetét, melyet jelenleg „a pokol tor
nácán írunk” csakis korunk valóságának élő elemeiből, sok-sok egyéni „köl
tői világrészből” építhetjük fel - az emberek üdvére - a Szépség harmonikus
világává. A harmóniát azonban előbb magunkban és egymás között kell meg
teremtenünk.
„A politika kilép az irodalomból?” - Nos, ismétlem, hogy ezt a megálla
pítást nagyon elsietettnek és hibásnak tartom. Ha a politika (a nemes politi
kai eszmeiség) és a költészet valóban kizárnák magukat egymásból, akkor egy
tágas, vonzó, harmonikus emberi költészet szabad világa és rendje helyett csu
pán egy nagy, fluid, folyékonyan kavargó költői konglomerátum - egy „része
gen” , lármásan örvénylő óriási „perzsavásár” - jöhetne létre, melyben az
anarchia szabadsága jegyében minden költői irányzat és kínálat kíméletlenül
32
�űzné és taszítaná egymást és mindazokat az embereket, akik a költészetben ön
maguk életét, örömét keresik.
Petőcz Andrásnak és Zalán Tibornak azt a szó szerint megegyező, hangsú
lyos kijelentését viszont, hogy „a költészet nem a politika szolgálóleánya”, el
fogadom és aláírom.
Petrőczi Éva persze ezt sokkal árnyaltabban és pontosabban fejezi ki, ami
kor így ír: „Ne feledjünk el különbséget tenni „megrendelt” vagy legalábbis
„elvárt” és „spontán” politika között. Az utóbbi kevésbé látványos, viszont
jóval időt állóbb . . . ”
Igen! Amikor hangsúlyozzuk, hogy a politikai költészet nem lehet azonos
a mindenkori, mindennapi jó-rossz politikai gyakorlat elvtelen, kritikátlan ki
szolgálásával, azt sem hallgathatjuk el, hogy az úgynevezett ,.elvből” minden
kor politikaellenes, politikamentes költészet szószólóit sem avathatja senki a
költői szabadság és függetlenség bátor hőseivé és szentjeivé. . .
5. A költői szabadság Ki ne tudná? - abszolút értelemben - csupán: álom.
Délibáb. Mese. Fogalomkörébe mégis sok minden belefér. Nálunk mindenki
azt ír, amit akar és úgy ír, ahogyan tehetségéből futja.
A költő olyanná formálja költészetét, amilyenné tudja. Ha kedvet kap rá
- az új, szent kísérletek sorában - „újjáteremtheti” a politikamentes avantgardizmus bármely formáját. Csinálhat fából - vaskarikákat. írhat eredetieskedő antiverseket és „meghökkentő” ver(s)ziókat is, amelyek költői játéknak
olykor nem is rosszak. . . Csak az a baj, hogy az öncélú, extravagáns álmo
dern kísérletezők és támogatóik a költői szabadság jegyében (talán a Politika
be nem avatkozási politikáját kihasználva?) az elmúlt évtizedekben fokoza
tosan kiszorították fórumainkról „régiesnek” minősítve a Valóság, az Élet új
verseit, és helyettük mindenekelőtt a se hús, se hal, de tiszta, szálka- és poli
tikamentes lombikversek tucatjait kínálják az embereknek. . . Ez a közéleti,
politikai eszmeiség sójától, paprikájától és más jó fűszereitől megfosztott köl
tészet pedig - ha nem dúsítjuk, nem javítjuk fel ízeit - előbb-utóbb teljes kul
turális és társadalmi életünkben hiánybetegséget idézhet elő. Ezért költésze
tünk helyes arányainak, élő színének és életízének a megteremtéséről semmi
képpen sem mondhatunk le . . .
6. Helyes arányokat persze a jelenlegi szemlélet alapvető megváltoztatásá
val, minden jó erő összefogásával és józan, reális, bölcs kompromisszumával is
csak fokozatosan, több éves munkával lehet kialakítani. A költészet sokmozaikú összképét ugyanis nemcsak a költők alakítják ki, hanem nagyon jelen
tős, meghatározó mértékben az irodalompolitika kisebb-nagyobb parancsnokai,
az irodalmi műhelyek, könyvkiadók és szerkesztőségek, a rádió és a televízió
lektorai és szerkesztői is formálják. Javítják vagy torzítják. Aszerint, hogy he
lyes vagy téves értékítéletükkel, jó vagy rossz ízlésükkel milyen minőségű tartalmú és formájú - költői munkákat, verseket utasítanak el vagy bocsátanak,
sugároznak tovább az emberekhez, az olvasókhoz és hallgatókhoz...
Nem tudom, lehet, hogy a költészetünket szabályozó gát- és zsiliprendsze
rek nem egészen úgy működnek, ahogyan kellene?
Az, hogy minden hivatott költő szólni akar az emberekhez: természetes.
Szólni, de - kikhez? A „versek titkait” kutató, verskedvelő humán értelmiség
szűk köreihez, az értőkhöz és beavatottakhoz? Vagy a társadalom nagyobb
közösségeihez? Jó néhány tehetséges költő beéri azzal is, hogy csak itt-ott, egy-
33
�egy magányos olvasóhoz jutnak el emberi-költői jelzései és üzenetei. Míg má
sok a nép nagy, széles köreiből akarnak visszhangot kiváltani verseikkel . . .
Nos, ők azok a szocialista citoyen-költők, azok a vérbeli, bátor és szabad szel
lemű, modern mai költö-néptribunok, akik nem csak az „értőkhöz és beava
tottakhoz” tudnak és akarnak szólni, hanem azokra az egyszerű polgárokra,
munkásokra és földművelőkre is hatni akarnak és tudnak, akik csak elvétve,
véletlenül pillantanak bele egy-egy napi- vagy hetilapban eléjük kerülő versbe,
melyből - jó esetben - számukra talán különös képes beszédben, de szép, ért
hető emberi nyelven és hangon, a saját „elvarázsolt és elővarázsolt” életük
szól hozzájuk és néz vissza rájuk, a költői szépség felfedezésének élményét és
örömét teremtve meg bennük. .. Félek, ha a költők lemondanának az ilyen,
sajnos nem mindennapi, hódításokról, akkor költőutódaink előbb-utóbb való
ban csak néhány magányos olvasónak és egy-egy kávéházi asztalt körülülő,
maroknyi művelt, „beavatott” embernek írhatnák verseiket. Költészetünket már
csak azért sem szabad „belterjes” , zsugorodó balzaci „szamárbőrré” változ
tatnunk.
7.
Ú j költészetünk vonzáskörét csak úgy tudjuk növelni és erősíteni, ha a
jövőben irodalmi fórumainkon és sokszázezres példányszámban megjelenő na
pi- és hetilapjainkban egyaránt a jelenlegieknél korszerűbb, izgalmasabb, élettel-közélettel telítettebb versekkel kínáljuk azokat a költői termésünket, nem
ritkán fanyalogva kóstolgató „versfogyasztókat” , akik a régi, jó ízek mellett,
jó új ízeket is keresnek költészetünkben. Tandori Dezső szemléletében ez az
igény úgy fogalmazódik meg, hogy a „jobb sokféleség” jegyében olyan költé
szetet kell kialakítanunk, melyben a különböző értékek nem zárják ki, hanem
kiegészítik egymást... Igen! Bár más-más érzelmi-gondolati elemekből, lénye
gében Alföldy Jenő, Endrődi Szabó Ernő, Héra Zoltán, Kassai-Végh, Kerék
gyártó, Németh J. István, Sík Csaba s vitánknak csaknem minden résztvevő
je ugyanazt a látleletet és jövőképet vázolja fel, amelyet magam is reálisnak.
tartok. Valóban: egyetlen nemzet és nép sem szűkítheti le költészetét csak po
litikai, csak közéleti költészetre, mint ahogyan csak filozófiai, csak szerelmi
költészetre sem. Ugyanakkor magas hőfokon izzó, mindennapjainkban ott vib
ráló politikai, közéleti költészet nélkül sem válhat egyetlen költészet sem a
teljes élet teljes értékű, hatékony költészetévé. . .
. . . És itt hirtelen megáll kezemben a to ll. . . Hát nem különös, hogy az
ember, miközben mélyen, „tudata ingerküszöbén” elűzhetetlenül ott kuporog
egy világpusztulással fenyegető nukleáris katasztrófa rémképe, az élet, a béke,
a munka, a szerelem és a költészet új lehetőségeiről és távlatairól vitatko
zik? . . .
Gyertyán Ervin, aki hol rendkívül mélyre ásó elemzéssel, hol nagy ívű ma
gasrepülésből vizsgálta meg létünkért és világunkért szólni-cselekedni akaró
forradalmi költészetünk helyzetét, jogosan fogalmaz élesen-kesernyésen, ami
kor így ír: „ Mit tud a szocialista költő ma mondani annak a népi-nemzetitársadalmi közösségnek, amelynek költője? MIT TE H ET A VIH ARM ADÁR
- K A L IT K Á B A N ?” . . . A kérdés zavarba ejt. Dehát mi mást is felelhetnék
rá, mint azt, hogy költészetünk viharmadarának, a „szabadság, szerelem” és a
„mindenséghez mérd magad” gondolatának elszánt erőfeszítéssel és a mi segít
ségünkkel ki kell törnie, szabadulnia a kalitkából!: A VIH A R M A D Á R N A K
SZÁLLN I K E LL, jelezni, vijjogni, énekelni kell, hiszen világunk Napjára vi
harfelhők árnyéka vetődik.
54
�ABLAK
Ciprusi költők
Ciprus, a három földrész között fekvő, páratlan természeti szépségű
sziget, a mindössze 1960 óta önálló államiságú ország egy évtizede szív
szorító hírek, megrázó események nyomán rögződött milliók és milliók tu
datában. A z 1974 júliusi fasiszta puccs, majd a legvirágzóbb északi te
rületek idegen megszállása, több tízezer ember hajléktalanná válása, a
ciprusi kérdés megoldatlansága egy viszontagságos sorsú nép történelmi
útja és kultúrája iránt is világszerte felkeltette az érdeklődést. Ezen a te
rületen régi hiányt hivatott pótolni az az antológia, amelyet Élli Peoniduval állítottunk össze századunk ciprusi lírájáról. A z 1985-ben az Európa
Könyvkiadó gondozásában megjelenő antológia negyven ciprusi görög és
öt ciprusi török költőt mutat be a magyar olvasóközönségnek.
Mélyre nyúlnak a ciprusi költészet gyökerei: az antikvitásba, a közép
kor gazdag népköltésébe, a reneszánsz életörömöt sugárzó míves lírájába.
Mégis Ciprus költészete valójában a XX. században kezd a humaniz
mus, a haza és a haladás gondolatának jegyében a világirodalom szer
ves részévé válni. A szigetország költőitől sem idegenek az európai köl
tészet „örök” témái, mégis markáns arculatukat az elszántság, a nehéz
sorsfordulókon való helytállás alakította ki. Erőteljes, dinamikus líra a
ciprusi - s a költőnők ebben is méltó társaik férfikollégáiknak
amely
híven tükrözi egy sor megpróbáltatást átélt nép folytonos megújulásra való
készségét, alkotó erejének kimeríthetetlenségét, és jogos kívánságát, hogy
függetlenül és békében élhessen kétnyelvű és mégis egyszívű szülőhazájá
ban.
Válogatásunk egy igaz ügyért emelt fővel küzdő nép harcának tanul
ságtételéül kíván szolgálni a költői szó erejével.
SZABÓ K Á LM Á N
35
�T H E O D Ó SZ IO SZ
P IE R ID ISZ
(190 8-1968 )
Szabadság
Szabadság, oly sokan látnak sima szobornak,
melyet mesteri véső faragott e világba,
kőszívvel kebelében, mely soha nem doboghat,
kőszemből kősugár kél, s a kőszáj néma, zárva.
Bezárnak múzeumba, katalógusi szám vagy,
a reprodukciókat négy égtáj ismeri,
s felvonulnák előtted, szinte hogy belefáradj,
csodáló híveid roppant seregei.
Hanem nekünk te nő vagy, hús-vér vagy, eleven
átéljük szíved ősi félelmét-örömét mind,
felszárnyalásod éltet s a szelek végtelenjén
szétáradó fohászod nagy dallama felénk int.
lény,
Int, akár a kezed, ha kinyújtod, Szabadság,
és látjuk, hogy remeg, s azt is, milyen erős,
kezedben tartod az évszakok földi sorsát,
nyár így ígéretes, tavasz így ismerős.
Századok örök-éltű lelke jár sejtjeidben,
teljes történelem foglalata, anyánk!
Nyugalmunk, jó reményünk te nyújtod át szelíden,
s tőled, ha viharok zúdulnak vissza ránk.
És kezedben a szentély napja, mely nem bukik le,
s az álom csillaga nézésedből nevet;
nézel ránk, Eleven, eleven híveidre,
gyúrod nekünk, Szabadság, az örök kenyeret.
(Fordította Tandori Dezső)
36
�KÓSZTASZ
M Ó N D ISZ
(1914-)
Ellenkórus az ókori Athénban
Folyton-folyvást kísért a gondolat,
mi történt volna, ha egy aiszkhűloszi tragédia
kardalának a leglíraibb pillanatában,
legmeghittebb pillanatában,
amikor az érzékenyszívű s józanlelkű kórus
bátran ítélte el mindazt, ami nem illő,
és ékesszólóan izlelt a jóra,
s a kulturált nézősereg lelkesen magasztalta
s tapsolta meg
az éthoszt és a poézist,
mi történt volna akkor,
ha váratlanul előállott volna az orkhésztrában
egy másik, hevenyészett ruházatú és felkészültségű kórus
Athén rongyos rabszolgái sorából,
és keresetlenül, félművelt sorstársuk
csiszolatlan soraival eképpen szólalt volna meg:
„Mindez Agamemnónról szól,
és mindez Odipuszról,
és Oresztészről és Iphigeneiáról és Antigonéról,
de mit mondotok mirólunk?”
(Fordította Szabó Kálmán)
ÉLLI PEONIDU (1940-)
Ciprusi fenyő
Elszántan küzdesz, mint egy hősi futó:
markodba szorítva viszed a méltóság stafétabotját.
Kopár lejtőkön bölcs pajtásod
a tücsök örökké szomjas dala.
Fenyő, ciprusi fenyő, Ciprus lelke vagy!
Azért küzd ez a lélek, hogy egy igazságot
megtartson, mely markából ki akar csúszni folyton
évszázadok óta.
(Képes Géza fordítása)
37
�JÁ N T H Y T H E O H A R ÍD U (1938-)
Megszállás, 1974.
Hajnalban jönnek a szótárból a szavak,
szomjukat oltani északi kerteken.
Bejárják azután az állványzatokat,
meneteléseikhez új melléknév legyen
bőven. Dél körül a konyhánál sorakoznak,
s esznek, hogy más idők éhét jobban kibírják,
alkonyatkor örömmel esnek az ágysoroknak,
a kék hálószobák dolgait igazítják.
Ha beesteledik, hallod: marakszanak
egy-egy jobb lepedőért, melyen majd alszanak,
ott fönn a karzaton, könyvtár padlásterében.
Dehát azt mondd, te szó, felelj Isten nevében,
„megszállás”: mért viselkedsz helyeden oly veszettül;
hajnalra azt jelented: „kiirtás, gyökerestül”...?
( F o r d íto tta
Tandori
D ezső )
FÍV O S Z S Z T A V R ÍD IS Z (1938)
Öreg nagyanyám
Öreg százéves nagyanyám
már nem mese ringatja el.
Naphosszat csak északra néz,
esőben, napsütésben — mit is keresne sorsfonó orsója,
ördög szerszáma, ebben a sátorban?
Csak ül s nézi a hegyeket
kimosott szemmel,
csak ül és figyeli a földet, idegen
lépteket hall távoli kertjében,
amint letapossák a friss, rügyezni merész hajtásokat.
„Megvárom, kisfiam”, mondja öreg százéves nagyanyám,
„míg hazamehetek, nincs helyem itt meghalni.”
S miközben újra csak a hegyekre mered,
tudom, hogy öreg százéves nagyanyám
megtartja a szavát.
(S za b ó
38
K á lm á n
fo r d ítá s a )
�B ÁLV Á N YO S
H UBA
Antonio Stagnoli
A z megszokott, hogy egy műterem más képletét adja a rendnek, tehát nem le
pődtem meg Antonio műtermének „rendetlenségén”. Azt viszont máig röstellem magam előtt, hogy a mesterkélt rendezettségnek, a foglalkozás vagy va
lami tehetősség ilyetén mutogatásának teljes hiányán meglepődtem. Pedig ak
kor már több rajzát ismertem, s ámultam természetességükön. Mentségem,
hogy Olaszországban a státusomhoz illő látogatások benyomásai eltompították
figyelmemet. Pedig időben tudatosulhatott volna bennem, hogy ilyen rajzok
hoz csak ilyen háttér tartozhat. Antonio úgy él, ahogy rajzol. Mondhatom úgy
is: aki így éli rajzait, művein kívül sem élhet más életet. Aztán hírből, meg
fényképekről nyerhettem valami képet Bagolinóról, Észak-Lombardia alpesi
városkájáról s környékéről, szűkebb hazájáról, ahol szíve-lelke egyszer - s
úgy látszik, örökre - legyökerezett. A föld, a hegyi legelők és erdők nehéz
sorsú embereit azóta ismerni vélem, mert újra, meg újra átélem a rajzok vi
lágát, s talán lassan megnyerem a képességet arra is, hogy Antonióval lássak.
A szemeit már ismerem.
Emberek, állatok, növények, s az ember keze nyomát vagy sorsának lenyo
matait viselő tárgyak - képein ezek a motívumok. Elképesztő, hogy ember
ből, állatból, növényből s tárgyakból mennyiféle van még, amit Antonio nem
rajzol, amit talán nem is ismer. Ezért még elképesztőbb, hogy ebben az egyféleségben mégis megragadni képes a teljességet. Szívesen beszélek arról, mi
ben látom ennek titkát.
Szívesen vállalom azt is, hogy a mások műveivel szemben, gyakran civil
műkedvelő vagyok; Antonio rajzai előtt - mert itt nem megfejteni kell a for
mát, hanem átélni - ugyancsak gyorsan lekophatnak rólam jó-rossz szakmai
beidegződéseim. Bevallhatom, hogy girhes-nyomorult kiskutyájának emberi te
kintete fiziológiailag is jelentkező, pontosan leírható eseménysort indukált ben
nem. Jelentene még valamit, ha ehelyett régiesebb nyelven azt mondanám,
hogy összeszorult a szívem? Hogy újra,, meg újra képes ezt művelni velem,
valahányszor újra szembenézek v e le . . . Gondolkodtam azon, van-e további
bevallanivalóm, hogy t. i. nem szentimentális érzések ezek, tehát, hogy nem
még rosszabb civil érzések-e, amiket kivált belőlem? Ha igazi kiskutyák iránt
éreztem is valaha hasonlót, az lehetett ugyan szentimentalizmus, de ennek faj
súlya más. Mert itt kutyát és embert egyszerre érzek. A világ keménységétől
folyton fölsértett és megsértett, a szenvedésekbe beleállandósult, eltorzított éle
tet látom, s miközben mélyül-árad bennem a részvét, már az ingerültség, a
düh mérgeit is érzem a véremben. Nem tudom a képben-e vagy kívüle, de
látni vélem azt is, ami ellen szolidaritássá érik bennem az együttérzés. Ezt se
szégyelljem kimondani: harcos szolidaritássá - és ez bizony nem a szentimentalizmus világa. A kiskutya sem könnyező szemű ölebecske, aki készséges tár
gya lehet érzelemfölöslegünk gáttalan áradásának; Antonio kutyaszemei vé
gül is nem jótékonyságot sóvárgó koldustekintetek.
39
�Stagnoli az állatokban nem keres természeti-fiziológiai szépséget. Amint le
írom, rögtön érzem, hogy kijelentésem nem tartalmaz semmi olyat, amitől ma
gától értetődővé válna, hogy ebből a viszonyból érték fakad. Ha meg állatai
mégis esztétikai gyönyörűséget keltenek, akkor meg a kijelentés ellentmondá
sosnak látszik és ellenkezésre ingerel. Lehetne mondjuk Botticelli gráciájával
is megrajzolni a hegyi embereket, a pásztorkunyhók sajtszagú, korcs kutyáit.
Azt hiszem, ez a hazugság sikerülhetne oly tökéletesre is, hogy rájuk sem is
mernénk. Ami őbennük van, az csak stagnolisan lehet igaz. Igaz, mondom,
mert modelljeiben az igazat tudja megragadni, s ennek révén válik rútságuk
is esztétikummá. Így lehet, hogy semmiféle megalázottság, megtűrtség vagy kivertség - tehát semmiféle megcsúnyultság - nem képes elveszejteni Antonio
kutyáiban a kutyaság humanizálódott értékét, a hűséget. Így nyer a csúnyaság
esztétikai értéket, s ha gyönyörködünk benne, talán már át is csapott ellen
tétébe és már a formában is a szépet látjuk. Ha minden megpróbáltatáson át
megőrzünk egy emberi értéket, ez mint etikai mozzanat, formájában azonnal
képes esztétikummá válni, ha szépben, ha csúnyában, akár odafigyel rá a mű
vészet, akár nem.
Stagnoli ezért nem keres emberi alakjaiban sem szépséget. Így visszaolvasva,
ez a mondat is értelmezésre szorul. Művészeti szépség-beidegződéseinket mind
máig éppen az ő hazájának, Itáliának reneszánsz művészete formálja nálunk
legintenzívebben. Bizony a reneszánsz mesterekhez képest nagy bar
bár ő, durva és csiszolatlan. Aminthogy nyersen és darabosan robbant be a
mi proletár Derkovitsunk is a kifinomult polgári táblaképvilágba, ezért nem
népszerű máig sem. Gyönyörködni inkább a vonalak gráciájában, a finom ké
pi rendezettségben, a derűs színek harmóniájában szeretünk. Ehhez vonzódunk
rossz politikai beidegződések miatt is: ez lojális kötelességünknek, az optimiz
musnak a formavilága, s ilyen ruhába öltöznek folyvást az ellentmondásmen
tes nyugalom ön- és közveszélyes vágyképzetei is. Baloldaliságom gyermekbetegsége volt, hogy nem szerettem ezért Botticellit. Most is merenghetek azon,
nem ide zuhantam-e vissza, ha azt mondom, nézzen körül idehaza az, aki Stag
noli kiállításán „szocialista” önelégültséggel a „kapitalizmus nyomorát” képes
csak látni. Stagnoli képeinek komplex esztétikumában a rútság valóban az
egyik fő komponens, de ez nem nyomorképet és nem kapitalizmusképletet
szolgál primer jelentéseivel, és különösen nem direkt formában, a „szocializ
mus derűjének” valami ellentételezéseképpen.
Talán a növények segítenek tisztábban érvelni, mert a reneszánsz beállító
dású szépségelvárásnak Stagnoli növényei egyértelműbben ellene vannak. De
akkor meg minek vannak? A növényi organizmusoktól - mert formáikban tá
volabb vannak az embertől, mint az állatok - kevéssé várnánk, hogy emberi
jelentéseket legyenek képesek hordozni. Növényt épp ezért - és többnyire szé
pen - olyanok festenek-rajzolnak sűrűbben, akik elhárítják maguktól az embe
ri tartalmak jelentésviszonylatainak bonyodalmaival járó felelősséget vagy csak
a sejtelmességet kedvelik a devalválódott érthetőség helyett. Antoniónál - ha
főszereplő, ha mellékszereplő - mindig emberiesül a növény is. Nem ismerem
a helyi faunát, de tudom, minden növény helyhezkötött, s látom táncukat, za
bolátlan burjánzásukat. Ebből is, meg görcsös-kényszeres irányváltásaikból is
szabadságképzeteket kapok, emberi szabadságállapot jelzéseit. Ha állapotába
beledermed egy-egy emberalakja, mozgásukkal növények viszik vissza a képbe
az időt. Ha egy alvó arcán csöndesre oldódik a gyötrelem, a növények kínjá
ból újra csak tudom, hol vagyok. A szociológia térképének ettől a vidékétől
40
��nincsen messze József Attila sárgán - korcsan - maradt fű-növénye sem a vá
ros peremén. „ A maga módján itt is megterít / a kamatra gyötört, / áldott
anyaföld. / Egy vaslábasban sárga fű virít.” A vaslábas a szegényes választék
kínálata volt a külváros proletár szél-kertészének - virágcserép helyett. Bagolinóba a jóléti társadalom ma nagyobb választékkal juttatja el hulladékait kör
nyezetdíszítő továbbhasználatra. Így több változatban is modulálhat Antonio
„cserepes” növényeinek jelbeszéde. Például egy ócska bádogkanna beszűkült
életterében is burjánzó virágzó organizmus - ez is, az is háziasított természet
- micsoda diadalmas korcsképe ez a természeten vett emberi szabadságnak,
körülötte a roskadt kerítés darabjai. A csökkenő újratermelés emberi sorvadás
képei ezek, éles kontrasztban a bővített újratermelés tényleges vagy csak fé
nyesre reklámozott világképével.
Bresciából és Bagolinóból nézve ilyen a világ. Szerencse dolga is talán, hogy
a maga talpalatnyi földjén olyan társadalmi ellentmondásokat él meg ma An
tonio Stagnoli Itáliában, amelyek korszakunk lényeges ellentmondásai. Például
a természettel szemben megnyert szabadság és a társadalmi elidegenedés ellent
mondása, ami torzítja, esetenként sorvasztja a természettel folytatott anyag
cserét. Mostanában sem gazdaságunk, sem viszonyaink nem idézik a Kánaán
képzeteit, hát visszahúzódtak a próféták is, akiket még Petőfi nevezett hami
saknak. Semmi okunk Stagnoli világképének hitelét térben vagy időben lokális
keretei közé visszaszorítani. Semmi okunk elutasítani egy reális világképet, ha
egyszer helyzetünk is nevetségessé teszi illúzióinkat.
Tartok tőle, hogy az értelemnek ezeket az érveit Stagnoli korszerűségéről a korszerűségnek állított sokféle modernség-képlet közepette - csak az képes
hinni is, akinek lelki rezonanciái miatt ezt amúgy sem kell bizonygatni. A ki
nek a létezéséből, lelkiismeretéből kikovácsolt életcéljaiban a szolidaritás ilyen
tartalmú és színezetű, mint a Stagnolié, annak vaknak kell lennie, hogy ezt ké
peiben föl ne fedezze, és önhittnek, hogy ne volna szüksége a képeiből áradó
„egyetértés” biztató-bátorító közösségiesítő erejére. Én ennek a tényleges vagy
potenciális közösségnek akarom Stagnolit átadni. A közös érdekeltséget tudva s
ebben bízva remélhetem, hogy csak előítéletek és illúziók ellen kell megkeres
nem a hatékony érveket. Hogy érveim erősen érzelmi színezetűek, az magyaráz
ható bevallott elfogultságommal, s azzal az értelmi belátással, hogy közös el
fogultságban szokott megmutatkozni a közös érdekeltség. Az igazság szerelmé
ben egyesítő közös elfogultságról van szó, ami a szolidaritás érzelmi töltését
adja. Ez, és nem az én érveim fogják megtörni a más érdekű, s ezért merőben
más nézetű emberek ellenállását - nem Stagnolival, hanem az általa is képvi
selt „elfogult” humanizmussal szemben. Ezért nincs dolgom most a más érdekű
modernség- és korszerűségteóriákkal.
Azt a sejtésemet meg, hogy Antonio nem is nagyon akar „korszerű” lenni,
szinte csak súgva merem mondani. Valószínű azért nem, mert saját gyökérzetéből sarjadt korszerűsége már termőre fordult, mire ezek a korszerűségteóri
ák elérték a tudatát. Aztán meg nála nem is a fogalmi gondolkodás síkján szület
nek meg a tevékenységére szívóhatást gyakorló célok. Érzékei, egészséges ösz
töne formálják ki céljait, s azt hiszem, ezek nem fogalmiak, inkább erősen
képiek. Képiek a „milyen legyen a szép rajz?” céltételezései is. Ebben
meg
éppen az az itáliai reneszánsz hagyomány hat rá, amitől az imént olyan nagy
igyekezettel próbáltam őt leválasztani. Rajzai ugyan valóban nem hasonlítanak
mondjuk Raffaello rajzaira, még Michelangelóéira sem, mégis, ha ők nem let
tek volna előtte, Stagnoli most nem lenne ilyen. A rajzi keresés és kimondás
42
�vonalelemeinek nyelvtana csakúgy, mint a rajzi artisztikumok ismert és lehetsé
ges változatai közül az éppen alkalmazottak nála téveszthetetlenül oda utal
nak. Azt hiszem ráéreztem ennek igazi okára rajzai mívességében, ezért érez
hettem elérzékenyült megindultságot, amikor fölfedeztem, hogy van ebben va
lami klasszikum keresése, olyané, amilyenné az idő továbbrajzolgatta máig az
egykori rajzokat. Koszolt, tépett, gyűrt, öregített, egyszóval: múzeumiasított
papírra rajzol, avagy előszeretettel választja az ilyen papírokat. Az úszó és
úsztatott tus „önalakító” misztikuma is azért működhet, mert magától segít a
művésznek egy ma múzeumi rajzokon érzékelhető folt-vonal optika létrehozá
sában. Hasonlítani a klasszikusokhoz és általuk megméretni. Ez volt mélyen
megindító, mert tudom, hogy igen mélyről fakadó lelki szükséglet ez olyan osz
tályok gyermekeiben, amelyek az uralkodó kultúra létszféráin kívül, a saját
barbárnak bélyegzett kultúrájukat ápolják csak, s fiai ritkán jutnak vele innen
a felszínre. Ezért mondják „feltörekvőnek” a nép fiát, s akkor mondják „be
érkezettnek” , ha eredeti kultúráját sikerült maradéktalanul lecserélnie. Nálunk
a Nékosz-nemzedékkel következett be először frontális áttörés csere nélkül. De
éppen ebben a nemzedékben lehet tanulmányozni a „feltörekvés” és a talaj
kötelmeinek lelki konfliktusait, a részleges behódolás és a teljes önfeladás
szomorú-tragikus eseteit is. A társadalmi presszió által kiváltott kisebbrendű
ségi érzés az, ami itt motivál, vagy úgy, hogy sorstársai széles körében ő az
egyetlen művészetvonzódásokkal megvert és így magányos is, vagy úgy, hogy
nagy művészek nagy alkotásai és az ő túl prózai, túl kisszerűnek látszó szituáltsága őrületes kontrasztban van, vagy egyszerűen csak a lelki érzékenység alá
zata váltja ki, avagy mind együttvéve.
Végül is Antoniónak nem sikerült Michelangelo-rajzokat csinálnia. Van Gogh
is, Mednyánszky is szeretett volna klasszikus lenni, s ez nekik sem sikerült. Il
letve másként sikerült! Antonio élményei mai élmények, s mert ő nem tud
mást, mint művészként ebből táplálkozni, ez visszavonhatatlanul kényszere alá
vonja a formálás előképeit is. Antonio élményei egyféleképpen maiak, sajá
tos gyújtóponthelyzetében szerencséjének mondtam, hogy rálelhet a kor lényeges
ellentmondásaira. Eredetileg sem akarhatott, most sem igen szeret a kor szív
dobogásától, azzal együtt hányódni-dobódni - mások másutt keresik a sikert,
a jó életet -, csak éppen nem tud mást. Magja ide hullt, itt eresztett gyöke
ret, tápláló nedveit innen szívja, nyújtózni tud, de elszakadni nem. Helytállása
tehát még csak nem is helytállás, mint ahogy azé a fenyőé sem, amit kiválasz
tok majd Bagolino fölött egy sziklán barátságunk romantikus-konzervatív jel
képének; máris tudom róla, hogy élt már születésem előtt is azon a helyen,
ahol még sohasem jártam, s él még utánam is, sohasem ellenőrizhetem, meddig.
Nem helytállás ez: ennyi telik egy fenyőtől. Azért, mert fenyő.
43
�TÖRTÉNELMI
FIGYELŐ
K E R E K E S LAJO S
Ausztria hatvan éve 1 9 1 8 — 1 9 7 8 .
A Weimari Köztársaság
A z utóbbi néhány évben igen sok szakmunka, visszaemlékezés, sőt
szépirodalmi feldolgozás jelent meg a két világháború közötti Magyarországról. A kit érdekel hazájának közelmúltja, ma már van mihez nyúl
nia. Sokkal rosszabb a helyzet környezetünk, a szomszédos vagy távo
labbi európai országok ugyanezen időszakával kapcsolatos történeti is
meretterjesztés terén. Csehszlovákia, Lengyelország, Románia vagy Jugo
szlávia két világháború közötti történetéről - eltekintve a Berend-Ránki
szerzőpáros összehasonlító gazdaságtörténetétől és a könyvárusi forga
lomba nem került stencilezett egyetemi jegyzetektől - jószerével semmi
sem olvasható magyar nyelven. Aligha szorul pedig különösebb bizonyí
tásra, hogy a mindenkori magyar valóság és politika valós helyi értéké
nek kijelölése csakis a szűkebb és tágabb európai környezet ismeretében
végezhető el megnyugtatóan. Kerekes Lajos két újonnan megjelent köny
ve, amelyek Ausztria 1918. és 1978, ill. Németország 1918. és 1933. kö
zötti történetét mutatják be, jelentősen enyhítenek történeti ismeretter
jesztésünk eme egyoldalúságán.
Németország és Ausztria Magyarországhoz hasonlóan vesztesként ke
rült ki az I. világháborúból. Ugyanúgy jóvátételeket fizettek és - ha
lényegesen kisebb mértékben is - ugyanúgy területeket vesztettek, mint
Magyarország. Politikai történetük ennek ellenére számos ponton külön
bözik a magyarországitól.
A háború befejezését követően Ausztriában és Németországban is fel
lendült a forradalmi munkásmozgalom. Munkástanácsok szerveződtek, barrikádok emelkedtek, sőt Bajorországban rövid időre egy tanácsköztársa
ságot is kikiáltottak. A munkásság, illetve a szociáldemokraták többsége
azonban végül is mindkét országban a polgári demokrácia mellett dön
tött, s a szocialista forradalom ügyét nem támogatta. Magyarországon
- mint tudjuk - másként történt. A Tanácsköztársaságot a közös párt
ban egyesült kommunisták és szociáldemokraták együtt kiáltották ki. Egyéb
tényezők mellett ez is fontos oka volt annak, hogy a magyar szociál
demokrácia húszas évekbeli helyzete, pozíciója és szerepe lényegesen el
tért a német és osztrák pártétól.
A forradalmi hullám kezdeti apályával egyidejűleg Németországban és
Ausztriában polgári demokratikus állam- és kormányrendszer alakult ki.
Ebben a szociáldemokraták is fontos szerepet játszottak. Friedrich E bert
személyében a Weimari Köztársaság első elnöke (1919-től 1925-ig) szo
ciáldemokrata politikus volt, s a párt a kormányhatalomnak is számos
44
�szakembert adott. A z 1928. és 1930. közötti Mülle r -kormányban például
öt szociáldemokrata politikus foglalt helyet.
A z Osztrák Köztársaság megalakításában az ottani szociáldemokraták
talán még ennél is meghatározóbb szerepet játszottak. Miután az első
(1919-es) választásokon a polgári pártokkal szemben többséget szerez
tek, Karl Renner vezetésével Ausztriában szociáldemokrata kormány ala
kult. A későbbiekben csökkent a kapott szavazataik száma, s a kor
mányhatalom így a polgári pártok kezébe került. A főváros, Bécs azon
ban továbbra is irányításuk alatt maradt, s a parlamentben is tekinté
lyes (időnkénti relatíve a legnagyobb) erővel rendelkeztek.
A z 1919 őszén diadalmaskodó ellenforradalom következtében a szo
ciáldemokrácia hasonló szerepvállalásáról Magyarországon szó sem lehe
tett. Igaz, a konszolidált ellenforradalom viszonyai közepette (1922-től) a
szociáldemokrácia parlamenti képviselete (a mandátumok 5-10 százaléká
nak erejéig) biztosított volt. A z azonban, hogy szociáldemokrata politikus
kormányra kerülhessen, a konszolidáció alatt is elképzelhetetlen volt. A
szociáldemokraták - a parlamentben és sajtójukban egyaránt - nyílt kri
tikát gyakorolhattak (és gyakoroltak) a kormánypolitika fölött. Ám az
adott - a parlamentarizmust autoritatív elemekkel vegyítő - kormányrendszer következtében hatalomra sem egyedül, sem a demokrácia más
erőivel szövetkezve nem kerülhettek. A rendszer konzervatív vezetői ezt
megengedhetetlennek tartották.
A harmincas évek elejétől mindhárom országban megerősödtek a szélsőjobboldali tendenciák. Sorozatos kormányválságok után - teljesen legá
lisan, azaz a választók többségének akaratából - 1933-ban Németország
ban Hitler került hatalomra. Ez a Weimari Köztársaság, azaz a de
mokrácia végét jelentette. Németországban totalitárius kormányrendszer
alakult ki, amelyet a parlamentáris demokráciákra jellemző pluralizmus tel
jes felszámolása, s a hatalom végletes és kontroll nélküli koncentrációja
karakterizált. A népakarat deklarált megtestesítője a továbbiakban nem
a parlament, hanem a párt, illetve a párt vezére volt, aki egyben a kor
mányhatalmat is birtokolta. A totális német állam jellegzetességei közül
legfontosabbak voltak a párt- és a titkosrendőrség fizikai és pszichikai
eszközöket egyaránt igénybe vevő terrorja, amely semmiféle ellenvéle
ményt, autonomitást vagy pluralitást nem tűrt; az emberi élet minden
aspektusát lefedni és szabályozni kívánó hivatalos ideológia; s végül az
ennek szolgálatába állított tömegkommunikációs eszközök teljes kontroll
ja, illetve birtoklása.
A z Osztrák Köztársaság demokratikus szakasza 1929-ig tartott. E zt egy
1933—34-ig terjedő átmeneti fázis követte, amelyet a parlamentarizmustól
való fokozatos eltávolodás jellemzett. D ollfuss kancellár 1933-ban felosz
latta a törvényhozó testületet, majd 1934-ben betiltotta a szociáldemok
rata pártot és a szakszervezeteket. A z 1934. május 1-én elfogadott új
osztrák alkotmány olasz mintára az ún. hivatásrendi (korporatív) társadalom
szervezet alapelveit tette magáévá. A z államélet jogforrása és a politika
legitimálója a továbbiakban nem a népakarat, hanem a ..mindenható
Isten” volt. Parlament és többpártrendszer Ausztriában ezután nem léte
zett; a politikai akaratképzés egyetlen elismert szervezete a fölülről ki
épített ún. Hazafias Front lett. A z új osztrák rendszer kétségkívül dik
tatúra volt, de közel sem olyan kegyetlen és totális, mint a német vagy
45
�akár az olasz. Kerekes ezért - megítélésünk szerint is helyesen - egy
fajta átmenetnek tekinti a német nemzeti szocializmus és a kelet-európai
kormányformák között.
A német-osztrák politikai trendnek megfelelően a harmincas évek ele
jétől Magyarországon is megerősödtek a totális, illetve autoritatív állam
kiépítését célzó szélsőjobboldali törekvések. Elég itt ezzel kapcsolatban
Gömbös Gyula, majd lmrédy Béla miniszterelnöki működésére utalni. Bi
zonyos eredményeket - például a sajtószabadság vagy a gyülekezési jog
korlátozása terén - kétségkívül sikerült is elérniük. Radikálisabb törek
véseik - például a parlament és a többpártrendszer felszámolása - azon
ban rendre megbuktak az egykori ellenfelek, a Bethlen István vezette kon
zervatívok, a parasztdemokraták, a polgári liberálisok és demokraták, va
lamint a szociáldemokraták közös ellenállásán. A Horthy-rendszer - vi
tathatatlanul antidemokratikus, de véleményünk szerint egyáltalán nem
fasiszta - alapszerkezete, amely a népképviseleti elven alapuló parlamen
tet, a többpártrendszert, a szociáldemokrata párt legalitását és parlamenti
képviseletét, továbbá baloldali napilapok (köztük a Népszava) megjele
nését is magában foglalta, illetve lehetővé tette, így egészen 1944 tava
száig, tehát Magyarország német megszállásáig érintetlen maradt. Ennek
egyik legfontosabb oka úgy gondoljuk magában a húszas években kialakí
tott kormányrendszerben keresendő, amely az autokratizmus bizonyos ele
meit már eleve magában foglalta.
Kerekes Lajos mindkét könyvét jól szerkesztett illusztrációs és mel
lékletanyag egészíti ki. A fényképek mind a két ország legfontosabb po
litikai eseményeit, mind a kor legfontosabb szereplőit bemutatják. A
W eimari Köztársasággal foglalkozó kötet ezenkívül a választások ered
ményeit és az egyes kormányok összetételét áttekintő táblázatokat, krono
lógiát és részletes bibliográfiát is tartalmaz. (Gondolat és Kossuth).
ROM SICS IG N Á C
46
�HÍ D
Európa a szomszédban van
Az 1945- utáni szlovák költészet antológiájáról
,,Mielőtt versolvasás mellett dönte
nének, fojtsanak el földrajzot, frenológiát, minden emléket.” - írja
Vojtech Michálik, a kötet legelső,
legidősebb, ám meglepően fiatalos
hangú szerzője, a Bevezetés a vers
olvasásba című, a Gyújtópont olva
sói programverseként is fölfogható
művében. Sorai lényeges igazságra
világítanak rá: tapasztalatom, hogy
nem csupán az átlagolvasónak, de
az irodalommal hivatásszerűen fog
lalkozók jelentős hányadának is többé-kevésbé fehér folt
közvetlen
szomszédaink irodalma-művészete, s
különösképpen az költészetük. Szo
morú tény, hogy egy-egy néven, s
néhány kampányjellegű „blokkosí
tott” folyóiratközlés halvány emlé
kén kívül mást alig mutat föl me
móriánk. Jó esetben beugrik egy
két egyéni
kötet - Novomesky,
Lukac - , s talán még egy antoló
gia vagy egy történeti áttekintés is
földereng: Szalatnay, Krcmery - s
a leltár ezzel kész. Michálik szava
it megfogadva, célszerűnek tűnik
tehát, hogy a Gyújtópontot csupán
az általános érdeklődéstől vezetve
forgassuk, s az irodalomtörténeti
filológiai és egyéb
szempontokat
mellőzve, csakis a számunkra érvé
nyes mondandót, a hiteles költői
személyiségeket keressük!
Kérdés ugyanakkor, hogy közelít
hetünk-e a szomszédos népek szel
lemiségéhez, s e szellemiség termé
keihez úgy, hogy kizárjuk a föld
rajzi, s a még ennél is fontosabb
történelmi szempontot, egyszóval
azokat a mozzanatokat,
amelyek
kapcsolatunk téridő koordinátáit
tartalommal telítik és szerves egészszé teszik-tehetik? A válasz hitem
szerint egyértelmű nem. A micháliki
szempontnak szükségképpen módo
sulnia kell, s nem földhözragadt ész
járásunk
miatt, hanem
mert ahogyan azt a '45 utáni szlovák köl
tészet éles szemű és szellemű méltatója Albin Bagin írja - „ . . . a va
lóságnak a költészet eszközeivel tör
ténő megismeréséről van szó, s ar
ról, hogy e folyamat a világban való
eligazodásra ösztönözzön benünket.”
S mi másban tükröződhetnék job
ban, pontosabban ,,a világ” egy bi
zonyos régiójának valósága: a régió
népeinek élete, századainak, sorsfor
dulóinak és nem utolsósorban hét
köznapjainak történelme, mint köl
tészetében, irodalmában. „ Igaz vi
szont - folytatja Bagin - , hogy erre
a költészet csak akkor lesz képes,
ha a szerző többet fog tudni a va
lóságról, mint olvasója.” E köve
telményszerű megállapítás a létana
lízis elmélyültségét, pontosságát és
történelmi
indíttatását
tételezi.
Eképp - a közelítési lehetőségek
tanulságait
megszívlelve - nem
mondhatunk le a vizsgálódás sajá
tos érzékenységeket magukba fogla
ló szempontjairól sem. Kiben ne
idéződnének a közös
„történelmi
érintettség” — a különféle nemzeti el
47
�fogultságok avagy a kisebbségek
ügye - által
kiváltott
„kárpát
medencei” neuralgiák!? Idegeinkben
hordozzuk
együttélésünk századok
óta megoldatlan kérdéseit. Mert e
tekintetben is le kell számolnunk
egy illúzióval, mely szerint - mint
annyi mást - ezeket a gondokat is
megoldja a régióra jellemző '45
utáni szocialista típusú társadalmi
politikai berendezkedés! Kiderült,
hogy önmagában-önmagától, cselek
vő részvételünk nélkül semmit sem
old meg! Úgy véltük: az új államinemzeti formációk valóra váltják a
régi álmot: a sorsközösségen alapu
ló, előítéletmentes „dunamenti” szö
vetséget, ha másban-másként
nem,
legalább szellemiekben. A tények
azonban nem igazolták a reménye
ket: a történelmi sokkok túl mélyek.
S ahhoz, hogy a régi, területszer
ző aktuálpolitikák jegyében fogant
kölcsönös előítéletek és vádaskodá
sok megszűnjenek, az eddiginél erő
sebb, belső értékeit tökéletesen is
merő, s abban maradéktalanul bí
zó, s ugyanakkor egymásra nyitot
tabb nemzeti közösségek kellenek.
A nyitottsághoz pedig a nyílt be
széd is hozzátartozik. Tudnunk kell
magunkról és „történelmi felestársainkról” mindent, hogy az általá
nos, közös, és az egyedi, népheznemzethez kötött értékeket megis
merve, megtanuljuk egymást!
Így, ilyen
igényességgel, ezek
alapján keresem tehát a Gyújtópont,
a '45 után induló nemzedékek 26
költőjének közös jellemzőit, s a kü
lönféle poétikák sajátosságait. Szű
kebb tér jut ugyan az egyes
pálya
képek szemügyre vételére - de ez
magából az antológia műfajából is
következik, lévén a válogatás és tel
jesség egymásnak ellentmondó fogal
mak.
Milyen is hát ez a költészet,
mit mond nekünk magyaroknak,
mit tud, ami „dunamenti identitá
48
sunk” szempontjából lényeges!? K i
indulópontom az a tény, hogy itt,
szűkebb Közép-Európánkban a lét
elsajátítási és kinyilvánítási módjai
- adott történelmi helyzet függvé
nyeként - sajátosan egyediek. En
nek érzékelése, poétikai leképzése
az antológia egészének alapvonása
- és egyben erénye. Fogalmazha
tunk úgy is: ez a költészet nem
más,
mint az akarattól független
keretek közé szorított lét tanulása.
Másként: az identitás versbe emelé
se: a személyes szabadság méltósá
gának tudata és a megélés korlátai
nak felismerése adják a versek zö
mének belső — az ellentmondásra
alapozott - dinamizmusát. ,,Én még
nem vagyok igazán itthon” ; és ,,Vég
telen termeket takarítok nap mint
nap, a te képed keresem bennük...”
- fogalmazza meg e tényt a helyen
ként K . u. K.-hangulatokat idéző,
szecessziós életérzését indázó vers
építési móddal is hangsúlyozó, ro
konszenves egyéniségű Milan Lajciak.
Ez a bizonytalansági, nyilvánvaló
an hiányérzetből táplálkozó attitűd
- aminek természetes következmé
nye a Lajciakéhoz hasonló nosztal
giák, monarchiás és első köztársasá
gi reminiszcenciák gyakori fölbukkanása - a hiány föllelésére irányu
ló vágy, hol éles körvonalakkal, hol
pasztelles színekbe oldva, majd mindenik szerzőnél föllelhető. S aho
gyan költőről költőre, versről vers
re haladunk, kezdeti sejtésünk bi
zonyossággá válik:
a hiány, amit
éreznek, sejtenek és mégsem tud
ják megnevezni, nem elsősorban az
egyéni lét pástjainak csonkultsága
miatt képződik. Voltaképpen saját
maguk teremtették: az identitás tör
ténetiségének teljes
mellőzésével.
Nyilvánvaló, hogy ennek okai
a
poézisen kívül is keresendők.
Ez
némiképp megmagyarázza, hogy a
versekben inkább csak a hiány meg
nevezésének vágya-igénye fogalma
�zódik, mintsem a megszűntetésére
irányuló akarat tör utat. Tovább bo
nyolítja a dolgot, ha az identitás
torz történelemszemlélethez kötő
dik, amely torzulás épp a valós tör
ténelmi önértékeléshez elengedhetet
len mozzanatokat igyekszik semle
gesíteni (fonák logikájú elfojtással)
- a hamis öntudat mítoszait táplál
va ezáltal. Így azután az is érthető,
ha az antológia szerzőinek zöménél
még ez a föntebb említett vágy is
tétova. Ám, míg a többiek épp csak
sejtik a létanalízis üresjáratait vagy, mint például Feldek, egysze
rűen elkerülik az ingoványos „te
repeket” - , addig Milan Rufus, a
kötet egyik legmarkánsabb szerzője
tudja: „Asztalra tenni valamit, va
lami pontosat.” (S ez nem jelenti
azt - mint majd látjuk - , hogy ami
kor kísérletet tesz rá, ne bicsaklana meg a hangja.). Elmondható hát,
hogy egy bizonyos elem kétségkí
vül hiányzik ebből a poézisből: az
egyéni és közösségi lét történelmi di
menziója. A z átlényegítés — a lét
élmény versbéli ereje - így szük
ségképpen csorbul; a poézis gyakor
ta omlik szláv borúba és fataliz
musba. Némely hermetikus voná
sokat is mutató költészetnek ez oly
kor kifejezetten javára válik - Lydia
Vadkerti-Gavornikovánál, a ponto
san, szépen verselő Pavel Koysnál,
Mikulás Kovácnál, az elomló, lágy
hangulatokat, kerék,
kissé pesszimisztikus világképpé ötvöző Jozef
Mihalkovicnál, a mediterrán sejtel
mekbe merítkező Viliam Turcánynál,
de Stefan Strázay és Daniela Hivesová verseiben vagy Ján Buzássy
Nauszikaá című ciklusában is. Másütt,
ahol a történelmi létélmény
plasztikus megjelenítésére irányuló
tudatos
törekvés
fölfedezhető jellegzetes képviselőjeként Miroslav
Váleket említhetem - a szándék
olykor szándékoltságba, hangsúlyos
didaxisba, s nem ritkán aktuálpoli-
tikai jelszavak hangoztatásába csú
szik, s mindez az egyébként kiváló
versek erős értékcsökkenését vonja
maga után. Rosszabb a helyzet, ami
kor az identitásépítő történelemél
mény „megverselése” a váleki „ur
bánus” közelítéssel szemben „népi”
ihletésű. Jellemző, ahogyan az egyéb
ként rokonszenves rufusi szemlélet
torzul e „kényes” tárgynál. Törté
nelemóra című verse a már-már gyer
meteg narodnyikizmus iskolapéldája,
a Nagy Szlovák Mítosz harminchét
soros változata a történelem háta
mögött élő, szeretnivalóan
szelíd
Szántóvető-Ő satyáról. (Olvastán a
dák harcos képe idéződik bennem,
aki olyannyira békeszerető volt, s
oly mértékben betöltötte a kultúra
teremtés vágya, hogy inkább kivo
nult a történelemből csakhogy vég
re nyugodtan építhesse mindkettőt
- történt mindez több mint kétezer
éve - , hogy azután egy transzcen
dens néptörténet misztériumjátéká
nak keretében román anyanyelvű
pásztoremberré válva, a X I-X II.
század folyamán a semmiből elénk
be toppanjon.) Rezignáltan veszem
tudomásul a szlovák ősatyák föld
jén dőzsölő „idegen kiskirályok” té
telezését is, és Bagin megállapítása
jut eszembe: „egy régi album meg
sárgult fényképeire emlékeztetnek” az
efféle sorok. Szokás manapság élet
kori hasonlatokkal élni, felnőtt vagy
kiskorú állampolgári tudatról, iroda
lomról stb. beszélni. Ehhez folya
modva azt mondhatom, hogy a '45
után induló szlovák költőnemzedé
kek irodalma, az antológia által föl
mutatott összképében olyan felnőt
tet láthatunk, aki gyermek- és ifjú
kori
frusztrációk
következtében
gondolkodási hibákat ejt.
Mert a „felnőttség” egy pillana
tig sem vonható kétségbe. S ezt nem
csak a föntebb kifogásolt jelenségek
ellenpéldái: a léthelyzet pontos ér
zékelésével ízig-vérig modern, átütő
49
�erejű, európai látókörű - érzésem
szerint a kötet legkiteljesedettebb,
legérettebb szerzője - Lubomir Fel
dek (Kelepcében), vagy a rendkí
vül rokonszenves hangú
Vojtech
Kondrót (Magyar este) és - mutatis mutandis - V álek (A szülőföld
kéz, amelyre ráborulhatsz sírva) mű
vei bizonyítják, hanem az érettség
is, az a személyiség autonóm törvé
nyeit méltóságtudattal faggató poé
tikai alapállás, amely még a gyen
gébb hangú szerzőknél is pontosan
észlelhető. Egy rosszcsengésű szóval
élve: a miénkénél sokkal „polgáro
sultabb” szemlélet, öntudat és szel
lemi magatartásforma kap teret eb
ben a költészetben, amely mindad
dig ragyogó eredményeket mutat föl,
amíg létanalízise az „itt és most”
élő személyiségre, s annak mozgás
terére irányul. S ehelyt egy kitérő
erejéig külön kell említeni a csakis
napjainkra, a hetvenes-nyolcvanas
évekre jellemző életérzést a költészet
új
lehetőségeinek
fölfedezésévelalkalmazásával kifejező, az előző
nemzedékektől elütő alkotómódsze
rekkel megverselő, fanyar, kesernyés,
ironikus hangvételű Ján Ondrust
(Epeállapot című verse a kötet egyik
legjobb műve) az eleven, lüktető, az
antológia többi költőjéhez
mérten
legtöbbet újító, nagy formátumú, erő
teljes hangú Ivan Stropkát (Most
és más szigetek) és a fojtott izzású
Daniel Heviert. Ám azokban a pil
lanatokban, amikor a személyiség
történelmi gyökereinek föltárására
50
vállalkozni, a poézis valóságos elem
zés és eredmények helyett egy torz
ideológia torz jelszavainak poétikai
kliséivé silányul. Másképpen: ezek
a költők otthon vannak önmaguk
ban, otthon vannak Európában, de
nincsenek otthon a Bagin által emlí
tett világban, nincsenek otthon a D u
na mentén. Elegánsan, fölényes tu
dással ötvözik a szlovák irodalmi
örökséget a legjobb európai költé
szeti hagyományokkal, s a bravúr ér
tékét emeli, hogy „polgárosultabb”
létre-öntudatra ösztökélő belső ere
jükből fakad. Efölötti örömünket
azonban elhomályosítja az észlelés:
a bagini mércét sem elérni, sem meg
haladni nem tudják.
Mindent összevetve: a Gyújtópont
- figyelembe véve tájékozottságunk
hiányait — alapvető jelentőségű mun
ka. Hogy kézbevehetjük, elsőül a válogatásban-szerkesztésben és a kísé
rő apparátus
(történeti áttekintés,
életrajzi-könyvészeti jegyzetek) el
készítésében hallatlanul alapos, lel
kiismeretes munkát végző Tóth Lász
lót és a fordításokkal remekelő fel
vidéki magyar és hazai költőket il
leti elismerés. Jószívvel ajánlom e
könyvet méltó figyelemre - az olva
só nyilván több lényeges vonását lát
ja majd meg, mint amennyire írá
som szűkre szabott terjedelmében
rávilágíthattam
mindenesetre a
fölfedezés öröme minden elfogulat
lan olvasónak megadatik: Európa
itt van a szomszédban!
EN D R Ő D I SZABÓ ERN Ő
�Érték és hídszerep
Szakolczay Lajos: Dunának, Oltnak
Végre a kezünkben van Szakolczay
Lajos régen várt könyve, a Dunának,
Oltnak, amely az Illyés Gyula-i „ötágú
síp” jegyében a határon túli magyar
irodalomról igyekszik egyfajta ke
resztmetszetet adni. Az utóbbira an
nál is inkább szükségünk van, mivel
Szakolczay kötete azon ritka mű
vek sorába tartozik, amelyek a cseh
szlovákiai, a jugoszláviai, a kárpát
aljai és romániai magyar irodalmon
kívül a nyugati magyar literatúráról
is ízelítőt ad, s egyáltalán nem fog
lalkozik magyarországi alkotókkal.
Szakolczay
mondja
könyvéről:. .
„tágabb lesz az általunk ismert ma
gyar irodalom, ha Cs. Szabó László
(London) esszéi, Határ Győző (Lon
don) drámakölteményei, Tűz Tamás
(Scarboro), Faludy György (Toronto),
Vitéz György (Montreal) és Fáy Fe
renc (Toronto) versei és a párizsi
Magyar Műhely alkotóinak,
Nagy
Pálnak és Papp Tibornak versképobjektjei, Borbándi Gyula (München)
és Albert Pál (Párizs) irodalomtörté
neti tanulmányai és kritikái olvasó
jukra várnak Illyés Gyula, Weöres
Sándor, Nagy László, Csoóri Sándor,
Mészöly Miklós, a romániai Kányádi
Sándor, Sütő András, Szilágyi Do
mokos, a jugoszláviai Tolnai Ottó,
Domonkos István, s a csehszlovákiai
Tőzsér Á rpád, Dobos László, Cselényi
László könyveinek társaságában”.
A fiatal, negyvenes évei elejét ta
posó kritikus, irodalomtörténész Sza
kolczay Lajos immár másfél évtizede
foglalkozik a kortárs magyar iroda
lommal, azon belül a szomszédos or
szágok magyar irodalmával. Írásai
1968-tól jelennek meg különböző la
pokban és folyóiratokban. Több köte
tet válogatott és szerkesztett: Szilá
gyi Domokos: Válogatott versek és
műfordítások (1979), Megtartó varázs
lat — Költők József Attiláról (1980),
A szarvassá változott fiú — Magyar
költők versei Bartók Béláról (1981),
Dsida Jenő: Összegyűjtött versek és
műfordítások (1983). Már a szellemi
sége és a keze nyomát viselő kötetek
is világosan példázzák Szakolczay
érdeklődési körét, etikáját: az egye
temes magyar irodalom kisugárzó
közkincsévé tenni nemcsak a határon
túli magyar irodalmat, hanem József
Attila, Bartók Béla örökségét, példá
ját is. Ezzel méltó társává válik an
nak a nemzedéknek, amely a magyar
irodalmat egyetemes egésznek tekin
ti, s akik közül elsősorban Czine Mi
hály, Pomogáts Béla, llia Mihály
szorgoskodik a határon túli magyar
irodalom magyarországi köztudatba
való beépítésén, és saját nemzedék
társai közül Görömbei Andrásnak; s
jönnek már a fiatalabbak: Zalán Ti
bor és Bertha Zoltán.
Szakolczay kötetéből az is kitűnik,
hogy legnagyobb érdeklődéssel a ro
mániai magyar irodalmat figyeli,
könyvének fele ezzel foglalkozik. Fő
alakjának Sütő Andrást tartja, A fű
szál lehajlik című fejezetben több
írásban kutatja az író erkölcsi ma
gatartásának gyökereit, megtartó ere
jének forrásait, „plebejusi együttér
zését”, s tapint rá a sütői életmű
ben meghatározó szerepet játszó fi
gyelmeztetésre: „az igazság csak ak
kor
igazság, ha
érvényesíttetik!"
(315. 1.) Sütő perszepoliszi látogatása
nyomán született útiesszéjében, a
Perzsákban évezredeket fog át. „Az
egyetemes elrendező és mindent meg
békítő, Nagy Sándor hódításaival —
írja Szakolczay — , a szuzai Nagy
Menyegző paranccsal összefogdosott
és idegen katonák által meggyalázott
asszonyaival néz farkasszemet. Fel
mentő ítéletet nem vár egyik részről
sem, de az írásból egészen jelenünkig
visszahangzó, írói-emberi etikájából
következő
tanítása örök érvényű:
Míg egy népnek titkai vannak: vég
legesen nincs meghódítva”.
Sütő Andrásról szól akkor is, ami
kor a Csillag a máglyán budapesti és
kolozsvári, illetve a Káin és Ábel ko
lozsvári e lőadásáról tudósít. Különö
sen a sütői életmű elemzésekor érez
zük, hogy Szakolczay kritikusi-irodalomtörténészi ars poeticája igen ha
sonló a nagy erdélyi alkotóéhoz: az
„itt állok, másként nem tehetek”, ná-
51
�la is korparancs. Persze mindebből
logikusan következik az is, hogy el
engedhetetlen az elődök megbecsülé
se, munkásságuk továbbvitele, tapasz
talataik megszívlelése. Ennek
leg
szebb darabja a Balogh Edgár hűsé
ge, amely alcíme szerint jellemrajzi
vonások egy portréhoz. Baloghnál is
azt kutatja — mint Sütőnél is — ,
hogy „úgy cselekedjünk, hogy meg
maradjunk”. A hajdani csehszlovákiai
Sarlós, majd a harmincas
évekbeli
romániai MADOSZ-os, aztán Magyar
Népi Szövetséges Balogh mondotta
nyílt szívvel: „úgy akarunk dolgozni,
hogy szocializmusunk ne csak szál
longó dialektika legyen, hanem ke
mény
anyanyelvűség
is”.
S eb
ből már világosan következik Szakolczay szerint: „Balogh Edgár nem
zetiségi politikája, a
Duna-völgyi
gondolatot a testvérnépek közeledé
sére fölhasználó eszmerendszere a le
nini nemzetiségi politika célkitűzése
it vallja magáénak. Először: mert a
nemzetköziséget nem nemzetek fölött
lebegő ködnek, de kinek-kinek a sa
ját nemzetében vállalt népi alkotó
munka és egyetemes emberi felelős
ség jegyében alakuló
létállapotnak
ismeri, másodszor: mert a cseh pol
gári demokráciában és az állandó vi
hara Erdélyben is megbizonyosodha
tott a hídszerep fontosságáról és hasz
náról.”
Kitűnő tanulmányban elemzi Szakolczay a hagyománytudat és folyto
nosság összefüggéseit a jugoszláviai
magyar irodalomban. Azt, hogy Szenteleky Kornél couleur locale öröksé
géből hogyan fejlődött ki
a
mai,
áramlatokban igen gazdag vajdasági
magyar literatúra, s az Új Symposion-nemzedék.
Legizgalmasabb írása a Nemzedé
kek kapcsolódása, amiben a romániai,
jugoszláviai és a csehszlovákiai ma
gyar irodalom fiatalabb generációiról
szól, illetve hasonlítja össze pályáju
kat, indulásuk azonos és eltérő körül
ményeit. Értékelésük
nehézségeinél
szerinte a lényeg: „Az egyetemes ma
gyar irodalom értéktudata még min
dig habozik, ha valamely szomszéd
ország magyar írójának kell mérleg
re tenni az életművét. Hatványozot
tabban érződik ez akkor, ha a vizsgá
landó személy a fiatalabb korosztályból
kerül ki. E zavar oka kettős: a kül
földről elég nehezen és kis példány
számban hozzánk bejövő könyvek —
tisztelet a kevés kivételnek —
még
most is csemegének számítanak,
és
gyakran még a szakemberekhez
is
52
kerülő úton jutnak el. S ha a kritika
— legtöbbször késve — föl is fedezi
értéküket, az olvasóközönséget befo
lyásoló és irányító szava — a másik
fél nem mindig jutván hozzá a köny
vekhez — süket fülekre talál. De ezen
információs bizonytalanság
mellett
van még egy nagyobb gond: a ná
lunk ,fiatal írónak’ titulált, gyakran
a negyven éven jóval felüli derék
had, generációs és egyéb értékorien
tációs problémák miatt, egyre ,fiata
lodik’, miközben a vele egyidős (vagy
nála fiatalabb) szomszéd országbeli
magyar író az adott környezetben és
értékrendben szinte már klasszikus
nak számít.” S Szakolczay nem csu
pán a néhány éve fiatalon
elhunyt
Szilágyi Domokosra gondol, hanem a
negyven év körüliekre, a hazájában
már rangot szerzett vajdasági Tolnai
Ottóra, Domonkos Istvánra,
Gion
Nándorra, az erdélyi Lászlóffy Ala
dárra, a szlovákiai Cselényi Lászlóra.
E nemzedékek a hatvanas évek elején
indultak a Forrás-sorozat, illetve
a
Symposion jegyében, a
szlovákiai
magyar irodalom új hulláma viszont
csaknem egy évtizedet késett. Rész
ben ehhez a tanulmányhoz kapcsoló
dik Szakolczay egy másik írásával,
amikor az „ötágú” magyar irodalom
legfiatalabb ágát, az alig negyedszá
zados múltra visszatekintő kárpátal
jait veszi számba. Elemzi a Kárpáti
Kalendárium 1970— 1973. között meg
jelent irodalmi melléklete it, s e lite
ratúra máig is legnagyobb alakjának,
a néhány éve elhunyt Kovács
Vil
mosnak a munkásságát, aki verseivel
és a Holnap is élünk című dokumen
tumregényével (1965) teremtett ma
radandó értékeket.
Fontos érdeme Szakolczaynak az
is, hogy kötete Ötödik ág című feje
zetében a nyugati magyar irodalom
legjelesebb alkotóira irányította fi
gyelmünket. Sajnos, ez az ág jelentős
értékei ellenére még mindig
nem
épült be kellően a hazai
szellemi
köztudatba.
Szakolczay könyvében természete
sen nem foghatta át a határon túli
magyar irodalom egészét, nem figyel
hetett valamennyi értékére, viszont
sikerült megragadnia azokat a cso
mópontjait, amelyek valamennyiünk
számára fontosak. Még az sem von
le értékükből, hogy több írása a het
venes évek legelején, immár egy év
tizede készült. Megállapításai most is
helytállóak... (Szépirodalmi)
BOTLIK JÓZSEF
�TANULMÁNY
SIM ONFFY AN D RÁS
Így hinni...
Arcképvázlat Gerelyes Endréről
Ne feledjük: a sodró lendületű hatvanas években járunk, a háború után fel
nőtt ifjúság nagy magáratalálásának évtizedében. Ez a nemvárt (és máig fel
dolgozatlan) világjelenség a maga sajátos módján felpezsdíti a fiatal magyar
értelmiség életét is. Oldódik az 1956-os sokk, ezek a gazdasági, kulturális nyi
tás első évei, Antonioni, Fellini, később Bergman jelrendszerének megértése,
a világ irodalmának szinte naprakész megismerése válik igénnyé, jönnek Wajda filmjei, a francia újhullám filmművészetben és irodalomban, Jevtusenko és
Voznyeszenszkij a mai szovjet irodalomra terelik a figyelmet. Itthon indul az
Új Írás, műhely válik az Egyetemi Színpadból, Illések, félillegálisan ugyan,
de betörnek a beatzenével, s később sikerrel megmagyarítják azt. Üldözendő
bői eltűrhetővé válik a hosszúhaj-divat, a farmer trapperjogot nyer, szűz leány
kák harmatos kebelén megjelennek az első feliratos trikók a hippimozgalom
triviálissá tett felszólításaival, s mert a leánykák nem tudnak angolul, döb
benten értesülnek arról, hogy mire szólítják fel felirataikkal az angolul tudó
kat - ha még nem késő. Mondhatni: mindez a felszín, nyugatmajmolás, mind
ezek a jelenségek azonban együtt a 62-es karibi válságot is átvészelt világ fel
nőtt ifjúságának nagy pillanata: véget ért a hidegháború. Szabad észreven
nünk, hogy a másik is ember, s mint ilyennek, gondolatai lehetnek. És egyál
talán: teret kér, követel az ifjúság. Hiszen felnőtt, szokásait, ideáit saját maga
kívánja kialakítani. A szülők első nagy megrendülése: koedukálják az iskolá
kat, kialakul a házibulik rendszere (jobb híján) a nagyobb lakásokban, a szo
cialista erkölcs fedőnév alatt visszakalauzolt viktoriánus ideálok meginognak.
Mintha Hirosima atomfelhője végleg elszállt volna a fejünk felől, mintha le
győzhetné a fiatalok természetes életösztöne, családalapító, utódokat nevelő
szándéka. (Emlékszik még valaki az ötvenes évek Özönvíz előtt című francia
filmjére? Az atompánik első művészi feldolgozására?) Albérletekben köttetnek
házasságok (a Gerelyesé is), autóstoposokkal telnek meg Közép-Európa or
szágútjai, lengyelek alszanak a lépcsőházban, és ötven zlotyból két hétig lehet
síelni Zakopane fölött, ha barátokra lel az ember.
Nyugaton és Keleten egyazon évben ér majd véget ez a forrongás: 1968ban. A világ szigorú rendje helyreáll. Az amatőr lelkesedésből Nyugaton po
zíciók és vagyonok születnek, a divatcégek felfedezik a teenagerkorosztályt,
mint a szülők pénztárcájához vezető egyik legkönnyebb utat, és mint hatalmas
felvevőpiacot. Akcelerálódik a nemi érés, a szüzesség elvesztése jelentőségét
Az előző részek az 1985/3-4. számban olvashatók. A tanulmány teljes terjedelmében a most megjelent,
Gerelyes műveit tartalmazó K i l e n c p e r c című gyűjteményes kötetben található. (Szépirodalmi Könyvkidó)
53
�veszíti, a vegyes osztályok tagjai végigpróbálgatják egymást, a mama tablettáit
lopkodva, miközben a szülök a dolog lényegéről már az övéket meghaladó
kalandokkal rendelkező gyerekeknek sem mernek beszélni, kirobban a kétes
értékű szexuális forradalom. Ami nálunk amatőr lelkesedés volt, kizártság
érzetből eredő betörési kísérlet legfeljebb, az hamarosan „profizmussá ne
mesül” , véres élet-halál harccá. Könnyűzenei bálványok és bálványutánzatok
egymást taposva jönnek és mennek a pódiumokon, szinte már minden évjárat
új eszményképet kiált ki magának, egyre vadabbat, egyre keményebbet, egy
re inkább az aszfaltkultúrára emlékeztetőt, csoporterkölcsökből kinövőt - s
lám, a nyolcvanas évekre megjelennek a zugkoncerteken az erőszak jelképei:
a náci öltözékek is.
A z Astoria előtt ballagtunk el egyszer Gerelyessel, amikor kolduló cigánycsalád jött szembe velünk. Kéregettek. Ötévesforma kislány lépdelt mögöttük
cafrangos rongyokba öltöztetve, de egyenes tartása, büszke kis tekintete elkü
lönítette őt a többiektől. „Majd te - nézett rá Gerelyes - , te majd megmuta
tod. Neked már nem lesz ilyen sorsod.” És hitt ebben. Előítéletek nélkül élt,
tehát feltételezte ugyanazt másokról is. Vajon mit szólna a főváros falain
újabban megjelenő spray-s feliratokhoz: „ Cigánymentes övezet." „Égessétek el
őket!” Árad a seholsincs, sehol sem akar lenni, és újra csak lenézett ifjúság,
amely nem tud arról, hogy már minden megtörtént egyszer, nem tudja, hogy
minden megtörténhet még egyszer, mert nem tudja, hogy emberi és állati lét
között az a kis, laza választóvonal mindig szakadni kész, s hogy a diktatúra
is emberibb rendet teremt a fékevesztett anarchiánál.
„És mit fizetnek?” - kérdezte már a hatvanas évek Egyetemi Színpadának
egyik csipkelődő produkciója is, amikor magára hagyva találta sorsát az ak
kori huszonévesek egy múló pillanatra közös jelrendszerben gondolkozó nem
zedéke, mert kinyújtott kezébe még az annyit ígért stafétabotot sem tette bele
senki. Akik átadhatták volna, megteremtett kényelmükből kihajolva, csak anynyit mondtak: „ Hiszen mindent megkaptatok.” „T i nem éheztetek”, hallottuk,
mintha nem mi lettünk volna a háborús évek, a zsíroskenyér-korszak gyerekei.
Elindult hát ki-ki valamerre jóllakni, vagy másra is éhesnek maradni, s in
kább hozzáedződni a nyomorromantika életformájához. (Ebéd helyett két új
könyv, kompromisszumok helyett lemondás.)
Első önálló éveiben Gerelyes Endre is egy szekrénybe tett matracon aludt,
huzatos albérletben. De nem ez volt a fontos, nehézségekről is csak humorral
illett beszélni, a vándorló közösség elvárásai, az, hogy valahol mégiscsak szá
mítanak rád és meghallgatják mindazokat a gondjaidat, amely sem szüleidet,
sem iskoláidat nem érdekelték, hiszen nem személy szerint figyeltek képessé
geidre, hanem az általános elvárások szűrőjén keresztül. A kérdés mindig az
volt: megfelelsz-e ezeknek az elvárásoknak. Így lett a hallgatag középiskolá
sokból társaik jellemzésében „passzív” , a humorral rendelkezőkből „komoly
talan” , és így tovább.
Gerelyes jószerivel távol maradt ezeknek az éveknek belső fortyogásaitól,
bár nem különült el tőlük, mint az „elvárható” lett volna. Hiszen ő már ki
választott, ő már a pályáján van, mi dolga irodalom alatti és környéki ön
jelölt féltehetségekkel. Jött a „mindenkihez leül egy asztalhoz” , „mindenkivel
szóbaáll korszak” ; - az okosabbak már egyetlen célra összpontosítottak, s úgy
ítélték meg, nincs elpazarolnivaló energiájuk, magyarán: nincs többé másokra
idejük. Az ifjúság nagy része már szimatolja, hogy a konszolidációt követőleg
konformizáló gazdasági reformok következnek. Tömeges a túljelentkezés a
54
�közgazdasági szakokon, elárasztják a felvételi kérelmek a bölcsészkar nyelvi
tanszékeit, s ahogy lassanként általánosan is előtérbe kerül az érdek, s az érde
keltség, vele együtt a gazdasági haszon fogalma, megrendülnek azok, akik er
kölcsi, etikai magasabbrendűségében vélték felfedezni az itt élhető élet esélyeit.
A szociális olló nyílni kezd, tisztességes úton megszerezhetetlen milliók kon
centrálódnak egy-egy kézben, s ez már nyílt titok. Legendák keringenek arról,
hogy egyes megyei, járási vezetők amolyan kiskirályokká váltak, kiépítve a
maguk hierarchikus feudális apparátusát, élve olykor-olykor a „ius amikor
kedvem szottyan noctis” jogával is. Ez a nagy reprezentációs ivászatok kora,
ilyenkor simán elintézhető minden, nem kell azt a hosszú bürokratikus utat
bejárni, ez a másodlagos-harmadlagos társadalmi elosztás korszaka, a fekete
fuvaroké, a Patyomkin-üzemeké. A hatalom lép, levált, felelősségre von, tilt
ja a reprezentációt, feliratot ragaszt az autók oldalára, hogy olvasható legyen,
milyen célra használják. . . De mintha még nem kellő eréllyel, maga is bi
zonytalankodva.
Gerelyes Endre pedig, aki ekkorra amolyan erkölcscsősz szerepbe kerül
akaratán kívül (hiszen etikáról beszél író-olvasó találkozókon is, s ezt a szót
kevesen értik), 1961-ben SZÖVOSZ-ösztöndíjat kap és Baranyi Ferenccel
együtt Jánosháza környékén szociográfiai anyagot gyűjt, emberekkel és bor
pincékkel ismerkednek. (Egyik levelében ujjongó örömmel számol be Editkének arról, hogy egy igazi, régi vágású, „tök reakciós” idős házaspárnál kaptak
szállást, akik hajlandónak mutatkoztak feltárni előtte életüket.) 1962-ben be
lép az MSZMP-be, ugyanebben az évben lesz az Írószövetség és az Irodalmi
Alap tagja is. Irigyeinek száma és csodálóinak sleppje egyre nő, s hogy ideigóráig mégis távoltartsa őket, Gerelyes újra előveszi a gimnáziumi álarcot, a
vagány gyerekét, a több menetben vitatkozóét, szellemessége olykor gyilkos
iróniába hajlik. Legszívesebben a Fiatal Művészek Klubjában tanyázik. Melocco Miklós mellszobrot készít róla, grafikusok rajzolják meg portréját. . .
Görcsösebb, felelősebb alkat annál, semhogy ne kellene szembesülnie önma
gával. Hiszen látja maga körül az önpusztító sorsokat, a megrekedt tehetsé
gek kényszerűnek előadott tisztes hallgatását. Nem a magukat megváltani kép
telenek vezére s jelképe akar lenni.
1962 szeptemberében egy év fizetés nélküli szabadságot kér és kap. Fizikai
munkásként elszegődik a badacsonytomaji bazaltbányába dolgozni. Vissza, a
kétkezi emberek egyértelmű világába. Itthon teljes a megdöbbenés. „A mű
pokol nem pokol” , hajtogatják a bölcsebbek. „Kalandvágy, feltűnési viszketegség, végképp be akar vágódni” , így mások. „Megcsömörlött, kiégett, enynyi volt benne” , legyintenek, akik addig sem tartották valami sokra, s a kor
szak csinálmányát látták benne. Mi vezeti végül is ehhez a lépéshez?
„Nemrég szörnyű felfedezésre jutottam - nyilatkozza 1962 márciusában az
Ifjú Kommunista munkatársának. - Apám vasutas volt, pályamunkás, s ka
masz-fejjel minden nyáron munkásokkal együtt dolgoztam. Magamba szívtam
minden gondolatukat, égetett engem is a nap, vert az cső. Aztán, amikor már
kezdtek megjelenni az első írásaim, megint közéjük mentem. Nem pályamun
kásokhoz, hanem egy mátrai erdőgazdaságba. Bolond fejjel úgy indultam, hogy
most majd én, az Író, nagy Í-vel, élményt gyűjtök közöttük! Szörnyű volt a
megdöbbenés: én már nem vagyok a régi, s ők sem hiszik el nekem, hogy
hozzájuk tartozom. Erővel le kellett vetkőznöm felvett »írói allűrjeimet«, szo
kásaimat, mozgásomat, hogy megint teljes szívvel befogadjanak!”
55
�Ennek akar hát utánajárni? Arra vágyik, hogy ismét befogadják? Hogy ha
velük együtt töri a követ, akkor így kiáltanak majd fel: - Ez ám az író! Vagy azoknak lenne igazuk, akik tudathasadásos állapot kialakulását sejtik
ebben a lépésében? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy nem olyan lo
gika szerint gondolkozik, mint a sima karrieristák legtöbbje. Szüksége van er
re az egy évre, végig akarja gondolni meglódult sorsát, és ott kezdi a kőbá
nyában, az egyértelmű, mese nincs fizikai erőfeszítésnél. És hát: „Mindig is
vonzódtam a veszélyes helyzetekhez.”
Végül a Vakáció című novella születik meg az alig több mint egy hónapos
kőfejtői kirándulásból. A sorok között megérezni a felismerést: kátyúba fu
tott a hősi vállalkozás. Munkájukat végző, házukat építgető embereket talált
Gerelyes, akik a szemébe nevettek, ha ő a hőst látta meg bennük. Nem volt
ínyükre. Teszik a dolgukat és kész. A kőbánya munkát ad, ha nehezet is.
Czanga, a robbantómester sem hajlandó meglátni önmagában az életét nap
mint nap kockára tevő, rettenthetetlen bajnokot. „Hát, más, mint a csillézés
- mondja. - Nem nagyon gondolok rá. Ha arra járna az eszem, nem is mer
nék hozzákezdeni.”
Gerelyes (ez alatt a kihagyott tanév alatt) végül is albérletében elbújva,
Editkére támaszkodva megírja második kötetét, a Töprengés az éjszakárólt,
benne a „morbid” írásokkal (Töprengés az éjszakáról, Kések között) és egy
vallomás erejű esszével, az Így írnivel, ahol ő veszi bonckés alá saját magát
és - újabb ellenségeket szerezve - a vele egyidőben indult pályatársak néme
lyikét.
1963-ban, az enyhülés egyik első jeleként fiatal művészcsapat jár Olaszor
szágban, köztük Gerelyes Endre is. Még ugyanabban az évben rangos íródele
gációval Franciaországba küldik. Olaszország a boldog kitörés-kitárulkozás
öröme, amolyan „meghódítjuk Olaszországot” akció. Sok más fiatallal együtt
ő is először jár nyugaton.
Franciaország szembesíti önmagával. Ez az út megméretés, s az a kultúr
politika számára is. A disszidensek még disszidensek, és nem „nyugatra sza
kadtak” , a kölcsönös tolerancia esetleges, nem lehet építeni rá. Gerelyes ta
lálkozik egykori gimnáziumi osztálytársával, az akkor már Magyar Műhely
címmel lapot szervező Nagy Pállal. Jómagam beszéltem aztán erről az útjáról
Gerelyes Bandival is, később Nagy Pállal Párizsban, de mindketten kitértek
a konkrét válasz elől. Nagy vita lehetett köztük is, talán a fogalmak alap
vető tisztázása zajlott, önigazolásokkal elegyen. Mintha bizonyos fokú toleran
cia Nagy Pálék részéről mutatkozott volna inkább, de elképzelhető, hogy ezt
az érzést az idő múlása kelti bennem, s éppenhogy fordítva volt. Gerelyes sze
mélyében a legfrissebb magyar irodalom ekkor szembesült először a nyugat
európai kultúrfölénnyel. Akkor még, érezhetően, terméktelenül.
Éppen fizetés nélküli szabadságának végét tölti, amikor megkeresi Vajda
László professzor a szegedi főiskoláról, és felkéri, hogy pályázza meg az in
tézmény egyik megüresedett adjunktusi állását. Gerelyesnek megint angyala
van, hiszen, mint a Vakáció bevezető soraiban írja, az általános iskolai tanári
pályát már terhesnek, második vonalban levőnek érezte, tartott tőle, hogy te
hetsége belefullad a pedagógusproblémákba. Megpályázza hát és elnyeri az
állást. Így kezdődik el „cigányélet-korszaka” : a hét négy napján itthon, három
nap Szegeden. Mindenütt otthon vágyott lenni s most rá kell jönnie: újra
nincs sehol sem otthon. De mint minden újrakezdéskor, most is nagy terveket
forgat fejében: amolyan irodalmi központot akar szervezni Szegedre, a Juhász
56
�Gyula Pedagógiai Főiskola köré. Sorra hívja meg barátait szemináriumot tar
tani, író-olvasó találkozókra. Tanítványai szeretik, mert fiatal, kamaszos, ért a
nyelvükön, tud amolyan irányító primus inter pares lenni közöttük.
Beadott lakásigénylésük alapján, végre szövetkezeti lakáshoz jutnak az épülő
lágymányosi lakótelepen. 1964-ben Gábor Andor-díj, két megjelent novelláskötet után. Újra csak pályán tartó, s immár nyugodtabb élet- és munkakörül
ményeket ígérő tények.
Kitartó hívei támadnak a kritikusok között is: B. Nagy László, Erki Edit,
Farkas László.
1964-ben Edit, aki francia szakos tanár, Párizsban jár. Bandinak egy rugós
bicskát hoz ajándékba. Korábban a többiek Itáliából hoztak haza ilyeneket, fe
ledve, hogy a rugós „csakli” tiltott szerszám nálunk. Bandinak akkor már nem
tellett valahogy rá. Most megkapta. Öröme, mint mindig, naiv és kamaszos,
úton-útfélen elbüszkélkedik vele. Fegyvere van.
Utazik le Szegedre, az állomáson taxiba vágja magát, bemondja szállása cí
mét, s mert hallott az akkoriban elszaporodó taxisrablásokról, előveszi a kést,
megmutatja a sofőrnek, ki is csettinti a pengéjét. „M it tenne, ha én most ma
gára fognám ezt, és ezt, meg azt követelném?” - kérdi nevetve. De a sofőr
nem nevet. Nem örül Gerelyes rugós késének. Gázt ad, és a rendőrségre hajt.
Ott átadja a felháborodva tiltakozó Gerelyest, mint olyan „egyént” , aki kés
sel támadt rá. A rendőrök sem nevetnek a „tanár úr” tréfáján. Vizsgálat in
dul. Hiába ismerik már Szegeden, hiába főiskolai tanár, aki talán nem szokott
taxisokat fosztogatni, hiába „etikus lény” , mint író, nincs mentség. Az appa
rátus beindul.
Amikor Gerelyes ezt megtudja, első dolga felmondani tanári állását, hogy
legalább a főiskolát ne hozza rossz hírbe. Felmondását minden további nélkül
elfogadják.
A vád: fegyveres támadást akart végrehajtani hivatalos személy ellen, aki
ezt élete kockáztatásával megakadályozta. Tárgyalás első- és másodfokon,
már-már úgy látszik, hogy végül is semmit sem lehet bizonyítani, de hát a
rendőrség továbbította az ügyet, az ország közvéleménye fel van háborodva
a taxisokat nyom nélkül kifosztó és nem egy esetben meg is gyilkoló bűntettek
miatt, ilyen váddal nem lehet szélnek ereszteni senkit sem. Példát kell sta
tuálni, ezzel is megnyugtatva a közvéleményt. S lőn. Végeredmény: pénzbün
tetés és kényszerelvonó-kúra a Lipótmezőn.
Újra vad legendák kapnak szárnyra, biztosat senki sem tud.
Gerelyes erkölcsi halott.
Arra kényszerül, hogy életében először házaljon: valamiféle álláslehetőséget
keres. De mintha sohasem ismerték volna. Az ellendrukkerek újjonganak, a ha
verok és cimborák zavartan elkerülik.
Végül (T. D. segítségével) sikerül havi ezerforintos szerződést kapnia az
Új Írásnál. Az akkor meghirdetett novellapályázat hatalmas anyagát olvassa.
Szerződését negyedévenként újítják meg. De amint átrágta magát a kézirat
halmon, közlik vele, hogy helyét átadták az Új Í rásnál másnak, így nem tud
ják azt megújítani.
Egy ideig kegyelemkenyéren él az Esti Hírlapnál, majd az Építőelem című
üzemi laphoz kerül. Haláláig ott dolgozik.
És ez már nem a „műpokol” . Most már kétségei támadnak neki magának is,
csakugyan benne van-e a ráolvasott, belédiktált démon, tigris, Káin - benne,
aki még Ábelnek is játékos, nagyvonalú szeretett volna lenni. Továbbra is
57
�játssza - ha sikerül - az „eh, mindegy, ilyen az élet” vagányát, de már nem
tudja leplezni meghasonlottságát. Azok, akik kitartottak mellette, most félte
ni kezdik, vigasztalják - de köszöni, ebből megint nem kér.
Összeszedi magát, és keményen dolgozik Káin-Ábel ciklusán.
B. Nagy néhány éve még szemére veti, hogy az általa képviselt provincia
lizmus is lehet teljes világ ugyan, de az „atomhalál” -ra nem lehet egy eh
hel legyinteni. Most már rádöbben Gerelyes, hogy az egész emberiség tudathasadásban él. Kínlódik, akárcsak ő, kamasz lélekkel és felnőtt súlyokkal a
Káinok vagyunk-e vagy Ábelek kérdéskörével, rárakódott hazugságok terhe
alatt az önpusztító lehetőség Damoklész-kardjával feje fölött, és még mindig
sötétben, még mindig félvakon tapogatózva.
1967-ben megjelenik a K i vagy te? - Ábel! című kötete a hiányos, nem be
fejezett címadó ciklussal és kisebb írások gyűjteményével. Visszhangja alig
van.
Ebben a pillanatban úgy látszik: Gerelyes Endre, az az intelligens vadem
ber, akit megettek a hittérítő kannibálok.
3.
„Lemondva a királyi trónról, és tudva azt, hogy ezzel a ténnyel milyen ne
héz helyzet elé állítom részben saját magam, részben a hozzám hűséges alatt
valókat, csak egyetlen lehetőségem van: ezeket a sokat szidott nőket, akik
részben megszültek, akik részben felneveltek, akik életemben mellettem vol
tak, kiveszem a kard törvénye alól. Ők éljenek csak tovább. Harcba megyünk
most, és senki sem tudhatja, hogy onnan visszatérek-e vagy sem. Ezért hát ők
fogadják köszöntésemet, tudják meg, hogy nagyon szerettem őket. Ha vissza
jövök, ha élve visszakerülök, akkor boldogan ölelem őket magamhoz, ha meg
nem kerülök vissza, akkor azt is tudják meg, hogy egy játékos, jókedvű és
bátor ember halt meg.” ( 1968 őszén)
Aztán: „ ...a k ik tudják, hogy milyen fájdalommal jár az ideggyulladás,
azoknak fölösleges ecsetelni, akik pedig nem tudják, azoknak őszintén kí
vánom,
hogy e téren
maradjanak
halálukig
boldog
tudatlanság
ban. Én sajnos megtudtam, mert mindkét lábamban körülbelül combközépig úgy éreztem, hogy valami disznó, szadista hóhér a csontok és izmok
közé parazsat helyezett” - írja Változnak az idők című visszaemlékezés-töre
dékében. A Honvéd Kórházba kerül. Itt a vizsgálatok során azt is megálla
pítják, hogy Gerelyes Endrének előrehaladott májzsugora van. Ez a folyamat,
mint köztudott, megállítható, de nem gyógyítható.
Harminchárom évesen, felsistergő indulás, igazi és műcsatározások után, hí
veket és ellenfeleket szerezve, három vékony, de sikeres és mindenkit állásfoglalásra késztető kötet után Gerelyes Endre szemben találja magát az igazi
ellenféllel, a halállal.
És legyőzi.
A barátja voltam, tudtam, hogy így lesz. Ezért nevettem ott, a kórház lép
csőfordulójából visszanézve rá - huszonhét évesen. Bátorító nevetés volt az,
legyőzhetetlennek hitt ifjúságunk nevetése. Gerelyes nem tudhatta, hogy a ká
véházakban már temetik, már leírták. Hozzám is azzal szaladt fel Cs. V. fia
tal író, hogy: „Ha még életben akarod látni, menj be hozzá, haldoklik.”
„Kiültem a folyosóra, cigarettáztam, eljöttek meglátogatni a barátaim, s
természetes, hogy jókedvűek, gondtalan fecsegők voltunk valamennyien. Egyet
58
�len keserű pillanatom akadt: amikor felálltak, hogy elbúcsúzzanak, elkísértem
őket a folyosóról nyíló lépcsőházajtóig. Számomra ez a nyolc-tíz méter a kí
nok útja volt, mindkét lábam fájt, mintha parázs lenne a bőröm alatt, s hogy
a rájuk nehezedő kínt enyhítsem, s megőrizzem az udvariasság és méltóság lát
szatát, istenem, hogy megőrizzem a mosolyt az arcomon, belekapaszkodtam a
falba. Egyikük rám nézett, s okos, intelligens, vékony arcára óhatatlanul és
védtelenül ráköltözött a nevetés. Nevetett rajtam, aki megmarkolta a sima fa
lat, mert támaszra volt szükségem, pontosabban nem is rajtam, hanem az em
beri léten, a legyőzhető és oly könnyen megtörhető emberi testen - az ő tes
tén is -, a vak sors e törékeny játékszerén.”
Ma már - negyvenkét évesen - nem nevetnék. Sem bátorítólag, sem kajá
nul, sem a test esendőségén. Mert „mintha kivégzőosztag előtt állna nemzedé
künk. Hallom a dörrenéseket, s látom, hogyan zuhannak a földre fiatalon vagy
sudár férfikorukban. Hirtelenjében: Soós Imre, Sarkadi, Váci Mihály, Darázs
Endre, Gerelyes, B. Nagy László, Kamondy László, Szabó István, Demény
Ottó, Simon István, Latinovits, Szilágyi Domokos, Kondor Béla, Kormos Ist
ván, Nagy László jut eszembe” - írja Tóth Bálint 1980 januárjában. Ami ne
ki nemzedéke, nekem irodalmi fivéreim sora, azoké, akik szerettek és elfogad
tak.
Gerelyes akkor legyőzi a halált, s ez már nem megbocsátható. A legtöbben
„leírják” , elfordulnak tőle. „Gerelyest nem lehet vállalni” - hallom. Akik sze
rették és becsülték, érdeklődnek felőle, üzennek, keresik. Jellemző erre a gesz
tusra Faragó Vilmos Megidézett novellisták című írásának néhány sora az
Élet és Irodalomban: „Kilenc hónappal ezelőtt megrángattam egy harangkötelet: »Baj van a magyar novellával.« ( . . . ) Felsoroltam a tüneteket: kevés a
jó novella, sok a rossz, kevés az újat hozó novellista, sok az önismétlő. Meg
kérdeztem: hol vannak a fiatal reménységek? Hol van Gerelyes Endre? Azóta
többször elismételte, hogy táviratozni akart a címemre: »Itt vagyok a lágymá
nyosi bisztróban. Ha nem hiszed, győződj meg róla!« Tudtam, hogy ott van.”
Igen, ott, vagy közeli lakásán találkozott barátaival, akik néhanapján félve
felkeresték. Miért félve? Egyszerűen azért, hogy az összejövetel ne váljék újra
vad italozássá, maradjon meg az okosan és türelemmel szerető Editke mércéi
szintjén - meg hát azért is, mert aki akarta, tudhatta, hogy Gerelyes nagyobb
lélegzetű munkán dolgozik. Zrínyiről ír.
És csakugyan: mintha jót tett volna Gerelyesnek, hogy eltakarodott feje
felől az irodalmi élet habzása, lármája, suttogásai. Sohasem volt nagy véle
ménnyel a dologról: „A Belvárosi Kávéház nénikéinek és öregurainak délutáni
tereferéje, aszkéta szerzetesek lakonikus eszmecseréje az irodalmi élet hangyabolyához képest. Minden szándék és vélemény, minden kimondott vagy leírt
szó más akusztikát kap, minden gesztus torzul abban a kiscserkészek játékát
idéző riadóláncban, abban a fülbe duruzsoló ájtatosságban, amely szerteszét fo
lyik. Száll az ének szájról szájra... »Mondják. hogy mondta«.” (Vakáció)
Nyilvánvaló: ha ő nem kell, neki miért hiányozzék ez a boszorkánykony
ha? S akik - úgymond - csalódtak benne? A „láttuk előre” , „nem ezt vártuk
tőle” urak? Joggal mondhatta: ő sohasem kért tőlük semmit. Büszkébb volt
annál, semhogy megtegye. Élt a lehetőségeivel, de sorsát irányítani nem na
gyon hagyta. Kibukott a neki szánt öntőformából. S hogy lefelé? Ugyan ké
rem, lent is emberek vanak, sőt. .. És őt, az írót mániákusan az ember érde
kelte. Hogy ez az ember társadalmilag meghatározott? Legyen, ha jellemző
rá. Mert hát ebben az időben nagyon mérgesen néztek arra, aki állandónak
59
�fogta fel az emberi természetet, s arról írt, ami „általánosan emberi” . (Ne fe
ledjük: ezekben az években indulnak be néhány nagyvállalat bevonásával a
gazdasági reformkísérletek, s ezekből Gerelyes az üzemi lapnál annyit lát meg,
hogy a gyár vezetői hatalmas nyereségrészesedést vágnak zsebre, miközben új
ra az jár pórul, aki az anyagi javakat kétkezi munkájával megtermeli: a mun
kás. Kiáltani nem kiálthat, mert nincs még fórum, amely hitelt adna szavai
nak. „Átmeneti korszakban élünk” , hallottuk megannyiszor. Az átmenet ebben
a pillanatban úgy nézett ki, hogy a vállalatvezetés ízlelgette a szavakat: „anya
gi érdekeltség” , „differenciált bérezés” , „részesedni a vállalat hasznából” stb.,
de ezt egyelőre még csak önmagukra értették, lent, a hatalmon levő munkásosztályban továbbra is az „öntudat csatái” zajlottak.) Mélytengeri áramlatok
indulnak el a felszíni mozgások mélyén, Gerelyes figyel, s ha nem is írhat meg
mindent azonnal és a riport vagy a szociográfia áttétel nélküli módszerével,
figyel, összegez. Vagabund társaság- és irodalomszervező életmódja után vég
re írói létet él. Töpreng, szemlélődik - eddig csak rövid korszakait lehetett
jellemezni ezzel a magatartással.
Maradt, s egyre nőtt azonban egy másik gondja. Családja egyre riasz
tóbb híreket kapott róla, egyre kevésbé felelt meg az útjára bocsátó otthoni,
szűkebb világ elvárásainak. Már nem volt „tanár úr”, bírósági eljárás folyt
ellene, legendáinak torzított változatai eljutottak haza is, amolyan soha meg
nem térő tékozló fiú lett belőle. Lám, mondhatták, most is a halálán volt, s
beteg maradt a májával. Bandi viszont értük aggódik, velük perel újra, mert
otthonról sem érkeznek jó hírek. Öccse nem találja a helyét, teng-leng a vi
lágban, keményen iszik, a szülők egyre jobban kétségbeesnek, azt érzik, hogy
két felnőtt fiuk ellenére támasz nélkül maradtak öregségükre ebben az érthe
tetlen, zaklatott világban.
1967-ben Gerelyes Endre váratlan hírrel lepte meg barátait a Badacsony
étteremben. Közölte, hogy telket vesz, és oda majd házat épít. Hívei elszörnyedtek: a telek-kisház világkép a kispolgári erkölcsi fertő netovábbjának szá
mított akkor. Amikor Bandi azt is elárulta, hogy a Zrínyi-könyv honoráriumá
ból pedig egy használt Trabantra spekulál, akkor már mindenki tudta, hogy
totális nagy átverésről van szó. A Duna menti Sződligeten azonban akkor már
megvették Gerelyesék az akkori árfolyamon is olcsó telket, és Bandi építkezni
készült. Talán újra eluralkodik rajta a génjeiben hordott szégyenérzet: ő itt
vitázik, perel, novellák írásával lopja a napot, éhenkórász világmegváltók te
kintik apostoluknak. S hiába törte a követ a Badacsonyban, hiába irtotta az
erdőt a Mátrában, hiába nevelt fel évfolyamokat az iskolában, már szembe kel
lett néznie a halállal, anélkül, hogy felmutatott volna valami kézzel foghatót.
Kell, hogy legyen egy sarka a világnak, amelyet ő teremtett a maga képére és
hasonlatosságára, olyan erőfeszítésre van szükség immár, amelynek látható
eredménye van.
Reméli, hogy ez majd otthoni szájízeknek is megfelel, házépítő törekvése
csendesíti majd a családi meg nem értés viharait. Ilyen előzmények után szü
letik meg alábbi levele, amelyet azért is másolok ide, mert egyben Bandi verhetetlenségének és örökös megújulni tudásának fényes bizonyítéka. (Nem sok
kal azután írja, hogy kikerült a kórházból.)
„Kedves Anyu, Apu, Ö csi, Nagypapa!
Harmincharmadik évemben járok, eléggé régen nem találkoztunk, úgy érzem,
jogom van elmondani, illetve megkérdezni egy pár dolgot. Ti tudjátok a leg
jobban, hogy én tisztában vagyok azzal, hogy mennyi bánaton, rossz anyagi
60
�helyzeten, rossz éveken mentetek keresztül, és ennek ellenére megálltatok a
helyeteket és két gyereket neveltetek föl. Ezek nagy érdemek. Csak tudjátok,
észre kéne venni, hogy közben felnőttem én is - Isten a tanúm, akiben egyéb
ként nem hiszek
hogy nehéz verekedések voltak. Valamiképpen oda jutot
tam, ahol most vagyok. Mindannyiótokat szelíd és tisztességes embernek is
mertelek, hiszen soha nem bántottatok, nem vertetek engem. Most azt nem
értem, miért távolodunk el egymástól.
Emlékszel-e, Apu, hogy amikor egy novemberi reggelen gyalogoltam be Tar
jánba, rövid nadrágom volt, nagyon fáztam, találkoztunk a temető előtt. Te
akkor megsimogattad a nyakamat, és azt mondtad, hogy »Kisfiam, én is
fázom«. Miért nem álltok mellettünk? É n rátettem az életemnek egy részét ar
ra, hogy nyugalmat és boldogságot teremtsek azok között az emberek között,
akiket a legjobban szeretek a világon, és meg fogom teremteni ezt a nyugal
mat és boldogságot akkor is, ha Te és Anyósom nem akarjátok.
Azt hiszem, nem vagyok rossz ember, és talán rossz gyerek sem voltam. Ti
döntsétek most el, hogy viselkedtek, rajtatok is múlik, rengeteg problémánk
van, amiben ti nem osztoztatok soha. Én osztozni kívánok a Ti problémáitok
ban, mivel a Szüleink vagytok. Segíteni akarok Nektek, amennyire tőlem telik.
Világhírű író akarok lenni. Nem tudok belemenni családi vitákba, problé
mákba, ostobaságokba, mert ez hátráltat. Közeledjetek Ti, mert higgyétek el,
Nektek jó lesz, nekem pedig hasznos.
Tudnotok kell azt, hogy mi ketten olyan »hajtásban« veszünk most
részt,
hogy felépüljön az a kis ház, amelyet el sem tudtok képzelni. Editke külön
órákat vállal - naponta 8 órát is tanít - , én másnaponként járok ki Sződligetre,
hogy a pénz és az alapozás egyszerre legyen együtt. Sokat ástunk már, mál
nát, epret, meg egy csomó dolgot már elültettünk. E l sem tudjátok képzelni,
hogy mit kellett dolgozni eddig - a tavaly nyári kétméteres gaz kiirtásától a
mai tarackfű felásásáig, a sóder meg a salak megszerzéséig, és még vár ránk
a kút kipucolása is. A betontető szerkezet kivételével M IN D EN anyag meg
van - most április második felében elkezdjük építeni ezt a házat. Nagyon kér
lek Benneteket, ha tudtok, akkor feltétlen gyertek segíteni, mert azt szeret
ném, ha a Ti kezetek nyoma is benne lenne ebben a telekben és a házban.
Szeretném Nektek megmutatni, hogy milyen szép a Duna, és azt szeretném,
hogy ha nyaranta ott pihennétek egy-két hetet, úgy éreznétek, hogy otthon
vagytok. Képzeljétek, vannak ásóink, meg lapátunk, meg gereblyénk, holnap
fogunk meszet oltani. Ha van időtök és energiátok, hogy április végén vagy
májusban gyertek nekünk segíteni, írjatok. ( . . . ) Bandi.”
Gerelyes sátrat ver a telken, és elkezdődik a nagy építkezés. A családi se
gítség végül is szórványos, majd elmarad. Mégis ezek Gerelyes legfelhőtle
nebb napjai. Tekintete újra sugárzik a fényképeken, szerszámaival, téglaraká
sai mögé állva fotóztatja magát, s közben írja a kis ház történetét, heroikus
erőfeszítéssé nagyítva az építkezés buktatóit, tragédiák lehetséges bekövetkez
tét látva meg a sóderszállító autó szélvédőjére felpattanó kavicsban, a geren
dák beemelésénél. . . Végül is elkészül a kis ház és a Kis Ház ciklus is. Ér
zésem szerint laza bemelegítő mozgások ezek az írások a nagy téli munkála
tokhoz, a Zrínyi-drámához, regényhez.
Időnként be-bejár az Írószövetség vitáira, egyszer fel is szólal. Megjegyez
tem ezt a felszólalását, mert ő volt az egyetlen, aki írói terveiről szólt. A Zrí
nyi-könyv megírásának ábrázolási gondjairól kezdett beszélni, s hogy mennyi
re elfeledve, homályban tartjuk ezt a nagy alkotót, akiben ő elődjét fedezte
61
�fel, a harcos helytállás nagy tu d ó ját... Mondta volna, de leintették: ez nem
ide tartozik most. Volt, aki nevetett. S ez nem bátorító nevetés volt. Bandi
megértette a helyzetet, megköszönte a türelmet, és leült. Aztán a szünetben
hazament. Nem állt szóba senkivel sem. Ment vissza Zrínyihez és a kis házhoz.
1971. június 7-én kislánya született, kis Editke. Családja volt immár. S a
kislány szép, egészséges. Tudtam, hogy fél a gyerektől. Kezdetben azzal magyarázgatta, hogy írónak nem lenne szabad gyerekeket nemzenie, mert az apa
írói nagysága majd életre szóló kisebbrendűségi érzést ültet el az utódokban.
De valahogy nem hallatszott hitelesnek és meggyőzőnek ez az érvelés, éppen
Banditól. Valójában családi vonalon öröklődő génhibától félt, hátha tigriseit
is tovább adja, s övéhez hasonló, szorongásos vergődésekbe kényszerített gye
rekek veszik majd körül, akik hiába várják majd tőle a megváltó feloldozást.
Aggodalmai most egycsapásra elmúltak. S hogy mennyire így van, mi sem
mutatja jobban annál, hogy félretéve összes addigi vívódásait, két hónap alatt
megírja az Isten veled, Lancelot!-ot. Addigi énjének terheit ledobja, mint egy
használt kabátot, rálát önmagára. Meztelen, de nem kard nélküli állapot. Az
a Gerelyes Endre, aki a Lancelotot írja, már nem maga Lancelot. Aki addig
volt, míg kislánya meg nem született, az a naiv, a világ skizofréniáját is ma
gába rokonító lélek, az Lancelot-Gerelyes. Valójában népmesei hős (hiába a
kelta mondavilág), amolyan legkisebb fiú ő, aki elindul a királylány kedvéért,
hogy legyőzze a sárkányt. Én torzulnék? - kiáltja a regény. - Azok torzak,
akik játszanak velem, akik görcsökbe kergetnek, akik élveboncolást végeznek
rajtam, akik az agyamban matatnak, mielőtt eldöntik, hogy vállon vereget
hetnek-e vagy sem. Lancelot esetében ezt a lényeget mondhatjuk most már
többes szám első személyében is. A regény legfontosabb felismerése és pél
dázata: ha a forradalom jogos, akkor etikusnak és tisztának kell lennie, vagy
pedig nincs egyetlen forradalom, hiszen a hatalom újra és újra deformálódik,
s ortodoxszá válik saját konszolidációjában. Csak az etikus tisztaságú forra
dalmak - és forradalmárok - sorozata tisztogathatja, miközben egyre felké
szültebb Lancelotoknak kell jönniük ahhoz, hogy az a bizonyos „szervileg ép
erkölcsű ember” eszmény maradhasson.
„ . . . igaz, hogy a Sárkány, akit Lancelot megkeresett, s akivel megvívott,
s akit - kölcsönösen egymás vesztét okozva - legyőzött, elpusztult ugyan, de
nem ő volt e bestiális fajzat egyetlen képviselője. S én személy és hely sze
rint is tudom, hol élnek és uralkodnak még ma is ezek a Sárkányok. Elpusz
tításuk azonban nem az én dolgom immár, hiszen az, akivé az évek során vál
tam, boldogan és habozás nélkül csatlakozna egy újabb küzdelemhez, de e harc
megindításához MINDIG L A N C E L O T kell! S most nem látom Lancelotot.
Visszatérve még a Sárkány avagy a Sárkányok természetrajzához, s hatal
muk természetének ismertetéséhez, említettem már, hogy általában sokáig ül
nek bitorolt trónjukon. Két ok miatt. Minden egyes esetben valamely hatal
mas gondolatra, avagy egy hatalmas ősre hivatkoznak, s állításuk szerint e
hatalmas gondolat vagy ős emlékét ők, és csakis egyedül ők őrzik méltókép
pen. Ez az aljas ostobaság egyetlen pillanat alatt átléphető és letaposható,
hogyha. . .
Rengeteg „hogyha” sorakozik itt fel. Csakis akkor és az ismeri fel, aki a
gyűlöletnek a szép. az emberhez egyedül méltó magas és szentséges változatát
ismeri, aki alku nélkül követeli a szabadságot, aki nevet a pénz és a penge
másokat gúzsba kötő hatalmasságán, és szabadságának, biztosítékát a többiek
szabadságában látja, aki a halálnak csak méltatlan formájától retteg, aki kép
62
�telen élni az igazságos küzdelem ténye és folyamata nélkül, aki csupáncsak
attól fél, hogy tudtán vagy akaratán kívül, valami aljasságot segít vagy kö
vet el; aki lelkében olyan romlatlan, bátor és vidám, mint az a férfi volt, akit
ma Lancelotnak nevezünk.”
Pénz és penge között élünk azóta is. Gerelyes Endre ismerte az embert, de
nem ismerte fel lehetőségeinek határait. Az új Lancelot, akit várt, s aki ő le
hetett volna, ha még egy élete van még (vagy már) nem e világra való alkat.
A totális fegyverkezés atomkorszakával, az emberi méltóság és értékrend el
vesztésével Gerelyes nem tudott volna mit kezdeni.
A küzdő ember erkölcsiségét hagyta ránk, azt az intést, hogy a harc nem
lehet soha emberhez méltatlan. S a reményt, hogy egy jobb korszak egészsé
gesebb gondolkodású ifjúsága rátalál majd benne egyik példaképére.
A kis ház mellé még egy sufnit kívánt húzni, hogy a szerszámoknak, barkácsműhelynek külön helye lehessen. Teherautóval szállították ki ehhez a prespánlemezeket. Ment Editke is a kétéves Kisedittel, de vele már
szombaton
haza kellett érni Lágymányosra. Bandi maradt, hogy elrendezgesse a dolgo
kat, aztán a vasárnap esti vonattal hazautazott. Fáradt volt a rakodástól, hajla
mos volt arra, hogy megerőltesse magát. Előző nap néhány üveg sört megivott
a szállítókkal, aznap talán, ha egy-két fröccsöt, hamisnak kell mondanunk te
hát a legendát, miszerint „részegen elaludt” útközben. De elaludt, s nem vette
észre, hogy a szerelvény már bent áll a Nyugatiban. Amikor felriadt, már üres
volt a kocsi. Leszállt, és akkor a kalauz, vagy valaki, akinek az volt a dolga,
hogy becsapkodja a nyitva hagyott ajtókat, rávágta azt az éppen lelépni ké
szülő Gerelyesre. Ilyenkor a küszöb, amely nyitott állapotban lépcsőfokként szol
gál, előbbre csúszik, s együtt záródik a vonatajtóval. Gerelyes hátbatalálva bu
kott ki az ajtónyíláson, fejjel a peron kövezetére. Eszméletét vesztette. Kihív
ták a mentőket, bevitték a Szobi utcai baleseti kórházba, ott elsősegélyt ka
pott. Az éjjelt bent töltötte, aztán saját felelősségére hazaengedték, bekötött
fejjel. Másnap rosszullétek, hányingerek, időnként zavarosan beszél. Aznap K.
úr, akihez Edit elmegy, s aki az újságírók ottani körzeti orvosa, nem hajlandó
megnézni. Már nem ér rá, majd ünnep (április 4.) után. Minden könyörgés és
orvosi etikára történő hivatkozás hiábavaló, K. úrnak már programja lehet.
Negyedikén szaporodnak a rosszullétek, Bandi félrebeszél. Ötödikén visszavillamosoznak a Szobi utcába, ahol agyröntgent csinálnak. Látszatagyröntgent.
Ugyanis áramszünet van, nincs feszültség a gépben. Ezt ott Edit füle hallatá
ra meg is tárgyalják, ahogy azt is, hogy „azért meg lehet próbálni” . Látszatagyröntgen készül tehát, s ez természetesen negatív. Orvos is kérdezgeti Ge
relyest (hányadika van? stb.), ő mindenre szépen megfelel. Az orvos meg
nyugtató válaszának lényege: sok ilyen esettel találkozott már, menjenek szé
pen haza, majd kialussza az enyhe agyrázkódást.
Ötödikén este írja le Gerelyes Endre életének utolsó néhány sorát a Zrínyikönyv (Jó sors...) végére: „A z idegkimerültség vagy idegösszeroppanás nem
jár szükségszerűen együtt a fizikai elgyengüléssel. Zrínyi pedig, aki ifjú korá
ban és férfikorában is lóhoz, harchoz, kardhoz szokott, aligha merült ki anynyira, hogy egy nyavalyás vaddisznó megölhesse! Azt hiszem, elege volt min
denből (családi viszályok, politika stb.). Harcra született, és mert nem en
gedték harcolni úgy, ahogy ő akart, és - a történelem igazolja, hogy igaz is
volt - más út számára nem kínálkozott. Valószínű, hogy nem adta meg ma
gát a vadkannak, de az is valószínű, hogy nem küzdött eléggé intenzíven.
- Mindegy - mondotta magában - vagy itt végzem, vagy megörülök.
63
�A z előbbit választotta.
1664. november tizennyolcadikán erőszakos halált halt.”
1973. április hatodikán Gerelyes Endre halt erőszakos halált a műtőasz
talon. Azzal a vérömlennyel, amit akkor végre megpróbáltak műtéttel leszívni
agyáról, öt napon át senki sem foglalkozott komolyan. A baleseti
statisztiká
val annál inkább: három hetes (utólagos) vizsgálat kellett ahhoz, hogy a Nyu
gati pályaudvari balesetnek írásban nyoma se maradjon. A leendő hullát do
bálta tehát egyik orvos a másikhoz a fals, negatív agyröntgennel, nehogy végül
az ő nyakukon maradjon. Itt se feledjük megemlíteni: Gerelyes Endre etikus
lény volt.
Néma temetése volt. Sokan tartottak önvizsgálatot.
Magam is.
Az Isten veled, Lancelot!, majd műveinek Tigris címmel kiadott válogatott
gyűjteménye után még megjelentek róla méltató írások neves kritikusok, pályatársak tollából.
Aztán?
„Néhány esetben olyan légszomjhoz vezet a sztárolás, majd a sztár cím hirte
len megvonása, hogy a művész valóban megbicsaklik és emberileg nem bírja
tovább anélkül, hogy tehetsége elpárolgott volna. Réges-régről feldereng ben
nem például Gerelyes Endre neve, akit nem utolsósorban ez a hirtelen feldobottság, majd az ugyancsak hirtelen rászakadt vákuum vezetett belső törés
hez.” (ALMÁSI MIKLÓS, 1977)
„Megszakadt életművébe azonban egy egész emberi élet drámaiságát tudta
belezsúfolni, meglehet, félig-meddig tudtán és akaratán kívül. Mert tudato
san Gerelyes csak saját emberi drámáját, a küzdő ember elmagányosodásának
történetét élte át. Ennek izzása sugárzott át írásaiba, s teremtette meg azt a
rejtett, ám a múló idővel egyre inkább föltárulkozó összefüggést, amely élet
művének tartást, maradandó értéket és lezártságot kölcsönöz.” (Juhász Mária,
1983)
„G E R E LY E S EN D R E (1935-1973) a budapesti egyetem bölcsészkarán ta
nult, tanárként, majd mint a szegedi tanárképző főiskola előadója dolgozott.
K Ö V E K K Ö Z Ö T T (1961), TÖ PREN G ÉS A Z ÉJSZAKÁRÓL (1963) és KI
V A G Y TE? - Á B E L ! (1967) című elbeszélésköteteiben az egyetemi előadó
termekből frissen kikerült értelmiségiek világképének alakulását kísérte nyo
mon. A hagyományosabb valóságábrázolástól haladt a példázatosabb fogalma
zásig. ISTEN VELED, L A N C E L O T ! (1973) című regényében ősi kelta mon
dát dolgoz fel. Válogatott művei TIGRIS (1975) címen jelentek meg." (Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom, 1982)
Ennyi történt volna?
„Kitaláltam és Pándinak elmondtam egy kb. 5-6 flekkes novellát, nagyon
örült, és ultimátumot adott, hogy oda vigyem. Az lesz a címe: „Meddig ér
demes élni?” Én magamban - volt rá időm - úgy oldottam meg ezt a kér
dést, hogy ez a tény nem az évek számától függ, hanem három dologtól. A d
dig, amíg az ember élettársának nemcsak a szánakozó szeretetét, hanem a
megbecsülését is tudja tartani, addig, amíg vannak olyan eszményei, amelye
kért valóban érdemes élni, és amíg - bármilyen módon - másokat segíteni
tud.” (Gerelyes Endre, 1970. levélrészlet)
Vége
64
�E számunk szerzői
Bálványos Huba grafikus (Bp.); Bényei József költő (Debrecen); dr.
Botlik József irodalomtörténész (Tatabánya); Csepeli Szabó Béla költő
(Bp.); Dienes Eszter költő (Törökszentmiklós); Endrődi Szabó Ernő
költő (Bp.); Kautzky Norbert költő (Bp.); Kollár József költő (Rom
hány); Kurucz Gyula író (Bp.); Lőrinczy István költő (Salgótarján);
Magyar József költő (Nyírbátor); dr. Romsics Ignác tudományos mun
katárs (Göd); Simonffy András író (Duka); Szepesi József költő (Salgó
tarján); Zalán Tibor költő, a Kortárs rovatvezetője (Bp.).
A SZERK ESZTŐ BIZO TTSÁG
ELN ÖKE:
Dr. Horváth István
A SZERK ESZTŐ BIZO TTSÁG
TA G JA I:
Csík Pál
Dr. Fancsik János
Füzesi István
Németh János István
Dr. Szabó Károly
Dr. Tamáskovics Nándor
Tóth Elemér
A Nógrád Megyei Tanács VB
A SZERKESZTŐ SÉG TAG JAI:
Dr. Bacskó Piroska (cikk, tanulmány)
Kojnok Nándor (szépirodalom)
Dr. Praznovszky Mihály (hagyomány)
Czinke Ferenc (művészet)
Pál József szerkesztő (kritika)
Főszerkesztő: B A R A N Y I F ERENC
művelődési osztályának lapja.
Főszerkesztő: BARANYI FERENC. Szerkesztőség: 3100 Salgótarján, Arany János út 21. Telefon: 14-386.
Kiadja: a Nógrád Megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Bálint Tamás igazgató. Terjeszti a Magyar
Posta. Előfizethető bármely, hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési
és Lapellátási Irodánál (HELIR) Budapest V ., József nádor tér I. - 1900 - közvetlenül, vagy postautal
ványon, valamint átutalással a HELIR 215-96162
pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 16 Ft, elő
fizetési díj fél évre 48 Ft, egy évre 96 Ft. Megjelenik kéthavonta. Kéziratokat és rajzokat n em őrzünk
meg és nem küldünk vissza.
0555-8867.
25-925.
Készült a Nógrád Megyei Nyomdaipari Vállalat
F. v .: Kelemen Gábor igazgató. 85.41063 N . S.
IS S N :
In d ex :
salgótarjáni telepén,
5,6 (A/5) ív terjedelemben.
_______________
�Á ra: 16,~ Ft
�
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
A Palócföld szerkesztősége
Source
A related resource from which the described resource is derived
ISSN 0555-8867
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Text
A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text.
Original Format
The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data
Papír
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - 1985/5. szám
Subject
The topic of the resource
Művelődéspolitika
Irodalom
Művészet
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
Palócföld szerkesztősége
Baranyi Ferenc
Publisher
An entity responsible for making the resource available
Balassi Bálint Könyvtár
Date
A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource
1985
Contributor
An entity responsible for making contributions to the resource
A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Coverage
The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant
Nógrád megye
1985
Baranyi Ferenc
Palócföld
-
https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/46def690897173f73dd8342a726ffc54.pdf
4f47b793c7bce13e374e39220a4ae4fa
PDF Text
Text
�Tartalom
1.
Fodor András versei
2.
Nyilasy Balázs versei
3.
XVIII. É V F O L Y A M 4. SZ Á M
Pintér Tamás: Tehetnek egy szívességet a trombitásnak (elbeszélés)
13.
Tamás István és Etesi Deák László verse
14.
Lőrinczy István verse
15.
Onagy Zoltán: Egy vándormunkás útikrónikája
21.
Cegléd József: A z olaj
23.
Bódi Tóth Elemér versei
24.
Romhányi Gyula és Ádám Tamás verse
25.
Szepesi József versei
26.
Hortobágyi Zoltán: A kutya
28.
Petrőczi É va verse
29.
Versek Pinczési Judit hagyatékából
NOTESZ
30.
Hermann István: Gyermekszemmel
32.
Szombathy Viktor: Szombatban-szombaton
MŰHELY
33.
Tandori Dezső: Keszthelyi Rezső költészetéről
37.
Keszthelyi Rezső versei
ABLAK
39.
Salvadori gerillaköltők (Simor András)
ÖRÖKSÉG
47.
Kassai-Végh Miklós: Szabálytalan emlékezés Radnóti Miklósra
52.
Szabó Károly: Egy századvégi Don Quijote: Komjáthy Jenő
55.
A z ismeretlen Madáchról - egy könyv ürügyén (Praznovszky Mihály)
MÉRLEGEN
58.
Művészet és politika (Csongrádi Béla)
6 1.
Fodor András: Szó, zene, kép (Czigány György)
63.
Simor András: . . .és voltak boldog békeidők (Mátyás István)
E számunk illusztrációját a Nógrádi Sándor Múzeum
József rajzai közül válogattuk. Fotó: Duda László
(Salgótarján)
birtokában levő Nem ei Lampérth
�FODOR ANDRÁS
Öröm
A sima, tág ég összehajló boltja
kék diadallal őrzi fent magát,
árad a langyos szél, belémbotolva
mellemre szegzi rétek illatát.
Ezer sugárzó képet szőve, bontva
sziromfehérben remegnek a fák.
- őt látom lépni, úszik habruhája,
haj fonatán aranytűz zsizseg át.
És megmoccan a közöny néma szárnya,
halkul a csend és zajosul a lárma,
mélyebb a menny, dacoskodóbb a fény,
de bennem bizton elnyújtózva terped.
mint széles, zöld mezőben két kis gyermek
a minden és a semmi könnyedén.
1947, Nyár
A cséplőgép megállt,
elroppant csattogása
meghökkent hallgatásunk
csendjén még lüktet egyre,
de már a lányok
göngyölik a szíjat,
sietve szétoszolnak
az ég porába veszve.
Megyek hát én is,
fáradtságom
derengő esti ablak.
Szeret az út,
a kutyák se engem,
csak a staféta
kedvéért ugatnak.
I
�N Y IL A S Y B A L Á Z S
Zrínyi Pálffi Pálhoz
Legalább te érts meg, barátom!
A tehetetlen értelem
s a vágyak kötéltáncosát.. .
a Nap-nézés letargiáit,
mocsaraink nyomorúságát. . .
Te tudod, hányszor - ó, de hányszor! játszhatna gúnyos, torz mosoly
a számon, lapozgatva sok
könyvem, fölidézve temérdek
javaslatom, koncepcióm,
kitakarhatnám Zrínyivár
sebes, üres, reménytelen,
elfűrészelt cölöpjeit;
ó, nézhetném én is, barátom,
a köldököm százféleképp...
Szemeszterek szalagcímek
szemeszterek szalagcímek
tűntetések
tócsák árkok felelősség
aprópénzek
betoncsíkok fedélzetek
sávok rések
vásznak rongyok felelősség
aprópénzek
�P IN T É R T A M Á S
Tehetnek egy szívességet a trombitásnak
A rendőrök délután hat körül jöttek.
A városi nappal ilyenkor fordul át észrevétlenül estébe, a liftek zúgva
járnak fel-le, a magasházak visszhangos falai között szétáradnak az élet kö
zönséges zajai, mintha foglyul ejtett bogarak nyüzsögnének egy zsúfolt do
bozban.
Garas Jácint kalandos munkához készült. Már hetek óta rossz volt a für
dőszobai csap, nem lehetett rendesen elzárni, a forró víz konokul csöpögött,
s amikor erősebb lett a nyomás, mérges sziszegések törtek ki belőle. A férfi
most végre elszánta magát, rendbe hozza a rohadt csapot, hogy ne kelljen
hallgatnia a felesége fáradt, ingerült szónoklatait. (.,Úgy látszik, ez is rám
marad. Mindent nekem kell elintézni. Csak meresztgesd magad, Nagy
Trombitás, nekem elég, hogy egy ilyen aranyszájú mellett élhetek. Örökre
levettél a lábamról az ilszilencióddal. Kábítóan tudtad fújni, vagy száz
évvel ezelőtt. A szutykos lebuj minden részeg vendege elélvezett. D e azt a
krimót már régen lebontották, és te legfeljebb a port fújod le a dossziékról,
havi négyezerért.” ) A fojtott viták nemegyszer a bizonytalan éjszakai
csendben lobbantak fel, a csap alattomos, tolakodó hangjai miatt, és elron
tották a szeretkezéseiket. Ezen a napon, hazafelé menet megvásárolta a szük
séges holmikat, szelepet, tömítőgyűrűket, egyebet, amit a boltban egy nagy
mellű lány elérakott. „E z köll magának” , mondta a „bájszolgálat” fölényesen,
miután egy túlterhelt orvos kimerültségével meghallgatta a panaszt. Garas
otthon át se öltözött, azonnal előkereste a rozsdásodó franciakulcsot meg az
egyetlen, régi csavarhúzót és a fiával bevette magát a fürdőszobába.
- Csak el ne áraszd a lakást - szólt utána az asszony egykedvűen, mint
aki legszívesebben tudomást se venne a vakmerő vállalkozásról. A csüg
gedt hang összeillett a sok éves kifakult pongyolával, amely szomorúan ló
gott rajta.
Buzdításnak nem rossz. Garas magabiztosan a gyerekre sandított, esze
ágában se volt válaszolni. Hosszú háborúban nincs szebb, mint a tűzszünet.
Bolond, aki az alvó oroszlán farkát rángatja. Feldobta a fogasra a bőr
dzsekijét és módszeresen sorba rakta a kellékeket a mosógép fedelén. Először is elzárjuk a vizet - mondta. Jóleső gondolat volt, hogy egyedül,
mindenféle tapasztalat nélkül lát olyan dologhoz, amit mások iparossal vé
geztetnek el. Pedig nyilván egyszerű az egész. A tárgyak feltárják magukat,
mint a nők, ha az emberben megvan a kellő eltökéltség, hogy megismerje
őket. - Csak semmi kapkodás - magyarázta felemelt ujjal, a fiára pillantva.
- Mindig arra kell figyelni, amit éppen csinálunk.
Mire a gyerek cinkos módon oldalba bökte. - Benne vagyunk a képben,
atya. Itt most muszáj villogni. - Ferdén pillantott fel rá, hűséges barna sze
me tele volt biztatással. Munkára készen dörzsölte a tenyerét. - Prímán
megbütyköljük. Jobb volt, mint lesz.
3
�- Nem ügy - mondta Garas.
- A z á r at is prímán megbütyköltük, emlékszel?
- Mi az hogy!
- D e az a hülye ajtó megint leszállt.
- Vettem észre.
- Nem te tehetsz róla. Mégis megy a szöveg.
Na, ez az. Hirtelen nagy meghatottság áradt szét Garasban, elfogódott
mosolyra húzódott a szája. Ebben a pillanatban a fia iránti ádáz szereteten
kívül semmilyen más érzés nem volt benne. A z én kölköm. Ú gy hasonlí
tunk egymásra, mint két tojás. Csak az egyik hamarabb fog elzápulni. Már
majdnem megsímogatta a fejét, de sikerült még félúton megállítania a
mozdulatot. Komolykodó képpel azt mondta: - Nana!
A fiú vidáman és megértően pislogott.
- N e vigyorogj, Dzsi-Dzsi, nem a fényképésznél vagy - szólt rá Garas,
majd elszántan bejelentette: - Most ugrik a majom a vízbe. - Megtornáz
tatta az ujjait, ahogyan a gyakorlás előtti bemelegítésnél szokta, szertartá
sosan és komolyan, az agyoncsiszolt, fényes hangszert bűvölve, amelyet min
dig úgy vett kézbe, hogy soha nem volt káprázatos hangokat fog kicsikarni
belőle. („N a, megint kunkorodik valami szívdöglesztő, lila blues, amitől
leválik a tapéta. D e ne csüggedj, Aranyszájú, a nagy Luis Amstrong is
lent kezdte. Igaz is, tán el kellene menned az álmok városába: egész
New Orleans odavolna a boldogságtól” .) A trombita már egyre ritkábban
került elő, itt a betondobozban nem fújhatta meg rendesen, a zaklatott la
kók darabokra szaggatták volna, így néha-néha elsétált vele a szomszédos
negyed félkész, kopár házaihoz, ahol a magányos dallamok szabadon szállhattak a nyers panelfalak között. - Hát lássuk - mondta most és meg
fontoltan hozzákezdett az elzárót védő műanyag kupak lecsavarásához.
Maga is meglepődött, milyen könnyedén sikerült, csak néhányat kellett for
dítania rajta, és máris a kezében volt. Minden részével érezte, hogy a
fia áhítatosan figyeli. A franciakulcsba fogott csapelzáró is engedelmesen
mozdult, s amikor, alig egy perc múltán ellenőrző próbát tartott, elégedet
ten tapasztalta, hogy a művelet eredményes volt: egy csepp meleg víz se
jön a vezetékből.
- Nagy vagy, atya. - A gyerek ünnepélyesen odatolta a kezét. - Utána
lelépünk, fizetek neked egy üveg sört a Becsületvesztőben.
- Túl bőkezű vagy.
- Legyen kettő.
- Zúzmarás.
- Csakis.
- Mennyi pénzed van?
- Semennyi.
- Gondolhattam volna.
A csap kiszerelése következett. Ez már jóval komolyabb munka volt. A
franciakulcs többször lecsúszott a rézből készült szelepház keskeny lapjairól,
de a menetek végül is engedtek, egyszerre látható lett a vízkővel lepett nyi
tott csodarab. Olyan volt, mint egy üres, tisztátalan száj.
Garas a szerkezetet nézegette, próbálta kiismerni a működését. A lámpa
búra ködös, lisztes fényt szórt szét, a hitvány izzó nagyon takarékosan vilá
gított, alig látott mellette. („Itt ennyi is elég. Nem sebészeti műtő ez, hanem
fürdőszoba, ha nem tudnád. A fütyülődet talán így is megtalálod.” ) Garas
4
�vádlóan felemelte a karját. - Ezért vágom meg azt a finom bőrömet min
den borotválkozásnál. - Elhatározta, hogy most már csakugyan erősebbre
cseréli. Legalább százasra. Holnap lesz a napja. Ha Linda fejreáll, akkor is.
Kint váratlanul megszólalt a csengő. Először röviden, majd rögtön utána
egy túlzottan kitartott berregéssel.
- Megnézzem? - kérdezte a gyerek.
- Le merném fogadni, tíz az egyhez, hogy a Mamácska jött - jegyezte
meg Garas epésen. E v oé! Nincs a kerületben még egy ilyen radaros anyós,
aki így ki tudná szimatolni, mikor van rá szükség. - Ide meg tedd ki a
táblát, hogy „a félfogadás szünetel” - mondta. Amikor Dzsi-Dzsi kiment,
halkan fütyörészni kezdett, laza, fölényes mozdulatokkal piszkálgatta a ke
zében levő alkatrészt. Garas Jácint, a dörzsölt mesterember, akinek a szak
ma a kisujjában van.
Nagyon rövid idő telt el, a fiú gyanúsan oldalazva visszajött. Értetlenül,
zavarodottan meredt az apjára, mintha elfelejtette volna, mit akar mondani.
Valami történt. A z ember nem tudja, mikor éri öröm a házat. Garas las
san abbahagyta a fütyülést, bizonytalan szorongás fogta el.
- A rendőrség - szólalt meg Dzsi-Dzsi fakó hangon. - Téged keresnek.
- Engem? - Garas meglepett grimaszt vágott, nem bírta ki, hogy hozzá
ne tegye: - Csapszereléskor rendőrrel találkozni, időváltozást jelent. - És
megveregette a fia vállát. - Lehet, hogy „ki kicsodá” -t játszanak.
A z előszoba nyitott ajtajában két férfi várakozott. Elmozdíthatatlanul
álltak a küszöbnél, mint akiknek ritka jó ajánlatuk van, és biztosak abban,
hogy az üzlet létrejön. Egyikük civilben volt, jól szabott, sportos zakójában,
Charles Bronsonos könnyedséggel támaszkodott az ajtókerethez. A z első
pillanatra látszott, hogy ő a főnök. Mögöttük, a szűk lépcsőházban éppen
megállt a lift, a szomszéd lakó nyomakodott ki belőle s a folyosón letábo
rozva hosszasan, alamuszin piszmogott a csomagjaival.
- Talán fáradjanak beljebb - ajánlotta Garas és belökte az ajtót. Ezek a házak tele vannak résekkel, úgy jár bennük a huzat, mintha a
berendezéshez tartozna. - Csak ezután kérdezte meg, hogy mit óhajtanak
az urak.
A fiatalember középső ujjával végigsimította hosszúra növesztett, szomorú
bajszát. Láthatólag ebben is ragaszkodott a Bronson-stílushoz. Mintha a
Mr. Majestyk című filmből lépett volna elő. - Ön Garas Jácint? - Érezhető
volt, hogy idegenkedve ejti ki a nevet.
- Én vagyok.
A nyomozó alaposan megnézte. - Jól elkeresztelték - jegyezte meg nyájaskodva.
Igazán kedves. - A Jácint régi görög mondai névből ered - közölte
Garas mellékesen, mint aki többet is tudna beszélni erről. - Nekem meg
felel.
A sportzakós szórakozottan bólogatott. A z arcára volt írva, hogy ne
lehet neki semmi újat mondani. - Kérem a személyi igazolványát - szólalt
meg száraz, hivatalos hangra váltva. Ehhez igazította a testtartását is. Egy
szerre feszes lett és megközelíthetetlen.
Garas kihozta a fürdőszobából a viharvert bőrdzsekit és szorgalmasan
keresgélni kezdett benne. A rendőrök fölényes biztonsággal, kajánul figyel
ték, ahogy egyre kapkodóbb igyekezettel, újra és újra kiforgatja a zsebeket.
- Talán a másik ruhámban maradt - magyarázta és a feleségére pillantott.
�Linda, a gyereket átkarolva, fehér arccal állt a fal mellett. Garas elindult
a nagyszoba felé, de a nyomozó leintette:
- Fölösleges.
A z egyenruhás törzsőrmester ekkor felpattintotta a vállán lógó táskát,
mint valami varázsdobozt, és két ujjal kihúzott belőle egy megviselt igazol
ványt. - E z az?
Garas az eléje tartott oldalon a saját, kissé merevre sikerült fényképét
látta. Közelebbről is megnézte, mintha valamilyen ritkaság apró, finom rész
leteit akarná szemügyre venni. Nyílt, bizakodó garasi arc, az a bizonyos ma
kacs, fésületlen garasi hajtincs, a kamerának kiszolgáltatott tekintet. Stim
mel. Kétségtelenül az ő igazolványa volt, az ő lompos aláírásával, és lent, a
bal sarokban a kék tintafolttal, amelyet a felületesen zsebre tett golyóstoll
ejtett a papíron.
- Szóval, elhagytuk, mi?
Megkapó királyi többes. — Ezek szerint elhagytuk.
- Nagy könnyelműség.
- Észre sem vettem.
A rendőr visszacsúsztatta az igazolványt a táskába. Végérvényesnek látszó
mozdulat volt.
- Velünk kell jönnie - jelentette be Bronson, a jellegzetes bajuszsimogatás kíséretében.
Eléggé váratlan fordulat volt. Garas tétován körülnézett a rendetlen elő
szobában. Nyomozó, rendőr, gyerek, feleség. E z most valaki mással törté
nik. - Bekísérnek? - érdeklődött szelíden. - És miért?
- Nem is sejti?
- Sajnálom, de nem.
- Majd odabent megtudja.
Odabent.
- Ha ártatlan, nincs mitől tartania.
- Kíváncsivá tesz.
Lindának sikerült visszaszorítania a felcsukló sírást. Tehetetlen, hiszté
rikus lendülettel odavetette magát. - Mit csináltál, drágám?
- Nem csinált semmit - közölte a fiú nyugodtan.
- Majd odabent megtudom - mondta Garas és olyan ráérősen bújt bele
a dzsekibe, mintha csak könnyű késő délutáni sétára indulna. Megigazította
a zsebeket, begyűrte az inget, félig felhúzta a cipzárt.
- Vesztettél, atya - mondta a gyerek.
A férfi elismerő mosolyra húzta a száját. - Nagyon úgy fest, Dzsi-Dzsi.
Egyáltalán nem hasonlítanak a nagyanyádra.
*
Garas két és fél nap után, csütörtökön déltájt keveredett haza. Közben
kiütközött az arcán a sűrű, fekete szőr, kockás vászoningét megviselték a
priccsen töltött hosszú éjszakák. Belül is kissé gyűröttnek érezte magát, az
ismétlődő rendőrségi szertartások, elővezetések, kihallgatások, szembesíté
sek nem voltak éppenséggel pihentetők vagy felemelők. Eleinte egy csomó
disznósággal gyanúsították, ő pedig megpróbálta előszedni az elsöprő, cáfol
hatatlan, megdönthetetlen bizonyítékait, és eleinte az derült ki, hogy ilyen
nincs neki egy szál se. Benne ült egy veszett, rázós kocsiban, amelyből nem
lehetett kiszállni. A zárka, a kapitányság alagsorában, békés oázis volt. Édes
otthon, biztos menedék. A másfélszer háromméteres, meszelt falú csinos
6
�helyiségen egy szakállas besurranó tolvajjal osztozott, aki figyelemre méltó,
eleven értekezéseket adott elő a riglihúzás módozatairól. Aztán a dolgok
kezdtek jobbra fordulni, Bronson mind zavartabban, céltalanabbul tapo
gatta a bajszát, mintha ellenőrizni akarná, megvan-e még, és Garas Jácint
egyszer csak azt vette észre, hogy valami szemérmes pardon-légkör veszi
körül. Majd végre fanyarul elbocsátották. („Elnézését kérjük. Azért v a
gyunk, hogy gyanakodjunk. Megértheti. Minden maga ellen szólt. A tények,
az időpontok, a sértettek vallomása. Így aztán belekerült a szórásba. Meg
esik ez.” ) A nyomozó azt mondta, ha óhajtja, hazaviszik kocsival. Óhaj
totta. Fesztelenül elterült a hátsó ülésen, egyik keze zsebben, a szája fontos
utas biggyesztésre állítva, visszafogott érdeklődéssel nézte az elsuhanó utca
képeket. Élvezte a pár perces utazást és ezt közölte is a két hallgatag rend
őrrel. Már a lakótelep közelében jártak, amikor váratlanul megállíttatta a
kék-fehér autót, azzal, hogy köszöni a fuvart, de itt kiszáll, ha nem veszik
zokon. A szolgáltatóház fodrászüzletében megborotváltatta magát, majd át
ment a Cicababa presszóba és kért egy üveg hideg sört. A pult mögött riszáló Cicababa csak langyos, olcsó készmosollyal tudott szolgálni, de a
vékony, vörös köpeny alatt rezgő feneke minden pénzt megért. Volna.
Garas most, amikor az ismerős tájékon hazafelé tartott, úgy érezte, messzi
túlsó partról jött ebbe a régi pocsék-jó világba, amely az ő hányatott távolléte alatt semmit se változott. Különben nem is volt olyan kibírhatatlan
és sanyarú vendégeskedés. Csak egy kicsit fura. Végül is nem veszített
semmit. Itt van, eredeti példányban, minden része ép, megbízhatóan mű
ködik, jelez. Különösen fontos, sürgető üzeneteket kap lentről, mióta a
Cicababa beriszálta csábos gömbölyűségeit a tájba. Győzött az igazság,
Garas Jácint szociális előadó, a leghűségesebb barát, a legjobb férj, a leg
jobb apa, ím, megérkezik szeretteihez, mint egy becses, váratlan ajándék.
A házfelügyelőnő, mintha megneszelte volna az elhalaszthatatlan alkal
mat, éppen akkor lépett ki a földszinti lakásból, amikor a férfi becsukta
maga után az üvegezett bejárati ajtót. A lágytestű, kontyos asszony össze
csapta a kezét. — Ó , egek! - jajdult fel. - Hát kiengedték?
Nyolcvan kiló álmélkodás és csalódás, a légypiszkos házirend alatt. Nagyon kedves, hogy örül nekem.
- A z nem kifejezés. Én mindjárt mondtam, hogy beszélhetnek akármit,
nincs itt semmi szenzáció. Tudja, az emberek szeretnek a más dolgában
vájkálni. Odavannak azért, ha valamin elcsámcsoghatnak. - Melegen, sziruposan folyt a nő hangja, a fejére tornyozott hajszobor csillogott a lakk
tól.
- Na, igen - bólintott Garas, a liftajtóval szemezve. Hallatszott, hogy a
lift ide-oda ingázik a fölső emeletek között.
- Mindenre van idejük. - A z asszony gyászosan végighúzta tenyerét
fenséges csípőjén. - Nekem épp elég a magam baja.
Garas hűségesen követte a mozdulatot. Na, tessék, megint egy kísértés.
El tudta képzelni, hol rejtőzik a bajok fő forrása. Rendkívüli forrás lehet.
- Igazán jól néz ki - mondta. Nem így fest az, akinek súlyos gondjai
vannak.
A z özvegy hálás volt.
Forró Hálás Özvegy. A makacs felbújtó egyre jelzett lentről. - D e azért
megértem - mondta Garas és tartózkodóan legeltette szemét a selyembe
burkolt tájakon. Talán egyszer ki kellene csomagolni a díszes göngyöleg
7
�ből és megvizsgálni, mi van alatta. - Nehéz lehet egyedül - tette hozzá
alattomosan. Ilyen esendő az ember: sóvár gondolatokra vetemedik, ha
egy-két napig elvonókúrán tartják.
- N e haragudjon, ha kérdezek valamit... - A z asszony közelebb rin
gott.
Finom, gerjesztő illatok jöttek, a levegő viszketett. Behúzni a féket, gon
dolta a férfi. Azonnal leállni.
- Megmondaná, hol vették azt a cuki tévéállványt? Régóta fenem a fo
gam egy ilyen forgatható micsodára. - Kis zavar futott át a nőn, men
tegetőzve félrehajtotta fejét. - A házkutatáskor engem kértek fel hatósági
tanúnak. A kkor láttam.
Ravasz tálalás. Fortélyosan elhelyezett akna egy mimózabokorban. G a
ras a lifthez cselezte magát, a kulcsaival játszott. - Iparművészeti darab.
A z anyósomtól kaptuk - mondta szárazon. A táblán végre kigyulladt a
felmentő, szabad jelzés. Gyorsan megnyomta a hívógombot.
Felfelé menet jutott eszébe, hogy ebben az időpontban nem talál ott
hon senkit: a gyerek iskolában van, Linda meg dolgozik. A féktelen, ün
nepélyes fogadtatás tehát elmarad. Odüsszeusz teljes fegyverzetben, tettre
készen hazaérkezett, és az ő hűséges, jó Pénelopéja nem tud róla. Sürgő
sen el kell zarándokolnia a környék valamelyik éppen működő telefon
jához, hogy a feleségével beszéljen. Ó , Linda, szegénykém, tudom, meny
nyire izgultál értem... D e a lakásban többszörös meglepetés várta. A z ajtó
nyitásra a felesége szaladt elő, egyenesen a karjába zuhant, és ő, a rá
boruló asszony mögött, a feldúlt nagyszoba közepén nyomban felfedezte
Mamácskát is: egy túltömött bőröndön lovagolt nagy igyekezettel, hátha si
kerül lecsuknia. A rendkívüli állapot szembetűnő volt. A csábító házas
társi heverőn, a fotelokon és a szőnyegen ruhák, cipők, gyerekholmik he
vertek, sietős összevisszaságban. Garas azonnal sejtette, hogy eltökélt men
tőakció közepébe csöppent. A z anyatigris kiragadja az elárvult leányt és
az ártatlan gyermeket a fojtogató magányból. Netán a fertőből. A z is le
het.
- Nem tudod, mit álltam ki - tört rá Linda. - Nem tudod, nem tudod
- hajtogatta elnyűtten.
Garas hozzáértő kézzel simogatta a remegő asszonyt. A z arcát, a haját,
a hátát. - Nyugodj meg, drágám, Amint látod, túléltem.
- D e mit akartak tőled?
- Csak félreértés volt.
- Csináltál valamit?
- Mondom, hogy félreértés. Most már minden rendben van.
- Jó tudni...
Mamuska reményvesztetten, sértetten üldögélt az ellenálló bőröndön. Egyáltalán semmi sincs rendben.
- Hát ez nem hiányzott - ismerte el a férfi. - D e itt vagyok, teljes
életnagyságban. - És a mellére bökött. - Nézzetek meg jól.
- Mindnyájan megnézhetjük magunkat - mondta Linda kongó han
gon.
Borús házimuzsika, halkan pengetve. Pizzicato piano. Mintha még most
sem fognák fel, hogy a süket kriminek vége. A lapja tiszta, olyan ártat
lan, mint egy nemeslelkű, hamvas szűzlány. Méretre készült glória fény
lik a feje fölött; nem látják? Garas félresöpört néhány aranyos bugyit, rö8
�vici hálóinget meg efféle forró ruhadarabot és belesüllyedt az egyik fotel
ba. - Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács - mondta bölcsen és megbocsátón. - Elvégre az enyém volt az igazolvány, amellyel az a szélhámos,
strici jó pénzeket csikart ki a hiszékeny nénikékből meg vén szivarokból.
Mert ezt a szemétséget csinálta. És még hasonlított is rám az ipse. Bőr
dzsekit hordott, a modora választékos, megnyerő, egészében rokonszenves,
mint én. Szegény, megtépázott öregek... Egyszer csak betoppan egy jóképű,
finom ember, azt mondja, bocsánat a zavarásért, a tanács szociális osztá
lyáról jöttem, odamutatja a személyit, melegen érdeklődni kezd a sorsuk
felől, sajnálkozik, jegyez, csóválja a fejét, udvariasságból leönt egy-két ku
picával a rettenetes háziszőttes tojáslikőrből vagy csokoládéflipből, aztán
borongósan meditálni kezd, hogy bizony, keserves az élet, semmi nem megy
egyszerűen, de azért reménykedni kell, hátha van valami kiskapu, és talán-talán lehetne segíteni a bajokon. Esetleg, netán, ha... A nyomorultak
meg rögtön értik, miért ne értenék, nem inkubátorban élnek, nap mint nap
tapasztalják, hogy minden kerék jobban forog, ha egy kicsit meg van
kenve. És előkotorják valahonnan, a megsárgult lepedők vagy rongyos
régi könyvek közül az eldugott, összekuporgatott kis pénzüket, még rimánkodnak is, hogy tessék csak vinni, szívhezszólóan esdekelnek, újratöltik a poharat, megtoldják az összeget még egy-két százassal, ami biztos, az
biztos, potyán nincsen semmi, így van ez, mióta világ a világ, hisz’ Krisztus
koporsóját se őrizték ingyen. - Garas itt megállt egy pillanatra, mert za
varta a hallgatóság közönye. Mintha a nagy semmibe bámultak volna,
Linda ernyedten lógó fejjel, Mamácska odafagyott komorsággal az arcán.
Garas megvakarta az állát, az ujjával csettintett. - Hölgyeim, figyelem!
Most jön a történet vége - jelentette be titokzatosan.
- Ez vagy te - sóhajtott fel az asszony. - Direkt élvezed, hogy ilyen
szégyenletes dologba keveredtél.
- Mert az embernek röhögnie kell. - És a férfi megpróbálkozott a hí
res Garas Jácint-féle bájvigyorral. Eddig valami jóleső biztonságban rin
gatózott, a nyugalom és a könnyedség most kezdett lassan elszivárogni be
lőle. - Szóval, az üzlet szépen virágzott, az illető igencsak komolyan vet
te a dolgát, volt olyan nap, hogy tíz-tizenöt helyre is bekopogott - foly
tatta csevegő hangon - , hullott a pénz, mint ősszel a falevél, holmi apró
ságot, ezt-azt még el is csent, és ez így ment volna még, ki tudja, meddig,
csakhogy a sors összehozta egy ártalmatlan kis rövidlátó öregasszonnyal, aki
túl aggályosan, túl sokáig találta nézegetni a személyi igazolványt, az ab
lakhoz is odavitte, hogy a rozoga szemüvegével jobban lásson, az ál-előadó
lába alatt meg forrósodni kezdett a parkett, hirtelen beijedt és füstölve
távozott a tett színhelyéről... Hát ennyi - mondta Garas diadalmasan és
úgy méregette őket, mint aki pártfogó ismerőst keres. - O tt volt a papí
rom, nagyjából illett rám a személyleírás, világos, hogy fennakadtam a ma
dárfogó hálón. A z átejtett, nem túl híres memóriájú kisöregek pedig berezelve
egyre énrám mutogattak a rendőrségen. — Garas nagy lendülettel szét
dobta kinyújtott lábát, egészen elterült a fotelban. - Még jó, hogy a
balfácán végül megkerült. Most ott ül a zárkában, én pedig itt lubickolok
kis családom szeretetében ; csak utódom és örökösöm hiányzik.
- A zt hiszed, most valami jó viccet mondtál? - Linda idegesen, szapo
rán hunyorgott, mint mindig, amikor éles folytatásra készült. - Megkér
dezhetnéd, hol van a fiad.
9
�Hol volna... - A fiam az iskolában van - mondta Garas a nyelvleckék
egyszerű kijelentő stílusában.
Mintha rádió szólalt volna meg, anyósa szárazon, távolról közölte: Elküldtük moziba. Nem volt hajlandó iskolába menni. Talán kitalálod,
miért.
- Miért? - kérdezte Garas.
- N e add itt a naivat - szipogta a felesége. - Nagy, készséges könny
cseppek buggyantak ki a szeméből és legördültek a rúzsozott száj mellett.
- A z egész lakótelep a te dolgodon élvezkedik. Tegnap azzal csúfolták
Zsigát, hogy úgy látszik, nemcsak a trombitát szoktad megfújni. Még öszsze is verekedett miattad. Akkora monokli van a szeme alatt, mint egy
kistányér.
- A z én fiam! - mondta Garas büszkén. Ebben a pillanatban kezd
te érteni, honnan fúj a szél, miért ilyen dermedt körülötte a légkör. Fin
torogva végigpásztázta a szobát, és mintha csak most venné észre a fel
fordulást, kedélyesen megcsóválta a fejét. - Nyaralni készültök? Javíts
ki, ha tévedek.
- Úgy gondoltuk, jobb lesz, hogy ha hozzám költöznek — adta hírül
Mamácska-rádió.
Ezek bediliztek. Garas meglepetten füttyentett. Több nem telt tőle.
Linda hajszoltan mászkált a bútorok között, a kezét tördelte. - Most már
örökké azt mesélgessem, hogy merő tévedésből csukták le a férjemet? A duzzogó ajkbiggyesztés még nyomatékosabbá tette a szavaiban bújkáló
gyanúsítást. — A világból szeretnék kimenni. Nem ilyen életet képzeltem
magamnak. - Hirtelen megállt a férje előtt. - A házfelügyelőnő, az a da
gadt, pletykás rüfke itt volt, amikor a rendőrök ráakadtak a takarékbetét
könyvre, a vacak kották között. - Úgy találta ezt, mintha csalétket rak
na egy ügyes csapdába. - Valahogy elfelejtetted közölni velem, hogy van
harmincöt ezer forintod.
A két nő diadalmasan összenézett. A nagyszövegű trombitás most kap
kodhat a levegő után. Erre a csinos leletre adjon magyarázatot, ha tud.
- Miért hallgatsz? - kérdezte az asszony.
A hang Lindáé, a hanghordozás egy ügyészé. - Szóhoz se jutok mondta Garas.
Nem csoda.
- Mitagadás...
- Tán a fizetésedből kapirgáltad össze?
- Nem - felete Garas savanyúan.
- Mindjárt gondoltam.
- Mit gondoltál, drágám?
- Hogy nem tiszta ügy. A zt kellett gondolnom.
- Kellett?
- A nyomozók repestek az örömtől, amikor megtalálták.
- Azok olyanok. Minden csekélységnek tudnak örülni. - A férfi boszszús képpel hátrasodorta a homlokába lógó nevelhetetlen hajtincset. — Oda
a meglepetés. - Aztán lassított mozdulattal kihúzta a dzseki belsőzsebéből
a bűnjelet, mintha a tárcáját halászná elő egy kedélyes kisvendéglőben, hogy
rendezze a számlát. - Tessék - mondta. - Pénz áll a házhoz.
Mamácska egy federítő óvatosságával előbbre lépegetett, hogy közvet
len közelről lássa. - Milyen pénz ez?
10
�- Kicsi - felelte Garas. - Szívből sajnálom. A lottó akkor fizet legke
vesebbet, amikor nekem is beugrik a négyes találat. - Biztos kosarazó
lendülettel az asztalon álló kerámia tálba dobta a betétkönyvet. - Köz
préda. Lakáscserére szántam, de ez ne zavarjon senkit.
Mind a ketten tűnődve hallgattak, mint akik a szétkergetett gondolato
kat próbálják nagyhirtelen összefogdosni. Linda minden idők legcéltala
nabb rakosgatásába kezdett. Nyersen elragadott egy hamutartót, majd
visszacsúsztatta a helyére. A padlóvázát öt centivel odébbtolta, megvál
toztatta a heverő színes subapárnáinak a sorrendjét, elfordította az álló
lámpát, aztán valamennyi tárgyat gondosan újra oda tett, ahol eredeti
leg volt. - Azóta nincs meleg vizünk - mondta rettentő tanácstalanságá
ban.
- E z volt a legkevesebb - sóhajtott fel Mamácska, és hosszas, lankadt
bólogatása egyéb tragikus, fenyegető körülményeknek szólt.
Garas kikászálódott a mély fotelból. - Rendbehozom a csapot - jelen
tette be méltóságteljesen.
- A zt igen - mondta Linda szenvedve - , a csapot talán rendbe lehet
hozni...
A férfi úgy érezte, lassan, fáradtan lefelé csúszik valami szép, derűs
magaslatról. A kijózanító fogadtatás mozzanatai túl frissen, elevenen él
tek benne, enyhe undorral gondolt minden alamuszi fecsegőre, más pisz
kában turkálóra, és homályosan feltette a meglepő kérdést, hogy miért
nem ismeri a feleségét. Mintha két és fél nap alatt nagyot fordult volna
az egész nyavalyás világ. Szűk lett és érdes és barátságtalan. Soha nem
érezte magát olyan szabadnak, kipróbáltnak, teherbírónak, mint jó egy
órával ezelőtt, amikor a Cicababa közelében urasan kiszállt a rendőrautó
ból, de azóta bizonyos események ezt a könnyelmű újjongást jócskán lelohasztották. A szabadság szellője környezetszennyező szagokat lengetett, és
Linda puszta jelenléte kimerítő volt. A helyzetére gondolva elhúzta a szá
ját. Innen nézve a szerepe elég balgatagnak látszott, vigyori statisztaként
ügyködött, hamis, csalóka díszletek között. Mellékes, suta figura volt, ez
zel az elmével. Nemes vonalú fején bohócsapka, a lábán papucs, a hóna
alatt elnémult trombita. Egy mostanában olvasott csavaros történet jutott
az eszébe, a jámbor pasasról, aki idegen lakásba téved, és csak évek múl
tán jön rá arra, hogy eltévesztette a házszámot, dőrén besétált egy kelep
cébe. Garas gondolatban bátorítón kezet szorított magával és körülbelül
olyan tartásban indult a fürdőszoba felé, mintha időzített bombát kellene
hatástalanítania. Garas Jácint polihisztor, világfi és mindenes, a köz szol
gálatában. A z ajtót férfiasa n bevágta maga mögött, mint, amikor az em
ber végérvényesen lezár egy szakaszt az életéből. Míg a csappal bajlódott,
eltöprengett azon, hogy vajon milyen port kavart ez a vacak rendőrségi
história a hivatalban. E l tudta képzelni. A z egész társaság igen finnyás
és kenetes, piszok nagy erkölcsösség dúl odabent. Lelki szemeivel látta,
amint élvetegen dörzsölik a tiszta kezüket és arra kötnek fogadásokat, hogy
ki kerül majd a helyére. Kínjában elnevette magát. Hiába próbál mosa
kodni, legkevesebb, hogy más helyre dugják, az irattárba, a postázóba vagy
az iktatás hangulatos odújába, ahol kellőképpen el lesz zárva, ki lesz kap
csolva, mérget lehet rá venni, hogy elteszik a süllyesztőbe, ha ugyan
melegebb tájékra nem küldik. Gyanús egyén lett, akitől óvakodni kell,
mert ártatlanság ide, ártatlanság oda, jobb ilyenkor vigyázni. Garas egy
11
�életművész nagystílűségével megvonta a vállát. - Tehetnek egy szívessé
get... - mondta félhangosan. - Tehetnek egy szívességet, tehetnek egy szí
vességet... - dúdolta, miközben a merész kísérlet a végéhez közeledett.
Nemsokára a csap a helyén volt és működött, Garas mind a két kezét
zsebre vágva állt a mű mellett, elégedetten zuhogtatta a forró vizet a kád
ba. A visszhangos fürdőszobában diadalmasan sistergett, zengett a víz, mint
egy elsöprő erejű ünnepi szimfónia. Garas lengén alámerült, légiesen lebe
gett benne, észre sem vette, hogy a fia benyitott.
Dzsi-Dzsi hirtelen bukkant elő a gőzből. Ravaszul mosolygott, akár egy
tapasztalt, vén róka, aki minden lehetséges jót és rosszat ismer a világ
ról. Bedagadt szeme sötétkék, véraláfutásos folt közepében pislogott. Tudtam, hogy számíthatok rád, atya - közölte a harsogó zajt túlkiabálva
és nagyrabecsülése jeléül határozottan odalökte a kezét.
12
�T A M Á S IS T V Á N
Áldozat napszálltakor
Miként a lányok lángoló szoknyája
a férfiközöny évszakaiban,
fölreped a domb,
és elnyeli a Napot.
Vörös tehenek futnak
széles mezők sárga útjain,
kék hegyek megnyílt
patakjaihoz,
hol fehér bikák tartják az eget
fekete szarvukon.
S az Úr
fényes kagyló-tenyerébe
meríti a tengert
és
megitatja a gyíkot.
E TE SI D E Á K L Á S Z L Ó
Önemésztés
Mint aki egy fának az egyik ágából
baltanyelet készít,
s a baltával kivágja magát a fát.
13
�LŐRINCZY ISTVÁN
Pásztorének Sinka Istvánról
Öreg juhász állát régen felkötötték
széthordta szagát az ős bihari szél
széthordta szerelmét konok éhezését
s a holdtól lángoló keményszálú haját
egy lány fürdött égszínű folyóban
duzzadó mellein vízililiom
hosszú combjain a hullámok táncoltak
és isteni öle felizzott a nyárban. . .
a Körös folyt a kék csillagok felé
karcsú partjainál pásztorok daloltak
a tűz lerágta a sovány birkák húsát
s csendőrtollaival jött az őszi hajnal
ajánlás
juhászokért akik
fagyott krumplit ettek
kiknek csontja
felett sót legelt a nyáj
akiket félholtan
a szekérre tettek
s kikkel kezet fogott
a sompolygó halál
14
�O N A G Y ZO LTÁ N
Egy vándormunkás úti krónikája
A z út örök és tétlen
mégis mindent végbevisz észrevétlen.
Lao-Ce
1. A mészáros orosztanár. Az úton a kezdet egy vadgalambfészek. Elkészítet
el n és rendetlen, akár a szarkák
mesterműve. Évek óta ismerem. Lakóit is,
bár megtehet, szeretőt, házastársat váltottak az elmúlt zimankós telek, fülledt,
idegesítően egyhangú augusztusok unalmában, depressziójában, amikor csak az
a bogár, meg a bogárvadászat, elkerülhetetlenül.
Annyira nem, olyan jóban nem vagyunk, hogy megkülönböztethetném őket
személyre szabott stílusjegyeik alapján.
Fészkük túlfejlett faiskola egyik szélső parcellájában rejtőzködik. Ezt a tíz
ezer fát, óriáscsemetét elfelejtették eladni, vagy eladhatatlan volt (?), így aztán,
mert újra szükségessé vált a terület, gazdái megkezdték az irtást, számomra
igen meglepő módon: mellmagasságban motoros fűrésszel elmetszik a törzse
ket. Kikeresem a vadgalambok otthonát, talán egy nap a haladék, gondolom, és
közben eszembe jut Palánki tanár úr, a pofongyáros orosztanár, aki két csapdá
val elfogott uhujának, néhány hozzá hasonlatos természetű tanítványával, a te
metőkert szomorúfűzeiről alvó madarakat légpuskázott te, soha nem felejtve el
reggel, hogy eldicsekedjenek a mészárlás számadataival. A tanár úr technikája
orosztanításával egyezően ritka radikális volt. Erős reflektorral kikeresték az
ágak között a szárnyasokat, s amikor felfedeztek egyet, négy-öt puskával tüzel
tek rá, megjelölt (!), megkülönböztetett ólomgolyókkal.
A madarak éppen úgy hozzátartoztak életünkhöz - nem lévén ilyen elké
pesztő méretű a vegyszerezés hatása - , mint ahogy mi törtük a havat a tanyá
ról iskolába menet téli reggeleken. Sem a térden felül érő hó, sem a hurokkal
elfogott fácán, sem a Topolyoson úszkáló vadkacsa lecsúzlizása nem okozott tel
ki defektet, hiszen a fácánleveshez - különösen anyám elkészítésében - alig
hasonlítható étel; a hó pedig: ha tél van esik, egyértelmű. De hogy valaki pusz
tán sportból, csak azért, hogy fogságban tartson kápolnatornyok környékéhez tar
tozó éjszakai huhogót, csak azért irtja a senkinek nem ártó, kedves balkáni ger
léket, elképesztőnek tartottuk. (A kis csapat lajstromot vezetett a jelölt golyók
találatáról, és talán jutalmat is tűztek ki az elsőnek.)
Az eset okozta „tartózkodásunk” , túl a nyitott tenyérrel, számolatlanul osz
togatott pofonokon, minden bizonnyal jelentős részt vállalt az orosz nyelvben
való jártasságomban, annak igen alacsony fokában. És maradt a későbbiekben is.
2. Egy másik vándor. Március közepe van és szemetel a hó. Lókosi kölyökkoromban nemritkán fordult elő, hogy március idusát a Topolyos mellig érő, így
könnyen átmelegedő vizében az esztendő első fürdésével ünnepeltük. Ma sze
metel a hó. Felhúzott cipzárral nagykabát, alatta vastag pulóver.
�A buszmegállóig tartó út egyharmada elmaradt. A mocskos kis patak, melyen
átkelek, hogy elérjem a Külső Bécsi utat, ezen a reggelen tisztábbnak látszik.
Hétfő lévén ma járt le a negyvennyolc óra, melyet öntisztulásra ajándékba jut
tatott számára az ötnapos munkahét. Tíz perc hátra Sziszifusznak, mert hat óra
egy másodperctől újra árad belé a közeli üzemek ülepítőinek túlcsorduló
szennye.
A túlsó parton hatalmas vörös farkaskutya nyalogatja bal mellső lábát. Ami
kor meglát - már az apró hídon járok - , megriad, és én is megriadok tőle.
Laposan - , hogy ne lássa, félek tőle - , körülpislantok valami bot után, de
nincs elérhető ütleg, erre oldaltáskám zsebéből előhúzom bugyiimat, ha támad
na, ne legyek teljesen védtelen. De nem támad, néhány távolodó lépés után
visszakuporodik előző helyzetébe, gyógyítgatja lábát. Ezen felbátorodva halkan
füttyentek. Emeli a fejét. Szép kutya. Szép, hatalmas kutya, valószínűleg abból
a fajtából, akiket elveszítenek a külterületen, amikor már nincs szükség rá, ami
kor egyre nehezebb a fenntartása, amikor nagyot emelnek a kutyaadón, a hús
árakon, mert egy ilyen hatalmas dög nem él meg tejbegrízen.
Nincs sok bizodalma hozzám, de azért benyúlok a táskába újra, előveszem
maradék szalonnámat. Erre ütöm a tojást - ha van - a Solymárvölgyi út 5 alatt
levő szólista munkahelyemen, ha megéhezem, de most egy hétig nem jövök, a
szalonna meg máshol is jó tojással, tojás nélkül. A kézben tartott bugyiival lekanyarítok belőle, úgy, hogy a bőre maradjon (mert azt a zacskós leves ízesítő
jeként használom) - és megcélzom a kutyát.
Felugrik, és mire földet ér a szalonnadarab, már négy lépést oldalazott elő
ző helyéről. Mintha nem törődnék vele, ballagok tovább a földúton, csak fél
szemmel figyelem. Talán szagra, talán formára, de rájön, nem ellenség dobott
felé, visszasompolyog a szalonnához, óvatosan körbenézegeti, mint mindenki,
aki úgy kap alamizsnát, hogy nem kérte, nem tartott igényt rá, de tulajdonkép
pen hálás, amennyire büszkesége engedi.
Jól van, gondolom, megtörlöm a kezem, elrakom a bugyiit. Nem nézek hát
ra, csak már a vasúti töltés emelkedőjénél. A vörös tíz méterrel mögöttem bi
ceg, bal lábát csak leteszi a földre, nem támaszkodik rá. Jól van, pajtás, mon
dom, még egy szeletet kaphatsz, de ne gyere tovább velem, rögtön itt a vonat.
Romhányi (egy másik szólista munkahely) kutyánknak, a vénséges, reszkető fe
jű Buksi-kuvincnak rozsdás nagyfiát is a vonat ütötte el. Majdnem megsirattuk,
olyan okos bakesz volt, olyan szép és tanulékony.
3.
A város határának színei. A töltésen, a sínek melletti gyalogösvényen me
gyek fölfelé, az ürömi állomásig még szűk ötszáz méter. Egy tehervonattal ta
lálkozom minden úton. Dong, remeg a föld, amikor elhúz mellettem. Első ta
lálkozásainkkor lelassítottak a masiniszták, ezen az egyenes szakaszon messziről
látható a gyalogos, és mint később értesültem a dologról, öngyilkosnak néztek,
figyelmeztették egymást. Mára különleges a kapcsolatom velük. Né
melyük mellém érve megnyomja a kürtöt, hogy majd’ a szívem ugrik ki, más,
aki talán többször látott, kiemelkedik az ülésből, int, visszaintek. Soha nem tud
ni előre, így inkább a kürt ledöntő, rémítő hangjára ügyelek, nehogy ijedtem
ben nekiugorjak a szerelvény elsuhanó falának.
Ma köszöntenek, ez öröm. Ráadásul friss barátságom a kutyával - ennél job
ban nem kezdődhet hét manapság. Érzem is, milyen szerencsés vagyok, és nem
gyújtok rá, ne rontsam kedvem kora reggeli köhögéssel. Megállok, a kutya is.
Most kezdem sajnálni, hogy nem a munkahely felé tartok, és azt is, a maradék
kenyeret kukába dobtam. Nem venném szívesen, ha miattam rontaná el gyom
rát a puszta szalonnával.
16
�Messze elkerülöm a várótermet, és annak patkányban, bűzben nem szűkölkö
dő környékét. Európa legpiszkosabb, legelhanyagoltabb váróterme. Nincs párja
emlékezetemben, pedig néhány száz vasútállomást őrizget az elmúlt esztendők
ből, néhány tucatot pedig mint szállodát, melyben egy vagy több éjszakát töl
töttem.
Az úton idáig a szemét, a kosz, a piszok a legjellemzőbb látvány. A töltés
körül fehér-zöld-barna minden, mint amikor utolsókat rúgja tavasszal a hó, de
még lapul a mélyedésekben. De itt a hó újság, doboz, rothadó matracok, rozs
dás zsírosbödön, s az isten tudja mi még.
Az őszi szél, ha megrázza magát a solymári völgyben, olyat produkál, mely
hez a sivatagi homokviharok inasnak számítanak. Százméteres magasságban ver
senyez a Népszabadság sportrovata az IM Félszárnyú pegazus oldalával, köztük
egy szétázott Fecske-doboz, alattuk selyempapír száguld, és föl-le ingázik egy
cementes papírzsák. A tehetségesebb repülők átlibbennek a magasfeszültség
drótjai fölött, míg a súlyosabbja leül és pihenget a csemetekert fakoronáin. A
varjak - ellepik a vidéket - tudván, hogy nem konkurálhatnak, behúzott nyak
kal lapítanak a szántáson, esetleg bontogatják a műanyag zsákokba kirakott friss
szemetet.
4.
A munkásosztály kora reggel. A z autóbuszmegállóban - mint ilyenkor reg
gel mindig - , munkába induló férfiak, cipőre rogyó konfekciónadrágban, kon
fekció szivacskabátban, ujjaik közt konfekció Kossuth, zsebben konfekció kétdecis cseresznyepálinkás üveg.
Nagy figyelemmel osztják el egymás közt. Itt senkinek nem juthat több, keve
sebb. A demokrácia az összedobott pénz arányában él. tehát ki mennyit tett a
kosárba, annak arányában részesül. De tettenérhető a kivárásos demokrácia is.
Ma én veszem, holnap te vásárolsz, holnapután ő. A beszélgetés, melyet jára
tukra várva ellejtenek, ugyancsak konfekciónak nevezhető: melyik az a roha
dék sofőr, aki nem állt meg nagyon sokszor, s miatta levonta a művezető a
félórákat.
- . . . fél évig az anyja szentségit! Fél évig! - mondja egy szürkébe öltözött
kemencés, nagy igyekezettel, hogy felheccelje magát, így minél pontosabban ér
zékelhetővé váljon akkori dühe. - De egyszer se! Még csak erre se nézett!
A megálló igen rossz helyen áll, ezt a buszvezetők bizonyíthatják. És aprócs
ka: ezt szintén. Ha egy tizennyolcas kék busz beáll, a távolsági csuklósok kény
telenek elfoglalni az utazósávot. De mert a távolsági autóbuszok egyszerre in
dulnak az óbudai pályaudvarról, és az Engelsről tíz perccel korábban útjára
engedett esztergomi is éppen a többivel egyidőben érkezik meg, előfordul, hogy
hat kocsi várakozik egymás mögött, közéjük ékelődve a civil, káromkodó au
tósok hada, akik viszont az utat beláthatatlanná tevő bukkanó miatt nem mer
nek kibújni. Szezonban - de fél hattól fél nyolcig; du. fél kettőtől fél négyig idegen szemlélődő azt hiszi, baleset történt, esetleg tíz percen túl lezárható so
rompó zárja el a forgalmat.
- Egy darabig lestem őtet az utcán - folytatja a szürkébe öltözött utazó - ,
de nem sikerült találkozni vele, aztán megüzentem egy haverral, hogy ha elka
pom, falhozb..., mint Laci a majmot. Azután már megállt.
Az autóbuszsofőrök, éppen az imént elmondottak miatt, ha tehetik, úgy vág
tatnak el az ürömi megálló mellett, hogy oda se néznek. Mert túl sok időbe te
lik a beállás, bonyolult a kijutás. Így aztán akit négyszer-ötször föl nem jelen
tettek az utasok, elhajt szemrebbenés nélkül.
17
�- Először fölszállok - folytatja - , látom, hogy remeg a pali a kormány mö
gött. Mondom neki, ne remegj, b .. .meg, hanem állj meg, amikor van fölszálló,
oszt nincs mit remegni...
Mint a villám, úgy váltanak. Most egy másik beszél a cseresznyések közül.
Nem merek odanézni, mert félek, hogy nem folytatják. Szégyellt szenvedélyeim
egyike a hallgatódzás. Igaz ugyan, hogy az ifjú leányzók eszmecseréje több rej
telmet, izgalmat nyújt, de a március közepi hajnalokra nem az ő jelenlétük a
jellemző, ezért aztán, ha ló nics, szamár is megteszi.
5.
A z alkoholizálás bélműködésre gyakorolt átkos hatása. Tegnap esti kártya
csatáról folydogál a szó, melyet a közeli kocsmában - a Három Vándorban tettek meg. Csak távirati stílusban idézem, és igyekszem annyira finomítani,
amennyira finomító készségem hajlandó erre, de az érthetőséget nem zavarja.
Tehát: a mesélőnek ugyan már régen ki kellett volna mennie, hátra, de anynyira jött a lap, hogy nem merte megszakítani, közben áldotta istent. Aztán csak
elszánta magát egy pislantásra. Közben - kisdolga közben - , mint azt tenni
szokta, megkísérelte feszítő beleit lelevegősíteni. De nem koncentrált eléggé, és
nyelesre sikerült. Miatta - pedig soha úgy nem jött a lap ebben az évben nem folytathatta, nem ülhetett vissza az asztalhoz, hanem hazasöpört tisztálkod
ni. A nevetés, mely a történetet kíséri, frenetikus. Aztán elregélik saját, e tárgy
hoz kapcsolódó eseteiket. A cseresznye után vannak.
Jönnek-mennek az autóbuszok, csak az enyém nem, lehetséges, amíg a kemencéseket kihallgattam, nem vettem észre, és elhalasztottam a járatomat. Ő k
is felszállnak. A mesélő bal kézfején, alkarján forintos nagyságú sebhelyek, a
hamutartó helyett ott eloltott Kossuthok nyoma. Búcsúzóul megszemlélnek, mert
akarva, nem akarva felröhögtem a nyelestörténeten. Nem tudják, hova tegye
nek.
Dabason, ezer évnek előtte, barátom felesége nem lévén otthon, belemerül
tünk az üdvözlő iszákosság fertőjébe. Valahonnan kártya és kártyázok is előke
rültek, így a pálinka mellé e másik szenvedélynek is hódoltunk. Részben mert
szükségünk volt pénzre, részben mert: miért ne? Annyit elveszíteni ketten se
tudtunk volna, hogy az jelentős összeg legyen, nyerni viszont, bármennyit nye
rünk, használunk vele magunknak. Valami iszonyú, eladásra szánt, élesztős pá
linkát hoztak a fiúk, és az fogyott minden mással, sörrel-borral egyetemben.
Meglehetősen benne jártunk az éjszakában s az illumináltságban mindannyian,
amikor iszonyatos bűzre lettünk figyelmesek. És arra is, hogy az egyik ifjú, ne
vezetesen Pinder, eltűnt szó nélkül. Pindert nem kerestük annyira, mint a bűz
eredetét. Ez a rettenetes, felidézhetetlen és semmihez nem hasonlítható szag néha
rossz álmaimban kerül elő, és a reggeli kocsmaklozettok ajtói alatt szivárog, ha
levegőt veszek, mint betévedő.
Történt, hogy Pinder - akár a kihallgatott cseresznyés utazó - , szűkre vette a
fürdőszoba elérésére szánt időt, és mielőtt célját elérhette volna, belső rend
szere mondta a magáét, fellebbezhetetlenül. De Pinder, talán nagy gyakorlata,
talán helyzetfelismerése segítségével letolta a letolandókat, így aztán terméke,
annak legalábbis egy része, a folyosókőre csattant. Aztán letakarta egy szép,
színes rongyszőnyeggel. Az álca miatt, bár többször elhaladtunk fölötte a felderítés alatt, egy óráig tartott, amíg ráleltünk. Kivilágos virradatig a szagta
lanítás, amíg elértük, hogy ha az első perceket 100 százaléknak vesszük, azt le
csökkentettük 50 százalékig.
Ez volt tehát akaratlan nevetésem oka, mert azt megtanultam, ha hallgatódzik az ember, bármit mondanak is, az arcnak kifejezéstelennek, mozdulatlannak
kell maradnia, mint Unkaszé volt a kínzócölöpön. Néhány nappal ezelőtt talál
18
�koztam vendéglátó barátommal. Felidéztük szerencsétlen végű kártyacsatán
kat, mely ugyan jelentősnek nevezhető anyagi haszonnal járt, de többé nem it
tam házi főzésű pálinkát, és ha falusi kisboltok pultján élesztőt láttam, felfor
dult tőle a gyomrom.
6.
A nyelvtudományról. Állok magam elkeseredve, szomorúan és ingerülten
is, így telik az időm, pocsékba, használhatatlanul.
Szürke Renault kanyarodik be a letérőbe, szemből nem tudom megállapítani
milyen nemzetiségű. Barna, bajuszos fickók ülnek benne. A felém eső letekeri az
ablakot, kiszól.
- Béchi ut. Ja?
- Ez - bólintom - biztosan a Bécsi út. Hová? Merre?
Rafináltan érdeklődöm, mintha nem tudnám, de kis szerencsével megta
karíthatom a csöppet sem jelentéktelen útiköltséget, és befektethetem más, szá
momra kedvesebb üzletbe.
- Cseheszlovakija, Praha - mondja a bajuszos.
- Oké! - mondom. Értem. Erre kell menni, és nekem is erre kellene - bö
kök a mellemre. Igazán elvihetnétek Dorogig.
S fickó kiszáll, mert kétajtós kocsi, hátraenged.
Induláskor megfordul, angolul kérdi, beszélek-é angilusul. Ingatom a fejem,
nem beszélek. Erre megkérdi ugyanezt franciául. Én csak ingatom a fejem. Ara
bul odaszól a másik bajuszosnak, aki erre gyors egymásutánban: hát németül,
hát spanyolul?
Nincs szerencsém velük, mert ha azzal kezdte volna, magyarul beszélek-e...
Magyar helyett valamelyik arab nyelvjárással zárja, erre már felnevetek, ők
nem értik, de lehet, olyan széles a jókedvem ezen a hűvös, kedves reggelen, át
ragad rájuk is, és mulatunk egy félkilométerest. Ő k nem nagyon tudhatják,
mit nevetek, én nem is sejtem mit tartanak ilyen istentelenül viccesnek. De csak
görgetjük.
Haladunk, a vezető - látva a Bécs felé vezető, sztrádának éppen nem nevez
hető utat - hátra-hátrapillant, szemével kérdez, biztos vagyok-e abban, hogy ez
vezet Praha felé.
Nyugodtan mehetsz, mutatom, erre csóválja a fejét, és meg nem tudom, ki
helyett pirulok el egy pillanatra. Talán Európa hadügyminiszterei helyett, ta
lán anyám helyett. Aki téríteni járt lyukas bakancsában akkor, amikor nyelvek
re taníthatott volna, hogy tisztázatlan helyzetekben így szerzett tudományom
mal megértethetném magamat.
Búcsúzóul lerajzolom nekik a Dunát, mellé Komáromot, a vízre szép hidat.
Mutatom, ott keljenek át a határon.
Kapok mindezen munkámért egy doboz cigarettát. Amikor elköszönök: Sze
rasztok, ők is ezt mondják: Szevaztok. Intenek, villogtatják fehér fogsorukat,
zöldnél kilőnek Győr felé.
Azonnal buszra szállok, hátamon a gyűrődő, morgó tömeggel. Nyújtom a
tízest, kapok vissza két forintot, jegy helyett hátulról egy könyéknyomást, men
jek már, figyelmeztet a könyék, ne tartsam föl mögöttem az utazni szándéko
zókat. Másodpercnyi tétovázás után, míg a jegyre várok, és mondani szeretnék
valami gorombát, de nem jön ki hang a torkomon, sodor a tömeg, a kocsi bel
sejébe. Annyi maradt dühömből, hogy figyelem, mennyi
jegyet nem ad V
Hozzávetőlegesen mennyit keres ezen a rövidke útszakaszon, D-től E-ig. Sokat.
Nem félek ellenőrtől, hiszen a masiniszta jobban tudja, mikor teheti meg ezt,
mikor nem. És ahol ennyi ember jegy nélkül utazik, ott nem az utazók közt ke
19
�resik a bűnöst. Próbálgatom, illesztgetem a szavakat, mit, milyen
szerkezetű
mondatot kellene a sofőr mellére akasztanom, ahhoz hogy megnyugodjak, és ne
érezzem megint, nem csak engem, a gyerekeimet, a metróépítő melósokat, a sza
lagon dolgozó szövőnőt is kijátszották, becsapták. Nem sikerül megtalálnom
azt az egy mondatot, melyre biztosan nincs nagypofájú válasz.
Már otthon a konyhaasztal mellett gondolom: rendben van, hogy nyugatra
tolmács nélkül nem mehetek, de magyarul beszélek-e olyan szinten, hogy abból
haszna származhatna hallgatómnak. Azt hiszem, nem. Erre bizonyíték a gyo
morgörccsel fűszerezett dühöngő elhallgatások sora, az örökös félelem, hogy új
ra meg újra félrevezethet, akinek kedve támad rá.
20
�C E G LÉ D JÓZSEF
Az olaj
Már nem csak az európai hírügynökségek állították egybehangzóan, hanem
mi magunk is így éreztük: a tavasz megérkezett. Szomorúan vettük tudomásul,
hogy mind élesebben válnak el a tavalyi, okkersárgává fakult fűszálak, meg a
friss, harsonázó zöld kardélek. Mi mindannyian, családtagok és szomszédok, tá
voli ismerősök és idegenek, kicsit borongva üdvözöltük egymást s némi apátiá
val jegyeztük meg; igen, itt van a tavasz. Hát újra eljött! Néhányan még gyer
meteg módon ámították magukat, s tették mindezt azzal az eufóriával, amivel
késő őszön, kora télen örültek a hajnali fagyoknak, az újjvégeket pirosító, maró
hidegnek. Ezek az emberek - a még mindig korán nyugovóra térő nap utolsó
sugaraiban - kitárták az ablakokat és ajtókat, huzatoltak rendületlenül, hogy a
lakás minél alaposabban kihűljön. Érezték, hogy hazudnak, mert középiskolai ta
nulmányaikból megmaradt morzsáik alján pontosan ismerték az igazságot: hogy
a hideg levegő előbb melegszik fel, mint az állott aer. Ez persze, csak futó ka
land, incselkedés volt a szabálytalanságokkal, amivel nap mint nap találkozunk.
E kis kitérők, mellékösvények csak ideig-óráig odázhatták el gyötrő kötelessé
günk végrehajtását, mellyel minden évben számotvetünk, bármennyire is kelle
metlen az anyagi haszonszerzés obszcén igazsága.
Szertartásosan, egyre többen és többen mentek a fészerekbe, tüzelőtárlókba és
egyéb melléképületekbe, hogy számot vegyenek olajkészleteikről. A seprő- és
partvisnyelekből mérőléccé avanzsált eszközeikkel meglehetősen modem számí
tások alapján megállapították a mennyiség és minőség koefficiensét, majd en
nek megfelelő mennyiségű vizet kevertek az olajba. Ez úgy általában tíz szá
zalék körül mozgott, a rosszkedvűbbek többet, a derűsebbek kevesebbet öntöt
tek bele. Ezt a speciális tavaszi keveréket aztán különféle járművekre rakták,
melyek közös jellemzője a kézi vontatáson túl általában az volt, hogy a szer
kezet a legkevésbé sem volt alkalmas az olajszállításra. Hogy ez tudatos vagy
ösztönös motivációból ered-e, azt senki sem tudja, de így van. A szállítójármű
vek egyezményesen kezdetleges alaptípusainak az volt az előnye, hogy a hor
dókban szállított elegy a végletekig felhabosodjon, csapódó tömegével túlcsor
duljon, nem kevésbé a felelőtlen dugózás miatt. No és persze az utak! Minő
ségük némi gyógyír volt bosszúságaikra, hiszen a gidres-gödrös, sáros,
locspocsos girbe-gurbaságuk elősegítette az elegy-belegy zavarosságát, további felhasználásra való minél kisebb alkalmasságát, és akkor még nem szóltunk az
örömteli - egyes esetekben tekintélyes - mennyiségi fogyatkozásról!
Amíg az olajtulajdonosok boldogságos bukkanóikon az olajkutak irányába
haladtak, zúgolódtak magukban. Haragudtak a világegyetemre, annak ostoba
törvényszerűségeire, amiért is - kiirthatatlanul - minden télre tavasz követke
zik. Visszaidézték az édes, csikorgó telet, a néptelen utcákat, a félméteres hó
torlaszokat, a komikusan csúszkáló autókat, az örökké késő vonatokat s belül
valami lágy, simogató boldogságot éreztek, amiért is azokban a hónapokban
nem kell ilyen lealacsonyító dolgokkal foglalkozniok, mint az olaj elvitele a
21
�kúthoz. Bosszankodásukat alig vagy egyáltalán nem enyhítette a fűtőanyagért
járó pénz, a dokumentáció az üzlet létrejöttéről. Talán csak a vízzel való jóté
kony és részleges elegyítés adott valami ideig-óráig tartó boldogságot, de ez az
üzletmenet létrejötte után általában gyorsan szertefoszlott, mint a többletjöve
delemből származó polgári delirium. Utána mindig kiábrándultan és mérték
tartó utálattal szemlélték környezetüket, világukat, amiben az
olajkút, mint
minden bajok kútfője szerepelt. Voltak, persze csak néhányan, akik messzebb
re tekintettek, hogy ne mondjuk, messzebbre mentek, de ők többnyire a gyilkos
nyár perzselő tüzében égtek el. Róluk szó se essék!
Az olajkutaknál álldogáló egészséges, nyáriasan öltözött hölgyek és napbarní
tott, overallos kiszolgálók lealázó jóindulata és mosolya féktelenül felbőszítet
te az embereket. Különösen az ostoba és szemérmetlenül közvetlen kérdéseik
fokozták bennük az ellenszenvet. Ezek a mindenre elszánt gazfickók családjuk
iránt érdeklődtek, múló náthájukat és bronchitisüket emlegették a szóvirágok le
alacsonyító szolgalelkűségével. Fuj, gondolták magukban, de civilizált méltó
ságukban csak csípős megjegyzésekig adták alább. Például a „keménytüzelő” eladás anyagi könnyűségéről. Erre némelyik kutas - már akiben volt némi magasabbrendű szellemiség - kissé szégyenlősen elmosolyintotta magát és igyeke
zett a kút szívócsövét minél készségesebben beletartani a hordóba. Ez, persze,
ez az üres és ostoba gesztus, alig hatotta meg az embereket, akik
mélységes
megvetést, hogy ne mondjuk utálatot éreztek a kutasok iránt, akik szinte direkt
csak azért vannak, hogy életüket, az ő életüket (az egyetlent) megkeserítsék. Ezt
a lenézésüket abban is kifejezésre juttatták, hogy szinte oda sem figyelve, amo
lyan hányaveti módon, hagyták, hogy a mutató csak pörögjön, pörögjön, szám
lálja a felszippantott litereket, ők meg valami éteri fennsőbbséget árasztva áll
tak és vártak, hogy a lealázó, utolsó szippantás kloákára emlékeztető hangjai
is felharsanjanak. Ekkor, egyáltalán nem sietősen, éppen csak úgy, mintegy vé
letlenül odapillantva, megnézték, amint a kutas készségesen visszatekeri a hordó
dugóját. Aztán nagylelkűen, a fizetendő pénzösszeget ki sem mondva, várták,
hogy a kutas ismét - és sokadszor - , nagy címletekben fizesse ki az olaj árát.
Az olajhozók többsége rosszmájú megjegyzéseket fűzött ahhoz a tényhez, hogy
a kutasnak sosincs aprópénze, így aztán ők voltak kénytelenek - meglehetősen
kelletlenül - elővenni elmaszatolódott pénztárcáikat, amiben a legkisebb címlet
is legfeljebb ötven forint volt. Fitymálva, köszönés nélkül hagyták jóvá, hogy a
kutas öt-tíz forint borravalót adjon, aztán egyetlen éles hátraarccal, a kutas bú
csúzkodásának arcpirító pimaszságát fülük mellett eleresztve távoztak.
Visszafelé mindannyian a kifosztottság forró szégyenét érezték, no meg a
nap fáradtságát, amiért is a gödrös utakon, üres hordóikkal harangozva baktat
nak hazafelé. Otthon élettársuknak elpanaszolták a kutas tapintatlan kérdezősködését, majd olajszagukat a világ tavaszodó egére fújták, amiben azonban az
universum bizonyossága lebegett: hogy lesz még egyszer tél a világon!
22
�BÓ D I TÓ TH ELEM ÉR
Ne félj
Midőn a hártyás tenger,
e lágy medúza lenget,
hallgatag bősz idő ver
bennem szigorú fészket.
Lódobogás hallatszik,
sörényes hullám vágtat,
kilőtt nyíl, parttól partig
száll a nap, rontva árnyat.
Mekkorák a csillagok
- fény moszkítók - az égen,
akár egy rézkígyó ragyog
a part, e furcsa éden.
Boros nap
Igyál pohár krími bort,
pirított
dióízzel fele gond
a napod.
Oszol benne, gondolod,
mint tavon,
tearózsa illatot
ont a bor.
Szőlők a partszegélyen
csüngenek,
nyitott kádban égnek el
az egek.
Még a hold is belenéz,
csicsereg,
lubickolnak a nehéz
fellegek.
Szabadban érik e bor,
adja ég,
a mennyköves napokon
jusson még.
23
�RO M H ÁNYI G Y U L A
Ez az igazi halál
Mint ha testünk semmi volna
szállunk égi-kék pokolba,
hol vérünkből kormoz vágyunk üstje
és szemünk parázsló bokraiból
fehéren lebben a szégyen füstje
s izzadsággal tömjénez a gyönyör.
Ez az igazi halál,
ez a mindennapos.
Ilyen-olyan ágyak,
erdők, bokrok árnyában,
vagy nyílt mezők zöld bujaságában
ránktörő halál.
Ezt hordjuk testünkbe bélyegezve,
mennybe ígérve vagy pokolra ijesztve,
és nem Azt
mi születésünktől kísérő konok
ígéret,
leránt a velünk vénülő Tajgetosz.
Ez az igazi halál,
e hétköznapok kagylóiban növő,
izzadság-gyöngyökön vett,
vétkes, szerelmes,
testünkkel sohasem vénülő halál.
Á D Á M TAM ÁS
Fiatalon
Hátamat horzsolták
gyorsvonatok
a szél kötötte be
hogy ne fájjon
ha hideg volt
vállamról szaggatott
a Nap
magának lángot
24
oly hegyesen álltam
hogy véres lett tőlem
az éjszaka
bicskámra varasodtak
a könnyűvérű
reggelek
�SZEPESI JÓZSEF
Rampák türelme
I.
II.
A gond a sarkon álldogál
(viharkabátos néma csősz)
pöffent az aszfalt, köd szitál,
kanálisokból száll a gőz.
Balján bokor - gyér lombja dúlt -,
nyirkos tövében nyálka, jég
és néhány pocsolyába fúlt,
csonkig szítt cigarettavég.
Körötte téglatörmelék
s rögökké csontosuk cement
buckákra hajtva a fejét
vacog a lélek-széli csend.
Valahol döcög az idő,
melynek peronján a jövő
gazdag rokonként érkezik,
Ő várja őt naponta nagy,
magányos állomásain
sorsunknak, árván didergő,
diszkrét ködöktől vérig ázott
dermedt erényű sóher, ő,
ő várja őt s a büszke rampák
merev türelme, senki más.
Balázs Jánosnak
kissé megkésve
Purdé-pucér a lelked,
kopott gúnyáját régen
levetette és remeg.
Sápaszt-e büszke szégyen?
Szürke ismerős leszel.
Halandó. Halhatatlan
titkodra nincs többé lepel.
Ellopta sok hivatlan.
Kilesve álmaid: mély
szakadékokban rejtez;
hiába strázsa zord erély orozzák. Kapsz és vesztesz.
Sápaszt-e büszke szégyen?
Purdé-pucér a lelked,
kopott gúnyáját régen
levetette és remeg...
25
�H ORTOBÁGYI ZO LTÁN
A kutya
Varga Mária összesöpörte a morzsát az asztalon. Tenyerébe gyűjtötte,
vigyázva a konyha sarkában megbúvó fedeles vödörhöz vitte és beleszórta
a megszáradt kenyérdarabkákat. M egállt az ajtóban. Szétnézett, bólintott.
Lenyúlt a kis műanyag vödörért, oda sem pillantott. K ét ujjal, a va
saló nyomán, összecsippentette a vászonterítőt, összehajtotta, a padra tette.
A vödörrel a kezében becsukta maga mögött a konyhaajtót, megpróbálta a
kilincset, tart-e. A fölsepert verandát kikerülve, szokott útján haladt, ki a
kapun. Nyitotta, zárta. A Norton-kút alig néhány lépésnyire volt az olajjal
nemrég lekent kaputól. Megtöltötte a vödröt. Vállát kissé lehúzta a súly,
de ugyanolyan szapora léptekkel sietett vissza, mint ahogyan jött az imént.
Nyitotta, zárta a kaput. A hátsóudvarban löttyintett a csirkék edényébe.
Néhány pillanatig egykedvűen nézte a nyakukat le-föl billegető jószágokat,
aztán visszament a házba.
Helyére tette a vödröt, rá a vászonterítőt. A kopott tükör előtt meg
igazította a fejkendőjét, lesimította magán a fekete szoknyát. Kötényét
kétrét hajtva, az asztal sarkára fektette.
Kilépett a házból. Bezárta az ajtót. A kulcsot a félfába vert szögre akasz
totta. A kamrához sietett. Kiemelte a befőttesüvegből a csokorba kötött
krizantémokat. Megvárta, míg a víz lecsöpög a sima agyagra. Behúzta a
kamraajtót és elindult.
A kaput nem zárta be maga után. Nem állt meg egy pillanatra sem.
Ment, gyors, egyenletes léptekkel a temető felé.
- D e miért? Miért? - döbbent belé a kérdés kétszer is, ahogy vissza
gondolt a megszokott, de most mégis elmaradt mozdulatra. Fülének hiány
zott a kulcs roppanó-kopogó hangja.
A krizantémokat a karjára fektetve vitte, vigyázva. A sárgásfehér vi
rágok betakarták a mellét, hozzásimultak.
- Miért? — kérdezte még a temető kapujában is, de nem érzett semmi
furcsát, szíve egyenletesen vert.
Amint az anyja sírjához ért, meglátta a kutyát. A késői napfény melegít
hette ugyan, de karikába gömbölyödve hevert a homokban, mintha fázna.
Öreg volt már. Pofája, szemöldöke kifehéredett, szőre elütött rőtvörös bun
dájától. Varga Mária nesztelen lépteire fölemelte a fejét. Vizsgálta egy
ideig a feketeruhás nőt, aztán csak újra összegömbölyödött.
Varga Mária nem törődött vele. Kivette a kővázából a tegnapi csok
rot. A temetőkapunál a szemétkupac tetejére hajította a fonnyadt virágo
kat. A kútnál elővette zsebéből a bádogbögrét, belementette a vödörbe.
Ügyelve lépteire, ismét a sírhoz ment. A kutya megint fölemelte a fejét.
A bögrét nézte.
- M it akarsz? - kérdezte hangosan Varga Mária.
26
�A kutya megbillentette az egyik fülét. A bögrét nézte. Varga Mária ki
bogozta a krizantémokra tekert átázott háncsokat. Kiloccsantotta a kővázá
ból a vizet. A z őszi homokon szétterült a folt. A szél belekapott a kri
zantémokba, néhányat arrébb görgetett a fekete márványon. Varga Mária
összefogta a szétpergő virágokat. A kutyára nézett. A z le nem vette a sze
mét a bádogbögréről.
Varga Mária félbehagyta a mozdulatot. Darab ideig álldogált, aztán
lehajolt és a kutya orra elé tette a bögrét. A z elébb csak kívülről szag
lászta körbe fektében, majd belészagolt, de nem ivott. Visszaejtette a fejét
a lábai közé. - Eh! - kiáltott föl bosszúsan Varga Mária.
Fölkapta a bögrét, beletöltötte a vizet a kővázába. Gyorsan elrendezte a
virágokat. Hátralépett, kissé összehúzott szemét végigjártatta a fölvetett
fejű krizantémokon. Lába mellől parányi gyomott szakított ki. A bádog
bögrét visszadugta szoknyája zsebébe.
Elindult.
A temető kapujában
visszafogta lépteit. Megállt. A gyomot a többi közé hajította, tenyerét a
másikhoz ütötte. Várt. Türelmetlenül megfordult. Végignézett a sírok kö
zött. A kutya, hátsó lábait furcsán húzva, a túlsó kapu felé sántikált.
Varga Mária a szokottnál valamivel gyorsabban ért haza. A kaput be
zárta maga mögött.
27
�PETRŐCZI É V A
Levél, odaátra
„Fáradt vagyok és félek. A testem nélkül jobb lesz, az emlékem meg
úgyis „kedves” nem lehet más, én mindenkit szerettem ( ? ! ) __ Milyen le
het a zsíros anyaföldön mezítláb végiglépdelni, augusztus éjjel, vakító hold
alatt, egy koszorú dinamittal a nyakamban?
Mire a detonációt érzékelhetném, már el is vegyültem a természettel!
Vagy ugyanezt a tengeren egy csónak szélén állva.
A z emberhez az életet önkényesen vágják.
Halála jellegét miért ne birtokolja?!”
(Részletek Pinczési Judit hátrahagyott naplójából)
Judit,
kellett neked
S A JÁ T H A L Á L É R T
D e mégse hidd,
pörlekedned - -
hogy félreértelek,
megkapta szegény
hisz tudom,
nyakad a koponyarepesztő
bármilyen keserves:
dinamitkoszorút
a tollhoz-papírhoz
éppen augusztus éjjelén.
láncoltakból
A Z ÁTK ELÉS UTÁN
Szép ez a rilkei recept,
lesz igazán „Szeretett.."
a stílusos, megérdemelt,
28
költőhöz méltó végről,
A sírbeszédeket
de mondtam volna,
legalábbis
ha mondhatom,
így kezdik mindig,
ha ismerlek:
ha költőt temetnek.
ne tedd,
A tiédet is.
szádra ne vedd
Te közben
a végzetet.
dúdoltál a fáknak, füveknek.
�PIN CZÉSI JU D IT
Kis esti dal
Megindulnak a fenyők
erdővé-ölelve mind
kéz nyúl ki a szárnyuk alól
s szálgyertyává sodorint.
Párja leszek Tűzbarlangnak
s nem kérdem hogy szeret-e viaszhúsom csepegését
csak várja egy denevér.
Tűlevelük körémhorgad
belémtűznek száz Napot
tudják hogyha gyújtogatnak
igen könnyen gyulladok.
Mert ez csak ez vidít szálgyertyának lenni itt
kenyér körül állni tisztán
mint a mindennapi villám.
Üzenhet bátran Uram
betöltőm a terveket
csókolom a sercegését
s lángolék keserveset.
Búcsú I.
N e a szemeddel menekülj.
Hagyj itt, ha tudsz!
Búcsú II.
Mi múlt el?
Csak most kezdődik
az egész emlékezés
29
�NOTESZ
Gyermekszemmel
A gyerekszáj mindig kimondja az igazságot. Persze néha torzítottan, néha fél
igazságot, de mindig van benne valami, ami figyelemreméltó. Valószínűleg
azért, mert a gyerekszemben is van valami, ami nagyon fontos, amit csak rész
ben mond ki a gyerekszáj, mert hallgatást parancsol az, hogy a gyerek még ki
csi, hogy nem tudja kifejezni, amit lát, azt amit megfigyelt - egyszóval a gye
rekben rengeteg minden bennmarad. Ezért volt mindig komoly hagyomány a
világirodalomban és a világ minden művészetében, hogy a gyermekkort meg
idézzék. A gyerekkor azonban sohasem igazi gyerekkor. Mindig a felnőtt gye
rekkora. A gyerek így visszavetített felnőtt, gyerek is, meg álgyerek is.
Mindezeket nem azért mondtam el, mert ezúttal azokról a híres gyerekábrá
zolásokról akarok megemlékezni, mint amilyen Tolsztoj önéletrajzi írása vagy
akár Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig-ja és folytatása a Bál, nem is Az
eltűnt idő nyomában kisgyerekét akarom felidézni, hanem egy olyan művészi
jelenséget, mely napjainké, s ahol a gyerekek kerülnek középpontba. A gyere
kek, akik közvetlenül nem voltak részesei egy korszaknak, melyet a felnőtt tár
sadalom egy része átélt, akik naivul s mégis élesszeműen voltak kénytelenek át
látni, sőt, adott esetben átvilágítani a dogmatizmus korszakát. Mert érdekes
módon Nádas Péter Epizód egy emlékiratból című elbeszélése ugyanúgy erről
tanúskodik, mint Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című filmje.
S miért a gyerekek? Miért éppen ők azok, akiknek szemén keresztül ezt a
korszakot be lehet mutatni? Az első válasz, erre az volna, hogy azért, mert a
gyerekek szükségképpen tiszták maradtak az álgondolatok és a valóságos gon
dolatok, az áleszmék és a valóságos, illetve utópisztikus eszmék sajátos összeszövődésétől. Valószínűleg ez is motívum.
Csakhogy éppen Nádas Péter elbeszéléséből tűnik ki, hogy még a gyerekek
sem maradhattak tiszták, a gyerekek sem voltak ártatlanok, sőt, bizonyos mér
tékig utánozták saját szüleiket, hiszen a novella gyermekszereplői közül egyik
nek apja a katonai elhárítás tábornoka, a másiké pedig államügyész. S nem
az a probléma, hogy minden gyerek szeret kicsit detektíveskedni, jelen esetben
kutatni szülei holmijai, s különösen iratai között. T om Sawyer és Huckleberry
Finn is lelkes detektívek voltak és igen sokszor nem is eredménytelenül nyomoz
tak. A furcsa itt. az, hogy most gyerekek állnak előttünk, akik nemcsak nyo
moznak, hanem azt óhajtják kinyomozni, milyen főbenjáró bűnt követtek el szü
leik.
S amit találnak, ebből a szempontból édeskevés. Mégis, más
szempontból
megdöbbentő. Van Nádas Péternek egy mondata, amely a maga ótestamentum
ra utalásában és tömörségében egyaránt megdöbbentő, pedig igen egyszerű mon
dat. Így hangzik: „Mély bölcsesség van abban az ótestamentumi intésben, mely
szerint apja ágyékát senkinek nem szabad fedetlenül látnia.” S ez természetesen
nem közvetlenül a mezítelenségre vonatkozik, hanem arra, hogy ha valaki gye
rekkorában apja szexuális életét kutatni kezdi, egyáltalán szüleinek szexuális
30
�életét kutatta és lesi, akár abban az időszakban, akár pedig a múltbelit, renge
teget veszít el már ennek a magatartásnak következtében is - nem az illúziói
ból, hanem az emberek iránti bizalomból.
Más kérdés az, hogy ha a szülök szexuális élete valamilyen értelemben nem
titok a gyerek előtt, ha nem lát benne kutatnivalót. Ha nem nyomoz. De, ha
ez utóbbi eset történik meg, akkor az azt jelzi, hogy a gyerek minden bizalmát
elvesztette és a bizalomvesztés a legnagyobb csapás, ami gyereket érhet. Ha bíz
ni nem tud, ha gyanakodni kezd, ha minden esetben bizonytalan, akkor a gye
rek számára - éppen úgy, mint a felnőtt számára - az élet feltétele veszett el.
Ne higgyük egy pillanatra sem, hogy a bizalomvesztés és a bizalom meg
ingása olyan jelenségek, amelyeknél tömegméretekben súlyosabbak is voltak a
dogmatizmus korában. Mert ez a korszak elsősorban a biztonságot ásta alá és
így a bizalmat is, az emberi kötődéseket. D e azt se higgyük, hogy midőn Nádas
elbeszélésének kis hősei elindulnak nyomozói útjukon és valami főbenjáró bűnt
akarnak leleplezni - csupán és egyedül ahhoz az eredményhez jutnak, hogy fel
fedik apjuk szemérmét. Azt is. D e ezen túlmenően félszavakból, érzelmi kötő
dések maradék foszlányaiból megértik azt, hogy miképpen játszódott le sok min
den a magyar történelemben. A kisfiú anyjának egykori szerelme a börtönből
érkezik meg és csak néhány szót vált az államügyész papával, amiből a gye
rekfülnek és a gyerekszemnek éppen annyira világossá válik egy lejátszódott és
nem csak általa, hanem senki által még nem ismert történelem, amennyire csak
lehetséges.
S ez a döbbenetes hangulat fejeződik ki Nádas Péternek abban a mondatá
ban is, mely a gyerek lelkiállapotát egészen tökéletesen adja vissza. „Nagyon
szerettem volna kimenni (ti. a szobából H. I.), de nem mertem a levegőt meg
mozdítani.” Ez az a helyzet, amikor az ember a legtökéletesebb bénultságba ke
rül. A legelemibb és legközönségesebb mozdulatokat sem meri megtenni, mert
maga a levegő mozdíthatatlan. A levegőnek a dogmatikus korszakban súlya
volt. Sőt, mindennek súlya volt. Annak is, amikor nem kellett volna, hogy le
gyen. S akármit megmozdítottak, s akárki mozdított meg, hirtelen láncreakció
kezdődött. Ha egy emberről kiderült, hogy nem megfelelő a helyén, akkor nem
egyszerűen elmozdították, hanem mindenféle vádak sorozata érte, a kémkedés
től a letagadott burzsoá múltig, az ideológiai zavarosságtól az anarchista fel
fogásig, a nacionalizmustól a kozmopolitizmusig. S ez még mind semmi. Mert
aki az illetővel barátkozott vagy akár csak kártyázni szokott, vagy együtt jár
tak társaságba, szintén gyanússá vált. S a gyanús új gyanúsakat hozott. Minden
vád minden lehetősége nyitva állott.
S itt volt a dolog szerkezetének a lényege. Nem azért, mert rossz emberek
rosszat akartak, hanem azért, mert emberek féltek és gyanakodtak. Ennek a
félelemnek és gyanakvásnak a bármi megmozdításának veszélyei visszhangza
nak mind Nádas novellájában, mind pedig Mészáros Márta filmjében. Nem a
szörnyűségeket vagy legalábbis a szó szerinti szörnyűségeket veszi közvetlenül
elő ez a két újabb műalkotás, aminthogy az Angi Vera sem azt tette. Sokkal
inkább közvetve mutat be mindent, azt, hogy a lappangó gyanúból, a lappangó
elembertelenedésből hogyan válik vád és hogyan válik teljes elembertelenedés.
Ezek után térhetünk vissza ahhoz, hogy miért a gyerekek a hősei ezeknek a
műalkotásoknak. Nem azért, mintha a gyerekek sokkal érzékenyebbek lenné
nek az igazságtalanságra, mint a felnőttek. Nem azért, mert nem tevékeny és
aktív emberekről van szó, hanem azért, mert a gyerek a legszenzibilisebb ab
ban a pillanatban, amint bizalomról és gyanúról van szó. A bizalom és gyanú
az a kettőség, melyről nagyon keveset beszéltek eddig mindazok, akik valaha
�is erkölcsről beszéltek. Pedig társadalmi értelemben a gyerekek azért állnak na
gyon is közel a helyes erkölcsi megítéléshez és csak azért jutnak ennek közelé
be, mert náluk - helyzetüknél, élményeiknél és neveltetésüknél fogva is döntő kérdéssé válik az, hogy kitől kell félni, kitől lehet félni és ki az akire
építeni lehet, akiben megbíznak..
Mészáros Márta kislánya márcsak azért is alkalmas ennek bizonyítására, mert
nem csak gyerek, hanem hirtelen érkezik meg a Szovjetunióból, ahol még nem
értett semmit, még alig látott valamit úgy, hogy komolyabban feldolgozta volna,
s hirtelen tiszta lappal indul. Ő nem nyomoz, mint Nádas Péter gyermeksze
replői, nem óhajt detektíveskedni, egyszerűen valamit érez, amit nem tud ma
gának megmagyarázni és amivel kapcsolatban szinte ösztönszerüen tolulnak fel
a mostani, a filmbeli és az egykori szovjetunióbeli tapasztalatok. Tolulnak és
halmozódnak. S végül valami olyan furcsa és kérdéses tisztaságban zárulnak le,
melynek az a mondanivalója: ezt a gyereket naivitása és az a biztos tudata jó
voltából, hogy apjára mindig építhetett, amíg kicsiny volt, hogy szülei biztos
pontot jelentettek az életében, emberileg nem lehetett tönkretenni.
Kérdés, hogy ez mennyire igaz. Kérdés, hogy nem igazabb-e az amit Nádas
Péter ír. Az ő gyerekszereplőinek életében és létében már benne van a bizony
talanság. S talán - legalábbis a mai többség vonatkozásában - ez az élmény
az alapvető. Vagy az, hogy ezt küzdött ék le.
H ERM ANN ISTVÁN
Szombatban - szombaton
Levél a szerkesztőhöz
Kedves Barátom! Engedd meg, hogy a szomszéd vár egyik kiskatonájának
jogán szóljak hozzá egy bennünket mulattató grammatikai kérdéshez. Ez a
szomszéd vár nem más, mint Gömör-Kishont megye, csakhogy a vár kiskatonái,
mint akikhez magam is tartozom, sohasem ellenséges érzülettel, hanem mindig
és folytatólagosan a legnagyobb barátság és testvériség érzésével viseltetnek a
másik vár, Nógrád iránt. Nem is lehet ez másként, történelmünk közös, föld
rajzi képünk egymást egészíti ki, amellett azzal is dicsekedhetünk, hogy a palóc
meg a barkó nép évszázadok óta közösen őrzi tájainkat, emeli a rokonság
érzetét.
D e amit ezúttal megjegyzendő vagyok, az nem más, mint egy ici-pici helyragocska. Illetve kettő.
Hogy e kicsiny ragocskák használatának módjára megfelelő fény sugározzék,
hadd szaladjak vissza nyolcvankét esztendőt. Történt ugyanis, hogy az Úr 1902.
32
�évének június hava negyedikén Gömör-Kishont vármegye székhelye, Rimaszom
bat jeles ünnepre virradt: leleplezték a megye szülöttének, Holló Barnabásnak
remek szoboralkotását, Tompa Mihálynak az emberi alaknál nagyobb méretű
emlékművét. Az országossá szélesült ünnepség egyik vendége volt az akkor ve
zető irodalomtörténész, Beöthy Zsolt is. Beöthy Zsolt kíváncsi volt a város
egyik nagy fiának, Ferenczy István szobrászművésznek sírjára is. A szoboravató
ünnepség után restelkedve vezették ki Beöthy Zsoltot a régi temetőbe, mert a
sok gizgaz között alig lehetett megtalálni az „első magyar szobrász”, Ferenczy
sírját. A küldöttség elszomorodva járta körül a Ferenczy maradványait rejtő
vadvirágos dombocskát, majd este az ünnepi vacsora alkalmával Beöthy Zsolt
lendületes szónoklatban méltatta Ferenczy érdemeit és hívta föl a város közön
ségét Ferenczy emlékének istápolására. A város ezt meg is fogadta. Ferenczyt
exhumálták és a végrendeletileg vele temetett Eurydike szoborral együtt a ri
maszombati református templom keleti sarkába helyezett díszes kriptában te
mették el. Jelenleg is e művészi szarkofágban fekszik Ferenczy, legkedvesebb szob
ra a szarkofágra van helyezve. A kripta külső falára pedig Stróbl Alajos jeles
tanítványának, ifjabb Vaszary Lászlónak carrarai márványból faragott, Ferenczy
Istvánt ábrázoló mellszobra került. (A kezét Stróbl kezéről mintázta Vaszary.)
D e még mindig nem tartok a kicsiny helyragoknál, elfogott a gömöri lokálpat
rióta lelkesedése. Tompa Mihály szobrát - amely eredetileg a vármegyeháza és
törvényszék épülete között állott - 1945-ben mérges kezek ledöntötték. Teljes
épségében sikerült mégis felcipelni a hatalmas szobrot a Gömöri Múzeum szé
les folyosójára; lefektették, és Tompa másfél évtizedig ott aludta további ál
mát. Két évtizede annak, hogy Tompa szobrát újra felállították, de nem a régi
helyére, hanem a csendes, virágos, falombos Városkertbe, ahol viszont 1945-ig
Széchenyi mellszobra állott. Ez a szobor akkor elveszett, viszont megmaradt a
jelen számára Rimaszombat egy másik híres szülöttének., Blaha Lujzának már
vány mellszobra is, amelyet 1940-ben Bory Jenő alkotott. (Hadd jegyezzem meg
itt azt az érdekességet, hogy Blaha Lujzának az édesanyja volt Lujza, a későb
bi nagy művésznőt eredetileg Ludovikára keresztelték.)
Ferenczy István mellszobra a kripta külső falában az 1944-es bombázások
idején kettétört, orra is elveszett. Sikerült azonban rendbehozatni a szobrot (ezt
is helyi művész alkotta újra), s így visszaállították az eredeti helyére. Ennélfog
va Rimaszombat legalább három nagy szülöttének szobrát őrzi ma is híven a
kegyelet.
Beöthy Zsolt szavainak hatására a város vezetősége kiadta Ferenczy István
nak azokat a leveleit 1911-ben, amelyek a Nemzeti Múzeum kézirattárában
megtalálhatók voltak. Sajnálatos, hogy nem mindegyik levél került kiadásra,
mert a Ferenczy-család egyik kései női leszármazottja, Jánosdeák Andrásné, a
hozzájuk írt leveleket nem adta ki. A kiadható leveleket dr. Wallentinyi Dezső,
kedves magyartanárom, a költő Győry Dezsőnek édesapja rendezte sajtó alá. A
Rábely-nyomdában remekbe készült könyv első példányát borjúbőrbe kötve,
Beöthy Zsolt kapta meg. Maga dr. Kovács László polgármester vitte fel neki
Pestre díszes küldöttség élén.
Et nunc venio ad fortissimum. A ragok.
Városunknak grammatikailag és várostörténetileg műveltebb olvasói valamin
alaposan bosszankodtak. Mégpedig Alexander Bernát irodalomtörténész és jeles
filozófus egyik pesti hírlapi cikkének címén. Ezt a cikket Alexander Bernát, a
Tompa-szobor leleplezése alkalmával írta, és nemcsak a cikk címében nevezte
városunkat úgy, hogy: Rimaszombaton, hanem a szövegben magában is ugyan
így fordult elő több ízben városunk neve, és ami még elkeserítőbb volt: Beöthy
33
�Zsolt is Rimaszombaton-t mondott beszédében Rimaszombat-ban helyett. Sére
lem volt ez bizony, mégpedig alapos! Gömöri ember sose így használja fővárosa
nevét. Még maga Wallentinyi Dezső tanárunk is meg merte finoman támadni
ezért a bakiért két hőn tisztelt egyetemi professzorát. A rimaszombati ember
ugyanis - amióta csak Zsigmond király átutazott a városon és szombati napra
engedélyezte a hetivásárt és ezzel megszűnt az István királyunkról elneve
zett Istvánfalva is, azaz a város eredeti neve - , mindig Rimaszombatban lakott,
Rimaszombaton soha. Rimaszombaton keresztül futhat egy autó, ám ha valaki
ott is marad, akkor már Rimaszombatban marad. Dehát ugyanez vonatkozik
többek között Nagyszombatra is: Nagyszombaton, azaz húsvét ünnepén Nagy
szombatban szokás ünnepelni, ott sem Nagyszombaton. A helyi közvéleményben
és a gömöri tanári szobákban ennek a két kicsiny ragocskának összetévesztése
abban az időben nagyobb grammatikai port vert fel, mintsem most sejtenők.
Afféle csúfos sérelemnek tartották, mint ahogy a palóc a maga törzsi elneve
zését - egészen Mikszáth eljöveteléig - szintén csúfnak vette.
Nem akarok több példát idézni magyar helységneveink ragjainak bonyolult
hálózatából - ez Lőrincze Lajos, meg Grétsy László asztala - hiszen tucatnyi
hasonló példát tudnánk említeni. Sőt idézhetném még azt a hagyományos szó
játékot is, melyet nekem élete utolsó évében maga Blaha Lujza is emlegetett mert változatlanul lelkesen tartotta magát rimaszombatinak, noha csak bepólyálni vitték oda és életében mindössze kétszer szerepelt szülővárosában
- Hova megy kend?
- Batyiba.
- Milyen Batyiba?
- Szombatyiba.
- Melyik Szombatyiba?
- Hoát Rimaszombatyiba.
Ahol ugyanis „hintóba’ jár a liba”.
Nagyon össze-vissza kanyarogtam ezzel a históriával. A jószomszédság joga
hatalmazott fel erre. Lényegében nem is különösen fontos, csak éppen helytelen.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor a P A LÓ C FÖ LD idei első számában nagy
örömömre szülővárosomat is említették, de mindig azzal a fránya helyraggal,
hogy Rimaszombaton. És mi nem Rimaszombatról jövünk hozzátok hanem csak
Rimaszombatból ( - de ez már egy minapi Magyar Nemzet vétke).
Drága jó szomszédaim legalább ezt a keresztet vegyétek le rólunk.
SZOM BATH Y VIKTO R
34
�MŰHELY
„H ÁRO M KÉSZÜLET”
Keszthelyi Rezső költészetéről
1
- - - Már Vonalak kertje című kötetében (Magvető, 1969) jellemezte anya
gának végső érleltsége és a teljes nyíltság. Újabb versei az érlelést még a zárt
ciklusok belső erőterére is bízzák; s megjelenik a „hosszú vers” , vagy a „fél
hosszú” , mint bonyolultabb hétköznapi és megléti állapotok egymásratárása.
Keszthelyi megrendült költő, és megrendítő szavú költő. Szóhasználata puritán
és gazdagon medditerrán: ahogy egy tengerverte, sziláiddá formázott part az.
Az el hagyottságot is jól bírja, sőt, épp a költészetében igényli. Ezek, éreznünk
kell, végső erőfeszítések, melyeket mindennapos gyakorlattá tett. Az etikai hi
tel tárgyszerűsége: a mesterség gyakorlásával kapcsolatosan kevesekről írható le
ez ma olyan rezzenetlen nyugalommal, mint róla. Min lazonáltal, örülnénk bő
vebb jelentkezésének. Ám az is költészetbefogadási élmény, ahogy alakuló élet
műve a hajthatatlansággal érezteti éppen: milyen végtelenbehajlóan nehéz az,
ami „csak rajtunk múlik” . Katarzis-élményig jut (és juttat) a Keszthelyi-vers,
és mindegyre mélyült, tisztult az a hangja, mely közvetlenül szólít meg ugyan,
mégis tart bizonyos távolságot: bevallja tehát ember és ember, ember és világ,
világ és világok között érzékelhető, s a legjobbak által mindig konstruktívan, be
lenyugvás nélkül elismert, nem takargatott szakadékot. Ezeken a távolságokon
kiált keresztül, ezeken kapaszkodik át, így jut önmaga közelébe is; küzdelme
sen, ha épp ellenirányú leküzdendők távolítanák. Mai költészetünknek különös
értéke Keszthelyi Rezső tovább-alakuló életműve, távo a napi rutintól, a leg
komolyabb költői felelősségtudattal mégis a valós kérdések világában, a tapasz
talt létezés sugárzásával formált mű. És latinos stilizáltsága ellenére: mindig a
legtermészetesebb emberi hang.
2 - - - Nála a rejtély, a megfoghatatlan elem megannyiszor a legegyszerűb
ben érzékelhető alakot ölti. A „déli titok” , a zenit-állapot fejthetetlensége és
múlékonysága : gyönyörűség és tragikum forrása is. Megnyílik, mintha természe
ti váratlan fényben, az a „tárgyak közötti” , amelyet azután, visszafogottabbá
kényszerült állapotunkban már nem találunk, s mintha ki volnánk rekesztve...
Honnét? Petőfi írt ilyesmiről minden igazi könyv élményhatását villantva, ama
csalfa tündérről, mely felvisz a magasba, de le nem hoz, „a magasból levet” .
Az extázis egyenes vonalú egyenletes mozgása és a
nyugalom, a
töprengés
egylényegűvé válik ebben a rendkívüli térben. De az „ihletettség” szót is hasz
nálhatnám. A tiszta megszállottság fogalmát gondolhatnám - s milyen
nagy
őszinteség, ha ebből azután kevés vers születik. Ám ezek a versek, erre figyel
jünk fel, az elképzelhető legjobb anyagból vannak. Vers-mivoltuk képződmény
jellegét őrzik; s ezt a minőséget, valljuk be, a legkevesebben őrzik ma. Nem hi
hetünk „jobb” és „rosszabb” költészeti utakban. Keszthelyi Rezsőé a legnehe
zebbek egyike. Latinságáról írtam korábban; ma, hibátlan és megválogatott esz
közökkel, ő a „legfranciább” magyar költő. A vers szerveződésének okossága, a
buktatok feltárása, a lelassulás (a költeményben), az elvéthetetlenül teljes út be
járása, a zárás feledhetetlene : A tárgyak közötti című versének, egyik remek
35
�művének kezdetét s végét idézem itt mindjárt; „a hóhullás beszakítja / az erek
falait és ellobban / a gyengeség levegője” , és angyalok borítják el a csontokat,
vérrögök hiába hallanak repülés-éjszakát, a halál a madarakig jön föl, a hold
fény gólyáin lebonthatatlanul ül a valóság csöndje, és mégis: „ami lepkényi kü
lönbség: / napkeletről jön a napkelte / és árnyékokba tűnik szét”. Az ember
alak nem tolakszik oda semmibe, mégis jelen van, a természet költői (természe
ti) érzékelése csak általa van.
3 - - - Kihagyások a levegőből; A nagy tengeri halandók; Felszállt előle a
látás... Jelentős verseinek címeit soroltuk csupán; s
említsük azonnal az
Ágyazás-sorozatot, a „csiga” -történeteket. Keszthelyi Rezsőnek nagy és alapve
tő, kihagyásos tudomása van a jelenségek kövület-mivoltáról és állandó áram
lásáról. Rangja alatt értékelnénk ezt a költészetet, ha stíluseszközeiről szólnánk
ily röviden. Arról, hogy váratlanságok összeütköztetésével még a figyelmet is
- a jó értelműt, lenyűgözve - fölkelti, érdekes tud lenni, mert alapvető létezéstényeinkről szól igen sokszor, s oly hasonlatokkal, helyzetformálással, hogy
egyszersmind az újdonság „varázsa” is hatni kezd. Milyen ritkán mondható el ez
mai költészetünkben ! Mondom, itt most a következő köteté a szó, és ez „csak
Keszthelyin múlik” . Manapság a kétszer negyedszázados életfordulóról megem
lékezni: kihaló szokás, elcsúszott a hatvanadik évek javára. Keszthelyi Rezső
1983-ban volt ötvenéves. Ez önmagában mindannyiunknál érdektelen tény: ke
rek évtized... az ismét „szabálytalanodó” szám. . . hiszen épp Keszthelyi költé
szete nem ismert efféle méricskéléseket. Saját időszámítása régen kialakult. S
mégis, ha említünk ilyen dátumot, s ha többes számban szólunk, miért? Gongolom, egyszerű a válasz. Keszthelyi Rezső költészete a mai magyar irodalom
nagy értéke. Gazdagságunkat jelzi, hogy olykor mintha kevéssé figyelnénk rá.
Emberi nehézségeinket jelzi (valamennyiünkét, egyedekként), hogy íme, Keszt
helyi Rezső, a tényszerűségükben igazán kedvező alkotói körülmények „tárgyközötti terében” is nehéz küzdelmet vív a saját benső, eszményi eredményének
kivetítéséért, megvalósításáért. A vers születéséért. Készületnek ezért neveztük
ezt a három írástöredéket. Egy ilyen jelentős, sokszor pilinszkysen hatalmas né
masággal küzdő költészet jelenlétében nem illik „esszézni” .
TA N D O R I DEZSŐ
36
�K E S Z T H E L Y I R E ZSŐ
Kihagyások a levegőből
És elvonult az Úr dicsősége
az első arc volt a négy,
a ház küszöbétől, és állt
a kérubé, az emberé,
a kérubok fölé;
az oroszláné és a sasé;
és ama lelkes állatnak
emberi kezek formája van
négy arca van
a szárnyak alatt,
és négy szárnya;
meg négy oldal és város;
ő is a négy arca
szemekkel köröskörül
felé megy,
az ezer é g b o lt - - - - - -
a hold-gerincű lény;
és - - - - - -
és felemelt engem a lélek
A levegő kibírja még
a Föld keleti kapufához,
a szavakat és az utálatosság
a hús teljes ragyogásához;
képeit - a minden elkészültét;
az Ú r háza.
az Ú r vér:
megfertőztetik abban,
amiben el nem múlhat örökké.
37
�a csiga halála
a föld természetes
fénye ocsmány
vér-súly a szembogár
nyíltságában
gyönyörködteti még
a tárgyak idegen ereje
a szíve azonban már-már
az üresség nyoma benne -
ha feléli lassan
a testet a levegő
és a sár
a csont f űveit
de nem süllyed örökké
ami mélyen van az agy boltozatát is
eléri majd az ezeréves v ir á g ----
a vizek végtelen közepén
álljanak hát a gyertyák
mert azt szeretné hogy a lángon
és túl a semmin nyugodjék
Felszállt előle a látás
Hogy pusztaságra vetkőzzék,
ájulással issza a vizet,
és félelemmel eszi a testét;
majd készített magának
vándorútra való eszközöket
mindabból, ami van
e lt á v o lítv a a k ő s z ív e t,
nappal és van éjszaka,
és j á r t
é s m o s t h ú s s z ív v e l é l.
önm aga vég zéséb en .
Néha beláthatatlan anyag az Úr;
ezért föld és nem ég,
amíg f e l s z á l l e l ő l e
Kivándorolt a helyéről
más helyre ------------------------ - - - - - a szemek árnyékába;
amelyet látott,
mikor arcára zuhant
és kiáltott;
- - - - - - - - Uram!
Mihelyt megtörténik a halál,
befejezed a lelked.
m e r t a d o tt n e k i e g y s z ív e t,
a lá t á s ,
38
�ABLAK
Salvadori gerillaköltők
A hatvanas évek elején egy argentin költő, Juan Gelman verset írt József
Attiláról és Jiri Wolkerről. Saját magával együtt egy barikádra álmodta
őket. A z elmúlt negyedszázadban forradalmi gerillaköltészet született LatinAmerikában. Nem kevés esztéta, költő napjaink legérdekesebb lírai törek
véseit Közép-Amerikában véli fölfedezni. Ernesto Cardenal, nicaraguai köl
tő az új törekvések jelölésére az exteriorizmus elnevezést használja. A zt
írja: „ A z exteriorizmus a külső világ képeivel létrehozott költészet, objektív
líra: megtörtént eseményeket beszél el, a valódi élet elemeiből, konkrét té
nyekből építkezik.”
A z alábbi válogatás Salvador elkötelezett poétáit mutatja be. Akad köz
tük világhírű költő, író, mint például az 1975-ben mártírhalált halt Roque
Dalton, hazájában jól ismert lírikus, mint például Alfonso Quijada Urias,
és nem egy pályakezdő fiatal is. Költészetük a résztvevők egyéni hangja el
lenére valamilyen módon mégis olyan, mintha egyetlen, nagy, népi kórus
szólalna meg. Ezek a költők a latin-amerikai valóság verseit írják, egyaránt
elutasítva a hermetizmus finomkodó semmitmondását és a való világtól
idegen látomások nagyotmondó külsőségeit. Népirtásról, diktátorokról, ha
lálbrigádokról és a harcot vállaló forradalmárokról szól költészetük. Jogos
büszkeséggel írja Roque Dalton: „M i, gerillaköltők / peripatetikusabban va
gyunk Arisztotelész peripatetikusainál, / mert a néptől tanulunk filozófiát
és költészetet” .
A salvadori költők a népi háború lírikusai. Verseik „rongyos legények, de
vitézek, / Mind bátran harcol, bátran vág” . Ezért találnak rá a hibátlan,
vad, újító metaforára, vagy József Attila szavával szólva, a törvény tiszta
beszédére.
SIM OR A N D R Á S
39
�ROQUE D ALTO N
Az új iskolák
A régi Görögországban
Arisztotelész filozófiát tanítványainak
egy nagy udvaron járkálva tanított.
Iskoláját ezért nevezték el „peripatetikus iskolá” -nak.
Mi, gerillaköltők,
peripatetikusabbak vagyunk Arisztotelész peripatetikusainál,
mert a néptől tanulunk filozófiát és költészetet,
mialatt bejárjuk
országunk hegyeit és városait.
A jövendőben
Amikor társadalmunk
alapvetően igazságos
lesz tehát
szocialista
a sörözői beszélgetések alkalmával
az intim vallomások órájában
nem egy akad ki lesütött szemmel szól majd:
„én magántulajdonnal rendelkeztem a termelési eszközök köréből”
ahogyan ma azt mondjuk:
„nekem szifiliszem volt”
„nekem voltak tévelygéseim szexuális téren” .
40
�Lehetséges
A burzsoák számára
a haza a törvények a tisztesség az Isten
értelmetlen dolgok
a magántulajdon és a „szabad vállalkozás” nélkül
t
A proletárok számára
a magántulajdon
és a „szabad vállalkozás” halála
adna értelmet a hazának a törvényeknek a tisztességnek
talán még Istennek is.
M A N U EL SO RTO
A hibátlan metafora
A salvadori vers
hibátlan
vad
újító metaforája
a fiú mozdulatában feszül
aki a háborúra készülődik
Versünk
legjobb belső ritmusa
a támadás hatékonyságában
a visszavonulás rendezettségében
méretik meg
41
�ALFONSO H ER N Á N D E Z
Tanúságtétel
Összegyűltünk a diákszövetségben,
tízen voltunk, fiatalok, és
saját tapasztalatairól számolt be mindegyikünk.. .
közülünk senki sem gondolt a halálra,
a halálra, amelynek ezer arca van.
D e eljött a végzetes óra
a „H alálbrigád” több tucatnyi rendőrével,
akik megrohamozták a helyiséget.
Lövések dördültek, egy perc alatt
két társunk meggyilkolva ott maradt.
Fegyvertelenek voltunk,
csak jegyzetfüzeteinket vittük magunkkal.
Megkötözött kézzel, hasonfekve, és
végül egy Ford platóján.
- Szóval ti vagytok, akiknek jelszava
Haza vagy Halál!
Kezdjetek imádkozni hát, eljött halálotok!
Nyolcan voltunk:
Los Naranjos felé az úton leszállítottak közülünk hatot, és
bokájukra hurkot vetettek, azután jó erősen
hozzákötözték őket egy fatörzshöz;
kezüket a kamion hátulsó falához kötözték,
és dübörögve beindították a motort,
hallottuk az üvöltést.
Hat véres kéz csüngött alá a kamion
hátulsó faláról,
a hekusok pedig kéjesen röhögtek.
Azután társaink megkapták tőlük a kegyelemlövést.
Csak Raul maradt életben, meg én...
42
�Egy-két kilométer után
megkötözött kézzel leszállítottak minket.
Raul azt suttogta:
„ E z itt a halál,
tegyünk fel mindent egy lapra,
m eneküljünk.. . ”
Ezek voltak utolsó szavai, majd
hirtelen hasmánt a szakadékba vetettük magunkat,
de Raul elcsúszott, és szitává lőtték:
ágról ágra zuhant alá a mélységbe,
sikerült elrejtőznöm a bokrok között. . .
M ERCEDES D U RAN D
Letelepedett székére
Letelepedett székére
miután harmincezer
paraszt halálát nézte végig
Ez estén fűlevest vacsorázott
főtt tökvirágot
és citromlevet
Teozófus volt
vegetariánus
orientalista
és sokféle varázslat ismerője
Kitette a vizet
langyosodni a napra
színes üvegekben
és nem tűrte
hogy megöljenek
egy hangyát
szúnyogot
vagy pókot
Sosem nézett senkire szemtől szembe
csodálta Hitlert
s Mussolinit
41
�GABRIELA YANEZ
A délre vezető országutakon
A délre vezető országutakon
összezsúfolódtak a hullák
a kávéültetvényekről különös hajnal árad
éjszaka a halottakat
pórusain át beszívja a föld
alkalmasint ők érnek vörös kávécserjékké
(pökhendi és gyászos zanate
csipkedi csőrével az érett gvajabákat)
jóllakik lassan a föld
fiai fügéknél édesebb tetemével
REYES G ILBER TO A R E V A L O
A halál egyik módja
Bármikor végső formát kaphat minden
arra sem lesz időd hogy asszonyodnak
átnyújtsd szegényes emlékeidet
bizonyára sandán figyelsz majd a szavakra
és a gyermekek félnek a közeledbe jönni
Sugárzik még testedből
a szerelem amellyel hazaértél
hogy kezed a gyermekek vállára tedd
Az emberek neved akarják tudni
meg azt hogy mikor és hol találtak rád
néhány öregasszony miatyánkot mond
s ha szerencséd van három áve máriát is
csönded kivilágítandó
négy gyertyát állítanak melléd öt fillérért kettő kapható
és miként szokás az arcodra kendőt borítanak
Így válsz a bánattól ünnepivé
szélfuvástól sem mozdulóvá
mialatt megjön a kijelölt bíró
hogy halálod okáról hazudjon valamit
44
�A LFO NSO QUIJADA URIAS
Volt egy alázatos papocska...
Volt egy alázatos papocska minálunk,
egy papocska, aki a parasztok között üldögélt,
a munkások és diákok között, de a gazdagok között sohasem.
Egy emberke, aki reverendáját Chichicastenango vidám szőtteseivel ékesítette,
(mert az öröm minden dolgok közül a legforradalmibb).
És a szegények és üldözöttek szavaival szólt,
és temploma paraszti gitárokkal és énekekkel népesült be.
Ajtaján nem léptek át a nagyurak,
az ország javainak gazdái:
„mert hamisság gyűlik az ő kincsükkel ládáikban” .
És beszéde világos tanítás vala, de nem fogadták meg a bankárok és gengszter
ügyvédjeik,
sem az imperialisták, akiknek levelet írt vala ekképpen:
„NINCS IMPÉRIUM, M E L Y N E K JO G Á B A N ÁLL
BELESZÓ LN I A MI N ÉPÜ N K Ü G YE IB E .”
És az emberkét, aki érsek vala, de mindenekelőtt EMBER,
gyalázni kezdték,
mert templomában összegyűltek a kenyérre és
az igazságra éhezők,
és a sajtó megtagadta pásztorlevelei kinyomtatását,
a könyvkiadók és fizetett ügynökségeik viszont hozzáfogtak
az ő gyalázásához,
és a köztársaság urai cégvezetőikkel és püspökjeikkel
és papjaikkal, mint patkányokkal és keselyűkkel körülvették celláját,
ahol pásztorleveleit írta hajnalig.
És mivel hangja, amely a „hang nélküliek hangja” vala, el nem hallgatott
semmi fenyegetés dacára...
a bankárok és cégvezetőik és cégvezetőik püspökjeikkel
és gyászos papjaikkal, mint keselyűkkel bérgyilkost fogadtak fel,
és a Miamiban szerződtetett, biztos és tapasztalt kezű genszter
egyetlen, szívébe irányzott lövéssel megölte őt.
45
�A vízipólóbajnok meggyilkolása
Megölték a vízipólóbajnokot.
Az ezerruhás férfit,
akinek lakosztályai és sétahajói voltak,
és gazdag és szép szeretői szinte mindenütt a világon.
Megölték, golyókat eresztve belé,
és megkötözött kézzel hajították
a földre egy tanyán.
Megölték, mert ott hagyta ruháit,
lovait, a vízipólót,
sétahajóit és lakosztályait,
legfőképpen pedig, mivelhogy nekivágott az útnak,
mint szegény a szegények között.
Simor András fordításai
46
�ÖRÖKSÉG
Szabálytalan emlékezés
Radnóti Miklós születésének 75. és halálának
40. évfordulóján
B e v e z e t é s h e ly e tt k é t R a d n ó ti-s z o b o r r ó l
„ M agam ban
é le m
tö b b é , tu d o m , n e m
át
m ár
m in d a z t,
v é d m eg en gem
/
mi
sem
h á tra
van,
e m lé k , s e m
/
nem
n ézek
v a r á z s la t, -
v is s z a
b a ljó s a z
/ h a m e g p i l l a n t s z b a r á t o m , f o r d u l j e l é s l e g y i n t s . ” (Sem emlék,
sem varázslat). „ V i r á g v o l t a m , g y ö k é r l e t t e m , / s ú l y o s , s ö t é t f ö l d f e l e t t e m /
s o r s o m e l v é g e z t e t e t t , / f ű r é s z s í r f e j e m f e l e t t . ” (Gyökér).
Megdöbbentően hiteles, egyszersmind ellenkezésre ingerlő M e l o c c o M i k l ó s
Radnótija, ez a minden menetek pokoljárását megélt, végletekig elgyötört,
megalázott, reménytől, vágytól, akarattól lecsupaszított, testben és lélek
ben megroppant férfialak. Tulajdonképpen már inkább csak a halálraszántság tüneménye, a védtelen önmegadás süppedni és repülni egyként kész
szimbóluma. Erőtlenül bukik előre a tar koponya - talán, hogy óvja a
gondolat felfedezésének rettenetétől riadt tekintetet, talán mert csak az
esetten csámpás bakancsok alatt türelmetlen nyílásra váró, nemlétbe pihen
tető vermeket véli látni. Lépnie tovább nincs hová: előtte kegyetlen szi
gorral zárul össze íves renddé a kockakő-talapzat: a világ, melyből kitaszíttatott. S ha oltalmat keresne is, nem védi már a rettenetben magára
vont lepel sem, a sziklakemény anyag pillekönnyen foszlani látszik, vagy
pillanattöredék alatt lényegül át halotti gyolccsá. „Elvégeztetett” .
„ D e , a k i e g y s z e r e g y v a d h a jn a lb a n a rra é b r e d , / h o g y m in d e n ö s s z e
o m lo t t , s e li n d u l m in t k ís é r te t , / k is h o lm ijá t e lh a g y ja , s jó fo r m á n m e z t e
le n , / a n n a k s z é p , k ö n n y ű lé p t ű s z ív é b e n m e g te r e m / a z é r e tt é s t ű n ő d ő
k e v é s s z a v ú a l á z a t , / a z m á s r ó l s z ó l , h a l á z a d , n e m ö n ö n é r d e k é r ő l , ” (Sem
emlék, sem varázslat) „ D e a g y ö k é r t o v á b b é l l e n t , / n e m é r d e k l i a v i
lá g , / c s a k a l o m b b a l t e l i á g . ” (Gyökér).
V a r g a I m r e Radnótija (nota bene: ez a korábban megszületett opus!),
befogadva tagadja a Meloccoét. Mert még lépéshátrányban volna a köze
lítő halál? Arasszal mérhető időről lévén szó, indoknak ez kevés. A lét
helyzet mindenesetre elkerülhetetlenül azonos, ekképpen hasonlatosak a
megjelenítés kellékei is. A z elnyűtt köpeny, az ormótlan bakancs, a kocka
kő-talapzat jelzésrendeltetése azonban közvetlenebb: a ruházat a munka
szolgálatos számára adott vagy lehetséges öltözet, a kövek egy megjárt és
megjárandó végzetes út mozaikjai. A gerendakorlátnak hátranehezülő,
pillanatnyi pihenésnek ernyedt test tartása, a keményrezárt ajkak és töp
rengve összpontosító tekintet pedig, ha ki nem is zárja a Melocco-féle
„elvégeztetettséget” , valami intellektuális (ha helyénvaló volna, monda
nám: derűs) felülemelkedettséget sugároz, tárgyilagos világ- és önismeretet,
a minden tudásának bölcsességét és a minden lehetségesre felkészültség ko
nok nyugalmát.
é g fe le tte m ;
47
�Ecce homo! Ime, az ember!
Erre gondolt volna Bálint György, amikor Radnóti verseiről szólván
ezt jegyezte le: „a halált is le lehet győzni, ha vállaljuk, és nem törődünk
vele, mikor csap le: ha a halál közvetlen közelében is úgy dolgozunk, mint
ha örökké élnénk.” ?
A méltánylás tekervényes ösvényein
Először az ötvenes évek közepén - Koczkás Sándornak az irodalomtörténeti kongresszuson elhangzott felszólalása alapján - indult meg egy
folyamat, amely újraértékelni óhajtotta Radnóti költészetének esztétikai
értékeit, klasszikus humanizmusának eszmekörében felismerni vélte a szocia
lista ábrázolás első csíráit. A fenntartásokkal terhelt méricskélés végered
ményét konstatálva - , de ez már az É let és Irodalom lapjain a Radnótiprobléma (?!) tisztázására indult vita pro és kontrái közepette történik Koczkás kénytelen így fogalmazni „védőbeszédében” : „a szocialista esz
mék,, az új életszemlélet és erkölcsi felfogás milyen mértékű jelenlétét ítél
jük elegendőnek ahhoz, hogy valakit közvetlenül a magunkénak valljunk?”
S hogy keserű szavai nem egy csak magára hagyatkozó „fixa idea” megjelenedése, hogy az élet és életmű értékelése körüli megosztottság ingerlő
én valós, azt igazolja Bori Imre 1965-ben megjelent Radnóti-monográfiájának előszava ide idézett passzusa is, miszerint e líra „értékei immár nyil
vánvalóak - a köztudat a magyar költészet időtálló értékei között tartja
számon versei javát - , helye azonban máig sincs megnyugtatóan kijelölve
a magyar költészet XX. századi mappáján.”
S hogy a felkavart vizek hullámverése a továbbiakban is egyaránt so
dort partra aranyszemcséket és gazfonadékot, hogy a méltányos elisme
rés váltig nem csekély akadályokba ütközik még 1970-ben is, azt érvé
nyesen jelzi a Népszabadság rangos szakírója a jelzett év május 5. szá
mában, imigyen : „ . . . furcsa a világ, a költőt némelyek még ezek után
sem tudták igazán elismerni. . . Valami leküzdhetetlen hajlamot éreztek
arra, hogy valamiképpen kisebbítsék. Azelőtt azért bírálták, mert - sze
rintük - nem vállalt kalandot, veszélyt, s most, miután mártír volt, ha
lott? Csak a végén lett költővé, különös sorsa tette azzá - mondták, s
mondják még ma is.”
Most, a tisztelgő emlékezés évében, amikor kettős évforduló késztet arra,
hogy valamiféle végső igazságot szolgáltassunk, erős bennem a hajlandó
ság, hogy egyetértsek Major Ottóval, aki már tíz esztendővel ezelőtt is
meggyőződéssel vallotta, hogy ha a szociográfia eszközével közvélemény
kutatást tartanának, aligha lelnének - József A ttila mellett - újabb köl
tészetünkben ismertebb és szeretettebb költőt, mint ő; vagy Tolnai Gábor
ral, aki a közeli múltban a televízió nyilvánossága előtt fejtette ki (igaz,
szűkebb körre érvényesített) az értő nagyrabecsüléssel kapcsolatos tapasz
talatait. Mondom, erős bennem az egyetértésre való hajlandóság, a va
lóság azonban összetettebb annál, mint hogy ne fékeznék nekihevülésemet
makacs tények. Inkább hajlok arra, hogy az előbb említett Major Ottó
val együtt szólván azt fogadjam el, hogy a „teljes Radnóti ismeretében kis
szerűnek és haszontalannak tűnnek a körötte zajló korábbi kritikusi és iro
dalomtörténészi huzakodások pályaképéről, egyénisége és költészete bizo
nyos ellentmondásairól; arról, hogy forradalmár volt-e valóban,
vagy
csupán baloldali européer és humanista; hogy költőnek született-e vagy
48
�csak azzá lett, s ha csakugyan az volt, élete utolsó éveinek erkölcsi erő
próbája, megpróbáltatásai és szenvedései nélkül is nagy költővé lehetett
volna-e? Ami persze sem azt nem jelenti, hogy az idézetteket múltbatolhatóan rendezettnek gondolnám, sem azt, hogy egészen máig elkacsoló
indázásukat ne ítélném egészségtelenül túltrágyázott talajban gyökerezőnek. Lévén oly indokolatlanul soktényezősök a „huzakodások” . A vagy ta
lán hosszú sorba rendezhetők a Radnóti életének és életművének minő
ségét közelítő írók, költők nevei (netán aprómesterekéi), akik úgy állnak
a folytonos megméretés serpenyőjén, hogy valós súlyuk megállapítását
„mérlegidegen” szempontok akadályozzák? A d absurdum (Sükösd Mihály
nak televízióbeli, a Jancsó-, Juhász-, Kondor-életmű értékelése körüli létező és sajnálatosan feltételezhető - zavarokra utaló megfontolásait erő
szakosan idevonván):
alkalmatlan időpontban (!?!) zárult le köl
tőnk életpályája? Tekintsem inkább mégis az elősoroltak okának a késlel
tetett túlérzékenységet (mármint a magamét), s az ünnep fáklyafényében
a felemelő méltányosságot méltányoljam?!
Viszonyulások a léthelyzethez és a költészethez
Baróti Dezső már a korai Radnótiról feljegyezni érdemesnek tartja, hogy
pedantériája Tóth Árpádéhoz mérhető, „szerette kínos rendben tartani az
írás kellékeit, az élesre, könnyedén futóra kihegyezett ceruzákat, a gon
dosan negyedívre hajtott papírosokat; úgy bánt velük, mint gondos, lel
kiismeretes mesterember a szerszámaival. A z íráshoz mindig szertartáso
san kezdett hozzá.” . Van ennek bármiféle rangosabb szerepe? - kérdez
hető. Mindenképpen, ha együtt jár a személyiséget totálisan átható racio
nális műgonddal, az igézően széles körű műveltség olyan puritánul zárt, fegyel
mezett kivetítésével, ami az alkotót mentesíti attól, hogy a megformálásra je
lentős energiát fordítson, s alkalmat arra, hogy így szabadon maradt erőit
élményeinek eszményi kifejtésére mozgósítsa. A z avantgarde forgatagos te
repéről ez a centrifugális erő indítja útnak — Bóka László már az 1938-as
Meredek útban ráérez erre - a művészi érettség magasabb fokán a hu
manista elkötelezettség, szociális lelkiismeretesség, írói felelősségérzet és
haláltudat kikristályosodása felé. A kifejezendő és annak öltözete nála so
sem esetleges, bár történhetne úgy is, hogy a költészet fegyelmező törvény
rendjében zárkózottan legyen „világot teremtő költő, aki kényszerűségből
teremt. Menekülő, aki saját maga építi menedékét. . . , aki tagadja ezt a
világot és emigrál az önmaga által önmagának megteremtett világba, s
csak. igen ritkán gondol haza.” . Ő azonban e Füst Milán-i magatartás
(róla jegyzi le a fentieket) ellenében így jelöli meg ars poeticáját: „A z idő
rabságában élni harcot jelent. Ennek a harcnak a vállalása nemcsak lélekalkat kérdése, hanem az elhatározásé, jobban mondva az emberi, vagy
az írói lelkiismereté.” . „ A forma sohasem független jelenség, hanem struk
turális adottság és egyben világnézet. Tagadjuk ezt a világot és felépí
tünk helyébe egy másikat magunknak” , egy másik világot, ahol „a szűk
szavúság és feszes forma a költő erkölcse.”
Goethe így fogalmaz: a szabadság - a törvény adománya. Radnóti kora
legkevésbé sem a törvényes rend világa: a világ, az ország a fasiszta ter
ror felé mélyülő vízmosás omlatag partjai között sodródik, sárga csillag
gal megbélyegezve, munkaszolgálat, munkatábor, erőltetett menet tömeg49
�sírba torkolló útjára kényszerítve a költőt. Ilyen körülmények között a hét
köznapi értelem, a természetes józanság a puszta lét menekítésére, a meg
maradás esélyeinek kiharcolására inspirálja az embert, az egyre fogyó szel
lemi energiák az elkerülhetetlen elkerülhetőségének milliomodnyi esélyét
latolgató-kutató, kétségbeesett ösztönlétbe porlanak szét. Miben manifesz
tálódhat akkor a törvény és a törvény adta emberi szabadság? A szellem
megbonthatatlan rendezettségében - mutatja fel szerény öntudattal Rad
nóti. S nem hivalkodó, a sorsadta helyzettel szembeni lázas replika ez, mi
vel a költői elhivatottság bármely körülmények között természetszerű sa
játosságának tekinti, hogy tanúságtevő legyen. S ezen a ponton rendkí
vül körültekintően kell fogalmaznunk, mivel számos félreértésre adott és
adhat módot: korántsem haláltudattal (halálraszántan), hanem a halál tu
datában (az „éltem és ebbe más is belehalt már” értelmében). Mint aki
a létezést - legkevésbé sem valamiféle misztikus, irracionális értelemben
- a teremtő szellem funkcióképességének, s nem a biológiai, testi jelen
valóság szempontjából tekinti fontosnak, érdemlegesnek, illetve bevégeztetettnek. A halál? Nemkívántan végzetszerű, s mégis érdemleges „for
dulópont” , amikor „a mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen
egész lesz, s a kompozíció, melyet életében szinte testével takar, a test
sírbahulltával látható lesz— az életmű fényleni és nőni kezd. ( . . . ) Min
den töredék, minden papírlapon talált sor adalék lesz, adalék az életmű
höz, mely lezárt, szigorúan befejezett és összetartozó immár.” (Jegyzet
József A ttila hátrahagyott verseihez).
Hirtelen gyanakvó figyelemmel olvasom újra a korábban leírtakat, ta
lán tagadhatatlan elfogultságom okán sem billentettem-e át akarva-akaratlanul is az alkotót az elfogadhatatlanul nem mindennapi minőségébe:
olyan életlátást, megfontolásokat sugallva, mik nem, vagy nem ilyen mér
tékhatárig övéi? Változatlanul vállalom igazságértéküket.
Igazoló tanúként idézzem meg a sorsot, mit kétségtelen végkimenetele
ismeretében is a menekülés szikrányi kényszere nélkül vállalt, miként,
megénekelt „vérei” : a néger költő, Garda Lorca, a drága Attila? Éppen
a közeli múltban publikált naplójának idecitálható részleteit, melyek az
indulat és méltatlankodás fellobbanó szikrái ellenére is higgadt tárgyila
gossággal részletezik a „kiátkozottak” megaláztatásait, testi gyötrelmeit?
Szűkreszabottan mégis, mert tágabb teret kíván, hogy a lélek nem lombozódhat természetes teljességében, mert korlátozottak a hírcsere lehető
ségei, egyre kevesebb idő adatik olvasásra, műfordításra, belső eszmény
hez illő versek megírására? A z életművet, melynek utolsó szeletét a „fér
gek, s foglyok közt” , „vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron” jegy
zi az Avala 5 notesz lapjaira; melynek még Szentkirályszabadján, 1944.
október 31-én klasszikussá formált záróopusa sem bizonyság sem arra, hogy
megbékülten kezet fogott a megálmodott halállal (hic et nunc, hiszek Tol
nai Gábornak, aki nem látomást, hanem közvetlen élményt értelmez a
vers születésének háttereként), sem arra, hogy itt szakadt meg a tanúság
tevő küldetés energiája? (Bár feltétele kétségkívül, hiszen napok múltán
elérte őt barátai, szerettei, példaképei sorsa, a „rég elesetteké” , kiknek
szívén „Ukrajna, Hispánia, Flandria földje” .)
Amiről bővebben szó eshetne még
Egy tanulmányigényű méltatás keretein belül természetszerűen jeles (sőt,
kitüntetett), helyet kellene kapjanak maguk a végső fokon mindent téved50
�hetetlenül példázó versek. Legalább az életművet alapjaiban meghatározó
versek „viviszekciója” . Ha hihetném, hogy megteremthető egy konszenzus,
s gondolatmenetben elválasztható (mert ellenkezik) az 1943-as K is nyelvtan,
Tél, Kisfiú, A bujdosó a Töredéktől, az utolsó eclogáktól, a Razglednicáktól. Ha hihetném, hogy Radnóti lelkialkatának, világlátásának, alkotói mi
nőségének karakterizálását továbbsegíthetnék egy eltagadhatatlan prekon
cepció alapján szervesen-szervetlenül itt egymáshoz metszett sorok.
Egy tanulmányigényű méltatás keretein belül természetszerűen végig kel
lene kísérni megnyilatkozásait, melyek szerint a szocialista kultúra ügyére
tette fel életét; azok visszaemlékezéseit, akik a Kommunisták Magyaror
szági Pártjával való szoros kapcsolatára utalnak. (Gondolat, Vajda János,
Társaság, Független Színpad, stb.); gondolatrendszerének arra a mindvé
gig folyamatosan jelenlevő motívumára figyelmezni, aminek időszerűségét
hangsúlyozandó két idézet kívánkozik ide: 1. korábban „a hangsúly áttevő
dik az ennek (ti. a munkáshatalom elérésének. K V M ) eszközét szolgáló
tárgyilagos realizmusra, ha úgy tetszik modern klasszicizmusra, melyek ke
retében ( . . . ) politizáló, de nem elvont művészet k e zd kialakulni.” 2. „ ... a
pártosság nem a művész közéleti állásfoglalását jelenti, hanem a mű mon
danivalóját határozza meg. A pártosság, - amely természetesen a világ
nézet választását is magában hordozza - lehetővé teszi a művészi szub
jektum számára az objektív valóság mélyebb és igazabb megismerését, s
egyben hiteles ábrázolását is. Így lesz a pártosság esztétikai kategória.”
Mindennek részletezése azonban eleve kívül esik szándékaim szűk gyű
rűjén. S tanulságadó zárósorok felől gondoskodván egy bármely mélységű
Radnóti-olvasathoz, -értelmezéshez emberül illő, poetikusan tanácsadó cik
kelyre lelek a Kortársban (post festum: szobrának értelmezése után) Melocco Miklós tollából :„Én nem mentem erőltetett menetben, nem vagyok
költő, nem látok tisztán és nem jósolok. Nem tudhatom, milyen volt Rad
nóti az erőltetett menetben. A bori notesz versei eltakarják a mártírt a re
mekművek csodálatosságával. A szép vers nagyobb rejtély a mártírsorsnál,
A mártír tetemének a zsebéből versek kerültek elő. Vajon hogyan monda
nék én csődöt az erőltetett menet legelején?”
Ennyit, s nem többet - sorvezetőnek!
K A S S A I-V É G H M IK L Ó S
51
�Egy századvégi Don Quijote: Komjáthy Jenő
Amit Komjáthy Jenő rövid élete során megél, minden különössége ellenére is
az általánosság szintjére emelhető. Sorsa, gondolati-művészi erőfeszítései korjellemzőek. Egy olyan társadalmi-világnézeti krízis kezdetén áll, amely bizonyos
vonatkozásaiban még napjainkban is tart. E válság mögött a diadalmasan elő
retörő ipari forradalom munkál. A nyomában kibontakozó tőkés viszonyok szét
feszítik a hagyományos gondolkodás kereteit. A legfőbb érték a tőke lesz. S
körülötte felerősödik a leplezetlen önzés, a haszonelvűség, a spekuláció, a kí
méletlen, üzleties szellem. Az új gondolkodásmód érzéketlen a belső finomsá
gok iránt. A személyiség uniformizálódni kényszerül. A polgári „józanság” , a
számító egoizmus, a minden áron való érvényesülés szinte kötelező erejűvé vá
lik. A z egyén úgy érzi, hogy elveszti önmagát, felszívja a tömeg.
A válsághelyzet a veszélyeztetett Én és az azt fenyegető világ kettősségében
nyilvánul meg. A szubjektum aggódva keresi a helyét, társadalmi szerepét fennmaradása módozatait kutatja. A lélek önmagába fordul; vagy szembenáll,
vagy a világ fölé akar kerekedni. A belső értékek semmibevétele ellen egy új
fajta spiritualizmussal tiltakozik. Feltűnnek a társadalomból való kivonulás, a
„szecesszió” különböző változatai. A világmegváltás alapvető művészi magatar
tássá válik. Először jelentkezik az otthontalanság, az elidegenedettség érzése.
Ilyen szempontból a Tahitibe húzódó Gauguin, a századvég zsenikultusza, Tho
mas Mann Tonio Krögerje, Beudelaire Albatrosza, a nietzschei Übermensch, a
tolsztoji messianizmus vagy Madách Aladár „szellembúvárlata” és Csontváry
egzaltált profetizmusa ugyanazon lényeg más-más megjelenési formái.
Komjáthy Jenő, az idegeiben és a műveltségében hordozta az otthontalanságra és a kora tagadására való hajlamot. A modern művészet jelképes motívu
mát, az utazást az Amerikába szökés kísérletével ő valóban megéli. Szűkebb
és tágabb környezetéhez egyaránt képtelen hasonulni. A hivatali karriert el
utasítja. Helyette barátjával, Reviczky Gyulával polgárpukkasztó éjszakázásba
kezd. Balassagyarmaton botrányhős lesz. Szenicen pedig már egy oszlopához
kötött troglodita. Olvasmányait is ez a századvégi léthelyzet szabja
meg.
A
nagy németországi száműzöttet, Heinét kedveli. Közel áll hozzá Byron, aki Gö
rögországban küzdött a szabadságért. És egész életét végigkíséri a magányos
Lenau.
Filozófus is azért lett, mert összeütközött benne a kor értékrendje a saját
jával. Bölcseleti miértjei meghasonlása termékei. Rendkívül érdekes, ahogy élet
érzése változásaiba bekapcsolódik a filozófia - mint tudatosítás és magyarázat.
Különállása a schopenhaueri pesszimizmussal nyer igazolást. A világ fölé
emelkedés Nietzsche emberfölötti emberével értelmeződik. A világalakító mindenségbe olvadás elsősorban Spinoza misztikus panteizmusában talál önmagá
ra. Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk. Komjáthy Jenőnél sohasem az ön
maga megadása, hanem mindig a válsághelyzet meghaladásának a szándéka az,
ami meghatározza, hogy kitől mit fogad el. A beletörődés idegen tőle. A tett52
�vágy értelmezi életét és költészetét. Ahogy Don Quijote a lovagregénnyel, ő a
filozófia vértezetében kísérli meg megváltoztatni a világot.
A századvég nem véletlenül hozta divatba Schopenhauert. A kor művészértel
misége tőle várta a rossz közérzet diagnózisát és a gyógyulás receptjét. Scho
penhauer pedig megmagyarázta: a világ szenvedés; és reményt adott: a lángész
az, aki megszabadíthatja a világot a szenvedéstől. A fiatal Komjáthy mindkét
vonatkozásban azonosult mesterével: „K i fejti meg, ki látja tisztán / Élet! sötét
rejtelmidet? / A bölcsek szózatát a pusztán, / Ha hallja is, ki érti meg? / / A z
átok úr. Ezer sebében / Vonaglik az emberiség. / Mérhetlen kínja tengerében /
A jobbak vére semmiség..
"(Himnusz.)
De barátjával, Reviczkyvel ellentétben nem tudja csupán szemlélni a világot
- mint szenvedést. Ez önmaga lefokozását jelentené. Küldetéstudata tehát egy
re inkább a lángészről szóló schopenhaueri tanítások felé fordul. Ezek láttatják
be vele, hogy a zseni képtelen a társaséletre. Ám a lángész le tudja győzni ön
maga vágyait. S önmagát legyőzve eljuttathatja az emberiséget a szenvedést ho
zó vágyak megtagadásához. A lángész a „zavartalan Világszem”. S hamarosan
Komjáthy is annak tartja magát: „Világszem ő. Nem ismer tért, időt se;/ Örök
gyönyörben úszó, isteni; / Világúr ő, az álmok méla hőse, / Nem kell neki csak
egyet inteni / S körötte él, sugárzik, zeng, lobog, / Csapong, repül, örvénylik,
dúl ragyog. / Mind testet ölt, aminek lelke van . . . (Az álmodó)
A fiatal költő messiási hajlamait a lángészről szóló schopenhaueri tanítások
szabadítják fel. A pesszimista világszemlélet kifejezései - „lét keserve” , „kín
gyötört világ” , „az élet átka”, „harmóniátlan vad zsivaj” , „örök harc, örök ku
darc” - mellett ekkortájt erősödnek fel a fény, a sugárzás
szavai. Mostantól
kezdve mondhatjuk Riedl Frigyessel: Komjáthy költészetében „Csupa fény, ra
gyogás vesz bennünket körül, és akarva nem akarva, úszunk ebben a fény
áradatban. Fény és fény és mindig csak fény.. . ”
1881-ben írja későbbi feleségének, Márkus Gizellának: „Belevágtam a fej
szémet Schopenhauerbe. Óriási munka lesz.” Nietzsche Zarathustrája viszont
1883-ban jelent meg. Komjáthy azonnal, eredetiben olvassa. Messiási hajlamai
újabb erősítést kapnak. Hogyne: hiszen ez a mű ugyancsak a válság terméke. A
gondolati-szellemi válság meghaladásának szándéka hozta létre: „Meg akarom
tanítani az embert az élet értelmére” - hirdeti Zarathustra. „A z emberfölötti
ember, villám az emberfelhők sötétjéből.” Az ipari civilizáció elnyomorodó sze
mélyisége a korláttalanság, az erő, a lázadás hősének látja Zarathustrát. Igaza
van Juhász Gyulának: „halálos ellensége lett Nietzsche az egész kornak, ő, a
nagy korszerűtlen, aki látta és érezte a mai civilizáció nagy hazugságait, ame
lyek a kultúra romjain burjánoztak, és az Übermensch felé fordult, az istenek
alkonyától a hajnalhasadásho z ”
Komjáthy Jenő is Nietzsche hívévé válik. S a balassagyarmati megaláztatás
napjaiban Zarathustra énekei segítik, hogy felmagasztalja önmagát. Ettől kezd
ve mintha állandó sugárzásban élne - a szolgalelkek világa fölött: „Itt állok
az élet / Napfényteli halmán, / Úr vagyok a lelkek / Roppant birodalmán.”
„Pazar tettekre váltok én; / Gondolatom világot áthat. / Én vagyok az erő s a
fény.”
A világellenes indulat és a Zarathustra-magatartás összeolvadásából születik
meg Komjáthy Jenő sajátos eszmei forradalmisága. „S aki arra született, hogy
teremtő legyen jóban és rosszban, annak előbb valóban pusztítónak kell lennie
és értékeket kell összehúznia” - imigyen szólt Zarathustra. A mi költőnk pedig
arra biztat, hogy „törj össze mindent . . . rombolj, pusztíts, dúlj össze mindent,
ami élősdi, korcs, beteg” . Most lehet igazán tetten érni, hogy nála a filozófiai vér53
�tezet valóban a világ megváltoztatásának eszköze: „Mert új világ: új bit, új ál
lam, / Új hon, új élet kell nekünk, / Új gyönyörök, új fény, új eszmék, / Min
dent újból kell kezdenünk.” (Szózat)
De miközben magasra emeli „a szent Egyéniség zászlaját” , már egy másfaj
ta életérzés és világszemlélet kifejezései is feltűnnek a verseiben. Egyelőre még
a Zarathustra-magatartással is jól megfélnek, lassan azonban elválnak tőle:
„ A végtelen végekben a középpont vagyok.” „Úgy érzem, szellemek királya, /
Hurráh! hogy minden vagyok!” „Úgy érzem, új csodás világot / Vagyok képes
teremteni.. . ”
„S én, ki e számtalan világnak / Szerzője, istene vagyok: / Meghalok minden
pillanatban / S minden percben föltámadok.” (Meg tudnék halni.)
Milyen lelki elmozdulásokról árulkodnak ezek a sorok? Úgy tetszik, hogy az erő
vé, hatalommá, megváltóvá tágult Én újabb isteni tulajdonságokat vesz fel: előbb a
végtelenséget, majd a teremtő-mivoltot. A világgal való szembenállás indulata
és a világfelettiség önittasultsága a mindenségbe való beleolvadás vágyává sze
lídül. Ezek már a szenici évek. Hogy a folyamat egzisztenciális hátterét is ér
zékelhessük, idézzük a Komjáthyt talán mindenkinél jobban megértő Juhász
Gyulát: „ . . . a költő hazájába kell jönnünk, hogy elégtételt adjunk neki, sze
gény zaklatott fejének és feleletet egyhangú kérdéseire. Istenem, csak egy neuraszténiás poéta kell ide, hogy szivét a világ szívének érezze, hogy a tér és idő
őszi köddé váljék, amelyen túl a végtelenség van, és a magányban, e Iromány
ban, e csöndben állandóan, hallhatóan érezze ennek a végtelennek, ennek a thalattának harsogó, polifon, wagneri muzsikáját.”
Hogy a lelki változásokra tapadtak-e rá a gnosztikusok és Spinoza tanításai,
vagy éppen ezek idézték elő a fordulatot, nehéz lenne kibogozni. Egy viszont
bizonyos. Komjáthy Jenő utolsó éveit a gnosztikus megvilágosodás és megvilá
gítás, valamint Spinoza szeretetfilozófiája töltik ki.
S mint eddig is, megint csak a hajlamainak s a messiástudatnak leginkább
megfelelő nézetek ragadják meg. Az újgnosztikusoktól azt veszi át, hogy neki mint a gnozisig, a misztikus tudásig eljutottnak - kötelessége embertársait is
visszasegíteni az istenibe: a jó, a szellemi, a fény szférájába. Az önmagában
fellelt igazi értékeket meg kell osztania másokkal is. Spinoza pedig megtanította
szeretni azt a világot, amelyben számkivetetten és mellőzötten él. S megvigasz
talta, hogy csak múlékony formái vagyunk egy nálunk nagyobb lénynek, amely
végtelen, amíg mi meghalunk. De Spinoza panteizmusa fel is emelte, mert kül
detéstudata egy új és másféle táplálékot kapott: a natura naturans-ról, a nemző
természetről szóló tanítást. „Isten és a természet működése egy.” S ebbe az
örökkön tevékeny rendbe simul bele az ember is, hiszen „Isten elméje minden
szellemiség, amely a világot megeleveníti” . Az utolsó évek beteg, „homályban
élő” Komjáthy Jenője Spinoza panteizmusa által újjászületik. Messzianizmusa új
értelmet nyer: „Én a világot nemző gondolat, / A végtelen lét tiszta telje, /
Mérhetetlen dús, mert végtelen szabad”. Most már ez az újfajta üdvözítés he
víti, s ez hozza létre a talán legszebb versét is: „Elöntöm lelkemet a végtelen
ben / Munkálni láthatatlan, mint a Szellem, / Mely a vizek fölött lebeg. / Hogy
lakhassam minden parányban / S élhessek örök tisztaságban, / Magamtól min
dent elvetek . . . / Át öntöm lényemet a csillagégbe, / Merüljön alakom a sem
miségbe, / Csupán másokban éljek én! / Csak minden szívben én dobogjak, /
Csak minden szemben én ragyogjak / És mindent üdvözítsek én!” (Elöntöm
lelkemet...)
Ez a nyughatatlan lélek a filozófiát faggatta szüntelenül, hogy választ kapjon
válságba jutott kora és elrontott élete nagy kérdéseire. De nemcsak feleleteket
54
�várt a filozófiától, hanem irányító eszméket, útbaigazító gondolatokat is. Tett
es életvágya a belenyugvás tanait elvetette, s csak a „megváltó” igéket fogad
ta el. Üdvözítőnek hitt eszméit hirdette egyre lázasabban - hol a félrevert, hol
a húsvéti harangok hangján. A magyar irodalom ismer gondolati költeménye
ket, de olyan költészetről, amely a maga egészében gondolati, az övén kívül
nem tud. Abban a magyar lírában, amelyben rendszerint a helyzetből, a konkrét
élményből emelkedik fel az érzés és gondolat, egyedülálló jelenség ez az elvont
eszmék által hevített, lázas, az önkívület határain szárnyaló lobogás. A század
elő költői, bármennyire kedvelték is, nem Komjáthy Jenő „tejútján” mentek to
vább. Sem a hanghordozásban, sem az eszmeiség intenzitásában. Ha van egyál
talán folytatása, akkkor leginkább Kassák expresszív hevületére és József A t
tila szenvedélyes gondolatiságára hivatkozhatunk.
Ha pedig az eszmei helyét keressük ennek a költészetnek, akkor azt
kell
mondanunk, hogy a gyökerei valahol Petőfi Ítélet című versénél és A z apostol
nál keresendők; a koronái meg Adyig érnek - a „magyar Messiásokig” és „a
jövendő fehéreiig” .
A küldetések e fajtájának őstípusa pedig minden bizonnyal az a Don
Quijote, aki kisszerű, szürke korát nem tudja elfogadni, s a gúnyolódókkal, gáncsoskodókkal mit se törődve a maga álmodta szebb világért indul harcba.
SZABÓ K Á R O L Y
Az „ismeretlen” Madáchró l — egy könyv
ürügyén
Amikor e sorokat írom, nem tudom
még, hogyan végződik
a
magyar
könyvszakma évente meghirdetett ver
senye, a legszebb magyar könyv címé
ért, de én szívem szerint Kerényi Fe
renc Madách Imre: Írtam egy költe
ményt. . . című könyvének ítélném oda
az egyik első díjat. (Szerkesztő Láng
József, a védőborító és a tipográfia
Benkő Anna munkája.)
Szokatlan dolog talán, hogy egy
recenziót a végéről kezd írni az is
mertető, de ennél a könyvnél a sokat
emlegetett tartalom és forma ritkán
élvezhető magas szintű együttese mu
tatható ki: a Kézirattár sorozattól el
várt, sőt azt is felülmúló színvonal a
művészi kivitelben, és a Kerényi Ferenctől megszokottt tiszta, csak a lé
nyeget közlő stílus, amely mögött a
Madách-kutatás egyik újabb eredmé
nye húzódik meg.
A magyar irodalomtörténetírásnak
vannak olyan alakjai, akiknek neve
szorosan egybeforrott azzal az irodal
mi alkotóval, akinek életútját, mun
kásságát elszántan és megszállottan
kutatták. Eckhardt Sándor Balassi-ta55
�nulmányai, Martinkó András,
Hat
vany Lajos Petőfi-tanulmányai és szin
tézise, a maiak közül Vargha Balázs
Csokonai iránti elkötelezettsége, K i
rály István Ady-munkássága - , hogy
csak néhányat említsek a sok-sok le
hetőség közül. Méltán csatlakozik eh
hez a sorhoz
Kerényi Ferenc, akit
több évtizedes (egyetemistaként talált
rá a témára) filológiai munka köt éle
te nagy „szerelméhez” , Madách Imré
hez. Publikációk számtalan mennyisé
ge (java részét éppen a Palócföld ha
sábjain adta közre, de a nógrádi mú
zeumi évkönyvben is többször írt ku
tatásairól) igazolja ezt az állítást. S
tegyük hozzá: ezek
a
publikációk
alapvetően új eredményeket közöltek,
a Madách-filológia új dokumentumait
elemezték, új összefüggéseket mutattak
be. Nem egy esetben az általa felfe
dezett, megtalált
új
dokumentum
elemzése révén. Ehhez persze egy má
sik szerencsés kutatói
mentalitás is
kellett: olyan kapcsolatrendszert épí
tett ki az elmúlt években, amely szer
vesen kiegészítette tudósi munkáját.
Ebben az esetben a
kapcsolatokat
olyan családok, leszármazottak jelen
tik, akik vagy a madáchi
örökséget
birtokolták, vagy a család környeze
téhez tartoztak. Csak
látszatra más
kérdés, hogy micsoda szívós, korrekt,
eredményeket felmutató magatartással
lehetett csak ezekhez a múltban igen
gyakran megbántott, mellőzött szemé
lyekhez közelférkőzni és
megnyerni
őket a magyar tudomány számára;
úgyis mint a hagyományok és doku
mentumok megőrzőit és esetleges át
adóit!
Kerényi Ferenc most megjelent
könyvének tartalma aránylag egysze
rű ( !): „1982 tavaszán a Petőfi Iro
dalmi Múzeum Kézirattára - Vasberényi Géza dunavecsei kéziratgyűjtő
hagyatékából - egy egylapos, két ol
dalán írott, 20x18 cm méretű Madách-kéziratot vásárolt meg.”
A z indító mondat, mint minden jó
munkánál, itt is székéhez szögezi az
olvasót. Még mindig előkerül Madách-
56
kézirat? K i ez a Vasberényi Géza?
Hogy került hozzá a kézirat? Micsoda
gyűjtemény lehetett ez Duunavecsén?
Kérdéseinkre hamarosan mindre vá
laszt kapunk, hogy aztán majd maga
a szerző tegye fel az alapvető kérdé
seket az előkerült Madách-kézirattal
kapcsolatban, amely első pillanatban a
Tragédia vázlatának tűnik. De vajon
valóban az-e? Miért készítette
Ma
dách? Mikor vetette papírra? Volt-e
a Tragédiának előleges vázlata vagy
fogalmazványa? - kérdezi a szerző,
bevezetve az olvasót kutatói műhely
munkája technikai titkaiba is.
Nem szándékozunk itt magát a vá
laszokat ismertetni, hiszen az a könyv
ből egyértelműen kiderül, s minden
ki elolvashatja, ha hozzájutott az ér
demtelenül alacsony számban megje
lent műhöz. (Vajon hányszor kell még
ezt a mondatot leírni, amely mögött
valami titokzatos és földi halandók
számára érthetetlen kiadói gyakorla
tot kell éreznünk?!)
Kerényi Ferenc könyvében nem csu
pán ezekre a filológiai kérdésekre
kapunk választ. Újra és újra alkal
mat talál arra, hogy a madáchi élet
mű olyan sztereotípiái ellen hadakoz
zék, amelyek évtizedek óta, és még
mindig,
tankönyveinket
rondítják,
nemzedékek gondolatait torzítják.
Csak egy példa a fentiek igazolá
sára. 1982-ben jelent meg a Kossuth
kiadónál a Magyar irodalomtörténet
című összefoglaló mű. Ennek 209-210.
oldalán ez olvasható Madáchról és fe
leségéről: „A forradalom alatt bete
geskedett, utána mégis letartóztatták,
mert Kossuth titkárát rejtegette. Bör
tönideje alatt felesége megcsalta, még
pedig a megszálló csapatok tisztjei
vel. .
Itt már felesleges minden köz
ismert magyarázat Fráter Erzsike ter
hességéről, gyermekágyi lázáról stb.
Itt már csodálkozni sem lehet...
Megközelítően húsz éve annak,
hogy Krizsán László először tárta fel
hiteles levéltári források bemutatásá
val, hogy Madách közéleti szerepe
másmilyen volt, mint addig hittük a
�korai feldolgozások alapján. Szabó
Béla részletes adatok alapján mutatta
be Madách 1848-as szereplését. Sza
bad György hatalmas munkájában Ma
dách 1861-es országgyűlési magatartá
sát is elemezte és elhelyezte őt a kor
politikai erőviszonyaiban. Kerényi Fe
renc számos tanulmányában a család
történet, a politikatörténet, az alkotó
folyamat megannyi részletét feltárta
és adatokkal bizonyította.
S mindez szinte hiába. Még ma is
olyan alapvető tévedések ellen kell
hadakozni, ismételten szót
emelni,
amelyek egyértelműen tankönyvírá
sunk és tankönyvíróink
számlájára
írandók, az irodalmi ismeretterjesztés
gyenge pontjaira hívják fel a figyel
met, s arra, hogy a vidéki tudomá
nyos élet produktumai, amelyek már
egyáltalán nem
vidékiesek, miként
(nem) jutnak el az összefoglaló feldol
gozásokba, szintézisekbe. (Szerény vi
gasz e recenzió írójának, hogy Keré
nyi Ferenc könyvében megvédi őt is,
kimondatlanul, hiszen világosan leír
ja, hogy Madách Imrének négy gyer
meke volt, s nem három, ahogy né
hány tudatlan tudálékos egy sajtóvitá
ban vele szemben állította.)
Persze miért vagyunk elégedetle
nek? Mit olvassanak az érdeklődők?
1945 óta nem jelent meg korszerű
szemléletű, a madáchi életutat (nem
munkásságot!) bemutató monográfia.
Horváth Károlyét várjuk már évek
óta (talán a nyáron megjelenik),
de
még mindig nem juthatunk hozzá.
Nos, Kerényi Ferenc új könyvében
többek között ezekkel a gyászos
le
gendákkal hadakozik újra, noha el
sődlegesen nem ez a szándéka. Pedig
csak 1849-től követi nyomon Madách
Imre életét, de megközelítésében meg
annyi nóvum kerül elő. Így
többek
között Madách elfogatásának és vádjá
nak új adatai, amelyeket első ízben
Spáczay Hedvig mutatott be éppen
ezeken a hasábokon, majd teljes filo
lógiai apparátussal a Nógrád megyei
múzeumi évkönyvben 1983-ban. K e
rényi Ferenc fokozatosan jut el a csa
ládi események, a vagyoni körülmé
nyek, a lírai alkotások elemzésén át
a Tragédia megalkotásának bemuta
tásáig. Munkája nyomán tovább tisz
túl előttünk a remekművet körülvevő,
felszakadozó homály, s már nemcsak
az életút, de maga az alkotói folyamat
is ismert lesz, s válik így A z ember
tragédiája mindannyiunkhoz szóló mai
üzenetté. (Európa)
PR A ZN O V SZK Y M IH ÁLY
57
�MÉRLEGEN
Művészet és politika
A magyar társadalmi fejlődés sajá
tos hagyománya, ma is egyik jellem
ző vonása a politika és a - nemzeti
önismeret egyik forrásaként értelme
zett - művészet szoros kapcsolata,
kölcsönhatása. Természetes, hogy a
konszolidált, problémamentesebb idő
szak tükörképe, visszhangja is ki
egyensúlyozottabb.
Az eredmények
nagyjában-egészében önmagukat iga
zolják, s tudatosításuk követelményei,
a mindenkori továbblépés szükségle
tei, inspirációi halkabban, türelme
sebben fogalmazódnak meg. Nyilván
való, hogy a még teoretikusan is erő
sen leegyszerűsített összefüggés a gya
korlatban jóval bonyolultabban érvé
nyesül, s eleve nagyobb az aszinkro
nitás veszélye, ha maga a valóság vá
lik ellentmondásosabbá. Az elmúlt
évek növekvő feszültségei, szaporodó
gondjai, politikai hullámverései az ér
zékeny
reakcióképességű
művészet
szférájában nem ritkán túldimenzionáltan ábrázoltatnak, s a szakmainak,
esztétikainak tetsző - kivált irodalmi
- vitákból egyre gyakrabban szűrőd
nek ki társadalompolitikai, ideoló
giai természetű kérdések, sőt disszo
náns hangok is.
A művészeti közélet effajta - rá
adásul önkényesen kiemelt - jelenségeit
csak komplex megközelítésben, az ok
okozati viszonyok rendszerében lehet
reálisan értékelni. Ilyen szellemben, az
őszinte számvetés, a tájékoztatás, az
orientálás szándékával szerkesztette
kötetbe Agárdi Péter az 1977 és 1983
között megjelent művészetpolitikai ta
nulmányokat, dokumentumokat, me
lyek így együtt, egy olvasatban a le
hető legteljesebb képét adják a mű
vészet és társadalom egyre szélesedő,
de kanyarokkal, zsákutcákkal is teli
találkozási övezetének.
A kötet szerkesztési koncepciója
történelmi szemléletű. Az igényesen
válogatott írások, beszédek nemcsak
az évtizedforduló-környéki helyzetről
tudósítanak, hanem az 1958-as műve
lődéspolitikai irányelvekre visszautal
ván, lényegében egy negyedszázadnyi
távlatban idézik meg az MSZMP mű
vészetirányítási elveit és gyakorlatát.
Bár a művészet átfogó elemzését - a
tudománytól, a közoktatástól és a
közművelődéstől eltérően - a Köz
ponti Bizottság ez ideig még nem tűz
te napirendjére, a Politikai Bizottság
1977-es állásfoglalása, a XII. kong
resszus és az azóta végzett munkát ér
tékelő központi bizottsági határozat,
valamint az országos ideológiai kon
ferencia - mint autentikus források nyomán a művészetpolitika a párt
művelődéspolitikájának, tágabban, ál
talános politikájának részeként értel
meződik a könyv lapjain. Így ehelyütt
is kifejezésre jut, megerősítést nyer,
hogy a párt, a szocialista állam - a
lenini kulturális forradalom folyama
tában - alapvető feladatának tartja a
kultúra demokratizálását mind az al
kotás, mind a befogadás területén.
Céljainak megfelelően elsősorban a
marxista világszemléletű, szocialista
elkötelezettségű, pártos művészetet tá
mogatja, ugyanakkor a szövetségi po
litikából eredően teret enged olyan
művészi törekvéseknek is, amelyek
egyéb értékeik révén hasznosulhatnak
a társadalomban. Ellenzi és indokolt
�esetben adminisztratív eszközökkel is
megakadályozza a szocializmusellenes,
antihumánus, a társadalmilag adekvát
erkölcsi értékrendet
sértő művek
nyilvánosságát.
A művészetpolitika
biztosítja a művészi alkotó munka és a
kísérletezés szabadságát; ízlés- és stí
luskérdésekbe nem avatkozik. A mű
vészeti élet befolyásolásában fontos
szerepet szán az alkotóműhelyek ön
állóságának és felelősségének. Fő
módszerként az eszmei, politikai ori
entációt, a nézeteket ütköztető, tisz
tázó szándékú eszmecseréket alkal
mazza. Nélkülözhetetlennek tartja az
érintkezést más népek művészetével.
Különös gonddal ápolja a Szovjetunió
és a többi szocialista ország, illetve a
világ haladó művészetéhez fűződő
kapcsolatokat.
A kötetben közzétett dokumentu
mok, illetve tanulmányok egybehang
zóan úgy foglalnak állást - ha nem is
mindig direkt módon - , hogy a mű
vészetirányítás alapelvei beváltak. A
kortárs művészet kiemelkedő értékeit
a szocialista eszmeiségű alkotások je
lentik. A progresszív szellemiségű mű
vek széles körben váltak ismertté és
elismertté. Kibővült a párt politikai
irányvonalával egyetértő, azt támoga
tó alkotók köre. A kedvező légkör
ben a művészi módszerek és stílusok
gazdag változatossága jött létre. A
tapasztalatok, az érvek alapján lo
gikus - az ugyancsak általánosnak te
kinthető - következtetés: biztosítani
kell a gyakorlat által igazolt politikai
elvek, módszerek folytonosságát.
A stabilitást kiegészítendő vetődik
fel a megújulás szükségessége is, me
lyet legalább két - felettébb összetett
- szempont indokol. Egyrészt a dek
larált tézisek, törekvések megvalósítá
sát ellentmondások - többek között
az irányítás következetlenségei - aka
dályozták mind az alkotói folyamat
ban, a művészeti, kritikai tevékeny
ségben, mind az igénykeltő, ízlésne
velő közművelődési funkciók diffe
renciált érvényesítésében. Másrészt az
utóbbi években jócskán megváltoztak,
megnehezültek a társadalomépítés s ezen belül mindennemű alkotó mun
ka - objektív feltételei, külső és bel
ső körülményei, számos várakozás, re
ménykeltő elképzelés egyáltalán nem
vagy csak részben valósult meg. Ezek
az okok együttesen torzulásokhoz ve
zettek, diszharmonikus reflexiókat is
kiváltottak. Amíg ugyanis a politiká
ban - s a közgondolkodásban is - a
bizonyítás vágya munkál, a tiszta lel
kiismerettel vállalt felelős helytállás
szándéka a legerősebb motiváció, bi
zonyos művészeti berkekben terjed a
kiábrándultság, a passzivitás, a rezignáció, rosszabb esetben a cinizmus, a
nihilizmus, az eredmények és az erő
feszítések értelmének megkérdőjelezé
se, tagadása, elmélyülni látszik az
úgynevezett nemzeti sorskérdéseket
megoldani nem tudó - vagy nem aka
ró - „beteg lelkületű ország” tudata.
Az tolerálandó, hogy a művészet ma
jobban polarizálódik, mint eddig bár
mikor, hiszen a valóság is sokszínűbb
a megszokottnál. Az is természetes,
hogy a művészet - elhivatottságának
megfelelően - tükröt tart a társada
lom elé s érzékelhetővé teszi a valós
hibákat, fogyatékosságokat, keresi a
megoldásokat;
furcsálható
viszont,
hogy a tényfeltárás különös módon
csak a bajokra, a meghökkentő fo
nákságokra korlátozódik és érzéketlen
marad a pozitív jelenségek, a további
munkához erőt adó, kedvező tenden
ciák iránt.
A kötet a XII. kongresszus határo
zata szellemében azt a gondolatot erő
síti, hogy „népünk műveltségének eme
lésében megtisztelő, felelősségteljes és
semmi mással nem pótolható szerepük
van az íróknak, művészeknek". E
küldetés lényege a tanulmányok egyi
kében elméletileg is megfogalmazó
dott : „A művészetnek értelme van, de
nem közvetlen haszna. És ezért kell
az embereknek, akkor is, ha nem kí
vánják, nem ezt kívánják. Objektíven
kell az embereknek, mert a műalko59
�tásoknak végső soron egyetlen dolgot
kell szolgálniuk - ha ugyan azt szol
gálni lehet - : a szabadságukat. Fel
szabadítva az egyéni lét korlátai kö
zül, a név nélküli szfinkszek okozta
félelmekből, a köznapi szűkösségből”.
Az írásokból kiviláglik: a politikai
irányítás tudatában van annak, hogy
nem könnyű feladat az elvárásoknak
megfelelni, bonyolult korunkat hitele
sen ábrázolni. Mégis - vagy éppen
ezért - azt várja a művészektől, hogy
ne elégedjenek meg a felszínes álta
lánosításokkal, ne partikuláris érdeke
ket képviseljenek, ne a múló formai
divatot, az elvont ideálokat kövessék,
ne a befelé fordulást válasszák, ha
nem a múlt és jelen eredményeinek és
gondjainak arányos
bemutatásával,
minden emberi érték realista ábrázo
lásával segítsék a szocialista fejlő
dést, az értelmes élet kialakítását. Az
a művész, műhelyvezető, kritikus jo
gosult társadalmi elismerésre és tá
mogatásra, aki úgy valósítja meg ön
nön céljait, hogy együttérez a töme
gekkel, a küzdelmet is vállalja értük,
akinek ars poeticája közösségi ihleté
sű. Következetesség, nagyobb aktivi
tás az elvek gyakorlati megvalósítá
sában, rugalmasság a konkrét társa
dalmi feltételekhez, körülményekhez
való alkalmazkodásban: mint az élet
minden területén, az ideológiai mun
kában, a művészetpolitikában is erre
terelődnek most a hangsúlyok. „A
szocialista Magyarország kultúráját,
szellemi életét nagy tradíciói, kiváló
képességei alkalmassá teszik, belső
hajlamai arra predesztinálják, hogy
harcostársa legyen a társadalomnak a
rá váró, nem egyszerű küzdelmekben.
A kulturális politikának nem lehet
fontosabb dolga, mint, hogy szélesít
se és egyengesse ennek útját. S nem
lehet kétséges, hogy ezt a jövőben is,
a megváltozott feltételek között is tel
jesíteni fogja, mint ahogy teljesítette
az utóbbi évtizedekben.” Általános
érdek, hogy a művészet és a politika
60
kapcsolata a következőkben ilyen mó
don alakuljon.
E sommásan megidézett gondolatok
csak a kötet tartalmi vázát alkotják,
fő mondanivalóját kísérlik meg tol
mácsolni. A körvonalazott központi
témakörök mellett jól elkülöníthető te
matikai egységet alkotnak - egyebek
közt - a művészi szabadság kérdései
vel, a kultúra és demokrácia össze
függéseivel, a film és az irodalom
valóságképével, a párt értelmiségpolitikájával, a művészértelmiség és a tár
sadalom kapcsolatával, a fiatal mű
vészek helyzetével, a nemzetközi kul
turális együttműködés alakulásával
foglalkozó írások. A szerzők között a
mai magyar politikai, ideológiai, tu
dományos élet jeles személyiségeit, ki
emelkedő szakembereit találni. Aczél
György, Agárdi Péter, A lmási Miklós,
Ancsel Éva, Gyertyán Ervin, Kapi
tány Ágnes, Kapitány Gábor, Kádár
János, Kormos Sándor, Kornidesz Mi
hály, Köpeczi Béla, Knopp András,
Ó vári Miklós, Pándi Pál, Pozsgay Im
re, Rátkai Ferenc, Rényi Péter, Szer
dahelyi István, Tóth Dezső, Vitányi
Iván neve így együttesen különösen
sokatmondóan hangzik. A már jelzett
dokumentumok mellett közzéteszi a
kötet a pártosság, népiség, realizmus,
illetve az anyanyelvi műveltség kér
déskörében született állásfoglalást, va
lamint Lukács György születésének
jövő évi, 100. évfordulójára vonatko
zó irányelveket.
E gyűjtemény lényegében második
része az 1977-ben, Művészetpolitikánk
időszerű kérdései címmel megjelent
kötetnek, amely a XI. kongresszus ha
tározatához kapcsolódva, a hetvenes
évek derekán született írásokból adott
bő válogatást. Úgy tűnik: a folytatás
sikerült jobban. Bár a józan mértéktartás a fő jellemzőjük, mégis izgal
masabbak, színvonalasabbak az újabb
keletű tanulmányok. Minden bizony
nyal azért, mert időközben az elem
zés alapját jelentő politikai és művé
szeti élet is összetettebb, elevenebb
�lett, több a vitás kérdés, az éles po
lémia.
A mielőbbi tisztázás szükséglete ma
gyarázza a magyar könyvkiadásban
ritkán tapasztalt, gyors nyomdai átfu
tást. A szerkesztői előszó 1983. de
cember 1-én kelt, a legkésőbben da
tált tanulmány pedig a Társadalmi
Szemle idei januári számában látott
első ízben napvilágot. Ehhez képest a
könyv április végi megjelenése való
ban rekordteljesítmény. A terjedelmé
ben is tekintélyes kötetnek komoly
szerepe lehet a napirenden levő mű
vészetpolitikai állásfoglalás megalapo
zásában, segítheti a XIII. kongreszszusra való felkészülést, az ideológiai
tapasztalatok, tanulságok összegzését,
a teendők meghatározását. Elsősorban
- mint ahogyan a szerkesztői szándék
is véli - a politikai munkások, párt
oktatók, propagandisták érdeklődésé
re tarthat számot, de társadalmi öszszefüggései,
hatásai
következtében
ajánlható az értelmiség széles körei,
de minden felelősen gondolkodó ol
vasó számára is. (Kossuth)
C SO N G R Á D Y BÉLA
Szó, zene, kép
Fodor András válogatott és új esszéi
Az elmúlt negyedszázadról készített
röntgenképeit, százöt írását tömörítet
te hét fejezetbe a költő. A kötet cí
mével világos-csupaszon tudatva: köl
tészetről, zenéről, képzőművészetről, a
szellemi élet nagy jelenségeiről szól
nak ezek az esszék. De nem a társ
művészetek divatos analógiáit, a fe
lületi jegyek alkalmi összecsengetését
szolgálják. A mesterséges határok, a
művészetek veszteségei, beszűkülései,
omlásai nyomán támadt elválasztó fa
lak Fodor számára (akár üvegből vol
nának) jól átláthatóak. Rögtön kije
lenthetem, az „elme és szív szomjas
kitartása” őt épp úgy jellemzi, mint
e fél mondata Németh Lászlót. A
filmművészet alkotóiról, a zenei élet
nagy áramlatairól, a teremtő látás
mestereiről szól könyve. A megigéző
szülőföldről, a hazai tájról; emberek
ről és tárgyakról. A műfordítás mű
helyeiről. Pályatársairól. Géniuszok
idéztetnek meg Janus Pannoniustól
kezdve, a magyar nyelv teste-lelkeként megmutatott Arany Jánoson túl
József Attiláig, Fülep Lajosig. A kö
tet első és utolsó mondata - nyilván
véletlen - címert emleget. Ferrara ko
ronás, indás címerét a kötet első mon
datában említi Fodor. A négybástyás
Castello, a d’Esték palotájának tö
vében Janus Pannonius nyomait ke
reste. S az írekről szólva a könyv zá
rómondata így tudósít: hárfa van az
ország címerében. Nos, Joyce Ulyssesének helyszínein járva, Fodor And
rás többek közt a híres ír énekesek
nek szánhatta figyelmét.
Takáts Gyulát például Egryvel iga
61
�zolja. Hat szó Takáts Mézöntő című
verséből: Az öblök fényes, nagy saj
tárjai . . . A fény említésétől függetle
nül is csupa ragyogás ez a sor - ír
ja verselemzésében. „Egry képeinek
sugárzásából lehet olykor hasonló aszszociációkra találni. Amikor például
Szigliget kerek hegyét úgy formázza,
hogy a mázas zöld kúp egy dunántúli
búbos kemencére emlékeztet.”
Mégsem egy „reneszánszműveltsé
gű” költő másik (második?) arca de
rül ránk a könyv olvastán. Nem sok
oldalúságának hatalmas és szép mel
lékterméke ez az esszévonulat. Ha
nem verseinek, a költő gyümölcsös
kertjének földje, napi küzdelmet kí
vánó talaja. A gyökerek világa. A
költő munkáséletének naplója, figyel
mének és tanúságtevő szándékának
dokumentuma: kísérlet, józanul szak
mai s gyakran mégis drámai kísérlet
arra, hogy a dolgok igazi rendjük sze
rint legyenek megláthatok.
Fodor András - tréfásan megje
gyezhetem, ugye? - szellemi életünk
nek mindig figyelő, jóakaratú nyo
mozója, szerény, de fáradhatatlan „fel
ügyelő” , aki az eseményeket látni, re
gisztrálni kívánja a művészi és emberi
értékek védelmében. Tanú ő, pontos
megfigyelő. Jelen van, amikor Németh
László előveszi tárcájából Gabriel
Marcel filozófus levelét, melyben az
remekműként emlegeti az Iszonyt, s
Fodor „mutatja
be”
Némethnek
Schönberg Mózes és Áron operáját
1965-ben, a nyolc évvel korábban már
annyira óhajtott közös zenehallgatásuk
(házimuzsika!) pótlására. Jelen van a
kortársak zeneestjein, elhallgatott kiállí
tásokon, filmbemutatókon, mindig tü
relmes olvasója pályatársainak: Liszt
Ferenc
pártfogó
alkatát
juttatja
eszünkbe. De tudnivaló: tevékenysége
pátosztalan, csendes, nélkülözi az
adakozás gesztusát, inkább a magától
értetődő szolgálatban testesül meg.
Ha a gyökerek világa ez a könyv,
hát kiderülhet, hogy Fodor verseinek
közösségteremtő missziója fakadhat
62
például ebből: Kaposmérőn az iskola
legjobb hangú zsoltárosával állt pár
ba a billentyűsor két oldalán, előénekesként diktálva az orgona hatal
mas, világoskék hangszekrényének . . .
Bámulatos távolságokat old közelivé,
nagy feszültségű ellentéteket szelídít
meg tudatunkban.
Kitart makacsul „a különféle érté
kek szimultán becsülhetősége” mellett.
Nemcsak Kodálytól ír; Nono és
Lutoslawski zenéje is ösztönzi őt,
Bartók és Stravinsky külön-külön kö
tetnyi mondanivalóra készteti s ők
esszéiben is visszatérő, fontos témái
maradnak. Stravinsky és Schönberg
ridegen élt egymás mellett Los Ange
lesben; nem az „emlékezés” - Fodor
agysebészre jellemző pontossága, ahogy
emberek és művek funkcióját felfog
ja és megérteti velünk: ez oldja bé
kévé az egymásnak feszülő nemes (és
kevésbé nemes!) erők indulatait. Már
1947 nyarán, az Eötvös-kollégium fel
vételi vizsgáján rácsodálkozott Fodor
Andrásra egyik professzora: szerethető-e József Attila, Illyés, Németh
László egyformán, hiteles szeretettel?!
Igen, Fodor személyes hitellel szólhat
Pilinszky márványsúlyos igéiről, Ne
mes Nagy Ágnes verseiről és esszéi
ről: a „rendkívül szövevényes, százrétűen tömör, pulzáló életjelenségről”
- a versről, s a költői képről s vers
tani vitákról. Kormostól szólva a
testvéri tanú szeretetével méltathatja
„a ritmusok szökdelő vidámságát, a
nyelv kópésan eleven, vaskosat tündéribe oldó báját” s elemezheti a
Ház Normandiában című Kormos-vers
Trisztán és Izolda párhuzamait. Té
mája lehet a bolgár költőtárs Nino
Nikolov és Philip Larkin, akinek köl
tészetéhez az angol, a magyar zene és
költészet vonzásában élt zenetudós
barátja, Colin Mason kalauzolta el.
És írhat a magyar előadóművészről,
Sándor Juditról, aki Erkel Dózsá
jának románcát énekelte: a nemesen
konduló bánatot, a hazafias érzésnek
szépséggé testesülését!
�Fodor András szó, zene, kép azo
nos jeleit olvassa, hallja, látja; eszszéi nyomán hihetjük, hogy egy-egy
remek verssor, festmény, dallamív
(amennyire képességünk, figyelmünk
engedi) a teljesség küszöbére visz
bennünket.
Valamennyi esszében a költő adja
mértékül értéklelő örömeit, s a torzí
tások, megkisebbítések okozta szen
vedéseit. Jó eszközeink ezek, hogy
mindig átigazítandó gondolkodásunk,
értékrendünk a valóságnak megfelel
hessen. Fodor gyakran szeretne (Ágh
Istvánt és másokat emlegetve példa
ként) könnyíteni „az irodalmi köztu
dat késedelmes lelkiismeretén” . De
Fodor András méltán dicsért költé
szetének eddig még nem jól fölismert
jelentősége, szépsége példát maga is
szótlanul kínál: akinek van rá füle,
hallja meg! (Szépirodalmi)
C Z IG Á N Y G Y Ö R G Y
Közkatonák emlékezete
Simor András: és voltak boldog békeidők
Sokféle történelemkönyvet olvas
tam már. Kis- és nagydiákoknak
szólót, felnőtt érdeklődőknek írtat,
őszintét és szándékosan félremagyarázót, idézetekkel teletűzdeltet és a
szerző
„zsenialitását”
csillogtatni
igyekvőt, képek, rajzok, térképek és
grafikonok seregének felvonultatá
sával operálót, s csak szövegre hagyatkozót. Olyant azonban, mint
Simor András és voltak boldog bé
keidők című kötete, még nem. Ez
a Zrínyi Katonai Kiadónál meg
jelent kötet, ha akarom, történe
lemkönyv egy adott korszakra vo
natkozóan, s ha akarom, az író új
verseskötete. Illetve - és éppen ez
a sajátos, mindeddig páratlan ben
ne - , ha akarom, ha nem, mind
kettő egyszerre; egyedülálló ötvözet
formájában.
Simor András kiválasztott magá
nak egy közelmúltbeli történelmi
időszakot, a múlt század utolsó év
tizedeitől a Tanácsköztársaság leve
rését követő fehérterror első hónap
jáig terjedőt; elolvasott a közbeeső
évekből megszámolhatatlanul
sok
könyvet, antológiát, újságot; beleás
ta magát a témába egy történelem
tudós alaposságával és kíváncsiságá
val; majd a költészet eszközeit igény
be véve elénk tette ezt a könyvet.
A z említett időszak eseményeit,
történelmi pillanatait és a minden
napi magánemberi életlehetőségeket
ismerhetjük meg
belőle szokatlan
formában, dokumentumokból kiin
dulva, de költői közvetítésben - , s
így azok számára is mond újat vagy
fogalmaz újszerűen, azokat is meg
ajándékozza a felfedezés élményével,
akik már meglehetősen sokat olvas
tak, sokat tudnak azokról az évek
ről, évtizedekről.
A z író fogalmazta meg példásan
63
�rövid, mindössze huszonhárom nyomtatott soros utószavában: „E nnek a
könyvnek versei, kitalált dokumen
tumai tényekre épülnek, egyetlen
olyan sor sincs benne, amelynek va
lóságalapja ne volna. Munkámhoz
felhasználtam történelmi forrásokból,
egykori lapokból való írásokat, illet
ve nevezetes személyek valóban el
hangzott, vagy leírt szavait, hol
saját szövegembe építve, hol önálló
citátumként.’’. A z utóbbiakat felso
rolja az író, majd így fejezi be rö
vid prózai utószavát: „Leghálásabb
azonban azoknak vagyok, akiket ez
az utószó nem sorolhat fel név sze
rint, ám akik voltaképpen könyvem
tényleges ihletői: a múlt század utol
só évtizedeitől 1920-ig közkatona
ként küzdő, a társadalmi igazságos
ságért harcoló magyar munkások
nak.’’
Miről is olvashatunk Simor A nd
rás új verseskönyvében, illetve ver
ses történelemkönyvében? Teljes fel
sorolásra természetesen nem vállal
kozhatunk, de talán néhány példa
is elég lesz - ízelítőnek.
Rigmus
egy pesti tanoncz-képezde
falán,
részlet egy
nyomozói jelentésből,
szegényházi ének, vers a malterhor
dónőről, valamint a háború ellen;
egy Lenin-fiú verses monológja 1919
augusztusából, a vöröskatona tízpa
rancsolata, siófoki névtelen sírverse
és a többi, és a többi; de nem
vizsgálhatók
külön-külön,
hanem
csak együtt, a kötet egységes, költőileg szerkesztett egészében. S ez
az egységesség, a megtalált forma
ugyancsak értékelendő erénye a kö
tetnek.
Nem hagyhatjuk említetlenül, hogy
korabeli élclapokból átvett gúnyraj
zok és karikatúrák illusztrálják a
könyvet, nagyon sűrűn. Ritkán lát
ható képek, manapság, s önmaguk
ban is „beszédesek” . Nem egysze
rűen csak illusztrálják, hanem ki
egészítik a szöveget.
Nem visszavonva az illusztrációk
dicséretét - hiszen a költő maga
válogatta őket egy-egy oldalra, mint
egy vers helyett - , rögzítenünk kell,
hogy az elsődleges érdem ebben a
könyvben mégis a szövegé, a ver
seké, a költői teljesítményé.
Úgy
sikerül gondolati ívet húzni Simor
Andrásnak a választott időszak és
napjaink közé, hogy nem tesz sem
miféle összehasonlítást, nem megy
bele a „honnan indultunk, s hová
értünk” gyakran félreinformáló hasonlítgatásba; mégis úgy idéz múl
tat, hogy elgondolkoztatásunk átté
telén keresztül a jelent segít oko
san megélni. Ami legjobban meg
fogott a kötet minden jellemzője kö
zül: a költő hite, amely ugyan nem
direkt formában kimondva, de. je
len van minden sorában. Hite ab
ban, hogy mindig lesznek, akik meg
találják a helyes utat a legnehezebb
időszakokban is, és nem riadnak
vissza a cselekvéstől. Tehát: hite az
emberséget és a maga hitét minden
körülmények között megőrző ember
ben.
Szimpatikus és fontos könyv Si
mor Andrásé. És szívesen biztatnám
arra, hogy folytassa. N e újabb tör
ténelemkönyvvel talán, hiszen azt
megírta ezzel. D e ennyi kutatás után
ily roppant ismeretanyag birtokában,
nyilvánvaló költői vénával,
mégis
újabb kötetekkel. A még talonban
maradt ismeretanyag felhasználásá
val.
Akár a hétköznapi, korabeli
életről. Ilyen újszerűen. M ég inkább
az irodalmiról; kibontva azt a né
hány sornyi közlés-epizódot, ame
lyet ebben a kötetben olvashatunk
Adyról, s másokról.
M Á T Y Á S IST V Á N
�A SZERKESZTŐ SÉG TAG JAI:
A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG
ELNÖKE:
Dr. Bacskó Piroska (cikk, tanulmány)
Dr. Horváth István
Kelemen Gábor (riport, szociográfia)
A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG
Kojnok Nándor (szépirodalom)
TAG JAI:
Dr. Praznovszky Mihály (hagyomány)
Csík Pál
Radácsi László
Czinke Ferenc (művészet)
Dr. Fancsik János Dr. Szabó Károly
Pál József szerkesztő (kritika)
Dr. Molnár Pál Dr. Tamáskovics Nándor
Főszerkesztő: BA RA N Y I FER EN C
Németh János
Tóth Elemér
A Nógrád megyei Tanács VB művelődésügyi osztályának lapja.
Főszerkesztő: Baranyi Ferenc. Szerkesztőség: 3100 Salgótarján, Arany János út 21. Telefon: 14-386. K iad ja:
a Nógrád megyei Lapkiadó V állalat. Felelős kiadó: Bálint Tamás igazgató. Terjeszti: a Magyar Posta.
Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőnél, a posta hírlapüzleteiben és a Központi Hírlap Iro
dánál (KH I, Budapest
V ., József nádor tér I. sz. Postacím: 1900 Budapest). Közvetlenül vagy
postautalványon, valamint átutalással a K H I 215-961 62 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 12 Ft,
előfizetési díj fél évre 36, egy évre 72 Ft. Megjelenik kéthavonta. K ézira toka t és rajzokat nem őrzünk
meg és nem küldün k vissza.
IS S N : o 555- 886 7
I n d ex: 25-923
Készült a Nógrád megyei Nyomdaipari V állalat salgótarjáni
terjedelemben. F. v .: K e le m e n G ábor igazgató. 84,36269 N . S.
telepén,
1000 példányban
3,6
(A/5) ív
��
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
A Palócföld szerkesztősége
Source
A related resource from which the described resource is derived
ISSN 0555-8867
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Text
A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text.
Original Format
The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data
Papír
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - 1984/4. szám
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
Palócföld szerkesztősége
Baranyi Ferenc
Publisher
An entity responsible for making the resource available
Balassi Bálint Könyvtár
Date
A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource
1984
Contributor
An entity responsible for making contributions to the resource
A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Coverage
The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant
Nógrád megye
-
https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/793dddb7dd9c1aca7c0687a2ade716bf.pdf
95b7467a4bc7bc0df58dcfb108e1adc6
PDF Text
Text
�U N IV ER ST .
�TÁRSADALOMPOLITIKAI, i r o d a l m i , m ű v é s z e t i
FOLYÓIRAT
TARTALOMJEGYZÉK 1986.
VERS, NOVELLA
ÁDÁM TAMÁS: Monológ a hegy alatt. Őszi olvasat
Kései látogatás (versek)
ARDAMICA Ferenc: Piszokul felhergelve (novella)
B ANOS János: Károlyi Mihálynak (vers)
BARAK László: Egyszerű történet (vers)
BARANYI Ferenc: Magán-, Kék madár-zöld fák (versek)
BARÁTH Lajos: Méta (elbeszélés)
BÓC Imre: Haladék-nap (novella)
BÓDI TÓTH Elemér: Pacsirta (vers)
CSEH Károly: Időtlen (vers)
CSORBA Piroska: Zöld diók (vers)
DIPPOLD Pál: A gyorsaság szerelmese (novella)
ENDRŐDI SZABÓ Ernő: Súlyos szómolnárok (vers)
ERDŐS István: Pénz, pénz, pénz! (novella)
FALUDI Ádám: ítélet, Feldolgozás (versek)
FURMANN Imre: Kötetlenül (vers)
KARÁCSONDI Imre: Mindenséges, Kérdezem: (vers)
KONCZEK József: Kígyóbeszéd (novella)
LŐRINCZY István: Kék vers a hónapokról (vers)
LUKÁCS Gergely Sándor: Önzés, Állok, Ki üzen?
Téli akácok
Szőnyi István: Öregség
Vilt Tibor: Galambdúc 1968 (versek)
4
10
5
6
6
3
4
2
3
6
6
6
2
3
4
6
6
3
5
2
3
4
1
1
12
3
9
13
12
16
11
12
11
12
15
3
11
10
�MAGYÁR József: Keleti limes (versciklus, részletek)
NÉMETH Miklós Attila: Nagybánya 1984,
TMK Tervszerű Megelőző Karbantartás,
Megrendítő erejű ütések (versek)
ÓNAGY Zoltán: Kétágú szerelmi történet (novella)
PETRŐCZI Éva: Egy nemzedékre, Illik hozzám (vers)
ROMHÁNYI Gyula: Uram! (vers)
STGMOND István: Csókolom. Karcsibácsi (novella)
SIKLÓS László: Otthon-talanul (novella)
SZEPESI József: Portrék (vers)
SZOKOLAY Zoltán: Hetedik út (versciklus)
TAMÁS István: Szeptemberi szonettek IX. (vers)
TÓTH László: . . .mereng a dán királyfi (vers)
VADERNA József: Metamorfózis (vers)
VERES János: Gyökerek sorsa (vers)
F i .s z .
O ld.sz.
5
1
3
4
5
6
6
2
3
4
3
2
2
6
16
4
12
14
5
12
10
1
10
1
9
3
3
3
6
23
17
57
v a ló sá g
ÁCS Zoltán: Felépül végre a házunk? (interjú)
ANDRASSEW Iván—PÁL János: Prolilétra (szociográfia)
CSONGRÁDY Béla: Útjelző a jövőbe
GHYCZY Tamás: Inkább. . . válasz Brunda Gusztávnak
baráti kegyetlenséggel (vitairat)
HORTOBÁGYI Zoltán: A Palócföld megkérdezte Gressai
Sándort: Miért vállalta el a
„lerobbant” gyár vezetését?
HORTOBÁGYI Zoltán: A Palócföld megkérdezte Kelemen
Gábort: Miért nem választották meg az első
fordulóban a nyomda igazgatójának?
HORVÁTH István: A karavánnak pedig előre kell haladnia
KERÉKGYÁRTÓ T. István: Értékek a mai társadalomban
(tanulmány)
KIRÁLY István: Németh László korszerűsége?
KISSNÉ NOVÁK Éva: Week-end, ahogy gyerekeink látják
(szociográfia)
KORILL Ferenc: A reformoknak is megvan a maguk sorsa?
MOLNÁR P ál: A Palócföld megkérdezte Zsuffa Miklóst:
Van-e jövője a nógrádi szénbányászatnak?
5
24
3
32
2
2
46
34
2
6
25
67
5
2
13
40
4
28
�SZERÓCZKI Bertalan: Önszervező közművelődést!
A szerves építészet (Varga Csaba interjúja Makovecz Imrével)
SZVIRCSEK Ferenc: „Örök vétek lenne. .
(Brellich János: Em lékirat... 1860.)
WINTERMANTEL István: A megújulás ígérete
HAGYOMÁNY
RAKÓ Ferenc: Befejezés előtt áll a palóckutatás
CSÁKY Károly: Adalékok Győrffy István Ipoly menti
kapcsolataihoz
CZÉRE Béla: Rezeda Kázmér romantikus szerepjátszása
KAPROS Márta: Kisgyermekek népviselete az Ipoly menti
falvakban
KRISTON VIZI József: Egy sportszerű népi játék: a palóc
mancsozás. Lajos Árpád (1911—1976)
néprajzkutató emlékére.
KRÚDY Zsuzsa: Ősi fészkünk Nógrádban volt. Levél a
Palócföld olvasóihoz.
NAGY Zoltán: Erotikus mesék
VONSIK Ilona: Petőfi és Marx egy nógrádi falvédőn
ZÓLYOMI József: A Nógrád megyei szlovákok történelmi
hagyományai, sajátosságai a kutatások tükrében
ÉLŐ MÚLT
BELITZKY János: Ezer év előtti néprajzi emlékek a
Palócföld névanyagában
Egy hercegnő emlékezik (memoár)
PRAZNOVSZKY Mihály: „Az Élet a Történelem tanító
mestere” (Interjú Belitzky Jánossal)
„A z utolsó nógrádi asszony” Beszélgetés Balogh Károlynéval
VITRAY Tamás: Egy hercegnő — közöttünk (interjú)
ABLAK
CS. VARGA István: Ég veled, barátom (tanulmány)
Az én észt költőim (Tandori Dezső)
Észt költők
Mai szlovák költők versei (Tóth László bevezetője és
fordításai)
Fi.sz.
Old.sz.
2
1
37
10
4
6
21
61
1
1
1
4
51
68
1
32
1
39
4
1
1
77
22
43
1
46
2
5
56
70
2
3
5
69
69
64
5
5
5
37
30
31
3
34
�F i .sz.
Venezuelai költők (Simor András bevezetője és fordításai)
O ld.sz.
2
20
4
5
3
4
5
6
4
3
31
53
63
34
57
74
30
44
3
57
3
3
46
50
5
3
3
6
6
1
4
2
5
6
2
75
84
92
90
84
54
88
80
94
93
65
4
2
4
2
5
91
77
94
91
84
MŰHELY
ENDRŐDI SZABÓ Ernő: Satupofa és emberarc (esszé)
FRÁTER Zoltán: Ütemek és atomok (tanulmány)
PETRŐCZI Éva: Napló helyett I.
PETRŐCZI Éva: Napló helyett II.
PETRŐCZI Éva: Napló helyett III.
PETRŐCZI Éva: Napló helyett IV.
SZIVERI János: A Couleur lokálban
TANDORI Dezső: Mint minden állandó
TANDORI Dezső:
.mutatóujjuk árnyéka átsuhan a
mocsokkal megrakodott égen” (Zalán Tibor)
ZALÁN Tibor: Töprengések Tandoriról — három megtor
panásban
ZALÁN Tibor: A vád szavait hallotta — hangjáték —
MÉRLEGEN
ALEXA Károly: A semmit tudni pontosan
Az ének megmarad (Bezzeg János, Endrődi Szabó Ernő)
BANOS János: Látlelet (Alföldy Jenő)
DOBOSSY László: Előítéletek ellen (Szirmay Endre)
G. KOMORÓCZI Emőke: Verseskötetről verseskötetre.. .
Három könyv — ugyanarról (Praznovszky Mihály)
HORVÁTH Károly: Madách Imre (Csongrády Béla)
KARDOS András: Utópiák és kínok kertje
Két békési költőről (Madár János)
Két könyv Közép-Kelet-Európából/ról (Kovács Győző)
LACZKÓ Pál: Próza-olvasónapló
LEBLANCNÉ KELEMEN Mária: Madách Imre-dokumentumok
a Nógrád Megyei Levéltárban (Praznovszky Mihály)
A Lukács-vita (Németh János István)
Madách nógrádi társadalmi-politikai közege (Szabad György)
Magyarország felfedezése (Horpácsi Sándor)
NAGY András: A platonikus
�NÉMETH G. Béla: Századutóról — századelőről
(Lőrinczy Huba)
ÓNAGY Zoltán: Vénusz beteg (Pósa Zoltán)
ÓSZABÓ István: A vak géniusz (Magyar József)
RÉTI Zoltán: Szabó Vladimir kiállításának megnyitóján
SERFŐZŐ Simon: Holddal világítottunk (Takács József)
SZ. HALTENBERGER Kinga: És mégis élni k ell...
Vidéki Magyarország (Laczkó Pál)
ZOLTAI Dénes: Egy írástudó visszatér (Csongrády Béla)
TÖRTÉNELMI FIGYELŐ
IZSÁK Lajos: A Keresztény Demokrata Néppárt és a
Demokrata Néppárt 1944—1949 (Szakály Sándor)
JESZENSZKY Géza: Az elveszett presztizs (Romsics Ignác)
PÉTER Katalin: Esterházy Miklós; Pölöskei Ferenc:
Tisza István (RomsicsIgnác)
SZABÓ Bálint: Az „ötvenes évek” (Szakály Sándor)
SZENTI Tibor: parasztvallomások. Gazdák emlékezése
Vásárhelyről. (Romsics Ignác)
TILKOVSZKY Lóránt: Bajcsy-Zsilinszky (Szakály Sándor)
MŰTEREM
LOSKA Lajos: Három művész — három mű
NÉMETH Miklós Attila: Kőközeiben. .. (interjú Bobály
Attilával)
SZOMSZÉDSÁG
BÁBA István: A szlovák nemzettudat az esszék tükrében
Híd az Ipolyon (Laczkó Pál)
K ÄFER István: A magyar-szlovák szellemi kapcsolatok
lehetőségei és kérdőjelei a mai szlovák
irodalomban, különös tekintettel a történelmi
regényre és drámára
K ISS GY. Csaba: Térviszonyok és értékek.
Ladislav Ballek: A segéd
KORMOS Sándor: A szlovák ötágú síp
RUDOLF CHMEL: A szlovák próza újhistorizmusa és a
szlovák nemzettudat. (Kiss Szemán Róbert
fordítása)
Fi.sz.
Old.sz.
5
5
3
2
5
2
3
2
79
91
95
83
88
84
82
74
4
5
80
59
2
5
63
61
3
6
67
82
6
76
4
83
4
4
53
37
4
45
4
5
61
43
4
38
�A KÖZÉP-EURÓPAI EMBER
BOJTÁR Endre: Báthorytól máig
JÁVOR Ottó: Ismét Grassról
KOVÁCS Győző: Metamorphosis Transsylvaniae
LACZKÓ András: Mazówiai emlékek
TÜSKÉS Tibor: Bácskai szép napok
VARGA Csaba: Kelet-Európa
F i .sz.
Old.sz.
6
6
49
37
40
29
43
22
1
58
1
38
6
0
6
6
V IT A
ALFÖLDY Jenő: Még egyszer: költészet és politika.
Tanulságok egy vitához
P ályá za t
Az 1985. évi Madách-pályázat eredményhirdetése
ILLUSZTRÁCIÓK
ÁCS István (rajz)
BADACSONYI Sándor (grafika részlet)
BADACSONYI Sándor (rajz)
BAZSONYI Arany (rajz)
BOBÁLY Attila (rajz)
BOBÁLY Attila (szobrai)
BUDA László (Belitzky János portréja, fotó)
BUKTA Imre (rajz)
CSEMNICZKY Zoltán (kisplasztika)
CZINKE Ferenc (rajz)
CZIRÁKI Lajos (rajz)
DARVAS Árpád (rajz)
FÁBIÁN Dénes Zoltán (rajz)
FELEDY Gyula: Hollókői madonna(tusrajz)
FÉNYES Dezső (néprajzi fotók)
JOVIÁN György (vegyes technika)
KOVÁCS Péter (rajz)
5
90
2címo.
5
87
5címo.
4 79 82
84 8 6
4 9 27
36 76
2
48
6
75
2 33 34
6 címo.
5
93
5
5
69
60
1
57
1
33
35 37
6
81
6
28
�F i.s z.
KUNT Ernő (rajz)
MUZSNAY Ákos (kisplasztika)
RASZLER Károly (rajz)
SOKOL, Milan (grafikák)
SOMLAI VILMA (rajz)
SZABÓ Tamás (kisplasztika)
SZÁNTÓ Dezső (rajz)
SZIRTES János (rajz)
TORNAY Endre András (szobor)
VÁRNAGY Ildikó (rajz)
O ld.sz.
5
96
2
19
5
10
3címo.
8 11
15 22
31 62
66 81
5
23
2
17
6
21
6
77
6
79
5
52
�Tartalom
XX. É V F O L Y A M , 1 . SZÁ M
1 Bakó Ferenc: Befejezés előtt áll a palóckutatás
10 A szerves építészet (Varga Csaba interjúja Makovecz Imrével)
22 N agy Zoltán: Erotikus mesék
32. Kapros M árta: Kisgyermekek népviselete az Ipoly menti falvakban
38 A Madách-pályázat eredményhirdetése
39. Kriston Vízi József: E gy sportszerű népi játék: a palóc mancsozás
43. Vonsik Ilona: Petőfi és M arx egy nógrádi falvédőn
46. Zólyomi József: A Nógrád megyei szlovákok történelmi hagyományai,
sajátosságai a kutatások tükrében
5 1. Csáky K ároly: Adalékok G yörffy István Ipoly menti kapcsolataihoz
54. Három könyv - ugyanarról (P. M.)
V IT A Z Á R Ó
58. A lföld y Jenő: M ég egyszer: költészet és politika
A cím o ld alo n n ó g rá d i f a lv é d ő ; az
ÉLŐ É P ÍT É S Z E T cím ű k ia d v á n y b ó l
d a lo n F é n y e s D e zső fo tó i (a k é p e k
F e le d y G y u la H o lló k ő i m a d o n n á ja
B u d a L á sz ló )
in te rjú sz ö v e g éb en lév ő ta n u lm á n y r a jz o k a t
az
v e ttü k á t ; a 31. o ld alo n
en teriő r, a 33., 35., 37. o l
a P a ló c M úzeum a n y a g á b ó l v a ló k ) ; az 57. old.
(a N ó g rá d i S á n d o r M ú zeu m k iá llítá s á b ó l) ; (F o tó :
�BAKÓ FERENC
Befejezés előtt áll a palóckutatás
A néprajztudomány első lelkes kutatóit az a felismerés vezette, hogy a
magyarság népi-nemzeti kultúrája kisebb-nagyobb tájanként, országrészek
szerint változó. A múlt század első felében megjelent néprajzi közlemények
a palócok, a székelyek nyelvének, szokásainak különösségét, sajátosságait
emelték ki és ezekből a leírásokból megszületett végül a néprajzi csoport
fogalma, a népi kultúra táji differenciáltságának rendszere, kibontakozott
a magyar nép hagyományos kultúrájának, életmódjának, társadalmának sok
színűsége.
Ezeket a - több esetben csak feltételezett - kulturális egységeket első
sorban az összetartó műveltségi vonások jellemzik, melyek ugyanakkor ki
felé elhatároló funkciót gyakorolnak. A z összetartó vonások többnyire a táj
szólás formájában, az embertani jellemzőkben, az anyagi, társadalmi és
szellemi műveltség részeinek, vagy egészének sajátos voltában nyilvánul
nak meg.
A néprajzi csoportok hazai kutatásában elvi szempontok és igények csak
később jelentkeztek. A Tudományos Gyűjtem ény 1817-ben közzétett pá
lyázati felhívása nyomán leírások, ismertetések jelentek meg, melyek sorát
Szeder Fábiánnak éppen a palócokat tárgyaló, ma már felbecsülhetetlen
forrásértékű dolgozata nyitotta meg. A népkultúrát, annak táji változatait
feltáró írások mellett, velük párhuzamosan, de szinte függetlenül, történel
mi kutatások is folytak a székelyek, vagy a palócok eredetéről, kialakulá
sáról. A z így megjelent közlemények alapján, ezek mintegy összefoglalása
ként igyekeztek az etnográfia X X . századi jeles kutatói összefoglalni az
egyes néprajzi csoportokra vonatkozó ismereteket, meghatározni a jellemző
vonásokat és a csoportok, tájak kiterjedésének határait.
A történelmi kutatások alig tudták ezt a tevékenységet segíteni,
mert
inkább a csoportok genezisének kérdéseit igyekeztek megválaszolni és a né
pi kultúra mélyebb megismerése érdekében annvira jelentős közelebbi múlt
népességtörténete homályban maradt. Amíg a népélet kutatását, megismer
tetését célzó tanulmányok az etnográfia becses forrásmunkáivá váltak, ad
dig a palóc őstörténetet kibogozni kívánó fejtegetések nagy részét a tör
ténettudomány nem fogadta el, ezek az eredmények a nagy történelmi
szintézisekbe nem kerültek be.
A századunk elejére kialakult palóc néprajzi kép Szeder Fábián, Pintér
Sándor, lstvánffy G y u la és mások közléseit szerkeszti egységbe, általánosít
va bizonyos jelenségeket és ezek együttesét tekintve a palóc néprajzi cso
port műveltségének. Irodalmunk ezek alapján jellemzőnek tartotta a nép
kultúra olyan részleteit, mint a hadak szerinti településmód, a belülfűtős,
kürtős kemence használata, a nagyméretű pajták, a fejlett juhászat a
�pásztorok díszítőművészetével, a népviselet változatosságával
ezen belül
a rövid szoknya használata, a szokások között a Szent Iván-napi tűzugrás
és a kiszehajtás.
A z újabb kutatások azonban arra intettek, hogy a népi kultúra itt fel
sorolt egy-egy elemének a csoportra nézve általános érvényű elfogadása
többnyire nélkülözi a tudományos bizonyítást, a megfelelő mennyiségű
és
minőségű adatok együttes előfordulását és főként a jelenségek lelőhelyhez
köthetőségét, lokalizálását. Kitűnt, hogy a viseletben a rövid szoknya, vagy
a Szent Iván-napi tűzugrás, és a kiszehajtás a területnek csak egy-egy ré
szére korlátozódik, tehát nem jellemző az egész palócságra. A néprajzi cso
portot, így a palócságot is, objektív módszerekkel meghatározó eljárás egyik
alapvető tényezője a térképes ábrázolás, vagyis a műveltségi elemek elter
jedésének megbízható és szemléletes bemutatása. A megfelelő adatok és
ezek elemzésének hiányában felmerült a kérdés, milyen alapon, milyen bi
zonyítékok birtokában beszélünk erről a néprajzi csoportról, vagyis kik a
palócok, mi jellemzi őket és hol laknak. A korábbi ismeretek birtokában
ezekre a kérdésekre nem tudunk kielégítő választ adni, csak azt ismétel
hettük meg, amit elődeink írtak. Ide tartozik az etnikai csoporttal összefüg
gő néprajzi táj, a Palócföld kiterjedésének, határainak körvonalazása is.
A Palócföld a köztudatban Észak-M agyarországnak az a része, ahol a
palóc tájszólást beszélik. A z utóbbi évtizedek nyelvészeti kutatásainak kö
szönhetően a palóc néprajzi csoport egyetlen, korszerű tudományos felmé
résén alapuló ismertetőjegye a tájnyelv, amint ez kitűnik a Magyar nyelv
járási atlasz közzétett eredményeiből. A palóc vagy északi magyar dialektus
azonban nem egységes, hat fő típusra osztható, s ezek további négy altípust
foglalnak magukba, de valamennyire jellemző az a és az á hangok sajá
tos kiejtése. Maga a terület összefüggően a Garam völgyétől csaknem a
Hernádig terjed, északon a szlovák nyelvhatár, délen az alföldi nyelvjárási
körzetek szegélyezik. A palóc dialektus használata a területtől északra la
kó, szlovákiai magyarságra is vonatkozik, továbbá az innen nyugatra fek
vő egyes népszigetekre, mint a Mátyusföld, vagy a Zobor-vidék.
A z etnográfia ma sincs abban a helyzetben, hogy a nyelvészethez hason
lóan a palóc népi műveltség kiterjedésének régióját meg tudná határozni.
Ezért a népkultúra egészének és egyes ágazatainak mélyebb megismerésére
törekvés indította el 1967-ben a palóckutatásnak elnevezett tudományos
programot.
Kezdeményezője az egri Dobó István Vármúzeum volt, amikor memo
randummal fordult a múzeumokat fenntartó és szakmailag felügyelő szer
vekhez, hatóságokhoz: ,,A nemzetet a társadalmi rétegződés mellett egy
sajátos néprajzi, etnikus tagoltság is jellem zi. Így a hajdúk, jászok, széke
lyek stb. mellett palócokról is beszélhetünk, mint egyik legnagyobb néprajzi
csoportunkról. A néprajzi csoportok bizonyos kulturális, nyelvi és történeti
egyneműséget, közös eredetet és hagyománytudatot jelentenek. A földraj
zilag és népi kultúrában is eltérő közösségek műveltségéről, történetéről
igen keveset tudunk. A következőkben olyan kutatási tervezetet ismertetünk,
mely a mulasztásokat pótolni igyekszik” - írja bevezető mondataiban a
memorandum. A továbbiakban körvonalazza a kutatás céljait, módszereit,
anyagi és személyi feltételeit, amelyek nagy vonalakban, a több mint más
fél évtized során bekövetkezett objektív változások ellenére napjainkig ér
vényesek.
2
�Szükséges volt már ebben a stádiumban is meghatározni a vizsgálatok földrajzi kereteit, azaz a Palócföld feltételezett néprajzi határait, minthogy a
szakirodalom ebben a kérdésben többféle álláspontot ismert. A memoran
dum az optimálisan legtágabb területet kívánta kutatni, vagyis Nógrád
megye egész területét, Heves és Pest megye északi részét, Barsod-A baújZemplén megye északnyugati peremét, de tekintetbe kívánta venni a dél
szlovákiai magyarságot, Szolnok megye északi részét és az A lföld palóc ki
rajzásait is. A munka első éveiben a néprajzi gyűjtés valóban az előbbi
nagytáj településeire irányult, de a tapasztalatok szerint ilyen széles terü
let vizsgálata a rendelkezésre álló anyagi és személyi feltételek mellett ir
reálisnak, szinte kivihetetlennek látszott. A mintegy 700 településen még
lehetséges volt az általános tájékozódás, de a történetileg, társadalmilag
mélyre hatoló vizsgálatok számára egy jóval szűkebb teret kellett kijelölni,
amint ez később be is következett. A vizsgálatok külső zónáira ez a meg
gondolás még inkább vonatkozott, különösen a szlovákiai magyarság köré
ben végzendő terepmunka ütközött nehézségekbe, ezért a tervet úgy kel
lett módosítani, hogy ezekről a területekről csupán a feldolgozott jelensé
gek analógiáit használjuk fel.
A mintegy tíz évre tervezett kutatás végső célja egy komplex néprajzi
monográfia volt, melyben a történelem, a régészet, a nyelvészet és az ember
tan, mint társtudományok, segítették volna a mélyebb elemzést, tették volna
teljesebbé a palócságról alkotott képet. A monográfiának ugyanis ezt kel
lett elérnie, feltárva a kultúra és társadalom sajátosságait, amelyek mű
veltségi kapcsolatokra, egységre utalhatnak, illetve ezzel ellentétben
kisebb-nagyobb zónákra, amelyek esetleg széttördelik a nagy Palócföld korábban
feltételezett egységét. Emellett a néprajzi vizsgálatok minden részterületen
történeti szempontúak, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a hagyomány,
a tárgyi emlékek és az írott források révén elérhető legtávolabbi múlt je
lenségeitől kezdve a jelenkorig kell a tárgyalás során eljutni, feltárva a vál
tozások okait és folyamatát.
A nagymonográfia - melynek sorsára még vissza fogok térni ered
ményességét a tervek szerint és a valóságban több szempontú alapgyűjtések
nek és kisebb monográfiáknak kellett elősegíteniök. Ennek érdekében gon
doskodott a szervezőbizottság megfelelő kutatási segédletekről, azaz kér
dőívekről, gyűjtési útmutatókról. 1968. és 1979. között két elvi-módszer
tani közlemény és huszonegy gyűjtési útmutató jelent meg, feldolgozva a
népkultúra és társadalom számos ágazatát, aspektusát, a lehetőség szerint
koncentrálva azokra a jelenségekre, amelyek palóc területen - a korábbi
ismeretek szerint - sajátságosnak, jellemzőnek látszottak. A kérdőívek a
gyűjtést eleve ebbe az irányba fordították és biztosították azt, hogy nem
képzett, ún. társadalmi kutatók is tudományos értékű, hiteles adatokat je
gyezzenek fel, megadva nekik a szükséges útmutatásokat a lejegyzés álta
lánosan igényelt módjára és körülményeire.
A kiadványoknak ezt a csoportját a M ódszerek és feladatok címen meg
jelent kötet nyitotta meg, aminek hatása nemcsak a palóckutatásra, hanem
a magyar néprajzi közgondolkodásra általában is jelentős. A kötet egy tu
dományos konferencia előadásait, hozzászólásait, vitatéziseit tartalmazza
és összefoglalja mindazt, amit abban az időben a palóc néprajzi csoportról
tudni lehetett. A z itt elhangzott vélemények, javaslatok főleg módszertani
tekintetben meghatározták az egész kutatás menetét, különösen a néprajzi
3
�fejezetek kidolgozásában, mint a település, építkezés, állattartás, táplálko
zás, viselet, társadalom, szokások, néphit, népdal, ballada.
Ugyanez mondható el a nyelvészeti, történeti fejezetekről is, azzal a
kivétellel, hogy a jelenlévő szakértők nem annyira az őstörténet sokat tár
gyalt, de források hiányában csak vitatott kérdéseit javasolták kutatni, ha
nem a táj, a Palócföld földrajzi neveit, régészeti emlékeit elemezve, a kö
zépkor és az újkor évszázadait. Ez a nézet, ami kilátástalannak vélte a
palóc etnogenezis, őstörténet homályos pontjainak felderítését, úgy érvénye
sült a meginduló kutatásban, hogy tervei közé csak a késő középkortól
kezdődő évszázadok néptörténete került, nem tekintve feladatának a ko
rábbi fejlődés vizsgálatát. Ennek ellenére a program hírére és annak hatása
alatt néhány új elmélet született a palóc őstörténet kérdéseiről, amelyek el
mélyítik néprajzi csoportunk ismeretét még akkor is, ha megállapításaik
vitathatóak. A gyűjtési útmutatók közül ki kell még emelni a bibliográfiát,
ami a legtágabb, palócnak tartott területekre vonatkozóan közli a helytörté
net, a néprajz és a nyelvészet irodalmát.
A kérdőívek sorában elsőként a Felderítő kérdőívet említhetem meg, ami
nek segítségével az egész nagytájat átfogó terepbejárás indult meg, kutatva
a palócnak vélt műveltségi elemek jelenlétét, elterjedését. Végső célja volt
ilyen módon megtalálni azokat a településeket, ahol az akkori ismeretek
szerint a palócokra jellemző műveltségi vonások leginkább fellelhetők.
A Felderítő kérdőívet terv szerint minden településen fel kellett gyűj
teni, ami jórészt meg is történt - tehát igen nagy terület teljes népességé
nek műveltségéről szolgáltat adatokat. A palócnak feltételezett táj több mint
500 településén töltötték ki kérdőíveinket a terület különböző szintű iskolái
nak tanulói, de egyes falvakban 2 -3 adatlap is készült, ezért számuk meg
közelíti a hétszázat. A z adatoknak ez a nagy tömege nem alkalmas arra,
hogy egy-egy település vagy vidék népkultúrája erre építve megrajzolható
legyen, de feltárja a műveltség jellegének definícójában fontos elemek el
terjedését, formai változatait és ez már összehasonlító vizsgálatok alapját
képezheti.
Egyes kérdéscsoportok alapul szolgáltak a téma regionális feldolgozására,
mint például a népi teherhordás egy sajátosan palóc eszköze, a vászon
hátitarisznya, a lakodalmi nagykalács formái és valamennyi kérdés válaszait
vizsgálva Ikvai N ándor a Börzsönyt tárgyaló tanulmánykötetben.
A tematikus kérdőívek segítségével a népi műveltség számos területén vé
geztek gyűjtéseket. Az eredmény csaknem 700 kézirat, aminek terjedelme
meghaladja a 60 000 gépelt vagy kézzel írott lapot. Amint a Felderítő kér
dőívre kapott válaszok, éppúgy a tematikai gyűjtések tekintélyes része
is
társadalmi gyűjtők, tehát nem képzett kutatók munkájaként került közgyűjteményekbe. Ennek egyik útja volt az országosan meghirdetett, de a
megyei múzeumok által szervezett néprajzi és nyelvjárásgyűjtő pályázat,
melynek anyaga az egri, balassagyarmati és miskolci múzeum adattárába
került. A gyűjtés előkészítése során számos oktatási és közművelődési in
tézménnyel kerültünk kapcsolatba. Mind a Felderítő kérdőív, mind az
egyes témák helyszíni gyűjtésében több száz diák vett részt, akiknek ne
vét nincs lehetőség most közölni, de köszönet illeti őket áldozatos és önzet
len munkájukért, amivel létrehoztak egy örök értékű gyűjteményt, rögzítet
ték az észak-magyarországi palóc népi műveltség és társadalom X IX -X X .
századi hagyományos képét, formáját. Tanulmányozásával a társadalmi és
4
�politikai tudományok kutatói az oktatásban és a közművelődésben is hasz
nosítható ismeretekhez jutnak, a honismeret számára pedig a gyűjtemény
egyedülálló érték, amihez hasonló a magyar népi csoportok és tájak egyi
kéről sem ismert.
A kutatást elősegítő, már említett kérdőívek, útmutatók elvi-módszertani
állásfoglalások és bibliográfia mellett 1973 és 1982 között eredményeket
közlő önálló kötetek is jelentek meg. A z egyik sorozat, Tematikus és lo
kális monográfiák címmel öt művet foglal magába, amelyek részletkutatás
ként falumonográfiák, illetve tanulmánykötetek és egy közöttük tematikus
tájmonográfia.
A sorozat egy kötete a klasszikusan palócnak tekintett M átraalja egyik
reprezentatív faluja, Mátraderecske népéletéből ad szemelvényeket, egy
pedig Heves megyei községekből embertani felméréseket közöl, analizál.
Három monográfia a Mátrától délre eső táj településeit kutatja azzal a
szándékkal, hogy a török hódoltságot követő évtizedekben északról délre
irányuló migráció révén kialakult közösségek mennyire őrzik napjainkban
az északi, palóc származás emlékeit. Visonta szlovákkal kevert, Jászdózsa
és Csépa palóccal ötvözött népessége és kultúrája több mint 200 év eltelté
vel is többé-kevésbé tartalmazza a múlt nagy népmozgásainak és a kultú
rák találkozásának emlékeit. A kismonográfiák tudományos eredményei tar
talmukkal és módszereikkel megoldották a programban előírt feladatukat
a távolabbi cél, a palóc nagymonográfia megalkotásának elősegítését.
A palóckutatás keretében folyó forrásfeltárás egyik eredménye Reguly
Antal 1857. évi naplójának kiadása, benne a a palócföldi utazás számtalan
néprajzi, embertani megfigyeléseivel. Időnként lehetőség nyílt egyes, a pa
lóc néptörténet, néprajz számára felhasználható kéziratok kiadásának támo
gatására. Ezek egyike Nagyréde új és legújabb kori története, valamint a
Bükk hegységet környező táj barlangépítményeinek rendszeréről készült
munka.
A palóckutatás, mint tudományos program - melynek kialakításában több
mint 40 szakértő vett részt - ösztönzőleg hatott a népi csoportok és első
sorban a palócság kutatására. Könyvek, tanulmányok jelentek meg és ta
nácskozások szerveződtek a néprajzi kutatásnak erről a nézőpontjáról, amit
etnikai jellegűnek szokás nevezni és a figyelem a Felföld magyarsága, ezen
belül a palócok felé fordult.
A program megindulásakor a feltételezett centrum Pest megye északi szé
lére is kiterjedt, aminek nyugati felén a Börzsöny néprajza néven önálló
kutatás indult meg és ennek eredményei 1977-ben meg is jelentek. A mint
egy 60 ív terjedelmű kötet erős történelmi megalapozottsággal a népi kul
túra több ágazatát vizsgálja a Börzsöny délnyugati szélének 10 településén.
A M agyar Tudományos Akadém ia néprajzi kutatócsoportja
1971-ben
elkezdte két Nógrád megyei falu, Varsány és Nógrádsipek társadalom-nép
rajzi és folklorisztikai vizsgálatát. A települések kiválasztását többek kö
zött az a szempont irányította, hogy az eredményeket egybevessék a pa
lóckutatás eredményeivel és a megállapítások később „egy nagyobb táj-, ill.
népegység általánosabb jellemzőinek keretében legyenek elhelyezhetők” írja Bodrogi Tibor, az első kötet szerkesztője. A két kötet felméri az el
múlt 30 év alatt lezajlott változásokat és rögzíti a kutatással egykorú hely
zetet. Különösen tanulságosak azok az eredmények, amelyek feltárják, ho
gyan tükröződnek egy falu társadalmi életében, népi műveltségében az ál
5
�lami célkitűzések, mennyiben felelnek meg ezeknek a feltárt jelenségek, vagy
mennyiben térnek el tőlük.
Manga János monográfiája, a Palócföld megszületése nincs közvetlen
kapcsolatban a jelen kutatási programmal, mert a szerző életművének
végső summázata. A jórészt nógrádi adatokra támaszkodó kötet összefog
lalja mindazt, amit a palócság történetéről, tárgyi és szellemi kultúrájáról,
társadalmi életéről tudunk. Manga János könyve olyan hagyaték, aminek
használata nélkülözhetetlen a további kutatások, így a jelen nagy monográ
fia számára is. A programtól független keletkezésű, egyszerzős monográfia
a Barkóság és népe is, azzal a kiemelt célkitűzéssel, hogy rámutasson e
geográfiai táj és egyúttal néprajzi csoport ismertetőjegyeire. Paládi Kovács
Attila arra a következtetésre jut, hogy alapos vizsgálat a barkó népi cso
port kulturális különállásának számos jelét mutatja ki. Ez a sajátos önálló
ság a M átra tövében élő csoportok felé kevésbé érvényesül, de északi és ke
leti irányban több elhatároló vonással jelenik meg. A palóckutatás a barkóságot nem kezelte önálló néprajzi csoportként, vagy alcsoportként, a gyűj
tés munkája e területekre is kiterjedt, ezért Paládi Kovács Attila adatait
és eredményeit felhasználva a végső összegzésben nagyobb felkészültséggel
lehet majd a palóc-barkó kulturális viszonyt elemezni és mérlegre tenni.
A terjedelmesebb egy- és többszerzős, önállóan megjelent művek után
csupán utalni kívánok arra, hogy a palóckutatás megkezdése óta főként a
Nógrád és Heves megyei múzeumok munkatársai számos tanulmányt tet
tek közzé, amelyek a program szempontjait követték és érvényesítették,
illetve, amelyek eredményeit a jelen kutatás sikerrel tudja hasznosítani.
Ilyen dolgozat Rimóc népviselete, amely a kistáji csoportok jelentőségét
húzza alá; a palóc díszítőművészet egyik központját példásan bemutató kö
tet a turai hímzésről; egy hasonló jellegű mintakönyv a palóc ködmönöktől; a keresztelő és a gyermeknevelés szokásai az Ipoly mentén; az Ő rhalom -H ugyag-Ipolyvarbó (Vrbovka) néprajzi alcsoport belső kapcsolatai és
történelmi sorsa egy népszokás elemzése útján; a nógrádi népi építkezés tör
téneti előzményei: egy észak-hevesi falucsoport néptörténete, kapcsolatai, tele
pülésrajza; a csűrös építkezés a palóc centrum északkeleti felében; a la
kodalmi szokáskör a M átraalján; a táplálkozási szokások Észak-H evesben;
a népi teherhordás eszközanyaga; és a népdalkincs palóc jellegzetességei.
A kutatás eredményei többször megjelentek olyan irodalmi, közművelő
dési fórumokon, mint a Palócföld című folyóirat, a H evesi Szemle és a
Forrás, de a program híre külföldre is eljutott, ahol elismeréssel nyilatkoz
tak róla.
A palóckutatás keretében folyó embertani vizsgálatokról Henkey G yula
és mások tollából több résztanulmány jelent meg (mint például: Gyöngyös
pata és Mátraderecske etnikai-embertani jellemzői, majd a Nógrád megyei
felmérések összefoglalása), a magyar néprajzi csoportok testmagasság-vizs
gálata során a palóc arányok; G yenis G yula pedig kandidátusi értekezése
témájaként a palócok kéz- és lábbőrredőzetének rajzolatait, azok elemzé
sét választotta.
A palóckutatás elvi célkitűzéseinek, módszereinek finomítását menet köz
ben a szaktudomány többféle módon segítette. A néprajzi csoportok iránt az
1950-es évek végétől támadt érdeklődés életre hívta a Gondolat Könyv
kiadó etnográfiai kismonográfia-sorozatát, ami később visszahatott az ol
vasóközönségre és az érdeklődés társadalmi igénnyé erősödött. Ebbe az
6
�áramlatba kapcsolódott a magyar nép táji-történeti tagolódását tárgyaló kö
tet, sorra véve és tisztázva különböző fogalmakat, amelyek a témakörben
használatosak, de nem mindig azonos tartalommal. Ezek közé tartozik a
„Palócföld” , „palócok” , a „Barkóság” , „barkók” táj- és népnevek törté
neti kialakulása, a velük kapcsolatos ismeretek rendszerezése, összefogla
lása. Részben erre a műre támaszkodva használjuk a Felvidék, Felföld és
Palócföld tájneveket. K ósa László és Filep Antal könyve az etnikai vizs
gálatok, így a palóckutatás számára is új történeti, irodalomtörténeti és
földrajzi szemlélettel jelentkezett a magyar etnográfia irodalmában.
A program megvalósítása folyamán 1976 decemberében egy Salgótarján
ba összehívott tanácskozáson a résztvevők áttekintették az addig végzett
munkát, felvetették a tudományos és technikai megoldást igénylő kérdése
ket, meghatározták a legsürgősebb, legfontosabb további feladatokat. A
néprajzi csoport fogalma körül támadt és nyugvópontra nem jutott vita
folytatására Balassa Iván, a tanácskozás elnöke javasolta egy elméleti kon
ferencia összehívását, ami várhatón segítséget fog nyújtani a palóckutatás
nak is.
A Magyar Néprajzi Társaság 1977 őszén Sárospatakon szervezett kon
ferenciája valóban a néprajzi csoportok vizsgálati módszereit tárgyalta, a
kérdés elméleti és gyakorlati kutatói a téma számos részletét vitatták meg.
A programunk számára hasznosítható állásfoglalások közül főként az et
nikai csoport és a táji kultúra fogalmára vonatkozókat említhetem meg.
A népi csoportok tartalmi definíciója és a tájhoz kapcsolódás ténye szo
rosan összefügg egymással, mert a tájnév és a csoportnév sokszor azonos,
azaz mindkét fogalmat fedi, mint a Barkóság, Ő rség, Jászság stb. eseté
ben. Kevés azoknak a stúdiumoknak a száma, amelyek a kettőt különvá
lasztva, a lényegileg földrajzi és néprajzi fogalmakat önállóan kezelve,
megvizsgálnák a tájegység és az etnikai egység viszonyát, azt hogy a nép
rajzi táj lakossága valóban népkulturális egységet képez-e. A néprajzi cso
port fogalomban pedig elválasztandó a hagyományozott kulturális egységtől
a biológiai egység, amit az embertan kutatói vizsgálnak, keresve azt, hogy
a magyar népesség 10 rassztípusa milyen arányban keveredik egy-egy nép
rajzi csoporton belül. E gy bizonyos keveredési arány az antropológia leg
újabb eredményeinek megfelelően jellemző a palócokra, amit ha összeha
sonlítunk a honfoglaló magyarság embertani jellemzőivel, jelentős mértékű
megegyezés mutatható ki. A néprajzi csoportok származásának tisztázására
a humángenetika is kínál módszereket, de ezek a kutatások hazánkban
még nem kezdődtek el.
Részben a néprajzi csoportok strukturális felosztására Sárospatakon el
hangzott Barabás Jenő javaslatai és saját ismereteim alapján a mai ÉszakMagyarországon területi kulturális egységek alakíthatók ki, amelyek kon
centrikusan elhelyezkedő néprajzi-földrajzi egységet jelölő kategóriák. A z
1920 előtti történelmi helyzet csak az első két regionális kategóriát módo
sítja, ezt a különbséget azonban nem jelzem, minthogy a palóckutatás alap
vetően a mai Magyarország területére korlátozódik.
Vizsgálataink szempontjából a legnagyobb földrajzi és részben néprajzi
táj, a Felföld, mint Észak-M agyarország hegyvidéke, az Ipoly alsó szaka
szától Sátoraljaújhelyig. Ezen belül néprajzi vidék a Palóc nagytáj az Ipoly
völgye-H atvan-M iskolc, a Hernád-völgy vonala és az országhatár között,
és ennek leszűkített része a Palóc centrum. Balassagyarm at-H atvan-Putnok
7
�vonallal az országhatárig bezárt területe. E három regionális tájat kisebb,
lokális körzetek alkotják, az előbbiekhez hasonlóan alárendeltségi sorban.
A kistáj, vagy kulturális, műveltségi zóna ötnél több településsel - váltakozóan néprajzi, vagy földrajzi fogalomként, esetleg néprajzi alcsoportként
ismeretes, mint a M átraalja, M edvesalja, Karancs-vidék stb. A falucso
port, vagy mikrozóna, mint néprajzi fogalom, néhány település közös egy
házi vagy államigazgatási központtal, előbbi esetben parochiális körzet né
ven ismert, mint az őrhalmi, rimóci, tarnaleleszi falucsoport.
Természetesen ez a népkulturálisnak szánt beosztás csak ideiglenes jel
legű, feltételezett, aminek érvényességét majd a készülő nagymonográfia
adatai, megállapításai fogják megerősíteni, vagy megváltoztatni.
A z etnikai csoport fogalmát, fő kritériumait - a palóckutatás során al
kalmazott elveknek megfelelően - az alábbiakban foglalhatom össze. A
csoportot közös nyelve, táj szólása, történelmi sorsa, azonos rasszösszetétele,
egy összefüggő területen lakása, az összetartozás „m i” tudata, közös vallása
és közös kultúrája, gazdasági létfeltételei különböztetik meg szomszédaitól.
A tervezett nagymonográfia fő vonásaiban ezeket a megkülönböztető je
gyeket vizsgálja úgy, hogy tárgya elsősorban a kultúra, ami a terjedelmi
arányokban is megmutatkozik. A többi kritérium vizsgálatát a monográfián
belül a társtudományok művelői végzik.
A palóc nagymonográfiai első tervei - amint fentebb említettem - az
egész régiót kívánták kutatni, ezeket a terveket azonban a program kevés
résztvevője miatt kilátástalan volt végrehajtani. Reálisnak látszott ezért
csökkenteni a vizsgálandó falvak, a kutatópontok számát és leszűkíteni ezek
területét is arra a tájra, amit a múlt század eleje óta minden közlemény pa
lócnak tartott. Ez a centrumnak nevezehető terület Balassagyarmat, Putnok,
a M átra gerince és az országhatár közé esik, jelképezve azt a Palócföldet,
aminek kultúrája reprezentálja majd a palóc népi műveltséget. Feltehető,
hogy ebben a monográfiában a palócság nem egységes kultúrájú néprajzi
csoportként fog megjelenni, hanem mindazokkal a differenciákkal, amelyek
a történelmi, társadalmi fejlődés következményei. Alkalm as lesz azonban
arra, hogy a monográfiában mintegy modellként testet öltött „palóc” mű
veltség viszonyítási alapot képezzen más, a palóc nagytájon belül, vagy
azon kívül lakó csoportok hasonló módszerekkel feltárt kultúrájához.
A program és így a monográfia is kettős feladattal kívánja a néprajzi
csoport fogalmát megragadni és körülírni. Figyelme előbb a csoportot ké
pező népre, az emberre irányul annak történelmével, antropológiai jellem
zőivel, majd nagyobb összpontosítással a népi műveltségre, a hagyománynak
arra a teljes egészét képező együttesére, amit a csoport alakított ki és a
mai napig hordoz. A vizsgálatok kívánatos időmetszete az 1920. év, de a
kutatók lehetőség szerint ennél távolabbi időkre is igyekeznek visszatekin
teni. Erről az időbeli bázisról indulva figyelemmel kísérik a jelenkor v i
szonyait is, felmérve a hagyomány pusztulását, átformálódását, vagy to
vábbélését a mai napig.
A húsz kutatópont kiválasztását az a szempont vezette, hogy képvisel
jék a palóc centrumban élő társadalom és így a palóc néprajzi csoport tel
jes színképét. Legyenek közöttük olyanok, amelyeknek lakói nagyobbrészt
földművelésből, állattartásból élnek, és amelyek már az ipar, a bányászat
hatáskörébe kerültek; legyenek - az egykori feudális viszonyokat alapul
véve - jobbágy- és kisnemesi falvak, figyelembe véve a nagybirtok hatását
8
�is a terület népére; legyenek - lehetőség szerint - a középkor óta folya
matosan helyükön lakó és a török hódoltság után újjátelepülő, vagy meg
újuló falvak; legyenek a római katolikusok mellett reformátusok is és le
gyenek az általánosan magyar népességűek mellett a szlovák, német tele
pesek beköltözése révén kevertebb népességűek is. Egy-egy falu kiválasz
tását több esetben az indokolta, hogy egy néprajzilag homogénnek látszó
kisebb falucsoport valam elyik tagja is alkalmas arra, hogy társfalvait is
képviselje. Ezekhez tartozik a kutatási terület északkeleti peremén néhány
település, amit barkónak is lehet tartani, bár palóc és barkó között a nép
rajzi határ nem elég éles, nem eléggé kidolgozott. Nézetem szerint a húsz te
lepülés többféle jellege és földrajzi elhelyezkedése következtében olyan né
pi, néprajzi konglomerátum, ami joggal képviselheti a palóc etnikai csopor
tot, annak kultúráját.
A kutatás költségeit mindvégig a Művelődési Minisztérium, BorsodAbaúj-Zemplén megye, Heves megye és Szolnok megye tanácsai, múzeumi
szervezetei biztosították. Ezen belül nagy értékű volt a szolnoki Damjanich J á
nos Múzeum műszaki segítsége, ami abban nyilvánult meg, hogy a prog
ram kiadványainak nagyobb részét saját házinyomdája állította elő. A hu
szonnyolc tagú szerzői munkaközösség az érdekelt megyék muzeológusai
mellett fővárosi, debreceni intézmények - egyetemek, akadémiai kutatóintézetek - munkatársaiból áll. A könyv tervezett 120 nyomdai ívéből
elkészült 110 ív, egyes fejezeteken még dolgoznak.
1986. a palóckutatás befejezésének éve, aminek elteltével a három mú
zeumban őrzött adattárak nagy tömegű kéziratgyűjteménye, a már közkincscse tett tematikus, lokális kismonográfiák és egyéb kiadványok után létre
jön a palóc táj és népi kultúra korszerű tudományos módszerekkel megírt
korpusza is. A monográfia a palóc népi műveltség foglalata, e népi csoport
valósághű bemutatása kíván lenni, ami tartalmazni fogja a domináns ma
gyar kultúrába integrált, itt élő nemzetiségi, elsősorban szlovák szellemi
értékeket, népi hagyományokat is. Kutatásaink során sohasem tévesztettük
szem elől azt, hogy néprajzi csoportjainkat és táji kultúráinkat csak a törté
neti fejlődés áramlatainak, eseményeinek alávetett változásokra figyelmezve lehet tárgyilagosan megítélni.
9
�A szerves építészet
Varga Csaba interjúja Makovecz Imrével
A magyar kultúrában az utolsó tíz évben nemigen akad
olyan szellemi mozgalom, mint a szerves építészet. Nem akar
kevesebbet, mint az emberhez, a helyhez, a tájhoz, a hazához,
Európához és a földhöz kötött épületeket. Emberarcú házak
ban emberhez méltó életet. Azt szeretné, ha ezekben a lakások
ban és közössségi épületekben az ember hazát, jövőt s szabad
ságot találna. Ezzel az organikus építészet századunk utolsó
harmadában alternatívát kínál Európa építészetének.
A magyar élő építészet legjelentősebb művésze Makovecz
Imre, akit nemrégen beválasztottak a világ legjobb tíz építésze
közé. Ennek a szellemi és építészeti mozgalomnak nemcsak a
legrangosabb építésze, hanem egyúttal ideológusa és szervezője
is. Épületeit és gondolatait vitatták, de ezzel csak megerősítet
ték nézeteiben, amelyeket így foglal össze a magyar élő építé
szet első hazai kiállításának katalógusában: „ Elrombolt és el
hagyott falvak és kisvárosok újraélesztésével foglalkozunk, s a
történet - a ráismerések, az egymásra találások, a konfliktusok,
a küzdelem a nemzeti jövőért - a falvakban, a tetőkben, a ter
mekben és a szobákban, a házak, t e lk e k , utcák anyagában kell,
hogy sűrítve éljen, különben az egész hatástalan.”
Hogy épületei mennyire nem hatástalanok, arra kitűnő példák
az elmúlt években elkészült művelődési házak és faluházak
Siómaroson, Jászkíséren, Zalaszentlászlón és Sárospatakon. M a
kovecz Imre még arra is vállalkozott, hogy Bakony szentkirály és
társközségeinek falusi főépítészete legyen. Mostanában talán az
a legjelesebb törekvése - kollégáival együtt - , hogy Balatonszabadiban és Karancslapujtőn az elmúlt évtizedekhez képest
gyökeresen más falvakat, falurészeket tervez és épít.
M i ez a gyökeresen más? Mennyiben és hogyan folytatja a korábbi, a múlt
századi és századunk első felének építészetét? Egyáltalán, mi értendő élő, or
ganikus építészeten?
- 1957 óta foglalkozom a szerves építészettel. Hogy foglalkozom, az rossz
szó, nem foglalkozás ez, hanem törekvés. Az építészet a húszas évek óta kómás állapotba került, amely összefüggésben van Európa kómás állapotával.
Európa válsága a XIX. század végén kezdődött, s Európa bukását az ezerkilencszázötvenes évektől számítom. Akkor válik véglegessé, hogy Európát ket
téosztják, a status quó fönntart egy olyan gazdasági s politikai megosztottsá
got, amely Európa súlyát, jelentőségét és belső impulzív erejét nagyon erősen
takarékra tette. 1920-tól a hatvanas évek végéig, ennek a kornak megfelelő
10
�építészet terjedt el, még az egyik európai impulzus alapján. Ez a Bauhausépítészet, amely mögött valójában egy holland teozófiai társaság gondolkodásmódja és impulzusa húzódik meg. Ez egy kabalisztikus, mágikus, s purista
egyszerűség, amely összekötődött egy szociális programmal. Tehát baloldaliságról, tipikus nyugat-európai entellektualizmusról van szó, amely úgy terjedt
el nem csak Európában, hanem a világon, mint a pestis. Ez végső soron egye
nes következménye az első világháború utáni helyzetnek. Ennek a lakótelepi
építészetnek az impulzusa a szociális életbe tényleg kitűnően és rendkívül erő
vel nyomult be. A szociális problémák megoldása olyan problémákat hozott
létre, amelyeket korábban nem ismertek. A tömegpszichológiának, a konflik
tusmentes általános társadalmi neurózisnak a gondját. A szerves építészet tu
lajdonképpen nem más, mint az első világháború előtti hihetetlenül erős szel
lemi-anyagi forradalomhoz való bizonyos mértékű visszatérés. De nem egészen
helyes a visszatérés szó. Hanem egy olyan egészséges európai impulzusnak az
erőltetése s folytatása, amelyikben nincsen benne a veszteségtudat. Nincsen
benne a bennszülött-tudat. Nagyon furcsa ez: Európában körülbelül ötszázmillió ember él, tehát annyi, mint a Szovjetunióban és az Egyesült Államok
ban összesen, mégis Európa történelmileg gyengébb területnek számít. Ezt a
gyengeséget nem csupán gazdasági s katonapolitikai erők okozzák, hanem a
veszteségtudat is, amely áthatja mind Nyugat-, mind Kelet-Európát. Ez ve
reségtudat is.
A szerves építészet nem hajlandó a gazdasági és katonapolitikai megfonto
lásokat teljesen önmagáévá tenni, hanem megkísérel egy tisztán emberi, egy
természetesen emberi történelmi tudatból kiindulni. Megpróbálja kiheverni azt
a súlyos kudarcot, amelyet Európa átélt. A német impulzus kompromittálódásáról és a latin kultúra afrikanizálódásáról van szó. Ebben a szerves építé
szeti gondolkodásban a nemzeti identitásból, az ősi történelemből, valamint
egy optimista jövőképből indulunk ki. A magyar szerves építészet ebben nincs
egyedül. Nagyon érdekes, hogy amióta Európa válságban van, azóta az igazi
európai gondolatok a peremterületekről jönnek az én szakmámban. Finnor
szágból, Norvégiából, Izlandból, Portugáliából és különösképpen Magyaror
szágról, amely kifejezetten közép-európai ország, s a középimpulzust pillanat
nyilag egyedül képviseli az építészetben. Nekem barátaim vannak a finneknél,
a norvégoknál, Izlandban és közvetve Portugáliában is. Akikkel úgy értünk
szót, mint ahogy veled. Evidenciákban tudunk gondolkodni és ezekben az evi
denciákban semmiféle konfliktus nincs Európa és a nemzeti tudat között. Úgy
tudunk beszélgetni egymással, hogy nacionális problémák nem merülnek fel,
amelyek kizárnák az európaiság gondolatát. Ez mérhetetlenül fontos szá
munkra.
Ehhez kapcsolódik a szerves építészetnek az az affinitása, hogy a népművé
szettel foglalkozzék. A népművészetről Magyarországon elterjedt az, hogy öszszefüggésben van a nacionalizmussal, a sovén gondolkodással, a környező né
pek gyűlöletével. A népművészet azonban látens tudatú tevékenység, az ember
kezében van benne; azt mondjuk, hogy az ösztönök vezetik a népművészt, ami
kor kifarag egy botot, vagy amikor egy mintát rajzol. Ez valóban igaz. Nem
fogalmi, nem intellektuális típusú gondolkodás ez, hanem egy képi, imaginárius nyelv - szerintem a jövő nyelve. Egyben ez a különös népművészeti képi
nyelv Krisztus előtt, kétezer óta létezik, s egy olyan korábbi magas kultúráról
hoz hírt, amely még a világot egységben látta. A földet és az eget, hogy kép
letesen fejezzem ki magam. A mai szétszakított gondolkodás nehezen tudja ezt
felfogni, s tücsköt-bogarat összehord róla, mert neurotikusan reagál rá. Miköz
11
�ben a televízió egy vizionárius gondolkodást erőltet az emberekre, míg a má
sik oldalon tehetségtelen intellektualizmusról van szó. Jellemző, hogy a Bauhaushoz olyan művészek kapcsolódtak (például Moholy-Nagy és mások), akik
kifejezetten tehetségtelenek, viszont rendkívül éles eszű, jó szervező emberek
voltak. Tisztelet a csomó kivételnek - ezek zseniális manipulátorok. Ez a gon
dolkodásmód tőlem nagyon távol áll, mint ahogy a X V III. századi felvilágo
sodás is. Az önmagában puszta, éles ész mindig pusztulást hoz a társadalomra;
az a puszta ész, amelynek béna a keze, ám mégis elmondja mindenkinek, hogy
miképpen kell faragni.
A szerves építészet tehát valami ilyesmi akar lenni, ha a hátterét és az iga
zi testközelségét keressük. Mit jelent ez Magyarországon? Azokhoz az erőkhöz
kell fordulni, amelyek az ország fennmaradását biztosítják. Nem véletlen, hogy
az építészet nem a központi akaratba kapcsolódik, hanem a periférián kezd el
dolgozni. Azokon a területeken, ahol a központi akarat közvetlenül nem jele
nik meg. Példa erre a családiház-építés, a telepszerű építés; idetartoznak a
vidéki kis művelődési házak, amelyeket az emberek szarból-húgyból építenek,
és úgy hozzák rá össze a pénzt. Nem a támogatott, finanszírozott tevékenység
történik itt, s nem a struktúra belsejéből képes működni ez. A struktúra be
lül egy közvetettségi rendszer, a periférián viszont közvetlen rendszer van. Ha
valaki megrendel nálam egy építészeti tervet, akkor megkérdezem tőle, hogy
miféle anyagot tud szerezni, hogy tud csalni, lopni, hazudni ahhoz, hogy saját
házat építhessen. Én ekkor megpróbálok egy olyan tervet csinálni, hogy eze
ket az anyagokat használhassa. Így a ház abból van, ami adekvát a környeze
tével. Az anyagokat nem messziről hozzák, mert akkor olcsóbb, nem olyan
anyagokat, amilyeneket gyárban csináltak, hanem lehetőség szerint olyat, amit
a környéken szereztek. Ennek az építészetnek így természetes velejárója, hogy
a környezet anyagaiból építkezik. Fizikailag és társadalmilag is így jön létre.
- E z így v olt korábban is. A z a kérdés izgat, hogy az embereknek van-e
már vágyuk más típusú házra, mint eddig? Megjelenik-e belső szükségletként,
hogy más otthonban kellene élni?
- Van, akiben igen, van akiben nincs. De erre a kérdésre nagyon nehéz vá
laszolni, mert elsősorban személyhez kötött. Általában azok az emberek keres
nek meg egyenesen ilyen feladatokkal, akik már látták azokat az épületeket,
amiket terveztem. Vagy akik hallották azt, amit mondtam erről. Így esett le
a tantusz. Nem születik meg önmagától valamilyen belső társadalmi impulzus.
Az építészet majdnem teljesen tudattalan. Nagyon érdekes dolog, hogy az em
berek azt hiszik: az építkezés praktikus feladat. Itt az előszoba, ott megyek be
az ajtón, tamtaram. Ez így működik. Nem igaz. Az építészet annyira teljesen
tudattalan, mint amennyire tudattalan az ember a saját testével szemben.
- Itt jön a magam számára is a nagy kérdés. Amit mondasz, az a szerves
építészet programja, de a helyzet az szervetlen helyzet. M ik az esélyei tehát a
szerves gondolkodásnak szervetlen viszonyok között?
- Szerintem óriási esélye van. Sőt, azt mondhatnám, nincs olyan építészeti
irányzat, amelynek ekkora esélye lenne. Ebben a szervetlen helyzetben tudni
illik, történelmi kategóriaként fogalmazódik meg az emberekben egy szerves
társadalom igénye. Még akkor is, ha tudattalanul. Súlyos konfliktusok árán.
Majdnem azt mondhatom a szabadi falurészépítés kapcsán, hogy az emberek
12
�TANULMÁNYRAJZOK
13
�boldogan kerülnek egymással konfliktusba. Ez ugyan kicsit furcsán hangzik,
de egy konfliktusoktól távol tartott ember nem véletlenül viselkedik így. Pél
dául egy házgyári házban lakó ember csak neoritikus kapcsolatokon keresztül
közlekedik a többi emberrel. Nem ismeri a fölötte lakó ember nevét, ám tud
ja, hogy mikor szeretkeznek, hallja, hogy a televíziót bekapcsolta. S nem tudja
miért, de ő is bekapcsolja. Ilyen típusú az egész. Az emberek partikulárisan
élnek a társadalomban. Nem érzik magukat a központban. Amikor az ember
tervez egy ilyen nagyon rosszul szervezett falusi közösségben, ha tetszik, ha
nem, közösséget, akkor a konfliktusok özönét tapasztalhatja az emberek között.
Mert ebből a társadalmi neurózisból szabadul fel rengeteg energia. És feszült
ség és fájdalom és düh. Na jó, ezt hagyjuk is.
Ezt a szabadi munkát nem élhetjük át másképpen, mint kudarcot? Minden
olyan gondolat, amit mi egy normális társadalomról elképzelünk, az itt sorra
bukik meg. Történhet ez másképpen? Olyan kohó ez, amelyben történelem szó
lal meg és ezért igazából nem beszélhetünk kudarcról.
- Azt mondtad, hogy Európát a szétszakított gondolkodás jellemzi. Ugyan
ez a helyzet egy helyi társadalomban i s . . .
- Pontosan így van. Mi megpróbálunk egyesíteni valamit, a magunk parti
kuláris helyzetében, nem szerves helyzetben, egy társadalomban, méghozzá
olyan embereknek, akik ugyancsak nem szervesülnek a társadalomban, hanem
partikulárisan élik át a társadalmat. S ebben a partikularitásban egy központi
európai gondolatnak kell tudni megtestesülni.
- Van itt egy szervetlen helyzet, s világos, hogy nincs más megoldás, mint
a szerves építkezés. Ezen az építkezésen többet értek, mint építészetet. Mi eb
ben a magyar értelmiség tagjainak, vagy egy új minőség képviselőinek a sze
repe?
- Magam a szerves építészet legfontosabb ügyének nem az építészet stiláris
kérdéseit neveztem meg az országos mezőgazdasági kiállításon megrendezett ki
állításunk katalógusában, hanem tevékenységünk dramaturgiáját. Nem az épü
let formája fontos, nem az, hogy milyen anyagokból épült, bár ez sem mind
egy, hanem a dolog drámája, amely alapvetően befolyásolja a többit. Hogy
történik a tevékenység, milyen az építész kapcsolata a megrendelővel, hogyan
zajlik le az építés, milyen konfliktusok követik egymást, egyáltalán kik azok,
akik a szerves építészetet igénylik. Ezt én nagyon lényegesnek tartom. Tehát
azt, hogy Boda Jánossal vagy Gergely Sándorral kerülök kapcsolatba; ezt én,
ha tetszik, misztikusan fogom fel. Ezek sorskapcsolatok. Ha pozitív történeti
folyamatnak tekintjük vállalásunkat, s az ezzel összefüggő eseményeket, akkor
az már a személyek találkozásánál elkezdődik. Gergely Sándorral, a karancslapujtő i téesz elnökével például kifejezetten baráti kapcsolatba kerültem, ezért
saját otthonának, vagy a szövetkezetének a problémáit is megbeszélem vele. Ő
pedig személyesen felvállalja a szerves építészet ügyét, s azt, hogyan is csinál
juk meg az élő építészet kiállítását. Neki köszönhetem, hogy eljutok a M ÉM
miniszterhelyetteséhez, s szemben a magyar kulturális vezetéssel, a mezőgazdasági vezető értelmiség azonosul az organikus építészettel, és velük együtt ren
dezzük meg a mezőgazdasági vásáron a kiállítást, amelyet így a falusi lakos
ság tömegei láthatnak. Noha én nem ezt akartam eredetileg. Hanem egy elit
építészeti kiállítást a Tabánban, Hát ha ez nem sors, s ha ez nem a drama
14
�turgia, akkor akármi legyek. S biztos, hogy így jártam jobban. Magyarul: be
kerül az ember életébe egy olyan impulzus, amit nem tud előre és nem is tud
kikövetkeztetni.
És ez egy döntő kérdés. Mert már mindenki tele van attól, hogy mindent
előre tud, mert a játékszabályok túlságosan rögzítve vannak. Az nem az em
bernek, s nem a társadalomnak a története, amikor mindent előre lehet tudni.
Hanem ez egy langyos tó. Egy korábbi struktúra stabilizálásának a története.
Egy áltörténelem. Szemben ezzel minden olyan, ami váratlanságokból, új em
beri kapcsolatokból, s barátságokból áll, ez az ember élete. S ez a szerves épí
tészet lényege szerintem. Mert az nem építészet, ha valaki egy irodában, fe
hér köpenyben tervez, úgy, hogy a beruházótól kapja a munkát és soha nem
tud semmit, és simán a mocsárba beletelepíti az embereket és húzza egymás
után a párhuzamos vonalakat. Ez egy tönkrement ember. Ezt nem tartom sors
nak, nem tartom életnek. Nem építészet. Ez semmi. Hanem ez súlyosan ma
nipulált és súlyos mutációkon átesett gólemek tevékenysége. Most nagyon go
rombán fogalmaztam, mert azért ez nem egészen igaz. De ez a trendje a do
lognak.
- Most három falut építesz, Balatonszabadit, Bakonyszentkirályt és Karancslapujtőt. Mi ebben a közös és mi az, ami eltérő?
- Az alapvető differencia a következő. Bakonyszentkirályon - Bakonyoszlopon
és Cseszneken - falusi főépítész vagyok. Konkrét szerződéses állásom van. Mó
domban áll minden épülettel személyesen foglalkozni. Régi és új épületekkel,
a kerítéstől az ólig mindennel. Ott én szolgáltatásképpen megpróbálok az em
bereknek segíteni. De befolyásolom az új épületek tervezését is, akár úgy is,
hogy magam is tervezek és részben úgy, hogy megbízható építészeket viszek
oda. A másik két falu, falurész építésére ez nem áll. Ez a kettő - Balatonszabadi és Karancslapujtő - egymáshoz hasonlít annyiban, hogy ezeknek a
falvaknak a bővítése a feladat. Új telepek szervezése és tervezése a dolgom.
Ennek ellenére a kettő között van egy jelentős különbség. Ez csak annyiból
áll, hogy a karancslapujtői munkában már benne vannak azok a negatív ta
pasztalatok, amelyeket Balatonszabadiban szereztem. Noha az elsőnél is tud
tam, hogy jól meg kellene szervezni az építést, ez mégsem sikerült, mert nem
voltak igazi támogatóim, hiszen a tanács gyenge volt, s mert túl közel volt a
Balaton, s ezért erre a területre jórészt siófokiak és még távolabbról jöttek ke
rültek. Noha a tervezést úgy kezdtük, hogy a lakosságot helyben tartsuk és a
szabadiaknak építünk új lakásokat. Hogy ne menjenek el az emberek. Így az
eredeti cél lényegében megbukott. Éppen a társadalmi koncepciónk. Karancslapujtőn nem így van. Itt a termelőszövetkezet nagyon keményen tartja kezé
ben ezt az ügyet. Építőszövetkezetet hozott létre és azt mondta, hogy a szán
dék nem csupán a lakosság megtartása, hanem az is, hogy aki Salgótarjánból
ki akar költözni, mert elege van a lakótelepi házból, annak is megfelelő szín
vonalú falurészt építsünk. Itt már egy magasabb színvonalú társadalmi regenerálódási folyamatot is végiggondoltak. Gergely Sándor előre tudta, hogy
így szeretné csinálni. Ezért ezt társadalmilag - a dramaturgia szempontjából érettebb vállalkozásnak látom.
�- Nem ugyanez történik Szabadiban is? Hiszen a máshonnan betelepültek
segíthetik a falu megmaradását, megújulását?
- Karancslapujtő csak most kezdődik és még nem tudom, hogy mi lesz a
vége. Szabadiban már kirajzolódott a végleges formáció. A telkek Szabadiban
először a helyiek kezébe kerültek és csak azután jutottak át mások tulajdo
nába; pincérnek, benzinkutasnak, és sokféle olyan emberhez, aki nem ott la
kik. Mondom, a szabadi építkezést erősen befolyásolja a Balaton közelsége és
az a rendelkezés, hogy az üdülősávban nem lehet építkezni. Mint várható volt,
ez az üdülősáv eggyel kijebb helyezkedik majd. Ahogy Budapestet, ugyanúgy
a Balatont is körül fogja venni egy agglomeráció. Egy újabb üdülőövezet. Az
emberek így térnek ki az építési tilalom elől. Talán így Szabadi is életképe
sebb lesz. Csak kérdés, hogy az idegenforgalomból való élést életnek lehet-e
nevezni. A településeknek és az emberi közösségek megújulásának belülről kel
lene létrejönni. Nem állítom, hogy az idegenforgalom lehetetlenné teszi ezt a
belső megújulást. Lehet, hogy szükség van egy ilyen külső impulzusra.
- Kanyarodjunk vissza a karancslapujtői építkezéshez. Miért hívtak oda té
ged? Milyen lesz ez az új falurész? Elkülönül vagy szervesen beletartozik a
régi faluba?
- Először is a telepítés a legdöntőbb. Ide készült egy rendezési terv, amely
Karancslapujtő mellé, egy tulajdonképpen mocsaras vidékre telepítette volna
a falu folytatását. Két falu közötti országút melletti területre. Amikor odahív
tak, azt mondta Gergely Sándor, jelöljem meg, hogy merre bővítsük a falut.
Akkor néhány helyet megmutattam, amit ő jónak látott. Aztán találtunk egy
olyan területet, amelyik nem ez a mocsár, hanem az efeletti rész, közvetlenül
a jelenlegi falu mellett. Építésre abszolút alkalmas, jó napos, szélvédett, kagy
lószerű, gyönyörű területről van szó, amelynek ráadásul az alján egy régi er
dei út is megy. A faluból egyenesen ide. Mi erre a területre adtunk aztán egy
beépítési tervet. Tehát a telep, amit építünk, az nem telep, hanem a falu egye
nes folytatása. Továbbá ezen a „telepen” úgy helyeztünk el egy élelmiszeráruházat és egy közösségi házat, méghozzá a két póluson, hogy az általános
élelmiszerüzlet ne csak ezt az új falurészt lássa el, hanem az eddigi falunak
azt a felét is, ahol ilyen üzlet nincs. A kettő között ez is egy kapocs. Vala
mint úgy adtuk meg a tervet, hogy az a későbbiek folyamán hogyan bővíthető
tovább.
Ez tehát a telepítés. A cél az, hogy megpróbálunk minden tekintetben szer
vesülni a régi faluhoz. A másik kérdés az, hogy milyen legyen egy porta, s
ezek a porták egymáshoz hogyan viszonyuljanak. E munka során valahogy
meg kell oldani a mezőgazdasági életvitel mai gondjait. A termelőszövetkeze
tek tevékenysége erőteljesen külterjessé vált és szolgáltató vállalatokként a
magánportákat keményen működtetik. Egy porta ma újra az esetek nem elha
nyagolható részében gazdasági egység. Ez a folyamat a következő tíz évben
még inkább erősödni fog, hiszen például az állattenyésztésben ma már ez a
járható út. S egyre több földet adnak ki bérbe, így a családok és a porták
egyre inkább megint gazdálkodók lesznek. Ugyanakkor a porták kialakítására
egy kispolgári idill a mérvadó, amelyet a városiasodás erőltetett folyamatának
végtermékeként értékelek. Elhitették a mezőgazdasági környezetben élőkkel,
hogy ez a jó. Pedig ezek az emberek már nem parasztok, szó sincs erről, ha
nem olyan alkalmazotti réteg, amelyik ugyanúgy termeli meg a javait, mint a
16
�fusizó munkás. Mint a három állásban dolgozó értelmiségi. Amikor a tervező
ilyenkor megpróbál egy új falurészt tervezni, akkor szembenéz egy szerintem
progresszívnak nevezhető gazdasági folyamattal, s szemben áll egy abszolút
reakciós, retrográd kispolgári idilllel, amely az emberekben igényként jelenik
meg.
- Ez nem belső igény, csak a meglevő minta követése. Ilyen idillt látnak. . .
- Igen. Az előszobás, két nagyszobás, fürdőszobás, konyhás, kamrás lakás
a minta. Ennek általában oldalt vagy hátul van a bejárata. Arra vágynak te
hát, olyan legyen a lakás, mint egy városi kispolgáré. A mindennapi élet konf
liktusai azonban arra kényszerítik az ilyen lakásban élőket, hogy műanyag
tetőkkel vagy mással, valamilyen irányba kibővítsék ezt a házat. S ott létre
hozzanak egy félig verenda, félig raktár vagy félig összejövetelekre alkalmas
helyet. Ez végül is jobban működik, mintha nem lenne. Valami olyasmi, mint
egy primitív nyári konyha. A kockaházakat addig toldják-foldozzák, amíg lesz
egy nyári konyha, ahol élni lehet. Az emberek tehát az ideologikus és vizionári us manipuláció és a mindennapi szükségletek között kínlódnak. Azt mondha
tom, hogy általában a sematikus tervek és általában az építészek nem hajla
mosak és nem is alkalmasak e konfliktushelyzet megoldására. Noha a megol
dás rendkívül egyszerű. Szerintem a régi háromosztatú parasztház a lehetsé
ges megoldás, amelyik nem véletlenül alakult ki, mert van középen egy nagy
pitvarral ellátott lakókonyha. Ennek egy gangos változata, de ez most mellé
kes. Tehát a ház kellős közepén van egy olyan tér, ahol főznek, ahol az anya
tartózkodik, s ahol még van egy fekvőhely is. Ahonnan jobbra-balra nyílnak
a szobák vagy az egyik irányba szoba, a másikba egy kamra. Így a háromosz
tatú alaprajzhoz nyúltunk vissza és azt mondtuk, hogy ebből a régi lakókony
hából egy nagy lakóelőteret kell csinálni. Nincs előszoba. A lakóelőtérből
egyik irányba nyílik egy konyha, közvetlen kapcsolatban az előtérrel, amely
nek központjában van egy nagy kémény és nyitott tűzhely vagy kandalló, vagy
valami ilyesmi. A tűzhely mögött indul fel egy lépcső a padlástérre, ahol a
hálószobák helyezkednék el. S lent a földszinten tehát létrejönnek a mindennapi
nappali életnek megfelelő helyiségek csoportjai. Nem feltétlenül kötelező ez a
szerkezet, de ezt tartom a legjobbnak. Ez az a kompromisszumokból kialakult
alaprajzi rendszer, amely tartalmaz egy időtlen, természetes hagyományt. Ám
ezt nem esztétikai szempontból fogom fel, hanem a mindenkori szükségletek
szubsztrátumaként. Ez a népművészet. Ehhez hozzájönnek azok a mai igények,
amelyek nem egy kispolgári, hanem egy jó értelemben vett polgári, nagypol
gári alaprajzot eredményeznek. Nem egy szűk előszobát tervezünk tehát, ha
nem egy nagy lakóelőteret, ahol az egész család össze tud jönni. Ami meleg,
amiben sok a fény, s innen nyílnak a helyiségek. Az alaprajz tehát nem egy
analízis, mert az élet költözik bele.
Ami pedig az épület formáját, anyagát jelenti, visszanyúltunk a palóc ha
gyományokhoz, mert itt palóc földön talán az ország leggazdagabb építészeti
hagyománya található. Ma már ez a hagyomány gyakorlatilag nem létezik.
Már azért sem, mert Palócföld nagyobbik része Szlovákiához tartozik. Amikor
én ezzel a tervvel foglalkozni kezdtem, átmentem Szlovákiába is az egyik kol
légámmal, hogy mi látható ott ebből a hagyományból. De erről nem akarok
beszélni. Viszont van egy zseniális, időben elkészített nagy gyűjtőmunka Ma
gyarországon. Ez a Malonyai-féle gyűjtés, amely a múlt század hatvanas évei
ben kezdődött. Így a palóc anyag nagyon szépen megmaradt. Ebben a gyűj-
17
�KARANCSLAPUJ TŐ,
Földszint alaprajz
18
*PALÓC F A L U " ,
CSALÁDI
HÁZ
�tésben olyan tizenkilencedik századi vakolatmintákat találtam, amelyek egy
szerűen hihetedenek a számunkra. Olyan emlékeket őriznek meg, amelyekre
nem tudom hogyan lehet emlékezni. Pálmaleveles oszlopfejek, melyek töve
emberi fejeket mintáz. Ezek a minták térbeli tárgyak leképezése síkban. Egy
ilyen mintát kiemeltem, s visszacsináltam térbelivé. Ez egy elterjedt homlok
zati dísz volt, amiről kiderült, hogy felfoghatom térbeli struktúrának. S ebből
a struktúrából készítek épületszerkezetet. Megterveztem már három ilyen pa
lóc házat is, kettőt szolgálati lakásként a téesznek és egyet pedig egy új meg-
19
�rendelőnek. Ezekben a házakban a valamikori vakolatminta megjelent faszer
kezetek formájában, amelyekből modelleket csináltunk és be is mutattunk az
embereknek. Ez nem azt jelenti, hogy minden ház ilyen legyen. Nem kötelező
minta ez. De így próbáltam meg a népművészeti minták emlékezetével eljut
ni egy olyan univerzális hagyományanyaghoz, gondolkodásmódhoz, amit ha
összehasonlítok a háromosztatú alaprajzzal és a palóc hagyományt összeszer
kesztem ezzel a háromosztatú struktúrával, akkor ebből létre kell jönni egy
olyan épületnek, amelyik a huszadik század végén a szerves építészet példá
ját adja. Ez megfelel annak az igénynek, amit annak idején úgy fogalmaztak
meg nekem, hogy palóc falut tervezzék. Egy régi palóc falut nem lehet ter
vezni, mert az történelmi anakronizmus. Ha csak a formákra vagy a homlok
zati díszítésekre gondolok. A hagyományt úgy lehet tehát a szerves építészetbe
beleépíteni, hogy egy rendkívüli mélységű népművészeti emlékezés anyagát kell
szervesíteni. Megjeleníteni a huszadik század végén.
Ennek a századnak is szüksége van emlékezetre. Fantasztikus, hogy sokszor
mennyire elvágják az emlékezet szálait. Nem is elsősorban Magyarországra,
hanem Afrikára gondolok. Vagy Indonéziára. Vagy azokra a helyekre, ahol
a nemzetközi imperializmus a legkeményebben dolgozik, eszméletlen tőkével
és óriási áldozatokkal. Ez a tőke természetesen soha nem ideológiamentes.
Azzal kezdik, hogy az emlékezetet tönkreteszik. Ha valamit kell tenni a hu
szadik században, akkor az éppen az emlékezet újfajta felélesztése. Abszolút
pontos feltámasztása. Ez a dolog egyik oldala, a másik viszont az, hogy el
kell jutni a tények világáig. A televízió, az újságok és más eszközök különös
vizionáriussága helyett egy, a tényeket meglátó, immaginatív gondolkodásra
van szükség. Ez a palóc faluterv ennek a két tényezőnek az együttes megva
lósítása óhajt lenni. Az ilyen házakkal, az eddigi tapasztalatom szerint, az em
berek rendkívül elégedettek. Tudnak benne élni, nem úgy, mint a korábban
kialakult kispolgári idillben. Ez a kispolgári idill azonban mérhetetlenül erős,
tudniillik, hagyománnyá vált. Magyarországon ugyanis az elmúlt harminc év
ben a városiasodás volt a felemelkedés egyetlen programja, amit az emberek
nek mondani tudtak. Ez valahol nem más, mint egy primitív városiasodás. Ez
a manipuláció nem vezet nagyon messzire, mert ez a népi-urbánus vitának az
egyik nevetséges és felháborító kis része. A paraszt elé a várost állították mo
dellként, és amikor a város és a falu közeledéséről papoltak nekünk, lénye
gében semmi másról nem volt szó, mint a falu fölszámolásáról, amely az
egyik stabil bázisa ennek az országnak. Gyökértelenné, s emlékezet nélküli tö
meggé kell avanzsálódnia a magyar parasztnak. Ez nem alternatíva. Ez szisztematikus tönkretétele az országnak. Ezzel szemben én azt állítom, hogy aki
egy bizonyos helyen él, annak a helynek és saját maga történetének megfelelő
körülményeket kell tudni teremteni. Fütyülök tehát a városra, noha a várost
rendkívül fontosnak tartom. Magam is városban élek. Nem arról van szó, hogy
a városi élet ellen akarok beszélni. Csak ez nem az a város, amit elképzeltek.
Ez egy altatóváros csak. Igazából nem is város. Ennyit tehát a karancslapujtői tervekről. Amit idáig a tervekből láttak azok, akik építkezni akarnak,
mindaz nagyon tetszett. Természetesen a házakat nem egyedül fogom csinálni,
hanem egy nagyobb építészcsapattal, mint Szabadiban is. Ami már eleve ga
rancia arra, hogy különböző épületek lesznek ott. A „telep” különböző, s vál
tozatos lesz. Arra szeretném az építészkollégáimat rávenni, hogy próbáljanak
meg ők ugyanilyen mélyen elmerülni a palócság kultúrájában és más oldal
ról felhozni valami olyasmit, ami eltér az általam elképzelttől. A palóc falu
így mindenképpen a szerves építészet eredménye lesz.
20
�KARANCSLAPUJ TŐ,
" PALÓC FALU"
21
�N A G Y ZO LTÁN
Erotikus mesék
N épünk mindig nagy vonzódással, ötletgazdagsággal, csillogó fantáziával,
kifogyhatatlan humorral beszél a testiségről. A tém a kedvelésének magya
rázata az a természetes életszemlélet, mely szerint a testiség, a nemiség az
élet teljességének egyik legfőbb alapelve, alapvető ösztön, mely kiirthatatlanul ott lakozik az emberben, biztosítója az élet szakadatlan továbbvitelé
nek. Ugyanakkor bennük él
talán éppen ezeréves keresztény erkölcsünk
hatásaként - az a felfogás, hogy a testiség, a nemiség valamiképpen szé
gyenteljes cselekedet, még az erotikus történetek elmondása és hallgatása
is illetlen dolog. A vonzalom é s a rejtett szégyenkezés különös kettőssége
okozhatja, hogy a nemiségről soha nem szólnak kom olyan, csak a komikum
eszközeivel. ( Am it komolyan nem mer elmondani az ember, tréfába ágya
zottan mindenképpen kirukkol vele.)
A z előbbiekből következik, hogy az erotikus történeteket csak egynemű
ek között mesélték, különösen azok durvább, nyersebb változatait. Ellenkező
neműek, vagy gyermekek előtt megbotránkoztató volt elmondásuk. N ők kö
zött csak az enyhébb történetek terjedtek, m ivel az asszonyok, lányok szo
kásaikban, erkölcsi felfogásukban jóval a férfiak fölött álltak. Ha társasá
gukban valaki mégis v askosabb történetbe kezdett, leggyakrabban leintet
ték. A durvább történetek a szabadosabb erkölcsű férfiak között burjánzottak el, például favágók között, az ipari üzemek munkásszállásain, ka
szárnyákban stb. A legutóbbi évtizedekben az erkölcsök lazulásával, a
trágárság terjedésével kidomborodott a történetek obszcén jellege, ugyan
akkor halványult n yelvi ötletgazdagságuk, szellemességük, csökkent irodal
mi értékük.
A néprajzosoknak másfél évszázadon át mostohagyermekük volt az erotikus
mese, a népi kultúra szégyenfoltjának tekintették, feleslegesnek, sőt káros
nak tartották feltérképezését, kiadása pedig teljesen reménytelennek tűnt.
Berze N agy János népmese-katalógusa említ ugyan jó néhány erotikus me
sét, de a kényesebb részleteket szeméremből latinul írja. A legutóbbi évek
ben válik egyre inkább m eggyőződésssé, hogy ezek a történetek az általá
nos néprajzkutatás szerves részét kell, hogy alkossák, a népi kultúrának
nem mindenképpen szégyellniv aló termékei, esztétikai értékük tagadhatat
lan, kisebb finomításokkal kötetekben is napvilágot láthatnának.
A z erotikus mesék a tündérmesék ellenhatásaként jöttek létre. N em a
földhözragadt ember csodálatos vágyait, álmait fejezik ki, hanem a való
világot ábrázolják: ilyenek vagyunk. N em finom ak, soha nem a költőiség
szféráiba em elkedők, hanem inkább nyersek, triviálisak. Hőseik nem ere
jükkel, segítőkészségükkel, kitartásukkal érik el céljaikat, hanem ravaszsá
gukkal, gyakran alantas fortélyokkal. E llen feleik nem nagy erejű szörnyek,
emberfeletti tulajdonságokkal bíró mitikus alakok, hanem együgyű, bugyuta,
naiv, könnyen félrevezethető figurák.
22
�Jellemábrázolásukban, cselekményükben mindig a komikum eszközeivel
élnek, tehát túloznak. Szívesen építenek a helyzetkomikumra, a félreérté
sekből származó komikumhatásokra, de a jellemkomikum is helyet kap a
mesékben. A túlzás felfokozásával gyakran elfutnak a népi abszurdig, a
groteszk ábrázolásig, a hiperboláig. K ed velt műfaja az erotikus történetek
nek a paródia. A csodákban már nem hívő, a tündérmeséken már csak mo
solygó felnőtt parodizálja a gyermekkorában áhítattal hallgatott meséket.
Csodás hősök helyett alantas figurákat teremt, a légies cselekményt a fö ld
re rántja, ugyanakkor a tündérmesék eszköztárát felhasználja, s új műfajt
teremt.
A z erotikus mesék közül legszolidabbak az erkölcsi célzatú történetek,
melyekben a házasságtörés játssza a főszerepet. Ezekben az asszony csak
látszólag megy bele a csábításba, s a csábítónak bűnhődnie kell megcsúfo
lással, testi szenvedelm ekkel, esetleg halállal (Pórul járt szerelmesek B N
1726).
A meseparódia klasszikus példája a Nemet mondó királylány (B N 1566),
amely az Odisszea egy kis elemére épül. Em lékezetes az O d isszeának az a
részlete, amikor a főhős vándorlásai során a küklopszok, az óriások fö ld
jére vetődik társaival. Odisszeusz találkozik az egyszemű óriással, s ma
gát Senkinek nevezi. Ezzel a csellel menti meg végül önmaga és társai éle
tét, hiszen a megvakított óriás csak azt tudja kiabálni a többi óriásnak, hogy
őt senki sem bántotta, így nem sietnek segítségére. A nemet mondó ki
rálylány meseparódiában, a hős a királyi palotába jutásakor erotikus hang
zású neveket mond, mikor kiléte felől érdeklődnek. Bejut egészen a király
kisasszony szobájáig, és az ártatlan lányt alantas fortéllyal magáévá te
szi. A félrevezető nevek megzavarják az öreg királyt, a királynét, az őrö
ket és a hősnek senki nem áll útjában távozásakor, ép bőrrel megússza
életének nagy kalandját. A paródia tökéletes: az Odisszeuszban a főhős
magasztos célért, önmaga és társai szabadulásáért ravaszkodott, ellenfele
nagy erejű óriás vo lt; a népmesében a hős alantas célért folyamodott csel
hez, egy ártatlan leány elcsábításáért, ellenfelei bárgyú, hiszékeny emberek.
A komikum legszélsőségesebb eseteire, a népi abszurdra számos példát
idézhetnénk az erotikus m esékből. Ezekben a bárgyúságnak, az együgyűségnek olyan magas foka csillan fe l előttünk, mely felborít minden józan logi
kai konvenciót, annyira meghökkentő, páratlan, hihetetlen.
A magzat, akinek nem volt szeme című történetben a fondorlatos pap
azzal ijeszti meg az áldott állapotban lévő együgyű asszonyt, hogy a magzatjának nincsen szeme. K éri, látogassa meg a parókián, m ajd ő csinál sze
met a magzatnak (abszurd ötlet). Persze, hogy élvezetes délutánhoz jut a
takaros fehérszemély jóvoltából. Otthon a férj tudomást szerez az esetről, s
meghökkentő a bosszúállása: kivágja a tisztelendő egész birkanyájának a
szemét. Csináljon a pap új szemeket az állatoknak, ha az ő magzatjának
tudott csinálni.
A népi komikum kedveli a groteszk hatásokat. A komikum és a borza
lom keveredik az Átváltozó halottban (B N 1537). A bányász férj késő es
te édes kettesben találja la feleségét a fiatal, vérbő pappal. Hirtelen harag
jában végez szerelmi vetélytársával, m ajd el akarja terelni magáról a gyil
kosság gyanúját. Tudja, hogy a falu csordájában van egy hamis bika, ezért
a holttestet kora hajnalban a parókia kapuja elé állítja. Számítása beválik, a
halott papot a bika felökleli, s most már a csordás érzi magát bűnösnek a
23
�tisztelendő haláláért, ő akar szabadulni a holttesttől. Ettől kezdve, az alap
motívum ismétlődik újból és újból. A holttest máshoz és máshoz kerül, s
félreértések miatt a szereplők vétkesnek hiszik magukat, holott ártatlanok.
Egyetlen céljuk aztán, hogy a holttesttől megszabaduljanak, a véres tettet
más nyakába varrják.
A z abszurd a népi komikumban nem ismer határokat, s eljut a hiperbo
láig. A férjet kereső királykisasszony című történet ennek egyik legpregnán
sabb példája, melyben a "nemi szervek mérhetetlen nagysága adja a komikus
helyzetek egész sorát. A királykisasszonynak olyan nemi szerve van, hogy
amikor elindul sétálni, „hat szekér viszi utána, tizenkét villás meg gyűri a
szőrt” . Persze, hogy nem akad egy ideig neki vőlegény. V égül egy öregaszszony ajánlja be három fiát vőlegénynek, a kanászt, a gulyást és a csikóst.
A legényeknek olyan szerszámuk van, hogy az őrzött állatokat azzal kerí
tik körül. A féktelen nagyítás még csak fokozódik az utolsó részben, ami
kor a lakodalom után a muzsikusok bejutnak a királylány nemi szervébe, s
az egyik az elhagyott vonóját keresi. Kószálás közben egy csikóssal talál
kozik, aki leinti: „N e keresd, more, mert én egy éve keresek benne egy
elveszett csikót, mégsem találom” .
A P Ó R U L JÁ R T S Z E R E L M E S E K (BN 1726.)
A faluban a legszebb asszony a suszterné volt, hát sokan legyeskedtek
körülötte. Egyszer is, ahogy megy az üzletbe, összetalálkozik a plébánossal.
- Hová megyen, szép asszony?
- A boltba indultam, veszek ezt, azt.
- M agát már régóta figyelem, szép asszony, tetszik nekem. Mikor talál
kozhatnánk kettesben?
- A k ár este fél nyolckor is lehet. A z uram a vásárra megy a csizmák
kal, a cipőkkel, nem lesz itthon.
Hű, örült a plébános.
No, de volt a plébánosnak két káplánja, két tanulója, azokkal is össze
találkozott a suszterné.
Jö tt az egyik, megszólította kedvesen:
Hová megyen, szép asszony?
• Csak ide a boltba.
- Hőj, nagyon tetszik maga énnekem, mikor találkozhatnánk?
- A kár ma este is nyolc órakor. Nem lesz itthon az uram, a vásárra
készül.
Hazafelé menet meg a másik káplán került az útjába.
- Hőj, szép asszony, mikor találkozhatnék magával?
- A k ár ma este is fél kilenckor. Nem lesz itthon az uram, megy a v á
sárra.
Hő, örültek mind a hárman, de egymás szerencséjéről nem tudtak, nem
árultak el semmit egymásnak.
A suszterné meg mindent elmondott otthon az urának.
- No, csak hadd jöjjenek, jól zsebeld meg őket, hadd fizessenek. Majd
én kihúzódok a fáskamrába, és mire nekikészülődnek a szerelmeskedésnek,
bent leszek.
Ú gy is volt. Fél nyolc tájban kopogtatott a plébános.
24
�- K i az?
- Én vagyok a plébános - suttogott kívülről
erisszen be, szép asszony!
- E gy pillanat, plébános úr.
Bejött a pap, a suszterné meg takarított éppen, az edényeket moso
gatta. A pap meg türelmetlenkedett:
- Ja j, szívemnek szép szerelme, jöjjön az ölembe!
- M indjárt elvégzek, addig vetkezzen le, az ágy fel van bontva, bújjon
bele! A pénzt meg tegye csak az asztalra!
Óóóój, nekilátott a plébános! Hosszú reverenda volt rajta, nem is gombolgatta, csak szakította, a gombok pattogtak mindenfelé. Sietett, csakhogy
mőné előbb levetkezzen.
- Jöjjön már, jöjjön már, szép asszony!
- M indjárt megyek, de zörögnek az ajtón.
- Jój, ki az?
- Biztosan az uram jött vissza.
Kiszólt az asszony:
- K i az? K i zörög?
- Visszajöttem, feleségem, mert egy pár csizmát itthon felejtettem.
A pap meg az ágyból:
- Jó j, szívemnek szép szerelme, hová bújjak?
- Másszon be az ágy alá!
Bebújt a pap szűzanyameztelen.
Ahogy az ember bejött, azt mondja:
- Hej, te asszony, mégsem indulok el ilyen későn, elég lesz hajnalban is.
- Jó l van, akkor feküdjék le!
Ledőlt az ember ruhástól az ágyra.
- Ju j, asszony, de csíp a bolha ebben az ágyban!
- Ugyan, hogy csípne, te ember!
- D e bizony, tele lehet az ágy alja bolhával, ott feküdt a kutya.
A z ember fogta a masináról a fazék forró vizet, bezúdította az ágy alá,
jól leforró zta a plébánost.
Mint aki jól végezte dolgát, indult vissza a fáskamrába, mert nyolcat
ütött az óra.
Jött a káplán, zörgött az ajtón.
- K i az? K i zörög?
- Én vagyok, szívem szép szerelme, engedjen be! - suttogta kívülről.
Beengedte.
- No, tegye le maga is a pénzt az asztalra!
Ahogy kiolvasta a káplán a pénzt, biztatta az asszony:
- Vetkezzen le, káplán uram, dőljön az ágyra, mindjárt megyek én is.
A z is iparkodott lefeküdni, az ágyból meg csak mondogatta:
- Jöjjön már, jöjjön már, mert megveszek érte!
No, de zörögtek az ajtón. M egijedt a káplán:
- Ja j, szívemnek szép szerelme, ki az?
- Biztosan az uram jött vissza valamiért.
- Jó j, hová bújjak?
- Húzza meg magát az ágy alatt, úgyis visszamegy ő mindjárt!
Bebújt a káplán, csupa víz volt az ágy alja, és ott feküdt egy meztelen
ember. No, mindegy, nem tudott mit tenni, maradt veszteg, mert jött a gaz
da.
- Miért jöttél vissza, ember?
25
�- Itthon felejtettem egy pár csizmát. D e már megéheztem, teríthetnél
asztalt.
- Jó l van, egyél.
Jóllakott a suszter, és azt mondja:
- Nem mozdulok már én ki a házból ilyen sötétben, inkább lefekszem.
Lefeküdt, de csak hánykolódott.
- Hej, de sok bolha van ebben az ágyban, valamit csinálnom kell velük.
Úgy is van forró víz a masinán, aztán puff az ágy alá, mert éjjel nem tu
dok aludni.
Úgyis tett, leforrózta a káplánt, aztán nyugodtan kiballagott a fáskam
rába.
Fél kilenckor zörgött a másik káplán, beengedte a menyecske.
- No, szívem szép szerelme, eljöttem.
- Jó l van, tisztelendő úr, tegye le a pénzt, megyek én is mindjárt, csak
vetkezzen.
A z is levette magát az ágyra, de már zörögtek is az ajtón.
- Ja j, szívemnek szép szerelme, ki lehet az? Hová bújjak?
- Biztosan itthon hagyott valam it az uram. Bújjon az ágy alá!
Bebújt, látta a meztelen embereket, de mit tudott tenni, helyet szorított
magának, meghúzódott csendesen.
No, azt is leforrózta a suszter ammód, mint a másik kettőt. Ott voltak
meghalva az ágy alatt.
Gondolkodik a suszter, mi legyen velük, mi legyen velük.
- Tudod mit, asszony?
Van a falunkban egy bolondos ember, majd beszélek vele, hogy hord
ja el a halottakat a folyóba, majd elviszi őket a víz.
Úgyis volt, elment hozzá.
- No, van egy jó alkalom, megfizetek érte rendesen. Egy óra hosszára
való munka az egész.
- Micsoda?
- Gyere el, majd meglátod!
Elmentek. A gazda megkínálta pálinkával a vendéget, és elmondta a
teendőket.
- D e egy kukkot sem senkinek! Ott van a zsákban a pap, te csak beha
jítod a folyóba. Mikor visszajössz, markodba nyomom a pénzt, amiben meg
egyeztünk.
A vállára kapta a bolondos ember a zsákot, meg sem állt vele a folyóig.
Jött visszafelé fütyörészve. Mikor a házhoz ért, megint ott látott egy zsákot
a falhoz támasztva. Belenézett, hát benne volt a reverendás.
- E j, hát hamarébb hazaértél tőlem? Hogy lehet ez?
A gazda meg rábólintott:
- Bizony visszajött, ugatta a kutya is.
N o, fogta a bolondos ember a zsákot, azt is a folyóba vitte.
- N o, jó messzire hajítalak, hogy ne gyere vissza.
D e, amikor visszajött, ott volt megint a zsák a falnál benne a pappal.
- Hőj, ez mégis sok! N o, megállj, majd kibabrálok én veled!
K övet kötött a zsákra, hogy a víz jól a mélybe sodorja. Reggel lett, ahogy
végzett a munkával.
A z emberek már a hajnali misére gyülekeztek, de a papnak semmi nyoma.
- Mi van a papunkkal? Egyik sem jön?
26
�A szomszéd faluba küldtek egy fullajtárt, hozzon papot, ha az övék el
tűnt. Hozott is az csakhamar egy szép hintóval. A bolondos ember meg ép
pen akkor ballagott hazafelé. Ahogy a papot meglátta, a kezébe vett egy
dorongot, megfordította egyszer-kétszer:
- Hőj, az anyád mindenét, azért jársz te olyan gyorsan, mert szürke lo
vak visznek!
Erre aztán jól fejbe kólintotta a másfalusi papot, hogy alig tudták fello
csolni.
Adatközlő: Fekete István
sz.: 1908 Karancskeszi-Marakodi (Nógrád m. 1977.)
A M A G ZA T , A K IN E K N EM V O LT SZ EM E
Volt egy szép menyecske, aki boldogságban élt az urával. Egyszer még
nagyobb lett a boldogsága, mert gyermeket hordott a szíve alatt.
Egyszer elment gyovonni, mert valami nagy ünnep közeledett. A papnak
nagyon megtetszett a szép menyecske. Azt mondja neki:
- Ja j, szép menyecske, szép menyecske, látom, boldog állapotba került,
de nagy baj van!
- Micsoda, tisztelendő úr?
- Édes gyermekem, a magzatodnak nincsen szeme.
- Ja j, tisztelendő úr, mit csináljak? M it csináljak?
- Édes gyermekem, megcsinálom, emiatt ne főjön a fejed. Mise után
megcsinálom a gyermek szemét, gyere el a parókiára!
Mise után ment a menyecske a paphoz, az meg jól elszórakoztatta, meg
csinálta a magzat szemét az ágyban.
Otthon a menyecske mérgesen csapta az ajtót. Azt mondja az ura:
- M iért csapkodod az ajtót? Mi ütött beléd?
- Hogyne csapdosnám, ha el nem megyek gyovonni, a gyermekemnek
nem lesz szeme.
- Honnan veszed ezt, asszony?
- A tisztelendő úr mondta. No, de segített rajtam, ledőtött az ágyába,
csinált a gyermekemnek szemet. Így lett szeme, kend meg azt sem tudott
csinálni.
- Jó l van, édes feleségem, ne dühöngj, csillapodj!
Bezzeg dühöngött az ember magában. Azon törte a fejét, hogy tehessen
ki a pappal. Gondolt egyet:
- Van a tisztelendőnek elég birkája, az éjjel mindnek kiszúrom a szemét.
Hadd csináljon azoknak is, ha a feleségem magzatjának tudott csinálni.
Ú gy is lett. Belopakodott a birkaólba, aztán az éles bicskájával kiszúrkálta mindnek a szemét.
Másnap a pap a prédikációjában a fájdalmáról beszélt. Száz pengő ju
talmat ígért annak, aki nyomra vezeti, ki bánt el a birkáival. A szegény
ember meg hallott mindent, hát mise után odasodródott a tiszteletes mellé.
- Tisztelendő úr, ide a száz pengőt, tudom, ki volt a tettes.
- Biztosan?
- Mérget vehet rá.
Kiszámolta a pap a száz pengőt, aztán elrikkantotta magát a szegény
ember:
27
�- N o, tisztelendő úr, én voltam a tettes. H a maga a feleségem magzat
jának tudott szemet csinálni, csináljon a birkáinak is!
Adatközlő: G ajd ár Béláné sz.: Galcsik Erzsébet
1923. Zagyvaróna (Nógrád m. 1979.)
A Z Á TV Á LTO ZÓ H ALO TT
É lt egy fiatal házaspár. A z ember éjjelre járt a bányába, addig meg az
asszony a fiatal papot fogadta. No, de csakhamar gyanút fogott az ember.
Egyik este úgy tett, mintha munkába indulna, de csak a kapuig ment.
Onnan visszahúzódott az élősövény mellett, majd felmászott az ablakuk
alatt lévő nagy almafára, onnan leskelődött, mi fog történni.
A felesége hozzákezdett a konyhában a sütéshez-főzéshez, mintha lagziba
készülne. Feltette a zsírt a masinára forrni, hogyha jön a főúr, meg tudja
vendégelni. Egyszer csak a kert felől meghallotta az ember a suhogást,
csakúgy csapta a pap a reverendát, surrant be az ajtón.
Mondta neki a menyecske:
- Ja j, kedvesem, még nem készültem el, sehogy sem állok. Vesse magát
addig kényelembe!
A pap ledőlt a dikóra, de fáradt volt, rögtön elnyomta az álom. Hanyatt
feküdt, a száját eltátotta, horkolt rettenetesen. A menyecske meg sürgöttforgott, többször kiszaladt a kamrába lisztért, tojásért, mit tudom én, miért.
A z ura meg azalatt lemászott az almafáról, belopózott. Felkapta a forró
zsírt a masináról, belezúdította a pap tátott szájába. A z asszony csak akkor
ment be, mikor a szeretője már fuldoklott a zsírban.
- Ja j, forgósteremtette, te ember, mit tettél? Vége az életünknek, téged
ezért felakasztanak!
- N e törődj vele, asszony, van a faluban egy rettenetesen hamis bika,
majd segít az rajtunk.
Elvitték a holt papot egy talicskán a parókia kapuja elé, szépen odaál
lították.
A gulyás nagyon korán hajtott másnap, majdnem sötétben, a bika meg
mindig a gulya elején járt. Meglátta a papot, nekiment, összevissza tapos
ta, törte. A csordás a végén ment a marhának, mire odaért, ott feküdt a
pap kinyúlva.
- Hej, vége az életemnek, mi lesz velem, hova tegyem a papot, mert
engem felakasztanak. Ejnye, ejnye, biztosan menni akart valahová a főúr,
aztán a bikám tönkretette, jaj, jaj!
A parókia előtt rettenetes nagy fű nőtt, lábánál fogva odahúzta a holt
testet, betakarta a fűbe. Megnyugodott aztán, továbbhajtott, végezte a dol
gát.
Déltájban eszébe jutott az útkaparónak, hogy le kellene verni a dudvát
az útpartból. A falu végéről kezdte a kaszálást, pontosan a pap kapujától.
A lig suhintott egyet-kettőt, mikor megakadt a kaszája.
- M i az ördög már ez?
Látja, hogy egy reverendadarab maradt a kaszáján. Jobban odanézett,
hát a papba vágta a kaszáját.
- Uramisten, vége az életemnek! A főúr a nagy melegben kijött ide hűsölni, és agyonkaszáltam. M it csináljak vele, hová tegyem?
28
�Kaszált egy csomó füvet, betakarta a holttestet, hogy ott püffedt estig a
napon.
Estefelé ment érte. A vállára vetette, vitte a harangozó kertjébe. Sok al
mája volt a harangozónak, nagyon őrizte, mert lopták a cigányok. A z út
kaparó a halott nyakába akasztott egy vászontarisznyát, vetett bele hat-hét
almát, és felültette egy alacsonyabb almafára.
Észrevette a harangozó kutyája a mozgást a kertben, szaladt elfelé, csa
holt erősen. A harangozó meg usgyi a kertbe egy nagy bottal. Meglátta a
holt papot az almafán, a tarisznyával a nyakában. Nem sokat teketóriázott,
odavágott neki amúgy magyarosan. A pap lefordult.
- Hű, vége az életemnek! A főúr biztosan ki akarta próbálni, mit csiná
lok az alm atolvajjal, és agyonütöttem! M it csináljak vele, Uramisten?
N o, kihirdette a harangozó másnap, hogy cigánygyovonás lesz. M ind
egyikhez elházalt, hogy okvetlen menjenek gyovonni. Mentek is csomóstól,
ott állongottak az előtérben. D e az asszonyok nem olyanok, mint az embe
rek, mindig furakodnak, tolakodnak.
Először egy nagy cifra menyecske ment be gyovonni, letérdepelt. Akkor
ra már felöltöztette a papot a harangozó rendesen, a stólát is a nyakába
akasztotta. Kipóckolta, hogy csakúgy dülledtek a nagy szemei. Letérdepelt
elébe a menyecske, meghúzta a stólát a nyakán, hogy megcsókolja. A stóla
nem engedett, a menyecske magára rántotta a papot. Megijedt aztán, elsivalkodta magát, sivalkodott szakadásig.
K ivel a sok fiatal cigányember nem győzött csodálkozni.
- Mi baja ennek a szegény asszonynak?
Berontottak. Hát látják, hogy a menyecske a földön, a pap meg ott hem
pereg rajta. Mérgükben ütni-verni kezdték a papot, azt hitték aztán, hogy
ők verték agyon.
Adatközlő: Mihály Józsefné sz.: Murányi É va
1934. Zabar (Nógrád m. 1978.)
A LEVEG Ő BŐ L ÉLŐ LÁN Y
Valam ikor élt a faluban egy jómódú parasztlegény, volt annak ökre,
szamara, lova, disznaja, minden, de annyira zsugori volt, hogy még magá
tól is sajnálta az ételt.
Ahogy belekerült az időbe, mondogatták neki:
- M iért nem nősülsz már meg?
- Hát azért nem dolgozom, hogy valakinek a lányát eltartsam.
- Hogyhogy?
- Mert magam sem eszem annyit, amennyit megennék, hadd maradjon
több.
- Hát, milyen lányt akarsz?
- Olyat, amelyik nem eszik, mégis megél.
No, a falu kerítőasszonyának a fülébe jutott a különös hír, felbiztatta
az egyik lányt.
- Idefigyelj, férjhez mennél egy jó helyre?
- Férjhez ám, de hová, kihoz?
- Hát ehhez és ehhez a gazdag legényhez.
29
�- Nem megy az, mert neki csak olyan lány kell, aki nem eszik, nem
iszik.
- Ezen könnyen lehet segíteni.
- Erre már magam is kíváncsi vagyok.
- Reggelenkint kiülsz a padra. Ha erre jár, sóhajtozz jó mélyeket, a ke
zedet is mozgasd. Ha kérdez, mit csinálsz, mondjad, hogy levegőből élsz.
Úgyis volt. Kiment a lány a kispadra a ház elejbe. Mikor arra jött a le
gény, elkezdte szedni a levegőt jó hangosan. A z meg odasandított:
- M it csinálsz, te?
- Reggelizek.
- Hogyhogy? M it eszel?
- Friss levegőt, nem látod?
- Mással nem is élsz?
- Dehogy eszem, dehogy iszom, reggel megtáplálkozok a jó friss leve
gőből, azzal egész nap elvagyok.
No, arra gondolt a legény, hogy ez a lány lesz az ő felesége, senki más.
Megtartották az esküvőt, a lakodalmat. A nászéjszakán persze odavert ne
ki a legény.
Másnap reggel két személyre tálalt a menyecske. Meglepődött az ura:
- Minek ide kétszemélyes tálalás?
- Ketten vagyunk, nem?
- Ketten vagyunk, de azt mondtad, hogy te nem eszel, nem iszol.
- Hm, láttál már olyan edényt, amelyik lyukas, mégis megáll benne a
v íz ?
-
Nem.
- No, az éjszaka kilyukasztottál, azóta nem tudok levegővel élni, mert
kiszalad belőlem.
Így lettek békés házastársak.
Adatközlő: Tóth Sándor sz.: 19 19.
Mátrákeresztes (Nógrád m. 1984.)
A FELED ÉKEN Y LEGÉN Y
Volt egy szegény asszony, annak meg egy suhanc fia, Jancsinak hívták.
Egyszer azt mondja a legény:
- Édesanyám, szétnézek a szomszéd faluban, keresek egy szép lányt ma
gamnak.
- V árjál, fiam, megszövöm ezt a tíz rőf vásznat, varrok neked gatyát
belőle, ha már olyan nagy legénynek tartod magad.
Nem győzte kivárni Jancsi a szövést, bizsergette a vére, elballagott gatya
nélkül. No, még azon a napon megismékedett egy takaros lánnyal. Gyorsan
telt az idő a lányos háznál, hamar ráesteledett. Mondták neki:
- Jancsi, maradj itt éjjelre, ne indulj útnak ebben a sötétben, még rád
ijeszt valaki.
De Jancsi arra gondolt, hogy nem fekhet le idegen háznál gatya nélkül.
- Nem maradhatok, nem alhatok, mennem kell.
Akárhogy biztatták, semmi szín alatt nem maradt, nekivágott az éjsza
kának.
Otthon mondja aztán az anyjának:
30
�- Édesanyám, varrjon nekem gyorsan legalább egy gatyát, mert legény
vagyok, udvarolgatok. Ha ott marasztalnak éjszakára, nyuszkán maradok.
M ondja az anyja:
- Jó l van, fiam, leszőttem a vásznat, három rőfből varrok gatyát, a töb
bit meg későbbre hagyom.
Ahogy készen lett, Jancsi nagyon örült a gatyának. M agára húzta, aztán
vígan fütyörészve ment a szomszéd faluba. D e nagy izgatottságában meg
csavarodott a hasa. E gy bokor mögött letolta a nadrágját, de a gatyáról
megfeledkezett, hát puff bele abba, nem volt hozzászokva, hogy azt is le
kell húzni. Mit volt mit tenni, letolta végül, szépen kimosta a patakban,
feltette a bokorra száradni. Ő meg lefeküdt, hogy szundít egyet, míg a ga
tya szárad.
M ár sötétedett, mikor fölébredt. Felugrott nagy gyorsan, szaladásnak a
szeretőjéhez, esze ágában sem volt már a gatya.
Ahogy a M ariska házához közeledett, meglassította a lépteit. Eszébe ju
tott, hogy bizony ő már nagylegény, szép gatyája is van. Mihelyt bement,
mondta is a lánynak:
- No, M ariska, már itt alhatok nálatok, mert nekem is van!
- Mi van neked?
- Ja j, mi van nekem, mindjárt megmutatom.
- No, mutasd, ne csak a szád járjon!
Letolta Jancsi a nadrágját térdig, M ariska meg összecsapta a kezét:
- Ja j, Szentisten, de hosszú!
- E z hosszú? Még hat rőf maradt otthon!
M ariska úgy megijedt, hogy kiszaladt a szobából, Jancsi meg akkor né
zett végig magán. Látta, hogy nyuszkán van, hát szégyenletében fölrántotta
a nadrágját és szaladt, szaladt hazafelé. M ég talán most is szalad, ha ha
za nem ért.
Adatközlő: Bartus Józsefné sz.: Szandai Teréz 19 3 1.
Herencsény (Nógrád m. 1978.)
31
�KAPROS MÁRTA
Kisgyermekek népviselete
az Ipoly menti falvakban
Népviselet hallatán elsősorban cifra főkötős, sokszoknyás menyecskék képe
ötlik fel bennünk. Ez természetes, hiszen az emlékezet által átfogható időben
a lányok, fiatalasszonyok öltözete volt a legdíszesebb, legváltozatosabb. De
hogyan öltöztették falun a kisgyermeket?
Ez szoros összefüggésben állt azzal, hogy mi volt a gyermek értéke a csa
ládban. A múlt században még általában igen kevés. A módosabbak, szülők
ke egy fedél alatt élő, három-négy generációs ún. nagycsaládjaiban a sok apró
ság otthon, a mezőn egyaránt láb alatt volt, akadályozta anyját, nagyanyját a
munkában. Még évekbe telik, amíg valami hasznot hozhat a „közösbe” - ha
ugyan kiskorában el nem pusztul a korabeli egészségügyi viszonyok mellett. A
szegényeknél a megélhetési gondok álltak előtérben. „Letjobban avvót a baj,
hogy a koszt keves vót. A gyerek meg mindig ennyi kér. Ruházatra mán nem
is jutott szinte” - emlékezett vissza egy idős őrhalmi asszony. Változás csak a
századforduló után mutatkozik a tehetősebb rétegnél. A nagycsaládok sorra
„szétválakoznak” , a sok gyermek sokfelé viszi a vagyont, s így a család elvesz
ti társadalmi, gazdasági rangját. Ezért mind kisebb szaporulatra törekednek. S
az eggyesgyerek, eggyeslányka melllé annak idején majd hasonlóan „rangos”
párt kell találni - ez a gyarapodás szinte kizárólagos módja, mivel földvásár
lásra vidékünkön ez idő tájt lehetőség alig volt. Ilyen összefüggésben alapvetően
megváltozik e rétegen belül a gyermekkel kapcsolatos vélekedés, s - egyebek
között - öltözködésére is kezdenek több gondot, pénzt fordítani. Más vetületben ez utóbbi jelenség kapcsolatban áll azzal, hogy megyénk parasztsága e
században kevéske tőkéjéből egyre többet fordít fogyasztói javakra, így az öl
tözködésre is. Ezáltal a ruházat a család gazdasági, társadalmi presztízsének
egyik kifejezőjévé válik.
Nézzük tehát, miből állt egy apró gyermek „ruhatára” ? Valamikor általános
gyakorlat volt vidékünkön is, hogy az újszülött nem kapott ruhát, csak végigpólyázták. Ócska férfigatyából vagy más, sok mosástól megpuhult vászonne
műből hasítottak egy, kb. pelenka méretű, négyzetes darabot. Erre ráféktették a csecsemőt, bepelenkázták, majd karjait teste mellé igazítván két oldal
ról, illetve kinyújtott lábacskái felől ráhajtották a textíliát. Végül egy vászon
vagy kanavász csíkkal jó szorosan végigfáslizták, egymáson keresztezve a sza
lag végeit, a vállától a lábfejéig, ahol megkötötték. Erre csak a legöregebbek
emlékeznek, ők is csak hallomásból.
A századfordulón már ingecskét kapott az újszülött. Az egyszerű, derék
szögű szabásvonalak szerint készült, hosszú ujjú kising-féling hátul végig nyi
tott volt, hogy könnyebb legyen a pelenkázás. Emlékezet szerint mindig gyolcs
ból varrta meg az anya, nagyanya. A hétköznapra szánt darabok nyakkivágása, ujja esetenként csak saját anyagából szabott pánttal volt szegve. Többnyi
re azonban igyekeztek keskenyebb-szélesebb bolti slingelést használni szegő
ként az ujjakra, illetve a nyakkivágásnál körgallérszerű, húzott vagy rakott
fodrot varrtak a slingelésből. Aki nagyon ki akart tenni magáért, slingelés he
32
�lyett csipkét vett, vagy horgolt rá. Az ilyen csipkés kisinget azonban inkább
már ünnepi alkalomból adták a csecsemőre. Egyébként az ünneplő ingecske
jószerivel annyit jelentett, hogy az egyik darabot csak ilyenkor használták, így
jobban meg volt kímélve. Három-négy kising készült egy csecsemőnek, több
fölösleges volt, úgyis hamarosan kinőtte. Egyesek szerint „egy fel, egy le” ,
azaz egyiket ráadták, másikat mosták. Nagygazda családok utóbb igyekeztek
kitűnni, s előfordult a két világháború között, hogy 10 -12 ingecskét is varrtak
a babakelengyébe. Az első ingeket hozzávetőleg háromhónapos kora körül
kinőtte a gyermek. Az újabbat már úgy készítették, hogy hátul össze volt varrva, csak hasítékot hagytak felül. Általánosan elterjedt hiedelem volt, s még a
két világháború között is sokan tartották ahhoz magukat, hogy a „szemmel-
verés” megelőzése céljából kifordítva adták rá a csecsemőre e ruhadarabot. A
Néprajzi Múzeumban őriznek egy olyan ingecskét Őrhalomból, amelyet ugyan
ezen célból egyik oldalon a színén, másikon a visszáján varrtak össze. Sze
repe volt a gyermek ingének a népi gyógyításban is. Rosszbetegség, szívszorítás,
ihedség betegségneveket emlegetnek, közös tünetük, hogy a gyermek rángató
zik, habzik a szája. Ilyenkor gyorsan le kellett róla tépni az inget, s átdobni
a háztetőn. Egyesek szerint jó valami kéznél levő követ, téglát belegöngyölni,
úgy jobban repül. Ahol leesett, elásták. A két világháború között még volt
példa e gyógyítási módra.
33
�Hűvösebb időben az ing fölé rékli (kiskabát, kötöttkabát) került. Előfor
dult, hogy meghorgolták maguk, azonban általánosnak tekinthető már az 1910es években is, hogy készen vették vásáron, utóbb boltban. A gépi kötésű, hoszszú ujjú, derékig érő rékli hátul végig nyitott volt, s pertlivel kötötték meg a
nyaknál. Ebből 2-3 darab kellett egyidőben a gyermeknek, módosabbak többet
is vettek. Ugyancsak a tehetősebb családokban e ruhaféléből a húszas évek
től már volt egy ünnepi darab is fehér selyemből, finomabb csipkével díszítve,
amit először keresztelőkor adtak fel a gyermekre.
Elmaradhatatlan volt a kis puhafőkötő (kisfékető, sipka, kissipka, alsósipka, babasipka), .„hogy a fülit nyomja helyre” , „hogy ne görbüljön je l a füli” .
Ez általában gyolcsból, maradék delénből, zefírből vagy más mosóanyagból ké
szült. Nem feltétlenül kellett tiszta fehérnek lennie, volt fehér alapon mintás
vagy rózsaszín, világoskék, amit korábban nemétől függetlenül, felváltva
adtak a gyermekre. Szabhatták két részből: két oldalát és tetejét egy téglalap,
hátát egy felül ívelt darab adta. Máskor a fejtetőt takaró és a hátát kiadó
széles csík hosszanti oldalához varrták a nagyjából négyzetes oldallapokat.
Díszítése mindössze keskeny slingeit vagy kézzel horgolt csipke, amit az arc
körül fodrosan alakítottak ki. Előfordul sima margitdísz (készen vett, keskeny,
színessel hímzett szegőszalag) szegő is. Szokás volt házilag is horgolni, kötni
kis főkötőket, legtöbbször fehér szövőpamutból, de szintén lehetett rózsa
szín, világoskék is, utóbb a gyermek nemétől függően. A két világháború kö
zött egyre általánosabb, hogy boltban veszik a csecsemő fejfedőjét; ennek már
mindig sipka a neve. Módos anya valamennyi réklihez vásárolt mintájában il
lő sapkát. Általában azonban 3-4 ilyen öltözetdarab elég volt egy gyermeknek.
Ünnepi alkalomra e kisfékető fölé még egy fakötőt adtak. A szegény, sokgyermekes családoknál a kétféle főkötő nem sokban különbözött egymástól.
Ugyan az ünnepi mindig fehér volt, s valami kis szalagdíszítést
varrt rá az
anya. Századunkban azonban általánosabbnak már az tekinthető, hogy egy ün
nepi főkötőt minden gyermeknek csináltattak ügyes kezű nőrokonnal, vagy a
helybéli varróasszonnyal. Anyaguk, díszítésük változatos volt egy-egy falun be
lül is, s táji eltérések még tendencia jelleggel sem állapíthatók meg. Többnyire
selyem volt az alapanyag, s mindig bélelték gyolccsal, hogy legyen egy kis tar
tása. Előfordult, hogy az egészet beborították ritka csipkeszövettel, széles se
lyemcsipke csíkokkal. A díszítéshez fehér, rózsaszín vagy kék taftszalagot
használtak. A szalag rakása, ráncolása változó volt. Gyakran a szalagráncok
közé gyöngyöket varrtak, a rakott szalagsor rögzítésére pedig készen vett dísz
csíkokat (ragyogós, rezes, ezüstcifra stb.) használtak. Általános az volt, hogy
a díszítés a gyermek arca körül futott, s a széles taftszalag megkötőt oldalt kö
tötték meg nagy csokorra.
A csecsemő fürdetés után kapott tiszta ruhát. A szennyest a fürdetővízben
ki is mosta az anya. Többé-kevésbé még tartották magukat
két világháború
között a mágikus tiltáshoz, miszerint nem szabad pelenkát, gyermekruhát kint
hagyni száradni napnyugta után, mert akkor „kinn marad a gyerek álma” .
Az a körülmény, hogy a gyermek kikerült a pólyából, nem járt feltétlenül
együtt azzal, hogy öltözete is megváltozott. Különösen nyáron továbbra is elegendő
volt a hátul összevarrott kising. J ógazda anya azonban már a század
elején
karonülő gyermekének legalább ünnepre készített vagy készíttetett egy dísze
sebb ruhácskát valami finomabb és mindig fehér kelméből. Ennek szabása
vagy a kisinggel, vagy a később bemutatandó zobonyéval egyezett. Ugyancsak
a tehetősebb réteg engedhette meg magának, hogy a helybéli féketővarróval
ünnepre díszes, merevített főkötőt csináltasson kisgyermekének. Ez azonban
34
�területileg sem volt általános. Ő rhalomban, Hugyagon emlékeznek a galárisossipkára (gyöngyös-sipka). E két részből szabott főkötő formájában hasonlított a
menyecske főkötő re, leszámítva azok hátróját (hátul lecsüngő, nagyméretű, dí
szes szalagcsokor), díszítőelemei pedig színben és formában teljesen megegyez
tek velük. Karon ülő korban kapta ezt is a gyermek, s először a soron követ
kező jelesünnep (karácsony, húsvét, pünkösd) alkalmával adták rá. Két-hároméves koráig viselte, addigra a kisleány haja megnőtt, a fiú pedig már kap
hatott kis kalapot. Az első világháború után néhány évig még szokásban volt a
35
�gyöngyös sipka. Dejtárról és Patakról szintén ismerünk merevített gyermekfőkötőket (farkasfékető). Ezek formája megegyezett a három részből szabott csecsemőfőkötőkével, de aljához még egy, elöl lekerekített, rakott fodrot varr
tak, amin ugyanolyan szalagdíszítés futott körbe, amilyen az arc körül is volt.
Ilyen főkötőket még az ötvenes évek elején is viseltek, azonban csak a kislá
nyok, ameddig meg nem nőtt a hajuk a fonáshoz. Emlékezet szerint az első
világháború előtt a kisfiúknak is volt hasonló főkötője, ezt azonban a boltban
vett sapkák hamarabb felváltották. Egyébként egy-másfél éves korig nem nyúl
tak a gyermek hajához ollóval, mert a hiedelem szerint különben nem lesz
szép haja felnőtt korában. Másrészt leánykánál „ avvót a dicsősíg", minél ha
marabb be tudták fonni legalább a kis előhaját, s a tarkóra vezetve összekö
tötték. A kisfiúkat azonban, ahogy közeledett a nyár, kopaszra nyírták.
A járni tanuló apróság már mindenütt a kisingtől eltérő fajta inget kapott.
Aki tehette, gyolcsból varrta ezt, de megfelelt maguk szőtte vászon is. Derék
szögű szabásvonalak szerint készült, hosszú ujja bevarrott. A gyolcsing alját,
az anyag szélességéből adódóan lehetett bővebbre szabni, házivászonnál viszont
két oldalába eresztéket (háromszögű betoldás) varrtak. A kerek nyakkivágást
keskeny, saját anyagából készült pánt szegte. Elöl akkora hasítékot hagytak,
hogy a gyermek bele tudjon bújni, s ezt egy ún. porcelángombbal fogták öszsze. Az ing volt nyári hétköznapokon a kisgyermek egyetlen ruhadarabja,
hozzávetőlegesen az első világháborúig. Sőt nemegyszer
egy megkíméltebb,
gyolcsból készült példány jelentette az ünneplő öltözetet is. Ingből 8 -12 darab
volt egy gyermeknek, mivel, ha már naponta nem fürdették, az ő ruhanemű
jét sem mosták külön, így ki kellett tartson a készlet két mosás között. Az
i o i o - e s évek végétől az ing mindinkább alsóruha lett. Az Ipoly-völgy nyugati
részén, a városi tapasztalatok hatására már 1920 körül megjelenik - egyelőre
alsóruhaként - a boltban vett, gépi kötésű kezeslábas bugyogó, másutt 10-15
évvel később térnek át erre a tehetősebbek.
Többnyire az inggel egyidőben kapott gyermekruhát is az apróság, aminek
neve Balassagyarmattól nyugatra szoknya, Őrhalomban, Hugyagon váltakozva
szoknya (előkés szoknya, mellyes szoknya - a női viseletdarabtól megkülönböztetendő) zobony, innen keletre az utóbbi elnevezés általános. Készülhetett kar
tonból, szövetből, kékfestőből, kásmírból, barchentból, flanellből, delénből;
Ipolyszögön néhányan arról is tudnak, hogy régen a szegények magukszőtte
vásznat festettek meg hozzá. Ezek többnyire mintás textilek voltak, kislány
nak élénkebb színű, fiúnak sötétebb illett. Új anyagot még a nagygazdák sem
vásároltak hozzá, maradékokból készült, vagy anyja viseltesebb, divatjamúlt
szoknyáját szedték szét erre a célra. Többnyire otthon megvarrták, ritka volt, aki
varróasszonnyal készíttette. Szabása mindenütt azonos. Az immár ívelten
bevarrott ujjú felsőrészhez derékban húzott szoknyát varrtak. Hátán derékig
nyitott volt, s gombokkal záródott. Ujja csuklóig, alja térd alá ért. Díszítés
módját tekintve az Ipoly-völgyben közös a nyak körüli slingelt fodor. Egyéb
ként a mindenkori helyi ízlés, valamint a szülők vagyoni helyzete szerint igye
keztek cifrábbá tenni hajtásokkal, szegőkkel, szalagokkal stb. A ruhaanyag
jellege, értéke, s a díszítés szerint volt téli, nyári, ezen belül „köznapló” és
ünnepi változata. Az utóbbiból csak egy készült, hétköznapra 2-3 darab. Ter
mészetesen a jógazdák kisszámú gyermekeinek több is lehetett. A zobonyt ko
rábban az immár ismertetett ing fölött viselték. Ünnepre egy-két kis gyolcs
alsószoknya is tartozott az öltözethez, s azok slingelt szegése kilátszódott a ru
hácska alól. Ez nemcsak kislányra, hanem fiúra is érvényes volt. A kezes
lábas elterjedésével átmenetileg e fölé húzták a szoknyát a gyermekre, külö-
36
�37
�nösen hűvösebb időben. Másutt a kezeslábas bugyogó a fiúknál az alsószok
nyát helyettesítette ekkor már. A zobony viselete végleg csak az ötvenes évek
második felében szűnt meg.
A hideg ellen leánykának, fiúnak egyaránt, maradék anyagból készült kendőcskével kötötték be a fejét, majd a kezeslábassal együtt megjelentek a kü
lönböző formájú bolti sapkák. Egy-másfél éves gyermeknek lábbelije nemigen
volt, legfeljebb télre készített neki az anyja valami hevenyészett papucsfélét
rongyból. A magasszárú cipőcskék a húszas évektől terjedtek a nagygazdák
körében.
Ezeken a speciálisan gyermeknek készült öltözetdarabokon kívül, alkalmi
lag, az időjárás viszontagságai ellen, használhatták a többi családtag ruhada
rabjait is. Például anyja téli „köznapló” fejkendőjével átkötötték a felsőtestét,
nagyobb testvérük mellényét, kabátját húzták rá stb.
Az egy-másfél éves gyermekek hagyományos viseletének alakulása, mint lát
tuk, részleteiben esetlegesebb, az általánosabb érvényű, főbb tendenciák azon
ban kirajzolódnak. A mezőgazdaságból élő, hagyományőrzőbb falvakban, il
letve ilyen rétegeknél konzerválódtak a régi alapformák, a tehetősebbeknél a
felhasznált anyagok mind értékesebbek, nő a díszítettség, bizonyos kistáji el
térések immár a legfiatalabbak viseletében is megjelennek. Például Őrhalomban, Hugyagon a galárisos sipka; ugyanitt a húszas években másfél éves kis
lány ünnepen a női viseletben éppen szokásos formájú köténykét kap az előkés
szoknya hoz. A szükségletet meghaladó mennyiségi felhalmozás azonban még a
nagygazdáknál sem következik be a hagyományos viseleten belül. Mire ezt a
gyermekszám csökkenésének mértéke indokoltabbá teszi, akkorra áttérnek a
boltban vásárolt ruhaneműkre, s immár az „úri” rétegekkel igyekeztek felven
ni a versenyt. A városokkal megélhetési kényszerből szorosabb kapcsolatba
kerülő falvak, rétegek hamarabb veszik át a legolcsóbb bolti termékeket, il
letve azok mintájára esetenként maguk is készítenek új formájú ruhadarabo
kat. Például maradék
flanellből hosszúnadrágot, kis kabátfélét
varrnak.
Ezen belül azonban a legtovább megmaradtak a minimális ruhakészlet mellett.
Bár nem hangsúlyosan, de mindenütt ilyen vagy olyan formában a két világ
háború között jelentkezett a törekvés, hogy az öltözet minél kisebb korban
jelezze, kisfiú vagy leányka az apróság.
A Madách-pályázat eredményhirdetése
A hagyományos M adách-ünnepség keretében került sor 1986. január
21-én a M adách-pályázat eredményhirdetésére.
S Z O C IO G R Á F IA , E S S Z É , T A N U L M Á N Y K A T E G Ó R I Á B A N :
I. Dr. Cs. Varga István (Eger)
II. Dr. Botlik József (Tatabánya)
III. D r. M. Pásztor József (Budapest)
S Z É P IR O D A L M I K A T E G Ó R I Á B A N :
I. Tóth László (Budapest)
II. Onagy Zoltán (Esztergom)
III. Szokolay Zoltán (Szekszárd)
A szerkesztőség a nem díjazott, de a zsűri által közölhetőnek minősí
tett írásokra is igényt tart. Erről az érintetteket értesítjük.
38
�K R IS T O N V ÍZ I J Ó Z S E F
Egy sportszerű népi játék:
a palóc mancsozás*
Lajos Árpád ( 1 9 1 1 — 19 7 6 ) néprajzkutató emlékére
A z alábbiakban egy olyan - több máshoz hasonlóan - feledésbe merült
sportszerű népi játékról lesz szó, amely az ún. palóc vid ék régiójának sajá
tos játékkultúráját jellemezte, még nem egészen fél évszázaddal ezelőtt is.
E játék, a mancsozás kutatástörténetének felelevenítése - , mint látni fog
juk - előlegezi azt is, hogy népi sportjátékaink lezajlási körülményeinek, a
szükséges eszközöknek, s végül a játszó csoportoknak a vizsgálata e játé
kokat olyan szerves közegben teszi érthetővé és értelmezhetővé, amely ska
tulyákba gyömöszölt köztudatunk egysíkú játékértelmezésén is rést üthet
végre. Egyúttal az sem lesz értelmetlen, hogy tisztelettel fejet hajtva, a fő
ként etnográfus elődök előtt, lezártnak hitt kutatási eredményeiket mai,
még újabb megfigyelések következtetéseivel gazdagítsuk, netán másként is
értelmezzük megállapításaik némelyikét.
A mai napig is (sokak által és sokat) vitatott Palócföld terminológiát itt
és most legegyszerűbb, ha - földrajzi egységként kezelve - , mint az Ipoly
menti Ő rhalomtól a Szuha-völgy felső szakaszáig terjedő vonalban Ragály
községig tekintjük. (Ezt azért bocsátom előre, mivel az 1968-ban alakult
Palóc Munkaközösség irányítóinak öt észak-magyarországi megye 350 köz
ségéből végül is 20 kiválasztott kutatópontja közötti sávról van szó s e kör
zetben gyűjtöttem magam is a palóc játékkultúra archaikus és megváltozott
arculatú rendszerének anyagát, köztük a mancsozásra vonatkozóakat is
19 7 9 -19 8 3. között.)
A mancsozásról önállóan először Szeder Fábián A Palóczok című tanul
mányában olvashatunk, a Tudományos Gyűjtem ény 1819-es évfolyamának
V I. kötetében. Ő erről így ír: „M in den játékaik közül legnevezetesebb a’
Mancsozás. A Mancs egy erős gyükérből készült közönséges lapda n agyságú golyóbis, mellyet valam elly szabad helyén egyik magasra felhagyít, és
azt a többiek izmos ütőfával a levegőben eltalálni igyekeznek . . . ”
Szedernek ez a közlése értékes, de jelentőségéhez képest, mégiscsak igen
elnagyolt; sem helyileg, sem pedig részleteiben e játékról közelebbit meg
nem tudhatunk. A Botka József tanár pályadíjas anyagát kiegészítő Por
zsolt Lajos 1885-ben megjelentetett A magyar labdajátékok könyve szintén
szól e játékformáról, mint „hajítva ütős a magasból” - mancsozás, ütőteke
címszavak alatt. Szeder közlése után pontosan hét évtizeddel, 1889-ben
Szvorényi József főpap a ciszterci rend egri katolikus főgimnáziumának ér-
*A sz ig e tv á ri M u sz o la -já té k o k k ereté b en , az 1985. sz e p te m b e r 6-án m eg ren d ezett n ép i
sp o r tjá té k o k k o n fe r e n c iá ja a lk a lm á b ó l elh an g zo tt e lő a d á s rö v id íte tt v á lto z a ta .
39
�tesítőjében a levantás, a türkölősdi, s a budázás nevű játékok mellett szin
tén említi a mancsozást. „ A játék, manccsal, vagyis fagolyóval laptázás oly
módon, hogy az ütő-bot n em kézből, hanem fent a levegőben, a mancs után
dobva találja és üti ezt el mentői távolabbra.” - írja Szvorényi.
Játékunkhoz egy szintén Egerből, illetve környékéről származó monda is kapcsolódik, amely az egerbaktai tó keletkezését hozza összefüg
gésbe a mancsozással. Türk Frigyes tanár és szépíró 19 1 1 -ben megjelent kö
tetéből, valamint az 1960-as évek közepén Selmeczi Kovács Attila által
gyűjtött folklóranyagból egyaránt az tűnik ki, hogy a tó a fiatalok mancso
zásának köszönhetően alakult ki (!), mivel „ a lapta egy nagy kő mellé esett,
ami a gyep közepin pót. N em tudták kivenni alóla. Feszegették. Egyszer
csak víz buggyant k i alóla, elöntötte a mezőt. Így támadt a baktai tó” .
M ivel később külön is szót ejtünk a játszó személyekről, most csak annyit
jegyzünk meg, hogy e monda esetében a mancsozást vegyesen, „legények és
leányok” játszották . . .
A játék helyének, menetének, résztvevőinek és szokásközegének első
korrekt leírása Dorner A urél nevéhez fűződik, aki a N éprajzi Értesítő
1912-es évfolyamában közöl cikket a Nógrád megyei Ipolyvarbón és Ő rhalomban tett gyűjtéséből. Dorner említi először, hogy e helységekben a
mancsozás mint böjti játék ismert, leányok és legények hárman vagy né
gyen együtt játsszák meghatározott szabály szerint, s itt olvashatunk és al
kothatunk a közölt rajzok alapján magunknak valódi képet a cifra kis
mancs (golyó) és a csonkakúp alakú, égetéses technikával rozetta-, csillag-,
viráginda-, szív- és madármotívumokat hordozó ütőbot, a mancsozóbot ké
szítéséről és jelentőségéről. Megint csak D orner az első, aki felfedi e játék
eszköz szerelmi ajándék voltát, ugyanis e botokat a búcsúi, vagy a farsangi
tánc alkalmából bokrétát kapott legény csináltatta viszonzásul, beleégettetve, vagy vésetve a leány nevének kezdőbetűit, s az ajándékozás évszámát.
Dorner gyűjtése nyomán így került be - egy csalódott szerelmes lemondá
sa (!) révén - a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe az első mancsozóbot,
majd hasonlókkal gyarapodott a balassagyarmati Palóc Múzeum, s más
honnan, de szintén hasonlóakkal, a miskolci Herma n Ottó Múzeum is.
Dorner játékmenet-leírása ahhoz segítette a további kutatókat, hogy e já
ték számos variánsa közül, több adattal is alátámasztva, e játéktípust te
kinthessük, (bármilyen más palóc tájnyelvi megnevezéstől függetlenül) „ a ”
mancsozásnak. Közléséből többen is, de elsőként M alonyay Dezső és társai
főként a mancsozóbot díszítettségét emelték ki. A Magyar nép művészete
1922-ben publikált V ., a Palócföldnek szentelt kötetében a képek alatti
szövegben a meghatározás ekként szól: „Ü tő k N ógrádból... gyermekjátékok
beégetett díszítéssel. . . ” A díszítésre és a funkcióra, valamint a játszók
életkorára nézve, itt a fentiektől eltérően, (bár szintén azonos településről
van szó!) más információt kapunk. „A m in t Ő rhalomban kutattunk, nagy
kíváncsian jön át a szomszéd gyerek: v ajjon mit is akarhatunk itt? . . . K e
zében sajátságos tárgyat ( . . . ) pillantunk meg. Azt mondja, e tárgy neve
Ütű, am ivel e vidéken a gyerm ekek nagyon szeretnek játszani. E játékszert
szívesen díszítik is, hogy a gyermekeknek annál nagyobb örömet szerezzenek
v e le . . . A csonkakúp vastagabb felén kétfüles edényből nagy, kerek., ró
zsás, indás növény sarjad, aminek az ága alá kakas húzódott. A z ütő vé
kony részén virágos szívek kelnek, d e még elfér fölöttük néhány cifra betű
meg é v szám.”
40
�S itt röviden két dologra is fel kell hívni a figyelmet: I . a Malonyaynál,
de később is majd’ mindenütt díszes ütőbottal és kis fagolyóval említett
játék neve végül is egyértelműen mancsozásként került be a szakirodalom
ba; egyúttal ez majdnem végleg elősegítette azt is, hogy a más néven, nem
ilyen „cifra” eszközökkel, de ugyanúgy, azonos szabályokkal játszott játé
kok csaknem kiestek a vizsgálat valódi köréből! 2. M íg Malonyayék népművészeti vállalkozásában, majd a Magyarság néprajza II. kötetében, s
egyebütt fényképekkel, rajzzal is megörökítve szerepelnek a mancsozóbotok - , mint a hagyomány díszített tárgyai - , úgy sem az utóbbi másfél év
tizedben született, korszerű szemléletű Magyar népművészet (Fél-H ofer
munkája), sem a Domanovszky G yörgy által összefoglalt, a Magyar nép d í
szítőművészete című kötetekben említés sem esik e sajátos tárgyakról. A z a
tény pedig, hogy Manga János 1979-ben megjelent Palócföld című munká
jában nem találunk egy sort sem a mancsozásról, annak jellegzetes szokás
köréről, igencsak elgondolkodtató ! . . .
A z e játékra vonatkozó további ismereteinket szatmári és szlavóniai pár
huzamokkal az 1930-as évek közepén V iski K ároly gazdagítja, aki elsődle
gesen nem az ütőbot díszítését állítja a középpontba, hanem a játék lezajlá
sának, (a levegőbe dobott cél megdobásának) tulajdonít jelentőséget. Bátky
Zsigmond Tárgynévmagyarázatok című sorozatában a „mancs” szó lehetsé
ges etimológiájával foglalkozik: a játék egy fajtájának menetét és a szót
megfeleltetve a guncsázásnak, végül furcsa fejlődéstörténeti fejtegetésbe
bocsátkozva azt írja le, hogy - szófejtése szerint - előbb volt, lehetett is
mert a játék lyukbaterelgetős, „kanászos form ája” , s csak később (nem tud
ni miért? - K . V . J.) alakult ki a fagolyó cifra hajítócövekkel a levegőben
történő megdobása. A N éprajzi Értesítőnek ugyanazon évfolyamában
Tálasi István viszont teljesen új történeti és tájföldrajzi adatot közöl A
mancsozás az A lföldön című forrásközleményében, ahol egy olyan jászkun
kerületi tilalmat ismertet, amelyből kiderül, hogy a mancsozás (és a karikázás régi formája) a gyerekek és a legények számára igen kemény büntetések
mellett tiltatott el - gyaníthatólag nem sok sikerrel. Tálasi itt azt is felve
tette - , s ez közvetve később be is bizonyosodott, hogy a kunsági adatok
előfordulása a X V III. századi palóc kirajzással függ össze.
F é l E d it őrhalmi gyűjtéseit 1941-ben közreadva - az ún. házasság előtti
„együtthálás” szokásának kapcsán is - szintén megerősíti Dorner Aurél
megállapítását, a nógrádi településen ismert mancsozóbotok ajándék jelle
gét.
Lajos Á rpád 1940-ben megjelentetett A magyar nép játékai című gyűj
teményében szintén Őrhalomból közli már mérkőző csapatjátékként a man
csozást, amelyben leggyakrabban 8 - 12 fő vesz részt, s azt is megtudjuk,
hogy a játéktéren egy kulnak nevezett játékgödör is található, s a verő és
a kapó csapatokat egy-egy gazda vezeti.
A z 1952-ben népi sportjátékok gyűjtésére Berecz István és Lajos Árpád
által összeállított útmutatóban szintén a mancsozás szerepel mint a szaksze
rű gyűjtés és lejegyzés egyik legszemléletesebb példája - nem feledkezve
meg itt is játékeszköz készítésére, technikájára vonatkozó utalásokról sem.
Hogy a mancsozás mint játéknév a fagolyó többféle (levegőben és földön
történő) elütésének lehet a jelzője, azt igen jól példázza a szintén Lajos Árpád
tollából származó Borsodi játékok (1957.) című kötet anyaga is, ahol a
Hangony-völgyi Szentsimonból hoz mindkét variációra példát, de egyúttal
41
�sejteti, hogy az ongai kámbázás (kámba: az ütőbot neve, a fagolyóé: teke)
elnevezéstől függetlenül azonos az őrhalmi típussal.
Így ez nem véletlenül került be H ajdú G yula a Magyar népi játékok
gyűjteménye (19 7 1.) című kiváló könyvébe, ma is feleleveníthető, egységes
szabályokkal kidolgozott, s eszközeivel is ajánlott botos játék ként.
Az, hogy a játéknév szerinti kategorizálás ebben az esetben nem lehet
mérvadó, azt szintén Lajos Árpád 1972-ben és 1976-ban publikált elemzé
sei támasztották alá. M ég az említett palóckutatás Felderítő kérdőívének
erre vonatkozó kérdése is hibás volt: „lsm erik-e a mancsozást? (Lányok,
legények, menyecskék játszottak egy díszesen faragott bottal és fagolyó
val, manccsal)" A kérdésfelvetés tehát a zárójelbe tett „irányító” megjegy
zéssel együtt majdnem vakvágányra futtatta e játék lényegének feltárását,
ugyanis az csak - az egyébként ismert lefolyású játék - egyik, lehetséges
nevére, változatára, illetve eszközeire irányította a figyelmet!
Lajos Árpád e dilemmát úgy oldotta fel, hogy visszatért Szeder Fábián
eredeti közléséhez, s nem elsődlegesen a játéknév nyomozásába kezdett,
hanem a játék lefolyásának módjára fordított nagy figyelmet. Imponáló
következetességgel mutatta ki, hogy a fagolyóval és ütőbottal való játék
nak két fő változata van : 1. a golyó lyukba terelése, s annak változatai
mint lentséges (csűrözés, kanászozás, tekézés), így az országban mindenfelé
elterjedt játékforma és 2. a fagolyó hajítófával történő megdobása, majd az
elütött eszközök elfogására való törekvés: a golyó beváltása mint fentséges
(kámba, gusznya), és így ilyen lefolyással a palócság nyugati és középső ré
szén, valamint a barkóságnál ismert csak.
A z Ő rhalomban és környékén, valamint a matyóknál (!) fellelt, igen
szépen díszített ütőfákat ő is külön méltatta, de a mintakincs ismertetésén
túl, a meglepően nagy földrajzi távolság ellenére megfigyelhető viszonyla
gos egyezésekre választ már nem adott. Igaz, néhány helyen van példa ar
ra, hogy fiúk-lányok vegyesen játszották (Center, Négyes, Bükkmogyorósd,
Adács), és a fentieken kívül még két helyről (Pétervására, Négyes) tudunk
díszes ütőkről, de sajnos ezek elég elszórt adatok a két végpont között ah
hoz, hogy napjainkban ennek pontos felderítését véghezvihettük volna.
Gyűjtéseinkből kiderült, hogy a Palócföld széles sávjában mind a „lent
séges” , mind pedig a feldobott golyó hajítófával történő megcélzása, s an
nak gyors visszaszerzése, a „fentséges", eltérő időközökben szűnt meg. K a
záron például körülbelül az I. világháborúig mancsoztak, míg Ragályban te
kézés néven még az 1940-es évek végén is játszották. A z őrhalmi mancsbot
mint szerelmi ajándék saját gyűjtéseink során is többször lejegyzésre ke
rült. A faluban ügyes faragóember hírében állott Csordás Antal, aki igen
sok leány számára készített díszes botot. Később inkább asztalossal készí
tették, mivel a „cifrája sütéshez” nem mindenki értett jól. Bevett játéktér
a Faluköze, a Cigánydomb és a Mártondomb volt. Nemcsak az eladó lá
nyok, hanem az újmenyecskék is mancsoztak, de ők csak akkor, ha férjük
től kapott bottal játszottak. „A z emberek haragudtak, ha más udvarló bot
ja maradt a háznál. Sok helyen a béke kedvéért még a lagzi előtt elégették
a mancsozót.”
A z 1950-es évek elején pedig Ő rhalomban a nők lassú „kivetkőzésével”
csaknem egyidőben végleg megszűnt e játék még a gyermekek körében is,
és a díszes és az egyszerű mancsozóbotok java része is - sajnos! - ezzel
együtt megsemmisült.
42
�V O N S IK IL O N A
Petőfi és Marx egy nógrádi falvédőn
Am int az köztudott, a falvédők részben díszítő, részben gyakorlati célt
szolgálnak. A konyha falfelületein elhelyezett színes, hímzett, feliratos fal
védők, mint elnevezésük és elhelyezésük mutatja, a szennyeződésnek legin
kább kitett felületeket, asztalok, padok, támla nélküli ülőalkalmatosságok
mögötti, esetleg tűzhely fölötti falsíkokat fednek. Ezért alapanyaguk jól
mosható fehér pamutvászon.
Ezeknek a rendkívül kedvelt és a századfordulóra már szinte minden
társadalmi osztály konyháiban megtalálható falvédőknek az eredete mind
össze a múlt század hatvanas, hetvenes éveire vezethető vissza. A mondat
szalagos, képi ábrázolású falvédők sajátos vonása, hogy a szöveg a képhez,
illetve a kép a szöveghez nyújtott magyarázatot. A feliratok tartalma a szá
zadfordulótól rávilágít az asszonyok életének és gondolatvilágának korlá
tozottságára, a nők tudatállapotára, egyéni lehetőségükre, függő helyzetük
re, arra, hogy csakis az otthonhoz, a háztartáshoz, a házi munkához kötőd
tek. A szövegek felhívták a figyelmet a kívánatos magatartásra, a házias
ságra, a szorgalomra, a takarékosságra. Propagálták a házi békét,
bol
dogságot, s a beletörődést a négy fal közé szorultság állapotába. Például
Tisztaság a konyha dísze; Friss v íz, egészség; \Mint a madár az ágon, oly
boldog légy e világon; Isten hozott kedves vendég, van itt enni-inni elég;
A z én férjem csak a vizet issza, nem kívánom a lányságom vissza; E z a kis
lány büszkén megy, hogy a kakas csípné meg. A z ilyen feliratos falvédők
bármikor használhatók, nem utalnak forradalmi átalakulásra. A szöveg- és
a képi ábrázolás giccsnek minősíthető, vagy legalábbis súrolja annak ha
tárát.
Különösen az 1920-as években terjedt el a házi kézimunkázás, előre nyo
mott anyagon a kor divatjának megfelelően.
A z általunk bemutatott falvédő - bár alapanyagában és hímzéstechniká
jában megegyezik az előbb említettekkel, a képi ábrázolás és az ezt magyarázó szövegek, illetve idézetek merőben eltérnek a hagyományostól. E z a
falvédő egyedi a maga nemében, s egy új társadalmi rend beköszöntét, lé
tét jeleníti meg. A fehér vászonra piros fonallal, száröltéssel hímzett Pető
fi- és M arx-képmás, valamint a közöttük, fölöttük lévő fáklya és a föld
gömbben két egymásba fonódó kéz jelképezi a világszabadságnak, a világ
proletárjai testvéri összefogásának, egyesülésének igényét és szükségességét.
A fajvédő a M agyar
Tanácsköztársaság
idején
készült.
Különös
párosításnak lehetünk tanúi: a forradalmi költészet és a tudomá
nyos szocializmus két nagy alakja, megteremtője közismertsége alapján, il
letve talán propagandacélokból került egymás mellé, hirdetve a tőlük köl
csönzött - még ha pontatlanul is közölt - szöveget.
43
�Petőfi Sándor képmása alatt az Egy gondolat bánt engemet című költe
ményből egy részlet olvasható:
„H a majd minden rabszolga-nép
Jármát m egunva síkralép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
É s a zászlókon eme szent jelszóval
„Világszabadság!”
Petőfi
A szöveg hű másolata a költeménynek, de az ékezetek elmaradtak.
M arx képmása alatt A kommunista kiáltványból szabadon átvett szöveg
olvasható:
„M inden ország munkásai egyesüljetek.! Semmit sem veszthettek, csak
láncaitokat, de cserébe egy világot nyerhettek.
M arx
A szöveg ékezethiányos.
A kommunista kiáltvány utolsó mondatai a közismert felszabadulás utáni
fordításokban azonos. „Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommu
nista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszít
hetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.
V ilág proletárjai, egyesüljetek!”
S mint köztudott, A kommunista kiáltvány M arx és Engels közös műve.
A z első magyar proletárdiktatúra, a Tanácsköztársaság idején készített
falvédő tehát pontatlanul, de a lényeget tekintve, szövegében a kommunis
ta kiáltvány befejező sorait idézi. B ár idézőjelet is használtak a felirat
készítésénél, mégsem pontos a szöveg. Jóllehet a Tanácsköztársaság idején
már ismert volt a kommunista kiáltvány, mint marxista alapművet ismer
hették, olvashatták, de a falvédőre hímzett szöveg mégsem a ma elfogadott
fordítás hiteles mása.
A kommunista kiáltvány egy 1912-es budapesti kiadásában (fordította
és bevezetővel ellátta: Ipolyi Tamás) az utolsó mondatok így hangzanak:
44
�„A z uralkodó osztályoknak van okuk reszketve gondolni egy kommunista
forradalomra. A proletároknak láncaikon kívü l egyéb veszíteni valójuk n in
csen, de megnyerhetik az e gész világot. V ilág proletárjai, egyesüljetek! ”
A M agyar Tanácsköztársaság idején a Közoktatásügyi Népbiztosság ki
adásában megjelent V arjas Sándor M arx és Engels életrajza. (A X IX . szá
zad szocialista mozgalmainak történetével kapcsolatban - alcímmel.) V ar
jas Sándor e tanulmányában írja: „ A kommunista kiáltvány úgy végződik,
hogy reszkessenek a világ burzsoái, mert a proletárságnak nincs mit vesz
tenie, csak láncait és cserébe nyerhet érte e gy egész világot és, hogy »Világ
proletárjai, egyesüljetek!«”
A fentiekből arra következtethetünk, hogy miután több változatban je
lent meg A kommunista kiáltvány, több fordító munkája, ki-ki saját értel
mezése szerint ültette át a szöveget magyar nyelvre. Ennek következtében
kinek melyik fordítás jutott a kezébe, azt ismerte meg és azt idézte. A be
fejező felhívó mondat azonban mindenütt azonos, csak a falvédőn került az
első mondatszalagba, véleményem szerint az oroszból vett fordításnak megmegfelelően. „Proletarii vszeh sztran, szoegyinyájtesz!” E z a szó szerinti
fordításban: M inden ország proletárjai, egyesüljetek! S, magyarra úgy for
dították: M inden ország munkásai egyesüljetek!
D e bárhogyan is történt a szöveg átültetése, e kommunista felhívás is
mertté vált, olyannyira, hogy még a lakásokba, háztartásokba is eljutott,
fennen hirdetve a konyha falán, hogy a világ proletariátusának egyesülésé
ben rejlik az erő.
A M agyar Tanácsköztársaság idejéből Nógrád megyében viszonylag kevés
írott emlék és még kevesebb használati tárgy maradt ránk, mely magán v i
seli a forradalmi napok hangulatát. Tárgyféleségben mindössze két konyhai
falvédő utal a forradalmi átalakulásra. (A másik szövege a forradalom eltiprását jelzi: „M in t lángoló forradalmár, fölem elt fővel, legyőzhetetlen
szellemmel és lélekkel megyek a börtönbe.” Eugene V . D ebs aláírásssal.)
E két textílián kívül a mizserfai bányászok 1948-ig őrizték a Tanácsköztársaság idején készített zászlót, mely a két munkáspárt egyesülési kong
resszusán a hősi időszakot idézte fel. A kongresszus után a zászlónak nyo
ma veszett.
A falvédők egyedisége, eredetisége vitathatatlan. Bár néhány évvel ez
előtt az „élelm es” hatvani múzeumi dolgozók lefényképezték ezt a falvédőt,
a fénykép alapján megrajzoltatták, kihímeztették, s úgy mutatták be, mint
eredeti tanácsköztársasági emléket, mint a saját történeti értékű tárgyukat.
A jószemű múzeumlátogató azonban különbséget tud tenni az eredeti és a
másolt tárgyak között.
A bemutatott falvédő rajzolatának készítője ismeretlen. M a már azt sem
tudjuk kideríteni, hogy gyári, vagy házi nyomású volt-e. Feltételezhetően
házi előállítású, melyre mindenekelőtt a betűk vonalai utalnak.
A hímzést Domonkos Pálné, Salgótarján újaknai háziasszony készítette
80-55 cm-es méretben. A N ógrádi Sándor Múzeum gyűjteményébe vásár
lás útján került be 1964 elején. Jelenleg megtekinthető a Munkásélet
Nógrádban a X IX .-X X . században című állandó kiállítás tanácsköztársasá
gi egységében, Salgótarjánban.
A szellem- és költőóriások arcképével díszített falvédő forradalomtól for
radalomig állta az idők viharát és a fentieken túli értékét növeli az a tény,
hogy a 25 éves ellenforradalmi korszakban megőrizték, s ma becses emlék
anyagként tárhatjuk a látogatók elé.
45
�ZÓ LYO M I JÓ Z S E F
A Nógrád megyei szlovákok történelmi
hagyományai, sajátosságai a kutatások tükrében
A X V II. század végén, a X V III. század első évtizedeiben a megyénkbe köl
töző szlovákokról a helyben íródott monográfiák, leírások mindig megemlékez
nek. Az eltérő szintű, változó mélységű publikációk híven tükrözik a megfo
galmazás korának igényét, lehetőségét, az író felkészültségét, érdeklődési körét.
A korai leírások, monográfiák (amelyek közül elsőként említhetjük meg Radványi Ferencnek a X V III. század elején íródott latin nyelvű megyei ismertető
jét, majd a néhány évtizeddel később megjelenő Bél Mátyás Nógrád megyei
kötetét, de ide sorolhatjuk Mocsáry Antal 1826-ban kiadott négykötetes me
gyetörténetét) csupán annyit említenek meg a megyénkben élő szlovákokról,
hogy a fa megmunkálásához kitűnően értenek. A munka- és használati eszkö
zeiket maguk készítik el, több szlovák faluban ekék, különböző faedények,
szekrények, ládák, pipák, cserépedények tömeges előállításával foglalkoznak,
amelyeket maguk, vagy kereskedők révén juttatnak el az ország délibb me
gyéibe. Mindhárom szerző kiemeli az itt élő szlovákok szorgalmát és arról is
szólnak, hogy a túlnépesedett, kevés földű falvakból a szlovákok tömegesen
járnak le az Alföldre, hogy ott aratással, egyéb mezőgazdasági munkák vég
zésével keressék meg kenyerüket. Ezek a leírások sajnos, nem szólnak a me
gyénkbe települt szlovákok lakáskultúrájáról, szokásaikról, viseletükről, gaz
dasági rendjükről.
Csupán a XIX. század közepén, pontosabban 1854-ben jelent meg az első
leírás, amely a megye egy szlovák falujának mindennapi életét ismerteti. A
Magyar- és Erdélyország képekben című munkában Ő sagárd lelkésze terjedel
mes cikkben számol be a falu keresztelési, lakodalmi, temetési szokásairól, a
fonó életéről, de részletesen szó] az építkezésről, a bútorokról, a viseletről, a
gazdálkodásról, a falu társadalmi életéről. A női és férfiviseletről készült le
írását egy fiatal házaspárról készült rajz is gazdagítja.
A múlt század második felétől folyóiratok, könyvsorozatok indulnak meg,
hogy hazánk parasztságának történetét, életformáját ismertessék. E gazdag
termésből, a megyénkben élő szlovákok leírására egy oldal sem jutott. Csupán
századunk tízes éveiben jelent meg egy rövid ismertető Farkas Pál tollából a Borovszky Samu által szerkesztett megyemonográfiában - a szlovákok vise
letéről, lakáskultúrájáról, születési és házassági szokásairól. Tanulmányának
anyagát elsősorban az Ipoly vonalától északra eső falvakban gyűjtötte.
Negyedszázaddal később, 1935-ben, látott napvilágot Korpás Em il Adatok
a Nógrád megyei tótság népi építkezéséhez című közlése a Néprajzi Értesítőben. Ebben a szügyi, a falutól elkülönülő pajták építését, a gazdálkodásban
betöltött szerepét ismerteti.
A megyénkben élő szlovákok tudományos igényű, távlatokat is érzékeltető
kutatása 1949-ben indul meg, amikor Manga János kap megbízást a balassa
gyarmati Palóc Múzeum vezetésére. A szlovák nyelvet kitűnően ismerő nép
rajztudós itt-tartózkodásának első éveit a szlovák falvak tárgyi világának öszszegyűjtésére, megmentésére fordította, hiszen az intézmény gyűjteményét tel-
46
�jesen megsemmisítő II. világháború elsősorban ezt a feladatot rótta rá. A ki
állításokat előkészítő tárgygyűjtései alkalmával szorgalmasan
lejegyezte
a
szlovák falvak meséit, népdalait, a történeti mondákat, népszokásokat. A nép
szokásokat ismertető kisebb cikkei sorra jelennek meg a szakfolyóiratokban,
amelyekben sohasem feledkezik meg a magyar-szlovák párhuzamot keresni, tör
ténetiségét gazdag bizonyító adatokkal alátámasztani. 1969-ben már megírhat
ta Egy magyarországi szlovák falu címmel Vanyarcról készült tanulmányát,
amely a N épi kultúra - népi társadalomban jelent meg. Ebben a gondosan
összeállított, kiterjedt gyűjtésen alapuló dolgozatában az 1710-es évektől,
a
szlovák telepesek megérkezésétől kíséri nyomon Vanyarc történetét, a telepü
lés gazdasági életét, a tárgyi és a szellemi kultúra változását. Különösen nagy
gondot fordított a felgyűjthető szokások leírására, elemzésére, történeti múlt
jának rögzítésére. Ebből fogalmazódott meg Vanyarc néprajzi monográfiája,
amely Z. Minulosti Venarcu címmel 1978-ban jelent meg.
Az 1960-as évek elejétől a szlovák falvakban végzett helyi gyűjtőmunka le
lassult. Ebből az időből két nagyobb témagyűjtésről számolhatunk csak be:
Róna Tas András családtörténeti kutatásokat végzett Ipolyszög, Szügy, Patvarc községekben, Flórián Mária a dohányfeldolgozás, a táplálkozás, a viselet
emlékeit gyűjtötte Szügyben, Vanyarcon és Bánkon. A múzeumi tárgygyűjtés
ebben az időben is intenzíven folyt: komplett viseletegyüttesek kerültek be
Vanyarcról, Galgagutáról, Bánkról, de bútorok, lakástextíliák, viseletdarabok,
gazdálkodási eszközök számos példánya is begyűjtésre került.
A megye szlovák falvainak helyi néprajzi, történeti vizsgálata az 1960-as
évek végén indult meg nagyobb lendülettel. Ezt elősegítette az a megbízás,
amelyet a Palóc Múzeum kapott: Bánkon, a megyében élő szlovákok hagyo
mányainak, tárgyi és szellemi kultúrájának megőrzésére és bemutatására létesít
sen falumúzeumot. Az új létesítmény anyagának összeállításánál felmerült az
az igény, hogy a kutatások eddigi eredményeit felhasználva, a feltárások to
vább bővítésével, áttekintést adjon a megyében élő szlovákok anyagi kultúrá
járól, pontosabban fogalmazva a tárlat kísérelje meg annak érzékeltetését, hogy
a magyarokkal 250 év óta együttélő szlovákok tárgyi világuk sajátosságaiból,
egykor eltérő jellegéből mit őriztek meg. Itt nem volt elegendő az eddigi ku
tatások számbavétele, a tárgyi gyűjtemény gyarapításának fokozottabb üteme,
azt is megnyugtatóan kellett tisztázni, milyen volt, milyen lehetett az itt élő
szlovákok anyagi kultúrája, a betelepülést követő években, évtizedekben. Ez
utóbbi kérdés anyagának biztosítását a levéltári kutatás tette lehetővé. Több
ezer hagyatéki leltárat, kárbecslést, a mindennapi élethez kötődő peres iratot
másoltunk le a szlovák családokra vonatkozóan. E kutatások elején már
számot adhattunk a Sámsonházán vizsgált kétbeltelkű település emlékeiről, a
megyében élő szlovákok anyagi kultúrájáról, annak mélyebb időhatárok közöt
ti változásáról.
A megyénkben élő szlovákok múltjának, hagyományainak feltárásában, tár
gyi és szellemi kultúrájuk lejegyzésében, feldolgozásában természetesen nem
csak a megyében élő kutatók vettek és vesznek részt. Számos egyetemi és fő
iskolai szakdolgozat készült egy-egy szlovák település építkezéséről, viseleté
ről, szokásairól, népdalairól stb. A hazai és külföldi kutatók műveiben is ta
lálkozhatunk több-kevesebb adattal, amelyeket helyi megfigyeléssel gyűjtöttek.
Ezek között sajnos, szélesebb kitekintésű, vagy egy-egy résztémát mélyebben
ismerő cikk, dolgozat, tanulmány nem készült, amely a gazdagabb kitekintést,
az összefüggések útvesztőiben a könnyebb eligazodást segítenék. A becses és
47
�értékes adatokat tartalmazó, vagy forrásokat jelölő munkák ismertetésére nem
vállalkozhatunk. A szűkre szabott hely még bibliográfiai felsorolásukat sem
teszi lehetővé.
Talán az elmondottakból is kitűnik, ha ezt nyíltan nem is fogalmaztuk meg
eddig, hogy a megyénkben élő szlovákok kutatása korántsem tekinthető teljes
nek. Sok még a hiányos ismeret, a fehér foltok száma sem kevés. A kutatások
eddigi szerény eredményei is lehetővé teszik azonban, hogy a Nógrád me
gyében élő szlovákok néhány sajátosságára felhívjuk a figyelmet.
Az országos kutatásokat sok megyei adattal kiegészítve tényként rögzíthet
jük, hogy a szlovákok a X V II. század végén és a X V III. század első évtize
deiben települtek megyénkbe, az akkor még sűrűn lakott kedvezőtlen termé
szeti viszonyokkal bíró Árva, Zólyom, Trencsén megyékből, valamint Nógrád
és Hont megye északi falvaiból. Az új telepesek többsége nem szervezett bete
lepítés eredményeként érkezett, hanem spontán, az éj sötétjét kihasználva szök
tek el szülőfalujukból, hogy az ország délibb, gondtalanabb megélhetést bizto
sító vidékein keressenek végleges otthont maguknak. Gyakran nevüket is meg
változtatták, hogy a hatóságok ne tudják visszaküldeni elhagyott falujukba.
A levéltári kutatások alapján ma már választ tudunk adni arra a kérdésre
is, hogy a szlovákok miért abban a faluban telepedtek le, ahol jelenleg is él
nek. A levéltári adatok segítségével feltérképezhettük, hogy a X V III. század
első felében a megye több mint kétszáz földbirtokosának
mely
községben
mennyi telke volt és milyen vallásúak voltak. Az elkészült térképről leolvas
hatjuk, hogy az evangélikus vallású szlovák telepeseket csak a református és
evangélikus vallású földbirtokosok telkein találhatjuk meg. Nógrád megye
már a középkortól az apró birtokok hazája volt, egy falu paraszti telkei rit
kán tartoztak egy földbirtokoshoz. Gyakori volt, hogy egy-egy falu határán
3-5, olykor még ennél is több földbirtokos osztozott. Így a falvak vallási öszszetétele és aránya attól függött, hogy a katolikus vagy az evangélikus vallású
földbirtokosoknak volt-e több a telkek száma. Legyen szabad ezt egy pél
dával illusztrálni. A török háborúk alatt elpusztult Csesztve községben a tel
kek 2/3 része az evangélikus vallású Barátnaki testvérek, 1/3 része pedig a vá
ci püspök tulajdonában volt. A község újratelepítésekor a Barátnakiak evan
gélikus vallású szlovákokat, a váci püspök katolikus magyarokat telepített el
néptelenedett telkeikre.
A néprajzi kutatás, a történeti megismerésen túl, egyik legfontosabb felada
tának tartotta annak megvizsgálását, tényszerű adatainak feltárását, hogy a tö
rök háborúk után betelepült szlovákok, németek, románok, délszlávok tárgyi
és szellemi kultúrája hogyan alakult, változott az elmúlt kétszázötven év alatt.
Különösen annak kutatása ígérkezett izgalmas feladatnak, hogy a hazánkba
települt nemzetiségiek mit őriztek meg napjainkig az otthonról hozott hagyo
mányokból.
Az e témával foglalkozó kutatók - részletes gyűjtéseik és megfigyeléseik
alapján - már régebben megállapították, hogy a régi és a beköltözött új la
kosság együtt- vagy egymás mellett élése során a nagyobb változás mindig
a beköltözött csoportok kultúrájában következik be, mivel többé-kevésbé szük
ségszerűen alkalmazkodnak az őket befogadó vidékek gazdasági-társadalmi
rendjéhez, életmódjához, szokásaihoz.
A Nógrád megyében élő szlovákok szellemi kultúrájában őrzött hagyomá
nyok feltárásában - mint fentebb erre már utaltunk - kitűnő munkát végzett
Manga János. Gyűjtései alapján kimutatta, hogy a balladák, a népdalok kö
zött rendkívül sok azoknak a száma, amelyeket minden kétséget kizáróan az
48
�előbbi lakóhelyükről hoztak magukkal. Erre részint a közép-szlovákiai dallam
stílus élő hagyományaiból következtetett. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az
egyes alkalmakhoz kapcsolódó énekek, versek, köszöntök az 1930-as évekig
megőrizték a régi biblikus nyelvet. Ilyenek a Balázs-napi, a farsangi, a vízke
reszti szövegek, de a lakodalomban a násznagyok és vőfélyek is ilyen bibli
kus nyelvű verseket, köszöntőket mondtak.
Tárgyi anyaguk jelentős része azonosult a körülöttük, vagy együttélő magya
rokéval. Az azonos táji környezet, a fentebb már említet gazdasági-társadalmi
viszonyok, a beszerzési források tették egyezővé a munka- és használati esz
közök jelentős részét. A helyben található építőanyag a magyarságéval egyező
szerkezetű, beosztású lakóházakat hozott létre a szlovákoknál is. A bútorok for
mája, díszítése, funkciója, elhelyezése is egyezőséget mutat a magyarokéval.
A szoba berendezési tárgyai közül csupán a zenélő Luther-kép, a szlovák nyel
vű feliratokkal ellátott szentképek jelzik csupán, hogy evangélikus
vallású
szlovák család házában vagyunk.
A konyha használati tárgyai között mindössze egyet találtunk, amely a ma
gyar háztartásokból hiányzik: ez az
agyagból készült pekárnya (májsütő),
amelyet az 1930-as évekig a disznótoros vacsora készítéséhez használtak. Az
étel elkészítéséhez három májsütőre volt szükség: az egyikbe húst, a másikba
apróra vágott burgonyát, a harmadikba sertésmájat tettek. A kemencében egy
szerre kisütötték, majd egy nagy cseréptálba a külön sült ételeket összeöntötték. A körülállt tálból fakanállal ettek.
Az együttélő magyaroknál és szlovákoknál legszembetűnőbb a viselet, ezen
belül is a női öltözet közötti eltérés. A megyénkben élő szlovákok szinte nap
jainkig megőrizték sajátos népviseletüket. A megye szlovák falvainak viseleté
ben - szabás, viselés, forma és díszítés alapján - három nagy csoportot kü
lönböztetünk meg:
1. Szügyi csoport (Balassagyarmat, Patvarc, Csesztve, Terény). Ehhez a vi
seleti csoporthoz tartozik több Csehszlovákiában levő Ipoly menti falu is. En
nek a csoportnak ismertetőjele a csípőnél széles gallérral megtoldott, a térdet
alig betakaró szoknya. Szűk ujjú ingvállaikon magas nyakú pruszlikot, ezen pe
dig széles rojtozású selyem vállkendőt viselnek. A főkötő, a villuska, a hajat
teljesen befedi, melyet csipkével, szalagokkal, apró fodrokkal, flitterekkel
díszítenek. Az asszonyok hajukat nem kontyban hordják. A két ágba font haj
végét pertlivel összekötözik és a fej körül koszorúba tekerik.
2. Bánki csoport (Alsópetény, Felsőpetény, Nógrád, Nézsa, Ősagárd, Legénd, Nógrádsáp, Erdőkürt, Galgaguta, Vanyarc, Bér, Szirák, Kétbodony). A
női viselet jellemzője az apró ráncokba rakott szoknya, melynek aljára piros
szegőt varrnak. A fehér, testhez simuló ingvállaikon többnyire deréktájon ki
szélesedő vizitkét hordanak. A fehér gyolcs ingvállat, a vizitkét, a kötényt
egyező hímzéssel díszítik. Főkötőjüknek széles konytfésűikkel jellegzetes magas
és szögletes fejformát adnak a fej tetején.
3. Sámsonházai csoport (Lucfalva , Szupatak). Viseletük az első világháború
után egyre jobban elpolgáriasodott. Az alig ráncolt szövetszoknya majdnem a
bokáig ér, a slingelt szélű alsószoknya néhány centivel hosszabb a felsőszoknyá
nál. A keskeny gallérú, széles csipkés aljú kötény a deréknál enyhén ráncolt,
jóval rövidebb a szoknyánál. A buggyos ujjú, testhez simuló ing itt is ismert,
melyre fekete színű pruszlikot vesznek fel. A menyecskék „T ” alakban fésülik
hajukat, majd a két ágba font hajat kétoldalt a fül mellett vezetik hátra. Ken
dőjük a fejtetőn elkeskenyedik.
49
�A három viseletcsoport körül a bánki csoport a legnagyobb, ezen belül még
öt kisebb viseleti csoportot különböztethetünk meg.
Fentebb már szóltunk arról, hogy a megye falvaiban lakó szlovákok aránya
településenként változott. Az arányok változásában öt csoportot különböztet
hetünk meg:
1. magyarok - csekély számú szlovákok (Ludányhalászi, Herencsény, Szente,
Magyarnándor, Nógrádkövesd, Szátok);
2. szlovákok - csekély számú magyarok (Bánk, Bér, Bokor, Felsőfetény,
Galgaguta, Kétbodony, Lucfalva, Ősagárd, Sámsonháza, Szupatak, Vanyarc);
3. többsége magyar - jelentős számú szlovák (Mohora, Cserhátsurány, Nógrád, Balassagyarmat, Egyházasdengeleg, Ipolyvece);
4. többsége szlovák - jelentős számú magyar (Patvarc, Szügy, Csesztve, Ipolyszög, Erdőkürt, Terény, Legénd, Szirák);
5. katolikus vallású szlovákok (Keszeg, Alsópetény, Nézsa, Nőtincs, Nógrádsáp).
Azokban a falvakban, ahol az evangélikus vallású szlovákok száma ala
csony volt, ott a helyi katolikus vallásúakhoz igazították viseletüket (Cserhát
surány, Magyarnándor, Szente, stb.) Ahol viszont egyenlő számban éltek ma
gyarok és szlovákok, ott mindketten megőrizték eltérő viseletüket (Terény).
Számos eltérő jegyet fedezhetünk fel a szlovákok hímzéskultúrájában. En
nek részletes feldolgozását Manga János végezte el a hatvanas években. K u
tatása szerint a szlovák hímzés színösszeállítása abban különbözik a magya
rokéitól, hogy itt a kék és zöld színek nem erőteljesek, a hímzések motívumai
tagoltak, kirajzoltak, a tárgy szerkezetének hangsúlyozására törekszenek.
A kutatások eredményét összefoglalva, arról szólhattam, hogy a megyénk
ben végleg letelepült szlovákok tárgyi kultúrája - a viselet, hímzés, néhány
használati tárgy kivételével - rövid időn belül azonosult az itt élő magyaroké
val. Az azonos földrajzi, történelmi környezet, a helyi lehetőségek - ma már
alig kimutatható kölcsönhatásokkal - egységessé formálták az itt élő magyarok
és szlovákok lakáskultúráját, az állattartás módját, az ételkészítést stb. Az el
különülésre nem adott lehetőséget az sem, hogy a megyénkbe települt szlo
vákok nem azonos faluból és megyéből származtak. A szellemi kultúrájuknál
ezt a gyors alkalmazkodást nem tapasztalhatjuk, mert itt jóval lassabban ér
vényesültek a környezet helyi hagyományai, a gazdasági-társadalmi viszonyok
átalakítást sürgető hatásai. Az otthonról hozott mesék, népdalok, mondák, a
családi és naptári ünnepekhez fűződő szokások nemzedékeken keresztül örök
lődtek. Megőrzését elősegítette a nyelvi elkülönülés, a zártabb életforma.
�CSÁKY KARO LY
Adalékok Györffy István Ipoly menti
kapcsolataihoz
Györffy István etnográfust, a magyar néprajztudomány kiváló egyéniségét
egykor szoros szálak fűzték a mai Szlovákia területéhez is. Kapcsolatát a két
háború közti Sarlós-mozgalommal Balogh Edgár teremtette meg. Erről Turczel
Lajos irodalomtörténész számolt be részletesebben a pozsonyi Hét című kul
turális lap 1984/8-as számában.
Liszka József fiatal szlovákiai magyar néprajzkutató a nagy tudós születé
sének centenáriumára írt cikkében egy korábbi kapcsolatról is említést tett.
Írásából idézzük az alábbiakat: „A kik e sorokat olvassák, azoknak nyilván
nem kell különösebben bizonygatnom, hogy néprajzi kutatótevékenysége során
kapcsolatba került a mai szlovákiai tájakkal is. Ha másból nem, Móra Ferenc
A honti igricek című bájos történetéből ( ill. a témát tudományosan is feldol
gozó Csáky Károly, K ósa László és Zalabai Zsigmond írásaiból) biztosan tud
nak Györffy 19 10-es honti gyűjtéséről, ami nyilván az 1909-ben feladatul ka
pott szűrszabó mesterség tanulmányozásával függött össze.. . ” (A szülőföld
vonzásában. Új Szó 1984/43.)
Hogy mivel függött össze az említett gyűjtés, pontosan nem tudjuk. Az
viszont bizonyítható, hogy kutatónk már 1909-ben járt tájainkon, az Ipoly jobb
partján. Erről egyik írásából értesülünk, amelyhez a későbbiek során még
visszatérünk.
Nem csoda, hogy legtöbben Györffynek a Bartókkal együtt végzett 1910-es
nagy gyűjtőútjáról, a messze földön híres ipolysági kanászhangversenyről tud
nak. A szélesebb olvasóközönség ugyanis az egyik Móra-novellából értesülhet
Györffyék itteni sikereiről. Bevezetőként talán érdemes idéznünk A honti ig
ricek néhány sorát: „ 19 10-ben az ipolysági vármegyeházán egy pesti úr állított
be az alispánhoz, Marek Károlyhoz. Szép pirospozsgás képe volt az úri em
bernek, s termete is tagbaszakadt, valóságos vidéki földesurat mutatott, azért
is igen meglepődött az alispán, mikor a nevét és a mesterségét meghallotta.
- Györffy István vagyok, a Néprajzi Múzeum őre, gyűjtőúton járok H ont
ban.
- Úgy? - mosolyodott el az alispán. — No, igen örülök. Talált-e már sok
kanásztülköt doktor uram? Mert azokat nem ártana, ha mind összeszedné és
elvinné Pestre. Vagy legalább azt az egyet, amelyikkel engem felkurjongatnak
minden hajnalban, mikor legjobb ízűt alszom.”
Az elbeszélésből továbbá megtudhatjuk, hogy Györffynek szerencséje volt,
mert „a honti alispánban olyan emberre talált, aki mindjárt elértette, miről
van szó.” Készségesen segített hát a tudósnak: „Kiadta az ordrét a lovas haj
dúknak, hogy szaladják be tüstént a szobi meg a báti járást s aki kanászt ta
lálnak, azt erre meg erre a napra állítsák elő. D e mind hozza magával a muzsi
kát is, kürtöt, dudát, furulyát, ki minek mestere.” Így sereglett volna össze
a megyeház udvarán vagy ötven kanász, hogy az alispán aztán furfangos mó
�don megszólaltassa őket. S amint Györffy látta, hogy „itt nagy dolog van
készülőben, ő is segítségért szalajtott haza egy sürgönyt” . Hívására jött is a
másik „garabonciás” , azaz Bartók Béla.
Móra novellájának sztorija természetesen nem egészen fedi a valóságot. A
mű értékén persze ez mit sem változtat. Az ipolysági kanászhangverseny kö
rülményeinek és lefolyásának részleteit Bartók Béla és A honti igricek című
munkámban (Honismeret 1981/3.) már aprólékosan feldolgoztam, ezért ennek
ismertetésétől itt eltekintek. Ezzel kapcsolatban talán még csak annyit, hogy az
1910. november 13-i ipolysági „kanász- és juhászhangversenyt” nem Marek
Károly alispán, hanek Szokolyi Alajos megyei levéltáros, a kultúra nagy hon
ti mecénása szervezte. Ő fedezte a látványos verseny költségeit, s ő tűzte ki
a díjakat is.
De hogyan és mikor került valójában a fenti
eseményeket
megelőzően
Györffy István Hont megyébe? A korabeli vidéki sajtóból értesülhetünk arról,
hogy etnográfusunk közvetlenül a novemberi gyűjtőút előtt is járt az Ipoly
mentén. Egészen pontosan 1910 augusztus végétől szeptember 1 8-ig kutatott a
vidék falvaiban. Az volt a feladata, hogy összegyűjtse és elrendezze annak a
nagyszabású megyei kiállításnak a néprajzi anyagát, melyre 1910. szeptember
24-e és október 2-a között került sor Ipolyságon. A rangos rendezvényt és ki
állítást, amelynek a néprajzon kívül még tíz részlege volt, maga Györffy is
nagyra értékelte. A Honti Lapok 1910/40-es számában maga írta az alábbia
kat: „Mindazonáltal a kiállított anyagból szakember mindjárt megállapíthatja,
hogy Hont megyében kitűnő néprajzi területen jár, és túlzás nélkül azt mond
hatom, hogy ilyen néprajzi kiállítása kevés megyének volt.”
Az összegyűjtött néprajzi anyagot a megyeháza három termében állították
ki. Ugyancsak a helyi újságokból értesülünk arról, hogy a kiállított tárgyak
közt a bakabányai fazekasók, a kálnai kőfaragók, a báti és a marón kályhaké
szítők termékei mellett az érdeklődők megcsodálhatták még a pásztorélet
anyagát, az ipolykeszi kanász teljes öltözetét, az egyházmaróti szőtteseket, a
palásti viseletet, a dacsólomi régi hímzéseket, valamint a nagycsalomijai ősi
faekét. A gyűjtés során a Néprajzi Múzeum szakemberei hatvan eredeti fel
vételt készítettek, s a kiállítási anyag nagy részét beszerzési áron megvásá
rolták.
Az egykori megyei újságok lapozgatása közben akadtam egy olyan tudó
sításra, amely a már említett kanászhangverseny előzményeiről tájékoztat, s
egyben arra is magyarázatot ad, miképpen szerveződött az ipolysági pásztortalálkozó. A Honti Lapok 1910. november 12-i számában például ezt olvas
hatjuk: „Györffy István dr. tanár a néprajzi múzeum kiváló tisztviselője volt
tudvalevőleg megbízva azzal, hogy a már lezárult kiállításunk néprajzi anya
gát gyűjtse és rendezze.
Anyaggyűjtő vándorútján feltűnt neki a honti kanászok tülkölése - de kü
lönösen az ipolykeszi kanászé - , aki amellett a dudát is kezeli. Mellesleg
megjegyezzük, hogy ez a gyermek kívül-belül annyira eredeti kanász, hogy
Györffy 10 1 korona árán teljesen levetkőztette őtet. Az ő kosztümjét láthat
tuk a kiállításon tülköstül, dudástul.” Mindezt egyébként a kiállításon készült
egyik felvétel is megörökítette. Előtérben a kanászt látjuk „teljes díszben” ,
háttérben pedig a pásztorélet kellékeit szép elrendezésben.
Györffy azonban nem elégedett meg a kanász „kosztümjével” . A gyűjtése
során hallott kiváló zenei anyagra felhívta barátja, Bartók Béla figyelmét is.
Értesítette őt, hogy „Ipolykeszin van egy jó tülkös kanász” . Sőt Györffy sze-
52
�rette volna a többi honti „zenészt” is Bartók elé állítani, hogy népzenekuta
tónk „lefonografálja” a „honti igricek” produkcióját. Ám nem tudta annak
módját, miképp lehet összehozni a távoli pásztorembereket. Mert, amint a
H o n ti Lapokban később maga is megírta: „a pásztor ilyesmire nem egyköny
nyen kapható, sőt még az egybegyűjtésük sem könnyű dolog” . Ekkor fordult
segítségért Szokolyi Alajoshoz. Nem is titkolta, hogy „egy minden szépért,
jóért lelkesedő műpártolóé az érdem, hogy összegyűjtötte a pásztorokat, ver
senydíjat tűzvén ki a legjobbaknak, számítva
igen helyesen - a magyar
ember dicsvágyára, mert bizony nem kis dolog ám pásztorok között, ha őket
a vármegye legjobb tülkösének vagy dudásának minősítik’’. Nos - s ezt is
Györffy Kanász hangverseny című írásából tudjuk (Honti Lapok, 1910/47) - ,
Semetke Mihály honti kanász lett a legjobb tülkös, de díjat nyert az ipolypásztói meg a baráti kanász s a palásti kondásbojtár is. A dudások közül
pedig az Ipolypásztóról érkezett Csuvara Mihályé lett a fődíj. Rajta kívül
jutalmat kaptak a kemencei, a bernecei, a merei, meg az egei kanászok is.
Úgy látszik tehát, hogy a mindmáig névtelenség homályában rejtekező ipolykeszi kanászgyerektől jobb tülkösök, dudások is voltak a megyében. Minden
esetre azonban neki sem kellett szégyenkeznie, hisz’ az ő játéka keltette fel
először Györffy figyelmét, öltözete pedig végül is méltó helyre került.
Az 1910-es gyűjtőút kapcsán Györffy örömmel állapította meg, hogy: „B ár
a hontmegyei magyar pásztorság is feltartóztathatatlanul halad a hanyatlás út
ján, de az ország többi részéhez viszonyítva sok ősi sajátosságot megőrzött, kü
lönösen a kanászság. Itt még a pásztor faragóművészet most is él, s az ősi
pásztor hangszerek a tülök, furulya és duda még forgalomban
vannak”.
Ez a megállapítás még hosszú időn át aktuális maradt. Hisz’ Manga János
néprajzkutató, a vidék szülötte, még a harmincas évek végén is több „zenészutódot” talált az Ipoly mentén. Ő említette egyik tanulmányában (A visszatért Felvidék néprajza, 1939), hogy Tőzsér Ferenc lukanényei kanász még
1933-ban is készített furulyát és dudát. Lőrincz Vince ipolyhídvégi dudásról
pedig azt írta, hogy összesen húsz dudát készített. 1933-ban Ipolyfödémesen
hallotta őt játszani. Három farsangi napra 50 csehszlovák koronát, valamint
ételt és italt kapott dudálásáért. Tőle tanulta a dudakészítést Seres Vince, aki
1939-ben 41 éves volt, és Tompán kanászkodott. Sajnos, a híres honti dudák
napjainkra már eltűntek a környékről. Ám a pásztoremberek kellékei közül a
palásti falumúzeumban még ma is őriznek néhányat.
Visszatérve Györffy Ipoly menti kutatásaihoz, megállapíthatjuk, hogy azok
az egyetemes magyar néprajzkutatás számára is jelentősek. S ha már az Ipoly
menti gyűjtéseiről beszélünk, feltétlen szólnunk kell azokról az írásokról is,
melyek később jelentek meg az Ethnográfia Néprajzi Értesítőjében. Az 1933as számokban például két idevonatkozó írásra bukkantam.
Az Adatok egy régi palóc építkezéshez című dolgozatában (Néprajzi Értesí
tő, 154-155. oldal) egy régi ipolysági parasztportát mutat be. Bár a cikk
1933-ban jelent meg, az adatokat a szerző 1909-ben jegyezte le Baráti János
80 éves ipolysági lakos közlése alapján. Bizonyára ebben az évben kerülhetett
sor Györffy első honti gyűjtőútjára is.
Munkájából megtudhatjuk, hogy a sági Baráti nemzetség a múlt század kö
zepén kilenc férfiból és kilenc asszonyból állt. A közös házat két szoba, egy
konyha s a melléképületek alkották. Márton, a legidősebb gazda a többi fér
fival az első szobában lakott. A másik szobában az öreg gazdasszony rendel
kezett, ő vezette a háztartást is. Étkezéskor az asszonyok nem ülhettek le, kö
rülállták az asztalt, s fakanállal ettek.
53
�A második szobából nyílt a belső kamra, ahol a nők háltak. Aki nem akart
itt aludni, az az istállóban hált. A belső kamrán túl még egy kamra volt, ahol
a gabonát és a faragószerszámokat tárolták. A portához ezenkívül tehén-, lóés tinóistálló tartozott.
A másfél méteres házfal földből volt verve. A szoba és a konyha
falát
leásták. A „kürtő” meg a kemence fövenyből volt, az utóbbit „siskának” hív
ták. A padlások szobában a tölgyfapadokat sárláb tartotta. A lakásban mécs
csel világítottak. A kerítés nélküli portán még szérű, pajta, polyvalyuk
és
disznóól volt.
A másik Györffy-írás Az ipolymenti halászat címmel jelent meg a Néprajzi
Értesítő 24-28. oldalán. A dolgozatból megtudjuk, hogy századunk elején
Nagycsalomiján, Ipolyhídvégen, Pereszlényben, Ipolyságon, Gyerken, Ipolyvisken, Szakállason és Sza lkán volt legjelentősebb a halászat. Ipolyság halászta
nyái közül Györffy a következőket sorolja fel: Asztalosgödre, Kondégödre,
Korponaszakadás, Parasai rétek, Korponai vashíd, Kertekalja, Tövises szög
és a Szurdok. A legelterjedtebb halfajták közül a szerző a pontyot, a harcsát,
a márnát, a csukát, a keszeget, a méhalat, a fehérhalat és a paducot említi.
Részletesen foglalkozik cikkében Györffy a halászás módjaival is. Leírja a
rekesztő- és emelőhalászást, a bukrozást, de olvashatunk munkájában a szi
gonyozásról is. Rekesztőhalászáskor a rekesz csúcsába vesszővarsát tettek. Me
rítéskor az Ipolyba cölöpöket (cövekeket) vertek. Ezek öblöt képeztek, s ab
ba tették a merítőhálót. A pentölháló a vetőhalászat eszköze volt. Tesmagon
tiszta vízben ladikból halásztak vele.
Az imént említett területek újabb feldolgozását az idő egyre inkább sürgeti.
A teljes adatgyűjtés mai eredményeit mindenképp érdemes lenne összevetni
Györffy dolgozataival. Ezáltal nemcsak Györffy előtt tiszteleghetnénk, de ön
ismeretünket is teljesebbé tehetnénk!
Három könyv — ugyanarról
Ez az ugyanaz nem más mint a
szülőföld. Nem is kimondottan Nógrád, s főleg nem a mai
megye, de
mindegyik érinti valamilyen módon a
Palócföldet. Tágabb fogalom itt a szü
lőföld, tehát nem egyszerűen a szüle
tési hely monográfiáját, tanulmányokat
vehet kézbe az olvasó, hanem a klaszszikus értelemben vett
honismeret
egyik témájának magas színvonalú tu
dományos-szépirodalmi
megfogalma
zását. Kicsit bonyolultnak tűnik a
helyzet, úgy látszik, e sorok írója ke
rülgeti a kérdést, minden bizonnyal
nincs tisztában a műfaji fogalmakkal.
Lehet, hogy így is van.
Ugyanakkor az is növeli a bíráló
gondjait, hogy olyan művekről van
54
szó, amelyek az egykori, a történeti
Magyarországhoz tartozott
részekről
íródtak, ám íróik, szerzőik már egy
új állam, a szocialista Szlovákia pol
gárai.
Nem hétköznapi könyvek ezek te
hát. A sokat emlegetett, ám itt a
valóságos hídszerepet betöltő művek.
A közös múlt felidézése, a nemzeti
érzelmet erősítő históriák rögzítése, a
jelenkori táj és környezet tudomá
nyos leírása, s még
megannyi más
eleme a szülőföldnek, mind-mind se
gít abban, hogy tisztán lássuk: Közép-Európa ezen szegletében egymás
nélkül ma már aligha lehet létezni.
Fogalmazzunk így: egymás múltjá
nak és jelenének ismerete és tisztelete
�nélkül! Minden bizonnyal ez a szán
dék vezette a könyvek alkotóit is.
Zalabai Zsigmond könyve élénk ma
gyarországi visszhangot váltott ki. A
Madách Kiadó gondozásában megje
lent Mindenekről számot adok című
kötet az író hűségesküje. Elkötelezett
ségének, eredendő kötődésének nem
hétköznapi krónikája. Rendkívüliségét
megközelítési módja adja.
Eltér a
hagyományos szépírói visszaemléke
zésektől, a meditáló moralizálástól.
Konkrét történeti dokumentumokat
sorakoztat fel s a históriai hitelességet
igazolandó, írói hagja is tárgyilagos.
Nagyon jól tudja: ebben a megköze
lítésben a dokumentumoknak
kell
árasztania azt a bizonyosságot: ez a
táj el nem ereszt, őseink élete, mun
kája, sorsa, szenvedése eltéphetetlen
kapocs minden generáció
számára.
(Ipolypásztóról van szó a könyvben.
Hont megyében van ez a kis falucs
ka.)
Ezért is fontos Zalabai Zsigmond
könyve. Példamutató a dokumentu
mok sokfélesége, ahogyan rendkívül
széles körből kiindulva minden le
hetséges
dokumentumot felhasznál.
Ebben vannak régészeti leletek, föld
rajzi nevek, a népköltészet alkotá
sai, középkori oklevelek, egyházi öszszeírások, török kori adójegyzékek,
jobbágylevelek, iskolamesteri szerző
dés, bírói eskü szövege, statisztikai
felmérés adatai stb., stb. Mindezek
ből próbálja Zalabai Zsigmond öszszerakni Ipolypásztó
mozaikképét.
Nem kíván élni a történettudomány
szakmai fogásaival, szépíró módjára
alkalmazza a forrásokat, belőlük a
táj, a nép, vagyis szülőföldje, népei
nek sorsa érdekli.
Természetesen a könyv
olvasója
tudja, hogy ez a falu- és közösséghis
tória nem átlagos történet. Egyedivé
teszi az, hogy egy kisebbségi lét su
gallja a feladatot; hazát keresni a
honban, kötődést a jelenhez s vállal
ni a jövőt. Itt Magyarországon tán
könnyebb lehet ez, de egy új hazá
ban a múltidéző feladat felerősödik,
az önmegtartás eszközévé lesz. A kö
zösség megtalált, felidézett múltja
egyúttal biztosítéka a megmaradás
nak is. Zalabai Zsigmond könyve
ékesszép példája ennek a szándék
nak, s reméljük, siker kíséri vállalását-vállalkozását a továbbiakban is,
hiszen faluja históriáját 1918-cal be
záróan fejezi be, de érezteti, meg
írja a folytatást is. Azoknak az évek
nek a számadását, amikor sorsfordu
ló vár eztán a falu népére: a kisebb
ségi lét.
A másik könyv szerzőjét elvben és
gyakorlatban is szinte semmi sem vá
lasztja el Zalabai Zsigmondtól. Csáky Károly barátja is, szülőföldben
társa is, elhivatottságban testvére is
Zalabainak. Ha még hiszünk a nagy,
ám igaz szavakban, róla bízvást el
mondhatjuk, fáklya ő. Ipolyságon la
kik s egy közeli kis faluban tanít.
Olyan sorsvállalás ez, amely számá
ra a teljes emberi létet jelenti. Ott
van minden jelentős helyi Csemadokrendezvényen, amelyeket általában ő
szervez, készít elő, irányít. Ipolyság
magyarsága szellemi életének irányí
tásában meghatározó ereje van, ön
kéntes művelődési csoportokat vezet,
népművészeti seregszemléket szervez
s amellett ír is. Ír rendületlenül, lett
légyen az kishír egy magyar rendez
vényről, recenzió egy honismereti
műről, vagy tanulmány szülőföldjé
ről. Ezeket az utóbbiakat jelentette
meg most a Madách Kiadó Hanti
barangolások címmel.
Tizenkét tanulmányt tartalmaz a
kötet s bizonyára megbocsátja Csáky
Károly, de írásaiban mindig és első
sorban azt kerestem, hol és mit írt
Nógrádról. A két szomszédos megye
történetében számos közös emléket
őriz. Hogy csak egyet idézzünk fel:
a dualizmus kora legjelentősebb me
gyei lapjának ez volt a címe három
évtizeden át: Nógrádi Lapok és Hon
fi Híradó.
Csáky Károly könyvében kimon
55
�datlanul is vállalja ezt a kapcsoló
dást. Nem hirdeti, de érezteti: az
Ipoly nem szétválaszt, de összeköt
bennünket, történelmünket és jele
nünket egyaránt. Gondoljunk csak
első tanulmányára, amelyben sétaszerűen bemutatja Hont településeit.
Ipolyfödémesnél említi Manga János
kutatásait, azét a néprajztudósét, aki
később a Palóc Múzeum igazgatója
lett. Ipolynyéken Pajor Istvánról ír,
aki aztán Csalomjai néven Nógrád
megye ünnepelt „dalnoka” volt. De
itt született Bojtos Sándor is, aki a
nógrádi munkásmozgalomnak is ki
emelkedő jelentőségű alakja. Csábon
Szeder Fábián született, a palóc kér
dés első felidézője a múlt században.
Nagycsalomján Gáspár Imre látta
meg a napvilágot. Az 1870-es évek
ben irodalmi afférja volt Mikszáth
Kálmánnal Balassagyarmaton. S így
sorolhatnánk a nógrádiak számára is
kedves neveket: Szondy György, Pe
tőfi Sándor, Kubinyi Ferenc, Kubányi Lajos, Mikszáth Kálmán.
Igaztalanok lennénk a szerzővel
szemben, ha csak ezt látnánk tanul
mányaiban.
Irodalomtörténeti, tör
téneti, művelődéstörténeti írásaiban
nem egyszerűen a múltat kutatja: pél
dát
keres.
Nem
a
bédekke
rek minden eldugott helyen vi
lágszenzációt kereső szándéka vezeti
Csáky Károlyt. Az igazi pedagógus
vállalt kötelezettsége kényszeríti ar
ra, hogy tanítson a szó nemes értel
mében is. Az ő helyzetében a tan
anyag nemcsak a kinyomtatott tan
könyv, hanem a történelmi múlt, s
annak tanítható megannyi tapasztala
ta.
A harmadik könyv némileg eltér
az előzőktől. Besztercebányán jutot
tam hozzá, magyar könyvesboltokban
még nem láttam. Lehet, hogy nem is
fogom, lévén a könyv szlovák nyel
vű. S bármennyire is testvérmegyék
vagyunk, határ menti megye va
gyunk, félő, hogy igen kevesen fog
ják olvasni nyelvtudás híján. A cí
56
me egyetlen szó: Novohrad. Ezt a
szót könnyű magyarra fordítani:
Nógrád. Az Osveta Kiadó gondozá
sában jelent meg 1985-ben.
Egy majdani ötkötetes honismere
ti monográfia első kötetét lapozgat
hatjuk. (De jó lenne azt vélni, hogy a
mi négykötetesünk is ott állt az ihle
tő művek sorában! ) A kötet többszö
rös bevezetőjéből kiviláglik, hogy a
monográfiasorozat a mai szlovákiai
Nógrád sokoldalú bemutatását tűzte
ki célul. Az első kötet a természetföldrajzzal foglalkozik, majd a kö
vetkezők a gazdaság, a társadalom, a
történelem, és a művelődés históriá
ját fogják feldolgozni.
A monográfia kiadói szándéka
egyértelmű. Ahogyan Jan Sloboda fo
galmaz az előszóban: a kötet révén
még mélyebben ismerjék meg az itt
lakók szülőföldjüket, „még szorosabb
kapcsolatban nőjön fel a jövő gene
rációja, szocialista hazánk minél tu
datosabban és gyorsabban történő
felvirágoztatása érdekében” .
Nem kétséges, az 1978-ban meg
kezdődött munka jelentős eredmény
nyel zárul. Széles kutatói, intézményi
bázissal dolgoznak, s az első kötet
tanúsága szerint a vizsgálódás is szé
les és mély. (Maga a kötet gazdagon
illusztrált, szép kiállítású és szívfájdítóan olcsó.)
A kötet, illetve a monográfia útravalóját Julius Hanus, a Szlovák Szo
cialista Köztársaság miniszterelnökhelyettese írta. Szép szavaiból nem
csak az derül ki, hogy a szlovákiai
Nógrád szülötte ő is, hanem azt is
látjuk, milyen őszintén és hitelesen
fogalmazta meg a magyar és a szlo
vák nép e táji együttélésének törté
nelmi tanulságait. Reméljük, szavai
valóban útravalók lesznek ahhoz,
hogy a monográfia további kötetei is
hasonló objektivitással, tárgyszerűen
szóljanak majd Nógrád megye haj
danvolt közös históriájáról, s a két
nép jelent építő mai barátságáról.
P. M.
�57
�________ V I T A Z Á R Ó
A L F Ö L D Y JE N Ő
Még egyszer: költészet és politika
Tanulságok egy vitához
A Palócföld szerkesztőinek megtisztelő fölkérésére írtam a folyóirat
1984/5. számában megjelent, K ísérlet alcímű vitaindító cikkemet a költé
szet és a politika kölcsönösségeinek mai helyzetéről, vázlatos történeti és
elvi összefüggéseiről, arról, ami közös és arról, ami nem szükségképpen kö
zös bennük. Számos hasznos tanulsággal (is) szolgált ez a polémia, mely
több mint egy esztendeig tartott, s a kéthavonként megjelenő periodika hét
számában, összesen tizennyolc közleményre rúgott e sorok írásáig.
Hagyomány, hogy a vitaindító szerzője utólag igyekszik összegezni a ta
nulságokat, kiszűri a pozitívumokat, egyezteti az ellentétes véleményeket,
egyetért és nem ért egyet, a többiek felszólamlása nyomán fölülbírálja saját
tévedéseit, s helyreigazítja a vitapartnerei nyilvánvaló félreértéseiből szár
mazó, mellékutakra terelő gondolkodói mozdulatait.
Kezdem az utóbbival.
A z első hozzászóló, Gyertyán E rvin , fejlett politikai és esztétikai kultú
rára valló cikkében, alaposan félreértette vitaindító eszmefuttatásom expo
zícióját, s így, ha csak részben is, rossz irányba vitte a közös gondolko
dást.
Fölidézem a Kísérlet első részében felvázoltakat - most már újabb erő
feszítéseket téve arra, hogy félreérthetetlen legyek.
K öltészet és politika összetartozása n yilván való, a m agyar és világiro d a
lom számos és számtalan m űvének tanúsága szerint. M égis beszélni kell
róla, elvi m egalapozást kell adnunk hozzá, mert m anapság egyre többen bi
zonygatják, hogy költészet és politika többé nem tartozik össze, kapcsola
tuk egyszer és m indenkorra felbom lott, sőt, mi több, fölöslegessé vált. E g y
re többet hallok arról, tudós férfiaktól, hogy a politika véglegesen áttevő
dött más területekre, más m űfajokba - epikába, film be, társadalom tudo
m ányba, publicisztikába, hivatásos politikusok és népképviseletek napi te
vékenységébe.
Ezután következett cikkemben egy udvariasn ak szánt fordulat - ezt szó
szerint idézem : „ E l ismerem, van ennek a gondolkodásnak realitása és el
méleti megalapozottsága” . M ondhattam voln a így is, ha kedvelem a nagy
képű fordu latokat: „ M e g e n g e d e m ...” és így tovább. E k k o r talán nincs
félreértés. É s azt sem értik félre, hogy mit „ism erek el” , vagy „en ged ek ”
meg. M ert utána idézet következik a filozófiai lexikonból, mely a kommu
nizmus m egfelelő fejlettségi fokán - , melytől persze, igen messzire vagyunk
- lehetségesnek tartja a p olitika eltűnését életünkből.
58
�Micsoda indulatokat hívtam ki ezzel magam ellen! A t e leo
l gikus gon
dolkodásmódot a tisztelt vitapartnerek egy része akkora istenkáromlásnak
tartja a defenzíva, a katasztrofizmus, a kautskyánus célvesztés kötelezőnek
vélt divatja idején, hogy indulatukban már nem olvassák tovább az ember
sorait korunk eretnekének - ez én volnék - , aki gyerekkora óta gondolko
dása legközepében tudja a kommunista kiáltványt, s ezt semmi nem kezd
hette ki azóta tudatában, jóllehet, sok mindenben megtanult kételkedni.
Mert, hogy is folytatódott az a cikk? Úgy, hogy lám, a lexikonban a
köztudott szintjén is megfogalmazódik az, amit mint majdani lehetőséget,
mint teleologikusan tételezettet, magam is elfogadok ugyan, de csak „plátói
messzeségbe” helyezve, de nem ránk, mai emberekre, de nem, de legkevés
bé sem a mai és holnapi költőkre nézve! É s most ismét szó szerint idézem
soraimat: „Sem m iképpen se szeretném - szándékomat, illetékességi körö
met meghaladóan - kisebbíteni azokat az eredményeket, amelyeket a szoci
alizmus céljait követő Magyarország ezen a téren - a demokratikus fóru
mok megteremtésének terén máig elért. Mégis, a közéleti demokráciának, a
hazai hírközlésnek, vagy akár csak az emberi mindennapos érintkezés szociabilitásának és demokratizmusának túlbecsülését érzem k i ezekből az ér
vekbő l” - , mármint azokéból, akik szerint a költészet politikai töltése fö
löslegessé vált. Más szavakkal: az eredményeket elismerve sem vagyok haj
landó apologetikusan beszélni a napjainkig elért szocialista demokráciáról,
mely olyan tökéletes, hogy immár nyugodtan rábízhatom magam a politi
kusok döntéseire, a tévé s az újságok minden szavát, minden kommentárát
vakon elhihetem, egyenjogúnak tarthatom magam a packázó hivatalnokkal,
a hatalmaskodó fölöttessel, a nálam agresszívabb és a „finom an” manipu
láló emberekkel. Nem ! Ebben a kaotikus, értékvesztéssel fenyegetett világ
ban is szeretném a kezemben tartani sorsom fonalát, ha máshogy nem le
hetséges, akkor a papíron, és ha úgy sem lehetséges, akkor a tudatom leg
mélyén, ami már csak egyetlen ember szabadsága, de még mindig szabad
ság; ezt tanultam legnagyobb citoyen-kortársaimtól, Jorge Sempruntól és
Lengyel Józseftől, a háborúban bujkáló Vas István verseiből, Benjámin
László, Tamási Lajos csakazértis-szocialista költészetéből - és így tovább.
Nagyon nehéz egyetértve vitatkozni valakivel. A lényegben, a tárgyhoz
tartozó lényegben ugyanis egyetértünk Gyertyánnal. Mégis vitatkoznom kell
vele - , mert úgy tesz, mintha nem értenénk egyet. Ú gy tesz, mintha én ki
felé csupán az állampolgári lojalitás nevében gyakorolt politikai megnyilat
kozásokat tartanám kívánatosnak, befelé megelégednék valamilyen szubjek
tív tisztességgel, amit olyannyira elismer - és ezért fogadja külön köszönetemet - , hogy egyenesen közös tanítómesterünk, Kom lós A ladár er
kölcsi minőségével ajándékoz meg. Ú gy tesz, mintha szavaimból nem lett
volna nyilvánvaló: azt szeretném, ha a magyar költők szabadságélménye,
szabadságakarata nem csupán a belső, „le lk i” integritás dolga lenne a jövő
ben, hanem továbbra is megosztanák azt embertársaikkal, ha nem a verse
ikben, mert ebben valami megakadályozza őket, (erről jócskán lehetne töp
rengeni, miért is van így!), akkor legalább a publicisztikájukban. A sza
badság ugyanis nem csak az ember saját szabadságának szükséglete; szük
ségletem a többi ember szabadsága is!
Talán hangvételem radikalizmusát kevesellte Gyertyán Ervin? Talán egy
vitaindító cikknek az a feladata, hogy problémák exponálása helyett, „lírai
igénnyel és hevülettel” pótoljon radikálisan politizáló költői műveket? Nos,
59
�készséggel vállalom a legnagyobb fokú radikalizmust, amit az elmúlt évben
nyilvános hazai fórumon hallottam. A Magyar Televízió műsorában mondta a
kilencvenéves Szent-Györgyi A lb ert: „A z t mondják, a tudós ne politizáljon.
Hát, ki politizáljon? A zok a barom politikusok? Elpusztítanák a világ o t!”
Szerénységre kötelez, hogy én nyilván nem használhatok olyan szavakat,
mint a tudós, akinek világraszóló tettei voltak a Hitler-ellenes politikai
harcokban is, a tudományos életben is. D e annyit mondhatok: „ Azt mond
ják, a költő ne politizáljon. Hát ki politizáljon? Azok a politikusok? E l
pusztítanák a világot!” Szent-Györgyi Albert személye minden mai politi
kust önkéntelen főhajtásra kell, hogy késztessen, még a saját lakóhelyén is,
ezért hangozhatott el a televízió nyilvánossága előtt ez a kemény mondat.
Nem is tiltakozott semmiféle Edw ard király, mondván: „M áglyára! el!
igen kemény —” , mert önlejáratás nélkül nem tiltakozhatott volna. SzentGyörgyi szavait nemcsak tekintélye okán kell tisztelnünk. Hanem azért,
mert minden gondolkodó, minden művész, minden értelmiségi és minden
közösségi ember illetékességét, jogát, ha ugyan nem kötelességét kiáltotta
világgá. Nem tudom, akad-e valaki, közíró kollégáim között, aki majd „váteszi” , „tizenkilencedik századi” és így „korszerűtlen” magatartásformának
nyilvánítja a tudós szavait.
Szívesen vállalom a radikálisabb magatartásformát, ha Gyertyán úgy
kívánja. Ám a realitásokat, az adott körülményeket is tiszteletben kell tar
tanom, nemcsak a radikalitás elvét. A mai, reformokért kiáltó korban erre
van szükség; a mai helyzet úgy kívánja, hogy ne kockáztassuk, hanem szí
vósan tágítsuk a demokratikus jogok körét. A költők politikai bátorságát
mindig tiszteltem, nem kívánnám mesterségesen szítani, mint valami szur
koló a gladiátorokét az arénában. Én pusztán féltem a jogaikat a politizá
lásra, s tőlem telhetően védem és megbecsülöm, amit eddig elértek, meg
amit ezután elérnek. A reformok embere - mint azt egyik vitatársam böl
csen megjegyezte - mindig egyszerre törekszik a már elért eredmények
megtartására és az újak kivívására. M a senki nem foglalkozik azzal a kér
déssel, hogy miért, mely pillanatban, minek a hatására alakult úgy, hogy
irodalmi „ellenzékről” beszélhetünk. D e miközben ezt az áldatlan helyzetet
egyre éleződni látom, akárkinek legyen igaza, azt az aggodalmamat sehogy
sem hallgathatom el, hogy a feszültség növekedésével egyre inkább veszélyb e kerülnek azok a korábbi vívmányok az irodalmi, szellemi közéletben,
amelyekért néhány - manapság „ellenzékiként” elkönyvelt - író is fárado
zott.
Aggaszt az irodalom
különösen a költészet - társadalmi „aláminősítése” is. Lehet, hogy igaza van Szerdahelyi Istvánn ak: „M i van, ha - nem
napjainkban, hanem irodalomtörténeti léptékben is érzékelhető id ő óta - a
költészet egésze került hullám völgybe? Ha a politikai költészet apálya csak
e nagyobb mozgás része? . . . mert egy m űfajváltás időszakát éljük? H a a
kor, amelyben élünk, immáron más m űformákban kínál kedvezőbb lehetősé
get, nem a lírának?” Igaza lehet, csak annak az ügynek szeretném meg
nyerni vitatársam at: ne akarja sürgetni a líra halálát, amíg a líra él, ha
nem inkább segítse életben maradni. Óriási energialehetőségek rejlenek
benne továbbra is. Ha velem együtt elismeri - ahogy más alkalommal meg
tette - , hogy például Ladányi M ihály költészete meg tudta őrizni a magyar
politikai líra hagyományos tekintélyét s erejét, akkor talán ő sem mondja,
60
�hogy egy fecske nem csinál nyarat, hanem inkább velem együtt örül, mert
íme, van egy igaz Sodomában. N o, de nemcsak egy „igaz”
van, hanem
gyönyörű listát írhatnék ide, a most már szeniornak számító Vas Istvántól,
az ifjú Szőcs G ézáig, hanem tartanék attól, hogy valaki mindig óhatatlanul
kimarad az ilyen rögtönzött névsorolvasásokból. M iért is ne örülhetne ve
lem együtt Szerdahelyi István, ha majdan látná politikában is kiemelkedő
lírikusaink utánpótlását, (melyben ma kétségtelenül elvi zavarodottság ta
pasztalható, ahogy ezt a vita egyik - ifjú évjárathoz tartozó - költő részt
vevője, Petőcz András szavai tükrözik)? M iért is ne örülhetne a szegénység
ellen tiltakozó, békét követelő, a szocializmus eredeti értékfogalmaihoz
szenvedélyesen ragaszkodó, korszerű hazafiságra és internacionalizmusra
törekvő, a közösségi tulajdon sérelmei ellen tiltakozó költők új kirajzásá
nak? Talán az érzelmeket sokallja, melyek a lírában mindezeket az elve
ket, meggyőződéseket hordozzák, kísérik és kifejezésre juttatják? A z érzel
meknek mindig jelentőségük lesz az emberi megnyilatkozásokban, a ráció
sosem fogja mindenestül pótolni őket.
Igaz, Gyertyán Ervin is érinti ezt az észcentrikus gondolkodásmódot,
de más összefüggésben, s a racionalizmus elvéhez ilyen értelemben magam
is ragaszkodom: „ Örvendetesen felértékelődött kulturális közvéleményünk
ben a teoretikus irodalom, megnőtt az érdeklődés . . . a politológia, a szo
ciológia, a história tudományai, a memoárok és v isszaemlékezések iránt.
Mintha a csak líra i igénnyel és hevülettel politizáló népből, epikai és tudo
mányos igénnyel is politizáló néppé lettünk volna, va gy legalábbis úton
vagyunk efelé. D e ez önmagában nem magyarázza, nem magyarázhatja a
politikai költészet háttérbe szorulását, hiszen . . . ez nem pótszer, nem pro
tézis, hanem költői dimenzió, am elyben a l irikus közösségi élményei és cél
jai fogalmazódnak meg, s amely nélkül egy költészet éppúgy csonka, egy
oldalú, mint az individuális élm ényvilág - a szerelem, a családi érzés, a
létélmény stb., stb. - megfogalmazása nélkül” . - Lám , ilyenfajta racionaliz
mus és intellektualizmus mellett is fontosnak minősülhet az, hogy a politikai
líra továbbra is az elismert költői megnyilatkozásformák közé számítson.
Mert a politikai líra sem „lírizál” , különösen, ha korszerű.
Mindemellett fontosnak tartom Gyertyán e gondolataihoz Héra Zoltán
kiegészítő megjegyzéseit: „ A k ik a nagy költészet esztétikai problémaszint
jén voltak politikai költők a legutóbbi három-négy évtizedben, . . . azok
egész költészetükkel em elkedtek ki, Is nem csupán annak politikai részé
vel. Bár némelyiküknél a hangsúlyelosztás olyanformán alakult, hogy szem
betűnő lett a közérdekűség, a politikum nem külön szenvedélyük v olt, ha
nem megkerülhetetlen, számukra nélkülözhetetlen eleme annak a kom plex
világnak, amit mint saját költői világot kialakítottak, vonzódva, úgyszólván
minden iránt, ami korunkban érvényes, eredeti alakzatokban felmutatható
létdrám a.” S Héra Zoltán - nemzedéke legjobbjainak útját áttekintve - ki
mutatja: a politikum ennek a teljes embert igénybe vevő létdrámának eltéphetetlen részeként formálódott verseikben, költői eszmélkedéseikben.
Szerinte nem érdemes „tiszta politikumról” beszélni, miként politikamentes
„tiszta költészetről” , vagy „tiszta esztétikumról” sem - a politikai vers a
felszabadulás utáni években föllépő, forradalmi költőnemzedék kezén gyak
ran nemcsak politikai, hanem szerelmi, esetleg családtörténeti, „panteisztikus” , vagy „kozmikus” költemény egyúttal. Esetleg - teszem hozzá - in
kább tartozik az etika, mint a politika körébe. V agy egyformán mindket
61
�tőébe. Mint például az alig több mint huszonkét éves
Petőfi verse,
A
világ és én (1845. január). Í me néhány sor belőle: „M egvetésem és utála
tomnak
Hitvány tárgya, ember, fa n e v e d !” ; Szolgazsarnok! vagy nyalod
más talpát, A vagy talpad mással nyalatod” . S a záró sorok: „ É s ha tetszik
engem fölem elned, Á m em elj fel, mint bálványodat; Ha fölültetsz fejed te
tejére, M ajd kirúgom szolgafogadat!” K i tudná megmondani, vajon morá
lis, vagy forradalmi töltése az erősebb? S mindezektől vajon elválasztha
tó-e az esztétikai hatásfok, a nyelvi expresszivitás, a jóravaló agresszivitás
lélektani működése?
Héra Zoltán fölidézi tanulmányában a Kosztolányi kezdeményezte Adypört, s kimutatja: a „tiszta” politikum nem párolható le A dy költészetéből,
mint tengerből a só, mert A dy kozmoszában a szerelemtől, az évezredes
történelmi kínoktól, a nacionalizmust megcsúfoló, mert megszenvedett ma
gyarságélménytől, európaiságtól képtelen elkülöníteni a politikát. Kosztolá
nyi „hazafias” verse viszont - , melyet politikai költeménynek szánt - szen
timentális, személyes hitel híján való munka, s ama érvelése, hogy Adynál
több joga van a „nemzeti” költő rangjára, mert ősei részt vettek a szabad
ságharcban - már-már komikus hivatkozási alap. Hozzá is tehetem: Kosz
tolányi ezzel a „polgári” költő rangját is kockára dobta, mert az erény átörökölhetőségének feudális álláspontjára helyezkedett. Mindebben egyetér
tünk Hérával, gondolom, Kosztolányi nélkülözhetetlen költői és írói v ív
mányainak közös megbecsüléséről el nem felejtkezve, hiszen ő írta a M a
gyar költő sikolya Európa költőihez-t, a Költő a huszadik században-t, s
még egy sereg közéleti verset, szatírát. Ám egy vitatható következtetésmód láncolatát is érzékelem Héra esszérangú írásában.
Saját nemzedékéről, a N É K O SZ -ifjú ság költőiről úgy beszél, hogy
,,Többségükben paraszti környezetben felnövő plebejusok voltak, megpró
báltjai az elmaradottságnak, a szegénységnek, a szociális igazságtalanság
kirívó és ravasz-lappangó formáinak, azonkívül, hogy természetes beavatott
jai minden életes rejtélynek és emelkedettségnek” . E z így nagyra értékel
hető, mert nem öröklődésről van szó az eredetben, hanem személyes él
ményekről, tapasztalatokról. Mégis figyelmeztetnem kell arra, ami e gon
dolatmenetből és a továbbiakból kimaradt: ettől még senki sem lesz különb
költő, ahhoz nyelvi talentum, költői megszállottság is kell, és az okossá
got, a költői találékonyságot, a helyes gondolkodásra való képességet se
hagyjuk ki a számításból. S a jellem erejét: ismeretes, hogy a két háború
közt nemcsak Illyés Gyulák váltak ki ebből a környezetből, hanem mások
is, akiket nem szívesen említünk. A költői teljesítményt nem determinálja
szükségképpen a személyes eredet, a neveltetés, a környezet; itt is hatalmas
jelentősége lehet az egyéni döntésnek, a szabad választásnak, az intellek
tuális és etikai erőnek. A megszenvedettség nem szűkíthető le a fizikai kí
nokra - az értelmiség, ha kisebb számban is, mindig kapott jelentős után
pótlást a felsőbb osztályok önkéntes kivetettjeiből és „renegátjaiból” .
Kosztolányi gondolkodása azért is erősen hibáztatható, mert azt mondja:
Petőfitől elfogadja a társadalmi forradalmárt, a lázadót, mert a köznépből
jött - Adytól nem fogadja el, mert nemesi származék. Ha ezt összevetjük a
saját szabadságharcos őseire való hivatkozással, még kedvezőtlenebb lesz a
kép a következtetésmódjáról: származási determinizmus ez.
Sík Csaba is rokon szempontokra figyelmeztet: hasonló körülmények, ha
sonló képességű egyéneket is eltérő erkölcsi értékű cselekedetekre ösztö62
�nözhetnek
itt szembeállítja a megalkuvó, cenzorral együttműködő Tassát
és a máglyát vállaló Giordano B runót. S megfogalmazza a maga csöndes
módján a viselkedésbeli radikalizmusnál hatékonyabb gondolatot: „ A tör
ténetből, ha idejétmúlt szerepek igazolása nem is, az a tanulság azonban
mindenképpen kiolvasható: ahol az író csak fenyegetés, veszély vállalása
árán gyakorolhatja mesterségét, az igazság kimondását, jelen van az írói
erkölcstelenség lehetősége, a hivatását gyakorló ember jellem étől függetle
nül” . Ehhez csak annyit: a jellem sem lebecsülendő ebben az összefüggés
ben. A jellemtől függ, hogy miként él a tőle függetlenül meglevő „lehető
ségekkel” .
☆
A vitaindítóban már jeleztem: „Szó sincs arról, hogy minél politizáltabb
valamely költő lírája, annál értékesebb; ez vulgáris és szektás felfogás, me
lyet az elmúlt korszakban szerencsésen meghaladtunk.” A magyar és világ
líra legnagyobb alakjai rendesen azért lehettek kiemelkedő művészekké,
mert az emberi teljesség színképéből a politikai, közéleti költészet színei
sem hiányoztak életművükben. A politikumnak a költészet szempontjából,
körülbelül ugyanolyan jelentősége van, mint a szerelemnek, a természetél
ménynek, a családnak - és így tovább; alkat, helyzet, fogékonyság és v á
lasztás kérdése, hogy a mindnyájunkban meglévő emberi tartalom, milyen
témakörben, az emberi létezés mely tartományában fejeződik ki egy-egy köl
tészetben.
Mégis előállt az a helyzet, hogy nem is olyan régen - kritikusi működé
sem tíz-tizenöt évvel ezelőtti szakaszában még azért kellett csatározni
szerkesztőkkel, régibb kritikusokkal és más közművelődési emberekkel,
hogy a nem politizáló líra, magas esztétikai színvonal esetén, kapjon ugyan
olyan polgárjogot, mint a politizáló (vagy legalább hasonlót), manapság
viszont a politizáló líra rangjáért, megbecsüléséért kell szót emelni.
Vitatársamnak, Tandori Dezsőnek lehet a legkevesebb oka arra, hogy
nekem bizonyítsa: minden igaz líra „köz” -ügy, R ilke éppúgy, mint Brecht,
Weöres éppúgy, mint Illyés, T rakl éppúgy, mint M ajakovszkij. S
ahogy
azt annak idején sorozatosan igyekeztem bizonygatni: Tandori éppúgy, mint
Ladányi vagy Szentmihályi Szabó Péter. A költészet mindenkori paradoxona, hogy - ellentétben a „való világgal” - a költői univerzum lehet „k is”
és lehet „nagy” univerzum, s ez körülbelül úgy magyarázható, hogy a végtelen
ség „benne lehet” egy vízcseppben is, az összefüggő világóceánban is. V itáz
va is mindig tiszteltem Tandori költői világát, stílusteremtő talentumát,
költői szemléletünkbe fordulatot hozó - noha nem „kötelezően” követni
való - újítóképességét. S minthogy semmivel sem igényel többet, mint a
nagy és kis költői „világok” demokráciáját - , nincs is vele vitám.
Más a helyzet Petőcz Andrással, aki merő konzervativizmusnak, idejét
múlt közhelynek minősíti a politikai líra melletti kiállást, s az esztétikai
„progresszió” elé vetett akadálynak tünteti föl. „N em napjaink igénye ez”
- jelenti ki, miután kellőképpen jelezte toleranciáját minden irányban; sze
rényebben hozzá is teszi: „nem kifejezetten az én igényem” . S egyebek
közt így jellemzi a „m ai fiatal költészet” (ő beszél róla így!) egyik fő tö
rekvését: „ . . . a klasszikus avantgarde irányzatokkal ellentétben, m elyek
től nem volt idegen a politika felvállalása, a mai törekvések egyértelműen
politikamentesek, kevésbé kifelé f ordulok, a költészet S Z Ö V E T É T és az
�egyént vizsgá ljá k. . . mondandójuk szinte m indig elsősorban művészi és em
beri, soha nem politikai. Erősödőben van a nyelv m int művészi közegfel
fogás, és ez a társadalmi szerepvállalás tagadását eredményezi.” S Hogy
mindezek újdonságértékét tovább fokozza: ,,A vizuális költészet kissé kéz
műves jellegétől idegen a vátesz szerepe és a pátosz is” . Mintha tele volna
líránk Váci M ihály óta patetikus „váteszekkel” ; mintha ezért ágáltam volna.
Nemcsak Petőcz él azzal az érvelési móddal, hogy elővesz egy elavult
közéleti líratípust - a váteszit - és azon veri el a port, hogy aztán helyébe
állíthassa a politikai költészetet egészében elvető, mellőző vagy fölösleges
nek beállító lírakoncepcióját. „M agasabb” helyekről is gyakran hallom ezt,
aggódva azért az egészségesebb közművelődési állapotért, melyben a poli
tikus a maga módján „partnere” volt a költőnek és viszont, noha mint
Sík Csaba utal erre Vas Istvánt idézve (Magyar Józseffel és rokon gon
dolatokat fejtve ki) volt már példa rá, lásd A d y és Jászi, G orkij és Lenin,
vagy akár H eine és M arx esetét.
Nem az a baj, hogy Petőcz Andrásnak nincs ínyére a politikai költészet
- , ehhez minden jogát tiszteletben tartom. D e azt nem fogadhatom el tőle.
hogy ennek érvényességi körét kiterjeszti líránk egészére. Tudomásul kell
vennie: a poétikai divatok nem jobbak, mint a politikai divatok! S belát
hatja: míg ő mai poétikai divatokat propagál, addig én nem valamilyen po
litikai divatot, hanem általában a politizáló líra tekintélyét, rangját, lehe
tőségeit igyekszem védelmezni. Hozzátéve, hogy a poétikai divatok, múló
áramlatok sokszor termékenyítőleg hatnak a stílustörténetben, de csak ak
kor, ha nem merevülnek dogmákká, ha merevségükben nem válnak érték
kirekesztővé, s így - akaratlanul - haladást fékezővé. Így lehetett például
előrelendítő erő a Nyugatosok lírájában a dekadencia.
Végezetül köszönetet mondok mindazoknak, akik megtisztelték a folyó
iratot, az olvasókat és személyemet hozzászólásukkal, konstruktív szándékú
gondolataikkal. Nem idézhettem föl a vita egész menetét - a lényegre szo
rítkoztam. A vitában előfordult, személyem elleni megnyilvánulásokat - ,
melyek a Palócföld 1985./3. számának második vitacikkében fordultak elő
- felejtsük el. Külön köszönet illeti viszont a fölidézetteken kívül mind
azokat, akik „vették a lapot” , és hajlandók voltak tovább gondolni, amit
úgy lehet, nem eléggé szakszerű teoretikusként, de a magyar költészet
iránti mélységes tisztelettel exponáltam: a citoyen-magatartás korszerű v áltozatainak megbecsülését, emberi szükségét, a teljességből ki nem hagyható
politikai aktivitás értékének tudatát. S , nemcsak M agyar Józsefnek, KassaiVégh M iklósnak, K arikó Sándornak, Simor Andrásnak, Németh János Ist
vánnak, Csepeli Szabó Bélának, Kerékgyártó T. Istvánnak tartozom kö
szönettel, akik értékes gondolatokkal álltak ez ügy mellé (vagy akár Petrőczi Évának, aki félreértett és főleg a saját verseiről beszélt), hanem Pe
tőcz Andrásnak is, aki második cikkében fölülbírálja saját álláspontját, s
belátja, hogy ma is van a magyar költészetnek olyan területe, ahol minden
leírt szó politikai tett, harc a létért, a magyarul szólás jogáért. H a sem
mi más eredménye nem lett volna e vitának, mint ez a belátás, már meg
könnyebbülhetnék.
1 985. dec. 1 5 .
64
�E SZÁMUNK SZERZŐI
A lfö ld y Jenő kritikus (Budapest); D r. Bakó Ferenc
muzeológus
(E ger) ; Csáky K ároly tanár (Ipolyság, Csehszlovákia) ; D r. Kapros
Márta muzeológus (Balassagyarm at); Kriston V ízi József muzeoló
gus (Kecskemét); N agy Zoltán tanár (Salgótarján); D r. Praznovszky M ihály muzeológus, a Nógrádi Sándor múzeum igazgatója (Sal
gótarján); Varga Csaba író (Budapest); Vonsik Ilona muzeológus
(Salgótarján) ; D r. Zólyom i József muzeológus, a Palóc Múzeum igaz
gatója (Balassagyarmat).
A SZERKESZTŐSÉG TAGJAI:
A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG
ELNÖKE:
Dr. Bacskó Piroska (cikk, tanulmány)
Dr. Horváth István
Kojnok Nándor (szépirodalom)
A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG
TAGJAI:
Dr. Praznovszky Mihály (hagyomány)
Csík Pál
Dr. Fancsik János
Füzesi István
Németh János István
Dr. Szabó Károly
Dr. Tamáskovics Nándor
Tóth Elemér
A
N ó g rád
M egyei
F ő sz e rk e sz tő :
T an ács
B A R A N YI
V B
Czinke Ferenc (művészet)
Pál József szerkesztő (kritika)
Főszerkesztő: B A R A N Y I F E R E N C
m ű v e lő d é si
FE R E N C .
o s z t á ly á n a k
S z e rk e sz tő sé g :
la p ja ,
3 10 0
S a lg ó t a r já n ,
A ran y
Já n o s
út
2 1.
T e le fo n :
14 -3 8 6 .
K i a d j a : a N ó g r á d M e g y e i L a p k i a d ó V á l l a l a t . F e l e l ő s k i a d ó : B álint Tamás i g a z g a t ó . T e r je s z t i a M a g y a r
P o s t a . E lő f iz e t h e t ő b á r m e ly
h ír la p k é z b e s ít ő p o s t a h iv a t a ln á l, a
p o s t a h ír la p ü z le t e ib e n és a
H ír la p e lő fiz e t é s i
és L a p e llá tá s i Iro d á n á l ( H E L I R )
B u d a p e st V . , Jó z s e f n á d o r té r I . 19 0 0 - k ö z v e t le n ü l, v a g y p o s t a u t a l
v á n y o n , v a la m in t á t u t a lá s s a l a H E L I R
2 1 5-9 6 1 6 2
p é n z fo r g a lm i je lz ő s z á m r a . E g y e s sz á m á r a 16 F t , e lő
fiz e t é s i
d íj
fé l é v r e
48
F t,
egy
évre
96
F t.
M e g je le n ik
k é th a v o n ta .
Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk
meg és nem küldünk vissza.
ISSN : 0555-8867.
Index: 2 5 -9 2 5 .
K é s z ü lt
a
N ó g rád
M egyei
F. v .: K elem en G ábor
N y o m d a ip a ri
ig a z g a t ó .
8 6 .4 2 6 19
V á lla la t
N .
S.
s a lg ó t a r já n i
te le p é n ,
5 ,6
( A / 5)
ív
t e r je d e le m b e n .
�Ára: 16,— Ft
�
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
A Palócföld szerkesztősége
Source
A related resource from which the described resource is derived
ISSN 0555-8867
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Text
A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text.
Original Format
The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data
Papír
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - 1986/1. szám
Subject
The topic of the resource
Társadalompolitika
Irodalom
Művészet
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
Palócföld szerkesztősége
Baranyi Ferenc
Publisher
An entity responsible for making the resource available
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Date
A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource
1986
Contributor
An entity responsible for making contributions to the resource
A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Coverage
The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant
Nógrád megye
1986
Baranyi Ferenc
Palócföld
-
https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/fb8069142812f11193c7992b3361caf8.pdf
431a6fd494629101ed7ca1a5051d7daa
PDF Text
Text
�Tartalom
X X . É V F O L Y A M , 2. SZÁM
1. Tóth L á s z ló : . . . mereng a dán királyfi (vers)
3. Bóc Imre: Haladék-nap (novella)
11 . Endrődi Szabó Ernő: Súlyos szómolnárok (vers)
12. Siklós László: Otthon-talanul (novella)
18. Lukács Gergely Sándor versei
ABLAK
20. Simor András: Venezuelai költők
V A L Ó SÁ G
25. Kerékgyártó T. István: Értékek a mai társadalomban (tanulmány)
34. Horváth István: A karavánnak pedig előre kell haladnia
37. Szeróczki Bertalan: Önszervező közművelődést!
40. Korill Ferenc: A reformoknak is megvan a maguk sorsa?
46. Hortobágyi Zoltán: A Palócföld megkérdezte Kelemen Gábort__
É L Ű M ÜLT
48. Praznovszky Mihály: „Az Élet a Történelem tanítómestere”
(Interjú B elitzky Jánossal)
56. Belitzky János: Ezer év előtti néprajzi emlékek a Palócföld névanyagában
T Ö R T É N E L M I F IG Y E L Ő
63. Péter Katalin: Esterházy Miklós; Pölöskei Ferenc: Tisza István
(Romsics Ignác)
M ÉRLEGEN
65. Laczkó Pál: Próza-olvasónapló
74. Zoltai Dénes: Egy írástudó visszatér (Csongrády Béla)
77. A Lukács-vita (Németh János István)
80. Kardos András: Utópiák és kínok kertje
84. Sz. Haltenberger Kinga: És mégis élni k e ll...
88. Réti Zoltán: Szabó Vladimír kiállításának megnyitóján
91. Magyarország felfedezése (Horpácsi Sándor)
A címoldalon BAD ACSO NYI SÁNDOR grafikája (részlet): a 17. o. SZABÓ TAM ÁS,
a 19.
o.
M UZSNAY ÁKOS, a 33. o. és 45. o CSEM NICZKY ZO LTÁN kisplasztikái láthatók. (Válogatás
a
16.
salgótarjáni tavaszi
tárlat anyagából.) A 48. oldalon dr. B elitzky János portréja. (Fotó:
Buda
László.)
�TÓ TH LÁ SZ LÓ
...mereng a dán királyfi
(A M Á SIK )
Kitörné csontom rácsait
húsom falán dörömböl
egy másik ember s ha tudna
kibújna a bőrömből
Kibújna és futna tőlem
menekülne messzire
és én kíváncsian nézném
nélkülem élni bír-e
É n : a semmi dobhártyája.
A semmi szeme,
mellyel rálát a meglevőre,
s a nemlevőre is.
Én. Hányszor mondom:
én, én, én, én. Én.
Mi van e mögött?
M i van e szó mögött,
s a mögött,
hogy annyisszor mondom:
én. Én, én, én, én.
D e mégsem hagyhat el ő soha
hiszen teste az enyém
és bármelyikünk szóljon is
mindketten azt mondjuk: én
(A Z E G Ü N K )
E gy őrülttel társalkodom napok óta
vele élek azazhogy bennem él
nem sejti senki a létezését
Én. Hányszor mondom:
csak én tudom
én, én, én, én. Én.
hogy velem van szüntelen
Mi van e mögött?
beszélek hozzá és visszaszól
Mi van e szó mögött,
leheletétől megolvadnak a kövek
s a mögött,
a kiürült űr felzeng szavától
hogy annyisszor mondom:
hajam színe a haja színe
én. Én, én, én, én.
s az ő szeme villan a szememben
É n : kőbe hajló rózsa.
a mozdulataitól oly jellegzetesek
É n : végsőt csobbanó sivatag.
a mozdulataim
Csontra meztelenedett ujj,
hanghordozása alapján ismerni rám
s a köréje tekert
ha megszólalok
hajszál,
egy őrülttel társalkodom napok óta
mely sosem volt senkié.
én kérdezek - ő válaszol
Szemüregem kiszikkadt tenger
medre,. azután ő kérdez - s én felelek
nem tudom mit akar
mélyén a fényben fel-felcsillanó
kagylóhéjak, nem tudja mit akarok
felnézek az égboltra s azt mondom:
kihűlt képek,
megíratlan metaforák
„A z egem az eged”
holt meteorjai.
s ő azt:
É n : kozmosz remegése, dübörgése.
„A z egünk”
(ÉN )
1
�(M IN T T E M E T I)
A halott fölkél az ágyból
kiballag a fürdőszobába
tükörbe néz
s az arcomat látja benne
fogat mos
törülközik általam
mindenütt a nyomomban van
reggelizik velem
az asztalra könyökölök
tenyerembe rejtjük
a fejünket
velem együtt ül a vécén
beszél a számból
érdemeim erényeim
néki köszönhetem
vétkeimért
őt okolom
lépteim koppanásában is
az ő léptei énekelnek
döglött macska nyávogását
hallom a fülével
kővé merevült virág illatát
szívom magamba az orrával
s a szemével látom
mint temeti be magát földdel
egy béna sírásó
(E G Y M Á S S A L S Z E M B E N )
Ülünk egymással szemben
és nem látjuk egymást.
Mintha nem ugyanabban az időben
ülnénk egymással szemben,
hanem néhány éves, évszázados eltéréssel.
Mintha nem is ugyanabban a térben.
Mintha úgy ülnénk egymással szemben,
hogy egyikünk már rég nem él.
Vagy úgy, mintha még meg se született volna.
Mintha egyikünk egy másik időből,
s egy másik térből hajolna át ebbe a mostaniba.
E gy másik létből.
Ebbe a mostaniba,
melyben egymással szemben ülünk,
és nem látjuk egymást.
Beszélgetünk egymással
és nem halljuk egymást.
Noha, visszanézünk a másikunkra
és visszaszólunk neki.
(Húsa-foszlott koponyáját tartva kezében
mereng a dán királyfi.)
2
�B Ó C IM R E
Haladék-nap
G oldberger István és Weisz Tibor bajtársaim
emlékének, akiket 1944. március 27-én végez
tek ki a lyoni Fort de la Duchére erődben.
Ha felébredek, hunyorgó szemem először a tapétát látja. A tapéta apró
virágmintás, kék alapon kis, rózsaszínű virágok. Hasonlítanak a szegfű
höz. Oeillett, így mondják a franciák. Oeil - szem, oeillet - szemecske?
Lehet. Sok kis szem, mind engem néz. M it néznek rajtam. Igen, itt fe k
szem a homorúra süppedt matracú vaságyon és élek. M ég élek. M it keresek
én itt? Idegen szobában, idegen országban? Idegen háborúban. Idegen há
ború? Nem, nem idegen. A z én háborúm. M ert ellenem irányul - ellenem
is - és én védekezem. Védekezve támadok. V agy tám adva védekezem?
Mindegy. H a csak védekeznék, ők lennének az erősebbek, ha támadok, ha
támadunk, mi vagyunk azok. Mert mienk a meglepetés előnye. A m íg még
élünk. Van, aki már nem él. Sokan nem élnek már. Látom magam előtt
az arcukat, ahogy félálomban a tapétát nézem. A z ő szemük néz rám? Sok
szegfűszem.
A tapétát látom, ahogy hunyorgok és az ággyal szemközti falon azt a
nagy, bizonytalan körvonalú foltot. Valam ivel a mennyezet alatt kezdődik
és majdnem a falfelület közepéig ér. A folt enyhén barnás színű és bár kör
vonalai bizonytalanok, mégis élesen válik el a tapéta kék alapszínétől. V a
jon melyik elődöm, a szoba melyik lakója hagyhatta itt emlékbe? Mi lehe
tett ennék a foltnak a története? Hogyan keletkezett? É s rólam milyen
emlék marad majd ebben a szobában? A z a négy kis karika a festett pu
hafaasztal linóleumborítóján, melyet petróleumfőzőm átforrósodott lába
zata égetett? Könyveket raktam rá, hogy a háziasszony észre ne vegye. Nem
mintha félnék tőle. D erék asszony. A szobáért ugyan kissé borsos árat kér,
de ebbe már beszámítja, hogy nem jelent be a rendőrségen. Kockáztat. Nem
is keveset. Igaz, én is óvatos vagyok. Igyekszem nem lebukni. Hamis ira
taimban nem is szerepel ez a címem. Így nem valószínű, hogy felfedjék.
H a csak valam elyik szomszéd nem jelent fel. Úgy tudják, diák vagyok,
ebben az egyetemi kisvárosban sok a diák, nem tűnik fel. Valóban az is
vagyok. Azaz csak voltam. Am íg nem kellett bujkálni. Ha tudnák mit csi
nálok délutánonként, vagy esténként... Azt már nem kockáztatnák.
Nézem a foltot a tapétán. Meghitt barátságban állok ezzel a folttal.
Mert ez különös, mondhatnám különleges folt. A z én foltom. M indig más
alakot vesz fel. Am ikor fél éve a szobát kivettem és először megláttam,
féltem tőle. A z első este - akkor még kora ősz volt - a szoba félhomályá
ban vicsorított felém. Gestapós feje volt. Féltem a szobától is. Első illegá
lis lákásomtól. A szállodában már nem maradhattam. Kétszer is keresett ott a
rendőrség. Ilyenkor elbújtam a szálloda elhagyott padlásterén. A sok ócska
3
�lom között. Mert akkoriban már előre tudtuk, ha értünk jönnek, ha razzia
készül. A Mozgalom jelezte. A Todt-szervezet munkaszolgálati behívója
után aztán végképpen el kellett tűnnöm onnét.
A z első időkben féltem a szobától. M it csinálok, ha jön a razzia? H a
gyom magam elhurcolni a későbbi menekülés halovány reményében, vagy
védekezem? A falhoz lapulva pisztolyt rántok és lövök? Akkor belém
eresztenek egy sorozatot és újabb folt keletkezik a tapétán. Annak milyen
slakja lesz?
Később megnyugodtam. Ebben a külvárosi házban, a manzárdszobában
nem keresnek. Minden házat mégsem kutathatnak át. Hányan élnek még
rajtam kívül illegálisan a városban? Hamis papírokkal, be nem jelentett
lakásokban? Lehetnek több ezren is. A z egyetemre persze már nem lehet
bemenni. Ott elkaphatnak.
A z első hetekben nem is mertem a szobában maradni. Csak aludni jártam
fel. A kkor éreztem biztonságban magam, ha már elhagytam a házat. Most,
mintha megfordult volna a helyzet. Itt érzem biztonságban magam, a bi
zonytalan, veszélyekkel teli külvilágtól, a várostól, az utcáktól, a vasúttól,
a gyáraktól elszigetelten. Itt nyugszom meg, ha egy-egy vállalkozásunk
reszkető félelme után végre visszatérek: no, ezt is megúsztam, ezen is túl
vagyunk!
A folt alakváltozása csak hetekkel beköltözésem után kezdődött. Addig
mindig gestapós fej maradt. E gy este figyeltem fel rá, mennyire hasonlít a
kurszki körzet térképéhez. Amelyre aznap tűztem fel a megindult offenzíva
előre, felénk, nyugat felé haladó gombostűit. Szemből nézve a folt bal
oldali széle pontosan rajzolta a keleti front vonalát.
Am ikor Alexet elfogták a foltnak halálfej alakja volt. A szemüregek he
lyén mintha sötétebb lett volna, mintha sűrűbbek lettek volna ott a barná
vá színeződött szegfűminták. A szemüregek engem néztek, A lex szemével,
akivel néhány napja még a Rue Lafontaine-en sétálva beszéltük meg a más"
napi vállalkozás tervét. Amelyen aztán elfogták, majd röviddel utána k i
végezték. A folt ezután szinte minden alkalommal más és más alakot öl
tött számomra. Mást ábrázolt reggel, és mást este, mást, ha borús, és mást
ha napos volt az idő, mást vállalkozás előtt, és mást, ha visszatértem a
vállalkozásról. Volt, hogy Országházunk kupolájának formáját utánozta,
volt, hogy a kis termoszhoz hasonlító olasz kézigránát mezét vette fel. azét
a gránátét, mely délután még a zsebemben lapult. Láttam már szárnyait
kiterjesztő madárnak, mely szabadon repül egy szabad égen, a tapéta kék
alapú egén, és láttam fürdőkádnak, melybe a vallatás során a fulladás ha
táráig merítik a megkínzottak fejét a Gestapón.
H a felébredek, hunyorgó szemem először a tapétát látja. É s a tapétán a
foltot. M ég félig lehunyt szemmel nézegetem, óvatosan pislogva, vajon kit
is, mit is ábrázol ma reggel. Ettől függ milyen lesz a nap. A folt ma hall
gat. Nem ölti magára sem az elnyomás, sem a szabadság, sem a múlt em
lékeinek, sem pedig a jövő vágyainak formáját. Egyszerű,
bizonytalan
korvonalú, alaktalan folt marad. A mai nap szimpla hétköznapnak ígérke
zik, a leghétköznapibb hétköznapnak. Olyannak, mint mindazok, amelye
ken nem megyünk vállalkozásra. Amelyeken mi is úgy élünk, mint a töb
biek, a civilek, azok, akiknek legális irataik vannak, akik legális otthonok
ban laknak, és legalitásuk biztonságosnak vélt, ám valójában bizonytalan
létébe merülnek.
4
�A szoba hideg. Előző este, a végrehajtott vállalkozás izgalmától és a bel
ső feszültség feladat elvégzését követő hirtelen oldódásától fáradtan zu
hantam az ágyba. Nem volt kedvem, s erőm a kis vaskályhát begyújtani,
mely úgyis csak addig melegít, amíg ég benne a tűz. Így hát a szoba áthűlt, kint már tél van, az Alpok vidékén hamar köszönt be a tél. A hegye
ket hó borítja, komorak és sötétek, most szinte ránehezednek a városra,
melynek völgyét körülzárják. Nyáron mintha barátságosabbak lettek volna.
V agy csak én látom így? A napsütésben szikrázó hó is barátságos lehet. De
nyáron még nem voltak itt a németek, még nem volt itt a Gestapo. Most
itt vannak. A hegyek számára közömbös, számomra nem. Végered
ményben mindegy, hogy nyár van-e, vagy tél. Nem ezen múlik.
M it kezdjek ezzel az ajándékba kapott nappal? É s egyáltalán: ajándék
ba kapott nap-e ez a mai? A Szervezet számára ez a nap céltalan és értel
metlen, mert mára nem terveztünk vállalkozást. É s számomra?
M ikor is élünk mi valójában? A vállalkozások jelentik-e számunkra az
életet, vagy a vállalkozások közötti napok, órák? M ikor teljesebb az éle
tünk? Kockázat közben, vagy utána? Nem, mégis csak ajándék számomra
ez a nap. M a nem kell félnem a kockázattól, pontosabban alig kell félnem.
Mert kockázat mindig van, csak ma kisebb, mérhetetlenül kisebb a v e
szély. Persze azért fennáll. Lebukhatok, nyomomba szegődhetnek, elkap
hatnak egy utcai razzián. A hamis iratok valam iféle védelmet nyújtanak
ugyan. Ám teljesen bízni nem lehet bennük. Minden hamis papír csak ad
dig biztos, amíg nem kérik. Figyelni kell, állandóan figyelni. Nem követ-e
valaki, nem látok-e valahol csoportosulást. Attól a perctől kezdve, hogy el
hagyom a házat, addig a percig, amíg vissza nem érkezem, feszülten kell
figyelnem.
M it kezdek ezzel az ajándékba kapott nappal? Mondhatnám, hogy egy
nap életet kaptam. M a élhetek kedvem szerint. Elmehetek moziba meg
látogathatom a fürdőt, levágathatom a hajamat, ebédelhetek, vacsorázha
tok valam i vendéglőben, sétálhatok az utcán. D e milyen élet ez? A kö
vetkező vállalkozásra várva? Nem egyéb, mint haladék a halálra.
Itt áll előttem ez a haladék-nap. Mit kezdjek vele? A felkelés ceremó
niája következik, az összes előírt, belémnevelt és belémidegződött rituá
léval, mosdás, fogmosás, cipőpucolás, fésülködés, reggelikészítés, napról
napra ismétlődő cselekedetek, gesztusok monoton sora. Gyakran tartal
muktól megfosztva, ha figyelembe vesszük, hogy milyen körülmények kö
zé ékelődnek. Annak a német tisztnek, akit két hete lőttünk le, nem volt-e
mindegy, hogy aznap reggel mosott-e fogat, vagy sem? Ha a következő
vállalkozásnál ott maradok, nem mindegy, hogy kifényesítettem-e aznap
reggel a cipőmet? A z ideiglenes lét bizonytalan légkörében meginog a min
dennapi cselekedetek értelmébe vetett hit. Mint ahogy ezeknek a - lát
szólag az életet jelentő - vállalkozásmentes hétköznapoknak a tartalma is
tartalmatlan, kitöltetlen, és kitölthetetlen, mert minden csak átmeneti és
ideiglenes, éppen ezért jelentéktelen, nem bír fontossággal. Ezekkel az üre
sen teli napokkal, órákkal szemben csak a vállalkozások állnak, melyek
során az idő tizedmásodpercekre bomlik és olyan sűrűvé válik, mint az iz
zó, cseppfolyós állapotból lehűlő acél. Egyszer még gyermekkoromban,
mikroszkópon figyeltem egy életparányoktól nyüzsgő vízcsepp kiszáradá
sát. A teljes száradást megelőző másodpercekben az élet lelassult a tö
ménnyé való cseppben, minden mozgás saját fékezett torzképévé vált, mi
5
�előtt a pusztulás mozdulatlanságába dermedt. D e nem, ez így nem áll a
vállalkozásokra, mert a sűrűsödő idő ilyenkor nem lelassult, hanem szá
guldott számunkra. A
tizedmásodpercek és másodpercek nem percekké,
hanem órákká összegeződtek.
Itt áll előttem ez az ajándék-nap, ez a haladék-nap. M it kezdek vele?
Lassan, habozva megyek le a fakorláttal szegélyezett csigalépcsőn. Tizen
hat lépcsőfok az első emeletig, ahol magyar család bérli a szobát. A z ő
révükön jutottam lakáshoz. Onnét huszonhét lépcsőfok a földszintig, ott a
háziak laknak. Sokszor megszámoltam már. Am ikor először feljöttem raj
tuk, már akkor is. Ha páros szám, akkor szerencsém lesz, izgultam ma
gamban az utolsó lépcsőfokig. Páros volt. A lépcsők ma már félelmet kel
tenek bennem. Félek, ma is, lefelé menve, a külvilágtól, ahová ezek
a
lépcsők vezetnek.
„Bonjour Madame, hűvös napunk van ma” - üdvözlöm a lakása ajta
jában álló háziasszonyt. K ilépek a házkapun és átvágok a kerten - itt ás
tam el vaskazettába zárva valódi irataimat, útlevelemet, egyetemi indexe
met. A kopasz fák deres ágai súrolják arcomat, ahogy végiglépkedek a ker
ti ösvényen. A kertkapu csikorogva nyílik, rég nem olajozták. Kulcsom van
hozzá, akárcsak a házkapuhoz. E z a nyikorgás mindannyiszor megrémít,
valahányszor valam elyik vállalkozásunkról már a kijárási tilalom idejében
térek vissza, a néptelen utcákon, kertek között osonva, a falakhoz tapad
va, minden neszre feszülten figyelve. A kihalt éjszaka sűrű csendjében a
nyikorgás visszhangzó dübörgéssé erősödik, amelyre válaszul bármikor ott
lapulhat egy arra menő járőr „H a lt! W er d a ?” végzetes kiáltása.
Villamos visz a városközpont felé. Piros villamos. Csönget, csenget, csi
lingel. Mintha mi sem lenne. Pedig útja ott visz el a német laktanya előtt,
melynek kapujában ott strázsál az őr. A megállóknál gyéren felszállingózó
utasok mogorva arccal ülnek le. Fatalpú cipőjük kopog, amint végigmen
nek a peronon. Leülnek, üres tekintettel néznek maguk elé. Figyelem őket.
Néha eljátszom velük a „k i kicsoda” játékot. Próbálom kitalálni, ki mi
lyen ember lehet, mi a foglalkozása, melyek családi körülményei, mire
gondolhat. M a erre nincsen kedvem. Ostobaság. Persze lehet, hogy közben
valam elyik ugyanezt játssza velem. Vajon milyennek láthat? É s vajon, mi
lyennek látnám magamat, ha itt ülnék magammal szemben?
A villamos visz a városközpont felé. Sűrűsödnek a házak, sűrűsödnek az
élelmiszerboltok előtt kígyózó sorok, a felszálló utasok, sűrűsödik a levegő.
A kereszteződés után a villamos élesen jobbra kanyarodik, kerekei csiko
rognak a lekoptatott síneken. Kinyújtott sikolyukat visszhangozzák a szűk
utca házfalai.
A Piacé Condorcet-i végállomáson szállok le. A négyszögletű kis tér
majdnem teljesen zárt, a házak úgy veszik körül, szigorú rendben, mint a
kaszárnya falai az udvart. Ezt a teret könnyen lezárhatja a razzia, elég a
négy sarkon kivezető utcákat elállni. Ám én tudom, hogy a nagy kávéház
melletti ház átjáróház, annak udvarán keresztül egy másik házba lehet jut
ni, és onnét a Grande Rue-re, ki lehet bújni a hálóból. Mint ahogy a város
úgyszólván valamennyi átjáróházát ismerem. Átvágok a téren, a Rue
de
la Poste irányában. Nem jó utca. Keskeny, ráadásul elég hosszú szaka
szon nincs mellékutcája, amelybe be lehetne kanyarodni. Igaz, ott a főpos
ta. három kijárattal, ez azonban csak akkor hasznosítható, ha valaki kö
vetne és le akarnám rázni.
6
�M ár jó ideje képtelen vagyok másnak látni az utcákat, a házakat, mint
terepnek. Terep az egész város. M ikor, hogyan vált azzá? Am ikor az öszszeomlás után ide menekültem, a kettéosztott ország „szabad” zónájába,
azonnal megejtett a városka varázsa. Első nagy felfedezésem volt, hogy a
város bármelyik utcájában, nem is oly távoli perspektívájában ott maga
sodtak a hegyek, az Alpok, melyeket addig - az ideérkezés svájci átutazá
sát leszámítva - csak hallomásból ismertem. Mintha ölelő karjaikba zár
nák a várost, óva minden veszedelemtől. Csak később, fokozatosan fedez
tem fel a város rejtett kincseit. A z óváros ódon házait, girbe-görbe ut
cácskáit, a félelem és gáncs nélküli Bayard lovag szobrát, az öreg fák
lombjai alatt meghúzódó parkokat, a várost átszelő két folyó hídjait, a
bástyára felvivő kötélpályát, az egyetem vidám és gondtalan diákéletét,
melyet még később is alig zavart meg az olasz megszállók - magukat a szö
vetségeseknek bármikor megadni kész - serege.
M a már csak terepet látok a terekben, az utcákban, a házakban. M elyik
miért alkalmas vagy alkalmatlan egy-egy vállalkozás végrehajtására, honnét lehet feltűnésmentesen megközelíteni őket, miképp lehet onnét a vállal
kozás után elmenekülni. M elyik ház kapumélyedése nyújt védelmet, ha
összecsapásra kerül sor. Megfelelő-e az élelmiszerjegy-elosztó iroda elhe
lyezkedése ahhoz, hogy a fennmaradásunkhoz szükséges jegyeket onnét el
rabolhassuk. M elyik pad a téren, melyik kávéházi terasz, vagy melyik ut
casarok a legalkalmasabb találkozóhelynek. Terep az egész város, alig van
olyan pontja, amelyhez ne fűzne valam iféle terepkapcsolat.
Most is, itt a Rue de la Poste-on, amellett a ház mellett visz el utam,
amely előtt Jacques lelőtte a milicistát. Ott állt a szemközi járdán
a
„Chez M argot” divatárubolt előtt a fedezet, köztük én is, életem első me
rényletén. A „Chez M argot” kirakata nem változott. Ugyanaz a néhány
nyakkendő, sál, zokni van kint most is, mint akkor. A z árcédulára azt is
ráírták, hogy hány textilpontot kell leadni értük. M it gondolhatott magá
ban a „Chez M argot” tulajdonosa, amikor a lövések hallatára, sietve le
húzta üzlete redőnyeit? Nézegetem a kirakatot, és közben a kirakatüveg
visszatükröződésében rutinszerűen figyelem, nincs-e valaki a nyomomban.
A Rue da le Poste az árkádos G rande Rue-be torkollik. A késő délelőt
ti órák ellenére itt már nagy a forgalom, ez a város üzletutcája, sodródom
a tömeggel. Itt-ott egy-egy német egyenruha tűnik fel, s ez nem zavar, ők is
sétálnak, nézelődnek. Szolgálaton kívül vannak, akárcsak én.
A Grande Rue-ből egy kis átjárón - passage-nak mondják a franciák
- át lehet jutni a városi parkba. A rra veszem az utam. A park szinte nép
iden ezen a hideg októberi napon. A sétányokat hó borítja, a bokrok de
resek, a fákon vastagszik a zúzmara. Lesöpröm az egyik padról a havat,
leülök. Rövid, bélelt zekém - canadienne-nek hívják - melegít, a nap is
kibújt, nem fázom. Csönd van és nyugalom, a hókristályok vakítva v e
rik vissza a napfényt, mintha béke lenne. Egyszer majd kitavaszodik, be
köszönt a nyár is és ezen a pa don sokan ülnek még. Akkorra talán már
valóban béke lesz. K i éri meg közülünk? A pad bizonyosan. Megsimoga
tom. Közben kezem a havat markolja, hógombócot gyúrok. Jó lenne hó
labdázni, csak nincs kivel. Messzire elhajítom. A hólabda reménytelenül
halad végig kezem szabta röppályáján és hullik a semmibe. A kézigrá
nátot is így kell elhajítani. Kibiztosítani, tízig számolni, és dobni. A német
gránát nyeles, az olasz termosz alakú, az angol ananászformájú.
7
�sirályok éles sikolyát hozza a szél. Nem messze verébcsapat veszekszik egy
kenyérmorzsán, még sincs béke. Köztük sem. A nagyszünetben az iskola
udvarán hólabdáztunk. Pufi volt a céltábla. M i lehet vele? É s a többiek
kel? Front, munkaszolgálat, ki él még közülük? Közülünk? Hogy szeret
tük a telet! Korcsolyázás, szánkázás, a gesztenyésnéni a körúton! „Friss a
maróni, ötöt tíz fillérért!”
A közeli hegyekről szél indul, eleinte csak lágyan, alig érezhetően rezeg
ted meg a fák ágait. Minden fuvallatára porszerűen hull le róluk a hó. E g y
re erősödő széllökések érik egymást, a hó most már szinte kavarog. Fázó
san húzom össze prémgalléromat.
Felállok. A Place Grenette felé indulok, lassan ideje lesz ebédelni. A
közelben ismerek egy kisvendéglőt, hátsó termében jegy nélkül lehet étkezni. Nem olcsó, de tisztességes adagokat szolgálnak fel. Húst, valódi krump
lival.
Paul jön velem szemben, a túloldali járdán. A kis Paul, ahogy hívjuk.
„ L e petit Paul” . Alacsony termetű, fekete hajú, mokány fiú. Ahogy meglát
habozva megáll, pontosabban lassítja lépteit. A konspiráció nem tiltja ugyan,
hogy találkozzunk, csak éppen nem ajánlatos. Most szükségem van a kis
Paulra. Valakire, akivel beszélhetek. Valami ilyesmit látok rajta is. M eg
állok és intek neki. Csak úgy, kérdően, szinte alig észrevehetően, hogy mit
szól hozzá. Ő is megáll. Látom rajta, az óvatosság viaskodik benne a ma
gánnyal. Utóbbi győz. Átjön, mindketten fürkészve körülnézünk, nincs-e
valaki a másik nyomában, aztán együtt elindulunk. E gy ideig hallgatunk.
Élvezzük az együvétartozást, mindazt, ami összeköt bennünket. Paul jó
kedvű. Meséli, hogy tegnap, még a vállalkozás előtt, megismerkedett egy
bomba nővel. A G alerie áruházban elárusítónő és délutánra randija van
vele. K i kell használni a szabad időt - nevet. Kérdés, lehet-e valam it kez
deni vele. M ert ugye, a mi körülményeink között tartós kapcsolatról szó
sem lehet. A z mindkét fél számára, túl veszélyes lenne. M ég így is.
Hallgatom Paul fecsegését és szeretném elmondani neki, mennyire örü
lök, hogy találkoztunk, milyen jólesik most a jelenléte. Persze minderről
nem szólok semmit, helyette megkérdem jön-e ebédelni? Sajnálattal közli
hogy teljesen leégett, egy tízese maradt mindössze a legközelebbi zsoldosztásig, arra meg szüksége lesz a délutáni randinál. Valahová csak be kell
ülnie a nővel. É n éppen valam ivel jobban állok anyagilag, meghívom
ebédre, és kölcsönzök neki egy százast.
A vendéglő hátsó terme még megőrizte régi patináját. A falakat vörös
kárpit borítja, aranycsíkos díszítéssel, az asztalon abrosz. Itt ülünk Paullal és örülünk a körülményekhez képest kellemes ebéd utáni nyugalomnak,
mintha nem is lenne holnap, mintha nem lennének rákövetkező napok, he
tek, amelyeket túl kell élnünk. Próbálom száműzni gondolataimból egy
esetleges razzia lehetőségét, de szemem már fürkészi a terepet. A kony
ha felé csapóajtó vezet, azon keresztül ki lehet jutni. B ár talán jobb, ha
hagyom magam igazoltatni. K ét diák miért ne ebédelhetne itt, a hamis pa
pírok jók. Közben már gyors számvetést csinálok, nincs-e nálam valami
kompromittáló irat, amit esetleg le kell nyelni. Ostobaság - legyintek ma
gamban - nem lesz razzia. M iért pont most lenne? Bár ide sok feketéző
jár, értük is jöhetnek. Nem gondolni rá, csak elmerülni ebbe a nyugalom
ba, ebbe a látszatbékességbe.
8
�Pault nézem, amint nyugodtan szívja a cigarettáját. Csak én lennék ilyen
aggályoskodó, ilyen nyugtalan természet? Pault szemmel láthatóan nem
gyötrik a razzia, a holnap gondjai. Persze ki tudja? Most már szeretnék
minél hamarább kint lenni. A terem zártsága idegesít. Mintha közelednének a falak. A szűkülő, összehúzódó tér fojtogató levegőjében nyugtalanul
lesem az ajtót, várom az egyenruhás alakok megjelenését: „ A papírokat” !
A z ajtó azonban nem mozdul, és éppen mozdulatlanságával képviseli
a
bármikor bekövetkezhető lehetőséget. Paul megérezhetett valam it aggo
dalmamból, mert megnyugtatóan helyezi kezemre a kezét. A falak vissza
kerülnek régi helyükre. M ég rendelek két kávét, valódi babkávéból és hí
vom a fizetőt. A k it francia szokás szerint „garcon” -nak - fiúnak - kell
szólítani. M ég ha 60 éves is. „G arcon, l’addition s’il vous plait” , „fiú , az
összeadást kérem, ha önnek is úgy tetszik” .
A kávé jó. V alódi cukrot is adtak hozzá, nem szaharint. Hagyom, hogy
elernyedjek. Az asztaloknál ülők beszélgetése monoton zsongássá olvad
össze, mely tompa, egyöntetű közeggel vesz körül. Mintha akváriumban
úszkáló halak tátognának.
- Van nálad zsebkendő? - kérdem Paultól, ami konspirációs nyelvün
kön, melyet akkor használunk, ha nem vagyunk magunk között pisztolyt
jelent. A virág kézigránátot, a fuvola géppisztolyt. Paul tagadóan rázza a
fejét.
- Nálam sincs - mondom, mire Paul legyint.
A vendéglőből kilépve körülnézünk. A z utca nyugodt. Elbúcsúzunk.
Paul siet a randijára. A városközpontnak veszem utam. M it kezdek a nap
még hátralévő részével? Előttem az egész délután, az esti kijárási tilalo
mig. Elhatározom, hogy beülök egy moziba. Valam i új francia filmet ját
szanak: A z éjféli látogatót. Nem sok jót várok tőle. Milyen filmek ké
szülhetnek itt a német megszállás alatt? A z előadás csak másfél óra múl
va kezdődik. Mindenesetre megváltom a jegyet. K ét órát agyonütök ezzel
is.
Újból céltalanul mászkálok az utcákon az előadás kezdetére várva. Most
érzem csak át ennek az eseménytelen napnak teljes ürességét és céltalan
ságát. Hát számomra, számunkra valóban már csak a harc, a vállalkozás
jelentheti az igazi életet? Hát már semmi sincs, csak ez? Ügy látszik, a d
dig, amíg ennek a háborúnak vége nem lesz, ez már így lesz. Mert hiszen
lehetne olvasni is. Van otthon néhány felvágatlan könyvem, de ha olvasni
kezdek, képtelen vagyok figyelmemet a könyvre összpontosítani. Gondo
lataim állandóan el-elkalandoznak a holnap vállalkozásaira, a tegnap meg
úszott veszélyeire. Randizhatnék is, mint Paul, ha túl tudnám tenni
magam a felelősségen, amit a velem kötött ismeretség veszélye jelent. A
partnernek is, nekem is.
Néha oly’ valószínűtlen, valószerűtlen minden, hogy szinte azt képzelem,
nem is igaz mindez, ami velem, ami körülöttem történik. Nem egyéb láz
álomnál, amelyből rövidesen felébredek, csodálkozva azon, hogy ezt a kép"
telenséget álmomban valósnak foghattam fel.
Ahogy lődörgök az utcán, pillantásom a Hotel Palace-ra téved. A szál
lodát a német városparancsnokság foglalta le. A porta előtt őrség, a tisztek
egymásnak adják a kilincset. M ár felmerült a gondolat, hogy az úttestről,
kerékpározva, be lehetne hajítani néhány kézigránátot a hatalmas hall üveg
9
�ablakán. E d d ig azonban parancsnokságunk ezt túl kockázatosnak ítélte. Ha
gépkocsink lenne, úgy esetleg. D e csak kerékpárjaink vannak.
A folyópartra érek. Átsétálok a hídon, közepén megállok. Bámulom a
rohanó vizet, mely honvágyat ébreszt. A vizet éppen úgy lehet nézni, mint
a tüzet. Azok nézik, akik magányosak. Órámra pillantok. Ideje lassan
visszaindulni a mozihoz.
A film meglepetés. Középkori történetnek álcázott szimbolikus ellenállá
si film. Érthetetlen, hogyan engedélyezhették. A zárójelenet szinte egyértel
mű. A földre lopakodott gonosz, miután képtelen legyőzni a szerelmeseket,
kővé változtatja őket. Ám szabadságvágyukat, szerelmüket így sem tudja
megtörni, mert szívük szoborként is tovább dobog, azt nem hallgattathatja
el semmi. A z előadás végén a közönség tapsba tör ki. Bódultan sodródom a
kijáratnak és sajnálom, hogy nem tart tovább az álomvilág, vissza kell
térnem a valóságba.
Ezen a téli napon már korán esteledik. Meggyújtották a gyér utcai v i
lágítást is. Sorra zárják az üzleteket, közeledik a kijárási tilalom órája. V a
jon hogyan sikerült a kis Paul randevúja? M ajd holnap elmeséli. Holnap!
Lassan vége a napnak. Lejár a haladék, a holnap benyújtja a számlát ezért
a napért. A villamos már majdnem üres. Lassan, fáradtan vonszolja magát
a külvárosba. Én is fáradt vagyok. Fáradt a holnaptól. A villamos ablakait
bevonta a zúzmara, kesztyűmmel kis körfelületet tisztítók meg rajta. Ezen
keresztül bámulok ki a semmibe. Holnap ugyanitt jövök majd vissza a v á
rosba, de akikor már nem áll előttem egy haladék-nap. M ár érzem a félel
met, mely úgy burjánzik bennem, mint beteg szervezetben a rák. M i tör
ténne, ha megbetegednék? H a magas lázam lenne? Akkor holnap nem me
hetnék el. Otthon, ha lázam volt, nem kellett iskolába menni. Itt még orvost
sem hívhatnék az illegális lakásra. Nem lesz lázam és készülni kell a feleltetésre. „Készültél fiam ?” - kérdi a tanár. Igen. Készültem. Felkészültem.
A lakáshoz vezető külvárosi utca néptelen. Magányos lépteim alatt csi
korog a hó, mint fogak között a homok. A z elszórt lámpák fényköröket
rajzolnak az úttestre, a körök között sötétség. A kertkapu nyikorog, a há
ziak még nem zárták kulcsra. A földszint lefüggönyözött ablakából kis fény
csík szűrődik ki. Talán vacsoráznak. A z első emeleti magyar családnál is
ég a villany. Menjek be hozzájuk? Néha elbeszélgetünk, vagy hallgatjuk a
londoni rádiót. Most valahogy nincsen kedvem hozzá. Minél előbb bezár
kózni, egyedül lenni, lefeküdni, aludni, hosszan, nagyot aludni, végigaludni
az egészet.
Belülről kulcsra zárom az ajtót. Ha razzia van, ez is adhat egy kis idő
nyereséget. A szoba hideg. Begyújtom a kis vaskályhát, fedőlapján majd
kotyvasztok valamit. Mindegy, hogy mit. Körülnézek gyér élelmiszerkészle
tem között. E gy doboz keksz, fél zacskó cukor, makaróni, tegnapelőttről
maradt kenyérdarab. Felteszek egy lábas vizet, majd kifőzök egy kevés
tésztát és meghintem pótkákaóval. Am íg megfő, a maradék kenyeret rág
csálom. Hamar végzek az egésszel, levetkőzöm, és ágyba bújok. A vaskályha
lassan kialvó tüze rőtes félhomályba borítja a szobát. Egy-egy fellobbanása a
bútorok árnyait vetíti a falra. Ahonnét pislogva, hunyorogva néznek rám a
szegfűszemék. Szemben velem, a falon, ott a folt. Dühödten vicsorítja rám
farkasfogait. Jó lenne valam i szépet álmodni. A kályha tüze egy utolsó lobbanással kialszik, a szoba sötétbe borul. D e a folt a sötétben is rám vicso
rít. Érzem, tudom, rámtör az éjszaka rossz álma. Holnap vállalkozásra
megyünk.
10
�E N D R ŐD I SZABÓ ER N Ő
Súlyos szómolnárok
halljátok ezt a suhogást
ezt a fénytelen zenét
a kis zöld bársonyharmonikákat
k üllős üvegkés darálja-metéli szét
a csend alagútjain érkezel
szemedbe néz erősen - énekel s lábad elé hever a bánat
(s akár kagylóhéjhomok a kölyök
szelet - ha támad) üvegrepedés
hangja vérzi föl a szádat
melledben forró bársonydrapériák
vak madarak hangos csapkodása
véredben rozmaringszag és izzó mák zubogása
(testvéri nimfákkal vétkezel
ó torokcsípő fulladt nimfajáték
kávézacchomályban érdes vágyak
mint lassú zöld máglyán égő üvegbárszék
vagy mint egymásba-robogó forró vásznak)
a csend alagútjain érkezel
májkők üveghang szabdalja arcodat
súlyos szómolnárok lakják be versed
s nem lehet és a nem szabad
halljátok ezt a suhogást
ezt a fénytelen zenét
a kis zöld bársonyharmonikákat
küllős üvegkés darálja szét
11
�SIK LÓ S L Á SZLÓ
Otthon-talanul
Hát hazajárok újra. Minden műszak után ugyanúgy, mint sráckoromban. K i
törölhetem emlékeimből azt a nyolc évet, ami közte volt: házasság, gürizés
a lakásért, feleség, két gyerek, nyolcadik emeleti berendezett összkomfort. K i
törölhetem? Apám-anyám ugyanaz. A konyhájuk, a szobájuk is. Mégis más.
Nem tudok úgy ajtót nyitni többet, ahogy régen...
Anyám mindennap megörvendeztet valamivel. Egy mozdulat, az élet íze,
a mosakodás szappanszaga: valami hitvány kis kérés, ami mögött fáradtságot
érzek, beletörődést, elmúlást. Engem nem érdekelnek az évszakok. Legalább
is nem úgy, hogy most mi következik. Mihelyst beérek a házak közé, nyitom
az ajtajukat, attól kezdve mégis érdekel. Tesznek róla.
- Segíts apádnak fiam, ne ő hordja a tüzelőt - fogad örömmel anyám. Sokat köhög mostanában. Köhög és fullad .. .
- Menjen el orvoshoz, gyógyíttassa magát.
- Van neki pirulája, jár kezelésre is.
- Olyan orvoshoz menjen, amelyik meggyógyítja. Vagy szanatóriumba
utalja.
- Apád nem dug az orvos zsebébe pénzt, ha felfordul se. Én már mond
tam neki. Az a válasza, hogy mindnek kötelessége az ingyenes gyógyítás. Az
is felesküdött a szocializmusra.
- Más az eskü, más a közért. Persze, hogy felhozom a szenet.
Azt hiszem, az első futamnak vége. De nem.
- A kéményt is ki kellene tisztítani. Idén még nem járt a kéményseprő.
Múlt éjjel a szél visszavágott egy maréknyi kormot. Takaríthatok.
Apám hazajön a műszakból aktatáskájával, ami ősidőkből való, szíjak, rávarrások tartják össze, s egyik jellemzője, hogy lapos. Igazán nem értem, mi
nek hordja, mert az igazolványain, a tízórain, újságon kívül más nincs benne.
Talán a tudatának kell, hogy ne érezze magát teher nélkül, valamibe kapasz
kodjon. Ez a táska a múltat is jelenti: még az apjától örökölte. Akkor az
apja életének a nehézsége is benne van. Így már nem is olyan könnyű, ami
lyennek látszik.
Anyám megérkezik a fekete lakktáskával, ami átmenet a retikül és az uta
zótáska közt. Le se vetkezik, csupán cipőt vált és felkap egy reklámszatyrot,
máris indul a boltba. A cipőváltás talán rituális, talán azért teszi, mert az elő
zőben már elfáradt a lába. Ezt még nem kérdeztem tőle. Azt se, hogy mért
nem spórol meg egy utat: mi lenne, ha hazafelé egyenest a boltba menne?
Hisz’ előtte jön el.
Hazajövetelük sorrendje változik, ha az öregnek valami társadalmi elfog
laltsága akad. A szakszervezet több bizottságában dolgozik: a műhely segé-
12
�Iyezőbizottságának az elnöke, a kulturális bizottság tagja, szemináriumi fele
lős, és a Vöröskereszttől is kap feladatot. Ilyenkor anyám érkezik elsőnek,
még a bevásárlás után is egyedül van. Ezt az időt takarításra
használja.
Csak kistakarításról van szó, hisz’ a nagy kirámolást szombaton, esetileg va
sárnap délelőtt csinálja apám segítségével. Az öreg elhúzza a bútorokat, le
viszi a szőnyeget porolni. Régebben lázadt az örökös húzkodás ellen, de las
san beletörődött sorsába, szégyel t e végigkérdezni a szakikat, náluk hogy van
ez. Most már meg van győződve róla, minden családos ember sorsa a bútor
tevése-vevése. Csakis azért szerettem volna beépített bútort egy lakótelepen,
hogy ne tudd húzogatni, mondja morogva az anyámnak. Bár amilyen mániákus
vagy, ott is kitalálnál nekem valamit, teszi hozzá.
Anyám a napi kistakarítás, ágybevetés után főzéshez lát.
colja a krumplit, tésztát kavar nokedlihez vagy rizst tesz
következik, ha van, pörköltnek, sültnek, végül a zöldség,
több napra. Vagy savanyúságot készít. Tudja magáról, nem
san, de a műszak után ezt nem is várják tőle. Közben még
szen a legtöbb asszony ilyenkor a konyhában áll vagy ül.
Akkurátusan pu
fel. Aztán a hús
ha húslevest főz,
főz valami gyor
szomszédol is, hi
Most, hogy már hűvös van, kihamuz a szobában és rögtön utána begyújt,
melegedjen föl a lakás. Apám megtanította őt arra, milyen módon tüzelhet
takarékosan. Lassú tüzet rak, nem pakolja meg kályhát és kis huzatot hagy
az égéshez. Mert nagy lángnál az energia gyorsan szabadul fel és kiviszi a hu
zat. Apám örül annak, ha a kémény nem tiszta. Ezen a ponton nincsenek egy
véleményen. Anyám azt vallja, a kéménynek mindig tisztának kell lennie, kü
lönben pocsékba megy a tüzelő.
- Volt a szeneskamrában egy kéménykotró kefe, de apád két éve köl
csönadta és az illető nem hozta vissza - mondja anyám a magáét. - Arra
meg nem emlékszik, kinek adta. Mondtam neki, írja fel az ilyesmit egy fü
zetbe, azt meg szégyelli. Hogy még nem felejt annyira, mit képzelek róla!
Aztán itt van. Csinálj már valami szerkezetet, fiam, a tisztításához.
Rühellem ezt az egészet. A lakótelepen azt hittem, megszabadulok a múlttól.
- Az a baj, hogy maguk hagynak a fejükre tojni - mondom anyámnak. Ezek a kémények görbék, kiégtek, elhasználódtak. Vakolatuk nincs, tetejük
sincs. Az egész ház ilyen. Már rég le kellett volna dűteni és tisztességes ott
honokba költöztetni magukat.
- Mit tegyünk fiam, még nem kerültünk sorra. Ígérték a bontást...
- De mikor! Határidőt kérjenek. Már mindenütt vannak határidők. Ver
ték volna az asztalt, hogy a melós kapjon lakást, ne a sok léhűtő. Tudja, ki
mindenki van abban a lépcsőházban, ahol mi laktunk? Orvosok, tanárok,
színészek. Gyerekük sincs, mégis hozzájutottak. Egy nagyorrú házaspár, na nem
azért mondom, mert ellenük vagyok, de annyi ékszert aggat magára az öreg
asszony, amiből vehetett volna magának. Az ilyeneknek mindent dupla áron
adnék.
- Honnan tudod fiacskám, mennyit fizettek?
- Ha fizettek volna, nem állna a parkolóban annyi autó. Elvetetném mind,
ha rajtam múlna.
Anyám ahelyett, hogy velem együtt dühbe jönne, boldogan mosolyog.
- Mégis csak apád fia vagy, ő tud ilyen szenvedélyes lenni, ő védi öntuda-
13
�tosan a munkásosztály érdekeit. .. Persze, neked egy szavad se legyen, mert te
is kaptál lakást.
- Csakhogy nekem a vállalat adta. És mint családot alapító fiatal házas
nak, az nekem járt. Jól néznénk ki, ha még a magamfajta s e . . .
- Meg kell értened másokat is. A kéményt pedig csak ki kéne tisztíttatni.
A következő állomás a vacsora. Miért nem esik jól az étel? Miért nyammognak órákig, máskor befalják percek alatt azt, amit anyám egykedvűen tesz
asztalra? Ülnek ott, mint étvágytalan gyerekek, vézna
óvodások, akik nem
mozognak eleget. Szinte várom anyám hívó szavát - önmagához is - ejnye,
hát nem játszottatok eleget? Miért félsz a homoktól, kisfiam? Minden gyerek
felszalad a csúszdára, tízszer is, te meg ülsz akár a kuka.
A tányérok így is elpiszkolódnak, a mosatlan nem függvénye az étvágynak.
Anyám helyében nem is főznék.
Fel kellene robbantani ezt a konyhát. Az egyetlen, ami változást hozhatna
ebbe a megáporodott sarokba, a pállott szagok közé, ha kinyitnák a gázt és
elfelejtenék meggyújtani az első félórában. Ha csak a paprikáskrumplik,
a
pörköltek, a fővő csontok, dagadok, fasírtok szaga mosódna egybe!
Ahogy nézem az anyámat, kétféle érzés fog el. Vagy közömbös vagyok
iránta, vagy keserű leszek attó l. . . mennyire öreg. Mindig így nézett ki, né
ha arra jövök rá. Máskor arra, hogy napról napra kopik.
Hol kezdjem? A lábánál, a bokájánál. Valamikor biztosan vékonyak vol
tak, csinosak, ingerlők. Aztán csak állt, állt a gyárban tizenhat éves korától,
és megvastagodtak. Járt valaha magas sarkú cipőben? Én sose láttam. Még az
ünnepi, a kímélő is lapos sarkú, trampli, a színe fakóbarna vagy fekete, öt
évenként változik. Miért nincs itt a konyhában, az ajtó háta megett egy tűsar
kú fehér, pántos kis cipő? Jaj, fiam, nem való az nekem. Fel se venném. Nem
vagyok se kisasszony, se színésznő. Pedig hát nemcsak azok járnak ilyesmiben.
Lemondóan beszél, mintha két történelmi korszakkal korábban élne. Ez
az
apám hatása? Az egyik lábán gumifásli, így jön haza, néha rajta marad va
csorafőzésig, utána tekeri le nagy sóhajtások közt, papucsba bújik és simogat
ni kezdi, kenőccsel keni, borogatja, gyógyszert vesz be, mikor mit. A kenőcs
büdös, a fásli izzadtságszagú, a műhelyben beszívott savgőzök, az ammónia
fojtó szaga áramlik a meleg lakásban, pállottságuk terjeng és keveredik a pör
költ, olykor a rántott hús illatával.. . Az ecetes paprika, az uborkasaláta hason
lít ehhez a kipárolgáshoz, talán ezért tolom el magam elől a savanyúságot.
Olyan érzésem van, mintha a beáztatott-felvagdalt fásli- és gézdarabokat kel
lene a sült húshoz elfogyasztani.
Anyámnak, tudtommal, két szülése volt, ezért érthetetlen, a hasa miért
eriszkedett meg annyira, amennyire. A feleségem is kétszer szült, mégis vé
kony maradt. Igaz, ő kákabélű. Ők viszont valamikor szerettek enni. Tész
ta, krumpli mindig került az asztalra. Evés nélkül nem bírja az
ember a
munkát, ez az örök igazság a családunkban is érvényes.
Anyámat soha nem láttam ruha nélkül. Mosakodáskor néha benyitottam a
konyhába, amikor kicsi voltam, de a legtöbbször kombiné volt rajta, legföl
jebb leengedte a vállpántot. Szép melle lehetett lánykorában. De hogy most
lógnak, lelapítva a háziruha alatt, az biztos. Mért nem akar otthon vala14
�mennyire csinos lenni? Miért kell neki megjátszani, hogy ugyan már,
tetszem?
kinek
Soha, soha nem volt szó köztünk testi dolgokról. A nővéremmel talán két
szer beszéltek ilyesmiről. Lehetséges. De a nővérem se volt annyira közvetlen,
hogy valaha is érintettük volna a test dolgait. Engem az utca nevelt, a nemi
séget a velem egyidős srácokkal tanultam az utcán, a sufniban, az iskolaud
varon, nyári kiránduláson, osztálytársaim lakásán. Hogy a lányok melle szép,
szép is lehet, azt igazából most tapasztalom. Ha közelebb kerülnénk egymás
hoz. .. vennék anyámnak kölnit, púdert, mindenféle ápolószert. A feleségem
mennyi kencét használt! Pedig neki nem volt rá szüksége. De nem merek
venni, mert még célzásnak tekintené az apámmal együtt, no, nem tetszik a
szagunk? Miért nem ápolja magát? Az arca csupa ránc. Elvakart miteszerek,
szemölcsök a mélyülő árkok közt. A haja barna volt valamikor, kifakult a
savgőzökben. Miért nem jár fodrászhoz? Néha levágatja. Sajnálja rá a pénzt.
Drága, minden puncsért fizetni kell. Ez igaz. Dehát nem kellene állnia haj
lott háttal, leengedett vállal, fakó tincsekkel a konyhában, mint egy elha
nyagolt proli.
És a rettegés! Mit tudod te, milyen volt az ötvenes években. Bármikor ki
tehettek az utcára. Nem lehetett visszapofázni, késni. Ha valaki
selejtet
csinált, mögé állt egy ÁVO-s és szabotázsért már vitték is.
Szerintem túloznak. Azt nem mondom, hogy lódítanak, de rájátszanak. Nem
lehetett az olyan rossz. Mitől lett volna az. Miért bántották volna a melóst?
Na jó, az urakat igen. Azok meg megérdemelték. Nem lehetett külföldre men
ni, utazgatni. A templomok üresek voltak. Egyik szomszéd
feljelentette
a
másikat.
Sokat gürcöltek, elfáradtak, ezért látják sötéten a múltat. Még ha a jövőt
látnák sötétben. Azt igen, afelől lehet bizonytalan az ember. De hogy a sa
ját, elmúlt fiatalságától rettegjen, az furcsa. Biztosan így akartak megnevelni.
Talán nem lett volna rossz a módszerük, ha én másmilyen vagyok. De rám
nem lehet hatással ilyen duma. Becsüld meg magad a munkahelyeden, legyen
első és legfontosabb a gyár, ne késsél, takarékosan élj, ne járj a lányok után,
kérjél lakást - ez mind olyan kívánság, ami egy másik világ mesebeli óhaja
a kemény és undorító valósággal szemben.
Mintha nem is ebben a világban élnének! K i becsületes manapság. Miért
legyen első és legfontosabb a munkám, ha a legtöbben nem azáltal érvénye
sülnek, nem a havi fezetésükből vesznek autót, nyaralót. Miért ne pótoljam
tönkrement házasságomat kalandokkal, miért éljek megtartóztató módon? Ver
jem ki a farkam, huszonnyolc évesen, a zuhany alatt?
Anyám eltörölgeti a tányérokat mosogatás után, a helyükre teszi, a
kredencbe, az evőeszközöket a fiókba. Ez nemcsák a nyugalmához kell, tudja,
hogy éjjel nekimennék a kint felejtett edényeknek.
Bemehettek, mondja nekünk, és apámmal engedelmesen bevonulok a szo
bába, leülünk a tévé elé. Apám halkra állítja, a tornászlányt elég látni, ő
úgyse ugrabugrál utána, de még a híradót se bömbölted, mint a szomszédok.
Én pedig mindent hangosra állítanék, hadd bömböljön, ne halljam a kony
hából a mosakodás zaját.
Most teszi anyám a lavórt a hokedlire, most önti bele a fazéknyi meleg
vizet, vissza az üres edényt a gázrezsó mellé, most vetkezik, most cuppan a
15
�szappan a kezében, most csapkodja nyakára a vizet, most lögyböli a hónalját,
a mellére dobálja, a hasáig mindjárt kész.
Néha bekiált apámnak, menjen ki a hátát megmosni, erre az öreg kimegy,
szótlanul vannak, csak a pocsolás monotóniája és esetleg egy-két utasítás hang
zik, lejjebb, lejjebb már ne, mit nyúlkálsz, dobd a törülközőt, ne vacakolj,
megfázik a derekam, elmehetsz, erre apám visszasétál a szobába, enyhén vi
zes kézzel, szappanszagot és anyám szagát hozza magával, amit így közvetve
érzek.
Viszolygok ettől a szagtól, már vacsora közben erre gondolok, fel fog for
dulni a gyomrom, talán ezért nyammogok, ezért eszem egyre kevesebbet. Az
olcsó szappan, a műhelyben beivódott bűzök és a bőr izzadtsága, még gázszag
is keveredik a vacsora maradékával.
Az első estén, visszaköltözésem után, azt hittem, rossz a zuhanyozó anyáméknál, a gyárban. Meg is kérdeztem.
- Anyus, mindig itthon mosakszik?
Ez durván hangzott egy kissé: a saját lakásában már csak van joga mo
sakodni ! - Zuhany, miért ne lenne. Csak nagy a huzat, mindig megfázott a
derekam. A tüdőmnek se tett jót.
Évente kétszer-háromszor volt tüdőgyulladása, a huzatos műhely miatt. E r
re emlékszem. De azóta új csarnokba költöztek!
- Engem ne bámuljanak, ne szörnyűlködjenek. Észrevettem, hogy elhúzód
nak mellőlem a lányok, mert ők még soványak. Az operáció helye se szép,
nem úgy forrt össze, ahogy kellett volna.
Mit tudok anyám érzelmeiről? Amit elmond róluk. Talán többet mondana,
ha kérdezem, de a szörnyűségekből elegem van. Lehet, a nők mások. A fér
fiak sose nézik egymást elborzadva, ki púpos, kinek nagy a pocakja, kinek
vágtak ki csíkot a combjából.
Apám csak ül mellettem. Nyilván nem hallja és nem érzi, amit én. Külön
ben is az ő felesége. Megszokta, volt ideje megszokni a konyhai locspocsot.
A víztömeg zuhanása következik. Most öntötte ki a lefolyóba. Kicsit körbeöblíti, pongyolát vesz magára és benyit hozzánk, ezzel jelzi, hogy aki akar, az
kimehet.
Abban a pillanatban felugrom, olyan feszültség van bennem.
Szorítás a
gyomrom táján. Mintha már hetek óta poshadnánk valami értelmetlen ost
romállapotban, letaglózva a sűrű levegőben, a kitapintható mérges gőzök nyo
mása alatt.
- Miért nem nyitotta ki anyu az ablakot? - kérdezem.
- Nyisd, ha annyira sürgős.
Kinyitom a konyhaablak mindkét szárnyát, anyám bentről nézi rosszallón.
Hisz’ ugyanakkor ég a gázsparhelt lángja. Magyaráztam már neki: a meleg
levegő hamarébb cserélődik, mint a hideg. Mindjárt eloltom. De ha mégis
többet fűtök, és a kelleténél többet használok, kifizetem a gázszámlát. Pont
ezen akarnak spórolni?
Levetkezem, felhúzom a pizsamámat. A lakótelepi lakásban meztelenül alud
tam, itt még fölöltözve is fázom. Fázom, ugyanakkor vágyom a levegőre. Be
csukjam az ablakot? Nyitva hagyjam azt is, a gázt is?
Meddig lehet ezt bírni felnőtten.
Pedig még csak most váltam el, fél éve. Mikor lesz újból saját otthonom?
16
�17
�L U K Á C S G E R G E L Y SÁ N D O R
Önzés
Á llok
Elkövetni - magunk ellen legalább Sorban mind a bűnöket
S közben sandán vágyni rá:
Meghalni tisztán
Megmaradni bűntelen.
Állok szétfagyott
Hitek omladékán
Napom szemén
Ködkorom
Könnymaszat téblábol
Őszülő arcomon
Téli akácok
K i üzen ?
(Lányomnak)
Ti kígyó hajlású
Mondd a májussal ki üzen?
Nem az orgonavirág
A mézfelhőt ringató
Nem az akácvirág
A menyasszonyi fátylat
Égre lobbantó
Nem a repcevirág
A napsziromsárgát
Földre menekítő
Nem a vadgesztenye virág
A felhőszoknyára bokrétát
Kedvvel kötögető
Te tudod a legjobban
Ebben a szilaj zöldben
Szeptember szíve dobban
Pedig árpakalász sem
Kíván még bókolni
Kombájnvégzete előtt
18
Kemény legények
Ti reumás ujjakkal
Égre felmutatók
Ti áttetsző szövésű
Álmodó élethálók
Nem úgy mint
A szemhatárt megtörő
Ködmocsárba vállig
Elsüllyedt
Mindigzöld
Északi fenyők
Ti téli akácok;
Kóchaj a Föld
Dérütött homlokán
�V ili Tibor: Galambdúc 1 9 6 8
Csend-húr zendül
Szárnyak hersenése
Ha belekap
Galambremény szétrepült:
Dúcmagány ittmaradt
Szőnyi István: Öregség
Három grácia
Volt tegnapelőtt
Hogyan lett mégis
Három múmia
Mért aszalódunk
Így össze a végső
Szétesés előtt
Miért szűköl
E z a kihűlő
Tekintet?
Halálos holnap
Üzenete ez:
Készülj a semmibe
19
�ABLAK
Venezuelai költők
E g y caracasi út eredm énye ez a kis válogatás. Különös világra
nyílt ablak előttem Venezuela fővárosában: magányban élő em
berekre, létbizonytalanságban szenvedőkre. É s költőkre, akik
mindezt kifejezik. Elkötelezett lírikusokra. A verseket még Caracasban válogattam ki, a költők közül nem egyet személyesen is
megismertem. Olyanokat fedeztem fel, akiknek költői hangja
közel áll az enyémhez. A világot kritikusan szemlélő, önmagukra
iróniával figyelő poétákat. A k a d közöttük egy magyar szárma
zású is. V an köztük filozófus, történész. Ismert nevű alkotók és
most induló fiatalok, Venezuela költői a nyolcvanas é vek elején.
Realisták és avantgardok, sokféle hangon ugyanarról valló mű
vészek. Kortársaink, akiket egy emberibb világ megteremtésének
vágya ihlet versírásra.
SIM O R A N D R Á S
A Q U ILE S N A Z O A
K öznapi élet
Kora hajnalban kelni, megmosni a fogunkat,
és inni két korty kávét, a bögrében ha van,
kevéske kölcsön-pénzért pumpolni rokonunkat,
munkába menni, persze, caplatva hosszasan.
És hazatérni délben, falni a makarónit,
melléje zsíros bifsztek ha néhanap kerül,
nem bébi a gyerek már - az asszony morgolódik
egyéves lesz, nem járhat tovább cipőtlenül.
Megtudni, hogy az egyik barátunk nemrég meghalt,
moziba menni, ócska filmet nézni, mint tegnap;
kázsmír öltönybe bújni vasárnap délután.
És körbe-körbe járni, mint szamár a kút mentén,
unott napok sorában újat nem is keresvén!
Az élet tudománya egyszerű tudomány.
20
�LU D O VICO SILV A
A valóság fehér és autókkal teli
A valóság fehér és autókkal teli.
Roppant fogakkal fölvértezett nagy órákból áll.
A valóság mészfehér, a mész lényei vagyunk,
csontunk a szellemünk, és a mész elindul,
és előretör, mint a felejtés szélvihara.
Nézem a valót, és rettentőnek és fehérnek látom,
mintha minden rothadóban volna és be volna kötözve.
Csak az autók hajtanak egészségesen
ragyogó fogaikkal és kerek görbületeikkel.
Irigylem őket. Éreznek. Szenvednek.
Nem gyötri őket, mint engem, a szabadság vágya.
Visszhangzanak, futnak az utcákon
harmonikusan és biztosan, fémnyelven beszélnek,
és nem fenyegeti őket soha a gyilkos veszély,
hogy egy napon a semmibe zuhannak, mint angyal vagy kődarab;
holtan nem vonulnak száműzetésbe, nem lépnek át szívem kapuján
az emlékekkel és utcákkal telizsúfolt mélységben,
utcákon, melyeken én, mint autó jártam
boldogan, szerelmesen, végül is tárgynak lenni jobb,
mint emberi lénynek, akit
örök magányra és öntudatra ítéltek.
A M E L IA BU STILLO S PO N TE
Szarkazmus
Írok
a csönd órája ez
elrendezem vasárnapi ruhámon
a redőket
arcomon a festéket
a mosolyt
hallom hogy szól a telefon
Metsző gúnnyal néznek rám
az otthoni tárgyak
21
�H E L Y CO LO M BAN I
Körülöttem arcok tűnnek fel
Körülöttem arcok tűnnek fel, mindegyiken
más és más vonások. Körülveszik őket utcák, körutak,
épülettömbök,
városok, országok. Határok húzódnak mindegyik között:
A z országok.
A városok. A z arcok.
Távolabb más földrészek, ezek együttvéve alkotják a planétát.
A Naprendszer alkotóelemeként részét képezzük a
Tejútnak. Föltételezik, hogy a világegyetem
számos tejútrendszerből áll kozmikus méretekben.
Figyelembe véve a kozmikus látványt, mindennél képtelenebbnek
látszik számunkra az. hogy megtudakoljuk az új rendőrfőnök nevét.
H E L E N A SA SSO N E
L U IS A L B E R T O C R E S P O
H arag, te!
F élig nyitva
Harag, te!
hullámaid milyen szirteken
ülnek el,
a düh zsilipjei hol töredeznek szét,
milyen eresz alatt
hullanak tollaid, mint az esőcseppek.
Valaki rámgondol
Mert megjelenek
É s nem vagyok ott
Te,
szemekben égő karbunkulus.
Szülőanyja a lázadásnak,
szomjas csalán,
mondd,
melyik pillanatban
gyilkoltak meg a templomi kufárok.
Mondd,
szívedet miért lyuggatták szitává,
hiszen ott fortyogott a föld minden
bora.
22
Em lék vagyok
Mert hallgatok
Mert nem felelek
„Ilyen az élet”
Mondja néném
Am ikor megsebzi egy lemetszett
virág
Sokfelé jártam
Mert sokfelé hívtak
De minden ajtó zárva
Minden ajtó befelé nyílik
�RAM Ó N PA LO M A R ES
Testvérek
Mi, akik a hideggel kelünk útra,
a köddel, a nappal,
jaj,
föl kell falnunk a völgyet,
bele kell harapnunk a szentjánoskenyérfába és a
roppant cédrusba.
Íme fütyülve jön ő, a felhők unokaöccse,
ő, aki a füvekre röppen.
- Szegények vagyunk, ne lopd el fejünk fölül
a háztetőt,
ne csipegesd ki a szemeket a kukoricacsőből,
ne rémítsd a lovakat, ne riogasd a gyerekeket.
És jön testvérem, a részeg,
akinek csillog a szeme, a hortyogó,
a haragos.
Mindent fölpakolunk,
indulunk, fivérek,
már elkapjuk a fákat és tövestül kitépjük,
nem irgalmazunk a galambfiókáknak, sem a kicsiny kígyóknak,
a gyönge virágokat szerteröpítjük.
Azt mondják, sötétben járunk és pénzünket csörgetjük,
mint a gazdagok,
ezek, akik éji palástba burkolózva jöttek,
vérben forgó szemmel.
E L M E R SZABÓ
K atedrális
A z em lékezet m akacsu l
szem beszegül
a gyö kértelen séggel.
K ü lfö ld iesü lt, bolond,
kétszeresen k ü lfö ld i
vagy
h árom ezer
év
szám űzetés
v e r bilincsbe
E h azákat
nélkülöző világ b an
em lékszem re á :
a n n y ira csaló ka föld,
ta lá n sohasem
vo lt enyém .
Szem em előtt e lsü llyed t k ated rális.
23
�VIC TO R V A L E R A M ORA
Ebben a végsőkig megalázott országban
Ebben a végsőkig megalázott országban
Ahol odakínálom magam a megkövezésnek
Ahol húsdarabokat tépek ki az életből
Ebben az országban ahol több költő követi egymást
mint négyzetkilométer
Ahol én vagyok aki a visszfények serblije
mellé vizel
Ahol nincs sorsom
Ebben az országban ahol elmegyek
Ahol örökre kitörlöm magam
Ahol másnap elfelednek
mert ezeket az áldott verseket mormogom
Ebben az országban ahol senkinek se engedem meg
hogy továbbvigye nevemet
nem érdekel miféle jelek mutatkoznak az égen
Ahol a nekem rendelt biográfusra
ujjal mutatok és ráüvöltök
kotródjék a frászkarikába hol a történet elporlad
és riszálja csontvázát ővele együtt
Meglátjátok majdan feleim
Ahol mindazonáltal viharosan
ünneplem magamat a föld alatt
Ebben az országban ahol mindig különc voltam
rosszul égő tűzvész váratlan röppentyű
F ID E L FLO R ES
A propó
Egyedüli város a világon ahol lakása ablakán senki se hajol ki
Aki álmodik hidegbe és magányba hal bele
Vannak itt szép ajkú prostituáltak
részegek akik a falak közt a létfontosságú borpincét keresik
Az idegen közvetlen közelről lő és elmenekül
mindenki úgy menekül ahogyan tud
Még New York lakói vagyunk
Minden lépésnél csönd kerít be és megpróbál megmérgezni
minket
de a szél a tiszta szél még körüljárja ezt a várat
(Simor András fordításai)
24
�VALÓSÁG
K E R É K G Y Á R T Ó T. ISTV Á N
Értékek a mai társadalomban
A társadalmi élet jelenségeivel foglalkozó gondolatrendszerekben rendszerint
kulcshelyzetet foglalnak el az értékek. S amennyiben nem: a hiány ténye és
magyarázata többnyire megvilágosító fényt vet az illető rendszer vagy vizsgá
lódás alapvető vonásaira. Szerencsére napjainkban ez nincs így, hiszen az ér
ték fogalma már-már a hétköznapi gondolkodás evidenciái kővé tartozik. Ön
magában persze ez még nem volna feltűnő, ha egyúttal nem vennénk észre,
hogy a különböző „értékelméleti” vizsgálódások és fejtegetések gyakorta
a
társadalomban újratermelődő ellentmondások magyarázataként jelennek meg.
Sőt, a mindennapi életben sem ritkák az olyan vélekedések, melyek - több
kevesebb egyértelműséggel - az értékek hiányát fogalmazzák meg.
Nem egészen véletlenül, hiszen a társadalmi élet jelenségei - mint például
az egyenlőtlenségek növekedése, a privatizálódás erősödése - valóban ezt a
látszólagos felszámolódást érzékeltetik. És értékrendről is csak akkor beszél
hetünk, ha az értékvilág elemeiből tudatosan építkező személyiség
autonóm
módon képes egységbe rendezni ön- és világképét, cselekvési stratégiáját, jö
vőképét és életszervező elveit.1 Va n-e azonban „értékvilág?” más szóval: találhatók-e értékek a mai társadalomban ( még ha ezek nem is szerveződnek
renddé, illetve rendszerré), vagy a szükségletkielégítés társadalmi szabályozásában végképp elveszítették volna szerepüket? Megannyi kérdés, amire csak
akkor válaszolhatunk igennel, ha viszonyunkat a világhoz nem szűkítjük a fo
gyasztói kapcsolatra. Így ugyanis azt kellene feltételeznünk, hogy napjaink egyé
ne kizárólag fogyasztói kapcsolatban áll környezetével, s a dolgok, viszonyok
jelentősége csupán a lét fenntartása szempontjából minősül számára hasznos
nak vagy károsnak. Pedig arról sem feledkeztünk meg, hogy az értékeket hor
dozó dolgok (mint például a munka, a szabadság, az autonómia) fontossága
sokkal inkább meglétükben rejlik, mintsem abban, mennyire ismerjük fel érté
küket. Ám mivel tevékenységeink számtalanszor ismétlődő tapasztalataiból ta
nuljuk meg egyrészt saját szükségleteink fontossági rendjét, másrészt azt, hogy
a változó és rangsorolt szükségletektől függően mi, miért és mennyire fontos
számunkra, ezek a körülmények az érték fogalmát is megvilágítják.
Csak ha úgy fogjuk fel az értéket, mint valamely anyagi vagy eszmei je
lenség (dolog, esemény, összefüggés) pozitív vagy negatív jelentőségét szükség
leteink számára, megközelítésünk is így válik reálissá. Az érték ugyanis nem
valamiféle önálló tárgy és nem is egyik vagy másik tárgy magánvaló (an sich)
tulajdonsága, hanem a dolgok, jelenségek viszonya, a szükségletekhez. Maga az
értékesség ténye, a pozitív vagy negatív előjel is abból következik, hogy az
25
�értékeket kifejező dolgok milyen módon viszonyulnak emberi szükségleteink
hez. Ebből adódóan az érték nagyságát az egyik oldalról az határozza meg,
milyen mértékben képes maga a tárgy vagy a tárgyak konkrét szükségleteket
kielégíteni, a másik oldalról viszont az, hogy az adott szükséglet milyen he
lyet foglal el szükségleteink rangsorában.2 Ezért, ha elvonatkoztatunk az em
beri szükségletektől, az értékek akaratlanul is kikerülnek a társadalmi össze
függésekből. S így valóban nem lesz nehéz érveket találni ahhoz a feltétele
zéshez, mely szerint társadalmunkban nincsenek vagy alig vannak értékek. És
azt sem lesz nehéz bizonyítani, hogy az emberek magatartását kizárólag hasz
nossági szempontok befolyásolják, illetve a társadalmi gyakorlat egészét érték
zavarok hatják át.
Jóllehet az értékek hiányát konstatáló elemzések és vélekedések eszmei elő
feltételeit semmiképp sem könnyű explicit módon értelmezni (a legtöbb eset
ben ugyanis nem szociológiailag verifikált megállapításokról van szó), de ép
pen az a különös és (ha szabad így fogalmazni) a vigasztaló, hogy - a meg
közelítési szempontjaink kidolgozatlansága következtében - eme vélekedések
„igazságértéke” könnyűszerrel megragadható. Ugyanakkor az értékek hiányát
vagy éppen az értékrend viszonylagosságát hangoztató gondolatok mindun
talan vitára és állásfoglalásra késztetnek. Vitára késztetnek egyfelől azért,
mert - ha korunkban az értékvákuum jelenségével találkozunk is - az érté
kek nem tűntek el teljesen. Másfelől pedig azért, mert miközben saját bőrün
kön érezzük az öröknek hitt értékek devalválódását, egyszersmind a változ
tatás, a meghaladás alternatíváival szembesülünk. É s valójában ez az eszmélkedő-ráismerő magatartás maga is értékkel telített. Napjainkban ugyanakkor
anyagi haszonról, anyagi javakról és érdekekről vitatkozunk a legtöbbet, de
vitáinkban mégiscsak valamiféle értékszemlélet jelei fejeződnek ki. Mint aho
gyan az sem kétséges, hogy mindennapi életünk kényszerűségei s még inkább
kényszerű ítéletei társadalmi helyzetismereten alapulnak.
Még ha olykor megválaszolatlanul marad is az a kérdés: vajon a jelenlegi
társadalmi körülmények egészében véve vagy csak egyes jelenségei akadályoz
zák a magasabb rendű értékek megjelenését és artikulálódását?
Társadalmunkban - a kulturális tradíciók felbomlásával egyidejűleg - a
kulturális minták nagyfokú keveredése jött létre. Vagy ahogyan a pszicholó
gusok megfogalmazzák: a személyiségfejlődés során az „identifikációs” kulcsszemélyek (lett légyen tanár, politikus vagy táncdalénekes) egymással ellenté
tes, illetve egymástól gyakran eltérő kulturális mintákat közvetítenek az egyén
hez.3 Az egymásnak ellentmondó és sokszor egymás hatását kioltó kulturális
minták nemegyszer a társadalmi kontroll lazulását is maguk után vonják, s
a különböző - átlagtól eltérő - életformákkal, magatartásmódokkal szemben
megnyilvánuló türelmetlenség, elutasítás válik jellemzővé. Ez az intolerancia,
mely elválaszthatatlanul összefügg az értékvákuum jelenségével, többek kö
zött abban is megmutatkozik, hogy az egyének az életforma-változatok, életmódkínálatok színképét szűknek érzik: így a számukra kijelölt szerepektől
menekülni akarnak. S ehhez járul még, hogy sem a család, sem a munkahely,
de még a közművelődés intézményei sem adnak elég teret és időt a társas
kapcsolatok harmonikus építkezésére; alig van helye az életben az intim szfé
rának. Miután a társadalom legtöbb intézménye személytelenné vált, tényleges
tevékenységük és működésük ideológiája között szakadék tátong. Az intéz
mények egy része - működésük jellegénél fogva - ahelyett, hogy kielégítené
26
�az intézményt életre hívó társadalmi szükségleteket, megoldaná az adódó prob
lémákat, inkább folyamatosan újratermeli.
Kétségkívül a szükségletek átstrukturálódása - mely elkülöníthetetlen
a
társadalmi gyakorlatban zajló folyamatoktól - sokkal inkább utilitárius (hasz
nossági) értékeket hív életre, semmint magasabb rendűeket. Az úgynevezett el
sődleges szükségletek előtérbe kerülésével
pedig - mint az élelemmel,
a
ruházkodással, a lakással kapcsolatos növekvő szükségletek - vitathatatlanul
bekövetkezett bizonyos fajta értékredukáció, melynek előidézésében alapvető
okként szerepel a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, a depriváció (az el
szegényedés) erősödése, a társadalmi beilleszkedés zavarainak fokozódása. Ám
bármennyire elcsépelt és közhelyszerű annak emlegetése, hogy - a néhány év
vel vagy évtizeddel ezelőtti fejlődéstől eltérően - a mai időszak a megtorpa
nás időszaka, mégsem lehet elég sokat emlegetni, mivel ez a tény még min
dig nem foglalkoztat bennünket annyira, hogy a belőle levonható következte
tések magától értetődően és hatásosan befolyásolnák tevékenységeinket. És
ebben nem kis része van az évtizedeken keresztül „felülről” jött döntéseknek.
De az autonómia hiánya tagadhatatlanul összefügg az értékek viszonylagos
sá válásával is. Az egyéni döntést szabályozó értékek - mint a következmé
nyek vállalása, az együttműködési készség - fokozatosan kikerültek emberi
viszonyaink közül. Elemekben ugyan megtalálhatók kultúránk egész történe
tében szétszórva, de tiszta kifejlésében nem fedezhető fel senkinél. Ezért sem
lehet az önállóságot mint értéket kiáltványban megfogalmazni, népszerűsítő
felhívásokban hangoztatni, hanem kinek-kinek át kell érte dolgoznia magát
saját ismeretanyagán és személyes tapasztalatain. Különböző filozófiai és ant
ropológiai álláspontok alapján itt természetesen az az ellenvetés is megfogal
mazható, hogy erre a felismerésre olyan társadalmi helyzetben lehet „rájönni” ,
amely - bárhogyan gondoljuk is el - ezt igényli. Csakhogy senki sem vitat
hatja, a szocializmus adott körülményei között ez az igény érzékelhető, illetve
egészen újfajta módon teszi sürgőssé a válaszadást. Legalábbis elképzelhető:
mai helyzetünk - kérlelhetetlen ellentmondásosságával - a döntések vállalásá
ra késztet bennünket. Még akkor is, ha - mint, ahogy már jeleztük - hosszú
időn át fejünk felett születtek döntések és határozatok.
Ezért feltétlenül van jogosultsága annak a feltételezésnek, hogy mai
helyzetünk következményeképpen - az önállóság és a felelősség egyre inkább
értékként jelennek meg. Éppen ezért kérdezhetjük meg: melyek az önállósá
gon és felelősségen alapuló autentikus emberi lét
hallgatólagos
és mégis
mindenkiben közös előfeltételei? Közös előfeltételként mindenekelőtt maga a
munkavégzés jelentkezik. Noha az egyik ember számára az önérvényesítés és
önkifejezés eszköze, a másik számára pedig társadalmi kényszer, közös jel
lemzője azonban az, hogy meghatározott társadalmi körülmények között
és
meghatározott célok alapján tevékenykedünk. Az utóbbi időben heves viták
tárgya lett - főként az értékrend szempontjából - , miképpen értékeljük
a
második gazdaságot: tehát azt a kereső foglalkozást, vagy termelőtevékeny
séget, amelyet az emberek főfoglalkozásuk mellett folytatnak. A nem főfog
lalkozásban végzett munka - amint azt számtalan adat bizonyítja - gazdasá
gilag hasznos az egyénnek és a közösségnek egyaránt; sőt még az az állítás
is megkockáztatható, hogy elterjedése a munkának, mint
szükséges
tevé
kenységnek az értékét növeli. Hiszen értékké nem akkor válik, ha a jelenleg
domináló „értékjelző” - a pénz - „kijelöli” értékességét, hanem az emberi
szükségletkielégítés szempontjából. Még ha napjainkban ez a helyzet az ellen27
�kezőjére fordult is, s a főfoglalkozású munkavégzés negatív értékítéletűvé vált
is (olyannyira, hogy a munka értékét egyedül a megszerezhető anyagi gazdag
ság minősíti), szükségleteink rangsorolására mégis hatással van.
Mindenekelőtt azzal, hogy a megszerezhető anyagi javakon túl (melyek
sok esetben - különösen a hátrányos helyezű rétegeknél - hozzájárulnak az
egészségesebb életmód kialakításához és a szabad idő értelmesebb eltöltésé
hez), nem utolsósorban épp’ a gazdag emberi lét jogának és jelentőségének
visszavétele, illetve újraértékelése következtében, más szükségletek kielégítésé
hez teremt feltételeket. Meglehet, néhány évtizeddel ezelőtt a munka mint
központi érték mellett a többi emberi szükséglet kielégítése - akár a szóra
kozásé, akár a művelődésé - eltörpült. De azt sem hagyhatom figyelmen kí
vül, hogy a munkához való viszony az elmúlt időszakban csaknem teljességgel
ideologikus volt. Nem az emberi önérvényesítés, önkiteljesedés eszközeként
jelent meg, hanem sokszor politikailag közvetített kényszerként. Olyan kény
szerként, melyet a bürokratikus értékrendszer - ami kiváltképpen az ötvenes
évekre volt jellemző, nyomokban azonban mindmáig él - számos más eleme
megerősített.4
A munka mint életcélt vezérlő érték döntően mindig is a privilegizált hely
zetben levőknél jelenik meg. Nem véletlenül, hiszen - amint a szociológiai
kutatások kimutatják - az e csoportba tartozók többsége kvalifikált, önmeg
valósító munkát végez. S ha a társadalmi rétegződés szempontjából vizsgál
juk, az is kiderül, hogy a nagyobbrészt fiatal értelmiségiekből álló „intellektu
ális életstílus csoportban” már ritkább a munka életcélként való megjelölése,
ami nyilván a feladathiánnyal függ össze, s azzal, hogy e réteg még nem ren
delkezik, vagy csak kevéssé rendelkezik azokkal a civilizációs javakkal, ame
lyek birtokában jobban tudna a munkára összpontosítani. De megfigyelhető az
is, hogy a hiányok között élőknél sokkal intenzívebb a második gazdaságban
történő munkavégzés, mint például a privilegizált csoportba tartozóknál, akik
kevésbé vannak erre ráutalva. Az optimálisabb életfeltételek bizonyos szabad
ságot, lehetőséget adnak a választásra; jobb anyagi körülmények között ter
mészetszerűleg nagyobbat. A hiányok között élők számára viszont a választás
lehetősége, csekély, hiszen energiájuk java részét az alapvető szükségletek ki
elégítése köti le.
Vajon az utóbbi nem megy-e az előbbi rovására, vajon nem az történik-e,
hogy az anyagi érdekeltség, sőt még az erkölcsi ösztönzés is jobban érvénye
sül a második, mint az első esetében? Nyilvánvalóan a kétfajta tevékenység
sokszor kerül egymással ellentmondásba, s az is
igaz, hogy a
hasznossági
szemlélet akaratlanul is felerősíti a munkával kapcsolatos
értékzavarokat.
Csakhogy a munka és a szabad idő (pontosabban az utóbbiban végzett tevé
kenységek sora) között nemcsak oly’ szoros, szembesítő kapcsolat jött létre,
mint azelőtt soha, hanem az idő mint érték szerepét is megváltoztatta. Az idő
az egyén mindennapi életében igen nagy jelentőségűvé vált. Annak az
élet
szervezésnek a lehetőségét foglalja magában, amellyel a szükségletek is más
ként rangsorolhatók. Nem arról van szó ugyanis, hogy például a szabad időt
csak a legmagasabb rangú kulturális tevékenységekkel tölthetjük cl, hanem az
ezekhez szükséges „eszközértékek” bővítésével is. A fő ellentmondás inkább
abban rejlik,
hogy napjainkban a célértéket nem a személyiség fejlődésére
szolgáló idő jelenti, hanem az anyagi javak gyarapítására fordítható idő. Mi
után a társadalmi tudatban is hiányoznak a személyiség fejlődésének célérté
két megerősítő mechanizmusok (a deklarált közművelődési-pedagógiai elvek
28
�önmagukban semmiképp sem tölthetik be), sokan egyre inkább azokat az esz
közértekeket (pénz, anyagi függetlenség) akarják beteljesülve látni, amelyek
nek sikeres megszerzése „eredményessé” teheti életüket. Nem
jelentéktelen
társadalmi csoportok között, így vagy úgy, értelmet és jelentőséget csaknem
kizárólag a hasznossági értékek kapnak. A szociológiai vizsgálatok azt bizo
nyítják, hogy a legelterjedtebb a hagyományos, a családot, az utilitárius bol
dogságot, a nyugalmat és ezzel együtt bizonyos befeléfordulást előtérbe állító
magatartás. Ez annak ellenére így van, hogy sokan elfogadják a szocialista
értékrendszer egyes elemeit; különösen azokat, melyek a politikai tudatformá
val állnak kapcsolatban. Ám mivel a szocializáció intézményei (például az is
kola) olyan éteri magasságokba állítják a célértékeket - a közösségi ember
ideálját, az önzetlenséget - , amelyekhez elérni és felnőni úgyszólván lehetet
lenség, az előbbi attitűd korántsem véletlenszerű. Nem szólva arról, hogy az
így közvetített értékek eleve mély gyanakvással töltik el a társadalom jelentős
hányadát. Főként azért, mert az eszmény és a valóság közötti szakadékot
a
politikai kinyilatkoztatások még csak el sem leplezhetik. Ellenkezőleg, közve
tett módon rákényszerítik az egyént a kételkedésre, s így végképp bezárkózik
magánéletébe. S ezt az el- és bezárkózást aligha lehet feloldani úgy, hogy az
egyént az evolúciós történelem végtelenében megvalósuló célértékek részesévé
tesszük.
Mindennek felismerése jelenik meg abban is, hogy a gazdasági szférában
egyre több lehetőség nyílik az emberi autonomitás és döntési képesség kinyil
vánítására. A vállalkozói magatartás elfogadása és preferálása - ha nem is
egyedüli, de - a legjellemzőbb megnyilvánulása a társadalmi megújulási fo
lyamatnak. Annak a folyamatnak, amelyben a kockázatvállalás és az innová
ció többé nem járulékos tulajdonságként szerepel, hanem a munkaszervezés és
munkavégzés alapvető elveként. Ennélfogva az önállóság, a kezdeményező
készség lehetőségének érzete lényeges tudati sajátosságként és értékként kerül
felszínre, mely ugyan lehet egyetemesebben és kevésbé egyetemesebben átélt,
de valódi reflektáltsággal mindig együtt jár. Reflektáltsággal a társadalmi va
lósággal és saját lehetőségeinkkel szemben. Érthetően, hiszen - a lehetőségek
növekedésével egyidejűleg - a választás vagy legalábbis a gondolati szembe
sülés kényszere is nő. A változások során persze mindig keletkeznek ellent
mondások, s - a társadalmi tagoltság és megosztottság következtében - az
egyik oldalon értékek felhalmozódása következhet be, a másik oldalon pedig
értékveszteség. Értékzavarok is elsősorban abból származnak, hogy az említett
felhalmozódás és veszteség közötti arány társadalmilag kontrollálatlanná válik,
Így keletkeznek ellentmondások a politikai, az etikai és az esztétikai értékek
között egyaránt. S ez távolról sem meglepő. Ha például az anyagi gazdagság
tisztességtelen haszonszerzések sorozatán alapul és ez a társadalmi nyilvános
ság szintjén is tolerált (vagy legalábbis hallgatólagosan elfogadott), az embe
rek tudatában szükségképpen zavarokat vált ki.
Ebből eredően csakis az a felfogás erősödhet, mely szerint minél inkább ki
kell ismernünk a haszonszerzés természetét, hogy „gazdag” emberi életet él
hessünk. Ezért a magasabb rendű értékek - egyebek között a morális értékek nemcsak háttérbe, de szinte kiszorulnak a mindennapi életből. Mintha a meg
élhetés filléres gondjaival küzdő, meg a százezreket elkölteni nem tudó ál
lampolgárok egyaránt végképp átadták volna magukat a hasznossági felfogás
nak. Mert nem szabad elfelednünk, az úgynevezett utilitárius értékek példa
29
�szerűségükben sokkal vonzóbbak, mint azok, melyek tudatos életvitelt felté
teleznek az egyén valamennyi lehetőségének optimális megvalósítása érdekében.
Ám ez a jelenlegi társadalmi helyzetnek pusztán egyik
következménye.
Mert éppen napjainkban kezd kikristályosodni az a felismerés, hogy ha sza
bad történelmi szubjektumok vagyunk, s cselekedeteinket és a jövőnket nem
tekintjük csupán az embernél mélyebben rejlő okok eredményének, hanem sa
ját felelős tettünknek (amit nem háríthatunk másra), egymáshoz való viszo
nyainkat is át kell alakítanunk. „Minél több kapcsolat formálódik - bár több
nyire tudattalanul - a cserekapcsolatok képére és hasonlatosságára, annál na
gyobb az esélye annak, hogy a másikról való tudás, de ennek szükséglete és
képessége is elsorvad.” 5 Jóllehet emberi kapcsolataink „sorvadása” már olyan
méreteket öltött, hogy teljes vagy részleges kiábrándultsággal tölthet el bennün
ket, mégis egyre több jel utal a kis közösségek face to face (szemtől szembeni)
kapcsolatainak erősödésére. Kitűnik ez abból is, hogy az utóbbi esztendőben
szaporodnak a kulturális közösségek és egyesületek, J elentőségüket sem csupán
a kulturális demokrácia, mint értékeket és érdekeket artikuláló folyamat szem
pontjából értékelhetjük, hanem a társadalmi megújulás tekintetében is. E kö
zösségek szerveződésében szabály és elfogadott
kötelezettség a
türelem,
mely abban is megnyilvánul, hogy nyílt eszmecserén és „hatalommentes dialó
gusban” vitatják meg közös dolgaikat (lemondva arról, hogy valaki egysze
rűen rákényszerítse akaratát a másikra).
Harsány önbizalommal mégsem szemlélhetjük ezt a változást. Már csak azért
sem, mert társadalmi méretekben nem nagyszámú kezdeményezésről van szó.
Fontossága inkább abban rejlik, hogy elindítójává vált egy folyamatnak, s a
közösségi kapcsolatok újjászervezésével a szűken vett pragmatikus és hasznos
sági szempontokat szorítja háttérbe. Ügy válva emberi kapcsolataikban gazdag
gá, hogy egyszersmind egymás kiegészítői is lesznek. Ezzel voltaképpen a „csere
értékek” által irányított viszonyok cserélődnek fel a magáértvaló értékek alap
ján formálódó kapcsolatok rendszerével. Csakhogy ehhez még arra is szükség
van, hogy a citoyen magatartás - azaz a civil öntevékenység - társadalmi mé
retekben kiteljesedjen. Építő eszközei, szervező elvei közül mindenekelőtt azok
jöhetnek számításba, melyek az akaratérvényesítés társadalmi feltételeit jelen
tik. A civil öntevékenységnek ugyanis „az állampolgárok mindennapi életével
való teljes összefonódottsága, gyakran beleragadása ebbe a szférába, szinte per
definitionem biztosítja számára az el nem idegenedett jelleget.” 6
Mindez egyszerre és együtt lehet következménye annak a sajátos helyzet
nek, amely az új értékrend formálódására hatással van. A magasabb rendű ér
tékek hiánya, amely a társadalmi gyakorlatból előbukkan, természetesen a ci
vil öntevékenység kibontakoztatásával egy csapásra nem szüntethető meg. É p
pen az értékszociológiai vizsgálatok hívták fel a figyelmet arra az összefüg
gésre, hogy az egységes értékrend felbomlásának, illetve hiányának okai a tár
sadalom egészére kiterjedő közösségi válsággal hozhatók összefüggésbe. Illet
ve olyan magatartásmódoknak - szociálpszichológiailag is érzékelhető - elter
jedésével, melyet az előbbiekben elemeztünk. Bármelyik társadalmi réteg ér
téktudatát vizsgáljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy az eltérő vonásokat semmi
képp sem lehet megérteni az egyénre ható társadalmi tényezők figyelembevé
tele nélkül. A munkamegosztási rendszerben beálló változások nemcsak a különböző mobilitástényezők egyenlőtlen fejlődésével állnak kapcsolatban, ha
nem azokkal a feltételekkel is, melyek a különféle élethelyzetekből adódnak.
30
�Ugyanígy az egyén értékrendszerét sem lehet megérteni, ha elvonatkoztatunk
egy sor gazdasági-társadalmi tényezőtől. Annál is kevésbé, mert az egyes ér
tékrendszerek viszonylagos stabilitása ellenére a különböző értéktényezők más
más funkciót vehetnek fel a gazdasági feltételek változása esetén.
Nemegyszer lehetünk tanúi annak, hogy - a nehezebbé váló életkörülmé
nyek hatására - a közösségi szabályozó értékek jóval hátrább kerülnek azok
nál a pragmatikus értékeknél, amelyek - mint láttuk - az egyén közvetlen ér
dekei szempontjából hasznosak. Sőt, éppen a társadalmi fejlődés jelenlegi sza
kaszában vált szinte kizárólagossá, hogy az egyének merőben más értékrendszert tartanak a maguk számára hasznosnak, mint amilyen társadalmilag kívá
natos lenne. Ha tovább is élnek a közösségi aktivitás bizonyos jellemzői, több
nyire a gazdasági és a társadalmi élet széles összefüggéseitől izoláltan, számos
tradicionális közösségi keretet elvető formában. Még inkább észrevehető ez
azoknál a - számbelileg sem jelentéktelen - rétegeknél, amelyekbe a többszörö
sen hátrányos helyzetű személyek tartoznak. A változtathatatlanság érzése las
san puszta belenyugvásban oldódik fel, amely pedig kerülőutakon - nem
ritkán kimozdíthatatlan „konformizmushoz” vezet. Ezt az utóbbi tendenciát
csak erősítheti, hogy végképp felszámolódott a hagyományos értékrend; oly
kor egészében megkérdőjeleződik mindenféle szabályrendszer.
Á m bármennyire meghatározó tényező is ez a körülmény, nem egyszerűen
egyén és közösség kapcsolatának megszakadásáról van szó. Nem egyszerűen
arról, hogy az egyének értékaspirációi szembenállnak a társadalmilag kinyil
vánítottal, s immár úgy tűnik, hogy minden esetben közvetlenül megfogalma
zódó társadalmi igényekkel szemben az egyén saját szükségleteinek engedel
meskedve, a lehetséges társadalmi megvalósulástól szinte teljesen clvonatkoz
tatva alakítja ki a maga értékeit. A folyamatnak ezeket a szociológiai termé
szetű összefüggéseit csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük azokat a
változásokat, melyek - mint ahogy már utaltunk rá - a társadalmi gyakor
latban lezajlottak. Még ha a hirtelen felgyorsult fejlődésben kínálkozik is le
hetőség az ember személyiségének és közösségi létének kibontakoztatására, a
megosztott társadalmi gyakorlat nemhogy az esélyegyenlőtlenségek csökkené
séhez, hanem sokkal inkább az élethelyzetek különbözőségéből adódó ellent
mondások megsokszorozódásához vezet. A nemegyszer csak kapilláris válto
zások alakjában összegeződő, felhalmozódó feszültségek számtalan olyan konf
liktus forrásául szolgálnak, melyek sokszor lehetetlenné teszik a valódi életcél
és életprogram kialakítását. Mivel az egyén értékrendszerének alapvető vezérlő
elve az életcél, a távlatok viszonylagos beszűkülése, s ugyanakkor a létkiteljesítő célok társadalmi funkciójának megkérdőjeleződése a hátrányos helyze
tűek számára elszakíthatatlan egységben jelenti a célul tűzhető értékek számá
nak csökkenését és egy kényszerű életforma vállalását.
Mint ahogy megfordítva is igaz: tartalmas értékrendszer, amely motiváló
hatással van az egyén lehetőségeinek kibontakoztatására, nem jöhet létre
értéktényezők - mint például a létbiztonság, az anyagi függetlenség - felté
teleinek viszonylag teljes körű megteremtése nélkül. Az értéktényezők tagoló
dása ugyanakkor az egyén társadalomszemléletének kikristályosodási területe
is, hiszen valódi társadalomszemlélet nem mozzanatszerű, társadalmilag rele
váns alakot csakis egy stabil értékrendszer egészében nyerhet. A társadalmi
tervezésnek ebből a szempontból nem csupán az a szerepe, hogy a különböző
szociálpolitikai intézkedésekkel csökkentse az egyes rétegek közötti egyenlőt31
�lenségeket, s ezzel lehetővé tegye az egységes értékrend valamiféle automatikus
kialakulását, hanem a társadalmi gyakorlat megosztottságának fokozatos fel
számolása révén - melyhez tartozik a civil öntevékenység fejlesztése, a participációs struktúrák számának növelése - kell hozzájárulnia a különböző érték~
rendszerek létrejöttéhez. Az értékszociológiai vizsgálatok éppen arra hívták fel
a figyelmet, hogy az értékrend egyik vagy másik tényezőjét kiragadva egyál
talán nem, vagy csak előre nem látható, szándékainkkal gyakran ellentétes
eredményeket és kudarcokat érhetünk el. Csak az egyén vagy az adott közös
ség életprogramjának fokozatos átalakulása változtathatja meg egy-egy tényező
értékét, előjelét és funkcióját az értékrendszer egészében. Ezért bármilyen társa
dalompolitikai intézkedés csak ennek a ténynek a figyelembevételével válhat
orientáló erejűvé; még akkor is, ha úgy tűnik, hogy az egyének értékrendsze
re újra és újra szembekerül a kívánatos társadalmi értékrenddel. A társadalmi
tervezés ugyanakkor normatív jelleggel csak kevéssé kapcsolható valamely ér
tékszinthez, hiszen társadalmi rétegenként máshol és máshol rögzülnek, illetve
időben másképp változnak a szükségesnek érzett értékszintek.
Az egységes értékrend felbomlása természetesen nem pusztán a társadalom
közösségi válságának következménye. Bár ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy
az egyének értéktudata mindig élesen reagál a mélyebb társadalmi folyama
tokra. Annak a filozófiai felismerésnek, hogy a társadalmi termelés éppúgy
behatol az emberek viszonyainak termelésébe, a mindennapi munkától a kul
túrához való mindennapi és szubjektív viszonyig, mint az érintkezési formák
alakulásába, valós társadalmi összefüggések feltárása a legmélyebb értelme.
Ha ezt nem vesszük figyelembe, az értékrend hiányát sem érthetjük meg. S
az írásunk elején említett szükségleti kérdés is végső soron a másik ember
szükségletének konkrét jelentkezésében ragadható meg. Ebben az értelemben
a másik ember, mint szükséglet - a szocialista viszonyok síkján - csakis az
értékviszonyok közvetítésén keresztül fogalmazódhat meg. Ha ugyanis a másik
ember számomra csak mint dologi szükséglet létezne, tevékenységem minden
tárgya pusztán mint dolog jelenne meg.
Kétségtelen ugyan, hogy az értékinformációk társadalmi cseréje még mindig
hiányos - sokszor hiányoznak az alapvető emberi kapcsolatokat kiépítő visel
kedésminták is - , ám a jelenlegi társadalmi viszonyok, döntően közösségi fo
gantatásuk következtében, mégiscsak alkalmasak arra, hogy szervező közegéül
szolgáljanak értékrendszerek létrejöttéhez. A szocialista értékrend társadalmi
tervezése szempontjából ezért kulcsfontosságú annak a belső átalakulásnak a
megértése, amelynek során a különböző társadalmi rétegek és csoportok érték
tudata változik. S mivel az egymáshoz kapcsolódó értékrendszerek közösségi
dinamikája nem valósítható meg másképpen, mint a megosztott társadalmi gya
korlat felszámolása útján, az ellentmondások meghaladása mindenképpen fel
tételez olyan szokásszerűvé vált magatartásnormákat, amelyek az értékinfor
mációk valóságos társadalmi cseréjét lehetővé teszik. Ehhez azonban a közös
ségi életformák egész hálózata szükséges, amely nem csupán a legmagasabb
rendű objektivációkra vonatkozó döntésekben nyilvánulhat meg, hanem a
mindennapi élet mind nagyobb körét is átfoghatja. A valódi emberi szükség
letek egész sorának kibontakozása csakis ilyen közösségekben képzelhető el.
Nem azért, mert ezek a közösségek „elfogadják” az értékeket, hanem mert e
közösségek alkotópillérei a társult, de személyiségüket nem csupán megőrző,
hanem kiteljesítő individuumok is.
32
�A történelem tapasztalatai azt bizonyítják, hogy akárcsak egy új értékrendszer kialakulása, a valódi közösségek létrejötte is soklépcsős folyamat, s kitel
jesedéséhez hosszú évtizedekre vagy évszázadokra van szükség. S az oly erő
sen átformálódó korunkban, melyben az erkölcsi és a viselkedési normarend
szer többnyire nagyon is vegyülékeny és ellentmondásos - hiszen a tradicio
nális normák érvényüket vesztették - , elkerülhetetlenül keletkeznek értékza
varok. Bizonyos alapvetőnek hitt régi értékek már nem, az újak még nem hatnak. A formálódó új értékek is - melyekre csak néhány példát említettünk számos társadalmi ellentmondás kereszttüzében jönnek felszínre. De épp ez az
antinómikusság kényszeríti ki újra és újra az értékekkel való egyéni és közös
ségi számvetést.
JE G Y Z E T E K
1V ö. H an kis s E le m é r :
2Ro zs n yai E rv in :
3P atakl Feren c:
É rté k é s tá r sa d a lo m .
T ö rté n elem -
és
B p . 1977. M agvető K ia d ó , 356. o.
fo n ák tu d a t.
A z én- é s a tá r sa d a lm i
K ö n y v k ia d ó , 203. o.
B p . 1983. M agvető K ia d ó , 51. o.
a z o n o ssá g t u d at.
Bp.
1982.
K o ssu th
4Vö. K a p itá n y Á gn es
—K a p itá n y G á b o r :
É rté k re n d sz e re in k . B p . 1983. K o ssu th K ö n y v k ia d ó , 170. o.
5Anc sel É v a:
Í r á s az éth o szró l.
6Vő. Sz ek fű A n d rás:
A k áb e lte le v íz ió tá rsa d a lo m p o litik a i
z ö ssé g , 1884. 4. sz. 5. o.
Bp.
19811. K o ssu th
K ön yvkiadói, 97. o.
h átte re.
K u ltú ra
és K ö
33
�HORVÁTH ISTVÁN
A karavánnak pedig előre kell haladnia
1. Ügy tapasztalom, hogy a kulturális életben is terjed egy különleges kór, a
„sajátos kettőslátás” , amely egyébként sokféle formában kíséri életünket. A
két legjellegzetesebb változatot - lehet, hogy a legveszedelmesebbeket - pél
dán is szeretném bemutatni. Az első így szól: a vadonatúj intézményben minden
ragyog, minden a helyén. Látszik, nem kis költséggel építette meg a falu vagy
a város, a jelentős társadalmi összefogás meglátszik a korszerű felszerelésén,
érződik a levegőjében is. Vezetője, dolgozója mégis panaszkodik, külön-külön
és együttesen is: az új épület működtetése, fenntartása sok vesződséggel jár.
Korszerű ugyan a technika, de megnőtt a rezsi; az igazgatás számtalan új fel
adattal, bajjal küzd; nagy a működés iránt a várakozás, nőtt a használók kö
re, s ráadásul új és új kívánságok is megfogalmazódnak. Halkan, de már el
hangzik: a feszültségek forrása az új intézmény. Talán kár is volt „kitalálni” .
Ma már túlhaladtunk a régin, nem így kellett volna, hanem másként. Hogy
hogyan, az gyakran titokban marad.
A másik példa: országos szakmai vagy irányítási tennivalókkal foglalkozó
értekezlet. Mindenki panaszkodik. Természetesen senki sem a saját tehetetlen
ségét, felkészületlenségét minősíti. Az elmarasztaló mondatok gyakran azokat
érintik, akiknek képviselői nincsenek jelen. Az intézmény a fenntartó tanács
szakigazgatását, a középszintű irányítók a felső szintű irányítást „bírálják ke
ményen” . Ha közben kiderül, hogy az érintett jelen van, akkor jön a folyosói
„nem úgy gondoltam” magyarázat. Hazaérkezés után - másnap, harmadnap a normális, a szokásos kapcsolatok rendje szerint folyik tovább az élet, és oly
kor a munka is. Mindenki újabb alkalomra vár, hogy újra szóvá tegye - más
nak címezve - , amit legtöbb esetben neki kellene elvégezni.
Furcsa, életünket tartósan kísérő kór ez. Sok mindent jelez, sok új szükség
letet felvet, de leginkább a kapcsolatok rendezetlenségeire utal. Megjelené
sén gondolkodni, és még inkább okait feltárva, cselekednünk kell.
Ügy vélem, a jelenség fő okát mai helyzetünkből kell levezetnünk. Mármint
abból, hogy a társadalomépítés közép- és alapszintjén is indokolt a korábbi
nál reálisabb, meglévő tényekre, eredményekre építő, viták és érdekek ütköz
tetésén felépülő összehangolt cselekvés kialakítása. Ebben a lakosság, a nép
művelő, az irányító részvétele nélkülözhetetlen. Ott, ahol a felismerést nem
követi a tett, megjelenik a pótcselekvés, a „csináljunk úgy, mintha” magatar
tás, a divatos panaszkodás.
A dolgozat az együttmunkálkodás lehetőségeit vizsgálja. A megállapítások
elsősorban Nógrád megyei tapasztalatokra épülnek, de szándékom szerint ér
vényesnek kell lenniük tágabb értelemben is.
2. Ahogy már fentebb írtam, életünk, a közművelődés - de tágabban, az egész
kulturális lehetőségek oldaláról nézve is - jelentősen módosult a nyolcvanas
évek közepére. A változást, a módosulást egyértelmű fejlődésnek, társadalmi
céljaink irányába ható folyamatnak minősítem. Az előrebocsátott ítételek he-
34
�lyett azonban lássuk a tényeket. A kulturális, a közművelődési ismereteket, gyákorlatot alapozó intézmények, nevezetesen az általános iskolák lehetőségeinek
gazdagodása nyilvánvaló, tényszerűen igazolható. Az alapszintek oktatásrend
szere, szervezete, tartalma olyan, hogy lehetőséget nyújt az újabban felvetődő,
változást igénylő követelések realizálására. Az intézmények létezésükkel, jelen
létükkel és tevékenységükkel a szorosabban vett közművelődésben is érdemi
hatásokat keltettek. Ideig-óráig meg is tudták azokat őrizni. Tapasztalatom,
hogy nagy, esetenként túl nagy az a különbség, amely egy-egy intézmény mun
kájában jelentkezik. Városi, megyei fenntartás és szakmai irányítás esetén job
bak, a községi tanácsok által működtetett intézmények esetében romlóak a
feltételek, egyben a hatások is. A társközségi kisiskola - figyelembe véve öszszes lehetőségét - , a heti két-négy órában nyitva tartó könyvtár, a hét végeken
is csak hideget lehelő „kultúrház” - számuk, az érintett lakossághányad mi
att, nem elhanyagolható - gyakorlatilag egy korábbi, harminc-harmincöt évvel
ezelőtti művelődési gondolat, minta leromlott hordozója.
A helyzet ismeretében sem abban vélem a kiút megtalálását, hogy a szűkü
lő anyagiakat „igazságosabban” , vagyis többfelé osszuk el. Ebben az esetben
ugyanis a szétaprózódás miatt, a nagyobb, a működőképes intézmények hely
zetét rontanánk. Megoldásként az elosztási gyakorlat társadalmi méretű kiter~
jesztését tartom szükségesnek. Vagyis azt, hogy a helyi erő - a társadalmi,
a
szervezeti, a gazdasági, a tanácsi, az egyéb - együttes erejének figyelembe
vétele, ésszerű felhasználása jelenti a megoldást, és amelyhez társul külső tá
mogatás a helyi közösség érdekében.
Ennek teljesüléséhez sok feltétel szükséges. Leginkább az akarat. Annak
a tudata is, hogy a művelődés napi szükséglet legyen. Ebben az értelemben is
érdemes felidézni a művelődési körök, egyesületek eddigi tapasztalatait. A kul
turális gyakorlat újfajta törekvései a társközségek némelyikén, s az új lakótele
pek egy részén bontakoztak ki. Nézzük az előbbit: itt az irányítás már kezde
ményeket talált. Olyan törekvésekkel kellett szembenéznie, amelyek nem nyu
godtak bele a közigazgatási perifériális helyzetbe, amelyek egy-egy „lelkes”
magatartás vonzerejében nyilvánultak meg. Olyan szándékokkal, amelyek csak
részben épültek a település korábbi tradícióira. Ez a magatartás az egészséges
„csakazértis” szemlélettel és maisággal társulva - úgy tűnik - életképes és
megújuló gyakorlatot eredményezett.
Más a lakótelepeinken meglevő közösségek helyzete. Itt sem nehéz az aka
ratot, néhány nemes törekvésű fiatal, jó irányú szándékát
felismerni, amely
mozgásba hozta, tágítja a közösség érdeklődését. A hátrányos, vagy annak
minősített, sok vonatkozásban elidegenítő panel tartalmában jelen van a po
zitívum: a „sok ember egy helyen” motívumhelyzet. Az a tény, hogy cselek
vésre itt is van lehetőség. Nem a kibúvót keresem, amikor azt mondom: az
akarat megjelenése, helyes iránya, közösségi töltése az anyagiakat - elsősorban
a helyi forrásokat - is megteremti. A külső irányultságú és meghatározottságú
kapcsolatrendszer helyett tartalmában a közösség belső szokás- és értékrendjére
épülő - de nem mindenben, hanem a szükséges mértékben befelé forduló helyi, lokális művelődési érdeken alapuló, mai gyakorlat bontakozhat ki.
Az intézmények közötti különbség, amely az irányítás különböző szintjei
és lehetőségei következtében alakult ki, úgy tűnik, tartósan kíséri életünket. A
feszült helyzetet nem a struktúra alján levő intézmények megszüntetésével kell
feloldanunk. Ezt a szervezetet továbbra is megtartva, bővítenünk kell
egy
nagyon fontos vonással: a kulturális alapellátást adó általános iskola
mellé
35
�ugyanilyen funkcióval kell felsorakoztatnunk a könyvtárakat, a művelődési ott
honokat is. Ezt nem elég mondanunk, hanem az ehhez szükséges feltételeket
meg is kell teremtenünk. A feszültség feloldását segítheti, ha a lakosság kul
turális kezdeményezéseit, a végrehajtásban is jelen levő részvételét bátrabban
szorgalmazzuk. Ez nyilvánvalóan az irányításban is a maitól eltérő gyakorla
tot kíván, csak ebben az esetben más minőséget, hatást eredményez. Azt gon
dolom, ettől, az új magatartás felvételétől, nem szabad és nem is kell tarta
nunk. A helyi szándék mozgásban tartását a feladataiban korszerűsített, átfo
galmazott gyakorlatú művelödésirányitás képes megoldani. Az érdekek feltárá
sa és működtetése, a minőség értékelése, a művelődés demokratizmusa, a tole
rancia kulcsfontosságú és gondolkodásra kényszerítő fogalmak
az irányítás
gyakorlatában is.
3. A szakmai-gyakorlati irányítás és a gyakorlatot végzők közötti viszony át
gondolása a tartalmi megújulás fontos követelménye. E téren is több megol
dásra váró helyzet, gyakran feszültség feloldásával kell szembenéznünk.
Elsőként hangsúlyozom, hogy a szakmai irányító apparátus és az intézmény
ben dolgozók között meglevő, most már tartósan jelenlevő bizalmi válság fel
oldását kell elvégeznünk. Ismert a szituáció: a mai irányításban dolgozó teg
nap az intézményben szorgoskodott. Többnyire jól, ezért került az irányítás
valamely posztjára. Körülötte azonban fokozatosan, de egyre határozottabban
érzékelhetően „megfagy a levegő” .
A feszültségek forrásai egyértelműek: a mai irányítási gyakorlatban már a
követelményekben önellentmondások jelennek meg, az apparátus önállósága,
de még inkább önállótlansága, ütközésekhez vezet, amelyekben presztízsszempontok alapján születik döntés, és sorolhatnánk még tovább azokat a té
nyezőket, amelyek végül megteremtik a munkát hátráltató bizalmatlanság lég
körét. A bizalmatlanság forrása tehát nem elsősorban „lelki” , hanem a min
dennapi gyakorlatban előforduló
torzulások, tehát a megoldását is onnan
kell kezdenünk.
Vagyis: a ma követelménye szerint működő, a döntéseket hozó szervezet
szakmai alapját szükséges erősíteni. Az intézmények a döntés
legfontosabb
szakaszaiban - az előkészítésben, az elemzésben, a sokirányú dinamizmust is
tartalmazó javaslattevésben - vegyenek részt a folyamatban, így a döntést hozók
munkájában. Erre a döntéshozóknak legalább olyan nagy szükségük van, mint
az intézményeknek, és leginkább azoknak, akikért születnek az új és új elkép
zelések. A gyakorlat nyelvére lefordítva, a minőségben gyarapodó művelődé
si területek hatásrendjének, tartalmának befolyásolását csak egységbe foglalt
- intézményi és szakigazgatási elemekből álló - irányítási rendszer képes el
végezni, amelyben a személyek jelenléte, részvétele, a részvétel minősége pon
tosan elhatárolt. Egy példa: úgy gondolom, hogy a könyvtári hálózat általá
nos fejlesztéséhez szükséges érdemi információ származzon a könyvtárból, s
azt nem kell „átírni” , hanem mint lényegi motívumot
az
államigazgatási
szakmai rendszerben elhelyezve, a szakigazgatás szintjén, már új viszonyszá
mokban, más összefüggések közé helyezve, mérlegelés után kell elkészíteni a
döntési javaslatot.
Munkánk lényeges eleme: tudjuk jobban, mi a dolgunk, lássuk annak értel
mét, hasznát. Az egységes rendszerben váljon el az intézményi-szakigazgatási
tevékenység, és ezzel egyidőben jöjjön létre közöttük a rugalmasabb egység,
amely új minőségek kihordója lehet.
36
�A munkavégzés érdekében szükséges, hogy az itt tevékenykedő, történelmi
leg sem túl régi csoport - a belső, mozgató, minőségi erői mellé - kapja meg
az értelmiséggé váláshoz szükséges külső támogatást is. Életmódjában termé
szetszerűleg, de ezen túlmenően: ösztöndíjak, pályadíjak révén, s más módon
is kapjon lehetőséget, ösztönzést az érdemi munkára.
Az irányítás számára, azt gondolom, fontos feladat, hogy azok, akik a dön
tések meghozatalában és végrehajtásában részt vesznek, úgy tehessék azt, hogy
a szükséges főbb feltételek meglegyenek, a változó kor követelményeinek meg
felelően fejlődjenek.
4. Olvasmányaimból úgy emlékszem, a karavánnak - volt légyen az sivatagi,
sarkkutató expedíció, vagy más - ahhoz, hogy kitűzött célját elérje, erőit,
eszközeit menet közben gyakran át kellett csoportosítania. Alkalmazkodnia kel
lett környezetéhez, vagy a várt, a várható változásokra kellett felkészülnie.
Meggyőződésem, hogy a kulturális irányítás, az intézmények kapcsolata jelle
mezhető a jó munkamegosztáson alapuló karaván sokszínű életével. A nyolc
vanas évek társadalmi méretekben, így a kulturális gyakorlatban is, az átren
deződés korszakaként minősíthető. Az ezredforduló felé haladva, a szocialista
építésben elmélyülve, nekünk is szükségünk van arra, hogy gyakorlatunk megcsontosodott vagy friss elemeit szembesítsük a valósággal,
előrehaladásunk
érdekében. Mert abban biztos vagyok: a karaván csak előre haladhat.
S Z E R Ó C Z K IBER TA LA N
Önszervező közművelődést!*
Szűkebb hazám, Nógrádsipek, közművelődési helyzetéről szeretnék szólni.
Ez a település Varsány társközsége. E két falu közös tanácsának vagyok el
nöke.
Milyen körülmények között dolgozunk?
Varsány 2000 lakosú település Nógrád megyében. A munkaképes korú lakosság 65
százaléka ingázik. A lakosság 26 százaléka fiatal, 20 százaléka nyugdíjaskorú. A köz
ségben közel 100 főiskolát, egyetemet végzett szakember dolgozik, de meghatározó
többségük „bejáró” , nem helyben lakó. A közművelődési intézmény 360 négyzetmé
teres, melyben helyet kap minden nagytermi rendezvény és kiscsoportos fog
lalkozás. Ebben az épületben működik a könyvtár is. A szakmai munkát két
főfoglalkozású (egy népművelő, egy könyvtáros) látja el, váltakozó sikerrel.
Mindkét személy képesítés nélküli. Bár a lehetőségek szűkösek, azokat is
alig tudjuk kihasználni. Végzett vezető részére lakást is tudnánk biztosítani,
ennek ellenére nincs jelentkező. Székhelyközségünk tehát tipikus helyzetűnek
mondható. Nem úgy a társközség.
* Elhangzott 1985 végen, a művelődési otthonokról tartott országos tanácskozáson.
37
�Nógrádsipeken közel 1100 fő él. A munkaképes korú lakosság közel 80
százaléka „kijáró” . A lakosságnak csupán 16 százaléka fiatal; a nyugdíjaskorúak aránya 26 százalék. Az alsó tagozatos gyermekek oktatásához két tan
terem áll rendelkezésre. A négy helyben dolgozó és lakó értelmiségi nem
vállalta az intézmény vezetését. A három kis és egy nagy helyiségből álló léte
sítményünk működtetési gondjai évről évre súlyosbodtak.
Legfontosabb községpolitikai feladatunk községeink népességmegtartó
és
-eltartó képességének fokozása, mely a lakosság döntő többségének igényével
találkozik. Ahhoz azonban, hogy a falun élő emberek jól érezzék magukat,
hogy ne vágyódjanak el faluról, hogy lakóhelyükön megmaradjanak, nem elég
csupán útról, járdáról, villanyról, alapvető közszükségleti cikkekről, óvodáról, is
koláról gondoskodni. Szükség van a lakosság szórakozását, művelődését, hobbi
ját kielégítő létesítményekre, rendezvényekre is. Mindegy, hogy hogyan hívják,
csak legyen egy olyan hely, ahol az emberek, ha rövid időre is, összejöhetnek.
Találkozhatnak barátaikkal, kollégáikkal, ismerősökkel, rokonokkal, különböző
érdeklődésű emberekkel.
Hogy ezt milyen intézményi formában, milyen tartalommal, milyen mód
szerekkel lehetséges megoldani, az sok mindentől függ. Tárgyi, anyagi, szemé
lyi feltételre gondolok elsősorban. Viszont az előzetes vitaanyagban és másütt
is megfogalmazott optimálisnak tekinthető feltételeket, főleg kis településeken,
még nagyon hosszú időn keresztül nem fogják, fogjuk tudni biztosítani. Ezek té
nyek. Ezért kell feltennünk a kérdést: ha nem rendelkezünk optimális felté
telekkel, nem is végezhetünk tartalmas közművelődési tevékenységet? Ha így
gondolkodunk, csakis hibás következtetésre juthatunk. Más kiindulópontot kell
találnunk, ami a következő: nem kell az emberek helyett gondolkodni, csu
pán igényeiket kell kielégíteni, ennek feltételeit kell gyarapítani. A közmű
velődési szakembereknek az a feladatuk, hogy megtalálják a módszereket, ho
gyan tudják az embereket igényességre, művelődésre nevelni.
És mi a teendő, ha nincs szakember, irányítást vállaló értelmiségi? Ez az
amiért valójában szót kértem. Nógrádsipek társközség tapasztalatát szeret
ném közreadni.
1984 őszének egyik napján a nógrádsipeki lakosok „küldöttséget delegáltak”
a közös tanácsra és kérték, hogy csatlakozhassanak ahhoz a felhíváshoz, me
lyet a K ISZ megyei bizottsága, később a H N F bizottsága és a megyei mű
velődési központ tett közzé. Természetesen a nógrádsipekiek kezdeményezését
lelkesedve támogattuk. A szervezést a Hazafias Népfront helyi bizottsága
vállalta, KISZ-tagok segítségével.
Falugyűlés-jellegű összejövetelen három működési módot kínáltunk
fel.
Megindult a szervezés. A lig két héten belül 37 fő tartotta meg a művelődési
kör elnevezésű irányítótestület alakuló ülését. Mára a körnek 127 tagja van,
a lakosság 11 százaléka, többségük fiatal, de csatlakozott a 73 éves „népze
nész” , a 84 éves községi „nótafa” , több tsz-tag, munkás, és érdekes módon
az értelmiségiek is.
Megvalósult amit hagyományos formában nem tudtunk biztosítani. Lett
vezetője az intézménynek: a helyi aktívák, a helyi társadalom kollektívája.
Ha a kezdeményezés a művelődési kör létrehozására bármely párt-, tanácsi
vagy gazdasági szerv vezetőjétől indult volna, az a gyanúm, nem sikerül meg
valósítani. E településen az önszervező közösségi erőnek, az alulról jövő
kezdeményezésnek mindig nagyobb hatása volt.
A közgyűlés tagjai sorából kilencfős vezetőséget választott. Olyan személyek
38
�kerültek a vezetőségbe, akik nagy tekintélynek örvendenek a községben. A
vezetőség havonta ülésezik. Döntéseiket nagy-nagy viták után többségi szava
zattal hozzák. A művelődési körnek maguk alkotta működési szabályzatuk
van, melyben megfogalmazásra került, hogy a H N F keretében működő kö
zösség, mely jogi személy, és a H N F gazdálkodására irányadó szabályok sze
rint tevékenykedik.
Tevékenységét a következők szerint rögzíti: a község érdeklődésének meg
felelő kulturális programok szervezése; a művelődési körön belüli érdek
lődésnek megfelelő csoportok működtetése; a község kulturális hagyományai
nak ápolása; a helyi művelődési tevékenységhez kapcsolódó községpolitikai
célkitűzések támogatása; a helyi környezetvédelmi feladatokhoz társadalmi
támogatás szervezése;
társadalmi-politikai
ünnepségekhez műsorszervezés,
-szerkesztés, lebonyolítás.
Nem „különleges” célok ezek! A feladatok döntő többsége a hagyomá
nyosan működtetett klubkönyvtár keretében is megvalósulhatott volna. A köz
ségi közös tanács és a művelődési kör között együttműködési megállapodás
jött létre, amely alapján a művelődési kör használatába - nem kezelésébe! adtuk a klubkönyvtárat és a hozzá tartozó eszközöket. Mindez közel sem biz
tosít optimális feltételeket.
A közös tanács látja el az intézmény fenntartásával kapcsolatos feladatokat.
Saját költségvetésében biztosítja a fűtéssel, takarítással, világítással, karban
tartással, szükség szerinti felújítással összefüggő pénzügyi kiadásokat. Tisztelet
díjat fizet a művelődési kör a titkárának, aki az adminisztrációs feladatokat látja
el. Tiszteletdíjat fizet a hagyományőrző Röpülj páva kör vezetőjének. Mun
kabért fizet a takarítónak. A fentiekkel kapcsolatos kiadásokat évente állapít
juk meg. Ha a megállapodásban rögzített összeget túllépi a művelődési kör,
azt saját bevételéből kell fedeznie, a többletbevételt tetszés szerint felhasznál
hatják. A közös tanács minden évben előre meghatározott összeget biztosít kife
jezetten a rendezvények támogatására.
A művelődési kör bevételi forrásai: a tagok önkéntes befizetései; az éves
tagdíj, mely 100 Ft; támogató szervek befizetései; rendezvények. A tagok évi
három alkalommal szabadon választott rendezvényt ingyen látogathatnak, a
további rendezvényekre jegyelővételi elsőbbséget élveznek.
Az 1984-ig meglevő csoportok (a Röpülj páva kör, a szabás-varrás tanfo
lyam, az idősek klubja) mellé szinte gomba módra alakultak a kisebb-nagyobb
csoportok: színjátszó kör, história kör, néptánckor, tánciskola, német nyelvtanfolyam. Új formájú rendezvények honosodtak meg: teaház, hóvirágtúra, majális-juniális, községi művelődési napok, amatőrfilm-készítés. Egy-egy csoport
bemutatkozása, programja szinte népünnepély a községben. A mozgósításra
újabban alig kell figyelmet fordítani.
Nógrád megyében még öt másik község kezdte el a művelődési otthon ve
zetésének társadalmasítását. Nem állítom, hogy a nógrádsipeki példa min
den településen, minden intézményben meghonosítható. Csupán azt szeret
tem volna érzékeltetni, hogy nemcsak a hagyományos irányítási formák mel
lett lehet közművelődési tevékenység.
Ügy vélem, a községben időben észrevettük, hogy az emberek szeretnék
képességeiket, egyéni sajátosságaikat valamilyen módon kifejezni. Az önmeg-
39
�valósítási törekvés az emberi tevékenység - példámban a közművelődés egyik mozgatója lett. Ez nem lehet magánügy. Az ember számára az egyik
leglényegesebb dolog, hogy ő mások számára fontos legyen. Fontos legyen az,
amit ő csinál, fontos legyen személye, hiszen az egyén kiteljesedése függ a
szűkebb környezet törekvéseitől és értékeitől. A községben egy szűkebb cso
port felismerte az önszerveződés lehetőségét és magához ragadta a kezdemé
nyezést, s követőkre is találtak. Így válhatott újra élővé a népzene, a nép
szokásokat újra felelevenítik, a falusi muzeális értékeket jobban megbecsü
lik. A művelődési kör hozzájárult ahhoz, hogy egyre több emberben alakuljon
ki, illetve szélesedjék a művelődés, a társas együttlét igénye, a „csináld ma
gad” mozgalom átfogalmazott variánsa, a „szervezd magad” !
Vitányi Iván gondolatával zárom hozzászólásomat, melyet mi, falun élő
emberek, a jelenlevők figyelmébe ajánlunk: „N aiv dolog volna úgy képzelni
a kultúra »terjedését«, hogy először szigorú sorrendben nagy épületeket és nagy
kultúrát teremtünk a nagy központokban, majd fokozatosan kisebbeket a ki
sebbekben. Nincs ilyen fokozatosság.."
A társadalmasítás általam elmondott formája, eddigi tapasztalataink sze
rint, újabb közösségi erőket mozgósított.
Többen megkérdezték tőlem, miért támogatom az önszervező közművelő
dést, egyáltalán a közművelődést? Szerintem igen fontos az, hogy Nógrádban, az országos kéktúra útvonal mellett fekvő, hegyek közé ékelődött kis
faluban jól érezzék magukat az emberek, megmaradjanak szülőfalujukban.
K O R IL L F E R E N C
A reformoknak is megvan a maguk sorsa ?
Ha egy film főcímében azt olvashatja a néző, hogy a mű nem hiteles ese
mények alapján készült, a szereplő személyek és minden cselekedetük a fantázia
terméke, akkor biztos lehet az ellenkezőjében. Ezek után határozottan állí
tom, hogy véletlenül választottam bevezetőnek az alábbi idézetet 1968-ból, és
a benne foglaltaknak semmi köze a mai valósághoz. Tehát: „N em gyanú immár, hanem bizonyosság, hogy a filmátvétel, a -forgalmazás egész rendsze
re korszerűtlen, s réges-rég megérett az alapos reformra” . A szerző - szintén
véletlenül - B. Nagy László szerint mindezt „semmi mással nem magyaráz
hatjuk, mint az ötvenes évek igényeihez mért moziszervezet, az átvétel, a for
galmazás és a bemutatás strukturális avultságával, egy monopolisztikus séma
és a mai művelődéspolitikai igények közti fáziseltolódással.”
De félre a fantazmagóriákkal; lássuk inkább az 1980-as évek forgalmazási
reformjának filmjét, amely nem hiteles események alapján készült, s a sze
replők és minden cselekedetük a képzelet szüleménye.. .
40
�1. kép
„ SZA K A D ÉK ”
1983 végén - talán a bevezetőben idézett reformgondolatok 15. születés
napja tiszteletére - megindult valami a filmforgalmazásban. A helyzet ugyanis
- bár a másfél évtized történelmi időmértékkel csupán másodpercnyit számít kritikussá vált.
Ennek oka egyrészt, hogy az intenzív, demokratikus és innovatív pályára
állított magyar társadalom fejlődésében egyre anakronisztikusabbá lett az e
tulajdonságokat lényegében nélkülöző filmforgalmazás. Másrészt mozdulat
lansága miatt pozíciója kedvezőtlenebbé vált a társadalom változó tömeg
kommunikációs rendszerén belül is. Harmadrészt elhatalmasodott korábbi be
tegsége, a „tudathasadás” , amelyet Csepeli György az alábbi szemléletes mó
don ír le: „egyfelől szélmalomharcra kényszerül a közönség »nevelése« érdeké
ben, s a legváltozatosabb praktikákkal, ha kell »bolt lelkeket« toborozva igyek
szik az »értékes« filmek esetén magas nézőszámot produkálni, másfelől tisz
tában van azzal is, hogy mindezen tevékenysége csak akkor lehetséges, ha a
közönségnek is juttat valamit, újratermelve és kielégítve ezáltal azt az ízlést,
ami ellen hadakozni hivatottnak tekinti magát.”
1/a kép
„ ESZM ELÉS”
Ebben a helyzetben - mint az a felülről kezdeményezett reformokra álta
lában jellemző - a filmszakma vezetése, többé-kevésbé pontosan látva a vár
ható (és növekvő) feszültségeket, még azok teljes kiéleződése előtt kísérelte
meg a változtatást; meghirdette és 1984 januárjától bevezette a filmforgal
mazás reformprogramját.
Ennek eredeti célkitűzése szerint „ 19 85 közepére kell, hogy összefussanak a
párhuzamosan - vagy részben máris együttfutó szálak. E z a feltétele annak,
hogy a következő tervciklusban már megreformált tartalmi és működésbeli
mechanizmusok, illetve feltételrendszer mellett kezdhessük el - pontosabban
folytathassuk - az átmeneti folyamat tudatos felgyorsítását, filmterjesztésünk
egészének egy új, minőségi szintre történő emelését.”
Ma már benne vagyunk a „következő” tervciklusban, tehát kötelező értékel
ni a kialakult helyzetet és következményeit.
2. kép
„Á L M O D O Z Á S O K K O R A ”
Már az első fokozat „begyújtásakor” felmerült a kérdés, hogy jogos-e a
filmforgalmazás reformjáról beszélni az 1984-ben bevezetett változtatások kap
csán. Az ugyan kétségtelen, hogy ez a program szándékában csak néhány tar
talmi kérdésre, illetve az ezek szabályozását szolgáló mechanizmusokra kon
centrált és érintetlenül hagyott számos fontos tényezőt, például az intézményrendszer struktúráját. De mégis eltalálta a forgalmazás „epicentrumát” , tehát
reformjellegű változások lehetőségét adta a filmek műsorpolitikai kategóriába
sorolása, az eredménymérés és -értékelés, valamint az érdekeltségi és ösztön
ző rendszer módosításával.
2/a kép
„R E F O R M G O N D O L A T O K ”
Az új, értékorientált forgalmazás alapja, hogy a korábbi hárommal szemben
41
�a kilenc műsorpolitikai kategóriában árnyaltabban lehet kifejezni a filmek tény
leges értékét, illetve a film különböző - használati, csere és művészi - értékol
dalainak létét. Gyakorlati érvényesítését az „új” típusú működési támogatás
tette lehetővé azzal, hogy már nem kellett meghatározott és mindig növekvő (!)
számú „értékes” filmet, illetve nézőt (vagy „holt lelket” ) produkálni a for
galmazó vállalatok anyagi létezéséhez. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az
új besorolások tükrözhettek azt a tényt, miszerint a valóságban - a hazai és a
külföldi filmgyártásban egyaránt - az értékszférák aránya folytonosan ala
kul; hol kedvezőbben, hol kedvezőtlenebbül.
Természetesen az új kategóriarendszeren sem lehet számon kérni egy egyébként nem létező - tudományos filmtipológia minden ismérvét és az
örökkévalóságnak szóló esztétikai minősítést. „Csak” itt és most érvényes mű
sorpolitikai kategóriaként kezelhető, ami elsősorban a filmenkénti - a működési
dotáción túli - támogatás mértékét szabályozza és eligazít bizonyos forgalmazási
kérdésekben. Az új eredménymérés és -értékelés - egyben az egész rendszer
- kulcsa az ún. szintetikus műsorpolitikai mutató. Ebben meghatározó a film
eszmei-művészi és forgalmazási értéke, míg a korábban szinte kizárólagos ér
téknek tartott nemzeti hovatartozás ennek alárendelve van jelen. Következe
tes alkalmazásával megszűnhet a „több magyar és szovjet filmet néző = jó
műsorpolitika” képtelensége, és helyébe valóságos értékorientáció, illetve an
nak mérése kerülhet, hogy az adott időszakban milyen a filmek forgalmazási
hatékonysága. (Zárójelben, de nem mellékesen, nehogy félreértés essék:
a
nézőszám maximalizálására irányuló törekvések éppen a magyar és a szovjet
film igazi értékeinek ártottak a legtöbbet!)
Az új mutató nagy érdeme, hogy lehetővé tette az elmozdulást a hagyomá
nyos műsorpolitikai értékeléstől. Ennek alapján a forgalmazó vállalatok ki
alakíthattak egy megalapozottabb, sajátosabb műsorpolitikai elképzelést
és
gyakorlatot. Az érdekeltségi és ösztönzési rendszer megváltoztatásának legfőbb
pozitívuma, hogy nemcsak szavakban, hanem ténylegesen is megteremtette a
szórakozás művelődéspolitikai elismerését (ezzel mintegy eredeti jogaiba he
lyezve vissza a mozit), valamint a korábbinál jóval több, valóban értékes film
esetében teremtett közvetlen érdekeltséget a vállalatok számára. Mindezzel
végre gyakorlati lehetőséggé vált az értékes filmek egyéni kezelése, a szak
mailag megalapozott válogatás.
Összegezve: a változások valóban új minőség felé mutattak. Az 1984-es év
kedvező eredményei pedig - amelyek egyébként nagy részben a hagyományos
rendszer erőtartalékainak mozgósítása révén születtek - viszonylag jó „szabad
ságfokot” biztosítottak a reformfolyamatok továbbviteléhez. A tapasztalatok
elemzése és a második fokozat „begyújtása” pedig az éppen Salgótarjánban
rendezett országos filmforgalmazási tanácskozásra várt 1984 végén.
3. kép
„M E G Á L L A Z ID Ő ”
A salgótarjáni fórumon még joggal fogalmaztak úgy, hogy a rend
szer működőképes, a korábbi helyzethez képest jó irányú elmozdulásokat
eredményezett. Változtatását 1985-re nem javasolták a résztvevők, éppen ha
tásainak, lehetőségeinek pontosabb értékelése, a módosítások megalapozottabb
előkészítése érdekében. Ez az állásfoglalás a realitásokat tükrözte és esélyt
adott a folytatásra. Azzal együtt, hogy négy kedvezőtlen jelenség már akkor
feltűnhetett a figyelmes szemlélőnek.
42
�1 . A forgalmazó vállalatok (2 0 + 1) közül mindössze néhány - például Haj
dú és Zala mélyebb gyökerekkel, míg Nógrád repülőrajttal - használta ki tu
datosan a reform adta játékteret. 2. A túlhangsúlyozott versenykövetelmény
- valós versenyhelyzet és -feltételek híján - bizalmatlanságot és felesleges fe
szültséget gerjesztett. 3. Felütötte fejét a „szabályozó voluntarizmus” , mintha
a film és közönség viszonya - akár a Játsszunk okosan! társasjátékban csak a mi játékszabályainktól és „dobásainktól” függene. 4. Tovább nyílt az
olló a műsorpolitikai törekvések, célok és a feltételek között.
Ezek után - bár a filmforgalmazás 1985-ben is jó évet zárt - a reform 1986
elejére korrekcióvá szelídült, sőt felemás bevezetése magában hordja a viszszarendezési folyamat lehetőségét, rosszabb esetben szükségszerűségét.
3/a kép
„F A L A K "
Ennek okai alapvetően három csoportba sorolhatók: a bevezetett tartalmiműködésbeli változtatások alkalmazásának következetlenségei; a kibontako
záshoz, a folyamatok irreverzibilissé tételéhez elengedhetetlenül szükséges to
vábbi lépések elmaradása; nincs átfogó és kivitelezhető szakmai program,
amely a film teljes intézményrendszerét reálisan „újragondolja” a társadalom
megváltozott kommunikációs rendszerében.
Az első csoportba sorolt tényezők közül a legjelentősebb, hogy nem tör
tént meg következetesen a filmforgalmazásban ható régi felfogások elméleti és
gyakorlati kritikája, ezért a voluntarisztikus műsorpolitika, a látszateredmé
nyek elfogadása, sőt támogatása, nem tűnt el erről a területről.
Az új műsorpolitikai értékelési rendszer lehetséges előnyei sem érvénye
sültek, mert éppen az irányítás húzta be a „féket” . A kísérletinek nevezett
’84-es évben még elfogadható a hagyományos és az új műsorpolitikai mutatók
(nem éppen békés) egymás mellett élése. 1985-re azonban több volt, mint hiba
a hagyományos műsorpolitikai mutatók bázisszinten történő előírása, sőt a
szintetikus mutató (természetével ellenkező) hasonló jellegű kezelése. A két
minősítési rendszer lényegét tekintve ugyanis kizárja egymást és itt húzódik az
extenzív, illetve az intenzív fejlesztés, másképpen a korrekció, illetve a reform
határa. Ebben az esetben egy közvetlen (vélt, vagy valós) művelődéspolitikai
érdekre épülő, de a reform szempontjából helytelen döntés született, aminek
diszfunkcionális következményei végül is akár közvetlen művelődéspolitikai
összefüggésükben is károsak lehetnek. A mennyiségi mutatók túlhajtása ugyan
is megzavarta a valódi értékorientációs törekvéseket és a természetes erősítő
hatásokat - fellépett a tömegkommunikációban jól ismert „bumerángeffektus” .
Végül, de nem utolsósorban, az irányítás magatartása elbizonytalanította a
reformprogramot vállalókat, illetve igazolni látszik a konzervatív megoldások
híveit, mert így lényegében csak az történik, hogy a voluntarizmust „tudomá
nyosabban” , árnyaltabban - mázsa helyett patikamérlegen - csináljuk.
A második csoportba tartozó tényezők között meghatározó, hogy változatlan
maradt az intézményi-szervezeti struktúra. A filmforgalmazás egész rendszere
korszerűtlen, monopolisztikus sémára épül, s a kialakult szervezetrendszer
konzerváló ereje már szociológiai közhely...
A filmterjesztési reformprogram bevezetési kísérlete során (is) igazolódott:
ha változatlan intézményi-szervezeti struktúrával és kapcsolatrendszerek mel
lett igyekszünk a reformprogramot megvalósítani, akkor ez a
mennyiségi
szemléletű, stabilitásra orientált szervezetben elsősorban nem az új, ésszerű
43
�lehetőségek kiválasztódásához, az alkotó (de egyben kritikai) viszonyokhoz,
hanem a rendszer megmerevedéséhez, az új utakat elzáró védekezési taktikák és
stratégiák kiépítéséhez vezet.
A harmadik tényező, hogy nincs olyan átfogó program, amely biztosítaná a
mozi-tévé rendszerből a mozi-tévé-video rendszerbe történő átlépés műszaki,
gazdasági, szervezeti és tágan értelmezett műsorpolitikai követelményeit és fel
tételeit. Természetesen a mozi-tévé-video rendszer új kommunikációs minő
ség és ennek kiépülése az egész filmszakmát is új helyzet elé állítja. (A film
szakma egészéről van szó, hiszen a filmforgalmazás értelmes fejlesztése nem
képzelhető cl a gyártási szférától függetlenül. Ez pedig ugyancsak korszerűt
len; az éppen soros átszervezések pedig legfeljebb „tüneti kezelésként” érté
kelhetők. A megoldás csak egy egységes - a filmgyári és tv-s erőket egyesítő
nemzeti filmgyártás lehet.) Ez a feladat csak rendszerszemléletű közelítésben,
nyitott és kooperatív integrációmodellek alapján valósítható meg; ehhez azon
ban az alrendszereknek is ilyenné kellene válnia. Megvalósításához azonban
megfelelő stratégiánk csak részben van, taktikánk pedig nincs.
A helyzet megváltoztatásához jelentős anyagi és szellemi tőkebefektetés szük
séges, aminek elmaradása ma időzavart és lépéshátrányt jelent, holnap pedig
behozhatatlan lemaradást. Mert követelményként nem egyszerű átállásról, át
meneti zavarok kiküszöböléséről van szó, hanem a filmterjesztés működési,
cselekvési és irányítási rendszerének gyökeres átalakításáról; a jelenlegitől el
vileg különböző rendszer megteremtéséről, amelynek célkitűzései már nem az
„ugyanabból többet vagy kevesebbet” alapon fogalmazódnak meg.
4. kép
„T E RO N GYO S É L E T ”
Végül, de nem utolsósorban: a filmterjesztési reformprogram sorsa (kicsi
ben) kísérteties hasonlóságot mutat az 1968-as gazdasági reforméval. Első sza
kaszban itt is nyilvánvalóvá vált, hogy a filmterjesztés intenzív típusára történő
áttérés elkerülhetetlen. Az áttérés megindult, egy olyan időpontban, amikor az
extenzív típus még viszonylag elfogadhatóan funkcionált, de a mélyreható és
felelős elemzés arra vallott, hogy a csúcsponton régen túljutott.
Minden szempontból ez volt az utolsó elfogadható időpont a változások fo
kozatos (koncepciózus és következetes) bevezetésére. De ma már látjuk, gon
dot jelent, hogy a filmszakmai közvélemény még nincs meggyőződve a változás
elkerülhetetlenségéről; ezért ellenáll vagy fékez. De következetlenségével fékez
a reformot indító vezetés is, hiszen működésbe lépnek korábbi reflexei és gya
korlatilag nem látja be, hogy lehetetlen minden korábbi eredményt (vagy annak
vélt látszatot) „szent tehénként” kezelni. „Egyoldalú” a reform, mert jósze
rével csak három - bár alapvető - tartalmi kérdésre koncentrál és a működési
feltételek és mechanizmusok, illetve az intézményrendszer kérdéseit nem érinti.
Zárva a sort: „befagynak” az érdemi szakmai viták a reformot illetően.
4/a kép
„ N IN CS ID Ő ”
És a végeredmény - ami költői kérdésként is megfogalmazható - lehet-e
más, mint az, hogy a tényleges reform bevezetése elkerülhetetlen, de holnap
sokkal több kényszerítő tényezővel kell szembenézni mint tegnap vagy ma.
VÉGE?
44
��Kelemen Gábort:
Miért nem választották meg
az első fordulóban
a nyomda igazgatójának ?
A v á l a s z m e g é r té s é h e z k e z d jü k a z e l e j é n . . .
K e le m e n G á b o r , a N ó g r á d M e g y e i N y o m d a ip a r i V á l la l a t id é n ö tv e n e s z te n d ő s , v á la s z t o t t i g a z g a t ó ja . P á s z tó n s z ü le t e t t , a .s a l g ó t a r já n i S t r o m
f e ld A u r é l G é p i p a r i T e c h n ik u m e lső , n a p p a l i t a g o z a t o s t a n u ló i k ö zö tt
é r e t t s é g iz e t t 1954-b en . H u s z o n h a t é v v e l e z e lő tt k e r ü lt la m e g y e i t a n á c s
i p a r i o s z t á ly á r a .
— Itt kapcsolód tam először a tanácsi v á lla la to k m u nkájáh oz. A n n a k a négy
esztendőnek a tap asztalatait később jó l beépíthettem m unkám ba. H atvan n égy
ben az Ü ve g ip a ri M ű vek szü lőfalu m ban létreh ozta a szerszám - és készü lék
gyárát, nekem S a lg ó ta rjá n b a n nem v o lt lakásom , fia ta l házas voltam , h át h a
zam entem . H am arosan osztályvezető lettem , m iközben levelezőn végeztem a
G é p ip a ri M űszaki Fő isko lát, h atvan k ilen cb en kap tam m eg az oklevelem . Ú j
munkaiköröm m egkövetelte a technológiai ism ereteket, a szervezésben ottho
nosan illett m ozognom , h a talp on ak a rta m m arad n i, m int fia ta l kád er. Az
oklevelem m egszerzésének évében m á r sok b a j vo lt a m egyei tan ács v e g y e s
ip a ri és ja v ító v á lla la tá n á l, főm érn ökkén t k erü ltem oda. N agyon zűrös á lla
potok uralk od tak , ren d et k ellett csin áln u n k. A h arm ad ik -n egyed ik évben m ár
jó eredm ényeket m u tattu nk fel, am ikor az ip a ri osztályon ú jab b felad atot k a p tam.
— K ap o tt?
— A h o gy m ondom . K ap tam . A z t m ondták, h ogy el k e ll v á lla ln o m a nyom da
igazgatói tisztét, m égpedig azért, h ogy rendbe hozzam az elhibázott dolgokat.
K é t okból is nehezen á llta m kötélnek. N em vo ltam n yo m d aip ari szakem ber,
m eg aztán, m i tagadás, a v e g y e sip a rn á l éppen érőben v o lt a gyüm ölcs, am i
ért an n yit dolgoztunk. Ó dzkodtam , de h iába. F e la d a tu l kaptam , így döntött a
p árt- és tan ácsi vezetés. H a a lk a lm asn a k ta lá lta k erre a fela d atra , akk o r m eg
k e ll csinálni.
— M it t a lá l t a z a k k o r m á r V ö r ö s V á n d o r z á s z ló v a l k é ts z e r i s k itü n te te tt
v á lla la tn á l?
— A z igazgatónak em beri h ib ái m iatt m ennie kellett. A term elési eredm ény
vészesen zuhant, a m egyei n ap ilap tele vo lt sa jtó h ib á k k a l, n ém elyik m eg le h e
tősen sú lyos volt, m á r-m á r p olitik ai színezetű.
Szorongtam , nem tagadom .
Tudtam , am ikor h etven h árom m árciu s tizenkilencedikén b em u tattak jövendő
kollégáim n ak , h ogy nem épp népszerű fela d ata im lesznek. Először is a nyom
dát, m int gazdasági szervezetet k elle tt rendbe tenni. A zu tán a szem élyi p rob
lém ák at is m eg k ellett oldanom . Nézze, azt m ondhatnám , hogy szükséghelyzet
vo lt, íg y azután nem épp a legd em ok ratiku sab b form ában fo ly t a m inél h a
m arab b i rendterem tés. S rögtön a h arm ad ik dolog: m u n kát k ellett szerezni,
bárh on nan, bárm it, hogy dolgozhassunk. N em akarom szám ok k al untatni, de
n é h án y óh atatlan u l fontos. H etvenkettőben kétszázhuszonöt fiz ik a i és h a tv a n
n égy „nem fiz ik a i” n egyven n égy és fé l m illió s term elési értéket prod u kált, a
n ye re ség tizenkétm illió volt. H etvenötben — m ár csökkentett létszám m al —
ötven h étm illió fölött term eltünk, a nyereségü n k pedig k evés h íjá n elérte a
tizennégym illiót. A ren d csin álás évében, az első időszakban ugyan v issz a e s
tünk va lam elyest, de év végére m ár akk or is összeszedtük m agunkat.
�— N é h á n y e m b e r n e k t e h á t m e n n ie k e lle tt.
— V o lt is b o trán y belőle, m ég a pártközpontból is viz sg á ltá k az eg y ik ügyet,
de a tények m akacs dolgok. S z ó v a l egyenesbe jöttü nk, ah ogy m ondani szokták,
h a nem is könnyen. V o lt stratégiáink: a term ékszerkezet-váltás m á r nagyon
időszerű volt. A h agyom ányos nyom d ai tevék en ység m ellett zöld u tat adtunk
az öntapadós cím ke tö m eggyártásán ak, am inek úttörői vo ltu n k bizonyos érte
lem ben. F ia ta l em berek k erü lte k fu n k ció k b a és so k a t k ö veteltü n k tőlük, a kö
vetkező eredm ények m ár ennek a csapatna k a m u n k á ját dicsérték.
— A z u tó b b i k é t ö té v e s te r v b e n a z ö n á l t a l ir á n y ít o t t v á l l a l a t ú j r a é s
ú j r a m e g k é t s z e r e z t e a z á r b e v é t e lé t , s v e le a n y e r e s é g é t i s.
— Íg y történt. A tanácsi nyom dák közül b árm ilyen m utatót is vizsgálu n k ,
é vek óta „dobogós” h elyet v ív tu n k ki m agu nkn ak. M indezt úgy, hogy fe jle s z
tésein ket önerőből, v a g y h itelbő l valósíto ttu k m eg, de a h itele k e t m ind ig ké
pesek vo ltu n k és va g y u n k visszafizetn i. M i ingyen egyetlen fillé r t sem k a p
tunk, m ióta itt vagyo k .
— M e g t a l á l t á k a j ó „ g a z d á lk o d á s i ú t v o n a l a t ” , ‘ 1 9 8 5 -b en tiz e n h a t s z á z a
lé k n á l i s tö b b v o lt a b é r f e jle s z t é s , a m i sz in t e p é ld á t la n . M in d e n r e n d b e n
lé v ő n e k lá ts z ik , ö n t m é g s e m v á l a s z t o t t á k m e g a k ü ld ö tte k n o v e m b e rb e n .
— Jó , b eszéljü n k róla. É n több okot láto k . Önm agunkhoz k ép est csekélyebb
fejlő d ést értü nk el a term elésben ta v aly , m in t azt utóbb m ár m egszoktuk, bár
a n yereséget íg y is tizenkét és fé l százalék k al növeltü k. N ém i b izo n ytalan ságot
okozott to vábbá, hogy az utóbbi időben gom ba m ód ra szaporod nak a kisnyom d ák, ezek elszip k ázták tőlünk a jó m u n kaerőt — m agasabb bérért. A z em be
re k m oro gtak : ott lehet több pénz, itt nem ? A zt nem m a g y a rá z ta e l sen k i a
dolgozóknak, h ogy ezekben a k isn yom d ák ban k ét-h áro m em bert k e ll csupán
m egfizetni, de nagyon, a többiek éppen csak k ap n a k valam it. Itt viszont a kétszáztizen két fiz ik a i dolgozó fe le szakm unkás, m in d et ú gy n in cs m ódunkban
m egfizetni, m in t a kisn yom d ák ban . A p iac alaposan telítődött, k iseb b a k e r e s
let a h agyom ányos nyom d ai k ap acitáso k irán t, tehát nem fejlő d h etü n k évről
é v re olyan tem póban, m in t korábban. Ezt is jo bban k ellett vo ln a tu d atosíta
n i az em berekben. K éső b b m agu k m ond ták: ezeket m iért nem ism ertettük
v e lü k részletesen ? H a h am arab b n y ilv án o sság ra hozzuk a tervezettnél m ag a
sabb b é re m e lé st.. . No, m eg az is igaz, hogy m inden n épszerű tlen fela d ata t
m ag am ra v á lla lta m , o ly a t is, am it nem k ellett vo ln a. N em az én dolgom f i
gyelm eztetn i a m unkást, hogy tiltott helyen n e d ohányozzék! V o lt a gépte
rem ben egy no rm acsalás, h á t én végigbü n tettem az egész v o n a la t! A z t gon
d o lta m ind en ki, hogy sim a ü gy ez, szépen prosp erálu n k, jó k az eredm ények,
a gazd álk o d ással sem m i problém a. N em szép ségversen y ez! Ö sszezördültünk
a főm érnökkel, m a is állítom , h ogy igazam volt, s am iko r s a já t e lh a táro z á
sából k ilép ett tőlünk, e lte rje d t a p le ty k a : „k in y írta m ” . A z előkészítő b izo tt
ság, a m elyik az ú jr a jelölésem m ellett döntött, a felsőbb vezetéssel egyetér
tésben, h át hogy is m ondjam , nem k ortesked ett m ellettem kellőképpen . N em
ak a rta m m ásodszor is p ályázn i, csalódott voltam , de u g yan ak k o r jó lestek a
m u n k a társaim biztató szavai, s m ellettem szólt az is, hogy m eglep etést k e l
tett m inden kiben a n ovem beri döntés: nem szavaztak bizalm at. Igaz, egy sza
v a z a t h íjá n , de nem . De a többség m égis m ellettem voksolt.
— U g y a n a z o k k a l (az e m b e r e k k e l k e ll
a k a r t a k a z ö n h e ly é r e ü l t e t n i . . .
d o lg o z n ia , a k ik k o r á b b a n
m ást
— V áltoztatnom k e ll vezetői m ódszereim egy részén, e rre ju tottam azokon
a rossz éjszakákon. N incs idő — az alkatom sem ilyen — sérelm eken m e d i
tá ln i. E lm ú lt, nyaku n ko n a tem érdek m unka. M ondtam , nem szép ségverseny
ez, engem az eredm ények után ítéln ek m eg a dolgozók is, tehát dolgoznom
k e ll. A bizalom ról pedig annyit, hogy n egyven kü ldött ja n u á r végén h a r
m inch ét igennel szavazott rám , csupán h árom n e m vo lt a cédulákon. N ekem
ez elég.
H O RTO BÁG YI ZO LTÁN
47
�ÉLŐ
MÚLT
„Az Élet a Történelem tanítómestere”
Belitzky János, a Nógrád megyei mun
kásmozgalmi múzeum, a mai Nógrádi Sán
dor Múzeum elődjének nyugalmazott igaz
gatója.
1909-ben született Losoncon. É le
tének jelentős részét
Nógrádban
töltötte.
Minden más adat beszélgetésünkből
derül
ki.
- Egyszer említetted nekem, hogy fiatalkorodban kitűnő em berek
kel, kiváló történészekkel kerültél kapcsolatba N ógrád megyében.
Többek, köztük Miskolczy-Simon János és Niederm ann Imre vá r
megyei főlevéltárnokok, valamint Dornyai B éla és Fayl Frigyes
középiskolai tanárok élete még feldolgozatlan. M ilyen hatással v o l
tak rád, a pályádra, az egyéniségedre?
Az 1914-ben elesett Miskolczy-Simonnak csak a két kislányát ismertem,
akik 1920-ban Balassagyarmaton játszótársaim voltak. Utódja Niederm ann
lett, aki 1944-ben, meg nem állapított körülmények között, eltűnt. Vele
Budapesten és Gyarmaton is többször találkoztam. Dornyay és Fayl Salgó
tarjánban voltak gimnáziumi tanárok. Velük itt találkoztam. Niedermannal
és Dornyayval leveleztem is. A rám gyakorolt hatásuk abban nyilvánult
meg, hogy szakmai vonatkozásokban nem távolodtam el a megyétől. N ie
dermann Imre kiváló levéltáros volt és lelkiismeretes kutató. A régi nóg
rádi életről írt és 1942-ben kiadott tanulmánya hiányt pótló mű még ma is.
Dornyay történelem- és földrajzkutatásaival tűnt ki. A salgótarjáni és kör
nyékbeli földrajzi nevek gyűjtése, 1928. évi útikalauza, több történeti dol
gozata igen magas szintű tanulmányok még ma is. A magam részéről a
48
�legjelentősebbnek tartom, hogy megalapította az első salgótarjáni múzeu
mot és hogy 1938-ban megmentette a karancslapujtői honfoglalás kori nem
zetségfői sír leleteit. Fayl Frigyes Salgótarján és környéke város- és tájképi
ábrázolásaival tűnt ki a húszas években. Neki köszönhetjük a Pécskő ere
deti állapotának a rajzát. Gyermekkoromban, amikor tanítónő nővéremnél
itt-tartózkodtam, még úgy láttam, ahogyan Fayl megörökítette, magasan
égreszökellő kőoszlopként. 1926-ban barbár módon felrobbantották, hogy
útépítő követ nyerjenek belőle. Világhírű természeti ritkaság volt, de az
ilyesmivel akkor nem törődtek. Dornyay és Niedermann is saját költségü
kön, csekély támogatással tudták csak kinyomtatni írásaikat. Dornyay el
kezdte a Salgótarjáni O klevéltár kinyomatását is, de csak 32 oldalt tudott
kinyomatni, mert a többire nem jutott pénze. (A megye és a város vezetői
egyaránt csak politikai jellegű kiadványok megjelentetését támogatták.) A
velük való kapcsolataim
1932-től 1943-ig, tehát huszonhárom éves ko
romtól harmincnégy éves koromig tartottak.
-
Tehát már egyetemet végzett ember voltál?
Persze, 1932-ben doktoráltam művelődéstörténetből, 1933-ban
pedig
történelem-földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet is szereztem a bu
dapesti egyetemen.
-
Azaz akkor már mint végzett kutató kerültél kapcsolatba a nóg
rádiakkal?
Akkoriban már Budapesten, a Székesfőváros Levéltárában
dolgoztam,
gyakornok, majd pedig segéd-, később pedig allevéltáros minőségben. Én
számukra a fővárosi, ők meg számomra a nógrádi kapcsolatot jelentették.
Többször volt szükségük adatokra és mivel én gyakran jártam az Orszá
gos
Levéltárba, megkerestem azokat számukra. Akkoriban én Nógrád
megye lakosságának történeti névsorával foglalkoztam ugyanott néhány évig,
ők ennek nógrádi adataira hívták fel a figyelmemet. E z a gyűjtésem része
volt annak a Mályusz Elem ér által irányított nagyszabású tervnek, amely
nek keretében több felvidéki vármegye lakosságának a nyelvi kialakulását
dolgoztuk volna fel. Szabó István Ugocsa megyéje, lla Bálint Gömör me
gyéje és Bakács István Hont megyéje készült el belőle. Több kézirat, így
az enyém is, 1956-ban a Történeti Intézetben elégett. A témával való fog
lalkozás kiváló helytörténeti iskola volt számomra. - M ásik ilyen, jellegé
ben eltérő, de talán még fontosabb iskolámnak tekintem a Sopron vármegye
történetére kapott megbízatásomat. Ezt a megbízatást érdekes, a korra jel
lemző módon kaptam meg. 1934 őszén P leid l Am brus országos levéltáros
megkérdezte tőlem, hogy nem vállalnám -e el egy vármegye történetének
a megírását? Igenlő választ adtam, mert azt hittem, hogy Nógrádról van
szó. Tán két hónap múlva közölte velem és egyben gratulált is, hogy meg
kaptam Sopron megyét. Csodálkozásomra elmondta, hogy mivel semmi kap
csolatom sincs a soproniakkal és protektorom sem volt, az alispán olyan
fiatal történészt keresett, akit senki sem ajánlott és így nincs megkötve a
keze. Szóltam a főlevéltárnokomnak, G árdonyi A lbertnek , volt profeszoromnak, Domanovszky Sándornak és Szekfű G yu lának, akiknél egy évig
49
�dijtalan egyetemi gyakornok voltam. Mindegyikük meglepődött és biztatott,
hogy fogadjam el a megbízatást. A megye történetének első kötetével 1958
végére el is készültem. Hóman Bálint írta hozzá az előszót.
- Igencsak mozgalmas fiatalkorod volt. Számos helyen m egfordul
tál. Losoncon születtél, ahol édesapád a tanítóképző intézet ta
nára volt. 1920 elején áttelepültetek Balassagyarmatra. Tulajdon
képpen hol lelted meg a szűkebb pátriádat, melyik v árosunkat
vagy vidékünket tekinted az igazi hazádnak?
Ezen az utóbbi kérdésen magam is többször elgondolkoztam. Gyerm ek
korom emlékei Losonchoz, Tarjánhoz és Gyarmathoz kötnek. Öt testvérem
közül én voltam a legfiatalabb. Anyai nagyapám és három testvérem L o
soncon van eltemetve, anyai nagyanyám Balassagyarmaton, szüleim B uda
pesten, az egyik fiam Dömsödön, az egyik feleségem itt Tarjánban. Tehát
már a sírok is nem egy helyhez kötnek. Végül is Nógrádot érzem annak a
területnek, ahová mindég visszavágytam, ugyanakkor azonban minden la
kóhelyemet is közel éreztem a szívemhez.
- Lehet, hogy ez a kérdésem vezet át ahhoz a kérdéskom plexum
hoz, hogy valaki azt mondta rólad, hogy szétszórt gondolkozású
vagy, hogy túl sok mindennel foglalkozol, hogy a sok benyomás
közül nem tudsz választani? Ö ssze tudnád szedni foglalkozásod
—
fő irányait? É n felsoroltam magamban néhányat... E g y kortársi
lexikonban még szexuáltörténésznek is jelölnek...
1947-ben Ortutay G yu lának volt az a véleménye, hogy „szétszórt gondolkozású” vagyok, mivel több megoldandó problémát javasoltam neki.
1958-ban azonban már csak „nagy hibáimra és nagy erényeimre” hivatko
zott, amiket minden szakember elkövethet. Ebben ismét igaza volt. Nem
vagyok polihisztor! Polihisztor nincs! A z viszont igaz, hogy a körülöttem
zajló életből sokféle dolog érdekelt, sok minden megfejtésébe belekezdtem,
amit azután idő hiányában abbahagytam. A sok mindennel való foglal
kozás azonban nem volt hiábavaló. Például első-másod éves egyetemi hall
gató koromban a Földtani Intézet agrogeológiai osztályán fizetés nélküli
gyakornok voltam Treitz Péter mellett és ugyanakkor a Művelődéstörténe
ti Intézetben Domanovszkynál M arsigli olasz hadmérnök 1686
körüli
Dunáról szóló művének erődítményrajzaival foglalkoztam és dolgozatot ír
tam erről a témáról. Földtani intézeti „kirándulásom” alatt megismertem
hazánk mezőgazdasági talajának a m últját: hol volt erdő, mocsár, futó
homok stb., ami helytörténeti kutatásaim javára vált. Marsigli olasz mű
vének átbúvárlása nyomán pedig képes voltam Zambra A lajosnál nyelvi
vizsgát tenni olaszból és így olaszországi ösztöndíjat elérni. - A szexuáltörténetbe pedig úgy bonyolódtam, hogy a Fővárosi Levéltárban a Rókus
Kórház iratait rendeztem, a X V III. századtól kezdődően. Ékes német és
latin nyelven írt receptektől és betegségleírásoktól kezdve rendőrségi ügye
kig, minden volt azokban. A z egyik orvos ismerősöm, M ellis József hívta
fel a figyelmemet a történeti adatok fontosságára, mert az összefüggött a
50
�prostitúcióval, amit viszont Siklósy László kutatgatott. Igen érdekes er
kölcsi körkép alakult ki a régi Pest-Budáról. Például, hogy sok vidéki ne
mes kisasszony a fővárosban prostituálttá lett.
- M elyik században volt ez?
A X IX . század első felében már eléggé gyakran előfordult. A X V III.
századi Óbudán pedig az „erkölcs megvédése végett” 1 5 - 1 6 éves leányo
kat is felakasztottak szexuális kapcsolataik miatt. E z adta aztán az ötletet,
hogy Szőnyi Ferenc barátommal együtt 1940-ben megindítottuk E r os cí
mű lapunkat, amiből mindössze két vagy három szám jelent meg, mert egy
feljelentés nyomán betiltották. Nem pornográf lap volt, hanem a nő és fér
fi egymáshoz való viszonyának irodalmi példák tükrében való tisztázását
célozta.
- V a n egy olyan érzésem, hogy te nem is tudnál választani, hogy
melyik volt az a terület, am ivel igazán szívesen foglalkoztál?
Vagy az, amelyikben a legmaradandóbbat alkottad?
Legszívesebben mindig a magam által választott témákkal foglalkoztam.
Ezek tárgyköre az évek során hol így. hol úgy változott. Állandóan viszszatérő témám a történelem-földrajz volt és annak is a népek és nyelvek
mozgására vonatkozó részei. Foglalkoztam egyház- és vallástörténettel is.
Ebben a birtoktörténeti kérdések kötötték le a figyelmemet. — M i az, am i
ben a legmaradandóbbat alkottam? Erre nem én, hanem az utókor adhat
ja meg a választ, ha figyelemre méltat valam it abból, amit írtam.
- T e időnként egészen eretnek és meghökkentő kérdéseket vetettél
fe l és védtél. Ezek, úgy érzem, a legtöbbször visszhang nélkül m a.
radtak a szakmában. M i volt ennek az oka? A v id ék i lét, vagy
hogy nagyon periférikus témák voltak és így csak nagyon kevesen
tudnak hozzászólni?
A z okok sorában a vidéki létet, a témák periférikus voltát és a kevés
hozzáértőt te is megemlíted, de ezek is csak együttesen hatók. Ezek elem
zése helyett inkább a témákra térek ki. - A finnugor nyelvek afrikai nyel
vekben sejthető elemeire vonatkozó következtetésem csupán szótárak for
gatásán alapulnak. Ha a hatást megfordítjuk, az következik, hogy a finn
ugor nyelvekben afrikai eredetű elemek vannak. - 1930-ban velencei há
zigazdám, Fortunato Zenato teológiai professzor hívta fel a figyelmemet
arra, hogy a liguriak, valamint néhány etruszk népcsoport nyelve ragozó
nyelv jellegű, és így valami ősi kapcsolat sejthető köztük és a finnugor
nyelvek ősei között. Évtizedekig törtem ezen a fejem, ha éppen más d o l
gom nem volt, és leírtam azt, amit leírtam. - A palóc kérdésben az elne
vezés szamojéd eredetét vetettem fel. E z országos visszhangra is talált.
Természetesen visszautasították és továbbra is kitartottak a kun-kabar e l
mélet mellett. Éppen vidéki létemnek köszönhetem, hogy az ún. dűlőne
vek, családnevek és népi megnyilvánulások nyomán, amiket falusi bolyon
gásaim során is és nemcsak könyvekből szereztem, ma már sokkal világo
51
�sabban áll előttem a palócok és a palóc elnevezés szamojéd eredete. Szán
dékozom róluk és a barkókról egy újabb tanulmányt írni. - Más dolgok
ban a „meglepetés” az oklevelek és iratok behatóbb vizsgálatából követke
zik. Ilyeneket azonban te is, én is és minden történész produkál.
- Ismerem nagyjából azokat a munkáidat, amiket N ógrád megye~
ben írtál, d e ezek alapján is az a meggyőződésem, hogy te nem
jutottál el a kortárs történészi megítélésben oda, amit m egérde
m elnél!
Érdekes problémát vetettél fel, mivel én a kortárs történészek észrevé
teleit szakmai észrevételeknek tartom és ezzel országos szinten sincs semmi
bajom. H a jót írtam, épp úgy kinyilvánították, mint bárki más munkájá
val kapcsolatban, ha pedig néha tévedtem, arra is rámutattak, de soha
sem sértő szándékkal. Bontsuk azonban a kérdésed két részre mert vidék
re költözésem előtt valóban furcsa harc bontakozott ki személyem
körül,
ami nem érzékelhető a tanulmányaimat ért szakbírálatokból. Érzékelhető
volt azonban abból, hogy egyetemi magántanári habilitációmat - ez kb. a
mai kandidátusságnak megfelelő cím volt - 1939-ben Pécsett Holub József,
1948-ban pedig Budapesten Domanovszky, visszautasította. 1939-ben te
matikai probléma, 1948-ban pedig az 1944 őszi háromhavi vizsgálati
fogságom volt az ok. 1943 elején ugyanis szocialista magatartásért távoz
nom kellett a leváltár szolgálatából, 1944 tavaszán kapcsolatba kerültem
az olasz antifasisztákkal és engem is letartóztattak. 1945-ben Vas Zoltán
rehabilitált, és mint az M K P tagja, ismét a levéltárban szolgáltam 1949ig, amikor is állítólagos antiszocialista (így!) magatartásáért nem vettek át
az M D P-be, ahová viszont - tiltakozásaim ellenére - csak az 1955-ös reha
bilitációm után vettek fel. - Bonyolult, személyi ellentétekkel teli évek
voltak ezek, amiket tanári oklevelem felhasználásával Decsov Lajos dömsödi iskolaigazgató önzetlen támogatásával vészeltem át. Így lettem 19 5 1től Apaj-pusztán tanító iskolavezető, majd ott és Kiskunlacházán iskolaigazgató, járási népfrontelnök, ideológiai káder és iskolaépítő. Történelmi
kutatásaimat a budapesti könyv- és levéltárakban ekkor is folytattam. Lacházáról vállaltam cl a tarjáni múzeumigazgatást.
Nehéz, küzdelmes, de szép évek voltak ezek. A két tantermes tanyasi
iskolából nyolc tantermes központi iskolát csináltam, napközivel és óvodá
val, tanítói lakásokat építettem, iskolai autóbuszjáratot szerveztem, 1956/57ben tanárnak alkalmaztattam három volt levéltárost
versenyképes is
kolai tánccsoportot alakítottam. Mindezt persze csak a megyei és járási igaz
gatás, az apaji állami gazdaság vezetőinek és a helyi pártszervezetnek a se
gítségével értem el. - A z ötvenes évek nagy hibái mellett talán a nagyobb
eredményeket is figyelembe kell vennünk.
- M enet közben már többször elhangzott Domanovszky neve. Azt
hiszem, téged joggal lehet Domanovszky-tanítványnak nevezni
N eked mit jelentett Domanovszky mint pedagógus és mint tudós?
Domanovszky Sándor kiváló tudós és egyúttal kiváló pedagógus is volt,
Én csak jót tudok mondani róla. Szigorú és következetes volt a tanítványai
52
�val szemben. Részrehajlást senkivel szemben sem tapasztaltunk nála. So
kat hallottunk történészkörökben a Dom anovszky-féle iskoláról. H a ez ab
ban nyilvánult meg, hogy professzorunknál bizonyos követelmények teljesí
tése után mindegyik tanítványa azzal foglalkozhatott, amihez kedvet érzett,
akkor ez volt a „Domanovsziky-iskola” lényege.
- N em tett ez titeket egy kicsit parttalanná?
Nem ! Domanovszky ugyanis a művelődéstörténeti tanszék tanára volt é.
ebbe a témaköbe számos feladat belefért. Szemináriumi gyakorlatain az
én időmben a gazdaságtörténet volt az az alap, amihez mindenkitől forráskutatásokat kívánt meg. Ezzel tudta az illető bebizonyítani, hogy van -e ér
zéke a történelmi feladatok részleteinek a feltárására. A sikeres dolgoza
tokból doktori értekezések lettek, amiket kinyomtattunk és a Tanulmányok
a magyar mezőgazdaság múltjából című sorozatban jelentek meg.
- Huszonharmadik évedben jártál, amikor
megjelent A magyar
gabonakivitel története 1 86o~ig című első könyved. Igen fiatal
voltál és egy olyan művet írtál, ami ma is forrásmunkának szá
mít. N em sokkal később p ed ig indítottál egy szaklapot is, a T ö r
ténetírást. Hány évet élt ez meg?
Am i a gabonakivitelünk történetét illeti, az azért forrás, mert eddig
ugyanezt a témát bővebb adatokkal nem dolgozták fel. Többször nekikezdtem a kibővítésének és 19 18 -ig történő kiterjesztésének, de ez különböző
okokból nem készült el. A Történetírás és kiadványai három
évet éltek
meg, 19 37-től 1939-ig. A Történetírás a tanulmányaik közléséből kiszorí
tott helytörténészek lapjaként indult és éppen ezért nem én írtam abba ta
nulmányokat, csak szerkesztettem, illetve szerkesztettük a Centrál kávé
házban, ahol minden hét szerdáján összejöttünk. A kiadás pénzügyi részét
is én irányítottam és hat-hétszáz előfizetőnk volt, vagyis több mint a Szá
zadoknak, a Történelmi Társulat lapjának. K or- és felekezeti különbség
nélkül írhatott bele mindenki. E z lett a lap végzete, mert nem zártuk ki a
nem keresztény származásúakat, és ez a betiltáshoz vezetett. Szerencsére
nem volt nyomdaadósságunk.
- Évtizedeket lép ve az időben érjünk e l Salgótarjánba, ahol te
1963 nyara óta véglegesen nógrádivá lettél. M ilyennek láttad és
látod ennek a városnak a szellemi életét?
Megfelelő előzmények után a hatvanas években a nagy akarások és tör
ténelmi jelentőségű kezdeményezések jellemezték a város szellemi életét.
A kibontakozás és a tudományos törekvések kezdetei után akkor már a
szélesebb értelemben vett helytörténeti problematika is előtérbe került a
munkásmozgalmi vonatkozások mellett. Késést szenvedett azonban még
az ipartörténeti adatok további feltárása. Történetírói szempontból pedig a
legjelentősebb tény a levéltárunknak a Pest-Nógrád Megyei Levéltárból
történt „hazahozatala” volt. A részletkutatások közlésére indított múzeumi
füzetsorozat mellett, a N ógrád című illusztrált kötet tanulmányai már az
53
�évtized végén megindított négykötetes megyetörténet előkészítését céloz
ták. A megyetörténet megírásával azonban nem mindenki értett egyet,
munkásmozgalmi múzeumot létrehozó veteránok közül néhányan ennek
hangot is adtak. Kifogásaik hátterében a munkásmozgalmi kutatások eset
leges elmaradása sejlett föl. Fő érvük az volt, hogy Nógrádban nem vol
tak parasztmozgalmak, klerikalizmus és „úri magatartás” volt a megyei
élet jellemzője. Csak ezeket tárjuk fel - mint a haladó törekvések gátjait.
Múzeumlátogatóink közül egyesek ilyen kérdéseket is intéztek hozzám: „Ha
maguk megírják a megyetörténetet, akkor több lesz itt a gabonatermés vagy
az acélgyártás?”
Két évtized telt el azóta és új nemzedék nőtt fel. A múzeumot, a levél
tárat és a megyei könyvtárat, ma már a saját erejük tartja fenn és viszi
előbbre. A város lakossága beköltözések révén nagymértékben gyarapodott
és az értelmiségiek száma is megnőtt. Ugyanakkor azonban úgy látom, hogy
a munkásmozgalom iránti érdeklődés csökkent, de anélkül, hogy a történel
mi múltunk iránti érdeklődés ezzel arányosan nőtt volna. Ne tévesszen
meg senkit a tudományos kutatók számának növekedése, a tudományos jel
legű cikkek és tanulmányok nagyobb száma, mert ezek csak szűk körben
ismeretesek városunk - és nyilván megyénk - lakosai körében. A hely
zet ezen a téren az, hogy az ilyen dolgozatok napjainkban elsősorban az
ország szakemberei körében válnak ismertékké, ami előrehaladást jelent a
múlttal szemben.
- Am ióta idekerültél, azóta kiem elkedő szerepet játszol a megye
történetének kutatásában. A különböző
monográfiák alapvető
fejezeteit írtad meg, azonkívül népszerűsítő tanulmányokat írtál,
például a Palócföldben és a N Ó G R Á D -b a n is. - Szívem sze
rint téged mindig a „N a g y Ivá n ” névvel szoktalak nevezni, mert
tudom jól, hogy a m egjelent tanulmányaidban felhasználtakon
kívül tízezer számra vannak céduláid, am elyek egy fantasztiku
san gazdag gyűjtőtevékenység eredményei, és nincsenek feld o l
gozva.
Köszönöm, hogy a sokoldalú Nagy Ivánhoz hasonlítottál, mert ezzel a
Nógrád megyei történetírás történetének alig ismert voltára hívtad fel a fi
gyelmemet. Mocsáry, Nagy Iván, Reiszig, Makkay - hogy másokat ne em
lítsek - valóban a megye történetének az ő idejükben felmerült kérdéseire,
a maguk módján, igyekeztek választ adni - több-kevesebb sikerrel. Ebben
tehát hozzájuk hasonlítok én is, de mások is.
Ami a cédulák, jegyzetek és félig kész vagy rossznak ítélt dolgozatok
sokaságát illeti, az - gondolj csak magadra - minden történésznél és író
embernél így van. Ebből következik az, hogy sokszor megjelentetünk olyan
cikkeket, amiknek állításait az idő múlásával meg kell változtatnunk, mert
újabb adatok merültek fel.
- M elyek tehát ma, 1986-ban a történelemtudomány és ezen belül a
N ógrád megyei helytörténetírás feladatai?
A történetírás feladata a történelem sokrétűségéből adódik, amiről mód
szertani tanulmányok egész sorát lehetne elkészíteni. Maradjunk tehát a
54
�nógrádi helytörténetírás néhány fontosabb feladatának körvonalazásánál. A helytörténet egy település vagy terület múltja apró részleteinek a tudo
mánya. Az emberi élet megnyilvánulásait tekintve tehát igen sok ágú lehet,
több korszakra terjedhet ki, részleteket és szintézist egyaránt adhat. Amikor
Sopron megye történetének írását elvállaltam, Domanovszky arra figyelmeztetett, hogy a jó helytörténésznek a területe történetét főbb vonásaiban
az őskortól kezdve napjainkig ismernie kell, mert csak így tisztázhatja az
odavonatkozó súlyponti tematikát. E tanács fontosságára Nógrád megye
történetének írásakor döbbentem rá, mivel minden korábbi megyetörténe
tünk a megírás idejének kulcskérdései jegyében jött létre. — Ez vonat
kozik a mindenkori részlettanulmányokra is, és ez az a terület, amit a
megírásuk és a lektorálásuk szemszögéből át kell tekintenünk.
Számos
példát tudnék az utóbbi két évtized alatt kiadott nógrádi résztanul
mányokból felsorolni, amelyek még más, új eredményeket hozó nógrádi
kiadású résztanulmányokat sem vettek figyelembe és a régi téves adato
kat újból közlik.
- Valam it közbe kell vetnem. Azt m ondod, hogy túl sok a részta
nulmány. Ugyanakkor itt van az ú j tízkötetes Magyarország tör
ténete és itt van a négykötetes N ógrád megye története is, ami
valam ivel korábban jelent meg, ha nem is abban a terjedelem
ben, amint azt szerettétek volna. Salgótarján lés Balassagyarmat
történetének monográfiája is megjelent. E zek nyilván részta
nulmányok alapján készültek. Vagyis kell-e sok résztanulmány
egy szintézis előkészítéséhez és megírásához?
A szintézisek előkészítésének valóban feltételei az újakat mondó részta
nulmányok. A négykötetes megyetörténet a tízkötetes magyar történet résztanulmánya lehetett, a tízkötetes új magyar történet pedig egy születendő új
megyetörténet szemszögéből tekinthető annak. A megyetörténeti résztanul
mányok azonban a speciálisan megyei vonatkozású témákkal foglalkoz
nak és mint ilyenek is lehetnek az országos résztanulmányok vagy szinté
zis részei. Egy új szintézis elkészítéséhez új megállapításókat közlő részletta
nulmányok szükségesek. Ilyenek egy-két évtized alatt megyénk vonatko
zásában is szép számmal akadnak, tehát a megyetörténetünket is újra kell
és majd mindig újra és újra fogjátok és fogják írni.
- M indig újra kell írni?
Mindig, ha az ország és a megye közönsége mindenkori jelenének prob
lémáira feleletet vár a történelemből, vagyis szelektálja a múlt eseményeit.
E tekintetben nem a Történelem az Élet tanítómestere, hanem a minden
kori Élet a Történelemé!
P R A Z N O V S Z K Y M IH Á LY
55
�Ezer év előtti néprajzi emlékek
a Palócföld névanyagában
Összeszedte: Belitzky János
Valahányszor Nógrád megye történetének kora középkori fejezeteivel fog
lalkozom, lépten-nyomon a bizonytalanság érzésével találkozom. Palócföldünk
ér környéke 1100 év előtti magyar elfoglalása már régtől fogva lakott terület
birtokbavételét jelentette, tehát idegen népek település- és kultúrtörténeti ha
gyatékának a továbbélésével is számolnunk kell. Írásos forrásaink nagyarányú
pusztulása miatt, erre nézve azonban csak kevés megbízható emlékünk maradt
fenn.
Kiegészítő forrásoknak tekintjük a földrajzi, a személy- és a családneveket.
Ezek etimologizálása azonban igen „sikamlós” területre vezet, aminek szá
mos oka van, amiket helynévkutatóink jól ismernek. Viszonylagos biztonság
gal állítható azonban az, hogy földrajzi neveink zöme régebbi keletkezésű,
mint az írott forrásokban való megjelenésük. „Természettudományos” bizo
nyossággal állítható pedig, hogy a térformák nevei abból a nyelvből vagy
nyelvcsoportból származnak, amelyben azok élnek, és ugyanígy az ércekre és
azok lelőhelyeire vonatkozó elnevezések is. Bizonyos mértékig állítható ez a
mitikus lényekre és az azok kultuszára utaló nevekkel kapcsolatban is.
Nógrád megye esetében azon előnyös helyzetben vagyunk, hogy írott forrás,
Anonymus Gesta Hungarorum című műve 33. fejezetében itt bolgár uralom
alatt élő „szlovénekről” beszél, akik meghódoltak és a honfoglalás további
harcaiban a magyarokkal együtt részt vettek. Állítása igazát a bolgár-szláv és
a bolgár-török eredetű földrajzi neveink egész sora igazolja.
Abból kiindulva, hogy Anonymusnak igaza van a „nógrádi részek” általa
említett szlávjait illetően, igaza lehet műve 7. fejezetének abban is, hogy a
Volgától keletre fekvő területről kivonuló magyarok „az ugyanazon vidékről
való szövetséges népek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával együtt” indul
tak el új hazát keresni. - Ezek a „szövetséges népek” az ún. uráli - finnugor
és szamojéd - népek köréből kikerült nyelvrokonaink lehettek, akik a magya
rokkal együtt honfoglalóként érkeztek a Kárpát-medencébe.
Az Anonymus által említett Volgától keletre eső vidéken különböző sza
mojéd, továbbá manysi, hanti, komi és udmurt nyelveket beszédő törzsek él
tek. Földrajzi, személy- és családneveinkben tehát ezek nyelveiből származó
szavakat is kell találnunk, és valóban találunk is. - Feltűnő azonban az, hogy
Anonymus műve 10. fejezetéig egy szóval sem tesz említést újabb csatlako
zókról, amikor is kumánok és oroszok K ievnél történt csatlakozásáról szerzünk
tudomást. Márpedig hazánkban akadnak szép számmal mordvin, mari, észt,
finn és lapp nyelvi eredetű elnevezések is. Ezek a népek a Volgától nyugat
ra, illetve attól délre és északra éltek, tehát a honfoglalóink Volga és Kiev
közti útvonalán lehettek csak őseink szövetségeseivé és juthattak a kárpáti or-
�szágunkba. - Ebből arra következtetek, hogy Anonymus vagy csak a Volgá
tól keletre csatlakozottak hagyományát ismerte, vagy ezeket a csatlakozókat
is azok közé számította.
Településtörténeti és néprajzi szempontból egyaránt érdekes a kultikus vo
natkozású földrajzi neveink feltárása. Ezek térbeli elhelyezkedése az 1100 év
vel ezelőtti idekerült hiedelmek feltételezhető körzetét sejtetik. Például Nógrádban a moksa-mordvinok jelenlétére utaló régészeti lelet Dienes István ál
tal 1964-ben történt ismertetése és a Moksa családneveink 1978-ben általam
történt közlése. Jelentőséget ezeknek az ad, hogy Borovszky Samu már 1894ben a magyar Boldogasszony- és Kisasszony-kultuszt mordvin eredetre vezet
te vissza, aminek a magyar ősvallás Boldogasszonyára és Kisasszonyára vonat
kozó „szűz és asszony” ellentmondását a szegedi és környékbeli néphagyomány
alapján Kálmány Lajos már 1885-ben tisztázta. Kálmány tanulmányának 1971.
évi új kiadásához pedig Diószegi Vilmos hozzáfűzte Barna Ferdinánd kuta
tásainak az eredményét, aki szerint „ősvallásunk a mordvinokéval sokban, na
gyon sokban megegyezik” .
A fentiek után nem meglepő tehát, hogy a Tokaj-hegyalján napjainkig él
Ukkonak, a finnek pogány főistenenék a neve a szerződések megkötésekor szo
kásos áldomáspohár, az Ukkon-pohara ürítésekor (M. népr. lexikon V. 303.).
A finn ősvallásnak ez az eleme Agricola finn püspöknek az 1551-ben kiadott
zsoltárfordításai elé írt verses előszava szerint, hol pogány istenségeik jelen
tős részét felsorolta, így szólt: „S midőn a tavaszi vetést vetek, Ukko kupáját
ürítek” . A magyarrá lett hagyományban az áldomásivás - vö. Anonymus „fecerunt magnum aldumás-aival — nem időszakhoz, hanem jogi cselekményhez
kötődővé vált.
Agricolától tudjuk, hogy „Tapio erdőből adott vadat” , vagyis az erdők és
vadászok istenének tekintették. A finn tapio „erdő” , a Tapio „az erdők istene”
szavaknak a honfoglalás óta a Pest megyei Szentmártonnál az Alsó- és a FelsőTápióból Tápióvá egyesülő folyócskánk az alaki és eredetileg a tartalmi meg
felelője. A háromágú folyócska neve ugyanis az egykor ittlevő, ma már nagy
mértékben eltűnt erdőségre vonatkozott, amelynek az egykor volta az agrogeológiai térképről (szerk.: Teitz Péter 1918/1927.) világosan kitűnik. Nem
névcserével, hanem környezetváltozásból adódott névmegmaradással állunk
szemben.
„Köndös irtást és szántót teremtett / a pogány hitű embereknek” - olvas
suk Agricolánál. A Veszprém megyei Séd parti Küngös falunk neve őrizheti
egy ilyen erdőirtásos szántóföldön létrehozott finn település emlékét. Ez a
földrajzi nevünk vagy a finn isten nevének vagy pedig a finn kynnös „felszán
tott föld, szántás” szó (olva. Köndösz és könnösz) magyarított, -sz véghangzó
helyett s véghangzóra módosított alakja lehet. - Úgy az isten, mind a falu ne
vénél azonban fel kell figyelnünk az észt künk „szántás, mezei munka” szóra
is, mint a két elnevezés forrására, amit a két balti finn nép közeli rokonsága
magyaráz meg számunkra.
Agricola szerint „A k räs (olva. Ekresz) borsót, répát, babot / káposztát, lent,
kendert adott” . Az isten neve magyarítva Ekresnek hangozhatott, amit talán
néhány nem az „egres, köszméte (Ribes)” gyümölcs termő növényükről elne-
57
�vezett Egres földrajzi nevünkben húzódhatik meg, tekintettel a sokféle nö
vénnyel kapcsolatos isteni tevékenységre. (Agricola verse: Hajdú, 1962.
283-284.)
A finn istenek a természeti jelenségek mithizálásával kapcsolatban alakul
tak ki. Számuk Agricola szerint töménytelen sok volt. Ennek következtében
bizonytalanságban vagyok, hogy egy-egy természeti jelenségre vagy növényre
utaló finn eredetű földrajzi nevünk valamilyen manó, kisisten, tündér vagy pe
dig csak valamit termő területnek a neve-e? Ugyanez a helyzet a többi rokon
népek ilyen jellegű elnevezéseinél is.
Például: a most Pest, korábban Nógrád megyei Penc falu nevét a hanti
pän „áfonya” szó többes számú pänts (olv. pentsz) „áfonyák, áfonyás” alakjá
ból magyaráztam meg. Levezethető azonban az észt pents „gonosz szellem” szó
ból is, aminek pentsi a genitivusza (Saks, II. 30.). Van azonban a régi Nógrádban az Ipoly felső folyásánál egy Pinc (ma: Pincina) nevű falu is. Ennek
a neve a nyenyec-szamojéd pin „félelem, ijedtség, rémület” szóból -c képző hoz
záadásával eredeteztethető. Írásos forrásainkban a két falu nevét néha felcse
rélték és így vitatható, hogy azok a növényföldrajzi hanti, a mitikus lény észt,
vagy a lelki állapot jelentésű nyenyec-szamojéd szóból erednek, illetve eredhetnek-e?
A nyelvi eredeztetés bizonytalanságára jó példa az udmurt „Földisten” , a
L ud nevének térbeli elnevezésváltozatokban feltételezhető előfordulása. Az is
ten neve a lud köznév alakjában „szent áldozó-berek” , továbbá „szántóföld,
föld” jelentésű is (N yK 76/974, 44, 87.). Az udmurttal közeli rokon komi nyelv
lud vagy vud szava pedig „marhalegelő, legeltetőhely ; rét, kis erdei rét; kis
darab föld” jelentésű (N yK 69/967, 397), vagyis gazdasági vonatkozású. A ko
mi szóhoz az -an melléknévképző és annak újabb -a alakja, vagy az -an locativus-rag is járulhat, tehát helyneveinkben lud+ an és lud+ a alakban való elő
fordulása is feltételezhető. - Kérdés tehát, hogy a magyar L ud, Ludány és
Ludas elnevezéseink közül melyek eredhetnek az udmurt vagy komi szókincs
ből?
A következtetéseinket ezen lehetőségeken kívül nagymértékben befolyásolja,
hogy volt egy cseh eredetűnek valószínűsíthető Ludan: Lodan nevű nemzetsé
günk, és hogy például 1235-ben a nógrádi vár zsemberi várjobbágyainak a had
nagyát Loudannak hívták, tehát a szláv „nép” jelentésű szóra az ilyen sze
mélyneveinket is vissza lehet vezetni. Kézai krónikájának az adata azonban
több származtatási adatával együtt vitatható és a magam részéről nem tartom
meggyőzőnek, hogy a cseh Liden helynév a feltételezett *Luden személynév
származéka (vö. Kiss, 389.).
Hazánkban a Ludan falunévvel először 1075-ben, a garamszentbenedeki ala
pítólevélben találkozunk. Ez a Lévától délkeletre fekvő Vámos-Ladány, ami
nek a szlovák Mytne-Ludany neve őrzi a koraközépkori Ludan falunevet. Kérdések és lehetőségek egész sora vetődik tehát fel, amik - ha egyáltalában
elfogulatlanul megoldhatók - még mindig csak feltételezések lesznek.
☆
Nem minden nyelvi eredeztetés ilyen „bizonytalan jellegű” , mint a Ludány
nevünk. A bizonytalanságok egyik forrását az képezi, ha figyelembe vesszük,
hogy a Palócföldön is éltek olyan, a magyar honfoglalást megelőzően, a K ár
58
�pát-medencébe került néptöredékek, akiknek hazánkba kerülését csak a törté
neti és régészeti forrásokból ismerjük, de az általuk beszélt nyelvekből szár
mazó földrajzi neveikről sejtelmük sem volt. Természetesnek kell tekintenünk,
hogy ezeket az elnevezéseket helynévkutatóink az általuk ismert nyelvekből
igyekeztek etimologizálni, aminek következtében magyarázataik eltérnek az ál
talam felismert szókincsekből eredő elnevezésektől. - Ez a helyzet az első
avarhullámhoz tartozó mandzsu-tunguz eredetű, „vas” jelentésű szele hely- és
személyneveinkkel is.
Ezek napjainkig való megléte ennek a népcsoportnak a magyarságba tör
tént közvetett vagy közvetlen beolvadását igazolja. A közvetett beolvadás
egyik bizonyítéka pedig az, hogy a mandzsu-tunguzok által művelt vasbányák
és vaskohósító helyektől való kultikus elriasztás „műszavai” az uráli csatla
kozottak nyelveiből is megmaradtak és azokkal együtt váltak vidékünkön nép
rajzi jellegű bizonyítékokká, túlnőve az ipartörténeti jelentőségükön.
A Felső-Zagyva-völgy vasbányászatának településközpontja lehetett a talán
már ugyanezt a tevékenységet folytató szkíták egyik csoportjának a helyét bir
tokba vevő avarok Szele (ma: Mátraszele) nevű falucskája. Innen kiindulva
kezdték cl művelni a baglyasaljai Szele-völgy és a Zagyvától délre fekvő
mátrai vaslelőhelyek - például a 426 m-es Szelecske-tető környéke - erdők
sűrejében, patakok völgyében fekvő vörös és barna, limonitos és hematitos
ércelőfordulásait. A magyar honfoglalás korában az akkor egy területet ké
pező mai Kis- és Homokterenyére a hantiak egyik nemzetsége - hanti terä
„nem, nemzetség” (N yK 62/960, 123. 1. sz. jegyzet) - szállt meg és ellen
őrzése alá vonta az itteni vasbányászatot és -kohászatot. Ezt igazolja a mai
Dorogháza határában sűrű erdőségben eredő és szűk völgyben folyó Ménkespataknak, a völgyének és az erdejének a neve. Ez a hanti menk „emberevő
óriás” szó (N yK 62/960, 339.) -es képzős származéka és nyilván a terenyei
hanti „hadak” vasbányászattal és -kohászattal nem foglalkozóit igyekeztek az
azzal foglalkozók munkahelyeik megközelítésétől elriasztani. Ezer-ezerszáz év
előtt tehát még mindig kultikus jellegű és valószínűleg „öröklött mesterség”
volt itt a Verőkő-bérc telérvonulatának nyugati és a Szelecske-tető telérvonulatának keleti részein levő vízmosásoktól szaggatott erdőség területén.
A vasércek lelő- és olvasztóhelyeinek kultikus jellege és az azok megköze
lítésétől az avatatlanokat elriasztó volta ugyanekkor a magyarság körében is
megvolt. Az Alsó-Tápió menti Mende és Sülysáp falvaink határán fekszik a
Szele-völgy vasra utaló mandzsu-tunguz neve. Ezt a Szele-völgyet keletről a
török eredetű magyar szóval jelzett Sárkányvölgy, nyugatról pedig a Sárkány
rúgás nevű terület övezi. A vas olvasztásához szükséges faszenet pedig a mari
nyelvi eredetű Süly falu - mari süj „faszén” (ugoly, 777.) - honfoglalás kori
lakói állították elő. - A vidék ekkor erdős volt és itt is, másutt is, a faszén
égetést nem tekintették kultikus cselekedetnek, épp úgy, miként a kohókból
kapott vas bárhol történő kovácsolását sem.
A vasérc bányászatának és olvasztásának, ha nem is védett, de kultikus
jellegét a keresztény magyar királyság igyekezett megszüntetni. Ennek érde
kes történetét vélem kiolvashatónak Nézsa és Csővár földrajzi neveiből. Itt a
Sinkár-patak völgyében, annak keleti oldalán emelkedik a 277 méter magas
Szele-hegy, ahol a vasbányászattal még a jelen század elején is kísérleteztek,
de a feltárható mennyiség csekély volta miatt abbahagyták. Az avar kori vas
bányát és -olvasztást a IX. századi bolgárok is folytatták és éppen ennek kö
59
�zelében hozták létre a Bellegrád, azaz „Fehérvár” nevű földvárukat, ami a
Nógrád, azaz „Ú jvár” létesítése előtt - a többi B ellegrádukhoz hasonlóan a részfejedelem duka hatalmi központja lehetett. Volt-e itt valamilyen avar,
esetleg bolgár kori elriasztó elnevezés, azt eddig nem sikerült megállapítanom.
A Szele-hegy keleti oldalát azonban Király-hegynek nevezik, ami az itteni
vasbányászat királyainkhoz tartozására utal, a Szele-hegytől délkeletre emel
kedő, csővári 358 méter magas Vas-hegy pedig ennek a magyar bányászatnak
a környékén való kiterebélyesítésére. - Végül is a Király-hegy elnevezés
ugyanúgy elriaszthatott minden illetéktelen behatolót, miként egy pogány
mithikus lény jelenlétére történő hivatkozás is elriasztott volna.
Maradjunk azonban a „földöntúli” hatalmasságoknál. A hanti „emberevő
óriás” menk-nek alaki rokona a manysi „ördög” bilabiális v-re végződő
menkw neve (Hajdú, 89.). Okkal következtethetünk tehát arra, hogy az uráli
nyelvek ördög jelentésű szavait a hely- és a személyneveinkben ekkor még
riasztó jelleggel alkalmazták. Például a felsőtárkányi Lembot-hegy neve hihe
tőleg a finn lempo „gonosz szellem, ördög” szóból ered és többféle lehetőség
valamelyikétől való elriasztásra vonatkozhatott. - Ugyanez állítható a magyar
ördög földrajzi neveink zöméről is.
☆
Az ördögök és a gonosz szellemek szövetségesei és parancsolói voltak az
emberek soraiban a férfi és női boszorkányok és boszorkánymesterek. Néhány
földrajzi és személynevünk rájuk is utal. - Ilyenek például a salgótarjáni
Boszorkánykő Salgó vára közelében, vagy a nagyvizsnyói Párna-hegy, amely
nek a neve a nyenyec-szamojéd parne „boszorkány” szóra vezethető vissza.
A moksa-mordvin durman és dnrman ava „boszorkány” és „gonosz aszszony” (Juhász-Erdélyi, 187.) jelentését személynévben is felismerhetjük. Úgy
vélem, hogy a Heves megyei Dormánd falu neve nem a besenyő-török „áll,
feláll, megáll” jelentésű durman igéből (vö. Kiss, 185.), hanem a mordvin sze
mélynévvé alakult és magyar -d képzős Durman+ d, azaz „Boszorkány+ d ”
szóalakból lett birtokjelölő névvé.
A boszorkányok bűbájosak is voltak és a néphit szerint számos rontás
származhatott tőlük. Azok a nők és férfiak, akiknek ilyen hírük támadt,
környezetük „ellenőrzése” alatt álltak. Árpád-kori temetőink sírjainak össze
kötözött, zsugorított helyzetben vagy hasrafektetve eltemetett halottjai, miként
arra Szabó János Győző elsőként mutatott rá a hevesi Sarud temetőjében vég
zett ásatásai 1976. évi publikálásakor, és miként azt az algyői feltárások is
igazolták, életükben „boszorkányok” hírében álltak és különleges módon tör
tént eltemetésükkel a haláluk utáni visszatérésüket és rontásaikat akarták meg
akadályozni (Szeged tört. I. 264.).
☆
Szólnom kell a „sámánokról” , magyar népünk „táltosairól” is. Teszem ezt
már csak azért is, mert a megyetörténetünk (Nógrád - a szerk.) első köteté
ben azon véleményemnek adtam hangot, hogy a kereszténység felvétele után
lassan és fokozatosan „megkeresztelték” , vagyis keresztény búcsújáró és kegy
helyekké alakították át a pogány kultikus helyeinket. Például a mátraverebélyi
60
�Szentkutat, a szécsényi Látókutat, a karancsi kápolnát. Nézetem elfogadásra
talált, és éppen ezért újabb lehetőségekre is rámutatok.
Erdélyi István a Táltos című tanulmányában (N yK 62 960, 328-331.) kifej
tette, hogy a manysi tult és a hanti tolt „varázserővel rendelkező” személy
vagy nemzetség birtokát jelölték.
A Palócföld 1967. évfolyamában már foglalkoztam a nógrádi Told faluval
és az ottani Toldi-mondával, de a falu nevének eredetét illetően csak tapogatództam. Ma a következő képet tartom valószínűnek.
Az észak-déli irányú kis cserhátszentiván-toldi medencét északi felén két
részre osztó három Zsúnyi-hegy nyugati lábánál van Zsúny-puszta, egykor falu,
és ott folyik a medencét átszelő Zsúnyi-patak, a keleti lábánál van Garáb falu
és a mai Felsőtoldnál a Zsúnyi-patakba ömlő Garábi-patak.
Cserrhátszentiván nevében pedig Keresztelő Szent János nevének szláv Iván
alakja ismerhető fel. Ebben a látszólag teljes szláv környezetben található a
medence közepét elfoglaló Alsó-, Felső-Told egykor egységes területe, ami
a hanti nyelvből eredeztethető, tehát honfoglalás kori elnevezés.
Az eddigi nézetek szerint a Zsúny településnév a szerb-horvát Zsuni személy
névből, Garáb falunk neve pedig ugyanezen nyelv grab „gyertyán” -fa nevéből,
ami szintén személynév is, ered (vö. Kiss, 726, 233.).
Elgondolásom szerint a Zsúny az iráni nyelvek zsun „bálvány” szavára (Junker-Alavai, 395.) vezethető vissza. Vonatkozhatott a Zúnyi-hegyek valamelyik
kiemelkedő vulkanikus eredetű kőrögére, vagy egy, a patakvölgyben elhelyezett
„bálványra” . Az elnevezés iráni eredetét több iráni eredetű helynevünk is iga
zolja. Szirák neve Zirak alakban és „leleményes, gyors felfogású; fürge” jelen
téssel ma is élő afgán személynév (Aszlanov-Dvorjankova, 381. Junker-Alevi
392.). Szanda településnevünk, amitől a szandai várhegy is a nevét vette, az
afgán szanda „bivaly” szó (uo. 524.) személynévi változata, Kutasó nevének
kut előtagja pedig szintén az afgán kut „vasas, rezes, aranyos, ezüstös, ólmos”
szóból (uo. 698.), tehát a falu völgyének valamilyen ércelőfordulásától kapta
az elnevezését. - Szláv eredetűek a Garáb és a Szentiván falunevek. - Vagyis
Garábon azért alapította 1 1 79 előtt hazánk első premontrei monostorát Mendinus székesfehérvári prépost, mert a közelben - miként Szent László (10771095) törvénye írta - „pogány módra kutak (források) mellett áldozok, vagy
fának, forrásnak és kőnek ajándékot ajánlók” éltek, amire a „táltos” jelentésű
Told terület és település neve is utal.
Itt tehát iráni eredetű és bolgár-szláv közvetítésű kultikus helyet találtak a
honfoglaló hanti csatlakozóink, amit átvettek és ahová egy „táltos” nemzetsé
gük is települt. Lehetséges azonban, hogy a „varázserő, varázslat; varázserővel
bíró” hanti elnevezés a terület sok forrása közül valamelyikre vonatkozott és
így ez a név vált a Toldi személy- és családnév alapjává.
☆
Egyike a néprajzilag is legérdekesebb személynévből alakult birtokjelölő
településneveinknek az Alsó-Tápió melletti Mende falunknak a magyar Csabamondára emlékeztető neve. Ezt eddig bonyolult hangátvetéssel a szláv med
„méz” szóból eredő személynévnek tekintették (Kiss, 417.).
E rd ődi József a N yelvi tabu a mariban című tanulmányában (N yK 60/958,
29-30.) - amit helynévkutatóink nem vettek figyelembe - ezt írta: „A mari
nép egyik nemzeti hősének neve az erdei nyelvjárásban Nemde, a keletiben
61
�Mende és Lemde. Hőstetteinek emléke élénken él a mari nép emlékezetében, s
önkéntelenül felidézik bennünk Artur király alakját, illetőleg a hozzá fűződő
hiedelmet: a király visszatér népe segítésére, ha népe nagy bajban oltalmát kéri.
Vasziljev (kutató) a Mende nevű vezérről a következőket közli: A keleti marik
szerint nem szabad a mitikus hőst nevén nevezni, hanem nevét az ő szóval kell
helyettesíteni.” (uo. 31.)
Az eddig egyedülinek ismert Mende falunk neve mint személynév azonos a
mari mithikus hős nevével, tehát ritka, de élő személynév az 1100 év előtt
beköltözött honfoglalóink egyik csoportja körében. Nevének jelentése a finnugor
nyelvek „megy, elmegy” (men) szavával áll összefüggésben. Mondai szerepe
azonban nemcsak a nyugati mondák Artur királyáéra, hanem legalább olyan
mértékben a székely-magyar mondák Csaba királyfiájéra is emlékeztet. Még
szembeötlőbb ez a megegyezés, ha figyelembe vesszük, hogy Mendétől észak
nyugat felé ma kétfalunyi távolságra fekszik Rákos-Csaba, a koraközépkori
C saba-Rákosa, ami egyes vélemények szerint Aba Sámuel király apjának, Csa
bának volt a birtoka. Mende nemzetségi birtokosait viszont nem ismerjük.
Mondáink tejúton vágtató Csabája Attila király fia volt. Ezt a vérségi kap
csolatot a moksa-mordvin szaba „gyermek” (N yK 5/1866. 188.) jobban kifejezi,
mint az eddigi csagataj-török csaba „ajándék” szóból való néveredeztetés (Kiss,
99.), és például a litkei Csaba-rév és dűlő neve is jobban beillik a honfoglalás
kori nógrádi mordvin elnevezések közé. A Kaukázus környékén élt magyarság
szellemi hagyatékára viszont lehet, hogy hatással volt a perzsa sabah „kísértet,
fantom, sziluet” szó (Junker-Alevi, 454.) ismerete.
Ezt a néhány kiragadott példát - és talán nem is a legjellemzőbbeket - an
nak az illusztrálására mutatom be, hogy elpusztult írásos forrásaink pótlását
nagymértékben elérhetjük földrajzi és személyneveink új nyelvi anyag és új
földrajzi módszerek kutatásainkban történő alkalmazásával. Csodálatosan ér
dekes kép bontakozik ki Anonymus műve újraértékelése során, ha azt egybe
vetjük az eddigi eredményekkel és feltételezésekkel. Több száz oldalon újra
lehet - és azt hiszem, kell is - újból megírni kora középkorunk homályba
vesző történetét, ami következésképpen fényt derít majd Palócföldünk számos
nép és nyelv által kialakított ősi néprajzára is.
Anonymusról az E g ri Múzeum 1977., a moksa-mordvinokról a Nógrádi Mú
zeumok 1978. évkönyvében írtam. A finn istenekről Hajdú Péter könyve. A
Nyelvtudományi Közlemények. (N yK .) esetében az I . szám az évfolyamot, a
2. az évet, a 3 . az oldalt jelenti. Kiss - Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai
szótára. A szótárak kevésbé \ismert szerzőire, vagy a szó orosz jelentésére utalok.
62
�TÖRTÉNELMI
FIGYELŐ
Péter Katalin: Esterházy Miklós; Pölöskei Ferenc:
Tisza István
A méltán népszerű Magyar História sorozat, amelynek keretében az el
múlt tíz évben közel húsz kismonográfia jelent meg, életrajzokkal folyta
tódik. A z eddigi kötetek az objektív valóság feltárására törekedtek: folya
matokat kutattak, törvényszerűségeket tártak fel, ám a történelem szubjek
tív dimenziójára, az emberi akarat, a személyiség történelemformáló erejé
re és szerepére viszonylag kevesebb figyelmet fordítottak. A sorozat biográ
fiákkal folytatódó köteteiben szükségszerűen megfordul ez a viszony: elő
térben a történelmi személyiségek állnak, s minden más háttéranyagként
kezeltetik. Ezen belül, persze, az egyes szerzők még mindig nagy mozgás
térrel rendelkeznek. Törekedhetnek hősük mindenoldalú, a magánélet
szféráira is kiterjeszkedő bemutatására, vagy rangsorolhatnak is, előnyben
részesítve az emberi élet egy-egy aspektusát. A sorozat első két kötete jól
pétdázza ezt a választási lehetőséget.
Péter Katalin célkitűzése láthatóan az volt, hogy a hírneves Esterházy
család rangjának és vagyonának megalapozóját, az 1582-ben született és
1645-ben elhalálozott Esterházy M iklóst, minden szögből és minden helyzet
ben lencsevégre kapja.
A megoldás igényessége vitán felüli. A z intimszféra ábrázolásában mint legutóbb Báthory Erzsébetről írott könyvében is - a szerző újfent re
mekelt. Hátránya viszont, hogy az olvasó végül is nem egy szerves fejlő
désrajzot, egy lépésről lépésre kibomló pályaképet kap, hanem sok szempont
ból ennek csak szegmentumait. Elolvasva és gondolatban összerakva és
egymásra csúsztatva ezeket a mozaikokat, arra gondoltunk, hogy egy záró,
összegező fejezettel talán célszerű lett volna a korban járatlan olvasó dol
gát megkönnyíteni.
1945 utáni történetírásunk Esterházy Miklóst, egészen a legutóbbi idő
kig, mint bigottan Habsburg-orientációs, s az erdélyi fejedelmek függet
lenségi törekvéseivel engesztelhetetlenül szembenálló politikust jellemezte.
Péter Katalin nagy érdeme, hogy szakít ezzel az egyoldalúsággal, s a Beth
len G ábor-Esterházy viszonyt nem mint a Jó és a Rossz, Helyes és Hely
telen szembenállását, hanem mint a történelem kényszere szerint kialakult
politikai koncepciók ellentétét mutatja be. A z erdélyi fejedelmek - elsősor
ban Bethlen Gábor - terve az önálló magyar nemzeti királyságról E ster
házy szemében nemcsak azért tűnt igen problematikusnak, mert a Habsburgellenes nyugati hatalmak támogatása mindig csak ígéret maradt, s így az
ország egyesítése kivihetetlen volt, hanem azért is, mert Bécs esetleges le63
�gyűrése után igen kétséges lett volna a Porta további viselkedése, azaz a
magyar királyság státusa, alávetettségi foka. A nádori politika is magyar
volt tehát, s korántsem „nemzetek fölötti” , de míg Bethlen Gáboré a tö
rök kiszolgáltatottság bilincsében kiformálódva szükségszerűen Habsburgellenes irányt vett, a Habsburg-fennhatóság alatt élő Esterházyé elsősorban
törvényszerűen a török ellen irányult.
Pölöskei Ferenrc Tisza-képe más jellegű. A magánélet színárnyalatai
ugyan erről a portréról sem hiányoznak, ám jóval haloványabbul ábrázol
tainak, mint Péter Katalin könyvében. Igen sokoldalúan, alaposan és
plasztikusan kidolgozott viszont Tisza, a homo politicus képe, mégpedig a
klasszikus biográfia szabályait követve, a kronológia mentén építkezve. T i
sza mint debütáló képviselő, mint fiatal pártpolitikus, a Szabadelvű Párt
vezéregyénisége, miniszterelnök először (19 0 3-19 0 5 ), a háttérben és ellenzék
ben (19 0 5 -19 10 ) a Nemzeti Munkapárt megalakítója és vezére, miniszterelnök másodszor ( 1 9 1 3 - 1 9 1 7 ) , a debreceni huszárezred
parancsnoka ezek a könyv főbb fejezetei és egyben Tisza életútjának főbb állomásai és
fordulópontjai. S végül az utolsó stáció: megöletése az őszirózsás forra
dalom első napján, 19 18 . október 31-én.
A szenvedélyek már életében magasra csaptak körülötte. Politikáját gyű
lölet és rajongás övezte szinte fellépésétől. Ismeretesek A d y átkai, melye
ket „az új kan Báthory Erzsébet" - re szórt, s Szekfű G yula elragadtatása is,
mellyel az ország és a magyarság fönnmaradását szemében szimbolizáló
„ércalakról” írt. Pölöskei külön fejezetben foglalkozik e végletes véleke
dések historikumával. Bár A d y véleménye természetesen közelebb áll hoz
zá, mint Szekfű Gyuláé, mégsem vádindítványt terjeszt be könyvében hőse
ellen, hanem a szakma módszereinek és szabályainak megfelelően minde
nekelőtt magát a politikai koncepciót mutatja be, elemzi és értelmezi.
Az alapdilemma, amellyel Tisza és kortársai szembekerültek, a történeti
ország egységének megőrizbetősége vagy megőrizhetetlensége volt. Ezt T i
sza mindenki másnál jobban átérezte. Szinte minden lépése, szinte egész
működése ennek, az állami egység megőrzésének rendelődött alá. S miután
ez a monarchia nélkül alig volt elképzelhető, így lett a 67-es gondolat, a
dualista konstrukció rendíthetetlen védője és szószólója. Erőfeszítései azon
ban hiábavalónak bizonyultak. 1918-ban Kossuth jóslata vált valóra: a
monarchiával együtt a történeti Magyarország is összeomlott. Volt-e más
lehetőség? - teszi fel mindenki a kérdést kimondva vagy kimondatlanul. E
kötetből is kiderül, más írásokból is tudjuk, hogy a függetlenségi politika
nem jelentett igazi alternatívát. A koalíció fél évtizedes kormányzása 1906.
és 19 10 . között ezt ékesen bizonyítja. A társadalmi haladás szempontjából
kétségkívül a formálódó demokratikus ellenzéki politika kínálta az igazi
megoldást. D e az lett volna-e nemzeti szempontból
is? Megbékíthetők
lettek volna-e még a nemzetiségiek a századelőn? A történelem természeté
ből adódóan minden vitán felül álló válasza erre senkinek sem lehet. A z
azóta eltelt 65 év eseményeinek ismeretében egyáltalán nem tartható azon
ban kizártnak, hogy a végeredmény ebben az esetben is nagyon hasonló
lett volna. A demokrácia felé nyitni ebből a szempontból is talán mégis
azért lett volna érdemes, hogy az elkerülhetetlenül súlyos „operáció” sike
resebb és fájdalommentesebb legyen. Erre ugyanis volt némi esély.
(Gondolat)
R O M SIC S IG N Á C
64
�_______ M É R L E G E N
L A C Z K Ó PÁL
Próza-olvasónapló
„ A regényolvasó, a köznapi vagy az igazi, az
életnek egy vonását, a társadalmi lét egyetlen
dimenzióját adja csak a regényeknek.”
(A. Thibaudet)
G É C ZI JÁ N O S : K E Z E T R E Á V E T É , H O G Y L Á S S O N ... E l kell hinnem
Géczi Jánosnak - bár mérsékelt égövi tapasztalati világomnak ellentmond
hogy a vadnarancs létező gyümölcs, még annak ellenére is, hogy asztalunkon
kizárólag nemesített változatai fordulnak elő. Hiszek neki, mert mégiscsak ő a
biológus, amit a nacionáléjában sohasem mulaszt el hangsúlyozni. Nyilván okkal:
természettudományos felkészültséggel építi a maga világát az irodalom közegében,
s a filoszos belterjesség ellenében hangsúlyozni kívánja önnön tágabb szem
határát. (Ha már itt tartunk, érdemes tudatosítani: Spiró György atomfizi
kusnak készült, Esterházy Péter végzett matematikus - hogy csak két példát
említsek.) A vadnarancs fellelhetőségében azért sem kételkedem, mert má
sodidőszakos katonaként (már nem „kopasz” , de még nem „öreg” ) eleget rohangásztam azon a gyakorlótéren, amelynek egyik jellegzetes növényét a kör
nyező tanyavilág lakosaitól ismertem meg: gyapot lett volna, mások gumi
pitypangként emlegették, ránk maradt elkorcsosulva még abból az időből,
amikor hittek a honosíthatóságában, s bár haszonnövény jellegét teljesen el
veszítette, szívós élniakarásával gyökeret vert a magyar alföldön is. Visszava
dult, de él.
Géczi János hősei is ilyenek. Az emberiség egyetlen species, de Géczinél két
séges a nemesítettsége. Az olyan kertészetek mint a görög kultúra, s az olyan
humán kertészek mint Pál apostol, vagy az olyan alanyok mint Krisztus, akibe
korszakokat lehet ojtani, úgy látszik, kitörölhetetlenek ugyan a species mély
tudatából, ez azonban egyáltalán nem akadályoz meg bennünket a visszavadulásban, ami időről időre be is következik. Az emberiség mint visszaeső de
viáns, „aki” nem felejti Saulust és a damaszkuszi utat - azt gondolom ez Géczi
legfőbb mondanivalója. Ezért építi makacsul a Vadnarancsok-ciklust, illetve
ezért sorolja minden munkáját a Vadnarancsok egyik darabjaként. Xeroxozhat,
jelenhet meg önálló verses kötete, a Tér-Kép csoport közös vállalkozásának
részeként kiadhatja számozott sorú verseit, írhat önálló regényt, mint ez a
mostani, mind-mind a Vadnarancsok része. Pedig ezt a címet egyedül az a
kötete viselte, amely nevet szerzett neki, s amely a vadnarancsállapot leírását
napjaink magyar ifjúságának körében kísérli meg, szociografikus hitellel,
s
amelynek technikája és valóságanyaga regényében is kamatozik.
65
�Regénye - ha nem is tökéletes (van-e ilyen?) - része annak a folyamatnak,
amely prózánk megújulását jelzi. Fikciója ugyan nehezen hitelesíthető - hiszen
ki látott arra példát, hogy öten írnak egy regényt - , jelzésre mégis alkalmas.
Az európai regényirodalom és -elmélet már rég kinyilvánította kétségeit, lehe
tőségében áll-e egyetlen kitüntetett személynek - a Regényírónak! - , hogy a
műfaja megkövetelte (?) „objektivitást” pantokrátori teljhatalommal elérje.
Valamirevaló regényíró rég alább adta. Géczi most a kollektív megoldás ku
darcáról számol be. Nem feledkezhetünk el ugyanis a munka helyszínéről: a
regényíró ötös éppen egy ideggondozó áp oltja... Miért jelzésértékű mindez?
Mert Géczi is képtelen az ártatlan bőbeszédűségre, amelyből a felhalmozódott
szavak önsúlya regényt imitál. Tisztáznia kell magában a regényt, mint formát,
s nem előzetesen, hanem regényírás közben. Ebben rokona, társa másoknak.
Már a magyar névsor is tekintélyes. Különbözik viszont a kívülállásában. Meg
őrizte ugyanis a független elbeszélői pozícióját, nem „száll be” regényébe. Ezért
jogos a kifogás: a varratok eltüntetendők, az ízesülések szervesebben megol
dandók. Ha értjük is (érteni vélem) az Ayala-történetszál jelentését, funkció
ját, nem kínálkozik megfelelően kijelölt asszociációs mező a regény más terei
nek szomszédságában, hogy átsétáljunk ebbe a dél-amerikai történetbe, amely
- egyébként - kitűnő parafrázisa a latin-amerikai csúcsregényeknek. (A motí
vumok azonosításától most tekintsünk el.) Megváltás(„nemesítési” )történet ez is:
Ayala klasszikus diktatúrája, mint a tenyészetszerű élet racionalizálása. A dik
tátor mint kontár kertész. Géczi finom párhuzama: egyik hőse (miközben nincs
érdemi munkája), valamilyen intézet munkatársa, ma, Magyarországon, ugyan
olyan életidegen szabályzatot olvas, mint amilyent Ayala bevezetett.
Még valami: Géczi jól ismeri a mai magyar kisvárost, hasonlóan Grendel
Lajoshoz vagy Sarusi Mihályhoz. Takarékosabb, s nem „mindenevő” regénytechnikával ebből biztosabb lábakon álló mű is születhetett volna. Mészöly
Miklós Szekszárd-megszállottsága mint tökély? És példa? Lehet.
M É SZ Ö L Y M IK LÓ S: M EG BO C SÁ T Á S. Tegnap utilitárius szempont veze
tett: meglepően olcsó a könyv, tehát megveszem. Az írás már a birtokomban van,
hiszen az eredeti Mozgó Világ utolsó saját számában, az 1983-as tizenegyedik
ben, mindjárt Veress Miklós lapnyitó két verse után közölték, szóval legelöl,
„második nyitóanyagként” . A könyv mégis más. A könyvtest a mű saját teste.
Folyóiratban bizonytalanabbak körvonalai, feloldódni látszanak az egyéb köz
lemények közegében, ha mégoly lapszám-meghatározó is bárki opusza. Előke
resem a Mozgó Világot, ellenőrizendő emlékezetemet, amely agyonfirkált szö
veg képét őrzi. Ha így van, most felmenthetem magamat, éjszaka ceruza nélkül
olvashatok, „élvezhetem” a könyvet különösebb erőfeszítés nélkül, a naiv ol
vasó áldott állapotában, anélkül, hogy megszületne a kezemnek szóló parancs,
majd ceruzavonások, utaló jelek, széljegyzetek maradnának a nyomtatott la
pokon a végrehajtás után. Nem, most csak újraolvasni fogok, már ismert
írást, amelynek ízeit képes vagyok felidézni, főként azt a borzongató rejtélyes
séget, amelyet a pontosan tapadó megnevezések keltenek, önnön ellentétük
ként (?), avagy természetük szerint (?). Mielőtt a könyvhöz kezdenék, végig
lapozom a folyóirat-változatot. Előbb az lep meg, milyen bizonytalanok és
esetlegesek a jelzéseim, mintha képtelen lettem volna eltalálni a mű belső öszszefüggéseit mindjárt az ismerkedésnél. Mintha eleve második olvasásra ké
szültem volna. Másodjára a terjedelem cáfol rám: mindössze huszonnyolc és
fél folyóiratoldal. Emlékezetemben jóval nagyobb teret sajátított ki: szinte
szétfeszítette, uralta azt a számot. Regényként. Mészöly Miklós sohasem bő
66
�beszédű, terjengős. Értekező prózájában, esszéiben sem. Inkább olyasmit mű
vel, mint azok a tömítőanyagok, amelyek kezelhető méretű tubusban elférnek,
de mihelyt rendeltetési helyükre kerülnek, duzzadásnak indulnak, s eredeti
térfogatuk harminc-negyvenszeresét is képesek felvenni. A Megbocsátás kü
lönösen ilyen. Ezért kívánt önálló kötetet. Ahol viszont már nyolcvankét szá
mozott lapot vett igénybe, miközben az eredeti kézirat terjedelme nem növe
kedett, csupán az oldalak mérete változott, ami természetes, ám az új törde
léssel hangsúlyt kapott az egyes részek (fejezetek) számozása. A 13-as például
kilenc sor - nem is kerül több szöveg arra az oldalra. Pedig beférne az előző
oldal aljára, vagy ide az utána következő. Nem lehet másról szó, csakis szán
dékosságról: tudomásunkra hozni a mű tagoltságának formaképző szerepét. A
számozott részek határozott elkülönültségét. Önmagukban vett jelentőségét.
(Némelyik úgy hat, mint a divatjamúlt regények fejezetei előtt a tájékoztató
rezümé. Ha emlékezünk még, utóbb rájöttünk, maga a fejezet sem adott töb
bet, mint az előtte olvasott kurzivált kivonat.) Kapcsolódásukat mégsem kizá
rólag a mechanikus számozás biztosítja. A szereplők térbeli és időbeli össze
zártságán túl zeneileg bonyolult utalásmentes motivikus összefüggések teszik
kohorenssé a művet, miközben nem szabadulunk attól a benyomásunktól, hogy
nagyon is nehezen összeilleszthető darabkákat rakosgatunk, rendezgetünk ol
vasói puzlle-játékunk során. Hasonlóan az írás szereplőihez, akiknek az élete
köd, felhő, félhomály, barna tónusok, finoman lerakódó por (amely inkább
képzet mint valóság), álom, rögzült szokások, idill, állandóságok, a bizonyta
lanná tevő elmosódottság légterében, amelyben a múlt, a nemzeti történelem
is mintha holdfényen át látszódna. Mészöly egyik remeklése, ahogy a mozdu
latlanság, a cselekvéshiány kifejlesztette belső érzékenység, kifinomultság át
vált barbárságba: a művet lezáró karácsonyesten történtek nem a megváltás
felé mutatnak, kilógnak az európai keresztény kultúrkör „civilizáltságából” , a
primitívekre és a pogányságra utaló atavizmusok törnek elő (Krisztussal kap
csolatban kannibalisztikus képzetek, Mária leteperése, keresztényieden deflorálása stb.). És mégis a mű csodája a „nyomorúság szépsége” , ahogy kijelölődik
az az „intim kör, amelyen belül - itt és nem másutt - boldognak muszáj
lenni” .
Hol itt a megbocsátás? Ebben a muszájban: nem vádolni és nem átkozódni? Mészöly egyik legfontosabb esszéjében arról ír, hogy szükségünk van nem
zeti érzületünk áthangolására. A Megbocsátás e program része? Ne feledjük:
az 1980-as megjelenésű Érintések című esszékötetből (175. 1.) kiderül, mikor
halt meg a Megbocsátás gyilkosa, titokzatos figurája, Porszki Sámuel - most
1972-ben, kilencvenkét évesen. A többiek, a fiatalabbak, élnek, élünk, s az élők
itt és mostja parancsoló. Kerekíthető-e ebből erőszakosság nélkül válasz? Pél
dául: Mészöly műve bevallás és elfogadás: e kívül nincsen számunkra hely,
ilyen értelemben program inkább, mint megbocsátás, tehát amennyiben tovább
mutató az utóbbi gesztusnál. Feloldozás persze nincs. Megbocsáthatunk, a tör
téntek attól még nem változnak. Azt sem feledhetjük: az „eredmény úgysem
kétséges” . Mindennek ez az állandósult jelenléte - mint a rögzült füstcsík a
könyv elején - teszi bizonytalanná az ítéletünket. Mintha az eldöntetlenség,
a függőben hagyott helyzet lenne az említett áthangolódás után létállapotunk
természetesnek elfogadott közege? Amelyre vonatkozóan ugyancsak idézhető
korábbról az esszéíró Mészöly.
E S T E R H Á Z Y P É T E R : A SZÍV S E G É D IG É I. Ha majd a „kezem ügyé
ből’’ - most még folyamatosan ott van, mint szükséglet - a „helyére” kerül -
67
�vagyis a polcokon levők tömegébe, vagyis emlék lesz, amit elő kell/lehet ven
ni, alkalomadtán - , besorolva, akkor már a szerző -bevezetés a szépirodalom
ba- (kis kezdőbetű, gondolatjel elöl, hátul) című sorozatából öt kötet fog egy
máshoz lapulni, ama bizonyos „püspöklila” kötettől jobbra. A szív segédigéi
ki fog lógni a sorból. Technikai kivitelezésében mindenben megegyezik az előző
néggyel, egyetlen méreteltérés kivételével: nagyobb az oldaltükör. Ezért át fog
ja dimenzionálni a környéket. Magassága miatt a többi Esterházy fölül kiszo
rítja a mások oldalukon nyugvó könyvét, amelyeknek ettől még kell a hely,
valahol lenniük kell „nekik” , ugyanakkor mélyebben is nyomul a polcba, ezért
a teljes sort előbbre kell léptetnem, ha azt akarom, hogy a gerincük vonalban
legyen. Átrendezésre kényszerülök, mert nem elégedtem meg azzal a Kortársszámmal, amelyből először olvastam F.-vel a Segédigéket, kölcsönös meglepe
téssel bevallva egymásnak megrendültségünket, abban a mindig jó emlékű rit
ka állapotban, amelyről utólag lehetetlen bármit is pontosan kideríteni, főleg
nem azt, ki kezdte, melyikünk mondta előbb. Eleinte zavarban mindketten.
Aggodalom, hogy a másik nem a könyvről fog beszélni, hanem arról, amiről
szó van. Az anya halála mégis valami olyan, amire a mai férfiak bárdolatlanságával jobb azt mondani: „Azért ez nem semmi” . Akkor is, ha a szerző any
ja, az övé, nem a miénk. Miáltal semmi egyéb nem történik, mint megállapít
hatjuk egymásról, tapintatosak, illemtudóak voltunk, s a mű értésével felké
szültségünk, befogadói tudatunk színvonala is kifejezésre jutott. Csak éppen
nem tudtunk mit kezdeni azzal, amiről szó van. Nem önmagában a halállal.
Abban az életkorban, amelyben a szerző ezt a könyvét írja, amelyben mi ketten
is olvasunk, többé-kevésbé már mindannyian állandóan tisztában vagyunk az
zal, hogy mi keretezi a történetünket. Ilyen értelme is van a gyászkeretes ol
dalaknak: a Fiú nem anyja gyászjelentését írja a feketeléniás fehér mezőkre,
hanem a halál biztos tudatában önmagát. Még akkor is így van, ha előbb nem
általában a halállal találkozunk, hanem annak nemlétét kellene megértenünk,
felfognunk, elszámolnunk vele (a leheteten kifejezések sora végtelen, önmagá
ban érvényes azonban nincs), aki a világra hozott. Abszurd életfeladat - Es
terházy már a bevezetőben tudomásunkra hozza, ha nem is nyíltan, illetve ha
itt még nem is tudjuk, hogy ezt közli velünk. A könyv pedig nem másról szól,
minthogy mit lehet emberileg tenni ebben a helyzetben. A legelső ami biztos
nak látszik: szeretteink halála éppúgy intim, mint a sajátunk. Sok egyéb mel
lett Esterházy éppen az intim szféra mestere. Gondoljunk csak a Termelési re
gény családi jeleneteire, például. Hozzá kell tegyük, nem az értékek értéke
ként mutatja be sohasem. Az intim szférát a szeretet valódi terepének látjuk
mindig, ami olykor átmegy idillibe, de az idill egyben iróniával ellensúlyozott,
ahogy bármely árnyalt, mély érzelem is. Az intimitás Esterházynál az indivi
duum szükséges léttere, de nem kizárólagosan az. Többen megállapították már,
hogy a bensőségesség melegsége - ha mégoly ironikusan kezelt is - a világ
minősíthetetlensége ellenében menhely az Esterházy-kötetek „hőseinek” . E s
terházy most azt hozza tudomásunkra, hogy a „halállal sem jobb a helyzet” .
Ha megosztani lehetetlenség, ha magánszemélyként kell a semmibe néznünk,
a kollektívum közege nélkül, mondhatni „modernül” , „európai” módra, marad
minden magunknak, a lehetetlen, a hihetetlen, a kikerülhetetlen kínjával. Az
Anya és a Fiú „párosa” azonban még nyújt bizonyos „lehetőségeket” . A Fiú
részvéte, fájdalma, szeretete megfordítja a valóságot: ő fekszik oda anyja ölé
be meghalni. Piéta-helyzet, amelyet annyira kedvel az európai kultúra, hiszen
többnyire férfiak építették ki, s mint tudjuk, bizonyos érzelmesség elengedhe-
68
�tétlenül hozzánk tartozik, amit humanizmusként is jegyezni szoktunk. A gyako
ribb mégis az, amikor a Fiú temeti el Anyját. A nem realistának tartott bizánci
művészet mintha erről biztosabb tudású lett volna, s mintha ott nem a
Piéta lenne a jellemző kompozíciós változat, hanem a Mária elszenderedése,
amelyen a Fiú eleven valójában ábrázoltatik, amint magához ragadja anyja
csecsemőként bebugyolált lelkét. Az övé, kizárólag az övé. Van is hová vinnie.
A szekularizált Európa, mint tudjuk, nem ismer ilyen helyet. A „hátha mégis.. . ”
inkább félelemben zajló töprengés, olykor. A bizánci vagy a (jobb híján ne
vezem így) nyugat-európai változat között lehetetlen dönteni, összeolvasztásuk
is merő fikció, ami nem hoz, nem hozhat megnyugvást. Mégsem csupán a lélek
fényűzése ez a „játék” , hanem helyzetfelmérés. Mi legyen ilyenkor, amikor
már nem támogat bennünket a kulturális folytonosság kollektív melege legna
gyobb bajainkban? A széthulló testből kimenteni magunknak Fiúként a „lelket” ,
Őrizni erőnk, köznapi tehetségünk szerint a másik személyiségét (kiművelt lélek
és emlékezet kell ehhez is), amely mégis több, de abban is ő, ahogy szükségét
végezni magatehetetlenül kitámogatjuk? Hiszen test és „lélek”
antinómiája
Anya és Fiú párosában a legteljesebb botrány, bármelyikük szeme láttára jus
son a halál közelébe a másik! A holtakat az élők váltják meg vagy hagyják
kárhozatban, ennyi biztosnak látszik, miként az élők megválthatatlansága is.
Nem csodálkoznék, ha a Bevezetés.. .-sorozat utolsó darabját tartanánk a
kezünkben. A kör ugyanis itt bezárul. Esterházy Péter eddig is annyi, de anynyi mindent tudott (árnyalatokat és összefüggéseiket), amióta meghalt, eltemet
ték és könnyet ejtett magáért, minden másként van. Kénytelen lesz újraírni
mindent - nem csak ezt
„pontosabban” .
B R A S N Y Ó IST V Á N : M A JO M É V . Már a H íd beszámolójából sejthető
volt, hogy a jugoszláviai magyar irodalomban fontos, számontartandó regény
született Brasnyó István tollából. A Fórum kiadó regénypályázatáról szóló bí
rálóbizottsági jelentés a kritika ellenére sem hagyott efelől kétséget. Türelmet
lenül vártam hát, mikor akadok a könyvre az általam elérhető hazai könyves
boltok valamelyikében. Ha nem is időn belül, mégis hamarább, mint más, ha
sonló, határainkon túli kiadványok esetében. Várakozás és keresés közben me
renghettem az író szavain, amelyek az első díj átvételekor hangzottak cl, Ha
darni valamit címmel, versjelleggel. Mi lesz a regényben az ilyen
grafonám
bőszültségből: „firkálni firkálni csak naphosszat” , vagy: „azt szeretném meg
fogalmazni amikről / senki sem tud” , és még: „talán van még valami a nyelv
felszíne alatt / a forma puszta öngyilkosságán kívül” ; de ez sem utolsó: „ho
gyan lehetne kijavítani a teremtést / papírra vetni a projektumát / elhárítani
mindezt a semmiséget” ? Vajon ezek a szavak és központozatlan környezetük
azt az észjárást előlegezik-e, amellyel valódi találkozásom a regény oldalain
történik majd meg? Egy alapvetően lírai alkat szómágiájára készüljek fel, aki
most regényben fejezi ki önmagát, ám a regény rávall majd karakterére, azaz
a végeredmény nem lesz hagyományos, sem a főhőst illetően, sem a regényidő,
sem a regénytér kezelésében? A „zsiványgubanc” a regény összetettségét idézi-e,
amelyről előre képzelem, hogy „nem lesz mód kibogozni”, és akkor a „veszí
teni, veszíteni” heves akarása az enyém-e, a regényolvasóé, vagy az íróé? Ha az
enyém, biztos, hogy azért, mert fennakadtam „a realitás fáján”, mint mindanynyian (legtöbben?) Avagy éppen ezért veszítettem a véletlen szerencsével, amely
egy törékeny gally megbízhatónak hitt álbiztonságát nyújtja? Fogadjam el a
receptet, s nyerőre játszva zuhanjak inkább? S vajon képes leszek-e zuhanás
közben „szárnyakat bontani / mielőtt a földgolyó belelövődne koponyámba” ?
69
�Az alternatívák felől olvasóként döntök majd. Nem előzetesen, hanem in
kább a kormánya törött hajó módján, amely a tengeráramlásokra avagy a hul
lámverésre bízza az irányt. Azért mégsem kiszolgáltatottan, hanem önmegadó
bizalommal: adja, amit akar.
Mottóval indulunk, Történet címmel, s amely valójában hatoldalas vers (?).
Minden sora megannyi kérdés önmagamhoz. Arról, hogy tudom-e ezt, átéltem-e
amazt, éreztem-e így, tettem-e avagy nem tettem valamit, amit mások talán
igen, hiszen tehető stb., stb. Hatalmas lista, vágy is lehet, litániás könyörgés,
annyira hiányleltár mint amennyire bűnlajstrom. Teljes körű és esetleges, hi
szen arra a kérdésre, hogy „lábamba beleütött-e a kengyel hidege”, nem a vá
laszom, s jön hozzá a kétely, miért fontos ez (?), de mióta a kérdés lehetsé
gességét ismerem, mégis az igen a helyes felelet, s azt is elfogadom, helyénvaló
számba venni minden ilyesmit. A többi esetben is ennyire ambivalens vagyok,
mintha olyan zongorán játszanék, amelyen a fekete és fehér billentyűzet azonos
hangértékű. Egy mottó, amely - ha terjedelmes is - teljesíti hivatását: lefegy
verez, szabályt ad, így léptet be a tulajdonképpeni regénybe, saját feltételei
szerint. József Attila-i értelemben kell felfognom, ami rám vár: megéltem min
den emberi időt, történést, élményt, minden velem történt az idők kezdete óta.
Ilyen értelemben nem meglepően új a regény, „legfeljebb” borzongató az az
érzékletes ség, amellyel átélteti velem Brasnyó mindazt, amiben a „realitás fá
ján” természetesen sohasem volt részem (a kengyelvas csizmatalpon átütő hi
dege, vagy ahogyan a rózsaszín savó felkapaszkodik a vágott sebekre szórt só
kristályokon, és a többi ilyesmi). Az eredeti nyelvi közeg ott vált át új minő
ségbe, ahol kiderül a regény - most jobb szó híján - „filozófiája” . Már az előbb
jeleznem kellett volna, hogy az „idő egészének” átélése nem annak érzékelte
tésére szolgál, hogy ez fontos emberi képességünk, a kondition human alkotóele
me, hanem nagyon is meghatározott helyszínhez köti Brasnyó ezt az időélményt,
amellyel jellemez, minősít, s nem az Ember lehetséges lelki gazdagságát ma
gasztalja. Gazdaságról semmilyen értelemben nincs szó. A vidéket
nyersnek
látja az a valaki, akivel először akadunk össze, a művek Nyugatról jöhet, szerze
tes vagy lerongyolódott lovag, de mindenképpen átutazó, aki a köztes helyzet
ben lévő vidéken átkelve a szerencsében bízik. Köztes helyzetű a vidék, mert
az ismeretlen „odaföntről” jön, mint értesülünk róla, a tenger és Konstantiná
poly felé igyekszik. Ennyiből is tudhatjuk, valahol a Balkán északnyugati elő
terében vagyunk, később kiderül, nem tévedtünk. Az ismeretlen vándor mintha
örökre eltűnne szemünk elől, marad a helyszín, jellegében az oldalak szaporo
dásával is alig változva. Flórája, faunája, időjárásával együtt, állandó marad.
Lecövekelünk, hogy többről legyen tudásunk, mint az „odaföntről” jött átuta
zónak.
A regény három nagyobb egysége közül az elsőben vagyunk, a Repríz című
ben. Az alegységeket növekvő pontszámú dominótéglalapok jelzik, majd eszázadi események következnek, külön címmel jelölve, javarészt kivándorlástörté
netek, vég nélkül, ismétlődően. A párhuzamos események nem kapcsolódnak
egymásba, vagyis nem alkotnak egybefüggő történetláncot, ám jellegük szerint
összetartoznak. Részleteiben mindegyik más, mégsincs közöttük különbség. Még
az ismeretlen átutazó történetére is emlékeztetnek. Az idegen - átutazó, az
őshonos - kivándorló vagy hazatérő.
S aki helyben marad? Megtudjuk a következő két nekifutamodásból. A re
gény második egységében megismerünk egy szatírt, aki vízfejű, s szellemileg
visszamaradott. A harmadikban egy jól felkészült értelmiségit, művészt, aki
70
�viszont saját hibridléte miatt folyton kentaurként képzeli el önmagát. Brasnyó
iróniája ezzel teljes. A hely van, átvonulókkal vagy kivándorlókkal, nincs vi
szont szerepazonosság, hanem állandó másság, a helyszín vállalása helyett el
vágyódás, Árkádia nosztalgiája, amely, természetesen, már rég nem létezik,
avagy Amerika. A végeredmény? A helyszín szempontjából: „ez egy fantombirodalom". A lakói: „agyavesztett nép” .
Brasnyó István súlyos közép-kelet-európai regényt tett olvasói elé. Érdemes
lenne összevetni a Szilágyi Istvántól Grendel Lajosig terjedő rokon
művek
szemléletét és értékrendszerét, nem elfeledkezve a térség többi nemzetének egy
idejű regényterméséről, mondjuk Daniló Kis-től Ballekig.
CÚTH JÁ N O S : É L E T F A . A mai szlovákiai magyar irodalommal kapcso
latban gyakran olvasható a sajnálkozó megállapítás: a prózában nincs utánpót
lás. A Főnix Füzetesek közül sem emelkedtek ki kellő számban tehetségesek.
G rendel Lajos teljesítménye ebből a szempontból vitán felül áll, nem csak ki
ugrásra volt képes, hanem ismétlődő bizonyításra is. Talán nem tévedünk, ha
megállapítjuk, az Életfa című regénnyel Cúth János személyében olyan tehet
ség jelentkezik, akire figyelnünk kell. Főnixes ő is, de, őszintén megvallva, első
kötetében (Lélekharang) nem láttam azt az ígéretet, amely a regényére készí
tett volna fel. Még leginkább az maradt meg emlékezetemben,
hogy milyen
szenvedélyesen beszél a nyelvről, az anyanyelvről, s a magyar dicséretére nem
átallotta a közhelyes példát, Mezzofanti bíboros figyelmeztetését és
jóslatát
idézni. A kisebbségi író jellegzetes önmeggyőzése, önbizalom-keresése, mond
tam magamban.
Regénye viszont annyira eredeti a maga közegében, hogy ellentmond olvas
mányélményeink java részének. Elsősorban a középpontban álló parasztcsalád
életereje folytán. Ennyire optimista művet nem tudom, olvastam-e a közel
múltban. A szlovákiai magyar prózának hagyományos közege a falu, amely
mindig komor színekkel szerepel, különösen, ha a történelem az események, sor
sok, életutak alakítója. Cúth hősei, ha bugdácsolnak is, hajlamosak is a lehet
séges emberi bűnökre, annyira urai sorsuk rendezésének, amire hirtelenjében
nem találok példát a kinti regények között. Ez különösen Pálra vonatkozik, aki
már-már mesebeli képességekkel felruházott parasztember. Mintha Cúth is né
mileg a vágyaiból formálta volna, s nem a valóságból. Néhány részletet nem
is tud hitelesíteni. Lehetséges-e például kis országainkban eltűnni évekre
a
család és a hatóság szeme elől, pláne börtönből való szabadulás után, majd új
helyünkön rövid időn belül magas, felelős beosztásba felverekedni magunkat,
anélkül, hogy múltunkat bárki is behatóan ismerné? A regény realista közegé
ben az ilyesmi elfogadhatatlan. Az a szentháromság azonban, amely a hősök
értékrendjét meghatározza, mindennapi - mondjuk csallóközi - tapasztalataink
által is bizonyítható: család, munka, gyarapodás. Cúth szerint ehhez megvan
az erkölcsi érzék, a tehetség. Mindez együtt elegendő biztosíték a megmaradás
hoz, értelmezheti az olvasó. Amivel Cúth adósunk marad: elégséges-e az emel
kedéshez is? Lóránt (a nagycsalád harmadik generációjának tagja) pályaválasz
tási bizonytalankodásában már ott érzékeljük a megrekedés lehetőségét is. Cúth
János, ha tovább építi saját írói világát, nem kerülheti meg a régió történel
mét, a most alkalmazott módszer (ellenpontozni a három kivándorolt figurá
jával) elégtelen lesz. Utóbb derül majd ki, képes lesz-e elmélyíteni a szlovákiai
magyar falusi népességről szerzett ismereteinek művészi feldolgozását. Figyel
nünk kell rá.
�K R A SZ N A H O R K A I L Á S Z L Ó : SÁ T Á N TA N G Ó . Írhatnám, hogy nem oko
zott meglepetést, mert első folyóirat-publikációi óta föltételezhettünk ilyen re
gényt a szerzőtől. Nehezen hiszem el bárkinek is. A megírás minőségét illető
en, az írni tudás felől nézve, megegyezhetünk. Számomra viszont kétséges volt,
hogy regényben végig fenntartható-e e jellegzetes stílus sodra, amely a rövidebb
folyóirat-közleményekben rendkívül meggyőzően hatott. Másrészről elegendő
lesz-e ez a szemlélet önálló regényvilág megalkotására. Kételyeimtől a kész re
gény megszabadított. Krasznahorkai László olyan művet írt, amely méltán so
rakozik be azon szerzők munkái közé, amelyek a hetvenes évek közepe óta vál
tozásokat indítottak el a magyar prózában.
Ha meggondolom, olvasónaplóba illő szabad ötleteket nem is méltó írni ró
la, inkább részletekbe hatoló elemzést igényelne. A közeljövőben biztosan töb
ben is elvégzik majd ezt a munkát. Nyilván nem kerülhetik ki annak megvá
laszolását, hogy mennyiben modellizált a regényvilág, amíg viszont a szöveg
aprólékosan valósághoz kötött, gyakran telitalálat értékű mikrorealista megfi
gyelésekkel, borzongatóan megelevenítő nyelvi közegben. Tehát Kafka mint elő
kép? Lehet, de ilyen alapon mások is joggal idézhetők, Ottlik is akár, vagy
Mészöly, netán a latin-amerikai regény. A hangsúly nyilván a különbségen van,
ha egyszer elismertük Krasznahorkai regényvilágának szuverenitását. Nem szív
derítő, az biztos. Az emberi kiszolgáltatottságnak azt a mindenre kiterjedő vál
tozatát mutatja be, amely a totalitárius berendezkedésű rendszerek következmé
nye. Krasznahorkai képes tagoltan ábrázolni ezt a világot, anélkül, hogy min
dent döntene a generálfélelem vagy a kiszolgáltatottság teljességgel tudatosul
na figuráiban, ami által állandó rettegésben élnének. Éppenhogy nem! A re
mény még terveztet is velük, jövőképzetük van. A remény a szemünk láttára
fokozódik le csupasz életösztönné, s válik majdnem mindenki tetszőlegesen fel
használható eszközzé. Az egyik hős, az alkoholista orvos, nem enged, makacsul
megfigyel és leír. A regény vége az ő feljegyzéseivel zárul, amikor is rájövünk,
hogy az első oldalon is ezekkel a szavakkal találkoztunk: visszajutottunk az
elejére. Géczi János ajánlotta a Möbius-szalagot könyve fülszövegében, Krasz
nahorkai pontosan össze is illesztette.
M O LN ÁR M IK L ÓS: PRO CESSZU SO K. Úgy látszik, a Vers(z)iókkal in
dult folyamat folytatódik, s a kísérletező kedvűbb fiatalabb évjáratok publi
kációs lehetőségei legalább a J AK-füzetek körében biztosítottak. Itt meg is ál
lok, mert eszembe jutott, hogy Molnár Miklós 1946-as születésű, régóta jelen
nek meg írásai, bár ritkán és elszórtan, s kora szerint kiöregedett
JAK-tag.
Amit tehát olvasunk, kései első könyve. Mint ahogy fáziskésésben vannak mind
azok, akik a Molnár Miklóséval rokon alakításmódok, eljárások szerint képze
lik cl a korszerű irodalmat. A késést nem világirodalmi összehasonlításban ér
tem, hiszen ahhoz kevés az elérhető információ, s nem is az érintetteket hibáz
tatom. Kiindulópontom az olvasó. Lépten-nyomon a konzervatív ízlés megerő
södését, alkalmanként agresszivitását érzékelem, amelynek egyik következmé
nye, hogy kedvezőtlenebb fogadtatásra talál most mint korábban a kísérlete
zés, s nincs semmi kockázat abban, ha kijelentjük, áthidalhatatlan szakadék tá
tong napjaink értékesnek tekinthető irodalma és az olvasók között. A JA K füzetek zárt publikációs gettója legalább nem irritálja ezt a harcos tábort. De
megkésettnek érzékelem Molnár Miklós könyvét abban az értelemben is, hogy
a prózánk megújulási folyamatát jelző írók túljutottak azon a fázison, amelyet
első megközelítésben rekonstruálni tudok a kötet egyes darabjaiból. Egyértel
mű például a szándék a hagyományos elbeszélésmódok radikális felszámolásá
72
�ra, kiüresedettségük bemutatására. Legelőbb is a történetet kell agyoncsapni.
Nincs ismeretlen történet, mind egyforma, újat tehát nem lehet kitalálni, csak
másféle előadásmódot és variánsokat. Molnár ereje szokatlan nyelvi humorá
ban rejlik, amellyel győzi is programja megvalósítását.
A felszámolt formákhoz természetesen másféle olvasói magatartás kell. Ezért
froclizza szemtől szembe az olvasóját. Vajon tudja-e, hogy csak azt ingerelhe
ti, aki valóban olvassa is? Aki pedig hajlandó erre, azt lehetetlen bosszantania:
már felvérteződött, elsajátította az új olvasói magatartás etikettjét. Ennek a
paradoxonnak az lehet az eredménye, hogy a „polgárpukkasztás” a szerző szétdurranásához vezet, a tényleges olvasó pedig udvariasan sajnálkozik a balese
ten. Szóval az újfajta észjáráshoz müveket is, ne csupán provokációt! Ahogyan
- mondjuk - Nádas Pétertől Krasznahorkai Lászlóig teszi egy jól látható vo
nulat minden képviselője.
H AM VAS B É L A : K A R N E V Á L . Elkésett könyv - szoktuk mondani hasonló
alkalmakkor. Ritkábban kérdezzük meg, mikor is kellett volna megjelennie.
Talán közvetlenül elkészülte évében, 1951-ben? Lehetetlenségeket ne kívánjunk.
Az ötvenes évek végétől azonban legalább két alkalom is kínálkozott, amikor
a megjelenés beleszólhatott volna prózánk alakulásába. Ami esetleg azokban a
kedvező pillanatokban revelatív lehetett volna, már mind-mind más utakonmódokon bekerült prózánk eszköztárába. Tágabb értelemben szerepfelfogásába.
A reflektáltság például szinte alapkövetelmény lett. De ha akarom,
azt is
mondhatom, időközben érettebb olvasókká váltunk, felkészültebben vehetjük
kézbe ezt az enciklopédikus igényű munkát. A vállalkozás méretei még így is,
most is, tiszteletet parancsolnak. Aki nem olvasott még semmit Hamvas Bélá
tól, elképed azon a tudásanyagon, ami a regényében felvonul. Ebben a vonat
kozásban összehasonlíthatatlanul egyedülálló a magyar regények között. De mi
végre a polihisztorság egy magyar regényírónak? A mai világállapot teljes kö
rű leírásáért, amely nélkül lehetetlenség érvényeset mondani az emberről? A
legújabb időkben nem tudom, akadt-e valaki, aki ennyire bízott a regényben,
mint formában, annak teherbíró képességében. Abban is kevesen, hogy lehetsé
ges a világ átfogó és egységes regénymagyarázata. Hamvas belefog, és meg
nyer a vállalkozásának. Elmerülünk az ezerkétszáz oldalnyi szövegben, időn
ként fel-fel bukkanunk levegővételnyi szünetre, napokra, part menti pihenőkre,
aztán folytatjuk, hátra-hátra lapozva, időnként társat is keresnénk hozzá, rö
högni (pardon) mással, oldalakon keresztül, vagy a rettenetet oldani. És meg
kérdeni azt is, a regényt záró prófécia, emelkedett jövendőmondás mit is akar,
mikorra szól, nekünk-e már? Megbeszéljük-e mint regényt - amelyet végül is
széthullónak érzünk - , vagy járjunk inkább végére az ösztönzéseinek? Akár
hogy is, foglalkoznunk kell vele. A megítélését későbbre is hagyhatjuk.
1985. január-július.
73
�ZOLTAI DENES:
Egy írástudó visszatér
A jubileumok, az úgymond kerek
évfordulók - akár jeles társadalmi
eseményekhez, akár kimagasló sze
mélyiségekhez kötődnek - szükség
képpen ünnepélyes formákkal, érzel
mi gesztusokkal járnak együtt. Je
lentőségüket az adja, ami a törté
nelmi távlatból, a megidézett élet
műből a jelen s a jövő számára a fo
lyamatos figyelem révén hasznosul.
Ez idő tájt egymást követi a XIX.
század hetvenes-nyolcvanas
éveiben
született szerencsés csillagzatú „máso
dik reformnemzedék” - melyet töb
bek között A dy Endre, Károlyi M i
hály, Szabó Ervin vagy éppen Kun
Béla neve fémjelez - centenáriuma.
Az
elmúlt esztendőben
Lukács
Györgyre emlékezett a magyar szel
lemi közélet, de a nemzetközi vissz
hangban is méltóképpen kifejeződött
munkásságának rangja, egyetemes ér
téke. A tudományos tanácskozások,
az alkalom szülte könyvek, publiká
ciók szakmai hozadékának elmélyült
elemzése
hosszú időre ad munkát,
újabb inspirációt a kutatóknak, né
hány általánosabb érvényű tanulság
megfogalmazása azonban nem tűnik
elhamarkodottnak, már csak
azért
sem, mert az emlékülések, kiadvá
nyok értékelései alapvetően
meg
egyeznek a párt művelődéspolitikai
munkaközössége 1983-ban megjelente
tett irányelveinek új hangvételű, re
ális ítélkezésre ösztönző szemléleté
vel.
A
nemzeti
önbecsülés
szándé
kával lehet - és kell - ma
arról
szólni, hogy Lukács György a Lenin
74
utáni korszak kiemelkedő
marxista
teoretikusaként egyike volt a század
legnagyobb hatású
gondolkodóinak,
személyében a magyarság első ízben
adott igazán rangos filozófust a vi
lágnak. Feltétlen figyelemre érdemes
az a katartikus önfejlődési folyamat,
ahogyan Lukács a későpolgári ideo
lógia egyik meghatározó képviselőjé
ből annak kritikusává ért, ahogyan a
„romantikus antikapitalizmustól” , a
„progresszív idealizmustól” eljutott a
marxizmus-leninizmushoz, követendő
példáját adva a marxi módszer élő
elméletként való értelmezésének, al
kotó alkalmazásának. Útja Marxhoz
nem egyszerűen a nem marxistának
marxistává válása volt, hanem gon
dolati és gyakorlati küzdelem az esz
me, a forradalmi munkásmozgalom, a
szocializmus ügyének továbbvitelére.
„Gondolkodva cselekedni” - ez lehet
mottója aktuális üzenetének. Átélte,
„megélte a gondolkodást” , ami azt is
jelenti, hogy nemcsak idejekorán volt
képes felfogni - történelmi léptékű
változásokkal teli - korának
nagy
kérdéseit, hanem aktív szerepet
is
vállalt azok megválaszolásában, meg
oldásában, a gondolat valósággá vá
lásában. „M inden filozófusnak,
aki
ezt a nevet nem pusztán szűken vett
akadémiai értelemben, hanem való
ban megérdemli - írta az Ontológiá
ban - , arra irányul a gondolkodása,
hogy döntően beleszóljon kora sors
döntő konfliktusaiba, kidolgozza végigharcolásának elveit és ezzel ma
gának ennek a harcnak határozottabb
irányt adjon.”
�Lukács a társadalmat totalitásá
ban, világtörténelmi
perspektívából
értelmezte. A materialista lételmélet
bázisán kidolgozott fogalomrendsze
re, a valósághoz való
viszonyának
kettős - kritikai és affirmatív - jel
lege elméleti fogódzót jelent, szem
léleti alapként szolgál
a jelenkor
mozgástörvényeinek vizsgálatában is,
értéknövelő tényező a politika szá
mára. Nem lehet persze valamennyi
konkrét helyzetre üdvözítő recepte
ket találni az ő mégoly gazdag ha
gyatékában sem, mert nem láthatott
előre s egyébként sem volt minden
ben igaza. Mint ahogyan nemegyszer
tévedtek kategorikus bírálói is.
A centenáriumi tanulmányok job
bára egy-egy meghatározott életsza
kasz részletekbe menő elemzésével já
rulnak hozzá a lukácsi oeuvre mind
árnyaltabb értelmezéséhez. E
sorba
illeszkedik Zoltai Dénes könyve is,
amely Lukács 1945 utáni,
ötvenes
évekbeli - eddigelé kevéssé feldol
gozott - munkásságával foglalkozik.
Megírásához belső késztetést jelentett,
hogy a szerző
Lukács-tanítványnak
tudhatja magát, neki köszönheti tu
dományos egzisztenciáját. Innen
az
elfogódott, emelkedett hangnem, aho
gyan a már akkor is idős - hatvan
éves - mesterére, a marxizmus „bu
dapesti iskolájára” emlékezik. „ A fi
lozófus elvi szigorát és a valóságtól
való tanulás, a nyitottság paradig
máját tudta egyesíteni személyiségé
ben, s ezt a feszültségtől
sohasem
mentes egységet akarta továbbörökí
teni hallgatóiban, embertársaiban, va
lóságos és lehetséges munka- és elvtársaiban." E szellemi közegben „nem
az ifjúi személyiség autonómiájának
elsorvasztása dívott, hanem az em
beri személyiség tartalmas kiteljesíté
sének valós reménye fűtötte a hábo
rú utáni korszak napfényben fürdő és
világfagyában vacogó, önmagát és az
övéit, az értelmes értelmiségi lét út
jelzőit kereső fiatal nemzedéket.”
Zoltai abból a tényből indítja gon
dolatmenetét, hogy az 1945-ös törté
nelmi, nemzeti sorsforduló
Lukács
életében is gyökeres változást ho
zott: hosszú emigrációs évek után ek
kor tért vissza a felszabadult Ma
gyarországra. Bár pártfunkciót nem
kapott, az M KP politikai fő vonalá
val összhangban, mintegy „elvi pro
pagandistaként” vett részt a vesztett
háborúból lassan ocsúdó ország de
mokratikus öneszméletének ébreszté
sében. Zoltai - híven a lenini, luká
csi metódushoz - nagy hangsúlyt he
lyez e pályaszakasz előzményeire
s
következményeire, a rész és
egész
összefüggésrendszerében,
a politikai
háttér tükrében érzékelteti
Lukács
eszmevilágának alakulását.
A hajdani népbiztos, a már ismert
és elismert tudós a negyvenes évek
elején - Zoltai találó terminusa sze
rint a „nulladik órában” - az anti
fasiszta küzdelem teoretikusaként ar
ra kereste a választ, hogy miként vált
Németország a reakciós ideológia köz
pontjává. Bár az 1944-ben Moszkvá
ban publikált - paradox módon Sorsforduló című esszéje elsősorban a
publicista felindultságát tükrözte
a
hitleri koncentrációs táborok borzal
mai hallatán, a fasiszta barbárság az
ő számára nem csupán brutális tény,
hanem az eljövendő világfejlődés vá
laszra váró ideológiai kérdőjele
is
volt. Elméleti tevékenységének egyik
jelentős irányát ebben az időszakban
a polgári filozófia válságát, az irra
cionalizmus természetét leíró törek
vések, Az ész trónfosztását előkészí
tő munkálatok képezték. Még Moszk
vából köszöntötte a hetvenéves Thomas Mannt, akiben a citoyen német
ség művészi önkeresésének példáját
látta. Később - mutat rá Zoltai ez az írása is felkerült
a polgári
örökség eszményítését és abszolutizá
lását bizonyítani akaró
vádpontok
listájára.
75
�A hazahívott, a hazatért Lukács ahogyan várták is tőle - tevékenyen
segítette a párt befolyását kiterjesz
teni a magyar intelligencia legjobbjaira. A nemzetközi konferenciákon
- Genfben, Milánóban, Wroclawban
- az európai racionalitás megújítása
jegyében szorgalmazta az értelmiség
összefogását. Joggal félt attól, hogy
a közszereplés hátráltatja közvetlen
tudományos
ambícióit, de - mint
Zoltai kitűnő érzékkel mutat rá - az
adott propagandisztikus „feladat” ná
la csaknem mindig tágabb
elméleti
összefüggésrendszerbe ágyazódott. A
bizonyító erejű példák sorában a de
mokrácia és a kultúra viszonyát, az
irodalom és a demokrácia kapcsola
tát felvázoló eszmefuttatások említ
hetők. Ezekben a magyar kommunis
ta mozgalom legjobb népfrontos tra
dícióinak szellemében szólt a fasiz
mus elleni harcban újjászületett népi
demokrácia kulturális alapfeladatairól,
de gondolatait minduntalan átszőtték
filozofikus elemek is. Ilyen többlet
mindenekelőtt a modern munkameg
osztáson alapuló
specializálódásnak
sokoldalú, történetileg megalapozott
kritikája; a polgári társadalomra jel
lemző emberkép marxi igényű elem
zése, vagy a realista ábrázolásmód, a
humanista emberkép - hamarosan oly
sokat vitatott - felfogása. Zoltai kü
lönösen nagy figyelmet fordít Lu
kács pártköltészetről, József Attiláról
vallott - elvileg szintén végiggondolt
- nézeteire, melyek több
lényeges
ponton - például a pártköltő parti
zánszerepének értelmezésében, a Le
ninhez, illetve a szovjet kultúrához
való viszonyban - különböztek a hi
vatalos állásponttól. Nem véletlen,
hogy ez a kérdéskör lett a gyújtó
pontja a Lukács elleni támadások
nak, melyek politikai terhe alatt - a
Rajk-per árnyékában - kénytelen volt
önkritikát gyakorolni s időlegesen tá
vol maradni a politikai élettől. (Az
1 9 4 9 - e s híres-hírhedt polémia do
76
kumentumairól lásd A
Lukács-vita
című, ugyancsak centenáriumi köte
tet.)
Miután az ideológiai horizont be
szűkült, a Lukács által képviselt új
filozófiai kultúra programja megkér
dőjeleződött, érdeklődése ismét
az
esztétika irányába fordult. 1953-ban
hozzáfogott régi terve megvalósításá
hoz, amely első változatban négy év
múltán A különösség mint esztétikai
kategória címmel látott
napvilágot
magyar fordításban. Zoltai érdemei
szerint méltatja e művet, amely
a
szakirodalomban háttérbe szorult a
hatvanas évek eleji „nagy” Esztéti
kához képest. Bemutatja, hogy
az
előtanulmány szintjén - a különös
ség mint „szervező központ” katego
riális levezetésében - is érvényesül
Lukács törekvése: a marxista eszté
tika filozófiai megalapozása, a dia
lektikus és történelmi
materialista
módszer összekapcsolása az esztétikai
kérdések megoldásában. Érzékelteti,
hogy A különösség.. .-ben összegeződnek Lukács korábbi kutatásai, megelőlegeződnek Az esztétikum sajátos
sága főbb gondolatai.
Tekintve hogy
A különösség...
minden szálával a marxi-lenini tradí
cióhoz - a társadalmi közvetítések
tudatosításához - kapcsolódott
és
eleve szembekerült a Sztálin nyomán
eluralkodott elméleti
dogmatizmussal, nem csoda, hogy heves ideológi
ai viharokat kavart. Az újra fellán
golt vitában Lukács revizionistának
minősült, műve pedig némelyek sze
mében azt szemléltette, hogy
hová
vezet a szocializmus általános
tör
vényszerűségeinek „tagadása” . Írásai
több éven át nem jelenhettek meg,
párttagságának rendezésére is csak
egy évtized múltán, 1967-ben került
sor. Bár az ellenforradalom felszámo
lása idején valóban követett el po
litikai hibákat, a méltánytalan bírá
latok nem könnyítették meg őszinte
szembenézését tévedéseivel, késleltet
�ték visszatalálását - ahogyan ő ne
vezte, „a marxizmus saját hazájába” ,
a munkásmozgalomba. Pedig
mint
egy 1969-től datált - A szocializmus
mint radikális, kritikai reformok ko
ra című, Zoltai által is idézett - autobiografikus jegyzetében is megfo
galmazta, elvhűségét nem adta fe l:
„ Minden változásom, fejlődésem el
lenére ma is éppoly meggyőződéses
kommunista vagyok, mint 1918-ban.
amikor beléptem a pártba. A sztá
lini módszerek elutasításának világos
volta, amit lassanként kidolgoztam
és az utóbbi évtizedekben írásaimban
egyértelműen kifejezésre juttattam, so
hasem tűzte ki célul a szocializmus
tól való elfordulást. . . ma is a sza
bad, radikális reformok ideológusa
vagyok, nem pedig az absztrakt és
véleményem szerint gyakran reakciós
»elvi« ellenzékiségé. Hogy aztán hány
évre vagy évtizedre van szükség eh
hez az elvi-gyakorlati reformmunká
hoz, hány akadályt kell még legyőz
ni, ez világtörténelmi
szempontból
messzemenő következményekkel jár
hat, a központi kérdés vonatkozásá
ban azonban végső soron objektíve
nem döntő.”
E sorok is igazolják, hogy Lukács
nemcsak visszanézett a társadalom és
a tudomány történetében, hanem az
utókornak is volt direkt mondandó
ja. Ahhoz, hogy érdemben
hasson,
egységben kell látni és láttatni nagy
ívű szellemi örökségét. Meggyőződé
sünk, hogy Zoltai Dénes - esszéisztikusan formált, de szigorú logikai
rend szerint építkező, gazdagon ada
tolt - kötete méltó hozzájárulás, fon
tos adalék a lukácsi pályakép kor
rekt értelmezéséhez.
„Egy
írástudó visszatér” - írta
Zoltai könyve élére. Több jelentésű
cím, már eredeti értelmében is. Utal
Lukács 1944-ben Moszkvában meg
jelentetett - Írástudók felelősségeként
jegyzett - kötetére, amely a magyar
írók, költők A dy vezérelte szövetsé
ge, demokratikus küldetése
mellett
tett hitet. Jelzi egy filozófus,
egy
esztéta, egy magyar kommunista ha
zatértét Budapestre,
szülővárosába.
Érzékeltetni kívánja a szocializmus
előrevivő útján felmerülő szükségle
tet a marxizmus autentikus forrásai
iránt. S végül
akarva-akaratlanul
szimbolizálja - amit Zoltai is szolgál
- Lukács György jelenlétét a
mai
magyar szellemiségben. (Kossuth)
C SO N G R Á D Y B É L A
A Lukács-vita
Ezzel a címmel adták ki a Lukács
György könyve körül 1949-ben ki
robbant „irodalmi vita” dokumentu
mainak válogatását. Újraolvasva, va
lódi drámai helyzetről, egy kor szel
lemi atmoszférájából kapunk ízelítőt.
Abban a vészterhes időszakban szin
te lehetetlen volt eldönteni, hogy me
lyik provokációból lesz „vita” és me
lyikből „per” . (Gondoljuk végig a
következő
változatot:
„Lukács-per” . . . )
„Rajk-vita” ,
S kiktől függött mindez? A bel
politikai élet és az erőszakosan be
szűkített társadalmi nyilvánosság kér
lelhetetlen manipulátoraitól. E szűk
pártvezetőség totális támadást indí
tott mindazokkal szemben, akik
a
szocialista átalakulás sztálini torzulá
sait értetlenül, netán ellenérzéssel fo
77
�gadták, hiszen „aki nincs egy véle
ményen, mint nyílt, vagy álcázott el
lenség jelenik meg: nem arról van
szó, hogy megcáfolják,
diffamálni
kell, morálisan, vagy ténybelileg ár
talmatlanná tenni” - írja jóval később e
kudarcos taktikáról Lukács. Noha
Lukács György szerepe és működése
ebben az időszakban megfellebbezhe
tetlennek tűnik. A Tanácsköztársaság
népbiztosa, a moszkvai emigráció tu
dósa és elméleti szakembere, a kom
munista vezetők legműveltebb szemé
lyisége, a koalíciós időszak harcos kultúrpolitikusa egyértelmű tekintélynek
örvend az országban; az 1945-47 kö
zött írt tanulmányainak összegyűj
tött kötetét (Irodalom és demokrácia,
1947) pedig a „türelmes marxizmus
bibliájaként” olvasták a más világ
nézetű és pártállású érdeklődők is. E
könyv kritikájának ürügyén robbant
Rudas László vádirata, mely egyként
felborzolta a színfalak mögé nem lá
tó hazai és külföldi irodalmi közvé
leményt.
Nézzük meg, összefoglalva, mivel
vádolja Rudas - a központi vezetés
álláspontját képviselve - Lukácsot
ebben a „kritikában” , mely a jelen
könyv nyitó dokumentuma is. Először
is demokrácia és irodalom össze
függéseinek ürügyén Rudas nem késik
figyelmeztetni az olvasókat, hogy a
szocializmusba való átmenet, úgy
mond, hagyományosan demokratikus
útja nem járható. A fő kérdés nem
a „párt szerepe” a koalícióban, nem a
hosszú ideig tartó lassú kibontakozás
a feltételek kialakulásával párhuza
mosan, hanem a proletárforradalom
fő tartalma: a proletariátus diktatú
rája. E koncepció 1947-től lett meg
határozó a párt legfelsőbb vezetése
számára, miután az év őszén Farkas
Mihály és Révai József hazatért a
Tájékoztató Iroda varsói alakuló ülé
séről, ahol Sztálin diktatúrafelfogása,
mint az egypártrendszerű hatalomgyakorlásért
folytatott harc lényege
78
kapott létjogosultságot valamennyi
szövetséges országban. A „sztálini
formula” Rudas kritikájában
fő
témaként jelentkezik, mintegy a Lu
kács személyében és munkásságában
szimbolizálódó demokratikus alterna
tívát elsöprő érvként. A másik vád
pont Lenin történelmi szelepének meg
ítélésével kapcsolatos. Erre a táma
dásra Lukácsnak egy a húszas évek
ben, rögtön Lenin halála után írt
könyve adott alkalmat. A koncepciós
viták módszertana: a tények önké
nyes csoportosítása, az idézetek „sza
bad” értelmezése, az alaptalan gya
núsítások özöne stb., e vádpont ki
dolgozásakor a legmegfigyelhetőbb.
Az igazi veszélyt az jelenti, amint
Rudas „csúsztat” , és a kulturális fej
lődés egyenlőtlenségének tételén háborogva köntörfalazás nélkül fölteszi
a kérdést Lukácsnak: „ . . . nyilatkoz
zék világosan és határozottan, érvé
nyes-e az »egyenlőtlen fejlődést« a
szovjet irodalomra is vagy nem? Más
szóval nyilatkozzék, a szovjet társa
dalom is olyan magasabb fokon álló
társadalom-e, melynek irodalma nem
magasabb, mint az alacsonyabb ren
dű társadalomé, vagyis a kapitaliz
musé?” E nyíltan szovjetellenességet
tartalmazó vádat Lukácsnak egy vég
telenül találó hasonlata „provokál
ta” , melyet kifejező szellemessége és
nem halványuló aktualitása miatt is
érdemes újólag felidézni: „ . . . ha egy
mai író pár brosúra
felületes elol
vasása után megtanulta felületesen ke
zelni a marxizmust, az még távolról
sem jelenti, hogy müveinek eszmei
tartalma Shakespeare, Moliére, vagy
Goethe fölé
emelkedett volna. A
marxizmus-leninizmus csakugyan a
Himalája a világnézetek között. De
a rajta ugráló nyulacska azért nem
nagyobb állat, mint a síkság elefántja”'.
Talán fölösleges hangsúlyozni, hogy a
korabeli vádlók „bűnlajstromán” ez
a hasonlat mennyire negatív előjellel
�szerepelt, a felsorolt vádak és az el
ítélt szemléletmód tömör kifejezése
két.
A drámai helyzet tehát a Rudas
tanulmány megjelenése után tipikus
nak mondható, s e jól szerkesztett
dokumentumgyűjteményben
remekül
nyomon követhető. A helyszín: Bu
dapest; időpont:
1949; lényege a
Rosa Luxemburg által „másképp gon
dolkodóknak” nevezett kommunisták
gondolati-etikai kerékbetörése köré
csoportosítható.
Két
dramaturgiai
csomópontot kell kiemelni a cselek
mény szövetéből. Lukács első „ön
kritikáját” , melyben még egyáltalán
nem fogadja cl a Rudas-vádakat,
pusztán korábbi nézeteinek higgadt
végiggondolására hajlandó. Minden
esetre a Rákosihoz írt leveleikben
Gerő és Horváth Márton egyaránt
elégtelennek ítélik Lukács önbírálatát,
amint ezt a vitával kapcsolatos le
velezésből
megtudhatjuk.
Mintegy
intermezzóként következik a fellelkesített „ifjak” ortodox kórusa. A név
sor mellőzésével csupán annyit jegyzünk meg ezekről a politikai indula
toktól terhes hozzászólásokról, hogy
a következő évtizedekben szinte va
lamennyien visszavonták itt leírt ál
láspontjukat, miként erre a szerkesztő
jóvoltából korrekt példát láthatunk
Pándi Pál esetében. Lukács második
„önbírálata” a befejezést sűrítő cso
mópont, mely Következtetések
az
irodalmi vitából címmel jelent meg,
s ezúttal is érdemes figyelmesen el
olvasni. E cselekményváz drámaisá
gát Lukács gondolati behódolása”
jelenti, annak a folyamatnak a meg
rázó gazdagsága, melynek során
a
stratégiai célok megvalósítása érdeké
ben az egyén, a gondolkodó, a tuda
tos cselekvésre
vágyó értelmiségi
megalkuszik a taktikai frontokon a
hatalom kizárólagosságára törekvő és
csak arra koncentráló politikai aka
rattal. Ha ezt a társadalomtörténetileg
tipikusnak mondható, és az európai
civilizációra oly sokszor jellemző
helyzetet tömören akarom leírni, úgy
e magatartást „Galilei-attitűdnek”
nevezhetem. E viselkedésmód kíno
san keserves, etikailag soha nem he
roikusan fénylő, nem szoboravatásra,
plakátcsillogásra predesztináló létjo
gosultságát Lukács - saját életművét
illetően - a hatvanas években kitel
jesedő alkotóperiódusa igazolta, ahogy
ezt a kötet bevezető tanulmányában
Zoltai Dénes összefoglalja: „ . . . Még
megadatott neki, hogy megírja rendsze
res Esztétikájának első részét, Az esz
tétikum sajátosságát, és Etikája prolegomenonjának tekintett nagyszabású
adalékait a Társadalmi lét ontológiá
jához. Az 1949/50-es per igazi tudo
mányos védőbeszédét ezekből kell
kiolvasnunk.” Szerencsére ismét van
mód a per legfontosabb dokumentu
mainak átolvasására, Ambrus János
alapos szerkesztői munkájának jóvol
tából és kötetzáró tanulmányának
segítségével. Irodalmi életünk fontos
eseménye, hogy a „vita” anyagának
1983-ban napvilágot látott kétköte
tes, zártkörű terjesztésű kiadványa
után (MTA, E L T E ) végre a széles
nyilvánosság is megismerkedhet ezek
legjavával. Dicsérjük a kiadó vál
lalkozókedvét is, bár biztos lehetett
abban, hogy e kötet nem fogja ter
helni a jövőben raktári készleteit.
Mert fontos könyvről van szó, mely
nek eligazító jelentőségére kell felhív
ni a figyelmet. (Múzsák)
N ÉM E T H
JÁ N O S
ISTV Á N
79
�KARDOS ANDRÁS
Utópiák és kínok kertje
. . .Az asztalon heverő három
könyvvel - Tornai József
Vadmeggy, Erich Fromm A
szeretet
művészete és a Szerelemről ko.
molyan című tanulmánygyűjtemény
- valamilyen módon mindannyian
rokonszenveztek. Mégis - és ennek
a Lány örült a legjobban, noha fe
lettébb meglepődött a dolgon
jegyzeteiket otthon hagyták. E z
a
gesztus tette egyáltalán lehetővé legalábbis a Filozófus később
így
gondolta
hogy beszélgetés
jö j
jön létre arról, amiről „ hallgatni
kellene” , hiszen mindenki
beszél
róla. A rögzített - magnóra vett „anyag” meghallgatása után a Költő
a szalag elégetése mellett érvelt, a
Filozófus azt javasolta, hogy az ere
deti
elképzelésnek megfelelően (!)
gépeljék le a beszélgetést, a Lány
hallgatott. A Tanár csendesen meg
szólalt: - Minden az Anya méhében kezdődik, rendeződik és alakul
ki. A felelősség a nőé, a férfi csu
pán. . .
Így született meg az alábbi „szö
veg” - ahogyan a későbbiekben F
a beszélgetést nevezte — melynek
a következő címeket ad ták: K . : Unio
mystica; F : Utópiák és kínok kert
je; T : A Teremtés völgye; a Lány
nem adott címet, ezt nem vállalta.
A „szöveg” fölé végül is F javas
lata került, ahogyan a Lány fogal
mazott:
praktikus okokból. Csak
mikor már mindannyian elutaztak
és T „rendet” rakott a kertben, ta
lálta meg az egyik összetépett pa
pírfecnin a Lány odafirkált címét:
A csend. (Legalábbis T. címnek ér
80
telmezte e szót, annál inkább, mert
végig érezte az együtt töltött nap
alatt - a Lány éjszaka megszerkesz
tette és legépelte a szöveget a
Lány csendjét) É s T. biggyesztette
hozzá a szöveghez a mottót is, me
lyet K . egyik kötetében olvasott:
„magadra ítéllek”
Szabad-e úgy beszélgetni, hogy a
beszéd tárgyát képező fogalmak je
lentése és használata privát a
kiemeléseket nem a Lány tette, ha
nem F., hogy „érthetőbbé váljék” a
szöveg, noha K . és T. tiltakozott ez
ellen, dehát a megjelentetés F. dol
ga. . . a Lány csak mosolygott és
nem szólt - hiszen nem adott az a
nyelvi közösség, amely biztosítaná e
szavak és fogalmak
jelentésének
holdudvarát.
A Fiú így szól a Lányhoz: sze
retlek. Ketten vannak csak a tér
ben és időben. A Lány elfordul, ta
lán sírni kezd, elindul vissza az em
berek közé. A Fiú remeg, és pon
tosan érti a történteket: halott az
Isten. A lány az emberi idő és tér
határában megáll, lába földbe gyö
kerezik. A csendben maga elé me
red és im ádkozik: szeretlek. Soha
többet nem látták egymást.
Isten definiálhatatlan és tudhatatlan, létére csak fogadni lehet.
Akinek nem értik szavát, aki ma
gára marad érzéseiben; úgy
ér
zi: Isten halott. Ám a lány a falu
határában megállt: imádkozott, s
noha a fiú már nem hallhatta szavát,
a lány válaszolt, megjelent neki az ő
Istene és ő nem ment vissza soha
többé az emberek közé. Úgy halt
�meg, hogy szeretett és őt is viszont
szerették. A csend: a magány kö
zössége, korunk mély és tragikus
paradoxona, melyben értetté válik
a szeretet, noha kimondásának pil
lanatában már egyedül vagyunk és
soha nem tudhatjuk, hogy hallják e
szavunk: Isten létére csak fogadni
lehet.
(A társaság tagjai úgy döntöttek,
hogy a beszélgetés alapjául szolgá
ló három
könyvből egyikük sem
fog idézni, egyetértésük vagy kriti
kájuk a saját szövegből kell, hogy
kiderüljön. F. utólagos megjegyzé
se.)
Skizofrén
világban élünk. M eg
kettőzött rendszerben szerveződik
életünk az intézményesített lér és az
emberi lét antinómiájában. Kérdés,
hogy mit tudunk erről a skizofrén
állapotról mondani. Az intézményrendszer felkínálta az „em ber” fel
számolásának
verejtékes, bár két
ségkívül gyümölcsöző - mert hasz
nos - lehetőségét. Az
„intézmé
nyesített létezés” legalábbis
lehe
tősége az európai kultúrának, más
szóval a kultúra civilizációvá zülleszthető. A létezés technikai min
tái adottak a bölcsőtől a koporsó
ig. Ennek az elgondolásnak az út
jában
„mindössze”
az európai
kultúra legfontosabb értéke a sza
badság áll. A z egyszer már érték
ként tételezett szabadságot nem
lehet
visszavenni egy
kultúrától,
legfeljebb megnyirbálni vagy cson
kítani. A szabadság élete és az élet
szabadságának
kisajátítása-helyettesítése az a nagy „kettősség” , mely
ben a modem kor embere bennetalálja magát.
Kovács
András
Labirintus című
filmjében a film
gyárban vágóként dolgozó lány azt
mondja: ..Azt legalább én döntöm
el. hogy kivel feküdjek le.” A meg
alázottak és megszomorítottak tö
megei a szabadság
kis köreinek
fenntartásából nem
engedhetnek,
mert ezzel emberi mivoltukat szün
tetnék meg. „távolodóban / hirde
tem hűségesen: / csillagot, fénye” .
(K. versének címe: A
szabadság).
Az intézményesített kisajátítás v i
lágkorszakában a szeretet a megtar
tott és megőrzött szabadság. Isten
bizonyíték. A szeretet
magányá
ban részvéttel fordulunk az embe
rek és a „v ilá g ” felé, szolidárisak
és toleránsak vagyunk. Ebben a ma
gányos csendben épül fel a világ
nem-fogalmi kritikája, amely mint
egy „antropológiailag” hozza létre
- őrzi meg a skizofréniát. A szere
tet nem válik ki az életből, ellenke
zőleg, konstituálja azt. A szeretetben épül fel a demokratikus
ér
zék, melynek révén a szabadság kis
körei folytonosan szélesednek vagy
pedig
visszaszorításuk
esetén
a
szeretet vállalásában
mentik meg
a döntés és választás emberi mél
tóságát.
(Amikor eddig jutott az olvasás
ban T . elmosolyodott. A Lány ed
dig F. szavait foglalta össze a
Fiúról és a Lányról szóló rész kivé
telével - , ám már itt érezte milyen
igaza volt, mikor a Lányra bízták a
„szerkesztést. . .)
Ha a szeretet a skizofrén
léte
zés „em beri” oldalának
megtartó
ja és ezért létformája van, a szere
lem ezzel szemben
transzcendálfa
ezt a világot, nem világban-bennelét. A szeretet a közösségi magány
létformája, a szerelem a magányos
közösség pillanata. A szeretet em
beri időn és téren belül áll, a sze
relemnek nincs ideje és tere. A sze
retet antinomikus viszonyban van
az intézményesült világgal, a sze
relem nem tud a világban-bennelétről. A szerelem nem konstituál
ja a világot, nem tágítja-menti a
szabadság kis köreit a szerelem;
„szabadság” (K . verse). Nincs lét
formája. A z európai civilizáció er
ről nem vehetett tudomást: intéz
81
�ményesíteni kívánta a szerelmet is.
Életformát, helyet kínált számára
a világban. Csakhogy a szerelem
világonkívüli. „Megszelídítése” , in
tézményesítése, vagyis betagolása a
skizofrén világba - megszüntetése.
A szerelemnek éppen ezért nincs
erkölcse, nincsenek normái, ha
gyományai. Amikor ezekben a ka
tegóriákban gondoljuk végig a sze
relmet, vagyis amikor társadalmiasítjuk, már meg is szüntettük. A
szerelem kívül áll az életen. A mo
dern társadalom „jogos” önvédel
me, hogy el akarja pusztítani.
A
szerelem minden formájában ugyan
is semmissé teszi a létezőt...
(Ezen a ponton a beszélgetés meg
szakadt. Mindannyian érezték és a Lány kivételével el is mondták
- , hogy a szerelem olyan „üres” eb
ben az elvontságban, hogy így nem
tudnak róla beszélni sem. De, ho
gyan „határozható meg” jobban a
szerelem, ha egyszer minden meg
határozást mint
önellentmondást
kizárunk. A Lány jól tudta a v á
laszt... T.-re nézett és mint min
denkor a beszélgetés
folyamán
csendesen mosolygott.)
Minden ami kívül áll a világon
magyarázhatatlan és megváltoztat
hatatlan - kezdte T . A szerelem
nek nincs filozófiája, pszichológi
ája, vagy szociológiája. Ezek hasz
nos
dolgok - mint társadalomfenntartó
ideológiák. A szerelem
nek csak „teológiája” van abban a
nagyon
speciális értelemben, aho
gyan Istenről kijelentéseket tehe
tünk. A szerelem az egyetlen em
ber-isteni viszony, és mint
ilyen
magába zárt, fel nem nyitható. F.
nyelvén transzcendentális
tapasztalatnak nevezném - bár
semmi
közöm ehhez a nyelvhez. K. ezt ír
ta: „mert aki Téged megtalált, éle
tet talált” . A szerelem élet - a lé
tezés ellenében. Ez az élet azon
ban megfoghatatlan, mert a léte
82
zés nyelve nem tud erről. Példát
mondok. Lehet-e az emberfia két
(vagy több) emberbe „ szerelmes” ?
— ez a kérdés akárhányszor felme
rül. A kérdés maga már tükrözi,
hogy nem tudunk a szerelemre rá
kérdezni, hiszen egy történelmi
hagyomány etikai antropológia stb.
jellegű kérdés felvetését
ismétli
csak. A kérdés
értelmetlen. Az
ugyanis, hogy ki, mikor érzi azt,
hogy ő szerelmes, semmiféle külső
- tehát
létező-norma vagy
kri
térium alapján nem dönthető cl. A
szerelem érzésének egyetlen „megállapítója” lehet - és ez csak az a
személy, aki így érez. A szerelem
kívül áll a létezésen, „talált élet” ,
ahogyan K. írta, tehát semmiféle
létszféra felől nem fogható be. (Más
kérdés, hogy az uralkodó normák,
szokások, hogyan hatnak vissza az
egyénre, ez nem tartozik ide.) A
szerelemnek
nincs
„fogalma” ,
„szubsztanciája” , éppen ezért a v i
lágnak nincsen dolga a szerelem
mel. Neki csak a már megszünte
tett, tehát létezővé
változtatott
gyakorlathoz van köze, ennek v i
szont nincs az előbbihez. A világban-benne-lét skizofrén. Szeretet
és intézmény antinómiája. Az em
ber világba vetettsége - mint F.
Heidegger nyomán helyesen mond
ta - realitás. Ám ez a létezés tech
nológiája, a szabadság megőrzése
szeretetben egyfelől, az intézmé
nyi felfalatás másfelől.
A léte
zés csakis hamis kérdéseket - pél
dául etikai, jogi stb. - tehet föl.
(A társadalomlétezés eme techno
lógiai szintjére persze később viszszatérhetünk.)
Amit a következőkben a szere
lem teológiájáról mondok, annak
tudatában mondom, hogy minden
ember teológus és annyi teológiája
van a szerelemnek ahányan csak
- létezünk. (Feloldható-e nyelvünk
által a határtalan magány közös
�sége? kérdezte ekkor K ., ám
a
Lány ekkor ránézett és szeméből a
végtelen csönd melegsége áradt.)
A szerelem az ember istenléte.
A megnyilatkozás. A z evidencia.
Az unió. A z eggyéolvadás. Minden
ember
teológiája
ott
kezdődik,
amikor a létezés felől nézve még
bizonyítania kellene, ám az egyén
oldaláról
már
a levezethetetlen
evidencia élménye van jelen. A v i
lág az állapot „igazolását” kíván
ná, hiszen a létezés kategóriái fe
lől közelít. A z eredmény: a kita
szítottság a társadalmonkivüliség. A
szerelem
élménye
misztikus,
vagyis
közölhetetlen. (Néma teo
lógia mondta F .) Ha kommunikálhatatlan a szerelem élménye, ha te
hát világonkívüli
és összemérhe
tetlen - miről tud akkor a világ?
A szerelem állapotáról. R álát az
extázisra, csak annak „tartalm áról”
nem tud semmit. Ezért
megítéli.
„M ivel a teológia tárgya reflektált
és tételes módon csak az azt kinyi
latkoztató igében lehet benne, ezért
magának a teológiának belső moz
zanata a történelmiség, vagyis
a
reflexió a kijelentés történetére, te
hát a saját történetre.” A z idézet
Rahnertől származik és természe
tesen F. akarta ezzel „helyes” me
derben tartani a beszélgetést. Ám
ismét a Lány mosolya és csendje...
A z alábbi történet F .-től szárma
zik, közvetlenül az „idézet” után
hangzott el. L . a filozófus belesze
retett S.-be. Szava és gesztusa nem
volt, csak egy csók Firenzében és
a beszéd. Levelek jöttek és mentek
és a lány életté akarta formálni a
szerelmet. L . hideg ember
volt.
Tudta, hogy a szerelemnek nincs
életformája és féltette Művét. L.
nem ismerte a szeretetet és ezért nem
tudott
kompromisszumot
kötni:
nem tudta megszüntetni a szerel
met az életért. S. öngyilkos lett. E z
zel beteljesítette a szerelmet, noha
S. élni akart.
K . : A z emberben élő transzcen
dens vágy úgy köti össze a létezést
az élettel, hogy egyben el is választ
ja őket. A z orgazmus a beteljese
dett transzcendencia, a szerelem és
a létezés
együttes megvalósítójamegszüntetője. A teológia pillanata
lét és élet különbözőségének
fel
függesztése.
A férfi a továbbiak
ban az alkotásban, a nő a gyer
mekben vágyja meg a maga transz
cendensét. A találkozás: az orgaz
mus. (A Lányról tudnunk kell, hogy
a társaság minden tagjával lefeküdt
már. A z évek során ez a furcsa
szerelmi gomolygás barátságot te
remtett a férfiak között, ám a lány
mosolya és csendje kívül rekedt a
beszélgetéseiken.)
A megalázottak és megszomorítottak
transzcendenciája: a
sza
badság. Megtiporható és megnyo
morítható, de el nem vehető. A lé
tezés tere és ideje: a világban-benne-lét
felfalja a szerelmet...
Ezt
már T. mondotta, de a Lány mo
solyára elákadt szava. A kínszen
vedések és gyönyörök birodalmának
felfejtése még folytatódott a
Lány hosszú oldalakat szerkesztett
még - ám F. itt elvágta a közlen
dő szöveget: „ magadra ítéllek” .
83
�SZ. HALTENBERGER KINGA
És mégis élni kell...
A salgótarjáni Nógrádi Sándor
Múzeumban 1985. május 31-én nyílt
Szabó Gyula fametszeteinek kiállítá
sa. Ennek kapcsán felmerül, vajon
ismerik-e őt Magyarországon, s ha
igen, mennyire.
A szlovákiai magyar képzőművé
szet képviselője, Szabó Gyula 1907.
június 8-án
született Budapesten,
ahol akkoriban apja dolgozott. Még
egész kicsi gyerek volt azonban,
amikor szülei Losoncra költöztek, így
Szabó Gyula mindig Losoncot tekin
tette saját városának, hiszen már itt
ébredt léte tudatára, itt nevelkedett,
s gyermekkora minden szép - és rossz
- emléke is ide fűzte. S ez a gyer
mekkor nem volt egyértelműen derűs.
Édesapja, id. Szabó József aktívan
részt vett a munkásmozgalomban, s
a Tanácsköztársaság alatt Losoncon
a forradalmi direktórium elnöke volt.
Tekintélyének köszönhető, hogy a vá
rosban viszonylagos nyugalom volt,
nem történtek visszaélések a népha
talommal. Így - bár az egész család
meghurcoltatása és rövid, ám rossz
emlékű
magyarországi
kitelepítése
után - újra letelepedhetett Losoncon,
csak épp az első Csehszlovák Köz
társaságban nem kapott állampolgár
ságot. Ez természetesen nehezítette a
gyerekek iskoláztatását is, így a nyol
cadik osztály után beállt apjához,
festő-mázoló mesterséget tanulni. Jó
rajzkészsége már ekkor megmutatko
zott, s apja hamarosan rábízta az
igényesebb címfestő munkákat. A fiú
pedig, tudását kibővítendő, Gyurkovits Ferenc - Münchent megjárt fes
tőművész - „szabadiskolájába” járo84
gatott, ahol, saját elbeszélése szerint
az idős mester műtermének falain
függő képekből tanult a legtöbbet.
Esténként otthon tanult, érettségire
készült, hogy főiskolai szinten folytat
hassa tanulmányait. De a megfeszített
munka, tanulás és festés, a három
szoros élet felőrölte érzékeny
ide
geit, s 1935-ben idegösszeroppanás
kényszerítette pihenésre. Sajnos, egy
elkeseredési rohamában minden kéz
nél lévő festményét elégette. De 1936ban már újra fest. 1937-ben rendezi
első pozsonyi kiállítását, a Kunstverein
kiállítóhelyiségében, s még
ugyanebben az évben - sikeres érett
ségi után - a kiállítással nyert ösz
töndíjból Párizsba utazik.
Türelmetlen természete, s a kü
szöbönálló politikai események azon
ban hamarosan hazatérésre késztetik.
1938-ban már Losoncon éri a város
Magyarországhoz csatolása. Ezután
többször próbál feljutni a Budapesti
Képzőművészeti Akadémiára, ahonnan
azonban mind Rudnay Gyula igaz
gatótól, mind Aba-Novák Vilmostól
udvariasan elutasító választ kap. Ma
rad hát az önképzés, a párizsi képtá
rakban és a Ju lien Akadémián nyert
tapasztalatok átszűrése saját festésze
tébe. Közben tornyosulnák a háború
viharfelhői, s ez Szabó festészetében,
témaválasztásában
tükröződik.
A
meghitt tájképeket fantasztikus láto
mások váltják fel. Egyre több tár
sadalmi-filozófiai töltésű képe szü
letik, fantasztikus jelképekkel teszi
képeit mind kifejezőbbekké, míg fes
tési technikája fokozatosan tökélete
sedik. 1942-ben a nyomor munkavál-
�ki nagy sikerrel. Váratlan, súlyos be
lalásra kényszeríti: az ipolysági Mese
tegség vet véget életének 1972-ben,
játékgyárban tervez szellemes fajáté
egy prágai kórházban.
kokat 1944-ig. A német megszállás
Szabó Gyula festőnek indult. Fia
azonban véget vet a gyár működésé
talkori festészete eleinte tobzódik a
nek. Szabót hazatérése után tartalékos
színekben. Ahogy azonban egyre vi
tiszti tanfolyamra sorozzák és Debre
lágosabban látta a társadalmi prob
cenbe küldik. Itt éri élete egyik leg
lémákat, színskálája is fokozatosan
megrázóbb eseménye: egy légitámadás
redukálódott, szinte már csak a bar
után kilenc és fél órát tölt harmad
na árnyalataira. Ez a harmincas évek
magával egy háromemeletes ház rom
első felére jellemző, míg a párizsi
jai alatt, s csak a véletlenen múlik,
utat követő időszakban palettája újra
hogy rájuk találnak. Szabó idegrend
kivilágosodott, immár tudatosan az
szere újra megroppan: hazakerül, a
expresszionizmusra emlékeztető szí
katonaságtól elbocsátják, s idegbénu
nekkel. Képein sok a sárga, ragyog
lással, mint fekvő beteg éli át Lo
a napsütés. Ez a hullámzás a ké
sonc felszabadulását 1945 januárjá
sőbbiekben is folytatódik. A háborús
ban.
évek sötét, vészterhes jelképekkel te
A következő évek újra problémá
li képeit 1946-tól egy „kék korszak”
kat hoznak. Míg az első köztársaság
váltja fel. Az ötvenes években ele
idején és 1938-tól 1944-ig a család
inte barna, „akadémikus” képeket
munkásmozgalmi hagyományai aka
festett, melyeket fokozatosan váltott
dályozták őt az érvényesülésben,
fel a „zöld” , többnyire erdei, termé
1945 után a magyar nemzetiséghez
szeti motívumokat tükröző korszak,
tartozás, tekintet nélkül haladó tár
1958-tól már egészen légies színek
sadalmi elkötelezettségére. A szlo
kel dolgozott. Ezután következtek a
vákiai művészkollégák azonban ek
hatvanas évek igen színes képei, ami
kor már ismerték Szabó Gyulát, s
kor már nincs egy domináns szín,
1947-ben soraikba hívták. Ekkor kez
hanem tiszta, szinte keveretlen színű
dődött szép barátsága Milos Alexan
felületeket komponált képpé. Ugyan
der Bazovskyval, a modern szlovák
akkor úgy érezvén, hogy nincs elég
festészet egyik legnagyobb egyénisé
ideje minden mondanivalójának ki
gével. S
ennek köszönhető, hogy
vetítéséhez, az olajfestést elhagyva
1949-ben már önálló kiállítását ren
új technikát dolgoz ki: a viasztem
dezi Pozsonyban. Ettől kezdve pá
perát. Ez enkausztikához hasonló el
lyája - ha lassan is - felfelé ível.
járás,
de a kötőanyag nem olvasztott
Az ötvenes években már mint a szlo
viasz, hanem olvasztást nem igénylő,
vák
képzőművészek
szövetségének
terpentinnel oldható zsiradék. E szín
rendes tagja, megrendeléseket kap,
gazdag korszakon belül ugyan még
s részt vesz a szövetség kollektív ki
más csoportokat
is felfedezhetünk,
állításain. Fordulópont az 1957-ben
például a „fehér képeket” , szemé
Pozsonyban rendezett kiállítása, ame
lyes mondanivalójú, illetve filozofi
lyik átütő sikert hozott. Közben fa
kus tartalmú alkotásokat, de bizonyos
metszeteivel sorozatosan nyeri el or
szerkesztettség közös bennük. S ekkor
szágos pályázatok és művészeti ver
kezdett a festménybe fémfelületeket
senyek első díjait, s különböző ki
applikálni, részben mint önálló fény
tüntetéseket.
forrást, részben - s ebből kifolyó
1967-ben, 60. születésnapja alkal
lag - , mint a lényeges motívum ki
mából érdemes művésszé nevezik
hangsúlyozását (kezek, szemek, hal,
ki. 1971-ben a Magyar Nemzeti G a
kör és négyzet stb.).
léria meghívására Budapesten
állít
85
�A színek ilyen váltakozása is azt
bizonyítja, amit életrajzírója, Kubickáné Kucsera Klára megállapított:
hogy festészete napló jellegű, az adott
hangulat, az aktuális élmények tük
rözője.
A 38 éves, érett gondolkodású mű
vész, átvészelve a háború megráz
kódtatásait, 1945-ben először
talán
csak anyaghiány miatt nyúlt vésőhöz.
A korábban elvétve készített ex lib
riseket nem számítva, első famet
szetsorozata az Ecce Homo 1945-ben
készült. Az eleinte önálló lapoknak
induló munka fokozatosan állt össze
sorozattá. Bár az egyes lapok mérete
különböző, témája egységbe fogja ezt
a huszonegy lapot: az ember
küz
delme a betevő falatért, a puszta
életért. Mottója: „Jöhetnek bármily
elvek, bármily érák, ezek maradnak
az örök problémák” . Szabó Gyula az
Ecce Homóban csodálatos érzékkel
tapintott rá a grafikai munka lénye
gére. A fekete-fehér felületek kife
jező értékének maximális kihasználá
sára a tenyérnyi lapokon, az alacsony
horizont fölött gigászi monumentali
tással ható figurák szuggesztív hatá
sára. Nem vonhatjuk ki magunkat a
Krumpliszedő asszony, a Földnyúzás
parasztja és lova, a Rőzsebordók
erőlködésének hatása alól. Rezonál
bennünk ez a szenvedés, egész tra
gikumát átéljük. S egyben Szabó
központi problémáját is érteni kezd
jük: bemutatni az embert, a szenved
ve is küzdőt, az alkotót és terem
tőt, minden nehézség ellenére. Fel
mutatni: íme az ember, akit belehaj
tottak egy háborúba, de új Ádám,
Éva születik, akik majd továbbviszik
az emberség eszméjét.
Szabó grafikai munkásságában az
Ecce Homo után hosszabb szünet kö
vetkezett. Csak 1952-ben nyúlt újra
vésőhöz, ekkor született a Dolgozó
nép című sorozat, mely azonban nem
éri cl az Ecce Homo invenciózus
színvonalát. 1954-ben tér vissza a té
86
mához, amikor Föld népe címmel be
mutatja a földműves egész napját,
egész életét. A Hajnali fejestől az
Esti kapálásig, a vetéstől az aratásig
követjük e lapokon figyelemmel a
kenyér születését, az ember alázatos
és teremtő lehajlását az anyaföld fe
lé. Szabó figurái ugyanazzal az alá
zattal hajlanak a föld fölé, amelyik
kel ő maga a keményfa dúcokat meg
munkálja. Tiszteletben tartja anyaga
törvényszerűségeit, amiért az enge
delmeskedik az ő teremtő akaratá
nak. Ez az egyedüli emberhez méltó
magatartás, amelyik nyomán az új
műalkotás vagy a mindennapi
ke
nyér megszületik.
A Föld népe egy másik, formai
szempontból is lényeges fordulópont
Szabó grafikai életművében. Szinte
két sorozatra oszthatnánk: a művész
itt lelte meg azt a monumentális ki
fejezésmódot, amelyikre már az Ecce
Homo néhány lapján rátalált, de tu
datosan a Föld népe utolsó néhány
lapján (Ebéd I, Pihenő - ebéd után,
Nehéz kapálás, Ültetés, Kanyarban)
érvényesített. Méltatói ekkor kezdik
alkotásaival kapcsolatban a mexikói
grafikát emlegetni, mintegy párhuza
mot vonva a két ábrázolásmód, il
letve a figurák megfogalmazása közt.
Az itt megtalált monumentális fel
fogás a következő sorozatokban tu
datosan fokozódik, egészen az É letmunka-béke című sorozat tíz lapjáig,
ahol már a teljes képfelületet kina
gyított portrék töltik ki. Szabó a
portrékkal egész társadalomrajzot ké
pes kifejezni. De eddig a sorozatig
még több lényeges együttest hozott
létre: Emberek a hegyen, Asszonyok,
Emberek vigyázzatok! és Békét aka
runk!
Az Asszonyok - grafikában kifeje
zett himnusz az asszonyokhoz, nők
höz, anyákhoz. Létrejöttének egyik
indítéka Szabó Gyula bensőséges vi
szonya anyjához. Nemcsak szívesen
ábrázolta édesanyját, akivel végig
�egy háztartásban élt, hanem odaadóan ápolta is, amikor két évvel hala
la előtt már ágyban fekvő beteg lett.
Szabó megpróbálta általánosítani any
ja tulajdonságait, s tudatosította, hogy
az asszonyok a társadalom, az em
beri nem tartóoszlopai, a megtartó
erő, az élet biztosítéka. Ebből a szem
pontból az ő kapcsolata anyjával nem
csak egyszerűen a fiúi ragaszkodás és
tisztelet - hiszen ez mindenkire néz
ve kötelező. Hanem egy - a művek
ben kifejezett - világszemlélet alap
ja. Szabó, mint következetes békeharcos, sorsunk zálogát az anyák ke
zében látja. Az anyák szülnek és
temetnek, beteget ápolnak és kenye
ret dagasztanak, háború idején el
búcsúznak fiaiktól, ápolják a sebesül
teket, morális támaszai a férfiaknak,
s az új generáció letéteményesei. Bíz
nak benne, hogy gyermekeiket egy atomkorban is - békés világra szü
lik, mint ezt az Emberek vigyázzatok!
atomkori madonnája hirdeti.
Összemberi problémákat feszeget az
Emberek a hegyen tizenkét lapja. Az
ember a hegyen messzebbre lát, mint
a többiek. Ember a hegyen a tűz
megtalálója, az első művész, aki még
a barlang falára dolgozta rá állatfi
guráit. Ember a hegyen minden pró
féta, minden új eszme hirdetője,
akinek a maga korában leggyakrab
ban értetlenség, elutasítás, kereszthalál a bére. S az ember, aki „meg
koszorúzza a napot” , aki kozmikus
méretű tettekre képes, tehetetlen a
halállal szemben, alá kell vetnie ma
gát a természet törvényeinek. Egyes
emberek hajtják bele a népek töme
geit a háborúk értelmetlen pusztítá
sába, de egyes embereket nevelhet a
harmonikus család új prófétákká a
maguk helyén, akik mindennapi mun
kájukkal gyarapítják a társadalmat,
építik a békés továbbélés alapjait.
A Nógrádi Sándor Múzeumban tö
redékesen bemutatott fametszetsoro
zatok után Szabó Gyula még további
sorozatokat hozott létre, amelyek egy
későbbi kiállítás anyagát fogják ké
pezni. Ezekben is az említett gondo
latok fejeződnek ki, változó intenzi
tással, új és új grafikai formanyelven.
Az élet teljességét tükröző a Forra
dalom - élet című sorozat tizenkét
lapja. Az anyák, asszonyok szerepé
hez tér vissza a Forradalom - szere
lem lapjain. A Forradalom - forra
dalmak az ember szabadságvágyának
történelmét tekinti át Dózsától a nagy
októberi
szocialista
forradalomig.
Mindezek nagyméretű, színes alányomású grafikák, ugyanúgy, mint a
Besztercebánya II. című sorozat lap
jai. S újra az élet minden mozzana
ta és közép-európai történelmünk
utolsó ötven éve jelentkezik az Ecce
Vita.sorozat 23 lapján, immár mo
dernebb megfogalmazásban. S végül,
a meditatív Csontfigurák és a szen
vedélyes Kozmosz és Forma
után,
mint élete utolsó alkotása É s mégis
élni kell, s Az élet oltára című soro
zatok, szinte szimbólumként: Szabó
Gyula egy évvel halála előtt még
egyszer, utoljára, oltárt állított az
anyai szeretetnek, az anyáknak, akik
szülnek és temetnek (Az élet oltára).
S bemutatta, hogy a legsarkítottabb
helyzetekben is élni kell, továbbélni,
nem szabad feladni a harcot a szebb,
emberhez méltóbb, teljesebb életért.
Szabó hű maradt egész életében kö
vetett elveihez, az élet, a béke esz
méjéhez. Régi elképzelését, hogy fá
ba metszi a halál himnuszát Ecce
Mors címmel, lehetetlen volt megal
kotnia. Az ember, aki egész életében
a békéért, az élet igenléséért küzd,
nem „alkothat” halált. Utolsó lehe
letéig az életet kell megénekelnie,
mert csak ez méltó hozzá.
Szabó Gyula madáchi teljességgel
látta az életet. Műveivel átfogta az
emberi életet teljes mélységében és
magasságában. Látta és láttatta az
emberiség hibáit, tévedéseit, s meg
próbált ezek felmutatásával hatni rá.
87
�Nem elégedett meg az élet, a világ
puszta ábrázolásával: műveivel esz
méket hirdetett és tolmácsolt. Csaló
dásai ellenére is mindig újra vésőt
ragadott, nem mondott le soha vál
lalt feladatáról: hirdetni a békét,
mint az ember egyetlen lehetőségét.
Temérdek alkotása ma nagyrészt
állami gyűjteményekben van. Nemcsak
Csehszlovákiában és Magyarországon,
hanem számtalan világhírű képtárban,
szerte a világban. A losonci Nógrádi
Galéria gyűjteményének mintegy 160
Szabó-kép alkotja az alapját. Ezen
felül a képtár egyik fő célkitűzése
az életmű teljes bemutatása, nyolc ki
állítás során. E kiállítások
közül
volt a második a Föld népe. A har
madikat Losoncon a Nógrádi Galé
riában 1985. június 14-én nyitották,
Aratás címmel, és Szabó Gyula fest
ményeit mutatja be 1945-től 60-ig.
Talán felfigyel rá egyszer a világ, ta
lán felragyog egyszer teljes ember
sége, hite az emberben, az alkotóban
és teremtőben, aki, mint ő maga, csak
békében akar és tud élni.
R É T I ZO LTÁ N
Szabó Vladimír kiállításának megnyitóján
Elnézést kérek mindjárt a legelején,
ha helyenként személyesebbnek tűn
nek szavaim a megszokottnál. Ment
ségemül szolgáljon, hogy Szabó V la
dimírt diákkorom
óta balassagyar
mati művészként tartom számon.
Lexikonokban, katalógusokban, mű
vészéletrajzokban Szabó Vladimír ne
ve mellett ez olvasható: „Született
Balassagyarmaton,
1905. december
5-én.” Hagy szóljak először a művész
édesapjáról, az idősebb Szabó Vladi
mírról, aki Kassán született, Buda
pesten, a régi Mintarajziskolában, Szé
kely Bertalan növendéke volt, rajz
tanári oklevelet szerzett, de mellette
megszerezte a tornatanári diplomát
is. Veszprémbe került helyettes ta
nárnak, itt megnősült. 1900-ban, ami
kor a balassagyarmati gimnázium lé
tesült, az igazgatóval
- dr. Sárffy
Aladárral - egyidőben, elsőként ne
vezték ki a gimnáziumhoz rendes ta
nárnak. Századunk első két évtizedé
ben Szabó Vladimír gimnáziumi ta
nár igen jelentős személyisége volt
városunknak, aki sokirányú érdeklő
désével, sokoldalú képzettségével je
lentősen befolyásolta a gimnázium és
a város kulturális életét. Az iskolá
ban szabadkézi rajzot, művészettörté
netet, ún. rajzoló geometriát, valamint
matematikát
tanított.
Társadalmi
működésként a Nógrád megyei mú
zeum iparművészeti szertárának őre,
a vármegyei kaszinó könyvtárosa és
több szaklap cikkírója, sőt a balassa
gyarmati munkásgimnázium
egyik
szervezője
és tanára is volt. Szabó
Vladimír első mestere tehát a ba
lassagyarmati gimnázium rajztanára,
édesapja volt 1922-ig, a művész 16
éves koráig. Ekkor ugyanis a család
A megnyitón elhangzott szöveg változata. (Balassagyarmat,
88
Palóc
Múzeum,
1985.
jún. 28.)
�Budapestre költözött, mert az apa
betegsége miatt - 58 éves korában nyugdíjaztatását kérte.
Szabó Vladimír 1924-bcn érettsé
gizett, egy nyári előkészítő tanfo
lyam után felvették a képzőművészeti
főiskolára, s tehetsege révén a leg
nagyobb mesterek - Rudnay Gyula,
Vaszary János, Csók István, Benkhardt Ágoston - növendéke lehetett.
Az ekkor készült portré- és aktta
nulmányai közül a későbbi hallgatók
okulására több rajzát, festményét más tehetséges, régebben
végzett
hallgatók munkáival együtt - felrak
ták a főiskola lépcsőházának falára,
melyek a háború alatt nagyrészt el
tűntek. Főiskolás koromban számom
ra ezek a tanulmányok igen nagy
élményt jelentettek, mert Szabó Vla
dimír pályafutása a gyarmati gim
náziumban és a felnőttek társaságá
ban beszédtéma volt. M egilletődve
álltam annak munkái előtt, akiről
már kisgimnazista koromban sokat
hallottam.
Szabó Vladimír kiállításairól
és
díjairól részletesebben nem szólnék,
mert azok több munkában, könyvben,
tanulmányban
olvashatók
(Supka
Magdolna: Szabó Vladimír, Budapest,
1974. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Frank János: Szabó Vladi
mír: Budapest, 1976. Corvina Könyv
kiadó). Csak néhány adatot említek.
1930-34-ig római ösztöndíjas, 1934ben kiállít Rómában és megtörténik
az első hazai nagy bemutatkozás Bu
dapesten, a Nemzeti Szalonban. Et
től kezdve számtalan kiállításán lát
hatja képeit mind a hazai, mind a
külföldi közönség, itthon és határa
inkon túl. 1959-61-ig Párizsban él és
alkot. 1973-ban Balassagyarmaton is
volt kiállítása a régi Horváth Endre
Galériában, 1980-ban a Budapesti
Műcsarnok megrendezi nagy, gyűjte
ményes kiállítását, 1982-ben a Vigadó
Galériája mutatja be rajzait, rézkar
cait.
Munkásságát több jelentős díj és
kitüntetés kíséri. A tv portréfilmet
készített róla. Munkásságát itthon, s
külföldön elismerik. A külföldön élő
kortárs, Szalay Lajos mondta, hogy
M emling óta nem született ilyen nagy
művész, mint Szabó Vladimír és val
lotta, hogy a rajzolás szépségét Sza
bó Vladimírtól tanulta és őt meste
rének tartja. Supka Magdolna szerint
Szabó Vladimír
képzőművészetünk
Krúdy Gyulája, Tasnády Attila Bar
tók és Kodály zenéjét érzi képeiből
áradni. Szabó György ezt írja: „ E
művészetben így a humán kondíció
drámája és furcsa szépsége villan
meg, József Attila töredékét kölcsönvéve, az én ámulok, hogy elmú
lok mesteri fokon
megfogalmazott
összetettsége. A lázadok, és sírok, és
nevetek embersége, mely minden
romolhatatlan művészet sajátja” .
Szabó Vladimír tréfásan szokta
mondani, hogy semmi mást nem csi
nál, csak figyeli és csodálja az éle
tet, csak „ámul és bámul” . Valóban.
Ez az állandó figyelés (önarcképsze
rű figurák) a burjánzó és a pusztuló
bokrok, a virágzó és a hervadó vi
rágok, az ég felé szökkenő és a kor
hadó fák, a pompás pogány női tes
tek és az elmúlás felé közeledő szá
nalmas öregek megejtően együttérző
ábrázolása Szabó Vladimír képein
már több, mint valóság. Ügy érzem,
itt a látott világon túl szimbólumok
ról, sőt szimbólumrendszerről van szó,
ami egy hosszú,
töprengő-szemlélő
élet folyamán megérlelődött művészet,
bölcsesség gyümölcse.
Ez a most megnyíló kiállítás nem
életműtárlat. Érdekesebb és értéke
sebb annál, legalábbis a mi számunk
ra. Ugyanis egy-két képet leszámítva,
az összes kép az utóbbi négy-öt év
ben készült.
Az élet sokszínűségét
láthatjuk itt, fölényes tudással és na
gyon egyszerű eszközökkel ábrázolva.
A külön érdekesség, hogy bizonyos
89
�témák, melyeket fiatalabb korában
megfestett, vagy megrajzolt,
most
megint megjelentek.
A Fürdőzők Szent Györggyel képet
a Megújító csodaforrás címmel is
merem. Itt csodálhatjuk az alakok, a
fák, a víz megoldását
részleteiben
külön-külön is. De - azt hiszem a képnek nem ez a lényege. Hanem
az, hogy ezen a festményen megva
lósul az emberiség
örök vágya, a
megfiatalodás, a nagy csoda, mely a
szemünk előtt játszódik. Tekintetün
ket a kép jobb sarkára szögezzük,
látjuk a magukkal szinte tehetetlen
időseket, átéljük a hintóból kiszálló
öregek igyekezetét, hogy mielőbb elér
hessék a csodatévő életvizet, melyben
megfiatalodva kilépnek a másik part
ra és körültáncolják, ficánkolják a
hatalmas, öreg fát.
Megrendítő a Szabadban című ké
pen látható öreg (mi tudjuk, hogy a
festő) ábrázolása, aki felért már a
dombtetőre, s feje fölött nincs más,
csak a magas ég. Vagy a Forrás,
ahol az öreg pár egyike (természete
sen a nő) igyekszik a forrás friss vi
zével enyhíteni társának szomját. A
Koldus vacsorája, mely gyönyörű
háttér előtt öreg, fáradt, rossz lábú
koldust ábrázol, akit szintén az
asszonyok kínálnak meleg, életet
frissítő étellel.
A Zsuzsannák, a műtermek alkal
mat adnak a fiatal és öreg testek
ábrázolására, de a fiatalság-öregség
örök problémáinak kutatására is.
Szabó Vladimír egy hozzám írott
levelében ezt olvashatjuk: „ . . . Ked
90
ves helyem volt a Kisliget és
az
Ipoly-part. Emlékezetesek a húsvét
szombati
Feltámadás-ünnepélyek;
1919-ben a csehek kiverése Gyarmat
ról, melyben sok diák is részt vett és
el is estek néhányan a kiválóak kö
zül. - Emlékem persze rengeteg
van, de annyira magánjellegűek, hogy
legfeljebb a festészetemben jutnak
kifejezésre átalakult formában” .
Tehát az ifjúkori emlékek, a gyar
mati fiatalok és öregek, az Ipolyparti és a ligeti fák, a kanyargós
Ipoly és a Börzsöny, a szűgyi, patvarci, csesztvei dombok, a gyarmati
pincék, az Ipoly menti nagy áradások
káprázatos látványa, a körmenetek és
a vásárok tarkasága, a gyarmati
gimnáziumi órák légköre, valamint a
nagy megrendülés, a fiatal diáktársak
tragikus halála, mind benne vannak
az életműben. Szabó Vladimír és
Szabó Lőrinc magukban hordozták a
gyermekkori benyomásokat, melyek
viszonyukat a világhoz befolyásolták
és motiválták.
Szabó Vladimír művészetének gyö
kerei itt vannak az Ipoly mellett,
Balassagyarmaton, Nógrád megyében.
Hogy is írta Szabó Lőrinc? „ . . . Ne
kem a / folyó tetszett legjobban, az
Ipoly.” S odább: „A jelen? Nincs.
Csak az Van, ami Volt, / csak amit
megjegyeztél. Az Ipolyt, / azt ma is
láto d !..”
1905 és 1985 között 80 év telt el.
A művész, városunk szülötte, haza
tért, s megajándékozott bennünket egy
kiállítással, művészetének legfrissebb
terméseivel. Köszönjük.
�Magyarország felfedezése
HO RVÁTH D EZSŐ :
A T IZ E D IK E M B E R
Nem mondja ki illemszabály, a re
cenzens mégse szokott személyes élményeivel-emlékeivel a véleménye
elé tolakodni. Horváth Dezső köny
vét olvasva azonban elemi erővel
idéződik fel bennem 1952
nyara,
amikor egy Szolnok megyei kis fa
luban, illetve tanyán „nyaraltam ” .
Közönségesen disznópásztorkodtam,
úgymond „hadd szívjon falusi le
vegőt a gyerek” . Akkor még
nem
tudtam, hogy ez volt az utolsó á r
tatlan
gyereknyaram,
mindaddig
míg áramütésként nem érintett a
történelem. E gy izgalmasnak ígér
kező este - aznap tartották volna az
unokanővérem eljegyzését - két „kulák” -szekér gördült be a tanyára és
felszólították a nagybátyámat, hogy
„Im re. pakolj” . Ő szegény (már nem
él) tiltakozott, mondván, hogy csak
reggelig adjanak haladékot, hisz’
lám sütnek-főznek,
családi ünnep
készül. A két kirendelt és megtört
bácsi próbálta jobb belátásra bírni:
„M i elmehetünk, de ne okoskodj
Imre, mert téged visznek el” . H a
marosan rendőrök érkeztek, s az
asszonyok könyörgésére a nagybá
tyám engedett. Hajnalig költözköd
tünk egy falu széli csűrbe. Ott is
éltek egy évig, miközben a kiürített
tanyában csirkéket tartottak. K is
kamaszként semmit se értettem
a
dologból, de nem értették a felnőt
tek sem. Kinek az ötlete volt, ki
nek volt jó, hogy atyám fiait kiverték
ősi fészkükből, hogy egy égre nyíló
hodályban nyomorogjanak? Ő k -
az azóta a tsz-ben jól boldoguló
Szolnok (és más) megyei parasztok
- talán már rég el is felejtették ezt
az incidenst, ezeket az éveket, a
történelem minden sebet begyógyít,
a gyerek recehártyája azonban éle
sebben rögzíti a képeket.
S jó is. hogy rögzítette, mert így
rögtön ismerősek voltak Horváth
Dezső kérdésfelvetései, hol újság
írói-riporteri, hol szociográfusi, pe
dagógusi, értelmiségi, vagy egysze
rűen csak állampolgári terepszemléi,
kutatásai, tűnődései a szegedi ta
nyavilágban. A téma korántsem új,
hiszen a „tanyakérdés” 4 -5 éven
ként végighullámzik, s mindig más
hangfekvésben a magyar szociográ
fia, köz- és mezőgazdasági szakiro
dalomban. Kezdetben úgy emleget
ték, mint valami szörnyű átkot, a
feudalizmus és az elmaradottság szé
gyenletes kövületeit. Soha nem tud
tam elfogadni annak, s nemcsak
azért, mert családi szálak is kötnek
hozzá. Horváth Dezsővel
egybe
hangzóan a tiszta emberségnek,
a
paraszti leleményességnek, és persze
a makacsságnak és rátartiságnak is
olyan példáit volt módom megismer
ni ott a tanyán, mint később sehol.
Ezért eleven számomra a kérdés:
jó-e a tanya, vagy rossz? Lesz-e jö
vője, vagy valóban elsöpri az író
asztalok mellett
megfogalmazott
akarat? Erre a kérdésre nem tud
válaszolni Horváth Dezső sem. De
nem is akar. Tiszte szerint arra volt
kíváncsi, hogy milyen a tanya most:
az elmúlt két évtizedben. Nagy hasz
91
�nára volt a vizsgálódásban, hogy pe
dagógusként kint élt, dolgozott a
nagy szegedi határban. Akkor nyil
ván még nem tudta, hogy egyszer
még könyvet fog írni erről a témá
ról, de fogékonysága, eredendő kí
váncsisága, s — mondjuk ki - empáthiája akkor alakulhatott ki. A la p
állása az, hogy a tanyán is emberek
élnek, elveink szerint mindenki
mással egyenjogú és egyenértékű á l
lampolgárok.
akiket
megilletnek
mindazok a jogok, amelyek mást.
Mindenekelőtt az, hogy szabadon
dönthessenek a sorsukról, hogy ott
akarnak-e élni apáik
tanyájában,
vagy beköltöznek a legközelebbi fa
luba, városba. Nos - és számos pél
dával bizonyítja ezt a szerző - ép
pen ezt a jogot és lehetőséget v i
tatják el a tanyai embertől.
Az
igazságtalanság,
méltánytalanság
persze nemcsak elvi és jogi jellegű.
Azt ugyanis senki sem vitatja, hogy
a termelő tanyai parasztra, azaz a
tonnaszám előállított húsra, tejre,
zöldségre,
gyümölcsre
égetően
szükségünk van. Nélküle igen nagy
gondjaink lennének, s akkor még
nem szóltunk arról, hogy az önkizsákmányoló tanyaiak mennyivel ol
csóbban (és sokszor hatékonyabban)
állítják elő mindazt, mint a mezőgazdasági nagyüzemeink. A
tanya
mellett tehát gazdasági érvek is
szólnak. Ha jól értjük a marxizmus
klasszikusait, akkor mindent az em
beri szükséglet hozott létre a törté
nelem során, s addig élnek, míg ez
a szükséglet élteti. E rd e i Ferenc is
ilyen értelemben módosította ko
rábbi nézeteit a tanyáról. Ha fölös
leges lesz, el fog halni. A jelek
(még?) nem erre mutatnak.
Érthető, hogy Horváth Dezsőt,
a hajdani pedagógust, a vidéki új
ságírót a gazdaságinál is jobban ér
dekelték a dolog emberi vonatkozá
sai. Itt van rögtön a művelődés, a
tanyai iskolák, a körzetesítés, a ta
92
nyai kollégiumok gubanca. Nos, ma
már maga a minisztérium is elismeri
halkan, hogy ez elhamarkodott és
a helyi ügybuzgóság miatt még fö
lösen is túlteljesített intézkedés volt.
M ert sok jogos bírálat érhette a
hajdani iskolarendszert, de az, hogy
a legkisebb faluban, a tanyákon is
iskolát építettek, az igenis vívmány
volt, s joggal lehettünk rá büszkék
Európa egy-két régiójával szemben.
Ezt visszafejleszteni - anélkül, hogy
mással pótolnánk - a szellemi söté
tedést, beszáradást idézi elő! A körzetesített iskolákról nem kevesebb
derült ki közben, mint az, hogy
olyan zsúfoltak, mint a lakótelepi
ek, a színvonal egyáltalán nem ga
rantált, hisz’ ma már itt is képesítés
nélküli pedagógusok (nők) vannak,
s akkor még nem szóltunk arról a
jóvátehetetlen kárról, amit - 6 éves
korban! - a gyerek családból való
kiszakítottsága jelent! Mert amikor
- végre! - a család fontosságáról
és a nevelő iskoláról harsog minden
ki, jóvátehetetlen kár az is, hogy
teljesen értelmiségi nélkül marad a
tanyavilág (is), hiszen a tanító távoztával senki és semmi nem tölti
ki ezt az űrt. A kérdés itt fordít
ható vissza jogira. Miért jár és jut
kevesebb annak, aki a centrumoktól
távol él? Ezekre az emberekre csu
pán mint termelőkre, adózó a la
nyokra tartunk igényt, de a szolgál
tatásokból már kizárjuk őket? K i
nek van joga így dönteni? Ésszerű
ez? Horváth Dezső példája: ha épí
tenek egy 100 férőhelyes tehénis
tállót, oda betonutat építenek. Az
ember nem kapja meg, mert „nem
telik rá” . Holott - s ezt már a köz
gazdászaink bizonyítják - a leggyor
sabban megtérülő beruházás az inf
rastruktúra, az emberre költött pénz.
A Szeged-környéki parasztok nem
voltak restek s megnézték milyen a
tanya (falu) Svájcban, Amerikában.
Villany, víz, műút, telefon, gépek -
�a lakótelepüléstől távol is. É s per
sze iskola, mozi, művelődési lehető
ségek. Megmenteni a tanyát? K on
zerválni? Rosszul kérdez, aki így
teszi fel a kérdést. Esélyegyenlőséget
adni minden embernek, s nem bün
tetni például, ha épít a tanyasi, mert
ezek az emberek ott, kint a végeken
még mindig a többszörösét adják a
népgazdaságnak, mint amit kaptak,
kapnak, kaphatnának.
SZ Á SZ IM R E :
E Z E L M E N T V A D Á S Z N I...
Nehezen tudnám okát adni, hogy
miért (rossz bölcsész-„beütés” lenne
csupán?), de a vadászatról mindig
Tiborc panasza
jut eszembe. Az,
hogy ezt a hobbit, sportot (?) - még
Szász Imrének is egy könyvnyi ter
jedelem kellett, hogy definiálni tud
ja - soha nem a Tiborcok űzték,
hanem arisztokraták, bankárok, gyá
rosok. a vezető értelmiség. A nép
fiai - vadorzóként, orv v adászként,
illegálisan, a törvény elől bujkálva,
annak fintort mutatva hódolt ennek
a szenvedélynek. Mióta nem azért
vadászik az ember, hogy így te
remtse elő a családjának a betevő
falatot, azaz a vadászat elsődleges
célja nem az élelemszerzés, azóta
egyrészt megnőtt ennek a tevékeny
ségnek a presztízsértéke, másrészt
egyre kevesebben űzhetik. Praktikus
és logikus megfontolások miatt, hi
szen a lőhető vad szaporodása már
rég nem követi az emberét, aki egy
szerűen kiirtotta, vészesen megtize
delte az erdők-mezők élővilágát. A
lőfegyver feltalálása, elterjedése óta
az ember és a vad „viszonya” dön
tően megváltozott. Em iatt a nem
vadász, a laikus enyhe ellenszenvvel
(amelybe belejátszhat persze
az
irigység is...) szemléli ezt a hobbit,
hiszen a nyúl, a fácán nem lőhet
vissza. Egyoldalúvá vált a dolog,
elveszett a vadászat küzdelemjelle
ge, amelyről még a múlt században
is olyan romantikus lendülettel ír
tak a vadászírók. Lengyel
József
kitűnően fogalmazza meg a többség
véleményét a Fegyverhordó N dolo
naplójában.
Lényegében Széchenyi
Zsigmond Csui! című könyvének a
paródiája ez, ha úgy tetszik Tiborc,
azaz a neves gróf fegyverhordozójának a nézőpontjából. Csúfondáros,
ironikus ez a történet, mert Lengyel
József egyértelműen a lenézett, meg
alázott négerrel ért egyet, aki a
pénzes és habókos európai helyett
lelövi az oroszlánt, meghagyva őt
(a pénzéért) abban a hitében, hogy
ő az igazi Nimród. Jogos ez a néző
pont (is), de nem teljesen igazságos.
Erről azonban már Szász
Imre
könyve győzi meg az olvasót. A té
mát már Varga Domokos is érin
tette az erdőről írt szociográfiájá
ban, ám nála a hangsúly a termé
szeten volt. Szász Imre viszont, noha
nagyon is alapos, sokszor még pe
csételőnek is tűnő leírást ad a v ad á
szat, a vadgazdálkodás gondjairól,
fortélyairól, sokkal érdekesebb dol
gokat mond el magáról az emberről,
azaz a társadalomról. Azért tudja
ezt megtenni, mert - képletesen
szólva - ő is a „nyúlnak (őznek,
szarvasnak, fácánnak stb.) drukkol” ,
azaz szereti a természetet, az álla
tokat. de ő maga nem vadászik. Így
aztán arra a kérdésre, hogy a vadá
szat ölés-e, s egyáltalán mennyiben
sport, egyértelműen tud válaszolni.
Mert nehéz is lelkesedni valamiért,
ha tudjuk, hogy szakemberek, szel
lemi és fizikai dolgozók egész sere
ge munkálkodik azon, hogy egyrészt
az erdők, mezők vadat termeljenek,
másrészt azért, hogy a hazai és kül
honi vadászok élhessenek a paszsziójuknak, magyarán, hogy kellően
kiszolgálják őket. Mint „átlag” -állampolgárok annyiban vagyunk ér
dekeltek. hogy a vad nem kevés
valutát is hoz az országnak, mert jó
mélyen benyúlnak a külföldi v a
dászok zsebébe. Tegyék is, ha egy-
93
�egy trófeáért nehéz tízezreket tud
nak áldozni. Nyilvánvaló, ho,gy a
pletykaéhségünket a hazai vadászok
ról, vadászszokásokról írottak elé
gítik ki. D e korántsem pletykaszin
ten, mert Szász Imre érezhetően nagy
önmérséklettel,
fegyelmezetten
ír
arról a társadalmi rétegről, amely
vadászik - vadászhat. Sajátos szek
ta, mondhatnánk beltenyészet
ez,
noha a statisztika
szerint minden
társadalmi réteg képviseltetik a v a
dászegyesületekben. D e miért lenne
éppen a vadászat különb, mint
az
élet más területe? A z anekdotikus,
a drámai, máskor meg bohózati-groteszk elemekkel átszőtt vadásztörté
netekből igen markáns képet ka
punk demokráciánk állapotáról, ar
ról a módról, szemléletről, ahogyan
ezt a vadászó „potentátok”
meg
élik és értelmezik. A kép bizony
nem szívderítő, s nem csoda, ha a
mai Tiborcok eleve gyanakvással és
ellenszenvvel
tódítják,
színezik,
mondják tovább a ténybeliségükben
is riasztó történeteket.
Szász Imre szerencsésen választot
ta meg a módszerét és a stílusát.
Jelen van a vadászatokon, noha ő
nem vadászik, megtanulja a „szak
mát” is, de nézőpontja a laikusé (a
miénk), tehát egyszerre lát és láttat
ja belülről és kívülről is a dolgot.
Végül is - aki eddig nem szerette
volna - megszeretteti az olvasóval a
természetet, s ítéletet mond az em
berről. A teljesítmény értékét nö
veli ez. (Sok újságíró társa joggal
irigyelheti ezért, hogy olyan körök
be is bejuthatott, amelyeket finoman
„exkluzívnak”
szoktunk nevezni, s
olyan élményekben, eseményekben is
részesült, amelyekben mi legfeljebb,
ha a moziban...) Nem lett ettől jobb
kedve a szerzőnek, mint ahogyan az
olvasónak sem. A pars pro toto elv,
a cseppben a tengert módszerrel d i
agnózis értékű leírást kapunk nem
94
csak erdeinkről, vadjainkról, de jelen
társadalmunk állapotáról is, s ez már
több mint szociográfusi - írói tel
jesítmény.
V A D A S JÓ Z S E F : N E M
M IN D E N N A P I
T Á R G Y A IN K
Nagy
veszteség érte a
fran
cia (és az egyetemes) történetírást:
meghalt Fernand Braudel. Hogy mi
köze van a Magyarország felfedezé
se sorozat legújabb kötetéhez? L é
nyegében semmi. Azért hozom mégis
elő, mert a jeles francia történész
fordulatot hozott a már-már meg
merevedni látszó tudományba
az
zal, hogy a figyelmet ismét a hét
köznapokra. a közemberekre, ha úgy
tetszik a mindennapiságra fordítot
ta. Nagyon is meghatározó egy kor
ra - mondták - , hogy mit esznek,
mibe öltöznek, hogyan laknak, egy
szóval: élnek az emberek. Nem a
tankönyvekben is szereplő „nagy
emberek” , a királyok, hadvezérek,
politikusok, hanem a jobbágyok, pol
gárok, közlegények. Szívós, sziszte
matikus kutató- (és összehasonlító)
munkával bányászták elő szinte a
történelem hamuja alól a tárgyakat,
emlékeket, adatokat, hogy ezernyi
mozaikból rakják össze egy-egy kor
tablóját. Mert nem állt a rendelke
zésükre olyan könyv, mint Vadas
Józsefé: a N em mindennapi tár.
gyaink. Minden bizonnyal hasznosí
tották volna a Magyarország felfe
dezése sorozat többi, eddigi köte
teit is, amelyekben a magyar táj,
gazdaság, élet egy-egy szeletét mu
tatták be a szerzők, mégis Vadas
könyvének vennék a legnagyobb
hasznát. Mindezt természetesen
a
könyv minősítésének szántam. Ügy
„olvastatja” magát, mint a legügye
sebben megírt bestseller, pedig egy
általán nem veszi és kezeli könnye
dén választott témáját. H a úgy tet
szik Vadas is a „kályhától” indul
el, azaz leltárt készít az 1945-ben
örökölt állapotról, s ha szükségesnek
�érzi, a résztémáknál is ad történel
mi visszapillantást. A téma: környe
zetünk. A szerző sokféleképpen kö
zelíti meg, s ettől lesz a könyv iz
galmas és olvasmányos. Ízlésről nem
érdemes vitatkozni - mondja a latin
közmondás. Csakhogy ezt a művé
szettörténész-kritikus nem fogadhat
ja, s nem is fogadja el. Nagyon is
pontosan, ha kell „sarkosan” fogal
mazza, minősíti az olyan eladdig ta
bunak, érintetlennek tűnő témákat
is, mint például a népművészet, há
ziipar, nem kímélve a „szent tehe
nüket” sem. Ettől azonban m ég nem
kerekedne ki évtizedünk tárgyi v i
lágának szociografikus képe. Vadas
buldog szorgalommal és kitartással
utánajár és válaszol is a maga fel
tette kérdésekre. Márpedig ezek a
kérdések.
szempontok sokrétűek,
alaposak s — nem győzöm ismételni
- izgalmasak. A gyerek első kérdé
se az, hogy mi ez? Később az, hogy
milyen? Vadas játékosan felteszi
ezeket a kérdéseket is, de tovább
faggatja a valóságot, s nemcsak azt
kérdi, hogy miért, de azt is, hogy
cui prodest? (Kinek az érdeke?) Az
első kérdésre épp’ olyan szomorú a
válasz, mint amennyire felháborító,
helyenként sokkoló. Vadas ugyanis
abból indul ki, hogy az embert jel
lemzi is, determinálja is a tárgyi
környezete, beleértve az utcákat, te
reket. házakat, lakásokat, azok be
rendezését, egészen a ruháig amit
felvesz, evőeszközig, amivel ételét
elkészíti, elfogyasztja. Ez: a tárgyi
környezet pedig soha nem spontán
folyamat eredménye. Nagyon is
meghatározzák az adott kor gazda
sági-társadalmi viszonyai (beleértve
a politikát, a demokrácia és a mű
veltség szintjét is), az a szemlélet,
ahogyan ezt a kérdést kezeli a befo
gadó, a szenvedő fél is, de a kiszol
gáló is (építészet, ipar, kereskede
lem stb.). Ezért utaltam a cikk ele
jén Braudelre, mert az adott tárgyi
környezetből szinte le lehet „vezet
ni” a benne élő, azt használó ember
közérzetét is. Márcsak azért sem
mindegy tehát, hogy az milyen. Hi
szen ha a lakás, a bútor, a ruházat,
egyszóval a használati tárgyak silá
nyak, ízléstelenek, kicsi a választé
kuk, „eszi-nem-eszi” alapon ráeről
tetik a fogyasztóra, akkor ez na
gyon is súlyos gazdasági, politikai,
társadalmi kérdés, amelynek megol
dása (vagy megoldatlansága) nem
bagatellizálható el azzal, hogy a fe
lelősök egymásra mutogatnak.
Az, hogy súlyos történelmi örök
séget vettünk át, olyan közhelyigaz
ság, amellyel számolni kell, de örök
ké erre hivatkozni ma már kimeríti
a demagógia fogalmát. Vadas azért
idéz statisztikákat (például a laká
sok számáról, állagáról), hogy je
lezze a determináltságot, egyszersmint az alternatívák (kidolgozá
sának) szükségességét is. Nyílt ka
pukat dönget, mert a könyv meg
írása óta - részben a gazdasági
kényszer miatt — újra kellett gon
dolnunk és fogalmaznunk a lakásprogramot, amely évtizedeken ke
resztül csak sivár panellakótelepekben gondolkodott, tervezett. Mitsem
enyhít ezen, hogy (a megszólaltatott)
építészeknek sem tetszett amit csi
náltak. A lakás, a lakótér fogalma
(beleértve annak birtoklását, hasz
nálatát is, esztétikumát), hangos és
heves vitát indukált a sajtóban is.
Vadas figyelme mindenre kiterjed,
mert folyamatában szemléli a dol
gokat. Ezért szán például külön feje
zetet R á d a y M ih á ly műsorának, bi
zonyítandó, hogy az állampolgár
igenis bele akar. bele is tud szólni
szűkebb és tágabb környezete for
málásába, s ma már nem tűri a hi
vatal
felelőtlenségét, packázását,
ilyen-olyan érvekre hivatkozó pusz
tító kedvét.
A könyv törzse azonban magáról
a tárgyformálásról,
azaz az ipar
95
�művészet és iparművészek gondjai
ról szól. Krimiizgalommal, mert ma
ga a valóság valóban abszurd hely
zeteket teremtett és teremt. A kér
dést könnyedén le lehetne pöcköl
ni az asztalról, mondván, hogy az
iparművészek elhanyagolhatóan kis
rétegecskéje a társadalomnak. Csak
hogy - bizonyítja Vadas - amit
képviselnek, helyesebben képvisel
niük kellene, az mindannyiunkat
érint! Oknyomozásai során jut el a
szerző az iparhoz, a termeléshez,
amely a legutóbbi évekig megelé
gedett a mennyiséggel, mitsem vagy
alig törődve a fogyasztóval, akinek
a termékeit szánta. Márpedig, ha
van valami, akkor ez vérlázítóan
antidemokratikus gesztus. Csakhogy
ez (sem) aligha csupán morális kér
dés. Vadas egy percig sem titkolja
felháborodását, de nem áll meg itt.
Kinyomozza és elemzi az okokat is,
hogyan alakult ki ez a helyzet, s
- noha ez nem lenne a szociográfus
feladata - ha tud, alternatívákat kí
nál. Bírálata soha nem csupán egy
irányba vág. Mi, laikusok ugyanis
aligha értenénk az iparművészek si
rámait, mint ahogy az ipar és ke
reskedelem (helyenkénti) korlátolt
ságát, pöffeszkedő gőgjét sem. Szép,
használható tárgyakat szeretnénk
(lakást, bútort, ruhát stb.), s nem
érdekel bennünket az előállítás mód
ja maga. Csakhogy ennek ezernyi
feltétele van, objektív is, szubjektív
is, amelyek ismerete nélkül nem lát
hatunk tisztán. Szögezzük le rög
tön, hogy Vadas miközben türelme
96
sen meghallgat minden érdekeltet,
mindenkor a mi, tehát a fogyasztók,
a használatbavevők pártján áll. Ne
higgyük azonban, hogy rólunk nincs
véleménye! Megértése a szociográfusé, ám művészetkritikusként mond
véleményt a giccsről, a proccról, a
pöffeszkedő
(tehát
pocsékoló)
presztízsfogyasztásról, amely még
sokáig piacot jelent mindennek, ami
olcsó, vásári, esztétikailag szemét.
A szerző nagyon is jól tudja, hogy
ez is egy folyamat eredménye, de
hisz az ember formálhatóságában,
nemcsak a tárgyakéban. Kritikájá
ban (lásd ipar, oktatás, kereskede
lem stb.) radikális, az esendő em
berrel szemben türelmes és megér
tő. Ha az ars poeticáját egyetlen
mondatban próbálnám megfogal
mazni, akkor így summáznám a
könyvet: adjunk esélyt a jónak, a
praktikusnak, az esztétikusnak, min
den erővel támogassuk, segítsük; tü
relmesen, de határozottan gyomlál
juk a selejtest, giccsest, a használ
hatatlant. Teremtsük meg az ember
nek a választás lehetőségét, ugyan
akkor tanítsuk is meg a jó, a szép,
a praktikus használatára. Az em
ber be akarja lakni az adott vilá
got. A maga képére akarja formál
ni, hogy otthon legyen benne. Min
den, ami ebben zavarja, feszültséget
okoz. Nincs időnk várni, hiszen csak
egyetlen életünk van. s nem mind
egy, hogy azt milyen környezetben
s közérzettel éljük le. (Szépirodal
mi)
H O RPÁCSI SÁN D O R
�E SZÁMUNK
A Nógrád Megyei Tanács V B
művelődési osztályának lapja.
SZERZŐI
Főszerkesztő:
P R A Z N O V S Z K Y M IH Á L Y
D r. B elitz k y Já n o s történész (Salgó
A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG
ELN Ö KE:
D r. H o rváth István
A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG
T A G JA I:
C sík P á l
D r. Fancsik Já n o s
Füzesi István
N ém eth Já n o s István
D r. Szabó K á ro ly
D r. T am áskovics N á n d o r
T ó th E le m é r
A SZERKESZTŐ SÉG T A G JA I:
D r. B acsk ó Piroska
C zinke Feren c
K o jn o k N á n d o r
K o v á c s A nna
P á l Jó z s e f szerkesztő
Szerkesztőség: 3100 Salgótarján,
Arany János út 25. Telefon: 14-386.
Kiadja: A Nógrád Megyei Lapkiadó
Vállalat. Felelős kiadó: B álin t Tam ás
igazgató.
Készült a Nógrád Megyei Nyomda
ipari Vállalat salgótarjáni telepén,
8,4 (A/5) ív terjedelemben.
F. v.:
K e le m e n
86.43168 N. S.
G ábor
tarján); B ó c Im re
író
(Budapest);
dr. C songrády B é la pártmunkás (Sal
gótarján); H orpácsi Sándor kritikus
(Miskolc); H o rtobágyi Z o ltán újság
író (Balassagyarmat); dr. H o rvá th
István, a Nógrád M-i Tanács műv.
oszt.-vez. (Salgótarján); E n d r ő d i Sza
b ó E rn ő költő (Budapest); K a rd o s
A n d rá s kritikus (Budapest); dr. K e
rékgyártó T. István népművelő (Jász
berény) ; K o r ill Ferenc, a Nógrád
M-i Moziüzemi Vállalat ig. (Salgó
tarján) ; Laczk ó P ál, a Palócföld szer
kesztője (Salgótarján); Lu kács G e r
g ely Sándor költő, tsz-elnök (Karancslapujtő); N ém eth Já n o s István nép
művelő (Rétság); dr. Praznovszky M i
hály muzeológus, lapunk főszerkesz
tője (Salgótarján); R é ti Z oltán festő
művész (Balassagyarmat); dr. R om sics Ignác történész, O SZK Magyar
ságkutató
Csoport (G öd); Siklós
László író (Nagykovácsi); Sim or A n d
rás költő (Budapest); Sz . H altenberger K in g a
műv.-történész (Losonc,
Csehszlovákia); Szeróczki B ertalan
tanácselnök (Varsány); T óth László
költő (Dunaszerdahely, Csehszlovákia).
igazgató.
☆
Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a posta hírlapüzleteiben
és a Hírlapélőfizetési és I.apellátási Irodánál. (HELIR) Budapest, V ., József nádor tér 1. - 1900 közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a H ELIR 215-96162
pénzforgalmi jelzőszámra.
Egyes szám ára 16 Ft, előfizetési díj fél évre 48 Ft, egy évre 96 Ft. Megjelenik kéthavonta. K é z ir a t o k a t
és r a ) z o k a t n e m ő r z ü n k m e g és n e m k ü ld ü n k vissza.
IS S N :
0555-8867.
I n d e x : 25-9
�Ára: 16,— Ft
�
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
A Palócföld szerkesztősége
Source
A related resource from which the described resource is derived
ISSN 0555-8867
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Text
A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text.
Original Format
The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data
Papír
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - 1986/2. szám
Subject
The topic of the resource
Társadalompolitika
Irodalom
Művészet
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
Palócföld szerkesztősége
Praznovszky Mihály
Publisher
An entity responsible for making the resource available
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Date
A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource
1986
Contributor
An entity responsible for making contributions to the resource
A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Coverage
The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant
Nógrád megye
1986
Palócföld
Praznovszky Mihály
-
https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/78a3fe951f44120488b017448b43ed31.pdf
93b6aaf2c60a344c979e3948e675b679
PDF Text
Text
�Tartalom
XX. É V F O L Y A M 5. SZÁ M
1. Magyar József: Keleti limes (versciklus, részletek)
3. Ardamica Ferenc: Piszokul felhergelve (novella)
11. Lőrinczy István: kék vers a hónapokról (vers)
12. Petrőczi É va: E gy nemzedékre, Illik hozzám (vers)
VALÓ SÁG U N K
13. Kissné N ovák É va: Week-end, ahogy a gyerekeink látják
(szociográfia)
24. Ghyczy Tamás: Inkább.. . (Vitairat)
ABLAK
30. A z én észt költőim (Tandori Dezső)
31. Észt költők
37. Cs. Varga István: É g veled, barátom (tanulmány)
SZOM SZÉD SÁG
43. Kormos Sándor: A szlovák ötágú síp
M ŰH ELY
53. Fráter Zoltán: Ütemek és atom
57. Petrőczi É va: Napló helyett III.
(tanulmány)
T Ö R T É N E L M I F IG Y E L Ő
59. Jeszenszky G éza: A z elveszett presztízs (Romsics Ignác)
61. Szabó Bálint: A z „ötvenes évek” (Szakály Sándor)
É L Ő M ÚLT
64. Vitray Tamás: Egy hercegnő - közöttünk (interjú)
70. Egy hercegnő emlékezik (memoár)
M ÉRLEGEN
75.
79.
84.
88.
91.
94.
A lexa Károly: A semmit tudni pontosan
Németh G . Béla: Századutóról - századelőről (Lőrinczy Huba)
N agy András: A platonikus
Serfőző Simon: Holddal világítottunk (Takács József)
Onagy Zoltán: Vénusz beteg (Pósa Zoltán)
K ét békési költőről (Madár János)
E számunk illusztrációs anyagát a III. Országos Rajzbiennálé (Salgótarján, Nógrádi Sándor Múzeum) m űvei
közül válogattuk. A borítón B A Z S O N Y I A R A N Y ; a 10. old. R A SZL ER K Á R O L Y ; a 23. old. SO M LA I
V IL M A ; az 52. odalon V Á R N A G Y IL D IK Ó ; a 69. old. D A R V A S Á R P Á D ; a 87. oldalon B A D A C S O
N Y I SÁ N D O R ; a 60. old. F Á B IÁ N D É N E S Z O L T Á N ; a 90. old. Á C S IS T V Á N ; a 93. old. C ZIR Á K I
L A JO S ; a 96. old. K U N T E R N Ő rajzai láthatók.
�M A G Y A R JÓ Z SE F
Keleti limes
(részletek)
4. M IN D IG IL Y E N B A L V O L T IT T A V IL Á G ?
A d y Endre
folyók
azért
Belényesnél
lábam
a Dráva
Bartók
szájam
Eszéknél
fog
se
és
kezet
érintette
Zrínyi
és
folyók
a hídnál
Busitia
kéket
folyók
folyók
országok
vagytok
vagytok
hátába
hallgatag
tekergő
a Duna
Pozsonynál
vértanúk
boák
mint
is
szobrokat
a Maros
a Latorca
görget
Aradnál
Munkácsnál
folyók
folyók
folyók
nevetek
zsongtok
bús
hallatára
fülembe
düledéknél
történelem
hömpölyög
néhány
folytok
Ady-sort
mint
a Tisza
Újvidéknél
a Sebes-Körös
Váradnál
véres
Csucsánál
vágtok
agyamba
Husztnál
a víz
folyók
folyók
balladás
adtok
folyók
hitet
zenéltek
is
fonográfra
1
�A REM ÉNYFUTAM KÖ LTŐ JÉ N EK
Ha elég hajlékony a hídba
ereszkedő drága
- hasán napfény táncol,
háta íve alatt tengernyi fű,
szája-szeme sarkában cinkos mosoly
szivárványnál
is
tündökletesebb!
Lehet valaki híd
nyolcvan évesen is,
ha szavak seregét vezényli türelmesen
szívén,
szellemén át,
mint tette I. Gy.
leronthatatlanul,
állva rendíthetetlenül
a főváros roncs hídjainál.
Éjszakákban tapogat
lidérc-kezünk.
Elérjük egymást?
Lehet-e híd egyivásúak raja?
Hová,
merre megyünk?
Megyünk egyáltalán?
V agy csak topogunk,
dagasztunk ezeréves tekenőben?
Mégis,
lehet híd
- „ Utolsó hídfő” bár - ,
ha a rebellisek feje vízbe kénvszerített
pillér
s kiknek ifjúságán
flegmán átgyalogoltak:
közömbösek,
cédák,
intrikusok.
Lehet híd
- tudod nélkülem is ez a parttalan nyelv,
ez az örökké versbe-fonódó tünemény!
Mert, ha nem ebben,
mi másban hihetnénk?
�AR D A M ICA FEREN C
Piszokul felhergelve
Egyik szerda reggel mindhárman úgy éreztük, piszokul fel vagyunk her
gelve.
Lukácsot (plusz havi háromszázért szolgálati kocsinkat vezette) az anyósa taszította ebbe az áldatlan állapotba.
Fodort a pedantériájáról híres, állandóan portörlővel szaladgáló fele
sége.
Engem a főnök (magunk között Nagy-Kígyónak becéztük), mert aznap
a világ f . . . ra osztotta volna a munkát.
- Elmentek P.-be, és jelentkeztek a Városi Nemzeti Bizottság elnöké
nél, esetleg titkáránál. Egyikük elkísér a zsarukhoz, akik a hulla elszállí
tása után lepecsételték a lakást. Náluk lesz a kulcs, legalábbis nekem a
telefonba azt hazudták. Ha nem így volna, nézzetek utána a házkezelőségnál, illetve a lakásszövetkezetnél. A pecséthez, ajtóhoz ne nyúljatok, arra
való a kísérő!
- Írásos rendelés . . . ? — szakítottam félbe.
- Ilyesmivel nem szolgálhatok! - tárta szét a karját. - A rendelést nem
írásban, hanem telefonon nyújtották be. Többen is! A zsaruk is, meg a
V N B is.
- K i írja alá a munkalapot?
- Tökmindegy! Bízom a rábeszélőképességedben.
- Szóval, semmi sincs elintézve, semmi se biztos, megint írásos rendelés nélkül . . .
- Mit pofázol?! A zsarukkal akarsz ujjat húzni? Vagy a Nemzeti B i
zottsággal? Mikor fingattak meg utoljára? Eleinte úgy volt, hogy a fer
tőtlenítést elvégzi a Járási Egészségügyi Állomás. Tulajdonképpen az ő
kötelességük lenne... Sajnos, egyelőre nem értek oda. A zsaruk viszont
sürgetik. . . Minél előbb meg akarják ejteni a hagyaték összeírását.
- Értem. . , értem én! A Járási Egészségügyi Állomásnak büdös az
ügy. . . Ahová ők nem tudnak felvonulni fehér köpenyben, fehér kesztyű
ben, azt a munkát kegyesen átengedik nekünk. Kár a szóért, gyerünk pa
kolni!
Kézi szivattyú, gumitömlők, csövek, szórófejek, munkaruhák, védőesz
közök kerültek az autó csomagterébe.
- Gyertek az anyagért! - bődült el Nagy-Kígyó. A raktárban még
megjegyezte: - Hónap vége lévén, ez az utolsó vételezés. Én itt mara"
dok, elkészítem a havi zárlatot, meg saját részemre a kisleltárt. . . Azon
kívül a kocsit is meg kell, hogy nézzem, vacakol a gyú jtás.. .
Gúnyosan összenéztünk. . . A havizárlat meg a kisleltár, az rendben
van. D e a kocsi. . .
3
�- K i hallott még ilyet, mindennap könyökig turkálni a motorban? csóválta a fejét Lukács.
- Úgy lefojtja az üzemanyagot, hogy szegény kocsi alig húz, s előny
adás után minden kereszteződésben ledöglik. . . - így Fodor.
- Autóbuzi! - emígyen én.
A főnök, mintha csak bosszút akart volna állni epés megjegyzésemért
(egyébként nem hallhatta!), megjelent néhány rendeléssel, s a feltámadó
szélben az orrom előtt lobogtatta a lapokat.
- Nesze! - mondotta. - Írásos rendelés után siránkozol! P.-ből K.-ba
már csak egy ugrás, molytalanítani kell az élelmiszerboltot. Ha a veze
tője be tudja szerezni az engedélyt a bezárásra, megcsinálhatnátok. . . Z.ben, az üveggyárban hemzseg a vállalati büfé a csótányoktól. . . Ezeken
kívül volna még itt egy rendelés. . .
- Ácsi! - állítottam le. - Megőrültél?! Tudod, mennyi időt elpiszmogunk a lakással? Csak, amíg a kulcsot megszerezzük. . .
- Azért vidd magaddal! Annyit végeztek el, amennyit tudtok, amenynyi az időtökből kitelik. Nem kell mindjárt beszarni!
Nyeltem egyet. Hát ezt nem nyelem le! Am íg Lukács a startra készü
lődött, letekertem az ablakot és odakiáltottam Nagy-Kígyónak:
- Állandóan kínzod azt a szegény autót. Gondolkozz, mi lenne,
ha
a kórházban naponként megoperálnák ugyanazt a beteget, nem hagyva
néki két műtét között egy szemernyi időt sem a lábadozásra?
Telitalálat!
Elindultunk. . . Ha fel is voltunk hergelve, ez csöppet sem akadályozott
meg bennünket abban, hogy hangosan nyerítve ne integessünk a főnök
nek, aki a trepniről rázta utánunk mindkét öklét.
- Inkább a fiatal feleségével foglalkozna, mint állandóan azzal a dög
autóval! - dühöngtem piszokul felhergelve. A főnök későn nősült,
de
még úgy is tizenöt évvel fiatalabb feleséget kapott.
- Úgy látszik, a nyugdíjkorhatárhoz közeledvén, a férfiakat inkább
érdekli az autó, mint a feleségük - toldtam meg, nehogy egy percig csend
ben legyünk.
- Kuss! - mondta Fodor. — Feleségről hallani se akarok!
- Miért? Mi történt?" Otthon volt valami zűr? — faggattam fölöslege
sen, mert Fodor magától elkezdte kiönteni a szívét.
- Csak a szokásos. . . Hazamentem, megfürödtem, papucsba léptem
köpenybe bújtam, mondom, lazítok egyet és elolvasom a napi sajtót. E r
re ő, hogy segíthetnék legalább felporszívózni. Jó, előkerestem a készü
léket és végigmentem a szobákon. Utána elraktam a helyére és visszaül
tem az újságomhoz. Bizonyisten, allergiás az újságra! O tt szaladozott kö
rülöttem, és kotkodácsolt: hogy a porszívózás pont hat percig tartott, s így
mit sem ért. Hogy ő is leülhetne újságot olvasni, de neki port kell törül
nie. vacsorát készítenie, újra kell porszívóznia, és tévé után még vasalnia...
Kiborultam. Megmondtam neki: ha már naponta porszívózunk, a hat perc
bőven elég. Ami az újságolvasást illeti, talán még életében nem volt a ke
zében sajtó. . . Elkívánná, hogy a tévé műsora után én fogjak hozzá a va
saláshoz? Ő sem végzi el a férfimunkát a háznál!
Különben: ha nincs
megelégedve a sorsával, adja be a válópert!
- E zt így mondtad neki?
4
�- Így. . . Azóta egyfolytában könnyezik és áztatja a drága szemfestéket.
- A sírás. . . A z az ő igazi fegyverük! - szólalt meg Lukács, és
né
gyesbe kapcsolt. - Meg az anyjuk! . . . Tegnap kicsit később értem haza,
elsörözgettem a Tatranban, lekéstem a vonatot. Benyitok, hát ott ül ná
lunk az anyósom, az a fekete varjú, s mindjárt nekem tapad: Most kell
hazajönni?! Részegen?! . . . Négy, vagy öt sör volt bennem, s egy-két deci
vodka. . . Mondom neki: hát magának mi köze hozzá, nem a magáéból
ittam. . . Erre ő: Gyere haza, édes lányom, ne töltsd az éjszakát ezzel a
kocsm atöltelékkel!... Egyik kezemmel a karját, a másikkal a n yakát fog
tam meg. és finoman kivezettem a vén szatyort a ház elé, az útra. . . Még
hallottam, amint végigsivalkodta a fél falut. . . Keserű lett a szám íze. Ezt
le kellett öblíteni. Összeszedtem magam és elballagtam a kocsmába. A lig
fogyasztottam valamit, üzennek, hogy menjek ki. Kinézek, hát ott áll a
Mari bátyja, a sógor. . . Mit akarsz, kérdem. . . Megkérdezni, hogy bánsz
te a húgommal, meg az édesanyámmal? - és néhányszor egymás után gyo
morszájon vágott. . . még védekezni sem tudtam. . . Istenuccse, az is hü
lye, aki asszonyt vesz a nyakába!
Mindketten várakozóan rámnéztek. Annak rendje és módja szerint
én következnék. D e az én feleségem most beteg, nem volna ildomos. . .
Hallgatásba burkolóztam.
Lukács a fogát szívta és dünnyögve fenyegetődzött. . .
- Majd hétfőn meglátják! Hétfőig összeszedem a papírokat. . . Hétfőn
lesz a napja, hogy elindítom a válópert. Hétfőn megnézhetik magukat!
K utyatökét! Évek óta mondogatja!
Ezt a nótát már Fodor is, aki aránylag új fiú nálunk, kívülről ismeri.
Egy hatalmas építkezési vállalat főtervezője volt. Nem akarta a diliház
ban végezni, azért egy kis időre eljött hozzánk megpihenni. Ismervén az
építőiparban uralkodó viszonyokat, ezen senki sem csodálkozott. . . Cin
kosan összevillantottuk tekintetünket és rágyújtottunk.
- K ár volt rágyújtani! Tankolni szándékozom! - szól ránk Lukács
ridegen. Biztosan nem kerülte el a figyelmét a szemhunyorítás!
Éppen beértünk P.-be és ott kanyarodtunk el a benzinkút mellett.
- Szó sem lehet róla! Miért nem szóltál előbb? Eszünkbe sincs eloltani, netán eldobni a drága Sparta cigarettát! Majd tankolsz h a za jö v et!
- ellenkeztünk Fodorral élénken.
Azután egy darabig vitatkoztunk, merre lehet a V N B . Végül senkinek
sem lett igaza, kénytelenek voltunk megállni és megkérdezni. . .
Belépve a Városi Nemzeti Bizottság épületébe, leszólítottam az
első
csajt, akibe a folyosón belebotlottam, és előadtam a mondókámat.
- A titkár elvtárs nemrég elment. D e az elnök elvtárs azt hiszem, há
zon belül van. . . , ha nem tévedek, éppen ez ügyben fáradozik. E gy pil
lanat. . . M egnézem ... - bekopogott az egyik szoba ajtaján, bedugta a
fejét, majd intett, hogy menjek be, és otthagyott.
Beléptem a tágas helyiségbe. A z íróasztal mögül egy hatvan felé közeledő férfi állt fel, kis darabig elörvendezett azon, hogy megjöttünk, az
után kezet kellett ráznom egy kisírt szemű nővel és egy sápadt fiatalem
berrel.
- A kulcs! - mondtam jelentőségteljesen, mielőtt teljesen mellékvá
gányra terelhették volna a beszélgetést.
5
�- M á ris.. . Azonnal intézkedem .. . - ugrott a telefonhoz az öreg,
gyors beszélgetést folytatott valami kapitánnyal, majd letette.
- Hol áll a kocsijuk?
- A z épület előtt. . .
- Néhány perc múlva ideérkezik a közbiztonsági testület egyik tagja.
Ő majd elkíséri magukat, és kinyitja a lakást. Remélem, az én jelenlétem
egyelőre mellőzhető. Ha megtörtént a fertőtlenítés, szeretnénk elvégezni
a hagyaték összeírását.
- Bocsánat.. . - szakítottam félbe. - Ma nem. Utánunk csak két nap
múlva lehet belépni a lakásba.
Sajnálkozás helyett határozottan megkönnyebbült.
- J ó .. . Közöljék ezt a testület ama tagjával. . . , lehet, hogy már ott
várakozik az autónál.. .
Kidobott. Nahát! És én még holmi mellékvágánytól tartottam! Elindul"
tam az ajtó felé, amikor mézes-mázosan utánam szólt:
- Megkérhetném valamire? Lesz ott egy rossz állapotban levő heverő. . .
és egy dunyha. . . papucs, meg miegymás. . . , futószőnyeg. . . Vigyék le, és
semmisítsék meg. . . A hozzátartozók beleegyeznek.
A kisírt szemű nő és a sápadt fiatalember (egyikük sem volt feketé
ben!) egymás ellen bólogattak.
- Rendben! Levisszük és elégetjük, bár ez nem a munkánk! - sokat
mondó célzásom süket fülekre talált. - Hányadik emeleten van a lakás?
- A negyediken! Majd a testület tagja. . .
- Lift van?
- Nincs. A z épület mindössze négy em eletes.. . Amint tudja, négy eme
letesbe nem jár!
Nem volt már ott mit keresnem. Betettem magam mögött az ajtót.
Kisétáltam az épületből, odamentem az autóban ülőkhöz, megnyugtattam
őket, s máris feltűnt a zöld egyenruha. Sokkal fiatalabb volt nálunk. Ment
volna erővel az elnök után, egyre az összeírást emlegette, de letorkoltuk,
hogy abból két napig nem lesz semmi. Beültettük az autóba, a sofőr mel
letti ülésre (aki elöl ül, az fizet!), hadd mutassa az utat. Nyugtalanul rá
gyújtott.
- O tt még a cigaretta sem fog jólesni - jegyezte meg.
- Amíg permetezünk, dohányzás kizárva!
V állat vont.
- Maguk már megszokták?
- Mit?
- A bűzt. . .
- Hja. . . Persze, hogy megszoktuk. Fel sem vesszük! - gyanútlanul a
saját munkánk okozta bűzre gondoltunk.
- Itt forduljanak jobbra, majd ismét jobbra, j ó . . . , helyben vagyunk.
A harmadik bejárat. . .
- K i a soros? - tettem fel a kérdést.
- Mindig, aki kérdi!
Gyorsan utánaszámoltam, hol permeteztünk utoljára, s kisült,
hogy
igazuk van. Kezdtem beöltözni. Lukács és Fodor a szivattyú összeszerelé
sével bajlódott. Kesztyűt húztam, szemüveg a homlokomon, a respirátor
már a nyakamban lógott, intettem a zöld egyenruhásnak.
6
�- Felmehetünk. Terepszemlére. . . Ha elkészültök, gyertek utánunk
negyedikre! - szóltam oda a kollégáknak.
a
- Milyen nagy a lakás? - kérdezte Lukács. - Mennyit keverjünk?
- Szoba-konyhás! - adta meg a felvilágosítást a zöldegyenruha.
- Akkor a legkisebb mennyiséget! - mondtam, de amint beléptem a
lépcsőházba, azonnal tudtam, hogy helyesbítenem kell. Hátrakiáltottam:
- A lépcsőházat is kispricceljük!
Azok ketten összenéztek.
A lépcsőházban vér és egyéb foltok éktelenkedtek. Sehol egy
lakó.
Ajtó, ablakok szorosan bezárva.
- Szent Kleofás! Hány napos volt?
- Reggel jött meg a boncolási jegyzőkönyv. Tizenkét napig feküdt
a
lakásban. Szívroham ölte meg.
- K i vette észre?
- A házban senki. Egyedül élt. Italozó életmódja miatt felesége elvált
tőle. Súlyos szívbeteg volt, rokkantnyugdíjas, de az ivászatot nem hagyta
abba. . . Egy közeli vendéglátóegység vezetőnője riasztott minket.
A zt
állította, biztos, hogy törzsvendége meghalt, mert, ha élne, bármilyen be
tegen, akár négykézláb is, beállítana a napi adagjáért. Nem hittünk ne
ki, de azért kimentünk. Felfeszítettük az a jtó t.. . S az a szörnyű illat!
Érezhettük, már oszlásnak indult.
M egállt a lepecsételt lakás előtt. Am íg a zárral bíbelődött, feltettem a
szemüveget, meg a respirátort. . . A következő pillanatban a zöldegyenru
hás kitárta előttem az ajtót.
- Parancsoljon!
Beparancsoltam menni a szűk előszobába, betoltam a konyhaajtót,
s
azon nyomban éreztem, a respirátoron keresztül is éreztem az édeskés,
émelyítő bűzt, s megpillantottam a halott férfi szétmálló, cseppfolyós tes
tének nedveivel átitatott heverőt, a párnát - a haj és a fejbőr maradványaival
a véres dunyhát, az elrohadt fél pár papucsot, s a heverő alól
folydogáló lé tócsájában úszkáló házilag szőtt futószőnyeget. . . Először a
zöldegyenruhás gyomra fordult fel, utána nyomban az enyém. Egymást
taszigálva rohantunk ki a folyosóra, a folyosóról meg ki a lépcsőházba,
egy félemelettel lejjebb, jobb levegőt szívni, közben majd felborítottuk a
szivattyút cipelő Lukácsot és Fodort.
- Mi a szentséget művelsz?!
- M ajd meglátod! A dd a legerősebb koncentrációt! Négy százalékosat!
Á t kell vernünk azt a szagot!
- Én semmit sem érzek — mondta Lukács fitymálva, és medvésen benyomakodott a kézi szivattyúval az előszobába, onnan meg a fürdőszobá
ba, hogy megtöltse vízzel. Jött ki hamarosan.
- Ezt azért nem gondoltam volna! Jól kifogtad!
- Kifogtuk! - javítottam ki. - Megígértem az elnöknek, hogy a heve
rőt, meg a többi cuccot levisszük és elégetjük!
- Hülye! Istenverte hülye! E z nem a mi munkánk! K i fizeti meg ne
künk?! Még mit nem! Fogdosni a halottcsepegést! Ha végzünk, azt csi
nálnak vele, amit akarnak! Én ugyan be sem megyek többé!
D e azért nyomban bement, s megtöltötte a szivattyú tartályát vízzel.
7
�Azután körülményesen kihátrált vele a folyosóra. Én meg, mielőtt ismét
benyomakodtam volna, leszóltam a zsarunak.
- Bejön velem? Mert akkor kaphat kölcsön egy respirátort. . . Bennünk
megbíznak, nem szoktunk lopni, szállodákban és jobb helyeken kul
csot kapunk a kezünkbe.
Nemcsak az egyenruhája, de ő is zöld volt. Zsebkendőt szorított a szá
jára és az orrára, és intett, azt csinálok, amit akarok.
Fodor pumpálni kezdett, Lukács a kezembe adta a szórófejjel ellátott
rézcsövet, s vonszolva a gumitömlőt, erőszakot véve magamon, összeszo
rított fogakkal bementem. Maga a munka nem tartott sokáig. A szobá
ban aránylag elviselhető volt a levegő, ezzel hamar végeztem, igaz, zsú
folva volt mindenféle bóvlival,
nehezen tudtam mozogni, hajladozni.
Egyetlen értéknek az özönvíz előtti televíziós készülék számított a sarok
ban. A falon függő esküvői képen felismertem a kisírt szemű nőt - fia
talabb kiadásban - , egy első áldozót ábrázoló fényképen
meg a sápadt
fiatalember vonásait. A férfi az esküvői képen teliesen idegen volt. Az
egyedüli, ami ismerősen hatott, a göndör hajzat. . . Nagy része, némi fej
bőrrel még odakinn hevert a konyhában a párnán. A másik fotón - ott
katonaruhát viselt - nem látszott a haja a sapka alatt. Hála istennek! . . .
Se szép férfi, se csúnya, amolyan tucat. Ezrével nyüzsög ilyen az utcán. . .
Kijő ve a szobából a konyhába, arcvonásait máris elfeledtem. A konyhát
- a szobához képest - alaposan megáztattam. Nem tehettem másként. H iszen az asztalon és székeken kívül innen majdnem minden a tűzre kíván
kozott. Utoljára hagytam az előszobát és a fürdőszobát, majd szépen, rák
módra haladva lefelé, végigpermeteztem a lépcsőházat, egészen a kijáratig.
- Menjen, keressen kint egy megfelelő helyet, ahol a cuccot elégetjük!
- mondtam a zsarunak (roppantul élvezve, hogy dirigálhatok!), majd in
tettem Lukácsnak és Fodornak, hogy jöjjenek segíteni. Ismét felmentünk
a lakásba, kinyitottuk a konyhaablakot, de nem értünk el vele semmit,
mert pont az ablak alatt magasodott a bejáratot fedő tetőcske.
- Itt nem dobálhatjuk ki. . . Egyenesen ráesne. . . Csak a szobából! mértem föl a helyzetet.
Kinyitottuk a széles szobaablakot. Felemeltük a heverőt a forró fűtő
test csövei mellől (az lett volna az igazi csoda, ha a holttest nem indul
oszlásnak!) és nagy nehezen befordultunk vele a szobába. Közben óhatatlanul fejmagasságig, kishíján az arcomhoz került a párna. Lábam meg
roggyant, megszédültem, ami sok, az sok! Fodor közelebb ugrott, segített
kitolni a heverőt az ablakon, aztán nekilendültünk és kilöktük.
Négy
emeletnyit zuhant a virágágyásokon olvadozó hóra. Undorunkkal küsz
ködve kapkodtuk össze a nedves dunyhát, futószőnyeget, meg mindent,
amit tűzre szántunk.
- Kész!
Gondosan becsuktuk az ablakokat és elhagytuk a lakást. Ledübörögtünk
a lépcsőházon, hála az építőipar rendetlenségének, időközben zsaruhave
runk is talált egy gödröt, ahová elvonszoltuk a ledobált holmikat.
- A viszontlátásra! - nyújtotta volna a zöldegyenruhás a kezét,
az
után leengedte, maga is átérezte, az egész milyen képtelenség. Még mind
nyájunkon rajta volt a kesztyű.
- Nem várja meg, míg elégetjük?
8
�- Nem! Magukra bízom! Meggyőződtem róla, hogy perfekt munkát
végeznek. Ha szükség lesz rá, máskor is a csoportjukat fogjuk hívni
köszönt el.
- Dealóf. . .t! - mondtuk mindhárman kórusban.
M ivel Lukács az istennek sem volt hajlandó kiszívni a tartályból egy
kevéske benzint (úgysem férek bele a normába!), fogtunk három üveg Soldep rovarirtót, meglocsoltuk vele a heverőt, dunyhát, satöbbit, és a négy
sarkánál meggyújtottuk. Tetejébe hajigáltuk bűzös kesztyűinket, az egész
rakás úgy égett, hogy öröm volt nézni. Ekkor már lassan nyíltak fejünk
fölött az ablakok. Tíz perc múlva kis kupac füstölgött a gödör alján, mi
meg a kezünket mostuk a hóban.
Lukács először tankolni akart menni, nékem a munkalap aláírása lett
volna a fontosabb. Végül keresztülvitte az akaratát.
- Maguk csinálták azt az éktelen bűzt? - kérdezte a benzinkutas.
Megelégedetten bólintottunk.
- Nem irigylem a munkájukat.
- Higyje el, nincs egyedül!
A V N B -on az elnöknek és a titkárnak csak a hűlt helyét találtuk. A
fiaskónak lőttek! Egy szemüveges csaj, megunva végül a ruhámból áradó
bűzt hajlandónak mutatkozott foglalkozni a munkalappal. Amikor alákanyarította a nevét és rápasszintotta a pecsétet, fellélegeztem. Nyert ügyem
volt. Szalutáltam és otthagytam. Irány a W C ! A többiek már ott tisztál
kodtak. Nagyjából én is megmosakodtam, azután kiadtam a parancsot: ló
halálában K. felé, a molyos üzletbe! Am íg K.-ba értünk, háromszor áll
tunk meg. Hol a hóban mostunk még kezet, hol a patakban, mindenféle
szagokat érezvén a cigarettát szánkhoz vivő kezünkön. K.-ban autóba ültettük a termetes üzletvezetőnőt és elhajtottunk vele a HNB-re. Szeren
csére, nem kapta meg az engedélyt az üzlet bezárására. Így udvariasan el
búcsúztunk és rohantunk Z.-be, az üveggyári büfébe, ahol a máskor
k i
mondottan utálatosnak számító csótányirtás most, ennyi emberi rondaság
után, egyenesen felüdülésnek hatott. Amikor elvégeztük a munkát, a büfés megkérdezte:
- Esznek valamit?
Egymásra néztünk. . .
- Finom tojásos salátám van. . .
Hadonásztunk, hogy nem!
- Nem kényszer a disznótor! - mondta sértődötten, aláírta, lepecsétel
te a munkalapot, és bezárt.
- A két napot tartsa be!
- Hogyne!
Mi is tudtuk, hogy este kitakarít, és másnap reggel már árulni fog.
Gurultunk hazafelé. Félúton Fodor,- az egyetlen antialkoholista közöt
tünk, váratlanul megszólalt:
- Mit szólnátok egy konyakhoz?
- Egyhez semmit! Legalább kettőnek viszont én is nagy szükségét é r
zem!
Lukács nem szólt semmit, de beérve a legközelebbi városkába, leparkolt
egy mellékutcában, jó messzire a kocsmától. Ebből sejtettük, hogy ma
rendhagyóan ő is inni fog.
9
�- És a jogsi? - kérdeztem az első kör után, amit Fodor fizetett,
s
amit csak szódával bírtunk meginni.
- S z .. .ni rá! Háromszáz korona nem pénz! Legalább megszabadulok a
felelősségtől.
- Jó! Én csak megjegyeztem! - és megrendeltem a második kört. A z
már lement szóda nélkül. Kezdtünk magunkhoz térni.
- Kurva egy nap a mai! - mondta Lukács, amikor az ő köre követ
kezett. - Nékem az egészben a zsaru számított. . . - és elnevette magát.
- Amikor azt mondta, hogy máskor i s . . .
Vele nevettünk! D e az elismerés jólesett.
- Legalább valaki megbecsülte a munkánkat!
A sokadik kör után már nagyon szerettük egymást. Engem sem hülyéztek többé, hogy potyán elvállaltam a cuccok lehordását és elégetését,
a borravalót sem hiányolták többé.
Amikor megkerestük a mellékutcát (mert keresni kellett!) és beszálltunk a kocsiba, Fodor átölelte a vállamat:
- Szegény pasas! Micsoda emberhez nem méltó véget ért. Mindez nem
történhetett volna meg, ha együtt él a feleségével.. . Azért mégis jó volt
valamire a mai nap: gyökeresen megváltoztatta a véleményemet a házas
ságról. Ilyen végtől még a legrosszabb házasság is jobb!
- Mit értesz a „legrosszabb házasság” alatt? - kérdeztem kuncogva.
- Hát az olyat, amelyben a férfinak takarítania kell! - nyilatkozta a
legnagyobb lelkinyugalommal.
Amikor a cég udvarán Lukács leállította a kocsit, egyöntetűen megál
lapítottuk, hogy a nap folyamán történtek dacára, s hogy a reggeli han
gulattal ellentétben már nem is vagyunk olyan piszokul felhergelve.
Otthon - jó kiadós hypermangános fürdés után - az asszony kitette
elém az asztalra a gőzölgő, illatozó kelkáposzta'főzeléket - körömpörkölttel! S mert minden magyarázat nélkül visszautasítottam, a változatos
ság kedvéért most ő érezte úgy, hogy piszokul fel van hergelve.
Hétfőig nem ettem mást, mint fokhagymás pirítóst, olyan szárazra süt
ve, hogy kopogott.
Hogy Lukács és Fodor tudtak-e enni, vagy sem, és mit, arról
még
nem értünk rá beszélgetni.
A z egyetlen, ami holtbiztos: hétfőn reggel Lukács nem hozta be a váló
per megindításához szükséges iratokat.
10
�L ŐRINCZY ISTVÁN
kék vers a hónapokról
I
a jan u ár szem e m egfagyott a Holdon
folyók derm edt k arján a friss vadnyom ok
eg y asszony álm a a régvo lt szerelm ekről
s a n yitott szem ében felfén ylő ablakok
II
feb ru ár hóm ező eg y régi festő vásznán
eg y lán y kendőjén a k é k hópehely
őzek szem ében a hegyek árn yéka
s eg y bortól m egfestett ezüstkehely
III
m árcius az ég k ék tánca
tavaszi látom ás a földeken
kislányom hajában m eglibbenő szalag
s a vize k fu tása hangos völgyeken
IV
m andarinok vá g ya az április
felhők telt m ellét sim ogató N ap
és öregasszonyok fárad t em lékei
k ék tollakat hullató m adarak
V
m ájusban fázn ak az ókori istenek
rabszolgák m ossák a császárnő k ék haját
eg y költő nézi a tenger árn yékát
és elfelejti tem érdek b aját
VI
a június hatalm as elefán t
kékszínű fü vek et harap k i a N apból
este a tengerben csillagokra tapos
s trópusi h ajn al k el fel a szájából
V II
jú liu s havában jön n ek a k ék szelek
nem h a gyják aludni a puha éjszak ák at
csókolgatják délben az asszonyok com bját
s csodálkoznak m ikor a ked vesü k fárad t
V III
augusztus szép n yakán a k ék vizű folyók
II
�x
fü v ek nedves hasán kék gyík lett a harm at
faágon ülnek a fárad t napok
az október vizet m er a kútnál
s abban nézi a vasárnapot
XI
novem beri esők b allad áját
a faleveleken hallgatom
szem ünkben az ősz színei
s k ék fark as üvölt valah ol
X II
decem ber egy halott haja
v a g y kék m ezőn csillagárn yék
havas tájon a N ap szeme
s V an G ogh szobájáról fén ykép
PETRŐCZI É V A
Egy nemzedékre
Hamueső, várj,
ne most merevítsd
szoborrá őket, akik
dermedtek amúgyis;
igaz magától
messzire válva
a Nagy Szénszünet idejét
éli csaknem valahánya,
de korántsem
a régi örömmel.
Illik hozzám, nekem
ez a Tatjána-hajfonat —
a taktikátlan szerelem
felségjele
12
�VA LÓSÁGUNK
KISSNÉ N O V Á K É V A
W eek-end, ahogy a gyerekeink látják
Mind a hazai, mind a nemzetközi életmódkutatások egyik központi kérdése,
mivel töltik az emberek az utóbbi évtizedekben egyre növekvő szabadidejü
ket. E kérdés természetesen nem csak az életmód kutatóit izgatja, hanem
a
döntéshozókat is, mindkét politikai rendszerben.
Az emberek nagy tömegei a legtöbb szabadidővel, a legnagyobb szabadidő
blokkal a hét végén rendelkeznek. A szabad szombatok általánossá
válása
óta hazánkban is - néhány folyamatosan dolgozó üzem munkásainak kivételével
- valamivel több, mint két nap áll a dolgozók rendelkezésére, az egész heti
munka utáni pihenésre, regenerálódásra, kikapcsolódásra.
A magyar szabadidő-szociológia többféle megközelítésben és módszerrel igye
kezett már eddig is feltárni az ebben az időkeretben végzett tevékenységeket,
illetve a tevékenységek jellemzőit. Mivel az emberek leggyakrabban családi
körben töltik a hét végét, ezért ezek a kutatások elsősorban a családok tevé
kenységrerndszerére irányulnak. E rövid tanulmányban mi is erre teszünk kísér
letet, egy sajátos forrás alapján: a családban élő általános iskolás korú gyer
mekek információira támaszkodva. A gyermekek nem megszokott informátorai
a szociológiának. Pedig a gyermekek puszta létükkel is alakítói a család élet
módjának, s még inkább azokká válnak, amint önálló igényeket tudnak meg
fogalmazni, sajátos értékeket - olykor a szülőkétől eltérőt - képviselnek, ön
álló, vagy részben önálló tevékenységükkel kisebb-nagyobb mértékben
aktív
alakítói a családi hétvégéknek. Közléseik megbízhatóságát őszinteségük, az ilyen
jellegű vizsgálatok elvárásainak kevéssé ismert volta, a megkérdezés váratlan
sága mellett mintegy ötven családi mélyinterjú egybevágó eredménye igazolja.
Mind a kétféle megkérdezés egy nagyobb, Salgótarjánban végzett, vizsgálat ré
sze, melynek teljes feldolgozása még nem fejeződött be, de az eddig ismert
adatok is megerősítik mindazt, amit e két forrásból megtudtunk.
Egy lakótelepi általános iskola 3., 4., 5., 6., 7., 8. osztályos tanulóit kérdez
tük meg Salgótarjánban. Nagy létszámú iskoláról lévén szó - minden évfo
lyamon négy osztály van - , ahonnan azok az osztályok kerültek be a vizsgálat
ba, amelyeknek a megadott napon osztályfőnöki, illetve ennek hiányában ma
gyarórájuk volt. Ezzel a (talán kifogásolható) módszerrel elkerülhettük, hogy
szubjektív szempontok alapján, az ún. jobb osztályokat kérdezzük meg, és ta
lán kevésbé hátráltattuk az iskola normális munkáját. Az 1. és 2. osztályosok
számára maga a „manuális feladat” is megterhelő, így az ő megkérdezésüktől
ez cselben el kellett tekinteni, mivel a kérdezés írásban történt. Minden elő
készítés nélkül a gyerekek azt a feladatot kapták, hogy írják le családjuk hét
végéjét. Az említett kiválasztással két 3. osztály (58 fő), egy 4. (29 fő), két 5.
13
�(61 fő), egy 6. (27 fő), egy 7. (36 fő) és két 8. osztály (56 fő) került a mintá
ra. Összesen 267 fő, ami az iskola tanulóinak 22,87 százaléka. Az iskola
ta
nulói zömmel az ún. Gorkij-lakótelepről kerülnek ki, de vannak gyerekek, akik
a még meglevő bányagépgyári kolónián, illetve a korábban önálló községként
létező Pálfalván laknak. A kereső családfő státusát figyelembe véve, a tanulók
több mint 85 százaléka munkáscsalád gyermeke. Az így nyert információk ezért
alkalmasnak látszanak bizonyos általánosítások megfogalmazására, melyek leg
alább az adott régióban, azaz Salgótarjánban, a munkáscsaládok hétvégi szoká
sait, életmódját jellemzik.
A gyerekek dolgozatainak többszöri átolvasása után megerősítést nyert né
hány olyan ismeretünk, melyet már a korábbi kutatások is igazoltak, illetve
köztudott volt.
1. A hétvégi tevékenységek közül az első helyet - a kitöltött időintervallu
mot tekintve - a házimunkák foglalják el. A háztartással összefüggő munkák
legalább két délelőttöt vesznek igénybe, amint a gyerekek leírásából is kiderül:
a szombat délelőtt a takarítás, mosás, bevásárlás ideje, míg a vasárnap délelőtt
- bár talán nem olyan feszített tempóban, mint a szombati nap
az ünnepi
ebéd elkészítéséhez szükséges. A munkának ez a fajta beosztása nem csupán a
csalód döntésétől függ, hanem elsősorban a szülők munkájától, műszakbeosztá
sától. Ahol a szülő pénteken délután is dolgozik, ott természetesen nem jöhet
szóba más lehetőség. Tekintettel arra, hogy a lakótelep, és így az iskola is, a
síküveggyár szomszédságába települt - nem véletlenül - , igen sok szülő dol
gozik itt ún. 6+2-es műszakbeosztásban, és így még az sem ritkaság,
hogy
szombaton, vagy (és) vasárnap is dolgozniuk kell. Összesen huszonkét gyermek
említette, hogy valamelyik - ritkábban (hét esetben) mindkét - szülő alkal
manként, vagy rendszeresen szombat-vasárnap is dolgozik munkahelyén.
(E
számnál nem vettük tekintetbe a gmk-ban, vagy egyéb más formában nem
kötelező kereső munkát végzőket.)
A háztartásra fordított idő a hétvégi ún. szabadidő-blokknak mintegy felét
elveszi. Ugyanakkor pozitívumként kell említeni azt a tényt, hogy mind a gye
rekek írásai, mind a családi interjúk egyfajta arányosabb munkamegosztás irá
nyába mutatnak. Tizenkilenc gyermek írta határozottan, hogy az apa
nem
vesz részt a házi munkában. Egy részük mert másutt dolgozik, és csupán egy
kisebb rész, amely mutatja még a régi, hagyományos sztereotípia továbbélését.
A többség azonban tevékeny részt vállal a házi munkából. Különösen szembe
ötlő, hogy azokban a családokban, ahol az anya is több műszakban dolgozik,
az apa a legnagyobb természetességgel végez el - a vasaláson kívül - szinte
minden házi munkát. A gyerekek is - koruknak megfelelően - részt vesznek az
otthoni munkákban. Csupán két gyerek nyilatkozott úgy, hogy neki
otthon
nincs feladata, és további kilenc, hogy nem tudják, mit csinálnak otthon szüle
ik, mert ők reggeltől estig fociznak. A gyerekek többsége rendben tartja saját
szobáját, segít a legkülönbözőbb otthoni munkákban, vigyáz kisebb testvérére.
A gyermekeknek ez a munkára nevelése véleményünk szerint igen hasznos.
2. Ha az eltöltött időt tesszük az osztályozás alapjává, akkor a házi munka
után a televízió következik. A tv átrendezte a családok tevékenységstruktúrá
ját. A család életritmusa, időbeosztása a tv-hez igazodik. Hét végeken szinte
kényszerítő erővel vonja magához a gyerekeket és felnőtteket. A délelőtti mű
sorokat inkább a gyerekek nézik, de délután és este, ha már végeztek a sür14
�gető házimunkákkal, az egész család a tv előtt ül. „Reggelizünk és nézzük a
tv-t” ; „Vacsorázunk és közben nézzük a tv-t” ; „Vasárnap csak délben szaba
dulok a tv elől” - ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások szinte minden dol
gozatban megtalálhatók.
5. Közismert tény, hogy a hétvégi szabadidőt nemcsak az elvesztett energi
ák újra termelésére, a későbbi feladatokra való felkészülésre használhatjuk fel,
hanem jövedelemkiegészítő tevékenységre is. Nem vitatható, hogy ellentmon
dás van az elképzelt és vágyott szükségletek - melyek köre az utóbbi évtize
dekben dinamikusan nőtt - , valamint a mindennapi termelőmunkával elérhető,
a rendes munkabérből megteremthető életszínvonal között. Sőt, az utóbbi évek
ben a nehezedő gazdasági feltételek közepette nemcsak az életszínvonal emelé
séhez, de megtartásához is növekvő erőkifejtés szükséges, mind a társadalom,
mind az egyének szintjén.
E tendencia érezteti hatását a mi mintánkban is. Huszonnégy gyerek írta,
hegy apa „maszekol” , vagy, ahogy egy másik tanuló fogalmazta: „sajnos, apa
szombaton sincs otthon, mert gmk-ban dolgozik” . Érdemes még idézni egy
hetedikes fiú beszámolójából, melyen érződik a feltehetőleg sokat hallott szülői
„szöveg” : „Apukám egész nap dolgozik, gürcöl, hogy nekünk szebb és jobb
legyen a jövőnk. . . Anyu otthon is sokat dolgozik. Mos, vasal, takarít”. Néhánv valóban nagyon nehéz sorsú családdal készített interjú figyelmeztet arra,
hogy ezt a felnőttes kiszólást, még ha gyerek fogalmazta is, talán szó szerint
kell érteni. A maszekolás különféle formáiról beszámoló gyerekek a mintának
nem egészen 10 százalékát jelentik. Sokkal inkább kitágul a kör, ha egyéb
jövedelemkiegészítő tevékenységeket is tekintetbe veszünk, melyek közül két
ségtelenül a kert a leggyakoribb. Ez a részben hobbi, részben a háztartási ki
adásokat csökkentő tevékenység nagyon elterjedt. A kiskertmozgalom
nem
helyi sajátosság, hanem figyelmet érdemlő országos tendencia. Kedveltsége
több tényezővel magyarázható az adott régióban. Igen sokan élnek a telepen
olyanok, akikhez még szinte karnyújtásnyi közelségben van a régebbi foglalko
zás, a paraszti életforma. Ugyanakkor a szabad levegőn végzett tevékenység
gyakran valóban hasznos ellensúlya a Salgótarjánban egyáltalán nem
ritka
egészségtelen munkahelyeknek. Ez végül is olyan tevékenységi forma, amely
ben az egész család részt vehet, általában részt is vesz. A kerttel —
ahogy
ezen a részen nevezik: „telekkel” - nem rendelkezők egy része a nagyszülők
höz jár haza, és az ott levő munkákban segít, feltehetőleg nem pusztán gyer
meki kötelezettségből. Hetvenhét gyermek írta, hogy hét végén meglátogatják a
nagyszülőket, az esetek többségében a városhoz közel eső kisebb települése
ken. Valószínűleg a valamikor bejáró munkásból városlakó lett, a szülők vi
szont maradtak az eredeti lakóhelyükön. (Ennek a feltevésnek az igazságát
majd a kérdőívek feldolgozása dönti el, de ez a migráció általános iránya.)
Az általános jellemzőkön túl, a gyerekek dolgozataiból egy sor további ta
nulság is kiolvasható volt. A végzett tevékenységek alapján öt csoportra osztot
tuk a beszámolókat. Az első csoportba azokat soroltuk, akiknek hét
végén
nincs semmi programjuk, elvégzik a házi munkát, esznek, tévét néznek, a gye
rekek egyedül játszanak, unatkoznak, mondhatnám, nincs centruma cselekvé
seiknek. Ezt a csoportot neveztük - némi leegyszerűsítéssel - otthonülőknek.
A második csoportba sorolt családok hét végéjét is az otthoni munka és a tv
dominanciája jellemzi, de a gyerekek beszámolóiban hangsúlyt kapott, hogy
emellett - vagy éppen a munka közben - a családtagok figyelnek egymásra,
15
�beszélgetnek örömeikről és gondjaikról. Ezt a csoportot kommunkatívnak ne
veztük. A harmadik csoportot nevezzük ideálisnak, mert az ide sorolt csalá
dok közelítik meg leginkább az optimumot. Komplex tevékenységrendszerük
ben a követelő igénnyel fellépő házi munkák mellett rendszeresen jut idő kisebbnagyobb programokra (kirándulás, mozi, játék), és a második csoporthoz ha
sonlóan a tevékenységek között fontos helyet foglal el a beszélgetés. A negye
dik csoportba tartozóknak a tévén kívül is van programjuk. Kirándulás, mozi,
uszoda, meccs stb. Igaz, e programok nem töltik ki a család egész hét végéjét,
az előző két csoport otthonülő életmódjától megkülönböztetendő, nevezzük ezt
a csoportot eljáróknak. Az ötödik csoportba sorolt dolgozatokra a
munkaközpontúság a jellemző. Ezek a gyerekek csak a munkáról számolnak be, ame
lyet el kell, vagy el kellett végezni. A különféle munkák uralják a hét végét,
ezért ezt a típust munkacentrikusnak neveztük. Tizenhárom olyan dolgozat
volt, amelyet a fentiek közül egyik csoportba sem lehetett besorolni. Ezek álta
lában nem is a család hét végéjéről szóltak, hanem az adott téma ürügyén lí
rai vallomások szakadtak ki a gyerekekből. Bár a dolgozatok névtelenül íród
tak, mégis megítélhető, hogy ezek a gyerekek nagy valószínűséggel az
ún.
hátrányos helyzetű, vagy veszélyeztetett gyerekek közül kerültek ki. E tekin
tetben ez az iskola nagyon nehéz helyzetben van. Kettőszázhatvannégy hátrá
nyos helyzetű és 43 veszélyeztetett környezetben élő tanulója van (26,3 száza
lék).
Vizsgáljuk meg az egyes csoportokat külön-külön!
1.
Az otthonülök. Az e csoportba sorolt dolgozatok jelentősen különböznek
egymástól, amelynek mértékét a gyerekek egyénisége szabja meg. Stílusuk,
a
leírás élményszerűsége mutathat ugyan különbségeket, tartalmuk mégis
igen
egyszerűen összegezhető: a családtagok valamilyen munkamegosztásban
el
végzik a háztartással, esetleg a kerttel összefüggő munkákat, majd nézik
a
tv-t. A munkákat természetesen elsősorban a szülők végzik, a gyerekek
in
kább besegítenek, ennek megfelelően ők valamivel több időt töltenek a tv
előtt. Egy ötödikes gyerek dolgozatát idézzük: „Én a tesómmal tévét nézünk,
felmegyünk mamához, vagy külön elmegyünk a barátainkhoz. Apu vagy
se
gít anyunak főzni, takarítani, vagy tévét néz a tesómmal és velem együtt, vagy,
ha vége van az adásnak, olvas, vagy az újságokba rejtvényt fejt. . . . És délután
újra nézzük a tv-t.
Ez a szembetűnő monotóniája a tevékenységeknek különösen akkor figyelem
re méltó, ha tekintetbe vesszük, hogy ez a legnépesebb csoport. Összesen százhuszonkilenc dolgozat, illetve család tartozik ide, az alábbi megoszlásban:
harmadikos 20 fő 34,4 százalék (Saját osztályán belül)
negyedikes
23 fő 79,3 százalék
ötödikes
33 fő 54,0 százalék
hatodikos
13 fő 48,1 százalék
hetedikes
23 fő 63,8 százalék
nyolcadikos 17 fő 30,3 százalék.
Kiemelendő az igen magas arányok közül is a negyedikesek rendkívül ma
gas száma. Az ok feltehetőleg az, hogy ebben a korban a gyermekek még na
gyon a szülőkre utaltak, önálló programokat nem tudnak, nem mernek kiala
kítani, valószínűleg ezt meg sem engednék nekik. A nyolcadikosok alacsonyabb
részaránya már ezt a kialakult, illetve megszerzett önállóságot mutatja. A har
madikosok jobb arányát az eredményezi, hogy ebből a korcsoportból viszony
16
�lag sokan tartoznak a második csoportba, ahol a hétvégi tevékenységek nem
sokban különböznek ettől a csoporttól, de talán koruk miatt is fokozott törő
dést tanúsítanak irántuk, beszélgetnek velük problémáikról.
Miután a tévénézés ennek a csoportnak a legjellemzőbb tevékenysége, érde
mes néhány számadatot ezzel kapcsolatban is áttekinteni. A tévét néző gyere
keket három csoportba osztottuk: első csoportba azok tartoznak, akik váloga
tás nélkül minden műsort néznek, egészen a műsor zárásáig, illetve, amíg el
nem alszanak. Több gyermek vallotta, hogy korlátozás nélkül nézheti a tévét,
legfeljebb büntetésként tiltják el olykor-olykor.
A második csoportba azokat soroltuk, akik pénteken, szombaton sokáig, eset
leg műsorzárásig néznek tévét, de vasárnap csak 8-ig, hogy „reggel pihentek
legyünk az iskolában” - fogalmazza egy hatodikos. A harmadik csoport ar
ról számol be, hogy az „érdekes” , a „nekünk való” , a „korhatár nélküli” fil
meket nézik, illetve nézhetik.
Összesítve, az arányok a következők:
mindent néz
otthonülő
kommunikatív
eljáró
ideális
munkacentrikus
33
1
1
1
-
szelektálva
8
2
vasárnap 8-ig
9
-
3
1
-
Az összesítésben természetesen csak azok szerepelhetnek, akik a tv-vel kap
csolatos szokásukról is beszámoltak. Mivel a feladatot nem részleteztük
szándékosan nem akartunk semmit sem sugalmazni - , így sokan csak a tv-nézés tényét rögzítik. (Sem itt, sem más idézett dolgozatban még stilisztikai ja
vítást sem végeztünk. A megfogalmazás bájos esetlensége, úgy vélem, fokozza
a hitelességet.)
Ebben a tevékenységi rendszerben a tévénézés helyettesít, pótol más cselek
vési formákat. A tevékenységek monotóniája még a játékra is kihat: a cso
portba tartozó gyerekek valamilyen játékot egyoldalúan preferálnak. „Reg
geltől estig focizok” - írja egy hetedikes. Egy ötödikes fiú így vall: „szombaton
reggel elmegyek a boltba, reggelizek, aztán elmegyek biciklizni.
Apu alszik,
mert éjszakás, anyu főzi az ebédet.. . Ki szoktam menni biciklizni mamámhoz,
mert ott van a kiskutyánk. Apu el szokott menni a boltba, anyut cl szokta vin
ni a városba vásárolni. 5-en vagyunk a családba. Én nem nagyon szoktam ott
hon lenni, mert el szoktam menni biciklizni.” Ebben és az ehhez hasonló ese
tekben a ház előtti és a ház körüli játék egyszerre szolgálja azt a célt, hogy a
gyerek nincs a lakásban láb alatt, tehát csend van
(ami a késői műszakból
megérkező szülőnek nagyon fontos). Másrészt kisebb gyerek nélkül az otthoni
munka is jobban halad, és közben a gyerek levegőzik is. Ismerve azonban a
lakótelepi szűkös mozgásteret, az ötletszegény játszótereket - és ez alól az álta
lunk vizsgált lakótelep sem kivétel - , nem sok alkalom kínálkozik a kreatív
játékra. A lakáson belüli játékot a különféle társasjátékok és nagy arányban a
kártya jelenti.
A lakáson belül is elsősorban a gyerekek játszanak egymással. A százhuszonkilenc gyerekből tíz említette, hogy egyik, vagy másik szülővel játszik, il
letve mindkettővel (1 = 1= 8 az arány). Míg a gyerekek játszanak, a szülők al
17
�szanak, pihennek, újságot olvasnak, nagy gyakorisággal rejtvényt fejtenek (ez
mind a nők, mind a férfiak körében igen kedvelt), a nők kézimunkáznak.
Főként a vasárnap délutáni programhoz tartozik hozzá a viszonylag rövid
idő alatt lebonyolítható látogatás. Száztizenöt gyermek említette ezt mint jel
lemző programot. A leggyakrabban a nagyszülőket látogatják meg (negyvenhá
rom fő írt erről). Többen említették, hogy a hétvégi két nap közül az egyiken
a nagyszülőknél ebédelnek, vagy az egész napot is ott töltik. Ilyen esetekben
szinte ugyanazok a tevékenységek ismétlődnek, mint odahaza.
Tíz esetben
egyéb rokon meglátogatásáról számolnak be a gyerekek, két esetben pedig az
elvált szülőt keresi fel a gyerek. Ebben a csoportban tíz gyerek tesz említést
a szülők válásáról.
A hétvégi programhoz tartozhatnék még a vendégség, amely azonban nem
jellemző. Az otthonülő csoportból tizenegyen írtak arról, hogy vendégeket fo
gadtak és öten említették, hogy vendégségben voltak. (A vendégség fogalmába
nem számítottuk be a nagyszülőknek munkával egybekötött meglátogatását).
2.
A kommunikatív. Ebbe a csoportba harminchárom család került. A gyer
mekek beszámolóiból kitűnik, hogy ezeknek a családoknak a hétvégi program
jában sincs vezető tevékenység, az otthonülőkhöz hasonlóan szabadidő-blokk
jukat a házi, illetve a ház, a telek körüli munkák, valamint a tévé tölti ki, de
emellett, vagy eközben, hangsúlyt kap a kommunikációs tevékenység. A
kis
beszámolók arról tudósítanak, hogy a családi együttlétet kötetlen beszélgetések
teszik tartalmasabbá. Az egyik nyolcadikos beszámolójából idézek: „Délután
5-re az egész család otthon van. (Ez péntek délután - N. É.) Ekkor
meg
szoktuk tárgyalni a napi eseményeket. Mindig meg szokták kérdezni, no,
mi
volt a suliba? Én meg szoktam mondani otthon. Ha valami problémám van,
azt is. Ha egyest kapok a suliban, azt is megtárgyaljuk. No, persze én is meg
szoktam kérdezni, hogy mi volt a munkahelyen”. A kérdések igen természete
sek, de hogy ez igen sok családban nem jellemző, ez valószínűleg csak azok
nak meglepő, akik nem foglalkoztak még ezzel a problémával. Az iskola pe
dagógusaival is készítettünk interjút, és ez is megerősítette a családi interjúk,
illetve a gyerekek dolgozatai alapján kialakult képet, mely szerint a családok
nagy része nem fektet súlyt a gyerekekkel való beszélgetésre, nem ritka, hogy
csak a pedagógus az, aki odafigyel a gyerek gondjaira. Pedig a gyerekek igény
lik ezt. A gyereknek szinte követelő igénye, hogy kibeszélje magából örömét és
bánatát - valószínűleg kielégítetlensége miatt - , csökken,
s következménye
ként egyre csökken a gyerekben is a készség az őszinte beszédre. Ezt a véle
ményt támasztja alá az a tény, hogy az e csoportba került gyerekek
aránya
a felsőbb osztályokban csökken.
3. oszt.
12 fő
20,5 %
4. oszt.
-
5. oszt.
6 fő
9,8 %
6. oszt.
5 fő
18,5 %
7. oszt.
3 fő
8,3 %
8. oszt.
fő
7
1,2 %
A beszélgetések témája leggyakrabban a tanulmányi munkával, az iskolával,
valamint a családi programokkal kapcsolatos. De néhány családban a pénz be
osztásába is bevonják a gyerekeket. Ritkábban fordul elő, hogy a szülő érzel
mi problémáit is megbeszéli a gyerekkel, és inkább azokban a családokban,
ahol a szülők elváltak. Az ilyen gyerekek dolgozataikban igen nagyfokú em
patikus készségről tettek tanúbizonyságot.
18
�Nem tekinthető véletlennek, hogy ebben a csoportban elenyészően
kicsi a
tévét korlátlanul nézők száma, mindössze egy gyerek. Ugyanakkor arányaiban
több tanuló ír a szülőkkel való közös játékról: hat fő; ez a csoport 18 száza
léka. A hétvégi programokban itt is igen gyakori a rokonlátogatás.
Nyolc
gyerek írta, hogy hét végén meglátogatják a nagyszülőket, öt más rokont em
lített. Ez összesen a csoport 39,3 százaléka. Négyen írták, hogy vendéget
fo
gadnak, és ketten, hogy vendégségbe mennek.
3.
Az ideális. Az elnevezés véleményünk szerint azért indokolt,
mert eb
ben a csoportban, illetve tevékenységükben ötvöződik legszerencsésebben
a
szükség diktálta munkák elvégzése, a családtagok egymás iránti beszélgetések
ben, közös játékban megnyilvánuló figyelmessége, törődése, illetve a kikapcso
lódási lehetőségek kihasználása.
A csoport összetétele:
Nézzük meg egy ötödikes leírását!
„..amikor felöltöztünk, azt mondta apu,
hogy ma kimegyünk a telekre. Anyuék bepakolták az élelmet, Zoli elment a
barátjáért, hogy elhívja. Elindultunk. Én, anyu és keresztapu rendbe tettük a
kisházat. Apu és keresztapu megművelték a földet. Zoli és barátja íjat és nyi
lat készített. Utána kimentünk az erdőbe nyilazni. .. két csapatot alkottunk.
Jancsi, apu, anyu egy csapatban van. Én, Zoli és a barátja megint egy csapat
ba. Én voltam a kapus nálunk. Apuéknál anyu. Nagyon sokszor elgáncsoltuk
egymást és nagyokat estünk. Mi győztünk 10-8-ra. Nagyon sokat nevettünk...”
A beszámolóból kitűnik, hogy a program egyszerűsége ellenére igazán
él
ményt adó volt, valószínűleg nemcsak a gyerekek számára. A lakásból kimoz
dulni igazán kellemes, és nem igényel különösebb fejtörést, hiszen a
város
bővelkedik szebbnél szebb kirándulóhelyekben, de még a lakóteleptől is kb.
10-15 perces gyaloglással erdőbe lehet jutni. Így feltételezhető, hogy az igény
hiányzik. A kényelmesség köti a lakáshoz az előző csoportba tartozó családo
kat, hiszen ilyen kisebb programokat még az elfoglaltabb szülők is beiktathat
nak, miként a következő írásból kitűnik.
„...Édesapámék több műszakban dolgoznak, s így nem sikerül mindég időn
ket összeegyeztetni. Az egész család szeret kirándulni, és szereti a természetet.
Ha együtt a család, szívesen megyünk ki nyársalni, vagy csoportos utazásra,
melyet a síküveggyár elég gyakran szervez meg, s ezeken mi mindig nagyon
jól érezzük magunkat. . . A családban a problémákat együtt beszéljük meg.
Szüleim szívesen adnak tanácsot. A pályaválasztásban is segítségemre vol
tak...” (nyolcadikos). A hétvégi program leggyakrabban családi kirándulás, va
lahová a közeibe. Mindössze két gyerek tett említést csehszlovákiai
kirán
dulásról. Néhányan mozilátogatást is említenek, amely azonban nem rend
szeres, függvénye a műsornak, az időnek, a családi időbeosztásnak. Ugyanígy idő
szakos programként említik a strandot. Az ebbe a csoportba tartozó gyere
kek arról számolnak be, hogy a programok közös családi együttlétek is egy
szerre, azaz, a kirándulásokon, az erdei sétán, vagy nyársaláson az
egész
család részt vesz. Huszonhét gyerek írja le a család közös szórakozásait, hár
man számolnak be arról, hogy bizonyos programokon (például gombázás, hor
gászás) csak az apa és a gyerek(ek) vesznek részt. Négy tanuló pedig a gye
rekek külön programjáról is beszámol, ez kivétel nélkül mozilátogatást jelent.
19
�A kirándulások gyakori célja valamelyik rokon, leggyakrabban valamelyik
nagyszülő meglátogatása. Ebben az esetben is komplex módon kapcsolódik
egybe a legkülönfélébb házi, illetve a kerti munka a családi gondok, illetve
örömök megbeszélésével.
A házi munkák természetesen ebben a csoportban is sok időt vesznek el.
Szinte minden gyerek arról számol be, hogy a házi munkákat közösen végzik.
Itt sem akadt egyetlen beszámoló sem, amely vendéglői étkezésről, vagy más
egyéb háztartási teendőket megkönnyítő szolgáltatás igénybevételéről tudósíta
na. A programokra szánt időt
tehát nem valami egyéb forrásból származó
megtakarítás révén nyerik. Véleményünk szerint itt egy szemléletváltozás ér
hető tetten. Ezeknek a családoknak az értékrendjében kimondva, vagy ki
mondatlanul fontosabb helyet kapott az aktív pihenés, a közös élményt adó
családi együttlét, a hétköznapok viszonylagos egyhangúsága, rohanása után
felengedni egy más jellegű tevékenységben, az egész heti lakásba zártság után
élvezni - ha rövid ideig is - a természet kínálta harmóniát. Az ilyen oldott
családi együttlétek jó alkalmat kínálnak a beszélgetésekre is. A beszélgetések
mélységeiről egy ilyen rövid kisdolgozat alapján természetesen nem alkotha
tunk képet, de magát a tényt, hogy a szülők a gyerekek előtt is beszélnek mun
kahelyi gondjaikról, figyelemre méltónak találjuk, és nemcsak a gyerekek ne
velése szempontjából. A beszélgetések gyakori témája még - a tanulók beszá
molóiból ítélve - a család programja az elkövetkező időben, a költségvetés. A
kisdolgozatok még értékelő megjegyzéseket is tartalmaznak, melyek valószínű
leg vagy a családi beszélgetésekben hangzanak el, vagy másokkal való össze
hasonlítás eredményei, de nem egészen függetlenek a felnőttek állásfoglalásai
tól. Az egyik nyolcadikos így vall: „...nekem ez a családi életmód nagyon tet
szik, mert családon belül meg van a jogom és kötelességem, és örömben, bá
natban osztozunk” . Úgy gondoljuk, hogy ez a megfogalmazás megfelelően
summázza e csoport életmódjának talán legszembetűnőbb értékeit.
4. A z eljárók. Az ebbe a csoportba sorolt dolgozatokban a gyerekek külön
féle programokról számolnak be, melyeken vagy az egész család, vagy annak
egy része vett részt. A szembeötlő különbség az előző csoporthoz viszonyítva
az, hogy egyetlen gyerek sem tesz említést arról, hogy a család tagjai beszélget
nek is egymással, megosztják örömeiket, vagy bánatukat. A csoportosítás so
rán ez a tény az első néhány esetben még gyermeki figyelmetlenségnek tűnt,
ezért úgy véltük, ez olyan természetes, hogy nem is említik külön. Amikor vi
szont több esetben ennek határozottan az ellenkezője fogalmazódott meg, és
a pedagógusok is a gondok között említették, hogy a családban nem érnek rá
a gyerekkel foglalkozni, beszélgetni, a gyereknevelés a gondozásra, a fizikai
gondoskodásra redukálódik, akkor világossá vált, hogy ezek a sajátosságok
indokolttá teszik külön csoportba sorolásukat.
A beszámolók egy részét ebben a csoportban is a házi munkákról szóló le
írás tölti ki. Az előző csoportokhoz hasonlóan, ezekben a családokban is van
egy ésszerű munkamegosztás, amelyben általában a gyerekek is kapnak felada20
�tot. A háztartással összefüggő tevékenység mellett a tévé itt is jelentékeny
hányadát foglalja el az időblokknak, különösen a gyerekek esetében. Gyakori
ságát és a ráfordított időt vizsgálva, a tévé a legfontosabb szórakozási forma,
emellett azonban megtalálhatók a szabadidő eltöltésének egyéb formái is:
kirándulás, barátokkal való összejövetel otthon, vagy szórakozóhelyen, sportrendezvények látogatása, könnyűzenei koncerten való részvétel stb. A progra
mok felsorolásából kiderül, hogy itt sincs szó a hagyományos értelemben vett
víkendről, még az eljárók programjai is egy-egy napra, de inkább csak a hét
végi időblokk egy kicsiny részére korlátozódnak.
A tevékenységek egy része az egész családot érinti, más esetben viszont csak
a család egyes tagjai vesznek részt.
A leggyakoribb program a kirándulás. Ezen általában az egész család részt
vesz. Huszonkét gyerek írt le kisebb-nagyobb kirándulásokat és további tizen
egy olyan esetről számolt be, ahol a kirándulást egybekötik valamelyik rokon,
leggyakrabban valamelyik nagyszülő meglátogatásával. Néhány esetben éppen
a nagyszülővel kerül sor az „igazi” kirándulásra. A kirándulás gyakoriságával
és ebből következtethető népszerűségével egyetlen más program sem veheti fel
a versenyt. A sorban utána következő mozilátogatásról mindössze hét gyerek
tesz említést, és ezek egy kivételével kizárólag a gyerekek szórakozását jelen
tik, mert a szülők nem mennek velük. Azoknak a programoknak, melyeken
csak a gyerekek vesznek részt, mintegy felét a mozi alkotja.
A résztvevők szerinti csoportosítás az alábbi képet mutatja:
a család együtt
apa és a gyerek(ek)
anya és a gycrek(ek)
26
4
1
nagyapa és gyerek esak a gyerek csak a szülők
____ _______
3
14
3
Néhány gyerek időbeosztásában játszik szerepet „a meccs” , négyen számol
tak be arról, hogy labdarúgó-egyesületben játszanak, és minden vasárnap mér
kőzésük van. További három dolgozat tudósít arról, hogy mint nézők vesz
nek részt a mérkőzéseken, ez viszont már családi program.
Három tanuló a vendégeskedésről, illetve a vendéglátásról is, mint család
juk rendszeres programjáról. Mindössze három számol be arról, hogy a szülők
rendszeresen járnak szórakozóhelyre. (Egyikük zenés helyet említ, másikuk
presszót és a harmadik klubot.) Ez természetesen a. szülők önálló programja.
A szabadidő eltöltésének lehetséges módjai közül még két gyerek említi a
horgászatot, amely az apa hobbija, három a kertészkedést, melyben az egész
család részt vesz hét végeken, kettő számol be arról, hogy szombatonként
a
gyerekek úszni járnak. Egy (nyolcadikos) tanuló írja le könnyűzenei koncertél
ményét.
Két összefüggést kívánunk kiemelni, amely a dolgozatok alapos tanulmányo
zása során megfogalmazódott. A z ebbe a csoportba tartozó családok közül
mindössze három rendelkezik kerttel. Jogosnak látszik az a feltevés, hogy a
kertészkedés - akár hobbi, akár jövedelemkiegészítés motiválja -, időigényes
sége miatt ellene hat a hétvégi programoknak. A csoportba tartozó családokat
viszonylag rendszeres hétvégi program és alacsony kommunikációs szint jel
lemzi. Nem tudjuk megállapítani - nem is feladatunk - , hogy a kommuniká
ció alacsony szintje oka vagy eredője a több helyütt megromlott családi lég
�körnek, de viszonylag magas - a többi csoporthoz viszonyítva - azoknak
a
dolgozatoknak a száma, ahol a gyerekek családi veszekedésekről számolnak
be.
5.
A munkacentrikus. Inkább a tények hűséges feltárásának szándéka, sem
mint a csoport önmagában vett jelentősége (összesen hét dolgozat) vezetett e
kis létszámú csoport körvonalazásához. A családi interjúkban is akadnak olya
nok, akik szinte szakadatlan munkáról számoltak be, ritkább esetben önmaguk
ról, gyakrabban szűkebb ismeretségi körükből. Ismert tény, hogy bizonyos kö
rülmények (például építkezés) egy adott időben szinte megszakítás nélküli mun
kára ösztönzi (kényszeríti) a családot. A napi munka mellett állatokat tarta
nak (ahol erre mód van), kertet művelnek, mellékállást vállalnak, és mind
emellett még dolgoznak saját épülő házukon. Ilyen esetben nem ritka, hogy a
nyári szabadságot is munkával töltik, és természetesen a hét végék is kemény
munkában telnek el. Az említett dolgozatok is erről számolnak be. A gyerekek
dolgozatai alapján nem lehet messzemenő konzekvenciákat levonni, csupán anynyit, hogy ezeket a családokat a munkacentrikusság, hétvégi időbeosztásukat pe
dig a munka dominanciája jellemzi, még a gyermekekét is.
Az elemzett dolgozatok alapján megállapítható, hogy a munkások családjuk
körében töltik el a hét végét. Ezért helyes az a szemlélet - például egy mű
velődési ház esetében - , amely programajánlat készítésekor családi egységben
gondolkodik. A vizsgálatunk által érintett lakótelepen is működik egy ifjúsági
ház, ez azonban - általunk nem eléggé ismert, minden bizonnyal összetett okok
miatt - nem vált a családok hétvégi programjának alakító tényezőjévé. Meg
ítélésünk szerint egy jól összeállított program - a művelődési központ közelsé
ge miatt is - még az ún. otthonülők számára is alternatíva lenne.
A családok hétvégi szabadidejéből aránytalanul nagy részt foglalnak el a
háztartással összefüggő munkák. Ez a szolgáltatások hiánya, illetve színvonala,
valamint áraik és a beidegződött szokások miatt feltehetőleg a jövőben sem
fog lényegesen változni.
Más, a szabadidő eltöltésének módjait kutató egyéb tanulmányokkal egy
bevágóan mi is megállapítottuk, hogy a családok mintegy kétharmadánál
a
legfőbb, vagy szinte kizárólagos szórakozási forma a tévénézés. Ezek figyelembe
vételével nem túlzás azt mondani, hogy a tévé műsorpolitikája országos közügy, és
az általa sugallt életmódminták és értékek révén messze túlmutat a tévéműso
rok virtuális határain.
Vizsgált mintánk alapján megállapíthatjuk, hogy a munkáscsaládok programja
ik kialakításánál igen kis mértékben veszik igénybe a különféle szervezett lehető
ségeket. Inkább csak az üzemi szervezésben bonyolított programokon vesznek
reszt. Hétvégi programjaikat maguk tervezik, bonyolítják és az egyéb szolgál
tatásokat (például szálloda, étterem stb.)
is csak elenyészően kis számban
igénylik. A programok fél-egy naposak és magukon viselik a család szigorú be
osztással élő, takarékos midennapjainak jellegét. A kikapcsolódás legtöbb for
máját erősen redukálja az egyre több családnál megtalálható, az életszínvonal
megőrzését, vagy növelését szolgáló jövedelemkiegészítő tevékenység.
Figyelmet érdemlő az a tény, hogy a családtagoknak a kívánatosnál kevesebb
idejük, figyelmük marad egymásra, a családon belüli kommunikáció általában
alacsony színvonalú. Ez a probléma a mintánkban világosan kirajzolódott, de
úgy véljük, hogy egyáltalán nemcsak a munkáscsaládokra jellemző ez a gond.
22
�A legtöbb felnőttben és gyerekben él az igény, hogy örömét, bánatát
meg
ossza a hozzá legközelebb állókkal. Ahogy a kifejezésben gyakran oly tömör
köznyelvünk mondja: hogy kibeszélje magából, ami bántja. Ha a családban
hosszú távon nem tudja ezt az igényét kielégíteni, akkor másfelé orientálódik.
Ez sokféle módon, de igen gyakran a családi légkör megromlásához vezet. A
gyerekek esetében szinte alapszükséglet a kommunikáció. A családi szocializá
ció verbális formájának nem az alkalmankénti nevelő célzatú beszélgetések (a
„prédikációk”) a legjobb megtestesítői. A szülők és a gyermekek közötti állan
dó kontaktus, a család kis és nagy ügyeinek közös megbeszélése, a gyerek vé
leményének megfelelő figyelembevétele — amint a gyermekek beszámolóiból
kitűnt - , igen kedvező hatással van a családi légkörre, de főként a gyerek gon
dolkodásmódjára, önbecsülésére. Ez főként a szakmunkásokra jellemző, ahogy
ezt az iskola egyik, nagy tapasztalatokkal rendelkező pedagógusa is megfogal
mazta.
A családi interjúk megerősítik azt a kiinduló hipotézist, hogy a hétvégi te
vékenységszerkezet - nem mindig tudatos - értékválasztást tükröz, és ezért al
kalmas kiindulópont a családok értékrendjének megközelítéséhez.
23
�G H Y C Z Y TAMÁS
Inkább...
válasz Brunda Gusztávnak baráti kegyetlenséggel
,.Legyek kismester inkább, dolgaértő
ki ha-mit tesz, tisztességgel csinálja...
(Csanádi Imre)
Népművelő vagyok. Az a dolgom, hogy változásokat érjek el az emberek
tudatában. Ehhez kell értenem. Persze, úgy kellett volna mondanom, hogy po
zitív változásokat, mert tényleg nem mindegy, mi, merre változik, csak hát
olyan relatív dolog az előjel. Attól függ, honnan nézzük.
Amikor engem is elkap szakmánk alapbetegsége és cselekvés helyett teóriá
kat gyártok, olyankor azt mondom, hogy az „adekvát tudatok” kifejlesztése a
feladatom. Valahogy szinkronba hozni az embereket korukkal, körülményeik
kel, lehetőségeikkel. Lírai hangulatban ez az ember humanizálásaként, ember
sége kibontásaként fogalmazódik meg; míg világboldogító indulataimban a tár
sadalmi haladás tudati előfeltételeit akarom megteremteni.
Talán van annyi egészséges életösztön bennem, hogy rádöbbenjek, milyen
parttalan ingoványokba visznek ezek a gondolatok.
Népművelő vagyok. Ahogy suszter a suszter, vagy szabó a szabó. Ez a mes
terségem. Ha suszter volnék, csirízes lennék, ha szerelő, olajos. Így „jövök,
megyek. Annyit nem,
mint egy szövőnő, de sokszor többet, mint egy kifutó
gyerek. Kartont, szobrot, képeket cipelek, létrára mászok, előadást tartok köz
művelődési folyamatokról, érvelek, majd néhány óra elteltével plakátot
ra
gasztok egy iskola bejáratára a város másik pontján.” Ha értelme van, miért
volna ez baj, vagy szégyen? Ha értelmetlen, minek csinálnám? Népművelő va
gyok. Ha abból akarok megélni, amihez értek, nyilván el kell adnom a szak
tudásomat valakinek, és ez behatárolja lehetőségeimet, megszabja feladataimat.
Kompetenciám legfeljebb abban van, mit vállalok és kinek - bár ez legalább
annyira szerencse kérdése is. Ha szabó lennék, varrhatnék frakkot, cájgnadrágot,
egyenruhát, reverendát, farmert, és alig hiszem, hogy bármelyik előkelőbb
lenne a másiknál. Legfeljebb nem mind való a gusztusom szerint. Valamelyes
választási lehetőségem mindig van, de korlátlan szabadságról értelmetlen vol
na még álmodozni is. Nem tehetem azt, amit akarok, és nem tehetem azt, amit
mondanak. Ha népművelő vagyok, szakmai hibáimra aligha mentség a főnö
köm hülyesége. Ha suszter lennék, akkor se lenne az. Hogy mindent a lehető
legjobban csináljak meg, arra saját szakember-voltom kötelez, már ha az va
gyok valóban és amennyire az vagyok.
Azt hiszem, minden munkavállaló alapvetően két típusba sorolható: A lakáj
(lehet persze, akár főhivatalnok, vagy igazgató is) azt teszi, amit mondanak. Az
iparos azt, amit kell. A lakájt a főnöke minősíti, az iparost a munkája.
A harmadik típus, a próféta, már nehezen nevezhető munkavállalónak, mi
vel épp az a jellemző rá, hogy legfeljebb küldetést vállal, azaz bármire szeElőzmény: Brunda Gusztáv: Hol a helyünk a karavánban (Palócföld, 1985/6.) V ő. m e g : Palócföld, 19S6/ 2.
számban. Horváth István, Szeróczki Bertalan, Korill Ferenc írását.
24
�gődik, csak azt hajlandó csinálni, amit maga tart fontosnak. Ebben nem az
a baj, hogy céljai, szándékai vannak, hanem, hogy folyamatosan meg van sért
ve, ha azt kérik rajta számon, amire alkalmazták. Ha mondjuk, hidat
kell
verni, a lakáj akár egy szál madzagból is megcsinálja, ha erre utasítják, bár
tudja, hogy sohasem lehet majd járni rajta. Az iparos vagy odébbáll, vagy
megcsinálja rendesen, mert nem tudja elviselni, hogy leszakadjon az a híd, ame
lyet ő épített. A próféta viszont hegyet-völgyet megmozgat, összevész
min
denkivel, hogy híd helyett inkábbb lampionos gondolákat alkalmazzanak, és
mert persze, nem tudja elérni, sértetten nem csinál semmit.
Ha gondom van a népművelőkkel, elsősorban az, hogy túl sok köztük
a
próféta, meg a lakáj és csak elvétve akad iparos.
„Jó néhány Don Quijotepályatársam gyakorlott harci erényekkel védi és terjeszti a valami »ellen-létet«
és közben olyan és annyi önigazoló ideológiát vonultat fel...”, ami már bősé
gesen elegendő ahhoz, hogy bármi alól felmentse magát.
Népművelő vagyok. Nem kell feltétlenül elszegődnöm valahová. Formálgathatom a tudatokat a magam hite és szándéka szerint is, ha találok rá módot
és lehetőséget, de akkor ne várjak pénzt azoktól, akiket nem vagyok hajlandó
elfogadni. Egy egyházi iskola tanára ne terjesszen ateista ideológiát! Ez már eti
kai kérdés.
Népművelő vagyok, és ebben a szakmában nehéz iparosnak lenni. Nemcsak
azért, mert nincs hol megtanulni, hanem azért is, mert „mai helyzetünkben a
velünk szemben támasztott (vagy vélt) elvárások rendszerében mást nemigen
tehetünk, mint úszunk a könnyed(nek hitt) parttalanságban.” Ha viszont tény
leg népművelő vagyok, mégiscsak mást kell tennem, különben mi értelme az
egésznek.
A mi szaktudásunkba az is beletartozik, hogy megtaláljuk az értelmes mun
ka lehetőségét, vagy megteremtjük magunknak az éppen adott körülmények kö
zött. Mint a vadászoknál. Nem elég jól lőni és ismerni a vadat, meg is kell
találni! Becserkészni óvatos, hosszú türelemmel, mert az összes többinek csak
innentől van értelme. Hogy eközben sáros lesz az ember, meg elszakad
a
gúnyája - azaz nem túl elegánsan adja elő az egészet - , az teljesen mellékes.
Aki jól vasalt szakmát akar, menjen parkett-táncosnak.
Furcsa, hogy nálunk mennyi minden „derogál” az embereknek, mennyi min
dent éreznek méltatlannak magukhoz, beosztásukhoz, rangjukhoz. Pedig hát
az orvosok is milyen gusztustalan dolgokat művelnek, ráadásul saját kezűleg,
mégsem lesz kisebb tőle a tekintélyük. Miért ne másznék létrára, cipelnék kar
tont, ha egyszer szükség van rá? Ha más teszi, én meg csak dirigálom, az jobb?
Épp azt kellene szégyelnem, ha segítségre szorulnék olyan tevékenységeknél,
amelyeket magam is elvégezhetek.
A dolgok lényege persze, sokkal mélyebben van, jól tudom. Egy identitás
zavarokkal küszködő szakma - épp, mert saját tevékenységére nem támasz
kodhat eléggé - külsődleges rekvizítumokkal szeretné bizonyítani - elsősorban
saját magának - fontosságát, rangját, jelentőségét. Hisztériás érzékenységgel
reagál minden vélt, vagy valódi sérelemre, mániákusan ragaszkodik megbecsü
lésének látható megnyilvánulásaihoz, és mert ebből soha sincs elég, belesavanyodik az önsajnálatba.
Magam is tipikusnak érzem Brunda Gusztáv tanmeséjét a művelődési há
zat építő népművelőről, csak számomra más a tanulsága: „...süllyedt, süllyedt,
egészen elveszett a tömegben.” Hát így jó! Ott a helye! Végül is ő kapta a
legnagyobb jutalmat. Elérte, amit annyira akart, megfelelő feltételeket terem
25
�tett a további munkához, éveken át, nap mint nap élvezheti „lelkes, szenve
délyes” munkájának eredményét. Mi ehhez képest az a pár száz forintos ju
talom? Azt valóban az építőnek kell adni, mert ő odébbáll, s megint kezdhet
valamit elölről. Hogy a jutalom átadása látható, sőt látványos jele a megbe
csülésnek...?! Ugyan kérem! Aki tapsra vágyik, színésznek álljon, vagy ün
nepi szónoknak. Az a fontos, hogy haladjon a karaván, nem az,
hogy körbeugassák különféle (nagy)kutyák!
Paradoxon lenne, hogy szakembernek tartom magam? Hogy hiszek abban,
lehetnek a népművelésnek szakemberei? Ha annyira parttalanná tupírozom a
feladatomat, hogy holmi „létezésszakmának” tekintem a magam munkáját, bi
zonyára. Suszterként is gyárthatnék ideológiákat a „cipőben létezés” -ről, hi
szen az emberek nagy része idejének nagy részében cipőben létezik. Kesereg
hetnék azon is, hányan vannak, akik csak ünnepre húznak cipőt (és milyen
cipőt! Úristen!) - mégis okosabb lenne, ha megmaradnék a kaptafánál. Cipészi minőségemben mindenképp.
Mert persze, nem csak népművelő vagyok, hanem állampolgár is. E minő
ségemben természetesen kompetens minden kérdésben, ami széles e hazában
feltaláltatik. És, mert népművelő vagyok, nyilván szaktudásom, szakismere
teim szemüvegén át nézem a dolgokat. Olyan szempontokat próbálok érvé
nyesíteni, amelyeket én könnyebben és jobban felfedezhetek, mint azok, akik
máshoz értenek. De hát így lenne az igazán jó! Ha mind ezt tennénk, ahányan csak vagyunk. Annyi sok, különféle bölcsesség milyen körültekintő dön
tésekhez vezethetne. Csak azt kellene mindenkor tudomásul venni, hogy más
dolog az az egy cipő, ami éppen rám van bízva és más a lábbelihasználat,
úgy általában. Paradox módon az utóbbit épp azzal tudom a legeredménye
sebben befolyásolni, ha az előbbit a lehető legjobban csinálom meg. És ehhez
nem is kell olyan nagyon sok feltétel. Egy jó cipőt még a cipőipar általános
válságának közepette is meg lehet csinálni. És akkor az az egy legalább jó.
A többivel csak eztán érdemes törődni.
Nem az a paradoxon, ha szakmának tekintem a népművelést. Ehhez is, mint
akármi máshoz, lehet is, kell is érteni. Hogy még nem foglalható tankönyvek
be a mi szakmai tudományunk, vagy, hogy előkelőbben fogalmazzunk, nincse
nek „eszközeink, sajátos, ránk jellemző szabályok szerint szerveződő érveink,
technológiánk egy-egy probléma megoldásához, feloldásához, amelyek meg
taníthatok” - hát az egyrészt nem is igaz egészen, másrészt azok bűne, mu
lasztása, akik alkalmasak lennének e tankönyvek megírására, csak nem jutnak
hozzá felhőkergető buzgalmuktól.
Azt hiszem, a dolog éppen fordítva áll, mint Brunda Gusztáv gondolja.
Szakmának már bátran nevezhető a népművelés. Foglalkozásnak nem.
És
addig nem, amíg szaktudás nélkül is bárki gyakorolhatja. Az meg, hogy hiva
tás-e? Ördög tudja! Ez kinek-kinek magánügye, mi gondunk r á ...
Van azonban itt valóságos paradoxon is, ami az eszközök léte-nemléte körül
szerveződik. Mert, ha szakemberek vagyunk, nem függhetünk annyira az esz
közöktől, hogy nélkülük moccanni se tudjunk, viszont ha szakemberek
vagyunk, tudnunk kell, hogy az eredményekhez bizony „pénz, paripa, fegyver”
szükségeltetik. Amiből valóban kevés jut mostanában. „Kamaszkorú” szak
mánknak ezt a dilemmát kell napról napra feloldania. Azzal igazolja-e létét,
hogy még a leglehetetlenebb helyzetekben is képes valós eredményeket produ
kálni, vagy azzal, hogy nagy meggyőző erővel bizonyítja, mi minden hiány
�zik ahhoz, hogy eredményeket érjünk el? Ennek eldöntéséhez valóban nem
vagyunk elég felnőttek. Még a szélsőségesek is bizonytalanok.
Hargitai Lajos, kiváló kollégánk a minap a Valóságban (1985/8. sz. a szerk.)
tárta a világ elé mardosó lelkifurdalását, mert nem maradt népművelő egy
olyan faluban, ahol még a minimális feltételei sem voltak meg a munkának.
Nem kevésbé kiváló kollégáink viszont olyan feltételekhez kötötték volna a
művelődési otthonok puszta létét is, amelyek alapján - mint Urbán Gyula igaz
gató, a decemberi országos tanácskozáson elmondta - a szakszervezetek fő
városi művelődési háza még klubkönyvtár besorolást sem kaphatna.
Nem az a mi legfőbb gondunk, mikor és mennyire szeghetők meg a szabá
lyok, hanem az, hogy még azt sem tudjuk eldönteni, mi kell ahhoz, hogy elin
dulhasson a karaván. Van, aki puszta lelkesedésén tevegelve is nekivágna a
sivatagnak, és van, aki annyi feltételt szabna, hogy ha az mind meglenne,
már nem is kellene a karaván, a saját lábukon is elmennének a dolgok.
„Vajon, javít-e helyzetünkön az önvádaskodás el nem végzett dolgaink mi
att? Aligha. Ezen a munkaterületen nem lehet megtenni semmi olyat, amire
nincsenek együtt a többirányú feltételek. Pesszimizmusra ugyan lenne okunk,
hiszen a közművelődés anyagi feltételei folyamatosan romlanak, ugyanakkor
érzékelni lehet a társadalmi feltételek bizonyos javulását.”
Lám!
Bárhol van a helyünk a karavánban, mi csak állunk, tépelődünk, keser
günk, vagy vitatkozunk. Csoda-e, hogy végül otthagynak? A karavánnak ha
ladnia kell! Lesz, amit nélkülünk nem vihet magával, és az nagyon fog hiá
nyozni később, mégsem várhatja meg, míg mi háromkilincsű ajtóinkkal vaca
kolunk. Már így is erős késésben van.
Népművelő vagyok. Dolgom van a világban, nemigen érek rá leltározni,
mit nem tudok még. Azt kell hasznosítanom, amit már tudok, és úgy, ahogy
lehet. Szorongásaimmal, kételyeimmel - melyek természetes velejárói minden
jelentős munkafeladatnak - magamnak kell megbirkóznom, mert „itt a rész
leges ellehetetlenülés is végzetes”. K i bízna rám bármit, ha látja, hogy ma
gamban sem bízom?
Tudom, hogy még jó ideig nem találhatok ideális munkafeltételeket,
de
mert tudom, számolok is vele. Elviselem. Talán addig is eljutottam már, hogy
nem akarok mindenáron báli cipőt varrni ott, ahol a bocskor a célszerű vise
let.
Konfliktusaimat, ütközéseimet minden rendű és rangú felsőbbségekkel mun
kám természetes velejárójának tekintem. Minden szakmának vannak kényel
metlenségei. A miénknek ez. („...az igényesebb népművelőknek igazi gondot
nem az átélt konfliktusok okozzák...” ) Valódi fájdalmat csak az okoz,
ha
látszatok előállítására kell fordítanom jobb sorsra érdemes energiáimat.
Attól rendszerint megvadulok és ilyenkor kereshetem megint a helyemet, de
messze nem vagyok biztos abban, hogy ez egyértelműen negatív jelenség.
A
hiba elkerülése lehet akkora teljesítmény, mint az eredmény elérése.
Mivel ember is vagyok, nekem is hiányoznak olykor az elismerés látható
jelei - családomnak is nehéz megmagyaráznom, mire megy el annyi tenger
energiám, mire vittem - , de legalább annyira muszáj népművelőnek lennem,
hogy ezzel ne törődjem túlzottan sokat. Egyszer s mindenkorra el kell dönte
ni, elismerést, rangot, beosztást akar-e az ember, vagy eredményeket. Szép len
ne, ha egybeesne a kettő, ha az előbbinek az utóbbi lenne a feltétele, még
27
�inkább, ha az utóbbinak az előbbi a törvényszerű következménye, de mert
nincs így, legjobb ezt is tudomásul venni. Egy sarkkutató ne ábrándozzon a
trópusokról.
Állóképesség nem ehhez kell igazán, hanem a kudarcok elviseléséhez.
A
népművelés tipikusan kudarcszakma, soha, semmi sem biztos benne. Embe
rekkel dolgozunk és hál’ istennek nincsenek kényszerítő eszközeink, soha se
számolhatunk minden tényezővel. Ami ötször sikerült, hatodszorrra tökélete
sen megbukhat. És akkor el kell kezdeni teljesen elölről, épp annyi bizonyta
lansággal, és nagyon kell hinni abban, hogy ezúttal sikerül, különben
ma
gunk építjük be a kudarcokat a folyamatokba. Aki nem tud 24 óra alatt re
generálódni, az alkalmatlan erre a pályára. Talán egy jó adag naivitás is el
engedhetetlen.
Ezért nem hiszek abban, hogy értelmiségiek lennénk, legalábbis a
szó
„entellektüel” értelmében nem. Mi nem tudjuk előre fejben megoldani a dol
gokat. Felkészültségünk jó része mindig akcióban nyilvánul meg. Mint a portyázóknál, akiknek egyszerre kell stratégáknak és csatároknak lenniük, azaz
a haditudományok mellett a kardforgatást is meg kell tanulniuk. Csak ezt se
hogy se akarjuk megérteni.
Képzésünk is ezért rossz. Ahol elmélettel igyekeznek felvértezni bennünket,
ott nem szerezhetjük meg a napi munkához szükséges képességek, készségek
minimumát sem, ahol pedig erre helyezik a hangsúlyt, ott az elméleti háttér
válik használhatatlanul faghíjassá. Valamelyikbe mindenképpen belebukik az,
aki kínnal, keservvel meg nem szerzi valahonnan a hiányzó ismereteket. Ezért
akkora a fluktuáció, annyi a pályaelhagyó, ezért, „hogy a színészmesterség
után... a mi foglalkozásunk produkálja a legtöbb neurotikus esetet, lelki sé
rültet, pesszimistát, bőzöngőt, otthontalant” - már, ha ez valóban így van.
Mert, aki kibírta az ilyesfajta pályakezdést, az sokkal erősebb, szívósabb, rá
termettebb lesz, és tucatjával sorolhatnánk az ilyen népművelőket is. Kegyet
len a dolog, de egész jól működik a természetes kiválasztódás. És a szakma
rangját mégiscsak ők teremtik napról napra, nem a nyavalygók, siránkozók,
panaszkodók.
Mert a mi pályánkon ez a veszélyes narkotikum. A panaszkodás. Aki egy
szer elkezdte, nem tudja többé abbahagyni, és már csak ebben lel vigaszt. Sa
játos szakmai folklórként keringenek a történetek démoni gonoszságú
ta
nácselnökökről, szb-titkárokról, pártfunkcionáriusokról, akik mind-mind abban
lelik örömüket, hogy bennünket megaláznak, ostobaságok elvégzésére kénysze
rítenek, lehetetlen helyzetekbe hoznak. Egymást már félszavakból is értjük,
bárki, bárhol folytatni tudja egy hasonló történettel... Talán ez az egyetlen
terület, ahol mind egyetértünk, és észre sem vesszük, kívülről mindez milyen
érthetetlen és szánalmas. „Szép feleségeink” is ezért unják meg nagyon
ha
mar „ezt a hülye népművelést”. Veszélyes dolog a mártíromság. Aki egyszer
belekóstolt, nem tud meglenni nélküle. A zt hiszem, a pedagógusok is akkor
veszítették el korábbi jelentős presztízsüket, amikor sajnáltatni kezdték ma
gukat.
Panaszaink legsűrűbben visszatérő eleme, „hogy a legkülönbözőbb képzett
ségíi igazgatásban és irányításban dolgozó emberek azt hiszik, ők igazából ér
tenek ehhez a »területhez«. Ebből következően - valamint hivataluknál fog
va - kötelességüknek érzik az alájuk rendeltek helyett gyakorlati, sokszor tisz
tán szakmai kérdésekben is dönteni.”
28
�Mennyire jellemző ránk, hogy szinte egyazon sóhajtással kesergünk azon,
milyen hiányos, parttalan, megszerezhetetlen a szaktudásunk, meg azon, hogy
hozzá nem értők belepofáznak „tisztán szakmai” kérdéseinkbe. Persze, hogy
beleszólnak! „ A legkülönbözőbb képzettségű igazgatásban és irányításban dol
gozó emberek” maguk is súlyos identitászavarokkal küzdenek. Olyan sokan
dirigálják, ugráltatják őket, hogy legalább ezen az egy, „veszélytelen” terüle
ten szeretnék kiélni hatalmukat. Ezért szólnak bele, nem azért, mert érteni
vélik. Meg valamilyen parkinsoni öntörvényűségből eredően. Akinek utasítási
jog adatott, annak valahol, valamiben kell is utasításokat adnia, hogy iga
zolja létét. Alapos szakértelem híján viszont ezt célszerű olyan területekre
korlátozni, ahol a tévedések következményei vagy ki sem derülnek,
vagy
másra háríthatok. A mi területünk pedig ilyen. Ezzel éppúgy számolnunk kell,
mint egyéb korlátainkkal.
Hogy én is elmondjak egy tanmesét: A z egyszeri juhásznak valami olyat
rendelt a gazdája, ami nem volt éppen okos dolog, de kötötte erősen, hogy
meglegyen.
- Nem lehet azt gazduram! Azt a bürge nem szereti.
- De a teremtésit! Kendet én szegődtettem, mi gondja rá, mit szeret a
bürge?!
- Mert a pásztora meg én vagyok!
- És, ha elcsapom kendet?
- Azt lehet. De amíg el nem csap, mégiscsak így lesz. Mert a juhásznak
nemcsak tisztessége, de esze is volt elég. Tudta, ha elpusztul a nyáj, akkor is
őt csapják el, csak akkor már okkal. És ki fogad fel olyan pásztort, aki egy
szer már tönkre vitte a nyáját?
Igaz, nem volt értelmiségi.
Vagyok annyira népművelő, hogy fájjon Brunda Gusztáv szép és igaz cik
ke. Alanyi költőket megszégyenítő hitelességgel mutatja be egy szakma
le
pusztult (vagy ki sem fejlődött) önbecsülését, identitászavarait, narkomán ön
pusztítását. Ezért is kell vitatkoznom vele. A lírai hitel nem igazol semmit.
Ez van (jobbára ez van), tény. D e nemcsak ez lehet és nem ennek kell len
nie. Az életképtelenséget csak a kipusztulás hitelesítheti. Addig azért meg
lehet próbálni egyet s mást. Tán kereshetünk feladatokat a most szerveződő,
differenciálódó csoportok, közösségek körében is, idővel talán fel is mond
hatjuk „a társadalom reprezentatív eseményeinek szakszerű kiszolgálását,
a
szimbólumok politikai szándékok szerinti alkalmazását, különféle események
jó hatásfokú megrendezését”, de egyelőre és legelsősorban magunkban kell
rendet teremtenünk.
„...tudhatod, hogy csak emberi tartásod megőrzésével érhetsz el valamit a
számodra kijelölt terepen, mert ez munkaeszköz, de...” Ez a de a legkegyetlenebb látlelet, amit magunkról kiállíthatunk.
„Bizonytalan célok, kétes szakmaiság, eszköztelenség, alacsony jövedelmek,
személyiségzavarok, gyakori ripacskodás” - nem vagyunk ünnepelt sztárszak
ma, szentigaz. A sereg végén kullogunk, mint az orvosok elődei, a „dögészek” , akiket senki se tartott semmire - míg rájuk nem szorult.
Onnantól
kezdve már csak azon múlott a tekintély, mennyi volt a gyógyításban a tu
domány és mennyi a hókusz-pókusz. Lehetséges, hogy az akkori orvosok meg
azon keseregtek „lehet-e egyáltalán a létezést (az egészségben létezést) szak
másítani”. Lehetett.
29
�ABLAK
„Az én észt költőim...”
...és hosszan következhetne a felsorolás, neveké; kezdődik azonban ez
az
egész ott Bereczki Gábor professzornál, aki a fordítás e munkálataiba
be
vont, a munkaalkalmat az Európa Kiadó műhelye adta, és ennek most már
másfél évtizede lesz lassan, és mindvégig érezhettem támogatásukat. Köszönet
érte! Ha egyéb nem történt is, elindultak gondolatok és rokon-érzelmek, való
diak, itt bennem, e költők és népük iránt; nem véletlenül használtam
egy
szót, gondoljuk meg: észtek...! És elindulhattak kapcsolatok, bensők, remé
lem, az olvasókban is emitt-ott. Észt költők a címe annak az 1975-ben meg
jelent antológiának, melyben szerény társ-szerepem lehetett, s onnét a nevek:
Johannes Semper, August A lle, Valmar Adams, Uku Masing, Arno Vihalemm, Kalju Lepik, Ivar Grünthal, Debora Vaarandi, Juhan Smuul, Ellen N iit,
Ain Kaalep; közben egy alkalommal a Szovjet Irodalom számára Arvi Siig;
és alighanem pontatlan a sorolás, hanem hát az élmény-részletesség sem ada
tik meg ebben az „előzetesben” , a költők így afféle kavicsként szerepelnek
járó kisgyerek
itt, soraimban, mint Pilinszky János versében a tengerpartot
egyetlen-köve, olyan mindegyikük így, mindöröktől fogva valakié lehet bár
melyiküknek egy verse, egy sora, egyetlenné válhat akármi tőlük akárkinek, s
az egész tengert zúgja vissza csendjük, és fordítva. Ott, a tengerparti-kavicsversben (s nem véletlenül szeretném egyik legkedvesebb versem pattintásnyi
villanását adni emlék-fényül, tisztelet-jelül e rokonainknak!) elválásról van
szó; mármost a költészet nagy vigasza, hogy maradandó lehet, ha magunk is
úgy akarjuk. Élhet a kapcsolat; s hogy eseménytörténetig jussak legalább,
elmondom gyorsan: egyre-másra vágyódtam a feladatokon túli észt-fordításra
is. Bereczki professzor és felesége, a tárgykörnek nemcsak szakértői, de nagyszívű istápolói az ügynek, értő fordító-művészek és önzetlen nyersfordítók, az
együttdolgozás oly alap-fogalmával ismertettek meg, ami számomra ma
is
példaszerű és mindenkor áhított. Magam kértem tehát matériát tőlük, s kap
tam is, és az ő tanácsuk, irányításuk, szeretetük vezetett oda - vezetett en
gem; de, ami a legfontosabb, juttatta a dolgot, s nem általában, hanem konk
rétan, gonddal - , hogy újabb nevek sorakozhassanak az eddigiek mellé „az
én...” listámon, azaz, majdani világirodalmi versfordításkötetemben, illetve
itt e hasábokon. Akiket még megismertem, ha töredékesen is, ha legfőbb vo
nalak nyomán csak, villanással, vagy alap-ráérezhetéssel, íme, álljon itt a ka
vics-utalás őket illetően is. Arvo V alton, Aira Kaal, Juhan Viiding, Madli
Morell, Vivi Luik, Mats Traat, Jaan Kaplinski, Jaan Kross, Kersti Merilaas...
és most jövök rá, hogy egyéb dolgok is voltak közben, például
a Lombos
agak szívverése, a Móra Kiadónál 1983-ban a világirodalom emennyi-annyi
30
�„madarakról és fákról” szóló versével megjelent fordításantológiám is „egyaz-egybe” Bereczkiéktől kért észteket is tartalmaz, csak akkor még nem mer
tem nekiveselkedni, azaz, még ennyire se, de úgy érzem, a java hátravan így,
s össze kell állnia egyszer egy „teljesebb” és „saját” kis észt kötetnek... tehát
vannak tervek, legyen erőnk és lehetőségünk a tiszta ügyhöz; a kedvünk meg
van, és egyelőre - ami a legfontosabb -, itt vannak ők maguk; az én észt
jeim néhány „képviselője”, pár verssel. Köszönet e megvalósulásért mindenki
nek, akit köszönet érte illet.
TA N D O R I D EZSŐ
JA A N KROSS
Barátom ablaka előtt...
Barátom ablaka előtt
május zúdít esőt
a kesernyés illatú tujafára.
Barátom asztalán
szótárak, kitárva,
bennük görög, szláv, gót, latin betűk.
Barátom, láthatóan,
e puszta betűkbe mélyed,
asztalára hajolva.
De a görög, szláv, gót, latin betűk honában
- ki látja? - május esője zuhog
a tujafára.
Zuhog, suhog az eső,
pontosan, mint az én barátom
ablaka előtt.
31
�A végtelenség pillanata
Furcsák a virágok:
nappalra nyitnak,
alkonyatra bezárnak.
Minden egyébbel
épp fordítva van ez.
Minden egyéb: nappal van zárva;
szín, forma, érték, haszonelv,
a lakat, a láda;
s jön akkor az alkony a zajtalan kulccsal,
szín, forma, érték, haszonelv
mögül kitárul
a Fatörzs, a Fűszál, az Ódon Kőfal, a Rom Vár,
mellettük az Ú j Fal, a Meszesvödör,
ottfelejtve az Épület állványzatán,
s a végtelenség e pillanatában,
ha jön a sötét,
a szív
meglátja néha Minden Dolgok Lényegét.
V IIV I L U IK
visszajárok
Idők csak eljárnak,
szánalmak fakadnak;
madarak elszállnak:
tollak, ha maradnak.
Még magas égboltról
őszi derű les ránk:
mint r é g .. . mintha otthon
- rég - ablakot mosnánk.
Fürkészem a messze
kék eget mind többet.
Anyám jár eszembe,
s tűnt fén yek.. . a földek.
32
�E L L E N N IIT
M egállni, hallgatni ...
Fáradni, megállni,
kőre, tuskóra lépni,
sietős vándorokat
útfélről nézni.
Homokon, kavicson
pillantást átpréselni,
mélyek mozgásával
megértőn egynek lenni.
Megállni, hallgatni,
szemet égre szegezni;
fönn nyírfakorona,
kövön lenn moha: ennyi.
S akkor a vándor-néppel
megint nekieredni.
Igét, látomást, képet
hinni újra, követni.
Forrást észrevenni,
tudni: rejt még tehát
vizet a föld, mely tör feléd,
kristály-szent tisztaság.
Forrást - hívője - hagyni,
áradni csak tovább,
vinni - hinni! - öröklét
esztelen pillanatát.
DEBORA VAARANDI
Tavaszi cselfogások
Tavaszi fogások,
ti aljas cselfogások!
Csontfájások, hasogatások,
derekunk táján
szorgoskodó fakopáncsok.
Falábon fabábok:
gondolataink nekivágnak
- hopsz, hopsza! - a határnak.
Angyalgyökér, boglárka:
rágom a tavaszt trallázva.
33
�JAAN KAPLIN SKI
R övid ahhoz az élet...
Rövid ahhoz az élet
hogy élni megtanuljunk
létezni megtanuljunk
hogy szemtől szembe nézzünk
bármivel ami van
sajduló szívvel
saját magunkkal
kedvesem
veled
Messze menni
folyton-folyvást
Messze menni folyton-folyvást
visszajönni folyton-folyvást
otthoni udvar füvére
puha-nedves
ha jársz rajta
mezítláb
vissza a vén boronafalhoz
az tartott meg szálegyenesnek
idegen város
messzi magányán
hogy elmentél
s visszajöttél
MATS T R A A T
Madárvásár
Hallgasd a madárdalt, tavasz szenvedélyét!
A jege-tűnt tavon fénylenek a pászmák,
A jege-tűnt tavon fénylenek a pászmák,
halld e szerelmi dalt, hatalmasan árad,
szürke nappalunkba ontják sárga csőrök,
mint örök reményt, mint izzó, rőt parázslást.
Megenyhül a világ, éjjel az anyaföld
éberen faggatja ölében a szülés
fájdalmait; gúnyos mosoly öreg arcán.
34
�JUHAN VIID IN G
annyi
Imádság
annyi a látnivaló
Hogy szerettem volna hosszan
írni mondatom. . .!
Ó, nagy ég, kérlek, adj
lélegzetnyi szünetet,
szünet szakadékának mélyet,
csendességnek hosszadalmat,
hallgatás termének űrt léleknek hálaimát.
dicsérni se győzöd
a fényt az árnyat
a fény meg az árny játékait
az örök eszmebolyongást
a föld fölé hajló fákat
MA DLI M O RELL
szeretem a nyarat
mindenek
Négy haiku
felett és alatt
síma homokbuckáit
a vakító-világos falakat
a nyári nap keze alatt
minden kert egy örökkévalóság
fűszál a gyermek kezében
Öreg zongora
- félszárnyú, sötét madár szárnyal, mint soha!
XXX
Tölcsérgomba-nép.
Virágcsokor a vén fa
sírhalmára lép.
XXX
ajtók-ablakok tárva
semmi görcsük-reteszük
a szem mindent elér
még a viharban is ott
a lélek útjának nem szab határt
semmi forma
Daru-ék röppen.
Szarufa az év fölött
őszi esőben.
XXX
Tört jég-szájon át
meséket dadog a víz,
s fékező magát.
35
�A IR A
KAAL
A
világ peremén
Csillog a tenger, marja szemünket.
Parti kövek perzselik a talpunk.
Boglárkák, omladék-peremről,
a csitult víz fölé hajolnak.
Világ peremén - kék végtelenség!
Miért, hogy oly’ komor most ez a nimbusz,
mit átitat szépséggel telt világ-gond?
Remegés, rángás járja át a le lk e t.. .
A tenger túlfelén, igen, ott mi lehet?
Minden tenger előtt megszakad a világ.
A tengeren túl: más apók, anyók,
más boroshordók vannak, más örömek, más
dallam szól, más nyelv járja, m ennyiféle.. . !
A d j’ istent mondunk? N ekik búcsúszó az,
bal oldal nekik a jobb oldalunk.
Csend. . . csend. . . A boglárka virága fénylő
port szór az égercserjés-belvilágba.
Nem segít most már semmi hatalom a Tavasz nevű Idő véget ért.
Mondjátok, amit mindig mondotok:
hogy a „világvégénél” komiszabb ez.
Átkom, könyörgésem szóljon: „Gyerünk,
kezdjétek új ra. .
” —?! Legyen más idők
kezdete a végből, sötétből újra
világosság. . . fogjon megint a varsám
arany h ala t.. . D e nem hallgat reám már
az arany hal. Les rá mohó sirály.
Csillog a tenger, marja szemünket.
Parti kövek perzselik a talpunk.
Boglálkák, omladék-peremről,
a csitult víz fölé hajolnak.
36
�CS. VARGA ISTVÁN
„Ég veled, barátom ...”*
Jeszenyin halála és a jeszenyinizmus
Sokan úgy látták, hogy élete végén Jeszenyin elpazarolta zsenijét, isten du
dája elherdálta talentumát. A valóság ennél bonyolultabb és szomorúbb
is.
1924-25-ben a költő sokat hányódott, törődött. Nem volt állandó, bejelentett
lakása, hol itt, hol ott húzta meg magát. Lesoványodott, legendásan dús haja
megritkult, szeme kékje megszürkült; gyermeki jókedve, mosolya, szemének,
szájának kifejező ereje eltűnt. A kemény kobakú, szilaj legény élete végén űzött
farkaskölyökre hasonlított.
Rengeteget dolgozott, élete gyertyáját két végén égette. Gyűjteményes köte
tének kiadói jogát eladja a Goszizdatnak (Állami Kiadó), tízezer sort, soron
ként egy rubelért, egy összegben kétezer rubelt kér, a többi kifizetését részlet
re tervezik 1925 augusztusától 1926 áprilisáig. Nagy terveket sző, az utolsó idő
szak verseit Berkenyemáglya című kötetébe gyűjti össze.
1925 márciusában megismerkedik Szofja Andrejevna T olsztajával,
Lev
Tolsztoj unokájával és szeptember 18-án házasságot köt vele. Kapcsolatukról
azt írja Nyikolaj Verzsbickijnek: „A családi élet se akar összerázódni. ( . . . ) Új
rokonságommal aligha fogunk összemelegedni, itt minden annyira tele van a
»nagy öreggel«, olyan sok van belőle mindenütt, az asztalokon és a fiókokban,
a falakon és talán még a mennyezeten is, hogy élő ember számára nem marad
hely. Ez pedig fojtogat engem...” (Moszkva, 1925. június-július.)
Jeszenyin hiába érezte magához közel Tolsztojnak a földhöz való viszo
nyát, a saját szavaival szólva, „a természettel közösségben élni” elvet. (Élete
utolsó két esztendejében falura akart költözni, a falusiak életét akarta élni.)
Hiába vonzotta Tolsztoj látásmódja és ragadta meg „a földművelő munka
fensőbbsége más munkákhoz képest” felfogás, a Tolsztoj-unokával kötött há
zasság, az új környezet felerősítette benne korábbi érzését,
hogy számára
Tolsztoj mégiscsak úr, hogy gyökeres különbség van köztük, amely kihat
új
családi életére is.
Balsejtelmei hamarosan igazolódtak: újabb házassága is tévedésnek
bizo
nyult. Bár fegyelmezni próbálták magukat, mégis egyre gyakoribb lett a ve
szekedés, civódás Jeszenyin és Szofja Andrejevna között. A költő mind gyak
rabban járt haza részegen. Ha valaki ingerelte, rögtön belekötött, megtorolta
a legkisebb bántást is. Nyikityin jól látta: „Szerjozsa az utolsó időkben hu
nyorgó szemmel é lt.. , hunyorogva korhelykedett, és hunyorogva csinálta bot
rányait.” Alekszander Voronszkij 1925 kora tavaszán már Bakuban is „szám
kivetett és hívatlan vendégnek” látta a költőt, „egész lényét számkivetettnek”
érezte, és beléhasított a felismerés: „már nem fog sokáig élni; kialszik ben
ne a láng.”
* Részlet a Jeszenyin
jelenni.
világa
című kismonográfiából, amely az Európa Könyvkiadó gondozásában fog meg
�Jeszenyin az utolsó években már beteg volt, de nem akarta magát gyógy
kezeltetni, félt a kórháztól. Amikor pedig hosszas rábeszélésre beleegyezett,
hogy beutalják a klinikára, megtiltotta, hogy felesége, Szofja Andrejevna fel
keresse.
Alekszandra Jeszenyina így emlékezik vissza erre az időszakra: „November
2 6 -án Szergej a Pirogov utcai idegklinikán feküdt. Szép, világos szobát kapott
a második emeleten, az ablak előtt behavazott, nagy fák álltak. Megenged
ték, hogy a saját pizsamájában járjon, otthonról kapjon ebédet. Néha Kátya
vitte be neki az ételt, de ez rendszerint az én feladatom volt.
Az egyik vasárnap meglátogatta Anatolij Marienhof a feleségével, Nyikrityinával, a Kamaraszínház művésznőjével. Először láttam őket Szergej
ét
Marienhof összeveszése óta, igaz, hogy nemrég kibékültek. Szergej nem vár
ta őket, zavarba esett, egy kicsit ideges volt. Nem tudták egymást megérte
ni, és Szergej hirtelen panaszkodni kezdett a kórházi rendre, azt mondta, hogy
dolgozni akar, de ebben a környezetben nehéz. Valóban a klinikán nehéz
volt dolgozni. Egész éjszaka nem oltották le a villanyt, a kórterem ajtaja sar
kig nyitva állt.
Különösen nehezen viselte el Szergej a látogatási napokat, mert az ő szobá
ja a bejárat mellett volt, a látogatók ott haladtak el és be-benéztek hozzáKéthónapi kórházi kezelésről volt szó, de két hét múlva Szergej úgy dön
tött, hogy nem marad egy hónapnál tovább. Nem szándékozott visszatérni
Tolsztojához, az a gondolat is megfordult a fejében, hogy végleg elhagyja
Moszkvát, Leningrádban telepedik le.
December 7-én táviratot küldött Erlich leningrádi költőnek: »Azonnal ke
ress két-három szobát. 20-án Leningrádba megyek lakni. Táviratozz. Jesze
nyin.«
A z ő terve szerint ebbe a két-három szobába vele kellett volna mennem
nekem is Kátyával.
December 19-én Kátya és Naszedkin törvényes házasságot kötöttek
az
anyakönyvi hivatalban, és ezt azonnal megmondták Szergejnek. Szergej örült
a hírnek. Ragaszkodott Vaszilij Fjodorovicshoz, és ő maga mindig azt taná
csolta a húgának, hogy menjen feleségül hozzá.
Azonnal elfogadtuk azt a döntést, hogy Naszedkin is Leningrádba jön, és
velünk fog lakni. S ugyanott, Leningrádban megtartjuk a lakodalmukat.
December 21-én Szergej valamilyen ürüggyel kiment a klinikáról. Máskor
is előfordult már, hogy kiengedték, de még aznap mindig vissza is
tért.
Most nem jött meg. Otthon sem volt. A z egész házat izgalomba hozta, min
den percben vártuk.
Két napig a szerkesztőségi és a kiadói dolgait intézte, és elbúcsúzott
a
barátaitól. Az estéket a Herzen-ház klubjában töltötte.
December 23-án este hárman voltunk Szonyánál: Szonya, Naszedkin és én.
Este hét órakor megjött Szergej is Iljával. Haragos volt. Senkinek sem kö
szönt, le sem vetette a kabátját, gyorsan átment a másik szobába, ahol a dol
gai voltak, és sietve bedobálta őket egy bőröndbe. Majd Ilja, a kocsis segít
ségével kivitte a holmiját a lakásból. »Viszontlátásra« - morogta a foga közt
Szergej, s ő is kilépett a házból, becsapva maga után az ajtót.
Szonyával kimentünk az erkélyre. Csendes, langyos este volt. Nagy pelyhekben, lustán keringve hullott a hó. A főbejáratnál Ilja és a két bérkocsis
szánon rendezgették a bőröndöket. Lentről jól hallatszott az elutazók hangja.
�Latiam, amint Szergej felül a második szánra. A torkom hirtelen összeszo
rult. Nem tudom megmagyarázni akkori állapotomat, nem tudom, miért, de
egyszerre csak felkiáltottam:
- Isten veled, Szergej!
Némán hulltak a hópelyhek, belepték Szergej sapkáját és nyitva felejtett
kabátjának prémgallérját.
Ilyennek láttam Szergejt utoljára.
Hirtelen felemelte a fejét, kedves, ragyogó mosolyával rám mosolygott, in
tegetett, és a szán eltűnt a ház sarka mögött.”
Jeszenyin elbúcsúzott barátaitól, még a haragosaitól is azt kérte, ne emlé
kezzenek rá rossz szívvel. Puskin moszkvai szobrához is elment, hogy elbú
csúzzon költői eszményképétől. Meglátogatta első feleségét, Zinaida Reichet,
elbúcsúzott gyerekeitől, Tatjánától és Konsztantyintól. Mindenkinek
azt
mondta, hogy Leningrádba utazik, és új életet kezd.
Szinte teljesen pénz nélkül indult útjára, a tíz évvel ezelőtti költővé avatás
színhelyére. Naszedkint kérte meg, hogy egy 2 5 0 rubeles csekket váltson be
és küldje utána a pénzt. Sokan elhitték a költőnek, hogy remekül van, sza
kított Szonyával, véglegesen átköltözik Leningrádba, ahová azért megy, hogy
új életet kezdjen és dolgozzon.
Elment Ivan Jevdokimovhoz, az Állami Kiadónál készülő Összegyűjtött
míveinek a szerkesztőjéhez is. Átadott neki egy írásbeli nyilatkozatot, amely
szerint minden korábban adott meghatalmazást érvénytelenít.
December 25-én érkezett Leningrádba, az Angleterre hotelban az ötös
szobában szállt meg, ott, ahol korábban Duncannal is lakott. Négy napot töl
töt barátai körében. December 27-én reggel szállodai szobájában Usztyinovának, egy régi íróbarátja feleségének a jelenlétében átadott egy darab papírra
írt verset Wolf Erlichnek azzal a kikötéssel, hogy Erlich csak később
ol
vadhatja el. Aztán a belépő szobaasszonynak zsörtölődve mesélte, hogy az es
te tintát sem talált, ezért megvágta a karját és vérével írt verset. A 27-ét Er
lich, Usztyinov és Usztyinova körében töltötte. Délután Usztyinovnak A feke
te emberből olvasott fel részleteket. Másnap Erlich, Usztyinova és Usztyinov
a szálloda alkalmazottjainak jelenlétében kinyittatták Jeszenyin szobáját. Az
orvosszakértők megállapítása szerint a költő 2 8 -án hajnali 3 és 5 óra között
követhette el az öngyilkosságot.
1918-ban, a Falusi szertartáskönyvben csupán pillanatnyi keserűség diktáta lemondásnak tűntek szavai: „Szívem nehéz ürömkeserű.. . / Felvérzi szá
mat az é n e k .../ (.. . ) annyit tudok: meghalni inkább, / mint élni / lenyúzott /
birrel!”
De már a bakui búcsúintés nemcsak a Kaukázustól, hanem az élettől való
búcsúvétel gesztusa is: „Ég veled, Baku! Törökföldi kék / Hidegül vérem,
e rőm szertemállik . . . Ég veled, Baku! Ég veled víg ének! ! Barátomat utólszor
ilelem". A távoli üzenet összecseng vérével írt búcsúversével: „Ég veled, ba
rátom, isten áldjon, / elviszem szívemben képedet. / Kiszabatott: el kell tőled válnom, / egyszer még találkozom veled. / / Isten áldjon, engedj némán el
köszönnöm. / Ne horgaszd a fejedet, hiszen / nem új dolog meghalni a föl
dön, / és nem újabb, persze, élni sem." (Rab Zsuzsa fordítása)
Csillagárva kései magyar költőtársa ezt írta: „kész a leltár. / Éltem - és
ebbe más is belehalt már.” Mindkettőjüket megelőzte a halálban és a búcsú
intésben a „szürkeségek magaslatára” emelkedő Blok: „M it éljek itt, szivem
�sivár! / Ha volt is bármi cé l... / Ami rám vár, hiába vár". Majakovszkij íté
lete így hangzik: „A szerelem bárkája szétzúzódott az élet partján.’’ Mintha
bennük is a múlt kelet-közép-európai poétasorsa üzent volna, rövidre szabva
földi jelenlétüket.
Jeszenyin húgai, Kátya és Alekszandra december 25-én, a téli szünet
első napján hazautaztak Konsztantyinovóba. Többnapos szélcsendes hóesés
után, december 28-án hóförgeteg kerekedett. Zúgott a vihar, kavarta a ha
vat. A szülőfalu nagyharangja izgatottan szólt, hangjával segítve az utasokat,
hogy a hóviharban eljussanak a lakóhelyhez. Másnap reggel a Jeszenyin csa
ládra rászakadt a leningrádi tragédia szomorúsága. Alekszandra Jeszenyina
emlékezete így őrizte meg a fájdalmas események krónikáját: „Tizenegy óra
körül a sürgönykihordó meghozta az első, figyelmeztető táviratot: ».. .Szergej
beteg. Leningrádba utazom. Naszedkin.«
Szergej beteg, mi történhetett vele az alatt az öt hónap alatt, amióta nem
láttuk? Idegesek lettünk, de az némileg megnyugtatott bennünket, hogy mellelte van szívbéli barátja, Vaszilij Fjodorovics.
Három óra körül ismét jött a sürgönykihordó, ez alkalommal hozott még
két táviratot: egyet Moszkvából, Szergej barátjától, Anna Abramovna Bcrzinytől, aki azt írta: »Szerencsétlenség történt, gyertek hozzám«, a másikat Va
szilij Fjodorovicstól, Leningrádból, Szergej halálhírével.
Házunk megtelt sírással és nyugtalansággal. Azonnal indulnunk kellett, bár
a vonat az állomásról csak késő este indult, de már kezdett szürkülni,
és
az utóbbi napokban az utakon hóhegyek keletkeztek, amelyeken át el kellett
jutnunk az állomásra. Lovunk szügyig süppedt a hóba.
Másnap reggel hárman, anyánk, Kátya és én megérkeztünk Anna Abiamovnához. Apánknak otthon kellett maradnia, kellett valaki otthon a ház
ban. Miután megérkeztünk Moszkvába, s megtudtuk a részleteket, feladtunk
neki egy táviratot: »Temetés holnap, 31-én.«
Szergej halála váratlanságával sokakat lesújtott. És egyszerre világos lett,
milyen nagy a nép szeretete a költészete iránt.
A vonathoz, amely Szergej holttestét hozta Leningrádból, több ezer ember
kiment a Kalancsevszkaja térre, hogy részt vegyen a gyászmenetben. A kopor
sót Szergej holttestével a Nyikitszkij körúton levő Sajtóház (a mai Újságírók.
Háza) dísztermében állították fel.
A Sajtóház kerítésének vasrácsaira nagy
vásznat feszítettek ki, amelyre nagy, fekete betűkkel ez volt ráírva: »Szergej
Jeszenyin, a nagy nemzeti költő teste nyugszik itt.« Egész éjjel, virradatig vé
geláthatatlan áradatban jöttek az emberek, hogy végső búcsút vegyenek Szergejtől. Szól a gyászdal, kattognak a tudósítók fényképezőgépei, a művészek
rajzokat készítenek. Vált a díszőrség.
A Népbiztosok Tanácsának határozata értelmében Szergej temetéséről az
állam gondoskodik.
A temetésen minden irodalmi szervezet részt vett, sorfalat álltak, amely
előtt elvonult a gyászmenet.
December 31-ének ködös reggelén a gyászinduló hangjaira Szergej koporsó
ját legjobb barátai a vállukon vitték ki a Sajtóházból, és ráhelyezték a gyász
kocsira. A sok ezres tömeg elindult a Sztrasztnaja térre (ma Puskin tér),
a
Puskin-szoborhoz- A temetés egyik résztvevője, Libegyinszkij, befejezve viszszaemlékezéscit Jeszenyinről, 1957-ben ezt írta: »Mielőtt kivittük volna Jesze
nyint a vaganykovói
temetőbe, koporsóját körbevittük a Puskin-szobor
40
�körül. Tudtuk, mit teszünk: ő a puskini dicsőség méltó utódia volt. A Puskin-szobortól a menet a Tverszkaja jobb oldalán a Herzen-házhoz vonult,
ahol ebben az időben Moszkva minden irodalmi szervezetét összpontosították.
Itt volt a második állomás. Az írók szövetségének elnöke, Kirillov mondott
búcsúbeszédet.
A harmadik állomás a Kamaraszínháznál volt. A színház vonószenekara a
gyászindulót játszotta, Ceretelli színész pedig koszorút helyezett el a halottas
kocsin.
A Kamaraszínháztól a menet a vaganykovói temetőbe indult. A soknapos
hóvihar után ezen a napon szélcsend volt és tavaszias meleg. Talpunk alatt
cuppogott az olvadt hó. D él felé szétoszlott a köd, felragyogott a fényes nap,
de ez a meleg nem tudta eloszlatni a bánatunkat.«”
Jeszenyin halálát követően kampány indult a „társadalmi rosszként” jelent
kező „jeszenyinizmus” ellen. A költő öngyilkossága a NEP-korszak éveiben
utat tévesztett értelmiségi fiatalok körében öngyilkosság-sorozatot indított el.
Jeszenyin sírjához a wertheri időket idéző módon zarándokoltak az öngyilkosjelöltek. Több szenzációhajhászó írás, cikk, brosúra jelent meg róla. A bul
várirodalom és a zsurnalizmus szennyes áradata zúdult emlékére. Ilyen szo
morú hatású volt A. Krucsonih Jeszenyin sötét titka című könyvecskéje
és
A. Marienhof Regény hazugság nélkül („Roman bez vranyja”). Ez utóbbiról
Gorkij így ír D. A. Lutohinnak: „Nem vártam, hogy A. Marienhof »Regény
hazugság nélkül« című műve tetszeni fog Önnek, nekem nincs jó véleményem
róla. A szerző leplezetlenül nihilista; Jeszenyin alakját gonoszul ábrázolja,
drámája így nem érthető. Pedig mélyen tanulságos, nem kevésbé, mint Jesze
nyin költészete.”
Gorkij kisregényt szeretett volna írni Jeszenyinről, de a Klim Szamgin éle
te című nagyszabású befejezetlen „regénykrónikája” (1925-től 19 3 6 -ig dolgo
zott rajta) elvette idejét és erejét. Az 1927-ben megjelent Szergej Jeszenyin
című írása józan, szélsőségektől mentes, jogos bírálatot is tartalmazó, de
a
lényegét tekintve értékelő és elemző munka. A költő tragédiáját szociális drá
mának látja: a faluból kikerülő, de a várossal teljesen azonosulni nem tudó,
patriarchális nézeteket valló ember katasztrófájának.
Gorkij, Bednij, Lunacsarszkij, Majakovszkij Jeszenyin valódi értékeit véd
te, amikor a ,,kulák”-nak és „huligán” -nak bélyegzett költő és műve a deka
dencia elleni harc pergőtüzébe került. A torzítást érzékelteti, hogy nemcsak a
Kocsmás Moszkva verseit látták az ifjúságot megrontó „romlás virágainak” ,
hanem ezen a szemüvegen át nézték az egész életművét is. Támadó cikkek je
lentek meg ilyen típusú címadással: „Leplezzétek le a huliganizmust!” ...Az
zal vádolták a költőt, hogy ideológiája a Kocsmás Moszkvában alakult ki és
eszmei szempontból a falu és az ún. nemzeti karakter legreakciósabb voná
sait testesíti meg.
Végletek ütköztek Jeszenyin értékelésében. Voltak, akik a teljes azonosulás
nak adtak hangot, mások pedig csak a tagadás oldaláról közelítettek a problé
mákhoz. Gyemjan Bednij is fellépett a negatív jelenségek ellen, rámutatva a
költő életének tragikus okaira, de elismerve tehetségét, művészetének vívmá
nyait. Határozottan fellépett Majakovszkij is a költő emlékét elhomályosító
barátok és álbarátok „intimpistáskodása” ellen: „Szerjozsa,
mint irodalmi
tény, nem létezik. D e van a költő: Szergej Jeszenyin. Kérem, arról beszélje
n e k !”
41
�Lunacsarszkij úgy ítélte meg, hogy Jeszenyin tragédiájáért felelősek mind
azok, akik körülötte voltak, szerették, de időnként nem tudták őt elviselni,
ezért nem is segítették. Jól látta, hogy Jeszenyin, aki sokszor gondolt a halál
ra, aki nem az élet hosszúságát, hanem a minőségét tartotta fontosnak: „úgy
akart élni, mint egy igaz ember, vagy inkább élni sem akart”.
A viták sűrűjében érlelődött egy józan felfogás is, amely szerint a „jeszenyinizmus’ -t úgy kell tekinteni, ahogy a „tolsztojanizmus”-t és annak elferdí
tett értelmezését.. . Lunacsarszkij ebben az értelemben írta: „ A jeszenyinizmus ellen a legjobban maga Jeszenyin harcolt.” A kétirányú túlzás, a jeszenyinizmus és az ellene indított kampány sem tudta eltakarni Jeszenyin művé
nek valós értékeit. Ilja Schneider, újságíró és színházi szakember,
Isadora
Duncan fogadott lányának, Irmának az élettársa így foglalja össze hiteles kor
tanúként a „jeszenyinizmus”-ról alkotott véleményét: „ A jeszenyinizmus fogal
ma, mint a dekadencia szinonimája járta be az országot. D e ezzel egyidőben
megkezdődött a harc az ifjúságért, Jeszenyinért, a »jeszenyinizmus« ellen. Ezt
a harcot Lunacsarszkij, Gorkij, Gyemjan Bednij, Bezimenszkij és Majakovsz
kij vezette. Ismertté vált Jeszenyin búcsúverse, melynek ezek
a zárósorai:
»nem új dolog, meghalni a földön, / és nem újabb, persze, élni sem.«
„...Nyomban világossá lett - írja Majakovszkij - , hogy ez az erőteljes vers
- épp ez a vers - mennyi ingadozó embert visz majd rá, hogy kötél, vagy
revolver után nyúljon. E vers ellen csak verssel lehet és kell küzdeni.
Így hát a Szovjetunió költőinek föladták a társadalmi megrendelést: verset
írni Jeszenyinről. Soron kívül fontos és sürgős megrendelés, mivel a jeszenyini
sorok gyorsan és pontosan hatni kezdtek.”
Jeszenyin búcsúverse pesszimisztikus befejezésének parafrázisaként Maja
kovszkij ezt írta: „Ebben az életben / meghalni / nem nehéz. / Élni az életet!
sokkal nehezebb.”
Jeszenyin halála után
Alekszej
Tolsztoj így
fogalmazott: „Jeszenyin
égett a forradalom idején, és fulladozott a hétköznapoktól, elhagyta a falut,
de a város nem fogadta be. Életének utolsó éveiben elpazarolta zsenijét. E ltékozolta saját magát.”
Egy évvel Jeszenyin halála után, 1926 decemberében Mejerhold színházá
ban vitát tartottak erről a témáról: „Jeszenyin és a jeszenyinizmus. Viharos
vita volt. Még az akkoriban legszélsőségesebb - őrhely-párti - Jermilov is
Jeszenyin védelmére kelt a jeszenyinizmus ellen: Jeszenyin költészetét a de
kadencia költészetének nyilvánítani egyszerűen ostobaság, mert az ő művésze
te bonyolult és sokszínű...
Lelkesen fogadták Oresint, Jeszenyin barátját. A z elnökség címére állandó
an záporoztak a kérdések. A felszólalók elmondták, hogy a fiatalság várja
Jeszenyin műveinek helyes értékelését.
Pár nappal ezelőtt, Jeszenyin születésnapján, a költő két húgával, Jekatyerina Alekszandrovnával és Alekszandra Alekszandrovna Jeszenyinával és K.
Zelinszkijjel kimentünk a vaganykovói temetőbe. Már távolról láttuk a nagy
tömeget a sír körül. A z emberek emlékeznek erre a napra. A z egész sírt virá
gok borították. A z emberek szótlanul álltak. A virágok beszéltek helyettük...”
42
�SZOMSZÉDSÁG
KORM OS SÁN D O R
A szlovák ötágú síp”
A Szlovákián kívüli szlovák irodalom 1970— 1985
A nemzetiségi irodalom kialakulásának objektív és szubjektív feltéte
lei. Annak, hogy az anyaországon kívül élő nemzeti kisebbség körében
önálló irodalmi élet alakuljon ki, kom oly objektív és szubjektív feltéte
lei vannak. A z objektív feltételek kialakulása két alapvető történelmi
tényező által determinált:
a) a nemzeti kisebbség keletkezésének történeti vonatkozása, létének
jelene és történelmi perspektívája;
b) valam int az adott állam (ahol a nemzeti kisebbség él) társadalmi,
gazdasági és politikai fölépítésének jellege.
Ez a két történelmi tényező alapvetően határozza meg az adott kisebbség nemzeti tudatának színvonalát, am ely a társadalmi, gazdasági
és
politikai változások függvényében ingadozik. E két objektív történelmi
tényezőtől függ a kisebbség és többség kölcsönös viszonyának alakulása
is. Ez határozza meg az összes feltételt, pontosabban azt a feltételrend
szert, am ely segíti, vagy akadályozza a nemzetiségi lét megőrzését
és
fejlődését. Idetartozik: az adott etnikum földrajzi szétszórtsága, illetve
kom pakt jellege, az adott állam nemzetiségi politikája, a nemzetiségi jo
gok gyakorlati érvényesülésének mértéke, az adott nemzetiségi kultúra
és anyanyelv ápolásának lehetőségei, a nemzetiségi iskolahálózat jelle
ge, az anyanyelven folyó oktatás színvonala.
A szubjektív tényezők közé — am elyek végső soron szintén az objek tív tényezők által determ ináltak — sorolható
a nemzetiségi nyelv
használatának köre és színvonala, a szülők (család) anyanyelvi kultúrá
jának jellege és foka (irodalmi nyelv — nyelvjárás; alapfok — közép
fok — felső fok), a nemzetiségi értelmiségi réteg számszerű alakulása,
öntudata, vitalitása, azaz integrációs1 képessége, illetve az asszimiláció
val2 szembeni immunitása.
Egy adott nemzeti kisebbség irodalm ának egzisztenciája az irodalmi
alkotók, irodalmi alkotások (kiadványok) és olvasók nélkül elképzelhetetlen. A z ehhez szükséges objektív és szubjektív feltételeknek
meg
kell érniök. A nemzetiségi értelmiség legöntudatosabb része puszta lé
tével, létért folyó harca során — nem kis áldozatok árán — kiterm eli
magából az irodalmi alkotókat és szakembereket, akik m egterem tik az
önálló irodaimi élet és az értő olvasók táborának feltételeit. Nem vélet
len, hogy a nemzetiségi értelmiségi rétegnek éppen az irodalmi alkotó
gárdája harcol a legradikálisabban az anyanyelven való oktatás meg"
felelő színvonalának biztosításáért, az óvodától kezdve egészen a felső
fokú oktatási intézményekig. Ennek megfelelően a (leendő) szülők és
pedagógusok nemzetiségi öntudatára is a lehető legintenzívebb módon
43
�igyekszik hatni — a nemzetiségi irodalom alkotói és olvasói utánpótlá
sának biztosítása, az egészséges nemzetiségi tudattal és szocialista öntu
dattal rendelkező értelmiségi réteg folyam atos újraterm elése érdekében.
A m agyarországi szlovák irodalom kialakulása nyomán bátran levon"
hatjuk a következtetést. Azok az egyének, akik nem a szüleiktől, hanem
csak az óvodában és iskolában sajátították el „anyanyelvüket” , még
lehetnek nemzetiségüknek hasznos tagjai, sőt, nemzetiségük irodalm á
nak értő olvasói is, de irodalmi alkotók nem kerülhetnek ki közülük. Ha
szerencsésen találkozik egyazon egyénben az irodalmi alkotáshoz való
tehetség, a szülőktől elsajátított anyanyelv és az anyanyelven megszer
zett iskolai végzettség, akkor válhat esetleg íróvá.3 M ivel ilyen véletlen
ritkán adódik, ezért is form álódik olyan nehezen és ellentmondásosan
egy nemzeti kisebbség irodalma. És nem biztos, hogy a kisszámú írói
gárdából mindenki szerencsének tartja kivételes helyzetét. Ezt sokan
áldás helyett inkább átoknak tekintik. Ugyanis a nemzetiségi írók v i
szonylag szűk csoportja sokszor tehetetlennek érzi magát az asszimilációs tendenciával szemben. Mégis hisznek abban, amire vállalkoztak,
hisznek a lehetetlenben. De talán nem is olyan lehetetlen, amiben hisz
nek, ezek a nemzetiségük m ellett elkötelezett — sokszor értelm etlen
nek tűnő, kétfrontos szélmalomharcot vívó — megszállottak. Hiszen a
korszellem, legalábbis a mi féltekénken, az ő m alm ukra hajtja a vizet!
Gondoljunk csak az olyan — jelszónak is beillő — eszmékre, amelyek
az anyaországon kívüli m agyarság leghaladóbb íróitól származnak, mint
például a „vox humana”, vagy a „korparancs”.
Feszültségekkel és konfliktusokkal terhes, nyugtalan korban élünk.
A régi és új, a haladó és reakciós erők harca során, az emberiség jövőjét is kockára tevő hazárd politikusok teljes pusztulással fenyegetik
planétáinkon az életet. A k ik az életre szavaznak, azoknak egy nukleáris
katasztrófa megelőzése, m egakadályozása korparancs. A zok számára a
népek testvérré válásának eszméje korparancs. A ki hisz az emberiség
jövőjében és a társadalmi haladás folytonosságában, szükségszerűen
kell, hogy higgyen a bartóki eszmében és meg is tesz mindent annak
megvalósulása érdekében. És minden író vagy költő, aki nemzetiségé
nek jogaiért harcol, az adott társadalom demokratikus keretei között,
akaratlanul is ezt a célt, ezt a nemes eszmét szolgálja. Igenis össze
lehet és össze is kell egyeztetni a kisebbség érdekét a többség érdeké
vel. Ezt sugallja az egészséges nemzeti tudat és a szilárd osztályöntudat
dialektikája. (És itt gondoljunk arra is, hogy a társadalom nemcsak a
nemzeti hovatartozás szempontjából oszlik kisebbségre és több
ségre, hanem számtalan egyéb felosztási alapon is.)
A szlovák nemzeti kisebbség kialakulásának történelmi körülményei.
A fentebb tárgyalt objektív és szubjektív feltételrendszer, am ely szük séges volt a szlovák etnikai csoportok irodalmának megteremtéséhez és
fejlődéséhez, eddig három országban alakult ki: Jugoszláviában, Romá
niában és nálunk, Magyarországon. A többi országban, ahol szlovákok
élnek, e feltételrendszer vagy m ár visszafejlődött, vagy még csak kiala
kuló szakaszban van. Ezért jelenleg csak „három ágú sípnak” nevez
hetjük a Szlovákián kívül létező szlovák irodalmat. A z em lített három
országban rendszeres és tervszerű kiadványozási tevékenység folyik, a
szlovák irodalmi alkotók közül egyre többen vívjá k ki hazájuk és anyaországuk irodalmi köztudatának elismerését.
44
�M ikor és hogyan kerültek szlovákok más országokba? Ezzel a kérdés
sel több mint egy tucat kiadvány foglalkozik és még további kötetek
várnak kiadásra. Erről most csak rövid áttekintést kívánunk nyújtani.
A z elvándorlás oka a szlovák nép társadalmi, gazdasági
és politikai
helyzetében gyökerezik. A szlovákok elvándorlásának története lénye
gében négy különböző történelmi korszakban zajlott le.
1. A X VII. század végétől a XIX. század elejéig lezajlott migrációs
folyam at az Osztrák— M agyar Monarchián belül a Felföldről az A lföld
re irán yu lt.4 A z elvándorlás ezen első szakasza a törökök kiűzése után
keletkezett lakatlan területek benépesítése céljából, részben a jobbágyok
spontán költözködése va g y szökése, részben pedig földesurak által, illetve állam ilag szervezett kolonizáció útján történt. Összesen kb. 50 000
család, azaz m integy 200 000 szlovák lakos költözött ekkor a Felföldről
az Alföldre, akiknek az utódai az első világháború után három külön
böző országban találták m agukat: a Szerb Királyságban, Romániában
és Magyarországon.
2. A kivándorlás második szakasza a X IX . század nyolcvanas éveitől
az első világháború végéig tartott és főleg az USA-ba irányult. A z 1867.
évi osztrák— m agyar kiegyezés M agyarország (Uhorsko) nem m agyar
nemzeteit kiszolgáltatta a pesti feudálnacionalista korm ány kényénekkedvének. A szlovákok kulturális élete megbénításának első lépése fő"
leg az oktatás és közigazgatás magyarosításában, valam int m indenfajta
nemzeti életm egnyilvánulással szembeni hatósági nyomásban fejeződött
ki. Ekkor veszi kezdetét a tengeren túlra irányuló tömeges kivándorlás
korszaka, am ely főleg a legszegényebb rétegeket és a hozzájuk csatla
kozó értelm iségieket érintette: a két világháború között az USA-ban
700 000, Argentínában pedig 25 000 szlovák lakost tartottak számon, ami
akkor a teljes szlovákság negyedrészét képezte.5
3. A harmadik korszak a két világháború közti időszakra esik (1919—
1938), am ikor főleg megélhetési problémák kényszerítették kivándorlás
ra a szlovákokat. A z 1921. és 1924. közötti években az U SA bevándor
lási korlátozása után Nyugat-Európa, Kanada, D él-Am erika és A uszt
rália volt a kivándorló szlovákok úti célja. A harmincas években a hitlerizmus elől m enekülők a politikai emigráció sorait szaporították.
4. A negyedik kivándorlási hullámot, am ely 1938 után veszi kezdetét,
teljes egészében a politikai emigráció képezi, am ely élesen szembehe
lyezkedik a mai Csehszlovákia szocialista orientációjával.
M ihelyst a kivándorolt szlovákok óhazájukénál kedvezőbb társadal
mi, gazdasági és politikai viszonyok közé kerültek (például Jugoszláviá
ban, Romániában és az U S A -ban), máris hozzáláttak a nemzeti kultú
rájuk, anyan yelvük és öntudatuk ápolásához alkalm as feltételek kiala
kításának. Különböző kulturális és érdekvédelmi szervezetekbe tömö
rültek, részvénytársaságokat alapítottak, am elyek révén még az óha
zájukban mostoha körülm ények között vegetáló nemzeti mozgalmat is
támogatni tudták.
A z amerikai szlovákok összefogása céljából alapított szlovák sajtó
irodalmi alkotásokat is publikált — többnyire alacsony színvonalú rö"
vidprózákat és verseket — , de az az írásbeliség rendszeres és tervszerű
kiadványozásig nem jutott el.6 Egyébként az am erikai kontinens szlo
vák irodalma jelenthetné a szlovák „ötágú síp"7 negyedik ágát. Ebből
az irodalomból mindössze hat szerzőt érdemes megemlíteni.
45
�A legismertebb és legnépszerűbb am erikai szlovák prózaíró, Gustáv
Maršall-Petrovský, aki a vajdasági (Vojvodina) Petrőcön (Petrovac,
Petrovec) született 1862-ben és az U S A -ban halt meg 1916-ban. A Spod
závejov amerických (Amerikai hófúvások alól) című elbeszéléskötete
(1906) tulajdonképpen az egyetlen olyan, a kivándorlók életéről szóló g y ű j
temény, amely kom olyabb művészi értéket képvisel. Elbeszéléseiben
a szerző az óhazába való visszatérést propagálja.
Štefan Furdek (Trstená, 1855 — Cleveland, 1915) legjobb rövidprózája
a Dlžný úpis (Adóslevél), amely egy szegény amerikai szlovák család
tragikus sorsáról szól. K öltői próbálkozásai az ún. „utilitáris költészet”
kategóriájába tartoznak.
Ján Adolf Ferienčík 1865-ben Zólyomban született és 1925ben Badfordban halt meg. Elbeszéléseiben teljes képet igyekszik n yúj
tani az amerikai szlovák emigrációról, bemutatva egyben a szlovákiai
viszonyokat is Legsikerültebb elbeszélése a Žobrák (Koldus), am ely
hiteles társadalmi, pszichológiai és erkölcsi képet ad a munkanélküliség,
önsegélyezés, nemzetiségi széthúzás, alkoholizmus, farm élet stb. problé
máiról. Reálisan ábrázolja azokat az akadályokat is, am elyek lehetet"
lenné teszik a kivándoroltak hazatérését. A Národný kalendár (Nemzeti
kalendárium) című évkönyvben 1895-ben, illetve 1914-ben, két rövid
prózája jelenik meg Tyran (Zsarnok) és Komu niet rady, tomu niet po
moci (Aki nem hallgat a jó tanácsra, azon nem lehet segíteni) címmel.
A Slovenský denník (Szlovák Napilap) című újságban 1913-ban közli né
hány vázlatát és életképét az amerikai szlovákok életéről és a Slovens
ké pohtadyban (Szlovák Szemle) a Salašníci (Hegyi pásztorok) című, a
régi szlovák falusi életről szóló elbeszélését, am ely egy juhász életének
pontos és eleven ábrázolása.
J. A. Ferienčík hitelesen ábrázolta a nincstelenek életét és arra töre
kedett, hogy megoldást, esélyt adjon nekik a kiútra.
Emil Stankovianskynak 1911-ben a Slovenský evanjelický kalendár
(Szlovák evangélikus kalendárium) című évkönyvben m egjelenik Juro
Hrča v Amerike (Juro Hrča Amerikában) című elbeszélése, amelyben
idealizált képet rajzol egy kivándorlóról, akinek sikerült annyi pénzt
keresni, hogy hazatérhetett, ahol egzisztenciát terem tett családjának.
Ľudovít Engler (Klenovec, 1874 — N ew York, 1927) Cestopisné črty
od Klenovca po New York (Útirajzok Klenovectől N ew Yorkig) című
prózája az 1902—1904. évek között jelenik meg Szlovákiában,
majd
1904—1910 évek között a Národné noviny (Nemzeti Újság) című folyó
irat összesen 36 elbeszélését közli az amerikai szlovákok életéről.
Anton Bieleknek (1857— 1911) az amerikai szlovák sajtóban jelenik
meg néhány elbeszélése a hazai szlovák faluról, amelyekben élesen bí
rálja a nemzeti elnyomást.
A többi amerikai szlovák író alkotásai nem értek el olyan színvona
lat, hogy az irodalomtörténetben helyet kapjanak.8
A legnehezebb feladat a szlovák síp ún. „ötödik ágával” foglalkozni,
m ivel idetartozik a nyugat-európai és amerikai politikai emigráció
szlovák irodalm a, am elynek értékelésére önálló tanulm ányt lehetne
szentelni. Annyit azonban itt is elmondhatunk, hogy ennek az irodalom"
nak igen kevés haladó szellemű szerzője van. Nézzük, m it ír erről az
irodalomról Ivan Kusý, szlovákiai kritikus: „Bonyolultabbá vált a szlo
vák irodalom helyzete az olyan országokban, ahol a régebben m egtele
46
�pedett földijeink sorait újabb, zömében politikai emigránsok hulláma
duzzasztotta fel. Így a regionális írásbeliségen belül két irodalom ke
letkezik. Főleg Észak-Amerikában, de ez esetben már a dél-amerikai vi
szonyokról is szó van. Nyilvánvaló, hogy e két irodalom közül szlovák
(szocialista) irodalmunk melyikhez áll közelebb. De mindig is így volt:
azok a művek, amelyek távol álltak a hazai szlovák etnikum égető prob
lémáitól és nem oldották meg ezeket az etnikum érdekében, nem
is
léptek be annak tudatába... Szeretném azonban felhívni a figyelmet ar
ra, hogy a konkrét mű jellege a döntő, így Hronský műveiből a hazai
szlovák etnikum sajátjának tekinti Andreas Búr, majster (Andreas Búr,
a mester) című regényét, amely meg is jelent nálunk, viszont elutasította, nem fogadta be politikai panfletjét — Svet na trasovisku (Világ az
ingoványon) című regényét.”9
Ezért sem kívánunk most részletesebben foglalkozni a Szlovákián k í
vüli szlovák irodalomnak ezzel az ágával.
Térjünk tehát vissza az alföldi szlovákokhoz, akiknek sorsáról
Ján
Sirácky többek között ezt írja: „ Nem titok, hogy a nagyszámú elván
dorolt szlovákság... zöme elvesztette szlovák jellegét, főleg a magya
rosításnak hódolt be, vagy más módon asszimilálódott. Nemzeti és kul
turális jellegüket leginkább a jugoszláviai szlovákok őrizték meg, akik
nek száma jelenleg több mint 90 ezer, nem utolsósorban éppen azért...,
mert 1918 után kedvezőbb helyzetbe kerültek, mint például a trianoni
Magyarországon élő szlovákok.”10
Az alföldi szlovákok irodalma. Köztudott dolog, hogy a jugoszláviai
szlovákok igen intenzív kulturális, gazdasági és politikai életet élnek.
Ebben élen járnak az összes Szlovákián kívüli szlovák etnikai csoport
között. Nem véletlen, hogy gazdag és önálló irodalmi életük is a legna
gyobb vitalitásról tanúskodik.
A Nový život (Új élet) című kéthavonta megjelenő irodalmi és kul
turális folyóiratuk — am elynek jelenlegi fő- és felelős szerkesztője Víťazoslav Hronec — , idén 38 éves. Ahhoz, hogy felsoroljuk azokat a mű
veket, amelyek az utóbbi tizenöt évben kerültek kiadásra, egy egész
bibliográfiai kiadványra való anyagot kellene összeállítanunk. Példa
ként említsünk meg két antológiát.
A z egyik címe Svetlá v kozube (A tűzhely fényei), am ely a pozsonyi
(Bratislava) Slovenský spisovateľ kiadó gondozásában jelent meg 1971ben. N yolc szerző rövidprózáit tartalmazza Michal Harpáň, ismert v a j
dasági (Vojvodina) szlovák irodalomtudós igényes válogatásában,
aki
a kötet utószavában színvonalas kritikai értékelést nyújt a kötet szer
zőinek (Pavel Čáni, Janko Čeman, Pavel Grňa, Víťazoslav Hronec, Ján
Labáth, Juraj Tusiak, Daniel Pixiades, Viera Popitová) műveiről.
Ivan K usý az antológia kapcsán így összegzi álláspontját: „A jugo
szláviai szlovákok prózája saját hagyományokkal, saját arculattal ren
delkezik. Találhatók benne egyéniségek és közepes tehetségek. Elkötelezték magukat a nemzetiségi közösség sorsa mellett, a valóság elől
nem menekülnek, szocialista írók. Jelenleg vízválasztóhoz értek, ennek
felelnek meg a rövid formák. Azonban úgy látszik, hogy a válságot le
küzdötték.”11
A másik antológia címe Poézia vojvodinských Slovákov (A vajdasági
szlovákok költészete), am ely Ú jvidéken (Novi Sad), 1974-ben jelent meg
az Obzor kiadó gondozásában és összesen 21 költő verseinek szigorú vá47
�logatása. A két évszázadot felölelő kötet szerzői közül kilenc költő alkotói tevékenysége részben vagy egészen az utóbbi 15 éves időszakra
esik: Juraj Mučaji, Andrej Ferko, Ján Labáth, Michal Babinka, Pavel
Mučaji, Daniel Pixiades, Juraj Tušiak, Viera Popitová és Miroslav Demák. A legutóbbi költő a mai fiatal generációt képviseli, m elynek tagja
it szintén fontos felsorolni: Miroslav Dudok, Zlatko Benka, Michal Bu
ga, Jozef Klátik és Tomáš Celovský. Meg kell említeni még, hogy Víťazoslav Hronec, az antológia igényes összeállítója, irodalomtörténeti át
tekintéssel szolgáló előszavának szerzője, aki a mai középgeneráció leg
jobb költői közé tartozik, szerénységből nem sorolta m agát az antoló
giába. A z előszóban V. Hronec számára a legfontosabb a jugoszláviai
szlovák költészet két évszázados kontinuitásának bizonyítása és csúcsértékeinek kihangsúlyozása. A z előszót Ivan Kusý szavaival fejezi be:
„...nem dialektikus, nem marxista és következményeiben nacionalista
korlátoltság az olyan vélekedés, mely szerint ezen irodalmi folyamatnak,
c nemzetiségi irodalomnak bármely ténye (és ez vonatkozik mind a szer
zőkre, mind az egyes művekre) csak egyetlen fejlődési vonalban érté
kelhető. Nézetem szerint a (jugoszláviai) szlovák irodalom kialakulása,
mai helyzete és minden egyes alkotása nemcsak saját önálló kontextu
sában értékelhető, hanem az egyetemes szlovák irodalom egészén belül,
valamint Jugoszlávia nemzeti és nemzetiségi irodalmainak egészében és
ezek nemzetek feletti formációja, a jugoszláv irodalom kontextusán belül is.”12
A z alföldi szlovákok egy másik etnikai csoportját a romániai szlová
kok képezik, akiknek száma jelenleg kb. tizenhétezer. Irodalm uk ki
alakulásának kezdetei azonos időre esnek a m agyarországi szlovákoké
val. A dr. Corneliu Barboricá egyetem i docens és híres szlovakista által
szerkesztett Variácie (Variációk) című irodalmi alm anachjuk első száma ugyanabban az évben (1978) jelent meg, m int a m agyarországi szlo
vákok Výhonky (Hajtások) című első irodalmi antológiája.
A z ilyen kis lélekszám ú etnikum irodalm ának kialakulása kezdetén
jelentős szerepe van a mennyiségi fejlődésnek, amely bizonyos érlelési
időszak után szükségszerűen minőségi változásba csap át. M ár önma
gában is figyelem re méltó az a tény, hogy mi mindent adtak ki a ro
mániai szlovák szerzők a legutóbbi évtized alatt. A heves alkotói láncreak
ció a hetvenes évek közepén kezdődik, amikor 1976-ban a kassai (Ko
šice Východoslovenský spisovateľ kiadó kiadja Pavel Bujtár első önálló
(gyerm ekeknek írt) prózakötetét Lesní muzikanti (Erdei muzsikusok)
címmel. E gy évre rá a pozsonyi Slovenský spisovateľ kiadónál m egjelenik Ivan Miroslav Ambrus és Ondrej Štefanko első közös
verskötete
Dva hlasy (Két hang) címmel és 1978-ban a bukaresti (bucuresti) Kriterion kiadónál lát napvilágot a m ár em lített irodalmi almanach (Variá
cie) első száma. Ezt követően minden évben átlagban három kiadvány
jelenik meg a romániai szlovák szerzők tollából. Míg az almanach első
száma tizenkét szerző verseit, prózáit és drámáit tartalmazza, addig az
ötödik számának m ár harmincöt szerzője van .13
A minőségi növekedést nemcsak az évente m egjelenő irodalmi alm anach tartalm i és esztétikai színvonalának emelkedése, hanem az azóta
a Kritérion kiadónál m egjelent önálló irodalmi kötetek is jelzik. Pavel
Bujtár Vtáčí kráľ (A madarak királya, 1979.) című gyermekmesekötete,
Agáta (1980) című regénye; Dagmár Mária Anoca Knižka pre prvákov
48
�(Elsősök könyve, 1982) című gyerm ekverskötete; Ondrej Š tefanko Stojím
pred donom (Állok a ház előtt, 1980) című verskötete; Ivan Miroslav
Ambruš Za cenu žitia (Életem árán, 1981) című verskötete; Ivan Mol
nár és Rudo Molnár testvérek Všade dobre, doma najlepšie (Mindenütt
jó, de legjobb otthon, 1983.) című gyerm ekm esekötete, valam int Pavel
Rozkoš Folklór Slovákov z rumunského Banátu (A romániai Bánát szlo
vák folklórja, 1983.) című gyűjtem énye.
Ma már negyvennél is több szerzője van a romániai szlovák iroda
lomnak, m elynek központja Nagylak (Nádlác, Nadlak), m űhelye pedig
az Ivan Krasko Irodalmi Kör. A szlovák szimbolista költőről és m űfordítóról elnevezett irodalmi kör tagjainak nagy része — kétnyelvűségét
hasznosítva — műfordítással is foglalkozik; aktívan részt vesz a román
és szlovák irodalom értékeinek cseréjében. Nem véletlen, hogy ez a lel
kes alkotógárda széles körű hazai és külföldi baráti m unkakapcsolatait
éppen műfordítói aktivitásának köszönheti. S hogy önfeláldozó m unká
ját a romániai irodalmi élet is hasznosnak, fontosnak tartja, arról fé
nyesen tanúskodik az a tény is, hogy közülük Ondrej Štefanko költőt
és Pavel Bujtár prózaírót 1981-ben felvették a Román Írók Szövetségének
tagjai közé, ahol érdemben képviselhetik nemzetiségi irodalm uk érde
keit.
Ehhez hasonló fejlődési szakaszon esett át az utóbbi évtizedben
for
málódó m agyarországi szlovák irodalom, az alföldi szlovákok harmadik,
m integy százezer lélekszámú etnikai csoportjának irodalma is. E fejlő
dési szakasz kezdeteire is jellemző volt a mennyiségi növekedés. A z antológia-korszak lezárulása óta (1984.) beszélhetünk minőségi ugrásról, de
m ár korábban is születtek figyelem re méltó alkotások. A z utóbbi nyolc
évben kialakult a hazai kritika is, m elynek képviselői egyrészt m agyar
szlovakistákból, másrészt pedig a szlovák nemzetiség értelm iségi rétegé
ből kerültek ki: Šziklay László, Käfer István, Kiss Gy. Csaba, Králik
Aladár, Gyivicsán Anna, Bodnárné Csipka Rozália és Kraszlán János.
A szlovákiai kritikusok közül is sokan foglalkoztak a m agyarországi
szlovák irodalom értékelésével, népszerűsítésével, többek között Karol
Rosenbaum, Ľubomír Feldek, Karol Tomiš és Peter Andruška.
A Výhonky (Hajtások) című antológiáról (Tankönyvkiadó, Budapest,
1978.), am ely Juraj Marík, Gregor Papuček és Alexander Kormos ver
seit, valam int Michal Hrivnák és Pavel Kondač rövidprózáit tartalm azza, Karol Tomiš14 ezt írja: „Az antológia megjelenése határkő, amely a
magyarországi szlovák irodalom új fejlődési szakaszának a kezdetét jel
zi.”
U gyanitt a Pramene (Források) című antológiáról (Tankönyvkiadó,
Budapest, 1982.), am ely hat szerző Zoltán Bárkányi Valkán. Imrich Fuhl,
Michal Hrivnák, Juraj Marík és Andrej Medvegy) rövidprózáinak válo
gatása, ezt olvashatjuk: „A PRAMENE című antológia a magyarorszá
gi szlovák prózaalkotás szempontjából ugyanazt jelenti, amit a Výhon
ky című antológia jelentett az egész ottani (magyarországi) szlovák iro
dalom szempontjából.”
Ennek alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy a m agyarországi gyerm ekirodalom szempontjából ilyen határkövet jelent a nemzetközi gyer
m ekév alkalmából kiadott Fialôčka, fiala (Ibolyácska, ibolya) című g y erm ekvers-antológia (Tankönyvkiadó, Budapest, 1980.), amelynek hat szer
zője van; Imrich Fuhl, Gabriel Kara, Alexander Kormos, Juraj Marík,
49
�Gregor Papuček és Július Szabó. Ugyanez érvényes a Chodníky (Ösvé
nyek) című versantológiára (Tankönyvkiadó, Budapest, 1984.), am ely
nek tíz szerzője van: Juraj Dolnozemský, Mária Fazekašová, Imrich Fuhl,
Veronka Halušková, Michal Hanigovský, Oldŕich Kníchal,
Kormos, Gregor Papuček, Pavel S amuel és Julius Szabó.
Alexander
Szlovákiában az első m agyarországi szlovák antológia megjelenése
óta (1978.) e nemzetiségi irodalom iránti érdeklődés folyam atosan n övekszik. Erről tanúskodik az a tény, hogy egyre több folyóirat (Matič-
né čítanie, Slovensko, Romboid, Slovenské pohľady, Nový život mladých)
közöl m űveket (főleg verseket) a m agyarországi szlovák szerzőktől, sőt
ebben az időszakban Pozsonyban két verskötet is m egjelenik Gregor Papuček: Ako mám ďalej žit, Slovenský spisovateľ, 1983 és Alexander Kor
mos Plamene jazyka, Slovenský spisovateľ 1986.). A másik tény, am ely
e nemzetiségi irodalom rangjának elismerését jelzi, hogy a szlovákiai kri
tika kezdeti szkepticizmusa fokozatosan kezd feloldódni.
Többnyire pozitív értékelést kaptak a hazai kiadású önálló kötetek
is: Michal Hrivnák V prúde času (Tankönyvkiadó, Budapest, 1981.) cí
mű rövidprózakötete, Alexander Kormos Polyfónia
(Tankönyvkiadó,
Budapest, 1981.) című verskötete, Gregor Papuček Pilíšske ozveny (Tankönyvkiadó, Budapest, 1982.) című verskötete, Pavel Kondač Onemelá
izba (Tankönyvkiadó, Budapest, 1983.) című rövidprózakötete és ugyan
ennek a szerzőnek Hrboľatá cesta (Tankönyvkiadó, Budapest, 1984.) cí
mű regénye.
A m agyarországi szlovákok irodalm ának központja Budapest, műhe
lye pedig a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége
mellett működő Irodalmi Szekció, am ely az irodalmi élet szervezésével, a
kiadványozás irányításával és a Zrod (Születés) című irodalmi alma
nach szerkesztésével foglalkozik. A z almanach, am ely évente egyszer
jelenik meg, verseket, prózákat és kritikákat tartalmaz. A szerzők szá
ma általában 20 körül ingadozik. Ebben az évben (1986) fog m egjelen
ni a Zrod ötödik száma.
igen kedvező hazai és szlovákiai lektori bírálatot kapott az a négy
szerző, akinek szintén ebben az évben (1986.) jelenik meg önálló kötete:
Andrej Medvegy Starý strom nepresadíš (Öreg fát nem lehet átültetni)
című rövidpróza-gyűjtem énye, Michal Hrivnák Tulipány (Tulipánok)
című rövidpróza-gyűjtem énye, Alexander Kormos Polyfónia II. (Poli
fónia II.) című kötete, am ely a szerző eredeti szlovák és m agyar versei
nek, valam int m űfordításainak válogatása és Imrich Fuhl Čiernobiela
mozaika (Fekete-fehér mozaik) című kötete, am ely Kormos versköte
téhez hasonló struktúrájú. A Tankönyvkiadónál jelenleg is nyomdai
előkészületben van két önálló verskötet és két önálló prózakötet, am ely
előreláthatólag 1987-ben fog megjelenni.
Láthatjuk tehát, hogy a rendszeres és tervszerű kiadványozási lehető
sége adva van, a következő időszakban főleg a szigorúbb kritikai érté
kelés, illetve szelektálás lesz fontos a m agyarországi szlovák irodalom
további fejlődése szempontjából. De azt, hogy ennek az irodalomnak
m elyek a maradandó értékei, végső soron itt is az idő próbája dönti el.
50
�Peter Andruška, a Slovenské pohľady című pozsonyi folyóirat helyet
tes főszerkesztője a három alföldi szlovák etnikai egység irodalm át az
egyetem es szlovák irodalom integráns részének tekinti. Szerinte a romá
niai és m agyarországi szlovák irodalomnak ugyanaz a jellegzetes nem
zetiségi vonás a sajátja, am ely Ivan K usý szerint a jugoszláviai szlová
kok irodalmát is jellemzi, nevezetesen az ún. „hárm as kontextus” . Ez
azt jelenti, hogy a nemzetiségi irodalom fejlődését nemcsak saját kontextusában, hanem a többségi nemzet és az anyaország irodalmi kultú
rájának kontextusában is vizsgálni kell, illetve értékelni szükséges.15
JE G YZE TE K
1— 2. Á ts Erika: Több nyelven — egy akarattal. Népművelési Propa
ganda Iroda. Budapest, 1976.; A szám aránytól függetlenül — A
M N K nemzetiségi politikájának elvei, 9. l.
3. Önmagában az irodalmi tehetség is kevés ahhoz, hogy valaki nem
zetiségi íróvá váljon, amikor valam ely egyéb, lényeges feltétel hiányzik. Erről tanúskodnak az elkallódott tehetségek és azok
a
nemzetiségi származású egyének, akik hazánkban m agyar írókká,
vagy költőkké váltak.
4. Ján Sirácky: Sťahovanie Slovákov na Dolnú zem v 18. és 19. stročí. Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied. Bratislava,
1966.
Úvod, 9 l.
5. Slováci v zahraničí 4— 5. Zostavili František Bielik a Štefan V e
selý. M atica slovenská 1979. Juraj A lner: Literatúra a slovenskom
vysťahovalectve do Spojených štátov amerických, 124 l.
6. Uo.: 135 l.
7. M agyar ötágú síp — Illyés G yulának a külföldi (Jugoszláviában.
Romániában, a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és a nyugati
országokban élő) m agyarok irodalm ára vonatkozó szimbóluma.
8. L. az 5. sz. jegyzetet 138— 139. l .
9. Zahraniční Slováci a národné kultúrne dedičstvo. Zbierka prís
pevkov vedeckého seminára k 120. v y ročiu založenia M atice slo
venskej. Matica slovenská v Martine 1984. Ivan K usý: Slovenská
literatúra v priestore a čase 46. l.
10. L. a 4. sz. jegyzetet
11. Ivan K usý: Súčasná próza juhoslovanských Slovákov. Nový život,
5/1973., 452. l .
12. V íťazoslav Hronec: Poézia vojvodinských Slovákov od 18. do 20.
storočia. Obzor, Nový Sad 1974., 68 l.
�13. Zahraniční Slováci a národné kultúrne dedičstvo. Zbierka prís
pevkov vedeckého seminára k 120. výročiu založenia M atice slo
venskej. M atica slovenská v Martine 1984. Ondrej Štefanko: Lite
rárny krúžok „Ivan K rasko” v kultúrnom živote rumunských Slo
vákov 182— 183. l.
14. K arol Tom iš: Pram ene prózy. Romboid. Bratislava, 1984/5, 90. l.
15. Peter Andruška: Próza a poézia Slovákov v Maďarsku. 110., 121. l.
52
�MŰHELY
Ütemek és atomok
Petőcz András Zárójelversei
Mai költészetünk rossz nyomon jár. A mai költők többsége szenveleg,
mereng, sóhajtva kérdez. Óvakodik attól, hogy m o n d j o n valamit. Előző
korszakokhoz képest szerzőink nem kisebb tehetségűek, líránk nagy része
mégis tehetségtelen. Dalnokai akarva-akaratlanul még mindig J ó z s e f A t t i l a - N a g y L á s z l ó - P i l i n s z k y örököseinek vallják magukat, s ezt a hagyo
mányt folytatják, miközben az idő múlásával egyre inkább bebizonyoso
dik, hogy ez a hagyomány - bár a legnagyobbakról van szó - már nem
folytatható. A költészet megújítását kezdeményező kísérletek A d y - K a s s á k
- W e ö r e s életműve szellemében talán eredményesebbek lennének.
A z irodalom egységétől eléggé idegen felfogás egy-egy korszak legjobb
jait egymástól elválasztani, mesterséges „vonalakat” húzogatni nevükből,
s ezzel eszmei válaszfalakat emelni közéjük. Még olyan megkülönböztetés
sem indokolt - legalábbis irodalmi távlatból nem - , mint a „személyiségorientált” és „közösségorientált” típusok szembeállítása, hangsúlyeltolódás
vagy arányok tekintetében sem. A művészet számára - mivel személyiség
csak közösségben fogalmazódhat - a nagyobb közösségek ügye legbensőbb
ügy, l é t k é r d é s . Egy kulturális viselkedésminta, egy esztétikai tartásmodell
alapján mégis megkülönböztethetők az említett alkotók. A z első hármast
a krisztusi szerep, a megváltás és megváltódáshit eszméjéből fakadó világ
látás, a másik hármast pedig a kozmikus-panteisztikus gondolkodás, po
gány életszemlélet rokonítja. Ő k nem áldozzák fel magukat, mert „meg
váltásuk” nem ezáltal, mintegy cserébe érkezik, hanem a belső rend nyu
galma adja azt. A pogány nézőpont érdeklődése önmagából indul ki
és
oda tér vissza, de esendő problémáit nem növeszti közösségi méretűvé, no
ha a társadalmi egyenlőtlenségek ellentmondásait a legérzékenyebben ta
pasztalja. Kozmikus jelentéktelenségében és csodájában, létezésének öszszes irracionalitásával egyszerre érzékeli az egyes embert, az „egyedüli példány” -t és a földgolyó idő-tér rácsai közé szorított emberiség hiábavaló
körforgását.
Ez a szemlélet közvetlenül tapasztalható alapélményekből ered,
megszüntethetetlen életténvek mozaikjaiból építkezik. Olyan nyilvánvaló és
rejtelmes, akár a természet törvényeinek állandósága. Létét éppúgy igazol
ja a tenger áradása és visszahúzódása, az esőcseppek kopogása, mint a nap
palok és éjszakák egymásutánja, vagy az évszakok váltakozása. Mértékegysége egyszerű és kézenfekvő, mint a pulzus lüktetése, a szívverés, a le
vegővétel szabályossága. Beszédformája ezért és ennyiben töredékes:
a
végtelen folyamat kis darabkáját ragadhatja meg, de éppen ennek tudatá-
53
�ban, ennek belátásával érzékeltetheti a folyamat végtelenségét. Így lesz új
ra a befogadás és kifejezés irányítója a ritmus, s legfőbb eszköze az ismét
lődés, bizonyos elemek meghatározott visszatérése. A költészet születésé
nek mozzanata, s újrafelfedezésének különös varázsa ez.
A z anyagi valóság legkisebb részecskéit a görögök atomnak, „tovább
nem osztható” -nak nevezték. Petőcz András - elődeitől és nemzedéktár
saitól különbözően - olyan fordulatot hoz mai költészetünkbe és csem
pész vissza a lírai kifejezés évezredes rendszerébe, amely az atomok al
kotóelemeinek felfedezéséhez hasonlatos. Célja nem a szimbólum-atomok
összekapcsolása, s nem is az addig vezető út, a megkeresés és megtisztítás
ábrázolása, netán a győztes felragyogtatás. A szimbólumok összjátékának
„ihletett pillanattá” feszítése, a bergsoni durée elérése és a ráismerés ki"
váltása az ő számára nem végső feladatként jelentkezik. E leve a rádöbbenés gesztusa érdekli, ezért fordul élmény-töredékekhez, alapvető tapaszta
lati formákhoz, ritmikus tartalmakhoz. Nem ihletett pillanattá tömörít, ha
nem magát a pillanatot bontja fel. Nem „sűrít” , hanem „tágít” , de a soro
zatos ismétléssel új intenzitású, fokozott érzékenységű lírai közlésmódot
teremt.
Zárójelvers op . 7.
// sűrű hajlongások
sűrű hajlongások
sűrű hajlongások
4 sűrű hajlongások
sűrű hajlongások
sűrű hajlongások
sűrű hajlongások
8 sűrű hajlongások
sűrű hajlongások
sűrű hajlongások
11 sűrű hajlongások
sűrű
hajlongások
14 sűrű hajlongások
közepette,
közepette,
közepette,
közepette,
közepette,
közepette,
közepette,
közepette,
közepette,
közepette,
közepette,
nagyon,
nagyon,
nagyon,
nagyon,
nagyon,
nagyon,
nagyon,
nagyon,
nagyon,
nagyon,
nagyon,
nagyon
nagyon
nagyon
nagyon
nagyon
nagyon
nagyon
nagyon
nagyon
nagyon
nagyon
udvariasan,
udvariasan,
udvariasan,
udvariasan,
udvariasan,
udvariasan,
udvariasan,
udvariasan,
udvariasan,
udvariasan,
udvariasan;
közepette, nagyon, nagyon udvariasan //
A hagyományos ízlésen nevelkedett versolvasó számára idegborzoló, sőt
kihívó lehet, hogy a vers egyetlen sor - némileg variált - ismételgetése. Pe
dig az ellenérzés a lényeget ragadja meg: a vers éltető árama az ismétlő"
dés. Petőcz András zárójelben írt szövegeinek nyelvi-stilisztikai megoldá
sait, poétikai közlendőit a redundancia szervezi. A meghajlás mozzanatát
gyakorító képző (hajlongás) teszi folyamatossá, amit a többes szám (haj
longások) még tovább fokoz. A „sűrű” jelző kizárólagos érvényre emeli a
„hajlongások” állandóságát. Különösen, ha ez csak keretéül szolgál egy
kényszeres udvariasságnak. A módhatározó most valóban modus vivendire utal, s a közlés fő hangsúlya szintén a sorvégre, az utolsó szóra esik („ud"
variasan” ). A redundancia itt is több szinten működik: a „nagyon udvari54
�asan” a nyomatékosított jelentés mellett alaki erősítéssel, szóismétléssel támasztja alá az életmód meghatározását: „nagyon, nagyon udvariasan” . A
sorok konoksága miatt fel sem tűnik, hogy nyelvi megformálásában hiá
nyos mondatot olvasunk. Nincs kezdete, nincs vége. Előtte és utána bármi
hozzágondolható. Nincs alanya és állítmánya sem. Jellegzetes mondat-kö
zép, amely a kiszakítottság érzetét kelti. A töredék-lét leképezése, de a
teljesség igézetével. A ciklussá kulcsolódó művek az európai költészet év
százados hagyományaihoz is kapcsolódnak. A z opuszok számokkal tudato
sított 14 sora sejtetni engedi a klasszikus szonettforma halvány körvonala
it.
A közlés-darabok szabályos visszatérése, egy szokatlan gondolatritmus
kibontakozása a s z a k a s z o s s á g motívumát feltételezi. A z ismétlődő mondogatás által, a sorok egyformaságával - a gyermeki mondókáktól a vallásos
fohászkodásokig — a Petőcz-vers az apró távok heroizmusát és gyötrelmét
idézi. A kiszámolósdi játék, az ima és a litánia szerkezeti hatására emlé
keztet. A Z á r ó j e l v e r s e k közös vonása a szertartásosság. A redundancia vi
lágértelmezéssé válik. A sorok ismétlődése és a „ s ű r ű h a j l o n g á s o k ” közül
kibukkanó „ s ű r ű / h a j l o n g á s o k ” visszafordíthatatlanná érlelik meggyőző"
désünket, hogy a vers világában igazán érvényes cselekvésként csak h a j
l o n g á s o k (sűrű, udvarias hajlongások) lehetségesek. E z a szöveg a legtöké
letesebb rímekkel és ritmustechnikával, ö n m a g a h a j l o n g á s á v a l kis körök
ben járja be a külső valóság és a lélek viszonylatait, hogy olyan felismeré
sekre eszméltessen, amelyek nélküle észrevétlenül maradnának.
Zárójelvers ob. 1 1 .
// és fejét lehajtva szólott Ras-And Poet, a költő: félek
a hajnali csengetéstől,
és fejét lehajtva szólott Ras-And Poet, a költő: félek
a hajnali csengetéstől,
félek, Uram, szólott Ras-And Poet, a költő: félek
a hajnali csengetéstől,
4 és fejét lehajtva szólott Ras-And Poet, a költő: félek
a hajnali csengetéstől,
felek a hajnali csengetéstől, félek, Uram,
félek a hajnali csengetéstől, félek, Uram,
így szólt a költő: félek. Uram,
8 félek a hainali csengetéstől, félek. Uram:
és fejét félrehajtva szólott a költő: félek a hajnali
csengetéstől,
és fejét félrehajtva szólott a költő:
félek a hajnali
csengetéstől,
11 és fejét félrehajtva szólott a költő: félek a hajnali
csengetéstől
55
�félek
hajnalban,
14 szólott Ras-And Poet, a költő, félek hajnalban, félek a
csengetéstől //
A költészet visszatérése a ritmus alapelemeihez szemléleti visszatérést is
jelent. Nemcsak természeti adottságok visszavételét és felmutatását, ha
nem emberi tulajdonságok megőrzését és mozgósítását is. Képzet helyett
ingerek, érzelmek helyett érzések, vágy helyett akarat, beszéd helyett ki
áltás. A szövegszint alatt ősi ütemek közvetítik-űzik egyik legemberibb
érzésünket, a félelmet. A z ismétlődés ritmikusságával kapaszkodik bizo
nyosság és enyhülés felé az ártatlanok és elveszettek félelem-érzése. A
hangok monoton dobveréséből huszadik századi félelem szól: a hajnali
csengetés riadalma.
A kép annyira „foglalt” , olyan asszociációkkal terhelt, hogy a nem esz
tétikai szempontú magyarázat azonnal érteni véli lényegét. A szavak áram
lása csábító alkalmat nyújt, hogy kisajátítsa a felszínes olvasót. Sokat pró
bált, idősebb nemzedékek gondolatait ellenállhatatlanul sodorja történel
münk egyik korszakához. A z értelmezés ezzel gazdagabb ugyan, de a po
litikai vonatkozások szűk ebb ösvényre, sőt a műtől idegen irányba is te
relhetik az elmélkedést.
A z ember élettani szükséglete, a mindennapi alvás igénye, az álom
birodalmának valósága korán kifejlesztette egy „másik” lét, a halálhoz
közelítő állapot kínzó tudatát, a felébredés kétségeit: felébred-e egyálta
lán és mire ébred majd az elalvó. A „hajnali csengetés” fenyegetésében az
erőszakos ébredés félelme remeg. Rettegése nemcsak a nyugalom megrablásának fájdalmát, hanem a holnap féltését is tartalmazza. E z a vers már
megszólításával („félek, Uram,” ) utal az imára. A z odafordulás mozdula
tát biblikus párhuzamok készítik elő (a mondat eleji „és” kötőszó, a „fej"
kiemelése — „értelem” jelentésben és látványként is —, a bűnbánat, beis
merés, vallomás, szégyenlés gesztusát sugalló „fejét lehajtva” , valamint a
„szólott” régies, emelkedettebb igealakja). A voltaképpeni közlés egyes
szám első személyű jelenidejűsége azonban áttöri a körülírás burkát, s el
feledteti, hogy maga az állítás - függő beszédben született. A Zárójelversek beszélője önnön beszédhelvzetét is záróielben látja. Emlékezetünkben
nem szűnő ismétlésként visszhangzik: „félek” . . . „félek” . . . „félek” . . . A
redundancia itt is gondolatritmust eredményez, „rájátszással” idézve
a
bibliás szövegszerkesztés és a szertartások sajátosságait.
Mégsem vallásos költemény az op. 1 1 . sem, hiszen nagyon is
evilági,
pogány eljárás jellemzi. A kizárólagosan huszadik századinak tűnő érzés,
a hajnali csengetés félelme az ütemek mnnkájával a legmélyebb alapélme
nyeket riasztja fel. Sorozatos felbukkanása atavisztikus erővel kelti fel a
szűkölő, állati halálfélelem borzalmát. A rögeszmés ének azonban egy
úttal a rettegés ellen való, önkéntelen orvoslás is. lelki gyógyír, amely a
ritmikus mondogatás által igyekszik elűzni a titokzatos gonosz ártó szán
dékát. A költő (..Ras-And Poet” ) újra a közösség kiválasztottjával azo
nos és a látó-tudó varázsló, a sámán, a táltos feladatát végzi. Visszatérve
a legegyszerűbb, elsődleges kifejezőeszközökhöz: a sámándob, a ráolvasás,
az imádkozás szerepéhez, a világ befogadásának szakaszos szemléletéhez, a
56
�rövid periódusok mágiájához. Közelítve a kortárs zene alkotásaihoz, ame
lyek - nem ritkán egyetlen motívumra építve - csak néhány akkord ha
tártalan ismétléséből állanak. Költészet és zene napjainkban ismét egymás
felé tartanak, hogy eredeti összeforrottságukat egy korszerűen kifinomult
irányzat szellemében érjék el, beteljesítve a minimal art eszméjét.
Költészeten túli állapot lenyomatai a Zárójelversek, mellékletként szol
gáló, magyarázó-kiegészítő feljegyzések egy művészeti és egyéni fejlődés
pont rögzítésére. Zárójelben közölt tudósítások későbbi korok számára ha lesznek ilyenek - egy zárójelben megélt korról. Alkotójuk nem lázad,
nem lézeng, nem harcol, nem vádol, nem bírál, nem aggódik, nem szen
ved, nem áldozza fel magát, nem forgatja-váltja meg a világot. Olyan
lény csupán, akinek megmaradt az Egyetlen Lépés lehetősége: a vissza
térés ütemekhez és révülethez, varázslathoz és csodához, a sámán bűvölő
hatalmához, a táltos erejéhez, amely a legkisebb esély, s mégis elemi fel
tétel a menekülő embercsoport, a horda szabad társulássá válásához.
FRÁTER Z O L T Á N
PETRŐCZI É V A
Napló helyett III.
„Lassacskán élünk, észrevétlen, míg je l nem gyülemlik ben
nütik a leélt napok száraz, gyúlékony puskapora, hogy aztán
hirtelen kék lángra lobbanjon és megszólaljon, hírül adva,
végre bekövetkezett az, amiért mindez halmozódott." (Bu
lat Okudzsava: Találkozás Bonapartéval)
Kapóra jön most nekem ez az Okudzsava-idézet; ha valaki arról kérdez(ne), hogyan is élek mostanában, pontosan megtudja belőle, anélkül, hogy
indiszkréciót kellene elkövetnem önmagammal szemben. Száraz, lassú nap
palokat és éjszakákat kell megélnem, hogy ismét eljöjjenek a kék láng nap
ja i.. . Pillanatnyilag nem is várhatok többet magamtól: féllábbal még az
influenzában, egy kupac félkész munka (többek között a Mórának készülő fordítások) kellős közepén.
Közben, első tavaszi kiruccanásként, megcsináltam a riportokat a mizserfai szociális otthonban. Előzőleg persze lázasan magoltam az újfajta
„profi magnó” kezelését. Soha botcsináltabb riporter - már ami a techni
kai részleteket illeti.
57
�Érdekes, kemény, szívós és mégis csupa-érzelem öregekkel találkoztam.
Köztük Irén nénivel, aki harminc évvel ezelőtt Nógrád női vájárjainak
egyike volt. V ele már augusztus óta levelezek, sőt, az egész út is az ő
kedvéért született. A Mengele boncolóorvosa voltam című könyv egy pél
dányának megszerzését kérte az Új Tükörtől, méghozzá olyan hévvel,
mintha személyes veszteség fűzte volna a negyven évvel ezelőtti esemé
nyekhez. D e egészen másról van szó. Am it Irén néni, ez a 6 4 esztendős
nógrádi bányászasszony érez az egykori üldözöttek és áldozatok iránt (bár
nem valószínű, hogy ez a szó eszébe jutott, amikor új és új levelekkel
sürgette a ritkaságszámba menő kiadványt): az maga a legtisztább szoli
daritás. A z, ami a mi generációnkból teljességgel hiányzik. Tanulságos
lenne felidéznem efemér poéta-basa nyegle levélkéit. Ezekben egyáltalán
nem a tény - X vagy Z vers elutasítása - zavar, hanem az az arogáns mód,
ahogyan ez az illető pondrópreckelő mozdulattal löki vissza a neki nem tet
sző kéziratot. D e kegyes igenje sem boldogítóbb; kedvező válaszaiban a
Róbert bácsi, avagy kormányzóné őfőméltósága-féle nyomorenyhítő akció
stílusa kísért. . .
Időközben megjelent a Szex és szerelem a lírában című esszém, és há
rom versem - köztük a két Orpheusz - az Ú j Írásban. Így, fél év múltán,
már olvasóként nézek szembe velük; a húsomnak-véremnek-szülöttemnek
kijáró elfogultság általában csak addig a percig tart, amíg a kézzel írott
tisztázattal elkészülök. A gépírás már elidegenít, mire aztán a korrektúra is
elém kerül, az maga az eznemisénvagyok-érzés. És többnyire ugyanez a
helyzet akkor is - néhány különösen szerencsés esetet kivéve
ha mások
adják elő, amit írtam. Ezért félek a március 19-i Angelika-esttől. Valam i
kor nagyon - a kelleténél is jobban! - szerettem az ilyen szembesülési le
hetőséget; azonnal lemérni, tudok-e hatni a közönségre.. .
Igen ám, de az ilyen hatás, ha létre is jön esetleg, sokkal mulandóbb,
mint az olvasott szövegé. Itt, ebben az Angelika-históriában az is nehezíti
majd a közönség dolgát, hogy hat „fiatal” írót kell hatszor húsz perc alatt
megismernie és megszoknia. Taj szegény fejünknek - mindkét oldalon. E n
nek ellenére természetesen hálásnak kell lennünk azért, hogy a fényes T a
vaszi Fesztiválon kaptunk egy estét, úgyis, mint pályakezdésen
valamivel túljutott magyar tollforgató állampolgárok. Akiktől nem várhatók ri
porterszíveket megdobogtató, nemesen látványos adományok és magazin
oldalakat megtöltő, színes kis anekdoták. D e azért megtesszük, ami tőlünk
telik. Én például - a kötelezően éber és villogó szellemi jelenlét mellett egy vadonatúj fehér madeiragallérral igyekszem emelni az est fényét. E gy
ben trenírozok is legalább áprilisi előadásaimra. Sárospatakra, Kapuvárra
és Csornára készülök, részben felnőtt témákkal, részben néhány rendhagyó
irodalomórával.
Talán ezek az utak felráznak majd egy kicsit a kelleténél hosszabbra és
zsibbadtabbra nyúlt téli álom után.
Ahogy abban a tizennégy esztendős koromban elkövetett E liot-fordításban írtam: „Hogy előkészíts egy arcot / a más arcokba villanásra." E zt
várom ma is, újra és újra, ahányszor csak kilépek a kapun. Soha nem tudom, milyen arcok és milyen indulatok fogadnak, mégis mindig teljes gyanútlánsággal indulok útnak. Másként nem is volna érdemes.
58
�TÖRTÉNELMI
FIGYELŐ
Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs
A napjainkban újjászerveződő magyarságkutatás egyik fontos vizsgálódási te
rülete: Magyarország és a magyarság nemzetközi megítélése, ennek válto
zásai, illetve a magyar szellemi és politikai élet ezzel kapcsolatos önreflexiói.
Jeszenszky Géza a szó szoros értelmében elébe ment ennek a valamikor hang
súlyos, ám az utóbbi évtizedekben alig emlegetett és ezért most újrafogal
mazott tudománypolitikai elvárásnak. Az irodalmi cím ugyanis - ahogy az
alcím is utal rá - egy olyan kutatást jelöl, melynek tárgya Magyarország ang
liai megítélése 1 8 9 4 és 1 9 1 8 között.
A két dátum közötti alig negyedszázad alatt „hírünk Angliában” gyöke
resen megváltozott. A XIX. század utolsó éveiben ennek a tőlünk térben és
érdekeltségben egyaránt távoli világhatalomnak a sajtóját még a Magyaror
szággal rokonszenvező, a magyar múltat, alkotmányosságot, szabadságszeretetet és liberalizmust nagyrabecsülő írások túlsúlya jellemezte. A brit diploma
ták és külügyminisztériumi tisztviselők természetesen kevésbé lelkesedtek
a
„magyar erényekért” ; az 1867-ben kialakított dualista szisztémát fenyegető
magyar függetlenségi politikát pedig kifejezetten bírálták. A monarchia sta
bilitását előmozdító és a belső liberalizálódást előrevivő jelenségeket azon
ban - lett légyen szó akár Bécsről, akár Budapestről - határozott szimpátiá
val kommentálták jelentéseikben, illetve belső állásfoglalásaikban. Terjedőben
volt ezen túlmenően még az a nézet is, hogy a monarchia felbomlásának
egyetlen lehetséges ellenszere Magyarország birodalmon belüli befolyásának
növekedése, azaz a monarchia súlypontjának átkerülése Bécsből Budapestre.
Negyedszázad múlva, amikor a győztes nagyhatalmak a „békét” diktálták
Trianonban, ez a határozottan kedvező kép már régen a múlté volt, s a ma
gyarság és a magyar politika csupa negatív és elmarasztaló értékítéletekkel
társultan jelent meg az angol politikusok és újságolvasók tudatában (feudá
lis maradványok, példátlan nemzetiségi elnyomás, működésképtelen parlamen
tarizmus, korrupt választások, belpolitikai abszolutizmus).
A magyar politika és a külpolitikában hagyományosan tájékozatlan közvé
lemény megdöbbenése persze óriási volt, s azonnal elkezdődött a magyará
zat- vagy inkább bűnbakkeresés is. A leginkább szimplifikáló és ezért valószí
nűleg leginkább elterjedt vélemény szerint Magyarország angliai megítélésé
nek módosulása
két „szlávbarát”
és „magyarellenes” újságíró,
Henry
Wickham Steed és a Scotus Viator álnéven publikáló Robert W. Seton-Watson elfogult és egyoldalú cikkeinek és könyveinek tulajdonítható, amelyek
a
XX., század első éveitől jelentek meg. Az igényesebb magyarázat ehhez hozzá
tette: alapvető oknak inkább az európai szövetségi rendszereknek a XX. szá
zai első évtizedére eső kialakulása, illetve ezzel összefüggésben a monarchia
59
�és Anglia diplomáciai szembekerülése tekinthető. A két fokozatosan kelet
európai szakértővé váló újságíró eszerint tulajdonképpen csak igazolta és nép
szerűsítette, tehát kiszolgálta kormányának álláspontját.
A szerző távolról sem tagadja ezen két világháború közötti felelősségelhárító magyarázatok relatív igazát. Elismeri, sőt hangsúlyozza, hogy Steed és
Seton-Watson tudósításait és útirajzait, melyek szerint „Magyarország egész
politikai élete korrupt és rothadt” , illetve a régi politikusok helyébe „egy
félig briganti és teljesen korrupt, a törvényeket csűrő-csavaró társaság lépett” ,
vagy Magyarországon „a paraszt olyan eredményesen röghöz van kötve, mint
1848 előtt volt” , maga is elfogultnak, sőt rosszhiszeműnek tartja. Nyilvánva
ló számára az is, hogy a kibontakozó magyarellenes sajtókampány elválaszt
hatatlan az Osztrák-Magyar Monarchia Európában betöltött szerepének szá
zad eleji angol átértékelésétől. Ez véleménye szerint is döntő mértékben hoz
zájárult a Magyarországgal kapcsolatban kialakult kedvezőtlen képhez.
Mindezeken túlmenően azonban utal még egy igen fontos tényezőre: az
addig stabilnak hitt Magyarország századfordulótól permanens belpolitikai
válságára, illetve az Ausztria és Magyarország között egyre romló viszonyra.
E jelenségeket látva a brit diplomácia egyre kevésbé hitte-hihette, hogy a
dualista birodalom perspektivikusan is képes lesz betölteni a neki szánt sta
bilizációs és kiegyensúlyozó szerepkört. Ezért kialakult szerkezeti átalakításá
nak, azaz a birodalmon belüli szláv népek politikai befolyása növelésének az
igénye. Budapest hegemón törekvéseinek elfogadását, sőt támogatását így egy
re inkább a föderáció programja váltotta föl. A kedvezőtlen kép kialakulásá
ért tehát - állapítja meg a szerző - a század eleji magyar vezetés, mindenek
előtt az őszintéden és reális perspektíva nélküli
függetlenségi kormányzat
( 1 9 0 6 - 1 9 1 0 ) is nagymértékben felelős.
Jeszenszky könyve módszereiben példamutató, értékítéletei
kiérleltek és
megfontoltak, stílusa és mondatszerkesztése világos, mindenki számára ért
hető. Bárcsak követői is akadnának, s más nemzetek és más történeti korok
magyarságképéről is mielőbb olvashatnánk. (Magvető)
ROMSICS IG N Á C
60
�Szabó Bálint: Az „ötvenes évek”
Érdemes lenne egyszer Magyarországon felmérést készíteni arról, hogy
kinek mi jut az eszébe, ha azt hallja, az „ötvenes évek” . Bizonyára sokan
lennének olyanok, akik a nagy ipari beruházásokra emlékeznének, mások
régvolt futballsikereinket és az 1954-es világbajnoki „kudarcot” emleget
nék fel, a falvak lakóinak többsége a parasztcsaládok ezreit megnyomorí
tó beszolgáltatásokra gondolna, Kossuth-díjas vájárokra, esztergályosok
ra, marósokra emlékeznének. De a legtöbben két nevet bizonyára említe
nének, R á k o s i M á t y á s é t , és N a g y I m r é é t , azét a két politikusét, akiknek
meghatározó szerepük volt az „ötvenes években” .
A z idősebb nemzedék számára az „ötvenes évek” megélt történelmet je
lentenek, nekem és korosztályom többségének - akik azokban az években
születtünk - az a korszak távolba vesző „misztikus” történelem. „Misztikus ’, mert az alig harminc éve történt események egy részét még mindig
titok lengi körül és előítéletektől mentes, objektív történészi feltárásuk még
várat magára. A kutatók nemegyszer áthatolhatatlan falakba ütköznek,
alapvető dokumentumokhoz nem jutnak hozzá - nem egy esetben egysze
rűen azért, mert a dokumentumok elpusztultak, eltűntek! Amikor a törté
nésznek ilyen „kihívásokkal” kell szembenéznie, tapasztalhatja, hogy egyre
többen követelik tőle, írja meg az ötvenes évek hiteles történetét. Az idő
sebb generáció akkori cselekedeteire vár igazolást vagy cáfolatot, a fiata
labb nemzedék pedig tudni szeretné, mit tettek apáik, nagyapáik,
harminc-harmincöt évvel ezelőtt, mert büszkén vagy szégyenkezve, de vállal
ni akarják nemzeti múltunkat!
A nemzeti múlt vállalásához pedig elengedhetetlenül szükséges a nem
zeti múlt ismerete, amelyhez a történeti feldolgozások adhatják meg az
alapot. Ezeknek a történeti munkáknak egy részét - egy-egy téma vagy
korszak történetének feltárásában elért eredményei alapján - „alapmű
nek” szoktuk nevezni. Ilyen alapmű lett az idei könyvhét egyik slágere,
Szabó Bálint A z „ ö tv e n e s é v e k ” című kötete.
Szabó Bálint nem kis feladatot vállalt magára, amikor elhatározta, hogy
megírja az „ötvenes éveket” , hiszen erről az időszakról nem sokat publi
káltak még ez idáig hazánkban. Természetesen nem vállalkozhatott arra,
hogy a korszak minden jelentős eseményét, illetve annak hátterét feltárja,
vagy a Magyar Dolgozók Pártjának szervezettörténetét írja meg, munkája
sokkal inkább „ . . .annak az útkeresésnek a bemutatása, amely a kezdeti
hibák és torzulások után végül is elvezetett a kor követelményeivel és az
ország adottságaival összhangban álló politikai irányvonal kidolgozásához” .
Szabó Bálint által jelzett útkeresés közel tíz - sikerekben és kudarcok
ban egyaránt gazdag - évet jelentett, amely gyakorlatilag az M DP 1948
júniusi megalakulásától 1956 végéig tartott.
61
�A z M D P megalakulása után röviddel - részben a nemzetközi helyzet
változásának következtében - megindult a párton belüli ellenség felderí
tésének és leleplezésének „programja” . A pártvezetés Moszkvából haza
tért csoportjának elismert vezetői - Rákosi Mátyás, G e r ő E r n ő , F a r k a s
M i h á l y - az ellenséget a hazai illegális mozgalom egykori
vezetőiben R a jk L á s z ló , K á d á r J á n o s, K á lla i G y u la
stb.
az M KP-val egyesült
szociáldemokrata párt egykori vezetőiben - Szakasits Á r p á d , M a r o s á n
G yörgy
stb. - valamint a nyugat-európai kommunista és munkásmozga
lomban részt vett kommunistákban látták. A z „ellenség leleplezésében”
élen járt Rákosi Mátyás és Farkas Mihály. Látványos kirakatperek válta
koztak nyomtalan eltűnésekkel. A z Államvédelmi Hatóság tevékenységé
nek százak és ezrek estek áldozatául, köztük a magyar kommunista
és
munkásmozgalom kiemelkedő vezetői.
A máig m egbocsáthatatlan törvénytelenségek mellett más és milliókat
érintő hibákat is elkövettek az „ötvenes évek” párt- és állami vezetői. A z
alapvető problémát a szovjet gazdasági és társadalmi fejlesztés szolgai
utánzása jelentette. Rákosi Mátyás és vezetőtársainak többsége a magyar
valóságot nem ismerte, legtöbbjük évtizedek óta külföldön élt és onnét fi
gyelte a hazai fejleményeket. Nem ismerték az ország gazdasági helyze
tét, nem figyeltek a nemzeti sajátosságokra. A nyersanyagokban szegény,
de jelentős agrárkultúrával rendelkező országból néhány év alatt a nehéz
ipar fellegvárát szerették volna felépíteni. E z súlyos hiba volt. A beruhá
zások jelentős része a vaskohászatra, a bányászatra, vegyiparra és a gépgyártásra „ment el” , miközben a mezőgazdaságra alig fordítottak figyel
met és pénzt. A z egykoron élelmiszert exportáló országban szinte min
dennapossá vált a kenyér", liszt-, zsír- és húshiány. A z életszínvonal alig
haladta meg a háború előtti évekét.
Ezek a jelenségek nem maradhattak sokáig rejtve a legfelsőbb politikai,
és gazdasági vezetés előtt. 1 9 5 3 -ra a párt vezetése felismerte, hogy változ
tatni kell az eddigi politikán. A z 1 9 5 3 júniusi központi vezetőségi ülés
elhatározta, hogy javasolja az Elnöki Tanácsnak Rákosi Mátyás miniszter
elnöki funkciójából történő felmentését és Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezését. Ezzel a párt két legbefolyásosabb politikusa megosztozik
a legfontosabb párt-, illetve állami posztokon. N agy Imre személyében olyan
politikus került a kormány élére, aki annak ellenére, hogy az 1 9 2 0 -as évek
től a Szovjetunióban élt, nagyobb érzéket tanúsított a nemzeti sajátossá
gok, illetve a mezőgazdaság problémái iránt. Ugyanakkor tény az is, hogy
alapvető kérdésekben N agy Imre és Rákosi Mátyás között nem voltak el
térések. A z ellentétek 1 9 5 4 —1 9 5 5 -ben alakultak ki, amikorra is Rákosi úgy
érezte, hogy ismét vissza kell térni az 1 9 5 3 előtt folytatott politikához. Ez
azonban már nem volt időszerű. A tömegek, amelyek azt várták, hogy a
korábban elkövetett hibákat feltárják, a felelősöket elmarasztalják, csa
lódtak és szembefordultak a párttal. E z a szembefordulás, valamint a pártón belüli viták odáig vezettek, hogy az M D P egyre inkább polarizáló
dott. A z egyik oldalon Rákosi Mátyás és követői, a másik oldalon Nagy
Imre és hívei álltak. A hatalom Rákosi kezében volt, aki keresztülvitte,
hogy N agy Imrét kizárják a pártból. A z ellentétek ilyen formában
tör
tént kiéleződése után következett a Szovjetunió Kommunista Pártjának
XX. kongresszusa. A nemzetközi munkásmozgalom történetében oly jelen-
62
�tős esemény - amely a sztálini korszak szinte valamennyi hibáját feltárta,
elemezte - a Magyar Dolgozók Pártja esetében kevésbé éreztette hatását.
Rákosi igyekezett úgy nyilatkozni, hogy a XX. kongresszus megerősítette a
magyar párt vezetését abban, hogy jó irányban halad. E z azonban tévedés
volt. A párttagok és a pártonkívüliek is várták a „megtisztulást” , a kibon
takozást. Ennek azonban legfőbb akadálya Rákosi Mátyás volt, aki ek
korra már beismerte, hogy személyesen is részt vett a Rajk László és tár
sai elleni koncepciós per előkészítésében. E nyilvános „vallom ás” (a budapesti pártaktíván) után nem sokkal Rákosit leváltották a párt első titkári
funkciójából és visszahívták a Politikai Bizottságból is. Megnyílt az út a
„tisztulási folyamat” előtt, igaz, csak részben, hiszen az új első titkár - Gerő Ernő - személye nem jelentette a legjobb garanciát.
A kibontakozás kezdetét az 1956 júliusi központi vezetőségi ülés je
lenthette volna, hiszen ezen az ülésen több egykoron meghurcolt, elítélt
kommunista vezetőt választottak be a Politikai Bizottságba, illetve a K öz
ponti Vezetőségbe. Ezen az ülésen mondta Kádár János, akit ekkor koop
táltak a K V tagjai közé, és választottak meg a PB- és a KV-titkárság
tagjává, hogy „ . . .a legnagyobb probléma, hogy megromlott a párt és a tö
megek kapcsolata s a párt sem egységes. Olyan abnormális helyzet ala
kult ki, hogy a becsületes párttag és az ellenség is hasonló vagy azonos
problémákat feszegethet. Lényegében az ellenség vette át a párt által elkövetett hibák bírálatát, s fordítja azt a rendszer ellen” . Ennek a helyzet
nek a megváltoztatására csak akkor lett volna lehetőség, ha a hibákat fel
tárják és a felelősöket funkciójukra való tekintet nélkül elmarasztalják.
E zt azonban nem lehetett elvárni azoktól, akik maguk is részesei voltak a
törvénysértésnek, vagy asszisztáltak azokhoz. Lassú, a hibákat csak óva
tosan feltáró, a személyi konzekvenciákat csak legszükségesebb mérték
ben levonó megtisztulásra ekkor már túl késő volt. A tömegek, de a párt
tagok jelentős része sem hitt már az M DP-ben, illetve vezetőiben. Kevés
volt a tiszta vezető, a tömegek bizalmát élvező politikus. A párton belül
kialakult és egyre erősebbé vált egy „reformista” csoport, amely a pártból
kizárt Nagy Imrét tekintette vezetőjének és jelentős tömegeket is maga
mögött tudhatott. Egy megoldás tűnt volna eredményesnek: ha a gyakorlatilag kettészakadt párt egységét visszaállítják. Erre azonban nem maradt
idő, az események túlhaladták az elképzeléseket!
Ezekről az eseményekről alig olvashatunk Szabó Bálint könyvében. A
szerző feltehetőleg úgy érezte, azok megítélése, kronológiája eléggé ismert,
pedig az 1956 októbere és november vége között eltelt hetek rendkívül
fontosak voltak a megújulás szempontjából, annak az irányvonalnak a ki
dolgozásához, amelyek az ország adottságaival, nemzeti sajátosságaival
számoltak. (Kossuth)
SZ A K Á LY SÁN D O R
63
�ÉLŐ
MÚ L T
Egy hercegnő —- közöttünk*
- Ezúttal nem fényképről, nem dokumentumból ismernek meg valakit a
régi-régi időkből, hanem a maga valóságában, hiszen a mai napig is köztünk
él, szeretetben, megbecsülésben.
- Hát az úgy volt, hogy a XI. Ince pápának volt egy
unokaöccse és ők
megkapták Lipót császártól a Szerémséget, a hercegséget és így a monarchiá
ba kerültünk.
- És miért kapták meg a Szerémséget?
- Hát mert Ince pápa az egész vagyonát jeláldozta a török elleni háborúra.
Tulajdonképpen az ő segítsége által volt lehetséges, hogy Bécs felszabadul
jon, mert a császárnak, Lipót császárnak, sajnos, sose volt elég pénze, Sobi
eskinek sem. Ő a családi vagyont - mert nagyon nagy vagyona volt akkor az
Odescalchiaknak - , nemcsak a pápai vagyont, azt is persze, de a saját va
gyonát is feláldozta a török elleni háborúkra. Így kerültünk a Szerémségbe...
hát nem tudom, megmondahatom-e.. . ilyen uralkodó herceg lett az Odescalchi családból.
- Azonnal ide is költöztek a Szerémségbe?
- Nemigen mentek le a Szerémségbe. Nagyon
messze volt, kietlen föld
volt. A török által feldúlt földek nem hoztak jövedelmet. Mindig hónapokra
mentek csak le. Rómában saját nagy vagyonuk volt, a palota, meg a birtokok,
úgy, hogy ez másodrendű dolog volt, de nagyon tartottak arra persze, hogy
ők milyen kiváltságokat bírnak. Pénzt is vertek annak idején, Odescalchipénzt. Gyermekkoromban még nekem is voltak ilyen pénzek. Sókanalakat
csinált az atyám abból a pénzből. Mikor aztán volt a háború és az olaszok
olyan nagyon csúnyán viselkedtek - tulajdonképpen, ugye, a nagy világháború
ban - akkor megharagudott az atyám és megtiltotta, hogy olaszul tanuljunk.
Sajnos, nem tudok olaszul.
- Milyen nyelven tetszik tudni egyébként?
- Hát persze francia, az volt nekem az első nyelvem, gyerekkori nyelv.
Aztán német, angol. Sajnos, a magyart egy kicsit később tanultam meg, ezért
egy kicsit hibásan beszélek néha.
A férjem anyja egy Lázár grófné volt és annak a nővére Erdélyben élt,
ott volt egy kastélya. Egy grófhoz ment feleségül. A z én anyám is erdélyi
származású, a Teleky családból. Teleky Sámuel, a nagy vadász, az ő anyjának
•Tv-riport Lipthay Béláné Odescalchi Eugénié-val a Csak ülök és mesélek című műsorban, 1984. novem
ber 3o-án. Riporter: Vitray Tamás.
A szövegen nem módosítottunk, csak abban az esetben, ha az írott változat értele mzavaróan hatott.
Egyébként megőriztük az élőbeszéd jellemző fordulatait. - A szerk.
64
�a fivére volt. Férjem akkor 13-as huszár volt, és pihenőben voltak Erdély
ben. Akkor meghívták őt és ott megismerkedtem a férjemmel, és hát tulaj
donképpen olyan gyorsan határoztunk...
- Ezt nem tekintette a család mezaliansznak?
- Nem, semmiképpen, ez nem létezik nálunk, kedves jó Vitray uram. Mezaliansz egy bizonyos.. . hát . . . egy nagyon régi nemesi család, akár gróf,
akár báró, akár herceg, akár...
- Az már mindegy?
- Igen. Hát ez is egy ősrégi család, a Lipthay család 1200-ból. Anyósom,
amikor megtudta, hogy a fia Odescalchi Eugéniát akarja elvenni, azt mond
címemet..
-,az
ta: „Jézusom! Azt az elkényeztetett.. . - megmondták a
vem fogja itt kibírni, falun élni.. . ” Szóval az anyósom kicsit ellene volt a
házasságunknak. Azt mondta, hogy gondolja meg a férjem, ilyen valaki hogy
fog tudni a Bánátban élni. Pedig akkor is nagy vagyona volt a férjemnek,
családjának. .. s hát mégis ellenezték.
- Nagy esküvő volt?
- Nagy? . . . Nem, hát a rokonok a közelből nem tudtak eljönni, mert for
radalom volt már, és már a matrózok lőttek az utcákon. Úgy, hogy a mi me
netünk a koronázó dómba.. . mindig várni kellett negyedórát, tíz percet, mert
féltek, hogy ha egy nagy felvonulás van, a matrózok belelőnek a menetbe.
Hát ilyen körülmények közt esküdtem. Egész őszintén mondva, nagyon nagy
labon éltek az apósomék. Nagyon nagy vagyonnal rendelkezett, de tulajdon
képpen az egész Lovrin az övé volt. A z egy nagy család volt, a nép, a köz
ség . . . hát egy olyan gyönyörű dolog volt, azt most senki nem tudja már. Úgy
szerették az apósomat . . . a gyerekek . . . hát mindenki hozzá ment.
30-40-50 éves személyzetünk volt, komornyik, inasok, hát azok fiatalabbak,
voltak, szobalányok, szakácsok, mind évek óta voltak nálunk. Ilyen nincs már.
Ilyen emberek most már nincsenek.
- A gyerekek ott születtek?
- Ott születtek. Mind a három fiam a hálószobában, a házi orvosom se
gédlete alatt. Semmiféle kórház, egy madam Bécsből jött, ott volt még az
anyósom, mellette a férjem . . . semmiféle pompa. É pen, egészségesen szület
tek. Mind a három fiam ötvenkét centiméter volt, és pontosan három és fél
kilogramm volt mindegyik.
Akkor kitört az a nyomorult Hitler-háború és szegény fiam, a lelkes fiam,
szegény, önként jelentkezett és Bécsbe vonult.
Mikor aztán szegény anyósom meghallotta — ő Hollandiában volt a lá
nyánál - , mikor meghallotta, hogy Frigyes fiam bevonult a frontra, hazajött
és elment a Horthyhoz. Én nem kértem volna tőle soha semmit, de az anyó
som elment hozzá és kérte, hogy hozassa vissza az unokáját, mert hiszen ön
ként ment . . . És akkor Horthy tényleg megcsinálta azt, hogy hazahozatta.
És tessék elképzelni, hogy a Ludovikáról egy tiszt, aki nem is tanította
a
Frigyest, nem is volt hozzá semmi köze, egyszer odament hozzá és azt mondja:
„N a hallom Fricike — úgy nevezték Fricike - , téged a Horthy hozatott ha
za. Persze, mert te báró vagy, téged meg kell
menteni.” És akkor szegény
Frigyes azt mondja:
E n g em ?... Nemcsak engem, másokat i s ..." „- N e m
az, csak téged hoztak haza.” Hát ilyen kegyetlen valaki! S erre a
Frigyes,
szegény, elment a parancsnokhoz, s mondta, hogy hallja, hogy ővele kivéte
leztek és a társai meg ott vannak a fronton, ő nem marad egy napig sem a
Ludovikában, hanem visszamegy a csapatához. Drága fiam június 13-án ki
ment, és augusztus 7-én esett el, az első nagy csatában.
65
�- Azt tetszik mondani, hogy az anyósa interveniált Horthynál. És hogy
nem tette volna a helyében. Hát miért haragudott Horthyra?
- Horthyra? Hát Horthyra? Hát mi legitimisták voltunk, tetszik tudni,
kedves Vitray? Anyósom is tulajdonképpen... hát egy felszentelt király
mégis más. . . Hát szóval a Horthy nagyon rendes ember volt addig, amíg a
Ferenc Józsefnél volt adjutáns. Csatát is nyert, nagy admirális volt és
na
gyon bátor ember. Amikor országvezető lett, ez sok embert elkápráztatott. . .
Főként a felesége volt rá nagyon rossz hatással.
- Igen? Ezt honnan lehetett tudni?
- Igen, mert nagyon nagyravágyó volt. Az ember nem tud változni, ugye?
Mi az uralkodócsaládhoz nagyon hűek voltunk. És tulajdonképpen régente
tényleg volt hiba Ferenc Józsefnél - ezt tudjuk mindannyian - , de aztán ezek
a dolgok megváltoztak. Nagyon jó volt ő aztán később a magyarokhoz. Na
gyon sok rokonom, ismerősöm szolgált nála, mint udvarnagyok, s azt mond
ták, hogy kiváló volt és nagyon szerette a magyarokat. Például Rudolf trón
örökös ugye. . . Hát az tényleg nagyon szerette a magyarokat, nagyon, nagyon
magyarbarát volt.
Egy nagyon érdekes dolog tudódott ki: a Zita királyné — tetszett hallani
róla? - Ausztriában él, 92 éves és most a családnak, rokonoknak megmondta,
hogy ő most az igazat be fogja vallani és meg fogja mondani, hogy milyen
nagy történelmi titok volt a Rudolf trónörökösnek a meggyilkolása, vagyis
öngyilkossága. Hogy nem volt öngyilkos, hanem öt meggyilkolták éspedig
a németek. Nekünk mindig furcsa is volt.. . , hogy öngyilkos legyen egy olyan
rendes ember egy szép személy miatt - hát így most kitudódott, hogy nem.
- S hogyan került a család végül is Szécsénybe?
- Hát elhatároztukl Mert akkor fájdalmas volt - őszintén
mondva -,
hogy a fiunk, az idősebb fiunk, aki egy kiváló valaki volt a családban, és hát
mindent jelentett nekünk, hogy ő már nem fog jönni soha Lovrinba, amit anynyira szeretett, és mindig fogjuk látni a hiányát, a helyét, hogy most nincs
itt és nem is lesz ott. Úgy döntöttünk hát, elrepatriálunk Magyarországra.
És akkor eljött a férjem ide Magyarországra, beszélt egy ügyvéddel, egy na
gyon neves, kiváló ügyvéddel, hogy keressen otthont. Egyszerre csak telefo
nált az ügyvéd Bélának, a férjemnek, hogy nagyon sok otthon eladó. És ak
kor a férjem kijelentette, hogy igen, azt ő is tudja, de ő kényszerkilakolta
tott kastélyt nem vesz meg. Tetszik tudni, akkor kényszerítették a zsidókat,
hogy el kell adják ptthonaikat.
Na most ez a $zécsény. Ennek a Grósz Jenőnek volt egy felesége. Elvett
egy - titkárnője volt egy ideig - lányt. Elvette, az keresztény volt, ugye, és
ráírta az egész vagyonát. Így aztán szabad volt a szécsényi kastély.
K ed v e s Vitray, jöttünk nagycsütörtökön, 1944-ben, először B éla az
fiammal. É n nagypénteken érkeztem.
A n ti
- Most volt negyven éve.
- Most volt negyven éve. A költözködés?. . . Hát ugye, mi mint repatriá
lok jöttünk, tizenkét nagy vagon bútor, az egész kastélyt bepakolták Lovrinban, jött egy ilyen német társulat, nagyon rendesek, egy egész hadsereg volt.
Én beteg voltam, feküdtem az ágyban. A komornám az én személyes dolga
imat rendezte, én semmit a költözködésből nem éreztem, mert nekem skar
látom volt.
- De aztán hamarosan ideért a háború, ugye?
- Hát december 8-án lementünk a pincébe, akkor, ugye, ott voltunk. A k
kor nagyon jól álltunk, mert tizenhat disznót vágtunk Lovrinban és azt az
�anyagot elhoztuk, úgy hogy jöttek a menekültek és tudtuk fogadni őket. Ter
mészetesen soha nem kérdeztük honnan jöttek, hová mennek: menekült volt,
helyet kapott. Reggelit kaptak, ebédet. Volt egy óriási nagy katlanom, főz
tünk meleg levest és a végén már háromszázan voltunk a kastély pincéjében.
Karácsonykor még itt voltak a németek, aztán jöttek be az orszok a kas
télyba. A z első orosz vendég négy vagy öt közlegény volt, nem volt köztük
tiszt. Mondták, hogy be akarnak jönni a pincébe, s akkor a férjem vitt egy
nagy üveg bort, vagy nem tudom mit és várta őket. Azt mondta, hogy keveset
fog adni nekik, mert a jó barát is csak akkor jó, ha józan. Akkor bejöttek az
oroszok. A z egyik odajött az ágyhoz és látta Bandit ott feküdni. Hát egy kis,
nagyon rózsás arcú kis fiúcska volt és kérdezi a katona az apácától, hogy
„princ?”, hogy herceg-e? Hát ugye az orosznak az knyáz. És akkor sze
gény apáca mondta, hogy ja, ja, és én majdnem szívgörcsöt kaptam, mond
tam, hogy most mi lesz, most mi lesz? A z orosz pedig odament Bandihoz,
megsimogatta a homlokát, haját. . . ja, ja princ, azt mondja, megsimogatta
és elment. E z volt az első találkozás. A második találkozás egy pár nappal
később történt, még ott voltunk a pincében. Mondták, hogy a kastélyba jön
az orosz generális és átveszi a kastélyt. Hát mindegyikünknek polt egy bizo
nyos gondolata, hogy majd nem sokáig fogunk már élni. A generális felém
jött, hát én is feléje mentem persze, és kezet csókolt nekem. Tökéletesen be
szélt angolul, és mondta nekem, hogy nagyon köszöni, hogy nem menekültünk
el. Mondom, hát kérem, mi gondoljuk, hogy az oroszok is emberek, mi sen
kit nem bántottunk. Azt mondta, nagyon köszönöm, én most ide jövök a
lakásukba, de maguk menjenek még le a pincébe egy ideig, amíg csend lesz
itt Szécsényben, nyugalom lesz. S akkor ő bement a hálószobámba, és akkor
mondom neki, hogy de ez az én szobám! Akkor azt mondta, hogy kérem,
igen, de maguk menjenek le a pincébe, maguknak sokkal jobb lesz, ha még
egy ideig a pincében lesznek. S azt mondta, hogy semmi bajuk nem fog történ
ni, és ha én elmegyek, a legközelebbi parancsnoknak átadom önöket. Úgy is
volt.
Én meg nagyon sokat elmenekítettem, nagyon rossz tanácsra. Tizennyolc
láda ezüstöt, porcelánt, fehérneműt. Szegény férjem nem mondta nekem so
ha, hogy miért volt maga ilyen ügyetlen? Mindig azt mondta nekem, hogy
édes angyalom, másnak a nadrágja maradt meg, nekünk aránylag még sok
megmaradt. Soha nem csinált nekem szemrehányást, hogy én meggondolatlanul
cselekedtem. És még a német SS-generális adta nekem a legnagyobb autóját,
hogy felkerüljön rá a tizennyolc láda és én azt hiszem, hogy mikor... nem tu
dom... hát... amikor elvonultak a németek, azok tudták az útvonalat, hogy nem
ők vittek-e el aztán azokból a ládákból? Hát nem tudom, nem akarom mon
dani.
Nagyon sok adó volt az első években. 1948-ban ajándékoztuk oda a kas
télyt a múzeumnak, azzal a kéréssel, hogy a lakásunk megmaradjon és múzeum
legyen belőle. S akkor ezek az urak, férjemnek jó barátai, Pesten ezek. a tudó
sok, megígérték, hogy hát természetesen az öt szobát meghagynák, hát nincs is
szó arról, hogy azt elvennék. És szegény férjem olyan volt, hogy ha egy úr
neki valamit ígért, ő azt hitte, hogy az szentírás! Nem kért írást. E gyszer kér
deztem drága férjemet, hát van valami? Hát nem... dehát ígérték, hát csak
nem fognak minket kitenni...?
- A háború után, amikor idejöttek Szécsénybe, akkor mivel foglalkozott a
kedves férje?
67
�- A kastély közelében volt egy nagy üvegház, gyönyörű nagy üvegház, és
annak örült a legjobban a férjem, mert ő abban az üvegházban az ő kutatá
sait, és az ő tudományos munkáit folytatni tudta. Már Lovrinban éveken át
volt egy kis üvegház, azt fagypontra hűtötte és ő ott a lepkéivel, a bábokkal,
amiket ő fogott, ezekkel kísérletezett. Azon dolgozott, hogy a hidegnek milyen
befolyása van a növényekre, állatokra. Akkor az volt az elgondolása, hogy
elmegy a Palóc Múzeumba és ott felajánlja a munkáját és ott fog dolgozni, a
múzeumban a lepkegyűjteményét is elhelyezi. Eleinte csak tiszteletdíjat adtak
neki. Éppen hogy négyszáz forintot kapott éveken át. Egész nap ott dolgozott,
reggel elment hatkor, lement biciklivel az állomásra, a biciklit letette ott is
merősöknél, elment a vonattal Gyarmatra és este hazajött.
- Egész nap a múzeumban volt?
- Egész nap a múzeumban dolgozott.
- És a kedves férje után kap valami nyugdíjat?
- Persze kapok, kapok igen. Megmondom, kétezerkétszáz forintot kapok két
hónap óta. Most emelték.
- És itt mostanában hogyan tetszik élni? Manapság hogyan él?
- Hogyan élek? Kedves Vitray, van egy, ami nagyon nehéz. Nem azért, hogy
kényes vagyok, hanem a gyomromnak nehéz az Omnia-ételt megenni, mert zsí
ros, nem szoktam meg.
- Mi az az Omnia-étel?
- Hát ott van a szálloda, vagy micsoda, restaurant, én onnan hozatok egy
adagot. Egy ebéd 25 forint, és leves, hát vízleves, meg paprika, borzasztó
paprika, néha meg zsír, amit nem szoktam meg. Nem azért, mert egy jó, egy
szerű krumplilevest, otthonit, bodogan megeszek. Mert ott az O mniában van
valami, nem tudom mit tesznek bele, valami fűszert, vagy valamit, ami... olyan
furcsa szaga van. Hát ez egy kicsit nehéz. Azért kértem a Földi elnök urat,
aki nagyon jó indulattal van hozzám, hogy nem-e kaphatnék a bölcsödéből
ebédet?
- Az egész nap hogy telik?
- Rendesen hétkor meghallgatom a rádiót, a bécsi rádiót. Van néha valami
kis vallásos elgondolás, de néha nem is nagyon sikeres. Aztán meghallgatom a
híreket, mert tulajdonképpen Bécs a külföldi rádiók közt a legnormálisabb. Se
nem ilyen, se nem olyan, úgy hogy mégis megmondja a valót. Nem nagyzol.
Mert Szabad Európát nem hallgatom, mert annál sokat le kell vonni belőle és
nem is találom meg nagyon az én kis rádiómon. Fiam hozott nekem nagyon szép
kis rádiót, ezt tudom meghallgatni. Hát aztán reggelizek, elmondom a megszo
kott imáimat. Aztán jön a posta. A Népszabadságot járatom, azt szeretem, mert
nagyon jó cikkek panak a Népszabadságban. Olyan jó a Zappe... Nem tudom
mi ő, újságíró? Olyan kitűnően csinálja... filmekről, meg könyvekről nagyon
jól mondja az ő véleményét. Nagyon kitűnően, mindig egy véleményen vagyunk.
Érdekes, nem akarok nagyzolni, de... Nahát különben a híreket is szeretem, a
politikát, érdekel ez a rész, az a rész is, a vadászat, a sport, ami érdekel en
gem. Az unokáim futballbarátok.
Hát én nem is tudom, de olyan gyorsan eltelik az idő. Elég sok postát ka
pok. Majdnem mindig jön valami, aztán válaszolni kell... majd hozzák az ebé
det. Megebédelek, ebéd után egy kicsit, ha egyedül vagyok, kicsit elszundítok,
de nem fekszem le többnyire, csak úgy egy kicsit elbóbiskolok, és akkor elő
veszem a könyveimet. Nyolckor hallgatom a híreket, a magyar televíziót, és
akkor ha jó film van, vagy valami, azt... Néha a Rózsát is meghallgatom, de
68
�nem tudom mit kér... Olyan buta érzés, hogy az ember nem tudja, hogy mi az
értelme, annak amit ő kér.
- De nem tetszik hordani hallókészüléket!?
- D e kell vegyek magamnak, nincs nekem. Azt mondta a Dudás doktor,
hogy okvetlen most tavasszal, ha el tudok menni Gyarmatra, vegyek, mert az
SZTK-ban nem is olyan drága, és nem is látszik. Mondom, kedves doktor úr,
nekem olyan mindegy, én mutatni fogom, hogy van nekem, csakhogy halljak.
Hát engem nagyon szigorúan neveltek, nagyon sok jósággal. Anyám az egy
szentéletű volt tényleg, de szigorú volt, és szigorú helyeken is nevelkedtem. Egy
évig voltam egy kitűnő bécsi zárdában. Minket arra neveltek, hogy este mi
előtt elalszom, gondolkozzam azon, hogy tulajdonképpen mi értelme volt a
napnak.
Hát őszintén mondom, azt is megmondom, volt idő, amikor ez elmaradt egy
kicsit, de aztán megint, hála Istennek, megint ebbe a vágányba belekerültem.
És mindig este gondolom, hát... hát ez nem a vég, nem itt. Már volt sok bá
natom, nagyon sok, de kibírtam, van olyan, aki nem bírja. Én kibírtam, és na
gyon sok szép volt az életemben, nagyon-nagyon. Jó volt, hogy sok jó emberrel
találkoztam. Azért most, ha látom, hogy szerencsétlenség van egyes családok
ban, hogy micsoda fiatalság van néha, kedves j ó Vitray... nem lehetne ezen segíteni valamit ?
69
�Odescalchi Eugénie: Egy hercegnő emlékezik
Odescalchi Eugénie hercegnő hosszú élete során nemcsak a ma
gyar arisztokrácia felsőbb köreire jellemző életutat járta végig, ha
nem szemtanúja, részese, elszenvedője volt korszakok letűnésének
és újak felvirradásának. Memoárjaiban születésétől végigkísérhetjük
ezt az ellentétes eseményekben, érdekes és olykor nagyon is meg
lepő találkozásokban kimeríthetetlenül gazdag életet. Megismer
hetjük egy történelmi nevet viselő arisztokrata család mindennap
jait, szemléletét, kapcsolatai rétegződését, viszonyát a velük egyen
rangúakhoz és a társadalom többi rétegéhez. Rendhagyó és rop
pant izgalmas tudósítás ez a múltból, és a mának is nem egy lé
nyeges tanulsággal szolgál.A kötetet, amely minden bizonnyal az
1987-es év egyik nagy könyvszenzációja lesz, a Gondolat Kiadó
gondozza és jelenteti meg.
D E T R E JÓZSEFNÉ
a könyv szerkesztője
Előszó
Felejthetetlen férjem, Lipthay Béla emlékének
ajánlom.
Nehezen határoztam el magamat, hogy papírra vessem emlékeimet, hiszen
oly sok nagyszerű szellem, az írás mesterségét művészi fokon művelő, nagynevű
ember írta meg már az élettörténetét. Országok sorsát eldöntő államférfiak,
hadvezérek, írók, tudósok, egyházfejedelmek és sokan mások, akiknek az élete,
a tettei valóban méltók rá, hogy megismerjék az emberek. És most álljak elő
én az emlékeimmel? Nem szerénytelenség azt hinni, hogy valami érdekeset vagy
megszívlelendőt tudok olvasóimnak nyújtani? Talán az késztet, hogy mégis vál
lalkozom rá, és az lehet egyszersmind a mentségem is, hogy hosszú életem so
rán - 85 esztendős leszek nemsokára - ’oly sok mindent megéltem, jót-rosszat
egyaránt, és olyan korban éltem-mozogtam, amely ma már a valóságban nem,
csak a múlt tényeként és a még élő emlékeiben létezik.
Van még egy aggályom: iskoláimat németül és részben franciául végeztem.
Nem lesz-e a magyar stílusom nagyon hiányos? Ha igen, nézze el nekem az ol
vasó; talán pótolni tudom hosszú életem folyamán átélt sokféle és színben is
változó élményeimmel.
Emlékiratomat három részre osztom.
Az első rész: gyermekkorom és a leánykorom, az esküvőmig. Ez a korszak
még a múlt században, az „arany békeidőben” kezdődik, hiszen születésem éve
70
�1898. A második rész az esküvőm utáni éveké, tehát az I. világháború befeje
zésétől, a II. világháború befejezéséig terjedő időszakot foglalja magába. A har
madik rész a második világháború befejezésétől a mai napig tart.
Remélem, be tudom fejezni. Sietnem kell, mert nem mindenki éli meg a 85.
születésnapját. Én úgy gondolom, hogy ez a háromrészes memoár olyan, mint
egy szélesvásznú mozifilm. Képzeljük magunkat egy nagy moziterembe - remé
lem, zsúfolva van érdeklődőkkel. Leoltják a villanyt, sötétség támad, és a nagy
vásznon hirtelen megjelennek a szereplők, események, egy idős édesanya és
annak egész élettörténete.
SÁRO M BERKEI N Y A R A K . Gyermekkorom egyik legkedvesebb idejének
külön fejezetet szentelek. Sáromberke volt nagybátyám, Teleki Sámuel, Samu
bácsi kedvenc otthona.
Teleki Sámuel, a híres Afrika-utazó és -felfedező az erdélyi Sáromberke köz
ségben született 1845. november 1-én, és Budapesten halt meg 1916. március
10-én. A göttingeni és berlini egyetemen természettudományi tanulmányokat
folytatott. Bejárta Indiát és a kelet-indiai szigeteket, legnagyobb és egyben leg
eredményesebb tudományos vállalkozása azonban kelet-afrikai útja volt.
Egy tengerésztiszt barátjával, a pozsonyi születésű Höhnel Lajossal - Ferenc
József szárnysegédjével, később admirálisával - indult Afrikába 1886 őszén.
Zanzibarban a sziget szultánja készséggel segített neki a kilimandzsárói
expedíció előkészítésében. Háromszáz teherhordó bennszülött száznegyven lá
dába csomagolta a felszereléseket, az élelmiszereket, és a cserére szánt tárgya
kat, a szebbnél szebb színes kelméket, huszonnyolc mázsa színes üveggyöngyöt,
gyűrűket, karpereceket, tükröket, gyermekjátékokat, képeket. Ezek mind fize
tési eszközül szolgáltak akkor, és ilyen ajándékokkal nyerték meg a bennszü
löttek kisebb-nagyobb hatalmú szultánjainak, fejedelmeinek, törzsfőnökeinek
jóindulatát és segítségét is.
Zanzibar szigetéről 1887 január havában hajóztak át Telekiék az afrikai kon
tinensre. Február 4-én a Pengáni folyó mentén elindultak a Kilimandzsáró felé.
Perzselő hőségben, bozótos szavannákon haladtak, míg elérkeztek a Kilimandzsá
ró lábához, az igazi afrikai vadparadicsomba. Csanatostul éltek akkor még a
szavannák dús ligeteiben a zsiráfok, zebrák, gazellák, antilopok.
Afrika legmagasabb hegyének két csúcsa van: az 5149 méter magas Mawenzi,
s a jégkoronás, 5895 méter magas Kibó. Samu bácsi természetesen a
maga
sabbik csúcsot, a Kibót választotta. Ekkorára már a fekete kísérők száma a fe
lénél is kevesebbre csökkent. Sokan megszöktek, félve a hegy szellemétől, má
sok betegség miatt dőltek ki. 4200 méternél letáborozott a karaván, csak Teleki
Sámuel és Höhnel Lajos folytatta felfelé az utat. A ritkuló levegő miatt Höhnel
is feladta 4900 méternél. Samu bácsi azonban dacolt a hegy hatalmasságaival.
Eleinte fürgén haladt, de több órás hegymászás után 5310 méternél, az örö
kös hó határánál kénytelen volt visszafordulni, mert veszélyes álmosság fogta
el. Mindenesetre Teleki Sámuel volt az első Afrika-kutató, aki ilyen magas
ságra jutott a „Fénylő Hegyen” , ahogy szuahéli nyelven nevezik a K ili
mandzsárót. Ezután a Kilimandzsárótól északra folytatta tovább kelet-afrikai
felfedező útját. Az 5199 méter magas Kenya-hegyen feljutott mintegy 4000
méterig, majd ettől északnyugatra felfedezett két tavat, amelyet Rudolf- és
Stefánia-tónak nevezett el - a trónörökös párról,
�Több kialudt és működő vulkánt, 230 ezer négyzetkilométernyi területet
kutatott fel, és mintegy háromezer kilométer megtétele után, 1889 első nap
jaiban hajózott vissza Zanzibárra.
Samu bácsi csak hazaérkezése után értesült Rudolf trónörökös haláláról. A
mayerlingi rejtélyre azóta sem derült igazán fény, és a kétség ott élt Samu
bácsiban is, hogy vajon valóban öngyilkos lett-e az osztrák-magyar trón vá
rományosa.
Mély baráti kapcsolat fűzte Rudolfhoz. Nemegyszer hallottam tőle később,
hogy ha ő akkor itthon van, meg tudta volna akadályozni a tragédiát. Ru
dolf mindig hallgatott rá és elfogadta a tanácsait. Sok időt, meghitt napokatheteket töltöttek együtt, főképpen Erdélyben, Samu bácsi görgényi vadászkas
télyában, ahol medvére, szarvasra vadásztak, vagy pisztrángot fogtak a kris
tálytiszta hegyi patakokban. Ilyenkor este, a vadászkastély udvarában, lobogó
tűznél húzták a görgényi cigányok Rudolf kedvenc magyar nótáit. Itt érezte
magát igazán otthon. Nehezen bírta a bécsi Burg komor légkörét.
A sáromberkei kastély két hosszú, egymással szembeépült, egyszerű, föld
szintes épület; a két szárnyat széles udvar választja el egymástól. A kastély
nagyon közel épült az országúthoz. Mind a két szárny utolsó ablaka már az
országútra nyílt. Az udvarba való behajtás négyes fogattal, jókori ügyességet
igényelt. Gyermekkoromban ugyanis még divat volt négyes fogattal közlekedni.
Az udvar 600 holdas parkban folytatódott, amelynek legfőbb díszét, egy szép
tavat, hegyi források tápláltak, lefolyását pedig széles patak biztosította. Tisz
ta vizében sok volt a hal, így gyermekkorunkban kedvünkre halászhattunk,
horgászhattunk. Nem hiányzott a teniszpálya sem, a messzenyúló rétek pedig
kiváló lehetőséget kínáltak a lovaglásra, amit fivérem, Károly különösen él
vezett. A parkot minden irányban kocsiutak szelték át. Szomszédságában te
lült cl a fácános, egy bekerített kis tölgyfaerdő. Ott voltak a fácánvadásza
tok, és ősszel - nekem felejthetetlen - szalonkahúzások. Waldeck Frigyes bá
csit - Samu bácsi unokahúgának, Matild néni fivérét - sokszor elkísértem az
őszi „Schnepfenstrichre” ahogyan ezt vadásznyelven nevezik.
Ilyenkor nagy csend honol az erdőben. Lasson leáldozni készül a nap, és
ha izzó korongja eléri a legmagasabb tölgyfák koronáját, elindulnak a hajtók.
Botokkal ütik a fatörzseket, rönköket, irdatlan lármát csapva riasztják a va
dat. Erősödik a zaj. Egyszerre sok torokból elhangzik a „tirol” kiáltás, je
lezve, hogy felszállt a szalonka. Jó lövőnek kell lenni, hogy ezt a sebes ma
darat eltalálják. Frigyes bácsi híres lövő volt, élvezet volt vele a vadászat.
Nemigen hibázott.
Samu bácsi sáromberkei kastélyának egyszerű külseje nem volt arányban
vagyonával, de falai közt felbecsülhetetlen értékeket halmoztak fel tulajdo
nosai. Az egyik szárnya teljes egészében Samu bácsi és Vay Matild néni, meg
a férje privát lakosztályául szolgált. Vay Matild néni, Samu bácsi unokahúga
felügyelt a háztartásra, Samu bácsi ugyanis soha nem nősült meg. A kastély
ban több szalon, pipázó és két ebédlő volt; az egyik a felnőtteké, a másik a
gyermekebédlő. Samu bácsi nem szerette, ha korlátozta a gyerekek jelenléte.
Ebédnél ugyanis sok minden szóba került, politika, tudomány, társadalmi vagy
családi események, amelyek nem mindig voltak gyerekfüleknek valók.
A szemben levő szárnyban sorakoztak a vendégszobák. Samu bácsi épület
szárnya mögött még egy másik állt, amelyben a konyha, hideg-meleg vizes mo
sogatóhelyiség, vasalószoba és több személyzeti ebédlő volt. Abban az időben
nagyon rátarti volt a már néha harminc-negyven évet leszolgált személyzet,
Ő k is megkövetelték a megbecsülést, amit kényesebb, magasabb rendű mun-
72
�Icájuk révén megérdemeltek. A főszakács, a „Küchenschef” - a híres Robert
például a világért le nem ült volna egy asztalhoz a szobalánnyal vagy a kony
halánnyal.
Mivel sokféle rendű és rangú személyzet szolgált a sáromberkei kastély
ban, három ebédlő állt rendelkezésükre. De ez különben minden nagyobb kas
télyban így volt. Amikor 1944-ben végleg elköltöztünk Torontál megyei szép
otthonunkból, Lovrinból, és megvettük a szécsényi kastélyt, az a nagy meg
lepetés ért, hogy ebben a 32 helyiségből álló kastélyban nem volt a személy
zet részére ebédlő, de még mosogatókonyha sem. Úgy látszik, az utolsó tu
lajdonos, dr. Gross, aki az épületet 40 évvel ezelőtt Pulszky földbirtokostól
megvette, nem tartotta fontosnak.
Sáromberkén azonban minderről gondoskodtak. Még az inasok szórakozá
sáról is. Nagy, jól felszerelt kuglipálya állt rendelkezésükre a hátsó udvarban.
Sáromberkén a lóistállónak fontos szerepe volt. A vendégtraktus mögött,
három hosszú épületben, szépen gondozott boxokban álltak a lovak. A majd
nem térdig érő szalma mindig friss volt, és a zabot is bőségesen adagolták
nekik.
Samu bácsi a napját istállólátogatással kezdte. Erre a reggeli - mondhatni
kis ceremóniára - én is hivatalos voltam néha. Elindultunk Samu bácsival és
Matild nénivel az istállók felé, kezünkben egy kockacukorral teli kis kosár.
Ahogy beléptünk az istállóba, a boxokból hangos nyerítés fogadott; minde
nünnen szép, nemes lófejek kandikáltak elő, várták a már megszokott cseme
gét. Nagyon szerettem és élveztem ezeket a reggeli istállólátogatásokat. Min
dennap más istálló került sorra. Gyönyörű tisztán voltak tartva, ragyogott ott
minden, de volt is bőven lovász. Ha megjelentünk, a lovászmesterrel az élü
kön, szép, feszes rendben álltak, csíkos, barna bársonyöltözetükben, várva
Samu bácsi utasításait.
Sáromberkén négy parádéskocsis volt. A koronázatlan „kocsikirály” , Frici
Pista, Samu bácsi privát kocsisa uralkodott fölöttük. Ő csak Samu bácsinak
és a nővéreinek fogott be, tehát nagyanyánknak, annak leányainak és azok
gyermekeinek. Soha nem hozott el vendéget az állomásról, kivétel csak Vay
Matild néni és férje volt, meg a legjobb barát, Herr von Höhnel és a fele
sége, valamint, amíg élt, Rudolf trónörökös. Egyszer még egy kiváltságos
vendéget hozott cl az állomásról, az ezüstveretes lószerszámmal felszerszámozott négyes fogaton: Görgeyt, a szabadsághőst, Samu bácsi közeli barátját.
Nekünk, gyermekeknek nem volt szabad Frici Pistát csak úgy egyszerűen
Pistának szólítani. Csak a teljes nevén hívhattuk: Frici Pista.
Sokáig nem is sejtettük Károllyal, hogy mit jelentenek ezek a címek: her
ceg, gróf, báró. Úgy gondoltuk, egyszerűen a névhez tartozó szavak. Csak jó
val később, idegenek figyelmeztettek arra, milyen kellemes lehet, ha az em
ber ilyen magas címet visel. Ezen igen elcsodálkoztunk. Megkérdeztük anyán
kat, és ő röviden elmagyarázta nekünk, hogy egyes családok hogyan, mi ok
ból kaptak egykor címet, meg hogy ebben nekünk semmi érdemünk. Csak kö
telességünk van: hogy méltóak legyünk nevünk, címünk viselésére. Minden
ben jó példát kell adnunk, mert maga az arisztokrata elnevezés azt jelenti:
„kiváltságos” - tehát mindenki között a legbecsületesebbnek és legkiválóbb
nak kell lennünk.
Mindezeket azért említem meg, mert a közvéleményben
téves hiedelmek élnek, és egyesek úgy tudják vagy
vélik, hogy
minket
gőgre, mások lenézésére neveltek. Pedig ez nem így volt, bár kivételek, mint
mindenütt, persze itt is akadtak.
73
�SÁM UEL-NAP. A Sámuel-nap, Samu bácsi névnapja, a sáromberkei nyarak
legkimagaslóbb családi ünnepe volt. Ilyenkor nemcsak a család ünnepelt, ha
nem az egész megye, a távoli környék, falvak és kastélyok. Aki azon a nyá
ron még nem látogatott el Sáromberkére, az Sámuel-napra biztosan eljött.
Már kora délelőtt nagy számban érkeztek a szebbnél-szebb négyesfogatok.
Néha ablakomból számolni kezdtem őket, de hamarosan abbahagytam, mert
nekem is fogadnom kellett a rokongyerekeket, játszótársaimat.
A szónak a magyar nyelvben használatos mindkét értelmében főúri lako
ma volt azon a napon.
Durrogtak a pezsgőspalackok, és százéves
tokaji
bort szolgáltak fel az ebédhez. Ebből mi is kaptunk a gyermekebédlőben, de
pezsgőt soha.
Az ünnepi asztal ékessége a „Habsburgtorta”, Robert főszakács mesteri al
kotása volt. Lenyűgöző méretű, toronyszerű építmény, egy csokoládéval bevont
piskótaféleség, amiben elszórtan, fagyasztott ananászszeletek rejtőztek. Ez a
torta volt gyermekkorunk álma, de csak ritkán, kivételes alkalmakkor sütöt
ték, mert nagyon sok minden kellett az elkészítéséhez, mivel a csokoládé
bevonatra még vaníliakrém-díszítés is került. A tortának, illetve a bombénak,
a nevéhez illően, fekete-sárgának kellett lennie, mert ez volt a Habsburgok
színe.
Az első ilyen tortát Róbert szakács Rudolf trónörökös tiszteletére készítet
te. A torta leírása benn van konyhakönyvem receptjei közt, a többi régi csa
ládi recepttel együtt. Csupa különlegesség, így például a híres Waldeck-májas. Az még az uralkodó Waldeck herceg szakácsától ered. Meg az ún. Arolsenpuncs; ezt itta nagyanyám szilveszter estéjén Arolsenben, a Waldeck-kastélyban, és mi is egész gyermekkorunkban a pozsonyi szilvesztereken. Később,
asszonykoromban lovrini háztartásomba is bevezettem, olyan kitűnő volt. Ezek
a receptek azóta „Csipkerózsika-álmukat” alusszák.
Samu bácsi régi vágya volt, hogy kibővíti, „feudálisabbá” teszi a szerény,
földszintes kastélyt: összeköti a két egymással szembenálló szárnyat egy im
pozáns közbenső épülettel. Az is földszintes lesz ugyan, de sokkal magasabb,
dupla francia tetővel, tágas és jól lakható manzárdszobákkal. Természetesen
bevezetik a vízvezetéket, villanyvilágítást, és talán még márvány fürdőme
dencét is építenek. De kinek készül mindez?
Samu bácsi már idős volt, sokat kínlódott súlyos cukorbajával. Az évekig
tartó, fáradságos afrikai kutatóút kikezdte egészségét. Kinek építkezik? Ta
lán az örökösöknek? Ő úgy gondolta, méltó lakhelyet hagy örökül a Teleki
családnak. Létezett ugyan a közeli szomszédságban, Gernyeszegen, egy gyö
nyörű Mária T erézia-stílusú Teleki-kastély, de az nem az ő tulajdona volt,
hanem Teleki Domonkosé.
Hamarosan megkezdődtek a tárgyalások, készültek a tervek, Sáromberke
kapuit bezárták a nyári vendégek előtt, és Samu bácsi áttette rezidenciáját
görgényi vadászkastélyába. Károly fivérem oda is hivatalos volt, de én anyám
mal ettől kezdve, máshol nyaralok.
74
�MÉRLEGEN
A semmit tudni pontosan
Nádas Péter: Emlékiratok könyve
Egy művészi korszak válságosságának és válságtudatának biztos jele, ha az
alkotások címében feltűnően gyákoriakká válnak a műnemi-műfaji kategóriák
és az esztétikai terminusok. Tanácstalanság és önmagát szuggeráló akarat, tű
nődés és irónia munkál ilyenkor a címadásban - önkénytelenül és óhatatlanul.
Akkor szívja magába a cím a „regény” , a „mese” , vagy a „történet” szót, ha
a mese meghalt, ha az író bizonytalanul érzi magát a választott műfaj keretei
között, ha nem tekintheti evidenciának egy történet elmondását, akkor a „val
lomás” és az „emlékezés” , ha a mű mindenekelőtt arra szolgál, hogy az el
veszett személyiség megtalálja és meghatározza önmagát - a fogalmazásban. Az
utóbbi évek magyar epikájában gyakoriak az effajta címek, s éppen a legjobbaknál. Nádas Péter, az Emlékiratok könyve írója, az utóbbi évek egyik
legnagyobb és legrangosabb epikai teljesítményének létrehozója, maga sem ki
vétel ez alól. Egyik novelláskönyve fölött a Leírás szót olvashattuk, korábbi,
nagy jelentőségű regénye egyenesen egy klasszikus regényváltozat utolsó da
rabjának tünteti föl magát (Egy családregény vége), de címmé emelte a köny
vek könyvét, a Bibliát is. Legújabb munkája, amelyen több mint tíz évig dol
gozott, szerzetesi elvonultságban és aszkétikus fegyelemmel, ez a hatalmas, öt
veníves korpusz már címével is utal korunk epikájának - és magának a szo
cialis létezésnek - a krízishelyzetére, és a válság - egyfajta személyes - meg
haladásának lehetőségére.
Az elveszett és megtalált, ám csak egyetlen alkalomra érvényes forma hir
deti magát a címben. Emlékiratnak titulálni egy regényt, századunk utolsó
előtti évtizedében, tüntető manierizmus volna. Itt több emlékirat könyvbe fog
lalt, tehát rendszerezett, valaminő teljességre és kerekdedségre törő kompo
zíciójára utal az író címválasztása, s emellett emlékeztet a magyar biblia
szakaszcímeire is. Manierizmus és klasszika, válság és harmónia, a diabólikus
történelem és a divinus tradícióira emlékező ember, természetszerű lét és vi
lágító tudat egyidejűségének és dilemmájának remeklő szintézise az Emlékiratok. könyve című regény. Mert regény ez a magiszteriális munka, s nemcsak
azért, mert három teljesnek mondható élettörténet és sorsrekonstrukció fog
lalata. (Ezek részben egyidejűek és párhuzamosak, részben előzmény- és következményviszonyúak.) Regény azért, mert történetfilozófiája határozott mag
köré épül; a személyes és históriai vágyak és bűnök, törekvések és lehetősé
gek korrelatívak; stilárisan végiggondolt és nyelvi gazdagságában egynemű, s
így művészi világképe koherens. Sőt továbbmenve: számos regénytípus ele
gyedik itt és számos tudatosan beépített hagyomány. A goethei nevelődési re
gényre és a Thomas Mann-i mitikus regényre érdemes utalni elsősorban, de
olyan formákkal is rokonságba hozható, mint a családregény, a historizáló
75
�életkép, a szecessziós élményrekonstruáló műleírás, a „regény a regényben” féle szerkesztmény vagy a rejtvényszerűen mozaikos új regény. A múlt réte
gei közül meghatározó jelentéstartalommal a századvég-századelő, a belle
epoque van jelen, a történetfilozófiai elmélyüléshez a legtöbb motívummal a
II. világháború utáni első évtized Kelet-Európája járult hozzá. Nádas Péter
ebben a könyvében meg tudta valósítani azt, amit a legnagyobbak: a szemé
lyiség vizsgálata oly intenzív, sokoldalú és tartózkodástól mentes, hogy min
den egyéni bűn és erény történelmi súlyú és mitológiai távlatú lesz.
A regény minden eleme, minden struktúrája egyidejűleg mutatja a klasszicizáló törekvést (vagy nosztalgiát) és a klasszikát, mint formát és mint vá
gyott létkeretet feszítő zavart, történelmi bomlottságot, abszurditást.
Kitüntetett szerepe van a regényben a hármas számnak és - főleg - az em
beri-érzelmi viszonyokban a háromszög mágikus-jelképes trigonometriai alak
zatának. Három emlékirat tanácstalan, borzongó és lelkesült résztvevője az
olvasó. E három memoár súlya és kompozíciós helyzete azonban nem egyfor
ma. A fő szólam egy harminc éven túli névtelen magyaré, aki hosszabb kelet
berlini időzése alatt egy színház végletesen álságos és valós közegébe csöp
penve s egy maga számára is meglepő homoszexuális kapcsolatba merülve tár
ja föl önmaga múltját, igyekszik megérteni összezavarodott jelenét. S magát a
megélt három történelmi évtizedet. (Példaszerű az az epikus metodikai sok
oldalúság, amivel ennek a korszaknak élesen átvilágított politikumát Nádas
személyesen hitelesíti és poétizálja.) A második emlékirat fikció a fikcióban:
a főhős barátjának és szerelmének képzeletbeli - német — nagyapját rekonst
ruálja a századfordulón. S végül a harmadik sorsképlet a kommentáló ittho
ni gyermekkori baráté, aki a memoáríró hagyatékát rendezve, s tragikusan
brutális haláláról is beszámolva, személyiségével mintegy ellenpontot is ké
pez: a veszélyes nyitottsággal szemben a nem kevésbé veszélyes bezáródásét,
önlefokozásét. Övé az utolsó előtti szakasz, míg a másik két szál oly módon
váltakozik, hogy két „mai” fejezetet egy „múltbeli” követ. Háromelemű töm
bök nem teljesen szabályos váltakozása tehát a kompozíció.
A szerkezet kulcskérdése a személyes múltjának vizsgálatába merülő, s ab
ból önismeretre és modus vivendire szert tenni próbáló magyar és képzelgé
seiből megszülető hajdani német fiatalember biográfiájának összekapcsolódása,
s ezt az író bámulatos invencióval, átérzőkészséggel oldja meg, kerülve min
den formális vagy ideologikus „választ” . Ábrázol az első szótól az utolsóig.
A költött alak éppúgy az önreflexió terméke (amellett, hogy ő is az önmagá
ra vonatkoztatást tartja az egyetlen megismerési formának), mint minden
más, amihez a főhős emlékező benső utazása során kényszerből vagy belátás
ból eljut. Illusztrálja is, motiválja is vele a sorsát. Imaginárius önarckép, a
vágyteljesítő mechanizmus és a históriai magyarázat médiuma. A polgári lét
válságtörténetének kezdő és végpontján áll Thoenissen és kitalálója. Remek
érzékkel fordul Nádas a századforduló német kulisszái felé - a Thomas
Mann-i forrásokhoz, amikor a polgári létezés alapdilemmáját (a túlérett szép
séggel körítve) akarja megfogalmazni a tragikus szerepkényszert (szociális,
morális, intellektuális, nemi stb. terepeken egyaránt), amely a látszatok és a
valóság szétválasztásából fakad. A fiktív Thoenissen valós életidejében vá
lik nyilvánvaló hamissággá a „polgári illem” s minden idetapadó rítus, az a
felfogás, hogy „az életnek, akár az élet ellenében, mindig és mindenáron mű
ködőképesnek kell maradnia” . (Jellemző, hogy az emlékiratíró akkor veti pa
pírra ezt a felismerését, amikor gyermeki élete egyik legdrámaibb pillanatáról
számol be a sztálinizmus mélypontján.) Thoenissen számára a polgári lét krí
76
�zise, a mindennapos élethazugság állapota megrázó, személyes élmény. Kita
lálójának már csak ködös emlék, amiről nagyszüleinek prehisztorikus méltó
sága és valószínű olvasmányai tudósítják. Nádas Péter azt vizsgálja a vérbeli
epikus minden lehetőségét latba vetve, hogy ugyanaz az érzelmi-tudati krízis
mennyiben azonos és eltérő akkor, ha mögötte a megingathatatlannak látszó
nemzeti-történelmi
jelenlét,
mint
valóság
áll,
és ha a történelem,
mint valóság válik kérdésessé, mind
a nemzetek,
mind az
egyén
számára.
Egy
századfordulós
fürdőhely
nosztalgiával
színe
zett gazdagsága az egyik topográfiai embléma, a mai berlini U-Bahn a másik.
Az előbbi oly szép, hogy elég, ha önmagára utal csak, a másik arra az ab
szurditásra és korunk nagy tanulságára, hogy a történelem önmagát is meg
semmisítheti, hiszen ami Berlin alatt van, az van is, meg nincs is. A két tör
ténet helyszíneiben, élethelyzeteiben és érzelmi viszonyaiban természetesen sok
a hasonlóság, a két hős is rokona egymásnak tudatosságban és kiszolgáltatott
ságában. De Thoenissen míg érzelmi zavaraival küszködik, azt hiheti: az ön
maga választotta úton jár és a maga életét éli - kitalálója számára már önnön
személyiségének megtalálása is mind reménytelenebb feladat, noha ez lenne
egyedül hozzá méltó ebben a léttelen létben. Az előbbi még utazhat, megis
merheti a kaland varázsát, az utóbbinak csak a céltalan tévelygés és a szökés
jut osztályrészül. Ez a toposzváltozás az egyik nagy írói leleménye a re
génynek.
Az Emlékiratok könyvének legfőbb újdonsága a magyar irodalomban a sze
mélyiség válságának rendkívül intenzív, sokoldalú, brutálisan nyílt és mégis
költőien szép ábrázolása. A középpontban az a felismerés áll, hogy a test, a
testiség az egyetlen biztos valóság, csak az érhető tetten szavakkal, aminek
testi jellege van. S a test regulázhatatlan viselkedése nemcsak önmagáról árul
kodik, hanem a históriáról is, és a kiüresedett személyiség csak a testiség ré
vén emlékezhet a humanitás mitológiai idejére és távlataira. A három emlék
író - akiknek sorsa úgy is szemlélhető, mint egy regényíróé, egy befejezetlen
regény történetéé és egy utólagos kommentálóé - különböző mértékben és for
mákban, de igazából csak a „test nyelvén” tud szólni, hiszen a világ minden
más kommunikációt hiteltelenné és valószínűtlenné tett. Persze a test szava is
lehet hazug, alakoskodó, semmitmondó. Ennek leleplezésére szolgálnak Ná
das páratlanul érzékeny gesztusleírásai és magyarázatai, amelyek intenzitásuk
ellenére sem válnak soha nyíltan auktoriálissá, mindig a szereplők tudatát is
követítik. Ám a szereplő személyek sorsa talán azért szakad meg szükségsze
rűen, bár váratlan és dúrva módon, mert tudják-tudjuk, hogy a test még üze
nethordozónak, sőt üzenetnek is kevés, a szubjektum egyetlen valósága ugyan,
de nem egzisztencia.
Amíg a világ egyre torzabb testalakváltozásokkal, betegségekkel vall ön
maga csődjéről, az egzisztenciáját - pőre önmagát - kereső intellektus számá
ra csak a tévelygés kényszerpályái maradnak, az igazi alternatívákat nélkü
löző döntéskényszerek sora. Rendkívül jellemző és mitológiai erejű tény pél
dául az, hogy a kínálkozó szerepek közül kettő emelkedik ki, a kémé és a
leselkedőé. Nem a mindennapok erkölcsi rendjét sértő magatartásformák ezek:
minden erkölcsön túliak. A spion és a voyeur egy tőről fakadó léthelyzetek,
létajánlatok. Az eltorzult megismerés fut itt vakvágányra. Ha a valóság át
tekinthetetlen, ha minden titoknak látszik, ha a látszatok uralma határozza
meg a szociális együttélés minden szintjét, mi más marad, mint a kémkedő,
leselkedő fürkészés, a maga gyermekes és emberhez méltatlan módján. Meg
lesni szeretkező párokat, heteken át figyelni egy színházi próba minden tuda77
�tos és önkénytelen akcióját, föltárni a rejtőzködő bűnt és szépséget - a re
gény története és a regény poétikája erre a motívumsorra is felfűzhető, hiszen
ez egyszerre korkép és vallomás, kórjelentés és ars poetica. A történelmet itt
is lelepleződni engedi az író. Egyfelől jelképes érrtelmű az a fénykép a
századfordulóról, ahol a kamera buja és beteg, élveteg és torz testeket és
testrészeket rendez klasszikus drapériák és kulisszák között kompozícióba,
hogy kileshesse a mesterkéltségben igazi valójukat - mintegy az antikvitás, a
klasszika prostitúciójaként is. (Erősen emlékeztetve Wilhelm von Gloeden
hajdani beteg és ma is lenyűgöző alibi fotóira.) A másik zsánerkép századunk
ötvenes éveinek kelet-európai gyermekeié, akik atyjuk (a hatalom bemocskolt
kezű rezidensei) íróasztalát feszegetik terhelő bizonyítékok után kutatva. A
párhuzam és ellentét egy másik vetülete: míg a testi torzulás a századfordulón
egy bizarr formájú és ősi emlékeket idéző kézfej, amely a szépséget is hang
súlyozni tudja, az ötvenes években és utóbb már a gyengeelméjűség, a rák, a
neurózis végtelen változatai üzennek a história bomlásáról.
A műben megismerhető emberi kapcsolatok és a hősök ezekhez való viszo
nyulásai az „isteni eredetű pornográfia” jegyében szerveződnek. Minden fon
tos társas kapcsolat három főből, két férfiből és egy nőből áll. Ebben a min
den klasszikára oly jellemző háromszögben igyekeznek eligazodni a résztvevők
egyidejű és cserélődő hetero-, homo- és magánszexuális szerepekkel. Eme hely
zet mitológiai realitását legszebben az Egy antik faliképre című fejezet írja le.
Itt egy régi antik tárgyú kép önmaga a rejtély, a megoldandó feladat, ami
egyúttal életprogram is, az önazonosság megfejtési lehetősége (kényszere) hiszen a műtárgy és a valóság kölcsönösen egymás kompozíciójába mosódik.
Felbukkan itt Hermaphroditosz, Narcisszns, Pán stb. a századforduló művé
szi ön- és létértelmezésének minden kedvelt mitológémája. S mindez elválaszt
hatatlanul a beteg realitástól. Egy csigakert véletlennek látszó látványa egy
szerre emlékeztet a manieristáktól oly kedvelt emblémára és utal a regény
emberképének mélységére. A „rejtett” kétneműségre, amely egyszerre véli ma
gát az istenekhez közelállónak és látja magát a természet csapdájába esett
nek. A létezés garanciája csúfolódik ki ezekben az erotikus (Erosz!), orfikus,
platonista kalandokban. A történelem természetesen a mű ezen régióiban is
tetten érhető, olykor csupán az ellenséges és értetlen konvenciórendszer föl
villanásaiban. A szabadságvágy és az érzelmi, sőt politikai anarchia viszonyá
ról nem tanulság nélküli felidézni a századforduló jeles szexológusától és böl
csészétől, lvan Blochtól közölt emlékiratot, amely a Korunk nemi élete című
összefoglalásában (1906) olvasható. (Adalék az orosz forradalom pszichológiá
jához. Egy algolagnista forradalmár fejlődéstörténete.)
Az Emlékiratok könyve gondolati sokszínűségét, stiláris igényességét és ne
mességét, a benne sodródó hatalmas műveltséganyagot igazából csak tanulmá
nyok sora tudná méltón elemezni. Itt és most csak összegezhetjük; ez a mű
generációs szintézis, annyi írói keresés és fragmentális munka után. Pszicho
lógia és történetértelmezés, írói tudatosság és politizáló tisztesség, ösztönösség
és fegyelem olyan bátor és tiszta ötvözete, hogy nem nagy kockázattal jósol
hatjuk meg neki a maradandóságot. (Szépirodalmi)
A LE X A K Á R O L Y
78
�Németh G. Béla:
Századutóról-századelőről
N e kerüljük ki óvatoskodón a tényt, ne tegyük hallatlanná a szóbeszé
det, ámde törekedjünk tüstént lehető és ésszerű magyarázatára is: nem
keltenek akkora feltűnést, nem gerjesztenek oly fokú szellemi izgalmat az
utóbbi években N é m e t h G . B é l a tanulmánykötetei, mint a jócskán
kés
leltetett, mégis szikrázó
pályakezdés idején.
Mondják: túl ma
gasra helyezte a mércét oly könyveivel, mint volt a M ű é s s z e m é l y i s é g , a
T ü r e l m e t l e n é s k é s l e k e d ő f é l s z á z a d , de legkivált a nagyszerű, egészében és
részleteiben reveláló erejű L é t h a r c é s n e m z e t i s é g . A bennük képviselt igényt
és színvonalat állandósítani, hosszú távon megőrizni, főként pedig felülmúlni
- ekként a vélekedések - jószerével képtelenség.
Semmiképp sem csatlakozhatunk e hiedelmekhez és híresztelésekhez, s
igazunkban - egyéb bizonyságoktól most eltekintvén - a legutóbbi könyv,
a S z á z a d u t ó r ó l - s z á z a d e l ő r ő l ismerete is megerősít. E leve helytelennek és
jogtalannak ítéljük a várakozást, amely egy nagy formátumú, iskolateremtő tudós pályafutását csakis szenzációsorozatként, műről műre manifesz
tált önfelülmúlásként hajlandó méltányolni. A sport világában bizony
nyal érvényes szemlélet aligha hatályos az irodalomtudományban. S optikai
csalódás, otromba arányvétés, ha egy szervesen épülő oeuvre egyes da
rabjainak újdonság-, illetve primer hatásértékét összetévesztjük az imma
nens szakmai értékekkel, s az előbbiek - érthető - csökkenése miatt máris az utóbbiak zsugorodására következtetünk. Valljuk: valóban nagy do
log egy, a korábbiakhoz képest merőben új tudományos látásmód és gya
korlat megteremtése, ám — ha kevésbé mutatványos is - legalább ily nagy
dolog e látásmód és gyakorlat őrzése, továbbvitele, honosítása, Németh
G . Béla egyik kedvenc szavával: begyökereztetése. Mi esemény, reveláció - szellemi és szakmai értelemben - r e v o l ú c i ó volt másfél-egy évtized
del ezelőtt, a maga e v o l ú c i ó s korszakába érkezett az utóbbi esztendőkben.
E periódus korántsem oly látványos és izgalmas, mint a korábbi, noha
értékteremtésben egyáltalán nem marad amögött. S Németh G . Béla csak
úgy azonos hajdani önmagával, hogy különbözik is tőle. Gondolat- és
eszmerendszere, irodalomszemlélete, műelemző metódusa (stb.) zárt
és
nyitott egyszersmind, önelvű, stabil, pregnáns és koherens, ámde minden valódi érték integrálására, beolvasztására kész. Félreérti munkássá
gát, ki csak a konstans elemekre figyelmez benne, s nem veszi észre a ki
egészülés, a gazdagodás, a magáévá hasonítás szándékát és hajlandósá
gát, a folytonosságon túl a szakadatlan újulást. Aligha véletlenül idézi a
S z á z a d u t ó r ó l - s z á z a d e l ő r ő l kétszer is a goethei tanítást: „változandóság az
állandóságban, állandóság a változandóságban” . Ö nvallomás, életelv, ars
poetica ez. S ha a babitsi életműből egy tanulmány a magunk szüntelen új
raalkotására, újradefiniálására,
újraidentifikálására
szólító parancsot
olvassa ki, rímel erre egy nemrégiben adott, a folytonos önhelyesbítés
79
�szükséget nagy nyomatékkai hangsúlyozó nyilatkozat. „M i az emberi kö
vetkezetesség és mi az emberi bátorság? - kérdi ez, hogy ekként vála
szoljon: - Mindig újra végiggondolni és mindig újra korrigálni korábbi
gondolatainkat. A z igazsághoz való következetes ragaszkodás: ez a követ
kezetesség; a bátorság pedig: a saját magunk hibáit állandóan bátran ku
tatni, korrigálni.."
Emez emberi és kutatói program jegyében születtek a Századutóról
századelőről tanulmányai is. Állandóság és változandóság, folytonosság és
megújulás, önazonosság és önkorrekció egyként szemlélhető bennük. Ta
núsítják ez írások: a készből, a felhalmozottból csakis az gazdálkodik okosan, ki az egykoron megszerzettet nem feléli, hanem - mennyiségben és
minőségben - örökösen gyarapítja. S tanúsítják ez írások azt is: egy tuda
tosan s nagy igénnyel épített életművön meg kell jelenniük a folyamatos
lelki érés, a szüntelenül gazdagodó tapasztalás évgyűrűinek.
Felületi jegyek regisztrálásával indítván a vizsgálódást: e könyv kom
pozíciója, tematikai sokszínűsége visszamutat Németh G. Béla korábbi,
gyűjteményes köteteire. Hasonlít hozzájuk, ámde el is tér tőlük a Századutóról-századelőről, elegyes voltában is egyöntetűbb, még szigorúbban öszszefogottabb amazoknál. Könyvkritika, nekrológ, tárlatmustra nem talált
helyet itt, s még az alkalmi írások is (a Szabó Lőrincről szóló avagy a Sőtér-köszöntő) emelt igénnyel készültek: kurta, de magvas és távlatos ta
nulmány kerekedett belőlük. Több pilléren nyugszik a konstrukció, s nem
csupán a tudós érdeklődésének gócait jelölik ki e támaszok, hanem mér
ceként, állandó bemérési, tájékozódási, hivatkozási pontként is funkcio
nálnak. Arany János, „a szigorú nemzeti költő” , „ . . .irodalmi gondolkoelásunk fő fő mestere” , Babits, „a szabadító” és a kései, „a kimondás tör
vényét” fölismerő József Attila: ők hárman a kötet legfőbb
szereplői,
hordozván a gondolati építmény irdatlan terheit. Jelzi fontosságukat a kö
rülmény, hogy rendre több (három avagy négy) tanulmány foglalkozik ve
lük, s róluk, kivált az első kettőről szólván, Németh G. Béla a saját —
használjuk az ő terminológiáját — célelveiről és célértékeiről is rengeteget
elmond. Ha hármójukkal nem vetekedhet is, lényeges szerep jut még a
kötet gondolati statikájában Kosztolányinak, Illyés Gyulának és Pilinszky
Jánosnak. Ez utóbbi kettő feltűnése jelzi: Németh G. Béla folyvást új ér
téktartományok meghódítására tör, régi vonzalmai friss választásokkal
és vállalásokkal egészülnek ki mindig. Nem csupán az állandóság, a foly
tonosság, az önazonosság manifesztuma a Századutóról-századelőről,
ha
nem a változandóságé, a megújulásé, az önkorrekcióé is. Túl a már jelzett
(s Radnóti, Szabó Lőrinc, Simon István nevével is szemléltethető) temati
kai gazdagodáson, tanúsítják egyéb mozzanatok is az „évgyűrűk” szapo
rodását. Kivált feltűnik e gyarapodás, a „változandóság az állandóságban” ,
ha oly alkotók és művek analízisére figyelmezünk, kik és mik már évti
zedek óta bűvkörükben tartják Németh G. Bélát. Vessük például korai
Komjáthy-tanulmányát a mostanihoz, s kitetszik legott: a különbség,
a
többlet aligha függ mennyiségi mutatóktól: a minőséget illeti legfőként.
Vessük a régebbi Buda halála-konzepciót a jelenlegihez, s könnyű belát"
nunk: nem csupán a kifejtés terjedelme változott, hanem az interpretáció
egésze. S ha netán föltételeznők: a századutó kismestereiről,
Peteleiről,
Gárdonyiról, Tömörkényről (s a többiekről) avagy A z eszmélkedő, kései
Mikszáthról adott portrésorozat mindössze „bővített újrakiadása” a kor8o
�szakmonográfiából ismerősnek, alaposan melléfognánk. Tény, hogy az
értékhangsúlyok elosztása mindkét könyvben hasonló avagy teljességgel
meg is egyezik, tény, hogy ezúttal is A z én falum és Az öregtekintetes
íróját becsüli leginkább Gárdonyiban Németh G. Béla, illetőleg a Faragó
János megégett című történetet mutatja föl megint a Tömörkény-novellisz
tika mintaműveként (stb.), a tüzetes szövegszembesítés viszont arról győz
meg: a tudós magaslati nézőpontja ezúttal még inkább érvényesül, mert a
közeire hajlás is lehetővé vált, s az elemzések most egyszerre távlatosak és
bensőségesek, mélyek és árnyalatosak. A változandóság az állandósággal
fonódik össze itt, s az önazonosságot önkorrekció járja át.
Még nyilvánvalóbb a továbbépülés, az új s új identifikáció megvalósu
lása a frissiben hódított szerzők és alkotások esetén. Minden író és minden
mű méltó elsajátítása új megközelítési módokat, új szemléleti formákat kíván: a tudós témavilágának bővülése nem csupán tematikai jelentőséggel
bír. Közvetve vagy közvetlenül a szellem összes szférája gazdagszik ilyen
kor, a megszerzett tanulságok mindenüvé átsugárzanak. A mennyiségében
és minőségében gyarapodó irodalomértés a folyvást tökéletesülő ön- és
világértés eszközlője lesz, ez utóbbiaktól pedig ismét az előbbihez jutunk
vissza. Az évgyűrűk metaforája ily jelentésben is érvényes. Minden revelatív mű újjáalkotni segít bennünket, s újjáalkotottként egyre több a kö
zünk más, ugyancsak revelatív művekhez. Folytonos oszcilláció és spirál
mozgás: e két fogalom egyazon lényegre utal.
Ideje már (s itt logikus igazán) szólanunk Németh G. Béla irodalom- s
vele együtt létfölfogásának velejéről. Noha sugárzó centruma immáron rég
kialakult, mozgásában, alakulásában szemlélhető (s ragadható meg) ez is.
Az állandóságot változandóság járja át, önmagára zárulás helyett bővül
és mélyül folyvást a koncepció. Németh G. Béla a létbölcseleti alapozású,
nézőpontú és érvrendszerű irodalomtudomány európai rangú művelője, ki
az ontológiai közelítés elsőbbségét vallja mindenkoron, légyen szó művészetről avagy tudományról. Ezért lett az eszmélkedés tanulmányainak
egyik kulcsszava. A z érett Simon Istvánról mondja: „Am it nem mulaszthat el igazi költő, nem mulasztott(a) el ő sem. Megpróbál szembenézni lé
tünk legnehezebb kérdéseivel ő is, s oly derűs-fájdalmas nyugalommal,
vállalással tette ezt, hogy valamennyiünknek segít megtenni ugyanezt” .
A Sőtér-köszöntő szerint csak az a tudós hozhat létre jelentékeny életmű
vet, ki „. . .az ember lényének, életének, históriájának megértéséhez
és
megvilágításához segít a maga szakági eszközeivel". Egyértelmű és nagy
súlyú beszéd ez, s épp a létbölcselet ily kitüntetett szerepe okán úgy találnók: Németh G. Béla irodalomfelfogása, irodalomértelmezése igen kö
zel esik mindazokéhoz, kik (az utóbbi két évszázadban) a „művészetvallás”
teóriáját hirdetik. Eme - számunkra teljességgel autentikus - felfogás sze
rint világunkban a művészet a vallás és a filozófia örökébe lép, funcionálván profán, szekularizált religióként, adván az embernek a nagy kér
désekben eligazító létbölcseletet. Ezért követeli Németh G. Béla is min
den igazán magasrendű irodalomtól a „transzcendálás akaratá” -t, az „Á t
vezetést, átjutást, átemelkedést.. . az egyes ember konkrét világának eset
szerűségéből az egyetemes emberi élet közös és általános lényegiségébe, ab
ba, amit Lukács György nembeliségnek mond” , ezért emlegeti a valódi
művészet kritériumaként „ . . .az életet vezérlő egyetemes erők” fölismeré
81
�sének szükségét, ezért hangsúlyozta már régebben s nagy nyomatékkai:
„ A természeti lét lehetséges tragikussága, végességének tragikuma: min
den esztétikának egyik kulcskérdése, amelyre ha választ nem adott, volta
képpen meg sem kezdte
analizáló-értelmező-szintetizáló
munkáját”,
s ezért központi kategóriája gondolkodásának itt (is) az oly gyakorta
előbukkanó pietás. Nem a religiózus, hanem a humánus avagy a kozmikus
változat. A világ, az élet, a dolgok lényegének, ősi és örök rendjének és
törvényeinek megérzését, megértését és kifejezését jelenti ez, s a beléjük
simulást, a megnyugvást bennük, áhítattal, örömmel és melankóliával. E
pietásból nő ki a parancs:
. . legtöbbet a megalkotott, a műben megal
kotott élet adja az egyénnek is, a közösségnek is.”
Kivételesen emelkedett nézőpontú, magas igényű felfogás a Németh G.
Béláé, s e következetesen érvényesített koncepció a magyarázata egyben
irodalmári-tudósi szigorának. Csak a gondolataikért megküzdő, valódi eszmélkedésre képes (és fölismeréseiket a lehető esztétikai tökéllyel kifejező)
alkotókat s műveket becsüli és méltatja lelkesülten - s elhárítja magától
mindazokat, kik egyáltalán nem vagy csupán esendően felelnek meg e kri
tériumoknak. Szólamosságnak, tisztázatlan eszmének, elmélyüléshiánynak
nincs mentsége nála, annál gyakrabban hangoztatja a „lelki műveltség” kö
vetelményét. S mire, miért kell a folytonos, olcsó válaszokkal be nem érő
gondolkodás? Kimondja ezt a Szabó Lőrinc-esszé: „Napjainkat egyre riasz
tóbban önti el a mindent elborító emocionalizmus iszaphulláma. A z érték
válság jajongó ismételgetése az újragondolás, az újrakövetkeztetés, a dön
tés elszánása nélkül üres malaszt” .
E létbölcseleti fundamentumú és argumentációjú irodalomismeret filozó
fiai érvényű számvetést követel a történelemmel is. A múlttal - a jövő ér
dekében. A nemzeti kultúrát csakis az egyetemes kultúra
összefüggésé
ben hajlandó szemlélni, mert vallja: „ . . .lényegét tekintve minden iroda
lomnak azonosak az emberi-történeti feladatai, s azonosak a törvényei is” .
A partikuláris érdek és érték sosem nyomulhat nála a totális elé, részigaz
ság sosem tetszeleghet (és diktálhat) a végső, a kisajátító szerepében.
Többször is ugyanazon szavakkal és indulattal utasítja el, hogy ,,. . .a lénye
gen belüli különböztetés a lényeg helyébe lép” -jen, s épp e türelmetlen óvás
jelez és parancsol valódi toleranciát. Úgy tetszik: ennek tudatosítása, „berögzítése” is a modern „művészetvallás” feladatai közé tartozik.
A létfilozófiai nézőpont primátusát képviselő irodalomfelfogás kitűnően
megfér (és szervesen kiegészül) Németh G. Bélánál az egyes elemzések szo
ciológiai és művelődéstörténeti, poétikai, pszichológiai és nyelvészeti (stb.)
aspektusaival és metódusaival. A közeledés mindig sokágú, az eredmény
mindig reveláló. Németh G. Béla szívesen alkalmazza együtt a hagyo
mányos irodalomvizsgálat für sie s a hermeneutika für uns nézőpontját
és módszerét, „ . . .egyértelmű, kifejtett, rendezett, ám toleráns értékítéletekét” koncipiál, tanulmány- és esszéideáljának előképét pedig könnyű föl
fedeznünk az Arany Jánoséban vagy a Babitséban. Amit mond, attól oly
hatásos, ahogy mondja.
Illendő-e ily rangú munka olvastán ellenvetésekkel előhozakodni, „kicsinykedni” (hogy a Németh G. Bélának is annyira kedves Arany János
szavát idézzük a Zrínyi és Tassóból)? Úgy tartjuk, föltétlenül. Méltóbb
társa az elismerésnek, a nagyrabecsülésnek az őszinteség, mintsem a csak
82
�látszatra udvarias (igazából viszont sanda és rosszhiszemű) elhallgatás.
Ízlés- és megítélésbeli kérdésekről elsőül. Bármi éles elméjű és sziporká
zó is a Justh-tanulmány, könyörtelenségével megriaszt. A magunk részé
ről több mentséget és magyarázatot találnánk az író számára, s az itt re
gisztraltnál több értéket vélünk megcsillanni hagyatékában (kivált a F uimusban és a két Naplóban). Nagyobb szigorral, kevesebb elnézéssel ítélnők meg viszont Herczeg Nobel-díjra ajánlgatott regényét, A z élet kapuját. Rossz lektűrnek tartjuk e könyvet egészében, szimbolikája szánalma
san sekélyes, didaktikája együgyű, művelődéstörténeti betétjei ismeretterjesztő színvonalúak. Kérdéses az is számunkra, vajon valóban csak erőt
len és mesterkélt dialógusai miatt szorul-e Petelei a másodrangú írók tá
borába. Világának, hősgarnitúrájának viszonylagos szűkösségét is a lehető
okok közt említenők. Szerintünk egy kissé lazán függeszkedik a
Mint
különös hírmondó című Babits-vers pompás elemzésén az identifikáció
problémaköre; a kapcsolat legalábbis nem oly szükségszerű, mint,
az
Apokrifé és az apokalipszisé. Egyetlen ponton vitatnók az Erőltetett me
net kiváló interpretációját is. Németh G . Béla „ . . .szürrealisztikus logiká
jú természeti kép” -nek minősíti „a hold ma oly kerek!” fordulatát. Csak
ugyan van benne „valóságfeletti” elem is, ámde a költemény motivikus há
lózatát tekintve természetes, logikus váltás ez. A z első rész szétesett vilá
gának képei egésszé, idillé rendeződnek a másodikban, s a holdtalan, rémületes sötétség víziójára („...félelem től bolyhos a honni éjszaka”) épp e
megnyugtatóan világos, a teljesség reményét sugalló fordulat válaszol. V é
gezetül pedig: a felejthetetlen Kosztolányi-versről, a Szeptemberi áhítat
ról is elismerőbben, mérsékeltebb szigorral vélekedünk.
Többé-kevésbé mindannyian tanítványai vagyunk Németh G . Bélának.
A most középkorú irodalmárnemzedék egyik fő eszméltetőjét tisztelheti
benne. M ég akkor is áll ez, ha többünk hallgatója nem volt, nem lehe
tett, „csupán” a könyveivel találkozott. O ly tudóst ismerünk személyé
ben, ki — kölcsönözve egyik kedvelt metaforáját — „ Nem hagyta, hogy
pusztán üllő legyen - kalapács is akart lenni” . Tegyük még hozzá: nem
csak irodalmi ügyekben. Folyvást gyarapodó, tekintélyes életművet tud
hat a magáénak, s megvalósította már Angelus Silesius valamennyiünket
szólító parancsát: „Mensch, werde wesentlich!” Ember, légy lényeges!
(Magvető)
L Ő R IN C Z Y H U B A
83
�A „platonikus”
Lőrinczy Huba: Fénytörés
M iféle sorsa lehet a „platonikusnak” - szemben a „költővel”
honnan nyílnak utak a teljesebb
megértés birodalma felé, s miféle
életből vezethetnek csapások ebbe
az egészen soha meg nem hódítha
tó világba? Ez volt egykor az ifjú
Lukács György dilemmája — bár
talán tragikusabbra,
rezignáltabb
ra, vagy éppen érzelgősebbre han
golva - , s erre a kérdésre adott vá
lasszal
találkozunk a Fénytörést
forgatva,
mégpedig
határozott,
meggyőző és egyértelmű felelettel.
És bölccsel.
Kockázatos műfaj pedig a kriti
kaköteté, hiszen míg egyfelől óhatatlanul
egy „ízlésforma önarcké
pével'' szembesülünk, s egy szemé
lyiség elvárásrendszerét, előfelte
véseit, axiómáit
próbáljuk
ma
gunkra - a műveknek csak árnyai
vetülnek
elénk, a tág kontextust
egyszemélyes
„elvárási horizont”
váltja fel, szükségképpen érvénye
sülő
aktualitások
lenyomataival
szembesülünk - nem szólva arról,
hogy a felkeltett érzelmek, szenve
délyek
bizonnyal
összegződve,
megsokszorozódva
csapnak majd
le arra, aki saját véleményét pro
tokoll- és etikettszabályok figyel
men kívül hagyásával, s a bírálat
műfajának
szinte
laboratóriumi
tisztaságával
műveli.
Hiszen bi
zonnyal van ebben a magatartás
ban valami a „bűnbeesés előtti”
naivitásból, abból az őszinte
és
meghatóan tiszta hitből, hogy a
mű - mű, a vélemény - vélemény,
az érv - érv és a polémia - polé
84
mia. Ami a kritikaműfaj kialakulá
sa idején olyan imponáló, gyerme
ki nyilvánvalósággal, a felvilágoso
dásból és felhőtlen
racionalizmu
sokból lepárolt tetszetős elvek öntörvényűségével próbált érvénye
sülni - és amelyre természetesen
így soha nem lehetett módja, sem
akkor sem azóta. Mert a Kárpátmedencében a mű sokszor inkább
„tett” , „botránykő” vagy épp ide
ológiai csatorna; a vélemény gya
nús és elfogultságokat, vagy
irri
táló
autonómiát sejtet; az érvek
súlyát bizonytalanná teszik a szel
lemi élet kiszámíthatatlan tömeg
vonzásai,
s a polémia
többször
idéz meg kocsmai verekedést, vagy
alapszervezeti beszámolót,
mint,
felnőtt emberek kölcsönös szellemi
megértését.
Lőrinczy Huba írásaiban pedig
szemléletet meghatározó erejű ez
az elfogulatlan őszinteség, művel és
szellemi
élettel szembeni becsüle
tesség, a kritikus fogalmának olyan
pontos és határozott értelmezése,
amilyennel csak definíciók
össze
függéseiben
találkozunk. S éppen
ezért emelkedik ki kis, világoskék
kötete az esztendő
könyvtermésé
ből. Így lesz bírálatkötete egy ide
álisan
beteljesült „hermeneutikai
szituáció”
dokumentuma, a meg
értés
szerkezetének reprodukálá
sa, tüzetes és pontos rajza, amely
ben az elvárások és előfeltevések
egy folyamatos és történeti hagyo
mány horizontját jelentik, ahol az
axiómák mentesek az érdekmeg
határozások partikularitásától, ahol
�a tág értelmű kontextust éppen a
szólnak, az eszmetörténeti problé
kötetben
tárgyalt művek, vélemé
mákkal tudósi vértezetben szemnyek, problémák alakítják ki, s az
besül Lőrinczy Huba, míg a szépaktualitások
sora egy „diakron”
irodalomról szólva, végre szabadon
folyamatba épül, s nyeri el egyedül
engedheti mély empátiáját, ihletett
beleérzőképességét; még a - más
méltó helyét. És így már nem koc
kor komolyan, tekintéllyel áradó —
kázatos
műfaj
a kritikaköteté,
dikció is szabadabban, üdébben csamert
becsülettel
lehet vállalni,
pong. S ahogy a „platonikus” mo
hogy az idő bizony még Lőrinczy
dalitása vall - műfajba, stílusba,
Hubánál is szigorúbb kritikus, vagy
problémába rejtve - személyes vonhogy a megértés természetéből kö
zalmairól és választásairól, úgy szól
vetkezik, hogy csak hozzávetőleges
a kiszemelt művek vissza-visszatélehet.
rő problémaköre, élményvilága, az
Szellemi
iránykeresésének sajá
tosságairól,
vonzalmainak
mély értekezések tárgyválasztása a bi
ségéről és meghatározó voltáról pe zonnyal számára is meghatározó
korszakról, a magyar szellemi élet
dig már „vallott” Lőrinczy Huba,
reSzépségvágy és rezignáció című kö európai szintű aranykoráról,
ménykedések, lehetőségek és betel
tetében értő, pontos és nagy tudású,
jesülések káprázatos
farsangjáról:
értekezésekben tárta fel éppen
a
a századelőről.
századvég-századelő buja szellemi
tenyészetét, kalauzolt szellemtör
A Vasárnapi Kör, a Huszadik
téneti problémák között, villantott
Század köre, Ady Endre,
Balázs
fel egy káprázatos és mégis kevés
Béla, Krúdy Gyula és Ambrus Zolsé ismert tradíciót - amely azért
képpen talán a pedagógusé - ,
s
jelentős művek
hajszálcsövein ke
itt a fogalmat ismét meg kellene
resztül mégiscsak felszívódott kotisztítani a „bűnbeesés” óta eltelt
korszak
jelentésszennyeződésétől.
runk meghatározó elméinek mun
káiba - s így műve egyszerre tűnt
Három ciklusba komponálja több
időfölöttinek és rendkívül aktuális
mint két évtizedes bírálói, műkö
nak. Ám, hogy nem csak a „költő” ,
désének legjavát
Lőrinczy Huba:
de a „platonikus" is mennyire csak
a Mérlegelések terjedelm es és alaazt az egy művet alkothatja meg
pos egységét az Eszmetükrök szeg
egész életében (és életével), amely
mentuma követi, s a kötetet a Pró
végül kijelöli helyét a szellemi ég
bafúrások füzére zárja. A három
bolt konstellációiban - azt a mű
bírálatcsokor háromféle konstituáló
vet, amely az ifjú Lukács szavai elvet sejtet a művek mögött: leg
val csak véletlenül a miénk, de
előbb a kis- és nagymonográfiák
amely által magunk szükségessé vá
méretnek meg,
tanulmányköteteklunk - bizonyítja a tanulmánykö- kel, illetve
egy ülésszak jegyző
tet ikerdarabja, a bírálatoké: ami
könyvével egyetemben; ezt bölcse
ott kérdés volt, itt feleletet kap ami
leti, eszmetörténeti
gyűjtemények,
itt a műveken méretik meg, ami
összeállítások bírálatsorozata köve
folytatásra
érdemes
hagyomány,
ti; végül a modern magyar szépiro
centrális probléma, az meghatáro dalom iránt érdeklődő, azt felelőszó erejű ezekben a bírálatokban is.
séggel, érzékkel és hagyományisme
Ugyanaz a higgadt, művelt és ér rettel mérlegelő szerzőt szólaltatja
zékeny értekező szól itt is - csak
meg. A tanulmányokról afféle kisa műfaj más kissé, csak a közönség
tanulmányok, esszék, bírálat maszk
más és a felelősség más. Valami ja
mögül elővillanó
értekezések
85
�tán talán az igazi főszereplői ennek
a könyvnek - ha másfelől indul is
el vizsgálódó útjára a szerző,
előbb-utóbb ennek a világnak ott
honos és termékenyítő
légkörébe
érkezik, mintha viszonyítási pontként, energiát adó szellemi akku
mulátorként, a későbbiekben szár
ba szökkenő irányzatok „meleg
ágyaként” tekintene ezekre az esz
tendőkre, nosztalgia nélkül, a szo
morú „utótörténetek”
ismeretével.
Ám a kritikák nem zárulhatnak le
ennek a világnak a sejtésével, bemutatásával, vagy leírásával, szükségképpen és hangsúlyosan kell az
ehhez való közeledés „típusairól”
is szólnia: a siker, kudarc, „derék
munka” , vagy tévedés mérlegelése
kor Lőrinczy Huba kettős tükröt
tart — a vizsgált kor és a vizsgáló
kora elé egyszerre, a problémákon
túl, azok kezelésének, megragadá
sának módja, szerkezete is feltárul
a könyv lapjain; s éppen ezért iga
zán érdekes ez a kötet: két idő
szak szembesül minduntalan,
a
megértés jellegéről,
lehetőségeiről,
korlátairól olvashatunk - , s van-e
ennél központibb kérdése az irodalom- és eszmetörténetnek? S tud
nunk kell: harmadikként ott van
maga a szerző, aki a két értelme
zés és a kétféle válasz alapján to
vább kérdezhet - ott van tehát a
Lőrinczy Huba tekintetében is be
következő „fénytörés” is, tudottan,
vállaltan és elfogadottan. A kötetcímbe emelve.
A „vonzások és választások” hi
telét azonban
nem adhatja meg
más, csak a következetesen, mar
kánsan megteremtett distancia
távolság mindattól, ami a felvetett
problémákhoz nem méltó, ahol filiszteri
korlátozottságok,
tévedé
sek, meggyökerezett előítéletek, os
toba érzékenységek lassan és ellenállhatatlanul fejtik ki
bomlasztó
munkájukat, s amelynek megaka
86
dályozása éppen a kritika felada
ta lenne. A kritikáé - a szerző ér
telmezésében. Igényességének alap
ja így egyszerre lehet saját felkészültsége, s a mű és alkotója iránti tisztelete - amely már a bírá
latra választásban is megnyilvánul.
Ettől kezdődően azonban nincs
kegyelem. S a szigorú tekintet nem
csak a koncepció gyengeségeit ve
szi észre, nemcsak az adatok pon
tosságát,
hitelességét,
feltünteté
sük következetességét, az összefüggések megrajzolásának módját, le
hetőségeit - de azonnal abban
a
tág kontextusban vizsgálja, amely
befolyásolja a tévedéseket, tipikus
sá, tünetszerűvé teszi a felbukkanó
hiányosságokat; Lőrinczy diagnózi
saiban már ott sejteni a terápiát,
elmarasztalásainak
soraiból
egy
szellemi élet patográfiája is feltá
rul. Amely alól
mert tudatosí
tására képes - ő kivonhatja magát:
indulata, tudása,
bírálói intenció"
jának jellege megőrzi őt a fertőzé
sektől - ámde nem jár-e súlyosabb
izolációval,
áttörhetetlenebb
falú
karanténnel napjainkban az egész
ség, mint valamiféle, témát, társa
ságot és törődést teremtő, kiadós
fertőzés? Mintha valaki az iroda
lomkritika táncparkettjén csak azért
sem táncolna menüettet
noha
ritmusérzéke is kiváló, s egyik
irányban sem szédítik egyensúlyzavarok; mintha nem hallaná diva
tok, jelszavak és pletykák harsány
melódiáját.
Bizonyos, hogy Lőrinczy Hubá
nak másra van füle - s annak több
köze van irodalomhoz, esztétikumhoz, formátumhoz, mint kanonizációk és anaméták váltakozásaihoz.
S mindezt a kifejtés módja, a
megfogalmazás, az érvelés is szava
tolja. Lőrinczytől nem idegen
a
magyar kritika hőskorának nyelvés fogalomhasználata, s az azóta
erősen fellazult, s igen sok felemás
�hatásnak kitett kritikai élet ellen
példájaként annak kategóriáihoz,
fogalomkincséhez,
argumentációs
szerkezetéhez fordul. Péterfy, Amb
rus, Gyulai is ihlető példái lehet
tek már ez is valamiféle ízes,
szellemi archaizálásnak
tetszik - ,
ám mindezt szervesen (és magya
rul !) egészíti ki a legmodernebb
műelméleti és bölcseleti iskolák és
irányzatok
szemlélet- és kategóriarendszerének
alkalmazása, nem
hivalkodóan: csak ott és csak anynyi, amennyi a vizsgált probléma
teljesebb, tökéletesebb
megértésé
hez kell.
S hogy a pontosságra, az ada
tok megbízhatóságára oly hangsú
lyosan ügyelő szerző kötetében éppen a névmutatót babonázta meg
a nyomda ördöge - tekintsük ta
lán
intésnek,
figyelmeztetésnek,
olyan démoni incselkedésnek, amely
azonban minden bizonnyal valami
féle tanulsággal is szolgál.
Ki
tudja: talán frivollal. Talán
iro
nikussal. Olyasmivel, hogy „derűt
a megismerésbe” , mosolyt a szigo
rúságba. Ami - tudjuk - Lőrinczy
Hubától
egyáltalán nem idegen.
Hozzátartozik ez is a „platonikus”
magabiztossághoz, magányos útjai
ra boruló, s mégis elérhetetlen nyugalmához. (Szépirodalmi)
N A G Y ANDRÁS
87
�Serfőző Simon: Holddal világítottunk
Ötödik, gyűjteményes kötetét ve
heti kézbe az olvasó, aki Serfőző
Simon sötéten lángoló verseire ed
dig is odafigyelt. Kevés olyan köl
tője van mai irodalmunknak, aki
oly messziről és mélyről - a nehéz,
keserves tanyasi világból - indult
volna, mint ő. A kötet első versé
től az ars poeticának számító utolsóig (Innen), szinte minden versé
ben ez a komor szín, a gyermekko
ri emlékeknek ez a keserű és nyo
masztó légiója uralkodik.
E meggondolásból kiindulva Ser
főző Simon kötetét akár úgy is fel
foghatjuk, mint egy önéletrajzi re
gény torokszorító darabjait, ahol a
költő önnön sorsát, önarcképe felvillanó cserepeit rakosgatja
egy
más mellé, míg végül összeáll egy
nagyon is határozott arcél : ítélete
önmagáról,
nyomorúságos
gyer
mek- és sihederkoráról, a tanyasi
lét megpróbáltatásairól, az elbocsá
tó és megtartó otthoni tájról, a szü
lőföldről, s végül e „motyónyi hazá” -ról. Ebből
következik,
hogy
Serfőző minden leírt képe
életé
nek egy-egy sajátságos dokumentu
ma.
A hajdan volt tanyasi gyermek
létnek kitörölhetetlen és sosem fe
lejthető élményei határozzák
meg
képalkotását csakúgy, mint szigorú
ítéletét, emberi és költői „hozadékát” .
S most próbáljuk meg néhány vo
nással regisztrálni, mi is ez a hozadék? Serfőző Simon költészete leg
erőteljesebb jellemzőjének vagy mo
tívumának érzem a már említett
88
tanyasi létnek mélyen átélt, komor,
már-már sötétlő világát; mindez a
szorító, nehéz ötvenes években tör
tént, vagyis Serfőző megélte a nagy,
átmeneti időket is, megélte az arculcsapásokat, de a reménykedést
is.
D e azt is, amikor „magasabb
célok” érdekében, széjjel kellett széledniük
otthonaikból
(Édestest
véreim), otthagyva az „egérjárta”
sáros-poros tanyákat, sőt megélte a
fejlődésből „kirekedt falvak” agóni
áját is (Szedelőzködik), ahol „öre
geink egymást takarítják el” . (Em
lékük tévelyeg).
Serfőző ezekben a komor, feketén csillogó látleletekben mindig
értük, az annyi bajt látott otthon
maradókért perel, kiált, mivel úgy
érzi, értük senki sem emel szót. S ő,
a költő, hogy is hagyhatná cserben
őket, aki közülük való?
Verseinek másik
jellemzője is
ebből az elkötelezettségből indul ki,
nevezetesen: a költő első köteté
ben - itt az első ciklusokban
még csak a gonddal élő szülőföldet
fedezi föl a legnyilvánvalóbb igaz
sággal, hogy később e kemény raj
zolatú valóságot kiterjessze az egész
„motyónyi” hazára, a lent élők v i
lágára, akiknek mindig csak anynyi volt a dolguk, hogy a történelmet elviseljék, dolgozzanak látás
tól vakulásig, vagy fennkölt paran
csokra haljanak meg, s ha vélet
lenül mégsem tudtak volna, akkor
halálukig szégyennel éljenek (Még
utána is). Serfőző kötetének nagy
bátorsága, hogy a szigorú
látlelet
�mellett
a „bűntelenek”
múltból
örökké visszajáró bűnösségét okos
szóval végre elhárítsa (Szolgáltas
son igazat, Bűntelenül). A költőt
nagyon bántja ez a kollektív bűn
tudat, hisz „a bűnökért. . . nem mi
vagyunk felelősek” , s hiába talicskázzuk „még mindig / a múltból
hozzánk öntögetett szemetet” , „az
egymás bántásaitól rángó / nemzetek közt” nagyon nehéz ennyi meg
próbáltatás után egyenes derékkal
állni. A költő ezt akarja, mert csak
így lehet fennmaradni.
Harmadik jellemzőnek érzem azt
a költői kettősséget, amit úgy je
leztem a bevezetőmben, hogy az el
bocsátó és megtartó otthoni táj ál
landó jelenlétét, mert Serfőző Si
mon számára ez a keserves viviszekció szintén végighúzódik az
egész köteten. A nagy átrendeződés"
nél úgy érzi, nincs rá szükség, men
nie kell: „. . .a tanyaablakon át /
most szökik a te egyetlen fiad, viszsza nem nézne, / elmegy verseivel
Budapestre” (Anyám). Keserű iró
nia vegyül a hangjába, mikor falu
ja parancsát így összegzi:
Útnak eresztett, mert nem
tudott már
rám íratni vagyont, földet.
S nem akart odaállítani
a koszmós közös ólakhoz, Elküldött magányosan
kullogtató útra,
s az évek hánykolódó ege alatt
mindenki kiszolgáltatottjának,
Így szeret, hogy nincs gondja
velem.
El is fut Újpestig, hogy aztán ott
a tanyaudvar helyett a műhelyt
söprögesse, s „munkára
neveltes
sen” . Számtalan versében éli meg
ezt a fájdalmas elszakadást, de a
visszatérést is, hogy a hajdan otthagyottakat jobbító szándékával és
emberségével felvállalja. Költésze
tének ez az egyik legjellemzőbb is
mérve, ahogy régi önmagáért, elhul
ló sorstársaiért, a gondokban és
munkában megrokkant lelépő nem
zedékért perel, sorolja igazát, hisz
számára ez az a talaj vagy inkább
talppont, ahol - több mint húsz
éven át - költőként egyenes derék
kal állni tud, akiknek végleg elkötelezte magát. S költészetének ez az
elkötelezettség adta mindig és adja
ma is az erőt. M it tehetnénk hoz
zá? Sosem volt népszerű vagy hálás
feladat a gondokat, bajokat
vál
lalni, a diagnózist felvenni, ám Ser
főző Simont sorsa, nem avasodó él
ményei csak erre predesztinálhat
ták.
Ha az elmondottak után össze
gezni kívánnám a kötet fontosságát,
az elkötelezettség s az erkölcsi bátorság mellett, fekete színei ellené
re is, a költő józan bizakodását em
líthetném. „Hivatásnak választva /
a hitet, innen megyek én messze /
ha messze megyek.” (Otthonunk: e
táj). Úgy érezzük, emberi és költői
tartásában minden együtt van, hogy
továbbra is kimondja mindazt, amit
a kor igazsága megkíván.
(Szépirodalmi)
T A K Á C S JÓ ZSE F
89
�90
�O n a g y Z o ltá n : V é n u s z b e te g
Egy úgynevezett „fiatal írónál,
aki elsősorban alkotóként ifjú, szigtulajdonosként már nem egészen
az” , nem szívesen írja le az ember,
hogy az első kötete jobb a második
nál (különösen, ha maga is többékevésbé e kategóriába sorolható),
mert a körmönfont lebunkózás esz
közeire gyanakszik mindenki a mon"
dat elolvasásakor. Így szokás a jó
ságos féltés ostyájába burkolni
a
keserű pirulát, látszólag enyhíteni
kritikánkat azzal, hogy a korábbi ke
letkezésű művet megdicsérjük, való
jában viszont sandán arra célzunk,
ügyesen álcázott kárörömmel: írónk
pályája „lefelé ível” .
Mindezen látszatokat vállalva,
én autentikusabb műalkotásnak ér
zem Onagy Zoltán Út Eridanusba
(Magvető, 1980.) című első regé
nyét a tavaly napvilágot látott Vé
nusz beteg című novellagyűjtemé
nyénél. Az egyes szám első szemé
lyű formát azért alkalmazom erős
hangsúllyal, mert Siposbegyi Péter
nek a Mozgó Világban és Laczkó
Pálnak a Kritikában megjelent dol
gozatai az ellenkezőjét bizonyítják.
A
portré teljessé tételéért csak
azért is leírom a primer alkotókat
leginkább bosszantó
besorolást:
Onagy Zoltán annyiban nemzedé
kének jellegzetes képviselője, hogy
valóban zsenge korától fogva je
len van, több-kevesebb szünetekkel,
irodalmunkban. Első publikációjának éve 1968, a másodiké 1977.
hogy az Ébresztő idő (Salgótarján,
1977.)
táviratstílusú
minibiográfiáját idézzük. „Beválogatták” egyik
nemzedéki antológiánkba is (Isten
tenyerén ülünk). Jelenleg 34 esz
tendős, nem tartozik hát sem a dé
delgetett kedvencek, sem az erő
sen megkésettek közé. A mostani
„harmincasok” (idézőjeles fiatalok)
táborában e többantológiás, egy-két
kötetes össztermés sajnos, tipikus
nak számít. Autsiderré nem csupán
és főleg nem elsősorban büszkén
hirdetett JAKon kívülisége teszi, ha
nem sajátos élményvilága.
A lteregói, központi hősei nem mun
kás, még kevésbé lumpen - a vállalt
fitzgeraldi attitűd értelmében sem
pikareszk - figurák. Inkább „nem
értelmiségi” életvitelt folytató alko
tóknak titulálhatnánk őket. Ez meg
határozza
szerzőnk
oeuvre-jének
tárgyiasságát,
közegét is: vidéki
munkáskörnyezetben játszódnak tör
ténetei, anélkül, hogy a szó legálta
lánosabb értelmében is „munkás
író” lenne, de nem tekinthetjük
műveit „csupán” művész- vagy pusz
tán generációs
közérzetnovelláknak, illetve regénynek sem. E l
mondhatnánk imagoiról a szenvel
gő kívülálló fanyalgásával, hogy
nem találják meg az adekvát élet
formát alkotói attitűdjük számára,
ám így ab ovo elutasítással fogal
maznánk újra éppen az írói szán
dékot. Onagy égi másai ugyanis ép
pen egy sajátos
közegnélküliség,
sem-sem
életérzés szorongásait,
bizonytalanságát, illetve csakazértis humorát, „dafke” kedélyességét
és karakánságát kiáltják a világba.
Minden centrális figurája alkotó,
aki a megszokott művészi, kivált91
�képpen „vidéki művészi” státusok
egyikét sem ölti magára, aki képte
len - úgymond - „azonosulni” , ám
a munkás hétköznapok circulus vitiosusából kimenti egyszer az önmeghatványozás képessége, máskor
az alkoholizálás pillanatnyi lebegé
sét követő pokoli kín. Ez utóbbi
terrénumon mégis összetalálkozik
munkatársaival, ám el is választja
tőlük, hogy intenzívebben éli át az
inferno szenvedéseit. Azaz a sehová
sem tartozás valahol az életeleme, a
közegtetlenség a közege.
Onagy műveinek másik alapkonf
liktusa: a családban élés lehetősé
gei és lehetetlenségei. Az Út Eridanusba című regényéből ismerős
az érzékeny, ám az idők folyamán
toleranciatartalékait elveszítő fe
leség, akivel együtt élni, akitől kü
lönválni - egyaránt
képtelenség.
Belülről is elviselhetetlen a kapcso
latuk, amely „a pokol a másik em
ber”
sartre-i gondolatának hű il
lusztrációja lehetne. Ám tarthatat
lanok a körülmények is, amelyek a
„kezdő embereket” itt és most nyo
masztják. Így hősünk lelkifurdalá
sok és önfelmentések, absztinenci
át ígérő nekigyűrkőzések, majd a
napi tevékenységvágyat is megfoj
tó filléres mámorok ellentétes pó
lusai között őrlődik örökké. Számá
ra eldönthetetlen, hogy saját énjé
nek diabolikus része tette-e lakha
tatlanná mikrokörnyezetének klí
máját, vagy az eleve borzalmas kül
világ alakította-e őt ilyen sem-sem
lénnyé.
Onagy Zoltán nyelvezete köl
tői, hajlékony. Sajátos humora, a
játékosság, a fantázialebegés, a
spicces ejtőzés egyszerre tárul föl
eredeti szóképződményeiben. Egy
két írásának felütése kiváló. Mű
veinek szociologikuma és a stílus,
amellyel
a napi bivalykortyoktól
üvegesedett tekintet prizmáján ke
resztül láttatja a jelenségeket,
a
92
tárgyakat, igaztalanul idézi föl san
da ítészi szemekben Hajnóczy Péter
delíriumos látomásait, Bolya Péter
profi alkoholistáinak sziluettjét. A
Vénusz beteg novelláiban az italo
zást megelőző kedélyesség, az it
tasság, a másnaposság bágyadt fé
nye, a munka robotos jellegezetességével együtt a maguk testességé
ben, vaskos realizmusában mutat
koznak meg. Inkább azon kellene
eltöprengenünk, miért ennyire ha
sonló, sőt, már-már tragikusan egy
forma nemzedékünk egészen
kü
lönböző indíttatású, foglalkozású,
műveltségű képviselőinek élményvi
lága, hétköznapjainak jelentős ré
sze. Még egyértelműbben
érte
Onagyot
Körmendy
Zsuzsanna
egyébként érzékeny, értő tanulmá
nyában az Esterházy Péter-remi
niszcenciák vádja. Valójában in
kább arról van szó, legalábbis ér
zésem szerint, amit Kulcsár Szabó
Ernő Irodalomértésünk és a fiatal
irodalom (FASÍRT, 1982. Magvető-JAK) című kitűnő dolgozatában
a Termelési regénynél is salingeres,
micimackós infantilizmusnak nevez,
azaz az áthallás forrása közös.
Nemzedékü(n)k hatvanas
éveket
nosztalgikusan visszaidéző gyermekdedsége alól (ld. még Bereményi
Géza, Csapiár Vilmos, a fénykora
beli Császár István stb. kerouac-os
pikareszkiádáit), úgy látszik, az
autsider Onagy Zoltán sem vonja
ki magát.
Amiért a fölsorolt markáns eré
nyek ellenére is hiányérzetünk van,
azt nem „utánérzések” motiválják,
sokkal inkább az Út Eridanusba
nyomán keletkezett várakozásaink.
Még kevésbé okoz gondot, hogy
nem kreál hazug kiutakat a kiútta
lanságból, sőt, az Út
Eridanusba
legszembetűnőbb hibája éppen
az
öntörvényűen illúziótlan
műhöz
szervetlenül
illeszkedő,
biztatást
sugárzó befejezés. S hogy
végre
�néven nevezzem, miért érzem erő
teljesebbnek a regényt, az elbeszé
léskötetnél:
az
Eridanusban,
Onagynak sikerült egy önmagában,
a puszta sztori szintjén rádiójátékszerűen konvencionális
kezdetet
enyhén szürrealisztikus világlátá
sával, a főhős líraian játékos pár
beszédeivel (amit különböző énje
ivel folytat) hitelessé tennie, amely
ből egy életvitel kudarcának költő
ien látomásos valósága kristályoso
dik ki. Nem beszélve a meditatív,
filozofikus hangoltságra nyi
tott hajlamról, amely a novelláit is
mélyebbé, egyetemesebbé
tehetné,
igazi infernális alámerüléssé súlyos
bíthatná hőseinek pokoljárásait.
Szimbolikusan jelzi Onagy hang
jának elvaskosodását az is, hogy a
regény Eridanusa képzeletbeli tar
tomány,
csillagváros, amely elér
hetetlen jelenvalóságával kísért, le
beg az őt kereső főhős tudatában.
A Vénusz beteg legjobb elbeszélé
seit tartalmazó
ciklusában
(Íme
Eridanus)
konkretizálódik,
egy
város pszeudonimjává lényegül. Eh
hez az alkotónak kétségtelenül joga
van, de olvasója, alkalmi ítésze leg
alább ennyire jogosan érezhet csa
lódást.
Meglehet, ezekután e so
rok íróját vádolják meg, hogy az
intellektuális, neoavantgarde szem
lélet iránti elfogultságából
csakazértis
antirealizmusra
biztatja
szegény nemzedéktársát. Ráadásul
a novellák nagy része szemelvény
ízű, mintha több készülő
regény
részleteiből „állították” volna öszsze, így a kötet egésze is a hanya
gul komponáltság látszatát kelti, pe
dig minden az elemzett gondolat
körökön belül forog. Onagy Z ol
tán ennek ellenére - kiváltképpen
egynémely dédelgetett kedvenchez
mérten - az eddiginél mindenkép
pen több szakmai figyelmet érdemlő
író. (Magvető)
P Ó SA Z O L T Á N
93
�K é t
b ékési
k ö ltő r ő l
Tom ka M ihály: Magányunk leltára, Újházy László: A békae jegyében
Elsősorban vidéken megjelenő la
pok, folyóiratok hasábjairól ismer
jük nevüket.
A szűkebb haza,
K ner Izidor szellemének örököse,
viszont méltó figyelmet szentel te
hetségük kibontakoztatásának. Ezt
igazolják a korábban napvilágot lá
tott antológiák, amelyekben szere
peltek és az első önálló versesköte
tek is. Tomka Mihálytól 1979-ben,
Újházy Lászlótól pedig 1981-ben
adtak ki egy-egy figyelemre méltó
gyűjteményt: A hallgatás ellen, il
letve Kövek között. Az Új Aurora
füzetek sorozatának e két darabját
most újra kézbe véve, csak meg
erősödik bennünk az ígéret.
Tomka Mihály következetessége,
nosztalgiát hordozó életszemlélete,
a kötött és szabad versek sajátos
formáiban valósulnak meg. Mosta
ni kötetének tükrében - mindezt elsősorban, Március, Hó-hátország,
Temető-nádas és Sírva szült csillag
című verseiből érezhetjük. Fegye
lem és emlék - nála olyan egysé
get alkot, amely feljogosítja szoron
gásos lelkiállapotának balladaszerű
kimondására. Sinka István, Radnó
ti Miklós, Pilinszky János látomá
sai jutnak eszünkbe sokszor. Lát
szólag igen távol eső pólusok ezek,
Tomka Mihály költészetében mégis
egységet alkotnak; a sorsélmény tra
gikumában. Leírásszerű terminusa
it úgy tudja ötvözni a lét szubjek
tív képzeteivel, hogy ott érezzük
soraiban az emberi fenyegetettséget
is. Káini tett, egyetemes szenvedés
fogalmazódik meg több versében.
„Torok emlékét hoztam / és hosz94
szú éhezést, / madár riadt, szarvas
leste / öklöm mellett a kést’’ (Sír
va szült csillag),
„Koponyacsont.
Apámarcú / legény rohadt a sárba
- / mivé virágzott bánatod / édes
anyánk, te árva” (Temető-nádas).
Mai költészetünkből — elsősorban
Utassy József világát érezhetjük ro
konnak, különösen Utassynak Csil
lagok árvájával jelezhető pályasza
kaszát. A magáramaradottság érzé
se, a történelemből-múltból hozott
emlékek
fájdalmas előrevetítése
mindkettőjüknél fontos
elemek.
Utassynál azonban versszervező erő
ként vannak jelen a kozmikus távlatok is, amelyek a Magányunk
leltára szerzőjénél inkább csak ké
pi fokon fogalmazódnak meg. A
látványából teremtett történetiség
nem jut el minden esetben az álta
lánosítás érvényéig. Ezért érezzük
olykor jelenidejűnek, a konkrét va
lóság tükörképének egy-egy írását.
Szociografikus elemek,
életrajzi
mozzanatok teszik hozzáférhetővé
a Körösök vidékének lassan válto
zó
tájait,
történelmi-társadalmi
problémáit. „Kötény-kék ég alatt
/ meleg zöld-sárga sár / az a volt
oltalom / ma bánatos mocsár”
írja Vakolatok egy vályogház falá
ra című kompozíciójában, s tesz hi
tet a szülőföld jövőért aggódó er
kölcse mellett. Meditatív szembesí
tései, a kor létélményeiben gyöke"
rező indulatok, felelősséget átmen
tő komplementációk. Kiegészítik
egymást, ugyanakkor filozófiai töl
tést, üzenetet adnak a verssé érlelő
dő szavaknak. Így válnak lírai töp
�rengései „magányunk leltárává” meghirdetve a teljes emberi élet
forradalmát.
Újbázy László impressziói, pilla
natból kimetszett képei szintén természetközeliek. Nála azonban
szemben Tomka lélektani irányult
ságával - a vers „kifelé” építkezik.
Objektív életszemlélete a valóság
— sokszor véletlenszerű - darab
jait rendeli egymás mellé. Esetle
gességét, a tárgyi világ hirtelen
megragadását azonban metafizikus
síkon a szabad versek törvényei sze
rint szabályozza. Kicsit ellentmon
dásosnak tűnhet mindez, de egyér
telművé válik, ha végiggondoljuk
a szabad versek immanens áttétele
it, erővonalait. „Nézem az égrebajigált galambokat, / és nincs
mit kezdeni” - indítja tiszta ké
peit,
békesürgető
gondolatát a
Hiányérzet című
költeményében.
Szembetűnő az a könnyedség, ele
gáns hétköznapiság, ami egész köl
tészetére érvényes. Már a
Kövek
között - első verseskötete - is egyértelműen árulkodott erről a játé
kos, groteszkbe hajló, expresszív
indíttatásról. Nem véletlen, hogy
beválogatták a Madárúton (1979)
című antológiába is, hisz avant
garde törekvései mindenképpen szo
ros szálakkal kötik a szójátékok,
képversek, lírai kísérletek, szöve
gek
stílusirányzataihoz. Második
kötetét elolvasva, az előbb említett
rokonság állandósulását, elmélyü
lését figyelhetjük meg. Most is a
látvány viszi előre lendületét, s bont
ki egészen váratlan formációkat a
szavak öntörvényűségéből:
„új
ságégen újság ragyog / újságúton
/ újságkocsik /
újságkarambolok”
( Újságolás).
Archetipikus versről
van szó, ami - szinte - csak az öt
let szüleményeként létrejött „újság”
monotonságával áll előttünk mind
addig, amíg fel nem ismerjük a játékosság mögött meghúzódó való
ságfedezetet: a kegyetlenségről, há
borús öldöklésekről szóló újsághí
rek ellepik lassan az életünket! Így
viszont már a döbbenet erejével ol
vassuk a befejező sorokat: „és ne
vígy minket az újságba, / de szabadíts meg a
gonosztól / Újság” .
Több verse ennek az „újságháború”-nak a veszélyeire hívja fel az
olvasók figyelmét. A
Hiányérzet
idézett sorai - önmegsemmisítő ér
zéseink összegzéseként - jut el a
béke hiányának tragikus megfogal
mazásáig: „Nézem az égrebajigált
galambokat, / és szájukban / a hiányzó olajágat” . Erre - a
kötet
egészét átfogó hiányérzetre - kér
dez rá Újházy László könyvének
címe is: A békae jegyében. A ket
tős értelmezés lehetősége még azt
is megengedi a szerzőnek, hogy
játsszon. Olvasói játszó kedvünk
azonban lelohad, ha végiggondoljuk
azt az utat, amely a galambtól a
békáig, a menekülő békáig vezet.
Tomka Mihály és Újházy László
most megjelent köteteit egybevetve,
még szólnunk kell néhány fontos
sajátos vonásról. Először is nyelvi
stilisztikai
magatartásukról, ami
erősen megkülönbözteti őket egymástól. Tomka a klasszikus formák
vonzásában, a metrum szabályai
nak is engedve írja verseit; balladisztikus vonalvezetéssel, a magány
kegyetlen szorításának érzésével.
Befelé forduló költészetéből
adó
dik, hogy szókincse - éjszaka, ma
gány, fagy, csend, töprengés, lélek,
virrasztás, szegénység, vér, zokogás
- a szubjektum legbensőbb titkaiszorongásai felé irányul. Újházy
Lászlónál mindez éppen ellentétes,
az objektív valóság egy-egy da
rabjához kötött: levegő, papír, pil
lanat, víz, kő, fa, sötétség, neutron,
holló. Sokkal oldottabb nyelven, a
pillanatnyiság igézetében villantja
föl életünket. Látszólag fegyelme
zetlenebb, mint Tomka, de legsike
95
�rültebb versei eredetiségről, a nyi
tott személyiség szárnyalásáról győ
zik meg az olvasót. Indulataikat,
emberi-költői vágyaikat is nagyon
eltérő megnyilatkoztatásban vetik
papírra. Tomka a szavak-szókapcsolatok pontosan érzékelhető ke
ménységével, asszoszociációs teré
vel, Újházy pedig a játék és valóság határán kimondott félszavak
kal, elhallgatásokkal ítélkezik.
A
Magányunk
leltára
szerzőjénél,
csaknem minden esetben érezzük a
megélt intuíció teremtő szerepét,
Újházynál sokszor a fontos dolgok
is véletlenül születnek. A két kö
tetet egymás mellé téve mégis úgy
érezzük, szervesen kiegészítik egy
mást. Amit Tomka Mihály össze
gez a Magányunk leltára három
ciklusában, azt Ú jházy kivetíti-tárgyiasítja a valóság problémakörei
nek konkrétságában. A Szülőfa
lum, Elásott ékszerek, Nagyanyám,
Vakolatok egy vályogház falára cí
mű versek nosztalgikus emlékképei,
gyermekkort
idéző
mozzanatai
mintha csak Újházy László
Erőt
vettek rajtam kompozíciójában foly
tatódnának, szürkülnének hétköz
napokká. A józan belátás, a fölmér
hető világ pontos érzékelése teszi
Ú jházy László számos versét „cini
kussá” , míg Tomka Mihály hasonló
tartalmú költeményeiből az alkotó
személyiség önpusztító magánya ol
vasható ki. Az irodalomtörténetből
jól ismert ez a kétféle viselkedés,
Tomka Mihály és Újházy László
sajátos világának teljes megismeré
séhez azonban az olvasói kíváncsiság értő figyelme kell. Várakozá
sunkat megérdemlik mindketten,
hisz a Magányunk leltára és
A
békae jegyében című szép kiállítá
sú kötetek a tehetség biztos jegyeit
hordozzák. (Békéscsaba).
M A D ÁR JÁNOS
�E SZÁMUNK
A Nógrád Megyei Tanács VB
művelődési osztályának lapja.
SZERZŐI
Főszerkesztő:
PR A ZN O V SZ K Y M IH Á LY
lexa Károly kritikus (E L T E , B p .) ;
Ardam ica Ferenc író (Losonc, Cseh
szlovákia); Cs. Varga István irod.tört. (E ger); Fráter Zoltán kritikus
(B p.); G hyczy Tamás
népművelő
(B p .); K issné N ovák É va főiskolai
tanár (Szeged); Korm os Sándor köl
tő (B p .); Lőrinczy H uba irod.-tört.
(Szom bathely); Lőrinczy
István
költő (Salgótarján); Madár
János
költő (N yíregyháza); Magyar József
költő (N yírbátor); Nagy András író
(B p.); Petrőczi É v a (költő) (B p .);
Pósa Zoltán író (B p .); Romsics Ig
nác történész (M agyarságkutató Cso
port) ; Szakály
Sándor történész
(H adtörténeti Intézet); Takács Jó
zsef író (H ódoscsépány); Tandori
D ezső író-költő-m űfordító
(B p .);
Vitray Tamás (M T V , B p .) .
A
A SZERK ESZTŐ BIZO TTSÁG
ELN ÖKE:
Dr. Horváth István
A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG
TAG JAI:
Csík Pál
Dr. Fancsik János
Füzesi István
Németh János István
Dr. Szabó Károly
Dr. Tamáskovics Nándor
Tóth Elemér
A SZERKESZTŐ SÉG TAG JAI:
Dr. Bacskó Piroska
Czinke Ferenc
Kovács Anna
Pál József szerkesztő
Szerkesztőség: 3100 Salgótarján,
Arany János út 21. Telefon: 14-386.
Kiadja: A Nógrád Megyei Lapkiadó
Vállalat. Felelős kiadó: Bálint Tamás
igazgató.
Készült a Nógrád Megyei Nyomda
ipari Vállalat salgótarjáni telepén,
8,4 (A/5) ív terjedelemben.
F. v.: Kelemen Gábor igazgató.
86.44764 N . S.
Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a posta hírlapüzleteiben
és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál. (H ELIR) Budapest, V .f József nádor tér 1. - 1900 közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a H ELIR
215-96162
pénzforgalmi jelzőszámra.
Egyes szám ára 16 Ft, előfizetési díj fél évre 48 Pt, egy évre 96 Ft. Megjelenik kéthavonta. K é z i r a t o k a t
é t r a jzo k a t n e m ő r z ü n k m eg é s n e m
I S S N : 00555-8867. I n d e x : 25-925.
k ü ld ü n k
v is s z a .
�Á ra: 16,- Ft
�
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
A Palócföld szerkesztősége
Source
A related resource from which the described resource is derived
ISSN 0555-8867
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Text
A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text.
Original Format
The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data
Papír
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - 1986/5. szám
Subject
The topic of the resource
Társadalompolitika
Irodalom
Művészet
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
Palócföld szerkesztősége
Praznovszky Mihály
Publisher
An entity responsible for making the resource available
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Date
A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource
1986
Contributor
An entity responsible for making contributions to the resource
A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Coverage
The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant
Nógrád megye
1986
Palócföld
Praznovszky Mihály
-
https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/4e8778b743aebb2b70c7ee6f620cf844.pdf
2fb55c3155f32bce38109eb3c5664977
PDF Text
Text
�Tartalom
XIX. É V F O L Y A M , 3. SZÁ M
1
Papp Lajos: Áprilisi játék, Elszámoláskor (vers)
2
Csorba Piroska: A rétegek között (vers)
3
Benjámin László: Téli utazás (visszaemlékezés)
8
Czigány György: Indulás, D éli part, Boldogság, Tünet, Reggeli kérdés
(vers)
9
Fodor Ákos: Kamasz, Szerelem, Hommage, Quasi una novella (vers)
10
Hárs György: Törökdezsői triptichon (elbeszélés)
14
Cseh Károly: Rezervátum
M ázik István: A z ablaknál gubbadsz.. . (vers)
Csáky Károly: Hasonlat I., Árvaság, Kedvcsináló
15
V IT A
16
Németh János István: A hiány költészete
24
Endrődi Szabó Ernő: Hogyan akasszuk a királyokat!?
M Ű V É S Z E T ÉS K Ö Z Ö N S É G E
33
Géczi János: Csohány Kálmánra emlékezve
40 É V E T Ö R T É N T
36
Kilián István: Szabad Magyarország
T Ö R T É N E L M I F IG Y E L Ő
42
Borsi-Kálmán Béla: Együtt, vagy külön utakon (Romsics Ignác)
M ÉRLEGEN
45
Magyarország felfedezése (Horpácsi Sándor)
49
Fenyő István: Haza s emberiség (Fried István)
TAN U LM ÁN Y
55
Simonffy András: Így hinni.. . (Gerelyes Endre-portré)
A címoldalon és a 32. old. Csohany Kálmán munkái, 23. old. Szabó Tamás kisplasztikája, 39. old. a
Szabad Magyarország című salgótarjáni hadifogolyújság címlapjai, 44. old. Földi Péter akvarellje, 35.
old. Bobály Attila szobra. (Válogatás a tavaszi tárlat anyagából, fotó: Buda László),
�PAPP LAJOS
Áprilisi játék
szemerkélő langy eső
szlógen a rét füvére
kölcsön vett öröm-éra
fénylik felhőkön át
valahány arany-leső
közhelyes örömére
gurul lapjára fordul
pengő pitypang-virág
vígságra-nevetésre
adósságtörlesztésre
kamat-kifizetésre
mód nyílik legalább
a patak partján mordul
ollóját rázogatja
még hátrafelé mászik
pár vén tavalyi rák
ámít a nap még ámít
nyögik ám mit se számít
motyogásuk a csendben
hisz zöldül a világ
a remény zöldje zöldebb
égre néznek a völgyek
a nyújtózkodó tölgyes
karja ölelni tárt
készülnek fészek-tervek
madarak csivitelnek
kis ágakat cipelnek
besegít a család
gőg dagasztja a hímet
a tojó mind szerényebb
asszony-anya-erénye
a csöndesség kivált
e lármás kikeletben
majd a néma telekben
szív-csőr-szó rebbenetlen
összehúzza magát
de most vége a télnek
új konjunktúra éled
újjongják akik élnek
hajladoznak a fák
s a versbe még befér a
vidám kiszera-méra
táncot lejtő tündére
a szép aranyeső
Elszámoláskor
ha azt mondanám
az élet elég hosszú
(azt mondanám) ha tényleg elég hosszú
kivárni minden hitvány játék végét
férgek-futkosók csápoló semmiségét
legyőzve röpködő fullánkok mérgét
a júdáskodás vad inflációját
kivárni a becsület új érme-fényét
s minek a bosszú?
ha azt mondanám
1
�C SO R B A PIR O SK A
A rétegek között
Van aki szeretőt tart,
van aki angóramacskát
s van aki efféle díszek
helyett nyulat tenyészt,
szakmányba disznót hizlal.
A rétegek között más a sikk,
illik haladni a divattal.
Itt átellenben Gőgösék
kétszintesre hízták a házuk,
vasárnap megsétáltatják
a Dáciát, lássa mindenki.
Persze ott a gyerek is, az
egyetlen, nem is lesz több
minek bajlódni többel,
egy is jelzi, férfi az ember.
Hát én hová tartozom?
Se szeretőm, se disznóm,
nem is iparkodom,
hogy házam hízzon,
a bankban csak hitelem
van, nincs letétem,
összes vagyonom a meg
maradt pár lúdtalpbetétem.
2
�B EN JÁ M IN L Á S Z L Ó
Téli utazás (II.)
Nagyon késő nem lehetett, talán még nyolc óra se volt, de az utcán,
a teljes éjszakai sötétségben, már egy lélek se járt. Ritkultak a harci zajok,
abbamaradt az ágyúzás. Szörnyen kényelmetlenül éreztem magam, attól tar
tottam, hogy zörgetésemre felfigyel és elkap egy őrjárat, mielőtt fedél alá
jutnék; egyre vadabbul, s elkeseredettebben dörömböltem,
de odabenn
mintha mindenki megsüketült volna, egy hang nem hallatszott, egy ablak
nem nyílt ki. Végre - talán negyed óra, talán fél óra múlva, nem tud
tam megítélni, de végtelenül hosszúnak tetsző idő múlva - mégis föl
adta bizalmatlan némaságát a házmester, s kiszólt: ki vagyok, mit aka
rok? Miután bemutatkoztam neki, mint Rév János unokaöccse, s igazol
tam magam azzal is, hogy közöltem vele: a megszállás után szüleim is
nagybátyám lakásába költöztek, legyőzte bizalmatlanságát, s beengedett
a házba; ott nyomban megtudtam tőle, hogy szüleimet elvitték a nyila
sok - vagy ahogyan ő mondta: „még nem jöttek vissza” . Dehát így kellett,
így illett ezt mondani, várakozással és vigasztalással, hiszen akkor még
minden bizonytalan volt, még lehetett reménykedni az eltűntek hazatéré
sében.
Jancsi sem jött vissza, akit mint munkaszolgálatost, az ősszel kivittek
Németországba; ezt már a lakásban tudtam meg, a megmaradtaktól, az
otthon levőktől. Négyen voltak: Jancsi felesége és kislánya, Erzsike ; anyám
idősebbik öccse, Pista és tizenhét éves fia, Kálmán. Örültünk egymás
nak, mint nagy veszedelemből menekültek, szinte ujjongva fogadtak: nem
számítottak rá, hogy még látnak valaha. Feleségemmel és kislányommal
december közepén találkoztak utoljára, még az ostrom előtt; akkor már
jó ideje visszaköltözött dunakeszi barátainktól az angyalföldi lakásba.
Annyit tudtak még, hogy Vera, a nővérem is velük lakik, hamis papí
rokkal, mint délvidéki menekült.
Rossz sejtelmekkel, szorongással telve indultam el másnap Angyalföld
re. A Rákosrendező pályaudvarhoz egészen közel, a Szegedi út és a Tatai
út sarkán 1942-ben épült ikerházban laktunk, a Szegedi úti oldalon, szem
közt velünk nem voltak házak, elvadult mező terjengett a látóhatárig.
Ahogy közeledtem a házhoz, egyre kevésbé tudtam abban reménykedni,
hogy a háromnegyed éve tartó bombázások, az ostrom, az utcai harcok
közepette épségben maradhatott. A szorongást, a félelmet, a rossz előérzetet szinte lépésről lépésre növelték bennem a romok és a roncsok, a hó
kupacokba fagyott halottak, a felfordulás, a pusztulás kétségbeejtő ké
pei. Tegnap még, a nagy hazafelé rohanásban, a korai alkotnyatban mind
ebből alig láttam valamit; most, a reggeli világosságban, amerre for
dultam, körös-körül csak a város sebeit láttam.
A Szegedi út 47-ben, a háromemeletes házban nyoma se volt az élet
nek. A z első emeleten, lakásunk egyetlen ablakának a helyén hatalmas,
3
�nehézlövedék vagy akna ütötte nyílás tátongott; a lépcsőházban a kapu
üvegtábláinak szilánkjai tégla- és maltertörmelékkel keveredtek, néhány
lépcsőfok leszakadt, s oldalt, az óvóhely lépcsőház felőli falán ugyanak
kora rés ásított, mint az utcai falon. Sérült volt a ház, de az utcáról néz
ve nem látszott lakhatatlannak.
(S későbbi napokban meggyőződhettem
róla, hogy sokkal rosszabb állapotú, lebombázott, félig romba dőlt házak
ban is ottmaradtak lakói, ha életveszély nélkül tehették; hova is mehettek
volna?) De itt, ebben a házban senki, semmi se moccant, áradt belőle az
üresség, az elhagyottság nyomasztó csendje.
A z ikerház előtt egy idős asszony, nyilván a házmesterné, a járdát sö
pörte. Kérdésemre - mi történt a szomszédban? — annyit mondott csak:
- Ó, ott mindenki meghalt! Aztán, hogy csak bámultam rá szótlanul, ma
gyarázatul még annyit hozzátett: telitalálatot kaptak az óvóhelyen és mind
meghaltak! Motyogtam valamit neki feleségemről és kislányomról, s et
től nyomban eszébe jutott: mégsem halt meg mindenki az óvóhelyen, egy
asszony és a kisgyereke életben maradt; néhány napig velük voltak, az
ikerház óvóhelyén, s amikor itt a környéken a harcok véget értek, haza
mentek az asszony szüleihez, akik itt laknak valahol Angyalföldön. Nem,
ő nem ismerte azt az asszonyt, nem tudja a nevét.
Ha ő nem is, én tudtam a megmenekültek nevét, tudtam, hogy fele
ségemről és kislányomról beszél; nem reménység volt ez, hanem bizonyos
ság, hiszen másik kisgyerekes asszony nem lakott a házban. Jó negyed
óra múlva a Visegrádi utcában, apósoméknál egyenest rájuk nyitottam az
ajtót. Kati ruháskosárban feküdt a konyhában, Emmi pongyolában, ormót
lan férficipővel a lábán ült mellette. A lig ismertem rá; ha az utcán ta
lálkozunk, bizonyára elmegyek mellette, annyira megváltozott: megviselt
volt, elnyúzott, csontig soványodott, s végtelenül szomorú volt, arcán sem
mi jele a túlélés örömének. Amikor Kati fölé hajoltam, hogy karomba ve
gyem, figyelmeztetett: vigyázzak, Kati megsebesült, kötés van rajta! S
aztán elmondta, mi történt velük, mi történt január 9-én a Szegedi úti
házban.
Az ősszel, amikor már annyira gyakoriak voltak a berepülések, a bom
bázások, hogy már légiriadót se jeleztek, a házbeliek, szám szerint huszon
öten, csakúgy mint a városban mindenki, az óvóhelyre költöztek. Fekvő
helyeket hordtak le a pince nagyobbik felét elfoglaló nagy hodályba, ládák
ban,
bőröndökben odavitték a mentenivalókat, élelmiszert, ruhaneműt;
fűtésre, főzésre beállítottak egy csikótűzhelyet. Feleségem Verával és
Katival december elején költözött le, alvóhelynek a rekamié betétjét és
a kislány járókáját vitték magukkal, s természetesen levitték minden élel
müket, s teljes ruhatárukat. Január 9-én délben, két nappal Kati első szü
letésnapja előtt, Emmi az óvóhelyen kívül a pincében mosott, amikor —
úgy mondta - hirtelen rettenetes süvöltés, szélvihar támadt, az óvóhely
fala kidőlt, sűrű, fojtogató füst gomolygott, a petróleumvilágítás kialudt.
A z átláthatatlan füstben bement az óvóhelyre, hallotta Kati sírását, így
talált rá: melléről egy forró vasdarabot - talán a lövedék repeszét, ta
lán a szétvetett kályha darabját - dobott le, s kitámolygott vele az ud
v a r a . Kati fuldokolt, tele volt a szája, torka a robbanás közben belehul
lott faltörmelékkel ; Emmi az ujjával úgy-ahogy kikotorta belőle, mel
lére vette a kicsit (napjában egyszer szoptatta még), aztán összeesett.
Á jultan feküdt egy ideig az udvaron, füst- és gázmérgezetten, mellén
4
�Katival, amíg rá nem találtak az ikerházban lakók. Tőlük tudta meg,
hogy az óvóhelyen mindenki meghalt, Kati nyilván azért menekült meg,
mert az alacsony fekvőhelyen nem érte légnyomás. A gránát nem az utca
felől, ahol meg volt erősítve, hanem a lépcsőházon keresztül oldalt ta
lálta el az óvóhelyet. Vera is ottmaradt.
K atit a ráesett vasdarab megsebesítette; sérülése szerencsére nem volt
súlyos, annak köszönhetően, hogy anyja a pince nyirkossága ellen nyolc
takaróval védte. Emmi, amint magához tért, vinni akarta a Róbert K á
roly körúton, az elmegyógyintézetben berendezett kötözőhelyre, s akkor
vette észre, hogy a mentés közben elvesztette a cipőjét. A szomszédoktól
kapott egy férfisárcipőt, azt spárgával üggyel-bajjal a lábára erősítette,
így botladozva, még mindig a rosszulléttel küszködve vitte el a kórház
ba, s kötöztette be a kislányt; az óvóhelyre visszaérve megint elájult.
Eszméletlenségéből éjjel arra ébredt, hogy az óvóhely lakói bőröndjeik
kel felszerelve, menetkészen várakoznak: a mi óvóhelyünk ugyanis este
kigyulladt - a lappangó tűz akkor érte el a világításra tárolt petróleu
mot - , s attól kellett tartani, hogy a tűz a másik házra is átterjed.
Aztán váratlanul kialudt a tűz - másnap tudták meg, hogy éjjel az oro
szok elfoglalták a házat, s a tüzet eloltották, de az óvóhely feketére
égett már, amit a robbanás meghagyott, a lángok elpusztították. A ruha,
az élelem elégett, feleségemen az egyszál pongyola, Katin az elrongyolt,
megégett kis göncök - ez maradt mindenük, mindenünk. Apósomékhoz,
noha közel laktak, nem juthattak el - aznap megállt fölöttük a front,
éjjel-nappal tartó tűzbe, sztálingrádi méretű harcok közepébe kerültek,
s éltek - vegetáltak - benne tíz napig.
A jó szomszédok naponta egy szelet zsíros kenyeret adtak kettejüknek,
azt is reszkető kézzel; annak a nagyobbik felét Kati kapta, s naponta
egyszer szopott is, anyja szédelgett az éhségtől. Így ment ez egy hétig,
akkor megérkezett végre és megközelíthetővé vált az orosz tábori kony
ha, onnan kaptak naponta egy-egy csajka, krumplival dúsított káposztalevest, nem éheztek már annyira. Tíz nap múlva elültek a környéken a
harcok, megszűnt az aknatűz, s akkor otthagyták ideiglenes menedéküket.
Anyósom, ahogy meglátta őket, sírva fakadt: - Olyan vagy, mint egy kol
dusasszony!
Szüleim eltűntek, testvérem meghalt, de feleségem, kislányom megme
nekült - mégis csak maradt az életnek értelme. A zt láttam most a leg
sürgősebbnek, hogy elvigyem őket a romok közül, az éhségből, az át
élt szörnyűségekre emlékeztető környezetből. Ha nem köteleztem volna
is el magamat, hogy visszamegyek Debrecenbe, akkor se tehettem volna
mást. Keserves volt nagyon, hogy továbbra is lehetetlen ruhadarabjaimat
kellett viselnem, hiába reménykedtem Debrecenben abban, hogy itthon
majd előveszem holmimat, elégett mindenem, egy zsebkendőm, egy pár
zoknim nem maradt, csak arra számíthattam, hogy újságírói fizetésem
ből majd apránként felöltözöm.
Mindenekelőtt azonban kötelességeimet kellett teljesítenem: kézbesíteni
a Debrecenben rámbízott leveleket, s közben megkeresni minél több ro
konomat, barátomat. Mindennap reggeltől délutánig jártam a várost,
minden címzettet lelkiismeretesen megkerestem: kit megtaláltam, kit nem.
Lassan ment a kézbesítés, mert sehol se érték be a levél átvételével, min
denütt leültettek, hosszú szóbeli beszámolókat kellett tartanom. Elmentem
5
�a szociáldemokrata párt központjába, ott többek közt Bán Antallal és
Száva Istvánnal beszéltem; főként arról faggattak, hogyan értük el, hogy
a Népszava Debrecenben megjelenjék. Láthatóan nem tetszett nekik a do
log, saját illetékességük megsértését látták benne. Néhány barátomat is,
köztük Darvas Jóskát, megtaláltam, Földeákot. Vaád Ferit viszont nem
is kerestem, nagyon messze laktak Angyalföldtől.
Ha a pesti oldal felszabadult, s némileg éledezett is már, Budapest
frontváros volt; dörögtek az ágyúk - apósomék szomszédságában, a Váci
úti Schlick-grundon is állt egy üteg - , géppuskasorozatok kattogása hal
latszott, s becsapódások döreje a budai oldalról. Járkálásaim közben nap
jában egyszer vagy kétszer láthattam a túlparti német állásokat bombázó
szovjet repülőkötelékeket; a Kálvin térről egyszer végignéztem egy szov
jet és egy német vadászrepülő párbaját. Reggelenként, mikor a város
ba indultam, a Váci úton hóköpenyes, géppisztolyos katonák rajaival ta
lálkoztam, a Duna felé mentek, a Margitsziget felé, ahol még mindig
voltak harcoló német csapatok. A debreceni békés idillből visszacsöppen
tem a háborúba; szívesebben ültem volna már a szerkesztőségi íróasztal
nál.
Egy hétig maradtam Pesten; közben elkezdődött már az éhező pestiek
menekülése a romok közül a viszonylag jól ellátott Alföldre, a legtöb
ben Debrecenbe igyekeztek. Mentek magányosan és csapatostul, szánkók
ra rakott motyójukkal, s természetesen gyalog. A kemény télben a hoszszú gyalogútra a sebesült Kati miatt elsősorban, de saját gyatra öltöze
tünk miatt se vállalkozhattunk: Emminek sikerült ugyan jó pénzért egy
pár félcipőt szereznünk, de az nem száz kilométeres gyalogtúrára készült.
Az én szandálom se tartott volna ki Szolnokig - arról nem is beszélve,
hogy már Pestre jövet lefagyott benne a jobb lábam egyik ujja. Úgy hal
lottuk azonban - nem tudom honnan, kitől - , hogy a kőbányai állo
másról majdnem minden nap tehervonatot indítanak Szolnokra. Azzal kel
lett próbálkoznunk.
Úgy gondoltuk, ha végig vonattal megyünk - Szolnokig teherrel, on
nan pedig a már rendszeresen közlekedő személyvonattal - , három nap
alatt Debrecenbe érünk. Három napra készített tehát Emmi ennivalót,
négy személyre, mert Pista, az öccse váratlanul bejelentette, hogy ő is ve
lünk jön. Egy befőttesüvegbe rántást készített, hogy útközben levest főz
zön belőle Katinak zöld felesborsóból - ez volt a család fő-, úgyszólván
egyetlen tápláléka, ebből főzték a levest és a főzeléket, ebből sütötték a
kenyeret - pogácsákat sütött, annyit, amennyit három napra elegendő
nek tartott. Február 5-én reggel, jókora havazásban, kimentünk a kőbá
nyai állomásra. K atit az anyósom ajándékozta párnákkal kibélelt ruhás
kosárban vittük magunkkal.
A z állomás szűk kis várótermében talán
nyolcan-tízen is várakoztak a reménybeli vonatra, néhányan már tegnap
óta. Délben Emmi a rántásosüveggel és egy lábassal elment a legközeleb
bi házba, hogy megfőzze a kislány levesét; barátságosan fogadták, s ha
jól emlékszem egy darab kenyeret is küldtek Katinak. Délután, amikor
már bizonyosnak látszott, hogy nem lesz aznap vonat, meglátogattuk a
közelben lakó Vaád Feriéket; kölcsönösen nagy volt az öröm, hogy ép
ségben találtuk egymást. Nem is engedtek visszamenni az állomásra, ná
luk aludtunk; reggel Mária lelkünkre kötötte, hogy ha nem tudunk az
nap sem elutazni, estére megint aludjunk náluk.
6
�Nem éltünk a meghívással nem akartunk terhükre lenni; pedig nem
indultunk el sem aznap, se másnap. Időnként bejött a váróterembe egy
szovjet katona, „kicsi robotra” hívta a férfiakat, azzal az ígérettel, hogy
nemsokára indul a vonat. A kicsi robot valóban abból állt, hogy vago
nokba rakodtunk sérült és ép motorokat, gépalkatrészeket —, de a vo
nat csak nem állt össze. Harmadnap estére elfogyott a borsó, csak Kati
rántásából maradt valamennyi; a negyedik napon Emmi elindult koldul
ni, s nem is járt eredménytelenül: egy napra való kenyeret szedett össze.
Nagyon kínosan éreztük már magunkat, mégsem akartunk visszafordul
ni, hittük, hogy az a vonat mégiscsak elindul egyszer. A z ötödik napon
- február 10-én - indult el; beköltözhettünk végre egy csukott teher
kocsiba.
Most már minden egyszerűnek látszott: ma Szolnokra érkezünk, s hol
nap - mivel ebben a hónapban páratlan napokon megy Szolnokról a
vonat - Debrecenben leszünk. Vonatunk azonban kissé lassúnak bizonyult:
jóval többet álltunk, mint haladtunk. Még az volt a szerencsénk, hogy
hosszas vesztegeléseink közben többször is megállt mellettünk egy-egy szovjet
katonavonat: most már a katonáktól kértünk és kaptunk kenyeret. K ét éj
szakát töltötünk a vagonban, Szolnokra harmadnap délután érkeztünk;
ilyen hosszú lett az a száz kilométer. Szolnokon egy kisgyerekes család,
a kis szerecsenné maszatolódott Katit látva, vendégül látott bennünket va
csorára, s éjszakai szállásra.
Reggel korán az állomáson voltunk, de nagy ijedelmünkre már akkor
hatalmas tömeget és zsúfolt vonatot találtunk. Kétségbeesetten ácsorogtunk; az még valahogy lehetségesnek látszott, hogy a férfiak egy ütköző
re vagy lépcsőre felkapaszkodjanak, de Emminek a gyerekkel semmi esé
lye nem volt a felszállásra. S ahogy állunk tanakodva és tanácstalanul,
hallom, hogy a nevünket kiabálják: - Emmi, Laci! Pista, a nagybátyám
kiabált az egyik kocsi csodálatosan üres peronjáról. Nos, kiderült, hogy ő is el
indult Kálmánnal Debrecenbe, s útközben - első világháborús, hosszú ha
difogságában szerzett orosz nyelvtudását kamatoztatva —, bevágódott szov
jet gárdatisztek mellé tolmácsnak. Velük utazott most - s megkérte a
vagonparancsnokot, hogy engedjen bennünket is az ő kocsijukba. A ha
tározat gyorsan megszületett: az asszony a kicsivel beszállhat, a férfi
ak utazzanak úgy ahogy tudnak. Egy ideig a lépcsőn lógtam, később sike
rült begyűrnöm magam a peronra, a zsúfoltságban, s hidegben azzal vigasz
talódtam, hogy az asszony és a gyerek legalább kényelmesen utazik.
Késő este - kilenckor, tízkor, óra hiányában nem tudtam, mikor megérkeztünk; még nem Debrecenbe, csak a debreceni állomásra. Éjsza
ka a váróteremben kuporogtunk, csak 14-én reggel, a kijárási tilalom le
járta után, indulásunk után kilenc nappal, mehettünk be a városba.
7
�CZIGÁNY G YÖ RGY
Indulás
Mit gyerek álmodik,
felnőtt csend takarja.
Kamaszlét vackait
leli meg tagadva.
Lépcsőház-xilofón:
leányok bokája mosoly fut a falon.
N e fordulj utána.
Déli part
Boldogság
D e mi ez a sárga, akácnál
közönségesebb s minden
balkáni méznél édesebb
kehely? Miféle parfüm ez?
Makacs, magához húz,
magához ez a jó
bokor, kicsi cigányleány.
Ébren, meztelenül.
Sötétlő havazásból
kel föl a megterített
asztal, az egyre üresebb.
Hallgatás cseng, akár a szó;
az óvóhely pokrócai
közt nevetgélünk, dél van.
Estére meghalunk.
Tünet
Reggeli kérdés
Itt kerékpározik,
előttem vágtat valaki.
Szememben a szél könnyei.
Száguldva állok itt.
Belőlem fakadva födi el állam,
testemben él sereg idegen szándék;
akarjam-e, hogy halálom után még
nőjön, nélkülem nőjön a szakállam?
8
�FODOR ÁKOS
Kamasz
nincstelen tékozló
Szerelem
ahogy a szél meglebbenti a függönyt:
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés
Hommage
áldassék és tiszteltessék
az állvány, amit elbontanak
a megépült építmény körül, áldassék
és tiszteltessék a gyógyulás után
eldobott bot, leoldozott kötés
Quasi una novella
Az öregedő test, kipihenendő
a szexus hadijátékait: a volt
férfi elkeblesedik, a volt asszony
szakállat ereszt, addig is,
amíg csak végképp meg nem oldódik
a köldökök rettenetes csomója.
Az e g é s z talán nem is egyéb,
mint egy megkönnyebbült sóhaj
kezdete.
9
�HÁRS GYÖRGY
Törökdezsői triptichon
(Kordokumentum-kedvelő művészetpszichológusoknak ajánlom)
Hetven-valahányban, még a kezdetén az évtizednek, egy gyanútlan nyáreleji délelőtt a Tisza hátán macskatetem úszott lefelé. Alatta hallgatott a
mély. És néma volt a piszokszőke felszín, szerencséjére a mélynek.
Ugyanekkor eltűnt oktogoni, kétszintes műteremlakásából Török Dezső gra
fikus és könnyűbúvár.
A két esemény közt alapos oksági egymásrautaltság láthatatlan kötélzetét
pengette az épp időszerű szél, amelynek javára fordulását T. D. nem remél
hette kivárni. A Fiatal Művészek Klubjának, a Fészeknek és más, baglyokkal
virágzó kuckóknak absztinens, de önnön örökkön szédelgő szellemétől mindig
gyulladt tekintetű öreg kamasza, több közkívánt ifjú színésznő egykori hűséges
férje, T. D. tehát - ez idő tájt satuban volt. Fantáziája időnek előtte szaladt
meg. Kitalálta ugyanis a kisvállalkozást. Maradhatott volna pedig veszteg a
vékony fenekén, mígnem illetlen magánötletét majdan legalizálja az országos
startjel, hiszen az a rézkarc-sokszorosító üzem T.-nek igazán nem zsíros kenyér
re kellett. Persze, szerette a pénzt. És érzelmeiből miért lett volna viszonzatlan
épp ez? T. D.-t szerették a nők - mert sokuknak jutott belőle - , balkánias
göndörségéért is bizonyára, arca kreol metszetéért, és amiért például a fény
képészekért annyira odavannak: a közvetett maradandóság egy morzsájának
árnyékáért. T.-nek kegyosztó szokása volt, hogy karcai sarkába versikeféléket
vésett valakik „nevére” . Megjegyeztem egyetlen ilyen kétsorosát. Épp a leg
kedvesebbtől ihletettet.
„Mert a Berti szép magas lány
kicsi feje van és mindig mosolyog.”
A kép, nem egymagában, ma is Töviskeinél függ, a valamiért szintúgy szí
nésznőkre szakosodott, akkortájt olimpiai válogatott csatár sokat megélt falán,
rajta az éppen táncra mozdult múzsa, akinek modelltestét azóta túlélte a rig
mus. Függenek számosan még törökdezsők fővárosszerte, hiszen T. D.-t a fér
fivilágban is szerették, nős állapotában ugyanis T. D. tökéletes ártatlansággal
volt ártalmatlan mások érdekére nézvést; folytatásos monogámiája, azaz há
zasságai egy-egy váltásnyi szünete pedig legfeljebb arra volt elég, hogy olyan
kor mindenkihez a világon egyszerre lehessen hűséges. Aztán nagyvonalú volt.
Tehette, persze - kisebb-nagyobb szériákban sűrűn piacra vetett míves város
képgrafikái valamennyi jobb közintézmény folyosófalain tették a tanúságot:
hetven-valahányban csupa jobb közintézmény volt a T. D. metsző szerszámaitól
keresztbe-kasul ábrázolt Budapesten. Eltűntek mára ezek a jellegzetes panorá
mák, amelyeknek tömegesebb szaporítását, a tanyabokrokig menő országos ter
jesztését, végül is a piaci hozamuk elosztását T. megkísérelte ésszerűen közpon
tosítani a maga egyetlen személyében. Ügyvédje garantálta, hogy két évnél egy
perccel sem kap többet. T. azonban nyűgös volt és telhetetlen. Úgy döntött,
hogy odabenn az első percbe belepusztul. És ezt hinni kellett, mert tudtuk,
10
�hogy ismeri már, amitől fél. Hisztériás klausztrofóbiájára valamikor egy cella
ébresztette rá. Mert ilyesmit is elmesélt.
Hogy aztán elmesélt-e valóban vagy csak. mesélt: ez sok mindenről most már
aligha derül ki. Talán jobb is. T. ajándékainak - amiért annyira kedveltük egyik fajtája volt a lenyűgöző szóbeliség, ugyanúgy önmaga egyidejűleg sar
kaiig tárt és mégis misztikus alkotó lényegének része, mint a szanaszéjjel osz
togatott grafikák. No, nem a fővárosi tájak.
Az igaziak. Az egyediek.
Ezekből van nekem az alábbi három, sajátságos törökdezsős kivitelezésben,
azaz sóderformában, ahogy ma mondanánk. Akkor közönségesen duma volt
a műfaj neve. Ez is hagyaték, egy magnón. S mielőtt a történetet befejezném,
ahol tudomásom véget ér, még megvallom, hogy lassan tizenö t éve fogalmam
sincs: létezik-e, létezett-e valóságos műmivoltában akárcsak egyik is. . .
I.
M E GH ALT A Z UTOLSÓ ÓRIÁS
Majdnem minden feleségem fényképeit láttad. Azt is észrevehetted, hogy az
egyformákat szeretem. Itt a mostani. Legyen nyaka. Nem bírom, ha nincs nya
ka egy nőnek, mert akkor a feje nem kicsi és akkor a melle meg a feneke sem nagy és
legyen neki nagy melle, nagy feneke. Ez nem szex és nem esztétika, illetve szex és
e sztétika is. De inkább világnézet. Az ilyesmiben sem szeretem a korszerűtlent.
Namost, van az Adriai-tengerpart. Az adriai. Fekszik ott egy ilyen nő,
a jó nagy fenekével néz felénk a képből, féloldalt van, olyan tízszeres élet
nagyságban. Vagy tizenötösben.
Nagyon nagy. Hát, fekszik ott. A csípője
meg a feneke árnyékot vet az előtérre, aholis nagyon sokan vannak. De picik.
Amekkora egy ember.
Áll egy kocsi. Azt hiszem Volkswagen, de, igen, Volkswagen, három pasas
van benne, nem néznek sehová, vagyi s előrenéznek, egyforma három pasas
keménykalapban. Gyanítom, hogy pisztoly is van náluk. És a kocsiból kilóg
egy meztelen pasas, úgy, hogy az alsóteste benn van még, és meghalt. És a
nőtől mifelénk lépcsőzetesen lefelé, ugyanabban a pózban fekszenek még ket
ten-h
á rm an. Áll a kocsi.
Namost, vannak még a katonák, töltényszíjakkal, nem különösebben izgat
ják magukat, nézik, hogy mi van.
A nő feneke árnyékában ott van egy pár. Csókolóznak. Meg még sokan
vannak A nő fekhet tőlük, valószínű, nem is tudnak róla, azt hiszik, egy fe
nék alakú szikla.
Az egész test közelről nem is belátható, csak sejtik, hogy valami furcsa van.
Mert a tengerpart úgy általában nem ilyen. Különben a tengerpart, az tenger
part . . . a hegy, az más. Ott is változik valami és ígérkezik valami izgalom,
ha más nem, hát hogy felfelé kell menni, de az ugyanannak a dolognak csak a
folytatása. Azonosság az unalmasságig. A valami mindig ott történik, ahol a
víz a szárazzal találkozik, mert tíz méterre az már nem is part, az már szá
razföld, de meddig van a part? Hát, ahol a nő fekszik. Pontosan a parton
fekszik.
Állatok is jönnek.
Áll egy kifejezéstelen arcú figura és nagyon szomorúan hegedül. Vannak
páran előtte kottával. Énekelnek, siratják a nőt, aki fekszik a nagy seggével.
Sajnálják.
�Jön haza a feleségem, aki most van, odaáll mögém, nézi a képet, aztán so
kára azt kérdezi: „Gulliver?”
Érzelem nélkül téptem össze. Ja, a képet.
2.
HIENNA
Az az egész Johanna, az egy borzalmas félreértés. Zseniálisakat írt az
Anouilh meg a Shaw, de azok nem Johannák, ott valami fiú van, rövid haj,
fenék semmi. Meg minden.
Most nézd meg, milyen nők maradtak fenn a történelemben. Na jó, az Ang
liai Erzsébet, de az öröklés. Aki saját magától érte el, hogy ismerik, az mind
egy szálig jó nő volt, hosszú hajjal. És seggel. Nyilván. Hát mitől maradjon
meg?
A nő, az nem katona, a nő szül, és az egész történelem belőle jön ki. . .
Lehet, hogy ez nem valami marxista, de ez a Johanna-ügy, ez szex. Erre jöttem
rá. Azok a katonák mentek a segge után. Mi az, hogy isteni szózat, meg
minden. Mikor bejött hozzánk a kantinba akármilyen pattanásos parasztlány,
fél év után elkövettük volna érte a B TK 243-at. Nem szólva, amikor ültem.
Namost, itt van az a középkor, azt a csomó pasast nem két
évrehívták be.
Namost ki
után menjen a sereg? Ez nem vicc. Mindegy, hogy
az acsaj őrült,
de volt vagy tizenhét éves, egy ilyen fölül a lóra és elkezd menni. . . Semmi
rövid haj.
Most
elkezdtem csinálni a Johannát. Ilyen hosszúkás, fekvő kép, a bal
szélén van a máglya és jobbra a tömeg a keretig, minthogyha a Johannából foly
nának ki. De semmi köze hozzá, az egész külön egység. És a Johanna egysze
rűen nem
látszott. Megcsinálhattam volna, hogy egész külön
vana máglya.
Illetve nem csinálhattam volna meg. Szóval, a Johanna nem volt nagyobb a
többieknél.
Viszont odatettem a tömegbe a Jézust. Ott a helye. Úgy állt csak, nem csi
nált semmit. Szépen lógott rajta a kereszt, és rákönyökölt egy meztelen nőre,
akinek mindegy volt. Most már ettől ott se volt a Johanna.
De ott voltak a tömegben az angol urak. Nyakkendő, komoly pofa, ide-oda
nézegettek. Volt egy srác, az ilyen omegás volt, gitárral, de nem érdekes.
Elkezdtem rajzolni a kutyákat. Farkaskutyák voltak, ebből már látszott, hogy
itt nem vacsorát sütnek, de hogy kit sütnek, az még mindig nem volt sehol.
Na, aztán akkor a Johannát levetkőztettem, úgy, hogy a selyemharisnyát
rajta hagytam. Namost aztán sült. És meg volt indokolva az Omega meg az
angolok, meg a kutyák. De kutyák már nem voltak. Mert azok már hiénák vol
tak. Na nem, semmi ilyen, hogy dög meg sült hús. Egyszerűen kellett valami
szép a tömegbe. És a foltoshiéna, az nagyon szép. Van egy papírod?
Így jön a gömbölyű feje, hegyes kis orra van és följön a szája. Itt vannak
ilyen kis bőrredők, innen kezdődik az, hogy folt. És a szemétől az orráig min
dig sötétebb. Úgy egybe van a feje. A világ legszebb fejű állata. Ekkora sze
me van. Minden szemben vannak fénypontok, hát a hiénáéban nincs. Egysze
rűen nem fénylik. Egy nagy bársonyos folt van, kedélyes folt, mert a felső
ínye mindig kilátszik, és az egész folyton vigyorog. És menet közben is olyan,
mintha folyton ülne. Mert az egész hiéna hátrafelé lejt, olyan, mintha állandóan
kakálna és ettől boldog.
12
�És az angol urak semmit sem szólnak hozzá. Nincs közük hozzá. Az angolok
teszik a dolgukat. A hiénák várnak a sorukra. És a Johanna ott ég, és ez bor
zasztó, hogyha egy jó nőt elégetnek...
Itt mégiscsak a hiénákon múlik, azt hiszem, mégiscsak. Á t kellene őket
értékelni, gyönyörű fejük van; és a Jeanne d Arc nekem legyen meztelen. És
legyen rajta selyemharisnya. És a történelem az osztályharcok története. És lás
sam, hogy a Johannán van mit megsütni, és én mozgósítom magam a szabad
ságharcra.
3.
ELÚSZIK A FAL
Rendeltek egy tárgyalóterembe egy falképet, valami külkereskedelmi dolog
volt, legyen rajta üzletkötés, hogy a külföldieknek megjöjjön a kedve tárgyal
ni. Namost, tudod, hogy ez hogy van, ez a hasznosság, hogy az ilyen frízeken
a pasas üti a kalapácsot vagy az üllőt üti, csak lehessen rajta látni, hogy ez
egy olyan gyár és hogy ezt a művészet is tudja róla.
Na, odaraktam a Vasco da Gamát, rég készen volt bennem, csak nem tud
tam vele mit kezdeni, most elővettem, az egy nagy ember volt. Persze, a ki
kötőben állt, hajót is szeretek rajzolni, mindent, ami víz, vagy benne van: ott
volt a hajó, minden, ami belefér, aztán ott csereberéltek mindenféléket, és a
Vasco da Gamának nagyon tetszettek az üzletelések, ő is külföldi. Oda volt
rakva.
Fametszetre vettem az egészet, de középen
ott színek
voltak,
csináltam egy
olyan órafélét - akinek óra annak óra, akinek iránytű: irány
tű. Mindenesetre domború volt és gömbölyű. És színes volt, és ettől mégjobban kijött a víz. Mert hullámok voltak, és ez az egész úszott.
Elvittem F. elvtársnak, aki az ilyesmit jóváhagyja. De azt még nem mond
tam, hogy az egész nekem nagyon tetszett. Szóval, az illető nézi és soká egy
büdös szót nem szól, és egyszerre érzem, hogy megértem a pasast és hogy most
mindjárt fog valamit mondani és hogy az rövid lesz, és én nem fogok tudni
vitatkozni vele, mert már elkezdtem megérteni és tudom, hogy most szarban
van.
Azt mondja: - Na, mi van, elúszik a fal? - és teljesen úgy éreztem, mint
hogyha én is ugyanott olvastam volna valami ilyesmit, és hát most tényleg
mit mondjon. És tényleg, hát legalább érezhetem, hogy olvas.
De én meg dolgoztam.
- Idefigyeljen. És ha tehén van rajta, akkor elmászik a fal? És ha autó van
rajta, akkor elrobog a fal? És ha táj van rajta, akkor elfújja a szél a falat?
Vagy mi?
Nem? Van valami ilyen, hogy az élet a legfőbb iskola, vagy ilyesmi. Tu
dod, hogy félévet végeztem a főiskolán, amíg ki nem vágott a Rákosi öccse
személyesen. Akkor az volt az igazgató. Mindegy. Ez az élet.
Fél év főiskola, most fél évig dolgoztam hiába, fél év élet - az már még
egy félév főiskola.
Tulajdonképpen meg is voltam fizetve.
És akkor, hetven-valahányban, egy gyanútlan nyár eleji délelőtt a macska
tetem a Tiszán átlépte a magyar-jugoszláv folyami határt. T. D., az amatőr
könnyűbúvár, amúgy egy szál gatyában, kitapasztalta, hogy hol a part, amely
már szárazföld, és akkor kibújt a macska alól és kiköpte a lélegzőpipát.
Béke a legendájával, amelyet itt felejtett.
13
�CSEH KÁROLY
Rezervátum
A jajdokló lámpafény lovagoló indiánokká
igézte a konyhában kiterítgetett ruhákat Friss
illatuk a préri fű- s szélszaga volt estelente
köztük lobogott vágtatott a gyermek árnyéka is
Később már a hétfők-keddek rezervátumába kényszerítetten szinte mosolyogva fogadta a hitté
rítőket is akik kenetes szavaikkal hirdették a
civilizációt a fénylő antenna-feszületek alatt
Közben a törzs is családdá fogyatkozott lassan
Kékes templom-félhomályú szobában nézik mostan
áhítattal az újkori Szegények Bibliáját S csak
ha zúgásra riadnak fel akkor vélik: távoli fűsusogást vagy szélzizegést hallanak valahonnan
M Á Z IK IS T V Á N
Az ablaknál gubbadsz...
Apámnak
A z ablaknál gubbadsz a széken;
mormolsz csöndesen nyers fohászt,
szél motoz a kicsiny üveglapon,
válladra száll a délután.
Homlokod hómező,
tengerszem a szemed:
elmerül benne az alkony.
S még ki sem nyitom az ajtót,
szétoszlik hangom az est
akváriumában... és megadom magam
apám, életednek.
14
�CSÁKY KÁROLY
Hasonlat I
Kedvcsináló
G yu rcsó István n ak
Vagyunk,
Törött tü
mint lombhullás után
az erdők fái:
sokan
és magányosan.
Fölemelt karjaink
szelet se fognak,
nehogy
kidőljön
a törzs.
körben,
jaj,
hányféle arcot
látsz,
te töretlen
harcos.
Szólj,
szétszórt szavainkat
merre csipegeted?
Riadt nyájunk,
Árvaság
mondd,
megtérül-e újra?
Csak még egyszer
Í me a folyópart
nyáron meztelenül:
hajukat hullajtják
a kitépett füzek,
s csak kering fölöttük
a riadt madársereg.
Szárnyak nehezülnek,
testek súlyosodnak,
de égi madarak
alá sosem szállnak,
inkább
halálba
hozd el hozzánk
mesebeli
gombostűid,
hadd pukkasszuk
a felfújt hólyagokat,
s kacagjunk
a fapofák
helyett.
zuhannak.
15
�VI TA
NÉMETH JÁNOS ISTVÁN
A hiány költészete
Úgy látom, a vita korábbi szakaszában számtalan ellentmondás maradt
feloldatlanul. Ezek közül három problémakörrel kívánok részletesebben
foglalkozni: a marxizmus és elkötelezettség kérdéskörével, jelenkori köz
életünk néhány jellemzőjével, illetve a közéleti költészet társadalmi meg
határozottságából következő funkcióval.
M u s z ájsze m in á r iu m Az elméleti — vagy harcosabban mondva: az ideo
lógiai - alapoknak, pontosabban ezek tisztázásának napjainkban már ta
lán nem is szabadna ilyen expozícióba helyezett fontosságot tulajdonítani.
Másfelől viszont napjaink társadalomszervező gyakorlatában közéleti köl
tészetről, vagy más megközelítésből mondva: elkötelezett költészetről be
szélni, írni, egyáltalán e műfajjal foglalkozni megközelítően pontos és sok
színűen árnyalt marxista szemlélet nélkül kudarcra ítélt nekibuzdulásnak
tűnne. A G y e r ty á n E r v in által fölvetett néhány probléma alapján pe
dig különösen fontos, hogy marxizmus és elkötelezettség, marxizmus és je
lenkor ügyben kissé részletesebben elidőzzünk az alapoknál. Mindenek
előtt: Gyertyán teoretikus eszmefuttatásával kapcsolatban két fenntartá
som van. Először is az, hogy a szerző jól nyomon követhetően összemossa
az ő „marxista mestereinek” a nézeteit, tanításait - és nyilván saját ta
nulmányait - a Marx által kimunkált rendszer kulcsmotívumaival, leg
fontosabb mondanivalójával. Pontosabban: M a r x ot a Marx-interpretátorokkal. Gyertyán Ervin bizonyos csalódottságainak ad hangot, olyasformán
összegezve e sajnálatos élményét, hogy bizony, amit ők annak idején a
marxizmus címén társadalomfejlődésről, osztályharcról stb. tanultak, ami
ben hittek és reméltek, az a sok szép idea napjaink sokszor kínosankeserves valóságának próbáján bizony nem hitelesítődik, a valóság súlya
mellett könnyűnek találtatik. Sőt a világforradalom, a politika elhalásá
nak ifjúmarxi lázálma és egyéb utópiák helyett sokkal realistábban a le
hető legelőnyösebb kompromisszumot kell keresni a világrendszerek ádáz
küzdelmében, amihez véleménye szerint az Olasz Kommunista Párt nyújt
vonzó programot. Sajnos a terjedelmi korlátozottságok miatt a filozófiai
szövegek idézésére nincs ezúttal mód, csupán viszontállításokat tudok föl-
Előzmény: I : Alföldy Jenő KÖLTÉSZET ÉS POLITIKA NAPJAINKBAN című vitaindítója (1984/5:
szám); 2 : Gyertyán Ervin A VIHARMADÁR - KALITKÁBAN; Héra Zoltán A TISZTA POLITIKUM
(1984/6: szám); 3: Sík Csaba NAPLÓJEGYZETEK - ALFÖ LD Y JENŐ CIKKÉHEZ; Petrőczi Éva
ÉR TÉ , ÉRTED, ÉRTÜN K!; Tandori Dezső VERS ÉS KÖZ (1985/1; szám); 4: Kerékgyártó T . István
„ ...A M I MEGHÓDÍTÁSRA VÁR, A ZT LÁTVÁN YOSA N NEM LEHET M EG KÖ ZE LÍTE N I"; Petőcz
András AZ IRODALOM/KÖLTÉSZET MŰVÉSZETE; Kassai-Végh Miklós ÉRDEKELTSÉGEK KONFLIK
TUSA (1985/2. szám).
l6
�sorakoztatni, ami bizony az érvelést nem helyettesíti, mégha ellenőriz
hető is. Miért is veszélyes tehát a derék szemináriumi marxisták szeren
csére lassan feledésre ítélt tévtanait napjaink társadalmi gyakorlatával
szembesíteni, s mindezek „eredményeként” vitatható kételyeket, fölisme
réseket hangoztatni? Mindenekelőtt azért, mert e menetrend-marxizmus
elmélete és pláne gyakorlata, többet ártott a szocialista fejlődésnek, mint
a létező kapitalista társadalmak együttvéve. Hiszen azok, akik úgy taní
tották és tanulták a marxizmust, mint egy menetrendet, amelyből ponto
san kiolvasható a szocialista fejlődés adott és várható „állomása” , azok
bizony többszörösen is csalódhattak az elmúlt évtizedek történelmi lép
tékű kudarcainak részeseiként, előidézőiként, szenvedőiként. D e a legna
gyobb csalódást sokuknak biztosan az okozta, hogy a
Sztálin, Rákosi,
Zsdanov és már ki tudja, kik által „értelmezett” Marx, fényévnyi távol
ságra van az életműtől, melynek a hatvanas években megindult koráb
ban ismeretlen szövegkiadások, valamint Lukács György korszakos tel
jesítménye szinte napjainkig föl nem fogott aktualitást adott. Hiszen e
termékenyítő újjászületés nyomán vált világossá: Marx gondolatrendszere,
világszemlélete nem attól zseniális, hogy minden korszak minden prob
lémájára megoldási receptet ajánl, ezáltal magát és a maga igazát kizá
rólagossá téve, hanem pontosan attól, hogy általános szemlélet- és meg
közelítési módja, módszertana lehetővé teszi a változó idővel és korok
kal a lépéstartást, és a létszférák összefüggéseit föltáró elemzései pél
daként érvényesek (példaként szolgálnak) későbbi korok gondolkodói szá
mára. Lehet, hogy sokaknak elemista axiómákat verklizek, de a marxiz
mus e két felfogása közötti szemléleti különbséget nem lehet kellő nyoma
tékkai hangsúlyozni. Erre a fölösleges csalódások elkerülésén túl azért is
nagy szükség van, mert tapasztalatom szerint a Gyertyán által oly gaz
dagon részletezett jelenkori problémakomplexum feloldásában a marxiz
mus következetes érvényesítésének, a társadalmi cselekvés marxi norma
rendszerének meghatározó szerepe van. Erről a lehetőségről lemondani
„csupán” azért, mert egy nemzedéket a történelem valósága kiábrándí
tott a „mesterek” hajdanvolt tanításaiból, több lenne, mint pazarlás. A vi
tatott tanulmány másik fő félreértése abból adódik, hogy a szerző a
hatvan-egynéhány éve alakuló-formálódó gyakorlatból, a szocialista világrendszer adott helyzetéből von le messzemenő következtetéseket, a marxismus érvényességét több ponton megkérdőjelezve. E z persze első látás
ra nagyon is marxista álláspontnak tűnik. Ámde valójában megint csak
arról van szó, hogy bizonyos sematikus interpretációk által megerőszakolt
marxizmus volt az - lásd e torzszülött részletes leírását Lukács Ontológiá
jában, midőn a sztálini „dialektikus materializmus vezérelveinek alkalmaz
hatóságáról” ír! - , mely a Szovjetunióban a XX. kongresszusig, s nálunk
lényegében 1957-ig magához torzíthatta a társadalmi gyakorlatot - még
ha szocialistának nevezték is - , megsokszorozva így a hátrányos törté
nelmi helyzetből adódó terhes örökséget. A z elmúlt évtized társadalomtudományi és közgazdasági irodalma már részletes számvetést készített
e károsodásokról. Ha bizonyos konfliktusokkal nehezítve, de végbement
a marxizmus alkotó újragondolása az elméleti szakemberek körében, és
nem vitatható dinamizmussal van jelen filozófiai gondolkodásunkban. A z
megint egy más kérdés, hogy a marxizmus tanítása, a mindennapi élet
ben való hatása, szokásokat, normákat, értékeket szabályozó szerepe miért
17
�maradt el oly riasztóan a tudományos műhelyektől. Mindezzel együtt me
rőben elhibázottnak tartom Gyertyán Ervin azon állítását, miszerint a tör
ténelem nagy ismétléseként nincs itt másról szó, mint „az eszmei és a
valóságos örök és szükségszerű” szembenállásáról, diszkrepanciájáról. Eb
ben a fölfogásban ugyanaz a rossz emlékű örökség köszön vissza, ami
ről már írtunk. Mintha a marxizmusnak is létezne valaminő ideavilága,
üdvtana, jövendölése, felvilágosult reménysége a jövőt illetően, ámde a
valóság emberi gyarlósága ennek érvényesülését mindig lehetetlenné te
szi. Mit sem törődik ezen értelmezés népes tábora azzal, hogy Marx lét
elmélete „gyakorlat” és „eszme” ilyenfajta szétválasztását nem ismeri. Viszszakanyarodhatunk tehát oda,
hogy a mindenkor létező szocializmusok
egyedül a valóság talaján elemezhetők, ismerhetők meg, nem pedig vala
milyen nem létező idea szerint.
„ A kommunizmus szemünkben nem állapot, melyet létre kell hozni, nem
eszmény, melyhez a valóságnak hozzá kell igazodni” . - írja Marx, majd
így folytatja: „M i kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely
a mai állapotot megszünteti.” . E fölismerés a fiatal M arx fölismerése
ugyan, de életműve a bizonyíték arra, hogy ettől soha el nem távolo
dott. Talán fölösleges is föltenni azt a költői kérdést, hogy miért jelen
tene ma mást a közéleti elkötelezettség, mint azt a mozgalmat, mely a
fennálló viszonyok következetes megismerésén és együttes formálásángazdagításán munkálkodik társadalmi felelősséggel és aktivitással? Foko
zottan szükséges ez a tudatos radikalizmus akkor, amikor ismert, hogy
1917. oroszországi eseményei alaposan átírták a szocializmus létrejötté
nek Marx által feltételezett körülményeit. Természetesen M arx számolt
ezzel a történelmi alternatívával is, ámde véleményét erről ezúttal nem
idézem. A z is kétségtelen tehát - s itt messzemenően egyetértek Gyer
tyán Ervinnel - , hogy a viszonylag fejletlen termelési feltételekkel ren
delkező régióban a szocializmus roppant nehéz belső körülmények között
tud csak kibontakozni. Ennek ellenére következtetésével ismételten csak
vitázni lehet. Szerinte „ A történelem - nem először teszi - minket is
becsapott.” . Bocsásson meg ő is és valamennyi nemzedék - vagy véle
ménytársa, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon sokan és sokáig
be akarták csapni a történelmet, akár tudatosan, akár csak „tették, de
nem tudták” . Mintha a társadalmi fejlődés átugorhatná saját árnyékát,
úgy éltek és tettek itt mindazok, akiket „egy sematikus világkép foglyai
vá tett.” . A Marx által megkövetelt tisztánlátásra és radikalizmusra az
ilyen történelmi kitérő után, a továbbfejlődés érdekében nélkülözhetetlenül
szükség van.
Lényegében a filozofikus alapozás befejezéseként — mintegy a vitapon
tokat összefoglalva - az eligenenedés jelenségegyüttesét érdemes még ki
emelni, mint jelenkori gondjaink gyűjtőfogalmát. Arról a történelmileg
szükségszerű léthelyzetről van szó, amit népköltészetünk oly találó egy
szerűséggel így fejezett ki: „A k i dudás akar lenni, / Pokolra kell annak
menni.” . A z elidegenedés a szocializmusban - és ezt nem lehet eléggé alá
húzni - éppúgy megjelenik, mint más társadalmakban, ámde gyökerei
nem a társadalmi ellentétek feloldhatatlanságában, hanem az átmeneti fej
lődési szakasz fogyatékosságaiban keresendők és találhatók, és meghala
dása is csak az itt adott termelési és tulajdonviszonyok között lehetséges.
Nyilván mást jelentett ez a fogalom - és gyakorlat - a személyi kultusz
18
�politikai önkénye idején és mást a nyolcvanas évek demokratizálódó, reformhangulatú szakaszában. Napjaink gazdasági megújulása óriási lendü
letet adott a termelés szférájában az elidegenedés leküzdéséhez, hiszen az
ember szerepének a hangsúlyozásával és nélkülözhetetlenné válásával a
termelés reformjának sikere egyenesen arányos folyamat.
Ugyanakkor a
közélet bántó hiányjelenségei, valamint a mindennapi életsorsok sokszor
megdöbbentő tünetei továbbra is az elidegenedés marxista értelmezésével
magyarázhatók, és felszámolásuk csak a valóság könyörtelen megismeré
sével és a lehetőségekhez mért változtatásával elképzelhető. Ahhoz azon
ban, hogy a költő szerepét megkíséreljük fölvázolni e radikális program
ban, előbb még röviden foglalkozni kell e hiánybetegség legfontosabb jel
lemzőivel.
A közélet hiánya A társadalmi fejlődésünket nem kismértékben be
folyásoló jelenségegyüttessel — melyet az elidegenedés gyűjtőfogalmával
jelöltünk - nincs lehetőségünk filozófiai mélységben foglalkozni. Csak an
nak megállapítására törekedhetünk, hogy ez az anomiás állapot — mely
természetesen rendkívül differenciáltan kezelendő — mindenekelőtt kínzó
közéleti hiányokat okoz, jól jelölve azt a fejlődési állapotot, melyben a
magyar társadalom most van. Olyan hiányjelenségekre gondolunk, mint az
érdekérvényesítés intézményrendszerének fogyatékosságai, a társadalomban
ható, feszítő érdekszférák pontos megismerésének, konfrontálódásának a
problémái, a közösségek, a szilárd érték- és normarendszer, a társadalmi
célkitűzések és a mindennapi élet közötti egység, illetve a nyilvánosság
társadalmasultságának a hiánya. E z utóbbi tendenciát úgy fogalmazhat
nánk meg egyértelműen, mint a társadalmi nyilvánosság politikai befo
lyásolását, s ezáltal számos - valójában közéleti feldolgozást igénylő kérdés „politikaivá” minősítését. E „hiányok” nem vizsgálhatók önálló
jelenségként, hanem csak úgy mint egy egységes mechanizmus következ
ményei, rendszertipikus elemei. Végeredményben tehát a közélet hiányjelenségei elvezetnek a közélet hiányához. Ennek következtében aztán a
társadalmi viszonyok mozgásrendszerében olyan görcsök, csomósodások jön
nek létre, melyek feloldása a közélet hiánya miatt rendkívül nehézkes.
A helyzetet nehezíti, hogy a politika
által „túlsúlyos” társadalmi nyil
vánosság szűrője nehezen viseli el a hatalom akaratát vizsgáló, ellenőr
ző öntevékenységet. A z kétségtelen, hogy az idő és a jó szándék sok min
dent képes megoldani, de a kivárás és halogatás taktikája hosszú távon
nem helyettesítheti az autonóm személyiségek társadalmi cselekvését felté
telező minőségi megújulást. Márpedig ahhoz, hogy hazánk a következő év
tizedekben is talpon maradjon és megőrizze jelenlegi presztízsét, erre a
váltásra mielőbb szükség lesz, s ennek nélkülözhetetlen eszközeként a ha
tékony nyilvánossággal működő demokratikus közéletre.
Nyilván, hogy
amíg erre a váltásra nem vagy csak esetlegesen vagyunk képesek, addig
számolni kell a közélet hiányának - vagy „minthalétének” - elidegenítő
hatásával, illetve azokkal a kultúrális életünket időnként felborzoló „bot
rányokkal” , melyek során a nehezen kipolitizálható kérdések „kulturális
formát öltenek, s mint ilyenek megoldhatatlanná válnak” , miként azt
Gramsci találóan megfogalmazta. Nos, mit tehet mindezek után a költő,
aki lényegében az elmondottak keservét a legjobban érzi és átéli, de csak
úgy képes ezt feldolgozni, ha a világgal is megosztja tudását. Ámde az ő
tudása más, mint a reálpolitikus kényszerszelídítette ismerete, és más,
19
�mint a partikularitásának
hálójában küszködő átlagember mindennapi
probléma- és élményvilága.
A hiány költészete Annyit már kiindulásként ismerjünk be, hogy bi
zony nem könnyű feladat a hiányhoz alkalmazkodni, ehhez a többé-kevésbé
társadalmi patthelyzethez tudatosan viszonyulni. Mert a költőnek a vi
szonyulás alternatívái közül választani kell, amennyiben költői programot
szeretne megvalósítani. A költő „lebegő” státusára, a közéleti költészet
nyolcvanas években tetőzött teljes funkciózavarára gondolva belátható,
hogy e választás nem is egyszerű feladat. Nyomatékosan hangsúlyozni kell
továbbá, hogy a közéleti költészet nem egy általánosan meghatározható
esztétikai minőség, hanem mindig a társadalmi gyakorlat függvénye, és
csak az adott történelmi-társadalmi viszonyok együttesébe ágyazva értel
mes feladat a közéleti költészet diagnózisával foglalkozni. Ezek után néz
zük meg részletesebben a három fő problémakört, a „viszonyulás alternatí
váinak” jelzésszerű ismertetésével kezdve a sort. A társadalmunk köz
életét jellemző elidegenedési tendenciák és a költő tudatos viszonyában véleményem szerint - a következő felosztás lehetséges. Vannak: a) A
döntően hagyományos eszközökkel dolgozó költők, akik vállalják a küz
delmet az elidegenedés elmélyülése ellen, s bizonyos értelemben a köz
életi hatásuk is jelentős. (Benjámin László, Váci Mihály, Ladányi M i
hály); b) Azok a költők, akik a vers szentélyébe nem, vagy csak sok
szoros áttétellel engedik bejutni a társadalom „zaját” , a versírásban ön
álló világot tételeznek (Weöres Sándor, Tandori Dezső, s eddigi életmű
vének jelentős részében Csoóri Sándor [!! - a szerk.l is.); c) Azok a köl
tők, akik egy szűkebb érdekközösség világértelmezését vállalva elementáris
hatású költészetet hoznak (hoztak) létre (Pilinszky János); d) Azok a köl
tői csoportosulások is egyre jelentősebbek, akik mintegy az elidegenedési
tendenciákat úgy jelzik, hogy eszközeikkel, kifejezésmódjukkal teljesen azonosulni tudnak ezzel a léthelyzettel, s így majhogy nem eljutnak a hagyományos
költészet tagadásáig. (Ld. a hetvenes évek juguszláviai fiatal magyar köl
tőket, majd a legújabb lírikus nemzedéket - bőséges példa a VER/S/ZIÓK
című kötetben); e) Az áhított új minőséget életművükben megvalósítók. Pél
dájuk nehezen általánosítható, hiszen teljesítményükben a döntő motívum
művészi zsenialitásuk (Nagy László, Szilágyi Dom okos); f) Bizonyos ér
telemben a populárisabb műfajok énekeseiként és szövegíróiként váltak
költővé az elmúlt évtizedekben. Költészetük széles „tömegbázisa” mellett
a szakmai kirekesztettség jutott eddig osztályrészül nekik (Bródy János).
Ez a felosztás egyelőre csupán elméleti előfeltevés, és természetesen
a felsorolt költők az irányzatokat - vagy azok szélső értékeit - jelzik, min
denfajta értékítélet és a teljesség igénye nélkül. A rendszer használható
ságát - közéleti hatást, közönség és költő, költő és művelődéspolitika stb.
kapcsolatait illetően - csupán egy későbbi irodalomszociológiai vizsgálat
hitelesíthetné. Itt csak megemlíthető az a sajátos jelenség, hogy hazai vitairodalmunkból - e mostanira is jellemző - mennyire hiányzik az empiri
kus vizsgálatok érvanyaga. A z indulatok, az esszéigényű nekibuzdulások
vagy az öntörvényű felismerések leírása mellett kevesebb idő és hely jut
a kutatásra, azok eredményeinek az ismertetésére.
Amikor a költők „lebegő” státusáról beszélünk, mint a fejezet máso
dik fontos problémaköréről, akkor a költőnek a hatalom (irodalompoli
tika) és a társadalom (közönség) közötti „lebegésére” gondolunk, ezt a
20
�mozgást próbáljuk vizsgálni. A közéleti költészet legfontosabb - és ki
zárólag a szocializmusra jellemző - szerepváltását a hatalom-társadalomköltő kapcsolatrendszerében lehet tisztán fölismerni. A vita korábbi tanul
mányaiban a legtöbbet emlegetett példakép Petőfi, Ady, József A ttila és
Illyés Gyula volt. Igen ám, csakhogy az egy pillanatig sem kétséges senki
előtt, hogy a példaként szolgáló költők egész életük során a társadalom
- nemzeti-emberi közösségük - érdekében ágáltak a hatalom ellen, nem
egy esetben az anyagi kiszolgáltatottságot, egzisztenciális meghurcoltatást,
sőt az életveszélyt is vállalva. Így az ő helyzetük - már ami a hovatar
tozást és az elkötelezettséget illeti - egyértelmű volt. Nos, a kései utó
daik közéleti tájékozódását jócskán megnehezíti, hogy a szocializmusban
hatalom és társadalom kapcsolata lényegesen megváltozott. Hosszú távon
mind reálisabb tartalmat kap az a célkitűzés, hogy a hatalom e társadal
mi szervezetben a nép hatalma legyen. Tehát költő és a politikai hata
lom ezúttal mint szövetségesek küzdenek azon a bizonyos történelmi szín
padon. Mégis azt kell mondanom, hogy a közéleti költészet minősége és
funkcióinak tisztázása érdekében világosan kell látni, hogy a két fél ese
tében stratégiai szövetségről van szó, míg a köztük szükségszerűen fe
szülő ellentétek és konfliktusok nem antagonisztikus ellentmondásokon ala
pulnak. Hiszen a politika - Aczél György kifejezésével - „cselekvésre ítél
tetett” , azaz a valóság talaján állva szinte állandó döntéskényszerben van.
A költészet és a költő viszont kimondásra ítéltetett. A z ő egyedüli ve
zéreszméje a művészi tisztesség és az átélt léthelyzet könyörtelen kimon
dása lehet. Mindebből következik - gondoljunk az iménti Gramsciidézetre - , hogy bizonyos történelmi szituációban - a nyilvánosság és a
politikai mechanizmusok hiányosságai, beszűkülései stb. - a vállalt költői
program „átpolitizálódik” , éppen mert a máshol nem kimondhatót a köl
tőnek ki kell mondani. Ezekkel az ellentétekkel tehát számolni kell poli
tika és költészet között napjainkban is, noha a stratégiai szövetség nem
kérdőjeleződhet meg. E viszony tehát szerfölött kényes, és korántsem za
varmentes, hiszen a politika taktikai kényszere és a költői programok
közötti hol kisebb, hol nagyobb távolság áthidalásához nem mindig adott
a toleráns művelődéspolitika és a jól működő érdekképviselet. Legalább
ilyen labilitást érzékelhetünk a költő és társadalom (közönség, közvetítő
közösségek) kapcsolatában.
Már említettük, hogy e kapcsolat meglazulásának közéleti-politikai okai
is vannak (közösségek, értékek válsága, a közélet hiánya). Most egy in
kább „szakmainak” érezhető problémát kell mégis kiemelni, melynek ha
tása a költő és a közönség kapcsolatát teszi oly sokszor kérdésessé. Ha a
költészet jelenkori alternatíváinak korábbi felosztására gondolunk — és
ezen belül is a közéleti költészet esélyeire —, akkor jobban érzékelhető
lesz, hogy az „ f ” lehetőség (Bródy) kivételével a nyolcvanas években vég
képp elveszett az a befogadói, olvasói bázis, mely a közéleti költészet meg
nyilatkozásaival, kifejezési formájával, elbizonytalanodó artikulációjával
szolidaritást vállalna, mindennapi életviteléhez az önigazoló katartikus él
ményt e költői iránytól várná. Ennek az eltávolodásnak az okát én egy
sajátos kényszer - sokszor indokolatlan - túlburjánzásában látom, mely
kényszert az érzékletesség kedvéért a poszt avantgarde -akadémizmusának ne
vezhetünk. Ezen az első olvasásra talán egymást kizáró fogalomkapcso
laton annak az esztétikai spirálnak a létét értem, mely költészetünk nyelvi
�és stiláris eszközeit állandóan egy újabb extravagancia felé „tolja” - a
hagyományos versformáktól egészen az antiversig
s így egy sajátos
szakmai követelménynek engedelmeskedve, mintegy állandóan önmagát in
dukálva emelkedik. Ugyanakkor a közönséget sem felkészültsége, sem tár
sadalmi szükségletei nem késztetik a szinte múlt századi esztétikai normák
meghaladására, s így tehát hiányzik az az energia, mely a befogadókat ké
pes lenne „ húzni” a spirál emelkedését megközelítő sebességgel. A távol
ság így költő és befogadó között minden újabb elkészült verssel nagyobb
lesz. Létrejön tehát az a korábban ismeretlen helyzet, melyben nagyobb
nak tűnik a távolság a költészet nyelve és a köznyelv között mint a köz
gondolkozás és a költőket foglalkoztató gondok között valójában létezik.
Jól tudjuk, hogy ennek a helyzetnek szintén mélyen történelmi oka van,
hiszen a műfaji sematizmus karámjából szabadult költők részegülten vetet
ték magukat az izmusok és kísérletek nem éppen ifjú csikóira. A való
ságban a posztavantgard akadémizmusának kényszerpályáját tette szabad
dá e liberális irodalompolitika, melyen végeredményben szép lassan el
jutottunk a befogadók elhallgatásáig, a közönség elzárkózásáig. A spirál
működése napjainkban totálisnak mondható. A folyamat másik oldalán
ugyanakkor megjelent egy olyan irányzat, melyet viszont mind a mai na
pig a vélt vagy valós „szakma” közösített ki, ám közönségtábora messze a
legjelentősebb. Ezt az irányzatot Bródy János nevével jeleztem; s annak
a felemás helyzetnek a részletezésére sajnos szintén nincs ezúttal módom
- csak a figyelmet hívhatom föl rá! - , amivel világossá tehetném az ő
eddigi tevékenységük összefüggéseit a közéleti költészettel, és csu
pán szorgalmazhatom e teljesítmény megalapozott és mielőbbi szakmai
integrálását.
E kitérő után összegezzük azokat a feladatokat, melyek közéleti líránk
ügyében a nyolcvanas években közös dolgaink lehetnek, s melyek e ha
zai hagyományokban oly gazdag költői irányzat lehetséges funkcióiból kö
vetkeznek. E funkciókat a hiány költészetétől a demokratizmus költésze
téig vezető társadalomfejlődés mindennapi gyakorlata jelöli ki. Tehát a
közösség életéért felelősséget érző költőnek azon hiányok föltárásában és
megszüntetésében kell közreműködni, melyek közéletünket megbénítják,
hogy cselekvőképesebbek, hogy gazdagabbak legyünk.
A görcsök feloldásáért, a hiányok felszámolásáért, az elhallgatások ki
mondásáért felelősséggel tenni kell. És ne feledjük, hogy míg e gondok
a politikust „csak” szorítják, addig a költő ezekbe akár belehalhat. Mert
a költő problémaérzékenységét nem lehet az adott intézményi keretek ska
tulyáiba helyezni. A z ő idegrendszere, látóköre, problémavilága, ember
sége egyedi és általános. Valószínű, hogy kevésbé érzékeny a szemétszállí
tás, vagy a bolti ellátás gondjaira - e feladatok elvégzésére valóban meg
vannak a hivatott intézmények
de az emberiség esetleges pusztulásának
a veszélye, a történelmi léptékű gondok megoldatlansága a költő idegrendszerét emészti. Meggyőződésem, ha a költőnek fáj a nukleáris veszély,
úgy énekelje ki fájdalmát, ha félti nemzetét, az emberiséget, akkor mond
ja el versben ezt a félelmét. Ha programversben, akkor abban, ha olda
lakon át hömpölygő apokaliptikus látomásként, akkor úgy. Csak szól
jon, csak mondja. Hiszen ő mondja ki egy kicsit helyettünk is, most és
az utókor számára egyaránt.
22
�Ha fájhatott Adynak, hogy „Hitványabb Nérók még sehol sem éltek” ,
mint e sokat szenvedett országban, miért ne fájhatna a kimondás fájdal
mával a ma költőjének, ha látja, hogy e „hitvány Nérók” unokái miként
élősködhetnek, a jelenkor fogyatékosságait kihasználva. Ha megdöbbent
hette József Attilát, hogy a nyomor elől „kitántorgott” e hazából másfél
millió magyar, hogyne döbbentené meg a kortárs költőt az a küzdelem,
amit a több millió elszakított magyar vív nap mint nap — egyre neheze
dő feltételek között - pusztán nemzetiségének megőrzéséért. Tovább nem
folytatom. Pedig lenne még mit porolni, és tudom, bőven van mit dicsér
ni is. A költőnek lelke rajta, hogy melyiket választja. A z értelmes küz
déshez tartalom, megoldásra váró feladat tehát van, bár annyian len
nének, akik részt is vállalnak mindebből. A közéleti költő szerepe, köl
tészetének funkciója ismert, és tegyük hozzá rögtön, hogy legyen a politi
kai rendszer bármilyen tökéletes, e szerep akkor sem fog lényegesen meg
változni. Hiszen tudjuk, hogy a legélőbb demokrácia igényli majd a köl
tőtől e kimondásokat a leghevesebben. A ddig is: több és megértőbb, leg
alább szövetséges bizalom szükséges a politikától, bátor művészi megúju
lás és közösségi elhivatottság a költőktől, nagyobb felelősség a társada
lomtól — programnak talán ez sem kevés. A hiány költészetétől így jut
hatunk el a demokrácia költészetéig, a közélet hiányától pedig az elide
genedést mind teljesebben meghaladó fejlett társadalmi gyakorlatig. Ami
tehát nem csupán utópia, pláne nem egy hajdanvolt fiatal filozófus, lázas
álmodozása, hanem a mindennapi életünkben, cselekedeteinkben megvaló
suló vagy elsikkadó, eltorzuló, vagy formálódó jövendő, létünk kockázata,
küzdelmünk reménysége.
23
�ENDRŐDI SZABÓ ERNŐ
Hogyan akasszuk a királyokat!?
Egy vitában - legalábbis elvileg - mindenről szólhatunk, ami közvetve vagy
közvetlenül a tárgyhoz tartozik. Mégsem tartom minden ízében kiderítendőnek, hogy milyen rosszul vagy éppen nagyon is jól értelmezett elvárásoknak
akart megfelelni a vitaindító szerzője, hogy vajon miféle köz- vagy magánér
dekű céltételezés tévképzetei szülték Alföldy Jenő cikkének gondolatvilágát.
Több más ok mellett azért sem, mert Gyertyán Ervin hozzászólása tökéletes,
visszafogottan is szenvedélyes indulatú kritikáját adta az elhibázott „kísérlet"
nek: úgy elemezve tévedéseit, egymásnak ellentmondó tételeit, hogy eredmény
ként maga a valódi vitaindító kerekedjék ki tolla alól. Az eddigi hozzászólá
sok közül az ő szemléletét és tárgykezelését tartom a legmegfelelőbbnek, még
akkor is, ha írása végére érve kiderül: fejtegetései során néhány lényeges, meg
meghatározó jelentőségű mozzanat homályban maradt. Nem is történhetett
másképp, mert - mint említette is - cikket és nem könyvet írt a tárgyról; jól
lehet a bonyolult, sokféle összetevőből álló kérdéskomplexum monografikus
igényű földolgozást követelne, ez azonban messze meghaladja egy folyóiratvita
kereteit. Magam is tisztában vagyok azzal, hogy írásom csak töredékes lehet,
mindenesetre az áttekintéskor elsősorban azokra a mozzanatokra igyekszem
összpontosítani, amelyek megítélésem szerint semmiképp sem közömbösek a
költészet és politika viszonyában, így a vita kimenetelében sem.
(A KRITIKÁRÓL) Alföldy alapvetően hibás hozzáállása sajnos nem egye
di eset. S ha egy képzeletbeli mérleg másik serpenyőjére téve, a meggyőző el
lenpéldákat soroljuk, a túlsúly akkor is szilárdan az előző oldalon marad. S
hogy a dolog így alakul, az annak köszönhető, hogy az Alföldy „kísérletére"
jellemző és az ahhoz hasonló kritikusi mentalitás általában a széles olvasottsá
gú, hangadó sajtóorgánumokban kap teret. Az így kirajzolódó, nem túl biztató
összkép végeredményben egy bizonyos fajta - általánosan uralkodó - irodalomszemléletre vezethető vissza. Arra, amely gyökereivel a nemzeti romantika
irodalomfölfogásának eszmei talajába kapaszkodik s amelyet történelmünk félés közelmúltja a fölhígított marxizmus aktuális kultúrpolitikai szakzsargonjá
val körített. Tisztázatlan fogalmak, kidolgozatlan kategóriák, ködös, homályos
célképzetek jellemzik ezt a szemléletet. Nem csoda hát, ha a két eredeti meg
fogalmazásban egyébként is idejétmúlt összetevő, részben az erre irányuló
elméleti tevékenység elégtelensége, részben az irodalompolitika változékony
sága folytán, a mai napig nem vált-válhatott szerves egységgé. A működőképes
elmélet kidolgozására pedig a tudathasadástól gyötört gyakorlati kritika külö
nösképpen alkalmatlannak bizonyult. Mindezekért - elnézést a profán hason
latért - ezt a szemléletet egy olyan képzeletbeli öszvérhez hasonlíthatom, ami
ben a szülők génjei semmiképp sem akarnak összebékülni; a se ló, se szamár,
de valójában nem is öszvér „eredményt” a legjobb akarattal is csak pszeudoképződménynek nevezhetem.
Képtelensége nyilvánvaló, gyakorlati alkalmazhatatlanságának bizonyítására pedig kár szót vesztegetni. Hiba volna azon-
24
�ban arra gondolni, hogy ez a fantom korszerű irodalomelmélet hiányában szü
letett. Az ok sokkal inkább az, hogy az államkultúrába ízig-vérig beágyazott,
voltaképpen közvetlen politikai intenciókat érvényesítő kritika egésze - vagy
az egészet uraló része - szellemi és erkölcsi restsége és nem utolsósorban belső
és külső érdekviszonyai miatt nem mozdul ki az egyoldalú függőségből, nem
zárkózik fel a tudományosság legújabb fejleményeihez. Kissé gorombán, sarkí
tó egyszerűsítéssel fogalmazva: kritikusaink jó néhánya még mindig a napila
pok címoldalairól vagy kevéssé publikus megnyilvánulásoktól (ld. még „ké
zikönyvek”) olvassa ki a valóság változásait.
A történelmi léthelyzet a régi módon, a régi eszközökkel már nem s az
újakkal - részleges kiforrottságuk miatt - teljességében még nem vizsgálható.
Küszöbön állunk tehát, egy új szemlélet, új észjárás küszöbén, s annak befo
lyásolásában, hogy előre vagy hátralépünk, a kritikának is jelentős szerep jut,
juthatna. A különféle, az irodalmon belül és kívül végbemenő változások az
utóbbi negyven év tapasztalásaitól eltérő, új típusú alkotófolyamatokat, újszerű
alkotásokat hoztak és hoznak létre, amelyek nem szükségszerűen erősítik, sőt,
zömmel megkérdőjelezik a kultúrpolitika merev, monolitikus voltát, esztétikai
intézményi értékrendjét és hieratizáltságát. S az irodalom eme emberi és in
tézményi pólusa közötti szakadását az ítészi tevékenység elméleti tisztázatlan
sága, belső zűrzavara újabbal tetézi: a kritikának védelmeznie kell az adott
szerkezetet, állapotokat, másfelől viszont - hivatástudata maradékával - ösz
tönöznie kell „kenyéradóját” , az irodalmat, belső fejlődéstörvényei megtartá
sára, folyamatvoltának erősítésére. Közvetetten ugyan, de olyan értékek kép
zésére serkenti tehát, amelyek újszerűségüknél fogva törvényszerűen tagad
ják a kulturális politika és az abba tagozódott kritika katatóniáját. (Lásd
például a „posztmodernistának” nevezett alkotófolyamatok, a lemerevült ér
tékrendbe integrálhatatlan újszerűség körüli ideges lövészárokharcot, a kap
kodó kritikai zűrzavart.) Mindebből az is következik, hogy bár az egyes mű
vekről és alkotókról - főként a személyes érzékenység következtében (s e te
kintetben Alföldy sem marasztalható el) - többé-kevésbé érvényes képet rajzol
a gyakorlati kritika, ugyanakkor azonban az egyedül az irodalmi progresszió
és a valóság tényei iránt elkötelezett viszonyító és orientáló szerepéről lemond.
Vagyis: nem gondolkodik alkotófolyamatokban, címkéket ragaszt és skatulyáz,
sem helyzeténél, sem elméleti fölkészültségénél (helyesebben: fölkészületlenségénél) fogva nem alkalmas a lírafejlődés átfogó elemzésére. Következésképpen
ez a kritika a politikai és / vagy politikus líra kor- és valósághű meghatá
rozására sem képes. Alföldy előtt például föl sem rémlik, hogy legalábbis ket
tős terminológiát kellene használnia a közvetlen és közvetett, a szorosan vett
politikai és a tágabban értelmezett politikus költészet megjelölésére. A vita
többi résztvevője is meglehetősen halovány vonásokkal vázolja elképzeléseit,
melyeknek hivatkozási pontjai Petőfi, Ady, József Attila, Benjámin és más köl
tők. Az utalások nem hagynak azonban kétséget affelől, hogy a hozzászólók a
szó szoros jelentésében értik-használják a politikai költészet kifejezést, azaz
a politikusságot a vers, a költemény szóbeliségének primérszintjére szállít
ják le.
(IRODALOM ÉS POLITIKUM V ISZO N YÁ R Ó L)
Kiindulópontunk a
zoon politikon irodalmi-írói vetületének tételezése. Megközelítéséhez Roland
Barthes-t hívom segítségül, aki ezt írja: „A z irodalom, mint intézmény és mint
mű jelenik meg előttünk. Mint intézmény azokat a szokásokat és gyakorlato-
25
�kat foglalja magában, amelyek az írásművek forgalmát szabályozzák egy adott
társadalomban, ilyen az író társadalmi, ideológiai státusa, a terjesztés módjai,
a fogyasztás körülményei a kritika szankciói. Mint mű lényegében egy bizonyos
típusú verbális üzenetből áll.” (Kiemelés tőlem - E. Sz. E.) Az idézet ma
gáért beszél. Fölösleges tehát hangsúlyoznom, hogy az irodalom - akár a gaz
daság, az oktatás, és a többi - olyan sajátos társadalmi szféra, amelynek egé
szét s így a költészetet is, teljességgel áthatja a politikum. (Aki mégsem értené,
gondoljon az utóbbi évek irodalmi „köz” -életének eseménylistájára.) A z eddigi
hozzászólások, noha tételezték az író-költő zoon politikonnak a barthes-i meg
határozás által rajzolt tágabb mozgásterét, mégis, csupán a művekben megnyilvánuló politikumra összpontosítottak. Márpedig az egyes alkotások úgy
aránylanak az írói-költői zoon politikon teljességéhez, mint a jéghegy csúcsá
tól lehasadt szilánkok az egészhez. S ha a csonkítást a szerteágazó téma befoghatósága miatt esetleg szükségszerűnek fogjuk is föl, akkor sem válik egy
szerűbbé a helyzet.
(N YELVISÉG ÉS POLITIKUM VISZO N YÁ RÓ L) Aligha vitatható egy
adott nyelvi rendszer történelmi - s némiképp más szervességben ideológiai meghatározottsága s ily módon a mindenkori létminőséghez való primér kötő
dése. Közhelyes megállapítás az is, miszerint a történelmi mozgások gyakran
idéztek és idéznek elő nyelvvesztéses időszakokat s e nyelvvesztések nem
csupán a végeredményként nyelvcseréket okozó akut kommunikációs zavaro
kat, hanem az adott idiómán belüli közlekedés válsághelyzetét, egy kiürült,
értelmét-jelentését vesztett nyelviség rögzülését is jelentik. Az utóbbi évek ma
gyar lírájának újszerű jelenségei alapján elmondható, hogy a költői-írói cse
lekvés, a poétikai tett az egyetlen, amely a nyelven belüli negentrópiára ké
pes. A felbomló, csökkent és kusza energiaszinteken tengődő nyelv alkotóele
meinek továbbzuhanását megállítani óhajtó beavatkozás - amely a szavaknak
magasabb energianívóra emeléssel kíván új vagy megújított tartalmat-jelentést
adni
manapság azért is különösen fontos, mert a nyelvmentéssel-teremtéssel
egyidejűleg az idióma züllését előidéző léthelyzet, a létminőség felülvizsgálata
is folyik. Ez pedig az eddig általános érvényű esztétikai és intézményi diktá
tumként működtetett szabályok, kategóriák stb. felülvizsgálatát, átértelmezését
jelenti. A művekben is kinyilvánított kritikai alapállás - a magyar költészet
(elvileg) totális megújításának szándéka - azonban nem a negáció attitűdje,
mert átfogó alternatívaként fölvázol egy, a régi intézményrendszerre vetített új
minőségekből épülő értékrendet; vagyis a nyelvi (poétikai) változtatás szük
ségszerűségében a társadalmit „képezi le” . Bretter Györggyel szólva elmond
ható tehát, hogy a poétikai tett a társadalmi cselekvés egy bizonyos fajtája.
Végsőkig egyszerűsítve: a költői anyag, a nyelvhasználat átalakítása, a stiláris megújulás igénye a társadalmi megújulás óhaját-igényét tételezi. A stiláris
réteg, a költemény textúrája, a szövegszervezés módja tehát már önmagában is
politikumhordozóvá alakul, bár - ezt el kell ismernünk - közvetett módon. A
tárgyválasztás, a téma formálása, a jelentés közvetlen tartalmi rétege azután
fölerősítheti, kibonthatja a stiláris jelentéshordozóban
rejlő
politikumot.
Az eddigi hozzászólásokat olvasva azonban úgy tűnik, hogy a vita résztvevői
- Sík Csaba irodalom- és művelődéstörténeti utalásai és Gyertyán Ervinnek
az író, az irodalom, a költészet tágabb társadalmi mozgásterét vázoló és még
tágabbat igénylő írása ellenére is - kizárólag a direkt, „pártos” ihletésüket
manifeszt-versekben közreadó alkotásokat fogadják el politikus költészetként.
26
�(ÖN KIFEJEZÉSRŐL ÉS PO LITIKAI KULTÚRÁRÓL) Tény, hogy a
politikus költészetet a tárgyválasztás oldaláról vizsgálva ugyancsak süppedékes
terepre jutunk. Eltekintve attól, hogy az / egy adott társadalomban n számú,
egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő politikai felfogás, elképzelés
és
érzelem tenyészik, most csupán a kimondás, az egyedül és kizárólag a valóság
tényeinek elkötelezett esztétikai üzenet lehetősége vagy lehetetlensége felől néz
zük a kérdést. Gyertyán Ervin azt írja: „Mit tehet a viharmadár - kalitkában?”
Kérdésében tökéletes látlelet fogalmazódik meg. A magam részéről legfeljebb
így módosítanám: „Mit tehet a viharmadár - kalitkában - , ha minden egész
eltörött?!” Ha - ismét csak Gyertyánt idézve - „ . . . a mi korunk az első,
.. . amely politikai agnosztikusokká tette az eszmékben hívő embereket is?”
Valóban: „Csak a valóságról adhat le jelzéseket - és ezt meg is teszi.” (Kieme
lés tőlem - E. Sz. E.) Az állítás második felével azonban újfent csak módosí
tott formában érthetek egyet, azaz: valóban megteszi, amikor akarja és képes
rá és - amikor engedélyezik!
A patthelyzet véleményem szerint két eredőre vezethető vissza. Egyfelől,
esztétikai vonatkozásban, az évtizedeken át oly’ sikerrel alkalmazott merev,
bürokratikus „három T ”-re, amelyek bár távolról sem esztétikai kategóriákat
formu'áznak, még rövid távon is érdemdús minőségromboló hatást és tevékeny
séget fejtenek ki. Másfelől idevezetett az az össztársadalmi gyakorlat, ami a
politikai kultúra teljes kihalását eredményezte. Politikai kultúra alatt - kissé
egyszerűsítő s ugyanakkor általános megfogalmazással - a választás kultúráját
értem. Az adott hatalmi összefüggéseket, bel- és külpolitikai viszonyokat figye
lembe vevő, a valós történelmi helyzetből kiinduló elemzőkészséget s az így
megszabott lehetőségek, utak, módozatok, szemléletek, közelítések, tevékeny
ségek közötti választás kultúráját. Végeredményben egy olyan gondolkodásbeli
képességet, amely a személyiségnek a köz javára aktiválható energiáit - erköl
csi felfogását, érzelmi alakzatait stb. - teljességgel áthatja és természetesen az
ezt közvetítő magatartást is hozzáveszem. Arról a mentalitásról beszélek tehát,
ami az úgynevezett szocialista pluralizmus egyik alapfeltétele, ami azonban - a
jelent vizsgálva - a tényszerű keretek híján legfeljebb csak a társadalom kvali
fikáltabb rétegeire jellemző, s jobbadán azokban is csupán lappangó, elfojtott
tulajdonság-képesség. Arról is meg vagyok győződve, hogy ebben, a politikai
kultúra hiányában, lelhetjük a kelet-európai „titok” nyitját. Fölösleges és immár
káros is kendőzni a tényt: a második világháború után Európa két, egymástól
eltérő struktúrájú történeti régióra különült, természetesen bizonyos meg- és
átöröklések folyamányaképpen is. Az egyikre az jellemző, hogy a változások
érintetlenül hagyták a „homo politicus” intézményét - a zoon politikon korhű
változatát - , minden ember politikus emberként való létezése és tevékenysége
tételezésének eszméjét és gyakorlatát. Másképpen: az emberek azonosságtuda
tának alappillére a kiteljesedett állampolgári tudat; életük szerves részévé vált
a társadalom makro- és mikrostruktúráinak formálásában való közvetlen rész
vétel. Szabad ítéletük szerint választva a „közjót” az adott körülmények között
legjobban szolgáló módozatok közül, személyes élményként élték és élik meg
„a nemzet: közösségi vállalkozás” alapelvét. A másik régióban viszont az ele
ve megöröklött etatizmus - leszámítva az átmenet rövid közjátékát - totalitá
riussá alakulva a politikumot, a „politikacsinálás”-t szűk réteg kiváltságává
tette. S a kor emberének ilyképpen megcsonkított öntudata csonkult tevékeny
séget (is) jelentett, ez pedig az önkifejezés - az „én” mikro- és makrostruktúrális „lereagálásának” - bizonyos típusú, napjainkig szilárdan álló gátjait építette
27
�ki. S amint az köztudott, az önkifejezés csököttsége személyiséget sorvaszt, ez
pedig - a folyamatos oda- és és visszacsatolás folytán - újabb és újabb szint
csökkenést-leépülést eredményez: a politikai mellé odasorakozik az egyéni kul
túra többi eleme is. Az ember - a marxi szóhasználattal élve - önmaga le
nyomatává válik: az önkifejezés képessége megszűnik, vágya nulla körüli érté
kekre süllyed. A közömbösség, a bénultság általánossá válik, amit a meghir
detett elvek s a gyakorlat különbözése természetesen csak elmélyít és prolongál.
Magyarán: a létező szocializmus nem azonos a kívánatossal. Mindenesetre, aki
írásomat olvasva most „távozz sátán”-t kiált, annak kedvéért pontosítok: fel
fogásomban a ,,kívánatos”-t a folyamatos megújulás-önmegújítás képessége jel
lemzi, aminek egyetlen motorja az emberi tényező. Ez a rugalmas, önmozgásait
korrigáló formáció azonban csak akkor jöhet létre, ha a valóságot híven érzé
kelő, elsajátító emberi tudat társadalmiasult formája, a kiteljesedett állampol
gári tudat és a „homo politicus” szerves, intézményesített egysége szolgál a nem
zet, az ország közösségi vállalkozását működtető szerkezet alapjául. Vagyis: a
köz- és politikai élet kereteinek gyökeres megváltoztatására, a politikai paternalizmussal való végleges leszámolásra volna szükség. A reform a történelmi ki
egyenlítődés, a nemzeti-társadalmi regeneráció azon formája, amellyel a világ
méretű differenciáció kihívására legjobban válaszolhatunk. S mivel a korsza
kot jellemző történelmi trend a - regionális, históriai, társadalmi stb. - ki
egyenlítődés, amely az új, magasabb rendű ideatípusát tekintve világméretű in
tegráció létrejöttének feltétele, a reform elmellőzése vagy visszafogása - kor
szakos távlatban - csakis kataklizmaszerű megrázkódtatásokhoz vezethet. Nyílt
kérdés persze, hogy az adott, merev, bürokratizált és túlközpontosított struktú
rákra épült régió egészében a rész - valamely ország - mennyit valósíthat meg
a szerkezetátalakítás programjából. S hogy e tekintetbeen, a „kívánatos” for
máció megvalósításában miért szégyen az úgynevezett polgári demokráciák vagy
a különféle baloldali mozgalmak progressziójától tanulnunk, föl nem foghatom.
Amiképpen érthetetlen előttem az is, hogy a napjainkban újrafogalmazódó re
formigény, mely a lehető legnagyobb mozgékonyságot, szemlélet- és tájékozódás
béli bátorságot és önállóságot tételezi-követeli a gazdaságban, miként tűrhet
meg egy, a kultúrpolitikát gúzsba kötő merev igazgatási-adminisztrációs-intézményi kulturális rendszert, ami épp a társadalom önmegújító mozgásai elé gátat
vető konzervatív szemlélet továbbtenyésztésének melegágya. (Az egész, rendkí
vül bonyolult kérdéskör lényegét Berlinguert idéző textusában Gyertyán oly’
kiválóan fogalmazta meg, hogy e passzust zárva, nem hagyhatom el a hivat
kozást.)
(A POLITIKUS LÍRÁRÓL) Visszakanyarodtunk tehát Gyertyán Ervin kér
déséhez: „születhet-e nagy, eszmei-politikai költészet a tehetetlenségből, rezignációból vagy abból a bele nem törődésből, amely épp csak programot nem tud
fölmutatni?” A válasz - az eddigiek alapján nyilvánvaló - nem! Legalábbis
nem abban az értelemben, ahogyan azt az írásában Alföldy hajazta, vagy aho
gyan föltehetően Gyertyán is érti: revelatív, mozgósító „eszmei utópizmus”-tól
vezérelt poézisként. Furcsa önellentmondásba keveredik itt Gyertyán, mert az
igenlő válasz lehetetlenségét, egyebekben tökéletes hozzászólásában ő maga
bontja ki, amikor diagnózispontossággal írja le a „minden egész eltörött” va
lóságát.
28
�Költészetünk első, legfontosabb „feladatát” én az „önmagára figyelés” -ben,
a megújulás igényében jelölöm meg. A változás-változtatás szükségszerűségének
okait pedig épp a Gyertyán által is említett történelmi mozgásokban látom,
azokban tehát, amelyek napjaink körülményeit, létminőségét eredményezték.
Úgy gondolom, hogy a jelenkori történelmi léthelyzet csakis egyfajta alkotói
ú jérzékenységgel lényegíthető át, és értem ezalatt a lírai létanalízis teljes mély
ségre s a kimondás pontosságára való törekvését, azaz a líra egészének „törté
nelmi fölzárkózását” . Vélekedésem ellentmond tehát Gyertyán „csipetnyi része
gítő utópizmust” említő elképzelésének. Egyéni ízlésként ellenvetés nélkül el
fogadom, de semmiképp sem tartom a magyar lírafejlődés egészére alkalmaz
ható alapelvnek. S nem csupán azért, mert szerintem a valós erkölcsi tiszta
ságból fakadó illúzió- és utópiamentes rezignált tisztánlátás emelte például „Jó
zsef Attila politikai költészetét.. . a nembeliség utolérhetetlen magasaiba” , ha
nem főként azért, mert úgy látom, hogy az általa kívánatosnak tartott „lírai
utópizmus” valamiképp a táltosok tevékenységéből a költészetbe emigrált, máig
is partizánkodó váteszkedés, a próféciás poétaszerep átmentésére tett kísérlet.
Még ha a cikk műfajának vázlatossága folytán félre is értem Gyertyán logiká
ját, szóhasználata, jelzői az előző mondatban leírtakat sugallják. Márpedig ez a sámános révület lírai változata - ismét csak a (nevezzük így) mozgósító költészet
ismérve, aminek, mint írásában megállapította, nincs történelmi talaja. Mi sem
kívánatosabb, mint az, hogy ezek az avitt jelenségek eltűnjenek a jelenkori ma
gyar költészetből, s helyüket végre „az adott világ tudatos mérnöke”-inek te
vékenysége foglalja el. Másképpen: a poétikai cselekvésnek sem az eszmények
és az akarat felől kell közelítenie a valóságot, ellenkezőleg, a valóság felől kell
szemlélnie mind az akaratot, mind az eszményeket! Vagyis napjaink magyar
költészetének sokkal inkább „a líra logika” elvének s alkotómódszerének ér
vényesítésére, egyfajta lírai „neoracionalizmusra” van szükség, mint bármi más
ra, és ez egyúttal elengedhetetlen alapfeltétele a nyelvi eszközök megváltoz
tatásának is. S e tekintetben mérhetetlenül politikusabbnak tartom például azt
a költői törekvést és magatartást, ami a különféle tudományok gondolkodási me
tódusait, logikai struktúráit igyekszik versszervező erővé lényegíteni (Egyed Pé
ter, Géczi János), mint amelyik utópisztikus-illuzorikus lázálomban jövendöl jót
vagy rosszat. Ha félreértettem, elnézést kérek Gyertyántól, berzenkedésem talán
nem is annyira kitételének, mint inkább annak az árvalányhajas szocialista
rockoperában pregnánsan és penetránsan kiteljesedő „újhazafiság"-nak szól,
amelynek lírai, publicisztikai és egyéb válfajait is jól ismerjük és amely esz
meiségét épp a különféle „csipetnyi részegítő utópizmusok” -ból meríti. Nincs
ami jobban riasztana mint a műkedvelő historizálgatáson-politizálgatáson ala
puló, ostoba, hígvelejű magyarkodás, amely a legteljesebb mértékben híján van
a belső átéltségnek, a nemzeti érzés intimitásának s amit az ügyesen taktikázó
politikusok annyiszor és annyiszor fel- és kihasználtak saját céljaik elérésére tör
ténelmünk folyamán. Tegyem hozzá: hosszabb távon mindig rossz eredménnyel.
Származását tekintve pedig, ez a „boldog magyar” címkéjű eszmei szappanbu
borék a Dák Harcossal, a történelem hátamegett szántó-vető Nagy Szlovák Ős
atyával, a Rettenthetetlen Illir Törzsfővel és társaikkal egy alomban született.
Félreértés ne essék: csak örömmel nyugtázhatom, hogy a tv műsorát egy ideje
nemzeti himnuszunk zárja. Ugyanakkor változatlan alapelvem, hogy amíg a
nemzet egésze nem válik közvetlen politikai hatóerővé, addig a trikolór - bár
milyen széles ívben lobogtassuk is -, bizony csak merő díszlet. Azaz: a ma
gyarságtudat lírai megjelenítése nem jelenthet egyet a nyafogó irodalom „nem
29
�zeti” panaszdalaival. Korunk „Talpra, magyar!”-jának megírásához másfajta
valóságfeltárás - jelszavak helyett a megmásíthatatlan tényekre alapozott konst
ruktív eszmeiség - szükséges!
(SZEREPVÁLTOZÁSRÓL) Korunk magyar lírájának el kell szakadnia
mindentől, még önmaga előképeitől is - az autentikusságát megtartó valódi erők
egyébként is az alkotók génjeiben munkálnak - , csupán egyvalamitől nem sza
bad elszakadnia: a valóságtól: Újra ki kell vívnia - vagy ismét meg kell erősí
tenie - a tények föltárásához való föltétien jogát, a kimondás jogát. Ehhez
azonban a lírának tanulnia kell! Tudomásul kell vennie megváltozott társa
dalmi és irodalmon belüli helyzetét. Új szerepet kell tanulnia, a közvetett po
litizálás szerepét: önmaga felnőttebb, polgárosultabb létét! Ehhez pedig sok
mindent el kell sajátítania, tudnia kell „történelemül” , „nyelvészetül” , „filozó
fiául” és - sejtem, meghökkentőnek tűnik - „közgazdaságul” , „földrajzul” ,
„matematikául” és így tovább. Nem hiszek abban, hogy az alanyi költőnek csupán ösztöneire kell hagyatkoznia. Nem hiszek abban a régebben divatos és ma
napság is sokak által hangoztatott tételben, hogy a műveltség fölösleges ballaszt,
tehertétel a lírai önkifejezésen. Nem hiszek a buta költő létjogosultságában, a
buta költő már Homérosz korában is fogalmi ellentmondás volt. Mi érvényeset
mondhat egy korról az a poéta, aki a históriát csak hígvelejű tankönyvekből is
meri, aki képtelen a múltat a jelennel összekötő s a létünket ma is uraló trende
ket észlelni!? S hol vagyunk akkor még attól, amit a történelemmel való ben
sőséges (érzelmi) viszonynak szokás nevezni, ami a politikai kultúra és állampolgári teljesség híján a világban való tájékozódásunk egyedül biztos iránytűje
lehet?! Mondjam-é, hogy Petőfi politikus lírájának közvetlen előzménye és elő
feltétele Vörösmarty történelmi tárgyú-ihletésű költészete, említsem-e, hogy a
Vén cigány megrendítő történelemfilozófiája honnan eredi? S folytassam a sort
Arany János tiszteletet parancsoló történelmi erudiciójával, amelynek a Walesi
bárdok és a Shakespeare-fordítások a legékesszólóbb bizonyítékai, folytassam-e
azzal, hogy Ady prófétikus-politikus
költészete hány és hányféle közvetlen
szállal kötődött kora társadalomtudományi progressziójának gondolkodásához?!
Természetesen nyilvánvaló, hogy nem annak a korszaknak a szemléletét, érzületét-hevületét kell számon kérnünk a maitól. A tévutak egyike épp az, hogy oly
sokan ezt teszik. De föltétlenül számon kell kérni a valóság pontos és tényszerű
ismeretét és tiszteletét! Az autonóm gondolkodás tisztességét és tisztaságát! Szá
mon kell kérni a lírai érettséget, költészetünknek azt a törekvését, képességét,
hogy a megváltozott helyzetet megváltozott módon tudja kifejezni! Ebből a
kihívásból meríthet azután az összességében valóban obskurus kritika önmaga
helyzetének és céltételezésének tisztázásához erőt. Úgy gondolom, hogy ebben
rejlik költészetünk helyesen fölfogott politikussága: a hamis, idejétmúlt szerep
tudat elvetésében, a valósághű szerep kialakításában! Aminek szövegkönyvét
nem az ilyen vagy amolyan ihletésű - mutatis mutandis: politikai - jelszavak,
nem az utópisztikus eufóriában lebegő jövőképek és nem is az illuzorikus em
ber- és emberiségfölfogás képzetei diktálják-írják, hanem a tények, a tények, a
tények és ismét csak: a Tények!
(A K IR Á L Y A K A SZT Á S M Ó D O ZATAIRÓ L) S végezetül, Alföldy kísérle
téhez visszatérve, ejtsünk néhány szót arról, hogy ha el is vetjük az író / költő-lét
egyéb politikus elemeit és kizárólag a művekre koncentrálunk, akkor is meg
döbbentő az a megállapítása, miszerint csakis a mai ötvenes-hetvenesek nemze30
�dékének költészetéből „szemelgethetnénk tucatjával és tucatjával” politikus in
díttatású opuszokat. Az általa rajzolt képet azután majd’ mindenik hozzászóló
elfogadta. Egyedüli kivétel Petrőczi Éva, aki saját, fiókban pihenő „szemérme
sen” megemlített versei mellett Tóth Erzsébet és Apáti Miklós műveiből idéz
s Alföldy jelenléti ívét megtoldja még Jékely Zoltán nevével. Világos előttem,
hogy e sovány kiegészítés nem a hozzászólók hiányos tájékozottságának, csakis
terjedelmi okoknak köszönhető. Nos, vállalva az engedélyezett oldalszámok túl
lépésének veszélyét - inkább csak tallózva, mintsem a teljesség igényével -,
megemlítem Tolnai Ottó néhány, a régi Új Symposion utolsó számaiban meg
jelent versét, Tóth Lászlónak és Varga Imrének a régi Mozgó Világban közzé
tett poémáit (azóta könyvekben is olvashatók) Szőcs Géza második és különö
sen politikumtól telített harmadik kötetét (Kilátótorony és környéke; párbaj
avagy a buszonharmadik hóhullás), ugyanígy Egyed Péter (Búcsúkoncert), Kő
rössi P. József (Regényvázlat) és Zalán Tibor (Álom a 4o3-as demokráciában;
Opusz N 3: Koga) verseskönyveit, Szervác József és Petőcz András némely
munkáját. Kukorelly Endre ironikusan politikus verseit, Szilágyi Ákos, Péntek
Imre, Kemenes Géfin László, Sziveri János, Bogdán László munkásságát, etc.
és akkor a „nem ellenőrzött” kiadványokban megjelenő versekről és alkotóikról,
valamint Petrőczi Éva fiókverseinek rokonairól még szót sem ejtettünk. Az is
igaz viszont, hogy aki olyan szellemű és jellegű politizálást vár, mint amilyet
Alföldy Jenő, alighanem csalódik a föntebb említett költőkben és műveikben,
Ő k ugyanis a politizálást a gyertyám képlet szerint fogták és fogják föl, azaz
tudomásul vették, hogy „a politika és a kultúra emberei - s az utóbbiak között
a költők - egy sajátos történelmi munkamegosztás alapján végzik feladatukat,
amely szembe IS állítja őket egymással, miközben fegyvertársakká, szövetsége
sekké is teszi, teheti” . (Kiemelés tőlem - E. Sz. E.) Vagyis politizálásuk fino
mabb, áttételesebb, mint azt elődeiktől megszoktuk. A „kísérlet járja be Euró
pát” zaláni, a „Hazám, te forróságtól elrepedt, foncsoros üvegként izzó pikk ász
egy cinkelt lapokkal játszott partiban” erdélyi, szőcsgézai, a „nem Páris, sem
Bakony: vér és takony" délvidéki, sziverijánosi, vagy „A z költőiség ahogy sza
vazni vonulnak a magyarok” kukorellyendrei létmeghatározások adekvációját,
olykor kihívó arroganciába rejtett - s ekképp a gondolkodást mozgósító - ám
mélyen felelősségteljes figyelmeztetését lehetetlen az Akasszátok föl a királyo
kat! szélsőséges indulati elemeket mozgósító szempontjaival, mércéjével mérni.
A politikum ezekben az alkotásokban a totalitás elemeként, az életet tárgy- és
tényszerű keretek közé szorító létdimenzióként van jelen. (Ld. még „kalitka” ,
„prokrusztész-ágy” .) Másként fogalmazva: a közösségi indíttatású alkotások csak
a létérzékelés verbális adekvációjának újszerűségében (-vel), a lírai létanalízis
korszerűségében (-vel) teremthetik meg politikai hitelüket. Ki foglalhatná ma
versbe a mosolyogtató vagy épp rosszízű emlékeket ébresztő anakronizmus ve
szélye nélkül a „döntsd a tőkét” jelszavát, hevületét?! (S akkor a belső hitről,
„az én vezérem bennsőmből vezérel” elvéről, alkotófolyamatbéli működéséről
szót sem szóltunk!) Hiába próbálja meg Alföldy fából vaskarikát gyártva, a
„szocialista citoyen” apóriákkal ékes, pszeudoöszvér-fogalmának bevezetésével
áthidalni az áthidalhatatlant - sugallván: ha létezne eme embertípus (ti: a szo
cialista citoyen) írói speciese, akkor megszülethetne a „korhű” politikai érzemények (ti: „az ország uralkodó osztályának és pártjának az államhatalom beren
dezésében stb., stb.”) esztétikai igényű lírai transzponálása - az eszmei génsebé
szet eme műtéti eljárása mögül semmi más, mindössze a valóságismeret hi
ányzik.
31
�Úgy vélem, talán sikerült bizonyítanom, hogy az új típusú politikus költészet
születőfélben van, csupán ép érzék és bátrabb tájékozódás szükséges „fölfede
zéséhez” . S mindannyian akkor cselekszünk helyesen, ha Alföldy Jenő cikkét
annak fogjuk föl, ami, a régi típusú, a valóban politikai költészet sírbeszédének
s a Gyertyán Ervinét, értéke szerint, az új típusú politikus költészet prológjának, amit - hadd javasoljam itt és most - valóban nem ártana mihamarább
könyvvé növeszteni.
?2
�M Ű V É S Z E T ÉS K Ö Z Ö N S É G E
G É C Z I JÁ N O S
Csohány Kálmánra emlékezve
Népünk történelmében a társadalmi haladásért, a nemzeti felemelkedé
sért, a kulturális értékek megőrzéséért és gyarapításáért folytatott küzde
lemben hagyományosan fontos, semmi mással nem pótolható szerepet töl
töttek be a művészetek. Méltó rangot e küldetés a felszabadulás óta el
telt négy évtizedben kapott, hiszen a dolgozó emberek szellemi gazdagí
tása, az alkotóerők kibontakoztatása, a művészet által jelentősen moti
vált tartalmas élet igényének felkeltése, kereteinek megteremtése a szo
cializmus alapvető céljai közé tartozik. A z új társadalom építése során
történelmi léptékű fordulat következett be a kultúra demokratizálódá
sában is: a korábban tudatosan kirekesztett milliók előtt tárultak szé
lesre az iskolák, a közművelődési intézmények kapui, váltak közkinccsé
az egyetemes és a magyar művészet remekei. A kulturális forradalom
során szorosabbbá vált az alkotóműhelyek és művészek, illetve a kultú
rát szerető és értő emberek kapcsolata, kiteljesedett a népről, a népnek
szólni gondolat.
A z elmúlt évtizedek alkotásainak legjavát a szocialista értkek, hu
manista törekvések jegyében fogant művek jelentik, s ez akkor is igaz,
ha a szocialista építőmunka minőségi követelményei, megváltozott felté
telei folyamatos megújulásra késztetik a művészeti életet is.
Nagy örömünkre szolgál, hogy a felszabadulás utáni magyar képző
művészet élvonalába egy innen elszármazott, ízig-vérig mógrádi lelkületű
alkotó, Csohány Kálmán grafikusművész is beletartozik.
Pásztón született, 1925-ben. Január 31-én lenne hatvanéves, de sajnos
már öt esztendeje nincs közöttünk. Pályája csúcsán távozott, mégis lezárt,
egységes életművet hagyott örökül. Gyermekéveit, kora ifjúságát töltötte a
Mátraalján, hagyományos szegényparaszti miliőben, földművesek, favá
gók, mezőgazdasági cselédek, bérmunkások környezetében. Egész életének
meghatározó élményét jelenti ezeknek az elnyomorított hátú, de őszinte
tekintetű, tiszta, igaz embereknek a sorsa. Salgótarjánban érettségizett, a
háború viharai azonban a csiki-havasokba sodorták, ahol fakitermelő
ként dolgozott. Egy darabig még a felszabadulás után is kemény fizi
kai munkával kereste kenyerét: volt vasúti pályamunkás Pásztón, szén
bányász Nagybátonyban. A „fényes szelek” emelték szárnyaikra, s nem
zedéktársaihoz hasonlóan számára is megadatott a született tehetséget
tudatos művészetté érlelő tanulás lehetősége. 1952-ben szerzett diplomát
a képzőművészeti főiskolán... Ettől kezdve művészi ambícióinak élt:
grafikusi, könyvillusztrátori munkásságot folytatott, rendszeres kiállítója
lett a hazai művészeti szemléknek, gyakorta vett részt külföldi tárlato-
33
�kon is. Sajátos formanyelvű, önálló karakterű művészetet teremtett, mely
nek elismeréseként kétszer kapott Munkácsy-díjat, s kiérdemelte a M a
gyar Népköztársaság érdemes művésze címet is.
Munkásságában a létezés, a mindenség titkait őrző vonalnak, a szűkbeszédű, feszesen sokat mondó rajznak van központi szerepe.
A talán
még a tagolt beszédnél is ősibb jelet mindenkor a logikai rend, a gon
dolati közlés szándékával, virtuóz technikai biztonsággal használta. A z
emberek, a fák, virágok, madarak az ő képein a legegyszerűbb formá
ban, lényegüket tükrözve, stilizáltan jelennek meg, s ha elvont tartalmat
jelképeznek is, elkerülik a rafinált spekulációkat, közérthetőek összefüg
géseik.
Művészetének balladisztikus hangvétele, igazságosztó, mesemondó haj
lama a népművészetben gyökeredzik. D e nem a folklór csábítóan színes
világából, hanem a népi kultúra tiszta forrásaiból eredeztethető, csak
úgy mint Bartók zenéje, vagy Váci Mihály lírikus hangja. Népisége nem
átvett, nosztalgikus divatelemekre épül, hanem belső azonosulásra, a
megélt és megszenvedett élményekre. „Nem tartom magam folklórművész
nek. Én az embereket szeretném megközelíteni. Életüket, érzelmi világu
kat szeretném a magam eszközeivel ábrázolni. Szűkebb hazám gyermekeit
ismerem jól, de úgy érzem, hogy az ő örömük vagy bánatuk papírra,
vagy rézlemezre vetésével egyetemes emberi magatartást közelítek meg.
Ez a legfőbb célja és értelme munkáimnak” - nyilatkozta önéletírásában,
és - mint ez a kiállítás is példázza - reményeit sikerült valóra válta
nia.
Csohány kötődése szűkebb és tágabb
pátriájához kettős természetű.
Egyrészt a pásztói emberekhez, a tájhoz, a palóc etnikumhoz fűződő, a
képeit is megtermékenyítő bensőséges viszony, másrészt a folyamatos és
tevékeny kapcsolat a megyével jelzi ezt. Évtizedekig élt távol tőlünk,
de lélekben mindig velünk maradt. Szívesen látogatott haza, szorgalmaz
ta - maga is végezte - a helyi tárgyi és szellemi emlékek, hagyományok
gyűjtését, előszeretettel rendezett itt kiállításokat, bőkezűen hátrahagyott,
ajándékozott műveket. Jószívvel formázta kerámiába az É nekek éneke
stációit, mert e megbízása a Karancs Szálló díszítésére szólt. Sok barát
ja volt közöttünk, s ahogyan egyik leghivatottabb méltatója jellemezte:
„Hatalmas meleg kenyér - ez volt mindannyiunknak” . Joggal érezzük
úgy, hogy Mikszáth jó palócainak nyomdokain haladt, amikor a képzőművészetben örökítette meg értékteremtő módon a nógrádi emberek vi
lágát.
Felemelő kötelességünk, hogy Csohány Kálmán szellemi és tárgyi örök
ségét, életművét rangjához méltó módon őrizzük, ápoljuk. Szép gesztus,
hogy az évente megrendezett nemzetközi művésztelep résztvevői mintegy
azzal kezdik együttes munkájukat, hogy
leróják kegyeletüket Csohány
pásztói sírjánál. Csak helyeselhető az is, hogy az országos rajzbiennálé
egyik legrangosabb alkotóját mindenkoron a Csohányról elnevezett díj
jal jutalmazzák. 1983-ban Pásztó székhellyel létrejött és nagy ügybuzga
lommal tevékenykedik a Csohány baráti kör. Kisgalériát hoztak létre,
színvonalas, igényes programmal készültek a most kezdődő emlékhétre.
Ennek keretében emléktáblát avatnak a művész egykori iskolájánál, egy
szocialista brigád felveszi Csohány Kálmán nevét.
A z igazi nagy feladat azonban még előttünk van. Helyi és megyei
34
�erők összefogásával létre kell hozni Pásztón a Csohány-képtárat, amely
állandó otthona, kiállítóhelye lenne a birtokunkban levő, s céljaink sze
rint gyarapítandó alkotásainak. Így tudnánk biztosítani, hogy megyénk
lakossága, fiatalsága megismerje és értékei szerint, lokálpatrióta
módon
tisztelje Csohány művészetét. Joggal reméljük, hogy ezenmód is erősö
dik a tájhoz, a szülő- és lakóhelyhez való kötődés érzése. A z állandó
kiállítás azonban tovább bővítené a kulturális, idegenforgalmi látnivalók
sorát is, hiszen ezt a gyűjteményt - a már meglévő nevezetességekkel
együtt - megtekinteni érdemes lesz Pásztora utazni. Ily módon tudnánk mi
hozzájárulni a műtörténészek feladatához, Csohány szakmai értékeinek mi
nél teljesebb számbavételéhez.
Elhangzott 1 9 8 5.január 26-án a Csohány Kálmán-emlékkiállítás megnyitóján, Salgótarjánban, a Nógrádi
Sándor Múzeumban.
35
�40
ÉVE
TÖRTÉNT
Szabad Magyarország
A salgótarjáni fogolytábor magyar folyóirata 1945
Idestova két évtizede annak, hogy a Borsod megyei pártarchívumból a
megyei múzeum gyűjteményébe került a salgótarjáni fogolytábor folyó
iratából néhány szám. A kkor még a miskolci múzeum helytörténész múzeológusa voltam, s a faliújságszámokat azonnal vallatóra fogtam. Nagy
ság, téma és a híranyag kronológiája alapján igyekeztem az egymáshoz
tartozó lapokat összeválogatni, s a megjelenési időt megállapítani.
A faliújságnak csak a második, negyedik, ötödik, hetedik, nyolcadik
és kilencedik száma maradt ránk töredékesen vagy teljesen. Szerkesztő
je dernői Klekner Rudolf, az orosz szöveg írója Takáts Lajos, az orosz
fordító Ráth Miklós, a lap rajzoló munkatársa pedig B ok Rudolf volt.
A z ötödik számból azt is megtudjuk, hogy a lap havonként kétszer je
lent meg, időpontját azonban a szerkesztők soha nem tüntették fel. Ezt
sajnos minden lapszámnál ki kellett következtetni. S mivel a hatodik
szám bizonyosan 1945. május elsejére született, az ötödiknek április kö
zepén, a negyediknek ugyanezen hó elején stb. kellett megjelennie. D e a
rendszeresség természetesen nem kérhető számon a szerkesztőségen. K i
maradtak lapszámok, vagy még rendkívüli kiadásra is gondoltak. A kro
nológiát tehát a lap híranyagának az ismeretében próbáltam megállapíta
ni. Elképzelhető, hogy esetleg újabb lapszámok előkerülése után az idő
rend módosulni fog.
Félrevezetve, felégetve hagyott itt a német; 2. szám 1945. február 2.
A vezércikk írója a főszerkesztő, Klekner Rudolf, aki később is bátran
vállalja hasonló hangvételű cikkek írását. Most így agitál: „Félrevezetve,
végigdúlva, felégetve hagyott itt, saját bőrét mentve a német náci társa
ság... Szálasi németbérenc klikkjének sikerült az utolsó pillanatban lej
tőre taszítani országunk rozzant állapotban levő szekerét, piszkos öncé
lokkal cserélve ki, aljasítva le a legnagyobb, legszentebb nemzeti, népi
érdekeket...”
A számból arról is értesülünk, hogy minden szakmunkás a táborban a
maga mesterségét folytatja, így a cigányok feladata a muzsikálás. Meg
tudjuk, hogy a város és a tábor lakói között igen szoros volt a kapcso
lat. Tudomást szerzünk a belső nehézségekről, így többek között az el
harapózott lopásokról is. Minden táborlakónak pontosan be kellett tar
tania az egészségügyi szabályokat, emiatt - olvashatjuk az egyik cikkben
- „az orosz táborparancsnokság bölcs előrelátásából... olyan fürdőnk, fer
tőtlenítőnk van, hogy a tetű a táborban olyan ritka, mint a fehér holló...
Szinte felesleges mondani, hogy ez az intézmény, ahol embereket tesz-
36
�nek tisztába, minden zugában maga is olyan tiszta, mintha egy modern
kórház volna...” . A lap illusztrációi is efelett tréfálkoznak. A líra is meg
jelenik ebben a számban, különösebb figyelmet nem érdemel.
Köszönjük nektek azt a sok jót; 4. szám. 1945. március 15. Mint mind
egyik szám, ez is vezércikkel kezdődik. Írója az újjáépítés fontosságára
hívja fel az olvasók figyelmét: „ A nemzet - írja Klekner - kiszabadult
a német imperializmus halálos nyomása alól, s ezzel visszanyertük sza
badságunkat... A nemzet demokratikus fejlődése érdekében meg kell szűn
nie az osztálykülönbségeknek, az osztálygyűlöletnek...”
Ezután a város és a tábor viszonyát elemzi a cikkíró: „A m ikor beér
tünk annak idején a városba, már akkor is jobbról, balról repültek fe
lénk a csomagok, a dohány stb. adományok. Azóta sok idő telt el és
Tarján áldozatkész népe az élelmezési nehézségek ellenére is napról nap
ra egyre nagyobb tömegben hozza készletének legjavát saját magától
megvonva, táborunk asztalára... Munkás és Bányász testvérek, Polgártár
sak, Polgártársnők, köszönjük nektek azt a sok jót, amivel elhalmozta
tok. Új szellemet, új irányt látunk... A munka legyőzte a gőgöt. A tár
sadalmi előítéletek leomlása tette az intellektuel kezét a magyar mun
kás becsületes, kérges tenyerébe. A fizikai és szellemi munkás kéz a
kézben küzd az egészségesebb, boldogabb, demokratikus, szabad Magyarországért... minden fogolytársam nevében hálás köszönetemet fejezem ki
Tarján népének, csupaszív vezetőségének hidászainkkal és a tisztikarral
szemben tanúsított példás gondoskodásért.”
A nevetőoldal tréfás, szatirikus rajzai, rigmusai bizonyára felkeltették az
olvasók figyelmét.
A magyar nem akart háborúskodni; 5. szám. 1945. április 1. A fejléc
megváltozott, s vele együtt a lap hangvétele is. A vezércikk írója, Kun
Lajos a fegyelem, a fegyelmezettség megromlása miatt panaszkodik. Meg
lazult a tábor belső rendje. Nem tartják be az egészségügyi előírásokat a
táborlakók, s emiatt a flekktífusz szedi áldozatait.
T akáts Lajos A magyar nemzeti tudat újjánevelésének célkitűzései című cik
kében minden magyar számára meghatározza az elkövetkezendő hetek,
hónapok, évek feladatait. „Valamennyi magyarnak nevelnie kell magát és
másokat a szabadság ismeretére és szeretetére. Mert - folytatja - , ha a
magyar nemzet nem nevelődik újjá, könnyen ismét odajuthat, mint kö
zülünk sokan, akik 1918-ban azzal kerültek haza a frontról, hogy egy
őrült, megokolatlan harcból szabadultunk, fogadkoztak, hogy soha többé
- és megérték, hogy puskát nyomtak a kezükbe egy még őrültebb és
még megokolatlanabb harcra... A dolgozó nemzet azt sem tudta, hogy tu
lajdonképpen miért harcol a magyarság... Ha választ kaptam erre a kér
désre - ahol sikerült bizalmas beszédre melegednünk - , a németet szid
ták és a kormány intézkedéseit... D e ugyanúgy gondolkodtak katonáink
is. Ha valaki azt meri állítani, hogy a magyar katona meggyőződésből,
szívesen harcolt a németek oldalán, az hazudik. [...] A nevelés előtt te
hát hármas célkitűzés áll: 1. A magyar nemzet műveltségbeni felemelé
se; 2. Politikai éretté tétele; 3. Erőssé és szabadakaratúvá való nevelése.
Úgy is mondhatnám: 1. A magyar nép képes legyen arra, hogy ember
hez méltó, boldogabb életet teremtsen magának.
2. Tudja, hogy ennek
megvédésére és fejlesztésére melyik a helyes út. 3. Elég erős legyen, hogy
ezt a helyes utat járni is tudja.”
37
�Takáts Lajos cikke, kétségtelen, korszerű elveket fogalmazott meg, amely
abban a szituációban, egy szörnyű világégés után, a tájékoztatás lassúb
bodása következtében, a tábor bizonyára nagyon zárt keretei között fi
gyelemre méltó teljesítmény.
A z ötödik számban ezenkívül Klekner cikke kelti fel a figyelmet,
amely Bajtárs, baj van az idegekkel címet kapott. Megtudjuk belőle, hogy
a nemzetközi fogolytáborban igen sok a veszekedés és az idegeskedés...
„A z idegességnek - elmélkedik Klekner - csíráztató melegágya abban
rejlik, hogy az emberek legnagyobb része nem akar elfoglaltságot szerez
ni magának, hogy ezzel lekösse idejét és hasznosan töltse napjait... A mi
részünkre semmi sem fontosabb annál, minthogy igyekezzünk magunkat
hasznossá tenni a tábor életében, igyekezzünk jókedvet, derűt teremte
ni és életkedvet önteni az elcsigázott lelkekbe. Erre ezer és ezer alkalom
kínálkozik: nyelvek tanulása, társasjátékok, ének, zene, irodalom stb.,
melyek mind unalom- és gondűző lehetőségek...”
Klekner sorai jól jellemzik a tábor belső viszonyait, helyesen ismeri fel,
hogy a belső békétlenkedés megszüntetésére csak egyetlen megoldás lehet
séges: keressen mindenki a maga számára olyan elfoglaltságot, amely a
tábor közössége számára is hasznos.
A jövőben nem öntenek többé ágyút a harangból; 6. szám. 1945. má
jus 1. E z a szám díszes, rajzos oldallal indul. K ét kéz a sarlót és a kapácsot illeszti egybe egy eke és egy üllő és egy búzakalász felett. A rajz
felett felírás: 1945. május 1. A Május 1. című cikkében ismét dernői
Klekner elmélkedik. A háború lassan-lassan a végéhez közeledik. M a
gyarország már teljesen szabad, a hadsereg egy része fegyverét a németek
ellen fordította. A béke azonban egyelőre még várat magára.
„M a május első napján - folytatja gondolatait Klekner - a szellemi
és fizikai munkás néma kézszorítására épül fel az új munkarend... E l
érkezett az óra. »Finita la commedia«. Hisszük, hogy a jövőben nem ön
tenek többé ágyút a harangból, nem kovácsolnak fegyvert vasból és nem
zavarja meg már semmi a nyugodt építő, termelőmunkánkat.”
Kerekes István tanító cikke beszél a múlt avult eszméiről, a hamis ígé
retekről, amelyekkel éveken át kecsegtették a magyarságot, az önámítás
ról, amellyel bizonyos osztályokat teljesen háttérbe szorítottak. Világosan
érzi Kerekes, hogy csak egyetlen gondolat érvényesülhet a mai Magyarországon - a demokrácia. A direkt propaganda eszközeivel áll az új gon
dolat mellé, s fenyegeti meg mindazokat, akik a demokrácia érvényesü
lését meg akarják akadályozni. Cikkének propagandisztikus hangvételére
elegendő csak néhány mondat: „Elvtársak, elvtársnők! Fizikai és szel
lemi munkásai az országnak! A 26. év utáni első szabad, piros május
reggelén tekintsünk egy röpke pillantást a múltba... építsük ki a jövő
munkaprogramját, jelöljük ki az utat, melyen minden munkás és dol
gozó magyarnak haladnia kell... Küszöböljük ki magunkból mindent a
múlt elavult eszméiből...! Itt csak egy világnézet győzedelmeskedhet, s
ez a demokrácia... Vigyük önmagunkban diadalra a mai kor szent esz
méit, s akkor nem lesz többé tatárjárás, mohácsi vész, náci pokol, de lesz
helyette virágzó ország...!”
A nevetőoldalon egy szatirikus politikai rajzot látunk: egy toldozott-foldozott léggömb kosarában Hitler, Gőring kapaszkodik rémülten, s
így próbálnak elmenekülni a felszabadított Berlinből.
38
�39
�A z ünneplés napjai után jönnek a munkás hétköznapok; 8. szám, 1945.
május. „Szinte nevetségesnek és visszataszítónak tűnik fel - olvashatjuk
a vezércikkben - a mai szabad életben, hogy valaha, nem is olyan rében bűnszámba ment a munka vasárnapjának, a tavasz legszebb vasár
napjának megünneplése. M illiók ünnepeltek a felszabadult országban, egy
aránt örülve a való élet, s a természet tavaszán. M illiók ünnepeltek test
véri és bajtársi együttérzéssel zászlóikat lengetve, eszmét hirdetve, mely
eszme eddig is ott szunnyadt minden szabadságra vágyó magyar lélek
ben...” A fogolytáborban is méltón ünnepelték meg a május e lse jé t:........A z
orosz, magyar, szlovák nemzeti imák után táborparancsnokunk keresetlen
szavakkal szólott a táborban levő bajtársakhoz a nap jelentőségéről... Ze
neszámok, magyar nóták, magyar és szerb énekkarok szép hazafias ének
számai tették emlékezetessé, felejthetetlenné az egyszerű keretek között
létrehozott bajtársi ünnepet, s bár az eső annak befejezését megzavarta,
mégis biztos tudatában vagyunk annak, hogy e kis ünnep elérte célját
mindannyiunk lelkében. A megjelent orosz tisztikar arcáról sugárzó meg
elégedés csak fokozta a szereplők kedvét és a bajtársak zúgó tapsorkán
ja volt a jól megérdemelt fizetés minden egyes számért... A z ünneplés nap
ja után jönnek a munkás hétköznapok, mellyek mind-mind építő kövei az új
szabad Magyarország épülő, hatalmas fellegvárának...”
S ebben a számban már megjelennek az új rovatban azok a viccek,
amelyeket az előző számban kért olvasóitól a lap szerkesztősége. Dernői
Klekner, mint majdnem minden számban,
most is jelentkezik verssel.
Mondanivalója prózában talán jobban érvényesülne, mint versben... A
szám harmadik oldalán ismét több tréfás rajzot találunk. A z egyiken a
fogolytábor szögesdrótján túlról lányok integetnek, akik telt kosarakat
cipelnek. A tábor lakói meg a szögesdróton innen figyelik közeledésüket.
Messziről egy fogoly szalad „Gyön a kaja” felkiáltással. Egy képsort
láthatunk egy magyar és egy német fogoly birkózásáról, amelyből termé
szetesen a magyar kerül ki győztesen.
A béke áldott angyala kopogtat házunk ajtaján; 9. szám 1945- május
15. A vezércikket ismét Klekner fogalmazta meg: „Szinte nem is tud
juk felfogni - írja
értékelni, érzékelni e nap jelentőségét, amikor a
hosszú háborúba belefásult lelkek millióit rázza fel a hír: a szenvedés
nek vége és végre a béke áldott angyala kopogtat házunk, szívünk, lel
künk ajtaján... A gyárak szirénái megszólalnak, a harangok zúgnak. Min
denki ünnepel, mindenki örül. A munkás leteszi a szerszámát, a tisztvi
selő tollát, a katona fegyverét... egy-egy pillanatra..., majd tovább folyik
a munka a béke jegyében... Nehéz elhinni, hogy nem olvasunk több hadi
jelentést, hogy a rádió és az újságok nem az emberek millióinak pusztí
tásáról, hanem az élet békés menetéről fognak a jövőben szólni... A v i
szontlátás örömpercei előtt állunk. Sokunkról még ma sem tudják, hogy
élünk-e, vagy halunk, sokan nem tudnak szeretteik sorsáról, de akikről tud
nak, akik már látták szeretteiket és beszéltek velük néhány szót, azok is
vágyódnak a rabkatona szívének, lelkének minden vágyódásával szaba
don, felszabadultan ölelni... Emlékezzünk azokra, akik értünk, talán he
lyettünk véreztek el a harc mezején, akik nem érhették meg e nagy öröm
ünnepet !... A tél, a pusztító tél mögöttünk van. Menjünk előre a tava
szon át a nyárba, és legyen az sokáig madárdalos, csókos, boldog, szabad,
munkás, magyar nyár...!
40
�Ezután újabb rovat jelenik meg a lapban, s ez a Hírek címet kapta.
Szólnak benne a kül- és belpolitikáról, a sportélet megindulásáról, a szín
házak, mozik megnyitásáról.
A sportról szólva az első helyen a labdarúgást említik meg. A belpoliti
kai kérdések sorában a földreformrendeletről olvashatunk. Heves megyé
ben már i i o ooo hold földet osztottak szét. Megtudjuk, hogy készül a
választójogi törvény, s még azt is, hogy Pesten a Kék Duna grill meg
nyílt, Vörös Anci felléptével.
Semmi jele nincs annak, hogy a kilencedik számot újabbak követték
volna. Nem lehetetlen, hogy június elejére már a tábor is megszűnt, s
lakói családjaik körében fogtak az újjáépítés, a romeltakarítás biztató mun
kájához.
A cikkek azonban, amelyekből fentebb idéztem, néhány alapkérdést
tisztáznak. Így többek között azt, hogy a táborban, amelynek szovjet pa
rancsnoksága volt, magyar, német, szlovák, szerb katonákat őriztek.
A z a cikkek hangvételéből is sejthető, hogy az emésztő háború évei si
kerrel „képezték át” a fogolytábor lakóit. A z azonban nem az intenzív
agitáció következményeként, hanem belső meggyőződésből fogalmazódha
tott meg, hogy a magyar nemzet soha sem akart ebbe az átkos háborúba
belekeveredni. A „folyóirat” szerkesztősége azonban nem állott meg a
sopánkodásnál. Felmérték a teendőket. Tudták, hogy valami gyökeresen
új, alapvetően más eszmerendszer keretén belül kell mielőbb a békés mun
kát megkezdeniük. Semmi nyoma nincs tehát az enerváltságnak, a tespedtségnek, a tehetetlenségnek, az elkeseredésnek.
A hadifogolytábor lapját olvasva, természetesen néhány kérdés is meg
fogalmazódik bennünk. Topográfiai, kronológiai, tartalmi kérdések: hol,
mikortól meddig működött Tarjánban ez a tábor? A zt hiszem valakinek,
aki a hely történetével alaposabban megismerkedhetett, kellene tovább
kutatnia a témát. Hátha él még valaki - , s miért is ne élhetne! - , aki
a mostaninál részletesebb, személyesebb emlékekkel tudná e tábor tör
ténetét feltárni. Ami a kezünkben levő dokumentumokból így is világos: a
fogolytábor faliújságának szerkesztői megrendítő tudósítói a váltás folya
matának, felszabadulásunk első perceinek.
K IL IÁ N IST V Á N
41
�TÖRTÉNELMI
FIGYELŐ
BORSI-KÁ LMÁN BÉLA:
Együtt vagy külön utakon
Borsi-Kálmán Béla könyvének kevésbé irodalmi, viszont tárgyszerűbb al
címe: A Kossuth-emigráció és a román nemzeti mozgalom kapcsolatának
történetéhez. A kötet ennek megfelelően két részből áll. Az első rész tár
gya a román nemzettudat kialakulása és jellemzése. A két fejezetbe tagolt
második részé pedig a magyar emigráció szembesülése az ötvenes és hatva
nas évekbeli román politikával - középpontban a megegyezési kísérletekkel.
A z 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyik legfontosabb tanulsága
az volt, hogy a nemzetiségi törekvésekkel és Béccsel egyaránt szembenálló
magyar politika esélytelen, kudarcra ítélt. Jól ismert, hogy a Béccsel való
szövetség alternatívája helyett, amely 1867-ben végül is realizálódott, az
emigráció megegyezésre törekedett az ország nemzetiségeivel és a szomszé
dos kisállamokkal. 1851-ben Kossuth ennek jegyében dolgozta ki ún. kütahyai alkotmánytervezetét, amely - az ország területi egységének megőr
zése mellett — széles körű jogokat ajánlott a nemzetiségeknek. A nemzeti
ségi egyenjogúsítás és a belső demokratizálás programja Kossuthnál és má
soknál is kiegészült egy Szerbiából, a román fejedelemségekből és az Auszt
riától elszakadt Magyarországból álló államszövetség, a Duna-konföderáció
megteremtésének a tervével. Tudott az is, hogy ezt akkor érdemben és hat
hatósan egyetlen nagyhatalom sem támogatta. Kevésbé ismert viszont, hogy
az érdekelt dunai államok, mindenekelőtt a román fejedelemségek, ill. az
1858-ban létrejött román állam, hogyan vélekedtek e kérdésről? Borsi-Kál
mán Béla kötetbe foglalt három tanulmányából, amely a fiatal szerző első
könyve, elsősorban erről tájékozódhat az olvasó.
A 19. század első évtizedeiben formálódni kezdő román nemzettudat és
politika jellegzetességei közül a szerző különösen kettőt hangsúlyoz: a bizantinizmust, tehát egyfajta kétarcúságig rugalmas és kifinomult diplomá
ciai érzéket mint stílust, s a dáko-román kontinuitás elméletét mint egyre
inkább meghatározóvá váló tartalmat.
A bizantinizmust a konstantinápolyi görögöktől származtatja, akik a ké
sői török uralom alatt a havasalföldi és moldvai fejedelmeket, továbbá a
fejedelemségek gazdasági, társadalmi és politikai elitjének jelentős részét
adták. Szerepüket és befolyásukat jól jellemzi, hogy a 18. század végéig a
hivatali, társasági és egyházi nyelv, valamint a közép- és felsőoktatás nyel
ve mindkét fejedelemségben a görög volt. Leszármazottaik, az 1848-as nem
zedék, ill. a két fejedelemség egyesítői, akikkel tehát Kossuthék szembe
kerültek, már románnak tudták magukat. Á m anyanyelvük, továbbá alapés középfokú iskoláik tannyelve még nem ritkán nekik is görög volt, s a
nyugat-európai nyelveket és műveltséganyagot is úgy sajátították el, hogy
42
�közben régebbi beidegződéseiket, így többek között őseik diplomáciai kifi
nomultságát is megőrizték. „Mindez egyfajta kétarcúságot eredményezett,
amit nyugat- és közép-európai szemmel (beállítódással) nemigen lehetett kö
vetni. ."
- írja a szerző.
A dáko-román kontinuitás elméletét, amely szerint a román nép az ókori
romaiak leszármazottjai, s így Erdély őshonos lakossága, sajátos módon nem
fejedelemségbeli, hanem erdélyi román értelmiségiek (S. Micu-Klein, G.
Sincai, P. Maior) dolgozták ki. Erdélyiek voltak azok is, akik ezt a teorémát a 19. század első évtizedeiben a fejedelemségekben elterjesztették. (Az
első román nyelvű felsőoktatási intézményt, amelyben a 48-as román nem
zedék számos vezető tagja is tanult, ugyancsak egy erdélyi áttelepült szer
vezte meg 1818-ban.)
A dáko-román elmélet, ill. ennek politikai lényege, tehát Erdély és a fe
jedelemségek történetileg jogos és indokolt egyesítése egy államban főleg a
radikálisabb és merészebb havasalföldi értelmiséget ragadta magával. A z
erdélyiek mellett elsősorban ők azok, akik a román-magyar megegyezés
először 1849-ben körvonalazódó tervét elvetik, s az összrománság, azaz E r
dély és a fejedelemségek Habsburg-birodalmon belüli egyesítését tűzik ki
célul. A konzervatívabb és óvatosabb moldvai szellemiség ezzel szemben in
kább csak a két fejedelemség egyesítését tartotta reálisan elérhetőnek, s a
magyarokban mintegy potenciális szövetségest látott. Képviselőik ennek meg
felelően a dáko-román elméletről is meglehetősen lesújtóan vélekedtek.
Egyik reprezentánsuk, M. Kogalniceanu 1843-ban így nyilatkozott erről:
„Bennem egy románt fognak találni, de sohasem addig, hogy hozzájáruljak
a római mánia terjedéséhez, vagyis ahhoz, hogy rómaiaknak nevezzük ma
gunkat. . . E z a mánia odáig terjedt, hogy még a régi rómaiak tetteit és tör
ténelmét is kisajátítják, Romulustól Romulus Augustulusig. . . Óvakodjunk,
uraim, ettől a betegségtől, mely nevetségessé tesz bennünket az idegenek
előtt.”
A. I. Cuza, az 1858-ban egyesült két fejedelemség első uralkodója, akivel
Klapka, ill. a magyar emigráció vezető szerve, a Magyar Nemzeti Igazgató
ság fontosabb egyezményeit kötötte, sajátosan képviselte ezt a végleges célját
és tartalmát tekintve egyértelműen még kialakulatlan, stílusában azonban
maris rendkívüli módon „kifinomult” román nacionalizmust. Moldvából
származván maga eredetileg nem tartozott a „dáko-romanisták” közé, sőt
ebben a kérdésben eleinte Kogalniceanura hallgatott, aki néhány évig mi
niszterelnöke is volt. A későbbiekben azonban egyre inkább a mezőségi ere
detű A. Papiu befolyása alá került, aki az ötvenes és hatvanas években a
dáko-romanizmus és a magyarellenesség legfőbb ideológusának számított.
Gyakorlati politikájában ennek megfelelően Cuza elfogadta M oldva és Ha
vasalföld egyesülését mint pillanatnyilag elérhető maximumot. Ám ugyan
akkor azt sem tartotta kizártnak, hogy kedvező külpolitikai konstelláció
esetén a későbbiekben a dáko-román eszme is megvalósítható lesz. M ivel
Erdélyről egyetlen magyar emigráns sem tudott és akart lemondani, a ma
gyar emigráció hatékony támogatása - s ez a könyv egyik gazdagon doku
mentált alaptézise - valójában nem állt, nem állhatott a román politika ér
dekében. Abban a tényben, hogy a magyar emigráció törekvéseit Cuza álta
lában nem akadályozta, képviselőivel tárgyalt, sőt megállapodást kötött ve
lük, így tehát sokkal inkább a messzire tekintő román külpolitika egyik
taktikai elemét, s nem a Duna-konföderáció eszméjének felkarolását kell
43
�fátnunk. A magyar emigránsok jelentős része - s ez a szerző másik fő meg
állapítása - ezt sokáig nem értette meg, s a román vezetőktől olyasmit várt,
amit azok nemzeti céljuk feladása nélkül nem adhattak meg. Másként fo
galmazva: az 1848-as magyar emigráció Duna-konföderációs elképzelése
nemcsak a nagyhatalmi politika oldaláról, hanem a leginkább érdekelt fél,
Románia politikájának a szempontjából is irreális volt.
Nem kizárt, hogy Borsi-Kálmán olvasói között lesznek olyanok, akik a
méltán rosszízű és rosszemlékű dezilluzionálás feléledésére fognak gondolni.
Biztosra vesszük azonban, hogy az elfogulatlan többség meg fog hajolni a
felsorakoztatott bizonyító anyagok előtt, s a könyvet inkább reális múltszemléletünkhöz való figyelemre méltó hozzájárulásként fogja értékelni.
(Magvető)
ROM SICS IG N Á C
44
�MÉRLEGEN
Magyarország felfedezése
B A K O N Y I PÉTER: TÉ B O LY , TERÁPIA, STIGMA
A szociográfia nem könnyed, uta
zásra szánt olvasmány.
Moldova
György Akit a mozdony füstje meg
csapott MÁV-diagnózisa után sokáig
szorongva ültem vonatra, hiszen ha
hihetünk a szerzőnek (s miért ne hi
hetnénk?) már az valóságos csoda,
hogy a vonatok egyáltalán még men
nek. Annak idején mégis nem kis
meglepetéssel (s némi elégtétellel) ol
vashattuk, hogy Moldovát tiszteletbe
li vasutassá fogadta a „szakma” . A
valóság önmagára ismert tehát az áb
rázolásban, el is fogadta az analízist.
Nem véletlenül jutott eszembe Ba
konyi Péter Téboly, terápia, stigma
című félelmetes könyvét olvasva ép
pen Moldova és a vasút. Mert ha a
M ÁV állam az államban, akkor Ba
konyi Péter választott témájára, a ma
gyar egészségügyre, s azon belül is az
elme- és ideggyógyászatra fokozottan
áll ez. Továbbgondolva: ha van te
rület, amelyen éppen úgy, de inkább
jobban ki van szolgáltatva az állam
polgár, mint a MÁV-nak, akkor az
éppen az egészségügy.
Közelítve
Bakonyi Péter témájához, a helyzetet
súlyosbítja, hogy a beteg ember két
szeresen is kiszolgáltatottá válik, ha a
baja nem szervi eredetű, tehát nem
sebészre, belgyógyászra, szülészre stb.
tartozik.
A könyv első ötöde áttekinti az el
megyógyászat történetét, a magyar
egészségügyben elfoglalt,
kiharcolt
helyzetét, helyesebben a peremre-perifériára szorulását. Erre „rímel” mint
egy (a kötet végén) a lélek egészsé
géért (megelőzés, felvilágosítás stb.)
tett, teendő, illetve (itt is) elmulasz
tott, elszabotált intézkedések, lehető
ségek leírása. Maga a gerinc: a magyar
elmegyógyászat, pszichiátria infernóinak, azaz intézményeinek (kórházak,
rendelők, orvosok, betegek stb.) leírá
sa. Szívszorító, nyomasztó olvasmány,
amelyről a könyv recenzense nem tud
hűvös objektivitással véleményt alkot
ni.
Jól teszi Bakonyi, hogy a „kályhá
tól” indul, s a történeti áttekintéssel
kezdi. Az elme és a lélek betegségeit
ugyanis minden korban másként, de
mindenkor előítélettel szemlélte, fo
gadta el a társadalom. Ha úgy tetszik,
akkor ezt elfogadhatjuk egyfajta tü
körnek is a civilizáció, a kultúra, a
demokrácia fokmérőjeként is,
mert
nagyon is meghatároz egy kort, tár
sadalmat a humánum foka, a toleran
cia és empáthia mértéke. Minél fej
lettebb egy adott társadalom, annál in
kább hajlamos az elme és a lélek be
tegségeit,
sérüléseit is gyógyítandó
bajnak tekinteni, ennek anyagi, intéz
ményi, társadalmi, egészségügyi felté
teleit megteremteni. Ez nem egysze
rűen (csak) elhatározás kérdése, mert
számos objektív és (sajnos) szubjektív
tényezőtől determinált. A kérdésnek
több - itt nem részletezendő leágazása
45
�van. A keleti (pl. hindu) kultúrák,
vallások magát a létet tartják szent
nek, sérthetetlennek, míg az európai
(keresztény) kultúra dualista: külön
választja a lélekkel, értelemmel is bíró
lényt az élővilágtól, s csak az előb
bit (az emberi személyiséget, ha úgy
tetszik lelket) tartja sérthetetlennek.
De meddig? Ameddig az ép, egészsé
ges. A fogyatékos, a sérült, a zavart
elmét igen sokáig egyszerűen nem vet
te emberszámba, az ördög incselkedé
sének, eszközének tekintette, s az álla
toknál is sanyarúbb sorsot szánt neki.
Érdemi fordulatot - szemléletben, de
még messze nem a gyógyászatban! csak a felvilágosodás hoz, amikor már
a beteg embert látják az epilepsziás
ban, paranoiásban, skizofrénban stb.,
s tenni is hajlandók érte, legalábbis
nem akarják likvidálni, elpusztítani.
Igen izgalmas folyamat ez - megérde
melne akár ez is egy könyvet - , s még
korántsem tekinthető
befejezettnek,
mert most már magában az orvostudo
mányban folyik az ádáz küzdelem a
dolgok (a beteg, betegség, gyógyítás,
gyógyíthatóság stb.) megítéléséről. A
kérdés megítélése ugyanis perdöntő a
bánásmód szempontjából. Minek te
kintsük az elme és a lélek betegsége
it? Biológiai eredetű rendellenességnek,
amelyről egyre többet, de még mindig
nem eleget tudnak, vagy társadalmi
eredetű bajnak, amelynek orvoslása is
csak a társadalomban, a társadalom
segítségével képzelhető el.
Bakonyi
Péter
szempontjai
a
laikuséi, tehát nem az orvosé, s ez
egyszerre előnye és fogyatékossága.
Leírásai riportszerűek és a friss szem
megdöbbenését fejezik ki. A klinikák,
kórházak, rendelőintézetek, a rehabili
táló és (elme) szociális otthonokról
írottak elemzésére eleve nem vállalko
zom. Bakonyi Péter bámulatos lelkierővel és szorgalommal járta ezeket
végig fotós kollégájával (Szebeni And
rással), s amit láttató erővel leír, az
46
önmagáért beszél. Aligha vitathatók a
következtetései is, noha maguk a
szakemberek minden bizonnyal vitat
ni, sőt támadni is fogják érte. Ez
azonban nem baj, sőt! Legyen vita!
Mert - noha az összehasonlítás pro
fán — a téma lényegesen fontosabb
(mert a lényeget érinti), mint a vas
út, az ipar vagy a gazdaság állapota.
Bakonyi - ki is mondja - a társada
lom lelkiismeretére apellál, azt akar
ja felrázni. Olyan témákhoz nyúl, neu
ralgikus pontokat, mély sebeket is
érintve, amelyek eddig részben tabuk
voltak, vagy „túlbeszéltük” ugyan, de
mindig csak a moralizálgatás szintjén
(alkoholizmus, öngyilkosság, a deviáns
magatartások okai, megelőzésük, gyó
gyításuk, rehabilitálásuk módjai stb.),
s a lényeghez alig jutottunk közelebb.
Jellemző
adalék, hogy az ötvenes
években az elme- és lelkibetegségeket
amolyan „kapitalista maradványnak”
tekintették, amely a szocialista társa
dalomban magától „elmúlik” az életszínvonal emelkedésével. Maga a pszi
chológia, pszichiátria is nem kívána
tos, „gyanús” tudomány volt, amelyet
nem tanítottak, nem műveltek. Lé
nyegesen változott azóta a szemlélet,
javultak maguk a viszonyok is, de a
humánus, minden vonatkozásban ra
cionális, a megelőzést, gyógyítást, re
habilitációt egységes rendszerbe fogó
megoldásért még sokat kell tennünk.
Elmék vagyunk, s nem vadak, írta
József Attila, akit éppen a zsenialitása
emelt a betegsége fölé mintegy, hogy
szenvedései mindannyiunk „fogyaszt
ható” közkincsévé válhassanak az esz
tétikum és a sugárzó értelem által.
Bakonyi Péter „beérte” az empíriával,
de azzal, hogy - sokszor csak az eset,
a jelenség szintjén - leírta ezt a való
ban „sajátos” terepet, igen nagy szol
gálatot tett az egészségügynek is. Ez
még akkor is érvényes, ha maga a
megbírált „szakma” nem feltétlen há
lás érte... (Szépirodalmi)
�ALBERT G ÁBO R: EM ELT FŐVEL
A Kritika (1984) szeptemberi szá lama sem tekinthető etnikailag, nyel
mában érdekes cikk olvasható a tör vileg egységesnek, homogénnek. Az
ténelemtanításról. A cikket a madridi
elmúlt századok (török és Habsburg
El Pais 1984. június 14-i számából
elnyomatás) késleltették a nemzeti (és
vették át. Két egyetemi kutató nézeteit polgári) államok kialakulását, s ez a
ismertetik. Ebből idézek: „A történe fáziskésés fájdalmasan megviselte
a
lem oktatásának a kötelező iskolában térség minden államát, nyelvi és etikai
akkor van értelme, ha a tanulónak mint csoportját. Előítéletek és gyanakvások,
meghatározott társadalmi környezetben vélt és valós sérelmek miatti bosszúk,
elhelyezkedő személynek a globális fej megtorlások hátráltatták és hátráltatják
még ma is a megbékélést, a múlt be
lődéséhez járul hozzá. A történelmei
azért kellene tanítani, hogy a tanuló vallását. De „tabuk” is, s egyfajta
megértse az őt körülvevő világot:
rosszul értelmezett „szemérem” is,
megismerje és megértse azokat a té amely inkább nem beszél a múltról,
nyeknek és intézményeknek az erede a gondokról, nehogy érzékenységeket
tét, amelyekkel együtt él. Kívánatos sértsen, felszakítson már behegedt se
lenne, hogy a diák ne csak a XIX. beket.
századi Európa nacionalizmusainak
De meddig lehet, szabad hallgatni
eredetét értse meg, hanem azokat a ezekről a dolgokról? Generációk nőt
nacionalista jelenségeket is vagy tek fel az elmúlt évtizedek alatt, ame
mindenekelőtt azokat - amelyek nyo lyek alig tudnak az elmúlt fél évszá
mán kialakult a mai autonómrendsze- zad történelméről, következésképp ta
rű Spanyolország” . Ebből a rövidke, nácstalanok (és közönyösek!) nem egy
kiragadott idézetből - megnyugtatá társadalmi (gazdasági, kulturális, po
sunkra?, vigasztalásunkra? - kiderül, litikai) jelenség megítélésében. A do
hogy a történelemtanítás „mint olyan”
log (már) nem bagatellizálható el. Né
máshol, a tőlünk távoli, egészen más hány éve országos vitát kavart Pásztor
történelmi hagyományokkal rendelke Emil cikke, amelyben leírta, hogy a
ző, más társadalmi berendezkedésű tanítványai (magyar szakos főiskolai
Spanyolországban is gond. Azt pedig hallgatók) nem tudták, hogy milyen
már a napi hírekből tudjuk, hogy a nyelven beszélnek a székelyek. De
szövegben is említett nacionalizmus, honnan is tudhatnák - válaszolt Für
nemzetiségek (baszkok,
katalánok)
Lajos vitacikkében - , amikor az álta
közti feszültségek - a történelem el lános és középiskolai tankönyvekben a
varratlan szálai - , mekkora gondot székely kifejezés csak jelzőként szere
jelentenek a polgári spanyol állam pel, értelmezés, magyarázat nélkül.
nak. Csupán analógiaként említhetjük
Ezek után - a kissé hosszúnak tű
még az írek és angolok (Nagy-Britan- nő bevezető után - minden történel
nia), a vallonok és a flamandok (Bel met és magyart tanító pedagógusnak, s
gium) ellentéteit. Mindezek úgy egyáltalán minden múltunk, sorsunk
mond - a „művelt” Nyugaton, ahol a iránt érdeklődő, felelősséget érző pol
polgári és nemzeti államok, demok gárnak figyelmébe ajánlom Albert G á
ratikus
intézményrendszer jóval ha bor könyvét. Eddig megszoktuk, hogy
marabb kialakult, mint a zaklatottabb
a Magyarország
felfedezése sorozat
múltú, következésképp fáziseltolódást
kötetei egy-egy régiót, népgazdasági
szenvedő
Közép-Kelet-Európában. ágat mutatnak be a szociográfia mód
Mert itt a történelem viharai jobban szereivel. Albert Gábor az első, aki
megrázták és összekuszálták a népeket. a teret még egy dimenzióval toldotta
Olyannyira, hogy a térség egyetlen ál meg: a történetiséggel, mert (Hegellel
47
�szólván) a dolgok csak történelmük
kel együtt érthetők meg. Evidencia ez,
amelyet idézünk, hivatkozunk rá, ám
a gyakorlatban hiányzik hozzá a
makacs (történelmi) tények konkrét és
alapos, részletes ismerete.
Miről szól ez a könyv? Egyetlen
mondattal is válaszolhatunk rá,
de
nem lenne elég pontos. Mert kétség
telen, hogy a szerző vizsgálódásait a
magyarországi
nemzetiségekkel (né
metek, délszlávok) kezdte, de ebben
- mint cseppben a tenger - fel tudja
mutatni az egész magyar történelmet,
s kitekintve a mára (1982-ben fejezte
be az adatgyűjtést) társadalmunk né
hány izgalmas, megoldandó gondját
is. Szerencsésen alkalmazza a pars pro
toto (részben az egész) elvét. Néhány
baranyai, tolnai, zalai többnemzetisé
gű községet keresett fel, azokat, ahol
századunkban (1918-tól) többször is
mozgásra, helyváltoztatásra
kénysze
rült a lakosság. A könyv gerincét
azonban a Bukovinából,
Moldvából
úgymond „hazatelepített” , majd a sze
rencsétlen bácskai telepítés után to
vábbmenekült székelyek,
csángók a
szó szoros értelmében drámai, sőt tra
gikus története adja. Az ő sorsukban,
ha szabad ezzel a csúnya szóval mon
dani „modellben” egyrészt a nemzeti
ségi létet-sorsot mutatja be, az üldöz
tetést, megaláztatást, egészen az önér
zet-önbecsülés elvesztésétől az öngyilkosságig, másrészt a ki- és letele
pítettek sorsát is. Az ő sorsuk isme
rete segíti átélni az olvasót a Cseh
szlovákiából (1945-46-47-ben) „áttele
pítettekét” , de a kollektív bűnösség
vádjával a Dunántúlról kitoloncolt
svábokét is. Három eszköze, módszere
van Albert Gábornak ennek a szerte
ágazó, szívszorítóan tragikus élet- és
élményanyagnak a bemutatására; az
oknyomozó, a levéltárakat, szakiro
dalmat feldolgozó történészé; az ül
döztetéseket, a ki- és letelepítés szen
vedéseit, a tsz-szervezést, a lassú kon
szolidációt átélőket és a szemtanúkat
48
megszólaltató szociográfusé; s nem
utolsósorban a szépíróé, akit éppen az
intuíciója, beleélő képessége segített a
sorsok és portrék plasztikus megfor
málásában. Mindvégig a megértés
szándéka vezette. Értendő ez magukra
a megszólaltatottakra, a történelemre
és a mai gazdasági, társadalmi jelen
ségekre is. Mert hisz éppen ez adja
meg a munkájának a célját és értelmét
is: kulcsot, fogódzókat, magyarázatot
találni arra, ami történt az
elmúlt
60-70 évben, s ami történik ma falvainkban, városainkban. Könnyen lehet
summázni a „tanulságokat” . Az egyén,
az individuum csak akkor tudja meg
őrizni és kiteljesíteni magát, ha meg
tartó közösségben él, ha biztosítják jogilag, gazdaságilag, politikailag ennek a közösségnek a létét, autonó
miáját, szuverenitását, lett légyen az
bukovinai
székely,
Garam menti
(Csehszlovákia) magyar, tolnai, bara
nyai szerb vagy német. Az éntuda
tot, az emberi méltóságot, azt a mó
dot, ahogyan viszonyulunk a világ
hoz, ahogyan megfogalmaztuk (ma
gunknak) a világot, ebben a nemzeti,
nemzetiségi
közösségben
tanuljuk
meg, s ha ez fenyegetett, elnyomott,
korlátolt, akkor az egyed, a szemé
lyiség is eltorzul, saját (potenciális)
színvonala alatt vegetál. Albert Gá
bor számos és meggyőző példával il
lusztrálja és bizonyítja ezt. A törté
nelem, előbb a nacionalista, majd a
szektás-voluntarista politikai akarat,
hatalom (államok) úgy szóltak bele
ezeknek az embereknek a sorsába,
hogy semmibe vette vágyaikat, céljai
kat, szuverenitásukat, emberi méltóságukat. Igen szemléletes példákat
kapunk a könyvben a történelem
csapdáira, arra, hogy a politikai aka
rat, szándék hogyan fordul el az ere
deti céltól és a rációtól, fordul eredményeként - akár önmaga ellen
tétébe is. De ezen közben tengernyi
szenvedést okoz, megrendíti az embe
rek hitét a (mindenkori) deklarált
�eszményekben, jelszavakban. Ezernyi
módja van persze a védekezésre is az
egyénnek a közönytől az önpusztításig (lásd alkohol, öngyilkosság), a
gátlástalan önzésig, a minden helyze
tet meglovagoló karrierizmusig. Vagy
csupán a fogyasztói mentalitás kiala
kulásáig.
Szándékosan nem részleteztem a
csángó-székelyek, a Garam mellől elűzöttek, az ártatlanul meghurcolt svá
bok sorsát. A szerző is érezhetően
visszafogja a tollát, s csupán a té
nyek közlésére szorítkozik, azaz min
dent dokumentál, amikor ezekről a
történelmi
igazságtalanságokról
és
tragédiákról szól, de éppen ezzel ér
el drámai hatást. Senki se érezheti
magát felmentve a felelősség alól:
önmagáért, szeretetteiért, a közössé
gért, nemzetiségéért-nemzetért csupán
azért, mert nem ismeri a múltnak ezt
a szeletét, Közép-Kelet-Európa tör
ténelmét. Összegezve ez a könyv is
hasznosan gyarapítja nemzeti önisme
retünket, elolvasása után józanabban,
tudatosabban nézhetünk a dolgaink
után — (Szépirodalmi)
HORPÁCSI SÁN D OR
Az irodalomtörténet kérdőjelei
Fenyő István: Haza s emberiség
Szeretem az egyszemélyes szerzőjű
irodalomtörténeteket. Szeretem végig
követni a szerzőt gondolatmenetében,
ahogy az irodalmi műveltség kezde
teitől, annak virágba borulásáig nyo
mon kíséri egy nemzeti irodalom ala
kulását, tévútjait, kanyargóit, hatal
mas diadalait. Szorongással vegyes,
jóleső érzéssel olvastam H. Taine angol irodalomtörténetét vagy éppen
Lanson francia
irodalomtörténetét.
Ennyi tudás, ennyi szorgalom, ilyen
íráskészség. . . De még a rövidebb
időszakra szorítkozó H. Hettnert is
csodáltam, pedig ő „csak” a német
irodalom XVIII. századi szakaszát
mutatta be. Vajon lehet-e ma ilyen
átfogó képet adni egy irodalomról
vagy annak egy „hosszú tartamáról” ?
Vajon részletekre széthulló kutatásunk
látja-e a fától az erdőt, mint ők lát
ták? Persze, hangzik a megnyugtató
válasz: jól kivehető sémákba szorítot
ták az irodalom sémákba nem szorítha
tó életét; az idő, a faj, a környezet hár
masságot érvényesítették költők, írók,
életművek, korok tárgyalásakor, oly
kor a „nemzeti” lélek vagy a „népié
lek” megnyilatkozását igyekeztek ki
mutatni. Szerb Antal tűzijátékszerű
ötletvillózása később kápráztatott el,
mint ahogy Babits Mihály egyoldalú
ságaival és rokonszenves elfogultsá
gaival is lenyűgözően szép európai
irodalomtörténete is. Kutatás közben
forgattam a kétszemélyes szerzőjű szlo
vén irodalomtörténetet, Pogacnikét és
Zadravecét, tisztelettel adózva koro
kat szintetizáló, írói életműveket im
pozáns sorban megjelenítő munkájuk
nak. S megdöbbentett az akadémiai
irodalomtörténet, amelynek számos
szerzője számos álláspontot, vizsgála
ti módszert képviselt. Amit egységben
kellett volna látnom, azt darabjaiban
láttam; összetartozónak hitt korsza
kok nemcsak különböző felfogásban
tárgyaltatnak, hanem összetartozásuk
is eleve kétségessé válik. Egyazon
korszak szereplői sem nyilváníthatják
49
�ki véleményüket más szereplőkről,
mert önmagukban, önmagukhoz vi
szonyítva kerülnek elénk, nem abban
a rendben, amelybe tartoznak.
Talán nem egészen igazságos, ha
ezeket a gondolatokat a Gondolat
Kiadó ama sorozatának nyitányára
írjuk le, amely éppen az egyszemélyes
szerzőjű irodalomtörténet jogát akar
ja visszaállítani. Ugyanis irodalmunk
nagy korszakait a korszak legjobbnak
minősített szakértőivel akarja a kiadó
a nagyközönség részére, tehát olvas
mányosan, színesen, izgalmasan fel
dolgoztatni. A szó legszorosabb ér
telmében vett ismeretterjesztő műről
van szó, amely összetett szónak mind
két tagja egyképpen hangsúlyos. Te
hát népnevelő jellege (terjesztő) és
tudományos volta (ismeret).
Ismét megnyugtató választ hallunk:
annyi a részletkutatás, annyi a szakirodalom, olyan mennyiségű monog
ráfián, tanulmányon, cikken, adatköz
lésen kell keresztülrágnia magát az
irodalomtörténésznek (és annyi feles
legeset olvas el búvárkodása közben),
hogy szükségszerűen (?) kerül sor
nemzeti
irodalomtörténetekben még
az egyes fejezetek szétparcellázására
is az adott tíz-tizenöt év szakemberei
között. Horváth János egyetemes ma
Az már ismét más kérdés, hogy
gyar irodalmi tudása a régmúlté, a
szerencsés volt-e először egy viszony
ma irodalomtörténésze néhány évtized
lag rövid korszeletet bemutatni, ne
termését tudja csak igazán. Aki leg
vezetesen az 1815 és 1830 közé eső
alább másfél évszázadot fog át kuta
esztendőket. A magyar irodalom 1815
tásaival, hamar gyanússá válik a
-1830 között ugyanis nem alkot ön
szakma szemében. Jobb esetek közé
álló korszakot, hiszen - mint ebből a
tartozik, aki az irodalomtudomány
könyvből is kitetszik - Kölcsey Fe
ágaiból nem pusztán egyet művel. Jól
renc nyolc esztendővel és jelentős al
lehet, elmélet és konkrét irodalom
kotásokkal, Vörösmarty pedig huszon
történészi munka szétválása szintén
öt esztendővel és legjelentősebb al
„vívmánya” korunknak. S ez a szako
kotásaival élte túl ezt az évszámot,
sodás nem feltétlenül előny! Illetve
márpedig
elképzelhetetlen Kölcsey
előny annyiban, hogy egyes költőknek,
vagy Vörösmarty életművének-pályáíróknak még a mosócéduláit is ismer
jának kettévágása. Nyilvánvalóan az
jük. Csak éppen az a kérdés, hogy
lett volna az optimális, ha a történel
egy korszakot, egy költőt, az irodalom
mi-irodalmi korszakok egymásutánja
széles ívű folyamát a mosócédulák
szerint jelennek meg a kötetek, de
határozzák-e meg? Vagy éppen ellen
ezt eddig csak az akadémiai iroda
kezőleg: a túl sok adat, a tudni nem
lomtörténettel sikerült elérni, sem az
érdemes dolgok tudása nem áll-e a
ún. tízkötetes Magyarország története,
költő és az irodalomtörténész közé?
sem a Gondolat Kiadónak ez az
Lehet-e valamit igazán tudni, aminek
egyébként üdvözlésre méltó vállalko
sem előzményével, sem következmé
zása, sem a kritikatörténeti sorozat
nyeivel nem vagyunk tisztában? Ha
nem tudta ezt az elemi kívánalmat
csak a szoros értelemben vett irodal
kielégíteni. Hogy ennek számos, em
mi korszakot ismerjük, és nem annak
beri, tudományos, szervezési oka van,
intézménytörténetét, zenei és képzőarról talán nem szükséges külön győz
művészeti
világát,
mindennapjait
ködnünk az olvasót. Így inkább ma
(„szociológiáját” !), a szokásokat, az
rad a tiszta öröm, hogy mégis lehet
olykor rejtett és meglepő kapcsolato
séges az egyszemélyes szerzőjű irodakat és tudatos kapcsolódási szándéko
kat . . .
lomtörténet. Mert - ideje, hogy meg
50
�nevezzük a szerzőt! - Fenyő István
meggyőz erről. Meggyőz, mert hoszszú kutatói tapasztalat birtokában
vállalkozott az összegezésre. Írt saj
tó- és kritikatörténetet, írói monográ
fiát (Kisfaludy Sándorról), verselem
zést (Petőfi Sándor egy versét ele
mezte), igen sok tanulmányt, saj
tó alá rendezte Kölcsey Ferenc válo
gatott műveit, Eötvös József beszé
deit, recenziókat készített kritikai ki
adásokról, tanulmánykötetekről, válo
gatott kritikatörténeti szöveggyűjte
ményt adott ki. Emellett nem húzó
dik el a zsurnálkritikától sem, egy
időben a Magyar Rádióban rendsze
resen jelentkezett Figyelő szemmel cí
mű publicisztikai műsorával.
Így adva van minden - előtanul
mány, adottság, rutin - ahhoz, hogy
egyszemélyes szerzőjű irodalomtörténet
készülhessen. Amit nem várhatunk
tőle: az Szerb Antal ötletessége, Hor
váth János századokat egységben lá
tó-átfogó megjelenítő ereje, Szauder
Józsefnek irodalmat és képzőművé
szetet egymással korrespondenciában
érző művészete. De az sem kevés,
amit kapunk. Szilárd szerkezeti vázat,
áttekintő előadásmódot, következetes
tárgyalási módszert, az irodalom tár
sadalmi funkcióját hangsúlyozó (néha
talán túlhangsúlyozó) felfogást, meg
jelenítésre törekvő költői pályarajzo
kat, költői pályarajzok és társadalmiművelődéstörténeti hosszmetszetek ál
talában megfelelő arányát, kitekintést
a világirodalomra, különös tekintettel
K elet-Közép-Európára. Ehhez hozzá
tehetjük, hogy Fenyő István mindezt
a szakirodalom tüzetes ismeretében
teszi, azokat idézi, akiket olvasott.
Márpedig a korszakról többet nála
aligha olvasott valaki manapság szé
les e hazában. Egyes megállapításai
mögött ott érezzük a szakirodalom és
saját kutatásai hitelességét. Emellett
az olvasó tájékoztatására nem alcí
mek, hanem az egyes bekezdések előtt
„blickfangos” „schlagwortok” találha
tó, néhol valóban eligazítóak, néhol
azonban igencsak az Interpress Ma
gazinba illők, mint például A társa
dalmi harcok, sűrűjében, Öntudatos és
bátor nőtípus, „alig leplezett erotika”
(s mindez Vörösmartyról szólva).
Egészében azonban jól olvasható, a
legtöbb helyen megjegyezhető (azaz
az akadémiai irodalomtörténetnél in
kább tanulható), jól követhető gon
dolatokat kifejtő könyvet tartunk a
kezünkben. Érződik, hogy szerzője
önálló tervvel és elgondolással ren
delkezik, mintegy kortársává tud vál
ni az általa prezentált korszaknak,
érzi annak mozgásirányát, eszmeáramlatait. Mégis, időnként mintha
nem bízna eléggé magában, és - szó
szerinti vagy kommentált - idézéshez
folyamodik. S bár igyekszik takaré
koskodni az idézetekkel, inkább a
szakirodalmat interpretálva adja elő
mondandóját, mégis, e - nem feltét
lenül szükséges - citátumok révén ki
zökkenünk a gondolatmenetből, jólle
het, az ilyen egyszemélyes szerzőjű
irodalomtörténeteknek nem csekély
előnyük az előadás egyneműsége.
Mintha a szerző arra törekedne, hogy
senki szakember ne maradion ki az
idézettek közül. A 178. lapon Révai
József és Németh G. Béla, a 186. la
pon Révai József, Horváth János és
Alexa Károly, a 188. lapon Négyesy
László, a 189-en Horváth János és
Szauder József a hivatkozott szerző.
Valóban minden esetben az idéze
tekhez kellett fordulni? A magunk
részéről erősen kételkedünk ebben.
Mint ahogy abban is, hogy az olykor
ugyancsak egymással ellentétes néze
teket valló szerzők egyneműsítése a
könyvben található idézetek alapján
sikerrel járhatna. Amennyiben az lett
volna Fenyő szándéka, hogy adott
esetben például Kölcsey Ferencről né
zeteket sorakoztasson föl, ezt oldot
tabb formában, könnyedebben, „ele
51
�gánsabban” is megtehette volna. Nem
lábjegyzetben, hanem elbeszélő, ma
gyarázó jellegű bibliográfiában, amely
az egyes szakirodalmi műveket is mi
nősíthette volna.
A másik zavaró momentum a ma
gyar
irodalom-világirodalom Fenyő
képviselte felfogásában fedezhető föl.
Nem hisszük azt, hogy a világirodal
mi háttér megrajzolása feltétlenül a
bevezető megjegyzések közé való, te
hát bevezetőül kellene felvázolni a
kelet-közép-európai romantikát vagy
„az alapozó európai mesterek” port
révázlatait. Inkább hiszünk irodal
munk összehasonlító szemléletében,
azaz a világirodalmi, kelet-középeurópai párhuzamok, „hatások” , ha
sonlóságok magyar irodalommal való
együtt-tárgyalásában. Tehát a Cson
gor és Tünde Éj monológját Mácha
hasonló látomásával vetnők egybe,
vagy Vörösmarty harcát önnön klaszszicizmusa ellen Mickiewicz és Preseren hasonló gesztusaival tudjuk in
kább megvilágíthatónak. Hiszen ebben
a párhuzamosságban, ebben az Euró
pa felé fordulásban Fenyő István is
hisz, csak éppen az egyes művek tár
gyalásakor nemigen érvényesíti e
szempontot. Ezzel kapcsolatos, hogy
- bár Fenyő István kritikatörténetében sikerülten mutatta be a XIX. szá
zad eleje uralkodó eszméinek magyar
változatait - helyenként még a régi
reflexek működnek. „Nincs szerepe
magyar földön a romantikus iróniá
nak sem - írja a 33. lapon - a hazai
íróknak nem csupán szellemük szikrá
zásával van módjuk arra, hogy meg
próbálják helyreállítani a széttört va
lóságot
annál inkább a küldetéstudatnak., az apostolhitnek.” Ami azt
illeti, Friedrich Schlegel vagy Novalis
(akitől el akarja Fenyő távolítani a
magyar romantikát) sem volt éppen
híjával az apostolhitnek és a küldetéstudatnak; a romantikus irónia pedig
nagyon is jelenlevő tényezője Vörös
52
marty vagy akár Petőfi világképének.
Ugyanis a kettő nincs egymással el
lentétben. A Szent Szövetségbe hát
ráló Fr. Schlegel nem azonos a fiatal
Friedrich Schlegellel, Novalis költé
szet-központúsága, a költői küldetésbe
vetett hite, utópiája, világirodalomképzete pedig valószínűleg „tipológiailag” több rokonvonást mutat a kelet-közép-európai romantikával. Előre
jelezzük: Vietor Hugo groteszkelmélete, költészetkorszakolása, Shakespeare-kultusza, mind-mind közvetlenül
vezethető le a német kora romantiká
ból. S valószínűleg a német korai ro
mantika
népköltészetkultusza
sem
zárható majd ki a tipológiai elemzé
sek köréből, hogy drámaelméletükről
ne is szóljak.
Szerencsére az ilyen „rövidre zárás”
nem túl gyakori a kötetben, inkább a
szerző figyelme pillanatnyi kihagyásá
nak „eredménye” .
Máskor a feltehetőleg szakirodalmi
tájékozódás viszi egy kicsit félre az
egyébként pontosan fogalmazó Fenyő
Istvánt. Nagyon kevéssé meggyőző
nek érzem például Goethe és K öl
csey irodalomról alkotott nézeteinek
egybevetését. „Goethét épp annyira
foglalkoztatta a költői hivatás értel
me, mint magyar rajongóját”. Akadé
koskodhatnánk, hogy ha valakinek
hivatása van, az magától értetődőleg
tartja annak értelmét. Aztán meg,
Schillert talán még inkább foglalkoz
tatta a „költői hivatás” . Goethének a
költészet egyik (bár kétségen kívül
fontos) hivatása, legalább olyan fon
tos számára a természettudomány,
azon belül a biológia, a zoológia, az
ásványtan, az optika. Ami „esztétiká
ját” illeti, abban nem tartjuk egészen
igaznak, hogy Fenyő Kanttal állítja
párhuzamba, tartja felfogását a böl
cselőjével egyezőnek. Jól ismert példá
ul, milyen mértékben bírálta Goethe
Kant felfogását az ízlésről, mennyire
ellensége volt a hidegnek vélt speku
�lációnak, mennyire tapasztalati-érzéki
volt beállítottsága a bölcselet, a tudo
mány, sőt, még a szép tekintetében is.
Az érdek nélküli tetszés gondolatát
aligha vallotta. Persze, más kérdés is
mét az, hogy mit látott Kölcsey
Goethében. Mindenekelőtt a winckelmanni görögségképzet német letétemé
nyesét, mint az például a Fenyő Ist
ván által jó érzékkel idézett Kölcseylevélrészletből kitetszik (az együgyű
nagyság, mint a görögség jellemzője,
Winckelmanntó! ered!). Az ember
egységes természetének, az emberi to
talitásnak eltűnése (Fenyőt idéztük)
éppen úgy foglalkoztatta a korai német
romantikusokat, az elidegenedést, a
harmónia felbomlását ők (is) konsta
tálták, Schiller nem kevésbé. Persze,
nagyon igazságtalan néhány nem tel
jesen
szerencsésen
megfogalmazott
mondat kiragadása, annyit azonban
mindenesetre érzékeltet, hogy Fenyő
Istvánnak nem mindig sikerül a ma
gyar és a világirodalmi megfelelések
regisztrálása. Kölcsey Goethe-élménye bonyolultabb és összetettebb an
nál, hogy egy bekezdésben elintézhető
lenne; viszont a szerzőnek a kérdés
sel foglalkoznia kell, mert nem hagy
ható ki. Ezúttal azonban a kifejtendő
(vagy érzékeltetendő) tételnek nem
lelte meg helyét. Másutt meglelte.
Lelkes munkával derítette föl, hogy
a történelem és az élet körforgássze
rű felfogását az olasz bölcselő, Vico,
gondolatvilágának magyar asszimilálása erősítette. S ez a - nem hatás,
hanem - találkozás egy nagy gondol
kodó eszméivel színezte például V ö
rösmarty képzet- és gondolatvilágát.
Avval nem tudunk egyetérteni, hogy
csak azért, mert egykorú két költő,
együtt szerepeljen. Vörösmarty és a
francia romantikus A. de Vigny kö
zött Fenyő - helyesen - inkább elté
réseket talál, mint párhuzamot, de ak
kor minek kell ezt az eltérést emlí
teni. Az meg aligha nevezhető hason
lóságnak, hogy mindketten szívesen
szólaltatták meg a szenvedők pana
szát, mindketten a világ megváltása
után sóvárogtak (de mennyire más
képpen!). Hogy Vörösmarty is igye
kezett költészetében elrejteni „énjét,
személyiségét, életélményét” , ebben
nem vagyok bizonyos. Vigny úgyneve
zett rejtőzködése is több magyarázatot
igényelne. Nyilván arról van itt szó,
hogy nem oly közvetlenül szólnak az
olvasóhoz, mint Petőfi. A z újabb kor
kapitalista fejlődésével való elégedet
lenség sem csak Vigny és Vörösmarty
jellemzője, hadd utaljak vissza a ko
rai német romantika néhány megnyi
latkozására, sőt, Goethe sem minden
ben helyeselte az újabb irányokat.
Nem is szólva Schillerről. Talán nem
szűkíthető le a kérdés a kapitalista
fejlődés helyeslésére vagy elutasításá
ra. Goethe ifjúkorában lovagolni sze
retett, Petőfi már ünnepelte a vas
utat. Azt hiszem, hogy nem pusztán
egy szűken értett társadalmi-gazdasá
gi változás rettentett meg néhány ro
mantikus írót-költőt (mindegyiket más
okból!). Még azt is hiszem, hogy sok
kal áttételesebb, indirektebb a viszony
gazdasági-társadalmi
átalakulás
és
költői reflexió között, életmódbeli,
mentalitásbeli, a társadalmi érintke
zés formáin érezhető változás, az iro
dalom külső viszonyaiban jelentkező
fordulat is szerepet játszik, s nem
utolsósorban a költői világképre ható
bölcseleti-tudati formák torzulása, új
tudatminőségek kialakulása, leszámo
lás egy végérvényesen avittá vált szel
lemi világgal, új szellemi (és persze,
földrajzi, történelmi) horizontok földerengése. Olyannyira mások az iro
dalomnak, az íróknak létfeltételei, a
bölcselői tudatok reflexei, sőt, a
„nyelvi” lehetőségek Keleten és Nyu
gaton (most egyszerűsítettünk), hogy
a Vörösmarty-Vigny, VörösmartyBlake megfeleltetés, hasonlítás csak
esszében elfogadható, ötletnél nem
53
�többek - valójában nem elegendő öt
letként fölvetésük.
Amit azonban vitában kétségbe
vontunk, azt hosszasabb töprengés után
érdekesnek kell nyilvánítanunk. Érde
kesnek, mert még ha odavetett ötlet
nek tartjuk is, gondolatébresztőnek is
egyszersmind, és távlatot nyitónak, a
magyar romantika tágabb szemléleté
re ösztönzőnek, újszerűnek és továb
bi kutatásra késztetőnek. A szintézis
nek megvan az a hátránya, hogy ma
gasabb fokon összegezve, könnyűnek
találtatik, ami „alacsonyabb fokon"
súlyosként méretett meg. Viszont
megvan az a vitathatatlan előnye,
hogy nem kell törődnie az alacso
nyabb fokú gondolattöredékekkel, ha
nem a nagy egész szempontjait szem
előtt tartva, szemlélődhet. Már csak
azért is szeretem az egyszemélyes
szerzőjű irodalomtörténetet, mert na
gyobb felelősséget és nagyobb sza
badságot juttat írójának. Nagyobb fe
lelősséget, mert nem hagyatkozhat
társszerzőkre, akik majd beleveszik
fejezetükbe, amit ő kihagyott vagy
jogtalanul kiselejtezésre ítélt. De na
gyobb szabadságot is, mert nem kell
ragaszkodnia akadémikus sorrendhez,
elgondolásait érvényesítheti, látomását
a korszakról, méghozzá a maga tör
vényei szerint, a maga logikája sze
rint. Nagyobb a felelősség, mert sem
mire és senkire nem hagyatkozhat,
csak (?) az anyagra. De nagyobb a
szabadság, mert ízlése, kutatásban ed
ződött tetszése személyes választása
szerint mutathatja föl az anyagból
azt, ami hozzá a legközelebb áll. Ezért
- valószínűleg - az egyszemélyes
szerzőjű irodalomtörténet a legőszintébb műfajok közül való, ahol a tet
szelgőt, a szépelgőt, a sznobot hamar
utol lehet érni.
Fenyő István azzal is vállalja a
reformkort, hogy szolgálatot vél tel
jesíteni. Használni és nem ragyogni
akar, ezúttal irodalomtörténettel, író
54
portrékkal, vitatható és vitatásra ér
demes megállapításokkal, ötletekkel
(melyek közül a magunk részéről nem
mindegyikkel tudunk teljes mértékben
egyetérteni), gondolatokkal. S teszi
mindezt a szorgalmas kutató elszánt
ságával, az ismeretterjesztés lemon
dást követelő szigorával. Szolgálhat
ez az irodalomtörténet már csak azért
is, mert ilyen jellegű könyvben ritkán
adatik meg, hogy szerzője valami lélekzetállítóan újat mondjon. Tehát
nem hálás műfaj. Azonkívül számol
nia kell azzal, hogy mások saját, ked
ves olvasmányaikat keressék, saját
„fixa ideájukat” , és hiányolják saját
kutatási alanyukat és tárgyát.
Szolgálat továbbá azért is, mert
ilyen terjedelemben nem is tudjuk,
mikor jelent meg önálló, egyszemé
lyes szerzőjű könyv a reformkor iro
dalmáról. Így a jelzők, hogy úttörő,
hézagpótló, szükséges, valamint szak
mai és közönségigényt elégít ki - iga
zak.
S végül szolgálat ez a könyv már
csak azért is, mert vállalta, hogy a
kezünkben nehezen tartható, egyéb
ként is nehézkes és számos részletében
elavult akadémiai irodalomtörténet
helyett frissebben gondolkodó, az
újabb eredményeket is tolmácsoló, a
szó legjobb értelmében vett kézi
könyvvel ajándékozza meg az iroda
lomtörténetre kíváncsi olvasóközönsé
get.
Mit várhat ezért cserébe? Akadé
koskodó elmélkedéseket, mint ami
lyen c sorok szerzőjéé, kifogásokat,
vitákat - és nyilván szép számmal el
ismerő sorokat. A legnagyobb és legbecsesebb ajándékot azonban nyilván
valóan az a diák fogja adni a számá
ra ismeretlen szerzőnek, aki valame
lyik nagyobb közkönyvtár szabadpol
cán megkeresi a „fenyőt” (így, köznevesülve), és elkezdi tanulás céljából
forgatni lapjait. (Gondolat)
FRIED ISTVÁN
�TANULMÁNY
SIM ONFFY AN D RÁS
r
Így hinni...
Arcképvázlat Gerelyes Endréről
G erelyes Endre küldetéssel érkezett írónak hitte, tudta, remélte magát.
Csáth Gézáról írott Türelmetlen kritika című esszéjében olvashatóak az itt kö
vetkező sorok: „Thomas Mann az emigrációból figyelmeztette Hitler Német
országában maradt pályatársait. Azt mondotta, hogy vigyázzanak, mert aki ott,
akkor egy támogató sort leír, abból sohasem lesz író (...) A Thomas Mann-i
mondás talán úgy is átfordítható: aki egy jobb, tisztességesebb, haladó és hu
mánus társadalom érdekében egyetlen sort sem ír le, abból sohasem lesz író.”
Figyeljünk erre a négy igényre: jobb, tisztességesebb, haladó, humánus. Másutt
(Így írni): humánus és forradalmi.
Ma már talán kimondható: a fenti jelzőkkel felruházható társadalmunk bi
zony nem éppen ezeknek a jelzőknek jegyében teremtette meg alapjait, utolsó
csatlósként lefasisztázott kilencmillió magyarnak kellett bizakodva a jövőbe
tekintenie, s titkon mégis bíznia a kiteljesedhető jövőben, az élhető életben.
A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, mondja a szólás, de a po
kolból kivezető útról nincsenek szállóigék. Mert küzdelem az, jóvátétel és min
dig újrakezdés, és ha valaki, akkor Gerelyes Endre volt az elsők között, aki
ezt a küzdelmet magáénak tudta és magára vállalta, immár nem az önigazo
lás megérthető szándékával, hanem a továbblépés Lancelotjaként, a többieket
is megváltani képes, pokolból induló krisztusi szándékkal.
Idemásolok még egy hosszabb idézetet Gerelyes Endre már halála után meg
jelent regényéből, az Isten veled, Lancelot!-ból: „Magamról még annyit: lob
banékony és a kelleténél büszkébb természetű vagyok, tehát nélkülözöm a kró
nikások. nyugodt emelkedettségét, alázatát, s mióta csak eszemet tudom, látha
tatlan, de eltéphetetlen kötelékek béklyóznak a kalandhoz, a küzdelemhez és
a kardhoz, s ismét csak alkalmatlanná tesznek a világ dolgait távolról meg
ítélő és nyugodt magasságból mérlegelő elme pontosan rögzítő szerepére. Ment
ségemre mindössze azt hozhatnám fel, hogy ellentétben a forgatagtól, a féle
lemtől és vértől távol álló, sőt menekülő krónikásokkal - én láttam, átéltem
és véreztem is azért, amit ők csak innen vagy onnan merítve ismereteiket tudnak. A bőrömön éreztem és érzem is az igazság ostorcsapásait és a hamis
ság csendesítő símogatását. Lehet, hogy a több ízben becsmérlően említett kró
nikások többet tudnak, mint én, de én többet láttam; s lehet, hogy műveltsé
gük szélesebb pillantásra serkenti őket; ám az én szemem mélyebbre néz. Leg
alábbis hiszek ebben. Mindezt el kellett mondanom, hiszen enélkül tanúságom
- és ez az írás is - pelyva, melyet sodor a szél.”
55
�Gerelyes Endre emberi és írói alkatának (ami nála szorosan összefügg) min
den fontosabb jellemvonása kiolvasható ezekből a sorokból. Kedves, különös
nek ható, rokonszenvesen kamaszos és megdöbbentően érett férfi egyszerre;
hetyke és alázatos, tétova és magabiztos, zaklatott és hűvösen elegáns, zárkó
zott és kitárulkozó - suttognak és kiáltanak ezek a sorok, melengetnek és meg
borzongatnak. És ott az egyetlen tétova jelzés is: a „legalábbis”. Legalábbis
hiszek ebben, írja. Körüljárható a „legalábbis” értelme: én egyedül, más már
nem, én csakazértis, és az előzményekkel együtt: az élmény (tolvajnyelven
szólva: a megélt valóság) elsődleges szerepe. Már itt elmondható Gerelyes tra
gédiájának lényege: valami olyat hoz a magyar irodalomba, amit annak a ne
héz korszakban nem elhanyagolható szerepű, kinevezett irányítói és politikusai
legszebb álmukban sem reméltek, amire csak azt mondhatták: túl szép ahhoz,
hogy igaz legyen. Adjuk meg hát a lehetőséget, de éljünk a permanens gya
nakvással. Gerelyes Endre esztétikai kategóriává kívánta tenni az őszinteséget,
amely - mint tapasztalhatjuk - azóta egyre sorvadó igény. A bölcsebbek tud
ják: az őszinteség kiszolgáltatottságot jelent nálunk, feltörhetetlen normáink
szerint jobb a „mögöttes tartalom” , a rejtőzködő író, az üzenetet közvetítő
vers, a talányos, egyéni jelzésrendszert kiépítő intellektus. A huszadik századi
magyar irodalomban talán csak Tersánszky Józsi Jenő tudta megvalósítani a
kiugró tehetség és a deviánsnak nevezett magatartás (értsd: önálló személyiség,
karakter) egységét, szenvedett is érte eleget, s ma is csak mosolyogva szokás
emlegetni, hiszen furulyázott és készen állt, ha kellett. Gerelyes bevallott, pon
tosabban általa sohasem tagadott (és elérhetőnek hitt) magaslatai: Karinthy Fri
gyes, Ernest Hemingway és Mihail Solohov. Ismerve őt, talán hozzátehetem:
Karinthy intellektusa (ezzel együtt humora), Hemingway embertelenségellen
sége (szűkebben, antifasizmusa) és az a gyávasága, hogy bátor mert lenni eb
ben a században, Solohov csak Móricz Zsigmondéhoz hasonlítható mély hu
manizmusa, amellyel nem hisz az eredendő gonoszságban, s szinte a krisztusi
megváltást is hanyagolva, hisz az ember eredendő jóságában.
Honnan indult hát ez az alig tizenöt év alatt fölsistergő sors, ez a minden
kit állásfoglalásra késztető magatartásmodell, a tizenkét éve halott, s az idén
ötvenéves lenne Gerelyes Endréé?
A legmélyebbről.
Két szellemi, indulati rokonát sejtem az elmúlt évtizedek közép-kelet-európai irodalmában: az orosz Suksint és a lengyel Borowskit. Suksint, mint olyan
őstehetséget rokonítom hozzá, aki úgy tudott magára figyeltetni földrésznyi ol
vasóközönséget, hogy grammnyit sem adott el abból, aminek hitével, küldetésé
vel érkezett, nem oltványként, de saját gyökereiből teljesedett ki, s vált fo
galommá általa mindaz, amit hordozott s felmutatott. Borowskit nemrég Spiró
György fedezte fel igazán számunkra. Borowski 1922-ben született, a maga
poklát Auschwitzban járta meg. Néhány idézet Spirótól - mert mintha G erelyesről beszélne: „Nem az volt Borowski célja, hogy riporterként vagy dokumentaristaként jegyezze fel az eseményeket. A z emberről akarta elmondani
az igazat. S mert mélységesen etikus ember volt ( ...) , úgy találta, hogy a leg
szörnyűbb, a jövőre nézve a legsúlyosabb dolgok az emberi lélekben játszód
nak le.” Másutt: „ Úgy ábrázolja magát, mint aki embertelen lett az emberte
lenségben. De mert így ábrázol, ember maradt. Tudja, hogy a világhazugság
győzött, de hazugságnak minősíti.” És: „Amit már zsigereiben tud, és amit ke
gyetlenül tudatosan és pontosan leír, azt a lelke mélyén Borowski mégsem ké-
�pes elhinni.” Meg ez: „Borowski hiába próbált csodabívéssel, lázas áltevékenységgel megszabadulni tiszta emberségétől. Szervileg volt ép erkölcsű em
ber.” Gerelyes későbbi polgárentellektüel-útálatáról is van Spirónak (Borowskival kapcsolatban) egy találó mondata: „A z esztétikai és filozófiai elmél
kedések azért oly kisstílűen érdektelenek, mert a legfontosabbról képtelenek
tudomást venni, az emberről.”
Hogyan kerül ide Borowski? Nála tizenhárom évvel később, 1935. augusz
tus 15-én Gerelyes Endre maga is a pokol tornácán született. Nem tudott ró
la. Szegénység, igénytelenség, alkohol volt a neve. Apja, Gerelyes József MÁValtisztségig verekedte fel magát, édesanyja, Csuhai Angéla áruházi csomagoló.
Színhely: a nógrádi szénmedence, Hatvan, Salgótarján, Zagyvapálfalva.
„Legendák kötődnek az itteni szénlelőhely felfedezéséhez - írja Mátraházi
Zsuzsa
Radványi Ferenc megyei jegyző 1727-ben már tudósított a vecseklői
»égő földről«. Két pesti iparos, Matusek Vencel és Fischer Antal 1768-ban buk
kant rá a salgótarjáni szénre, melynek feltárására és hasznosítására, majd egy
évszázadig kellett várni.”
A múlt század közepén aztán mégis megindul a szén kitermelése, s a vidék
egy évszázadon át hordozza, nem szűnő konfliktusokkal, az iparvidék és a köz
tessé vált földművelés jegyeit, az egymás fölé- és alárétegződő bányásztisztviselő-földműves sorsokat, s válik különös, zárt világgá a nógrádi medence idegent s egymást gyűlölővé. Gerelyes Endre édesapjának „szilárd” M ÁVtisztviselői állása még így is sziget az óceánban, szép nyugdíj, békés öregkor
ígérete, két fiúé, akik talán egy lépcsőfokkal feljebb viszik majd. Tervezgetéseikbe könyörtelenül belesöpör a történelem. Gerelyes Endre hatéves, amikor
a második világháborúba sodródik az ország, kilenc, amikor a front is átcsap
felettük.
A családban senki sem politizál, a front átvonulását úgy élik át, ahogy szám
talan magyar család: valami nyomasztónak vége szakadt, de fortyog a világ,
eltűnnek emberek, új szónokok jönnek, de nem tudni, kinél az igazság, bizony
talanná válik minden, rémhírek kerengenek, egyetlen biztos pont még mindig
a M Á V ; a vasútnak mennie kell. A z élet azonban nem lesz könnyebb; sőt:
1951-ben lopni kénytelenek a talpfát tűzifának, amolyan hétkrajcáros, keserű
humorral, a karriert is kockáztatva, hiszen Gerelyes József ekkor már M ÁVpénztáros. A „Bandi fiú” tizenhat éves, s bár számára is eredendően termé
szetes közeg a szegénység, dühíti a megalázkodás, a „valahogy majd csak
lesz” filozófiájával nem tud egyetérteni, keserű tapasztalatai egyre gyűlnek,
nem alkalmas arra, hogy tétlenül „kivárja” a szebb időket, az „Isten majd
megsegít”-et szemforgató önáltatásnak tartja. Távolodik a családtól, a maga
útjait keresi. Lassanként tudatosan is szembefordul a kétszobás vasutas családi
ház idilljével, a heti egy-két korsó sörrel a vasúti kantinban. Mindezt kinőtte
már, s leginkább a hamis nyugalmat, hiszen a MÁV-sziget körül ott fortyog a
nógrádi szénmedence felkorbácsolt széncsatás, padláslesepréses sorsa. Többek
között nagyapjáé, aki vasúti pályamunkával, krampácsolással izzadt össze öt
holdat, aki a Horthy-korszak self made man-je. volt, nem a biztonságos nyug
díj reményében élt, hanem a semmiből teremtett valamit, inas, szívós kitartás
sal. Mellette a nagymama, aki családösszetartó erejét adta az ügyhöz, „abrichtolt, stafírozott”, s aki a család ide-oda vándorlásai közepette szárnyai alá
vette és iskoláztatta Bandit is. Ahogy a gyerekkori háborús képek a halál
problémát, úgy a nagyszülőknél töltött évek az értelmes és folytonos küzdelem,
57
�a soha bele nem nyugvás szellemét ültették el a kisfiúba - írói magatartásá
nak két alapvető motívumát. S a harmadikat: a ragaszkodást. Gerelyes Endre
mindvégig azonos maradt önmagával, ezért sohasem érthette a praktikus, időre
szóló, érdekekkel terhelt emberi kapcsolatokat, a nagy ügy nélküli összefonó
dásokat, amelyeket oly reménytelenül járkált körül később, már íróként, Bu
dapesten. Kialakult állandóságtudata, ez látni tanította, véleményt formálni a
körülötte létező igen sokszínű, keverékvilágról, amelynek mitizált hőse a bá
nyász volt a maga földmélyi hűségével, az akkor szinte mindennapos bánya
omlásokkal, a hősi halál mítoszával, a társadalmi elismertséggel. Követte az
acélgyár, a falvakból, településekből szőtt, s a keskeny nyomtávú bányavasút
madzagvonalára szerveződő vidék monstruma, az értelmes szervezettség ideája,
ha tetszik, a József Attila-i rend szimbóluma.
Gerelyes már tudta, hogy ő más. Érzelmileg elkülönült, éppen toporzékoló
csikókorszakát éli, nem szereti, ha olyanok simogatják, akik végül is betörni
kívánják. (Nem véletlen a csikó példa, A l Bobáken című novellájának alap
motívuma, Gerelyes személyiségéhez pedig kulcs lesz később ez a rögződött
pszichés ellenállás.) De most még gimnazista, a salgótarjáni Madách Imre
Gimnázium tanulója. Verseket ír.
A salgótarjáni gimnázium maga is különös hely ezekben az években: me
nedéke a megszüntetett egyházi iskolákból kiebrudált kitűnő tanároknak. Ge
relyes Endre irodalomtanára a fiatal Herold László, osztályfőnöke Marton
Kálmán, szintén volt pap, aki azonnal felfigyel a kamaszérzékenység mögötti
igazi értékekre, bölcsen irányít, emel, ráláttat. Levelezésük kisebb-nagyobb meg
szakításokkal később is tart. Marton Kálmántól kapja Gerelyes Endre mind
azt, aminek az irodalompolitika később annyira megörül: az útrabocsátókhoz
való örök kötődés eszméjét, lenézésük helyett a megértés és a kiválasztottak
által történő felemelés (ha tetszik, krisztusi) gondolatát, az elszakíthatatlan
köldökzsinór fontosságának tudatát.
Mielőtt bárki előtt megjelenne a kép, amint a bölcs Marton Kálmán a gim
názium kerengőjének egyik sarkába visszahúzódva, életre szóló intelmekkel lát
ja el a serdülő Gerelyes Endrét, ide kell biggyesztenem azt a tényt, hogy ezek
az intelmek és atyai jótanácsok kemény veszekedések formájában zajlottak.
Szóban és levélben. Hogy ez a stílus miként alakult ki, az ma már rekonstruálhatatlan. Bizonyára a „velem perelj, ne a szüleiddel” alaptételből, s „a Bandi
gyerek” megfogadta ezt a tanácsot, olyannyira, hogy későbbi, írói létében is
ezt a módszert gyakorolta: veszekedve, vitatkozva remélt barátokra, illetve „jó
ellenfelekre” szert tenni, aztán - már kölcsönösen megméretve - röhögve egy
más keblére borulni, vagy sziszegve bevágni az ajtót. Mint ilyen, feltétlenül
latinos temperamentumú volt, gyors hangulatváltásokkal; stílusa is ott ragyog
igazán (mint idézni fogom) leveleiben, apró megnyilatkozásaiban is, ahol a
teljes regiszteren játszik egyszerre, hatalmas akkordokat fogva be, vérgőztől a
lebbenő iróniáig.
Akárcsak később, budapesti egyetemi évei alatt, a salgótarjáni gimnázium
ból is hazajön, életre szólónak hitt barátságai, szerelme (későbbi felesége)
Schlattner Edit mind odakötik - jóllehet Edit családja nem rokonszenvezik
vele, a „vasutas fiánál’” jobb partit remélnek lányuknak. „Alapvetően nagy
érdekszövetség és részleges ellentétek, részvét, segítőkészség és némi káröröm
vegyül, hullámzik az itteni emberekben. Éppen ezért nem szabad elhallgatni e
kérdéseket, mert a közös múlt, az egymásrautaltság - s a múltban az egymás
58
�ellen fordítottság köt és kötöz egyszerre - írja később a Kenyeretlen Tarjánban. - Emlékszem, hogy még legénykekoromban is - negyvenöt után - meny
nyire mást jelentett Salgótarjánban az acélgyári olvasóba menni, vagy a bá
nyászkaszinóban táncolni szombatonként. Zagyvapálfalván, ugyancsak hosszú
évekig, szigorúan elválasztva önmagukat, három részre tagolódott a falu. Az
uveggyár volt az »elit«. A falu, ahol kevés parasztember, a vidéki értelmiség,
vasutasok és iparosok laktak, valahogy középütt foglalt helyet ezen az aljas
és pitiáner ranglétrán. A telep volt alul. S még később, az ötvenes évek ele
jén, amikor már eltűntek, sőt ellenkezőre váltottak a gazdasági különbségek, az
igazán nagy ökölvívócsatákat akkor vívtuk, ha a Salgótarjáni Bányász és a Sal
gótarjáni Vasas csapott össze. Tudniillik, ez már egy kicsit reváns volt. ( .. . )
. . . akármilyen nehéz sora volt ezeknek az embereknek, évente három-négy al
kalommal mindig összejöttek, lovaskocsik hozták a söröshordókat, szalonnát
sütöttek, s a cserfák alatt reggelig folyt a tánc, fiatalok találtak egymásra, szö
vődtek a házasságok, és robbantak ki egyetlen pillanat alatt a verekedések.
Mert a bányász, ha bepálinkázott vagy beborozott, akkor tényleg - félállattá
vált. Tudom, hogy a kilátástalan robot, a csaknem egyhangúvá váló életve
szély, az életnek is alig nevezhető vegetáció tette ilyenné. ( . . . ) A »Jó szerencsét«-köszönés nem üres szó. Ők érzik. S ez az állandó halállehetőség (nem ta
lálok rá jobb szót) ismét csak nagyon furcsán és összetetten hat. Eldurvít, ke
ménnyé és könyörtelenné tesz. És ugyanakkor megteremt egy hallatlan öntu
datot, önbecsülést és fantasztikus szakmaszeretetet.”
Gerelyes így körvonalazza ezt az elhagyhatatlan, mert egyszeriségében meg
határozott mikrovilágot, amelyet igazán csak az érthet meg, aki belőle kire
pítve, szerzi meg rálátását. A Kilenc perc című „boksznovella” oly meglepe
téssel üdvözölt társadalmi töltetének is itt az eredete: a sportegyletek megfe
lelnek nevük jelentésének, a ringben társadalmi presztízs- és osztályharc fo
lyik, s mint ilyen, etikai küzdelem is. A két fiatal bokszoló lényegében külön
békét köt egymással, nem hajlandók felhergelt áldozatai lenni az üvöltő aré
nának.
S ez az egyetlen mód, ahogyan ki lehet kapcsolódni a felhasogatott arcú táj
sarabolt tudatú őshonosainak és telepeseinek induló életek számára belterjes
és nyomasztó légköréből: a fiatalok természetes életösztönével és barátkozási
hajlamával. A kisvasút bányatavak, erdők, csalitosok között kanyarog, s hogy
ne kelljen a különböző életformát élő szülők vizslatekintete miatt feszengeni,
s avíttnak ítélt intelmeket meghallgatni, az ötvenes évek itteni ifjúsága is ter
mészetes gesztussal veszi birtokába a salakos sportpályákat, szervezi köréjük az
életét kék melegítőiben és tizenöt forintos tornacipőiben. Gerelyes kezdetben
atletizál, aztán bokszol, végül is a kajak s a vizek szerelmese marad: lesel
kedő veszélyek a Dunán, új és új ismeretségek a táborhelyek környékén, örö
kös nyitottság a váratlanra, a kalandra, ez lesz az ő igazi világa. 1953-tól sport
pályákon szövődik szerelme Editkével, s talán ezekben az években írott leve
lei írói moccanásának első dokumentumai. Érdemes beléjük pillantani, s immár
a lezárt élet és a higgadt idő távlatából rálátni azokra a sorokra, amelyek még
rárakódott legendáktól, hívek és ellendrukkerek torzításaitól, kritikusok aktuá
lis mérlegeléseitől mentesen láttatják meg Gerelyes Endre emberi s később
írói alkatának alapvonásait.
1953-ban szerelme ablaka előtt sétál este az utcán. Epekedik befelé. Edit
édesanyja szóvá teszi a dolgot. „Am i a rámmért fenyegetést illeti - írja Gere-
59
�lyes-,
I. §: Mulattatnak, a veszélyes helyzetek, 2. §: Az utca nem magántu
lajdon, és ha én az én Editkém ablaka alatt akarok sétálni, az Úristen sem
tilthatja meg nekem. 3. §: Akasztottam én már tengelyt keményebb legények
kel is, meg is klopfoltak egy párszor, mégis itt vagyok.”
Figyeljünk a mondatra: „Mulattatnak a veszélyes helyzetek.” Vissza kell
majd térnünk rá akkor, amikor arról illik majd szót ejteni, hogy - mint anynyian állították - Gerelyes kereste a veszélyt, mintha D ’Annunzio hírhedtté
vált tételének tenne eleget: „V ivere pericolosamente” . (Veszélyesen élni - vagy
maibb nyelven: Kockáztass mindig!)
De figyeljünk csak a következőkre (szerelmes levélben): „Ha egyszer fel
akasztanak, tudod, már nyakamon lóg a kötél, a fehérruhás szüzek megkezdik
a rózsahintést, megszólalnak a harangok, az emberek egymást csókolgatják az
utcán, s az alsókekeci plébánián zeng a Te Deum laudámus. . . mert egy gaz
emberrel kevesebb, mert most akasztják az utolsó jellemes csirkefogót.”
(1955) Ugyancsak ebből az évből már egy ízig-vérig „gerelyesi” vallomás:
„Egyszer valamelyik Sándor pápa vendégül látta valamennyi nobilist és nobilissát, akik politikai vagy gazdasági ellenfelei voltak. A Borgiák véréből
származott az az úr, abban a fészekben költötték, ahol kartársnőd, Lucretia is
csiripelt, tehát tettét nem lehet csodálni. Szerette ez a banda a pompát és a
halálhörgést, eredeti módon tudott lelkes barmokat exportálni a pokolba. Szó
val, kérlek, folyt a bor, majdnem olyan dúsan, mint a vér, csillogtak a kelyhek, lesték az öreg egyházfőt, mondogatták ezek a torz embertestekbe ágyazott
sakálok, hogy »No, az öreg se húzza sokáig, oh Maria mia, segítsd gyorsan a
kötényedbe!« Az öregúr ekkor megtörölgette aranykeresztjét, rendbe tette öltö
zékét, felállt, s mintha egy kedves meglepetést közölne, ravaszkás mosollyal
harsogta: »Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy tudtukra adjam: önök
mindannyian meg vannak mérgezve.« S amint meredt szemekkel felugráltak,
o rvos után kiáltozva, bölcs megvetéssel, öreges fejcsóválással mondta: »Késő!«”
Miért vallomás ez? Mert néhány sorral alább értelmet nyer a történet: Gerelyes bevallja, hogy szerelmes. De hogyan! „ É n azelőtt mindig meg tudtam
csinálni, hogy soha nem veszekedtem lányokkal, mert leléptem, ha nem úgy
lettek, ahogy vártam. Dühöngök magamra, de Veled szemben képtelen vagyok
ilyesmire. És ha Veled kiabálok, Ö N M A GA M A K A R O M M E GG YŐ ZN I ,
hogy Te sem vagy különb a többinél, és rájövök., hogy késő. A szívemre cse
pegtetett édes aqua toffana hat, már elfelhőzte az agyamat is, a kutya szentsé
git neki!”
Tizenhét éves leányzó legyen a talpán, akinek első olvasásra melegség önti
el a szívét, mert világosan megértette, hogy kedvese csupán annyit akart kö
zölni vele, hogy minden más női lények felett állónak tartja, és kikezdhetet
len férfiúsága és klasszikus műveltsége ellenére megesett vele az a szégyen,
hogy annyira szerelmes lett a címzettbe, hogy az már édes méregként elfelhőzte borotvaéles intellektusát is.
Kamaszos, hetyke kivagyiság - s egy nagyon tiszta, fertőzetlen lélek, az a
bizonyos „szervileg ép erkölcsű ember”, aki még öntudatlan humanizmusát
szentimentalizmusnak véli, és szégyelli: „Mindig restelltem szentimentalizmusomat. Asszonyok neveltek, kényeztettek. 10-12 éves koromig, lágyan, asszo
nyosan. Apu észrevette, és ő vett kezelésbe. Mostanában beszélgettünk erről,
és elmondta, hogy hallatlanul nehezére esett engem a pityergésért büntetni, és
szinte ridegen, férfiasan bánni velem, amikor szeretett volna simogatni, ösz60
�szecsókolni. (Állítólag akkor még kedves és szeretette méltó voltam.) Kívül
állók azt állítják, hogy keménykötésű lettem és férfias. Középiskolában már
magam is előmozdítottam ezt, írtam már róla, verekedtem, miegymás. A lel
kűletet - sajnos - lényegében megváltoztatni nem lehet. Ez ostobaságnak hang
zik, de így igaz. Annyi vagy több érzékenység van bennem, mint 6 éves ko
romban. A cinikusság és nihilizmus jó takaró volt, 16-18 éves fiúk nem sze
retik látni a gyengeséget. Azok farkasfalka, civilizált kiadásban, aki elbukik,
felfalják, vagy ami még rosszabb: kinevetik. Hamar beletanultam én a pofoz
kodásba, ittam és nőztem - már amennyire tanácsos volt - , és én lettem az
előcsahos. Riadtan lestem magam, úgy óvatosan kaparásztam is visszafelé. ( .. .)
Sokszor számot vetettem már magammal, és nyugodtan, minden kétely nélkül
odajutottam, hogy a hozzátartozóimat jobban szeretem az életemnél. Pedig
ha sokszor blazírt is vagyok, nagyon szeretek élni. És akármilyen bitangbanálisan hangzik is, ezt az országot is szeretem (hazát mégsem mertem írni),
meg az embereket is. Azt hiszem, ott a hiba, hogy túl mélyen érzek, vagy ke
vésbé ünnepélyesen szólva: mindent mellreszívok. ( . . . ) Sokszor szeretnék egy
jó nagyot sírni, ha egy kicsit is megbántottam valakit.”
„A z önmagával szemben sem fékezett kíméletlen őszinteség nála gyakran a
szeretet, paradox módon a közeledés jele volt. Kitartó barátait hajnalig tartó,
egetverő vitákban szervezte” , írtam róla 1976-ban, még leveleinek s ezeken
keresztül érlelődésének ismerete nélkül. Ma már azt is tudom: nyomasztó ki
sebbrendűségi érzésből eredt nála a hetykeség, tele volt a magára maradástól
való félelemmel, néhány évvel később is, amikor űrhajóhoz méltó kezdősebes
séggel repítették fel az írói pályára, még bizonytalanságérzettel küszködött,
félt. Gyáva volt tehát? Nem. Ahhoz volt gyáva csak, hogy elgyávuljon. Akár
csak a nagy példakép (vagy inkább fogadott rokonok) egyike, Hemingway,
akiről (már halála után) kéjjel mondták el a lélekbúvárok, hogy „bátorsága
eredendő gyávaságának leplezése volt” . Nem tudom ugyan, nevezhető-e gyá
vának az a férfi - még ha írói stílusának divatja jelenleg éppen leáldozott, de
legalábbis tetszhalálállapotban van - , aki hűséges Pilar-ja fedélzetén német
tengeralattjárókra vadászik, és aki Spanyolországban van, amikor ott kell len
nie, és elsőként vonul be a felszabadított Párizsba, még ha a Ritz hotelt ro
hamozza is meg. Bátornak senki sem születik, az igazi bátrak legtöbbje az igazi
félénkekből lesz, míg a vakmerők általában elgyávulnak. Kétségtelen viszont,
hogy a nagy rokon remekül menedzselte magát, csillagászati összegű honorá
riumok legendáját teremtve írásai köré már ifjúkorában (egyben önmagával
szembeni igényeit is magasra srófolva), afrikai szafárik és látványos fiestázás
mögé bújtatva az írói lét magányos, vergődő óráit, mintegy védekezésül is egy
ben.
G erelyes kettőssége sem különbözött ettől: hamar belátta, hogy nem tud
kávéházi asztaloknál dolgozni, s jobb, ha a csak rátartozót nem viszi ki az ut
cára, baráti asztalhoz, kocsmapulthoz sem, albérletéről viszont alig tudott va
laki is. A köréje fonódó legendákat azonban nem tudta lebegtetni maga kö
rül, beléjük kapaszkodott, megmagyarázta őket, küzdött ellenük, vívódott ve
lük, utálta őket. Kiegyensúlyozott pillanataiban viszont kötetnyi novellához
elegendő gondolatsziporkát szórt szerteszét, tékozolt el örökre.
Levelei olvastán meglepett, hogy húszéves korában - éppen ő - kesernyés
és kishitű. „Szerelmes vagy és azt hiszed, mindig 18 éves az ember - írja egyik
levelében (1955). - Úgy gondolod, valami pompás lehet egy kis háztartást ve
61
�zetni idillikus fészekben élni. Ez elmúlik. Mást mondok, a fiatalság is elmú
lik. É n bízom magamban, remélem, hogy a családom meg tudom védeni min
den alattomos, életkeserítő hatástól. Nem fáznak, mindig lesz egy teli kis élés
kamra, és a többi. De látod, az élet igen sokszor áthúzza a számításokat. A z
apám tele reménnyel indult neki, fiatal volt, tehetséges és optimista. Aztán az
édesanyja meghalt, az édesapja beteg lett, abba kellett hagynia a készülést,
mert pénzre volt szükség. Még így is el tudta tartani Anyámat, úgy ahogy ter
vezgették, a frontig. 45 óta - nem megy más módon - Anyu is dolgozik. Ha
nem áll annyira Apu mellett, ha nem segít neki, ha nem szereti változatlanul
a talán összetört reményeivel együtt, pokollá tette volna az életét. Így, együtt,
egymás mellett, ha nehezen is. megy a dolog. Tegyük fel, hogy hasonló körül
mények közé kerülök. Tegyük, fel, hogy nem tudom biztosítani Neked a lét
minimumot. A barátaid esetleg befutnak.. Tehetség, szerencse, összeköttetés,
sok. minden kelI hozzá. ( . . .) A front után elkísértem Apámat 30 -40 kilométe
res csereútjaira, tízéves koromban. Azt mondta, ahogy otthon kiraktuk a szer
zeményt, hogy férfi lesz belőlem.”
G erelyes Endre már egyetemista. Hétvégeken hazajár, családja, szerelme
barátai várják. Mint ezekből a jóformán egyazon évben írott levelekből is ki
tapintható, készül felelős, felnőttkorszakára. De tanácstalan. Talán érzi már,
hogy a szűkebb társaság már a saját sorsát kovácsolgatja, a kamaszos nekivadulások, „csajozások” és csavargások korszaka a vidék szigorú törvényei sze
rint lejáróban - és hát az élet meglehetősen nehéz, ha nem nehezebb, mint a
háború előtti utolsó békeévekben. A feltételek kemények, de a bányásztelepü
lés „egyszerű, tehetséges gyermekei számára” szinte korlátlanoknak tetszenek
a lehetőségek. Gerelyes nem politizál, a napilapokba sem igen néz bele, köz
vetlenül látja mindazt, amiről akkoriban megszépítve olvashat csak: az em
berek, a családok vergődését, küzdelmét a mindennapi kenyérért, az új hie
rarchia belső csatáit, az italba fojtott indulatokat. Szégyelli magát, mert ő már
„polgár” , egyetemi szemináriumok éles eszű vitázója, retteg attól mégis, hogy
rá lehessen fogni: megtagadta eredeti környezetét, amely egyszerre csak rá is
idegenként néz majd, mint azokra, akik alig várták már, hogy hátuk mögött
tudhassák a nógrádi szénmedencében eltöltött gyerekkor zárt világát.
Küldetést érez, de még nem meri hinni, hogy mesfelel-e majd ennek a kül
detésnek. Még nem tudja, hogy alig egy év, s barátai szerterepülnek (M. Nagy
Pált a párizsi Magyar Műhelyig hajítja a detonáció), mások a salgótarjáni sor
tűz vétlen áldozatai lesznek. Önmagával van elfoglalva, váratlanul éri majd
a robbanás.
„Ma reggel Szauder (ez egy professzor az egyetemen) találkozik az egyete
men velem, megállít, és az ő kedves, csípős hangján rámordít: Mi a frász van
magával, úgy jön-megy, mint egy hulla. Ötöltem-hatoltam. türelmetlenül leint:
Majd a vizsgán beszélgetünk, menjen a frászba. És elrohan. Bementem vizs
gázni, rámles a szemüvege felett, közben készültem. Mondja el a felelet váz
latát. Elmondom, elég! A d két ötöst (a másikat szemináriumból), elém kö
nyököl: Na, pakoljon ki! Elmondtam, amit lehetett. Hogy semmit sem tudok.,
hogy senkinek érzem magam, pedig nem bántott senki, és hogy olyan remény
telen minden. Nézze, maga hetedik, az évfolyamon, akinek ötöst adok. tehát
- és olyan kedves, mikszáthos nevetést produkált az öreg fülesbagoly - vala
mit csak tud. És jegyezze meg, csak a semmi emberek érzik magukat mindig
titánoknak. D e csak az igazi titánok vívódnak, a bolhák nem. - Itt megint kö62
�högött, nehogy elhízzam magam, és bizonyára elpirultam, mert kéjjel szemlélt.
(Azóta címezgetnek ifjú titánnak, amióta egy történelemdolgozatomról azt
mondta a tanársegéd, hogy szárnyaló stílusú, mélyen átérzett, titánian pocsék
történelemdolgozat. Csuda nagy röhögés volt.) Aztán elémnyomott egy Kötcsey-levelet, és tulajdonképpen ezért meséltem el az egészet - figyeld csak
kettőtök gondolatainak a hasonlóságát:
TE: . . . csinálni a tőlünk telhetőt. Ami úgysem telik ki az erőnkből, azon
nem szabad keseregni.
Kölcsey: Tudunk változtatni a sorsunkon? Rajta! D e vinnyogni, mint gyer
mek, vagy toporzékolni, mint makacs hölgyike, s mégiscsak szenvedni, ami
lelkünket nyomja, pfuj! Vinnyogtam, toporzékoltam én is. Most ahol tennem
nem lehet, összedugom a kezem, és mondom: rengj, dörögj, mennykövezz vagy
amit akarsz, de azt nem teheted, hogy én ne legyek én!”
Bandi nem is panaszkodott soha. Nem volt műfaja. Hiszen egészséges volt,
fiatal és tehetséges. De nem értette meg Szauder bátorításának lényegét sem.
A professzor nem a történelemdolgozat „ifjú titánjára” gondolt. Mert bátorí
tás volt - lehetett - ez a kétcsillagos vizsga, a külön kategóriának kijáró, nem
kis elismerés. Gerelyes még valamit nem vett észre akkoriban: ha esetlenül,
fel-felfortyanva vagy éppen tétován történő magakeresése közben számára ke
serű szájízt hagyó kioktatásokban részesült is: lényegében neki volt igaza.
Problémaérzékenysége már akkor pontos volt, de nem érezte a feltételek és
körülmények megváltoztatásának lehetőségét, a falak merevnek, lebonthatatlannak mutatták magukat, az elvek dogmákká merevedtek. Ő viszont képte
len volt megváltozni, vagy meggyőződése ellenére alkalmazkodni, betörni. Ek
kori gondolatait tükrözheti - már érlelt formában - jóval később vihart ka
vart oktatási reformcikke, amellyel az eszmei mondanivalót hajszoló, Petőfi
szájába is munkásmozgalmi töltésű mondatokat kívánó Adyból is proletárköl
tőt faragó, s nem az irodalmat magát megértető és megkedveltető oktatásmodellel vette fel a harcot, okosan érvelve, s gyomorszájon ütve a mindent
meg- és átideologizáló pedagóguseszményt, amely - mert éppen akkor volt
jellemző az egyetemre - ma is kísért, és (végül is) elidegenít.
A z 1956. februári (SZKP) XX. kongresszus megdöbbenti, felrázza. Belelát
annak a világnak mélységeibe, amelyről azt hitte, hogy természeténél fogva
olyan, amilyen. A megújulásnak ez a belülről fakadó képessége új jelenség a
világtörténelemben. Gerelyes huszonegy éves, megérti, hogy vajúdásai, vívó
dásai nem magányosan elszigeteltek, hanem hatalmakéi és egyben minden egyes
gondolkodó emberéi is, s talán azt is megérzi, hogy addig nem figyelt eléggé
a mögöttes jelzésrendszerekre, s mint kölyökkutya a vizet, lerázta magáról az
érte nyúló, segítő szándékú kezeket is. Tekeredett egyet a történelem forgó
színpada. Látta ő annak idején, hogyne látta volna, hogy Salgótarjánban és
környékén régi fasiszták bújtak bilgeribe, s vedlettek át ÁVH-sá. Öreg nyilas
cipészek, házmesterek pózolhattak a hatalom képviselőinek szerepében, miköz
ben a fordulat évében becsületes embereket tisztogattak ki az immár egyetlen
párt soraiból. De elzárkózott ezektől az emberektől és ezektől a jelenségektől,
megvetette (s talán kihalásra ítélte) őket, s a fiatalság egészséges életösztöné
vel remélte az „új erkölcs” diadalát - küzdelem árán. Ez a naivitás nem az
ő hibája volt, a háború utáni fellélegzés, a demokratikus erők szóhoz jutása,
az újjáépítés csakugyan kollektív lendülete, a friss népi értelmiségi erők ára
dása és világmegváltó hite szülte a (később kincstárivá váló) optimizmust, mi
63
�szerint egyetlen nemzedék vállalása elegendő lesz ahhoz, hogy az eredendően
jónak született emberi természet az össznépi akaratban kiteljesedjék. „Küzde
lem árán” mérlegelhetjük újra a szavakat.
Most feltárult előtte az új „színpadkép” , immár az, amely majd a saját nem
zedéke sorsát határozza meg.
Ilyen indulattal veti magát 1956 diáktüntetéseibe, s hogy mivé fajul az ő és
mások ifjúságának tiszta szándéka, arról haláláig képtelen írni, csak néhány
töredékes bekezdés maradt ránk visszaemlékezésében: „Sohasem voltam spe
kulatív, filozófiai problémákon rágódó típus, s főképpen mert sem képzettsé
gem, sem tapasztalatom nem adott lehetőséget nekem, hogy ezt megnyugta
tóan eldönthessem, elhatároztam, hogy úgy élek, ahogyan természetes hajla
maim diktálják, mint ahogyan minden tizenhét-tizennyolc éves fiatalember legalábbis abban az időben, 1952 -53-ban élt. Lelkesedtem a nagy szociális esz
mékért, viszolyogva és félelemmel szemléltem mindazt, ami messze a fejem
felett zajlott, udvaroltam, amúgy diákmódra, örültem sportsikereimnek, örül
tem annak, hogy a hátam mögött van az érettségi, végre sokat ettem, sokat
nevettem, és Salgótarjánból, pontosabban Zagyvapálfalváról készültem a nagy
hadjáratra: szeptemberben egyetemre jövök és egy új szakasz kezdődik az éle
temben. ( .. .)
A Z O N az október 23-án este, nébányan, fiúk, lányok, a Madách téren áll
tunk. Mindannyiunkat kimerített az izgalom, hiszen az egyre óriásibbá dagadó
tömegben lépegetve, noha nem hittük, és nem is tudhattuk biztosan, hogy lő
nek-e a tömegre. A Bem-szobortól átjöttünk a Parlamenthez, innen pedig ha
zafelé. A lányokat kísértük a diákszállójukba. Amikor meghallottuk azt a dü
börgést, amelyet mi, fiúk a katonai kiképzések alatt olyan jól megismertünk,
mindannyian megdöbbenve álltunk, mert először nem hittük el, hogy E Z le
hetséges.
- Ezek tankok! ( .. .)
Elképedve meredtünk egymásra. Mi ez? Mi történik itt? Válamennyien viszszaemlékeztünk a tegnapi nagygyűlésre, amely az aulában zajlott, és ahol vad
vitákat folytattunk arról, hogy csatlakozzunk-e a lengyel rokonszenvtüntetéshez.
- A többi egyetemek is jönnek. A gyárak is jönnek - kiabál az egyik szó
nok. - Csak mi nem?
- Békés rokonszenvtüntetés lesz. Majd kart karba öltve megyünk, hogy ide
gen elemek ne csapódhassanak hozzánk!
- K i garantálja azt, hogy békés tüntetés lesz? - kérdeztem.
- Mi! - ütött az asztalra az elnökség egyik tagja. - Tárgyaltunk a kormány
férfiakkal, nem fognak lövetni. ( .. . )
(Folytatjuk)
64
�E számunk szerzői
B e n já m in L á s z ló költő, Új Tükör főszerkesztője (Bp.), C zig á n y G y ö rg y
költő (Bp.), C s á k y K á r o ly költő (Ipolyság, Csehszlovákia), C s e h K á
ro ly költő (Halmaj), C so rb a P ir o s k a költő (Szuhakálló),
E ndrődi
S za b ó E r n ő költő (Bp.), F o d o r Á k o s költő (Bp.), F r ie d Istv á n iro
dalomtörténész (Bp.), G é c z i J á n o s MSZMP Nógrád Megyei Bizottsá
gának első titkára (Salgótarján), H á r s G y ö r g y író (Bp.) H o r p á c si
S á n d o r kritikus (Miskolc), K iliá n Istv á n történész (Bp.), M á z ik Is t
v á n költő (Fülek, Csehszlovákia), N é m e t h J á n o s Is tv á n népművelő
(Rétság), P a p p L a jo s költő, Napjaink főszerkesztője (Miskolc), R o m sics Ig n á c tudományos munkatárs, M TA Történettudományi Intézet
(Göd), S im o n ffy A n d r á s író (Duka).
A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG
ELN Ö KE:
A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG
TAG JAI:
Dr. Horváth István
Csik Pál
Dr. Fancsik János
A SZERKESZTŐ SÉG TAG JAI:
Füzesi István
Dr. Bacskó Piroska (cikk, tanulmány)
Dr. Szabó Károly
Kelemen Gábor (riport, szociográfia)
Dr. Tamáskovics Nándor
Kojnok Nándor (szépirodalom)
Tóth Elemér
Dr. Praznovszky Mihály (hagyomány)
Czinke Ferenc (művészet)
Pál József szerkesztő (kritika)
Főszerkesztő: B A R A N Y I FERENC
A
N ó grád
m egyei
a d ja :
a
P o sta .
N ó grád
(K H I,
t a u t a lv á n y o n ,
e lő fiz e t é s i
m eg
és
K é s z ü lt
nem
a
fé l
te rje d e le m b e n .
F .
48,
egy
József
a
3 10 0 .
K H I
évre
96
a
N y o m d a ip a ri
K e le m e n
G ábor
la p ja .
S a lg ó ta r já n ,
F e le lő s
k ia d ó :
k é z b e s ítő k n é l,
nádor
té r
215-9 6 1
F t.
v is s z a . I S S N : 0 5 5 5 - 8 8 6 7 .
m egyei
v .:
V .,
á tu ta lá s s a l
évre
o s z tá ly á n a k
V á lla la t.
b á r m e ly p o s ta h iv a ta ln á l,
k ü ld ün k
N ó grád
m ű v e lő d é s i
S ze rk e sztő sé g :
L a p k ia d ó
B u d a p e st,
v a la m in t
d íj
V B
F eren c.
m egyei
E lő fiz e th e tő
Iro d á n á l
T a n á cs
Ba ran y i
F ő sze rk e sztő :
1.
62
sz.
a
p o sta
János
Tam ás
út
21.
1900
B u d a p e st).
je lz ő s z á m r a .
k é th a v o n ta .
T e le fo n :
ig a z g a tó .
h ír la p ü z le te ib e n
P o s ta c ím :
p é n z fo r g a lm i
M e g je le n ik
A ran y
B á lin t
E gyes
és
14 -3 8 6 .
T e r je s z ti
a
ára
K é z i r a t o k a t és r a j z o k a t n e m
K i
M agyar
K ö zp o n ti
K ö z v e tle n ü l
szám
a
H ír la p
vagy
pos
16
F t,
ő rzün k
I n d e x : 2 5 -9 2 5 .
V á lla la t
s a lg ó ta r já n i
ig a z g a tó .
8 5 .3 9 8 4 0
N .
te le p é n ,
S.
900
p é ld á n y b a n
3 ,6
( A / 5)
ív
�Ára: 16, - Ft
�
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
A Palócföld szerkesztősége
Source
A related resource from which the described resource is derived
ISSN 0555-8867
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Text
A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text.
Original Format
The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data
Papír
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - 1985/3. szám
Subject
The topic of the resource
Művelődéspolitika
Irodalom
Művészet
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
Palócföld szerkesztősége
Baranyi Ferenc
Publisher
An entity responsible for making the resource available
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Date
A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource
1985
Contributor
An entity responsible for making contributions to the resource
A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Coverage
The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant
Nógrád megye
1985
Baranyi Ferenc
Palócföld
-
https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/f7a4cfa56f6d79b67b1641ed1e7f66bc.pdf
3bf39d34ae5a519c6d9181dbe376dff0
PDF Text
Text
�Tartalom
XX. ÉVFO LYA M , 3. SZÁM
1 Baranyi Ferenc: Magán-, Kék madár - zöld fák (vers)
3 Konczek József: Kígyóbeszéd (novella)
9 Bódi Tóth Elemér: Pacsirta (vers)
Vaderna József: Metamorfózis (vers)
10 Tamás István: Szeptember szonettek IX. (vers)
Szepesi József: Portrék (vers)
12 Erdős István: Pénz, pénz, pénz! (novella)
16 Németh Miklós Attila versei
VALÓ SÁG
17 Andrassew Iván-Pál János: Prolilét-ra (szociográfia)
23 Ács Zoltán: Felépül végre a házunk? (interjú)
32 Hortobágyi Zoltán: A Palócföld megkérdezte Gressai Sán dort...
ABLAK
34 Mai szlovák költők versei (Tóth László bevezetője és fordításai)
M ŰH ELY
44 Tandori Dezső / Zalán Tibor; Zalán Tibor / Tandori Dezső
63 Petrőczi É va: Napló helyett I.
T Ö R T É N E L M I F IG Y E L Ő
67 Szenti Tibor: Parasztvallomások (Romsics Ignác)
É L Ő M Ú LT
69 A z utolsó nógrádi nagyasszony
M ÉRLEGEN
82 Vidéki Magyarország (Laczkó Pál)
84 A z ének megmarad (Bezzeg János és Endrődi Szabó Ernő)
92 Banos János: Látlelet (Alföldy Jenő)
95 Ószabó István: A vak géniusz (Magyar József)
E számunkban a borítón és a belső oldalakon M ILA N SO K O L besztercebányai grafikus munkái
tók, aki az 1981- évi mátraalmási (Nógrád m.) művésztelep vendege volt.
(Fotó: Buda László)
látha
�BA R A N Y I F E R E N C
Magán-
A magánoknak nem könnyű a sorsa,
a gondtalant akárhogy tettetik:
a hatóságoknak megannyi borsa
csak magán-orr alá törettetik.
Irigyli öt a vékonypénzű állam,
no és a vastag arcbőrű tömeg,
s mivel szegény amúgy sem makulátlan:
mindkettőt szemlesütve vágja meg.
S e szorongást nehéz viselni így, ha
kamrája telve is: nagyon levert,
jobb a kuldúsnak, hisz az alamizsna
adómentes volt mindig is ehelyt.
Így nem merek kisvállalkozni én sem s megtollasodni sem fogok soha.
Álmaimat csalán közé vetélem,
hisz mind odavaló, nem máshova.
Továbbra is a holdat bámulom hát
s vonzódom ahhoz, ami nem taszít,
az ország egyszer rám is bízta gondját de ez ma már egy öltést sem . . . ér.
I
�Kék madár
—
zöld fá k
(Kassai Franciskának)
A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiheti, hogy élni szép:
van K ék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz’ ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikk-cakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldelnek, zöldelnek a fák!
S ez hihetőbb örömet adhat.
2
�KONCZEK JÓZSEF
Kígyóbeszéd
(de szokták mondani angyali üdvözletnek is)
. . . elnézést kérek, amiért megzavarom csendes pihenése közben, mind
össze annyit kérek, engedje meg nekem, hogy kicsit megszárítkozzam, mert
valahogy hideg most a víz, pedig ilyenkor, délután, egész nyáron át, a leg
jobb fürdeni való idő volt, persze, ez már nem a nyár, őszbe hajlik az
idő, és ilyenkor olyan tűnődésre késztető, elgondolkodtató a táj, mintha
kiélesültebben lehetne talán érzékelni mindent. Talán véletlen volt, talán
egy kicsit én is akartam, hogy arról a vitorlásról ott, ni, amelyik most
kerül a nádas takarásába, én valahogyan a vízbe estem, és mivel a hajó
elment, én erre felé irányítottam karcsapásaimat, ha pontos akarok lenni,
nem tudtam, hogy itt önt fogom találni, amint lehunyt szemmel napozik
ebben a nádszékben, honnan is tudhattam volna, hiszen nem ismertem, s
azt sem tudnám megmondani, mi húzott, mi vonzott éppen erre a part
részre, bármelyik magánnyaraló partsávjánál a partra juthattam volna,
de most már egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy valami ösztönös oka
volt, valami érzés, valami vonzódás, igen, nem tudom, volt-e már úgy
vele, hogy csak elindul valamerre, nem is tudja, miért, de érzi, hogy az
jó, és akkor valóban várja valami vagy valaki, s akkor már abban is bi
zonyos lehet, hogy éppen miatta történt. Én talán éreztem is, hogy ön
mintha hívott volna engem. Nézze, én tisztában vagyok azzal, hogy ha
bárki is meglát bennünket, nem keltünk feltűnést, hiszen csupán beszél
gető két embernek látszunk, holott meg fogja látni, itt egészen másról
van szó, mert most, hogy így megláttam, valami úgy megragadott engem,
s egyre úgy érzem, hogy létrejött közöttünk valami szokatlanul érdekes,
azt hiszem, jó ez, ön mintha még nem tudná, mintha küzdene ellene,
holott akarta, ám én azon leszek, hogy jó is legyen. Mondom, én már
érzem a kettőnkben meglevő közös akaratot, és ön megbízhatóan fek
szik ebben a nádszékben és derekának hajlási iránya nélkül biztosan sze
gényebb volna ez az árnyékosodó délután.
Kifejezhetetlen kényszerítés szorít, hogy beszéljék önhöz. Nem önnel,
mert ez a kényszer már ezen a ponton túljutott, mintegy annyira felhal
mozódott bennem a beszélnivaló, hogy önhöz kell beszélnem. Tudnom,
éreznem, azt, hogy hallgat engem, de úgy volna jó, hogy ez ne zavarja
önt. Talán, ha lehunyná szemét. Azért volna jó, mert akkor úgy tehetünk,
mintha ön aludna, s kérem, ne is mosolyogjon, hanem nagyon ügyesen,
az elhitetés legfelső fokán tegyen úgy, mintha nem is hallaná, amit mon
dok. Szélsőséges érzékenységem késztet rá, hogy ezt kérjem öntől. Ugyanis
szeretném elérni, hogy önt ne zavarja az, amit mondok, tehát, ha úgy
teszünk, mintha nem is hallaná a szavaimat, bizonyos gyengéd izgatottsága
lesz a beszédhelyzetnek, hiszen bízvást érezhetem úgy, hogy ön mégis
hallgat rám, ámde ön bármikor amögé a tudat mögé menekülhet, hogy
3
�hiszen nem is hallja, amit mondok. Erre önnek is nagy szüksége van,
mert amit mondani akarok, az nagyon érdekli önt, de, ha nem teremt
jük meg a kielégítő feltételeket az ön nyugalma számára, vagyis, ha
úgy érzi, hogy valaki vagy valakik, akik idenéznek, idehallgatóznak, ké
sőbb tudhatják majd, hogy hallotta a beszédemet, ez talán zavarná önt.
S meglehet, hogy efölötti kényelmetlen érzésétől vezettetve félbeszakít en
gem, és ez nagyon rossz lenne mindkettőnknek. Nekem azért, mert nem
mondhatom végig, amit szeretnék, önnek pedig azért, mert zavarni fogja
egy befejezetlen helyzet disszonanciája. És ez, ugye, elkerülhető, ha meg
engedi, hogy körültekintő figyelmességünk eredményeként ez a kvázi be
szélgetés-hallgatás kialakulhasson. Engem jólesően izgat is, hogy nem le
hetek benne biztos, figyel-e rám, hiszen ha rokonszenvét váltom ki azzal,
amit elmondok majd, akkor végül saját akaratából vállalhatja, hogy hal
lotta-e. És engem az éltet most, hogy nagyon hiszek benne, ha végighall
gatott, be fogja vallani, hogy nemcsak hallott mindent, hanem a rokon
szenvét is sikerül elnyernem. Bevallhatom, az sem fog nagyon kétségbe
ejteni, ha nem akar emlékezni majd arra, amit hallott, hiszen ez az ön
joga, és amennyiben úgy dönt, hogy nem hallott semmit, akkor ezt is ki
fejezheti, látja, máris kinyitottuk két irányba ezt a helyzetet. Igaz, van
még egy lehetősége, ez az, mintha álomnak fogná fel, nos, az sem baj, ha
nem avat bizalmába, hogy elfogadta szavaimat, akkor úgy jutott a titok
birtokába, hogy nem közli velem, ugye, ám ha mégis úgy gondolja, hogy
közli velem, megértette, amit hallott, ez is jó. Érdekes, hogy egyik v á l
tozat sem jobb vagy rosszabb a másiknál, hiszen az én személyes érdekem,
érdekeltségem, hogy úgy mondjam, az elmondáson túl már semmire nem
terjed ki, az én érdekeltségem, sőt feszítő szükségletem, hogy elmondjam,
amit el kell mondanom. Végül hiába fog megkérdezni, nem tudok semmi
többet mondani majd, így hát az, hogy kinyilvánítja-e azt, miszerint elfo
gadta, felfogta szavaimat, vagy nem szól semmit, ez valójában teljesen
mindegy, hiszen a küldetésem az elmondással véget ér. Ezért láthatja
is, hogy mindaz, amit az imént mondtam - nem önnel, hanem önhöz kell
beszélnem - mennyire igaz.
Így, ilyen nyugodtan, egyenletes lélegzéssel, ebben az oldott, félig fekvő,
félig ülő testhelyzetben, azt hiszem a legjobban megvalósulhat mindaz,
amire most szükség van. Még valamit szeretnék kérni, de ezt kérem,
hogy nagyon-nagyon komolyan fogja fel, és ne keressen benne semmi
felületi szándékot. E z nagyon jó volna, ha megtörténhetne, mert ezáltal
létrejönne egy olyan helyzet, amelyik még pontosabb fogalmazásra tudna
engem késztetni, mintegy hozzásegítene, hogy a legjobban mondhassak el
valamit. Ugye, nem nagyon feltűnő, ha egy ifjú nő fedetlen kebellel na
pozik. Ha nem okozna ez nagy gondot, és megoldhatnám a kötőjét, sokat
segítene nekem. Ú gy, nagyon köszönöm, hogy nem válaszol, szinte való
ban alszik, tehát máris segített az előbbi kéréseim teljesítésével, de most
még csak ezt kérem. Ugye, ugye, az ön beleegyezésével történik ez, hogy
most megoldom a melltartó kötőjét, ugye, azért tud róla, hogy ez törté
nik, mintha talán álmodná csak, de nem veszélyes ez a dolog. Most nagy
örömöt érzek, hogy sikerült kialakítani a pontosabb fogalmazáshoz szük
séges helyzetet, amely úgy tűnik, számomra a fontos, pedig magának a
dolognak van rá szüksége, hiszen én, csakúgy, mint ön is, egy bizonyos
4
�dolognak a szolgálatában vagyunk most így, és egyáltalán nem valami
közhelyszerű csalárdság késztetett rá, hogy segítségét kérjem őszinte és
emberien bizalmas nyíltságának ilyen kifejezésére. E z a bizalom nagyon
szükséges nekem és önnek is, mondom, végső soron ennek a dolognak,
amelyért most így vagyunk.
Ez a dolog, ez a titok valamire, az egészre vonatkozik, és ez az egész
nagyon nehezen közelíthető meg, nagyon nehéz volna pontosan leírni, áb
rázolni, megmutatni, úgy hogy amennyiben valamilyen formában vállalni
fogja majd mindannak sejtelmes értését, amiről beszélek, először is azt
kell tudnia, hogy csak nagyon kis része az egésznek, a teljesen kifejeződő
egésznek. Ez egy bizonyos törvényszerűség, amely történik akkor is, ha
nem vesszük tudomásul, ha más és más magyarázatokkal látjuk el, ám
hiába nem veszünk róla tudomást, hiába magyarázzuk máshogyan, mint
ami az igaza, a lényege, ez rajta nem változtat. Ez ugyanis sokkal erő
sebb nálunk, de nem valami kényszerítés által, jóllehet ebben az én kényszerítettségemben, hogy róla kell beszélnem, mégis valamilyen módon ki
fejeződik a szükségszerűség, hogy birtokba vevődjék. És ennek a birtokba
vevődésnek jó engedelmeskedni. Olyan, mintha szomjas volna az ember,
és oltaná a szomját, tehát, hogy úgy mondjam, nem fájdalommal kény
szerít, hanem valami jónak az ígéretével késztet a vele való foglalkozásra,
azoknak a lehetségesnek gondolt utaknak a végigkövetésére, amelyek
által úgy vélhetjük, hogy feltárul a dolog magyarázata.
E z magának a dolognak a lényege, hogy fel akar tárulni, ámde csak
akkor lehet feltárnom, ha így maradunk.
A zt reméltem, hogy kérésem teljesítése után könnyen áttérhetünk arra,
amiről beszélnem kellene, de ne higgye, hogy az olyan könnyű számomra.
Mondhatná magában, hogy én már elég sokat beszéltem, de azon túl,
hogy lehunyt félmargarétáival, lüktető meleg keblével itt fekszik előttem,
voltaképpen még nem történt semmi sem. Ne higgye, hogy így van. Látja,
annyi máris bizonyos, hogy látszólag befejezetlen gondolataim mindegyre
vissza-visszatérnek valamiféle titoknak az emlegetésére, bizonyos körkörös
rendszer szerint, s abban, ami történt, talán fontosabb ennek a bizonyos
haladási iránynak, ennek a lüktető vissza-visszatérésnek, ennek a pulzáló
ritmikának a megléte, ez a mindkettőnket uraló érdekes állapot, amely
ben valamiképpen egészen más érzékekkel tekinthetünk mindenre, ami kö
rülvesz bennünket. Van ebben bizonyos felfokozottság, valami feszültség,
de biztonságot adó közelség is, megtartó közös izgatottság, amelynek, hogy
úgy mondjam, pallérozott, lassú átmenetei vannak a még jobban kifejlődő
izgalomhoz, ám ez mintegy belőlünk éled, erősödik, veszi birtokába
egész lényünket, s valami kínzó szükség fogalmazódik meg benne, ne
féljen, nem baj, hogy nem tudja, mi is ez, elég lesz, és, jó mindkettőnk
nek, hogy bennem egyre inkább megvilágosodik, miről van szó. Bár mind
ez csak így, közben világosodik meg bennem is, az ön segítségével, amely
be így bcavatódunk, s ennek során már én érzem is, hogy a közelségünk
annyira belsővé teszi ezt a beszélgetésünket, szinte folytat egymásban
bennünket, önmagunkat egynek érzékeljük valamivel, ami eddig kívülvaló
volt, s ebben teljes odaadással, valamiféle alázattal vagyunk jelen, mint
ha lelkes eggyéválással, lelkes azonossággal szolgálnánk valamit, ám az,
hogy egymást, ez nem pontos, mert egymásban önmagunkat, ám ezzel
5
�talán valami egészen mást is, nem gondolja, ugye, ugye, mert ez kettőnk
ben, külön-külön nem jöhetett volna létre, így van-e?, mintha az életem
volna ez, amit most átélek, és érdekes, más valakivel együtt, erről a
mástól immár lefoszlik az a képzet, hogy nem-én, hogy ő, mert én va
gyok ez a te is, ugye, így érzed már, nem? nem még? várjál kicsikét, így,
így, így, majd mindjárt, ha átadod magad te is ennek, ugye? ugye? kez
dődik már ugye? most csak szépen, nyugodtan, de az életünk ritmusát
nem feladva, legyünk csak így, így, így, jó, jól van, gyere velem, ne
maradjál el tőlem, ugye, én vagyunk, én vagyunk, én vagyunk, igen, mi,
ez az én, én vagyunk, én vagyunk, milyen érdekes! van ebben is valami
körkörösség, de ezt meg kell tartani, ez valahogyan olyan, mint egy dina
mikus, erős forgás, részei a közös törvényben elrendeződve a maguk he
lyén futják, forogják a maguk körét, váltakozó arculatukat fordítják így
felém, efelé a közös én felé, és minden kis részüknek is fontos szerepük
van benne, hogy ez így fennálljon, ne szűnjék meg, hiszen kibukván egy
rész is, mint a heves izommozgás, egy ránduló inger, korrigálandó, átren
dezendő lesz minden, fájva megcsikorduló disszonanciáin át visz a helyre
kerülő újabb harmóniához, amelyik a segítséged nélkül nem ilyen lenne,
tudod? úgy-e? érzed-e benne a magad legsajátabb énjének elkülönülő
szerepét a közös énen belül s ez izgatóan jó, mámorítóan heves, kielégí
tően teljes érzés, amint birtokába vesz az odatartozás, de vigyázz, tudom,
minden, minden arra vinne, hogy gyorsuljon, zuhogva sürögjön-forogjon
ez az én, jaj nem, jaj nem, csak szépen így, így, érzed, újabb súlyai jön
nek el a megtartó ellenpontoknak, hiszen ezt a játékot átérezve tudni kell,
hogy minden rész az én, a te v agyok, magamat alakítom velük, magam
mal, amint létrejött ez a mozgás, ahogyan súrlódva muzsikálósan, kar
cosságból kiemelkedve száll, száll körülöttünk, az én körül, amit akarunk,
ez az én, ez akarja velünk, ez a körösség, ez a fokról fokra feljebb csa
varodó megtartó kibontakozás, ez a lépcsőház-katedrálisok törekvése föl,
föl, fölfelé, és én csak lassan elnyíló nagy szemedben látom az égen úszó
felhőket, szemed nagy margarétái teljessé válnak, furcsán, kedvesen kere
kedtek ki, mint egy régi-régi nagy bolyhos szélű húskagyló, amikor még a
tengerekben éltünk, mint egy megnyíló pillás szélű zsákocska, amelyből
nem üresség néz kifelé, hanem a tekinteted, közepén a gyengéddé enyhült, de
az újabb játék édességét csillantó fénnyel, mint egy rugós kis patkópénz
tárca, mint az érzékeim hódvasa, csapdája, de nem rámkattanó nyers ag
resszióval, hanem szorító erővel, a pillák óvó vasfogcsipkézetével, hogy
fogva tart, de közepén a nyílt tiszta őszi ég ragyog, s újra fölérzik nézé
sedben a bensővé tett idegenséged, másságod, ellentettségem, az egymást
forogva próbálgató párharcosok fogáskereső
elmélyültsége, most, most,
most, most, amikor összekulcsolódnak egymás hátán azok az ököllel és
szoros csuklóval nem ütni akaró, hanem az öleléshez sok teret átfogó ke
zek, amint ez az idegenként bevillant képzet átnyílik ölelésbe, nem róluk,
gladiátorokról, keleti birkózósportok atlétáiról, rólunk, rólunk van szó,
rólad, de a homlokom peremén beúszó hajó, amelyről jöttem, íme,
a
nádas mögül bukkan ki, nem, nem, nem, itt maradok én, kettőnkből,
belülről kell az, az az erő újra, hogy ne akarjak kiszakadni innen, segíts
a mélyről felizzó tekintettel, tedd történetté a kettőnk játékát, tett múlt
idővé együttlétünket, készíts fel, szoríts rá a történet továbbélésére,
segíts.. . !
6
�Hisz az vagy te is, aki én. Dőreség volna a derekad csavarvonalából
olvasnom, tudom én anélkül is. A z a bizserdülő érzés, amelyik hajnalonta
a derekadat úgy rántja össze, hogy szinte szikrázva, csillagozva kisistereg
vériköreidbe a hűséges belső szervek életet serkentő anyaga, az a friss
öröm, hogy fekvő helyzetből lábadra állsz, nyújtózol, tarkódban a felto
luló egészség hullámcsapásai csobbannak meg, ez az érzék mutatja, hogy
az vagy, aki én.
Elmondom neked a titkot, én festettem meg a képet, én festettem, úgy
festettem, ahogy kívánták, pedig nem úgy van, de nem lehetett másként,
nem lehetett, nem lehetett, megmutattam, ahogyan én, s mondták: nem, a
kígyó csússzon le a fáról, és te ott álljál mellette, nem, nem, nem így
volt, hanem én akkor fenn, a lombok közt rejtőztem, és ott nem volt k í
gyó, hanem én, a lombok közt, de nem látszott az arcom. Így találtam
rá a történetre, tudtam, hogy az, akinek akarnak, akit mondanak helyet
tem, mindig a forrásnál ül, vagy jár, vagy fekszik, beszélget a madarak
kal, füveket szólít, de tudtam én, hogy nem neki, hanem nekem szólnak
a füvek, nekem válaszolnak a madarak, mindig, mikor elbújnak, ők is,
a lombok között fenn, közös a mi titkunk. Ő csak ült, mintha nagy ké
peskönyv feküdne a térdén, a jóisten kisóvodása, s igen szép volt az arca,
hogy mindent csak a könyvből látott, de én tudtam a titkos, a legtitko
sabb írást, ami bele van írva a levelekbe, a madarak fészekőrző félelmé
be, a virágba, mert én fenn a lombok között voltam, és bár árnyékban
voltam, mindent, de mindent tudtam, nekem megvallottá k belső helyze
tüket, történetüket az élők, és én nem akartam kinn, a forrás körül járni,
hanem jól voltam ott is, mert igen eltöltött az érzés boldogsága, nekem
minden más nyelven szólt, odaadta magát, kimutatta igazságát, nem ta
karózott a díszes madártollak csodája mögé, hanem én átláttam a cso
dán, tudod, s éreztem, hogy így lehet csoda a csoda, így lehet ő is olyan
szép, hogy nézegeti a nagy képeskönyvet, meghatározza a madarat, mond
ván, hogy madár az, amelyik színes szárnyaival imádkozik, fejével a
földre tekint, testét mégis a magasság emeli, mert jó így, s mondván, fű,
hogy éllel fényre, meghajló derékkal fényre, lehajló éllel a földhöz, mint
a madár csőrrel. Nagyon kedvelem a történeteit, de látod, amikor a
képet kellett megfestenem, eljöttek a bölcsek, tudom, ott volt köztük ő
is, oszlop, oszlop mögül nézett ki rám, kérés volt a szemében, s én lát
tam, hogy fél, fél, hogy én a csodát el fogom rontani, s megint elém hozta
a forrásnál üldögélő alakját, hogy én volnék az, ne nagyon akarjam ár
nyékarcomat a lombból lefoszlatva, idehozta, tagadni a kedvességét an
nak, ott a forrás körül, és én nem akartam. Mondtam, ez a szerkezete csak
a képnek, amit eddig megfestettem, s mondták is, hogy bölcsen, s jól van,
avatott vagyok, ha értem, ne vérezzem fel a csodát, fessem rá újra a
tollak, derékfények teljességét, ne ijesztgessem a létezést, mint holmi rönt
gencsontvázakat feltakaró ijesztő tudás, hanem a csontok, izmok pontos
elrejtettségét ismerve tegyem olyanná a képet, amilyen valóban, végül
abból engedtek, hogy ne fessek sok ruhát, nyár van, mondta az egyikük,
miközben a pipa mögül rámmosolygott, nem fognak fázni, s akkor ma
gamat festettem bele a forrásnál üldögélő alakba, és azt mondták, hogy
jól van. És én belenyugodtam, mert el akartam jönni hozzád, újra élni
akartam a beszélgetésünkben.
7
�És amikor festettem is, és amikor felébredek is, és a derekamban
ugyanúgy megpezsdül a belső elválasztású mirigyek vitaminja, az összeránduló test szertartásai a más és más helyzeteikben, látod, ugyanaz v a
gyok, aki te vagy, mi ugyanazok vagyunk, de nemcsak egymással azono
sak, hanem azzal a régi magunkkal is, akiket nekem adatott megfestenem
katedrálistorony alatt az egyik oltárra. Ez a körkörösség, ez a mozgás, a
testek frissülésében és az ecsetkezelésben is mind, mind ugyanazt mondja.
Pedig ez csak felszín, mint a madártoll, a fű éle, a mélyét eltakarom most
is. D e azért beszélnem kell róla, mert iszonyatos gyönyörűség ez a kész
tetés, hogy szolgáljak valamit, ami egyenlő a mindenséggel, s ezt akartam
mondani, ezt akartam megvallani, ez a teher nyomaszt engem, ez a tit
kom, ez a titkok titka. A még így is csak teljesen nem mondható titok,
amit talán nem is tudok egészen, amit talán nem is tudnék átadni egé
szen, de ha segítesz nekem, érezni fogod, hogyan suhogott a szárnyam,
amikor elmentem hozzád, küldetésben voltam, küldetésben vagyok mindig,
nem baj, megvárnak a parton, azt a hajót bérbe vettük, egyszerűbb volt
átjönni a túlsó partról, mint vonaton körben megpróbálni, és én azért
szöktem le a hajóról, mert nem szeretem a mértani egyenesek gyilkosságát,
ha figyeltél volna, feltűnt volna, milyen érdekesen úsztam, hurokvonala
kat írtam, azt hihetted volna, hogy csak játszom. Eljöttem hozzád, hogy
megmondjam neked a titkot, ami még nem tudható egészen, néha úgy
érzem, hogy teljesen tudom, olyankor beszélnem kell, beszélnem kell, so
kat, de nem tudom elmondani bárkinek, mert nagyon nehéz megtalálni
azt, akinek el lehet mondani. Te olyan voltál, hogy elmondhattam. Ezért
boldog leszel, gyermeked fog születni, ha te is akarod az üzenetet, ha
hiszel benne, ha átadod magadat a történetnek akkor is, amikor nem le
hetek veled, amikor a titok egy időre csak a tiéd, te vigyázol rá, és ez a
révült csendesség, amelyik most eluralt, csak az emlékem lesz, mert ak
kor nem lehetek veled már. . .
8
�BÓDI TÓTH ELEMÉR
Pacsirta
Nem vetettem
rózsaszín, lágy tufából,
úgy kövültem,
mint márványban az ér,
hasít a villámpillanat,
dörög a kőtörő kalapácsa.
Szemeim égő lámpások,
fénykörük gyémántporos
pilletemető,
bennük a vágy miniatúrái
s a fájdalom cizellált kövei,
a bevérzett hacskarok,
kínokat él, aki fénybe néz.
Pacsirta énekel
testvéreim égboltja alatt,
megfogannak a bárányok,
kishúgom kilépett a kőházból,
lépdel a gyümölcsfák között
az ezüst Ararát.
VADERNA JÓZSEF
Metamorfózis
Kosztolányi Dezső és Csáth Géza emlékezetének
A határ mentén megsimogattam
a bagoly fejében a fájdalmat
s az agy velő
tekervényeit kiegyenesítettem
a bölcsesség negatív felület
gyereknyi hiány
a kín házának padlásterében
csigalépcső az értelein
akasszuk fel a kislányokat
a hurok oly jövőtlen
macskákban a szentbeszéd
puha a tér
lecsorog a házak ereszein
s elfolyik a csatornákon
lassan végigtapogatom
a morfium cizellált
vaskorlátját
s a hideg bordázatok
visszapattannak
megszakadt órarugók
felértem
bioáram kering
a magasfeszültségű vezetékben
9
�TAMÁS ISTVÁN
Szeptemberi szonettek IX .
Ritkul a fütty. Verebek lármáznak.
Krumpliszár ég s kukorica kévék.
Porba suvadt sarkantyús szarkaláb Térképünkön módosul a lépték.
Forgószél kap szoknyádba, a késett;
Bizonyára boszorkánytáncba hív.
Megmosolygod - s gyöngy híd szép ajkadon,
Aranyozott rozmaring ág az ív.
Pihét havaz a pákabuzogány.
Varjú ül a madárijesztőre Őrszem, noha puskája, se tőre.
Egy fának dőlsz - messze tűnt rég, mégis
Mindent, mindent - mit írtam volt tollal Rubintodul évgyűrűkbe foglal.
SZEPESI JÓ ZSEF
Portrék
I.
Ugatnak bennem ősdobok
szítják az ősi hőfokot
vérem - eb vére - tengerül
nyerít (nyergében ember ül)
örvénylik, hömpölyög, pörög,
mélyén szigonyos ördögök
2.
Keresztjeim nagy hűvös vastraverzek
fényében rozsdamart csillagoknak
3.
Röhögnek gyarló, gyatra kis istenek
hóbortos krisztusán a szavaknak
10
�II
�ERDŐS ISTVÁN
Pénz, pénz, pénz!
Fiatal vagyok. Nekem van időm. Megbukhatok százszor. Mindent újra
tudok kezdeni. Még ma vagy akár holnap. A szemetekbe nevetek, és
csak úgy farmerzsebből kigyűrve egy olyan köteg ezresből szálazok elő
egyet-kettőt, hogy szédülni kell tőle.
- Ide figyelj Vereslány! Kedves kollégám! Eredj át az úttesten! Van
ott egy zöld boltajtó. A z ajtó mögött ezekért a szürkés sajtpapírokért ve
hetsz, amit akarsz. Hát vegyél! Hozzál gyulai kolbászt, sonkát, narancsot
meg valami sűrűbb konyakot is. Kettőt. Napóleont, Heroldot? Ilyesmit.
Ma vagyok a költő korában. Huszonhat éves lettem. Emlegessétek meg!
A hirtelenszőke asszisztens elvtársnő kezében megélénkül a döglött
fecskendő. Csurog belőle a lé. E l kell tartsa magától, gyönyörű csupasz
karjára ne folyjon. Ez az asszony úgy tudja feltűrni egy hófehér köpeny
ujját, hogy még az is felhördül, aki pedig hét évig viselte nyaka körül
ugyanezeket a karokat.
- Akinek 1985-ben háromezerrel bélelik elsején a borítékját, az ne
rendeljen ládányi pezsgőt, lakomát a barátainak se, nemhogy az ellen
ségeinek. A z hallgasson, de ha valami módon mégis pénzhez jut, dugja
cl a lóvét, hogy senki ne lássa. Tisztelje, becsülje, gyűjtögesse tovább mormolja szinte maga elé a mester, de láthatóan várja bölcsessége
visszhangját.
Négyen nézzük a V ereslány hatalmas ringó seggét, amint egy zabos
zsákkal a hóna alatt elindul a boltba. A z abrakmester hirtelen nevetni
kezd, és combját csapkodja.
Ő így udvarol a főnöknek.
A ddig hahotázik, amíg a felcser elvtársnő is röhögni kezd. Még ilyenkor
is megszégyenítenének, amikor gróf lehetek?!
- Ellenségeim volnátok? - kérdezem vigyorgó bizonytalansággal, és
matatok a szekrényben büdöslő poharak után. Tegnap négyünknek három
üveg sörre való ötvenesünk állt össze, azt indítottuk cl V ereslánnyal az
utca túloldalára. Nem volt itthon a mester-macska, igyunk meg valamit. . .
Ahogy majdnem minden nap megiszunk valamit. . .
A felcser úgy érzi, hűségesen díszítenie kell a főnök sunyi szellemessé
gét, úgy szólal meg, mint egy óvónő.
- Eladtad a rozoga autód. Egyszobás lakásban vagy ágyrajáró a nővéredéknél. Fél éve nem adtál egy tábla csokoládét az ötéves lányodnak.
Lyukas a zoknid. Másnapos a gatyád. A z új szeretődet nem mered leül
tetni egy presszóba, mert Tuborg sört iszik, az meg drága. Neked drága,
mert két üvegre nem elég az ötvenesed, amit a mestertől újítottál else
jéig. Munkaidő után heti egy rongyért nadrágokat nyirkálsz egy szabónál.
12
�Ismerlek, mint a tenyeremet. Nekem ne játszd meg magad. Rendelsz egy
csomó italt egyhavi fizetésed árán? A Rubik-alapítvány fogadott a fiává
vagy betörtél valahová?
Nyugtatóan megsimogatom a gyönyörű karokat.
- Hát ez kemény volt, asszonyom. Szép vagy, szép vagy, szebb a nap
nál, de a lelked ott a papnál - mondom a régi mesét, hogy emlékezzen
az együtt töltött szép évekre. Csak a gyűlölet láthat át a cipőmön, ame
lyik szintúgy lyukas a talpán, ahogy valóban a zoknim is. Két évig kós
tolgattuk egymást. Először messziről, tapogatózva, aztán teli kézzel, el
szántan. Lesz, ami lesz! A majdnem orvos felcser is tudta, semmi jó nem
kerekedhet ki egy ilyen vad szenvedélyből, a segéderő Kovács Bálint is
tudta, nem lehet megtartani egy ilyen ragyogó nőt egyszer, s mindenkorra.
Nem azért volt muszáj összeházasodni, mert jött a gyerek azért kellett,
mert egy napot nem bírtunk ki egymás nélkül. A gyerek neve Fruzsina
lett: ránkszakadt a boldogságok boldogsága is: a leány első születésnapját
saját lakásban ünnepeltük. Gyerekszoba, nagyszoba, étkező. Összkomfort.
Forró vízzel zuhanyozni. Félájultan szeretkezni. Örömben elaludni. L el
kesen ébredni. Fruzsina nevet. Fruzsina beszél. Fruzsina boszorka. Fruzsina
imádja az apját, aki pedig csak harmincöt éves lesz, majd amikor a lánya
tizenhat. Tánciskolába viszem. Jégpályára, korizni. Moziban ülünk apja
meg a lánya. Tolakodó udvarlókat szájon vágok. A rokonszenveseket be
invitálom. Gyertek! Velem még akár haverok is lehettek. . . Hónapok óta
egy tábla csokoládét nem vettem volna neki? Várjunk csak! Voltunk egy
szer állatkertben, egyszer bábszínházban, egyszer Vidám Parkban. Tényleg,
csak fagylaltot evett meg rágógumit. A zt kért. D e az óriáskerékre három
szor felültünk. Mint két idegen. Lestük felülről a várost. Hogy lehetett
fél év alatt így szétszedni bennünket, felcser elvtársnő? Nem elég, hogy
feleségem nincs, lányom se lesz! Mit tehetek ellene? Egy ötévessel el lehet
hitetni mindent. Apa a hibás. Apa ivott. Apa nem keresett elég pénzt.
Apa nők után futkosott. Apa szaralak lett egyik napról a másikra. Apát
cl kell felejteni! Apa már nem is fog soha a mi lakásunkban lakni. Soha!
Érted, kislányom, soha! Apa visszaköltözik a kertvárosba, a nővéréhez.
Apa azt csinál, amit akar, nekünk már semmi közünk hozzá. Ezt jól je
gyezd meg, kislányom! Fruzsina megkomolyodott; koravén, nagycsoportos
óvodás. Ha az óvó néni nem ér rá, Fruzsina képeskönyvből felolvas a ki
csiknek, mert megtanult olvasni. Írni is. Folyékonyan olvas. A feleségem
szerint én sose tudtam olyan jól olvasni, ahogy a gyerekem. Meglehet.
Újabban évek eltelnek úgy, hogy a ,,szaklaoon” túl semmit nem olvasok.
Még krimit se! Szarok bele! Mind egykaptafára megy. Mind unalmas ökörködés. Ölnek a pénzért. Csalnak, lopnak, hazudnak. A bűnözők. A kik
meg üldözik őket, meggebednek az irigységtől. Pénz kéne, pénz, pénz, de
az elsejei borítékok arrafelé is laposak. A szerelem, a házasság, a gyerekcsinálás, a munka, az üzlet nagy elszántságot, lelkes startokat kíván. G ye
rünk! Legyünk másoknál boldogabbak! Persze, hogy hiszel benne! Persze,
hogy teli tüdővel agitálsz; gyere, repülj velem! Szárnyaljunk! A z égig!
Szárnyaljunk nagy puttonyokkal a hátakon! A múlt, a lehetősségek, a
szerény képesség bizonytalanságát cipeljük. Repülnénk, mint álmában re
pül az ember, nekidőlve a szélnek. Remény még volna az ijesztő magas
ságban is, de a lélek mélyén tudjuk, milyen bizonytalan a landolás. Alig
13
�van esély ép bőrrel földet érni! Félünk. Hülye mentségeket keresünk: má
sok sem landolnak simán, hibátlanul. Alapelvül fogadjuk el: élni annyi,
mint hibát hibára halmozni. Körbenézel: összetört életek. Nyomorék tes
tek, lelkek. És mindenki azt hiszi, csak a pénz segíthet. Pénz, pénz, pénz.
Pénz kéne a Vereslánynak is. Össze akar kaparni vagy huszonöt rongyot,
hogy megléphessen az anyjától, aki rendesen megveri, elveszi a havi két
ezer forintját. Vereslány tizenhét éves. A zt nem lehet ráfogni, hogy szép
lenne, de kívánatos. Sírt valamiért. Hozzámbújt. Összemelegedtünk. M eg
sajnáltam. Több férfival volt viszonya eddig, mint a kerület minden fel
cser - meg orvos, meg óvónő - asszonyának összesen. Bár a volt felesé
gem az utóbbi hónapokban nem panaszkodhat. Csak én tudok, így, meszsziről nézve, három fehér inges, gyámoltalan hapsiról, no meg talán a mes
ter, akinek ugye, ahogy én kiléptem az almafa alól, alighanem rögtön
megérett a gyümölcs. D e tőle én nem sajnálom az alkalmi, langyos dugá
sokat. Egészségére! A felcser elvtársnő rég elfelejtett szeretni. Levetkőzik.
Tesz-vesz, sóhajtozik, liheg. Mindent megtesz, ami elvárható, de kíméli a
száját a csóktól, szagos a lehelete. Mintha negyvenéves lenne, nem hu
szonhét. Kiveszett belőle a lelkesedés. Kiégett a tűz.
Ránézel. Ragyog. Hozzányúlsz. Savanyú! A z ember helyett, a férfi he
lyett beleszeretett a pénzbe. Főállás, félállás, másodállás, részfoglalkozás,
géemká; jattolás, ahol csak lehet. Abban igaza van, ma már nem lehet
mulatva élni. A z OTP-lakásrészlet ennyi, a bútorrészlet annyi. Tévérész
let, mosógéprészlet. Tartozás a kocsiért ennyi, óvodára kell annyi. Koszt
pénzre, mindennapi utazgatásra meg annyi, az összesen már több mint két
fizetés a borítékban! Akkor még hol van egy ruha a gyereknek, egy csizma
az anyunak, egy az apunak hótaposásra. Hol van egy mozijegyrevaló? Hol
van a balatoni nyaralás ára? Miből veszel benzint a rozzant autóba? M i
ből takarékoskodsz, amikor tudod, hogy takarékoskodni kéne, mert ár
emelések holnap is lesznek. Fizetésemelés meg holnap se lesz. Ö rüljünk,
hogy létezünk, és legalább a mestereknek csurran-cseppen néha valami.
Így elviselik nagy nehezen az ilyen léhűtőket, anyaszomorítókat maguk
körül, mint amilyenek mi vagyunk, meg is tanítanak erre, arra, hogy hat
vanéves korunkra belőlünk is megbízható mesterek legyenek, akiknek ak
kor majd azért csurran-cseppen valami.
Legyek feldobva, hogy szemem láttára összekapargat nyolc-tíz rongyot
egy jobb hónapban, ha közös üzletre talál egy-egy pénzes balekot, hoz
zá vakol félven kén t még tízet, tizenötöt, akkor aztán ki van segítv e . Anyu
otthon náluk is szigorú! Ide a pénzzel! Am íg a mester nem volt főnök,
úgy mindennap nagy fekete táskával jött a melóba. Abban kellett hazavinnie valamit. E gy téglát, ha más nem akadt. Kukoricát a csirkének,
vagy egy letört kilincset, egy vécériglit, egy láncdarabot. Ha kacat, ha
érték, de valamit feltétlenül. Akármit. És mindennap! Ha a mester üres
kézzel ment haza, nem engedték be. Élni kell, mondta az asszony. Min
denki lop - majd megbünteti őket az isten - te ne tedd azt, te csak hozd
haza, amire másnak már nincs szüksége a munkahelyeden. A fizetésed
lószar. A háromszobás családi házat, a nagy kertet fel kell tartani vala
miből. A mester öt-hat éve már nem jár fekete táskával. Egy-egy nevet
séges, színes műanyag szatyor lóg mindennap a kezében: abban visz haza
estére fél kiló kenyeret, liter tejet, tíz deka parizert, egy üveg sört, meg
14
�ezt, azt, aminek bevásárlásával az asszony megbízza. Innen nézve szánal
mas ember a mester, de nem rosszabb, mint mások a telepen. Ha tudtával
hozok össze itt egy-egy kis üzletet, a haszon felét magának követeli. Szó
nélkül jattolom le a pénzt, mert különben elszed az orrom elől minden
lehetőséget. Ő a főnök. D e most én akadtam egy lelkes balekra. Igazi
nagyhal. Jól kereső színész. Persze az ő pénzét is ellenőrzi valahol egy
asszony, így furcsa leleménnyel jattolt le ma reggel a kezembe tízezer
forintot, hogy cserébe majd kapjon tőlem üzleti információkat. Legyen ve
lük szerencséje! A kerületi OTP-fiókban az én makulátlan nevemre vet
tünk fel személyi kölcsönt. Ő a kezes. A tíz rongy az én zsebemben, a
tizenkét befizetési utalvány az ő zsebében. Így egyeztünk meg. Ha nem
törlesztené helyettem rendesen a pénzt, őt veszik elő, mert ő a kezes. . .
Rendesen fog törleszteni! Ahogy illik egy komoly művészemberhez. Ö t
ször annyi a fizetése, mint az enyém, meg se kottyan neki ez a kis adó.
Én meg legalább egyszer a büdös életben rendesen megünneplem a szü
letésnapomat. Ezekkel is itt a melóban, az újdonatúj szép leánnyal este
az Interkontinentál éttermében. Hogy holnapra elfogy ez a nyavalyás tíz
ezer? Elfogy! Ezzel én számolók. Fiatal vagyok még, nekem van időm.
Nekem lesz időm még pénzt csinálni. Megbukhatok ezerszer, kisemmizhetnek milliószor, van erőm újra felkapaszkodni a tetőre. Elválhattok én tő
lem, lenyelhetitek a gyerekemet előlem, én talpra állok. Én még leszek
boldog ember ebben a rohadt életben. Leszek bizony, leszek én!
Elmosom a poharakat az udvari csapnál. Legyünk egyszer urak, igyunk
tiszta pohárból.
15
�N É M E T H M IK L Ó S A T T IL A
Nagybánya 1 9 8 4
Suta festőeszközöm fényképezőgépem
ezzel járom az utcát keresve mindazt
amit a galériában megnéztem
a templom tornya piros helyett szürke
az apró bányászlakásokat panelek közé száműzték
a piacnál pingál egy festőlegényke
vásznára keni Nagybánya emlékét
eltévedtem hatvan évet
nem maradt már csak a kék ég
és a büszkén hordott tekintet
TMK
Tervszerű
Megelőző Karbantartás
Hiányod körbejár,
mint vizsgáló a vagont,
hosszúnyelű kalapácsával
megcéloz, agyamra koppant,
kerék-acél pengésem betölti
a peront, ahol mindenki
a saját vonatát várja
unottan, sercint a vizsgáló,
karjára akasztja kalapácsát.
Mindezt pedig a szigorú biztonsági
előírások értelmében.
Csak én állok itt
az újabb ütésekre
várva.
Rám így vonatkoznak
az előírások.
16
Megrendítő erejű
ütések
A ring sokszögű
kötelei tépett idegek
hideg színek a piros a kék
hátam mögött markolva a törülközőt
állom az ütéseket és halkan
számolok
Már hétnél tartok
�VALÓSÁG
ANDRASSEW IV A N -P Á L JÁNOS
Prolilét-ra*
Apám elvből ellenezte, hogy megnősüljek. NDK-ból egy levél: megismer
tem. Második levél: a menyasszonyom. Harmadik: feleségül veszem. Tudod, én
szentül meg voltam győződve arról, hogy elronthatja az ember az életét húsz
éves korában is, meg később is. Teljesen mindegy, mikor nősül. Ez lutri. Én
tizenkilenc voltam. Úgy éreztem, ő az igazi. Nem csalódtam.
Apám jött azzal, hogy „fiam, minek nősülsz. . . ” , meg a többi link dumá
val. Kijelentette: „ha megházasodsz, ne is álmodj arról, hogy mi együtt fo
gunk lakni!” Nem tudom mit gondolt, hogyan képzelte. Abban a lakásban!
Azok után, hogy még kölyökkoromban otthagytam őket, a feleségemmel fogok
visszamenni abba a garzonba?
Szoba-konyha? Konyha se volt.
Máig bánom, hogy az esküvő dolgában engedtem. Mi ott kint akartunk öszszeházasodni. Lazán, szépen, csöndben, baráti körben. Erre írták a leveleket
- de egy hatalmas stócot - , hogy „ne csinálj már ilyen hülyeséget, hát mit szól
a rokonság, minket is meghívtak . . . mit szólnak . . . lehetetlenné tesztek min
ket az egész rokonság előtt. . . ” Aztán erre a feleségem is mondta, hogy le
gyen meg az örömük. Úgysem értünk van ez az egész, hanem a hülye nász
népért.
Apám, aki elég jó beosztásban volt, szerzett valami kultúrtermet. Marhanagy dínomdánom. Hú, te, nagyon régen éreztem magam olyan rosszul, mint
a saját mennyegzőmön. A feleségem mondta is, hogy nehogy lelépjek. Mond
tam: „gyere, észre se veszik, ha elmegyünk. Itt az az egyetlen cél, hogy min
denki hülyére egye, meg igya magát. Az senkit se zavar, ha mi nem vagyunk
itt.” Jöttek a hülye nyomorúságos, pajzán megjegyzések.
Azt az idilli, paraszti lakodalmat már úgysem lehet megcsinálni. Minden
esetre sikerült úgy elszúrni az egészet, hogy egy kellemetlen emlék maradt.
Képzeld el, jön-megy ott egy krapek. Kérdezem a feleségemet, ki ez a csá
vó? Ő nem tudja. Te - mondom - én se. Talán becsapódott ide, a családjá
val együtt elvegyül a násznép k ö zö tt... Aztán anyám megmagyarázta: hát per
sze . . . az unokatestvéred. Az életben nem láttam még. De kötelező volt oda
hívni. Puszi-puszi, mert mi rokonok vagyunk ám! És hoz nekem ajándékba
egy olyan pulóvert, ami alig ért a könyökömig. Fölhúzni is alig tudtam. Sze
rintem ez furkó dolog.
Azért is fontos erről beszélni, mert szerintem Magyarországon nagyon gya
kori az ilyen nyomorúságos lakodalom. A hagyományok a saját karikatúráju
kat teremtik meg. Na mindegy. Aztán el is jöttünk elég hamar, mert igencsak
herótom volt az egésztől.
*Részlet
egy
hosszabb
szociográfiából.
17
�Az, hogy apám nem nézte jó szemmel a dolgot. . . egy kicsit talán segített
is abban, hogy azért végeredményben összejött a házasságunk. Neki például az
sem volt szimpatikus, hogy a feleségem vékony alkatú volt. És az is maradt.
Olyan karcsú most is, mint akkor.
Lettek problémáink - mint mindenkinek. Nem is kicsik. Ugye együtt lak
tunk anyósomékkal. Nehezen fogadtak el. D e hozzá kell tennem: nagyon sok
olyan dolgot megcsinált az anyósom, amit más nem tett volna meg. Egy ro
hadt szót nem szólt, amikor két hónapig nem dolgoztam, csak hordtam munkahelyről-munkahelyre a batyumat, nap-nap után. El meg vissza. És minden
nap azzal jöttem haza, hogy megint nem tudtam elhelyezkedni. Egy szót nem
szólt. Érted: eltartott. Soha a szememre nem vetette. Az ilyen dolgokat na
gyon a javára lehet írni.
Azt már kevésbé, hogy olyan rettenetes majomszeretettel szerette a lányát.
Meghülyítette. A lánygyerek sokkal inkább kötődik a szüleihez, pláne, ha azok
öregek. Mert Ancsurka éppen végszóra jött. Negyvenéves korában szülte az
anyósom. Kegyetlenül magához kötötte.
Matriarchális volt a család. Amit az anyósom mondott, az mindig úgy is
lett. Az após meg egy báb volt. Mint ahogy ma is elvárás a melós férjektől:
dolgozik, megissza a két korsó sört, hazamegy, zabál, megnézi a tévét - és
másnap mindezt elölről. Ez a jó férj. Nem szól bele semmibe. Majd az aszszony! Ebbe a képbe nem fért bele, hogy én foglalkozni akartam a dolgokkal.
Főztem. „Hehe, ilyen hülyeséget!” Vagy például vallom a mai napig is,
hogy nadrágot szépen vasalni csak egy férfi tud. Egy nő erre képtelen. Bár
melyik nőt megtanítom. Még azt is, amelyik azt állítja magáról, hogy ő tud.
Az ilyen hülyeségeimet nehezen fogadta el. Vagy például: a fizetést - a
szalaggal - nem adom oda. Hát miért? Elhányom a pénzt? Vagy eliszom? Itt
van, nem dugom el. D e nekem ne mérje ki senki reggel, hogy tessék, itt van
cigire egy tízes. Ezt nem . . . soha nem vettem volna be. De nem is kísérelte
meg senki.
A feleségem roppant nehéz helyzetben volt. Engem is szeretett, meg az
anyját is. Kettőnk között őrlődött. Bitang rohadt lehetett neki. Én ezt meg
értem. De át nem érzem.
Mert egyszerűen nem tudom. Az anyja panaszkodik rám, én meg az anyjára.
Ezt hallgatni! Igazat ad nekem? Haragszik az anyja, aztán fordítva. Ezt lehet
a végletekig bonyolítani.
Egyetlen egyszer eljutottunk odáig is, hogy elválunk. K é sz. . . most már
nincs tovább. Én félreállok, elmegyek.
A z anyósom erőltette ezt is. Szisztematikusan bizonygatta, hogy hülye vagyok.
Nem vagyok normális, tehát nem való nekem család. Pláne gyerekek - holott
akkor már két gyerekünk volt.
Tudod Iván, nekem a hadsereg kegyetlenül betett. Érzelmileg. Leszerelés
után jöttek a gondok. Ha azt mondta valaki, „csináld meg” , már valami ágas
kodott bennem. Nem! Ne dirigáljon nekem senki! Végre bízzák rám, hogy mit
csinálok! Nekem ne mondja senki, hogy ezt k e ll.. . Ez bennem volt, nem tud
tam levetkőzni.
Iszonyatosan sértődékeny voltam. Talán a gyerekkori komplexusom is sze
repet játszott ebben. Mindenki bántott a kövérségem miatt. „Digidagi daga
nat, kergetjük a halakat” . . . minden ilyen verses rigmust elmondtak nekem.
Nem, ma már kevésbé . . .
Te, nehéz lehetett nekik is. Tényleg sértődékenyebb voltam az átlagnál.
18
�Egyszerűen jól meg kellett gondolniuk, hogy mit mondhatnak nekem.
Én piszkosul haragtartó vagyok. Valaki megsért, képes vagyok . . . nem szó
lok hozzá hetekig. Lazán megvagyok egy pisszenés nélkül.
Ezzel szemben ott volt az apósom, mint férj- és férfitípus. Egy nimand, egy
senki. Az eszét elitta. De közel sem volt olyan bűnös, mint én. Legalább nem
gondolkodott még józanon sem.
Amikor nagyon szarul álltunk anyagilag, én éppen olyan jogokat követeltem
meg, mint a család bármelyik tagja. Hogy azt a pénzt hova tesszük, azt ne
kem ne intézgessék el a hátam mögött! Én nem akarok kényelmes lenni! A
leszerelés után, ha valaki hatalmi szóval próbált. . . én még abba is belelát
tam, aki nem avval élt. Nagyon rohadt év volt.
Az anyósom már el is vitte a gyerekeket. Meg volt beszélve, hogy a felesé
gemmel összepakolunk, é s . . . na költözhetsz!
Akkor nem álltam a dolog elé, hanem elmentem a haverommal moziba.
Jól meggondoltam a dolgot és megbeszéltem a feleségemmel, hogy „figyelj
ide, hát valószínűleg velem sokkal tovább leszel, mint az anyáddal. Ez leg
alábbis valószínű. És szeretjük egymást. . . ” Mert akkor is nagyon szerettem.
De egyszerűen nem akartam, hogy tönkremenjen a kettőnk harcában. Mert ő
itta meg a levét. És én tényleg nem azért jöttem volna el, mert őt nem sze
retem már.
Egyszerűen kinyírtuk. Érted? Tönkretettük. Ezt nem szabad a végletekig
húzni. Valakinek menni kell. És én voltam az, aki legutoljára jött.
Biztos, hogy nagyon boldogtalan lettem volna. Nagyon rohadt v o lt. . . amíg
kiokumláltam, hogy egy szintre korlátozzuk a kapcsolatainkat anyósomékkal.
És azon túl - semmi. Nem kell főzni! Nem kell egymással foglalkozni. Pró
báljuk meg egymást elhanyagolni. Ezt mondtam el a feleségemnek. . . hogy
tényleg a gyerekek miatt i s . . . „Próbálj meg leszállni az anyád melléről! Le
gyen elég! Éljünk mi, önállóan! Nem kell mindenben meghallgatni az anyai
jó tanácsokat, amik nem is olyan jók .. .”
Sikerült ezt kettesben lerendezni. Az anyósomnak megmagyaráztam, hogy
próbáljon meg jó pofát vágni az egészhez, a saját lánya érdekében. Ahhoz,
hogy én itt vagyok. Ne tegye tönkre a házasságunkat. Mert a lánya akkor is
boldogtalan lesz, ha maradok és esszük tovább egymást, akkor is, ha elköltö
zöm. Jól meg kellene ezt gondolni. . .
Jellemző volt rá, hogy ezt azonnal, teljes mértékben megértette. És attól
kezdve nekünk a világon semmi bajunk nem volt egymással. Össze se vesz
tünk. Kész, lezártuk. Én tisztelem és becsülöm őt, mert hatvanhárom évesen
képes volt megújulni.
Amíg élt, ez így is maradt. Kölcsönösen tiszteltük egymást. Tudom, hogy
ő vetélytársat is érzett bennem. Ugye, már ketten voltunk a lánya életében.
Bajok voltak a pénz beosztásával is. Én skót típusú vagyok. Összegyűjtöm a
pénzt, úgy tudok örülni, amikor összekuporgatom! Érted?
Mondom, mint embert, nagyon becsültem őt. Pláne, amikor elköltöztünk.
Olyat megtett, hogy lelkiismeretfurdalásom is van miatta.
Tudniillik, én mindig tengerész akartam lenni. De amióta élek. Majd meg
őrültem érte. A keresztanyámék házában, az első emeleten lakott egy tengeresztiszt. Úgy behülyített az a pali is . . . ez annyit mesélt nekem . . . Nekem
tengerésznek kell menni! És olvasom az újságban, hogy tengerjáró hajóra em
bert keresnek. Eljött az én időm!
Én már azelőtt is jelentkeztem. Akkor azt mondták, ha szükség lesz em
berre, meghirdetik. Meghirdették. Irány Csepel, szabadkikötő, tengerhajózás . . .
19
�Meg is beszéltük a feleségemmel, hogy gyakorlatilag többet lettem volna
itthon . . . Hiszen túlóráztam orrba-szájba. Szombat, vasárnap, délutánonként. . .
a rohadt pénzért. Érted? Hogy egyáltalán létezzünk.
A z apósom akkor is rohadt tetű volt a lányával. Mentem vasárnap birkát
vágni. Bevittem a rádiót, hogy legalább zenét hallgassunk közben. És egész
vasárnap etette a feleségemet;
Háhá, tudod hol van? Nem dolgozik az. A
kurváknál! Hozzájuk viszi a rádiót.” Ezt elmondja egyszer, kétszer, ötödször
re már bosszantó.
Megyek haza délután. A feleségemnek lila a feje.
- Mi van?
- Semmi.
- Rád van írva. Mi bajod van? - És persze jókedvem volt. Olyan, mint
ha éppen a csatából tértem volna meg. Az após meg majd szétcsattan, úgy
örült.
- Kipihent. Hát gondolod, hogy ez egész nap dolgozott? - Állandóan men
tek ezek a hülye dumái. És bogarat rakott a lánya fülébe. Holott tényleg nem.
Mert soha nem voltam híve . . . szeretőt tartani. . . Szóval ebben is nagyon
gyökér volt az apósom.
Te, annyit melóztunk a vágóhídon . . . És én bizonyítottam, hogy ha elme
gyek, sokkal többet lehetek itthon. Akkor már volt érettségim, tehát lehetősé
gem arra, hogy tiszti iskolára menjek. Minden évben egy családtagomat ma
gammal vihetem. A kölykeim a világot bejárják, amire másképp soha nem
lenne lehetőségünk.
Mondtam a főnökömnek, hogy milyen szándékaim vannak. Nagyon sajnál,
meg izé, fűzött, hogy maradjak. „D e értse meg: ez az utolsó lehetőségem. Ha
most kihagyom, kifutok a korból. Imádok utazni, egyszerűen világot látni,
menni. . . ” Meg is beszéltük, hogy elmegyek. És akkor jött a Mongóliába való
utazás lehetősége. A főnök szólt, hogy elintézi nekem, ha a vágóhídon mara
dok. Ez nagyon rendes volt tőle. Bizonyította azt, hogy tényleg sajnálná, ha
elmennék. Így egy évre mentem, de utána vissza . . .
Azóta nem is bánom, hogy elmentem, mert tényleg nagyon sokat rágódtam
ezen a tengerészségen. Ezerkilcncszáz forintot fizettek. Abból éljen meg a fe
leségem két gyerekkel.
A matrózok napidíja nyolcvan cent. Azt én clcigizem. Ha hajósinas leszek,
ez fölmegy egy dollár, mit tudom én mennyire. Hát az se nagy pénz. Jó, ké
sőbb lehet csencselni.
Kicsiben kezded, aztán egyre nagyobban „utazol” . Végül is ez egy jó üzlet,
és aránylag rövid idő alatt felfutott volna. Három hónap és hajósinas vagyak.
Letettem volna a matrózvizsgát, aztán a kormányvizsgát. Akkor már komoly
a pénz.
Te, ez le volt írva. Azóta változhatott, de az arányok biztosan maradtak.
Ő k is azt ajánlották, hogy legyek hajószakács, hiszen az volt a szakmám.
De ebben is . . . ha nem is maximalista vagyok. . . de mindig az igazit szere
tem. Érted? A vágóhídon is évekig fűztek, hogy vállaljam el a konyhát. Nem
vállalom! Értsünk szót: én nem szeretem a hadtápot. Ha én melós vagyok,
akkor szeretek ízig-vérig melós lenni.
Még a hadseregben sem tetszett nekem az írnokság. Szerettem volna katona
lenni. Sokkal jobban tetszett volna, mint a napestig való körmölés. Annak
semmi értelmét nem láttam.
Nem hajószakács, hanem tengerész szerettem volna lenni. Nem olyan kise20
�gítő. Pedig jó pénzeket ajánlottak. Nem! Teljesen magyarán: nem szeretek
senki lába kapcája lenni . . . ide fuss, oda fuss, halló Jean! . . .Nem !
A z anyósom beteg volt. Mellrák. Ő is tudta. Szemét, kegyetlen dolog, mert
ő érezte, hogy csomó van benne. És nem mert orvoshoz menni, mert félt az
igazságtól. Mert amíg a szemébe nem mondják, nem vesz róla tudomást. A
húgát is ezzel műtötték - meg is halt azonnal, illetve egy hónap múlva. Azt
mondta, ha őt is megoperálják, ő is meghal.
Akkor kezdték el a tévében reklámozni, hogy időben el kell menni a vizs
gálatokra . . . És az anyósom azért nem ment el, mert én Mongóliába utaztam.
Mert akkor ottmarad a feleségem. . . már három gyerekünk volt. Segíteni
akart. Majd, ha én hazajövök! És egy év alatt annyit romlott, hogy már egy
blúzt is alig tudott magán elviselni.
Akkor bement a kórházba. Persze rögtön elájult mindenki. És én azért ha
ragszom is úgy az orvosokra, mert. . . megvágták a Mamát. Érted? Minden
dohányt elszedtek tőle. Pedig mindenki tudta, hogy menthetetlen . . . az úris
ten nem fogja meggyógyítani. Kiló, öt kiló, ezer-két ezer ide, oda, amoda. Pe
dig aki operálta, aki foglalkozott vele, tudta, hogy hetek. . . esetleg egy-két
hónap van hátra. Nem több. És hülyítették szegényt.
Igen, akkor még náluk laktunk. Amíg Mongóliában voltam, addig kaptunk
lakást. Pont akkor költözhettünk, amikor hazajöttem szabadságra. Nagyon jó
volt, hogy a kollégáim a vágóhídról eljöttek segíteni. Holott csak egynek mond
tam: ha ráérsz, gyere el. És tizenöten jöttek. Képzeld el, nem dolgoztam bent,
be se jártam és mégis megjelent a fél társulat. Azok közül már csak egy-kettő
van itt. Szétszéledtek.
Akkor már nagyon beteg volt. Tényleg alig bírta magát. És végignézni a
szenvedéseit. Még aki annyira szerette, mint a lánya. . . ő is azt mondta, hogy
csak halna már meg. Csont és bőr volt. Felfekvések. Minden nap összecsinál
ta magát. Mondtam az orvosnak én is, hogy nézze, a lányát mellétehetem a
koporsóba.
Mindig ilyen vékony volt, mint most. Képzeld. . . cipelni az anyját. Gyesen
volt. A z anyósom éjjel-nappal kiabált. Jajgatott. Nem tudott magáról. Ezt vé
gignézni . . . és a gyerekek is ott voltak.
A kórházban mégis szakértők ápolják. Mert teljesen mindegy volt, nem tu
dott magáról. Összehányt mindent. Napi öt-hat ágynemű. Állandóan mosni,
súrolni, hypózni. .. mert ugye fél az ember. . . tudja, hogy valaki halálos
beteg.
Borzasztó sokat szenvedtünk, amíg meghalt. És utána . . . utána a tévében
mutatták.
Igen, három hónap múlva a mellrákról volt valami sorozat a híradóban. Az
anyósomat mutatták: „így néz ki egy előrehaladott mellrák.” A feleségem már
kezdett volna megnyugodni. Megint hetekig nem bírt magával.
Verje meg az úristen: most meg egy könyv jelenik meg. A képe megint ben
ne van. Érted? Szegény a tévében még a második kiadást is megnézte, mert
egyszerűen nem tudott menekülni. Át kellett kapcsolni a kettesre. Biztos, hogy
ő? Biztos. Ezer közül megismerné.
Persze, hogy zsebre vágták a pénzt. Ezt én rohadt, szemét dolognak tartom.
De engem is furdal a lelkiismeret, azóta is.
Az apósom? A Sobri Jóska? Fölhívom tizenkilencedikén, hogy jöjjön el,
mert nagyon rosszul van a felesége.
- Nem megyek, mert József-napot tartunk.
Másnap meghalt a Mama.
21
�22
�Felépül végre a házunk?
Ha hihetünk a hivatalos statisztikának, akkor az elmúlt évtized semmilyen
iavulást nem hozott lakásfronton. 1980-ban közel 450 ezer volt a lakásigénylők
száma, megközelítőleg ugyanannyi, mint a hatvanas évek végén. Ma ismét 440
ezerre tehető azoknak a száma, akik önálló lakás után vágynak. Ezek a szá
raz tények. Ugyanakkor egy, a hetvenes évek első felében készült felmérésben
azt prognosztizálták, hogy például a fővárosban 1983-ra 83 ezerre csökken az
akkori 121 ezres lakáshiány és 1986-ra nemhogy megszűnik, de tízezres lakástöbblet lesz. A lakásépítés körüli bonyodalmakról és ellentmondásokról beszél
getünk dr. Petschnig Mária közgazdásszal, aki az utóbbi években behatóan ta
nulmányozta a hazai lakáshelyzet neuralgikus pontjait, a lakáshiány újjáéledé
sét, az építkezési költségek hihetetlen mértékű növekedésének okait és mind
azokat a társadalmi feszültségeket, amiket előidéztek.
- Mennyiségi és minőségi lakáshiány mindig is volt Magyarországon,
Á m ennyire feszítő politikai és szociális kérdéssé sohasem vált, mint az
utóbbi években. Miért alakulhatott ki ez a mai - elviselhetetlen - hely
ze t?
- A gyökerek a szocialista gazdasági berendezkedést meghatározó ideológiai
tételek kiformálódásáig nyúlnak vissza. A korabeli felfogás szerint se a lakás,
se a munkaerő nem áru. A bér- és az árarányok meghatározásánál abból in
dultak ki, hogy a béreknek nem kell tartalmazniuk a lakásvásárláshoz szüksé
ges összeget, mivel a lakás állampolgári jog, azaz az állam fog arról gondos
kodni, hogy mindenkinek legyen lakása. A hatvanas években megindult ma
gánlakás-építkezések, az államosított lakások egy részének repatriálása követ
keztében kiszélesedő cserealap, majd a megindult első 15 éves lakásépítési terv
mozgásba hozta a lakáspiacot. De a lakásárak jelentősebb mértékben a hat
vanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől kezdtek emelkedni. A lakás így
áru lett, anélkül azonban, hogy a munkaerőáru érvényesíteni tudta volna a
bérben ennek következményeit. A lakásárak és a munkajövedelmek közötti kü
lönbséget különféle állami akciókkal kísérlik meg áthidalni. A hetvenes-nyolc
vanas évek fordulójától azonban a felgyorsuló lakásár-növekedéssel nem tudott
lépést tartani az állami segélycsomag, tehát az egyének egyre inkább rákény
szerülnek az „önsegélyezésre” . A dolog lényegét úgy lehetne megfogalmazni,
hogy amíg az állam egyik oldalról a lakáshiány felszámolását ígérte, másik
oldalról nem számolt azzal, hogy társadalmunk rendkívül alulteljesítő társa
dalom.
- Mit ért ezen?
- Azt, hogy az ígéretekhez reálforrásokra lenne szükség, ezek azonban nem
termelődnek meg. Amíg extenzív módon volt bevonható a felhasználható for
rás, az állóeszköz, munkaerő, infrastruktúra, addig nagyobb az elosztható reáljövedelem is. A hetvenes években a gazdaság belső forrásait külső hitelekkel
23
�egészítettük ki. Most kerültünk abba a kutyaszorítóba, amikor már külföldi
hiteleket kell törlesztenünk, a belső forrásképződés feltételei pedig rendkívüli
módon lelassultak. Ezek természetesen kihatnak a lakásépítésre is. A hetvenes
évek végétől folyamatosan csökkent a lakásépítés és további csökkenés vár
ható.
Megváltozott a lakásépítés összetétele is, az állam egyre kisebb hányadot
vállal fel. Míg korábban az összes lakásépítés 70-80 százalékát finanszírozta,
addig a VII. ötéves tervben már csak 10-15 százalékát vállalja. A fizikai tel
jesítőképesség és a telekhiány korlátai miatt várhatóan csökkenni fog a ma
gánerős építkezés is. A másik komoly probléma, hogy a lakótelepi lakások
nem teszik lehetővé az újratöltődést, a munkaerő újratermelésének - egyéb
ként joggal elvárható - színvonal-emelkedést. Az 50-55 négyzetméteres lakó
telepi lakások alkalmatlanok arra, hogy az egyén differenciált fejlődését elő
segítsék. Az egyént olyan létfeltételek közé zárjuk, ahol uniformizálódnia kell
a bútortól kezdve, családon belüli és kívüli viselkedéséig egyaránt.
- Ez lenne az egyik oka a ma minőséginek nevezett lakáshiánynak?
- Igen. A tömeges állami lakásépítés keretében olyan lakásokat készítenek,
amelyeket az építési feltételek alapján, optimálisan kivitelezhetőnek tartanak és
nem olyat, amilyenre szükség lenne. Hiányzik a kivitelezők és a használók
közti közvetlen kapcsolat. A fogyasztók helyett a tanács a megrendelő, tehát
elvileg neki kellene közvetítenie az igényeket. A tanács azonban csak egyet
len igényt támaszt, mégpedig, hogy minél több lakás épüljön, minél kevesebb
pénzből. A tanácson a tömeges lakásépítést ugyanis politikai kérdésként kérik
számon. A tanács pedig alkalmazkodik ehhez az elváráshoz és a felülről meg
szabott pénzalapokhoz. Ha a beruházó az OTP, akkor a tanács az OTP-vel
köt együttműködési megállapodást. Az OTP a második közvetítő és innen
kezdve egyszerűen reménytelen számon kérni a tényleges fogyasztói kereslet kép
viseletét. A z esetek többségében az OTP megbízotton keresztül bonyolít, így
megjelenik a harmadik közvetítő. E közvetítők díjazását a beruházás értéké
nek százalékában állapítják meg. Ebből következik, hogy mindannyiuk érdeke
a minél nagyobb építési költség, ami kifejezetten ellentétes a fogyasztók érde
keivel. Tehát nemcsak egyszerűen közgazdasági paradoxon, de súlyos társadal
mi problémák előidézője, hogy a lakás termelése során a fogyasztói autonó
mia nem fejeződik ki, azaz a fogyasztó nem képes érvényesíteni elemi létér
dekeit, kiszolgáltatottá válik. S mivel a tömeges lakásépítésben kifejeződő
mennyiségi teljesítés kap politikai értékelést, biztos vagyok abban, hogy istenkáromlónak minősítenek mindenkit, aki e teljesítmény értékét kétségbe vonja.
Mégis rá kell mutatni, hogy a mennyiségi lakáshiány megszüntetésére tett termelésvezérelte erőfeszítések egyben a lakáshiány-, lakásfele sleg újratermelésé
nek tényezői. Sorozatosan a következő folyamat játszódik le: a mennyiségi la
káshiányból minőségi és abból újra mennyiségi lesz, miközben bizonyos laká
sokra egyáltalán nincs igény, az emberek csak kényszerből viselik el.
- Ezek szerint mégis elegendő lakás lenne Magyarországon?
- Ezt nem lehet mennyiségi kérdésként kezelni. Ha az országos képet néz
zük a maga összességében, akkor azt mondhatjuk, hogy a lakásmutatók való
ban javultak az utóbbi időben, mert minden háztartásra jut egy lakás. Csak az
a baj, hogy nem az, amire annak a háztartásnak szüksége lenne, s nem ott,
ahol kellene. Tehát főleg minőségi és strukturális problémák jelentkeznek, ezek
csapnak át mennyiségi lakáshiányba, főleg Budapesten és a nagyvárosokban. A
24
�globális egyensúly a társadalmi-politikai vezetésnek azt sugallja, hogy rend
ben mennek a dolgok. De az említett strukturális egyensúlytalanságok a lénye
gesek, ezekre kell figyelni.
- Úgy tűnik a szavaiból, mintha kétségbe vonná, hogy az illetékesek meg
felelő információkkal rendelkeznek a lakáspiaci helyzetről.
- A lakáspiac nem lebecsülhető hányada statisztikailag is ismeretlen. Ennek
következtében nincsen teljes körű, megbízható információ, ezért mindig késve
fogannak a lakáspiacot érintő állami intézkedések, s nem is lehetnek átfogóak.
A hitelösszegek emelése csak az elosztási szférára irányul és nem a legfontosabbra, ami a termelési lenne. Ugyanakkor a hazai lakásárak jóval nagyobb
mértékben emelkednek, mint a hivatalosan kimutatott fogyasztói árnövekedés.
A magyar infláció nagy góca a lakás- és építőipar. Az átlagbér növekedéséhez
képest, amely viszonylag egyenletesnek mondható, a lakásár-növekedés inga
dozó ütemű, de a nyolcvanas években egyértelműen gyorsulást jelez. Az 19711983 közötti időszakban az átlagbérek megkétszereződésével szemben az OTPlakásárak megháromszorozódtak. Nominálértékben számolva: amíg 1971-ben
9,3 évnyi átlagfizetésből lehetett lakást venni, addig 1983-ban 10,7 évnyiből.
A hivatalos helyekről kapott, egymásnak ellentmondó információk alapján nem
tudtam kideríteni, hogy a lakásárak emelkedése miként kerül be a fogyasztói
árindexbe. Az bizton állítható, hogy az úgynevezett kiskereskedelmi árindex
ben a lakásárak nem szerepelnek. 1971-hez képest 1983-ban a kiskereskedelmi
árak közel 90 százalékkal emelkedtek. Ha ezzel az indexszel csökkentjük az
évi átlagbért, az derül ki, hogy 1983-ban 20,1 évi bérből lehetett megvásárolni
egy OTP-beruházású lakást.
- Hasonló eredményre jutott Bródy András is, aki azt írta egyik tanul
mányában, hogy míg „ 1938-ban egy peremkerületi, egyszobás házat egy
évi szakmunkásfizetésből meg lehetett vásárolni, addig 1980-ban a csa
ládi ház vagy lakás ára a millió forint körül jár, -amire már húszévi át
lagfizetést kell összegyűjteni.” Folytassuk talán az árakkal!
- 1970-73 között az átlagbérek közel 120 százalékkal emelkedtek, az egy
fűre jutó élelmiszer-kiadás ugyanannyival. Emellett a fűtés, a háztartási ener
giaköltségek egy főre jutó tétele pontosan megháromszorozódott, a lakásszol
gáltatási kiadások 3,28-szorosukra emelkedtek. Az adatok egyértelműen jelzik,
hogy a családi költségvetésekben az átlagbérekből nagyobb hányadot kellett
1983-ban a feltétlenül kielégítendő szükségletekre fordítani, mint 1970-ben. Ha
most ebben a tükörben tekintjük, hogy ugyanezen időszakon belül az OTP
adatközlése szerint a négyzetméterenkénti lakásárak megháromszorozódtak, ak
kor világossá válik, mennyire elnehezültek a lakásszerzés terhei, hogy az első
gazdaságbeli jövedelmeken belül csökken a lakásszerzésre fordítható pénzöszszeg. A munkaerőáru és a lakások áralakulása közt szétnyíló ollóra az ab
szolút értékek nagysága felől is közelítenünk kell: amíg pl. 1983-ban az egy
százalékos béremelkedés 40 forintot jelentett, az egyszázalékos lakásár-emel
kedés 6000 forintot.
- Az ön által említett szétnyíló olló elsősorban azokat la fiatalokat érinti
érzékenyen, akik az első lakásra gyűjtenek. Azaz csak gyűjtenének, ha
lenne miből. Mert ez a nagymérvű áremelkedés meghatározza gondol
kodásukat, jövőstratégiájukat is. Ha valaki havi 4500 forinttal a zse
bében azt olvassa, hogy 50 négyzetméteres álomlakásának -az egymilliót
súrolja az ára, s míg fizetése jó esetben évente 2-300 forinttal emelke
dik., az álomlakásé 50-100 ezer forinttal, akkor egyszerűen nincs miért
25
�takarékoskodnia. És akkor nem szóltunk az al- és ágybérlők reményte
len helyzetéről. Van-e felhasználható adat arra vonatkozóan, hogy há
nyan laknak ma Magyarországon al-, illetve ágybérletben?
- Sajnos, a Központi Statisztikai Hivatal sem rendelkezik népszámláláskori
adatokon kívül információval sem a lakásukat kiadókról, sem pedig az al- és
ágybérletekről, ezért becslésekre vagyunk utalva. Azt tudjuk, hogy a házasságkötések, a válások száma és a városókba költözés növeli, míg a nettó lakás
szaporulat csökkenti ennek a rétegnek a számát. 1980-84. között valamivel
kevesebben kötöttek évente házasságot, mint a megelőző időszakban, de a há
zasságkötések száma csupán ötezerrel mérséklődött. A válások száma azonban
sajnos emelkedett, évente 1000-1500-zal. A
városokba
áramlásnem csökkent.
Az ideiglenesen a városokba települők száma a jelzett
időszakban meghaladja
a kétszázezret. Nagyobb hányaduk al-, illetve ágybérletben lakik. Ugyanakkor
a nyolcvanas évtized eddigi éveiben 13-14 ezer lakással kevesebb épült, mint
az 1980-t megelőző két-három évben. Mindezek alapján talán nem tűnik túl
zottnak a becslésem, mely szerint 1984-ben 250-300 ezer körül mozgott az alilletve ágybérlők száma.
- Van-e tudomásuk e népes tábor összetételéről?
- Az albérlet a legnagyobb áldozatot az értelmiségtől, főleg a fiatal diplo
másoktól követeli. Azoktól, akik elvileg a társadalmi fejlődés motorszerepére
hivatottak. Ismerve a kezdőfizetésüket, összehasonlítva az azonos korosztály
beli szakmunkásokéval, már a tanulás vállalását is áldozatnak kell minősíteni.
A diplomával megszerzett tudás a városokban, egyes területeken pedig szinte
kizárólagosan a fővárosban hasznosítható a legjobban. Ezeken a helyeken biz
tosítottak leginkább azok a feltételek, amelyek lehetővé teszik a megszerzett
tudás alkotó jellegű érvényesítését, továbbfejlesztését. A városokba, főként a
fővárosba települő fiatal diplomások egy része kénytelen albérletben kezdeni.
A 30 év alatti fiatal budapesti diplomásoknak egyharmada rendelkezik önálló
lakással, nagyrészt a szülők jóvoltából. Ez az albérletben élő fiatal diplomásré
teg az, amely a magánépítkezéshez szükséges szakismeret vagy valamilyen jö
vedelemnövelő stratégia kialakításának hiánya miatt a legkevésbé tud magán
segíteni. Az esetek többségében csak úgy képes második vagy harmadik gaz
daságot vállalni, ha feláldozza morális tartását és belenyugszik pályája részle
ges vagy teljes feladásába.
- Követik-e az albérleti árak a csillagászati lakásárakat? A z ön becslésé
vel ellentétben a hivatalos statisztikai adatok szerint csökken az albér
lők száma, míg a lakáskiadóké stagnál. A klasszikus kereslet-kínálat tör
vénye értelmében csökkennie kellene az albérleti díjaknak.
- Sehol nincsenek közzétett albérleti díjak, mégis minden bérbeadó tisztá
ban van azzal, mit kérhet a kiadandó lakásért, szobáért. Aki albérletet keres
ve járja a várost, meggyőződhet, milyen helyesen követik az arányok a laká
sok használati értékarányát. Az albérleti díjak meglehetősen gyorsan emelked
nek a hetvenes évek óta. Míg a hetvenes évek elején egy vidéki városban
4-500 forintot kértek személyenként egy szobáért, addig ma ugyanazért 13001400 forintot kell fizetni. Egy budapesti átlagalbérlet ma kétezer forintnál kez
dődik, egy személy részére. Így becsléseim szerint 1971-83 között az albérleti
díjak minimálisan is háromszorosukra emelkedtek.
- Miért és hogyan emelkedhetnek ilyen \sebességgel?
- Az említett háromszoros növekedés a lakáshiány kitüremkedése. Lakás
hiánynál az albérleti díj meghatározója a bérbeadó, aki azért osztja meg laká
26
�sát idegenekkel, hogy jövedelemre tegyen szert. A bérbeadó az albérleti díj
emelésénél a konkrét áremelések mértékére hivatkozik, de nem a hivatalosan
kimutatott fogyasztói árindexhez, hanem az általa megélt inflációs rátához. A
bérbeadó a növekvő árak mellett nem akar rosszabbul élni, ugyanakkor ra
gaszkodik az általa eddig megszokott életszínvonal-növekedéshez, amit csak
úgy tud elérni, ha megemeli az albérleti díjat. Teheti, hisz tudja, hogy az al
bérlők általában nincsenek olyan helyzetben, hogy fellépjenek az áraikat emelő
bérbeadókkal szemben. Legfeljebb annyit tehetnek, hogy leszállítják igényeiket
és belenyugszanak a rosszabb életkörülményekbe.
- A minőségi lakáshiányról már szó esett, de nem beszéltünk, még a meg
levő lakásállomány minőségi romlásáról, a lakásfelújitások elhanyago
lásáról.
- A lakásfelújítások, lakáskorszerűsítések elmaradása miatti lakásállag-, il
letve lakásminőség-romlás több oldalról is növeli a lakáshiányt. A lakás álla
gának romlása növeli a lakással szembeni elégedetlenséget, különösen akkor,
ha az egyre inkább romló bérleményt növekvő árral kell fizetni. A lakáskor
szerűsítés elmaradása növeli a minőségi lakáscsere igényét. A teljesen lerob
bant lakások lebontása szintén növeli az abszolút lakáshiányt. A környezeti ár
talmaknak egyre erősebben kitett, magára hagyott lakásállomány nap mint nap
bővítetten termeli újra a minőségilakás-hiányt.
- Mely lakásokra jellemző leginkább az állagromlás?
- A lakások minőségromlása megítélésem szerint tipikusan az állami bérla
kásokra jellemző. Ez persze nem jelenti, hogy a fogalom ismeretlen a magántulajdonban levőknél. Mivel azonban magántulajdon esetén a tulajdonos köz
vetlenül érdekelt vagyonának a védelmében, lehetőségeihez képest, folyama
tosan karbantartja a lakását. Más a helyzet a második világháború után álla
mosított lakásoknál. A szükséges felújítások több cikluson keresztül elmarad
tak, s ezt nem minősíthetjük másnak, mint a nemzeti vagyon eme részével tör
ténő rablógazdálkodásnak. Egy példa ennek igazolására. Az ÉVM és a Fő
városi Tanács 25 évben jelöli meg azt a határidőt, amikor egy-egy épületet
feltétlenül fel kell újítani. Mások szerint - figyelembe véve a hazai anyago
kat és kivitelezést - 15 év a reális ciklusidő. A hetvenes évekbeli tapasztala
tok szerint a fővárosban ez a ciklusidő 55 év, azaz több mint kétszerese a leg
lazább normának is. Ez egy átlagszám, ami számtalan olyan épületet rejt,
amelyekhez megépítésük, a századforduló óta nem nyúltak. A z a furcsa az
egészben, hogy az államot saját maga alkotta jogszabály kötelezi a tulajdoná
ban levő lakásállomány állagának védelmére, ez a kötelezettsége azonban nem
kérhető közvetlenül számon rajta. A társadalomnak végső soron elemi érdeke
a lakásállomány állagának védelme, de a társadalmi érdek eredményes képvi
seletére eddig még nem akadt vállalkozó. Szomorú, hogy az állami lakásgaz
dálkodásnak sohasem volt gazdája, érdekképviselete.
- Az utóbbi években mintha az állam is felismerte volna, hogy védeni
kell a régi lakásokat, nem lebontani, hanem korszerűsíteni.
- Ez tagadhatatlan, de mindaddig nem lesz lényeges változás ezen a terü
leten, amíg politikai értékként az új lakások építését ismerik csak el, s ha nem
változtatják meg az ingatlankezelő vállalatok jövedelemérdekeltségét. Ma 775
ezer állami bérlakásnak legalább a fele szorul felújításra, több mint tíz száza
léka ezen túlmenő korszerűsítésre, s folyamatosan gondoskodni kellene a teljes
lakásállomány karbantartásáról. A vizsgálatok szerint az állami bérlakások 21
százaléka nem felel meg a minimálisan elfogadott igényszintnek. Emellett az
27
�összkomfortos és komfortos lakások jelentős hányada is oly mértékben lerom
lott műszakilag, hogy sok esetben még az elemi lakhatásági követelményeket
sem elégíti ki. A jelzett gondok túl vannak azon a mértéken, amit gazdaságunk
teljesítőképessége alapján megoldhatónak tarthatnánk. Ennek érzékeltetésére
csak annyit, hogy csupán a fővárosi 170 ezer rehabilitációs típusú lakásfelújí
tás óvatos becslések szerint, közel 160-170 milliárd forintba kerülne az 1984-es
árakat és épületállapotokat figyelembe véve. A tartós és egyre nagyobb állag
romlás jelentős akadálya a lakásmobilitás gyorsulásának és széles társadalmi
rétegektől vonja el a lehetőségét a lakáshelyzete javításának. Tudniillik, lakás
csere esetén, ha egyáltalán akad partner, aki hajlandó a rosszabb lakásba köl
tözni, egyre nagyobb összegeket kell fizetnie a cserepartnernek. Az állagrom
lásból következő értékvesztést a cserélni kívánó bérlőnek kell megfizetnie, ami
külön terhet jelent annak, aki jobb lakásba szeretne költözni. Mivel az állag
romlással párhuzamosan állandóan emelkedik a ráfizetési összeg, egyre nehe
zebb lesz az ilyen lakásokban élők helyváltoztatása. A lakásfelújítások elma
radásával fokozódik a lakásviszonyok determinálta társadalmi bezártság.
- Októberben olvastam az építőipar egyik illetékesének a nyilatkozatát
arról, hogy az 1985-ös év első felében az építőipar vesztesége 1,3 mil
liárd forint v olt. E veszteség majdnem mind a lakásépítésben jelentke
zett. Nehéz ezt józan ésszel elfogadni, amikor a lakások iránt óriási a
kereslet, 2 lakásárak határa pedig a csillagos ég. Van erre a vesztesé
gességre magyarázat?
- Ez az ágazat korábban is veszteséges volt és magas állami dotációkat ka
pott. A legnagyobb veszteség a panellakás-építésben jelentkezik.
- Pedig a klasszikus közgazdasági gondolkodás alapján ennek kellene a
legolcsóbbnak lennie, mert. . .
- . . . régóta működnek, a szériatermelésből következne a költségcsökkenés.
Igen. Valóban ennek kellene bekövetkeznie. De mint már korábban említet
tem, a vállalati gazdálkodás költségérzéketlen. Mérhetetlen pazarlás megy vég
be mindenütt. S olyan nagymértékű lopások talán sehol nincsenek, mint az
építőiparban. Egy huszonöt éve beruházótól olvastam egy nyilatkozatot, amely
ben elmondta, hogy nincs még egy olyan terület Magyarországon, ahol annyi
meg nem termelt bért fizetnének ki, mint az építőiparban. Öt napra fizetnek,
de gyakorlatilag - az ingázó munkaerő miatt - háromnapos a munkahét. Min
denkinek van valami kis története arról, hogy milyen nagymérvű pazarlás fo
lyik az anyagokkal, ki, mikor és miként viszi el a felszereléseket, anyagokat,
hány napon keresztül áll kihasználatlanul a több millió forintos gépállomány
és sorolhatnám még. S akkor még nem említettem az óriási bürokráciát, ami
vel dolgoznak.
- S mindezt a vásárlókkal fizettetik meg_
- Természetesen.
- Amíg 1971-75 között egy lakás felépítése az állami építőiparban 286
ezer forintba került, addig 1984-ben 586 ezerbe. Ekkora inflálódás úgy gondolom — egyetlen fronton sem érzékelhető. Mi ennek az oka?
- Az építőipar sajátos a tekintetben, hogy egyik végterméke, a lakás, olyan
használati érték, amelyben igen sok ágazat inflációtermelése megjelenik. A la
kásban, mint cseppben a tenger, tükröződik úgyszólván az egész ipar és ter
melőinfrastruktúra teljesítménye. A lakások tehát nem csak az építő-, de az
egész háttériparról és szolgáltatási szféráról állítanak ki bizonyítványt. A la
kásköltségek több mint kétharmada az anyagköltségekből tevődik össze. Az
28
�anyagok beszerzési árával, a szállítási tarifákkal szemben az építőipar való
ban vétlen. S mivel ma az építőipar nem érdekelt a begyűrűző áremelkedés
kivédésében, tudomásul veszik a külső áremelkedést és azt a saját költségnövekményükkel együtt, valamilyen módon áthárítják. Vagy közvetlenül, ár
drágulás formájában a fogyasztóra, vagy közvetetten, a költségvetési támoga
tás formájában.
- Csupán ezért még nem kellene veszteségesnek lennie az építőiparnak.
- A z elmondottakon kívül a veszteségesség másik oka a maximált árakban
keresendő. Azok a vállalatok, amelyek a nyolcvanas években eddig profilt
tudtak váltani, igyekeztek visszalépni erről a piacról és költségtöbbleteiket a
szabadáras építményeken elismertetni. A kizárólag lakásépítésből élő vállala
tok azonban szorítóban vannak. De abban van a kormányzat is, mert a lakás
építés nálunk politikai kérdés. Ennek következtében a nagy lakásépítő válla
latok költségvetési korlátja semennyit se keményedett, de folyamatos állami
támogatás ellenére is két-három évenként bajiban vannak. S ezek a cégek nyu
godtan dolgozhatnak a hagyományos módszerekkel, mert nem fenyegeti őket
a felszámolás veszélye.
- Nem beszéltünk még az úgynevezett másodlagos lakáspiacról, a meglevő lakások adásvételéről és cseréjéről. A z itteni árakat mi határozza
meg?
- Az adott körzetben épített új öröklakások eladási ára. Ebből már egye
nesen következik, hogy a másodlagos lakáspiac elsődleges áralakítója az el
sődleges lakáspiac. A négyzetméterenkénti ár magasabb lesz ennél az úgyne
vezett hiánykörzetekben. A városközponthoz közelebb fekvő zöldövezet ma
gasabb árakat vonz, mint a peremkerületi. A távolság értékét a közlekedési
viszonyok is befolyásolják. Így emiatt a hiánykörzetekben kialakuló, másodla
gos lakáspiaci ár szignifikánsan is meghaladhatja az ugyanezen körzeten be
lüli elsődleges lakáspiaci árakat. A másodlagos lakáspiac árnövekedési ütemét
csak becsülni lehet. A becslést Budapestre végeztem el, mégpedig az apróhir
detésekben megjelenő, árkínálatok alapján. Minthogy nem régóta szokás a hir
detésekben az árakat is feltüntetni, viszonyítási alapként az 1977-es évet vá
lasztottam. Összesen körülbelül 35 ezer hirdetés adatait vetettem egybe, hogy
az ártendenciát viszonylag nagy biztonsággal meg tudjam állapítani. Egy-egy
hirdetés kínálati árában jóval több információ szerepel annál, mintsem azt csu
pán egyetlen lakás árinformációjaként értelmezzük. A hirdetést feladó csak
úgy meri közzétenni az árat, ha előtte felmérte az adott lakókörzetén belüli
árakat és összehasonlító ismereteket szerzett az eladásra, cserére kínált lakás
használati értékéhez kapcsolható árszintről. Eme összehasonlító vizsgálat után
nyugodtan állíthatom, hogy a másodlagos lakáspiac árnövekedési mértéke lé
nyegesen meghaladta a fogyasztói árszínvonal emelkedésének ütemét. A buda
pesti minta elég jól reprezentálja az ország másodlagos lakáspiacának árválto
zását, elsősorban a városokra vonatkozóan. A kistelepülések lakásárai is emel
kednek, de növekedési ütemük elmarad a városi körzetekben tapasztalhatóétól.
Minthogy azonban a lakásprobléma elsődlegesen városi gondként jelentkezik,
az itt érvényesülő ártendenciák ismerete elégségesnek tűnik. Az elmúlt másfél
évtizedben a lakásárak a másodlagos lakáspiacon több mint ötszörösére emel
kedtek.
- Hogyan lehetne összefoglalni la lakáshiányból adódó társadalmi feszült
ségeket és azok várható következményeit?
29
�- Ha az egyén életére gyakorolt hatására gondolok, akkor a József Attila-i
sorok jutnak eszembe:
.. ha küzd hát abba, / ha pedig kibékül, / ebbe fog
belahalni.” A küzdelem a lakásra vonatkozik, amely céllá lett életünkben,
ahelyett, hogy az élet jobbításának eszköze lenne.
A lakásmegoldás esélyei függenek a családi háttértől, a település jellegétől,
az egyén természetadta képességeitől és attól, mennyire képes felhalmozni. Az
említett lakáspiaci árak és első gazdaságbeli bérek esetében, azok ismeretében
nem kétséges, hogy az egyén nem a munkabéréből fogja megteremteni lakásá
nak az árát. Az általános árviszonyok ismeretében pedig az sem, hogy a la
kosság felhalmozása növelése érdekében képtelen fogyasztását korlátozni. Hadd
idézzem egy szakértői csoport idevonatkozó megállapítását: „Különböző vizs
gálatok és szakértői vélemények is arra engednek következtetni, hogy a tár
sadalom egy részében kialakult anyagias és részben amorális magatartás jelen
tős mértékben a lakáshoz jutás, illetőleg a meglevő, de nem megfelelő lakás
elcserélésének túlzott és legális jövedelemszínvonalon meg nem oldható költ
ségeire vezethető vissza.” . A második és harmadik gazdaságban való részvé
tel teszi csak lehetővé a kívánt lakás megszerzését. Ennek az önkizsákmányo
lásnak azonban ára van, nem is kevés: az egyén biológiai leépülése, mert re
generálódásra nincs módja; pszichikai egyensúlyának megbomlása, mert nem
kis belső feszültségtöbblettel jár a felhalmozás. A morális tönkremenetel is ve
szélyezteti, mert a tisztességtelen viszonyok között lehetetlen teljes tisztesség
gel megmaradni. Az értelmiségnél mindehhez felzárkózik még egy sajátos le
épülési effektus. A z egyén biológiai, pszichikai, morális és értelmi leépülése
kiterjed a családra, kihat a gyerekekre, a munkahelyi teljesítményekre és je
len van mindennapjaink érintkezési viszonyaiban is. Ha a munkanélküliség ál
lapotát megalázónak tartjuk, akkor ez méginkább az, s a felnövekvő generá
ciókra gyakorolt hatása a legsúlyosabb következmény, mert a társadalom hoszszú távra fogyasztja el lehetséges emberi tartalékait. De a probléma a társadal
mi viszonyok szempontjából sem elhanyagolható.
A nyolcvanas évekre lecsökkent lakásépítésekből, a meglevő lakásállomány
egy részének ugyanezen időre való leromlásából, valamint a lakás ár-bér olló
jelentős szétnyílásából következően, figyelemre méltó módon csökken a lakáshelyzet javulását lehetővé tevő lakásmobilitás. Ez a különbség arra utal, hogy
a meglevő lakásstruktúra ki- és megmerevíti a kialakult társadalmi struktúrát,
s úgy tűnik, több generációra is előrevetíti. A folyamat a társadalmi egyenlőt
lenségek erősödésének irányába mutat.
ÁCS ZO LTÁ N
30
�31
�Gressai Sándort:
Miért vállalta el egy
„lerobbant” gyár vezetését?
Gressai Sándor most ötvenegy éves, negyvennyolc volt akkor, amikor
1983-ban fölkérték, vállalja el az ugyancsak zűrzavaros állapotban levő
tűzhelygyár igazgatását. Korábban a Vegyépszer salgótarjáni gyárának
vezetését segítette főmérnökként, majd igazgatóként. Irányítása alatt a
gyár nyereségessé vált, míg korábban nem volt az.
Harminchat éve érettségizett Hatvanban, a vegyipari technikumban,
gépészmérnöki diplomáját 196o-ban vehette át az akkor még budapesti
agráregyetemen.
- Valójában nem tudom, miért épp rám esett a választás három esztendeje,
de megkerestek és fölkértek a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai osztályá
ról. Negyvennyolc éves voltam akkor, úgy véltem, ez lesz az utolsó nagy vál
lalkozásom. Érdekelt is a próba maga, kíváncsi voltam, mire vagyok képes.
- Könnyű döntés volt?
- Egyáltalán nem. A Vegyépszernél jól fizettek, ment is a munka, szerettem.
De ez más, ez nagyobb feladat volt, vonzott. Bíztam ugyan magamban, de nem
száz százalékig.
- Fölkészült előre új vállalatából?
- Talán ha kétszer-háromszor fordultam itt meg korábban, akkor is inkább
az irodákban. Viszont a kormány mellett működő gazdasági bizottság számára
készült egy tanulmány, azt ismerhettem meg alaposabban.
- J ó l hasznosíthatta?
- A tanulmányt a gyár akkori vezetői készítették. Június 30-án ült össze a
gazdasági bizottság - én július elsején léptem hivatalba - , s a tanulmány 17
milliós évi nyereséggel számolt. Ezzel szemben fél évkor, ötvenmilliós vesztesé
get könyvelhettünk el! Év végére ez elérte a 124 milliót. Fél éve voltam igaz
gató, mit mondjak, jól indult.
- Mi okozhatott ekkora veszteséget?
- Egy része még a régi, a nagyvállalati irányítási rendszerből adódott, mert
a döntések fönt születtek, nem itt, és sokszor előnytelenek voltak a gyár szá
mára. Amikor a ZIM megszűnt, már nem fedezte a hiányosságokat. A menynyire jó volt a nyugatnémet Böcker céggel a közösködés a világszínvonalú
termékek megismerése miatt, legalább annyi kárt jelentett az előnytelen export.
És persze, helyi rossz döntések is szerepelnek a hibalistán.
- Mit csinált, amikor a nyolcvanhármas főkönyv elkészült?
- Azt tudtam, hogy saját erőből nem tudunk talpra állni, kértük tehát a
szanálásunkat, ami már 1984-ben megtörtént. A szanálási bizottság előtt nem
lakkoztunk semmit. Megértettem az emberekkel, hogy közös érdekünk a tények
pontos ismerete, különben sosem lépünk előbbre. Néhányan nem értették meg.
�- Velük mi lett?
- Egy részüktől megváltunk, mások nyugdíjba mentek, megint mások a
gyáron belül kaptak új feladatot. Nem voltak látványos fölmondások, na
gyobb gondok. A megyei vezetéstől megkaptam a támogatást, nem maradt
pusztán szó, hogy belátásom szerint cselekedhetek. Volt például két tanács
adóm, nyugdíjasok, akiket hónapokon át nem láttam, de a pénzt fölvették.
Nem engedhettük meg magunknak. Drasztikusan csökkentettük az adminiszt
ratív létszámot - a negyedével -, ez száz embert érintett. Ezeket a lépéseket
meg kellett tenni, ha nehéz is volt végigcsinálni. De kellett! Az egyes embert
talán rosszul érintette, de a közösségnek szüksége volt erre. Döntéseim, ami
ket mindig megbeszéltem a párt- és tömegszervezeti vezetőkkel, nagy többsé
gében jók voltak. A szanálás évében hatvanmillióra csökkent a veszteségünk,
tavaly pedig - évek óta először - nyolcvanmillió forintos nyereséget értünk
cl. Mindezt úgy, hogy a jelenlegi közgazdasági föltételek között a vállalati ál
talános költségek nem gyarapodtak és ez nagy dolog.
- Abban az időszakban nagy volt a bizalmatlanság a gyár iránt, alacsonyak voltak a bérek is, csökkent a létszám.
- Mégpedig rohamosan, mi több, a jó munkaerő hagyott itt bennünket és
helyükre nem ugyanolyan képességű emberek jöttek hozzánk. Az ösztönzés a
nullán állt. De átalakult a vezetői réteg, új szemlélettel fogtunk a munkához.
Igyekeztünk megfelelő ösztönzést kialakítani, javítottunk az alapbéreken. Pré
miumot csak a hatékonyságért fizettünk és fizetünk, ez bizonyos esetekben el
érheti az alapbér negyven-hatvan százalékát. A „bérgazdák” a gyáregységve
zetők, ők az osztályvezetőkkel közösen állapítják meg az órabéreket, a moz
góbér mértékét. Ott döntenek a pénzek felosztásáról, ahol a teljesítményt fi
gyelemmel kísérhetik és ez jó húzásnak bizonyult.
- Tavaly a vállalati tanácstól ismét bizalmat kapott, mint igazgató. E l
lenszavazat nélkül.
- Tagadhatatlanul jólesett.
- Talpra állt a gyár. Belefér a munka a napi nyolc órájába?
- Nem, dehogy. Sokszor dolgozom otthon is.
- Tehát jól döntött három évvel ezelőtt?
- Mégegyszer nem vállalnám. Igaz, ma már eljutottunk oda, hogy válogat
hatunk a jelentkezőkben, tisztességesen fizethetünk, de nagyon nagy energia
fekszik ebben. Kollektív és személyes egyaránt.
- Megérte?
- Jól megfizetnek, tizenhatezer-ötszáz forint az alapfizetésem, amire még
„rájön” a prémium. Rónafalun vettünk egy kis házat, hároméves a Dáciánk,
ötvenvalahány négyzetméteren lakunk feleségemmel, főiskolás fiammal és érett
ségiző lányommal együtt. Félretett pénzem egy régi újításomból van még, de
nincsenek anyagi gondjaink.
- Mit csinálna másként?
- Kevés időm maradt a családomra, ezt mindenképpen megváltoztatnám,
ha lehetne. Keveset voltam a gyerekeimmel akkor, amikor szükségük lehetett
rám. Csak az vigasztal valamelyest, hogy megoldottam, amit elvállaltam. Sze
retem ezt a munkát. A döntések, a napi döntések okozta stressz nekem egy
szerűen hiányozna, szükségem van rá.
HORTOBÁGYI ZOLTÁN
33
�ABLAK
„Mindig ugyanazok vagyunk, mindig mások”
Mai szlovák költők versei
A szerkesztő negyven soros ajánlást engedélyezett az alább következő öszszeállítás elé. T ermészetesen negyven sor olykor világok jel- és megmutatá
sára is elegendő lehet, most azonban csak amiatti kesergésünk fér bele, hogy
ilyen terjedelemben aligha lehetséges legalább valamennyire is megközelíte
nünk ez alkalommal felvállalt, s a mai magyar versolvasó számára szinte tel
jességgel ismeretlen tárgyunkat. Összeállításunk ugyanis szlovák költők, kor
társ szlovák költők verseit villantja fel a Palócföld olvasói előtt. Talán egy
éve sincs, hogy a lap kritikusa, Endrődi Szabó Ernő éppen ezeken az oldala
kon az Európa a szomszédban van csodálkozással vegyes felismerésével üd
vözölt egy, a szlovák líra legújabb áramlatait bemutató versgyűjteményt, amely
a felszabadulás óta első ízben vállalkozott az összefoglalás igényével erre a
feladatra. A kritikus csodálkozása elsősorban azzal magyarázható, hogy elte
kintve néhány szerény, s általában nem a legszerencsésebb, vagy mára már
teljesen elavult válogatástól, a kortárs szlovák költészet mai derékhadának a felszabadulás után induló alkotóinak -, s a náluk is fiatalabbak törekvéseit
Magyarországon mind a mai napig sűrű homály veszi körül. Sőt, számos jel
utal arra, hogy a magyarországi versolvasónak nemegyszer alaposabb infor
mációi lehetnek - és vannak is - a tőle távoli és idegen népek költészetéről,
mint a vele szomszédságban és évszázadokig történelmi közösségben élő szlo
vák nép lírájáról. Igaz, ennek a tájékozatlanságnak, s igen gyakran a kiadói
szakemberek, lektorok és lapszerkesztők részéről megmutatkozó érdektelen
ségnek, bizalmatlanságnak mindenekelőtt történelmi, szociológiai, s lélektani
okai vannak, amelyek a két nép közt kétségtelenül meglevő, egymással szem
beni előítéletekben gyökereznek. Ám előítéleteinkkel nemcsak, hogy kizáró
lag magunkat károsítjuk, hanem azok minden esetben többet árulnak el ró
lunk, mint előítéleteink tárgyáról. Éppen ezért mutatkozik egyre időszerűbb
nek, hogy olyannak nézzük és lássuk a világot — a közvetlen környezetünket
nemkülönben —, amilyen. Voltaképpen ezt a cél szolgálná alábbi, a teljességet
sem horizontális, sem vertikális irányban felvállalni nem tudó összeállításunk,
is. S ha más nem is, remélhetőleg legalább annyi kiderül az alább sorjázó és
három-négy nemzedék különböző karakterű alkotóira figyelmeztető versekből,
hogy napjaink szlovák költészete korszerűségénél, differenciáltságánál, világ
látásánál és világmagyarázatainál, továbbá a mai magyar költészettel párhu
zamos jelenségeinél, illetve a líránkban, könyvkiadásunkban, fordításirodalmunkban fellelhetetlen vállalkozásainál, kísérleteinél fogva okkal s joggal
tarthat számot a magyar olvasó érdeklődésére is.
TÓTH LÁSZLÓ
34
�M ILA N K R A U S (1924)
Főnevek
Azután újra:
Ágy és üresség
reggel háztetők
karbid és jó bor
molnár s rózsaszál
hátrálás árnyak
keringő és fű
fény fém fék homok
halász és kezek
Elveszett asszony
gyapjúruhái
szobor zord folyó
Beethoven feje
Éjszaka éjfél
Kövek fúvása
IV A N M O JÍK (1926)
Egy vidám nap
Tegnap délelőtt az új városnegyedben bolyongtam
Amikor hirtelen odavágtatott hozzám április
És a szemembe tekintett
A téren énekelt a benzinkút a cukrászdából kikiáltott a feketekávé
A mérleg is nevetett a hentesüzletben
És nyelvét táncoltatta
Kezüket nyújtották felém a tárgyak
Zengtek a zászlók
Lángolt a délelőtt
Akár egy hatalmas
Piros trolibusz
Jól éreztem magam ezen az új lakótelepen
Mely oly’ kiegyensúlyozottan üldögél a tóparton
Bementem egy könyvesboltba és a könyvek csillagokkal teli
Tenyerüket mutatták
Melyek egyenesen az égboltról hullottak oda
Sétálgattam a vidám házak között
Melyek eltitkolták hogy forog velük a világ
Tele volt a fejem verssorokkal
Pirosak voltak mint a lelkiismeretem
Tárnáimból darabonként hordtam felszínre az örömöt
És mindenkinek ráaggattam a kabátjára
Akivel csak találkoztam itt
35
�JÁ N O N D R U S (1932)
Térdeplés
Estére belezuhansz a térdeplésbe,
térdedtől fölfelé kimeredsz belőle,
elmerülsz benne, belesüppedsz és ilyenkor
egy térdeplésnyivel vagy alacsonyabb magadnál,
a mélybe tart a térdeplés lépcsője,
le a föld mélyébe és te végigmész rajta,
a térdeplés mentén távozol,
és felrakod a térdeplésre,
felemeled rá, elhelyezed és viszed rajta
a bölcsődet, melyet a haranggal együtt
hoztak mozgásba, melynek oldalát balról
egyre nehezedő szíveddel kongatod,
harangszóval búcsúzik tőled a bölcső, s amint távolodsz tőle,
ércesen zengő hangja kísér végig utadon,
a harangban térsz magadhoz és benne indulsz növekedésnek,
a harangban állsz lábra és sírva is a harangban fakadsz,
és fejed kidugva belőle, kiöregszel a harangból,
felhalmozódsz a térdeplésen, terhed alatt
belessüppedsz és az emberhúsra éhes
térdeplés elnyel, s elevenen
fal fel téged.
2
- Lám, az ajtóban térdepelsz most,
melynek pántja a térdedben van,
s zárja a szádban.
- Lám, a térdeplésben kitárulsz,
a bejárat a térdeplésen át vezet, mely
kisebb akármelyik ajtónál.
�JA N K O Š K A (1936)
K italált...
Kitaláltunk mindent, ami volt.
Kezdettől fogva az volt, ami nincs.
És minden perc illúzió volt.
Abban, ami van, az a szép,
ami nincs.
Két képből állt az élet,
s érintésével vonta fénybe az egyik
ama másikat.
Végül egyetlen képpé vált a kettő.
A föld fekete fénye belevegyült
a kékbe.
Várunk a homokon
és a levegőben épült.
Mindennapi útjainkról
abba térünk meg.
L ’U BO M IR F E L D E K (1936)
Falusi temetőben
(Egy árvai motívumra)
Egy falusi temetőben
eltűnnek hirtelen a sírkövek
és a halottak
feljönnek a mélyből.
Kisvártatva
már beszélgethetsz is velük:
- Milyen érzés meghalni?
- Ó, hát egyre nehezebben mozog a szád,
s alsó ajkad végül már el se válik a felsőtől.
- A kkor hát a térdemen nyitnék szájat!
- Közvetlenül előtte a halál
térd fölött vágná le a lábadat.
- Úgyhogy az ember már csak
saját magán nevethetne?
- Saját maga alatt, saját maga a la tt.. ,
- És hogy-hogy most mégis beszélgettek velem?
- Te már kezdesz
velünk együtt hallgatni, testvér.
37
�V O JT E C H K O N D R Ó T (1940)
Egy nap
Megeshet hogy egy téli reggel
nem a megszokott útvonalon
megy véled az autóbusz
Áthalad
gyermekkorod faluján
(de nem szállsz ki belőle)
minden bokrot ismersz itt
de te továbbutazol
egy idegen város felé
A z égboltot lám mintha
vízfestékkel
festették volna kékre
Csak a látóhatár szélén vöröslik
impresszionisztikusan a nap
(Valójában alig ismered
és nem is akarsz tudni arról
hogy egy egészen közönséges
átlagos nagyságú csillag csupán
nem fiatal de nem is öreg még
Épp a legjobb korban van:
aktív tevékenységének
fele és kétharmada közt s akárcsak te leszálló ágban már)
Megeshet hogy egy téli reggel
nem a megszokott útvonalon
megy veled az autóbusz
Örülsz hogy a tegnapi
hirtelen jött tavasznak
(az éjszaka folyamán) már nyoma se
maradt
38
Ú jból (ha egy napra is) itt az ősi tél
Zúzmara permete alatt
édesednek emlékeid:
újból fontosnak tartasz ezt-azt
mint egykor amikor a hajnali
munkásvonatokkal utaztál még
s az éjszakai autóbusszal
tértél mindennap haza
(Űjból fontosnak tartasz mindent mint hajdanán diákkorodban)
Azok a mindennapi utak
a munkád s magadat keresők
És a megannyi visszatérés
önmagadhoz
Egy téli este
az ismerős (reggeli) útvonalon
térsz vissza az autóbusszal
Az égbolt most már száraz
Odafent egyszer s mindenkorra
nyugovóra tért a nap
Semmi új nem jut már eszedbe:
amit nem reggel kezdtél
este sem fejezed be
s amit nem fejeztél be reggel
azt többé este se kezdd el ha (még) férfi vagy
�ŠTEFAN STRÁŽAY (1940)
M IL A H A U G O V Á (1942)
Beveszel egy tablettát
Ősrégi
Rosszul vagy?
Beveszel egy tablettát.
Beesteledik, lehűl a levegő,
pulóvert húzol magadra.
Rettegsz a huzattól,
a hidegtől, s talán
az örömtől is.
Már amiatt is kutyául
érzed magad, hogy időnként
neked van igazad.
A csillagok a földből nőnek.
Éles hang szól rám a sűrű
és ragadós sötétségből - gyere!
egy meteor fog becsapódni itt csóváját sokáig látom még,
fénnyel hinti tele a sötétséget,
Felfedezem az álom testét;
a helyet, ahol nem nő semmi,
a hát gipszöntvényét,
a kígyótojást mélyen a földben,
az érintés nélküli szeretkezést,
a szerelmet
és állatian szomorú Küklopszszemét.
IVAN ŠTRPKA (1944)
K A M IL P E T E R A J (1945)
K ö z e le b b van h o z z á n k
a p o k o l,
m intsem g o n d o ln á n k
Fehér holló
fehér hóban,
megzöldült a fűvel,
keresheted, hol van.
Felismerhetetlen itt,
láthatatlan ott.
Pocsolyák nyelnek el így
száz és száz napot.
Nincs sehol.
A háztetőkön sem,
ott sem láthatod.
Hátunk mögül
mégse hangzik más,
csak alt károgás.
Idegen saját
eltékozoltad a napot
mielőtt még eltékozoltad volna
elindultál oda
ahová még nem indultál el
megérkeztél oda
ahol még nem vagy
eltávozol onnan
ahol nem voltál még
lábadat is kölcsön kaptad
futásodat is szádat is
lóbáld meg életed
s szavaidat
nem saját szavaidat
változtasd sajátjaiddá
39
�JÁ N Š T R A SSE R (1946)
Egológia
Hol találom azt, akinek a kisujjában van itt minden?
Nincs itt.
Ki helyettesíti őt?
A helyettes.
A helyettesek seregei.
A helyettesítettek seregei.
Hol találom a fát?
Beteg.
A BS-986-os jelzésű betonoszlop helyettesíti.
Felhatalmazása van tudatni Önnel,
hogy a O 2-es rendszeresített anyagfelvonulás iránti kérelmét
a O 2-es rendszertelen anyagfelvonulás miatt
elutasítják.
Megteheti, hogy nem ért egyet ezzel.
Hol találom a madarakat?
Nem tértek vissza a melegebb vidékekről.
A szúnyogok és a legyek helyettesítik őket.
A fecskék vihar előtti
bukórepülése iránti kérelmét
elutasítják.
Megteheti, hogy tiltakozik.
Hol találom a füvet?
Szabadságát tölti.
És mikor lesz itt?
Nem lesz.
A szintetikus aszfalt helyettesíti.
Telenként megrepedezik, nyaranként meglágyul az agya.
A rágcsálható fűszál iránti kérelmét
elutasítjuk.
Megteheti, hogy a felsőbb szerveknél próbálkozzék.
Hol találom az égboltot?
Sehol.
Smog kandidátus helyettesíti,
aki a saját érdekében figyelmezteti Önt,
hogy szerveit tegye hozzáférhetővé az illetékes szervek számára,
40
�melyek aztán elemzik,
ill. elemzés alá vetik azokat,
hogy kiutalhassák Önnek a megfelelő
védőeszközöket.
Amelyek garantáltan hatástalanok.
Megteheti, hogy fellebbez.
Nem kellenek senkinek?
Ne tolakodjon, várjon a sorára.
Változzon át!
Sóder osztályunkon van még
néhány betöltetlen hely.
A ki előbb érkezik, előbb őrlődik.
Teljes ellátást biztosítottunk.
Érkezés naponta.
Mi az, hogy étkezés?
Mi az, hogy naponta?
F R A N T IŠ E K L IP K A (1946)
Vonatok
Éjszakai vonatok. Képzeletszülte vonatok.
Egyik irányból befutnak az állomásra. A szembe.
A fejbe. Hajad füstjét húzzák maguk után.
Szemed fényével világítanak. Keresztül haladnak rajtam.
A csontok hídjain át. A z erek alagútjain át.
A másik irányban kifutnak az állomásról. A fejből.
A szemből. Hajad füstje eltűnik
a fűszálak közt. Szemed fénye
csillagok fényévé válik. Egyre kisebbedő csillagok fényévé.
Robognak a vonatok. A képzeletszülte vonatok.
A test üregeiben dübörögnek. A gyomorban. A z epehólyagban.
A z elerőtlenedő izmok görcsében.
Kerekeik szétszabdalják az agyat. Felszámolják
a kapcsolatot az egyes szervek között. A lélek és a hús között.
Egyik irányból befutnak a szembe. A fejbe.
Másik irányban kifutnak a fejből. A szemből.
Eltűnnek az éjszakában. Visszatérnek a sötétségből.
Kerekeik szétszabdalják az agyat. Felszámolják a kapcsolatot
közted és köztem.
A z egyedüli valóságot, amely
a nemlét fölé emelkedik.
41
�K A RO L CHMEL (1953)
Kék a világ, mint a narancs
Április, május, valami történt a köddel
az úton
és a kertekben is;
reggeli szellő, reggeli
szerelem, a tojás
reggeli koccanása,
ó,
a serpenyő szélén: tudni,
hogy felébredtem,
tudni,
hogy még az esti mosollyal állsz
a reggeli ajtóban, tudni, hogy szemedbe hulló
hajad mögül engem figyelsz sandán, tudni
és nem tudni,
tudni és nem tudni.
A nap közepén, a kút
közepén, a világ közepén,
mely kék mint a narancs,
halk hívásaid
forró objektívében:
tudni és nem tudni,
tudni és nem tudni.
Valami történt a köddel: forró teát
iszunk, forró reggeli teát iszunk, forró reggeli májusi
teát iszunk. . . megérintjük egymást a kezünkkel, mindig
ugyanazok vagyunk, mindig mások.
A magunk helyén,
mások helyén.
42
�D A N IE L H E V IE R (1954)
Hamlet, aki még mindig örült
A J. S. Bach nevű számítógép
karosszékek
tévéreklámjaihoz
szerez zenét.
A Leonardo nevű számítógép
Mona Lisa portréjának
ezeregyedik eredeti példányát festi
s küldeményeit az előfizetési jegyzék szerint
juttatja el az első milliomosoknak.
A Hemingway nevű számítógép
emlékiratait írja
a levitézlett politikusok örömére.
A Napoleon nevű számítógép
a lélektani hadviselés
új változatának terveit
rendezgeti.
A Galilei nevű sszámítógép
visszavonja az elasztikus világűrről
szóló elméletét.
A Seneca nevű számítógép
a nőkérdésről és a bálnák
tömeges öngyilkosságáról szónokol
az ENSZ-ben.
A z Ádám nevű számítógép
és az É va nevű számítógép
új számítógépeket gyártanak.
A Hamlet nevű számítógép
meghibásodott,
s ugyanazt az értelmetlen kérdést
ismételgeti a végtelenségig.
T ó t h L á s z ló fo r d ítá s a i
43
�______ M Ű H E L Y
TA N D O R I D EZSŐ
Mint minden állandó
1. A LO M B R Á K É P Z E L É S E
Bár a bizonytalanság bennem, a terep: körülöttem. Sosem
hittem volna vele ily’ fő foglalkozást. Késett a tél; és
ennek örültünk. Nyereség volt így minden nap, hét; már-már
egy hónap. A novemberben hirtelen leesett hó ránk
ijesztett; de ahogy lenni szokott, hasznunkra vált, hogy
komolyan vettük. És meghoztuk a búza, a szotyola adagjait.
Akkor: negyven napnál is hosszabb szünet! Közben: mennyi
bizonytalankodás; bennem, velem legalábbis. K i és mi
részéről? Képzelkedés volt? Valami utólag is igazolta? Most
ez akkor hát a tél, harmincadikától, s ma, új év elsején
minden oly’ igen magától értetődik. Semmit sem tudok! Csak
a terep, jobban, mint valaha, főbben, itt van köröttem. Itt
van körülöttünk; de ki beszélhet ilyesről másika bármi
közel nevében! Nap mint nap jártam, ha csak e több, mint
negyven nap alatt is, ezt a kis részt a ház s a hídfő
közt. És előtte, kevés híján, negyvenhét éve. Mégsem tudtam
róla sosem épp ezt, ezt, amit ma. Belejátszik-e valami
történés?
Mi „v o lt” velem akkor, most már szinte „örökké” ?
A friss benyomások szerint ítélünk; s a legfrissebb a jelen.
Ahogy a madzaggal átfűzött etetőpoharak legcélszerűbb
helyeit keresem, az újakét, a régi, téliesen csupasz bokor
ágszövevényében, fölébük képzelem a lombot, az idei tavaszit.
Nem, nem „azért” ! Hanem mert ha majdani jó sűrű-lombos helyre
akasztom a poharat most a sárgálló bőrű gallyakon, nehezen
férnek hozzá a magokhoz a nem kívánatos nagyobb testű madarak!
44
�2. S Ú L Y P O N T Á T H E L Y E Z Ö D É S
A hídfő - az egyik hídfő - felé kezdtük ma az utat; mert
az egykori teljes terep mindkét vége hídfő. A középső az
elhanyagoltabb rész. Lenne! Mert dehogy marad az. Kicsit kiesik, de
gondom volt rá eddig több, mint egy évtizeden át. Van egy holt
szakasz, ezt néhány télen az alsó rakparton tettem meg, a víz
kő szegélyén, feketült hóroskadékban gázolva, tócsákon át,
teherautók szuperfröccseiben; láttam belezett matracot, kerékdobot,
patkót, mindegy, mit, csak a lábam elé kellett néznem, bele
ne gyalogoljak a mélybe. A várost is néztem, persze. A z időt
mértem, igyekeztem. Próbáltam beosztani időmet ebben a városban.
Azóta csak fogyott az idő, növekedett a mellékes környék, mellyel
mintha szívesebben foglalkoztam volna, mint a terep túlságosan
meghatározott feladatkörével. Súlypontáthelyeződés, ami az idén
történt velem? A bizonytalanság az abbahagyásig jutott valami
másik ily fő dologban. Maradt a gondolat; az agyonképzelés
szorongásai hajnalban; jött a megkönnyebbülés. Amire semmi
ok pedig. A balsejtelmeken, mint lent a rakparton gyakoroltam,
„valahogy úgy” gyalogoltam át. És most: két hónapig, a fűvel
előbukkanó két és feledikig, legalább, ez a legfontosabb. Így
lehet majd átvészelni az átmenetet. Honnét hová? Nem minden
áthelyeződésről vannak fogható fogalmaink a szavakkal. A poharak,
az etetők: nem zárnak ki semmit. A tavasz fogja őket bezárni,
miközben minden hihetetlenül tárt lesz, tágabb lesz, a közelieken
átvágtatok csak, elszórom lépéseimet és az itthoni madaraktól
maradt maradékot, aztán - neki! Hová? Minek? Ő szre beáll
az új bizonytalanság; aztán a tél, az elmaradni-várt, a várt,
a végre várt, a terep, melyre minden jó ráfogható; örök és mégsem az.
3. M IN T M IN D E N Á L L A N D Ó
Mint minden, aminek állnia kell; amit állni kell; aminek
maradása van, állítólag. Mi van mindezzel? K i tudja megmondani.
Derűlátással maradtam könnyebb őszi öltözetemnél; fáztam, és másnap
már vastagabb ing, tréninges, hosszú alsó, bélelt kesztyű
következett. Micsoda öröm volt, hogy elfogytak az adagok! Hogy
oly’ remek helyen vannak a poharak! Ekkora a fogyasztók köre!
Egy-egy törzsbokron pergő zajú egész csapatok vártak; aztán alig
várták, hogy továbbálljunk. Ez van megint! Megint van hát megint!
És soha úgy, mint eddig. A világon mintha minden felül akarná
múlni önmagát, kénytelen volna erre a meghaladásra - de hát
hogyan, mik a forrásai? K i tudja. Én például - mit mondhatok?
A bizonytalanságok tapasztalata tenné? Vagy épp ellenkezőleg?
Kinézek, a nagy fák ágai fehérek, cselekvésünk elenyésző
eredményei tovább enyésznek - fogy, fogy a kitett ennivaló!
tovább próbálnak valamit a maradandóság dolgában. A z biztos,
hogy a csapatokban számos túlélő is van! Tőlük tudhatják
az újak, mik is azok a helyek, ahol. . . ! Jöttem haza, még laza
45
�dél időben, az új etetőidény kezdete előtt; amikor még ezt
számoltuk: ennyi meg ennyi napot is megúsztunk poharazás
nélkül. Mit tudom én azt már! Csak ezt, ezt tudom, ami ismét
elkezdődött, ami most már folyamatos. És kell is a folyamatosság.
A terep súlypontáthelyeződése: belül kerül. Már a holnapi
pohárkiegészítésen tanakszom, kell, ami kell, a meglevő
harmincnégyet keveslem, hattal megtoldandó! Ezek a bokorvert,
kormos, piszkos, szélharang poharak... e lombrejtekűek... leszartak,
karmoltak, ütöttek, csípettek, ázottak; mit tudok én arról
az állandóról, mely nem várakozás és nem csalódás. Van, több, mint
ameddig én elérhetek vele, velük; s „épp ameddig elérek” , majd.
Z A L Á N TIB O R
Töprengések Tandoriról három megtorpanásban
Arra az istenkísértésre azonban mégsem vállaikozhatom, hogy Tandori
Dezső műveinek az elemzésébe ártsam magamat. Részint olyannyira bo
nyolult, sokrétű, s főleg terjedelmes az eddigi oeuvre, hogy kevesen mond
hatják el magukról azt, eligazodnak benne; hogy bonyolultsága nem kusza
ságnak, sokrétűsége nem műfajtalankodásnak, terjedelmessége nem szó
mágiának, fonalát veszített őrült beszédkényszernek tűnik. Részint joggal
tarthatni attól, hogy még kevesebben vannak, akik a teljes életművet is
mernék, az összes Tandori-könyvet olvasták, kiállításait megnézték, fordí
tásait áttanulmányozták volna. Hiszen félő, hogy az ő költészetének meg
ítélése nem nélkülözheti a más műfajokban létrehozott alkotásokkal történő
összehasonlítást, legyen az mackós vagy gombfocis könyv, álnéven írott
bűnügyi történet. . .
Joggal merül föl tehát a kérdés: mit akarok én most Tandoritól, miért
és főleg mit fogok írni róla, erről az egészen érdékes és kiváló művészről.
És itt következik az első megtorpanás. Ha magamba nézek, be kell valljam: én a többséghez tartozom. Egyetlen Tandori-krimit nem olvastam
például életemben, főként azért nem, mert utálom a krimiket kora ifjúsá
gom óta. A gombfocikönyveit hírből ismerem csak, mert sem a gombfoci,
sem az angol bajnokság különlegesen zseniális szisztémája nem érdekel.
Sőt, be kell valljam, Tandori verseinek is csak töredékét olvastam. Több
ségét, kevesebbjét? Egy ilyen intenzitással, ekkora termelőerővel folyama
tosan, szinte napi penzummal dolgozó művész esetében, ez, úgy gondolom,
nemcsak nehezen kiszámítható, de tényezőként el is hanyagolható.
A kik költőnk verseinek csak töredékét olvasták, talán nem veszítettek
semmi pótolhatatlant, illetve úgyis mindent elmulasztottak. Benne ugyanis
az a legfantasztikusabb, hogy jóllehet műveiben abszolút kiismerhetőnek
46
�tűnik, a fölényes, már-már hivalkodó nyilvánvalóságok mögött rendkívül
koherens rendszer, nehezen leírható - főbb vonalaira szűkíthető - filozófiai
vonulat húzódik meg. Innen eredeztethető minden bizonnyal mono
mániája, ahogy fúrótoronyként hatol témáinak a mélyére, több tu
catszor, lehet, nem túlzás, több százszor megírva ugyanazt. A z ol
vasót persze többnyire gyötri, sőt, bosszantja egy idő után a mindig az
ó-n hangsúlyos Tandori sűrű semmittevése - mi mást is tehetne egy lí
rai hős - , vagy újabban a versei szakadatlan verébcsiripelése. Mindez
azonban nem meglepő, sőt, a pályaív ismeretében még érthető is.
A pályát kezdő Tandori szinte csak azt írta le, amit lehetetlen volt
nem kimondani - ami a művek mögött húzódó csendbe már semmiképpen
sem fért bele. A z elhallgatás művésze volt tehát, a fegyelemmel kezelt
formáké, a hermetikus - más ráközelítéssel esszenciális, így fölbonthatatlan,
szintagmatikus - közlések költője. Mesterien formák közé fegyelmezett
közlemények voltak ezek, szokatlanok, mert a jelenségen túli tartomány
ból hoztak hírt abban az időben, amikor a költészet - de általában a mű
vészetek is - a megragadható, látható, leképezhető/leírható világgal, vagy
a közösségi létformák költészetben - művészetekben - lehetséges adekvációival voltak elfoglalva. Tandori tehát már ekkor bejelentette különutasságát, elhatározását, hogy saját paraméterei szerint fog végighaladni az
általa érinteni kívánt - érinthető - területeken.
Anakronisztikus volt akkor ez a költői attitűd, benne kevesen ismer
ték fel az alkalminál messzebbre tekintő következetességet, a későbbi ál
landóságot, melynek azóta is hol interferenciája van az egyes időszakok
kal, hol már-már végletesen és lehetetlenül idegen azoktól. Ebből követ
kezik, hogy bár Tandori tűnik a legváltozékonyabb költőink egyikének,
épp azon kevesek közé tartozik, akik szinte változatlan „programmal” ,
körülményeiket, az éppen aktuális divatokat, a társadalmi és/vagy poli
tikai kihívásokat figyelmen kívül hagyva alkotnak. Éppen ezért nem v á
lik zászlóvá, noha számtalan követője, még több epigonja és meghamisító
utánköltője akadt és akad napjainkban is. Itt kellene elkövetkeznie a má
sodik megtorpanásnak. Tisztázni kellene, ki ez a Tandori Dezső, mi a
szerepe költészetünkben, egyáltalán irodalmunkban. A dolog azonban nem
egyszerű. Én például (bár ez messze nem jelent semmit!) abban az egy
évtizeden is túl nyúló periódusban, mióta az irodalomban megpróbálok
részt venni, egyetlen egyszer nem láttam őt „élőben” . Nem zajongott az
írószövetség éttermében, nem fészkelődött hosszúra nyúlt üléseken, nem
tolongott előadóesteken, író-olvasó találkozókon.. . Ezek alapján könnyen
kijelenthetnénk, hogy nem tényezője irodalmi életünknek. Ez persze nincs
így. Kevés író mondhatja el magáról, hogy jelenség, hogy alkotói szemé
lyisége és a létrehozott opusok egymástól elválaszthatatlanok, egymásért
felelnek és egymás hatását emelik/rontják - az olvasói elvárások szintjé
ről megítélve, szemlélve mindazt, amit csinál.
Tandori adomáknak, vicceknek, legendáknak, áskálódásoknak és könynyelmű legyintéseknek, csodálatoknak és lefitymálásoknak a szüntelen
tárgya.
Jelenebb és jelenlevőbb így a hordószónokoknál, az irodalom felszentelt
organizátorainál. „Könnyű neki, ha soha nincs jelen sehol” - hallom a k i
fogásokat. Erre csak egyetlen válasz létezik: meg kell próbálni ezt a faj
47
�ta nemjelenlétet! Keveseknek fog sikerülni! Nem Tandorit védem vagy dicsérem - amikor feltételezem, hogy számos kortársunk kerülne
kényelmetlen helyzetbe, ha „közéleti” tevékenykedését kivonnánk a meg
ítélésben döntően közrejátszó tényezők közül. Kiderülne, hogy fájdalma
san soványka és jelentéktelen a mű, az irodalomban elfoglalt pozícióhoz
(ismertség, elismertség, népszerűség, keresettség stb.) képest. (Ha itt, most,
valaki úgy véli, konkrét személyekre céloztam, téved. A fentebb említett
jelenség olyan elterjedt ifjabb és idősebb irodalmáraink körében egyaránt,
hogy nehéz lenne „személyeskedni” - talán fölösleges is; de mindenkép
pen eredménytelen. . .)
Bármit is gondolunk róla, bárhogyan is ítéljük meg a nálunk bevált
költőmakettsor ismeretében, Tandori új költőtípust testesít meg, kinek
központi kategóriája a munka, szemben a tevékenységgel. Remetei visszavonultságban telnek a napjai és papírlapjai. Olyan elvonultságban, ahová
nem szűrődhetnek be a mindennapos zajok, de ahol állandó látogatók
Európa és a világ kultúrái. Ír rendelésre és rendelés nélkül, megadott és
kitalált formákban; fordít, rajzol, fest, s ki tudja még mi mindent csinál.
Munkaideje egy gyári munkásét kétszeresen is meghaladja, munkainten
zitása pedig - általános megrökönyödésre - szinte már felmérhetetlen.
Tandori tehát mesterembernek, profinak tekinti magát, aki nem vár fel
tétlenül ihletre, sugallatokra, mert tudatában van részint tehetségének, ré
szint nem mindennapos felkészültségének. Ez a versrekészség alakítja ki
azokat a végtelennek és szerkesztetlennek tűnhető kompozíciókat, melyek
manapság jellemzőek rá, amelyek a legtöbb értetlenséget, egyúttal csaló
dást váltják ki az olvasókban.
E változás gyökereit, magyarázatát, érzésem szerint abban a korszakos
könyvben kell keresnünk, melynek a címe Egy talált tárgy megtisztítása
volt. Ennek a sárga kötetnek a jelentőségét és hatását, sőt, még önérté
két sem mérte fel kellő alapossággal a kritika. A zt az omlást, mely a
hetvenes évek végétől következett be a magyar költészetben, már kény
telen kelletlen figyelembe veszi, sőt, a maga módján magyarázza is. A zt
azonban, hogy az egykor oly szilárdnak és omolhatatlannak tűnő partfalat
mi mosta alá, illetve miféle erózió okozta az úgynevezett nemzeti versmodell és tematika megcsúszását, kevésbé firtatja. Mi sem áll távolabb tő
lem, mint az, hogy a korszaknyitást egyedül Tandori bűnének tekintsem,
vagy az ő egyedüli érdemeként tüntessem fel. Tény azonban, hogy az
1973-ban megjelent könyv egészen elképesztő volt az abban az időben
forgalomban levő költészeti játék szentenciáinak a tükrében. Tudnunk kell,
hogy a környező államokban - a szocialisták közül elsősorban Csehszlo
vákiára és Jugoszláviára gondolok — már megvoltak e könyv nagy újí
tásainak az előzményei, vagy éppenséggel megfelelői. Esetünkben az a
legfontosabb, hogy új(don)ság és kiugró tehetség összetalálkozásának le
hettünk tanúi; a költő nemcsak átemeli költészetébe - így költészetünkbe
is - ezeket az új megszólalási lehetőségeket, de rögtön át is alakítja segít
ségükkel addigi hangját, témáinak hangszerelését. Mindezt a legnagyobb
természetességgel, hozzáértéssel. Pedig kettős értelemben is kockázatos volt
a vállalkozás. Tartania kellett a korszak uralkodó irányzataitól - ha viszszaemlékszünk, ebben az időben érhette el csúcsformáját például a nem
zeti forradalmi-romantikus irányzat, melynek legjellegzetesebb képviselői
48
�a Kilencek költői csoport körül rendeződtek. A másik oldalon - nem ide
genül az említettektől - még prioritást élvezett a hatvanas évekből át
nyúló közéleti költészet. A mind formájában, mind szemléletében ezektől
idegen Tandori-költészet kellő indulatokat váltott ki, s kevesekben indu
kálta a megértés, vagy legalább a tolerancia szándékát. E z persze tart
mind a mai napig.
A harmadik megtorpanás következik el: Tandori, aki vállalja a költé
szetnek ezt az - immár mérhető, hogy az utóbbi húsz év egyik legjelen
tősebb és hatásában talán legerősebb - áttörését, nem halad tovább a
Talált tárgy. . . könyvben kijelölt úton. Ennek a magyarázata nem könynyű, de nem is lehetetlen. A z igazán eredeti, teremtő (felfedező), s nem
reprodukáló típusú költő egy-egy formai megoldással csak addig él, amíg
a számára benne rejlő lehetőségeket ki nem aknázta. Ha ez a pillanat
elérkezik, azonnal vált ( - így lehet a szüntelen változásokat/váltásokat
az állandóság jeleként felfogni és értelmezni - ) és újabb formai jegyek
kel frissíti fel megszólalását, dimenzionálja át élettartalmait.
Természetesen a „cserben hagyott” formák az új rendszerben majd
megjelennek, átformálva a rendszer elemeit, illetve, átformálódva azok
hatására.
Így történt ez gyaníthatóan Tandorinál is, aki a versszétbontásos kor
szaka után - a szétbontás fontos felfedezéseivel megerősödve - a szo
nettformában keresi újabb távlatait, jelentős változtatásokat eszközölve
a legszigorúbbnak tűnő szerkezeten; azaz, vizsgálni kezdi egyúttal a szo
nett jelenkori távlatait.
A z eddigiekből kiderülhetett: olyan költőről van szó, aki eddig szinte
minden külső hatástól függetlenül, belső iránytűjére támaszkodva, félel
metesen tág műveltségélményét háttérként felhasználva haladt előre; patetikusabban, de nem pontatlanabbul: mind magasabbra.
Nem az a fajta költészet az övé, mely kierőszakolta a szeretetet vagy a
rajongást, de megköveteli a figyelmet és az azonosulást. Nem megy diva
tok után, csak divatot teremt, úgy, hogy a követőivel már nem áll le
együtt divatolni. Olyan költészet ez, mellyel nehéz - szinte lehetetlen
jelenidejében - elszámolni, de amellyel számolni kell, s szüntelenül.
Am végezetül nem hallgathatjuk el azt az általános aggódást sem, mely
mostani „verebes” korszakában körülveszi. Ettől az aggódástól - min
den igyekezete ellenére - e sorok írója sem tudja függetleníteni magát. . .
Legfőbb félelem, hogy ez a teremtő agyú és erejű költő önmaga másoló,
jává hull szét, tematikátlanná, sőt, témátlanná szürkül, formátlanodik.
Itt bomlik ki harmadik megtorpanásom miértje. E zt a korszakot már
nem tudom az általam felvázolt képletbe beilleszteni. De ez lehet a kép
let hibája, sőt, valószínűleg azé is. Mindenesetre jómagam mostanában
szintén a váltást várom. Ahogy a Herakleitosz utóidényben ciklussal v á
ratlanul megírta a legjobb, s legérvényesebb magyar konkrét költeménye
ket, úgy bármivel előhozakodhat holnap, vagy holnapután. D e ha a mai
verseit írja tovább, sem lehetünk elégedetlenek: hiszen az sem lesz kevés!
Sőt.
49
�ZALÁN TIBOR
A vád szavait hallotta
— hangjáték —
Szereplők :
Fiatal férfihang
Lányhang
Női hang
Idős férfi hangja
FF
LH
NH
IF
A megszólalásról:
A hangoknak megállás nélkül járkálniuk kell egyik oldalról a másikra és
viszont. Mintha a szereplők egy pillanatra sem állnának meg, hogy egymásra
pillantsanak, vagy egymásnak intézzék a szavaikat. Ahol az egyik szereplő be
fejezi a szövegét, ugyanazon a ponton szólal meg a következő, mintegy foly
tatva az előző járkálását. A zene pedig nagy hálóként terül a bolyongó han
gok fölé (mindvégig jelen van), összefogva, békítve, hangon túli csönddé old
va azokat.
FF: Nézd a kezemet. A kezemben pohár, a pohárban hideg víz. Feléd nyúj
tom, vedd el, idd meg, s én fehér kendővel törlöm le a szád széléről
a vízcseppeket. Szép pillanat lesz, majd megérted, mentes erotikától,
ne húzd össze magadon a blúzod. Ha fázol, betakarlak, meleg takarót
csavarok köréd, remegésed álommá oldja a homály.
LH : Tudom, hogy nem hozzám beszélsz. Tudom, kinek mondtad ezeket a sza
vakat. Neki nyújtod a vízzel telt poharat, az ő ajkát akarod a kendő
vel megérinteni. Fázom, de a takaród sem tudja felmelegíteni a ben
nem remegő hideget. Nem akarom, hogy te nyújtsd felém az álmodat,
hogy a másnak kiszenvedett álmodat bennem veszítsd el.
FF: Kiöntöm a vizet.
LH: Mindegy. Öntsd ki.
FF: Megiszom én. Majd töröld le a szám széléről a vízcseppeket, utána ta
karj be, fázom.
LH: Nem akarok a kendőhöz érni. Nem nyúlok a takaródhoz.
FF: Maradj itt, valamit el szeretnék mondani még.
50
�L H : Nem akarom, hogy elmondd. Bűnös vagy.
FF: Tiszta vagyok, nem vétettem senki ellen.
L H : Ellenem vétettél.
FF: Talán csak ellened. Egyedül . . . ellened.
LH : Beismered? Ugye, beismered?
FF: Nem. Nem tudom, mi a bűnöm. De ha úgy érzed, vétettem ellened, ak
kor már bántottalak . . .
LH: Elmegyek.
FF: Tudom. Ne csukd be magad után az ajtót. Látni akarom, ahogy a fo
lyosó kövén kihűlnek majd a lépteid.
(Szünet)
IF: Mióta meghaltam, sokkal többet foglalkozom veled. Van időm veled fog
lalkozni. Megváltoztál. Nem értékeled a lépéseidet.
FF: Hiányzol. Te tudtad egyedül, hogy jó vagyok.
IF: Jó? Mit jelent az, hogy jó? Nem ölsz?
FF: Nem ölök. Ez sem kevés. Elfogadom az életet.
IF: Miért? Egy esélyed lehet a szeretetre?
FF: Esélyem lehet. Adok neked vizet. Idd meg.
IF: Másod nincs?
FF: Nincs. Adok vizet, idd meg. Utána megtörlöm a szád szélét. Nézd ezt
a fehér kendőt. Ezzel akarom megtörölni. Akarod?
IF: Nem akarom.
FF: Igaz, hogy madarakba költözött a lelked, s most ott röpködsz folyton a
Duna fölött?
IF: Fáradt vagyok az ilyen csacsiságokhoz. Mondd azt megint, hogy jó vagy!
Szeretem hallani, amikor mondod.
FF: Jó vagyok.
IF: Öntsd ki a vizet és tedd el a kendőt. Megint szerencsétlenkedsz! Miért
hagyod nyitva mindig az ajtót? Miért hagyod mindig nyitva az ajtót?
51
�FF: Várok valakit.
IF: Rosszul gondolod. Ha megérkezik, nem tud majd kopogtatni.
FF: Hát azért. Ha kopogtatna, túlságosan összerezzennék.
(Szünet)
NH: Mindent el kell mondanod!
FF: Nincs mit mondanom. Itt állok előtted és nem tudok mit elmondani.
NH: Nekem mindent tudnom kell. Ugye, ezt megérted? Ugye megérted azt,
hogy mindent tudnom kell. Megértesz, ugye?
FF: Megértem. De nem akarok semmit sem elmondani. Nincs mit mondanom.
NH: Tudom, hogy elkövettél valamit. Remeg a kezedben a vizespohár.
FF: És ha nem követtem el semmit? Miért gondolod, hogy valamit is elkö
vettem azon túl, hogy élek?
NH: Megérzem. Ahogy itt állsz és el akarsz rejtőzni előlem. Kialvatlan vagy
és mindenre összerezzensz.
FF: Összerezzenek, mert kialvatlan vagyok. Aludni szeretnék, meleg takaróba
burkolózni, hogy elmúljon a remegésem.
NH: Most beszélned kell. Mindent el kell mondanod nekem! Majd egyszer
megértesz . . . még megértesz 1
FF: Fáj most nekem a hallgatás, hidd el. De nincsenek bennem szavak,
olyan szavak, melyeket megértenél. Idegen nyelven beszél bennem va
laki. Ne hallgasd őt ki, kérlek! Fájdalmat okoznál neki.
NH: Add elő! El akarom vinni, féltem tőled. Majd elviszem, s te keresel
mást, aki másik nyelven fog benned megszólalni. Ő az enyém.
FF: Nincs nálam, hát nem adhatom vissza. Menj, keresd meg, keresd más
hol, másnál, adj innia, mert szomjas, töröld le a szájáról a vízcseppeket, ha ivott.
NH: Mutasd meg a kendődet! A kendődet akarom látni. A kendődet!
FF: Elveszítettem. Valaki elkérte. Nincs rajta senki szájának az emléke. Üres
és érintetlen a kendő.
NH: Add ide a poharat! Add, kérlek, hadd nézzem meg a poharadat.
FF: Leejtettem. Látod, most összetörött. Nincs másik poharam. Hogy adok
innia annak, akit várok, aki eljön valamikor, hamarosan eljön, érzem.
52
�NH: Kopogtak.
FF: Nem, nyitva van az ajtó.
NH: Megint kopogtak. Megnézem, ki keres.
FF: Nem, ne nézd meg! Nem jöhetett senki.
NH: Valaki sír az ajtó előtt. Nem hallod? Nem hallod?
FF: Becsukom az ajtót. Huzat van.
NH: Valaki sír az ajtó előtt. Megismerem a sírását.
FF: Tévedsz. Nem ismered ezt a sírást. Ez az én sírásom.
(Szünet)
LH: Én megbocsátok neked. Nézz nyugodtan a szemembe - én megbocsátok.
Nem foglak kínos helyzetbe hozni soha. Megértelek, és nem mondom
azt, hogy gyűlöllek.
FF: Mert gyűlölsz?
LH: Nincsenek érzelmeim számodra. Nem tudlak megérteni az érzelmeimmel.
FF: Akkor hazudod, hogy megbocsátottál. Csak hazudod.
LH: Esküszöm, hogy megbocsátottam.
FF: Nincs mit megbocsátanod. Megbocsátod a mágnesnek, hogy magához
rántja a szöget?
LH: A szögnek nem bocsátom meg a mágnest!
FF: Kegyetlen vagy, igazságtalan, valahol mélységesen igazságtalan.
L H : Ez most nem érdekes. Én itt nem vagyok fontos.
FF: És én miért vagyok fontos?
LH: Te sem vagy fontos.
FF: Akkor pedig végképp nem tudom, mi a fontos.
LH: Nagyon jól tudod, mi a fontos. Amit elkövettél - az fontos.
FF: Mit követtem el? Mondd meg végre mi az, amit elkövettem.
LH: Ha nem tudod, akkor tényleg bűnös vagy.
(Szünet)
53
�NH; Nagyon szenvedsz?
FF: Nem akarok magamról beszélni. Ha szenvedek, magamnak szenvedek.
Ha nem szenvedek, egyedül magamnak nem szenvedek. Egyedül aka
rok maradni a sorsommal, a gondolataimmal.
NH: Nem jó, ha elzárkózol a bánatoddal. Nem tudunk segíteni neked.
FF: Miért kéne segítenetek?
NH: Kitaszítottnak érzed magad. Jól érzem, ugye?
FF: Ezt nem lenne szabad kérdezned. Ti taszítottatok ki.
NH: Nem tudod, hogy miért?
FF: Nem tudom. Mondd meg, kérlek!
LH: Erről csak te beszélhetsz - nekem. Egyébként sem taszított ki téged sen
ki. Csak amit tettél. . .
FF: Beszélj arról, amit tettem!
NH: Arról is neked kell beszélned - egyszer.
FF: M ik o r... egyszer?
NH: Amikor el akarsz mindent mondani.
FF: Hogyan mondhatnám el neked, hogy jól vagyok? Megértenéd-e, ha el
mondanám?
NH: Megérteném. És el is hinném. Én tudom, hogy jó vagy. C s a k ...
F F : Csak mondjam e l . . . mondjak el valamit, valamit, amit hallani akarsz
tőlem.
NH: Csak mondd el!
FF: Azt álmodtam, hogy a nagyapám lelke egy madárba költözött. Azóta ott
repked a Duna fölött, sír és keres engem, haza akar térni hozzám, de
nem talál. Keresem mindenütt, de nem találom én sem őt. Ö sszeszorul
a szívem, ha madarat látok.
NH: Milyen egyedül lehetsz.
FF: Azt álmodtam, hogy valaki kopogtatott az ajtón, és amikor belépett hoz
zám . . .
NH: Ki volt az?
FF: Látod, egy ideje már álmodni sincs bátorságom. Nem mertem az arcába
nézni. Állt az ajtóban, várt, sokáig várt az ajtóban. Azután elment.
NH: Milyen ruha volt rajta?
54
�F F : Nem tudom . . . de úgy emlékszem . . . nem volt rajta ruha . . . meztelen
volt, gyönyörű, ragyogó meztelenségben állt o tt . . .
NH: Hazudsz. Volt rajta ruha!
FF: Miért kérdezed, ha az álmaimat is jobban akarod ismerni nálam? Már
soha nem fogsz hinni nekem!
(Szünet)
FF: Kopogtattál?
LH: Nyitva volt az ajtó.
FF: Miért jöttél?
L H : Erre volt dolgom.
FF: Mi dolgod lehetett itt? Errefelé csak az jár, akinek velem van dolga.
LH: Nyitva volt az ajtó.
FF: Mindig nyitva hagyom. Valaki mindig betér ide.
LH: Vársz valakit?
FF: Lehet. Én már úgy vagyok: nem indulok sehová. Ülök és várok, és nem
tudom soha, ki jön el hozzám. Eljön valaki, időzik egy keveset, el
megy, elviszi hátán a tekintetemet.
LH: Hideg van itt.
FF: Megszoktam. Nem akarsz kinézni az ablakon?
LH: Nem. Tudom, hogy nincs ott semmi.
FF: Nem akarsz leülni?
LH: Nem. Nincs széked. Az ágyadra nem ülök.
FF: Beszéljek neked a bűneimről? Akarod?
LH: Nem akarom.
FF: Akkor hallgatok.
LH: Akarod, hogy itthagyjam a lépteimet, amikor elmegyek, a folyosó kövén?
FF: Nem akarom. Csukd be az a jtó t... ha majd mindörökre elm ész...
55
�(Szünet)
IF: Még mindig azt képzeled, hogy madárba költözött a lelkem?
FF: Tudod, érzem, itt vagy valahol, mindig jelen, el kell képzeljelek. Ne ha
ragudj, hogy ilyen banálisan tudom csak elképzelni a létezésedet.
IF: Ne mentegetőzz. Ha bölcsebb lennél, bizonyára nem szeretnélek ennyire!
Mitől vagy ilyen elesett?
FF: Semmi. Úgysem értenéd meg!
IF: Még nem montad ma, hogy jó vagy.
FF: Nem is fogom mondani. Te hiszel abban, hogy én jó vagyok?
IF: Persze, hogy hiszek. Aki így ki tudja mondani „jó vagyok”, annak tiszta
a lelke.
FF: Látod, én már nem tudom így kimondani.
IF: Mert nem mered. Valamitől elgyávultál. Ha így fogod folytatni, a végén
még tényleg gazember lesz belőled.
F F : Ha értenéd . . .
IF: Ne bosszants! Utálom a nyámnyila alakokat. Szomjas vagyok, adj innom!
FF: Nincs poharam. Összetörtem.
IF: Ne aggódj. Hoztam neked is poharat.
FF: Figyelmes vagy.
IF: Azután töröld meg a kendőddel a számat, visszatetsző, ha egy öregember
szája szélén vízcsöppek maradnak.
FF: Nincs meg a kendőm se. Elveszítettem valahol.
IF: Mi lenne veled nélkülem? Hoztam azt is, újat.
FF: Mi lenne velem, nélküled! Olyan jó vagy.
IF: A halottaknak könnyű jónak lenniük, fiam.
FF: És az élők miért akarnak mindig jók, mindig csak jók lenni?
IF: Mert szomjasak. És nincs kendőjük, amivel megtörüljék a szájukat. Na,
egészségedre! Te nem iszol?
56
�TA N D O R I D EZSŐ
„...mutatóujjuk árnyéka átsuhan
a mocsokkal megrakodott égen”
(Zalán Tibor)
Ha ilyet látok-olvasok: „Kubista kép a balkonról” , feltehetően nyom
ban tudom, hol keressem a mediterrán-modernül klasszicizálódott élményforrást, merről találjam a magam értékelő-útját oda. Ám ha ez üti meg
a szememet: (Kubista-versek a Balkánról, s a meghökkentő eredendőség
szőnyegminta egy vers küszöbére terül, más indul el értelmi és idegpá
lyáimon. Elsősorban a nagyon jó szokatlanság teszi természetessé a hely
zetet; az olvasóit; s ezzel talán előmutattuk Zalán Tibor költői össze
tettségének egyik feltétlen elemét, nevezetesen, hogy a leírt szó, mon
dat, versszerkezet, szövegiség, ábrázolat
helyzetmivoltában gondolkodik,
s pedig nem úgy, hogy már meglevő szituációt óhajtana „visszaadni” ,
nem is akképpen, hogy a mű kimerülhetne a helyzetiségben - akció stb.,
- hanem a matéria megmunkáltságának és a szétsugárzó, de foghatatlan
közegnek együtteseként lehessen csak tekinteni, olvasni, felfogni stb. mun
káját. Tehát engem, e pillanatbéli olvasót, megállít az az újszerűségkép
zet, amit egy ilyen összetétel ad, egy ilyen verscím, mely már több mint
belépő-sík, máris tér inkább, és azt hiszem, a magunk tere, a szokatlan
eszközt tehát Zalán szervesen úgy használja - maian, hogy így mond
jam - , oly módon újítja meg, hogy általa korántsem eltolni akarja a
közelítést, nem
hidegít,
nem
idegenít,
hanem
a
bennünket
körülvevő és átható organikus életképződmény számos tulajdonságát kí
vánja áttétellel vagy éppen áttétel nélkül még összetettebb alakban, de
az ilyen költőiség eredményeként átvilágítással felérő ráeszméltetés cél
jával közölni velünk; s bár fogalmi vagy esztétikai ez a közlés, eviden
ciája mégis elsősorban fizikai - vagyis olyasmi, mint a fizikában „a hő
közlése” valamely testtel, vagy némely ennél is elemi-részebb folyamat. A z
említett vers közelebbi vizsgálata - s a „balkán” valóságosan a földrajzi
Balkán, látjuk - Zalán Tibor költészetének más fontos alkotórétegeit is
tárja: ilyen máris az érzékletesség, vagyis az elvont szándék épséges mel
lőzése, a tételes, „harcos” modernizmus helyes elmaradása. A megütő
mozzanat és a szervesen ismert-élt anyag újszerű együttese: ha iménti sza
vainknak magunk akarnánk ellentmondani, máris megvolna egy „képlet” ,
amivel ezt a rendkívüli szuggesztivitású poézist jellemezhetnénk. Ám in
kább idézem - felbontva persze, megengedhetetlenül, a vers nem indo
kolatlan rácsszerűségét - a bevezető sorokat: „ Eumolpiaszban ébredekl
Kövekből sugárzik rám a fény / Zöld / a fejem: hagymafej-zöld” . Ehhez
azonnal a halak koponyája társul, majd a vers-helyzetiség szilárdságához
sosem ártalmas konkrét szituálás: „ Szemhéjam megvadult lepkék szakít
ják át a parkban / halk jajjal idegen dallam ömlik hideg mellemre” . Fel
tehetően a mindannyiunk számára ismerős állapot eddig sosem látott
hallott képe, képsora, rácsozata ez; s mert érzékletesség, szóalak, fogalmi
57
�apelláció, váratlan képtársítás, plaszticitás, hangélmény ennyire egyszerre
ér bennünket, s a „modernizmus” semmi megszokott kattogása nem hal
latszik be a háttérből, vagyis a zene tökéllyel szól s a térhatás is teljes,
figyelmünket a lélek érdeklődésének adományozhatjuk, s ezért jutunk el,
a költő üdvére, jelentőségének hiánytalan visszaigazolására addig, öröm
mel, hogy hiszen ez velünk is megtörtént, álltunk vagy ébredtünk park
ban így, heves élmények keresztvonalainak középpontjában, netán egy
megfoghatatlan „kör” kerületén. . . de hogy ezt érezzük a versszervező
dés minden mozzanatára szükség van, s ezek között olyan elemi erejű
ékre
is, mint amilyen - hangsúlyozom: egymás
társaságában! a hagymafejzöld
szín és a mell
hidegsége,
ismét
fizikailag;
és kell,
hogy
tovább
is léphessünk,
tehát
a vers
a helyzetiséget adja, a tartósságot, az evidencia megéledése után életének bizo
nyosságát is az időben, kell az olyan folytatás, mint ez: „s a hárfán a
fájdalom világító gipszkeze mozdul” . Annyira egyszerű elemek, mint az
érzékletes ellentét, mint a mozgást és a mozdulatlanságot kifejező szó
jelleg vagy szótartalom: ilyen matériák sarjadnak itt eggyé, s ez ismét
a vers egyik végső boldogulásmódja, megalkuvástalan előrehatolása
hová egyebüvé, ha nem az olvasó érzékelése és értelmező lehetősége felé,
egyenesen odáig. A szín, a tér, a szituáció ebben a „balkán-versben” ,
ha akarjuk, még bizarr is, ezzel együtt hat - ismételjük a szót - eviden
ciával, eredendően a magunk dolgaként; s mennyire így van ez akkor
egy olyan versben, mint amelyikben azt panaszolja a költő, hogy barátai
magárahagyták - az iménti mű is, ez is az Álom a 403-as demokráciában
című kötetben található, Zalán Tibor második gyűjteményében - , s ahol a
„helyzet” kibillentése talán végletesebb, de a környezet megteremtésének
esélye a stilizáció sokkal közelebbjegyű műveleteiből adódik. Tegyük hoz
zá: minden költőiséget stilizációnak nevezhetünk, ami eszköziségét illeti.
A végeredményt már csak a meg nem értés vagy esetleg a sikerületlenség
teszi ily hatásúvá.
Zalán költői merészsége, hogy - mint említettük - az „úgynevezett”
modernség számos elemét is beletöri, beleolvasztja anyagába, és a stilizációkkal a végső határig megy a kanyarvétel maximumáig, a a szakadékperem kavicspörgetéséig. És a végeredmény-mű a tördelt-éles és stilizált
elemek minden valahai sajátosságát feledteti; sőt, azt sugallja, hogy köz
napi terepünk is ezekkel az abszurditásokkal van tele; s mi a különbség
a költészeti látásmód és a köznapibb-gyakorlatibb közt? Hogy a költé
szeti látásmód, korántsem a szépség elvét hajhászva, a bizarrul köröttünklevőt szervesnek, illeszkedőnek - de nem akármibe illeszkedőnek! - , he
lyes helyén szépnek, értelmesnek tudja láttatni, ehhez egyébre sincs szük
sége - csekélység! - , mint hogy a csökkent érvű és értékű haszonelvűséget, ami még a hulladékkal-roncsalékkal is „jár” , mellőzze, ezek a kavi
csok perdülnek le a szakadékba, efféle innen-maradás volna, ha a kanyar
vételbe akármi bátortalanság csúszna. D e nem csúszik, és Zalán versei
tulajdonképpen robajlanak, szinte-kivágódnak, vakmerő pályát mennek,
csaknem azt mondanám, eközben „udvariasságuk” , feldolgozott stilizációjuk, hogy annyi meglepő mozzanattal is hatnak, szokatlannak bizonyulnak,
a merész küllemhez hasonulnák.
Nem érdektelen talán ennek alátámasztására egy egészen csekély kitérő,
58
�verselemre, mely óhatatlan
velejáró és együttható
a szakmánkban: a
dikcióról beszélünk. Zalán versei is élnek a dikció eszközével, ám a dikció
is stilizáltság, a végeredményből el kell tűnnie külön-hatásának; s mi
eredményezheti ezt? Felszámlálhatatlan sok költői-tartalmi eszköz; említ
sük Zalánnál, a pálya vakmerőségét szemléltetendő, a két végletet: a
fogalmi összefoglalást, tehát a hagyományosabb költészetben hagyomá
nyos gondolatiságot mint foszforvillanást, és a kevésbé hagyományos
költészetben hagyományos hiperérzékletességet mint ugyanilyet. Ettől a
Zalán-versek mintha erősen lángolnának; és merőben ellentétes anyagok
találkozása lobbantja tüzüket.
A magárahagyásos vers, hogy így említsük a történetesen hosszú és itt
is zárójeles című művet, a sorók rendhagyó tördelésének eszközét a vers
fő személyének hiteles kirajzolására használja. A pontok váratlan elhe
lyezésével ugyanilyen célból él. A kifejezések olykori túlhajszoltsága —
még a belső stilizáció szintjén! — ezt szolgálja. És az egész együtt idézzük magunkat, szerény meghatározásunkat: a vers mint a stilizáció
és meghaladása! - a lassú környezeti bánat és emésztődés képét adja.
Ellentételként, látszólag. Hanem ha ez az ellentételezettség nem lenne, a
vershelyzet érdektelen maradna, köznapi pudvássága ily életszituációk
nak. A lobogás igazolja az indulat bármikori csendjét, igazi jogát: hogy a
fő személy többre lenne hivatva, alkalmasabb szerepet tölthetne be, mint
ezt a sok-hallgatásos, sok-keserűséges és sok-pálinkás versbélit. A vers
monológjegyei egyrészt lehetővé teszik a mi szórakoztatásunkat célzó
csapongást; másfelől ennek spontaneitását szervesnek követelik. A kettő
együtt hat, s ami mégis külön-külön benyomás marad, túl a stilizáción,
kettős. Egyike ezeknek a porondias bravúr, a másik a katarzis. Színpa
dot sugall mindegyik; ám ez még a stilizáció foka csupán. A meghaladásén
azt érezzük: lét-elégtelenség. Mindannyiunké. Vagyis a mindannyiunkban
ott lappangó, néha szervesen-szervetlenül kitörő, talán „örök emberi” , de
mindig konkrétan szituált lét-elégtelenség-érzés, sőt, lét-elégetelenség-érzéstúltengés válik aktívvá egy-egy ilyen Zalán-vers eredményes olvasatára.
S közben valami kritikával is nézzük magunkat.
Ezek már nagyon összetett hatások és eredmények. A z eszközök keze
lése kevés volna hozzájuk. A z eszközök megválogatása kevés volna. Zalán
Tibor verskezelése szerencsésen nélkülözi az elszántságot vagy rászántságot;
ami a nyelvet illeti, ott is. Több történik, úgy érzem. Nézzünk egy ilyen
igen egyszerű vershelyet az (Ezüst repülök) című munkából. A nyilakkal
jelzett „repülés” szövegében - ahol a nyilak egyébként elválasztó tagolá
sok is, verslélegzetek jelei - többször is hirtelen nagybetűsbe csap a szólalási mód, a „kép” , s ez egyik efféle ilyen hármasságot ad: „halott
G R A F IK A I J E L E K -<----E G Y ÚJ M E T A F O R A < ----- E G Y Ú R IST E N ”
stb. A z elem önmagán belüli többszólamúságára akarom felhívni a figyel
met, arra az összetettségre, amely szétsugárzik és a helyzetiséget teremti
meg, s az eszköziséget úgy hitelesíti, hogy az egyezményesen elfogadott
szöveg-szokás-kép mintegy a beszéd, a közlés középszintjét adja, a kifejezendőnek vélt-szokott síkot-teret, s ehhez kapcsolódnak a kifejezhetetlennek, nem kifejezendőnek vélt járulékok, mint hogy a színészi megjelenítés
ben sem csak a leírt szöveg kel életre, hanem a gesztusok stb. soka
sága veszi körül a dolog magvát; ha íróilag nézzük „a színpadot” , egy
59
�ilyen elfogultsággal. Zalán verse, hogy még egyszer visszatekintsünk a
korábban mondottakra, magát a verset mint képződményt helyezi térbe,
ez a kiinduló - még stilizációs - helyzetiség, s ez is eleme a végső hatás
nak. D e itt maradván példánknál: a hirtelen felcsapó, kiemelt fogalom
eleinte mintha szakasztott párjával folytatódna, j e l.. . m etafora.. . És ak
kor bevág ez az „egy úristen” ;
ez a merőben más, több és „kevesebb” ,
mintha felborítaná a dolgot, ám persze „a dolog” csak így, kontrázva
válhatik ható képződtménnyé; máskülönben csupán regisztrálandó maradna,
egy verselem a többi között. Felcsap a betűtípus változása? Visszahullana,
ha tartalma nem adna felhajtóerőt. Természetesen a vers robogása már
a közvetlen környezetben is más jellegű elemekkel és egységekkel, hatás
tényezőkkel stb. él; ezek történetesen nem tartoznak vizsgálódásunk kö
rébe; kiemelt példánkkal Zalán versanyagának és versvégeredményének
szervességét és jelentőségét kívántuk jellemezni; s az organikusságnak is
többféle rétegét, jegyét felmutatni. A z összetett hatást összetett eszközök
alapozzák meg? Kétségtelenül. D e az eszközökkel Zalán végbeviszi a
valódi költészet tovább-magyarázhatatlanát; s ez természetesen a költői
személyiség nagyobb rendű hiteléből eredhet. Logikus, hogy a versered
mények egy bizonyos oldalról tovább építik ezt a nevezett költői szemé
lyiséget, értékesebbé teszik, az „emberi szituáltságot” . Remélhetőleg rá
mutat ez a példa arra is, hogy a szokatlan eszközű versanyagok figyel
metlen olvasói és bírálói kezelése az emberi értékesség elhanyagolását
jelenti és fokozza.
A jó költészet legbonyolultabb - látszólag a formai figyelmet magára
vonó - képződményei mögött is valamely egyszerű, de felfokozott való
ságrétegnek kell meghúzódnia. A költő ennek tudatos feltárója, részben;
másfelől ez a művelet „árulja el” , pontosabban: ugyan mi érné meg
különben a fáradást, a belevásódást, esetleg a - különböző fokozatú pusztulást? A fő személyét mindig; a tudatos-tudattalan „elkötelezettét” ;
mi érné meg, ha nem ez, hogy: történik majd vele valami, amit - hadd
idézzem parafázisként, pontatlanul - minden ért, csak ő nem, de a „v é
gére” érthetően és sugallóan „megérti” . Zalán Tibor költészete az ilyen
kiválasztottság lázjegyeit is hordozza; az ilyen kiszolgáltatottság hidegeiről
tud. Talán csak a magárahagyottság-vers egyik bekezdése hatott rám így?
Hogy megint a lázig s a hidegig jutottam? D e ezt akkor hadd idézzem,
megint a „semmiből megszólalás” jó példájaként talán, s az eszközök
meglobbanó, hasító egymásmellettiségére: „a hideg fáraszt, küldjetek me
leg takarót szegény tibornak. sajnálom, a salátástálban homályosan a gyer
mekkor. . .” A tagolásnak, ahogyan
például a „homályosa” és a „n”
külön sorba kerül, fontos szerepe van.
Ez a költői formálás tartalmilag
formailag „elmondhatatlan” ; de fordítsuk meg a tételt - erre a versjel
legre - , és visszaérkezünk egyik kiindulásunkhoz: az elmondhatatlanság
tartományába hatol be a korántsem járulék eszközökkel az ily tudatos
tudattalan merészség. A mű holdudvar-lázát-hidegét a központibb jelen
téstartalmak legalább egyenértékűjeként kell kezelnünk.
Zalán rezzenthetetlen mestere a pontos ábrázolásnak. Alighanem, mint
mondani szokás, „mindent meg tud csinálni” , ami - történetesen - az
ő feladata a világból, melyben jár, s „ábrázolni” tudja, ahogy jártában a
többi mozgás vagy statika körülveszi. És költészetének egységét érzem
60
�abban a már ugyancsak említett tényben hogy az „eszköztár” nem él nála
semmilyen külön életet; a „közléstárgy” és mikéntje, meg a vers-sugárzástér, mely tárgyain is beépül a műbe - tagolás, közbeiktatott elemek,
kiemelések stb., ez a „vizuális elmondhatatlan” - , azzal az egyszerűséggel
és újbóli „fejthetetlenséggel” kerül elénk, amely a régi megdolgozatlan
lét-matéria sajátja. Ez a jelentős költészet válasza a megdolgozatlan
anyagból sugárzó lét-hiány érzetre. „Földfogyatkozás idelent” , olvasom
most az idézni készült (Vana Tallin) című versben, s ez közelebbről is
az elmondottakra rímel. „Köztársaságot alapítunk és kiabálunk / sápadtak
vagyunk és már szeretetlenek” , ez áll előtte. Utána
pedig: felkönnyül,
clownos lesz a matéria, s ez kell, az egyelőre-kibírás, nevezhetjük „túlélés” -nek is, eszközéül, módozatául. Íme: „ F I A M - ! - S O H A S E V I S E L J
T É L E N S Z A L M A K A L A P O T § ; ” ez a § nyilván a gépen mellette levő
idézőjel-rész helyett került oda, tudatosan-tudattalanul; a legcsekélyebb
elem is a költészet egészéről vall, úgy, hogy megbonthatatlanságot ad az
összességnek, meghaladva saját elenyésző mivoltát; s ennyiben azonnal
Goethe megállapítására kell gondolnunk: minden hasonlat, maga a köl
tészet is, tehetjük hozzá, szintén rezzenthetetlenül.
„Tévelyegnek a tornyok a ködben” így kezdődik ez a vers, a földfogyatkozásos, „a harangozok / szürke ég felé lendülnek a harangokon /
de pirosan száll le a köd / Hunyorgó restaurátorok szürcsölik a forralt
bort", és így tovább. Zalán költészete arról „szól” ami a világban való
ságosan van, s valamit akar tőlünk, ahogy Kosztolányi mondta. Ezeknek
a verseknek a mestere nem akar kérdéseket erőszákolni a világra úgy,
mintha kész képződményekkel szolgálhatna képünkbe máris. Nem „tema
tikus” tehát a szónak sem rossz, sem
jó értelmében. Jó értelmében sem?
H ál’ isten! Igen szépek az ironikus poézis eredményei, a megcélzott tár
gyú költemények pompás, hiteles faktúrát mutathatnak „közben” , s foly
tathatnók... de nekem, ha megengedtetik a többest a magam személyes
próbálkozásával elegyíteni, a legnagyobb költészetolvasói boldogságot min
dig az jelenti, ha valami valósat tudok meg, amit aztán átforrósít a
rettenetes csapongás, melyre meglétünk - ismét: hál’ isten! - kényszerít;
ám az ellentételezés, az ellenőrizhetetlen újítás, ha lehet, s ezt igazán
klasszicizálás-ellenzőként mondom, legyen anyagrésze az ilyen hunyorgásoknak, szürcsöléseknek, átpirosló ködöknek, s akkor akár a „fehér ege
rek futása. . . kockás konyhakövön” is pontosan lesz a helyén, vagy a
pupillán csörömpölő törött dobverők. A költészet először is ott alkotás,
hogy részeiből megalkotódik; azután lehet csak ilyen „üzenése” vagy su
gallata. Mármost minden ezeknek a részeknek a szerves egységén múlik.
Állítom, hogy a jelentőség - vagy jelentősség - is. Anyagunk pedig csak
a megélt anyag lehet; bármi álmokban éljük is meg, csak az. A kkor az
után, mint Zalánnál is látjuk, hangsúlyos eszköz, futam, csapongás, rácso
zat-forma, jelvilág s minden egyéb olyan lesz csak, mintha a szánk, a
szemünk, a bőrünk, a lépéseink lélegzéséről beszélnénk; a hasonlat nem
produkció már, hanem eredendőség. Hozzánk legközelebbiként hiteles, és
- egyediségének mikéntjéről, „tárgyi” tartalmától teljesen függetlenül,
tehát ha templomtorony, ha pokróc, ha restaurátor, ha madár - a leg
nagyobb távolságok létfogyatkozatlanságait ígéri. Sosem egyet; mindig
a tragikus pluralitást. Ezt érzem most Zalán Tibor erős, nélkülözhetetlen
költészetében.
61
�62
�PETRŐ CZI É V A
Napló helyett I.
„Fáj, hogy a hóvirágok is igazságtalanul vannak elosztva.”
Lénard Sándor
„E gy költőnő naplója.” - Nem. Ezt a címet akkor sem tudnám vállalni,
ha nem ma, egy nappal 1985 karácsonya előtt fognék neki az írásnak, ha
nem azelőtt. Abban a harmincnégy évig tartó én, én. . . és megint én (Ich,
ich . . . und wieder ich - mondogatta nagymama gúnyosan és nagyon ta
lálóan!) korszakban, amelynek az utóbbi hat hónap vetett véget. . . A nap
lóírástól ugyanis már akkor, alanyi koromban is irtóztam. A zt hiszem, első
sorban a velejáró visszhangtalanság miatt. És ebben a kérdésben most sincs
változás. Szeretek írni egy embernek és sokaknak. D e a papír soha nem
is lesz számomra az ön-lélekgyógyászat eszköze; az egy síkba kényszerített
pszichomonodráma nem az én műfajom.
Am it az alábbiakban megpróbálok leírni, nem lesz egyéb tehát,
mint
egyre szűkszavúbbá fegyelmezett, s gyakran még így is papírkosárra ítélt
leveleim kiegészítése. . . „ A szemérmes költő fából vaskarika” - írta ró
lam még 1979-ben, a Heléna bálja megjelenése idején egy kritikus. M egle
het, igaza volt. „Szemérmetlen” kitárulkozást itt és most sem ígérhetek,
legfeljebb azt, hogy bárki, akit érdekel, bepillanthat azokba a költőnői(!?)
hétköznapokba, amelyekben jól megfér (mert meg kell férnie!) egymás
mellett a hajnali kettőkor rámtörő versírhatnék, s egy tökéletes műgond
dal „felépített” almáspite. A z utóbbit nem véletlenül említem.
Most, hogy egy lap érdeklődést tanúsít személyesre hangolt írói ügyeim
iránt, igyekszem villámgyorsan tisztázni egy, az ujjakra száradt kelt tésztá
nál (hogy stílszerű legyek!) levakarhatatlanabb félreértést. Nem vagyok a
mai magyar líra ügyeletes konyhatündére. És nem saját költői lehetősé
geim szűk (bár ha újabb verseim hosszú sora bárhol olvasható volna, kide
rülne: egyre tágabb!) keretei űznek az ánizs és vanília tövébe. Egy frászt
- mondtam volna erre a balítéletre vagy húsz éve, helikoni fűzfa korom
ban! Korántsem mondom most, hűvösen és jólnevelten. Egyszerűen arról
van szó, hogy én az anyagokban még soha nem csalódtam. Mindig, min
denkor azt kaptam vissza tőlük, amit beléjük fektettem. A z almáspiténél
maradva: a liszt, cukor, élesztő, tojás, tej, fahéj, vanília és alma nem csap
be, nem használ ki; abban a pillanatban, amint elkészül, visszaadja, pon
tosabban megtestesíti azt az energiát, ami belőlem származott. Kiuzsorázóim, kifosztóim mindig az emberek közül kerültek ki. D e ezt sem bánom
igazán. Rég volt, hogy először olvastam Rilke Malté-ját, és benne ezeket a
sorokat: „Geliebtsein heisst aufbrennen. Lieben ist: Leuchten mit unerschöpflichen Ö le.” „A k it szeretnek, elég. Aki szeret: kifogyhatatlan olajjal
világít. (Bor Ambrus fordítása.) Akkor csak tetszett a szépen poentírozott
63
�hatásos mondatpár, amely aztán később, Halász Előd szegedi Rilke-speckollégiumán még számtalan változatban előkerült. Írtam is legott egy har
matgyönge verset, a rilkei Liebende-Geliebete-elmélet hatására: „Szere
tőből lassan / szeretté silányult” etc. Ma, amikor talán már megszolgál
tam ama „kifogyhatatlan olaj” néhány cseppjét és a világítás jogát, ma
tudom csak igazán, mennyire. . .
Valamikor mindenkit és mindent kibírhatatlan módon harácsoltam ma
gam köré - még a hóvirágot is. Mindig sokkal többet
letéptem, mint
amennyit lekvárrá válás nélkül haza lehetett volna vinni. „Hóvirágvágó
gép” - szabadon Szécsi Margit után - körülbelül ezt műveltem azokon a
mecseki télutókon. Ma, 1985 szokatlan - és hóvirágtermő, abnormálisan
enyhe - karácsonyának előestéjén, már gondosan vizes vattába burkolva
hoznám le a Dömör-kapu melletti rétről a virágokat. (Persze, azt is „az
én rétem” -nek hívtam!) Lehoznám, és szétosztanám. Szétosztanám, mert
nemcsak a világvándora bölcsnek, a páratlan emberségét morbid latinamerikai anekdoták mögé rejtő orvos-írónak. Lénard Sándornak fájtak az
igazságtalanul elosztott hóvirágok. Fájnak nekem is. Mert soha nem azok
kapják, akik igazán örülnének neki. És talán azért is, mert
jómagam
ugyancsak hátul állok a virágosztásnál, még ilyenkor, Éva-nap táján is.
(Annyi önzés, hogy ez még rosszul esik, maradt bennem.!) A régi névnapi
ciklámenek és születésnapi játcintok (Nowotarsky boltjából!) nem jönnek
utánam Pécsről, ide, Pesterzsébetre. Kihirdetem tehát a szükségállapotot,
és veszek magamnak egy csokor fagyöngyöt. Természetesen a
fehérből,
amit az angolok „mistletoe” -nak neveznek, s amely alatt szabad a kará
csonyi csók. . . S amelynek kedvesen együgyű szertartása ezúttal megma
radt az Eckersley-féle Essential English lapjain. Ettől függetlenül nincs,
nem lehet panaszom erre az ünnepre. A finnországi tíz nap beváltotta,
amit reméltem tőle. Megkaptam az előre - versben - megjósolt „karácsonyinfúziót” . A Finlandiát és a Kaupunginteatterit, esti bolyongást, a Baltitenger jéggé fagyott homokján, egyszem, „M i van a kezemben?” - játék
kal kínált csokit a Péter-főzte vacsora után, és Ilkka barátságát. „Köszö
nöm még egyszer - későre jár már, vagy korán van? - az együtt töltött
napokat, a szellemi vándorlást, a verbálakrobációt (néha el-elszabaduló
szójátékaimat nevezte így!) - és a búvárkodást.. .
jó éjt,
békés karácsonyt,
eperkosaras újévet,
meg hogy
légy jó: Ilkka”
olvasom századszor is karácsonyi levelét, s holnap a Helsinkiből utánam
küldött epres (vagy inkább: szamócás!) tányérokkal fogok teríteni. Nem
tudom, mi vár rám, ránk, mindnyájunkra, 1986-ban. D e a jövő teljes bi
zonytalansága (még mindig, lassan 35 évesen sincs „igazi” állásom!), s ren
geteg, elvben-írásban elfogadott munkám sorsa sem tudja elnyomni ben
nem az ünnep örömét. . . A két kicsi vadul csomagol hetek óta. több ton
na karácsonyi papírt és celluxot használtak el. Ajándékozási mániámat jócs
kán megörökölték. Más beállítottságú - adni nem tudó, vagy nem akaró
- „ügyfeleik” éppúgy meg fognak lepődni annak idején, mint az enyémek
most. . . Mindegy. Ahhoz, hogy nekik is jusson a „kifogyhatatlan olaj” 64
�ból, ezt is meg kell majd élniük. A kelletlen, sokszor a visszautasításnál
rosszabb alig-elfogadást. És - az ajándékozástól függetlenül is - a „kü l
dő kezek taszítanak” -gesztust. Kormos Pista. Hogy ő mennyit tudott, pe
dig mennyire nem „lelkizett” , az emberi leiekről.
Ugyanitt, az előbb idézett Vonszolnak piros delfinekben mondja: „gye
rekkorodba nem hagyod magadat visszarántani. . .”
Mi, költők (ha közéjük számíthatom magam!), többek között ebben kü
lönbözünk a „normális” emberektől. Egy félmondat, egy tekintet, egy érin
tés elég, és hanyatt-homlok rohanunk vissza a gyerekkorunkba. D e a M á
sik Fél rendszerint okos, és meggondolt, igazi felnőtt, aki nemet int. Őrzi
ugyan a harmadik. . ., negyedik. . ., kilencedik karácsonyára kapott könyve
ket, a Bambit, a N ils Holgerssont, a Május 35-öt, de sem ezek, sem
a
gyerekkor nem igazán részei az életének. . .
A Bambi egyébként azért is került a felsorolásba, mert anyu visszaadta
nekem az 1957-es első kiadást, egy finom, barnabetűs, karcsú kis kötetet,
karácsonyi kanyaróm megédesítőjét. Ma már nyugodtan válaszolnék
az
Öreg kérdésére: „Nem tudsz egyedül lenni?” D e igen. Tudok, és szeretek
is. Ú gy, mint a készülődés idején. Amikor Klára néni, ma is élő, kilenc
ven évesnél idősebb magyartanárom, egy nagymamának címzett levelében
kesernyés természetétől idegen
líraisággal ezt írta rólam: „Sajnálom és
irigylem sok szép fájdalmáért ezt a kis (akkor 12 éves!) gyöngykagylót...”
A gyöngykagyló „fedőnév” , legalábbis az utóbbi pár hónapban keletkezett
verseimre vonatkoztatva, feltétlenül találó. Leginkább A Dajka elkallódott
monológja esetében, amit valószínűleg parafrázisnak fognak minősíteni,
pedig nem az.
Valódi fájdalom, valós élethelyzet rázott ki hajnali kettő tájt az ágy
ból, hogy papírt és tollat kotorjak elő. . . Sokak, sokunk közös
gondja.
Azoké a nőké, anyáké, akiktől elvárják, hogy dajkálni-tudásukat, anyasá
guk „színvonalát” anti-nőiségük szavatolja. Mert egy anya, aki nem nyil
vánvalóan anyukás külsejű - máris gyanús. Talán ezért igyekeznek - öntudatlanul is az elvárás szerint loholva - már a harmincas éveikben járó
egy- vagy többgyerekes nők szerelemre alkalmatlanná maszkírozni-idomí
tani magukat. Idő előtt beletespedve az önálló vágyak és akarat nélküli
Dajka szerepébe. Ennek a gyerekekre is visszaütő (ridegségben és valósá
gos püfölésekben megnyilvánuló!) alapállásnak próbálok hadat üzenni
a
versben. És még valaminek. Annak a balgaságnak, hogy a szerelemhez v a
ló jog a tizen-huszonéves kor után rohamosan csökken.
Pedig
- különösen a későn érő alkatoknál - ez az időszak még csak
az érzelmi ujjgyakorlatok ideje lehet. És sok társtalan. vagy társas megal
kuvásban eltöltött évnek kell eltelnie ahhoz, hogy valaki vállalni merje
mindazt a „nehéz munkálkodás” -t (Saint-John Perse nevezi így a szerelmet a
B ójákban!), amelynek során egy férfi és egy nő emberpárrá válik. Ami egé
szen mást jelent, mint a közös folyószámla és a megosztott járom. . . De
különbözik a nem kevésbé ellenszenves palotapincsi-pozíciótól is. A z utób
biról jut eszembe: boldog lennék, ha bennem is megvolna E mily Dickinson fénylő, büszke öntudata: „Vágd szét a pacsirtát - benne a zene. / Ezüst
be burkolt rétegek. / Megmarad néhány nyári hang. / Mire a flóták meg
öregszenek.” (861. sz. vers, Károlyi Amy fordítása.) D e nincs.
Egyre
gyakrabban megesik, hogy a legócskább flótával elcserélném a pacsirta
65
�létben megőrizhető, magasabbrendű ifjúság minden esélyét. . . Mert a pa
csirta fárasztja az olcsó hangszerhez szokott fület.
Vissza a jelenbe. Nem jó ez a mostani karácsony. Főleg
azért, mert
Andris nagyon csúnyán köhög; ha bármelyik gyerek beteg (csak kicsit is!),
teljesen ijedt kotlóssá válok, százféle házi és patikai módszert próbálok
egyszerre. A zt hiszem, a minden anyát jellemző féltés mellett bennem még
az önvád is dolgozik. Ilyenkor, ha baj van, az az érzésem, nincs jogom
egy darab papír mellett üldögélni, legalábbis, amíg fel nem nőnek. Persze,
jobbik eszemmel tudom, hogy ez őrültség, mert a nem-írás a végletekig
szétrombolná azt is, amiért kedves vagyok nekik. . . A zt a másságot, ami
éppen ebből a gyerekszemmel valószínűleg irreális „játszási dolog” -nak tűnő
elfoglaltságból származik. . .
Nemcsak meséket olvasok - a gyerekeknek és magamnak - , de a mesé
ről is. Most éppen Bettelheim könyvét, A mese bűvölete és a bontakozó
gyermeki léleket. Bontakozó gyermeki lelkemnek sok egy kicsit, hogy eb
ben a könyvben Piroska kapucnijától
az égigérő paszulyig minden de
minden szexszimbólum. Van azonban egy fejezete, amin ugyancsak sokat
töprengtem: „ A szörnyet a hősnő szeretete és odaadása változtatja vissza
emberré. A gonosz varázs csak akkor oszlik el, ha a hősnő igazán megsze
reti a szörnyet.” (A z állatvőlegény című fejezetből.) Gyönyörű volna, szin
te túlontúl szép, ha a mindennapokban is ez játszódna le. Csakhogy:
a
szörnyek ellenállnak, nem változnak vissza emberré, akkor sem, ha sze
gény hősnő megvész a szerelemtől. Legalábbis az esetek
többségében.
Mintha a „szörnyek” , azaz valamilyen módon deformálódott lelkek, örö
müket lelnék saját torzulásaik makacs őrizgetésében.
66
�TÖRTÉNELMI
FIGYELŐ
Szenti Tibor: Parasztvallomások
Gazdák emlékezése Vásárhelyről
A parasztság egészen a legutóbbi időkig a magyar társadalom legnépe
sebb rétegeit adta. Ehhez és ahhoz mérten, hogy két tudományágnak,
a
néprajznak és a történettudománynak is tárgyai, igazán nem mondhatjuk,
hogy túl sokat tudunk róluk. Egyfajta sablonos képünk persze minden kor
parasztságáról van. A z olyannyira fontos árnyalatok, a tárgyszerű táji és
rétegenkénti különbözőségek azonban többnyire már hiányoznak leírása
inkból. Különösen így van ez a XX. századi, éppen felbomló parasztság,
s ezen belül a birtokos rétegek, azaz az ún. kis-, közép- és nagygazdák
esetében. Róluk mindmáig nem a társadalomtörténet, hanem a XX. századi
magyar prózairodalom - például korai novelláiban Németh László vagy
később a népi mozgalom egy-egy alakja - mondta a többet és érvényeseb
bet. Frappáns bizonyíték erre az 1974-ben megjelent paraszti önéletrajzo
kat közlő kötet (Emlékül hagyom.. .), amelynek valamennyi szerzője sze
gényparaszt volt. Vagy a Szenti Tiborhoz hasonlóan ugyancsak hódmező
vásárhelyi Kiss Lajos klasszikus munkája, A szegény emberek élete. Szen
ti Tibor könyvét, amelynek tárgya a vásárhelyi gazdák élete,
mindezek
miatt fokozott kíváncsisággal vártuk és vettük kézbe. Előrebocsátjuk: nem
hiába. Szenti kiváló ismerője témájának, s mindazokkal az ismeretekkel és
adottságokkal is rendelkezik, amelyek ahhoz szükségesek, hogy másokat is
beavasson a múlt „mélységes mély kútjának” titkaiba.
A kötet három részből áll. A z elsőben a vásárhelyi gazdák történelmi
tudatát mutatja be a szerző - többnyire önnön írásaik és megnyilatkozá
saik alapján. A másodikban családi életükről, műveltségükről és gazdálko
dásukról tart tükröt az olvasó elé. A harmadik rész fontosabb témái test
kultúrájuk, szexuális magatartásuk, szertartásaik és vallási életük. A könyv
megítélésünk szerint legérdekesebb fejezete az, amelyben a gazdák történe
ti emlékezetét vizsgálja a szerző.
A vásárhelyi birtokosok a hun rokonságban hittek és Attila székhelyét
más Tisza menti települések parasztságához hasonlóan maguk is Mártély
határára tették. A magyar történelemmel kapcsolatos vásárhelyi népi emlé
kezet további csomópontjai a honfoglalás és Árpád személye, az igazságos
Mátyás, a törökkor, a kuruc világ, majd pedig 1848-49 és Kossuth alakja.
Történeteikben kiszínezett, meseszerű elemek változnak az iskolai oktatás
ból és a tömegkommunikáció csatornáiból származó reálisabb ismeretekkel.
A z első világháborútól kezdődően az emlékezet konkréttá válik, a meseszerűség eltűnik, s átadja helyét a személyes tapasztalatoknak. Ennek meg
felelően tagoltabbá is válik, mégpedig nemcsak az egyes paraszti rétegek
67
�viszonylatában, hanem magán a birtokos parasztságon belül is. Volt vásár
helyi gazda, aki az első világháborúban tábori csendőrként csempészéssel
majdnem kisebb vagyont gyűjtött, s volt, aki még az
1918. október 31.
utáni parancsot is komolyan vette, s az olasz frontról teljes menetfelsze
reléssel tért haza. „Országokon cipeltem körösztül. Száz kilométereket töttem mög gyalog. Mindön nagy várost elkerültem, hogy sönki sö vöhesse el
tülem a fölszerelésömet, de máig sö köllött vele elszámolnom” - emléke
zett egyikük a szerzőnek.
A D una-Tisza közi gazdák történelmi emlékezetéhez és politikai beállí
tottságához képest feltűnő, hogy a vásárhelyieké
lényegében mentes az
éles Tanácsköztársaság-ellenességtől. Kézenfekvő persze a magyarázat is.
Mire a proletárforradalom intézkedései Vásárhelyen valósággá váltak vol
na, megérkezett a román hadsereg. A vásárhelyi gazdák így a román kato
naság rekvirálásaival és önkényeskedéseivel szembesültek, s ezért a Vörös
Hadsereg júliusi támadásakor „föllélögzöttek” , sőt sokan a vöröskatonák
segítségére siettek. (Július 25-én a visszatérő román parancsnok ezért 56
vásárhelyit lövetett agyon.)
A z első világháborúhoz és 19 18 -19-hez képest a két világháború közötti
20 év szinte eseménytelennek tűnik a szerző által feltárt és bemutatott
anyag alapján. A gazdák a búza árváltozásaira, a magas adókra és kama
tokra, valamint a hadikölcsönök valorizálatlanságára emlékeznek, s az or
szággyűlési választásokra és pártpolitikai küzdelmekre (amelyek
pedig
Hódmezővásárhelyt sem kerülték el) nem vagy alig. „ . . . a gazdák szá
mára - írja a szerző - ezek az évek ismét a szorgos munkával, a vagyon
gyarapítással teltek el.”
A második világháborúval és az azt követő átalakulásokkal kapcsolatos
rezignált hangulatú vélekedéseik reális tükröződései mindannak, ami en
nek a napjainkra kihalt, megöregedett vagy más társadalmi osztályokba
felszívódott paraszti rétegnek megélni adatott. Megható, hogy mindezek
ellenére hogyan és mennyire ragaszkodnak az élethez, a munkához és a
hazához. Olyan értékek ezek, amelyekkel jobban lehetett és kellett volna sá
fárkodnunk - sugallja a szerző, s ezzel a
recenzens is messzemenően
egyetért.
A kötetet irodalomjegyzék, térképvázlatok, valamint igen gazdag és be
szédes fotóanyag egészítik ki. (Gondolat.)
ROM SICS IG N Á C
68
�ÉLŐ
MÚLT
Az utolsó nógrádi nagyasszony
Beszélgetés Balogh Károlynéval
Balogh Károlyné Csernyus Aline
Rádon született, 1890. április 27-én.
A Madách-kutatással már férje életé
ben kapcsolatba került, hiszen Balogh
Károlyt, Madách l mre nővérének és
Bérczy Károlynak egyaránt unokáját
nemcsak
klasszika-filológusként és
műfordítóként tartják
számon, ha
nem - több kisebb publikáció mel
lett - ő írta a mindmáig legjobb Madách-életrajzot (Madách, az ember és
a költő, Bp. 1934.).
Férje halála
után (Balassagyarmat, 1944) rámaradt
a családi hagyaték gondozása, mely
nek értékét növelte, hogy a költő
közvetlen leszármazottai Magyaror
szágon kívül éltek, illetve a náluk
volt hagyatékrész nagyrészt megsem
misült. Balogh Károlyné adta közgyűjteménybe a Madách-család leve
lezésének jelentős hányadát, a család
1850. évi osztályegyezségét, a fotó
gyűjtemény értékes darabjait, Bérczy
Károly teljes irodalmi hagyatékát.
Ezek a fontos források a Nógrád Megyei Múzeumigazgatóság, a budapesti
Petőfi Irodalmi Múzeum és a győri Xantus János Múzeum állományát gyara
pítják. Rendszeres konzultációt biztosított a Madách-kutatóknak; adatok köz
lésével és ellenőrzésével segítette munkájukat; az 1964 óta megélénkült kuta
tás minden jelentős tudományos vállalkozásának részese volt. Nógrád Megye
Tanácsa 1985 januárjában ezért Madách-díjjal jutalmazta. Budapesten halt
meg, 1985 február 9-én. Férjéhez hasonlóan, Csesztvén nyugszik.
- Ismerte még Alinka néni Madách Imre fiát, Aladárt?
- Személyesen nem. Én csak egyetlenegyszer, éppen Aladár bácsi teme
tésén jártam Alsósztregován.1 Azt tudják (benne van az életrajzokban), hogy
apósom mint árva gyerek vele együtt nevelkedett a nagymamánál.2 Élt ak
kor egy Huszár Sándor nevezetű nagybácsi, aki Madách Annának, Imre nő
69
�vérének volt a férje. Hozzá már akkor sűrűn jártak a fiúk, amikor a piaris
tákhoz jártak gimnáziumba Pesten. Huszár Sándornak volt egy házvezetőnő
je, Fekete Mária, aki akkoriban ment alkalmazásba.3 Ez a nő hozott magá
val egy hatéves gyermeket. Apósomnak nem tetszett a társaság, elmaradt tő
lük. Madách Aladár viszont elvette Fekete Máriát és adoptálta a gyereket,
aki azután mint Madách Ilona szerepelt. A házasságot a spiritek parancsolták
neki. Ő k nagy spiritiszták voltak, szellemeket idéztek. Fekete Mária volt a
médium, de az öreg Huszár Sándor is teljesen belebolondult ebbe. Madách
Aladárt is ők tették spiritisztává, írt is aztán ilyen könyveket.4 Hogy a nóg
rádiak közül valaki csatlakozott-e hozzájuk, azt nem tudom. Ez a házasság
nagyon nem tetszett a családban, kényes egy történet volt, Madách Aladárékkal nem nagyon érintkeztünk. Apósom, miután mint gyerekek együtt növe
kedtek fel, érintkezett vele, a férjem is járt Sztregován. Mi a szüléinknél
voltunk Nógrádban, amikor kaptuk a hírt, hogy meghalt Madách Aladár.
Apósom ekkor Ausztriában járt a hegyekben, a nyári szabadságát mindig ott
töltötte. A temetésre csak mi mentünk a családból, meg Madách Imre bácsi,
akit Imsi bácsinak neveztek.5
- Hogyan festett akkor Alsósztregova, a kastély?
- Nem volt éppen nagyon gondozott, de a park, az szép volt. Madách
Aladárt a régi kis kápolnába temették el, a falu északi végén, a temetőbe.6
- Arról a családban beszéltekre, hogy Majthényi Anna, Madách Imre édes
anyja járt-e, élt-e Csesztvén öregkorában?
- Mikor Madách Aladár megnősült, akkor őt Madách Károlyék elhozták
Sztregováról Csesztvére, mondván, hogy a nagymama nem lehet egy olyan
nővel egy házban, mint Fekete Mária. Pedig mit ártott volna az a 85 éves
nagymamának... De hát ilyen volt a felfogás. A nagymama nem is szokta meg
Csesztvét, sokszor hitte, hogy Sztregován van. Azután kiment a kertbe sétál
ni és megnyugodott. Csesztvén halt meg,7 de átvitték Sztregovára temetni.
Ráadásul amikor a nagymamát átköltöztették Cscsztvére, ezt-azt össze is pa
koltak, amikor pedig Madách Aladár hazajött az esküvőről Győrből, Madách
Károlyékat rettentően lehordta, összepakolt és visszavitte a holmikat. Ez volt
az egyik alapja a családi viszálynak.
- Madách Imre bölcsője, ami most a csesztvei múzeum kiállításában látható,
nem ekkor került ide?
- A bölcső más ügy. Abban nemcsak Madách Imre feküdt, de a többi test
vére is, később Madách Károly gyerekei, ahogy éppen kellett.
- Fráter Erzsébetről és két lányáról esett szó a családban?
- Az én időmben nem éltek Fráterek Nógrádban. Fráter Erzsiről sem be
széltek, nem volt már érdekes. Akkor hallottam róla először, amikor a Madách-téma előtérbe került. A lányok közül Borbála, az Ára (így hívták) itt
volt Pesten, zárt intézetben. Madách Aladár halála után Emánuel bácsi,8 azaz
Madách Károly legidősebb fia lett a gyámja. A másik lány, Jolán ott volt a
temetésen, nagyon szép öregasszony volt. Másnap meg akartuk látogatni őket
az urammal Losoncon, de kitértek előle: „Szegény Jolánkát annyira megvi70
�selte ez a tegnapi temetés, hogy inkább hagyjuk máskorra a látogatást.” Nem
is találkoztam vele többször.
- És Madách Imréről hogyan vélekedett a család?
- Bár Madách Károlynak mind a négy fia művelt, jó állásban levő ember
volt, akkoriban még nem jöttek a tudatára, hogy a Tragédia nagy mű. Én
tizenhárom éves koromban kérdeztem meg, hogy rokona-e a mi Madáchainknak, akik Csesztvén laknak. Saját fülemmel halottam Emma nénitől, Madách
Károly özvegyétől, aki jól ismerte: „A z Imre sógor olyan bogaras ember
volt.”9 Bérczy Károlyról többet beszéltek. A z Anyegin-fordítás a műveltebb
családoknál megvolt. Nagy dolognak számított, hogy megtanult oroszul, hogy
eredetiből fordíthassa, ne a Bodenstedt-féle német fordításból. Ezt nagyon
emlegették.
- Milyen nógrádi nevezetesebb családokra
fordulóról?
tetszik emlékezni
a
század-
- Megvoltak a régi nevezetes famíliák: a Mocsáryak, a Muslayak, Málnapatakán a Kuhinkák, akiknek jólmenő üveggyáruk volt, azután a Prónayak
Romhányban, Andreánszky Gábor Petényben, Huszárék Keszegen. Politiká
ról inkább csak a képviselőválasztások alkalmával volt szó. Emlékszem rá,
hogy Török Zoltán sokáig volt főispán,10 de a megyei politikában mi inkább
az alispán, Nagy Mihály nevét hallottuk emlegetni.
- Hogyan éltek ezek a családok?
- Általában földbirtokból. Sztregován még nagyúri szokások maradványai
voltak, Csesztvén azonban, ahol Madách Károly hét gyereket nevelt, kevés
volt a jövedelem, egyszerű az élet. A birkatartás volt ott a legfőbb jövede
lemforrás. Apámnak Bodonyban 700 holdnyi birtoka lehetett, szántó, erdő.
Nagyon szorgalmasan gazdálkodott. Nyáron mindennap reggel négykor már
felkelt. Volt ugyan egy úgynevezett gazda, Pista bácsi, aki valamikor kertész
volt a családnál, azután apám gazdát csinált belőle. Ő mondta meg a bére
seknek, mikor, melyik táblára menjenek szántani, mit kell vetni. De minálunk ezeket főképpen apám csinálta. Pénz sohasem volt otthon - ezt most
komolyan mondom -, de minden egyéb természetben megvolt. Hogyan le
hetett az életet pénz nélkül szervezni? Azt ők tudták. Felvettek kölcsönt, rá
táblázták a birtokra. Aztán, amikor jött a váci vásár, eladták a gyapjút, ga
bonát. Érdekes módon nem annyira Gyarmatra jártak, mert Vácott voltak a
nagyobb vásárok, a Duna mellett. Vácról járt ki egy gabonakereskedő, ő még
aratás előtt megvette a termést.
- Hogyan zajlott a hétköznapi élet egy kúriában?
- A házon belül szakácsné főzött, ő volt az „asszonyság” . Volt még rajta
kívül szobalány, inas, mindenes, szolgáló. Négyen-öten. A mindenes a kertben
is dolgozott, fát vágott. Ezeken a falusi konyhákon egész nap égett a tűz,
mert a disznóknak is főztek, hatalmas nagy fazekakban. Amikor az emberek
nek már megfőztek, akkor föltették az állatoknak a főznivalót. Ezek az em
berek részben természetben kapták a fizetést, ezt konvenciónak nevezték, azon
kívül pénzben is. Volt használati földjük is. Mindegyik kapott nálunk egy
holdat, saját művelésre. Több helyütt voltak úgynevezett dinasztiák,
akik ott
71
�szolgáltak tovább a családnál. Emlékszem, hogy például nagyanyáméknál11 Ra
don nagyon örültek az asszonyok, ha a lányukat felvették szolgálónak, mert
volt a konyhán egy kitűnő szakácsnő, a Marka néni, s ott a lányok nagyon
jól megtanultak főzni, ami óriási erény a férjhez menésnél. Kocsizásra hasz
nált ló volt a gazdaságban két pár. Kocsi kettő-három, ha az egyiknek kiesett
a kereke, akkor befogtak a másikba. Volt egy szánkó is, amikor leesett a hó,
mi gyerekek igen örültünk, jaj, de jó, mehetünk szánkózni. A négy „parádés’’
lóhoz volt egy parádéskocsis, aki a legnagyobb úr volt mindenütt az egész
gazdaságban, a szakácsnők is édesgették,
cirógatták őket a konyhán. Volt
nekünk egy parádéskocsisunk, 16 évig volt nálunk. Jani kiváló ember volt,
apám akárhová elengedett vele, szolgálata alatt egyszer sem volt részeg, ami
akkoriban nagy sor volt. Mikor apám eladta Bodonyt,12 fél év múlva ő is
felmondott és elment, mondván: nem mindenes, hogy fát vágjon, utat gereb
lyézzen, ő lovakkal foglalkozik. Később hallottam valakitől, hogy a rozsnyói
püspöknek lett a négyeskocsisa. Autója a felszabadulás előtt csak a tehetőseb
beknek volt, de annak sem mindnek. Akadt, aki azt mondta, inkább jár lo
vas kocsin. Autója volt például Rúdon Muslay Gyulának, aki különben nagy
„lovas” ember hírében állt, ő maga ugyan nem lovagolt, csak hajtott, de ver
senyistállót is tartott.
- A csesztvei udvarház múzeumépülete mellől lassan eltűnik a hajdani gaz
daság utolsó épülete is. Hogyan festett ez akkor?
- Csesztvén én először négyéves koromban, 1894-ben jártam. Nem sokban
különbözött. A folyosó nyitott volt, mi onnan ugráltunk unokatestvéremmel
Grosschmindtnéval, Madách Alizzal a kertbe. Csak később üvegezték be, ami
kor a kislányok születtek, mert nagyon hideg volt a nyitott folyosó. A régi,
középső, a kert felőli bejárat szerint volt a nagyszoba középen, az volt a nap
pali vagy a dohányzó, ott fogadták a vendégeket. Jobbra ettől az ebédlő, a
hálószoba, a kisszoba vagy gyerekszoba. Olyan hancúrozást csináltunk ott es
ténként, hogy csak úgy rengett ott minden! A nagyszobán túl Emma néni,
azaz Madách Károlyné szobája, azután cselédszoba, kamra, WC. Annak a
szárnynak, ahol most az Arany János emléktábla van, két szobájában volt az
„iskola” , ott laktak a fiúk, a nevelővel. A gazdasági épületek pontosan ott
állottak, ahol most. Ahol Faraga Mari néni lakik, cselédlakásféle volt, de
már a ház felé eső részben istálló meg kocsiszín volt. Nagy öröm volt ne
künk, tíz-tizenkét éves lányoknak, hogy szabad volt bemenni és a kocsikon
ugrálni.
- Milyen volt a kúriák népének társadalmi élete, érintkezése?
- Az ismerős családok látogatták egymást. Elmentek egymáshoz, egy nap
ra, két napra, volt hogy egy hétre is. A rokonokhoz, közel lakó barátokhoz
főként vasárnap jártak, s gyakran csak vacsorára. Aki olyan közel lakott,
hogy egy-két óra miatt érdemes volt odamenni, Romhányba, Kelecsénybe, ah
hoz átmentek vacsorára. Ettek, ittak, kártyáztak, s mint aki jól végeze dol
gát, elmentek haza. Ez volt a társadalmi érintkezés szokott formája. A nők
is kártyáztak, lórumot, ez volt a divatos kártyajáték. Volt egy nagynéném,
otthonülő, ötgyermekes, „szolid” családanya, aki oda volt a lórumért.13 A
kártya főképpen szórakozás volt, s miután az asszonyok is benne voltak, ők
azért jobban megnézték a pénzt, mint a férfiak. A férfiak vadásztak, lovagol
72
�tak. Nekünk, gyerekeknek a nyár fénypontja a kirándulás volt Szandára,
minden évben, kocsival, sok élelemmel. Aztán Szandaváraljáról feljött néhány
cigánygyerek, nyaggatták a hegedűjüket, mi arra
táncoltunk. Nem minden
nyáron, de többször kirándultunk a drégelyi várhoz. Cserhátsurányban rokonok,
Madáchok laktak. Ők minden István-napkor adtak házimulatságot, de olyat,
hogy mi, gyerekek is részt vettünk rajta. Utazni nemigen jártak. Ha a szom
széd megyébe mentek, az már utazásnak számított, saját kocsival. A jó férfi
ak kímélték a lovaikat meg az „alkalmatosságot” (a kocsit), így
nemigen
utazgattak. Inkább az asszonyok mentek fürdőbe nyáron, három-négy hétre.
Főként Parádra. Szliácsról azt állították, hogy az csak reuma ellen jó.
- Hol vásároltak, varrattak, mit olvastak?
- A tehetősebbek bejártak vásárolni Pestre és szabóhoz is; akinek kevesebb
pénze volt, megelégedett a váci meg a gyarmati szabóval és a falusi boltban
vásárolt, könyvre és havonta fizettek. Alsópetényben dolgozott egy falusi sza
bó: parasztember, akinek a környékbeli földbirtokosok megmutogatták a pesti
ruháikat, hogy azok hogyan vannak megcsinálva, ő megtanulta, kitűnő szabó
vá vált és az egész környéknek dolgozott. De a legáltalánosabb a középmódo
soknál az volt, hogy nyáron felvettek egy házivarrónőt, aki ott nyaralt, kosz
tolt is és közben varrogatott. Én még német divatlapra is emlékszem. Die Modewelt - ez volt a címe. Mindig nagyon örültem, ha ez a divatlap jött, mert
idővel megkaptam és szabad volt kivágni a babákat, ruhákat. Az újságok kö
zül a Budapesti Hírlapra és a Gazdasági Lapokra emlékszem. Az én szüle
im14 nyelveket beszélő emberek voltak, nagyon szívesen olvastak németül és
franciául. Mindenféle regényeket vettek, meg kölcsön is kaptak. Nagyapám
nak15 nagy könyvtára volt, ez apámra szállt. Nálunk sok volt az akadémiai
kiadvány, sorozat is, apám előfizetőjük volt.
- Mikszáthot olvastak-e akkoriban Nógrádban?
- Hogyne, olvasták is, szerették is. Számon tartották, hogy nógrádi.
- A Mocsáry-megyetörténet meg volt a családoknál?
- Mikor még a férjemmel fiatalok voltunk, nagyon szerettünk volna egy
Mocsáryt megszerezni. Már akkor sem volt nagyon forgalomban. Mondom:
„Nagymama, abból a Nógrád vármegyei monográfiából, amit a maga nagy
apja írt, nincs itt, Rádon egy sem?” - „Jaj, fiam, nem tudom, hol lehetnek,
de tán nincsenek is már meg, mert itt hevertek szanaszéjjel, hol a padláson,
hol itt, hol ott, hát bizony kenyérsütésnél elhasználták őket.”
- Közismert, hogy ,a gyermekkor emlékei vésődnek be a legmélyebben az
emlékezetbe. Milyen volt akkoriban a gyerekek oktatása?
- Engem az első elemi iskolákban a szüleim tanítottak. Aztán mikor har
madikba kerültem, akkor kezdett el hozzám járni a Trautwein Gyula bácsi
Romhányból, aki ott kántor volt. Minden héten kétszer vagy háromszor el
ment érte a kocsi és elhozta Romhányból, amikor nekem megadta az óráit,
akkor megint visszavitték. Elég idős ember volt már, sok gyerekkel, így rá is
szorult egy kis mellékkeresetre. Meg aztán őt tartották akkor kiváló tanító
nak. Ő évekig tanított minket, a tanrendben előírt anyagra. Bodonyban csak
négy osztály volt, vizsgázni Romhányba mentünk. A plébános úr, a kántor
73
�úr, és még egy tanító előtt, hogy hárman legyenek. Olyan évre is emlékszem,
amikor ők jöttek hozzánk, egész délelőtt faggattak az ötödik és hatodik ele
mi anyagából. Akkor ott is ebédeltek. Elemi után polgárit végeztem, a hato
dik elemiből átvettek különbözeti vizsgával a harmadik polgáriba; harmadikat,
negyediket végeztem.16 Szívesen mentem volna tanítóképzőbe, de nem akar
tak kiadni a házból, így befejeztem az iskolákat 14 éves koromban. De ak
kor még volt nevelőnő is, aki nyaggatta az embert egy-két évig. Nyelvekre
főképpen. Apám nagyon adott a nyelvekre, azt mondta, nem művelt, aki
nyelveket nem beszél. A nevelőnők németek, ritkábban franciák voltak, akik
itt Magyarországon meggyökeresedtek, s az egyik család ajánlotta őket a
másiknak. Nálunk volt három évig egy nevelőnő Stuttgartból, amikor már
„túlnőttem” a korán, elment nagynénémhez, ahol öt gyerek volt, és azokat is
tanította németül. Ezek a német lányok többnyire franciául is tudtak, mind
a két nyelvet tanították. Korcsolyázni vitt még, sétálni, tornászni meg főkép
pen kézimunkára tanított. Anyám nagyon szerette ezeket a lányokat, mint
saját lányait tekintette őket és vitte is magával mindig, ha látogatóba men
tünk a rokonokhoz.
- Hogyan találkoztak, érintkeztek a s erdültebb, két nembeli fiatalok?
- Társaságban, névnapokon, családoknál. Amikor kicsik voltunk, együtt
játszottunk. Nekem is voltak velem egykorú fiú barátaim, én azokkal nagyon
jóban voltam, pofozkodtunk, verekedtünk. Akkor sem tartották a lányokat
üvegszekrényben. Nagyon jól emlékszem arra, amikor
16 éves koromban
egyedül beküldtek Pestre, hogy vásároljak ezt-azt. Nagyanyám ezen nagyon
megbotránkozott. Ő még olyan régimódi nagymama v o lt... A férjemet is
mertem már azelőtt is, mint gyerek. „Számbavehető emberként” akkor talál
koztam vele, amikor Prónay Mihály főispán lett Nógrádban. Tizenhat éves
voltam akkor.17 Rögtön azzal jött anyámhoz, szabad-e hozzánk eljönni láto
gatóba Bodonyba?
Csak gyere el, hiszen atyafiságféle is van köztünk,
gyere.” Attól kezdve buzgón járt és egy év múlva férjhez is mentem.18
- Ritkán adódik, hogy olyan személlyel beszélgethetünk, aki részt vett 19
50
ben a szécsényi országgyűlés 200. évfordulóján tartott Rákóczi-ünnepen.
- Nagyon sokan és nagyon sokat beszéltek és ez engem bizony nem na
gyon érdekelt. Persze tudtam azért, miről van szó. Mi már reggel elindultunk
Gyarmatról kocsival és egész nap ott ténferegtünk Szécsényben. Sokan vol
tak. Terítve volt a vár alatt a réten, sátrakban. Volt azután valami, bandéri
umnak nevezett fölvonulás. Talán négyen-öten lóháton, de nem sokan. Senki
nek nem volt olyan jó hátaslova, akit el mertek volna vinni anélkül, hogy meg
ne bokrosodjon. Nekem nagyon tetszett az egész, felnőttnek éreztem magam
és volt is egy olyan ruhám az alkalomra, ami egy fölnőttebb lánynak való.
Régen v o lt.. .19
A fenti válogatás anyagát adó magnós beszélgetés 1984 nyarán készült Bu
dapesten, az akkor 94 esztendős
Balogh Károlynéval. A teljes felvételt a
Nógrádi Sándor Múzeum őrzi. A beszélgetést Praznovszky Mihály megyei
múzeumigazgató és K erényi Ferenc irodalomtörténész készítették. Az interjú
szövegét sajtó alá rendezte: Kerényi Ferenc.
74
�JEGYZETEK
I. 1908. július 26-án.
2 . , .apósom” : Balogh Károly, Madách Mária és Balogh Károly fia, akinek
szüleit 1849-ben Marosszlatina mellett meggyilkolták. A ,,nagymama” : Majthényi Anna, Madách Imre édesanyja.
3. Huszár Sándor leírása és jellemzése Balogh Károly tollából: Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára,
V-an. 4306/1. ff. 344-5. Fekete Mária fényképét - az elmondottak alapján érthetően - csak a köz
vetlen leszármazottak őrizték meg, megjelent az Érdekes Ú jság 1923. január 18-i számában. Erede
tije elveszett vagy lappang.
4. Madách Aladár tagja
volt a London Spiritualist Alliance-nak, lefordította
A lfred
Russel könyvét,
v é d e lm é b e nt (Bp. 1884.) Saját könyve: A sze l l e m b ú v á rla t irá n y e sz m é i (Bp.
1889). Számos cikket publikált ebben a tárgykörben és versei
is ilyen hatást tükröznek. Erről rész
letesebben Ruttkay Teréz Mária írt: Madách Aladár
(1848-1908), Bp. 1938. 65-6, (Madách Aladár
műveinek jegyzéke).
A
g y a k o rla ti
sp ir itiz m u s
5. Madách Károly fia,
lakott Madách-rokon.
a
6. 1934 óta — költő-apjával
szanak.
költő unokaöccse
(1859—1915).
Ő a később
emlegetett Cserhátsurányban
egyetemben — az alsósztregov ai park emlékműve alatti
sírboltban
nyug
7. 1885. május 22-én, 96 éves korában.
8. 1835 és 1924 között élt.
9. Madách Károlyné Csernyus Emma (1838-1927).
10. 1898 és 1905 között.
11. Muslay Sándorné Mocsáry Etelka, Mocsáry Antal unokája.
12. 1910-ben.
13. Muslay Gyuláné Szentiványi Antónia.
14. Csernyus Á lán és Muslay Etelka.
15. Csernyus Andor.
16. A negyedik polgári végbizonyítványát 1904. június 25-én állították ki a balassagyarmati polgári
leányiskolában. Két jeles, a többi érdemjegy kitűnő. (A bizonyítvány a család tulajdonában,)
17. 1906-ban.
18. A házasságot 1907. december 28-án kötötték Kétbodonyban. Balogh Károly (1879-1944) ekkor „ k e
reskedelmi miniszteri segédfogalmazó” volt a fiumei kormányzóságnál. A házassági tanúk: Muslay
Gyula Rádról és Bérczy Géza (a költő fia) Jobbágyiból.
19. A Rákóczi-ünnep aprónyomtatványait (meghívókat, programot) a család a Nógrádi Sándor Múze
umnak ajándékozta. A sajtó alá rendezés
során nyújtott segítségért is ezúton mondunk köszönetet
Balogh Annának.
75
�BALOGH K Á R O L Y
Szülőim
Anna nővérem édesanyámnak Huszár Józseffel kötött első házasságából szü
letett.
Huszár József 1833-ban vitte 20 éves feleségét a Vác közelében fekvő Nógrád megyei Keszegre.
Házaséletük csakhamar véget ért.
Huszár József, mint Nógrád megye első alispánja, egy erős lovaglás után
hirtelen ürített pohár víztől súlyosan beteg lett s már 1841-ben (VII. 7.) meg
halt. Árvány hagyva két gyermekét; a 7 éves Józsefet (Pepit, mint a család
ban nevezték) s a 2 éves Annát.
Nagyanyám ebben az időben Pesten lakott. Így édesanyám anyja látogatá
sára többszörönként tette meg az utat Keszeg és Pest között; Váctól, illetve
Vácig rendesen gőzhajón.
Egy ily alkalommal történt, hogy 1846 nyarán megismerkedett atyámmal,
aki viszont egy váci kanonok nagybátyját látogatta meg időnkint Pestről.
Édesatyám Olaszországból, hol a „Lajos bajor király’’ nevét viselő 2. dragonyos ezredben szolgált, 1842 körül került, mint kapitány Pestre s az ezred
másodtulajdonosának, báró Lederer Ignác lovassági tábornoknak, ki akkor
Magyarország vezénylő tábornoka volt - lett segédtisztje.
A magas műveltségű, szellemes, előkelő modorú hölgy mindjárt az első ta
lálkozásnál felkeltette atyám érdeklődését. A vonzalom kölcsönös volt; a ta
lálkozások ismétlődtek s rövid idő alatt házasságra vezettek.
Az esküvő 1847. január 17-én történt meg Sztregován.
Kevés emlékem maradt abból az időből szülőimről és sajátságos játéka a
véletlennek, hogy egyéniségükre nézve jellemző egy-egy epizódja életüknek
éppen annak az egyénnek útján jutott tudomásomra, aki jóval utóbb, bizo
nyos sógorsági kapcsolatba jött családunkkal.
Ez Károlyi László, későbbi alkancellár volt, abban az időben József nádor
elnöki titkára, szekretáriusa. Mint a budai első társaságban kedvelt fiatal em
ber, megfordult ő a gróf Festetich-háznak akkor látogatott estélyein is. Ott
találkozott az akkor még nőtlen édesatyámmal.
A háznak jó kedélyű, szeretetr e méltó úrnője sokszor vidította fel társasá
gát ötleteivel, tréfáival. Napirenden voltak akkor a charade-ok. A grófnő egy
nagy és egy kis ollót téve egymás mellé, atyámat hívta fel, hogy fejtse meg
talányát. A megfejtés volt: Chere (die Schere) Charles Scharl, bécsiesen kis
olló.
Elég ez a kis episod is arra, hogy illusztrálja azt a kedveltséget, melynek
édesatyám e körben részese volt; amire sokoldalú nyelvismerete is qualifikálta - folyékonyan beszélte az angol, a francia és olasz nyelvet és ismerte e
nemzetek költészetét is.
A másik epizódot ugyancsak Károlyi László édesanyám özvegyi éveiből
mondotta el.
76
�Mostoha bátyám, Huszár Pepi, elérvén tízéves korát, anyám a Tcreziánumba
kívánta őt helyezni. A dolog sikere a nádor kegyétől függött. Ezt kikérendő,
anyám kihallgatásra jelentkezett Károlyi útján. - A kihallgatás után a nádor
a kérvényt átnyújtva titkárának kedvező elintézés végett, kifejezést adott an
nak az előnyös benyomásnak, melyet az özvegy Huszárné egyénisége ő reá tett,
mondván: „M ultum mihi places ista Domina Huszár; est una domina nobi
lissima” .
Magukban csekély jelentőségű dolgok ezek; de drága emlékek, hisz szeret
teinknek még lába nyomát is megbecsüljük, mikor örökre elvesztettük őket.
☆
Szülőim lakása egybekelésük után Budán, a várban, a csendes Fortuna ut
cában volt. Ott láttam meg én is a napvilágot.
Miután Pepi időközben a Tereziánumba került, ide már csak Anna nővé
rem követte anyámat Ninával; aki utóbb szülőimről való megemlékezéseiben
atyámat nyílt és meleg szívűnek, vidám kedélyűnek, tréfára, dalra kész em
bernek jellemezte.
Anna nővérem is mindig az igazi jó és sohasem mostoha atyai érzés meg
nyilatkozását tapasztalta atyám részéről s mindenkor gyermeki hálás kegyelet
tel emlékezett meg róla.
Nemsokára következtek Magyarország szabadságharcának oly szomorúan
végződött, dicső napjai,
Atyám átlépett küzdő seregeink sorába s a 2. számú Hannover-huszárezredben őrnagyi rangot kapott.
Néhai Prónay Péter beszélte el, aki „kedves embernek és vitéz katonának”
mondotta atyámat, hogy szemtanúja volt annak, midőn atyám osztályának élén
rohamra vezette huszárjait a reájuk irányzott heves ágyútűzben, abban a híres
esti lovasrohamban, amely javunkra döntötte el Isaszegnél az 1849. április 6-án,
nagypéntek napján, a Klapka és Jellasich között vívott véres ütközetet.
Később atyámat táborkari (vezérkari) őrnagyi minőségben az erdélyi had
sereghez rendelték s itt Bem alatt harcolt a hadjárat befejeztéig, számos csa
tában.
Atyám távozásával, anyám Sztregovára költözött nagyanyámhoz. Itt kereste
fel őt később atyám s ebből az időből valók az emléksorok, melyeket nővé
rem emlékkönyvébe írt:
„Recht thun und edel sein und gut,
Da hat man immer frohen Muth
Und Freude um sich her.
Sztregova den 30. Juni 1849.
D ein dich Liebender Vater
Kari Balog”
(A te szerető apád
Balogh Károly)
Egyetlen kezeírása atyámnak, mely reám maradt.
Nemsokára ezután együtt indultak a végzetes kimenetelű útra, magukkal
víve Pepit is - és két hónappal az emléksorok megírása utá n már egyikük
sem volt az élők sorában.
77
�Szalatnya
Tegyünk most a közelebbi szomszédoknál néhány látogatást.
Enyhe szép nyári délután nagyanyám s nővérem Szalatnyára készülnek s
m‘, fiúk is részt vehetünk a kirándulásban.
Az ötvenes évek elején kedves és előkelő családi kör telepedett le a kis
szalatnyai pusztán, mintegy másfél órányira Sztregovától.
A falutól nyugatnak fordulva, a bikóci fensík magaslatára kapaszkodunk,
annak túlsó hajlatán azután egy „kőporos” -nak nevezett, valójában hatalmas
kövekkel porozott sziklaszoroson át a túlsó, széles völgybe ereszkedünk le s
Szt. Péter kis tót községben áthaladva, csörgedező patakocska mentén, csak
hamar elérjük a csinos parktól környezett szalatnyai, egyszerű kis úri lakot.
Mellette néhány gazdasági épület.
A háziasszinyi tisztet a Haynau áldozatai között vértanúi halált szenve
dett Csernyus Menyhért özvegye, de la Motte Izabella grófnő látja el. Anyja
az öreg grófnő már nem folyik be a háztartás vitelének gondjaiba s csendes
elvonultságban él szobájában.
Csernyusné gyermekei közül Emma és Ida leányai vannak otthon, a szülői
háznál. Emma, az idősebb, komolyabb természetű, nyugodt kedélyű s végte
len szívjóság tükröződik barna szemeinek megnyerő tekintetéből. - Ida tem
peramentumos, élces, vidám; duzzadó életvidor ajkakkal, mosolygó szürke sze
mekkel ; nővéremmel egymást megértő jó barátnék.
A Csernyus-család megtelepedésének idején még nem történt meg az osz
tály a Madách-testvérek között. Akkor Madách Károly vezette a sztregovai
gazdaságot, anyja nevében. Göndör, szőke hajával, aranyfényű bajuszával, de
rűs kék szemeivel, ritka szép férfiszámba ment. Madách Imre Csesztvén élte
még akkor házaséletének boldog éveit.
Az előkelő, vendégszerető, leányos háznak közelsége természetesen megis
merkedésre vezetett s Károly nagybátyám mihamar már gyakori vendég volt
a szalatnyai pusztán.
Kis fekete ponyján, a Bandin, szokta bejárni a gazdaságot, ezen tette meg
kirándulásait Szalatnyára is.
A kis Bandi már könyv nélkül ismerte a járást a kőporoson keresztül; szük
sége is volt rá, mert bizony sokszor vak sötétben botorkált vissza, hazafelé.
Károly nagybátyám kevés szavú, zárkózott természetű volt. Meleg, benső
viszony fűzte őt a jó öreg plébánoshoz, a felejthetetlen Gaál bácsihoz. De
ezért bizony sokszor órákhosszat is elültek pipaszó mellett, csendben, szótlanul.
Egyszerre, mintha változás állott volna be természetében; megszűnt a bi
zalmas együttlét némasága, s mikor holdvilágos estéken együtt rótták a sztre
govai kastély udvarát, felhangzott ajkaikon a dal:
Repülj lovam, szikrázzék a patkó!
Ez a kislány, de kedvemre való!
78
�Egy dolog van a világon, ami egyszerre akkorát fordít az ember természe
tén s ez a szerelem. - Ennek a változásnak nagybátyám természetében is ez
volt a jelentősége.
Madách Károly s Csernyus Emma nemsokára gyűrűt váltottak.
Röviddel ezután megtörtént az osztály a testvérek között. Madách Imre a
néki jutott Sztregovára költözött át, Károly meg boldogan Csesztvére vitte
fiatal feleségét. Boldog lehetett!
Felesége, Emma néném jó modora, szép lelki tulajdonságai, magas művelt
sége mellett, mint hű és önfeláldozó hitves, mint gondos, szerető anya, mint
takarékos, szerény igényű, mindig tevékeny gazdasszony - igazi típusa volt a
derék magyar nagyasszonynak, amelyiknek a fajtája, sajnos, nagyon kivesző
ben van.
Bizonyos keserű reminiscentiával írta Madách Imre sógornője emlékköny
vébe:
Jól tudom, bár ah nem érzem,
Kincs a nő, ha hőn szeret.
A ház-oltár szent a lángja,
Amit keble rejteget.
Hogyha e szent láng kialszik
Összedűl a templom is Szűz kedélyed azt megadja
A férjed nyugodt, benned hisz.*
Sok évtized múltával, a Gondviselés új köteléket fűzött a két család kö
zött. Mikor néhány évvel az itt elmondottak után ott álltam a sír mellett,
mely a szalatnyai park hársfáinak árnyékában de la Motte grófnőnek hamvait
takarta, nem sejtettem, hogy negyedízű unokája lesz egykor fiamnak boldogí
tó jó angyala.
A Szülőim és Szalatnya című részletek Balogh Károly kéziratos, a Petőfi
Irodalmi Múzeumban őrzött emlékirataiból valók.
Balogh Károly Madách Máriának második házasságában született fia (1848.
július 11-1920. április 9.). Miután szüleit 1849-ben oláh martalócok vad ke
gyetlenséggel meggyilkolták, a korán árvaságra jutott gyermek nagybátyja, sztregovai otthonában nevelkedett, annak hasonló korú fiával, Madách Aladárral
együtt, a szigorú elveket valló nagymama, Majthónyi Anna védőszárnyai alatt.
Balogh Károly későbbi éveiben a pécsi kir. tábla elnökeként működött, csak
bírói hivatásának élt, szabad óráit erdőn-hegyen tett sétáinak, s hangulatos akvarelljei készítésének szentelte. Ifjúkorának összegyűjtött emlékeit fia, Balogh
Károly (1879. április 23-1944. április 24., Csernyus Aline férje) használta fel
alapvető Madách-életrajzaiban. (Madách Imre otthona, Bp. 1923. és Madách,
az ember és a költő, Bp. 1934.)
Emlékirataiból érzékletes közelségű képet nyerünk a Tragédia alkotóműhe
lyéről, a költő mindennapi életéről, környezetéről, megjelennek a családtagok,
barátok, a többiek között kedves unokahúga, Huszár Anna és testvéröccse,
Madách Károly.
* Emma sógornőm
emlékkönyvébe
(Madách
Imre
összes művei. I. kötet, 355. oldal)
79
�Kedves Annám!
Mint tudod, mert a' télen midőn nálatok vóltam említettem vólt, hogy a’
Szabolcs megyei birtokon még most is az édes Anyám nevére van telekkönyvezve, mint arról Februárban, a tagosítási telekkönyv át idomítása végett,
Édes Anyámmal közlött idézésből meggyőződtem, most ezen birtokot magam
nevére akarom telekkönyveztetni, még pedig egy füst alatt az egészet, azért
mellékelve küldöm az örök adás vevési szerződést, azon kérésemmel, légy
szíves azt aláírni, még pedig vagy Károlyi Miksáné született Huszár Anna,
vagy Huszár Anna férjezett Károlyi Miksáné, csak hogy a’ Huszár Anna ben
ne legyen, minthogy azonban a' dátum még nincs a’ szerződésre rá írva, mert
a’ kelettől nyólcz nap alatt az adó hivatalnak be kell mutatni, még pedig Ba
logh Károlyal is posta útján kell aláíratnom, így nem mertem datumot reá
íratni azért kérlek légy kegyes egy jó sornak helyet hagyni is ezt írni körül
belül, a’ hol plajbászal H van írva, egyszersmind kérem Miksát is legyen szí
ves Előttem mint tanú előtt a’ másik oldalra nevét 'aláírni, mert két tanúnak
is kell lenni, a’ másik tanút majd Balogh Károly íratja alá. Majd elfeledtem,
légy kegyes Édes Annám neved alá oda írni - mint eladó -. A ’ szerződésbe
el adási árat 15 ezer forintot írattam csak be, mert a’ százszoros adó, mit a’
százalékolásnál vesznek, csak enyire tünteti ki az árát, többtől pedig nem aka
rok fizetni, mind a’mennyitől muszáj, de reményiem, hogy ez ellen semmi ki
fogástok nem lesz, egyszersmint igen, igen nagyon kérlek, légy kegyes az alá
írt szerződést a’ lehető leg hamarább posta útján ide Gyarmatra megkülde
ni, hogy azt mielőbb Károlyal is aláiratva Nyíregyházára küldhesem.
Most Húsvétkor nem leszünk szerencsések, veletek Kedves Annám Sztregován találkozhatni, mert a’ Húsvéti ünnepeket otthon fogjuk, mindnyájan
együtt tölteni, de az Esztergomi fiúk csak zöld csütörtökön jönnek, és Húsvét
hétfőn délután ismét indúlnak vissza, így ha még Sztregovára is akarnánk
menni, az egész szünnapjaikat kocsin töltenék, a Posonyiak már g-én jönnek
haza, s’ reményiem legalább bárom hetet fognak itthon tölteni. A z Esztergo
mi fiúkat kétszer öntötte ki a víz, majd egy l ábnyi víz vólt a szobájukba, a’
keményök is be dőlt, s azért már ismét szobájukba laknak, az én nagy félel
memre, húz azok a’ szobák egy év alatt sem száradhatnak ki, a' padló alatt,
fiatal ember ugyan sokat kiáll, azért az Isten talán csak őket is megsegíti.
László csak azon boszakodik mért 'nem tudott az alatt árvíz lenni Eszter
gomba, míg ő ott deákoskodott egész jux polt v ólna az neki.
Nagyon boszantott, hogy a’ Füleki ujonczczozásra nem mehettem, a minek
pedig annyira örültem, de nem csak én de Emmám is, ki az egész hetet ná
latok, és Jolánnál tölthette v ólna, és én is minden délután hol hozzátok, hol
Jolánékhoz rándultam vólna, de utólag szegény Deák reguiemje valóságos
szerencse volt reám nézve, mert én már vasárnap rosszul éreztem magamat,
de azért ha a’ reguiem nem lett v ólna Kedden, még is útnak indultam vólna,
pedig a’ hideg, és Kocsizás következtében okvetetlen még betegebb lettem
vólna, mint így is vóltam, és menyi alkalmatlanságot csináltam vólna nektek
Kedveseim.
Betegségemet lábon akartam elviselni, nem mertem lefeküdni a' reguiem
előtt, mert sokan lettek vólna, kik azt mondják ott van a’ baloldali ember, a’
reguiem előtt sehul. Krankheitot kapott, azért tartottam magam a'
mennyire
80
�lehetett a' reguiem alatt olly rosszul lettem hogy \azt gondoltam rögtön elájulok,
és a’ reguiem után sem fekhettem még le, mert a’ 10 papot kik az Isteni
tiszteletet tartották illendőnek tartottam, ha a vármegye honorariumot nem ad
nekik, legalább ebédre meg hívni és így még csak azok távozta után fekhettem le, és így feküdtem Keddtől Szombatig, szombaton keltem fel, ez ugyan
gyönyörű mulatság lett v ólna, ha úgy útba vesz elő. No de majd meg vizi
tálom a’ nyáron a’ szolgabírói hivatalokat, és akkor kipótolom a’ télen mu
lasztottat.
Most Kedves Annám mindkettőtöket számtalanszor csókolva, az alá írt
szerződésnek mi előbbi vissza küldését kérve vagyok B. Gyarmaton 1876-dik
évi Marczius 3o-án
igazán szerető bátyád
Madách Károly
A fenti Huszár Annához címzett, eddig kiadatlan, eredeti, dokumentumér
tékű levelet Balogh Károlyné Csernyus Alice leánya Matzon Frigyesné szüle
tett Balogh Anna volt szíves az első közléshez rendelkezésünkre bocsátani.
81
�MÉRLEGEN
Vidéki Magyarország
A Fonyódi Helikon kisantológiája
Érkeznek rendre a könyvek az or
szág minden részéből. Van amelyiket
a szerző küldi meg, van olyan ame
lyiket a létrejöttében közreműködők.
Másokat a könyvesboltokban fedezek
fel, mint például
Bertók
László
(hányszor terveztem, hogy írok neki,
ismeretlenül is!) gyűjteményes ver
seskötetét, Takáts Gyula irodalomtör
téneti jelentőségű levélgyűjteményét
(Helyét kereső nemzedék). Csak az
imént örülhettünk a miskolciak Hetek
antológiájának, s máris itt van könyvsorozatuk következő darabja, Cseh
Károly, Csorba Piroska,
Furmarm
Imre verseivel (Három hangon). To
vább gyarapodik a nyírségiek Tiszta
szívvel című sorozata, de onnan ép
pen Ószabó István magánkiadású ver
seit kapom meg baráti szívességből,
Ratkó József ajánló soraival. Karcag
ról Györffy István újra kiadott Nagy
kunsági krónikája, érkezik, majd egy
mai kun szerző szociográfiája, Kör
mendi Lajos Boldog emberekje. Bé
késből Filadelfiék szép kiadványai és
Sarusi Miska új regénye, a Magyar
Krisztus. És sorolhatnám még, hoz
zátéve azt is, honnan
mit
kértem
meg, mert másként elérhetetlennek bi
zonyult, s hol minek a megjelenését
várom. Talán
az sem magánszem
pont, hogy egyre gyarapodik azon kö
tetek száma, amelyek személyre szó
ló baráti hangú dedikációval érkez
nek. Nem csupán
nekem, hanem
Kecskemétről Miskolcra, Miskolcról
Kaposvárra, s nem csak ezekre
a
82
helyekre, hanem napjaink mindegyik
élő irodalmi topográfiai pontjára. A
vidéki Magyarország egyre
inkább
tud egymásról, önmagáról. Éppen a
gyarapodó könyvek révén is. Egyiket
ugyan központi kiadó jelentette meg,
a másikat valamilyen helyi szerv, intéz
mény, de e könyvek közös vonása, hogy
szerzőik mindannyian vidéken élnek,
a vidéki Magyarország egy-egy talpa
latnyi földjéhez köti hűségük, válla
lásuk. Helyzetük
egyáltalán
nem
könnyű, de legtöbben egy-egy helyi
folyóirat, alkotóközösség,
irodalmi
kör családmelegében otthon érezhetik
magukat. Helyzetük és szerepük tu
datosítása nélkül kitartásuk céltalan
ságba fulladhat, tehetségüket beissza
a provinciális sivatag, amelyet termő
re kellett volna fordítaniuk, s tudjuk,
hogy ez nem játszi feladat.
A legtöbbet a helyzet felmérése ér
dekében, a programadásban, az egyé
ni vállalások csontrendszerének meg
szilárdításában minden bizonnyal a
műhely-értékű munkát végző
vidéki
folyóiratok tettek és tehetnek. Ebben
mintha máris késésben lennének. Igaz,
nem önhibájukból. Hosszú ideig bel
ső ügyeikkel voltak elfoglalva, s introvertárt fejlődési szakaszukat meg
nyújtották az ún. ügyek, botrányok,
amelyek mögött mindig
valamilyen
politikai pikantéria húzódott meg. Mi
kor ki hibázott, tévedett? Fontos le
het majd ennek is a pontos feltérké
pezése, de eredményes csak akkor, ha
a tévedhetetlen igazságosztó
komor
�talárját nem borítjuk magunkra. Az
események láncolatát, a
mögöttünk
levő éveket azonban úgy is fel lehet
fogni, mint vidéki folyóirataink auto
nómiájának megteremtődését.
Töré
keny autonómia ez, s
vidékenként,
folyóiratonként nem azonos
szintű.
Megszilárdulása, mondhatni a lapok
további munkájának eredményessége
- miért másért szükséges az autonó
miájuk!? - a szocialista demokrácia
további szélesedésétől és intézménye
sülésétől függ.
Így látta ezt az ötödik fonyódi he
likoni találkozó minden résztvevője,
akik 1985 tavaszán a folyóiratok kép
viseletében összegyűltek. Amiről esz
mét cseréltek, mind-mind meghatáro
zója azok sorsának, pályaalakulásá
nak, akikről az
előbb említés téte
tett, avagy
kimaradtak a példálózó
felsorolásból. Ezért essék szó
most
nem róluk, hanem a fonyódiak sze
rény kiadványában foglaltakról. De
mi is a Fonyódi Helikon? Kezdetei
ötven évre nyúlnak vissza a múltba.
Már Takáts Gyula olyan találkozó
hellyé tette házukat, ahol „megfor
dult a Nyugat utáni harmadik költőnemzedék sok tagja” olvashatjuk
az elmúlt évi helikoni összejövetelek
ről kiadott kisantológia bevezetőjé
ben, Laczkó Andrásnak, a
Somogy
című folyóirat főszerkesztőjének tol
lából, aki egyébként a vékonyka fü
zetet is gondozta. Tiszteletre
méltó
magánparnasszusból Simon Ottó
és
Fodor András (a táj hűséges költőfia)
intézményesítette a félmúlt öröksé
gét, még 1980-ban. Kezdetben a he
lyi jelleg, a lokálpatrióta érzület, a
dunántúliság dominált. Nem
csoda
azonban, hogy rövid időn belül elju
tottak a „vidéki Magyarország” gon
dolatáig, s
tavalyi
találkozójukat
már a hely szellemének áldozó alko
tók részvételén túl kiszélesítették a
folyóiratok gondjainak megtárgyalá
sára is. (A tanácskozás
horderejére
jellemző, hogy az MSZMP Központi
Bizottsága és a Művelődési Minisz
térium is képviseltette magát.) Ami
kor ezeket a sorokat írom, már
bi
zonyos, hogy 1986-ban folytatása lesz
a kezdeményezésnek, s mire lapunk
megjelenik, már az eredményről
is
tudni fogunk.
A z előttünk levő
kisantológiából
azt is megtudhatjuk, milyen alapokra
gyűli majd a várhatón programadás
ra is vállalkozó országos összejövetel.
1985-ben bevezetőt Vekerdi László
tudománytörténész mondott, a
tőle
megszokott nagyívű gondolamenettel.
Előadása az évekkel ezelőtt a Való
ságban
publikált
tanulmányával
együtt, amely a vidéki
folyóiratok
helyzetét tárta fel, a kérdéskör alap
vető irodalmának minősül máris. Tel
jességgel világos - történeti áttekin
tése alapján is - , hogy indulati, ér
zelmi megközelítéssel aligha megyünk
sokra a vidékiség minősítésében. A
magyar társadalom fejlődésének jel
legét és irányait kell feltárnunk ah
hoz, hogy a ma felemás eredményeit
és kudarcait megértsük. Miután ezt
elvégezni, Vekerdi Lászlónak a jelen
megítéléséhez is van néhány megfon
tolandó szempontja. Az előre felkért
korreferátorok, majd a hozzászólások
- sajnos, a kötet nem tartalmazza
mindegyiket - Vekerdi László igazát
igazolják, árnyalják. Teljes körű az
egyetértés, hogy a provincializmus el
marasztaló minősítése nem főváros és
vidék összefüggésében alkalmazandó a
műveltség és korszerűség tekinteté
ben, hanem magyarság és európaiság,
nemzeti értékszint és egyetemes ha
ladás mindenkori
viszonyrendszeré
ben. A z így felfogott szellemi haza
pedig nem a vidék-főváros egyszerű
sítő antinómiája szerint értékelhető.
Zimonyi Zoltán, a Napjainkban meg
jelent egyik tanulmányában joggal ál
lapítja meg: „A z értékesebb törek
vések mindig is különbséget tettek a
fővárosellenesség és a vidék feleme
lése között.”
83
�V ekerdi László, a „kellő sokféle
ség” fontosságát sem felejtette ki elő
adásából, amit Hatvani Dániel,
a
Forrás főszerkesztője érvényesen pon
tosított kijelentésével: „a magyar pro
vincia számomra korántsem
egyne
mű fogalom” , mondta, ahogy „a fő
város sem homogén
képződmény.”
Filadelfi Mihály, az Új Aurora főszerkesztője, kényszeres „bizonyítvány
megmagyarázásával” ugyancsak
ezt
igazolja. És még hány helyről kap
csolódhatnának hozzá!
Ugyancsak Hatvani Dániel az, aki
a helyi irányítás és a folyóiratok au
tonómiájának kérdését értelmezni pró
bálja. „Konfliktushelyzetek
szikrázó
kisüléseit” említi, de a beható elem
zéssel ő is adós marad. Mint ahogy a
közölt szövegek mindegyikében igen
szemérmesen kerül terítékre a téma,
amiből az a sejtelmünk támad, az
egyik meghatározó tényező körül téblábolunk. Vekerdi nem habozik: a
vidék önállósodásával
kapcsolatban
kereken kijelenti: „nem az
önkényt
kívánjuk
decentralizálni” .
Vagyis
decentralizáció és tovább
szélesedő
szocialista demokrácia elválaszthatat
lanok. Különben a vármegyék leg
rosszabb örökségét erősítjük fel, min
den kísérőjelenségével együtt, s nem
azt, ami követendő, ami miatt példá
ul egy Németh László Madách Im
rénkről szólva azt
írta: „Nógrád
köztársaság” . Persze Hatvani Dániel
is tudja, hogyne tudná: „több demok
rácia kellene” .
Bizonytalan, ködös, lila értelmiségi
óhajok? Literátorok meddő füstölgé
sei, realitásoktól elrugaszkodott fantáziálása? Aligha! Amikor reformról
beszélünk, tartalékaink feltárásáról és
kihasználásáról, nem ártana tudatosí
tani: hihetetlen lehetőségeink rejle
nek a vidék magáratalálásában és meg
erősödésében, alkalmasint a „régióközpontok” határain túl is. A maguk
területére
vonatkozóan mindegyik
főszerkesztő tudja, mit tehetne ennek
érdekében. Hogy együtt tudják, már
minőségi különbség. Remélhetően az
idei tanácskozáson mindez pontosul,
javaslataik kiegészülnek, s átválthat
nak a közös cselekvésre - az ország
javára. Minderről pedig a mostaninál
teljesebb körű kiadványban értesülhet
nénk. (Fonyódi Művelődési Ház)
L A C Z K Ó PÁL
Az ének megmarad
Ének a közösségért
Ha egy magamfajta, vidéken dolgoz
gató fiatal íróember, lehetőségeit ku
tatva, megpróbálja becserkészni az
úgynevezett irodalmi élet berkeit, bi
zony könnyen
megtörténhet, hogy
idő előtt elkedvetlenedik, feladja hi
tét az esetleges elképzelt közösség
ben. Mert hamarabb lehet lehangoló
élménye a széthúzásról, komoly had
állásokra emlékeztető szekértáborok
mérgezett nyilakkal vívott, a kizáró
84
lagosságot zászlóikon lobogtatok har
cáról, mint a gondolati
azonosság
mellett megnyilvánuló különbségeket
is toleránsan vállaló, egymást testvér
nek tekintő
közösségek „ólmelegéről” . A valóság, avagy a körülmények
szigorú apaként gondoskodnak róla,
nehogy az ember könnyelmű illúzió
kat dajkáljon. De
valóban olyan
szánnivaló, gyermeki naivság lenne az
ilyesmi?
�Mindez egy érdekes irodalmi cse
megét, a Hetek Miskolcon megjelent
antológiáját forgatva ötlött fel ben
nem, nem éppen első alkalommal újólag inkább. Az emberi konokságot
és hűséget asszociálja bennem a cím:
Az ének megmarad. És mégis: ha el
olvasom a kötetet is
szerkesztő Zimonyi Zoltánnak az egyénileg jelen
tős pályát befutó
hét költő - Ágh
István, Bella István, Buda Ferenc,
Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó
József, Serfőző Simon - , mint felté
telezett szellemi közösség történeté
nek elmúlt két évtizedét végigkísérő
utószavát, bizony az derül k i: „A He
tek csoportosulást mindig is furcsa
ellenmondás jellemezte, vágytak is e
közösség
tenyérmelegére, ám nem
álltak ki érte, hogy lássák.” Talán a
kívülről jövő szándék zavarta őket,
amely mint a hatvanas évek elejének
legtehetségesebb költőit szerette volna
a hét fiatalt csoportnak látni? Talán
nem volt bennük annyi hajlandóság,
konspirációs készség a kilincseléshez,
mint a Kilencekben, akiknek a hatva
nas évek végén, nem kis nehézségek
árán, antológiában sikerült demonst
rálni egymást vállaló egyezségüket?
Vagy a távolságok, amik a szűkebb
szülőföldön
megmaradva/kiszakadva közéjük szakadtak?
Akárhogy is volt/van, Az ének
megmarad gyönyörűen
bizonyítja,
hogy ha személyes útjaik
ritkán is
futnak össze, ez a hét ember „tudja”
egymást. A kapcsok állandó hangoz
tatása nélkül is nyilvánvaló ez
az
összetartozás, amit az indulásukban is
szerepet játszó Kabdebó Lóránt így
fogalmazott meg a Forrásban 1977ben megjelent tanulmányában: „Ami
közös bennük, az
nagyon
kevés,
mégis talán a leglényegesebb: egy
szerre, egy időben keresték és fogal
mazták meg azt az emberi magatar
tást, amely szükséges ahhoz, hogy tá
jékozódjunk és eligazodjunk alakuló
változó világunkban, veszélyeivel figyelemfelhívóan szembeszálljunk: kri
tikus-önkritikus, harmóniára törekvő
társadalmi létezésünket biztosítsuk.”
Ezért is tehette meg az antológiát
hét ciklusra osztó szerkesztő, hogy a
versek elől elhagyja a költők nevét,
s azokat csak a tartalomjegyzékben
közölje. Így aztán mint egy önálló
kötetet járhatjuk be a könyvet, közben-közben azt a játékot is eljátszva,
hogy próbáljuk megtippelni a szer
zőt. Bevallom, időnként magam is
mellétaláltam; a személyiség egyéni
színei ellenére is megtréfált az egy
más mellé illesztett témák, és a ró
luk való gondolkodás hasonlósága.
Közhelyes dolog leírni, de
megte
szem: a Petőfi-Ady-József AttilaNagy László vonal egyenesági foly
tatói ők, a legmélyebb magyar költői
hagyományok ápolói. Hűséges költé
szet, sorsiköltészet az övék, még ha ez
egyeseknek a berkeken belül anakro
nisztikusnak tűnhet is; esztétikai att
rakciók helyett a kimondott világon
van a hangsúly.
Legtöbb itt közölt versükből úgy'
szólván a föld szaga, lehellete árad,
a szennyezetlen természet szabad le
vegője verdesi - vándorbotot fogva
is - hűséges fiának arcát. „Számból
a hűség / ki ne
szaggattassék. / E l
nyűtt öregeink / itt édesednek a föld
ben” - ahogy Ratkó József írja. Mert
nemcsak az eszméltető
föld
köt,
„melyet a fény elé kell végre tarta
ni / mint anyám a tojásokat” (Serfű
ző Simon), hanem éppen az ebből te
nyésző emberi szálak, kötelékek, hi
szen valójában „A z ember nagy, nem
az anyag” (Ratkó József). Ezért szól
hat zsoltárként Serfőző Simon Anyám
című verse, mely a szükségszerű ki
szakadás fájdalmán túl egy veszendősüllyedő életformát is
elbúcsúztat
szép szavakkal, a vele együtt pusz
tulni látszó értékek iránti őszinte ag
godalommal. És erre az érzékenyte
85
�rületre érve egymás után szakadnak
fel a kérdések is: „M i készül itt, mi
lyen irtúztató / rend, hogy ennyi az
áldozat?” (Ratkó József). „Elvetél
het a nyári . . . Elvetélhet a föld? ...
Elvetélhet a világ?” (Bella István).
„Ebben az országhatárral / körülke
rített anyában: hazámban / ki lakik
majd?” (Serfőző Simon).
A változtatás gyakorta erőszakos
nak látszó mozzanataitól való érthető
idegenkedés, az
ösztönös/önkéntes
értékőrzés küldetéses szerepe mellett
nyilvánvalóan nosztalgia is szerepet
játszik ebben. Ez utóbbi ellen talán
Ágh István próbál küzdeni a legtuda
tosabban, legsikeresebben: „ha
ott
maradnánk, / bakancsból, vatelinka
bátból kioldva, / nem szállnánk már
föl sohasem, / és árvák lennénk ott,
ahol / kofaságba hajszolnak a hétköz
napok”. Ugyancsak
ő
fogalmazza
meg az illúzióktól megtisztított am
bivalens állapotot a jelképes
című
Új évben: „végül is ő lesz látható be
lőlem, / akit a kínok vágtak., össze
gyűrtek, / a lombhullató fákat örök
zöldre bűvölő / ének mögött a ve
szendő ember arca.”
Feloldásként, megtartásként ma
rad a szerelem, amit gyermekien ön
feledt pillanatok egész sorában örökí
tenek meg valamennyien. Itt van al
kalom a játékra, az egyéniség teljes
feloldására a másikban, miként Buda
Ferenc vallja gyönyörűen: „Te vagy
az ország, otthon, haza, / megáldott
méhednek van igaza. // Beléd én jajszóval
kapaszkodom, / kívüled fö
löttem nincs hatalom.”
Az egyértelműen világos tónusok,
felszabadult bolondozások egyébként
meglehetős kisebbségben vannak a
könyvben. Zimonyi Zoltán inkább a
közösségi gondok egyéni
átéléséből
keletkezett versekben kereste és talál
ta meg a rokonságukat bizonyító mo
tívumokat. Az olyan nem hivalkodó,
nagyon is hagyományos,
manapság
86
érezhetően háttérbe szoruló
témák
ban, mint a történelem. Erről vala
mennyien lajstromozhatnak olyan tra
gikus dolgokat, mint
Ágh István:
„Etted a lódögöt: Ifajtádat, legjobb
barátaidat. / Zágráb, Fiume, Tarnopol, Losonc. / Voltam ott, ettem láb
nyomod.” E nemzedék idegrendsze
rébe a gyermekként, közvetve megta
pasztalt dolgok láthatóan egész éle
tükre meghatározó módon beívódtak,
lírájuk talán ha akarnák sem lehetne
más: sorsköltészet. „Felejt a föld. Én
nem felejtek. / Úgy épült csontom és
agyam,
hogy minden kí nt kiénekeljek.'' (Ratkó József).
Meghatározzák őket az anyanyelv
természetességével vállalt és százszor
megénekelt gyökerek, s egyben per
sze lehetséges, elviselhető életterüket
is markáns módon behatárolják
akár Nagykállón, akár Budapesten. A
kritikus összevetésben talán ezért ma
rad alul a jelen, fokozódik teljes kilátástalanságig az aggódás: „Igazszó
ló szavaink kivesznek. / A maradék
megdadogósodik. / Tettekkel nem ta
lálkozni, / amelyek másokért tenné
nek. / Elszaporodó pangó vadvizek
ként / csak a veszteségeink gyűlnek.”
- készít komor leltárt Serfőző Simon;
„jelenünkből csak az iram / az iram
lás marad meg / elfeledjük szerette
inket is / érzéseinket szétdobáljuk / s
vágtatunk csupán a létért // hol vagy
jövendő" - kérdezi nevén nevezett
kétségek között Kalász László; „Pe
tőfi képe a polcon / meginog” - rög
zíti a kor- és értékzavart Buda Fe
renc; „már senki sem látja egymást
belül” - sikoltja Ágh István; „S bár
otthonom a város: / se menedékem
itt, se hazám” - sóhajt egészen mély
ről Raffai Sarolta.
A szociografikus vizsgálódás
bi
zony mindinkább jajszavakat görget a
felszínre, a korszerűséget formai bra
vúrokban mérőkben
esetenként
a
kortévesztőknek kijáró
sajnálkozást
�keltve - az etikáról alapvető
fogal
makkal rendelkezőknek pedig szinte
megközelíthetetlen, alig
követhető
példát adva. Meg kellene változni? A
csillámló naprakészség kedvéért
át
hangolni azokat a húrokat, miket
a
legmélyebb szenvedélyek feszítenek?
„Ha elfelejtem árvaságtokat / találha
tok-e magamnak hazát?’’ - kérdezi a
válasz bizonyosságával Ágh István.
Hát persze; jelentéseiket egyszerűen
nem lehet 1986-ban sem
figyelmen
kívül hagyni. Annak ellenére, hogy el
képzelt eszményeinket gyakorta nekik
maguknak sem sikerült megvalósíta
niuk; közösség utáni állandó vágyuk
ellenére sem formáltak igazi csapatot
a Hetekből, mint arra az utószó már
idézett részlete utal. Szétszórt,
laza
partizánközösség maradtak, amin ér
vényesítették hatalmukat az ellent
mondások, de akik egymástól függet
lenül, és egymást erősítve is köteles
ségüknek érzik, hogy - Ratkó József
gondolatával - erre az óriás hangle
mezre, a Földre
ráénekeljenek. Így
lehet, hogy vesztett csaták, évekig hú
zódó hallgatások után is valamennyi
en együtt mondhatják Serfőző Simon
nal: „ Ott vagyunk, ahol a küzdelem
izzad, / ma és mindennap.”
B E Z ZE G JÁNOS
E N D R Ő DI SZABÓ ERNŐ
Néhai Andersen űr látogatása Magyarországon
avagy hattyúból kacsa és megfordítva
Avagy: Minőségforradalomról egy antológia ürügyén
„Arra a szellemre hasonlítasz,
amelyet megértesz.”
(Goethe)
Az ének megmarad című kötet a hat
vanas évek elején induló költőnemzedék hét, többé-kevésbé azonos vétetésű, „mesterségesen beszűkített lét
feltételek között”
eszmélkedő, a
„ megkésettség,
történelem
okozta
zavarok, meghatározó fiatalkori él
mények hiánya” által sújtott képvi
selőjét mutatja be, mintegy két év
tizednyi verstermésük hosszmetszeté
ben. A hasonló sorsot hivatott szim
bolizálni a szerkesztésmód is: a cik
lusok versei a szerzők megnevezése
nélkül sorjáznak. El kell ismernünk:
ritka kiadvány, amit
jeles kiadói
erény bocsátott a nyilvánosság elé. A
kötet - különlegességében - kihívást
is jelent, arra ösztönöz, hogy ezúttal
ne az antológia és a
benne közre
adott művek s szerzőik méltatására
helyezzem a
hangsúlyt, hanem
a
könyv által
fölmutatott
poétikai
összkép s az általa reprezentált köl
tészeti típus elemzésére törekedjem.
Okaim legnyomósabbja az, hogy Az
ének megmarad költői kivétel nélkül
többkötetes auktorok. Teljesítményük,
pályájuk íve ízenként és teljességben
is sokszor megméretett már. Jelenlé
tük, műveik sora
irodalomtörténeti
tény s eképpen a szóban forgó kötet
kópiájáról
idemásolható arcképek
nem sok nóvumot mutathatnának föl
az előzőekhez képest,
hacsak
azt
nem, hogy a pálya egésze felől te
kintve szükségképpen csonka állapo
87
�tot tükröznének. A z effajta mérlegelés
nem csak fölösleges, de méltatlan is
volna.
Ilia Mihály, aki nem ragaszkodott a
nemlétező közösséget
demonstráló
„karámosított” közlésmódhoz.)
Másfelől pedig, ahhoz, hogy a He
tek költői számára pontos, sőt vég
leges helyet jelöljünk ki egy litera
túrai korszak hierarchiájában, egyelő
re nincs meg a kellő távlat. A poéti
kai folyamat - amelynek részesei él, lélegzik, változik
és
alakul.
Ugyanakkor viszont tény, hogy a je
lentkezésük óta elmúlt idő, a lassan
kitelő emberöltő alatt a társadalom
életében korszakos változások estek s
ezeknek természetesen hatniok kellett
a szellem állapotára is. Vagyis: a
fél-távlat birtokában vagyunk. A He
tek - Ágh István, Bella István, Buda
Ferenc, Kalász László, Raffai Sarol
ta, Ratkó József és Serfőző Simon antológiája ezért is kihívás.
Egyvalami azonban
kétségkívül
összekapcsolja ezeket a költőket s ez:
az általuk
művelt költészeti típus.
Az a populáris-népi ihletésű „ sors
költészet” (Kalász László kifejezése),
ami a magyar irodalom Petőfi-Ady
-József Attila-Illyés-Nagy
László-i
vonulatának folytatása. Az
tehát,
amiről a kötet szerkesztő-válogatója,
Zimonyi Zoltán így ír az utószóban:
„Kérdés tehát, hogy a Hetek élet
anyagukkal, a bajok
elkiált ójaként
tűntek-e csak ki, avagy a felfedezés
kínzó élményét és látomásait sikerült
időt állóan megformálni, esztétikai
értékké tenni? Az aktualitás izgal
mán túl, a változó világban, a nö
vekvő valóságismeret és politikai kul
túra napjaiban lesz-e még hatásuk?
Antológiájuknak erre a kérdésre is
felelni kell.” A magam részéről azon
ban - amint a bevezető mondatokban
utaltam is rá - bátorkodom c kér
désnél többre vállalkozni: az anto
lógia által fölmutatott
összképben
nem a Hetek virtuális csoportja vagy
a szerzők egyéni poétikái, hanem egy
tágan értelmezett, sokak által mű
velt, a magyar irodalomban idestova
két évszázada „uralkodói
trónon”
látható költészeti típus
lehetőségeit
keresem-mérlegelem.
A hatvanas évek, az indulás és a
„csoportba terelés” időszaka, a kon
szolidáció és a gazdasági reform, az
általános föllendülés reményének év
tizede. S ebbe a rövidke történelem
be ágyazva: a
(kultúr)politikának
közvetlenül és nyersen elkötelezett,
angazsált
irodalommal szemben a
Hetek - szinte akaratukon kívül letéteményeseivé váltak az/egy új
költői formanyelv kibontakoztatásá
nak. Ez magyarázatul szolgál arra is,
hogy a szerzői együttest
„fellövő’’
Napjaink és az Új Írás, Kabdebó
Lóránt és Farkas László lelkes kriti
kusi-szerkesztői
közreműködésével,
miért akart műhelyközösséget ková
csolni a hasonló vétetésű, ám eltérő
alkatú,
szellemiségű
auktorokból.
Tény, hogy tisztességes elvi-elméleti
indítékokon alapuló munkálkodásuk
kísérleti jellegű volt és a
kísérlet
nem állta az idő próbáját. A Hetek
„közössége” sohasem volt más, soha
sem volt több virtuális képződmény
nél. (Alighanem tisztán látta ezt
a
Tiszatájat akkoriban az ország egyik
legjobb folyóiratává szervező-alakító
88
Úgy látom ugyanis, hogy a napja
ink lírájának fejlődési vonalai körül
sorakozó kérdések
hatványozottan
vonatkoznak e típusra. Egyrészt azért,
mert az úgynevezett
„sorköltészet
nek” - szemben a hetvenes évek vé
gén, a nyolcvanas évek elején kifej
lődő újszerű alkotómódszerekkel
történelmi (- irodalomtörténeti) múlt
ja van, másrészt pedig azért, mert a
vonulat - amint azt a Hetek poézise
és a nyomukba lépő újabb nemzedé
keké is bizonyítja - nem befejezett
egész, nem lezárt folyamat.
�Nem mellékes azután az a körül
mény sem, hogy az elődök, Petőfi,
Ady, József Attila, azaz a típus kifej
lődése korában a világot, ilyen vagy
olyan szemszögből bár, de minden
képpen egységként lehetett érzékelni:
minden más széthullott-széthullhatott,
de az erkölcsi világrend még
nem
bomlott meg. A ,lényegiségek’ és ver
bális szimbólumaik, például ,Isten’
,Haza’,
.Tisztesség’,
.Magyarság’,
.Szerelem’ nagyjából mindenki szá
mára azonos jelentéssel bírtak, azo
nos tartalmakat jelöltek: általánosan
és egyöntetűen azonosíthatók voltak.
A típust megújító, új tartalmakkal te
lítő Nagy László költészete pedig a
hatvanas évek konszolidációjában, a
Politika és az Értelmiség között meg
kötött friss szövetség, tehát egy vi
szonylagos harmónia rendjében telje
sedett ki. A léttartalmak és létkörül
mények áttekinthetők, a létminőség
lényegi vonásai - a nyugalmi állapot
ban - megragadhatók s
viszonylag
könnyen kifejezhetők voltak.
A hetvenes évek azonban a törté
nelmi hullámmozgás völgyét, a .dif
ferenciálódás’ - nota bene - a szét
hullás időszakát jelentette. A világ
„rendszerszerű” működése áttekinthe
tetlenné vált, ám a
költészetnek,
tiszte szerint, továbbra is a világban
való eligazodásra kellett - és kell
ma is ösztönöznie. Amire csak akkor
képes, ha többet tud a valóságról,
mint olvasója. Az elmúlt másfél év
tizedet azonban nem jellemzi
az
egységes erkölcsi és szemléleti világ
rend, aminek kategóriái vezérszavak
gyanánt kínálkozhatnának a
poézis
számára, következésképpen:
nincs
egységes, konszenzus alakította nyel
vi rendszer sem (mint Nagy László
pályájának zenitjén), ami a mindigmindenütt azonos
tartalmak-jelenté,sek jegyében adhatna eligazítást
a
zűrzavarossá vált valóságban. A köl
tők, a költészet egy része, ebben a
helyzetben „fölmond” a
világnak,
„kivonul’’ belőle, nem
vállalkozik
immár a totalitás megragadására. A
káosz tagadásának talaján kialakul
nak az új típusok, amelyek az irónia,
s ennek abszurd-groteszk változatai,
s nyelvkritika és az esztétikai-stilisz
tikai részletkérdések középpontba ál
lításával, technévé avatásával a tá
volságtartást nyilvánítják ki s
erre
ösztönöznek. E típusokban az úgyne
vezett „közösségi líra” vonásai elhal
ványulnak, s ezzel együtt a magyar
irodalomban ilyen vagy olyan előjel
lel fetisizált történelmi-nemzeti prob
lematika is háttérbe vonul vagy tel
jesen eltűnik. Úgy látszik tehát, hogy
napjainkban kizárólag a „sorskölté
szet” vallhatja magáénak azokat
a
tulajdonságokat-képességeket, amelyek
mozgósításával - a magyar valóság
nyomában szintén kátyúba zuhant magyar líra szekerét továbblendíthe
ti, s megismételheti a hatvanas évek
költészeti „minőségforradalmát” .
Alighanem ez a látszat tartja meg
„irodalmi trónusán” a típust.
Egy,
a néhai mesemondótól
kölcsönzött
hasonlattal élve: a kulturális gyakor
lat, az intézményesült irodalmi közíz
lés szárnyasjószágainak udvarában a
„sorsköltészet” a csodaszép, a hófe
hér hattyú, a poétikai léggömbhámo
zó legalábbis páva, az újszerű ’neopercepcionalista’ típusokban
alkotó
pedig - na mi!? Bizony nem más,
mint a rút („poszt-, transz-, neoavantgarde”) kiskacsa. Hagyjuk most
a
fölháborító fogalmi gengszterizmust,
ami a légbőlkapott elnevezések cím
kéit ragasztja, közelítsük a helyzetet
más oldalról!
Azt hiszem - lett légyen szó bár
milyen kor művészetéről - a kritika
akkor éli boldog pillanatait, amikor
megmutathatja a történelmi mozgá
sokba ágyazott poétikai
irányokat,
amikor kimutathatja a különböző társadalmi-szociológiai és esztétikai 89
�közegekben zajló folyamatok egybe
eséseit: ha föltárhatja azokat a cso
mópontokat, amelyekben az irodalom
és társadalom erővonalai
egymást
erősítve közösen mutatnak a prog
resszió irányába. Mármost, ha elfo
gadjuk, hogy napjaink egyetlen ér
vényes és értelmes egyéni és közös
ségi magatartásformája a társadalmi
„perújrafelvétel” szorgalmazása,
a
„ dúlt hitek” -ben véghezviendő rend
teremtés, a kaotikus, elemeire hul
lott világ, a valóság újrastrukturálá
sa, akkor ehhez hozzátartozik, hogy e
magatartás a progresszív szellemiség
nevében lép föl. Egy olyan autonóm
világkép nevében tehát, amelynek ki
alakítását ugyan a társadalom múltés jelenbéli hierarchiája, a paternalis
ta irányítási gyakorlat inkább gátol
ta, mintsem igényelte, ám ami nélkül
mindenféle költészet
a
létalapját
veszti. A kérdés tehát az, hogy a
vizsgált költészeti típus valóságelemei milyen világképre engednek kö
vetkeztetni vagy - Serfőző
Simon
szavaival szólva - mi is az a „jófogású igazság” , amire a szóban forgó
poézis épül?!
Nem szívesen teszem, de nincs te
rem a mélyebb elemzésre, ezért ta
pasztalati alapon jelentem ki: emlék
töredékekből, az elmerült
népi-pa
raszti közösségek és életmód
iránti
nosztalgikus vágyképek kivetüléséből,
illetve a publicisztikai szinten megra
gadott szociologikus elemekből s ter
mészeti látványokból erősen fölstilizált, de szerves egységgé nem szer
veződő, pszeudo-világkép uralja nap
jaink e „hagyományosnak” is neve
zett költészeti típusát. Mindez, de
különösképpen a romantikus fölstili
zálás a megfelelés’ mozzanatára irá
nyítja a figyelmet; arra, hogy ez a
világkép mennyiben fedi a valóság
konkrét tartalmait: vagyis: a hagyo
mányos technével megragadható-e a
valóság teljessége? Kibontva a kér
90
dést: az ilyen típusú alkotások olvas
tán a szigorú logikai építmény (szer
kezet, versmodell) és az esztétikai bi
zonyság (érzelmi-gondolati
energi
ák, nyelvhasználat) ötvözetéből megszületik-e a teljes valóságra mutató
fölismerés, amelyet megrendítő evi
denciaélményként élünk meg?
Más
szavakkal szólva: e típus műveiben
létrejön-e az alkotás-totalitás kapcso
lat, létrejön-e a modellnek, a
mű
gondolati-indulati szerkezetének, mint
igazolandó feltevésnek használata so
rán kimunkálható nagy
pontosságú
adekváció?! S továbblépve: megleljük-e azokat a rendteremtő szerkeze
teket,
elrendező
szövegcsápokat,
amelyek egy újrastrukturált világ, az
átrendezett valóság képét vetítik elénk
a műalkotásban?
- A válasz - nyilvánvaló - nem!
Esetleg: részlegesen. Magyarán: a je
len valósága e „sorsköltészet” szem
léleti, megismerési aspektusából néz
ve értelmezhetetlen, áttekinthetetlen.
A költemény kimerül az elszigetelt,
szociologikus jelenségek
(természeti
látványok, életérzés-szegmentek stb.)
zsánerszerű megverselésében, a poézis
extenzíven terjeszkedik. Nem vállal
kozik a külvilágon uralkodó zűrza
var, a széthullás
megérzékítésére,
egyszersmind a káosz mélyén kétség
telenül létező, az alkotás teljesedésé
ben reális vágyképként kibomló rend
érzékeltetésére. Következésképpen: az
így s
a
föntebb körvonalazott
„episztemológiai talajon” (talajtalanságon) születő poézis a partikuláris
hiány és hiányérzet költészete. Kitérőnyi időre az antológiához kanya
rodva: Zimonyi is szükségesnek látja
leszögezni, hogy ezek a költemények
az élet, a valóság „már-már banális
témáiról szólnak” . És mégis, bár Ka
lász László is versei „inflációjá” -ról
szól egy helyütt, mindez nem jelenti a
művek, s főként nem a szerzők „ér
tékcsökkenését” . Nem költői szemé
�lyiségük, vagy teljesítményeik meg
kérdőjelezéséről van szó, hanem ar
ról, hogy - ha már inflációról be
széltünk - az
általuk választottművelt költészeti típus eszközei
egy új történelmi helyzetben, megvál
tozott körülmények hatására - deval
válódtak. Egyszerűen elégtelenné vál
tak - nevektől és munkásságtól füg
getlenül. Megveszekedettség
volna
például azt állítani, hogy az antoló
gia versei híján vannak a megrendítő
erőnek; ugyanakkor tény, hogy - a
mértékadó egyéniségek egyik-másik
alkotásának kivételével - ez az erő
nem a nembeliség magaslatai
felé
lendít, hanem a provinciálisba, a par
tikuláris lét mélyrétegeibe ránt. Nem
is történhet másként, mert a
kötet
művei által fölmutatott hiányt - a
paraszti közösségek és életmód eltű
nését, a természettel való közvetlen
kapcsolat megszűnését stb. - szemé
lyes történelmünk élményeként éltük
át. Az esztétikai megidézés ezért számunkra - szükségképpen híján van
a fölfedezés elementaritásának.
Az
azóta született nemzedékek pedig leg
feljebb versbeszedett történelemként
olvassák - ami persze nem kevés -,
ha egyáltalán olvassák ezeket a mű
veket. (Aligha tévedek hát, ha azt
gondolom, hogy valaminő elégtelen
ségérzet ösztönözte-motiválta a Hetek
költőit ragyogó
drámák és prózai
művek megalkotására.)
Folytatva az előbb
félbehagyott
fejtegetéseket, de immár csak jelzés
szerűen: a „hagyományos” típus köl
tői nyelve nem más, mint az adalék
információkkal földúsított
(valóságrészleteket is magába olvasztó) köz
nyelv. Ennek következtében az alko
tás megmarad az ábrázolt tárgyiasságok és szemantikai látványok által
közvetített elsőfokú közlés szintjén.
A (szemantikai) modell nem hoz lét
re többrétegű jelentésmezőt, nem tar
talmaz ̦érzékfeletti’ többletet. A ,lényegiségek’ megragadása elmarad,
a
,megfelelés’ nyelvi vetülete is csonka:
nem mutat a teljességre. S ugyanez
mondható el az etikai-politikai vetületről: a történelmi és egyéb, ebbe a
szférába sorolható allúziók, nem ele
gendők még az autonóm, modellérté
kű világkép sugallmazására sem.
Tisztában vagyok azzal, hogy a tel
jes és mélységében is megfelelő élességű kép kialakításához egy sor alkotáslélektani,
irodalomszociológiai,
kultúrpolitikai és egyéb vonzatot is
meg kellene vizsgálni. A
kiszabott
terjedelem azonban - melyet így is
jócskán túlléptem - ezt már végképp
nem teszi lehetővé. (Ugyanezért kel
lett eltekintenem attól is, hogy az
eddigieket példákkal és idézetekkel
támasszam alá.) De - mint már ko
rábban is jeleztem - nem törekedtem
többre néhány kérdés körvonalazásá
nál, bízva abban, hogy lesznek akik
továbbgondolják az itt félbehagyottakat, s
eredményeképpen a „hagyo
mányos” költészet - kilépve a poéti
kai kátyúból - megújulásával válik
részesévé a sürgető és elodázhatatlan
költészeti és társadalmi
„minőségforradalom” -nak. Mert bizony a me
se valósággá teljesedhet: a rút kis
jószágról kiderül, hogy királyi madár
s a
körüludvarolt, méltóságteljes,,
költői hattyúról bebizonyosodik az,
hogy - KACSA!
91
�Banos János: Látlelet
Egy decemberi délelőtt, a Boráros
téren fölszállván a kettes villamos
ra, különös kegyét élvezhettem
a
véletlennek. A zt a keskeny formá
tumú, ízléses borítójú verseskönyvet
pillantottam meg
egy gimnazista
forma fiú kezében, melyről most kí
vánok beszélni: Banos János első
könyves költő Látleletét. A gyerek
a villamos forgó peronján állt, én
a csuklókorong innenső,
szilár
dabb oldalán. Szinte egy forgószín
pad nézőjeként szemlélhettem, mi
ként hat megcélozottjára, az olvasó
ra a verseskönyv, melyről,
akkor
már tudtam, beszámolót fogok adni.
A hűvös december dacára haja
donfővel utazó, szemüveges fiú ar
ca kíváncsiságot és röprengést árult
el. Fogadtam volna: ő maga is ír
verseket, s izgatja, miként lépte át
a küszöböt a nála
kétszerte idő
sebb kolléga. Úgy néztem utazótár
samra mint a versolvasásban érde
kelt szakemberre, akinek már van
véleménye, de még nincsenek elő
ítéletei. Amikor a szerelvény a Szabadság-híd alatti megállóban elsötétedett, úgy döntöttem: nem folyta
tom az olvasói voyeurködést,
ám
ettől fogva az ismeretlen
kamasz
nézőpontjából közelítek Banos Já
nos verseihez.
A költő- vagy tán kritikusjelölt
mindenekelőtt azon mereng, a borí
tólapot, később a könyvtárban
a
N e mondj le semmiről antológiát
tanulmányozva, hogy a kezdet á t
kozottul nehéz. A z említett gyűjte
mény 1974-ben jelent meg, s
ott
már egy kötetre való verssel sze
repel az akkor huszonegy éves B a
92
nos János. Igaz, próbára tevő ka
nyarok vezették az antológiáig. A
Nógrád megyei Ecsegen született és
nevelkedett a harangozó fiaként, s
bár tízéves kora óta ír verset, mert
a ministránskodásnál többre becsü
li saját istennőit, a múzsákat a
sors nem éppen költői területre veti:
a nyűgnek érzett
környezetből a
pesti gumigyárba kerül szakmát ta
nulni. Katonáskodása után esti tan
folyamon készül az érettségire, új
ságíró lesz az üzemi lapnál, önmű
velőként finnül tanul, hogy fordít
hasson; mindez kiolvasható a ver
sekből, utószavakból, az antológia
ajánlását író Bella István soraiból,
folyóiratok műfordítás-közleményei
ből. E sorsképlet nem
ismeretlen
versszerető középiskolásunk előtt Babitsot bújva megtudta már, hogy
a magyar költő - tisztelet a kivé
telnek - vidékről jön és Pestre tart.
Tinédzserünk - most már ottho
nában, az olvasósarok fénykörében
— Petőfi, Nagy László és Samuel
Beckett arcképe alatt - éppen rácsap
a keze ügyében emelkedő,
porzó
folyóiratoszlopra. - Vajon mi tör
tént az 1974-ben
megjelent (két
évvel korábban nyomdába adott)
antológia és az első önálló verses
könyv kiadása között? Ennyivel rö
gösebb az út a közös bemutatko
zástól s a pártfogói fölvezetéstől a
saját kötetig, mint az
ecsegi ház
küszöbétől s a gumiipartól az anto
lógiáig? Hány évig pályakezdő a
költő? Hogyan váltsa meg a vilá
got, ha túl kell jutnia a krisztusi
koron, mielőtt a megváltáshoz meg
szerezhetné a csodatétel fő tárgyi
�kellékét, a v erseskönyvet? - Tájé
kozott olvasónk ráadásul
hallott
már Banosnál jóval öregebb pálya
kezdőkről, nem
is akármilyenek
ről. . .
Föltűnik diákunknak: a kötetben
nem szerepelnek az
antológiabeli
versek; ebből sok mindenre követ
keztethet. Vagy úgy érezte a költő,
hogy időközben meghaladta koráb
bi önmagát, s magasabb
szinten
akart önállóan
bemutatkozni
vagy lemondott arról, hogy elejéről
kezdje a házalást ugyanazokkal a
versekkel, s úgy fogta fel, most már
két kötete van, az első a közös a l
manachban, a második a Látlelet
sérülésekről árulkodó cégére alatt.
Ám ki tudhatja, miféle összjátékot
keverték a nem mindig jóindulatú
véletlenek s a kényszerpályára szo
rító szükségszerűségek?
Mindkét „kötetben”
látható az
önéletrajzi vonalvezetés, de míg az
antológiában közvetlen közelségből
rajzolódnak ki a tényék, a szülőfa
lu, a gyár, az albérletek léthelyze
tei, addig a Látleletben minden tá
volibbá és
áttételesebbé, gyakran
álomszerűen felködlővé lényegül át.
S míg az első könyvnyi
versben
maguk az élettények és élethelyzetek
sugallják a költő közérzetét, addig
a másodikban általánosabb érvényű
létszemléletre és
közérzetjelzésre
tart igényt. Másképp mondva: előbb
az egy-embernyi, de tipikus életsor
sot tárja elénk, a vidéki szegény
sorsból a szellemi centrumok felé, a
fény felé törekvő, számtalan aka
dályba ütköző és küszködő fiatal
ember életét, utóbb hazányi igaz
ságok megragadására vállalkozik,
immár szellemi
küzdelemben, a
nemzet és a nép múltjának megér
tésére, érzelmi elsajátítására, a tágabb sorsközösségek birtokba véte
lére, képviseletére.
Pápaszemes kis barátunk úgy lát
ja, hogy az önálló verseskönyvhöz
vezető
pálya fordulatától
kezdve
sokkal modernebb verseket ír
a
költő. Igaz, a Látlelet legelső sorá
ban mindjárt ott az „egyszerűség”
szó, a második versben meg éppen
séggel a „naiv” szó tüntet - de a
betű ifjú híve nem ül fel könnyen
a látszatoknak: megnyugodva köny
veli el, jó adag rafinéria húzódik
meg az egyszerűség és naivitás lát
szata mögött; a vidéki költőjelöl
tet nyilván sokáig úgy kezelték a
főváros bennfentesei, hogy nem is
lehet más, mint egyszerű és naiv nesze nektek, jól visszavágott,
s
ahogy olvasónk a Petőfi-képre pil
lant, az mintha
visszakacsintana.
,,Ezt a legegyszerűbb írást: / Isten
keze nyomát. .
- íme a könyv
előhangjának kezdete, s a száj fi
nom mosolyra húzódik: olyasfajta
egyszerűség ez, mint az egész terem
tésé; bármikor fölcserélhető a leg
nagyobb fokú és legmagasabb ren
dű bonyolultsággal. S milyen
jó
kép valamivel alább a „néztem a
világ filmszakadását” ! - csettint a
műélvezés rügyező homlokú gyakor
noka - íme a hirtelen ránkszakadó
alkonyat képzete, mely csak
egy
huszadik századi költő tudatában
jöhet létre.
A látomássá lényegülő látványok,
fényeffektusok másutt is erősségei a
szerzőnek: „Villám ok vakujával ex
ponál az ég” - itt az
alliteráció
hangeffektussal nyomatékosítja
a
fénylobbanást - , ez is egyfajta színesztéziának vehető. A folytatás is
érdekes: „ Háttérül a nyár / búza
táblái fénylenek / mint
harmatos
homlokok / gyárak
kapui előtt” .
Rögtön beugrik a jóétvágyú poéma
fogyasztónak: bár hangzásra nem
József Attila-s ez a mondat, a búza
táblák és a gyárak együttesen
az
„utca és a föld fia” örökségére utal.
Csak ő nem a
külső-ferencvárosi
utca, hanem a nógrádi föld felől
érkezett - lám, hova is: „kocsma-
95
�szagúan a belváros / finom villa
mosain / elnézném: a házak kifest
ve sorra / csilingelnek mint díszek
i az ország éji karácsonyfáján” . Majd látja még a szerző topisabb
nak is ezt a várost, ha jobban meg
szokja, vagy megjárja Bécset, Hel
sinkit - gondolja az
elfogulatlan
ifjú budapesti. Ismét
elismerően
pattint az ujjával, amikor ide ér:
„szirénázik értem a Göncöl” .
Ez
igazán szemléltető, fantáziadús kép,
szinte látjuk, amint a
nagyváros
vadonában
tévelygő,
kocsmában
vigasztalódó falusit égi mentők ve
szik gondjaikba; mintha csak on
nan várhatna segítséget magányá
ban.
Nyílt homlokéi könyvkalauzunk
- akiről kiderült, nemcsak az agytornáztatás, hanem az
empátikus
képesség is erőssége - elképzeli az
észak-magyarországi faluból jövő
költőt, amint „vonatcsattogású szív
vel” áll a pályaudvaron, s várja
sorstársait, akik majd megértik őt.
D e lám, van remény, hogy itt is
hazataláljon és hazára
találjon,
most már a keserves történelmi múlt
ismeretében is, mely egyre inkább
foglalkoztatja; mesterek, rokonlelkű pályatársak neveit írja mottóba
- az antológiabeli „quasi-kötetben”
Pilinszky, emitt Nagy László, K or
mos, Csoóri, Ágh, Bella, Szervác
nevét. Pilinszky sem pusztán múló
ismeretség volt, itt is versrészletek
utalnak a
szellemiségével tartott
kapcsolatra: ,,Árnyékom plakátja a
tűzfalon / - nagy vetítő a H old” a testtől elváló, önálló életre kelt
árnyék az elidegenült,
magányos
vagy egyenesen számkivetett ember
életérzését hordozza. Egy Kálnokyvers is fölrémlik, melyben a költő
sarkáról leválik az árnyéka, s az el
lenkező irányban eltűnik. De itt az
árnyék részben egy vidékies érdek
szférában
funkcionál: „kényelmet
len, hogy árnyékomat / kiplakátoz-
94
za a Hold / amikor kezemre bilin
cselik a dűlőutat” . Ez a „kényel
metlen” nem a legjobb jelző - saj
nálkozik a tizenhét éves - kár, mert
igen komoly természetű béklyózottságról van szó: a szülőföld iránti
hűségről. Ám ismét fölvillanyozódik, amikor a Nagy Lászlót, elsira
tó versben erre a képre bukkan:
„ . . dühöng bennünk a vér / mint
Jimmy Hendrix lángoló gitárja /
ráég ujjainkra a dobhártya" e
jelek szerint Banos János nem re
kedt meg a dűlőutak világában;
bár hű maradt ahhoz, a
modern,
metropoliszi képzetek is lenyűgözik
idegrendszerét. Másutt is egymásra
kopírozza a népmeséket és a való
ság vasmonstrumait:
„ A vasbólvilágfák: / toronydaruk a napfény
rácsaiban” , másutt: „megremegnek
a toronyházak / mint riadt állatok
menekülés előtt” .
Kétségtelenül a képalkotás a fő
erénye - vallja a pelyhesállú versolvasó. A ki „valami isten-cirógató
szelecskét” szeretne „gajdolni” , s
akiről úgy válik le az ünnep, „mint
keszkenőkről a
bakavonat” ,
az
plasztikusan látja egybe a dolgokat
és fogalmakat, s színükről visszá
jukra tudja forgatni a viszonylato
kat. Bárcsak a versszerkesztése is
olyan ragyogó volna, mint a megje
lenítő ereje, mint a képi áttételek
kel tág világlátáshoz vezető élet
rajzi őszintesége, mint a szelíd lelkülettel is lázadni
képes szociális
igazságtudata!
E jókívánsággal és elismeréssel
abban a tudatban helyezi cl a pol
con a kötetet, hogy még sokszor le
emeli onnan, mert irdatlan szülő
városában gazdagabb lett egy meszsziről jött rokonlélekkel, akinek to
vábbi műveit is mindaddig olvasni
fogja, míg csak forog a Gutenberggalaxis. (Magvető.)
A L F Ö L D Y JE N Ő
�Ószabó István: A vak géniusz
A génius loci a régi rómaiaknál
valamely ház, vidék védőszellemét
jelentette, de jelöl helyi ihletet is.
Van-e ma ilyen - akár Széphalom
nevét kiejtve - szűkebb tér,
fix
pont, de szellemnek annál tágabb
hely? Van. Több kellene, de van.
S mindjárt az elején ne
legyünk
kishitűek - mert akadnak jócskán,
akik ezt a betegséget
terjesztik
módszeresen
Göncruszka szintén
lehet műhely vagy ha úgy tetszik
- irodalmi alkotóház. Ennek - re
ménykedjünk megvalósulásához
járul hozzá Ószabó István saját ki
adásában napvilágot látott könyve:
A vak géniusz. Míg sok magánki
adású kötetet a dilettantizmus,
a
kiadókkal folytatott
reménytelen
párharc vagy éppenséggel a magas
bevétel reménye visz nyilvánosság
elé, addig Ószabó versgyűjteményét
egy nemesebb gesztus segítette kacskaringós útján.
A vak géniusz tizenhat rövidebb
és két hosszabb költeményt tartal
maz. Első olvasás után idegen sza
vak légiója lepi el az ember tuda
tát: ismert és sejdített kifejezések.
Lesznek, akik fintorogva veszik tu
domásul az idegen szavak garmadá
ját és ha a címadó vers keletkezése
alá akarnak hatolni, nem kerülhetik
el ama szellemkalandot, ami végül
is a szótárak
lapjain
kezdődik
avagy végződik. A z utóbbi
idők
egyik nehezen értelmezhető műve A
vak géniusz. E hosszú, tömény gon
dolatsorokat tartalmazó költemény
ben a kozmosznak és az élet kelet
kezésének lírai leírásával találko
zunk.
Dolga megfejteni
mindenkinek,
akinek kezébe kerül e könyv, a konvencionalitástól elütő nyelvet, kü
lönben clbóbiskolnának a békebeli
versek
sztereotípiái fölött. Hogy
szótárt kell némelykor használni?
Annyi baj legyen. A z a jó, ha nem
adja könnyen / olcsón! /
magát.
„M inden megnevezés / a
rejtjel
megnevezése. / S a
megnevezés:
költészet. ”
Szerkesztett kötet helyett jó ver
sekkel bűvöl a költő. Vannak poé
ták, akik a vers belső építésével hó
dítanak, azzal a statikai módszerrel,
hogy a szó, s annak logikai feltö
rekvése önmagát képes konstrukció
vá magasítani. Ószabó küzdelmében
éppen az a szép, hogy a nyelv kül
ső tartományát - provinciáját - be
kebelezni akarja. Valamiképpen ez
a példa arra, hogy a tehetség önma
gában elégtelen. Művelni kell
és
fölkészíteni újabb feladatokra, eset
leg - meddőnek minősített - kísér
letek árán is. Persze fönáll az
a
veszély, hogy a tudomány „fölfede
zésének” direkt versbeírása a vers
ellen fordul, azaz elnyomhatja
az
érzelmi, a tudat alatti tartományt, s
helyette kapunk egy szép, rideg föl
építményt, ahol minden szó
eről
ködve törekszik a helyére. Ószabó
igyekszik mindezt elkerülni, amint
az olvasható említett hosszú versé
ben.
95
�A madarak népében szintén
az
anyanyelv körül utazik, mindeneset
re vitathatóbb szemlélettel, mint A
vak géniuszban. A huszadik száza
di magyar költészetnek mindig di
lemmája volt, éppen a szorongatottság miatt, a „versben bújdosás” és
a Sütő András-i nyelvben bújdosás.
Ezért kételkedem Ószabónak ama
sorában, amely elhitetné: „Vissza
fordítani a földet I anyanyelvedre /
reménytelen” . Miért? Nem az
a
dolguk az anyanyelv birtokosainak,
hogy megtegyék vagy inkább elke
rüljék a visszafordítást? Aggodal
mát értem, csak nehéz
elfogadni.
Ehhez szükségeltetne a magyar nyelv
e századi útjának vizsgálata, mond
juk New Yorkból Marosvásárhelyig.
Katasztrófák után is, Adyval szól
va: „de lám, még mindig megva
gyunk” . Ismétlem, aggodalmát ér
tem és jogosnak tartom, de tudja
jól Ószabó István, hogy a kényszer
lehet néha a legnagyobb megtartó
erő. Évszázados, írott és
íratlan
berögződésekkel, bármennyire eszté
tikusan legyenek tálalva, ebben a
viszonylag modernebb világban már
nem nagyon lehet mit kezdeni. E
versbeli szemléletnek így hát elle
ne vagyok.
A kötetet indító Almaliget ciklus
kisebb
terjedelmű verseket tömö
rít. A z ég tüneményeit - Nap, Hold,
Tejút, Szivárvány. . . - emeli a köl
tészet magasába. A z ezerszer hasz
nált fogalmak, versbeli közhelyek
kiiktatásával újabb képeket
fedez
fel számunkra, ezzel is jelezve, hogy
96
vannak még a költészetben lehető
ségek, feltöretlen, szűz
területek.
Nem egy formai remekléssel talál
kozunk itt (A tejút legendája, K e
zemben piros alma, A mozgás má
giája- . .).
A z idő problémája, akár newto
ni (abszolút), akár eisteni (relatív)
látószögből szemléljük: a szembesü
lés, a félelem nélküliség vagy, ha
úgy tetszik, a leszámolás
szintjén
van jelen Ószabó
világképében.
Írások a titok könyveiben című ver
se Keats sírfeliratát - „kinek ne
vét vízre írták” - juttatja eszembe.
„Vakírás a sivatag / Fodrokat: sor
után / sort írt a szél. /
Hullámra
hullám: / tengert, monumentális /
könyvet lapoz a szél. / Mit írt ne
kem! s a szélnek mit írok én?”
Első kötetében (A toronykalapos
fiú) már foglalkozott a költői lét
nek, mint - számára - egyetlen le
hetséges megnyilatkozásnak a for
májával. A kkor még a megmarad
ni akarás színvonalán. Második kö
tetében már filozófiát alakít ehhez
a maradandósághoz. Erre értem a
címben írott módosulást, változást.
A z ének. hatalmában, e rövid verselmélkedésben így fogalmaz: „m i
lyen magas, / ha fölegyenesedik /
némaság szolgája, / a dal” . Csak
kívánni lehet Ószabó
Istvánnak,
amit első könyvében már előlege
zett, hogy lépjen „a költészet ma
gaslatára” , egy lépcsővel
följebb.
(Kazinczy Füzetek, I.)
M A G Y A R JÓ ZSEF
�E SZÁMUNK
SZERZŐI
Főszerkesztő:
P R A ZN O V SZK Y M IH ÁLY
A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG
ELNÖKE:
Dr. Horváth István
A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG
TAGJAI:
Csík Pál
Dr. Fancsik János
Füzesi István
Németh János István
Dr. Szabó Károly
Dr. Tamáskovics Nándor
Tóth Elemér
A SZERKESZTŐSÉG TAGJAI:
Dr. Bacskó Piroska
Czinke Ferenc
Kojnok Nándor
Kovács Anna
Pál József szerkesztő
Szerkesztőség: 3100 Salgótarján,
Arany János út 21. Telefon: 14-386.
Kiadja: A Nógrád Megyei Lapkiadó
Vállalat. Felelős kiadó: Bálint Tamás
igazgató.
Alföldy Jenő kritikus (Bp.); Andrassew Iván író (Tahitótfalu); Ács
Zoltán újságíró (Bp.); Baranyi Fe
renc költő (Bp.); Bezzeg János költő
(Veszprém); Bódi Tóth Elemér költő
(Salgótarján); Endrődi Szabó Ernő
költő (Bp); Erdős István író (Salgó
tarján); Hortobágyi Zoltán újságíró
(Balassagyarmat);
Konczek József
költő (Bp.); Laczkó Pál, a Palócföld
szerkesztője
(Salgótarján); Magyar
József költő (Nyírbátor); Németh
Miklós Attila, a Magyar Rádió helyi
tudósítója (Salgótarján); Petrőczi Éva
költő (Bp.); dr. Romsics Ignác törté
nész, O SZK Magyarságkutató Cso
port (Göd); Milan Sokol grafikus
(Besztercebánya, Csehszlovákia); Sze
pesi József költő (Salgótarján); Ta
más István költő (Szurdokpüspöki);
Tandori Dezső költő (Bp.); Tóth
László költő (Bp.); Vaderna József
költő (Tatabánya); Zalán Tibor köl
tő (Bp.).
Készült a Nógrád Megyei Nyomda
ipari Vállalat salgótarjáni telepén,
8,4 (A/5) ív terjedelemben.
F. v.: Kelemen Gábor igazgató.
86.43729 N. S.
Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a posta hírlapüzleteiben
és a Hírlapelőfizetési és Lape llátási Irodánál. (HELÍR) Budapest, V ., J ó z s e f nádor tér 1. - 1900 közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a H ELIR
211-96162
pénzforgalmi jelzőszámra.
Egyes szám ára 16 Ft, előfizetési díj fél évre 4I Ft, egy évre 96 Ft. Megjelenik kéthavonta. K é z ir a to k é t
é t ra jz o k a t n em őr z ü n k m eg é s n e m
I S S N : 0 555-8 867- I n d e x : 25-925.
k ü ld ü n k
v i ssza.
�Ára: 1 6 ,- Ft
�
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
A Palócföld szerkesztősége
Source
A related resource from which the described resource is derived
ISSN 0555-8867
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Text
A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text.
Original Format
The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data
Papír
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - 1986/3. szám
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
Palócföld szerkesztősége
Praznovszky Mihály
Publisher
An entity responsible for making the resource available
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Date
A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource
1986
Contributor
An entity responsible for making contributions to the resource
A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Coverage
The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant
Nógrád megye
1986
Palócföld
Praznovszky Mihály
-
https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/6f3d21be4780e57e601da175f723443e.pdf
d24a2d17875d984e8f0db55095a7aa1a
PDF Text
Text
�Tartalom
1.
4.
7.
9.
10.
16.
X IX . É V F O L Y A M , I . SZ Á M
Csanády János: A kóbor gépkocsi (vers)
Sarusi M ihály: Vinnék a leventéket (szocionovella)
V arga Im re: Magányra, Mindenfelől tűz (vers)
Dobos É v a : A z a halál, Variációk (vers)
Varga Csaba: Konstruált napló (198 2-83)
Tamás A lad ár: Jelek és jelzések (vers)
V IT A
17.
25.
27.
Sík Csaba: Najlójegyzetek - A lföld y Jenő cikkéhez
Petrőczi É v a : Érte, érted, értünk!
Tandori Dezső: Vers és köz
ABLAK
31.
K iss Dénes: A K alevala ünnepére, M ai finn költők, Finn népköltés
40 É V E T Ö R T É N T
37.
Radó György: Miskolctól Debrecenig... és tovább (visszaemlékezés)
T Ö R T É N E L M I F IG Y E L Ő
44.
Romsics Ignác: Elfelejtett politikusok
M ÉRLEGEN
Szerzők, könyvek vidékről
46.
48.
5 1.
53.
55.
Visszhang (Bessenyei György)
Simonyi Im re: Kettős szerelem (Endrődi Szabó Ernő)
Bertók László: Ágakból gyökér (Szirmay Endre)
K ét költő Nógrádból (Kiss Gyula)
Brackó István: Kinek fütyül a madár? (Szendrei Lőrinc)
TAN U LM ÁN Y
57.
D uba G yula: A Madách K iadó 15 éve
A borítón Csohány Kálm án rajza, aki 1985. január 31.-én lett volna 60
éves. Munkássága méltatására az év során visszatérünk.
A belső oldalakon Sáros András Miklós
László)
grafikái láthatók. (Fotó: Buda
�CSANÁDY JÁNOS
A kóbor gépkocsi
Az eltévedt, kóbor gépkocsi
átvágja a ködöt, átsúrolja
a beton utcák vasbeton falát,
zörög, lelkét teszi ki.
Rezegnek az ablakok, reccsen
a sebességváltó - hajrá,
iramodjunk egyedül - seregben
a rosszalvóknak foga koccan.
Amint az eltévedt, kóbor gépkocsi
átvág a városon nagy körökben,
dérhavas fű-rétekre téved,
letapossa a száraz szittyót.
A volánnál, a nyeregben
ül valaki, egy nép, egy vak-ember,
csontkorona a homloka,
ül jegesedő nyugalomban.
A kipufogócső füstöl
amikor megfarol a kanyarokban,
nem lát a dühtől
a volánnál, pedig távcső a nyakban.
Az eltévedt, kóbor gépkocsi
a XIX. századot keresi,
a kerekeken gumi-patkó
vág az aszfaltba, fagyott rögbe.
Hová kéne neki menni?
Ezen töpreng, nyomja a gázpedált
egy csontos láb, egyre áttetszőbb
az ujjperecek röntgenképe.
Egy csontváz vezet az Időbe?
Ez az időknek teljessége,
Ez a jövendő, ezt jósolták
Isten könyvében a próféták?
�Dühödten megy és szomorúan
hasgat a ködbe felforrt hűtővel,
gőzöl az eltévedt kocsi orra,
fújja a párát ló és lovas.
A körutak visszhangzó gangjai
megsokszorozzák a repesztést.
ahogy a tévedt-útú rohan,
rázatja, túráztatja a motort.
Keres valamit, vissza-lobban
az eltévedt, kóbor gépkocsi
a város-piramisban,
forognak ágyukban a múmiák.
Nagyot nem mond. Csak kihörögi
lelkét az elharapott-végű utakon,
sivatagba téved és kanyonok
évezred-vágta kő-falai közé.
A progmatizmus ül, Heisenberg ül
a volánnál, a Pozitívizmus, metafizika
és vallás a volánnál, tudja,
meg kell találnia az utat Rendbe.
A világ gyémánt tengelye
meggörbülne,
ha falnak csapódna, kisiklana
girbe-gurba útján az eltévedt
gépkocsi az éjszakába forgó
Földön, Napfelkelte nem
állítja meg a sötétet, mint a
Műholdak, mindig az éjben
ing az utakon, míg rohan.
Ing az utakon, véres, tépett
ing éji vászon, aszfalt szövetű
utak és nádasok, ingó gubák
vagy bugák, barna buzogányok.
Páncélzata lerohadt, a nyilak
leverik, mint a középkorban
a vértesek lováról a páncélzatot,
olajcsövei meztelenek már, oda
a karosszéria, a füzesek
súrolják az alváz-csontvázat,
aki nyomja a gázpedált,
ujjpereceiről már lefoszlott a hús,
2
�mégsem lép a fékre, az eltévedt
kóbor gépkocsi hörgő benzintankkal
néha megáll a kivilágított
benzinkutak előtt, az Egész Világ
benzinkútjai nyitva várják
hogy oda-érjen, gyorsan kiszolgálják
menjen tovább, tudják a kutasok,
hogy vagy megnyeri, vagy beledöglik.
Az eltévedt, kóbor gépkocsi
nem fél semmitől, tudja,
az Egész Világ
ősrengetegben vágott utakon
álmában követi.
A milliomosok aranyat hörögnek
álmukban, úgy szeretik
az eltévedt, kóbor gépkocsit,
a néptömegek nyomoruk enyhítik,
álmodnak rutafával, boszorkánnyal,
seprőn lovagolnak a Holdba
álmukban, míg az nyomja
a pedált, fogy a benzin szüntelenül.
Vezet a világranglistán
és a rekordok könyvében
és a Jelenések Könyvében
is ott van már a lovasok között.
Nincs semmi baj, itt vagyunk
benn, míg ő künn rohan,
pörgesd kereked, száguldj,
nyúzd széles gumiddal az utakat.
Az eltévedet gépkocsi kibillen
az útról egy kanyarban, felemelkedik,
felhőkbe lel hideg szelet,
Föld-apja kirúgja a csillagokba.
Föld-apja kirúgja a csillagokba,
de ő mint a vadréce fészkére,
visszarepül a nádasokba,
hátára huppan, kereke pörög
az eltévedt gépkocsinak
a riadt vadállatok el nyugszanak
uralmába veszi újra a csend
a luggatott nádasokat, Földet.
�SARUSI MIHÁLY
Vinnék a leventéket
Jött az első, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik leventebe
hívó 44-45-ben, de az emberek végig szabotálták. A harmadik leventevitel
már veszélyes volt, apámnak intézkednie kellett. M ivel a tapolcai kiegé
szítő parancsnoka mindig segített, apám vele akart beszélni. A z Eszterházy-kastélyban volt a német parancsnokság, csak innen lehetett telefonál
ni, német vonalon! Kérte a tapolcai parancsnokot, hogy ne vigyék a fiai
kat... A németek nem értettek magyarul egy mukkot se! A z előbb még né
metül magyarázott valamit, miért kell telefonálnia.
Pula eléggé náciellenes volt. 42-ben az emberek levelet írtak a minisz
tériumba, tiltakoztak a volksbund ellen. Hogy ne engedjék be a falujukba
ezt az erőszakos, Hitler-őrült bandát! A nép se Hitlert, se Sztálint nem
akarta. Itt a levél másolata, megőriztem.
Nagyméltóságú Radacsay László igazságügyi miniszter úrnak. Budapest.
Kegyelmes urunk! Alulírott pulai község magyar érzelmű lakossága aláza
tos bizalommal fordulunk kegyelmes urunk elé, hogy panaszunkat meghall
gatni méltóztassék. Községünkben jelen helyzetben tarthatatlan helyzet ural
kodik, a község lakossága német ajkú és a német propaganda befolyása
alatt kettészakadt, és mi magyar érzelmű, német ajkú magyarok folytonos
zaklatásnak vagyunk kitéve. Gyakori gyűléseiken minket minden esetben
befolyásolni akarnak, és a német anyanyelv felkarolása alatt valami más
lappang: mi alázatosan kérjük kegyelmes urunkat, hogy minket és vele köz
ségünk békéjét megvédeni méltóztasson, és kérjük továbbá arra is, hogy
szónokaikat, szervező erőiket a községből kitiltani méltóztasson. Kérésün
ket megnyitva, kegyelmes urunk jó indulatába ajánljuk magunkat, mara
dunk a hazának örök hű magyarjai nevében Szafner Nándor, Szabó Gyula,
ifjú Szauer János, Kanczler Márton, Leitold János, Heiter Lőrinc, Jáger
András, Holczer János, és még egy sor aláírás.
45-ben jött a kitelepítés. Kilenc házat a legszebbekből kijelöltek. V ala
kinek eszébe jutott a levél! Apám fölment, megkapta, s Pulán fölmutatták.
A z aláírások bizonyították, ki volt náciellenes... Nem is volt Pulán kitele
pítés !
A negyedik leventebehívó miatt apám begyalogolt térdig érő hóban T a
polcára, huszonöt kilométer, s vissza. Kapolcson, a csendőrlaktanya előtt
kikopognak az ablakon, éjszaka: H ová? Mondja az öreg, hová. M egkapta:
N e menjen, Pista bácsi sehová, reggel megyünk a gyerekekért!
Azt mondta magában: de én csak megpróbálom! É s papírt szerzett,
pulai leventék nem férnek föl a vonatra, majd a következővel!
a
Akkoriban, 44-ben már mindenkit besorozott a német. A volksbund nő
szövetségének a vezetője volt a fő besúgó, ő adta a listát, kit sorozzon a
4
�német katonaság! Korábban csak önkéntes SS-nek mentek, 44-ben minden
pulait besoroztak, a negyven-ötven éveseket vitték, húszat. Hat bundista,
tizennégy nem!
Azt mondták: nem mennek! Csak a magyar behívóra... Negyvennyolc
órán belül menni kellett, különben főbelövetés járt. Apám fölment a hon
védelmi minisztériumba, hogy a falu nevében tiltakozzon: az emberek nem
mennek német katonának! Ő k magyar érzelműek.
Nem ment semmire, visszajött Pulára. A bíróval be Veszprémbe, éjjel,
engem fölzörgettek, s vonattal Pestre mentek. A bíró ismerte a Hangya Rt.
főjogászát, ő bevitte őket a Hangya katonai parancsnokához, vitéz XY-hoz,
az meg be velük a HM -be! Ott azt mondta vitéz X Y : Akkor ezt a tizen
négy embert átveszed az SS-től!.... S elment. A százados kékült, zöldült:
Nem lehet, a németek kinyírnak!... Aztán egyezkedett: Esetleg a felét... D e
hát hogy menjenek ők haza, ki legyen az a „fe le ” ?!... Visszamegyünk v i
téz... Ja j, azt ne!... S végül: Hát, jó!
Nem is vitték el azt a tizennégy pulait, se a németek, se a magyarok.
45 elején aztán jött az ötödik leventebehívó: nincs mese, menni kell!
Veszprém felől ágyúdörgés, égszakadás... K i akar meghalni?... Föl a sze
kérre a tizenöt gyerek, köztük én is. Tapolcára vittek bennünket.
A z első kocsma udvarán gyülekeztünk. Ott volt a kapolcsi leventepa
rancsnok, egymaga: Három kocsival jöttem volna, de a magyar gyerekek
fölfutottak a Hegyre! Azt mondta apámnak, ne menjen a parancsnok elé,
mert rá is pisztolyt fogott, ordibált, hogy ez szabotázs, földhözverte a pisz
tolyt, taposta.
Apám csak bement.
Sorakoztatják a tornateremnyi raktárba a járás leventéit: A falhoz, kör
be! Egy-egy hézagba állítják a pulaiakat, s kérdezik: kinek nincs apja,
anyja, vagy olyan betegek a szülei, hogy képtelenek magukról gondoskod
ni?... K iállt a fele. Több próbakör, s mire befejeződött a rosta, mind a ti
zenöt pulai gyerek az udvaron volt.
Otthon jött a veszprémi elhárító tiszt, SS, hamar a házunknál találta
magát.
Tudom, hogy kend...
Apám a listával már az erdőre küldött.
A d ja elő a leventelistát!
Nincs...
Falhoz! Falhoz állította, pisztolyt szegezett neki...
Ezért kellett neki engem elküldenie, nehogy gyengeségében kiadja.
Nem tudott kicsikarni belőle semmit.
D e : viszik a fiúkat! Maguk a németek. Nincs más, a petendi parancs
nokságra futott. Öreg, hatvan év körüli vezérkari tisztek voltak ott, mun
kára fogták a lakosságot a visszavonuló németek ágyúállásaihoz.
Azt mondta a parancsnok: Mint apa, megértem magukat, mint katona...
Várjanak, megbeszéljük!
Kérjük a listát!
Reckír, hazardírozás, mert épp ez... Odaadták. Beírták a pulai leventé
ket az árokásóik közé. D e nem viszik el őket ásni se! Csak egyet kértek,
hogy pénzért kaphassanak ennivalót a faluban.
5
�Négy-öt emberről volt szó, apámék boldogan vállalták.
Másnap apám összefutott az utcán a veszprémi elhárítóssal, jött a volksbundos asszonytól, aki ma Ausztráliában él, 45-ben elfutott, és az nekiugrott: Tudom, hogy maga járt Petenden! D e az utolsó szó a miénk lesz!
Tíz napra rá özönlött a tenger szovjet katona.
Viszik az árpát az egyik volksbundos mamától, a férjét ő ugrasztotta be,
aki olyan csendes, jó ember volt, ez meg harcias; az asszony tartja a zsák
ját, két orosz meg lapátolja bele. A házuk előtt mentem el, rámszólt: N a,
te nagyokos, ezek jobbak?
A lónak enni kell adni...
A volksbund vezetője itthon maradt, őt aztán kitelepítették, pontosabban
kitoloncolták. 19-ben forradalmár volt, Horthy alatt két évet ült. A negy
venes évek elején ő lett a volksbund vezetője; ugyanazért, amiért 19-ben...
A föld miatt, mert hogy a háború után tíz holdat kap az Eszterházy-birtokból. Három évvel a halála előtt hazajöhetett a gyerekeihez látogatóba.
Nálunk így volt.
6
�VARGA IMRE
Magányra
„ Széthullna: összetartja
óriás szeméremként
magányának két ajka.”
Tőzsér Árpád
A mélyben nagy kartonlapokkal
újságrongyokkal pléhdobozokkal
viaskodik a szél és fekete kóbor
kutyákat csapkod szűkölve a pincefalakhoz
a villanykörte habogva szavakat
téveszt a fény. Elfordul szemhéjad
mögött zúgva a föld egy csöppnyi
tenger reggelre átszivárog.
Jéghó. Hóhő. Mélymagas. Oromsekély.
Koromfehér. Hókorom. Lágykemény.
Élőhulla. Gyávamersz. Búsvidám.
Közeltávol. Messzeitt. Jéggőz.
a mélyben nagy jéghő kartonlapokkal hóhő
újságrongyokkal hőhó pléhdobozokkal hőhóhő
mélymagas viaskodik a szél oromsekély
fekete kóbor élőhulla lágykemény kutyákat
hókorom csapkod szűkölve mélymagas
a búsvidám pincefalakhoz a villanykörte messzeitt
Habogva gyávamersz szavakat jéggőz téveszt
közeltávol a fény.
19 83. ápr. 19 .
7
�Mindenfelől tűz
szertedűl Mózes szeszláng-levelű
csipkebokra eget karmolva tüskéi
széthull a hatalmas szétromlik a mindenható
romlás szénfekete koponyája vicsorog
s futrinkaként riadtan menekül
pirosa n feketén szikra korom
gajdolás és ökrendezés rikácsolás
és csörömpölés szirénazengés kocsmacégérek
lehullanak korommá lobbanva homlokom előtt
s a bokor helyén lám földtölcsér
koromfeketén égett rögökkel
s körötte a széjjelmászó lángok árnyékok
mint futrinkák riadtan
s ropogva körbekerít a tűz
és bömbölve visítva
pirosan üvöltve s feketén
közeledik immár mindenfelől
és ég aki nézett
19 83. ápr. 26.
8
�DO BO S É V A
Az a halál
A z a halál, mikor a tárgyak
nem egyebek többé, csak tárgyak.
Mikor a könyv és az irka
már nem az a könyv, az az irka,
csak könyv és irka,
mikor a kép és a cserép
nem az a kép, az a cserép,
csak kép, cserép.
Ha a cipő már nem emlékszik,
milyen utcákon talpalt végig,
ha elfelejti az esernyő,
milyen volt az az őszi eső,
s a tárgyak némán, mint a boltban,
úgy állnak, holtan.
Variációk
I.
3.
Most játszani kéne veled még
utoljára,
mesét mondani, bábszínházba menni,
emlékeket gyűjtenem rólad,
emlékeket gyűjtened rólam,
de ha egyszer
legszívesebben addig kiabálnám
neked,
míg meg nem érted:
elutazni annyit tesz - soha többé,
és messzire annyit jelent - végleg.
Gyakoroljuk a kettősbetűket
mintha ez volna a világon a
legfontosabb
a nyáron messze mész
nyártól nem kell már a
kettősbetű
és többé soha nem kell
Gyakoroljuk a kettősbetűket
2.
A fehér ajtókon gyerekkéz
magasságban
színes filctoll-maszat.
E gy darabig őrizgetem majd,
aztán lemosom.
Ennyi marad.
Írd:
elutazott
Júliustól minden múlt idő lesz
immár
Írd:
elutazott
messze
gyerek é n t
soha többé
9
�VARGA CSABA
Konstruált napló (1982— 83)
Íme, a forradalom? Az énforradalom. Ülök a kertben, s a fenyőfa ágai kö
zött kilátok az utcára, ahol egy ötven év körüli, őszülő, ismeretlen férfi lép
ked. Kutyám dühösen ugatva rohan a kapuig. A férfi úgy megy tovább, hogy
oldalra sem pillant. Mintha a kutya nem őt ugatná vadul. Ha én mennék ott
az utcán, holtbiztos, hogy legalább a fejem oldalra kapnám és egy pillantás
sal felmérném, hogy miért ez az állati hangoskodás. Így viselkedem évtizedek
óta. Folyton, olykor kimerülésig, körbe-körbepillantok, hogy mi van körülöt
tem, mi történik velem vagy nélkülem. Ennek most vége. A világ ugyanúgy
érdekel, de másképpen viszonyulok hozzá. Inkább én legyek a kés, amely úgy
szalad bele a világba, mint a vajba. S nem fordítva.
Párbeszéd- és megegyezés-képtelenséget látok mindenfelé. Ezt a szélárnyék
ból kikerült országot az ellentétes erők megint sokfelé húzzák, kíméletlenül.
Vagy szétszakad vagy „csak” kinyújtják, mint sodrófa a vajastésztát. Vagy?
Utálatos kor. Az emberek közül sokan öngyilkolják, önpusztítják magukat.
Ám szinte mindig csak azért, mert nekik fáj a világ, egyedül vannak, légüres
térben értelmetlenül. Elvétve a másik emberért, akit akár szeretni is lehetne.
Az elmúlt években egyszerre jártam vezetőképzőre és valóságfelfedezőre.
Csak az utóbbi „tanfolyamot” magamnak szerveztem és eltekintettem a vizs
gáktól. Mind a két képzést önként kezdtem el. Az elsőt azért, mert korábban
abban az illúzióban ringattam magam, hogy a kulturális életben lehetek olyan
irányító, aki új értékrendet és új tisztességet képvisel. A másodikat azért, mert
olyan személyes utópia vezérelt, hogy például a mai magyar társadalomról s a
szükséges modernizációról hitelesen tudok írni. Azért tudtam, hogy majdnem
lehetetlen egyszerre ellátni ezt a két feladatot. De választani nehezen tudtam
volna? Aztán választott a kor, az első lehetőséget kizárta. Méghozzá
elég
drasztikusan? Ekkor már csak „annyi” volt a dolgom, hogy a második feldatot belül is válasszam. Keményen és hosszú távra..
M. I. barátom egy elfelejtett Németh László-tanulmányra hívta fel a fi
gyelmemet. Néhány hónappal korábban született, mint a szárszói beszéd. E b
ből idézek: „Ha Bartók, Móricz, Ady természetében a magyarság ószövetsé
gi modellje érett: az enyémben s másokéban is az újszövetségi. Bennük a
hagyomány bukott fel megforrósodva, bennünk az utópia. Az én egész életem
a jövőre volt függesztve. Arról volt szó, hogy ebből az életből merre vágjuk
ki magunkat.” Csak ismételni tudok. Arról van szó, hogy ebből az életből
merre vágjuk ki magunkat.
Néhány éve megjelent a Magvetőnél egy falujövő elképzelésem. Tisztes vissz
hangot vert, de kevesen hittek benne. Tavaly Kamarás István barátommal írIO
�tunk egy városutópiát R e f o r m v á r címmel. Ez kis magyar utópia szeretne lenni,
saját korunkhoz kötöttsége és szükségképpeni töredékessége ellenére. Vajon
hisznek-e majd benne legalább néhányan?
Ma elhatároztam, összeszámolom fontosabb fiókjaimat. Azokat, amelyekben
ülök, s amelyekbe éppen bemászni készülök, I . Szigetépítés. Nagyszüleimtől
örököltem egy házat. Az épületet s a kertet négy éve építem, alakítom. Én
sziget épül, ahová - ha igaz - mindig visszahúzódhatok. 2. Szigetépítés 2.
Négy településen falu- és kultúrafejlesztési kísérletet kezdtem el. A helyben
élők jobbjaival s szakértő barátaimmal. Megkíséreljük a humanizált, demok
ratikus jövőt a mában megcsinálni. Legalább részben. 3. Szigetvesztés, csende
sen. Az olvasótábori mozgalom - maradva a sziget hasonlatnál - több mint
egy évtizede azt próbálja meg, hogy minden évben száznál több, elsősorban
személyiségfejlesztő és önálló, közösségi cselekvésre ösztönző szigeteket működ
tessen. A szigetköztársaságok persze csak egy-két hétig élnek. S egy-két hóna
pon belül jórészt elmossák őket a mindennapok hullámai. Azért: ez tartós vál
lalkozás volt. Úgy tűnik most: a vállalkozás tartósan meggyengül? 4. Az or
szág, mint sziget. Ami természetesen szép álom, de nem értelmetlen program.
Világos program kell, átfogó, gyökeres program. Dolgozom rajta én is, egyes
programelemek már meg is jelentek. Faluutópia, Reformvár, önérzetreform . . .
Soroljam még? Az Olvasó népért! mozgalmat is abba az irányba szeretném
tolni, hogy a magyar modernizáció - társadalmi és szellemi modernizáció érdekében valóban tehessen valamit. 5. Valóságkutatás. Ha egyelőre úgy is
elsősorban szociográfusnak tartanak, már ezért is, de nem csak ezért, folytatni
akarom a szociográfiai kutatásokat. Eddig öt nagyobb munkát fejeztem be:
a) életképes-e a középfalu; b) kisváros és életminőség; c) a falun élő ipari
munkások és a társadalmilag kötelező önkizsákmányolás; d) a helyi társada
lom mire vállalkozik önként; e) miért nem működik a falusi önkormányzat?
6. Énkutatás, családunk, s környezetének feltérképezése. Az a kérdés, hogy
honnan hová megyek én és a hozzám hasonlók? Ezért írtam esszét a hova
tartozásról, a szabadságról, a fiatal írókról. Az önvizsgálat vezetett el általá
nosabb kérdésekhez, például ahhoz, hogy mi az ember vagy mi a szerelem? 7.
Műveletlenségem enyhítése miatt írok és közlök sorozatban újraolvasó-naplókat.
A magyar irodalom néhány fontosabb művét újraolvasom s igyekszem magam
nak - és talán másoknak is - újraértelmezni. Félig készen áll több kisebb-nagyobb regényem; most már készülök arra, hogy befejezzem őket. Nem sietem
el, mert mint minden irodalmi mű, ezek is megkísérlik a világ újraértelmezését.
Ennyi.
Húzhatnék még ki magamból fiókokat. Nem is egyet. Vagy írhatnék még
elképzeléseimről. Úgy hiszem, ennyi elég. Dolgozom egy intézetben, tudomá
nyos kutatóként. Eddig befejeztem négy kötetet. Mindegyikben más műfajú
írások vannak: novellák, utópiák, esszék, szociográfiák. Nem beszélve az ál
talam írt fél és negyed könyvekről. A termés nem sok, nem olyan jelentős,
mint szeretném. De talán nem ez a fontos, hanem inkább az, hogy alkatom
nak és programomnak megfelelően, már több fiókban kezdtek otthonosan el
helyezkedni. A többitől reszkessen a világ!
Van egy településtöredék, ahol a nagyszülők felneveltek. Ez se tanya, se
tisztán üdülőfalu. Valaha a közeli Balatonszabadi községhez tartozott, s ezért
Balatonszabadi fürdőtelepnek hívták. A harmincas évek végén parcellázták fel
11
�az itteni egyházi birtokot, s tisztviselők vásároltak nyaralótelkeket. Nagyapám
az elsők között épített házat ide, amelybe aztán - a kitelepítések elől - vég
legesen leköltözött az ötvenes évek legelején. Folytatta postamester ősei má
sodik gazdaságát: gyümölcsöt termesztett és árult a siófoki piacon. Mára ez a
településtöredék felduzzadt, állandó lakói többnyire bejáró dolgozók, a terü
letet pedig Siófok városhoz csatolták. Közigazgatásilag a város egyik külső
kerülete, noha igazából még falunak sem minősíthető. Hogy a hivatalokban
is mekkora zavar van, azt mutatják a különböző településelnevezések. A hely
zet képtelen, a „falunak” egyszerre három neve van. A vasútállomás homlok
zatán még az díszeleg, hogy Balatonszabadi, holott a hat kilométerre levő köz
ségnek már semmi köze ehhez a megállóhoz. Ugyanakkor az állomással ponto
san szemben, a vasúttal párhuzmosan futó országúton Siófok-fürdőtelep sze
repel helységjelző táblán. Nem indokolatlanul. Hiszen ezt a településféleséget
látszólag elnyelte a terjeszkedő város. Csakhogy még magam is emlékszem
arra, hogy milyen messze van ide Siófok; ötödik osztályosként gyakran gya
log mentünk a városi iskolába, ha a menetrendszerű autóbusz éppen nem ér
kezett meg. Akkor ez még előfordult. Mindenesetre a távolság azóta sem
csökkent. S közben van egy másik településtöredék is, a Tisztviselő-telep,
amely azóta eltűnt a térképről, mert megszűnt a vasútállomása. Így tehát olyan
helyen van a nagyszülőktől öröklött második otthonom, amely még viseli a
hagyományos Balatonszabadi nevet, ám a helyiek változatlanul Szabadi-fürdőtelepként ismerik. Ma megint elcsodálkoztam, hogy látszólag senkit nem zavar
az elnevezéstisztázatlanság. Békésen együttélünk a feldolgozhatatlan identitászavarainkkal.
Egyedül vagyok a lakásban, hanyatt fekszem az ágyon. Most élesen érzem,
hogy az elmúlt hónapokban totálisan védtelen voltam. Pedig senki nem akarta
fejemet venni. De senkit nem érdekelt volna, ha lehullik a fejem.
Mire észbekaptam, skatulyában ültem. Társadalmi szerepkalodában. Én let
tem „az olvasótáboros” . Tiszta nevetség. Amíg az olvasótáborok létéért küz
döttünk, nemegyszer esélytelenek voltunk. Aztán mintha fordult volna a koc
ka. Az ötletből lassan országos mozgalom lett, de az ügy bélyegét csak ak
kor sütötték rám, amikor már meg-megtorpant a vállalkozás. Mindaddig örül
tem a jelzőnek, amíg nem akartam mást. Ekkor már a szerepskatulya akadá
lyozta a mozgást, noha nem szívesen vettem erről tudomást. A hetvenes évek
közepén ugyanígy más minősítő címke is rám ragadhatott volna. Akkor pél
dául, amikor a nyilvánosság elé léptünk a Keleti Golfáram antológiával. A
minimum hat-nyolc kötetre tervezett könyvsorozatot azonban az ifjúsági kiadó
nem adta ki, mintha a kelet-közép-európai kis népek szellemi, s irodalmi kö
zeledése nem lenne aktuális. Azóta a közeledés politikai, ideológiai feltételei
romlottak; lehet, hogy megint elszalasztottunk egy kitűnő alkalmat. Ebbe a
szerepfiókba így nem szorultam bele, ám nem örültem neki különösebben. Az
évtized végén, majd a nyolcvanas évek elején nagyon rám tapadhatott volna a
fiatal szociográfus emblémája. Sajnos erre sem került sor, pedig akkor kimász
hattam volna az olvasótáboros szerepkalodából. Ez már azért sem sikerült,
mert szociográfiám keltette vihar és közelharc a nyilvánosság kizárásával folyt.
Az írónak pedig gyakran az szerez rangot, hírnevet, ha sokan és hevesen tá
madják. Közben a fiatal művészet egyik, permanensen vitatott intézményét kí
séreltem meg tisztességesen vezetni; emiatt többen alkalmazottnak tekintettek
12
�és nem alkotónak. Holott készséges alkalmazott végképpen nem lett belőlem
- ezért is kényszerültem távozásra. Egy időben kissé futottam azon szerep és
szellemi presztízs után, amit a fiatal író szintén állandóan megkérdőjelezett
szerepe jelent. Ám bekövetkezett az, amire számíthattam is. Hiába publikál
tam folyóiratokban egyre-másra - talán nem érdektelen - írásokat. Ezeket az
irodalmi szakma sem nagyon olvasta? Mert csak azoknak a szerzőknek az írá
sait olvassák, akik éppen a közfigyelem középpontjában állnak; meg persze
azokat a műveket, amelyek íróihoz barátságok, személyes vonzalmak kötik
őket. Mindezzel párhuzamosan újra és újra az olvasótábori mozgalom meg
újításával is törődtem - ezért ez a szerepkalitka még véglegesebben rám csu
kódott.
Ma már újra nem érzem magam kalitkában! Függetlenül attól, miképpen
ítél meg a szakmai közvélemény. A rám sütött bélyegek nem vonzanak és nem
zavarnak. Szellemi életünk egyik ideológusa tegnap valami olyasmit mondott ne
kem, hogy a nyilvánosság előtt most kellene élesebben kirajzolni az arcképemet.
Csakhogy karakteres archoz határozott kontúrok kellenek. Egyedi, tiszta arcéi.
Méghozzá divatos arclátvány. A legtöbben ezt úgy érik el, hogy egy szerepszeletben, tevékenységszeletben alkotnak átlagon felülit. Markáns személyiségjeggyé például a kutatási részterület válik. Nekem ehhez nincs kedvem. Nem
is vagyok képes rá. Nincs szükségem magam tervezte, magam építette szerep
skatulyára sem; még akkor sem, ha a nyilvánosság előtt ez sikeresnek látszik.
Ne az olykor üres forma, hanem az egyedi tartalom határozzon meg, még ak
kor is. ha az egyéni értéket nincs mihez mérni. Ezért is írtam korábban, hogy
csak író, vagy csak szociológus nem akarok lenni. Így is történt, mert ilyen va
gyok. A közvélemény sem képes olyan magatartás- és minőségjelző-fiókba dug
ni, amely rögtön és aztán folyamatosan lehetővé teszi az egyértelmű azonosí
tásomat. Szeretném, ha ez akkor is így maradna, ha jelentős művek - például
regények - lesznek mögöttem. Folyton szeretnék kilépni előző szerepeimből; a
szociográfiák után miért ne írhatnék filozófiai értekezést? Változatlanul hol fi
lozófus, hol író, hol világmegváltó kívánok lenni. Az történelmileg rám kényszerített szerepkorlátozás, hogy a rendszeres világjavítással fel-felhagyok. Le
hetetlen feladatra vállalkozom, tudom, ebbe csak belebukni lehet. Ez nem ejt
kétségbe. Eleget megbuktam már, ennek elviselésében van gyakorlatom. Min
denesetre jelenleg is több lehetőségem van. Például előbb-utóbb beleszorulha
tok valamelyik szerepskatulyába, s aztán ügyesen megmagyarázom magamnak,
hogy így helyes. De arra is van esélyem, hogy a szerepeket tekintve, folyton
hontalan leszek; vagy egyáltalán félremagyarázzák - a társadalmi munkameg
osztás és szerepelosztás törvényeit áthágó - törekvéseimet. Az pedig talán félig-meddig utópia, hogy sok-sok fiókból álló szekrényországot építsek ki ma
gamnak, amelyben kedvemre váltogathatom a fiókokat. Addig is, amíg ez eset
leg sikerül, legalább kiülök az éppen meglevő skatulyám szélére és lelógatom
lábam a szerepközti űrbe...
Naplót írni: kényszer. Megfogalmazásra vár mindaz, ami elmondhatatlan.
A naplóírás nem más, mint a reflexiók megörökítése. Az események sem ér
dektelenek, de azok kevésbé vihetők a nyilvánosság elé. Naplót írni: ítélke
zés. De inkább struktúrák, mint a kortársak fölött. A naplóírás persze önma
gyarázat is. D e nem szeretem halálosan magam. Ugyanakkor az önbecsülésről
nem vagyok hajlandó lemondani.
13
�A fővárosban egy bérház legfelső emeletén lakom. Rohad rám a tető. Ha
filozófus lennék, ebből az állapotból kiindulva, csodálatos világmagyarázat
félét találhatnék ki. V agy tíz éve ígérik a tatarozást. Tavaly az alagsorban új
pincéket építettek. Ha háború lesz, már van hova bújni? A földszinti kapu
belső oldala mögött álló kukatartályokból folyton „kifolyik” a szemét. A la
kók akkor is kiöntik a szemetet, ha már nincs hova. Néha mintha disznóólba
lépnénk be, olyan ez a ház.
Siófok-fürdő, május eleje, péntek. Késő délután érkezünk, már nem lehet
permetezni. A házban még hideg van, begyújtok; nincs kedvem olvasni. K i
vételesen megnézem a televízióban az éjszakai filmet. Francia-olasz, igényes
krimit vetítenek, Alain Delon főszereplésével. Az átlagértelmiségihez képest
szinte semmit nem tudok erről a színészről. Ha megszorítanának, akkor se tud
nék három-négy külföldi filmsztárnál többet felsorolni. Nem érdekelnek, Mo
ziban is ritkán ülök, sajnálom rá az időt. Ha meg is nézek egy-egy szórakoz
tató filmet, hagyom, hogy átfolyjon rajtam. És már vetítés közben sem tudom,
hogy kik játszák a főszerepeket. Most is csak azért nyúlok el a televízió előtt,
mert mást nem lehet csinálni. így hamarabb eljön a holnap reggel, az én időm.
Ki a kertbe, permetezni, s aztán írni a fenyőfa alatt. Erről a szamuráj jellemű
gyilkosról szóló film csak azért marad meg bennem, mert a történet befejező
jelenetei korábbi szorongásokat és gondolatokat hívnak elő belőlem. Az ér
dektelen film ürügyén is magamra pillanthatok. Itt elakadok a napló írásában:
valahogy elvesztettem a fonalat. Az előbb még tudtam, hogy a film vége ho
gyan váltotta ki a félelmemet. Mert élesen csak a hívatlan vendégként érkező
félelememlékek jutnak eszembe. Ahogy ezt leírtam, mindjárt visszaidéződtek
az utolsó filmkockák. A látszólag érzéketlen főhőst, Je ff Costellót - nevét a
televízióújságból másolom ki - több oldalról szitává lövik a rendőrök. Pedig
ő nem akarta megölni a bár énekesnőjét, üres pisztolyt fogott rá. De mindez
nem érdekes. Csak az a - számomra kimerevített - kép, hogy valakire több
oldalról lőnek. Átlagos, primitív helyzet. Átvitt értelemben sokan, sokfélekép
pen megélik. Én rossz pillanataimban félek attól, hogy majd megint, védhetetlenül, egyszerre több irányból lőnek rám.
Fekete bogár, két hosszú, vékony csáppal. Lehet, hogy hőscincér. Lányom
zajong, hogy tapossam el. Ráteszem a papucsom talpát, de nem nyomom öszsze. Nincs kedvem hozzá. Majd papucsom orrával odébb lököm. Perdül egyet,
s a legközelebbi fűcsomó felé csúszik. Mire újra odapillantok, már a hátán
fekszik, s magára húz négy-öt fűszálat, melyeket csápjaival átölel. Abban bí
zik, így eltakarja magát, s megmenekül. Persze halottnak teteti magát. Most
azért sem taposom el, mert ilyen ügyesen védekezik. Noha jól tudom, hogy
kevesen cselekednének ugyanígy. Én sem mindig.
Utópiákban tudtam eddig legjobban megmutatni magam. Olyan reményvesztett korban, amely végképpen nem hitt utópiákban. Csoda, hogy nincs
glória a fejemen? Csoda, hogy nincs a kor fején glória?
A képesség, a tehetség, alkat az írót adja, írja Veres Péter a Szárszóban, a
sors és a gondolkodás pedig a forradalmárt. Nekem nem volt osztálysorsom,
semmi sem diktálta, hogy forradalmár legyek. Gondolkodásom azonban foly-
14
�ton arra vitt, hogy megpróbáljak gyökeres reformer lenni. Mégis sokszor azt
választottam, hogy inkább esélytelen író leszek, mint esélytelen reformer. Ve
res Péter is azt írja, lehet abban valami, hogy azért lett irodalmár, mert nem
lehetett forradalmár, különösen akkor, ha forradalmáron csak politikust avagy
konspirátort értünk. Ha valaki csak konspirátor vagy csak eszközember le
hetne, nem tehet mást, minthogy radikálisan íróvá neveli önmagát.
Hallgatom a rádióban az Olasz Kommunista Párt
kompromisszum vagy demokratikus alternatíva. Vagy?
vajúdását:
történelmi
Néha furcsa állapot szakad rám. Mint tegnap is. Hevesen agitálva, egy te
lepüléscsoport falu- és kultúrafejlesztési kísérletét egyengettem. A kísérlet ér
telme annyi, hogy a helyi lakosság társadalomalatti, avagy halmozottan hátrányos létezésén javítsunk. A hajszolt nap végén, kimerülten az jutott eszem
be, könnyen lehet, hogy belül - akaratom ellenére - elromlottam. Mert iga
zából nem a mások iránti felelősség vezérel? Vagy nem elsősorban az? Eset
leg öntudatlanul is eljátszom ezt a felelősséget, mert a jelenlegi kultúrában
változatlanul értékes magatartás ez? Holott semmi más nem érdekel: csak sa
ját magam? Hogy társadalmi szereplésemben megnyilatkozzon önnön nagysze
rűségem? Annyira belátok magamba, hogy sejtem, megfosztottak olykor indo
kolt sikerektől, s a későbbi elismerések sem enyhítették mindig sikervágyamat.
S megmutatásszükségletemet. Persze mindig szégyellem, hogy ennyire fontos
vagyok magamnak. Ezért aztán olyan érzés telepszik rám, hogy lényegtelen va
gyok. Semmi. Ekkor egyszerre tudatosul bennem az üresség és a kuszaság.
Ilyen állapotban pihennem vagy olvasnom kell, hogy új érzésekkel s gondola
tokkal tegyem tisztába magam. Ha lehet. Tudatosan vállalt felelősségérzéssel
is.
Mi van az emberben legbelül? Ma este egy ismerősöm tombolt, szinte üvöl
tött, vádolt, még csapkodott is. Pedig normális, olykor szép, s gondolkodó
lény. Fékezhetetlen indulata kinyitotta a külső és belső énje közötti ajtót,
úgy, ahogy orkán szakítja ki egy pajta kétszárnyú, vaspánttal lezárt bejára
tát. A kitárt ajtón beláthattam lénye belsejébe; elszörnyedtem. Pokol volt az,
tehetetlen düh, orvosolhatatlan fájdalom, őrület. Mintha felbőszült vadállatok
laknának benne. Lehet, hogy az egyén legbelül még mindig állat? Csak a hu
manizáló, fékező, emberiesítő kultúra szerencsére elfedi előlünk a pokoli ter
mészetet? Olyan vékony réteg ez a burok, hogy akármikor átszakadhat?
Lehet, hogy semmi megrázóan fontos nem sikerül?
Megint ülök a kertben, s a fenyőfa ágai között kilátok az utcára, s azon túl
a tóparti házakra. Az utcán most nem sétál senki. Kutyám nem ugat. Vasár
nap délután van, nyugalom. Én azonban feszülten gondolok arra, elégtelen
nem elfordítani a fejemet. Nem pusztán annyi a cél, hogy a világ ne szalad
jon úgy belém, mint kés a vajba. Mert ez olykor úgy is kivédhetetlen. Ülök.
s metaforák jutnak eszembe. A dombtetők görcsös védelme helyett inkább
futóárkokat építsünk. Le a völgybe. Neki a világnak. Úgy szabad megtá
madni a szemközti dombtetőt birtokló ellenséget, hogy könnyű futásunk köz
ben is szinte szétszakadjon a levegő. Mintha vászonból lenne.
�TAM ÁS A LA D Á R
Jelek és jelzések
Fecske s gólyaszárnyak gyérebben lebbennek
ritkulnak és tűnnek megviselt egünkről
s velük meg nem fejtett örök üzenetük:
gyönyörű mozgásuk.
K ésik a tavaszunk - mondják az emberek
megszokták, hát hozzá nagyot sóhajtanak
s tovább irtják kertjük füzeit nyárfáit.
Megállt a levegő, jelzést lassabban visz
dolga kevés akad
szárnyak lebbenése lelkünkben is ritkul
s reszket a gondolat.
Vizek sóhajtanak; erdő, mező gyérül
ridegre épített utcák gyarapodnak
illetlen szavaink szaporán ömlenek
lubickolnak bennünk okos gyermekeink
szépségre ha intünk: hangosan nevetnek.
Lelkünk madarai: jóság és szeretet
szárnyatok be ritkán lebben fejünk felett
néha fel-felszálltok, aggódva keringtek
tartós maradásra, letelepedésre
fészket nem találtok.
Sóhajtozhattok majd, jövendő századok
levegőtök tiszta, színtelen, ízetlen
néma, élettelen szárnyak nem lebbennek
okos emberfejjel nézitek az eget
magasabbra láttok, mélyebben kutattok
s ha lesz értő élet még: hát sajnálkozhattok.
16
�V I TA
S IK C S A B A
Naplójegyzetek — Alföldy Jenő cikkéhez
A politika művészete - a művész politikája. M a a hatalom tudománya
ként határozzák meg, valaha a művészete volt; írók is, ha kevesellték a
papír és a toll kockázatát, a ragyogás pedig hiányzott nekik, kedvtelve
választották sorsuk, személyiségük keretéül. Chateaubriand például. Per
sze, ha típussá léptetjük elő,
tanácsos figyelmeztetnünk a dátumokra.
„M ert amikor annyi hévvel és gyűlölettel vetette magát a politikába —
írja a diplomata, memoár- és esszéíró Paléologue Három diplomata című
könyvében - , irodalmi pályafutása lényegében véget ért. Valamennyi fő
műve megjelent már, költői inspirációja kimerült, ifjúkora meghalt. Az
álmok és a rajongások kora örökre elszállt.”
Paléologue 18 14 áprilisára teszi Chateaubriand politikai pályája kez
detét, tehát Napóleonról és a Bourbonokról írott röpirata, amely „élet
igazolványt szolgáltat” a volt uralkodóháznak, s a restauráció egyik leg
hatásosabb argumentuma lesz, megjelenését tekinti nyitánynak, bár tíz év
vel korábban Bonaparte kegye már juttatott neki diplomáciai megbíza
tást. H at hónapig volt Chateaubriand a római francia nagykövetség tit
kára, de hazatért, abban a reményben, hogy „az első konzul megérti, szá
momra csak az első sorban van hely” . Azonban újabb, s megint másod
rendű pozícióra is jócskán várnia kellett: 1821-ben lett berlini követ. K ez
detben élvezte a jólétet, a fényűzést, de hamar megúnta III. Frigyes
száraz udvarát. A kinevezésért folyamodva írta: „E g y másik ember szüle
tett bennem, a politikus, de azt hiszem, kevés közöm van hozzá” ; Chamfortról pedig: „G yakran csodálkoztam azon, hogy ilyen férfiú, aki annyi
ra ismeri az embereket, hevesen csatlakozhat bármilyen politikai ügyhöz.
Hát igazán nem tudta volna, hogy valamennyi kormány mennyire hason
lít egymáshoz,” . E lvek helyett legfeljebb hangulatai voltak, a politika sem
az eszmék megvalósításának gyakorlati lehetőségét jelentette számára, ta
lán nem többet indulatai kiélését biztosító pótcselekvésnél. K ét hónap
múltán újra Párizsban van. Részt vesz saját kormánya megdöntésében,
a hatalomra került Montmorency-Laval kabinet londoni követséggel jutal
mazza. A z állomáshely fontossága annyira fellelkesíti, hogy emlékiratba
kezd. „A k ik emlékirataimat olvassák, nem fogják észrevenni, hogy az írást
kétszer szakítottam félbe, egyszer, hogy nagy ebéden lássam vendégül a
yorki herceget, az angol király fivérét, másodszor, hogy a királynak Párizs
ba való visszatérésének évfordulóján ünnepélyt rendezzek. E z az ünnepElözmény: 1 . Alföldy Jenő KÖLTÉSZET ÉS POLITIKA NAPJAINKBAN című
vitaindítója (1984/5.
szám); 2. Gyertyán Ervin A VIHARMADAR - KALITKÁBAN; Héra Zoltán A TISZTA POLITIKUM
(1984/6 szám)) .
17
�ség 40 000 frankomba került. Díszes szalonjaimat megtöltötték a brit im
périum nagyjai, főrangú hölgyek...; asztalaim csak úgy csillogtak a lon
doni kristályoktól és a sevres-i porcelán aranyától.” Lelkesedése hamaro
san alábbhagy, Guizot szerint azért, mert a londoni társaság inkább tar
totta írónak, mint politikusnak, önteltségét komikusnak találta; Chateaubriand kevesellte a hódolatot.
Valóságos politikai szerepet egyszer játszott, amikor észrevette, hogy
a Bourbonok tétlen monarchiája ki fog múlni, ha nem sikerül kiköszörül
nie az 1815-ös csorbát. Külügyminiszterként a háborút szorgalmazta; a
francia csapatok megint átlépték a spanyol határt, visszaültették a trónra
Franco előképét, V II. Ferdinándot. A hadjárat a közvetlen célt elérte
ugyan, a közvetettet azonban elvesztette, tovább mélyítvén a kapitalizálódó
társadalom és a monarchia közti válságot, csak a forradalmat siettette,
amely 1 8 30-ban véget vetett Chateaubriand politikai kalózkodásának.
N agy író volt, V ictor Hugó ifjú korában Chateaubriand akart lenni,
vagy semmi; tehetsége, egyesek szerint zsenije azonban, áttekintvén e po
litikai pályát, inkább fokozza, mint kisebbíti M arx igazát, aki kímélet
lenül írt róla: „E z t az írót soha nem álltam. Franciaországban azért lett
olyan híres, mert minden tekintetben legklasszikusabb megtestesülése a
francia vaniténak. S hozzá ez a vanité nem a könnyű, léha, tizennyolca
dik századi köntösben, hanem romantikus álruhában, újsütetű szólamok
kal páváskodva lép fel” . A tanulság: a tehetség nem ment fel, legfel
jebb a felelősséget súlyosbítja; a hibát bűnre halmozó, a mesterségét,
mint tudományt űző politikus baklövéseit látván ne áhítsuk vissza a po
litika művészetét, a művészpolitikust - elegánsabb volt, hasznosabb aligha.
Alföldy Lukács igazának újragondolására biztat, s idézi is: „ A politi
kai költészet jóval előbb lépett fel, mint a megszervezett, modern pár
tok. ...Lessing, Shelley, sőt még Heine is pártköltők, párt nélkül.” . Az
emberibb jelen és az emberi jövő pártján álló költők, míg Chateaubriandnak csak a Bourbonok klikkje jutott.
Példázat - megintcsak tanulsággal. (Ezt a történetet elmondtam már
festőknek, szobrászoknak, sajnos, szakmájukra tett célzás nélkül, így si
kert arattam vele.) Chateaubriand esete - ennyi idő múltán aligha több
- Alföldy barátom állításának - ,, . . .a politizálás ugyanúgy az ember
nembeli lényegéből fakadó tevékenység, mint ahogy a nembeli lényegből
következik az ember erkölcsi érzéke...” — második felét bizonyosan nem
igazolja, de igazolható-e az első? Tasso és Bruno példája is kényszerről
szól inkább.
Kivételes jelenség volt mindkettő, a korban tipikus, bár összeegyeztet
hetetlen emberi igény megtestesítője. Dél-Itáliában születtek, szinte gyerek
fejjel léptek Nápolyban kolostorba, Tasso jezsuita lett, B runo domini
kánus. A z egyházi nevelés kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkükön B runóén is. Korán megérintette őket a nagy rahivatottság érzése, hamaro
san szűkké is vált számukra a szülőföld. Életre szóló szellemi élményt
adott nekik a frissen felfedezett antikvitás; Tasso Plafont és Homéroszt
olvasta, B runo így vallott az inkvizíció előtt: „M i is követjük a pythagorasi iskolát, mely az értelem szülőföldjén, nagy Görögországban eredt” .
Tassót azonnal elismerés fogadta, B runót rágalom, értetlenség, üldözés,
18
�és kísérte halálig. Mindketten elfordultak a középkori világtól és világ
képtől, Tasso azonban csak odáig gondolkodott, ahol a kor tabuit fel
állította, míg B runo habozás nélkül szembefordult a keresztény dogmá
val. Am ikor művében kivetnivalót talált az egyház, Tasso cenzort kért,
s kívánsága szerint átdolgozta művét, meg is kapta a legnagyobb elismerést,
ami költőt érhetett a 16. században, megkoronázták a Capitoliumon. Idegbetegsége táplálta aggályait, műve iránti kételyeit túlbuzgó vallásossága fo
kozta; gyógyulását aligha segítette elő az a hét év, amit a ferrarai Szent
Anna-kórházban töltött. Utolsó óráit pápai áldás könnyítette, halottas
ágya mellett, a római Szent Onofrio kolostorbeli cellájában
bíborosok
imádkoztak; „Expectavi expectans, Dominum meum Christum” , mondta
állítólag mielőtt kilehelte lelkét. Aznap rendelték el B runo kínvallatását.
„ A bírák elé vezettetik - olvashatjuk a jegyzőkönyvben - egy középtermetű, barna hajú, feltűnően szép férfi, kinek életkora körülbelül negy
ven évre tehető.” . Megesketik, hogy az igazat, csak az igazat vallja. K öz
bevág, egyenesen a nagyinquisitorhoz intézve szavait: „C sak az igazságot
mondhatom. Gyakran megfenyegettek azzal, hogy a szent inkvizíció elé
kerülök. E fenyegetést tréfára vettem, mert bármikor kész vagyok számot
adni magamról.” . Tasso ma már filológusok zsákmánya,
B runo viszont
korántsem a tudománytörténészeké, noha filozófiája rég elavult, s taní
tásai java részét az egyház is vallja. Nem is arról van szó, kinek volt
igaza, hanem; kinek volt morálisan igaza? Tasso nem kisebb költő, mert
hiányzott belőle az erkölcsi helytállás bátorsága - mérlegelnünk kell ideg
vagy elmebetegségét is - , B runót viszont feltétlenül nagyobbá teszi az
igazsághoz való feltétlen, életét is feláldozó ragaszkodás.
Nevetséges lenne persze, ha Giordano B runónak hinné magát, akinek
szerkesztővel, zsürorral, dramaturggal, adminisztrációval volt már kocódása, éppen azért, mert vannak helyek a világon, ahol a felismert igaz
sághoz való hűség ma is az ő sorsára juttatja a szellem emberét; tessék
fellapozni a Zrínyi kiadónál megjelent latin-amerikai költői antológia
életrajzi jegyzeteit, olyan halálnemekkel találkozhatni benne, amilyenekre
Torquemada fantáziájából sem telt. A történetből, ha idejét múlt szere
pek igazolása nem is, az a tanulság azonban mindenképpen kiolvasható:
ahol az író csak fenyegetés, veszély vállalása árán gyakorolhatja mester
ségét, az igazság kimondását, jelen van az írói erkölcstelenség lehetősége,
a hivatását gyakorló ember jellemétől függetlenül.
A z üzletággá vált könyvkiadás, műkereskedelem a fejlett világban a dik
tatúrákénál ravaszabb csapdákat állít. A művészeti életből már teljesen ki
iktatta a század művészetét sokáig fejlődő mozgásban tartó
dilemmát:
hivatalos és nem hivatalos, konzervatív és avantgarde konfliktusát, kü
lönbségüket két, árujával házaló kereskedő ellentétére redukálván. Michel
Ragon, az avantgarde egyik legelkötelezettebb kritikusa és történésze írja
Művészet: mivégre? című cikkében: „ . . .a dadaizmus a lázadó avantgar-
dizmus kalandja volt. És elmondhatjuk-e, hogy ma az alkotásellenes mű
sokkolja a polgárt? Nem. Sőt, létezik egy polgári közönség, amely a kul
túra paródiájának szíves-örömest tapsol. A dadaisták alkotásaikat szokat
lan helyeken, kicsi, nem kereskedelmi galériákban, saját kockázatukra és
veszélyükre állították ki... Mai utánzóik a világ legnagyobb múzeumaiban,
a legismertebb galériákban vannak kiállítva. A sajtó nemhogy gúnyo
lódnék rajtuk: nagy hírverést csap nekik... Mostanában hajlamosak va-
19
�gyunk rá, hogy avantgarde-nak tituláljunk olyan, gyakran tehetséges al
kotókat, akik megbízások tömegével és az erkölcsi megbecsülés számtalan
jelével elhalmozva, inkább az avantgarde tisztviselőféléi lettek. Sok fiatal
művész ábrándja, hogy „kiátkozott festő” legyen, mint Van Gogh, aki
társadalmi sikerekkel is dicsekedhet. S nem veszi tudomásul a kegyet
len igazságot: a sikeres Van Gogh nem az a Van Gogh volna, aki meg
indít bennünket.”
Mint az említett antológia bizonyítja, eszelős katonai diktatúrák ítél
nek ma is brunói sorsra írókat; a modern művészeti intézményrendszer
módszerei üzletiek. A vietnami háborút leleplező amerikai művészek ké
peiről, szobrairól a művészeti establishment zsoldjában álló kritikusokkal
is megíratták, a művész leleplezi az U SA mocskos háborúját - remek
műben, s végül is ez a fontos. (Pénzes gyűjtő azonnal meg is vette Kienholz Hordozható háborús emlékművét, talán épp a háborún keresett pénzt
fektette a manapság részvényszerepet játszó műalkotásba). Kapálódznánk
a tétel ellen a példa bátorítására, de a művészetben valóban a remekmű
a fontos.
A fokozás törvénye. Közhely, amit a genetikai ismeretterjesztő cikkek,
könyvek megint divatba hoztak, hogy a lélek, az idegrendszer betegségei
végzetes hatással vannak a tehetség fejlődésére, érvényesülésére. Kretschmer
szerint pszichopatológiás vonással társult tehetség eredménye a zseni; le
hetséges, hogy Szent Pál epilepsziás volt, az viszont bizonyos, az epilep
sziások között ritkák a szentpálok. Babits finom distinkciót tesz betegség
és betegség között: egyiknek plusza, másiknak mínusza van szerinte. Vö
rösmarty lelke „felfelé” volt beteg, felismerte a kórt és küzdött ellene,
helyre akarván állítani az egészséges egyensúlyt művészettel, szerelemmel,
filozófiával, munkával. A művészlélek betegségének történetében talán
valóban tetten érhető a szentpáli pillanat, amely felfelé vagy lefelé bil
lenti.
Tasso „lefelé” volt beteg, ennek következménye az erkölcsi mínusz,
amely műve értékét, ha nem is csökkenti, de megfosztja az igazságra tö
rekvés morális súlyától, amely Bruno esetében az értékelés mérlegébe
esik. Hasonlóképpen betegítette Chateaubriand-t a politika: véreskezű zsar
nokot uralomra segíteni háború árán történelmi bűn, erkölcsi vétek, író
ról lévén szó - a művet akár visszafelé is megférgesítő stílushiba. A z iro
dalommal, az irodalmi alkotással szemben a kritika gyakran helyezkedik
- a példa bizonyítja, nem mindig jogtalanul - a bíró álláspontjára. E r
kölcsi követelményt támaszt vele szemben, rendszerint igencsak viszony
lagost, többnyire ellenpélda segítségével. Mikor Ady ellen támadt a hi
vatalos kritika, egyik leggyakrabban hangoztatott vádja volt, hogy Ady
erkölcstelen költő, erkölcstelenségével előszeretettel állították szembe Petőfi
költészetének egyszerű tisztaságát, nemes erkölcsiségét. Kortársai azonban
korántsem vallottak ilyen egyértelmű véleményt Petőfi költészetéről, nem
csak ellenségek, hívek is vitatták, s épp erkölcsi szempontból. „ . . .mint
ígérém. Petőfi költeményeit érintem - írta Csalánfy 1845-ben a Pesti D i
vatlapban. - Ezek nekem tetszenek, ha erkölcsiségében, süllyedni kezdő
korunkra nem sok írt látok is benne...” Borról, szerelemről, vallásról, po
litikáról stb. szólván egyaránt vétett a közerkölcs ellen; a szóhasználat
elárulja, az ilyetén erkölcsnek csupán a közfelfogás ad objektív értéket.
Azt tenni, amit elfogadtunk helyesnek: erény, különbözni, külön úton jár
20
�ni: bűn. Persze, ha az az erkölcs, amit a megszokás tart annak, akkor kri
tériuma nem hosszú életű, abszolút érték helyett relatív társadalmi normá
ról van inkább szó, amely divatozása, élettartama idején bír érvénnyel.
Mégis norma, törvény, amíg a közfelfogás meg nem változik.
A z előírás hatálya fokozódik, ha a költő elé feladatot állítanak. Tompa
halála után Aranyt kérték fel, írjon költőbarátja sírkövére verses feliratot.
Több követelménynek kellett eleget tennie: Tompa emlékét a legelőnyö
sebben megörökíteni, kifejezni a nemzet kegyeletét, külön is hangsúlyoz
va a szűkebb pátriáét, végül is Gömör szurkolja le a sírkő árát, a vers
tiszteletdíját:
Tompa sírkövére
Tompa Mihály tetemén ez elomló szikla nem emlék;
Ő maradandóbbat tőn maga műveiben.
Csak jel: egész ország fájdalm a kiért sajog egyre,
Hű fia drága porát e helyen őrzi Gömör!
A négy sor kegyeletes valótlanságokat állít. Valóban sziklánál maradan
dóbb lenne Tompának a középszerűségen csak hébe-hóba, akkor is in
kább ambíciójában áttörő költészete? Tényleg országos lenne a fájdalom
halála miatt? S feljegyzendő áldozat, hogy egy gazdag vármegye sírkövet
állít költőfiának, illetve a maga nagylelkűségének? Arany jól tudta, med
dig terjed az ország emlékezete, mennyi a költő becsülete a megyei urak
előtt; új verset írt tehát:
Tompa sírkövére
2
Természet! ki ezer képben tükrözte halálod
S új életre hogyan kelsz, ha üdül a tavasz,
M ert öleden nyugszik, maga egy burkolt, szomorú kép.
V árva nagy értelmét bús tele titkainak.
Lágyan öleld tetemét Anyaföld s ti szeretti, Virágok
Üljetek ágya köré, mondani méla regét.
Eminensen megoldott lecke, a hibátlanul működő arányérzék felesle
gessé tesz minden túlzást, annyit vállal a feladatból, amennyit az őszin
teség és igazság sérelme nélkül vállalhat. A hang azonban elüt a hatva
nas évek elejétől az Ő szikékig tartó lírai válságkorszak keserű, gúnyos,
önkínzó versbeszédétől, s aligha alkalmas arra, hogy megnevezze, amit
valóban érez, Tompára gondolva. M egírja hát azt a négysoros epigram
mát, amely kisebb költeményei sorában a kiegyezést követő évtizedben
az egyik legárulkodóbb:
Szegény M iska sírkövére
Hát jól van így, amice Tompa:
Én skártba, te végnyugalomba;
S ha nem pönög lantunk, gitárunk,
A varjú sem károg utánunk.
„ A hangnem kényessége” . 1945-ben Vas István Költészet és politika
címmel írt kritikát Balázs Béla összes verseiről, elvi kérdések felvetését
megengedő jelentőségűnek ítélve költőt és művét. A közepén kezdi, talán
21
�nem is sejtve, milyen hosszú időre kibogozhatatlan gordiusi csomónak vág
oda: „ Semmi kifogásom a politikus költészet ellen. Tudom, hogy nagy köl
tők életművében többnyire helyet kapott a politika is, sőt én magam nem
is tudom elképzelni, hogy a szélesebb láthatárú költőt ne érdekelje szen
vedélyesen. Csakhogy a politikai költészet nehezebb műfaj, mint elterjedt
ségéből ítélni lehet. S az a bökkenő, hogy nálunk újabban szinte előírásszerűen a könnyebb végén fogják meg.’’. Mi riasztja? A pártosság köve
telménye, a kötelező feladatként vállalandó, politikai lecke? A kérdés
bonyolultabb, múltja, s ennek nyilvánvalóan következménye van: ,,A poli
tikus költő első veszedelme: író és párt viszonya. Nem mintha a párt
hatása az irodalomra nem lehetne igen értékes. K i tagadná példáid azt a
hatalmas ihletet, amelyet a kommunista mozgalom József Attila vagy Déry
Tibor művészetének adott? A nehézség olyankor kezdődik, amikor a költő
nem elégszik meg azzal, hogy ő kap a párttól - erőt és élményt
hanem
adni is akar a pártnak: tüstént használható fegyvert. Holott épp az, akit
a politika szenvedélyesen érdekel, hajlamos arra, hogy egyénien és ere
detien gondolkodjék róla, s amit gondolt, egyénien és eredetien fejezze ki.
Így válhatik aztán a párt pillanatnyi szemszögéből eretnekké az, aki ké
sőbb a dolgok természetes rendjénél fogva a párt reprezentatív művésze
lesz, mint éppen József Attila, akinek életében ilyen természetű csalódás
volt egyik fő oka meghasonlásának. Ha viszont könnyen tud alkalmaz
kodni az időszerűségekhez, vigyáznia kell, hogy az ne legyen belőle,
»akire csak egy párt vigyáz«” . Vast a dogmatizmus veszélye, az író szel
lemi-erkölcsi kiszolgáltatottságának lehetősége rettenti, amire éppúgy ta
lál példát a kritikája tárgyául választott kötetben, mint más írásai tanú
sága szerint irodalompolitikusok programbeszédeiben, szektariánusnak ítél
hető irodalomfelfogást megtestesítő elméleti jellegű dolgozataiban: ,,Még
nagyobb bökkenője a politikai költészetnek a hangnem kényessége. A po
litika legújabb kori szerepét sokan a valláséhoz hasonlították. Mindenesetre
fennáll köztük az a meglepő hasonlóság, hogy olyan témák, amelyek minden hangnemet kibírnak, csak az érzelmességét nem. Lehet azzal a gyer
meki-isteni naivitással kezelni, ahogy Petőfi tette, lehet hideg és tárgyi
lagos szenvedéllyel, mint az József Attilának sikerült, vagy forró szenve
délybe olvasztani, mint Vörösmarty, Ady, Babits költészetében, csak éppen
azon a meghatott, rebegő, biedermeier hangon nem lehet róla szólni, ahogy
az mostanában újságjainkban és hetilapjainkban divatos - ráadásul nagy
távlatokra törekedve, gyárakkal, földekkel, menetelő milliókkal.
Heine
vagy Illyés, a politikus költészetnek ez a két mestere, sikerült verseiben a
kibuggyanó érzelmet iróniával fékezni.
Balázs színekkel akarja magasba emelni. Csakhogy ezek a színek több
nyire külsőségek. Magyar nosztalgiái érzelmességükben már szinte az »Á l
modó Tiszapart - Szívem, lelkem odahajt« dallamát idézik. Egyébként
színekért végigjárja az egész világot, de minden tájon szokványos tarto
zékokat talál. Megénekli Sztálin arcképét, Mozartot, aki »Uszitó szépség,
lázító öröm A Bastille végső ostroma előtt«, a »katalán tűzvészt«, az orosz
május elsejét, a moszkvai fehér éjszakát, a Vörös Hadsereget, Sztálingrád
romjait, a versailles-i nimfát, akinek szépsége »Új barikádon új életre kel,
C ’ est la France éternelle«, a bécsi felkelést bécsi tájszólásban, Finnorszá
got, ahol »Ama régi táltos Marxnak... Hős fiai: Lenin, Sztálin« a Kalevala
ritmusában ostromolják »Mannerheimék gonosz várát«, Leningrád ostroma
22
�kor a Péter-Pál-erőd és a Nyevszkij proszpekt között »A láthatatlan őr
ség halad el: Nagy Péter, Puskin, s Lenin árnyak, egy munkás éhen hal,
de helyére áll a felesége azzal a tudattal, hogy az ő kidőltével majd a
lánya folytatja. Sehol egy kép, egy ütem, egy rím, amely eredeti élmény
ről, átélt stílusról tanúskodik, de szinte - persze fordított előjellel - az
a hang, melytől már gyerekkorunk óta a hivatalos magyar irodalom és
közírás meglehetősen elkedvetlenített.
Vas igazát elismerve is kétségtelen azonban, hogy a nemzethalál ré
mének szertefoszlása, a földosztás, a nagybirtokrendszer védelmére hi
vatott közigazgatási apparátus szétzúzása, a demokratikus intézmények
bizonyította szellemi szabadság reményt keltő jövő perspektíváját vázolta
fel, és a politikai költészetben új hangnak adott érvényt; elegendő a Vas
által is szimbolikus szereplőként említett Illyésnél keresni példát: meg kell
csak hallgatni, hogy szólt a felszabadulás előtt a Nem volt elég, s utána
a Megy az eke. Kialakulóban volt az irodalomnak elvi alapon létrejöhető
egysége is, amelynek éppúgy részese volt Füst Milán és Kassák Lajos, s
az a nemzedék, amelynek nevében álláspontját Balázsról írott kritikájá
ban Vas István kifejtette, a megszólaló új is, a negyedik, Pilinszky, N e
mes Nagy, Rába, Szabó Magda, Jánosy, Darázs, majd egy-két év múltán
a pályakezdő J uhász, Nagy László. Ellentmondások, feszültségek, elintézetlenségek, felrémlő veszélyek ellenére ritka pillanata volt az irodal
munk történetének.
A kérdés logikus, de jogos-e? Az irodalomtörténet ismer hasonló pél
dát az egységre. A századfordulón a dualizmusnak a társadalmi valóság
és a társadalmi rend szentesítette világkép közti szakadékot egyre mélyítő
válsága ugyancsak létrehozott valam ifajta egyetértést. A valóságot még
Szabolcska is meglátta - lásd Hír a falunkból című versét
Kozma An
dor pedig így írt Agrárszocializmus című versében: „M íg tej- és mézfolyók
között / A kövér jólét mellett / A vézna munkás sok napon / Még ke
nyeret sem szelhet, / S míg nagy latifundiumok / S dús telkek vidé
kén / A földmunkás földönfutó: / Seb tátong a békén. / / No, persze,
akinek jutott, / A földjét nem sokallja, / É s kisebb gondja is nagyobb:
Mint él a népnek alja. / / S a legnagyobb urak szerint / M ind a bajok
nak mélye: / Szabadság, szabadelvűség, / Reform és több eféle” . E lek
Artúr Ú jabb magyar költők 18 9 0 -19 10 . című antológiájában a Holnap
és a Nyugat költői mellé felvette Bárd Miklóst, Jászay-Horvátb Elemért,
Kozma Andort, s aligha szerkesztői tévedés, ízlésficam okán, noha az A g
rárszocializmus verset joggal ítélhetnők a sematizmus előképének. A bajról
tehát a Petőfi, a Kisfaludy Társaság tagjai is tudnak, beszélnek is róla
valamilyen égi megoldás reményében, nehogy a társadalmi rendet fenye
gető politikai eszméké és mozgalmaké legyen az egyetlen - elgondolni
borzasztó - , a döntő szó. Talán nem is a tartalom volt veszélyes az ural
kodó osztály szemében, inkább az új forma, amely fenyegetőbben utalt a
minden érvényben levőt elsöprő forradalom realitására.
Am ikor az Ú j magyar költők megjelent, az irodalmi egység lehetőségét
már elfújta a politika szele, 1905. június 18-án a király a katonai létszámemelés ügyében három éve folyó obstrukciós harcnak véget akarván vetni,
Fejérváry Géza bárót, a darabont testőrség parancsnokát nevezte ki minisz
terelnökké. A kormány többszöri lemondása után december 16-án Kristóffy
belügyminiszter előterjesztette az általános titkos választójogra vonatkozó
23
�törvényjavaslatát. A parlamentben és a kulisszák mögött zajló alkudozá
sok eredményeként 1906 áprilisában Wekerle lett a miniszterelnök; kor
mánypárt és ellenzék közös erővel szabotálta el a választási törvényt, amely
mint Tisza írta: „ . . .voltaképpen csak burkolt formája egy olyan harc
megindításának, amelyet osztályharc néven, a szociáldemokraták már régen
viselnek a mai politikai, társadalmi és gazdasági rend ellen” . Hasonlókép
pen vélekedett A d y is, de ő valóban viselni akarta, nem úgy, mint a szo
ciáldemokraták: „R égi módon Bécs csak kacagott / Itthoni, ál, úri ribil-
liókra, / D e mit mi kezdtünk, s a lelkekben tombolt, / Már igazi, tüzes
forradalom volt” .
Politikai költészete ezután valóban „az élet végső kérdéséig nyúlik” ,
ahogy Lukácsot citálva Alföldy írja, meghatározásában legfeljebb a pátosz
szót cserélném etoszra.
A d y felől nézvést irodalmunkat, persze el kell gondolnunk, jogosan be
szélünk-e róla, mint politikus irodalomról? Mikszáthnak a pénzügyminisz
ter reggelije elanekdótázására telt, K rleza regényéből viszont megismerem
a dualizmus korának valóságos politikai viszonyait, hitelesebben, mint Gratz
Gusztáv monográfiájából; a példát meg lehetne toldani, hogy a kérdés jo
gosabb legyen. D e mi a válasz rá?
Új helyzetben. A politika egy téma a sok közül, s bár a téma aligha
jelentéktelen, önmagában mégsem esztétikai vagy erkölcsi tett, csupán ál
tala az író nem kerekedik esetleg fogyatkozásai fölé. A hagyományos poli
tizálás abban a világban, amelyben a jövőre nem alkalmazhatók a múlt
tapasztalatai, ahogy a Római Klub elnöke állítja, korántsem biztosít mű
vészi jelentékenységet. Ha az emberi nem került életveszélybe, a megoldást
hiába keresgéljük a megszokott módon, többé már nem elegendő osztály
ban, nemzetben gondolkodni, mégha „előttünk egy nemzetnek sorsa áll”
is: az emberiségben kell. A föld zsugorodik, mondja Peccei, s nemcsak an
nak következtében, hogy a század utolsó évtizedének népességnövekedését
kétmilliárdra teszik az előrejelzések. A biológiai rendszerek kimerülőben
vannak, egy főre eső hozamuk évek óta csökken, az energiaválság tovább
tart. Félm illiárd ember vegetál ma az éhhalál szélén, mi lesz a sorsa a
nyomorövezetekben születendő újabb kétmilliárdnak?
A K elet-N yugat,
É sz a k -D é l tengely mentén elrendeződött emberiség megosztva az egymásrautalságnál bizonnyal jelentéktelenebb ellentétek által, képtelen a faj sorskérdéseit megoldani, holott vallási, nemzetiségi, nemzeti gondjaival gyűrkőzve is ezzel kell szembenéznie.
A z irodalom akkor politizálna korszerűen, ha az emberi faj identitását
keresné, azt tartaná fontosnak, ami összeköt, ahelyett, ami elválaszt. Meg
kell változtatnia tehát távlatait, dimenzióit és ambícióit, amíg egy művé
szi alkotás csak keletkezése pillanatában és helyén érvényes, mind eszté
tikailag, mind erkölcsileg megkérdőjelezhető. Jászi Oszkár Művészet és
erkölcs című könyvében, 1908-ban a l’art pour l’art jogosultságát cáfolva,
feltette a kérdést: miért esne a költőietlenség bűnébe az, aki a világot leg
inkább foglalkoztató gazdasági bajokat választaná műve témájául? A kér
dés pusztán azért naiv, mert ma már tudjuk, a baj korántsem csak gazda
sági, még kevésbé az a megoldása. A szellemnek is kell, hogy javaslata
legyen rá. Csak az az irodalmi jelenség korszerű, amelynek van ; amelynek
nincs, politizáljon bár az első szótól az utolsóig, nem bírhat valódi politi
kai érdekkel.
24
�PETRŐ CZI ÉV A
Érte, érted, értünk!
A lföld y Jenő gondolatébresztő Kísérletére - ismerve a beérkező vita
cikkek nagy számát - szabályos korreferátum helyett csak néhány, számom
ra különösen problematikusnak tűnő részt érintő gondolattal kívánok rea
gálni.
1. Igaz: a politikai költészet hanyatlása napjainkban nem vívmány. D e:
ne feledjünk el különbséget tenni „megrendelt” , vagy legalábbis „elvárt” ,
és „spontán” politikum között. A z utóbbi kevésbé látványos, viszont jó
val időt állóbb. Elég, ha az ötvenes és hatvanas évek politikai költészeté
nek nyilvánvaló különbségeire utalok itt.
2. Alföldy egyik alaptézisét: „ A politikai költészet pillanatnyi hullám
völgyhelyzetét én annak tulajdonítom, hogy a felszabadulás utáni évtize
dekben jelentőssé nőtt költők (és nemcsak költők, hanem epikusok és köz
írók is) megfelelő utánpótlás nélkül haltak meg vagy hallgattak el. Ez
azonban nem indokolja, hogy ne lássuk meg azokat a lírikusokat, akik
mégis vállalják, hogy az Illyés Gyulák, Veres Péterek és Lengyel Józse
fek nyomában tátongó fájó hiányt betöltsék.” . (Kiemelések tőlem!) teljes
egészében vitatnom, s amennyire tőlem telik, cáfolnom kell. A z illendő
ség kedvéért, s hogy személyes panaszba ne fulladjon egy nyilvánvalóan
elvi kérdés, nem saját, növekvő számú politizáló verseim sorsát kívánom
itt taglalni. Csak megjegyzem: vannak, vagy legalábbis lennének..., még
pedig nem azért, hogy viszályt és haragot szítsanak, hanem hogy a meg
értését és a közeledést sugallják azokban a közismert, gyötrelmes kérdések
ben, amelyek generációmat leginkább foglalkoztatják...
Ám , ha „csak” műkedvelő kritikusként és gyakorló lektorként közelí
tem meg a kérdést, akkor is köteteket megtöltő cáfolati példatárat tudnék
A lföldy Jenő elé tenni. A számtalanból most csak egyet, Apáti Miklós Sze
relmi történet című, 1980-ban íródott könyvét említem. Éspedig azért,
mert ez a regényszerű versfűzér illusztrálja az utóbbi 20 év verstermésé
ből talán legnyilvánvalóbban azt a változást, amelynek politikai líránkat
szükségszerűen el kellett érnie. A z ötvenes évek politikai versei — mai
szemmel legalábbis - kevés kivétellel alig voltak művészibb fokon, mint
- mondjuk - a közismert 5 éves terv cigaretta dobozai. Egyformaságuk,
harsogó pirosuk-színehagyott kékesszürkeségük abból az alapvető téve
désből fakadt, miszerint a „közösség költőjének” magasabb célok érdeké
ben el kell nyomnia magában az elnyomhatatlant: a költészetben minden
korban főszerepet játszó individuumot. Napjaink politikai költészetét ép
pen az emeli fel és menti meg, aminek jogát korábban elvitatták tőle. Az,
amit rosszízű szóval „privatizálásnak” neveznek. Ezért is választottam
mondandóm illusztrálására éppen Apáti könyvét.
A Szerelmi történet
ugyanis egyfelől szabályos „love story” , formájában „kései petrarkista”
udvarló ének.
Am i azonban a nyolcvanas évek legjobb verseskönyvei
közé emeli, az éppen a politikum. A politikum, amely nem rikoltó tace-
25
�paokból, hanem csöndes félmondatokból érteti meg az olvasóval, milyen
köznapi bajvívások közepette, milyen hivatali packázásokon átbukdácsol
va nyeri el a költő magyar anyanyelvű, de nem magyar állampolgárságú,
„erdőntúli” kedvesét... E versekben a közéleti tartalmat a magáéleti in
tenzitás szikráztatja fel: „Veszélyes száj ez, barátaim: igaz. / Börtöncella
jár ezért a szájért. / Ha ő / kimondhatná, mit Európánkban rettegünk, /
nem volna több szavalat, s hálaének..” . „ A tiszt se kérdené: mit hoztál ma
gaddal: / a fenyőillat / pórusaidból nem vámolható. / ... „M ajd eljössz,
majd eljövök, majd / jön hat-hét új miniszter, rendeletsereg...”
Azt, hogy e versek mennyire túlnőnek két ember szerelmének témakö
rén, aligha kell külön bizonyítani. Korántsem véletlen, hogy legpolitikusabb (Apátinál sokkal direktebben politizáló) költőink egyike, Tóth E r
zsébet reagált a Szerelmi történetre, Érted és érte című, Apáti Miklós
nak ajánlott versében: „Szerelmedért vámot kér Európa? / Ezt a táncot
Európánkért. / Európa legjobb fegyvereiért: / a lelakatolt folyókért, népda
lokért, kivégzett iskolákért, kitépett virágkezekért...” (Tóth Erzsébet: É r
ted és érte).
Így lesz, így lehet végül az „érted és érte” - az igazság és a szófor
málás ereje által - „értünk” , azaz a legtisztább közösségi líra...
3.
A korábbiakban már idézett Alföldy-passzus tévedései folytatódnak,
sőt tetőződnek a Kísérlet egy másik részletében: „É s ha tüzetesen megnéz
zük a felszabadulás utáni évtizedek magyar líráját, azt látjuk, hogy a
korántsem politizáló természetű lírikusok legjava bőséggel teremtett poli
tikai értelemben is jelentős m űvet; gondoljunk Weöres Sándor, Kálnoky
László, Vas István, Jékely Zoltán, Csorba Győző, N agy László, Pilinszky
János, Juhász Ferenc és még jó néhány kitűnőségünk munkásságára, mely
ből tucatjával és tucatjával szemelgethetnénk, az olyan erős közéleti töl
tésű műveket, melyek nélkül a politikai líráról adott kép csonka és kirekesztősdit gyaníttatóan hiányos volna.” . E néhány mondatban lehetetlen
észre nem venni az önellentmondást: a nem kirekeszteni-akarásban a mégiskirekesztősdit. Ha ugyanis a felsorolt költők „alapvetően nem politizáló
természetűek” , akkor hogyan írhattak tucatszámra „közéleti töltésű” verse
ket? V agy akár megfordítva: tucatnyi fontos közéleti vers megírása után
hogyan, milyen alapon nevezhető egy költő „alapvetően nem politizáló
természetűek” , akkor hogyan írhattak tucatszámra „közéleti töltésű” verse
mert iszonya volt az egyre kevésbé vonzó írói közszerepléstől, felszólalá
soktól?... Mint a felsorolt költők közül számomra leginkább ismerős Jé
kely Zoltánnak, akit kényelmesebb örök-egy trubadúr-mezébe visszatusz
kolni, mint felmutatni költészetének mély, megszenvedett, kiérlelt politikai
tartalmát. Igaz, Jékely általában antikos epigrammákban (Egy álljfeljancsira,
Egy mikro-Napóleonra) vagy a legjobbfajta romantikán iskolázott allegó
riákban (Az én országom, Petőfi utolsó dala) mondja ki, amit a máról
gondol, ez azonban nem egyéb, mint egy, a vers jövőjében gondolkodó,
azt féltő költő szükséges és bölcs önvédelme. A z a módszer, amelyet előbbutóbb nekünk, a hetvenes években felnőtt költőnemzedéknek is el kell
sajátítanunk, ha nem akarjuk íróasztalfiók-hizlalásra, vagy a joggal kár
hoztatott apolitikus magatartásra beprogramozni magunkat. Költői eszköz
tárunk ilyen értelmű megerősödése-megerősítése lehet az egyetlen garan
cia arra, hogy közéleti-politikai verseink valóban beépülhessenek a husza
dik század magyar lírájába.
26
�TA N D O RI D EZSŐ
Vers és köz
Jegyzetlapok egy 1955-ben vásárolt József Attila-kötetbe
M a is ezt emelem le a polcról. A fféle harmadolt áru példányt, a ke
mény kötésben belenyomott „ 3 0 ” mellett rút lilával, kereskedelmies vég
zéssel ott a „2 0 ” . (Forint) M osolyogva nézem a nagyobb számjegy óha
tatlan diadalát: még pár hónap, s az évfordulót jelzi, a könyvét, s az enyémet.
N yári keresetemből vettem, s nem tudom, mire használtam pontosan és hogy
pontosan használtam-e, akkor rögtön. D e hát van-e a költészetnek pon
tos használata? S mivel foglalkozom én magam például - , mert kiről szól
jak hitelesen? Ennyiben a költészet, s megannyi tartozéka, mégis példák
adása, egyéni jegyű választásra, ellenőrzésre kínált, bírálatokra kitett min
tapéldák gyűjteménye is, amikor úgynevezett költő vagyok? József A ttilá
nak ezt a kötetét alaposan tanulmányoztam mindjárt azokban az időkben.
Részt vettem valam i tanulmányi versenyen, és A d y meg Költőnk egész
jól ment, csak Juhász Gyula, mint ezt valahol már említettem, hagyott
a szárazon, tőle akkor kizárólag A munka című verset ismertem. É s nem
mondhatom, amit ma már nyilván szinte akárki, hogy „ismertem viszont
Apollinaire-től azt, hogy...” Nem, s a világ költészetét sem akarom be
lopni ide, ilyesmiket: „ . . . bizonyosság... / Olyan nemesen éltek / Hogy
azok, akik még előtte való nap / Egyenrangúnak tekintették őket / Vagy
még tán kevesebbnek is / Most bezzeg csodálták / Hatalmukat, gazdag
ságukat, lángeszüket / Mert van-e fölemelőbb... / ...ha valaki... / ...eljut
odáig / Hogy az emlékezet jégmezőin / Az emlékkel összetéveszti magát /
Az élet erősödik / É s nincs szüksége többé senkire” . Vagy ,,Tűnt idő L é
nyemet formáló istenek / Eltűnök mint ahogy ti is eltűntetek / Borzasztja
szememet ez az üres jövendő / Látom, hogy az egész múlt bennem élve
megnő / Nem halott, csak ami most még nem létezik / Múlt fény fakítja el a
hónap szí neit / Idétlen a jövő, de az amit bevégzett / Az erőt, s a hatást
mutatja az egészet” . Nem , én akkoriban még „csak” azt olvastam, s az
is volt ilyen összetett, hogy: „ . . . bár hűvös, örökkévaló / dolgok között
kell őgyelegnem, / a palánkok közt szárnyaló / munkát nem lehet elfeled
nem”. Azóta, ha nem is palánkok közt, meglehetősen sokat dolgoztam, meg
gondolkoztam, és arra jutottam, hogy sem Apollinaire-t József A ttila nél
kül, sem fordítva, sem a palánkok közt csavarogva, de munkátlanul, se
csak dolgozva és csavargástalanul nem hatásos nekem a világ, nem érzek
semmit „bevégzett” -nek, nem mutatja semmi „az egészet” . Ilyesmik se
tartoznak a lényeges gondolataim közé nyilván, mert akkoriban, 1955-ben
nem nagyon juthattak eszembe, jártam viszont már akkor is a Pálya ut
cán, például az elveszített Berni Nemzeti Meccs délutánján, és a sport is
úgy jött be, ahogy még a régieknek. A költészet? A tanulmányi versenyen
épp egy hellyel maradtam le a biztos egyetemi felvételről, de aztán így is
felvettek, az egyetemen egy jeggyel maradtam le az ösztöndíjról (német
társalgási gyakorlatok: 4-es), az egyetem után kiderült, hogy valami hoz
zám fűzött (magyar nyelvésztudósi) reményeket nem váltottam be, és az
27
�Illatos út palánkjai között lettem nevelőtanár. Önszorgalomból azóta se
mentem ki oda, bár semmi elvi kifogásom. Közben tettem és töpreng
tem emígy-úgy, és azon is, hogy mi ez a sok költészet, amelynek nálam is
ellenjátékosai és „legfőbb segítői” támadtak (szintén menet közben): mű
fordítandó írók, olvasandó írók, lejárandó terepek emberi és nem emberi
lényei, megírandó bajnokságok szereplői, értékelendő pályatársak, meg
mentendő madarak és még sokan mások. A saját megcsinálandó úgy
nevezett éltem. V agy meg nem csinálandó. (Lásd: nyelvésztudósi remények,
másokéi, engem illetően). Most a minap, nem messze a Pálya utcától,
ahogy a mindig koszosodó világos kordnadrágom zsebébe kavicsot válo
gattam, meg teherautóról elhullajtódott kalász magvaiból kinőtt kalászos
féleség kalászát akartam városiasan aratni a M akk Hetes mellől egérként
fölemelt vak madárnak (kavics: Pilinszky; madár-egér-világosságudvar:
Szabó Lőrinc), elgondolkoztam ezen a dolgomon, hogy Alföldy Jenő kísér
letéhez hozzászólnék... s hogy nagyon nekem való cikk, és hát minek
azt ismételjem, ahogy ezzel is, amazzal is egyetértek, mit ütközzünk össze
épp így a pályán, ugyanazon kapu felé rohanva most a meccsen... elgon
dolkoztam egy palánk mellett, mi is lenne az, ami... D e hadd áruljam el,
nyelvésztudósi tevékenységektől nem azért húzódtam el, mintha nem be
csülném azt a dolgot is akár a legtöbbre a világon, hanem mert ereden
dően megvolt a dolgom, mondjuk, eleinte költő formájában készültem
annak, ami nagyjából most vagyok, efféle (akkor még mínusz osztályú)
felügyelgetőnek, akire nem lehet meghatározott szerepkört osztani, se Il
latos út emeletkörletét, se pályán csatárt, védőt, semmi posztot, állandó
mozgás a költőség (íróság), és a többi művészettől csak az különbözteti
meg formajegyileg (ez egy egész világ volna, ahogy mondani szokás?), hogy
fogalmakkal bánik és nagyon kötött formában kell bánnia velük, még ha
szabad az a vers, akkor is; már amennyiben jó az a vers. N e ágazzunk
el erre; azt a pénzemet én, amely a legfontosabbak - az igazán lényegesek
- közül való volt, palánkok közti lógással kerestem meg, a kábelgyár ne
vezetű helyek egyikén, 55-ben. Untam bitangul. Akkoriban még a Siklót
arra lehetett használni itt, lakótörzshelyemen, hogy az Így írtok ti!--nek
valami 30-as évekbeli regényért cserélt példányával a laza lépcsőtömbökön
ücsörögjön az ember, és a tömb siklásnak induljon vele, ecetfák és még
kiszedetlen aknák közt-fölött. Most is, hogy az Alkotás és a Márvány
(! !milyen szép, ércnél maradandóbb páros) sarkán ezen a József Attilaidézeten gondolkodtam (s persze, pontatlanul! most előre bevallom, nem
úgy, mint egy másik alkalommal történt... „míg hűvös...” , de hát maga
József A ttila is, mint a dolgoknak afféle perifériáit járó, natúr változatok
hoz szokott, belső rugalmú költőegyén, csinált egynémely változatot... nem
is a verssoraira, hanem arra, amiből ezek aztán alakulnak... volt neki ez
a vele született, nem középiskolás fokú, keveset számítógépezgető, inkább
francia kaszinón, ezen az egyszerűnek csak tűnő, tűnékeny, nem hűvös, nem
örökkévaló ábrákat dobó kártyajátékon és a gyufapörgetésen edzett költőegyéneknek jól való adománya... ezt aztán átadta... átadta a maga életé
nek minden képlékenységét a végérvényesnek fogalmazott, bár változa
tokban is feltünedezgető verssorok által), ezen gondolkoztam, íme. Aztán
rátértem a Pálya utcára. Sütött a nap, téglafalak mellett haladtam el, gép
kocsikat javítgattak, egy rég bezárt suszterbolt fa küszöbére ki volt szö
gezve egy hol megázó, hol megszáradó félcipő. Az élet képeit tudtam látni
28
�általuk. Semmiről meg nem feledkezve. Mentem, dolgoztam. Ugyanúgy,
ahogy azt az ezerkétszáz-valahány ívet, közel harmincezer prózaoldalt le
fordítottam; ugyanúgy, ahogy gyerekkönyvet írtam: vagy húsz év elején,
s végén egymással pontosan és pontatlanul rokon rajzötletek jutottak, költőiesen az eszembe, vagy matematikásan, (mert ama régi tanulmányi ver
senyen ez volt: matematikából is döntőbe jutottam, tudván, hogy hozzá se
tudok szagolni majd az ottani példákhoz, hát legalább hamar leadtam ál
kész dolgozatomat, és kiheveredtem az ellógható délelőtt magas füvű nap
fényébe), ugyanúgy van, fogalmaztam volna, rég, ama még enyhe-vidékidivatossággal, ahogy minden divat a „vid ék i” szó leértékelője... miközben
a dolgok történnek tovább, a Pálya utca mai téglafala mellett egy tövis
átszúrja a cipőm alig érezhető talpát (felügyelőcipőtalp!), a füveket a vak
madárnak úgy vágom, ahogy (lassan harminc éve) csak hevertem köztük,
ez mind a teljes élet, nem lehettem nyelvésztudós (sem), mert nagyon
megvolt a közváró terepem, kivárási, mert fogalmam sem lehetett az épp
mai szakaszairól, csekély körzeteiről - , amelyek csak egybelátva, egybe
élve nem bizonyulnak rajtam túltornyosuló, engem elszorító (s „eredmé
nyükkel” másokat elszomorító) halmaznak. A szervesség ígérete volt meg
számomra kezdettől a költészetben, s mint minden élet (Élet), ez is ön
törvényűvé válik, a világ törvényeinek részeként. A vva l a felelősséggel, ami
minden élőé; hordozza azt, hogy nemcsak ő él, de az életnek ő a példá
ja is (lásd: József A ttila a füvekről), és minden viszontagságos látszat
ellenére helyénvaló, s minden helyénvalóság látszata ellenére viszontagsá
gos meglétű. Rilke írja: hogy „riad és esztelen a század, / ha hívságai
mögött nem állhat / valami mozdulatlanul” . Ezt tanultam már tizenkilenc
évesen, még az egyetem előtt. V agy ki tudja, mikor. Még az ötvenesekben,
vagy ahogy a háború után, végeredményben mégis a romok közül előmász
va, mindent, amin maradt, nagylelkű gesztusokkal (hát ha elveszett vol
na...!) a törmelék alól kikaparva, tehát a költészeti válogatás egyik szép
alapelvét gyakorolva, jóllehet akkor már vagy eldőlt, hogy ez az írás-dolog
lesz, vagy úgyse ettől alakult, de a játékok minden esti behajózása képze
letben, elalvás előtt... meg az a „ R . L . Stevenson-tudat” , hogy nem lehet
mindig odahaza lenni sem, a legfontosabbakat és a legkedvesebbeket se le
het örökké gondozni, óvni... a két véglet, s közöttük minden rész, ez volt,
„csak” ennyi volt az elszánás tartalma. A költészetnek, (mert most törté
netesen róla beszélünk) alkalmasnak kellett lennie rá, hogy ezt a nagyon
egyszerű, nagyon alapvető, mégsem akármilyen emberi vágyat befogadja,
hordozza, mások számára átélhetővé tegye. Hogy a „m ások” együttesének
egy-valami egységeként mutasson meg „engem” . R ilke mondta még akkor
szintén: hogy némelyek tündökölni, virulni akarnak, látszani, és az szép
lét, „m i” azonban meg akarunk érlelődni - és erre is sokat gondolok, még
ha külön „érlelődni” nem akarok is, hanem úgy ki tudja, próbálok meg
lenni, korántsem idézetként, és ehhez ragyogásmentesnek (homályosnak, sö
tétnek stb.) kell lenni, meg fáradozni kell.
Azt gondoltam én ott az Alkotás és a M árvány utca sarkán: megírom
tételszerűen, József Attila-sorokról sorokra menve, mint érzem alapvetés
nek azt, ami a költészetben benne foglalt alapvetés. Tehát nem „ a ” költé
szet. Kezdjük itt! Ezt gondoltam. Nézzük meg, mi a költészet tartalmi
formai burka, mi rossz mondható el róla, miként járatta le magát annyi
mindennel, hogy annyi mindenre, ugye, nem is méltó (miközben az a sok
29
�annyi minden: „m it csinált” ? - hát ezt én nem vagyok hivatott eldönte
ni), szóval, míg sok hibátlan, kifogástalan, mindig lényegien élő, Pálya ut
cán sosem búslakodó, önmagát, s dolgát el nem hanyagoló, másoknak csa
lódást nem okozó gyakorlatias ember jár, s jár a kellő úton... addig az
úgynevezett költő felteszi a kérdést: barátaim, óhajtotok tudni magatokról?
s tömören, mert nagyon siettek? él bennetek vágy, hogy ne csak egy-egy
statisztikai adat tömörségével, számítógép programjával találkozzatok? el
tudtok hinni valami véglegeset, még ha tudjátok is: jön helyette újabb „vég
leges” ; csak az azért nem szorítja ki mindjárt amazt, hanem van ez a tole
ránsnál is különb egyességük, egységük, összetartozásuk, ahogy Csokonai és
Berda és K assák és mind az azótaiak közül a hozzájuk épp érdemben,
nem forma vagy formátum szerint illők, egybetartoznak... s nem jelent-e
ez is valam it? ez az egybefüggés? ez az egymást oly igen kizáró tények
párbeszéde? nem látszat-e akkor csak az a nagy másság? Nincs-e minden
nek akkor hát, íme, hozzászólása a leghétköznapibb gyakorlatnak ahhoz a
részéhez, ahol épp a hajszálgyökerek vannak?
Vagy az összetartozásról
eszembe jutott, ahogyan a vak madárról írni próbálok, erről az összetar
tozásról..., emelyet kifogásolni is szokás, kevesellni... Itt hazaértem, s ab
bahagytam. Tükrök a tükrökben, a költészet szerepe az életben, a valódi
valóság szerepe a költészetben... Dolgok, hajszálgyökér-lényegek! Tudja
tok igazán egymásról, jegyezhettem volna fel költőien. (Fogjuk rá.) Vagy
teoretikusan: van-e köz-igény, s köz-nyelv (!!),
köz-megegyezés arra, ah
hoz, abban, hogy mi is a költészeti közhez-szólás? Mi a köz-emberi? Hol
a tudatosság minimális határa? (Mennyi képlékenység.). Mondhattam vol
na, mint szaktársaim szaktársa: több becsületet a költészetnek. (De hi
szen - mintha volna ez is!) Akkor meg...?
Ú gy érzem, hogy nem a Pálya utca mászkálója, nem a madarak felügye
lője, nem hozzászóló, nem köz-ember vagyok, hanem magyar költő. Ezzel
vagyok a nem is olyan sok elébbi (meg a többi említetlen) mind. O lvas
suk el az Irgalom című verset. A világ azóta bonyolultabb is lett, meg nem
is. D e a „kötetemben” (Szállj költemény...) címmel szereplő vers utolsó
szakasza sem akármi: „nem muszáj
hősnek lenni, ha nem lehet” . Aztán
mégis a N em emel föl két sorát választom: „Intsd meg mind, kiket sze
retek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám...” É s olvasom, olvasom az
1955-ös könyvet. Évszám ok, forintszámok... félre veletek! E város, e város-államnyi költészet-világ (polisz) lakója, már nem magamról beszélek,
olvasok, írok. S milyen könnyű lett volna egykor, divatos ál-nyelvésztudori, ifjonci játékkal mondani itt valam it: nem „én ” -zálok, hanem ,,ti” -zálok... Hanem ti, barátaim, akik ezt tényleg érthetitek - és miért ne ért
hetné bárki ezt! - , tudjátok, hogyan is van. (Hogyan is...?!)
Nagyon sokféleképpen. D e mi ez a vita, már amennyit én tudok róla
eddig? Mit csinálunk vele? Jobb sokféleségek idején már?
Szerényen csak ennyit mondok: ezzel is verset írunk. Állandóság válto
zik. A vers nekem mindig „a köz” volt. Ennek a tudatosságnak - hadd
tudatosítsam - nem örülhet mindenkor a költőegyén. Ám egy idő múltán
ő maga is megíródik olyanná, hogy „egyrészt” - már mindegy. É s akkor
nem is kell külön kezdődnie a „másrészt” -nek. Az is megvolt, kezdettől
fogva. Az volt. (József Attilának, Paul Klee-nek; stb.) Am it - Apollinaire
soraiból akár - kiolvashatunk erről: változatlanul igaz. A költészet kü
lönös rangja, hogy nem is oly különös.
30
�AB L AK
A Kalevala ünnepére
A Kalevala ünnepe valójában az egész finn nép fennmaradásának ünnepe.
Mert nemcsak az énekes őrzi a dalt, de a dal is őrzi énekesét! A nép meg
őrizte a dalt, a verseket, a versek őrizték a nép ősi történetét és nyelvét, tehát
magát a finn népet is! Éppen százötven esztendeje, hogy a szegény falusi sza
bó orvossá lett fia, a népköltési kincsek nagy tisztelője, E lias Lönnrot, több
mint fél évtizedes gyűjtése után 1835-ben kiadta a Kalevala első, nem teljes
költeményfüzérét Kalevala, vagy régi karjalai énekek a finn nép őskorából
címmel. Ez a legelső kötet mintegy 12 ezer sort tartalmazott. (Majd lankadat
lan gyűjtői munka után 'készült el a Kalevala végleges kiadása, amely 1849ben látott napvilágot. Ötven éneke több mint 22 ezer sort tartalmaz.) A K a
levala több vonatkozásban is világjelentőségű mű. Egyrészt, ami az énekelt
versekben megőrződött, az még az osztálynélküli társadalom világát mutatja,
az ősi nemzetségi társadalomét. Másrészt, ezzel összhangban - , ahogy nagy ta
nulmányában Otto Kuusinen írja - , „Ha összehasonlítjuk a Kalevalában tükrö
ződő társadalmi viszonyokat például, azzal a társadalmi képpel, mely Homé
rosz eposzaiban mutatkozik, világosan látszik, hogy ez utóbbiak a nemzetségi
társadalom bomlásának jóval előrehaladottabb korszakát jelenítik meg. A Ka
levala minden hőse, még a legtekintélyesebb, a bátor dalos Ve jnemöjnen is,
végez testi munkát. A Kalevala-kori nemzetségi társadalomban még nem fejlő
dött ki a gazdagok és szegények közötti ellentét. A nemzetség tagjai közt nincs,
a különböző nemzetségek közt viszont lehetnek különbségek, mert az énekben
hangsúlyozzák például, hogy Ve jnemöjnen nagy nemzetségből való” . ..
Kuusinen így foglalja össze a Kalevala jelentőségét: „ . . . a Kalevala bizonyos
tekintetben régibb társadalmi fejlődési fokot képvisel, mint az Iliász- . . Történeti korára nézve (A késői gyűjtés miatt! K. D.) a Kalevala nyilván sokkal fia
talabb az Iliásznál és sok más nép eposzánál, de szociális korára nézve, ha szabad
így mondani, minden ismert eposzok között a legrégibb.” Ebből a logikából az
is következik, hogy születését tekintve is ősibb lehet; történeti, gondolati mag
jai, eseménycsírái a vaskor elején, vagy még régebbi időkben gyökereznek. Ha
akarjuk, IImarinen, a kovács, afféle félisten, varázsló, aki a vassal teremt új
világot. Ahogy dallal-verssel kovácsolt néppé nemzetségeket Vejnemöjnen, s
találó Kosztolányi jellemzése: a finn nemzet „dalban született.”
A mai énekesek őrzik-e még a dalt északi rokonainknál? Nincs mód e rövid
megemlékezésben elemezni a mai finn költészet hagyományőrző szerepét, ám
úgy tűnik, mintha csak a Kalevala lelke hatna rájuk, nyelvi ereje, megjelenése
nem, vagy alig. Noha a Kalevala világhírű lett, hatása kimutatható sokfélekép
pen, bár az egyes nagy nyelvekre való fordítása - e sorok írójának értesülé
sei szerint - nem mind sikerült igazán. (Az angol és a francia nyelvű Kaleva-
31
�Iára gondolok.) Viszont a magyar Kalevalák Vikár Béla után - Nagy Kál
mán, a fiatalon és tragikusan elhunyt erdélyi magyar költő tízéves felbecsülhe
tetlen áldozatosságú munkája nyomán éppen úgy remeklésnek mondható, mint
a több mint két évtizede Finnországban élő Rácz Istváné, napjainkban pedig
Képes Géza fordítja - már azt mondhatjuk, a magyar költészetnek is roppant
tartóoszlopai. Minden bizonnyal a nyelvrokonság, a hasonló dallam, a magán
hangzó-illeszkedés, az alliterációra való ősi hajlam, és még sok közös, már-már
csak nehezen kimutatható belső nyelvi rend segítették a magyar Kalevala gyö
nyörködtető világrajövéseit. S ezért van, hogy talán a hatása is nagyobb a ma
gyar költészetre, mint a finnre, még napjainkban is.
A fiatal finn költők mohón ültették át magukba a nyugati költészet mutat
ványos hatásait, hiszen lemaradásuk nagyobb volt, mint a miénk. (Ha a köl
tészet vonatkozásában egyáltalán lehet lemaradásról beszélni a magyar és a
nyugati líra viszonyában?! Inkább a két költészet indíttatásának, hagyományai
nak más volta a szembetűnő!) Azt viszont elmondhatjuk, s hihetjük, hogy a
közeli jövőben a finn költészet is jobban visszanyúl a kalevalai gyökerekhez!
Csakis ez lehet megújító, éltető ereje! Az alább bemutatott fiatal finn költők
talán még nem tudják ezt, viszont a Hideg Antal által fordított népköltészeti
alkotások formájukban, alliteráló kaccsaikkal, történeti tömörségükkel - mely a
magyar népballadák jellemzője is - igencsak a Kalevala hajtásai! Az itt bemu
tatott szemelvények a finn népköltészetben önálló műfajt képviselnek: békes
ségóhajtók néven ismertek. Az itt közöltek Lönnrot Kanteletarából valók.
Az idén február 28-án, nemcsak Finnországban ünnepük meg az első nyomtatásos Kalevala világrajöttének 150. évfordulóját, hanem szerte a világon. E b
ből az alkalomból mutatunk be olvasóinknak négy finn költőt és közlünk íze
lítőképpen népköltészeti alkotásokat.
A válogatásért és a fordításokban való nagyszerű segítségért köszönetet kell
mondanom T uomo Lahdelma költő-műfordító barátomnak, aki egyébként né
hány éve megnyerte hazájában az Ady-műfordító „versenyt” , és önálló Adykötetet is összeállított, megjelentetett. S közben és jelenleg is - bár Ady költé
szetével és Kosztolányi novelláival foglalkozik behatóbban - rendszeresen for
dítja anyanyelvére a mai magyar költők munkáit.
KISS D ÉN ES
SIRKKA TURKKA 1939-ben született. Hét kötete jelent meg, az utolsó 1983-ban, J ó ll e h e t n y á r v a n
(Vaikka on kesä) címmel. Megjegyezzük, hogy a finn „vaikka" jelentései a következők: bár, habár,
ámbár, noha, jóllehet. Ez a címválasztás is érzékelteti Turkka gondolati lírájának finom árnyalatait.
ILPO TIIHONE N 1950-ben született, négy megjelent könyvéért több dijat is kapott. Legutóbbi, 19 8 2 ben kiadott kötetének címe: E r o ik k a .
MATTI TIISALA 1955-ben született, orvostudományi egyetemet végzett.
ovi) című, 1982-ben megjelent első kötetéért díjat kapott.
LIISA IMMONEN 196o_ban született, zongoratanárnő a
(Auringonpimennys) címmel 1981-ben jelent meg.
32
Ez
foglalkozása,
nem
v o lt
verseskötete
a jt ó
(Se ei ollut
N a p fo g y a t k o z á s
�MATTI TIISALA
Sima tóparti kövek, roppant tojások.
A fák között vontató látszik,
jön elő a félsziget mögül.
Elém ér.
Én ülök és írok és melegszik a kő.
Közeledik a hajóverte hullámzás,
hallgatom:
gondolataim szétkúszált hajszálak
az ágyon,
amikor reggel van,
vagy mint a finom faágak,
már láthatók,
tavasz kezdődik vagy már itt a tél.
SI R K K A T U R K K A
Bent a fákban halottak állnak
és néznek minket virágos szemmel.
Nem bombaszemmel, hanem esőszemmel.
Amikor áldásosan jársz,
téged is áldanak.
Áldott legyen a tekintet, amely téged áldott.
Kullero-virág, mely egy pillanatig rád sütött,
törékeny északi nap.
Élnünk az élőkkel kell,
de szólítsuk a halottakat:
mindvégig velünk vannak ők.
E z volt az én látomásom.
Ezt mondtam már korábban is.
Mert amikor elzuhan a költő
nyíló ökléből kihull egy madár
szárnyra kél és elkezd énekelni.
33
�ILPO TIIHONEN
Eroikka
E tavaszon, mikor visszafelé
néztünk
amikor az idő megszűrte emlékünk
s te ott álltái még az elhagyott
korban
kibontott hajaddal vöröslő
lángokban
éreztük a tüzet, a vas hevült kékjét,
a születésünket, miként régi égét,
lelkünket útjára szelek ostorozták
kibomlott hajcopfod, lobogott az
orcád,
dacos vitorlákkal a szabadság felé
Libéria felé, szabad földek felé
a jószándékú pezsgő-golyók elé!
D e mindezeket egyikünk se tudta.
Gyarlóságaimban hajósinasféle
irányítok jéghegyet
a hajók elébe
ez sorsunk szeszélye,
az út és e szándék végett
kell minekünk
vízhidegben létezőknek
süllyedni a mélybe.
L IIS A IM M O N E N
Liliom nyílik,
és a virágzása
végtelen
a liliom-mindenségben.
Hervadásakor
megtagadja természetét
és a világban
neve sem marad.
K ISS D É N E S fordításai
34
�Finn népköltés
Ments meg engem magas Isten
ments meg engem magas Isten
ments meg engem magas Isten
óvj meg Teremtőm oltalmazz
óvj meg Teremtőm oltalmazz
csatamének csánkjaitól
vitézeknek vészhelyétől
lovak patkolt patáitól
halált osztó harcterektől
ments meg engem magas Isten
ahol ólom olt életet
óvj meg Teremtőm oltalmazz
ólomgolyó ólmoz arcot
fehér fémek hatalmától
ahol fejünk fordul földre
villogó vasak hegyétől
nyakunk szárát elszakítják
vasköpűnek verőjétől
híres hajam halálba hull
tarackok tátott torkától
sörényem semmivé porlad
Hozzál békét határunkra
örök Öreg magas Istem
lehetnének legényeink
mennyek ura Mindenhatónk
szelíd szavú férjecskéink
hozzál békét határunkra
mezőszerte magszórókká
finn földekre nyugodalmat
szántóföldön szorgosokká
békét hazánk határára
portánkon nem panaszkodnánk
szép szavakat K arjalába
völgy zugában nem zokognánk
határra ha békét hoznál
finn földekre nyugodalmat
nyír a nyékbe nem nyomulna
suhanc fává nem sarjadna
35
�Fiúk csak mi fogtunk fegyvert
ősszel fogant fogyó fényben
teljesedett telő télben
tavaszkor már minket terelt
szerencsétlen szegényeket
nyavalyás nyomorúságba
hej fiúk fegyvert kell fognunk
villogó pengét pengetni
fehér vassal vagdalkozni
fiatal fiúk harctérre
kardot lenget minden legény
zablázzák csaták csikaink
halál hámjában lovaink
te is pompás pejparipám
velem felnőtt választottam
erre születtél hát szépen
ezért futottad a földet
hogy háború hóhéroljon
fegyver által fúdd ki párád
csak ezért csutakoltalak
etettelek itattalak
hogy pokolba poroszkálj
háború üljön hátadra
kardra kényszerültünk mostan
fiatal fiúk harctérre
fázódunk éjente fagyban
lábalunk lucskos havakban
gazdafélék meg gunyhókban
gyáva kutyák gyalázatban
erős férfiként enyhelyen
fiúk csak mi fogtunk fegyvert
de nem sorsunkat siratjuk
bajainkért nem bánkodnánk
édesink ha jól élnének
fonthajúink fecserészve
szüzecskéink szeleskedve
menyasszonyok mézes kedvvel
menyecskék mind mosolyogva
özvegyasszonyok örömben
nénikék is bánat nélkül
H ID E G A N T A L fordításai
36
�40
ÉVE
TÖRTÉNT
RADÓ G YÖ RG Y
Miskolctól Debrecenig ...és tovább
Felszabadulási emlékek. 194 5 óta szinte műfaj a magyar (és
sok más) irodalomban, jómagam is írtam már ilyent, hét év
vel ezelőtt könyvbe is foglaltam egyet-mást Moszkvától
Moszkváig címmel, mert számomra a felszabadulás útja a
szovjet fővárosba vezetett, akárcsak további éveim jó néhány
utazása. A könyv első fejezete külön is megjelent Debreceni
napló címmel a Hajdú-Bihari Naplóban - de maradt még
anyag bőven a tarsolyomban. Felbukkan, elhomályosul, majd
újra előtűnik ez-amaz .. . Pátosz nélkül, józan derűvel, oly
kor életmentő humorérzékkel.
A Miskolc melletti Onga községben jutottunk át a tűzvonalon és indul
tunk el az immár felszabadult földön - kelet felé - hárman. Dr. K . Gy.
tudós vegyész, békepárti illegális kommunista. A felszabadítókat arkangya
loknak mondja, akik tüzes karddal érkeznek megmentésünkre. Vitázom ve
le. Ő k megtámadott hazájukat mentik meg és közben bennünket és más
elnyomott népeket is - node arkangyalok? Orosz emberek, akiknek szen
vedélyektől hajtott (vagy, ahogyan ők maguk mondják magukról: „széles” )
természetét én Dosztojevszkijtől tanultam meg... - dr. L. G y., neves ma
gyar író fia, magántisztviselő volt, úgy hurcolták el Hitler-Horthy háború
jába. É s én magam: dr. R. G y., aki a háború kitöréséig a székesfőváros
egyik kerületi elöljáróságán szegénységi bizonyítványok kiállításával építet
tem a kapitalizmust.
Gesztely-Tiszaluc-Büdszentmihály
(m a: Tiszavasvári)-Nyíregyháza-Debrecen: ezt az útvonalunkat felvázoltam már könyvemben, csak azt nem
írtam meg, hogyan folytattam életemnek, úgy hiszem, egyetlen kereskedel
mi tevékenységét.
A tömegszállásról, ahol először helyet kaptam, reggel elindultam körül
nézni, hol lehet valam it enni. December elején Debrecenben a nem odavalósinak ez sem volt egyszerű feladat. H át látom, parasztszekér gördül ki
a széles utcára, megrakva szép, nagy tökökkel. Itt is, ott is akad vásárló.
M it csinál vele? - szólítom meg az egyiket. - Itt, a szomszéd utcában már
működik a pék - hangzik a felvilágosítás
csak még nincs elég lisztje;
egy pengőért szívesen kisüt egy tököt... Nos, egy pengő a tök, egy a sütés:
megéri, hogy két napra is lesz ennivalóm. Lebonyolítom az ígéretes ügyle
tet és a nagy halom kisütött tökszeletet cipelem fekvőhelyemhez a tömeg
szállásra. Odaoldalog az egyik lakótárs; - D e szép tök, szívesen adnék fél
pengőt egy szeletért.
Van tíz szeletem, gyorsan kalkulálok: négyből jóllakom, hatot eladok, az
három pengő, vagyis költségeim megtérülésén kívül jóllakásom és egy pen
37
�gő tiszta haszon. Sőt: szellemi haszon is, hogy megtanulom azt, amit
az
egyetem nemzetgazdaságtani kollégiumának kacifántos elméleteiből képte
len voltam megérteni, a gazdaságtan alapjait, a kereskedelem lényegét.
Hogy a két pengő befektetéssel szerzett hasznom uzsoraügylet volt-e, vagy
sem, ennek elbírálását az olvasóra bízom. Egyet bizonyosan tudtam már:
hogy kereskedelemre, vagyis olcsóbb vétellel és drágább eladással végre
hajtott áruelosztásra minden politikai rendszerben szükség van.
Am ikor az általam kezdeményezett tökárusításból szabályos üzletág
lesz, s egy ismerősöm boltot nyit a főútvonalon, engem kér meg
hiszen
már rendszeres fordítói ügyeletet tartok törzscukrászdámban - , hogy szer
kesszek számára táblát, orosz nyelven hirdetve: Itt sült tök kapható. Az
ötlet azonban nem válik be: egy szovjet kapitány felháborodva ront be a
kis üzlethelyiségbe, és követeli, ne sértegessék bajtársait azzal, hogy serté
seknek való ételt kínálnak nekik.
Pillanatképek a januári Debrecenből.
Szalai Sándor, a kiváló szociológus, aki utóbb a koncepciós perek so
rán több évre börtönbe került, majd akadémikus és szakmájában világhírű
lett, már 1945-ben az ország neves raccsolója volt; ő mondta: „Bavátom ,
tudod, mi van most Magyavovszágon? A tolmácsok vém uvalm a.” E megál
lapításához én is adalékot szolgáltattam neki, amikor elmondtam, hogy egy
ifjú hölgy, akit a magam akkori csekély nyelvismeretével mindössze három
ízben okítottam orosz köszönésre és megköszönésre, már ennyi „tudással”
tolmács lett a pályaudvari irányításnál.
Én azonban akkorra már tökárusból, cukrászdai iratfordítóból és bot
csinálta nyelvoktatóból ismét közhivatalnok lettem. Ahogyan akkoriban
büszkélkedtem: a szegénységi bizonyítványosztás infernójából a diplomá
cia paradisójába avanzsáltam.
V olt azonban a tolmácsok közt egy valaki - magas diplomáciai rangot
is viselt - , akinek emléket kell itt állítanom, mert éppen e sorok megírásá
nak esztendejében távozott az élők világából: nagy idők tanúja, akkoriban
összekötő kapocs a Szovjetunió és Magyarország között, utóbb irodalmunk
lelkes terjesztője, sok magyar írónak igaz, jó barátja. A kkor Grigorjev ta
nácsos néven ismertük, utóbb sokunk kedves Geiger Bélája volt.
Én már 1940-ben találkoztam vele Budapesten. Ú gy történt, hogy mi
nekutána a harmincas években becsavarogtam Európát Nápolytól Helsinki
ig és a belga Atlanti-parttól a lengyel Kárpátokig, a második világháború
első szakaszában, amikor a nyugati kapuk bezárultak, de végre diplomá
ciai kapcsolat létesült Magyarország és a Szovjetunió között, nekem az a
különös ötletem támadt, hogy az ellenforradalmi Magyarország állampol
gára létemre egy szovjet tengeri fürdőbe, valahová a Krím be menjek nya
ralni. Vízumkérés ügyében felkerestem tehát a budapesti szovjet követsé
get. Fekete hajú, átható tekintetű fiatalember fogadott. Magyarként beszélt
magyarul. Végighallgatott, majd óvatosan, mint akinek a legkülönfélébb
provokációkra fel kell készülnie, és mégis baráti tanácsként közölte ve
lem, hogy saját érdekemben mondjak le utazási tervemről, mert azonnal a
magyar hatóságok feketelistájára kerülnék, ha ilyen útlevélért folyamod
nám - még jó lesz, ha onnan, a követségről távoztomban nem fényképez
nek le rejtekből és nem követik a lépteimet... A ki a baráti tanácsot adta:
Béla volt, ugyanaz, akivel évtizedekkel később annyit ültünk együtt Moszk
vában és Pesten, szövögetve irodalmi kapcsolataink terveit.
38
�1945-ben Béla, vagyis akkor G rigorjev követségi tanácsos valóban Szalai Sándor szavával élve - tolmácsi rémuralmat létesíthetett volna M a
gyarországon, hiszen ő volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének,
Vorosilov marsallnak hivatalos kísérője, szakértője és fordítója. Ő azonban
-- bár látszólag zordonul hivatalos volt (féltek is tőle sokan) - , nem tagad
ta meg magyar voltát és veleszületett jószívűségét. Rideg szóval közölte
a szovjet hatóságok rendelkezéseit és közben segített, ahol csak lehetett.
Mert ismerte jól - saját hányatott sorsából ismerte meg, mint tizenkilences
magyar kommunistának fogolycsere útján Moszkvába került fia - az embe
rek, családtagok, aggódó hozzátartozók szorongásait, gondjait. S most, 1945re emlékezve, akkori hivatalos, száraz szavainak emlékét elmossa a Jókait
(és sok mást) szeretettel és hozzáértéssel fordító, a Gorkij főiskolán irodal
munk orosz fordítóinak utánpótlását képző, magyar írók hosszú sorát a
Szovjetunió távoli sarkaiba elkísérő Geiger Béla képe.
Ott volt ő 45-ben már Debrecenben is, de találkozásaink már Pesthez
fűződnek.
Mert 1945. április 10-én, hat nappal az ország teljes felszabadulása után
a kormány tisztviselőstűl, irattárostul együtt egy emlékezetes különvonaton
a fővárosba költözött és elfoglalta helyét a munkaügyek mai hivatalának
Szabadság téri épületében.
Én is ott folytattam Debrecenben megkezdett hivatali és költői - kül
ügyi bökverseket szerző - működésemet.
A bökversek iránt világéletemben szinte abnormis vonzódást éreztem.
Még Debrecenben történt, hogy egy kedves kollégánk, aki M edve névre
hallgatott, megkapta az akkoriban erősen dühöngő flekktífuszt, a háború
nak azt a velejáróját, melyet az olyankor mindenfelé elszaporodó ronda ál
latkák terjesztenek. Én eléggé el nem ítélhetően egész Lafontaine-mesét
költöttem, amely imigyen kezdődött: „ A tetű abban lelte kedvét, hogy
megcsípte doktor M edvét...” H a pedig ma olyan régi kollégával találko
zom, akivel Pesten róttuk együtt a külügyi éveket, rendszerint rögtön viszszaemlékezik akkori műalkotásaimra, arra, hogy midőn az elnöki osztály
svédországi követünk óhajára ívet körözött, hogy, akinél elintézetlen stock
holmi irat van, azonnal intézze el, én azt írtam e körözvényre: „B á r van
nálam sok holmi, / D e egyik sem stockholmi”
vagy néhány kolléga csa
ládnevét így foglaltam rímbe: „ A külügyben Bárány, Farkas, E lefán t és
Medve, / A z embernek Embert látni alig van már kedve” (látszik: nagyon
birizgált és ismétlésekre csábított a „m edve-kedve” rím).
Hazaérkezni a rommá lőtt, a nyilas terrorból ocsúdó Pestre: erről is so
kan írtak már. É n a legkedvesebbnek Tabi László történetét tartom: hogy
a lerongyolt, éhes tömeg miként állja körül mohó kíváncsisággal, mint a
világ sorsának döntő élményét - a planétahúzó fehér egeret. (Örültem is,
amikor filmen is, Bujtor Istvánnal és Székhelyi Józseffel, viszontláttam ezt
a jelenetet.) N yilván a kontraszthatás váltotta ki tetszésemet, hiszen a tra
gikum akkor válik igazán érzékelhetővé, ha a derű hátteréből mered elénk.
Hadd örökítsek meg én is egy derűs anekdotát abból a nehéz időből.
Főhőse Illés Béla, aki maga is nagy anekdotázó volt és hallgatói - sőt,
olvasói is - sosem tudták, hol végződik a hitelesség, s kezdődik a képzelet
játéka.
Nos, hát, Illés Béla magyar író szovjet őrnagyi mundérban megérkezik
az éppen felszabadult Budapestre. Egyenesen a városparancsnokságra in
dul.
39
�A grúz városparancsnok jó ismerőse, aki tudja róla, hogy ennek az or
szágnak irodalmát gazdagítja. Büszkén fogadja.
- No, Illés elvtárs, gondolok én magukra, írókra. Kérdezem a polgármestert: hol van itt az írószövetség. Hát azt mondja: maguknak, magya
roknak nincs írószövetségük. Hogy lehet az? - háborgok. Ha nincs, hát
legyen. Ide azzal a térképpel, ahol ki vannak jelölve az elhagyott épületek.
Hozza a polgármester és én mindjárt ki is választottam egyet maguknak,
íróknak, a legjobb helyen. A város szívében.
M áris veszi elő és Illés Béla elé teríti Budapest térképét, rábök az írószövetség részére kijelölt házra.
Illés Béla elsápad. D adogva mondja:
- Ezt ne... ezt inkább nem.
- D e hát, mi a baj? Hiszen a legjobb helyen van, a centrumban...
Illés Bélában azonban feltámadnak ifjúkora pesti éveinek emlékei.
S
nem is a legkellemetlenebbek. Sőt, éppen az a baj, hogy nagyon is kelle
mesek... Ugyanis a kijelölt épület nem más, mint a M agyar utcai egykori
Frida szalon háza. Csókos emlékek helye...
- Mit szólna a közvélemény, ha ezentúl az írók foglalnák el? Pont az
írók - próbálja megértetni magát az őrnagy a városparancsnokkal.
Amaz mérges, hogy terve balul ütött ki.
- Hát, ha nem jó az, amit én adtam, válasszon maga - és elébe löki a
térképet.
Á llítólag ez az oka annak, hogy a Magyar Í rók Szövetségének budapes
ti székháza - ellentétben a moszkvaival, a varsóival, a prágaival és még
több mással - meglehetősen kiesik a forgalomból.
Se non e vero, e ben trovato.
Illés Béla előszavával jelent meg 1945 nyarán fordításomban Leonyid
Pervomajszkij Budapesti levél című gyűjteménye, az első szovjet verseskö
tet, amely a felszabadult Magyarországon napvilágot látott... Azután követ
kezett M ajakovszkij. A Lenin-poémából készült fordításom (1946 január
jában) már moszkvai kiküldetésemet készítette elő.
Moszkvában Szekfű Gyula követ mellett működtem hármas minőségben:
mint kulturális attasé, mint sajtóattasé és mint MTI-tudósító.
Szekfű Gyulának, a történésznek, írónak és diplomatának igen bonyolult
pályáját és látszólag
de csak látszólag! - ellentmondásos egyéniségét ná
lam erre hivatottabbak hosszú tanulmányai elemzik. Én itt csak egy valamit
mondanék el róla: olyasvalamit, ami talán szintén ad egy kis kulcsot - ,
ha nem is állásfoglalásaihoz, de mindenesetre életéhez.
Első közös moszkvai napunkon ismerkedésre, afféle eligazításra hívta
össze a követség egész személyzetét, titkárokat és hivatalsegédeket is bele
értve. Több mindenről szó esett, végül pedig kissé zavarban így fejezte be:
- É s még valamit. Demokratikus országot képviselünk, tehát felejtsük el
a régi magyar uram bátyám stílust. Engem szólítsanak egyszerűen követ úr
nak, de... - itt kissé elakadt a szava, végül mégis kimondta - , ...de a fele
ségemnek... neki mondják azt, hogy „kegyelmes asszony” ...
...Ismerkedünk M oszkvával, a szovjet hétköznapokkal. Sok minden, ami
ma már Moszkvát járt honfitársainknak, s az ő elbeszéléseikből másoknak
is természetesnek, megszokottnak tűnik, nekünk akkor újdonság, különle
gesség volt.
M a már tudjuk, hogy a sok „betűszó” , furcsa rövidítés nem szocialista
40
�különlegesség, hanem világjelenség, nyilván az élet felgyorsulásának követ
kezménye. D e akkor, mi, magyarok csak olyan régen polgárjogot nyert és
szinte családiasan hangzó rövidítéseket használtunk, mint a M Á V , a Beszkárt (szép rímmel arra, hogy „tesz kárt” ), a hajózási vállalat neve, a M efter (mely ugyancsak rímet szolgáltatott arra a tolvajnyelvi szóra, hogy
„defter” ), a latinnak látszó Ibusz, vagy a becéző Oti és M abi. (Ha akkor
azt halljuk, „Á p isz” , semmiképp sem papírboltra, hanem bikaistenre gon
dolunk.)
Am ikor a szovjet hétköznapokban a Mosszovjet szó bukkant elénk, rög
tön tudtuk, hogy ez nem lehet más, mint M oszkva város tanácsa, a Moszkovszkij Szovjet. D e mit kezdjünk azzal, a humorosan hangzó szókurtítás
sal, ami az írópapírok csomagolásán volt látható: Narkombumprom?
Rövid fejtörés után megfejtettük. Narodnij Kommisszariat Bumazsnoj
Promislennorztyi. Papíripari népbiztosság. M agyarul: Papipnépbiz. Rövide
sen mi is így beszélgettünk: Mi lesz ma ebédre: marsül, serpör, vagy papcsir? (Az olvasó nyilván érti, hogy marhasültről, sertéspörköltről és papri
káscsirkéről van szó.)
Zaharovról is meg kell itt emlékeznem: amikor megérkezésünk után arra
került sor, hogy személyzetet igényeljünk az e célra rendeltetett hivataltól,
családos kollégáim szobaleányokat kértek, akik majd segítenek feleségük
nek a háztartásban. É n , legényember lévén, dilemma elé kerültem:
ha
szemrevaló fehérnépet kapok, akkor kiteszem magam mindenféle pletyká
nak - , ha pedig nem szemrevaló, akkor minek? Férfit kértem tehát. Inast?
Szolgát? Lakájt? Komornyikot? Hadd legyen ilyen is egyszer életemben, az
elnevezés mindegy. Zaharov kiváló férfiú volt, még a régi muzsikok ka
tegóriájából: amikor könyvvásárlásra kísért el és mindketten egy-egy jókora
csomagot cipelve tértünk vissza a követségre, nem volt hajlandó mellettem
menni, csak háromlépésnyire mögöttem. Egyszer, amikor gyermekkorom
régi álmát sikerült megvalósítanom és megvettem a G L Ó B U S Z -t, visszük
haza és egyszerre csak csődület zaját hallom magam mögött. Évődő hango
kat:
- No, öreg, hát te cipeled a földkerekséget? - Elbírod-e minden baját,
keservét? - Vigyázz, el ne ejtsd, mert akkor végünk! - ...és más hasonló
kat mondanak Zaharovnak, ő pedig ügyet sem vetve a kötekedőkre, ko
moly hivatástudattal lépked nyomomban.
Titkárnőm is volt: ő csiszolta hibátlan oroszságúvá különféle átiratain
kat. Reggelenként pontosan kilenckor megjelent hivatalában, követségi épü
letünk első emeletén és buzgón verte írógépét délutánig. H a volt mit írnia.
H a nem volt, akkor is követelte a munkát, hát orosz verseket adtam neki
másolásra. Egyszer egy nagyobb csomag vers - magyar vonatkozású művek
gyűjteménye - került volna másolásra, de hivatalos átirat nem lévén, meg
nyugtattam, hogy a feladat nem sürgős, elég, ha két nap múlva végez ve
le. Másnap aztán megtudtam, hogy távozásom után délután is bent maradt
a hivatalban és még aznap lemásolta az egészet. Késő estig verte a gépet.
M ire volt ez jó? - kérdeztem csodálkozva. - A munkát el kell végezni volt a válasz.
E gy hét múlva szabadságot kaptam és elhatároztam, hogy megtekintem
Leningrádot. D e hogyan utaznak a Szovjetunióban? még nem tudtam.
Hol és hogyan kell vasúti jegyet váltani, szállodai szobát foglaltatni?
Megkérem titkárnőmet, hogy ezeket intézze el.
41
�Fél óra múlva közli, hogy nénikéje nagybeteg, haza kell mennie hozzá.
Hát menjen - biztatom, az utazás lebonyolítása ráér, hiszen csak napok
múlva készülök utazni.
A titkárnő nyomtalanul eltűnik és akkor bukkan elő újra, amikor már
- az utazási adminisztrálást magam lebonyolítván - visszaérkeztem Leningrádból Moszkvába.
Ugyanaz a titkárnő, aki késő estig verte az írógépet, holott ráért volna
másnap is...
Moszkvai diplomata-időszakom fél esztendeig tartott. Augusztus közepén
indultam haza, a repülőgépen együtt minisztériumi főnökömmel, Czinkótszky Jenővel, a kulturális osztály vezetőjével, akire orosz nyelvtudása még az
első világháború hadifogolytáborában ragadt rá, s aki most azért érke
zett Moszkvába, hogy velem együtt végigjárva az illetékes szovjet vezető
ket, nyélbe üsse a kiküldendő magyar ösztöndíjasok ügyét.
Repülőgépünk, mely öt óra alatt teszi meg az utat Moszkvától Budapes
tig, tankolásra leszáll L vo v repülőterén. Repülőtér? Valam ikor tán az lehe
tett hangárokkal, állomásépülettel, de ekkor, alig egy évvel a háború pusz
títása után, üres sík mező, csak az ott álló szuronyos őr jelzi a mező hiva
tását.
Meggémberedett tagjainkat kinyújtóztatni, kikászálódunk a gépből és né
hány lépést teszünk a sík mezőn. K ét civil a nyilván katonai objektumnak
számító térségben.
A szuronyos őr hozzánk siet és erélyesen közli:
- Itt tilos sétálni. Azonnal szálljanak vissza a gépbe.
Főnököm, az egykori hadifogoly, már sietne is vissza a géphez, én
azonban, immár, mint „dörzsölt moszkvai” , nyugodtan az őr elé lépek,
s
minthogy jólesne még egy kis friss levegőt szívni a Ívovi mezőn, úgy, te
szek, mintha nem értettem volna jól a szavait.
Azzal a kérdéssel fordulok hozzá, amelyet írásban csak a francia és az
orosz szövegek jelölnek. A francia így: „H ein ?” - az orosz (magyar átírás
ban) így: „ A ? ” Ezt mindkét nyelv szabályai szerint jó hangosan kell ejte
ni, úgyhogy a magyar akár ráförmedésnek is vélné:
- He?
A szuronyos vigyázzba vágja magát, összecsapja bokáját.
- Tovaris hinyiral!
No, igen, aki kemény ,,he” -vel reagál a szuronnyal nyomatékosított fel
szólításra, az csak katonai elöljáró lehet. Logikus, ugyebár?
*
Ahogyan így átnézem, végigolvasom a most feljegyzett, inkább derűs em
lékfoszlányaimat az 1944-46-os időszakból, önkéntelenül a nyugati képes
pletykamagazinok jutnak eszembe, a Stern és társai.
Mialatt népek történelmét gyúrja, formálja az idő, találmányok, a tech
nika és technológia újításai alakítják át az életet, dúskáló csoportok és nyo
morgó tömegek közt némán, vagy ki-kirobbanva folyik az ellentétek küzdel
me, tudós elmék - ma már adatbankokra támaszkodva - keresik, kutatják
itt is, ott is a megoldást - azalatt képes magazinok szorgos pletykavadá
szai és főként indiszkrét fotósai az unatkozó sekélylelkűek szórakozási igé
nyeinek kielégítése végett királyi családok és popsztárok, playboyok és playgirlök hálószobáinak intimitásaira lesnek és ezeket tálalják, mint érdekessé
geket a magazinok olvasóinak.
42
�Jómagam, ha nem is ilyen mértékben, ha nem is ennyire szélsőséges té
makörökben, de mégiscsak pletykálkodva meséltem a fentiekben 1944-46-os
emlékeimről.
Valahogy 180 fokra változtattam meg korábbi beszámolóim irányát.
Akkor az „alulnézetből” a „nagy vonalakhoz” igyekeztem eljutni: a rész
letekből valam i egészet felfedezni. Most szétszórt morzsákat - vagy, ha
szebben hangzik ez: mozaikköveket - dobáltam szét.
D e mégis: nem a képes magazinok szórakoztatási igényével, hanem ab
ban a reményben, hogy ezek a szétszórt mozaikkövek - ha nem állnak is
össze egységes képpé - színezni, motiválni fogják az összefüggéseket... És,
mit tagadjam : Jólesett papírra vetve felidéznem azoknak a ma már regényes
múltként felidézhető időknek néhány halványuló emlékét.
43
�TÖRTÉNELMI
FIGYELŐ
Elfelejtett politikusok
Huszár Tibor: Beszélgetések; Politikuspályák
A XX. századi magyar értelmiség története nem kis mértékben a XX. századi
magyar emigrációk története. Az 1919 után, a harmincas évek végén és a
negyvenes évek elején, majd 1945 és 1948 között, s végül az 1956 után kül
földre
menekültek százezrei
között az írástudók
száma
tízezrek
re
rúgott.
Sokáig hallgatni
illett
(és kellett)
róluk.
Majd
a
hetvenes évek elejétől, az ország határain kívüli magyarság iránti fo
kozottabb érdeklődés és figyelem következtében egyre többükkel és
egyre gyakrabban lehetett találkozni a tv képernyőjén, a rádió hullám
hosszain és a különböző sajtóorgánumok hasábjain. Az újabb kori magyar
történelmet ismerő tv-néző, rádióhallgató és újságolvasó azonban jól tudta,
hogy a paletta még korántsem teljes, hogy a magyar diaszpóra értelmisége
nemcsak közgazdászokból, orvosokból, Nobel-díjas természettudósokból, san
zonénekesekből és párizsi lokáltulajdonosokból áll, hanem volt magyar kor
mányfők, parlamenti elnökök és vezető pártpolitikusok is élnek közöttük. Ok
továbbra is tabu voltak.
Huszár Tibor könyvesboltokba is került Beszélgetések című interjúkötetével
ez a tabu, úgy tűnik, megszűnt. A kötet lapjain ugyanis olyan - a hazai nyil
vánosságban korábban általában némasággal övezett - emigránsok szólalnak
meg, mint Nagy Ferenc, a Független Kisgazdapárt vezetője, s 1946-47-ben az
ország miniszterelnöke; Kovács Imre, a két világháború közötti népi írói moz
galom kiemelkedő alakja, s 1945 után a Nemzeti Parasztpárt főtitkára; Kiss
Sándor, a Parasztszövetség igazgatója; Gombos Gyula, az 1945 előtti Magyar
Elet és Magyar Út című lapok szerkesztője; Püski Sándor, a népi írók kiadója,
s az 1943-as szárszói konferencia kezdeményezője és szervezője; s végül Fejtő
Ferenc, a Szép Szó-kör tagja és Cs. Szabó László író és esszéista. A beszélgeté
sekre 1977 őszén, az utolsó pillanatok egyikében került sor. Nagy Ferenc, K o
vács Imre, Kiss Sándor és Cs. Szabó László ma már senki mikrofonja elé nem
állhatnának. . .
A beszélgetéssorozat a harmincas évek és a negyvenes évek első felé
nek szellemi mozgástendenciáit és ezek egymáshoz való viszonyát járja
körül. A téma nem új a történeti irodalomban. Az 1929-33-as gazdasági
válságot követő szellemi erjedésről eleddig is lehetett színvonalas elem
zéseket olvasni - mások mellett éppen Huszár Tibortól is. A levéltárak
ban, újságokban, sőt az ilyen típusú kutatás legbecsesebb forrásegyütte
seiben, a személyes hagyatékokban azonban sohasem tükröződik a teljes tör
téneti valóság. Bizonyos dolgok, sokszor éppen az evidenciák, sohasem íród
nak le, s az is esetleges, hogy mi marad meg a leírtakból. A túlélő résztvevők
kikérdezése, az ún. oral history, a történelmi valóság egyes aspektusai feltér
44
�képezésének éppen ezért igen hasznos, bizonyos esetekben nélkülözhetetlen
válfaja. S ehhez jön még az objektív folyamatok szubjektív vetületének vonz
ereje, a történelmet csinálok vagy átélők egyedenként más és más optikája,
amely az ilyen típusú munkáknak szerencsés esetben mindig különleges érde
kességet kölcsönöz. Semmi kétség: a Beszélgetések e szerencsés esetek közé
tartozik. Odatartozik, mert Huszár Tibor jól ismeri a kort, amelyről kérdez,
s azokat akiket vallat. S azért is, mert a kérdezettek sem rejtőzködnek. V ál
lalják amik voltak, s amit mondtak.
Igen szűkkeblűen ítélnénk meg azonban a kötet jelentőségét, ha szerepét
csupán egyfajta forrásbázis-teremtésként határoznánk meg. A népi és urbánus
ellentétek mibenlétéről, a népi mozgalom belső tagoltságáról, a Március Front
felbomlásáról és egyéb kérdésekről feltáruló új információk ugyanis csak a
könyv egyik rétegét alkotják. A kötet szellemi érdekessége és izgalma - a fen
ti problémák körüljárása mellett - abból is adódik, hogy Huszár nemcsak
múltat faggató történész, hanem jelenünk elkötelezett marxistája is, a kérdezet
tek pedig nemcsak egykori politikusok, hanem - ha más-más ideológiák je
gyében is - az interjúk pillanatában is elkötelezett antikommunisták. A törté
nelmi vallatás mögött vagy mellett tehát - noha mindig igen udvarias és ta
pintatos formában - más-más értékrendszerek és ideológiai meggyőződések
összeütközéséről is szó van. Legnyilvánvalóbb ez a Gombos Gyulával, Kiss
Sándorral és Püskivel készített interjúkban. Huszár ezekben kilép a kérdező
szenvtelen pózából, s a népi ideológia válfajaival szembesülve maga is ideoló
gusként vitatkozik. Ennyiben a kötet két világ találkozása, illetve párbeszéde
is, s mint ilyen történetíráson kívüli fontossággal is bír.
A Politikuspályák című kötetben összegyűjtött 22 portrét amelyek eredeti
leg a Társadalmi Szemle 1982-83-as számaiban jelentek meg, lényegében ugyan
az a társadalmi igény és politikai szándék hívta életre, mint Huszár Tibor in
terjúsorozatát. Ezt - József Attila szavait parafrazálva - röviden úgy fogal
mazhatjuk meg, hogy a múltunkat be kell vallanunk. Rákosi Mátyás, Gerő
Ernő, Révai József, illetve Tildy Zoltán, Mindszenty, Kétbly Anna, Barankovics, Sulyok Dezső és az 1944 és 1949 közötti koalíciós időszak más vezető
politikusai, akik közül nyolcan nyugati emigrációban, egy (Rákosi) pedig a
Szovjetunióban hal(tak) meg, sokáig ugyanúgy elfelejtett vagy legalábbis hall
gatással övezett alakjai voltak közel- és félmúltunknak, mint Huszár Tibor
beszélgetőpartnerei. Ebben az értelemben a Politikuspályák is az ún. kényes
témák kényességét csökkenti, s ezt nem lehet eléggé üdvözölni.
A huszonkét portré természetesen nem egyformán markáns, s akad közöttük
olyan is, amelyeknek egészen elmosódottak a vonásai. Vida István Tildy- és
Nagy Ferenc-portréja például egészen plasztikus, Palkó Magda Schlachta Mar
git rajza viszont meglehetősen halovány. Más az ecsetkezelése a kortársként
megszólaló Dancs Józsefnek (Dobi István) és Nemes Jánosnak (Rákosi Má
tyás), s más a többnyire fiatalabb évjáratú „céhes” történészeké. Egyes szerzők
hősük mindenoldalú bemutatására vállalkoztak, mások megelégedtek (vagy
adatbázisuk miatt meg kellett elégedniük) a történések felületi szintjének fel
vázolásával. A kötet tehát egyenetlen, ám ennek ellenére kézikönyvértékű,
amely remélhetőleg nemcsak a közép- és felsőfokú oktatás segédkönyvévé, ha
nem az 1945 utáni magyar történelem iránt érdeklődők hasznos olvasmányává
is fog válni. (Magvető; Kossuth.)
ROMSICS IGNÁC
45
�MÉRLEGEN
SZERZŐK, KÖNYVEK — VIDÉKRŐL
Visszhang
Az első szavunk a köszöneté és a
háláé, mely e kitűnő, önmagán túlmu
tató gondolatokat teremtő kötet lét
rehozóinak jár. Elsősorban Keresztury
Dezsőnek, s nemcsak a szép és tar
talmas előszóért, hanem azért az öt
letért, hogy vallassák meg az írókat
életükről, sorsukról, művészetükről.
Ezt Pete György (az Életünk, főszer
kesztője) páratlan szorgalommal, s
nem kevesebb hozzáértéssel maradék
talanul el is végezte. Ez alkalommal
elsősorban erről szeretnénk
szólni
egy-két szót... Nem mintha az antoló
gia „csak ezért” lenne fontos. De s itt már rá is térünk mondaniva
lónkra - tizenkilenc íróról, költőről,
szociográfusról „egy füst alatt” véle
ményt mondani több, mint nevetséges.
(Nem szólva arról, hogy az írók le
becsülése, tekintve, hogy valamenynyi önálló egyéniség.) Továbbá: elég
áttekinteni az írók életkori adatait,
hogy világos legyen az összefogott vé
lemény lehetetlensége, a legidősebb
1905-ben, s a legfiatalabb 1957-ben
született, tehát, egy fél évszázadnyi idő,
ami átfogja a kötet szerzőit. S még
változatosabbak a „civil” foglalkozá
sok: olajipari munkás, segédmunkás
épp úgy akad közöttük, mint tanácsi
dolgozó, tanár és könyvtáros.
Ami összeköti őket, az az, hogy
zalaiak. Halljuk a kérdést: irodalmi
rendező elv-e, hogy ki hol él? nem
lesz-e ebből egy újfajta, beszűkült lo
kálpatriotizmus? Vagy még inkább
provincializmus? A kötet a kézzelfog
ható bizonyíték, hogy egyáltalán nem.
Nem mert ha költői képekben,
té
mákban, emberi sorsokban kapunk is
46
híradást a zalai tájról, emberekről a szociográfiát kivesszük
innen, hi
szen annál nyilvánvaló - , akkor
az
tárgyi-tematikus indíték, de
semmi
esetre sem szemléleti. Nyoma sincs
itt a „ki, ha mi nem” szemléletnek
az ország többi részét kiszorító
be
szűkülésnek. Más az, amiből a „zalaiság” ered. Legvilágosabban Keresz
tury szép előszava igazít el: ,.Öröm
mel üdvözöltem tehát a tényt, hogy en
nek a zalai kiadványnak a létrehívói
sem kívántak valamilyen zalai sajátos
ságot, göcseji mélymagyarságot, virágos
zalaegerszegiességet kifejezésre juttat
ni. Csupán színpadot kívántak nyújta
ni olyan íróknak,
költőknek.,
akik
most éppen Zala megyében élnek....”
Erre viszont szükség volt.
Hadd
folytassuk az előszó idézését: „Mint
mindenütt az országban, Zalában is
élnek olyanok, akikbe belefulladt a
szó, a mondanivaló - mert olyanok a
körülményeik - ,
elnémultak.,
vagy
csak. magukban dohogták tovább ha
tástalan lelkesedésük kitöréseit. Ta
lán most, sokkal jobb
körülmények
között fölhívhatják magukra a figyel
met, érezhetik a közszereplés gyakran
görcsoldó izgalmát, a bár megkésve,
de mégis időben érkezett tiszteletadás
elégtételét."
Ennek az idézetnek az „igazságfe
dezete” ott van a kötet szerzőinek
megnyilatkozásaiban. S ezeken
kell
elsősorban elgondolkoznunk. Mert a
tizenkilenc szerző közül
mindössze
négy (!) az, aki jól érzi magát szű
kebb hazájában, aki úgy érzi, bizto
sítva van számára az alkotás lehető
sége. A többieknél annál több, an
�nál keservesebb a panasz. A „legpró
zaibb” , az anyagi lehetőségek is szű
kössé váltak. S ez nem az „élvezeti
cikkek” hiányát hozza magával (!),
hanem a legfontosabbat, az írói kap
csolatok, társaságok
kialakulásának,
működésének is akadályává
válik.
„Nincs pénzünk vonatra” vallják jó
néhányan. S nemcsak Budapestre, de
a közeli nagyobb helységekbe is prob
léma már az utazás.
Nyilvánvaló: alkotni, magát a mü
vet létrehozni kollektiven aligha le
het. De a müveket megteremtő lég
kör, a gondolatok, ismeretek termé
keny cseréje-ütköztetése elengedhetet
len. Ezt tudják, érzik, szenvedik ezek
az írók, az anyagi hiány csak mint
ennek kiváltója szerepel itt.
Az illúziók
rombolása
sohasem
kényelmes és kellemes. De
olykor
szükség van rá. Kell. Jelen esetben
azzal az illúzióval kell leszámolnunk,
mely szerint a „vidéki irodalom ma
már nincs hátrányban a fővárosival
szemben” . Hát - mint a kötet mutat
ja - igenis abban van. Nem a mi
rendszerünk hibája, hanem a múlt sőt régmúlt, mert az Osztrák-Magyar
Monarchiára gondolunk! - még fel
nem számolt öröksége. Budapest ak
kor lett „vízfej” , s a század elején in
duló irodalmi megmozdulásokat
gondoljunk csak a nagyváradi A Hol
napra! - félbeszakasztotta a világhá
ború, hogy az azutáni állapotokról már
akár ne is ejtsünk szót.
Nyilvánvaló, a zalai - s általában
a jelenlegi vidéki - írókon ez aligha
segít valamit is. És szomorúan kell
látni azt a visszahúzódást, bezárkó
zást, amit ez az állapot teremt. Pél
dának néhány idézet!
„Pesszimista
vagyok, mert a periférián élek.” „A
pesti folyóiratok rendre
visszaadják
írásaimat.” (S ezt nem kezdő dillettáns írja!) „Nem adok írást,
mert
nem erőltetem senkire magam.” „Nem
adok írást, mert félek a visszautasí
tástól.”
S ez annál inkább súlyosan esik a
latba, mert ugyanezen nyilatkozatok
között olvashatunk remek ars poéti
kákat, szép hitvallásokat korunk egyik
fő veszedelme, a közöny elleni
el
szánt harcról. De ez nem tud ebben
a szituációban
kibontakozni. „Nem
volt itt becsülete annak, aki írt”
mondják sokan. S még jó ( !), ha nem
ellenségesen, hanem csupán közönyö
sen tudomásul veszik az
íróembert.
Hiszen találunk itt olyan megnyilvá
nulásokat is, hogy „na végre műsza
ki könyveket olvasnak, s nem valami
vacak irodalmat” .
Így a többség önmagába zárkózva,
önmagának alkot. Holott, s nem „ki
oktatásként” , de mint megmásíthatat
lan igazságot mondanánk, a fiókból az
írás magától nem jön ki! Nem esz
ményünk a „házalás” , a nyűgösködő
szerző. De - uram bocsá’ - Petőfi,
Ady, József Attila első verseskötete is
„támogatással” jelent meg, hogy le ne
írjuk azt a kedvelt szép szót, hogy
„protekció” . S a nyilatkozatok között
sokan említik azokat, akik az induló
írók kezét fogták, akire hálával és
szeretettel emlékeznek. Tüskés Tibor,
Gerő János, Szíjártó István, Fodor
András neve fordul itt elő legtöbbet.
Értjük a visszahúzódás okát, is
merjük a döcögő könyvkiadást, a szű
kös körülményeket. Vak, aki nem lát
ja. De az elhallgatás és befeléfordulás nem más, mint öncsonkítás. Hi
bás sok mindenki lehet - hibás is a szenvedő azonban a hallgató író, s
végső soron a közönség. Mert - mást
ne mondjunk - ezt a kötetet is kár
lett volna valami fiókba süllyeszteni.
Ismételjük: szándékosan nem emel
tünk ki neveket, elkerülendő az eset
leges félreértéseket. De míg nincs ol
vasóink kezében ez a kötet, addig
előlegben célszerű, ha kiírjuk a szer
zők nevét: Aranyi László, Bán Zsu
zsa, Blazsetin István, Csordás János,
Gelencsér István, Hegyes Zoltán, Karay Lajos, Kántor János, Lackner
47
�László, Lázár Tibor, Morvay Gyula,
Orsós Jakab, Pécsi
Gabriella, Pék
Pál, Simán Mária, Szeles József, Ta
kács László, Tóth Károly, Völgyi Fe
renc, Ha látjuk a nevüket, figyelem
mel és megérdemelt szeretettel fordul
junk feléjük.
És itt mondunk köszönetet a kötet
gondos lektorainak, Fodor Andrásnak
és Tüskés Tibornak. A szép kötetet
Szekeres Emil tervezte, a sikerült fo
tókat Cservenka György készítette.
Létrejött a Zala megyei Tanács VB
művelődési osztály és Levéltár jóvol
tából. Köszönet érte nekik is.
BESSEN YEI G YÖ RG Y
Félszárnyú szerelmeink
Simonyi Im re: Kettős szerelem
Petőfi közel másfélszáz éve még
így fogalmazott: „szabadság,
szere
lem” . Simonyi Imre ma, 1984-ben ezt
írja: haza és szerelem. A szópárban
kifejezett fogalmi-érzelmi lényeget, a
valódi tartalmat azonban akkor ra
gadhatjuk meg a legpontosabban, ha
az és-t elhagyva a két
szót egybe
vont, önálló alakjában
használjuk,
így: hazaszerelem! Azaz: míg az elő
ző megfogalmazásban (az idézett Petőfi-versben) a kettősség és az aláren
deltségi viszony, addig az utóbbiban
az egyenértékűség, a teljes egybeesés
a szembeszökő. A módosulás miértjé
re adható válaszok sokféle gyökérből
táplálkozhatnak, ám mindegyik egyet
len közös eredőre vezethető vissza: a
haza és a szabadság állapota akkor és
most. Amiként akkor, a nyolcszáznegyvenes években a haza
fogalmának
egyértelmű állandó jelzője a szabad,
és elválaszthatatlan fogalompárja a
szabadság volt, akként most, a nap
jaink jelenévé változott történelmi lét
ben s annak egy
adott, pillanatnyi
metszetében - vagyis az egyéni
ta
pasztalássá sűrűsödött személyes tör
ténelem emberöltőket átívelő folyama
tában - ugyanaz a fogalom a szere
lem totalitását választja a létét (meg
létét) jelentő tartalmak egyetlen le
hetséges kinyilvánítási módjául.
S
amiként a tárgyát-célját a Nőben föl
lelő szerelem
hiábavalósága,
férfi
48
emésztő csalárdsága az egyetlen, örök
től létező valóság, akként az
Aszszony képét magára öltő, lényét és tu
lajdonságait magába olvasztó - vagy
önnön lényegét asszonyisággá változ
tató - felnőttebb, teljesebb
vonzal
mat ébresztő Hon iránti szerelem sem
részeltet másban, mint a hiábavalóság
keserűségében; lettünk légyen bár
okos vagy suta, hűtlen vagy öröklétig
hűséges szeretők. De mégis,
szólni,
tenni érte - és ez a bizonyosság biz
tonságával tudható - csak így,
már
csak ebben a keserű,
viszonzatlan
szerelemben tehetünk. Körülbelül így,
ennyiben írható föl, ez az alapképlete
a Simonyi Imre költészete által köz
vetített világlátásnak. A szemlélet el
ső közelítésben monolitikusnak is tűn
het (a jelzőtől kizárólag félreértelmez
hető mellékzöngéi miatt ódzkodom):
a költő első kötete
megjelenésétől
(Tisztességes írás, Gyula, 1956) ugyan
azokat az elemi erejű
létélményeket
fogalmazza versbe, újra és újra. Mind
szélesebb indulattal, de mindig „be
lül valami fájdalmas körön” , mind kihívóbb őszinteséggel, de mindig föltétlen tisztességgel, olykor
már-már
görcsös, öntépő
révületben, állandó
„egyirányú menetelésben” : haza és
szerelem: hazaszerelem!
(„Elutazni
valahová. A Lánnyal. Valahová. Ta
lán épp a Hazába.” )
D e honnan ez a maró
keserűség,
�miért a viszonzatlan szerelem remény
telenséget keltő érzete, mi az, ami e
két, azonos érzelmi gyökerű létszfé
rát, a Nővel és a Hazában - de ír
hatjuk így is: a Nőben és a Hazával
- élést ilyen elemi, egymást feltétele
ző, egymást teljességgel átható totali
tássá, a hétköznapi és a költői praxist
(amelyek, jól tudjuk, szét nem vá
laszthatók) egyaránt alapjaiban meg
határozó mentalitássá lényegí t i? Aki
Simonyi Imre sajnos, nem nagy
gyakorisággal sorjázó - köteteit isme
ri és az azokban foglalt pozitívumokat
sommázó, mintegy
könyvre-könyvbe
komponált egységes gondolati
rend
szer (egymásba épített versciklusok)
keretébe foglaló jelenlegit is forgatta,
annak számára kézenfekvő következte
tés a válasz: az a nem csupán mai,
hanem egész poézistörténetünkben rit
kaságszámba
menő
emberi-alkotói
alapállás, amelyet organikus történe
lemszemléletnek nevezhetünk. Ez
a
művekben és művek által kinyilvání
tott történelemszemlélet adja meg Simonyi költészetének markáns, egyedi
alaphangját, amelyet egyfelől a konk
rét történelmi tapasztalás
(pl.: Ha
zám, Természetes halál a XX.
szá
zadban), másfelől épp eme tapaszta
lás(o k ) által involvált föltétien hu
mánumra alapozott
erkölcsi tartás
(pl.: Sírirat) kettőse szervez megbont
hatatlan egységgé. A „haza és szere
lem” összefüggésében fogalmazva: a
férfi tisztessége: hűség a hűtlen sze
retőhöz !
Úgy gondolom, hogy e recenzió, de
a kötet olvastán is sokakban fölme
rül a kérdés: van-e
létjogosultsága
manapság a konok, számonkérő haza
szerelemnek - egyáltalán: mit is je
lent közelebbről ez a szó - leírható-e,
kimondható-e a kifejezés „hűtelen ha
za” s ha igen, akkor miért és miben
hűtelen? Érzésem szerint - túl azon,
hogy a kötetben olvasható, a
fenti
kérdésekre konkrét választ adó ver
sekre fölhívom a figyelmet - kísérle
tet kell tennem az elfogadható - no
ha korántsem teljességigényű - fele
let(ek) megfogalmazására; még akkor
is, ha tudatában vagyok, hogy szava
ink devalválódásának idején nehéz el
kerülni a profanizálás buktatóit és a
nemkívánatos, ideologikus felhangok
„beleolvasásának” lehetőségét. Az is
nyilvánvaló, hogy e dolgozat keretei
között a hazaszeretet és hazaszerelem
fogalmainak kritikai tartalomelemzé
sét elvégeznem lehetetlen, sőt, bajos
akár csak szabatos, közösségi
érvé
nyű meghatározást adni. A két foga
lom érzelmi telítettségében megragad
ható különbözőség azonban, azt
hi
szem, mindenki számára nyilvánvaló,
S minthogy Simonyi számára (is) az
egyetlen, a teljességet jelentő létfor
ma a közösségi lehetne, törvényszerű,
hogy az „én” -t organikus kisközössé
gek híján a közvetlen
környezetben
„lereagálni” képtelen érzelmek teljes,
a hiány által fölfokozott sűrű telített
ségükben a nagyobb, az egyéni iden
titás alappilléreként (is) működő kö
zösségre, a nemzetre - és mivel
ez
századunk húszas-harmincas
éveitől
meglehetősen képlékenynek bizonyuló
„fogalom” - a nemzeti létet
jelentő
/ biztosító tényszerű keretre, a hazá
ra vetülnek. A Haza - a Nő, a Sze
relem, (s mint majd később látjuk) a
„Régi Gyula” - ily módon a kizáró
lag csak a közösség léte (megléte) ál
tal szavatolt egyéni lét, a személyi
ség fönnmaradásának
szinonimájává
(is) válik Simonyi költészetében. Így
tehát, és persze a fél- és
közelmúlt
magyar történelme hon-, ember-, mél
tóság- és ideavesztéses időszakainak
s a „nálunk nélkül végeznek rólunk”
(in.: Báróczi Sándor: A védelmeztetett magyar nyelv. Bécs. 1790.) törté
nelem- és politikacsináló
módszerei
nek ismeretében egyszerre
természe
tessé és megindítóan emberivé válnak
Simonyi komor indulatai, egy pilla
natig sem kétséges a számonkérő sze
relem létjogosultsága. Hiszen a haza
történelme személyes történelem is, a
Kettős szerelem költőjéé és a kultúr
49
�körhöz tartozó tíz-egynéhány millió
emberé, és mert a nemzetet előrevi
vő (vagy csupán csak megtartó) lehe
tőségek elherdálása egyben az egyéni
lét pástjainak csonkítása is. És
ha
igaz a mondás, miszerint a szerelem
a legönösebb önzés, akkor
Simonyi
Imre rezignáltan okos egoista.
Nos, az eddig elmondottakkal ko
rántsem jellemeztem kimerítően Simo
nyi poézisét, inkább csak az
általa
művelt és képviselt költészeti típus
alapelemeit igyekeztem körvonalazni.
(Rövid kitérő erejéig idekívánkozik
egy megjegyzés: a jelenlegivel a hete
dik kötetét közreadó, hatvannegyedik
évében járó József Attila-díjas, irodal
munkat markáns vonásokkal, költé
szetünket jelentős értékekkel gazda
gító költő munkássága - jóllehet mind
kettő régóta időszerű volna - ez idáig
sem egy pályaívet bemutató-értékelő
monográfiára, sem válogatott kötetre
nem „érdemesült” . Jóvátehetetlen mu
lasztásaink szaporítása pedig - eny
hén szólva - értékpocsékoló fényűzés.
Akár a versnyelv-versmodell, akár
a poétikai előképek, vagy a szűkebb
pátria, az alföldi kisváros, G yula ver
sekben játszott szerepe felől
közelí
tünk, a számba veendő jellegzetes vo
nások sokasága zavarbaejtő. Ezt a köl
tészetet lehetetlen egyetlen képletben
fölírni. Egyfelől a szikár, fegyelme
zett, nem ritkán a központi versszer
vező erő, a versmag, a versgondolat
groteszkül abszurd ellentettjeibe for
duló, a valóság iszonyatát-képtelenségét ekként poentírozott nyelvi logi
kával kifejező versépítés (pl.:
Ro
mánc, Epilógus, Keser-vers), másfelől
az erőteljes s ezért olykor pongyola
ságként ható indulati elemek lobogóan kamaszos hangütése, ismét másfelől
az érett, kiábrándult férfi komor-kese
rű hangja (pl.: Virágvasárnap, Nem
egyeztél bele). Egyfelől a népi költők
- közöttük a versben is
megidézett
nagy előd, Sinka István - örökségé
nek
fölvállalása-továbbvitele
(pl.:
Szülőházam, Szülőfalum), másfelől a
50
belső vibrálásra, a gondolatritmusra
épülő szabadvers kifejezetten simonyis
vállfaja. Egyfelől az imádott, az eu
rópai, kárpát-medencei pátria (pl.:
Rendületlenül, Szózat, Hazafele, Tör
ténelmi lecke, A Hazáról az utolsó szó
jogán), másfelől a gyűlölt-imádott, a
kitaszító-befogadó, a kisvárosnyi vi
lágváros, a hazában hazányi szerető:
Gyula, képekben, hangulatokban, re
miniszcenciákban, mindenütt és min
dig jelenvalóan: alfa és omega, kulcs
a Szerelemhez, a Hazához, kulcs
a
Léthez (pl.: Sarokasztal
a „Kék
Macská” -ban, A Fiúk a „K irá ly"-ban,
A „Kék Macska” meghal. A szerető
vallomása).
A recenzens, aki maga is személyes
élményként élte meg a régi Gyulát, a
tapasztalás
bizonyosságával
tudja,
amit a Kettős szerelem olvasója a ver
sek jelzése-jelentéseként érzékelhet: ez
a gyulaiság több
mint egyszerű ott
lét, nem csupán az odatartozás, ha
nem egy minőség, a / egy létezésmód
jelzője („Hisz az A K K O R B A N él az
azelőtt / az azóta s az ezután! Légy
áldott / Régi Gyula. - Í rta: Hű Sze~
retőd.”). És persze azt is tudja, hogy
a coleur locale sugallta létezésmód
generális tartalma, az emberléptékű
élet - a lebontott negyedek-házak, az
átépített utcasorok, a szétfűrészelt fahidak, a kivágott gesztenyeallék, egy
szóval - a „Régi Gyula” elsüllyedé
sével együtt pusztul, töredezik. Simo
nyi költészete a kezdetektől ennek az
emberi léptéknek az elsiratása-visszaperelése, hiszen a költő tudván tud
ja, hogy a lét önmagában csupán az
élet lehetősége, a szerelem önmagá
ban csak a boldogság lehetősége, hogy
e kettő megélhetősége kimondás nél
kül pusztán a lehetőség léte a létezés
re s a lehetőség e létnek nem bizo
nyítéka pusztán csak élhetőség lehető
sége és ezért a költő létlehetőségének
létezhetősége a kimondás cselekvése.
Tudja, hogy a kívánt, a szeretett, az
elérhetetlen - az igazabb szeretők megnevezésével a kínzó hiányérzet, ha
�meg nem is szüntethető, legalább
versnyi időre, csillapítható. S e mos
tani kötetében - miként az eddigiek
ben is - nevén nevezi, vég nélkül
szólongatja - az állandósult
hiány
szüntelen jelenlétévé varázsolja - fá
radhatatlanul idézi a távollévő, hűte
len kedveseket: „Haza, Lány” . S a
szerelemtől fűtött ráolvasó
bájolás
még így is, még akkor is érvényes, ha
- nomen est omen - „ eleitől fogva”
félszárnyú e „kettős szerelem” .
EN D RŐ D I SZABÓ ERN Ő
„emberré az tesz, ha megszólalok”
Bertók László: Ágakból gyökér
Hosszú az út Vésétől Pécsig Csurgón és Nagyatádon át. A K ár
pát-medence pereméig még
inkább.
D e körbe fordulva, vissza a gyöke
rekig sokkal hosszabb. Különösen, ha
töretlenül hozzuk a magunk sorsát.
A közelmúltban jelent meg Bertók
László negyedik, önálló verseskötete.
Ágakból gyökér - ezt hirdeti a cím.
S a könyv olvasásakor érezzük, hogy
a rugalmas, élettel teli ágak a földig
hajoltak a viharban. Megkapaszkod
tak a földben, hogy újra gyökeret
eresszenek. Mert a megbolygatott vi
lág megfordult fája tudja, „. . . hogy
azóta, / a semmi semmit ér, / tehát a
gyökér nem jelez, / furakszik még mé
lyebbre / hitér, tiszta vízér . . . ”
Igen! Kell a hit, hogy higgyük né
pünk, művészetünk és a magunk sor
sának jövőjét, igazát. Kell a tiszta
víz, meghűsíteni lázas arcunkat - na
gyokat kortyolva oltani cserepes szánk
és szikkadó lelkünk szomjúságát.
Bertók a középgeneráció kemény
hangú, igényes, felelősséggel alkotó
költője. Bátran néz szembe a valóság
gal, és szilárd erkölcsi alapról üzen
hadat a gyávaságoknak, a torzulások
nak, a megalkuvásoknak, a hőköléseknek. Hogy meggyőződéssel vállal
hassa a maga korát és tehetségével
kiküzdött szemléletét.
A
mindössze
kilencvenoldalas
könyv négy rövid ciklusból áll. A
nyitó és a záró egység feszesen közre
fogja a belső képsorokat. Ez a befog
laló forma kemény harcok, belső ví
vódások színtere. Az indító versek
ben „udvara nő
minden szónak” .
Olykor úgy érzi, hogy „létezem csak,
mint a kövek” - vagy éppen „nézzük
egymást, mint a katonák., / akik túl
élték, amit nem lehet” . Mégis hiszi:
„aki nem csügged, az hazatalál.”
A kötet középső két ciklusa egy
kicsit fanyar, egy kicsit féltő - oly
kor bizakodó, olykor aggódó képek
ben fogalmazza meg
mindennapi
gondjainkat, a hétköznapok fonáksá
gait - s a mindnyájunkra nehezedő
felelősség terhét. Valamennyiünk ne
vében vitázik, kérdez, érvel, vall és számba veszi a megélt „boldog jö
vőt” . Népünk jövőjét - meg a maga
sorsát.
Az irónia és az önirónia különösen
erőteljes az „idegenvezető” verssorai
ban. Szűkebb és teljesebb hazájának
bemutatásakor többször epésen - oly
kor naturalisztikus részletességgel ítél
kezik, de ítéletei mindig a valóságra
épülő tapasztalatok és költői absztrak
ciók karakteresen művészi kapcsola
tai. - Jól látja, hogy az átlagpolgár
„nem érzi, hogy / a Kárpát-medence
jelű szakajtóból / kilóg a lába” . Te
ret és idősíkokat váltogatva föntről
tekinti át a tájat és a történelem fi
camait. De mi a fönt meg a lent, a
magas és a mély; a semmi párhuza
mosak és a végtelen? - Vajon ki lát
jól, ki tud hibátlanul eligazítani és
eligazodni?
51
�A „szép, boldog jövő” megjeleníté
se és átélése is keserű vagy fanyarkás - olykor groteszk fintor, máskor
meg kemény kiállás, ítélet. Néha már
ott tart, hogy ha „csöndben kell meg
dögölni” - talán a fülünket is be kel
lene dugni. Sokszor már úgy élünk,
mintha „végképpen befalazva, / ma
gukba . . élnénk.
"
Mégis fel-feltámadó bizakodással,
makacsul visszatér - gyökereivel az
ősi talajhoz - újra meg újra. Sejtései
azt sugallják: „mert mindig történt
csoda, / vagy csoda-féle, amikor /
már senki sem figyel oda.”
S az ember „álmodozik. / hogy lesz
valami jó / valahol, valamikor".
A kötetet záró negyedik ciklus szen
vedélyes felelősségérzettel tér vissza
költészetének alapkérdéséhez. Mi tör
tént korunk emberének - és a köl
tőnek - reményeivel, hitével, álmai
val? S szinte kiszakad belőle a vallo
más, hogy „Akkor szabadna verset
írni, / ha nem lehet már verset ír
ni” .
József Attilához szóló
„alkalmi”
versében - négy szonettre feszítve teríti elénk tömör képek parafrázisa
in át a mai költő kötődését a nagy
elődhöz. Megilletődését így fogalmaz
za meg: „s mint akit a
mindenség
vert meg, / sírok egy törött kira
katban”.
Érzelmeinek és aggodalmainak megzokott nyíltságával néz szembe ön
magával a Születésnapi
párosban.
Ú gy érzi: „egyszóval, élünk, öregem,
/ közepesen, közepesen".
Bár tapasztalja: „és néha kihagy a
szíved, / de semmi sincsen nélküled,
/ és felelős vagy, minthacsak / te
szülted volna önmagad.".
A kötet egyik kulcsverse az E l
menni kevés, itt maradni sok című.
Újra vallatóra fogja a munka, az ál
mok és a szabadság lüktetését: „É p í
tettem a végtelen falat, / és álmodoz
tam, mint aki szabad". A verset lezá
ró egységben megfogalmazza maga
vállalta kötelességét és lehetőségeit:
52
„Elmenni kevés, itt maradni sok. /
emberré az tesz, ha megszólalok.”
Igen a költő felelőssége a megszó
lalás, az igazmondás joga és lehetősé
ge!
S mire a kötet végére érünk, már
tudjuk, már megbizonyosodtunk róla,
hogy együtt utazunk életünk vonatján
- az emberiséggel. Az is igaz, hogy
„a bolond tekinget csak hátra / meg
aki fél," - de nem dönthetjük el,
van-e joga valakinek is meghúzni a
vészféket! ?
Bár a költő átkelt már a „lengő
fényhidakon” - újra csak visszatér a
tárgyakhoz, az emlékekhez, a fákhoz.
Most már a gyökerek titkait vallatja.
Bertók László szinte észrevétlenül
érkezett meg a zárt, csöndes, szigorú
falusi világból a mai magyar líra
nyílt vizeire. Vitorláját feszíti a szél
- a reménykedés; messzi utakra ké
szül.
Költészete kiérlelt, erőteljes, dina
mikus líra. A belső harc, a pontos,
kemény ritmusok, a kifejező, szabato
san szerkesztett képek világa. A ma
gyar klasszikusoknak és a népi lírá
nak eredeti hangú, egyéni továbbépí
tése.
A felbontott térben és időben - az
élet és halál feszes és áttételes párhu
zamait felhasználva - biztos szigetek
felé törekszik. Alkotásai újra meg új
ra emlékeztetnek a lényeg, a tapasz
talati és az elvont igazság megragadá
sának jelentőségére. Hiszen az ember
a művészetben azonosulhat a legtel
jesebbem a világgal. A teremtő művé
szetben.
Bertók verseit a valóság meleg vé
rű, meggyőző hangú, színes megjelení
tése járja át. Az azonosulás, a felis
merés és az önkifejezés olyan művé
szi egysége, ami még - a jövőre vo
natkozóan - sokat ígér. A hajlékony
ágból szemünk előtt lett „dolgozó”
gyökér, hogy táplálja a Somogyból ki
ágazó hazai líra terebélyesedő lomb
ját. (Magvető)
SZ IR M A Y E N D R E
�Két költő Nógrádból
Bódi Tóth Elemér és Szepesi József verskötetei
A Nógrád megyei Tanács VB mű
velődésügyi osztálya
a
Palócföld
Könyvek sorozatban
tavaly immár
5. s 6. kötetét jelentette meg. Szerény,
ám tetszetős küllemű könyvecskék, a
hátsó borítón a szerzők portréival és
vallomásaival, a gusztusos betűk eleve
olvasásra ösztönzik a beléjük lapozót.
Ezúttal két, szinte pólusként ellenté
tes alkatú költő munkásságából ka
punk ízelítőt, hála a kiadói jótéte
ménynek.
Bódi Tóth Elemér mélyen intellek
tuális erezésű, „tudatos” költő, Sze
pesi József az „indulatos” , aki ha sze
lídre fogja is vádoló szavait, mögöt
tük így is virtuálisan kirajzolódik egy
dinamittal töltött, robbanni-kész láda.
Mindketten bátran, magabiztosan áll
nak saját lábukon. Hogy
választott
mestereik is vannak? Az egyik legoriginálisabb magyar költő, Ady Endre
versben-prózában két elődöt is vallott
mesterének, Csokonait és Vajda Já
nost.
Bódi Tóth Elemér - verseiből lát
hatóan - világot-járt ember; újságíró,
több mint két évtizede munkatársa,
ma főmunkatársa a megyei napilapnak.
Vas megye szülötte, már gyermekfővel publikálta verseit. A szülőföld, a
vasi tájak rabként tartják emléklán
cukon ma is. Minderről tökéletesen
meggyőz a három ciklusra tagolt kö
tet első kis csokra, Az emlékek öble.
Vasszilvágyból dalol lelke mélyén ma
is, ízt, színt onnan olt verseibe. Mily
nemes gesztus Nógrádtól, hogy men
ten az elfogultságtól, a Vas megyei
szép rejtelmek kidalolásának épp ő
ad teret. De Vas fia „arannyal" fizet
e nemes cselekedetért. Már
nem is
szürkülő, de reménytelenül megszür
kült s kopott nyelvünkbe versein át
olyan szavakat s fogalmakat csempész
be, melyekről nem alaptalanul gondol
hatjuk, rég kivesztek nemcsak köz-,
de irodalmi nyelvünkből is. Íme, mu
tatóba : lóstál, tergyegess, szelemen,
böstörködik, banga,
kepéi, müge s
folytathatnánk.
A külhon, a nagyvilág a színpada a
második, a Változékony idő
ciklus
verseinek. Nyugat iránti akaratlan kí
váncsiságát, vágyát ő maga nyilatkoz
tatja ki, tán méreteiben legnagyobb
versébe beépített két
sorában; „ . . .
eleim kunyhója közelebb bozsgó Bécshez, /
mint
boldog
Budához.”
München utcáin, London hídján, rak
partjain barangoló társának érzi
a
költőt e sorok írója. Ő is rótta azo
kat, s Cs. Szabó könyveimével élve, a
„dóveri átkelés”
izgalmában őt is
megragadta a bizonytalanul kék-szürke-zöld tenger vijjogó sirályaival, a
tenger, mely Bódi Tóthnak
legna
gyobb szerelmévé szegődő
élménye
marad. (Talán túl is énekli.) Tizenegy
versének - egészében, vagy részben
- ihletője a tenger. A hajnalok hajna
la címűben éjszakákon át hallja
a
„tenger mormolását” (Lévay
József
Mikes-e első két sorának
sztereotip
visszahall ásaként.)
A mesék kapujában a harmadik,
egyben a kötet címét is viselő ciklus
az igazán fölszabadító külső világ; jó
légvételre biztató tájak, emberek. S
ha a „vén Európa csak sirály” „D o
ver fehér szikláinál, . . . árucserére
szűkített
demokrácia
tévelyeg
/
Egyik parttól a másikig” - most a
mesék kapujában, a Krímben, Jaltán,
Bahcsiszeráj
szökőkútjánál, Csehov
verandáján eloldottnak érzi magát a
költő a korábbi kötöttségektől.
53
�A világutazó költővel hazatérve
nyereségként tesszük polcra a kis kö
tetet. Annyi hiányérzettel mégis, hogy
a legszebb s legmagasztosabb emberi
érzésből, a szerelemből fakadó vallo
másokkal adósunk maradt, vagy ilyen élmények hiányában - mégsem?
Szepesi József Elszórtan, mint
a
gyom című kötete mintegy harmadá
val terjedelmesebb, mint a Bódi Tóthé
s a versek száma is ilyen arányban
magasabb, csaknem eléri a százat.
Szepesit korántsem
intellektuális
alapélmények tolták a versírás
felé,
fizikai munkás ma is, s így közel
a
forráshoz, melyből nemcsak vers, de
társadalomrajz írásához
is
bízvást
meríthetett. (Munkáját az Í rószemmelbe is beválogatták.)
A cikluscímek hiányoznak a könyv
ből, jóllehet öt részre tagolja a szer
ző, vagy a szerkesztő a versanyagot,
de mert átfolyás van a témákban, vol
taképpen a tagolásnak nincs is gya
korlati jelentősége. Tán a keletkezé
sek, az építkezés folyamatában
lett
volna célszerűbb a verseket egymás
mellé illeszteni. Ebben az esetben a
kronológia fejlődéstörténetet is jelen
tett s igazolt volna egyben.
A nyitás nyomban egy lefegyverzően szép kis szonett. Szepesi eredendő
en lírai alkat, hőmérőnek érzi magát
a társadalomban. Szánja magát,
s
ugyanakkor azt is tudja, hogy „nincs
szánalmasabb
az
önszánalomnál” .
Szürke reggelek ölik meg a
„fakír
hőst” , ki Jack London egyik figurájá
ban vél önmagára ismerni, a
nyil
vánvaló áttételekkel persze. Utcákon,
külvárosokban bolyong,
szobájában
heverészik, olvas. Mily remek képe
ket kap el kószálás közben! E szem
pár azonban nemcsak
tárgyakat lát
meg kitűnően, a társadalmat is konok
tárgyilagossággal szemléli. Egyáltalán
Szepesitől kijár az „adag” mindazok
nak az „uraknak” , vezetőknek, főnö
köknek, kik pocakosak, sokpénzűek,
gigerlisen elegánsak. Olykor olyanok
54
- ezt már mi tesszük hozzá kritikusan
- amilyeneknek valaha a
tőkéseket
volt szokás ábrázolni baloldali gúny
plakátokon. S a borgőzös éjjelek leg
léhább vértanújának - ahogy a költő
aposztrofálja önmagát - agya veszteg
zár alá kerül... Írni kéne - sóhajt s
aztán iszik.
Hiába fekszik le a nővel, szeretke
zésre sincs erejük. Nem csekély ciniz
mussal „utóiratban” üzen a kedves
nek, ha még bűzlik lábszaga, amit a
franciaheverő beszítt, szellőztesse ki
a szobát. Egyáltalán - miként írja úgy volt mindig a nőkkel is, mint a
pénzzel: sose boldogította, de mindig
jó volt, ha v o lt.. . Nem kis bátorság
kell ily morál őszinte föltárásához.
S effajta helyzetekben harcban
társadalommal, alkohollal, nővel
kellett újra és újra talpra s helyt áll
nia közlendőivel.
A könyvcimadó vers, az Elszórtan,
mint a gyom, a kötet egyik utolsó da
rabja. „K i fia-borja vagy, f miféle
szél hozott? / Felelj, ha tudsz, Ci
gány, / nevezd meg önmagad.” /
M ajd: „Elszórtan, mint a gyom, / bur
jánzik szerteszét / véred a világban /
öröktől parlagon."
Szepesi egyéni dilemmáit önmagá
ban mindenképp megoldotta, s egzisz
tenciálisan is bizonyára. D e elérke
zettnek érzi az időt arra is, hogy a
társadalom segítsen az „oly sokat
szenvedett bűnös, bús fajon." (Így ír
ja, igen, ily adys hangszereléssel.)
„Nyissatok ajtót emberek." E három
szó a kötet utolsó versének utolsó so
ra. Sapienti sat.
Helyezzük polcunkra ezt a könyvet
is a Bódi Tóthé mellé. Jó érzéssel te
hetjük. Nógrád szép szellemi termést
takarított be velük a múlt esztendő
ben. Nyilván nem holmi „botcsinálta
doktor” parancsára láttak e versek kö
tetekben is napvilágot. Ezt igyekez
tünk bizonyítani magunk is.
KISS G Y U L A
�Befogadó és kitaszító városban
Brackó István: Kinek fütyül a madár?
Mi marad az újságíró napi horda
lékából? Elherdál-e mindent a rotá
ciós gépek forgásának fokozására? A
filléres információk villamoson
zötyögve, autóbuszon szorongatva, vo
naton pácolódva koppintanak csak
meg egy-két olvasót, felszippantva a
jegyzetek, cikkek, tudósítások, ripor
tok mögött gyakran indignáltan szót és
gondolatot formázó
hírlapíró
fo
gyasztható, közprédára bocsátott idegsejtjeit? Vagy marad még az indula
tok mögött és után annyi bölcs rezignáció, mellyel kiérlelhető a magas
nyomáson elpuffantott pillanatnyi hördülések továbbgyűrűző, ülepedő, kövéredő, kimunkált töltete? „Átképezheti-e” magát a könnyűlovassági ro
hamokra vezényelt huszár bölcs temp
lomépítő mesterré, aki az időt már
nem mérni, hanem eltölteni akarja?
A Miskolcon élő Brackó István új
ságíró Kinek fütyül a madár? című
riportkötetét forgatva fenti kételyeim
re is választ kapok, miközben több új
rafelfedezés okán örvendhetek. Lehet,
hogy nem éppen helyénvaló örömről
szólni, ha robbanásveszélytől
terhes
városi közlekedésről, ha városnyi vá
rosrész alapvető infrastrukturális hiá
nyairól, ha a munkások ötleteit, újí
tásait csak csúszópénzért elfogadó fő
nökökről, ha csak a pozíciót és nem a
teljesítményt megfizető bérmanipulá
ciókról, ha a több évtizednyi munkát
nem becsülő üzemvezetőkről, ha a hi
tében halálig megmaradt munkás ár
va lányáról, ha a gazdag vállalatok
szegény országáról, ha a tisztes kö
zépszer diadalmaskodásáról, ha a köz
vélemény kisiskolás szinten tartásáról,
ha a gazdasági mechanizmusunk ke
rekei közé rakott fékekről, ha suksükölő doktorokról, korán kelő embe
rekről, kivesző kemény kortársainkról
olvashatok.
Talán
ráncolhatnám
homlokom,
hümmöghetnék, berzenkedhetnék, ha
nem érezném azt az eltökélt igazságés szabadságvágyat (nem félek leírni
a közhelyes nagyotmondást), ami túlemelte a napi riporter-kapálás gyom
irtó aprómunkáján az értékeket terem
tő, megmentő gazda-ember magatar
tásában Brackó Istvánt. A Napjaink című folyóirat oldalairól ismerősek vol
tak már e riportok, de amikor a Bor
sod megyei Tanács és az Írószövetség
észak-magyarországi csoportja közös
kiadásában Kalász László kötetével
indított sorozatba felvették Brackó
írásait még talán a szerkesztők sem
gondolták, hogy ilyen tiszta ívű, gon
dolatról gondolatra, témáról témára
építkező kötet formálható Miskolc
életéről, arról a
városról, ahová a
szerző „csak” bevándorlóként er
refelé úgy mondják: gyütt-mentként
- érkezett Szabolcsból és a Viharsa
rokból. Serfőző Simon
szerkesztői
gondossága rendezte e könnyen befo
gadó és könnyen kitaszító város kró
nikásává szegődő szerző írásait ke
mény kötetté. Mondhattam
volna:
penge kötetté.
Vágnak a témák, vágnak a sorsok,
vágnak-a gondok és vág Brackó Ist
ván szemlélete. Jelenünk megtört len
dületei, a köröttünk élők sűrűsödő
homlokbarázdái,
illanó
illúzióink
hagyják pengenyomaikat rajtunk. A
riporter felkutatta és fekélybontó ér
zékenységgel kanyarította körbe szike
éles stílussal, felkészültségre alapozott
malíciával a látleleteket. Egyes szám
első személyben fogalmaz, de nem to
lakszik. Úgy van jelen, mint aki szem
léli a különböző futamokat: a lakóte-
55
�lep lakóinak kívánságait, a felmondá
sukat beadó művezetőket, a jelenről
feltételes módban beszélő kortársait.
Nem kívülállás ez, hanem az ítélete
it, véleményét, gondolatait, tapaszta
latait elegánsan átadó riporter szem
lélete. Nem száguld, mint . . . nem
leplez le mint . . . , nem bombasztikus
poénvadász, mint . . . , hanem értelme
ző és elemző, szemlélő és féltő, konk
rét és kitekintő, mint... mint.. .
De félre a példákkal, elődökkel,
hasonlítgatásokkal! Az elmúlt évti
zedben megszaporodott
szociológiai
szemléletű, szociográfiai vénával, ta
lentummal megáldott, felvértezett ki
válóságok között gyakran találhattunk
különböző „újhullámos” törekvéseket.
Brackó magatartásában, stílusában is
értékmentő. Érzékenyen korrekt.
Mit szeretne, mire kíváncsi a szer
ző? A kérdés mögött nem szubjektív
kíváncsiskodás, hanem közgazdasági
szemlélettel és a humánum féltésével
átszőtt vizsgálódások állnak. Szeretné,
ha az építőiparnak sem lenne ked
venc színe a szürke. Kíváncsi,
hogy
miért ködösít és festi magát rózsaszí
nűre egy-egy vállalati, üzemi közös
ség, ha már országos dolgainkban ke
mények és kritikusok tudunk lenni.
Szeretné, ha a tegnapi sörösüvegeket
nem a mai kenyér reményében vin
nénk vissza, és szeretné, hogy
nem
csak a szabad szombatokat várnánk,
hanem a hétfőket is. Kíváncsi, hogy a
közösség gondjaiért felelősen, gondol
kodva szóló állampolgárt mikor nem
nevezik már végre kellemetlen nyüzs
gőnek, kotnyeles
illetéktelennek
a
közösség gondjait hivatalból
díjutal
ványozott intézgetők.
Kérdéseket tesz fel tehát a szerző.
Nem álmélkodó, a körülményeket fi
gyelmen kívül hagyó átutazó módjá
ra, hanem tiszta, aggódó tekintettel,
mint aki érzi; neki jussa van kimon
dani a kérdéseket, jussa van válaszo
kat is kapnia, mint annak a kétszáz
ezer miskolci embernek, akik csetelve-botolva igyekeznek céljaik felé a
demokrácia ma még olykor útvesztős labirintus-rendszerében.
Miért? Miért a konok
kérdések,
miért a konok oknyomozás a buszon
munkába araszoló gyárista élete után,
a terveire nem ismerő építész álmo
dott városképe után, az anyja ölében
gőgicsélő csecsemő jövőjéért? A vá
laszra is rábukkanhatunk. Mert: „Az
ember nem tud kibújni a bőréből. Az
ember nem fér a bőrébe.”
Csakhogy a bőréből kibújni nem
tudó, a bőrébe nem férő ember min
dig más és m ás... A
kohász abléz
alatt már nem fogyaszt el nyolc-tíz li
ter vizet, a cementmolnár manikűrkészletet vesz, a bányásznak kisebb
kesztyű is megteszi, a hengerész már
nem izmaiban, hanem idegeiben érzi
a nyűvést. Könnyebb lett a kéz, könynyebb lett a munka...(?) Vitatkozhat
nék, de megteszi ezt maga a szerző is,
hiszen tudja, hogy azok szorulnak le a
dísztribünökről, akik a leginkább oda
valók és akiknek tapsolni
kellene,
nem mindig csattan a tenyerük, mert
foglalt a kezük: „szerszámot markol
nak, bevásárlószatyrot cipelnek, gye
reket sétáltatnak, vagy éppen egy má
sik kezet
szorongatnak!’.
Ilyenek
Brackó emberei, ilyenek
Észak-Magyarország keleti csücskében a króni
kás társai, akik ugyan szeretnék, hogy
nekik fütyüljön - a nem Arany
János-i - madár, de tudják, hogy van
nak még, akik elpörölnék tőlük. A
szerző értük pörlekedik.
Komoly sorozat jövőjét mutatja a
miskolciak kezdeményezése,
amely
megérdemli az országos figyelmet.
S Z E N D R E I LŐ R IN C
�TANULMÁNY
D U BA G Y U L A
A Madách Kiadó 15 éve*
I. Nemzetiségi könyv- és lapkiadónk létét két évtizedes fejlődési folyamat
előzte meg. Ez a folyamat egyetlen szakaszában sem nélkülözte a nehézsége
ket és minden időszakát a nemzetiségi kultúra és írásbeliség élni akarása, fo
kozódó öntudatosodása és jövőjébe vetett hite jellemezte. Irodalmunk és
könyvkiadásunk háború utáni indulását - újrakezdését - 1949-re tehetjük,
amikor az Új Szóban megjelentek az első hazai versek, és a Pravda Kiadó
magyar szerkesztőségének gondozásában, a Magyar Könyvtár keretén belül az
első magyar könyvek. Az irodalom születésének nagy és komoly pillanata ez,
olyan irodalom csírázásának, melyben a kezdetektől gyökeret ver, öntudatosul
és formát keres a nemzetiségi önkifejezés és programkeresés igénye, a közös
ségi sorskérdésekkel való szembenézés szándéka. Írásbeliségünk születésének
ténye a nemzetiségi politika kedvező és igazságos változásának az eredménye,
melyben részt vesznek a párt- és állami szervek, az ugyancsak „pályakezdő”
Csemadok és a népi erőkből újjászerveződő, népi-nemzetiségi kultúrközösség.
A kezdetek utáni két évtized az irodalmi fejlődésnek, a nemzetiségi sajtó
rendszer kialakulásának és a szellemi közélet megalapozódásának, valamint a
magyar nyelvű könyvkiadás folytonosságának a jegyében telt el. Első köny
veink megjelenése után állandósult a magyar könyvkiadás. Kezdetben önálló
kiadó - a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó - , majd a szlovák szépirodal
mi kiadó magyar szerkesztősége, üzeme valósította meg. Könyvkiadásunk alapfeltétele és programos célkitűzése néhány éven belül nyilvánvalóvá vált: min
denekelőtt a nemzetiségi irodalom létét és fejlődését kell szolgálnia. Emellett
egyértelműen hasznos kötelessége a szlovák és cseh irodalmak élő és klaszszikus értékeinek magyar nyelvű tolmácsolása. Könyvkiadásunk két évtized
alatt szervesen beilleszkedett a csehszlovákiai társadalmi kontextus és kultu
rális intézményrendszer egységébe, nagy mértékben- lehetővé tette irodalmunk
felnövekedését és a hazai köztudatban, valamint az egyetemes magyar írásbe
liség tudatában való térnyerését.
II. A Madách Könyv- és Lapkiadó 1969. január 1 -gyel alakult. Alapító dekré
tuma állandósította, önállósította és nemzeti vállalat szintjére emelte könyv
kiadásunk akkori képviselőjét, a Tatran Kiadó magyar üzemét. Nem a sem
miből keletkezett a Madách, húszéves kiadói múlt örököse, és ez a tény a
nemzetiségi könyvkiadás folytonosságára utal. Nem új intézmény alakult te
hát, hanem a meglevő, a régi bővült ki, önállósult és intézményesedett. Mun
katársai, szerkesztői gyakorlata, irodalmi célkitűzései és szerzői közössége ma
radtak, de vezetősége nagyobb hatáskört, tágabb lehetőségeket kapott, mely* Elhangzott Nagykürtösön (Csehszlovákia), a hagyományos Madách Irodal
mi Napok keretében, 1984. novemberében.
57
�lyel egyidőben az írásbeliség fejlesztésében vállalt felelőssége és elhivatottsá
gának mértéke is növekedett. Ezek fontos körülmények, mert a nemzetiségi
írásbeliség és kultúrtudat további önállósodását, öntudatosulását és minőségi
fejlődését tették lehetővé. A Madách Kiadó léte, feladatai és eredményei fel
tételezik a nemzetiségi irodalom fejlődési törvényszerűségeire, szükségleteire és
hivatásvállalására épülő, sajátos és körültekintő eszmei és gazdasági gondolko
dást. Lévén állami intézmény és nemzeti vállalat, része a köztársaság intéz
ményrendszerének és gazdasági szervezetének, emellett azonban sajátos - nem
zetiségi - érdekeket és szempontokat képvisel, mindenekelőtt a nemzetiségi
kultúra önállóságát és benső törvényeiből következő, fejlődési sajátosságait.
Olyan irodalompolitikai és kiadói gyakorlatot tesz lehetővé, amely összhang
ban van az egységes társadalmi célkitűzéseikkel, de közben - ezeken belül a parciális, sajátosan nemzetiségi érdekeket juttatja érvényre.
Az önállósult kiadó szervezeti kiépülésében a meglévőből, a folytatandóból
indult ki, és első kiadói terveiben, irodalmi programjában írásbeliségünk al
kotó területeinek akkori műfaji összetételét követte. A hatvanas évek végén a
költészet, a széppróza és részben a kritikai irodalom voltak vezető műfajaink,
s természetesen a rendszeres és számottevő fordításirodalom. Ennek megfe
lelően a szerkesztőségi részlegen belül három szerkesztőség alakult: az eredeti
magyar irodalom és a szlovák és cseh irodalmak önálló szerkesztősége, me
lyek élén vezető szerkesztők állnak. Néhány év alatt megszerveződött a gyár
tási-technikai osztály, a gazdasági osztály, magába foglalva az üzleti-terjesztői
részleget. A kiadó, kiépülése során, bizonyos értelemben a nemzetiségi közgondolkodás iskolája lett, melyben az önálló politikai és gazdasági döntések
nemzetiségi alapelemei szembesültek és belefolytak a széles körű társadalmi
gondolkodás és irányítás gyakorlatába.
III.
Kiadónk önállósulása olyan időszakra esett, amikor irodalmunkban je
lentős újító szándékú alkotói törekvések jelentkeztek, műfaji és témagazdago
dás és új esztétikai értékek kíséretében. Fél emberöltő távolából mérlegelve
az akkori helyzetet, úgy látjuk, hogy az önálló kiadó létrehozása szükségszerű
és törvényszerű volt, alakulását a mennyiségi növekedésnek minőségi értékek
ben való kifejeződése kísérte, s így létét indokolttá tette. A számbeli növe
kedés mutatói jelentősek voltak. A hatvanas évek végére irodalmunk meglevő
három nemzedéke mellé felsorakozott egy új, fiatal nemzedéki csoport - kö
zel kéttucatnyi kezdő alkotó - , melynek költői az E gyszemű éjszaka, próza
írói pedig a Fekete szél című antológiában kértek szót és mutatkoztak be az
irodalmi közvélemény előtt, s tegyük hozzá, nem sikertelenül. Így a könyv
kiadás szerzői bázisa kiszélesedett, műfaji érdekeltsége pedig látványos fejlő
désnek indult. Az általános fejlődési irányzatot a kiadói produkció évi alaku
lása is bizonyítja.
Megjelent könyvek 1969- 1983.
Év
1969
1970
1971
1972
1973
58
Műszám
Eredeti
Szlovák
Cseh
Világirodalom
28
33
36
42
46
II
I
3
4
6
IO
14
14
II
2
I
3
3
4
15
18
18
20
15
12
�Év
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
Műszám
Eredeti
Szlovák
Cseh
39
36
42
52
51
43
53
55
52
50
l6
20
25
23
25
20
28
29
29
25
12
5
10
12
II
6
l6
12
9
6
9
8
3
l6
14
14
9
14
14
19
Világirodalom
2
3
4
1
I
—
Az adatok tanúsága szerint az önállósult kiadó évi teljesítménye (az 1974.
évi kassai nyomdatűz idejének kivételével) egyenletesen növekedett. Az évi
műszámok növekedése mellett - illetve mögött - azonban látnunk kell első
sorban az irodalmi élet fejlődését, s ezen belül is az eredeti magyar művek
szaporodását, amely nemcsak mennyiségi mutató, hanem olyan jelzés, amely
minőségi és műfaji gazdagodást is jelent. Az eredeti irodalom jelenléte, minő
sége és összetétele hat elsősorban az önállósult kiadói politikára, részben meg
szabja az évi tervek méreteit, másrészt ösztönzőleg hat a szerkesztőségi telje
sítményekre, mert egyre igényesebb követelményeket támaszt a szerkesztők felkészültségével szemben, másrészt elmélyíti a kiadói tevékenység tudatosságát
és célszerűségét. Végső soron megállapíthatjuk, hogy az önálló kiadó léte elő
segítette a gazdagabb irodalmi differenciálódást, a műfaji sokszínűséget és a
nemzetiségi kultúra általános fejlődését, öntudatosulását és reális jövőszem
léletét.
IV.
Í rásbeliségünk kezdeteiből és korai fejlődéséből arra következtetünk,
hogy az irodalom a történelmi tapasztalatokra és közösségi létélményekre min
denekelőtt érzelmileg reagál. Legalábbis ezt látszik igazolni a tény, hogy az
ötvenes években irodalmunk központi műfaja a líra, és könyvkiadásunk első
eredeti kötetei jórészt verskötetek. Ez szinte az ötvenes évek egészére érvé
nyes. Mindenekelőtt volt - a vers. Mintha az ébredező nemzetiségi öntudat
először önmagával - szubjektív érzéseivel - ismerkedne, a lírai érzékelés se
gítségével próbálná megismerni és felmérni a valóságot, mely körülveszi és lé
tét meghatározza. Azt is megfigyelhetjük, hogy az értékelő kritikai gondolko
dás - mondhatnánk - természetesnek veszi ezt a magatartást. Az adott kor
szakban ébredező kritikai gondolkodásunk - Fábry Zoltánnal az élen - a
költői művek elemzésével és bírálatával fogalmazza meg első társadalmi és
eszmei-esztétikai felismerését és igazságait. A próza - nevezetesen az elbeszé
lés és novella, s méginkább a regény korszaka - a hatvanas évek elejével kez
dődik (Rácz Olivér, Dobos László, Ordódy Katalin, Lovicsek Béla regényei),
ezek a háború után született művek már történelmi-gondolati igénnyel köze
lednek a múlthoz s a jelenhez, és olyan nemzetiségi életsorsokat mutatnak fel,
amelyek - természetesen a megírás adott művészi szintjén - általános közös
ségi élményeket és igazságokat összegeznek.
A kiadó első kétévi - 1969-70 évi - produkciója megbízhatóan tükrözi
könyvkiadásunk akkori helyzetét, amelyre a Madách építhetett. Az alapítás
első évének 28 megjelent kötetéből 11 eredeti magyar mű, a többi fordítás
irodalom. Az eredeti művek között hat verskötetet találunk, öt prózakötettel
59
�szemben (két regény, egy novelláskönyv és két publicisztikai kötet). A követ
kező év tizenöt eredeti kötetéből már csak kettő a verskötet, öt regény, két
elbeszéléskötet és több közírói és tanulmánykötet adja az évi termést. K é
sőbbi évek hasonló arányokat mutatnak, a prózairodalom teljesítménye ki
egyenlítődött a költészetével.
Nemzetiségi kultúránk fejlődése során kialakult alapfeltétel, hogy a Madách
Kiadónak a szépprózai művek megjelentetése az egyik legfontosabb és leg
eredményesebb területe. A hatvanas évek során szépprózánk felfedte, kialakí
totta és megfogalmazta történelemszemléletét, melynek jegyében elsősorban a
nemzetiségi lét sorskérdéseinek és a dél-szlovákiai társadalmi valóság válto
zásainak irányába fordult. Kiadópolitikánk - követve az irodalom irányvé
telét - ennek következtében úgy alakult, hogy a Madách Kiadó már kezdeti
éveiben sorra jelentetett meg olyan prózai műveket - regényeket és elbeszé
léseket - , amelyek társadalmi elkötelezettség és művészi igazságérzet tekinte
tében a környező nemzeti irodalmak szélesebb körű értékrendjében is helyt
álltak, és legjobbjaik a közép-európai szocialista prózairodalom szerves mégha kevésbé ismert is - részévé válhatott. Egri Viktor Agnus Dei című re
gényét követték - másodkiadásban - Dobos László Földönfutók, Ordódy K a
talin Keskenyebb út, Mács József Adósságtörlesztés című könyvei, majd Duba
Gyula Szabadesés és Dávid Teréz Ifjúságból elégtelen, valamint Időzített bol
dogság című regényei. A fellendült regényirodaimat - a közös művészi-esz
mei program jegyében - hasznosan és gazdagon kiegészítették a novellairo
dalom és elbeszéléskötetek, Gál Sándor Múmia a fűben és Elsőosztályú ma
gány, Egri Viktor Eszter, Bella és a többiek című kötetei.
A kiadói politika céltudatosságát dicséri, hogy a prózairodalom gazdagodá
sához olyan könyvekkel járult hozzá, mint Fábry Zoltán Palackposta és Fegy
ver s vitéz ellen című publicisztikai írásainak második kiadása - az első ki
adások a második világháború előtt jelentek meg
majd Vigyázó szemmel
összegyűjtött kisebb cikkei, Darkó István novellái (Romok és fények), Tamás
Mihály regénye (Két part közt fut a víz), Ilku Pál Zendűl az osztály című
könyve. Az első köztársaság irodalmi hagyományainak feltárásával és közkéz
re adásával a tudatos - és tegyük hozzá: átgondolt - kiadói program egymás
mellé helyezte a múlt és a jelen könyveit, hogy az irodalmi közvélemény öszszevesse őket, keresse közös mondanivalójuk jegyeit és általuk a nemzetiségi
történelem és kultúrtudat folytonosságát, életképes alapjegyeit és jövőbe mu
tató értékeit. A polgári köztársaság szociális fogantatású kisebbségi prózája és
a szocialista társadalom nemzetiségi prózájának igazságai a közös sorsélmé
nyek és létfeltételek folytán összecsengtek.
A prózairodalom terén kifejtett kiadói törekvések másik - nem kevésbé fon
tos - területe az elméleti-kritikai irodalom műfaja. Az irodalmi fejlődés és
műfaji gazdagodás eleve feltételezte - és előidézte - az irodalomtudat és esz
tétikai értékrend bővülését, minőségi előrelépését, bár részben a kiadón múlott,
milyen mértékben ad helyet terveiben ennek a műfajnak. A megjelent köny
vek száma helyes arányérzékre vall és alátámasztja azt a felismerést, hogy az
irodalomtudat kimunkálásához elengedhetetlenek az olyan elemző és összegező
kritikai művek, amelyek helyesen és színvonalasan tudatosítják az elért ered
ményeket. A gondolkodó prózának szorosan a művészi-alkotó próza - és köl
tészet - nyomában kell járnia, hogy a nemzetiségi közösség - de nem kevésbé
az irodalom maga! - követni tudja önmaga fejlődését. Ennek tudatában a ki
60
�adó Fábry Zoltán, Turczel Lajos, Csanda Sándor és mások - részben iroda
lomtörténeti fogantatású kritikái mellett - már önálló léte második évében ki
adta Tőzsér Árpád Az irodalom valósága című tanulmánykötetét, esztétikai
gondolkodásunk első - erősen személyes - vázlatát, amelyben, a költő erős
egyénisége folytán egy önálló esztétikai értékrend és rendszer vázlata bonta
kozik ki. A könyvet egy év múlva követte Rákos Péter Tények és kérdőjelek
című tanulmánykötete, majd két évre rá Zalabai Zsigmondnak A vers túlol
dalán című kötete, melyben a szerző a legfiatalabb irodalmi csoport esztétikai
gondolkodásának megfogalmazására és dokumentálására tesz kísérletet.
Az irodalmi mozgás törvényeit követve, a kiadó vállalta a nemzetiségi köl
tészet metamorfózisának aktív szolgálatát és alakítását. Líránk esztétikai irány
vételének és minőségi változásának kiinduló pontja az Egyszemű éjszaka meg
jelenésével kapcsolatos. Az antológia költőcsoportja - és a velük együtt je
lentkező fiatal prózaírók, a Fekete szél antológia szerzői - olyan formai igé
nyességet és avantgarde kísérletező kedvet hoztak az irodalomba, amely hely
keresésük révén jelentősen tágította annak esztétikai gondolkodását, valóságszemléletét és művészi értékrendjét. Bemutatkozó antológiáik után sorra je
lentek meg első, önálló köteteik - Mikola Anikó: Tűz és füst között (1971);
Tóth László: A hangok utánzata (19 71); Kulcsár Ferenc: Napkitörések (1972);
Varga Imre: Crusoe-szaltók (1976) - , melyekben a fiatalos életérzés, sajátos iro
dalmi program és horizonttágító, individuális valóságszemlélet kereste és kö
vetelte helyét, lehetőségeit és szerepét az irodalomban (és társadalomban). Az
új költői törekvések szembesültek és valósággal megütköztek a régi - hagyo
mányosabb - lírai kifejezésmóddal és részben megosztották az irodalmi köz
véleményt, másrészt viszont magasabb szintű - tartalmasabb - művészi szin
tézis és gazdagabb lírai teljesség lehetőségét készítették el. Tegyük hozzá, hogy
ezek a bonyolult, ellentétekben gazdag és társadalmi értelemben sem problé
mamentes folyamatok nehéz korban, útkereső eszmei-politikai feltételek között
zajlottak, az 1968-69-es társadalmi válságot követő konszolidáció korában,
ami a kiadó szerepét és felelősségét erősen megnövelte. A kiadó - elismerés
érte - felvállalta a fiatalokat, az idősebbek helyzetét - programjuk érvényét
- pedig azzal erősítette, hogy sorra jelentette meg válogatott verseiket. - Bábi
Tibor: Se elevenen, se holtan (1968); Ozsvald Árpád: Galambok szállnak fe
ketében (1969); Dénes György: Az idő börtönében (1970), illetve új verseiket
- Gál Sándor: Szabad vonulás (1969); Zsélyi Nagy Lajos: Üzenet a barlang
ból (1971); Veres János: Homokvirág (1972); Török Elemér: Virágzó kövek
(1973). A szerkesztőségi koncepció egységében látta a lírát, és ellentmondásait
közelítette egymáshoz, eredményeit összegezte. A további években is folytatta
ezt a kiadói gyakorlatot, az érett és népszerű értékek begyűjtése és kiemelése
mellett - a válogatott kötetek - állandó, gondos figyelmet fordított a fiata
lokra. A felelős kiadói gondoskodás eredménye és reprezentáns példája a debütánsok munkáit megjelentető Főnix Füzetek, sorozat. A sorozatnak öt év alatt
kilenc füzete jelent meg, három műfajban (líra, kispróza és kritika), és olyan
tehetségeket indított, mint Bettes István (Bohócok áldozása), Vajkai Miklós
(A másnapos város) és Lacza Tihamér (Ember a szóban).
V.
A kiadó tevékenységét napjainkban az a tény határozza meg, hogy hát
országként olyan irodalmi munkaközösség - szerzőgárda - áll mögötte, amely
- korlátozott méretei ellenére is - több jelentős műfajban képes létrehozni
(szolid), maradandó értékeket. Szervező munkája során fejlett költészettel,
színvonalas regényirodalommal és kisprózával, és megfelelő gondolati prózá-
61
�val - elméleti kritikai irodalommal - számolhat. Az utóbbi években a gyer
mekirodalom is örvendetes fejlődésnek indult - Simkó Tibor: Tikirikitakarak,
A mállók városa antológia és mások
különösen a fiatal szerzők kezdemé
nyezése folytán. A másik műfaj, amely az utóbbi évtizedben jelentősen fejlő
dött és felerősödött, a nemzetiségi tudatot és öntudatot tápláló, az önisme
retet gazdagító helytörténeti, szociológiai és tudományos ismeretterjesztő iro
dalom. Az irodalmi szociológia és közírás könyvei - Bábi Tibor: A hűség
arca (1974); Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (1974); Gál Sándor: Mesét
mondok, valóságot (1980); Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok
(1984) - nemcsak hazai elismerésben, hanem egyetemesebb figyelemben is ré
szesültek. A tudományos teljesítmények között a néprajzi gyűjtések és feldol
gozások eredményei jelentősek - Ág Tibor: Vétessék ki szóló szívem (1980);
Martin György-Takács András: Mátyusföldi népi táncok (1981); Gágyor Jó
zsef: Megy a gyűrű vándorútra (1981); de Püspöki Nagy Péter kutatómunkája
révén - Boldogfa (1981) - történetírásunk se eredménytelen. Az irodalommal
határos tudományágak területéről - kultúrtörténet, szociográfia, helytörténet és
műemlékvédelem - való, tudományos-ismeretterjesztő tanulmányokat és doku
mentumokat az Új Mindenes Gyűjtemény három kötete fogta egybe, prezen
tálva a nemzetiségi tudományosság szerény, de nem jelentéktelen eredményeit.
A hagyományteremtés további fontos műfaja a munkásmozgalom-történet, amely
a két háború közötti, fejlett dél-szlovákiai munkásmozgalom és szociális hely
zet dokumentumait dolgozza fel, bizonyítva a nemzetiség haladó történelmét
és szocialista hagyományait (Az Út 50 éve). Végül - de nem utolsósorban szólnunk kell a Madách Kiadó képzőművészeti és művészettörténeti feladatvállalásáról, melynek jegyében néhány szép és jelentős művészalbumot és mű
vészettörténeti monográfiát jelentetett meg (Szabó Gyula, Lőrincz Gyula, Bacs
kái Béla, Rigele Alajos, Kisgaléria). Hatósugarát áttekintve, a Madách Kiadó
úgy mutatkozik előttünk eredményei tükrében, mint bizonyos értelemben mo
nopolhelyzettel bíró, sokoldalú intézmény, melynek tevékenysége a nemzeti
ségi írott kultúra és szellemi alkotótevékenység egészét átfogja. Kiadói telje
sítménye - önmagán is túlmutatva - azt bizonyítja, hogy a háború óta eltelt
emberöltő folyamán írásbeliségünk, írott kultúránk beérett és kiteljesedett,
adottságai és képességei arányában átfogja a humán szellemi tevékenység lé
nyeges területeit és hangvételében, értékrendjében és valóságszemlélete sajá
tosságában önálló jelleggel bír, ennek folytán a nemzetiségi népcsoport élet
érzésének összegezője és programadója lehet. E tények a kiadó irodalompoli
tikáját is meghatározzák és munkájára minden téren nagy felelősséget rónak. Tevékenységének koncepciója, mindenre kiterjedő figyelme nemcsak az irodalom
további fejlődését befolyásolja, hanem a mai érték- és eredményszint fenntar
tását és megmaradását is biztosítja.
Minél fejlettebb egy közösség kultúrája, annál nagyobb szüksége van rá,
hogy gyökereivel, a múltjával állandó és élő kapcsolata legyen. Az irodalom
fejlődése feltételez bizonyos egyidejűséget, a meghatározó értékek állandó mintegy időtlen - , egyidejű jelenlétét az irodalmi tudatban. Az összegezések
nek és átfogó szintéziseknek is ez az indoka és előfeltétele. Az irodalmi em
lékezet felfrissítése fejleszti és gazdagítja az irodalom tudatát. A régi részben,
elfeledett művek új társadalmi és irodalmi összefüggések között - újra kiad
va - felfrissülnek és átértékelődnek. Az olvasók újból tudatosítják értékeiket.
A nemzetiségi kultúrák számára létkérdés a hagyományteremtés és a történel
mi-nyelvi gyökerek ápolása, számukra a múlt feltárása és őrzése jövőformáló
62
�tevékenység. Ez egyik oka a kiadó sorozatai létrejöttének. A másik ok az iro
dalmi értékalkotás természetében rejlik. A művészi - irodalmi - érték egyszeri
és megismételhetetlen. Ám tegyük hozzá, hogy kissé az idő függvénye is. A
kor és az idő függvénye a mű hatása, a közösségi tudatban való jelenléte. Ah
hoz, hogy az irodalom eredményei és értékei összegeződjenek, és kiemelkedje
nek az átlagból - mondhatnánk klasszicizálódjanak - , mennyiségi és időbeli
tényezők kiteljesedésére van szükség. A mennyiségi tényezők lehetővé teszik
a válogatást, a kiválasztást és az „újrafelfedezés” szükségét, míg az időbeli
távolság az érték próbája, maradandóságának választóvize. A kiadó ezt az
irodalmi „klasszicizálást” a Csehszlovákiai Magyar Írók. (CSMI) sorozattal
kezdte el és végzi ma is. A sorozatba való besorolás ténye mintegy tisztelgés
az írói-költői életmű előtt. A sorozat az idődimenzió eredményességére is utal:
irodalmunknak már vannak „életművei” . Mindennapi munkája, folyamatos al
kotótevékenysége és értékteremtése nem nélkülözi a klasszicizálódás mozzana
tát. Ez nagy eredmény, ha szocialista irodalmunk alig egy emberöltős létére
gondolunk, és arra, hogy egész történelme rövidebb, mint egy átlagos ember
élet.
A Csehszlovákiai Magyar Írók sorozat regényirodalmunk értékeinek a fel
mérésével kezdődött, aztán a költői életműveket vette sorra. Ez ideig - 1978
óta - 23 kötetet jelentetett meg. A sorozat öt antológiáját fontos kiadói tett
nek minősíthetjük. A Szlovenszkói vásár az első köztársaság kisebbségi irodal
ma kisprózájának, a Rejtett ösvény lírájának a keresztmetszetét adja, míg a
Szlovenszkói küldetés a két háború közti esszé- és kritikai irodalom legjavát
eleveníti fel. Ugyancsak a kisebbségi irodalmat prezentálja a Szép Angéla háza
című antológia, amely néhány hosszabb elbeszélést és kisregényt tartalmaz. A
Családi krónika novella- és elbeszélésantológia a háború utáni irodalom ter
méséből. Hasonlóan összegező szándékkal indította a kiadó további soroza
tait, A Szlovák. Irodalom Könyvtárát és A Cseh Irodalom Könyvtárát, ame
lyek a két nemzeti irodalom klasszikus értékeit hivatottak egységes külsőben kiadásban - az olvasó asztalára tenni..
VI.
Szocialista nemzetiségi könyvkiadásunk indulása óta fontos feladatának
tekinti a szlovák és cseh művek magyar nyelvű megjelentetését. Felelős és kö
vetkezetes kiadópolitikájának eredményeképpen ezen nemzeti irodalmak kor
társ- és klasszikus műveinek legjava olvasható magyar nyelven. A Madách
Kiadó 15 év során 309 fordításkötetet adott ki, ebből 123 szlovák és 186 cseh
művet. A tény meggyőzően bizonyítja a nemzetiségi alkotókészségnek a szlo
vák és cseh művészi értékek iránti, cselekvő és hivatásszerű érdeklődését. A
fordításirodalom terén elért eredmények igazi jelentősége azonban abban rej
lik, hogy ezen könyvek döntő többsége elkerül Magyarországra - jelentős pél
dányszámban - a közös könyvkiadási egyezmény keretében, és így általáno
san hozzáférhetővé válik az egyetemes magyar írásbeliségen belül. Ennek el
lenértékeként a kiadó - mint a közös könyvkiadás gazdája - behoz a ma
gyarországi könyvkiadás (Szépirodalmi, Európa, Móra, Gondolat, Corvina,
Medicina, Zrínyi, Közgazdasági Könyvkiadók) évi terméséből 150-700 köny
vet (átlag 1800-3000 példányban), mellyel gazdagon ellátja a hazai magyar
könyvpiacot. Mindkét részről mintegy félmillió rubel értékű könyv cserélődik
így ki évente, előnyös gazdasági feltételek mellett, melyek lehetővé teszik,
hogy ezek a könyvek olcsóbbak legyenek. A gazdasági előnyöktől azonban
sokkal jelentősebb az egyezmény irodalmi-eszmei hozadéka, mert a nagyvo
nalú könyvcsere szellemi termékek termékeny találkozását, irodalmi alkotó
63
�folyamatok kölcsönös közeledését és értékkiegyenlítődését jelenti. Tehát kul
túrák találkozását, nemzeti alkotóerők szembesülését, s mindezt egy nagy múltú,
harmincéves államközi egyezmény rögzíti és intézményesíti. A Madách Kiadó,
mint a szellemi értékcsere szervezője és kiadópolitikai irányítója, mintegy öszszegezi sokrétű tevékenysége eszmei szempontjait és értékeit, és mindennapi
munkájával az internacionális gondolkodás és a szocialista nemzeti-nemzetiségi
együttélés és bizalom korszerű lehetőségeinek a kimunkálásán és fenntartásán
tevékenykedik. (Nemzetiségi) Könyvkiadónk feladatai összességét látva válik
igazán jelentőssé és fontossá: úgy szervezi és gondozza irodalmunkat, hogy
problémáit és eredményeit nemzetközi összefüggések közé emeli, és értékeit a
nemzeti irodalmak értékeivel szembesíti.
A kiadó jelene és jövője az irodalmi alkotófolyamat születő értékeinek gon
dozása mellett az összegezés vállalását, helytálló értékrend és történetileg meg
alapozott tudatszint kimunkálását és ápolását is feltételezi. A nemzetiségi ön
ismeret és az irodalmi tudat emlékezete és nemzetközi összefüggésrendszere
egyre mélyül és növekszik. A kiadóra e téren komoly feladatok várnak. Tett
is már lépéseket e téren, és nem eredménytelenül. A néhány évvel ezelőtt 1981-ben - kiadott Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona az első
lépés (nemzetiségi) kultúrtörténetünk és múlttudatunk emlékezetének összege
zésében. Folytatása lesz - jelentőségében messze túlnőve azt - a készülő Cseh
szlovákiai magyar irodalmi lexikon, melynek első munkálatait - adatgyűjtését,
címszójegyzékét - még 1977-ben kezdte meg a kiadó, s a lexikon kézirata je
lenleg a befejezés stádiumában van. A lexikonírás és -kiadás sajátos, igényes
műfaj, irodalmi tisztánlátást, célratörést és gazdag szerkesztői tapasztalatokat
igényel, a szellemi érettség sokoldalú próbája. Megjelentetésével a Madách K i
adó - és irodalmunk - bebizonyítja, hogy bár méreteiben szerényebb társa a
környező szocialista nemzetek kiadóinak - és irodalmainak - , életerőiben és
felelősségvállalásában azok eredményes és méltó partnere.
E számunk szerzői
Bessenyei György kritikus, irodalomtörténész (Budapest); Csanády
János költő, a Budapesti Gyermekszínház dramaturgja; Dobos Éva
költő, szinkron-dramaturg (Budapest, Pannónia Filmstúdió); Endrő
di Szabó Ernő költő, könyvtáros (Pomáz); Hideg Antal költő
(Kecskemét); Kiss Dénes költő, a Népszava versrovatának gondodozója (Budapest); Kiss Gyula író, a Matyóföld főszerkesztője (Me
zőkövesd) ; Dr. Radó György író, műfordító ,irodalomtörténész (Bu
dapest) ; Romsics Ignác tudományos munkatárs, M TA Törtténettudományi Intézet (Göd); Sarusi Mihály író, az M TI Békéscsabára
kiküldött tudósítója (Békéscsaba); Sík Csaba Móra Könyvkiadó igaz
gatója (Budapest); Szendrei Lőrinc újságíró (Miskolc); Szirmay
E ndre ny. főiskolai tanár (Kaposvár); Tandori Dezső költő, író,
műfordító (Budapest; Varga Csaba író, szociológus, a Népművelési
Intézet tudományos főmunkatársa (Budapest); Varga Imre szabad
foglalkozású író (Budapest).
64
�A kritika kritikája, avagy egy olvasó véleménye
Sok kritikát, recenziót olvasok, illetve olvastam. Mostanában egyre k eve
sebbet. Megválogatom, hogy kinek a kritikáját, recenzióját tartom arra érde
mesnek, kinek a véleményét tudom elfogadni. Ügy látom, hogy manapság egy
re kevesebb az őszinte, elemző, figyelemre méltó kritika. Sokkal több a felüle
tes, odavetett, fanyalgó, semmitmondó, hányaveti írás, bármiről is légyen szó.
Miért ragadtam tollat mégis most gondolataim közlésére? Azért, m ert úgy
gondolom, megérdemli ez az írás, hogy elmondjam véleményemet róla. Körm endy Zsuzsanna nevével ritkán találkozunk a folyóiratok hasábjain.(Lapunknak évek óta rendszeres szerzője — a szerk.). Írása a Palócföld 1984. októbe
ri számában jelent meg. Páral Gyilkosok és szeretők című nagy (?) könyvéről
írt kritikáját kitűnő írásnak tartom. Nem szokványos kritika, kitűnően ism er
teti a lényeget, érezni írásából az őszinte véleményt, az átélést, m ondhatnám
azt is, hogy élvezetes olvasmány, ami feltétlemül arra inspirálja az
olvasót,
hogy olvassa el a regényt, vagy ha m ár olvasta, valószínűleg azonos vélem é
nyen van vele. Okos, megfontolt, reáis ítélőképességű, stílusa választékos. N e
vezhetném avatott tollúnak is.
Sok hasonló, tisztességesen megírt kritikára lenne szükség a kortársi m a
gyar irodalomban is. Én remélem, hogy Körmendy Zsuzsanna ezentúl gyakrab
ban ír majd recenziókat, nemcsak vidéki folyóiratokban és nemcsak külföldi
szerzőtől. Szívesen olvas a közönség magyar szerzőt is — aki arra érdemes —,
de az olvasó figyelmét nem árt a jó m ű v e k re felhívni.
Szabó Éva
Budapest
A S Z E R K E S Z T Ő BIZO T TSÁ G
ELN Ö KE:
A S Z E R K E S Z T Ő BIZO T TSÁ G
T A G JA I:
Dr. Horváth István
Csik Pál
A S Z E R K E S Z T Ő S É G T A G JA I:
Dr. Fancsik János
Füzesi István
Dr. Bacskó Piroska (cikk, tanulmány)
Kelemen Gábor (riport, szociográfia)
Kojnok Nándor (szépirodalom)
Dr. Praznovszky Mihály (hagyomány)
Németh János
Dr. Szabó Károly
Dr. Tamáskovics Nándor
Tóth Elemér
Czinke Ferenc (művészet)
Pál József szerkesztő (kritika)
Főszerkesztő: B A R A N YI FE R EN C
A Nógrád megyei Tanács VB művelődési osztályának lapja.
Főszerkesztő: B a r a n y i F e r e n c . Szerkesztőség: 3100. Salgótarján, Arany János út 21. Telefon: 14-386. Ki
adja: a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: B á lin t T a m á s igazgató. Terjeszti a Magyar
Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Központi Hírlap
Irodánál (KHI, Budapest, V., József nádor tér 1. sz. Postacím: 1900 Budapest). Közvetlenül vagy pos
tautalványon, valamint átutalással a KHI 215-961 62 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 16 Ft,
előfizetési díj fél évre 48, egy évre 96 Ft. Megjelenik kéthavonta. K é z ir a t o k a t é s r a jz o k a t n e m ő rz ő n k
m eg
is
nem
k ü ld ü n k v is s z a . I S S N : 0 5 5 5 - 886 7 . I n d e x : 2 5 - 9 2 5 .
Készült a Nógrád megyei Nyomdaipari Vállalat salgótarjáni telepén,
terjedelemben. F. v .: K e l e m e n G á b o r igazgató. 85.38308 N. S.
900
példányban 5,6 (A/5)
ív
�Ára: 16, - Ft
�
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
A Palócföld szerkesztősége
Source
A related resource from which the described resource is derived
ISSN 0555-8867
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Text
A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text.
Original Format
The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data
Papír
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - 1985/1. szám
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
Palócföld szerkesztősége
Baranyi Ferenc
Publisher
An entity responsible for making the resource available
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Date
A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource
1985
Contributor
An entity responsible for making contributions to the resource
A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Coverage
The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant
Nógrád megye
1985
Baranyi Ferenc
Palócföld
-
https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/f966cce8fe2b90c14b3bca65afbd77f7.pdf
3d88b16c12326cd4e14b0601faf1438c
PDF Text
Text
�Tartalom
1.
4.
11.
12.
21.
X V III. É V F O L Y A M 3. SZÁM
Simor András: Szilveszter írásaiból (versciklus)
Thiery Árpád: Téli utazás (novella)
Nagy Gáspár: Múlik a Jövőnk (vers)
Hajdú Gábor: A legzseniálisabb szabolcsi (elbeszélés)
Csanády János: Ezer évre, Köd szitáljon, Volék sirolm tudotlon, Hazai föld,
A lfa és omega (vers)
ÖRÖKSÉG
24. Kovács Győző: Illyés Gyula estéje
27. Juhász Mária: A Semmi közelít
VALÓSÁGUNK
33. Kerékgyártó T. István: Értelmiségi szerep és társadalmi nyilvánosság
40. Nyilas György: A népművelők társadalmi helyzete
ABLAK
47. Dél-itáliai költők (Baranyi Ferenc)
48. Dante M affia: Kosárba viperát, Dühöt, Szigetzöld (Baranyi Ferenc for
dításai)
49. Marcello Camillucci: A rózsa
49. Leonardo Mancino: Sinisgallihoz (Kassai Franciska fordításai)
50. Antonino Contiliano: Szicília
50. Vincenzo Mascaro: Halászok
51. Rosa Maria Ancona: Önmagamról
51. Giovanni Lombardo: A háború tudorai (Romhányi Ágnes fordításai)
52. Rolando Certa: Cataniai impressziók
53. Rolando Certa: A rion (Baranyi Ferenc fordításai)
54. Kassai Franciska: Rosa Balistrieri (kisportré)
MÉRLEGEN
55. A Madách-rejtély, András László könyvéről T. Pataki László és Radó
György
F IG Y E L Ő
61. A tudatosítás változtat (Molnár Pál)
A címoldalon Tardi Sándor rajza; 32. oldalon Pallag Zsuzsa éremsorozata; 54 . oldalon Lóránt János fest
ménye. A 48. és az 5o. oldalon az Il policordo, illetve az Impegno című lapok címoldala.
(Fotó: Buda László)
�SIM O R A N D R Á S
Szilveszter írásaiból
„A z embereknek
Egy része szent apostolnak nevez,
A másik rész pedig
Szentségtelen gonosztevőnek. "
(Petőfi: Az apostol)
Az írásról
Megpróbáltam
lágyan,
szelíden írni,
ám
a szavak
föllázadtak a papíron,
s mire
a mondat végétért,
még szabadabb lett,
keserűbb,
mint először vala.
Eltéptem
tízszer,
százszor a papírt,
és újrakezdtem,
de hiába,
a lélegzetemet
könnyebb lett volna
visszafojtanom,
mint elfojtani
azt,
amit
kimondták a szavak.
Talán
jobban gyűlölték ők,
mint én magam,
az emberiség
ámítóit,
őket,
kiknek keblében
szív helyett
undok varangyos béka van.
Hogyan írjak
lágyan,
szelíden,
amikor
írás közben reájuk gondolok?
Ezért kellett
lelkem tüzet
magamba fojtanom,
hogy önmagát eméssze el.
A másolásról
Mialatt
mások
gondolatait
írtam le
a magaméi helyett,
vérem,
mint a Vezuv kráterében
fortyogó láva,
sistergett.
Mennyi
csúszó-mászó gondolat,
mennyi könyv,
mi az embert
léte értelmétől
ijeszti el.
Ezeket másolám,
1
�hogy
ki ne fogyjon
a kenyérből
nőm, gyermekem.
Néha egy-egy
mondatot kihagytam,
ha mindet
leírom,
belepusztulok.
Megtizedeltem,
dehogy
megezredeltem csupán
a hazugság
kinyomtatott seregét.
Kajánul
vigyorogtam reám
saját betűim
a papírról.
Mintha azt mondanák:
„Aki
milliókat szeretne átölelni,
ne öleljen
szívéhez hitvest, gyermeket,
mert szolgává teszik.”
Az isten,
ha lenézett reám akkoriban,
nem hitte,
hogy
énbelőlem szállt fel őelébe
a lélek,
melynek éjszakánként
ott fönn
csattogtak szárnyai.
2
A lélekről
A lélek
mire formáz?
Leginkább
sasmadárra,
mely magas ormokon tanyázik,
ahonnan
egy-két szárnycsapással
felszáll az Úr elébe.
A lélek
titkot őriz,
olyat, melyet verébszem
nem lát meg,
emberé sem,
csak nagy ritkán, amikor
az égre néz
és
szárnysuhogást hall,
ám nem
angyal röpül fölötte,
a lélek az,
talán éppen sajátja,
aki egy pillanatra
kiszökött belőle
és fölrepült.
A föld lakói
elfajultanak,
mióta lelkük
ugrál,
nem röpül.
D e én
őket,
bár vétkesek,
vétkökben is
fölötte szeretem.
Érettük
szólalt meg bennem
a lélek
éji útjáról visszatérve:
„Ébredj,
te nem magadnak,
te másoknak születtél!”
�A nyomdáról
A szabadulásról
Amikor
a titkos nyomdát
fölfedeztem,
tudtam:
ez a véletlen pillanat
ad értelmet
létemnek.
A nyomdászok
megértették
s csodálták művemet.
Egy öreg
azt mondta nekem:
„Ön azért,
amit itt leírt,
rémesen fog lakolni.
Az ember szolga még
és azt hiszi,
a törvény szent és sérthetetlen,
a ki más törvényt akar,
törvényszegő.”
Tudtam:
a zsarnok
és a szolga
együtt áll bosszút
művemért.
De elrejtheti-é
az igét,
akinél
az Űr igéje van?
A nyomdagépek
mintha
harcosok lettek volna, kik
reám hallgatnak,
parancsnokukra.
Végre
nem voltam egymagam,
s e pillanat
az egyhangú,
unalmas élet
sok, sok ezer percénél többet ért.
Azt mondták:
„szabad vagy!” ,
és kinyitották
börtönöm ajtaját.
De kint
iszonyúbb börtön várt,
mint
odabent.
Amikor
a körülöttem lévő
világra néztem,
összegörnyedtem
a kíntól
s a szégyentől.
Ilyen
börtönbe löktek
börtönömből,
odakint
börtönőröm lett
minden ember,
mert ők
szolgaként éltek,
és emberméltóságukat
vitrin mélyére
dugták,
mint apró,
értéktelen,
semmi dolgot.
Akkor vásároltam a fegyvert!
Ha nem végez zsarnokával a nép,
majd végzek vele én.
Mi mást tehettem volna?
Láng ha
nem lehetek,
egy szikra tán igen,
s egy szikra is
több
a semminél.
De társakat
magamhoz nem szereztem,
tervem
ha megbukik,
másra miattam ne szálljon veszély.
A kinti börtön
világában
halálig én nem élhetek.
Hát haljak meg előbb!
3
�T H IE R Y Á RPÁD
Téli utazás
Frank úgy emlékezett, hogy amikor letette a telefonkagylót, már nem is volt
boldog. A kollégák elnéző ámuldozása azonban újból felvillanyozta, mint egy
léghajó kormányosa, aki a felesleges súlyokat kidobálva, egyre feljebb emel
kedik. Csakugyan boldog volt. Zsebre vágta a tanítónő levelét. Hazafelé vett
egy üveg vörös bort. Fényesnek látta a jövőt.
Helga a csipketerítős asztalnál ült. A hét végi újságokból szabdalta a recep
teket, gyerekruhamodelleket, házilag elkészíthető játékok leírását. A pesti la
káshirdetéseket is, amelyeknek ugyan semmi hasznát nem vehette.
- A lányod küldi - nyújtott át egy borítékot.
A címzés Fanny kézírása volt, förtelmes ákombákom betűk: „Mikulás bá
csinak! Kedves Mikulás bácsi, kérek szépen mindenféle csemegét, és még egy
mikulást és szaloncukrokat!”
- Ez is az ő műve - mutatott föl Helga egy irkalapot.
Frank olvasni kezdett, aztán hirtelen összehajtogatta a papírt.
- Fantasztikus . . .
Megfagyott a levegő.
- Mit vársz egy nyolcéves gyerektől? - neheztelt meg Helga.
Frank elbizonytalanodott, mint akiben bűntudat támadt.
- Reggel elutazom - jelentette be.
- Elutazol? - döbbent meg Helga.
- Levelet kaptam egy Veszprém megyei faluból.
- Kitől?
- Egy tanítónő írt.
Frank, mint aki attól fél, hogy hazugságban maradhat, előkapta a zsebéből
a levelet, és odaadta a feleségének.
- Szóval, egy tanítónő - jegyezte meg Helga.
- Nem a tanítónő az érdekes, hanem, amit mondani akar.
- Egy magányos tanítónő . . .
- Honnan veszed, hogy magányos?
Helga arca megnyúlt.
- Érzem.
Elővette a zsebkendőjét, de anélkül, hogy megtörölte volna az orrát vagy a
szemét, visszadugta a kötény zsebébe.
- Az örökös utazgatásaid! - fakadt ki. - Amióta ismerlek, nem vagy ké
pes nyugton maradni! Arra nem gondolsz, hogy családod is van?
- Állandóan az eszemben vagytok.
- Képzelem __
Frank hallgatott. Helga újrakezdte, valamivel szelídebb hangon.
- Bemondta a rádió, hogy holnap havazás lesz.
- Akkora csak nem lesz, hogy elakadnak a vonatok.
- Dehát, épp Mikuláskor? Mi van ott? Nem is a ti megyétek!
- Fontos.
4
�- Akkor utazz helyettem is.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Sajnálom, ha nem érted.
- Mikulás, M ikulás. . . - gyűrte Frank bosszúsan zsebre a levelet.
Helga maga elé bámult.
- Ha más nem, akkor az a hang, ahogy bejelentetted ezt az utazást. . . Le
net, hogy néha én is hibás vagyok, ezt nem is tagadom, de most fáradt va
gyok, és különben sem érzem jól magam. Ilyenkor nem lehet csodát várni tő
lem. De én akkor is, mindig alig várom, hogy hazagyere. Igyekszem, hogy
jól érezd magad itthon, de amikor hazajössz, jóformán meg se hallgatsz. Nem
érdekelnek a gondolataim. Te állandóan ilyen utazásokra készülődsz. Azt hi
szed, hogy csak neked vannak gondolataid? Nekem az sincs, aki tanácsokat
adna, vagy bármiben segítene. Azt hiszed, hogy fából vagyok? Azt hiszed,
hogy élet ez így? Mindenről lemondok. Igénytelen vagyok. Csak lassan beleőrülök. Rám fogod, hogy ideges vagyok. De hogy miért, az nem érdekel. Tu
dom, hogy nekem is vannak hibáim, amit te tudnál a fejemhez vagdosni, de
ha mindig csak a hibákat keressük, akkor mi lesz velünk? Én szeretlek, és
sohasem akarok rosszat neked. Nem érdemiem meg, hogy így viselkedj.
Igyekszem mindent jól csinálni. Ha valami mégse sikerül, ahogy szeretném,
nem tehetek róla. Nagyon bánt, és nagyon szomorú vagyok. Az is dühít, hogy
szétforgácsolódik az időd különböző emberekre. Az idődet idegen emberekre
pocsékolod. Azt a drága idődet. . .
Frank másnap reggel elutazott. Alighogy elindult a vonat, esni kezdett a
hó. Pesten már szakadt. Motoros hókotrók zörögtek fel s alá a pályaudvar
környéki utcákon. A restiben várta meg a csatlakozást. A vonat pontosan in
dult, s időben érkezett Veszprémbe, ott azonban megrekedt. Egy ideig a vo
natban vártak a továbbindulásra, később behúzódtak a fűtött váróterembe. A
söntésben Frank kért egy adag teát rummal, aztán a hatalmas vaskályha kö
zelébe furakodott. A levegőnek füst- és kátrányszaga volt. A vasutasok kiszol
gált talpfákkal tüzeltek. A rum, a nedves meleg rövidesen elnyomta Frankot.
Alpesi reggelre ébredt. A hó vakított a korai napfényben, a szél megállt. Úgy
érezte: most semmi se lehetetlen. Kinézett a büdösmeleg váróterem ablakán.
A város fölött magasodó püspöki palota körvonala olyan éles volt, mint a
metszet. Az ég színéből és a levegő üvegszerűségéből arra következtetett, hogy
mélyen fagypont alá süllyedt a hőmérséklet.
A forgalmista nem sok jót ígért. A vasútvonal ötven-hatvan kilométeres
szakaszán megbénult a közlekedés. Néhány bevágásban két-három méter ma
gas volt a hó. A kotrók csak reggel nyolc után kezdtek dolgozni, és legha
marabb csak az esti órákban indíthattak vonatot.
Frank a söntésben lehajtott két pohár rumot, aztán elindult a sínek mel
lett. Még tizenhét kilométer várt rá.
Az arca rövidesen keményre fagyott. A vastag sálat, amit Helga kötött, a
szája elé rögzítette, a beszívott levegő így is szinte belemetszett a torkába. Ci
pőjére ráfagyott a hó, a lábai elgémberedtek. Két fadarab. Időnként, mintha
egy zenekar játszott volna. Hegedűk, kürtök, harsonák. Távolabb egy ápoló
nőt látott. Fityulája közepén égő vöröskereszt. - Így kezdődik a fagyhalál? ijedt meg. - Legalább volna a közelben egy ablak, amit megzörgethetnék. . .
Végső erőtartalékait bevetve, ment tovább.
Elmúlt dél, mire megérkezett. A csordahídnál lecsúszkált a vasúti töltésről, és
átvágott a behavazott réten. A templom mögött ért be a faluba. Szemben ve
5
�gyeskereskedés. Az ajtóharang csilingelésére előjött a boltos. Nyugtalan, ala
csony ember.
- Mit tetszik?
- A tanítónőt keresem.
- Már megint reggel óta orgonái - mutatott a boltos a templom felé.
Frank észrevette a fintort. - Nem sokra tarthatja a tanítónőt - gondolta.
- A harangozó majd átkíséri - mondta a boltos.
A mázsán egy bundás, borotválatlan öregember üldögélt. Szótlanul biccen
tett, kiitta a maradék sört az üvegből, cigarettára gyújtott, majd felállt.
- Mehetünk.
Förtelmesen nyikorgott a templomajtó. Frank fölismerte a zenét: Bach
h-moll szvitjéből a fuvolaszólam, verkliszerű előadásmódban. A fújtatós or
gona, mint egy asztmás öregember, ki-kihagyott. A harangozó felkiáltott a kó
rusra.
- Kisasszony, keresik!
A falépcső tetején megjelent egy fiatal nő. A szűk, fekete bársonynadrághoz
nem illő piros-sárga csíkozott blúzt viselt. Kíváncsian hajolt le.
- K i keres?
A hangja feltűnően mély volt.
Frank megmondta a nevét.
- Istenem, maga az? - lepődött meg. - Jöjjön fel!
A kezét nyújtotta. Ő is bemutatkozott.
- De szeretném, ha Susunak szólítana - tette hozzá.
Frank orrát keverékillat csapta meg: szappan, vodka, széna és valami édes
kés tejszag. Szemügyre vette a nőt. A kihegyesedő orr ívében volt valami tisz
teletlenség, a különösen hosszú, fekete szempilláktól az arc sajátságos árnyé
kot kapott. Fekete, göndör, már-már borzas hajának, ahány mozgékony fürtje,
annyi fénylő idegvégződés.
- Látja, muzikális vagyok - nevette el magát zavartan. Előreugró fogsora
volt. Egy-két pótlással.
Visszaült az orgonához.
- Fújtasson nekem egy kicsit - mutatott a pedálra.
Frank egész közel lépett a tanítónőhöz. Csak így érte el az orgona pedál
ját. Susu most a Für Elise-t játszotta. A borostyán karkötő lecsúszott a csukló
jára és zörögve, újra, meg újra a klaviatúra széléhez verődött.
- Mivel jött? - pillantott Frankra.
- Veszprémtől gyalog.
- Te jó Isten!
Abbahagyta az orgonálást. Felállt, végigmérte Frankot.
- Istenem, ebben az időben__
A lőrésszerű toronyablakból lenézett a templomkert behavazott bokraira,
és hálát adott magában az Istennek, hogy épp ilyennek képzelte el Frankot.
Ilyen magasnak, idegesítően kimértnek, soványnak.
Az iskola üresen tátongó kapunyílásában belekapaszkodott Frankba. Nem
bizalmasan, sokkal inkább kétségbeesetten, mint aki elé fenyegetően odatoppan
valami. Aztán a konyha felé indult.
- Készítek valami ennivalót, maga csak menjen be a szobába.
Frank idegenkedve vette szemügyre a tárgyakat: a falba rögzített könyváll
ványt, a fekete bőrpamlagot, a zöld padlóvázát. Az íróasztalon fémtartóban
női aktfotó: a tanítónőt ábrázolta ülőhelyzetben, félmeztelenül. A vállát hátra
6
�feszítette, hegyes mellei előremeredeztek. Frank azt gondolta, úgy fog visel
kedni, mintha az aktkép nem is volna a szobában. Papírral eltakart üvegajtó
nyílt a szomszéd helyiségbe. Kihúzott egy rajzszöget, felhajtotta a csomagoló
papír szélét. A másik szoba üres volt.
Susu idegességében elsózta a tojásrántottát, az uborkásüveget csaknem le
ejtette, s épp oly érthetetlenül - gyámoltalanul? - álldogált az égett zsírszag
ban, mint a tanteremben szokott, amikor nem képes felfogni, hogy mit keres
az utolsó padban az egyetlen ötödik osztályos a hatodikosok között, a hatodi
kosok a hetedikesek, a hetedikesek pedig a nyolcadikosok közt. Ilyenkor csak
egyetlen mozdulatra volna szükség, hogy minden darabokra hulljon, csak meg
kellene érinteni a mosdó fölött a kék színű víztartály csapját, a szertári szek
rény tetején a behorpadt földgömböt. De ilyenkor a legcsekélyebb mozdulat
is lehetetlen.
Frank levette a zakóját, és enni kezdett.
- Elsóztam egy kicsit - mentegetőzött a tanítónő.
Frank mohóság nélkül evett. Szinte csiszoltan.
A tanítónő az íróasztal fiókjából egy üveg vodkát vett elő. Két vizespoha
rat is. Előbb Franknak töltött, majd saját magának.
- Nyugodtan leveheti a cipőjét - ajánlotta. - Ha akarja, forró lábvizet is
készíthetek.
Frank elfogta a nő tekintetét. A szeme égő rejtély volt.
- Mást ne vessek le? - kérdezte magában, s nyugodtan falatozott tovább. A
savanyú uborkát vékony karikákra szabdalta, a rántottára pirospaprikát szórt.
- Érezze magát otthon - biztatta a tanítónő, s, hogy a szavainak nagyobb
nyomatékot adjon, lerúgta a cipőit, és felült a pamlagra. A bársonynadrág
cipzára szétnyílt.
Frank elkapta a tekintetét. Az órájára nézett.
- Igen, igen. . . - pirult el a nő. - Arra kíváncsi, hogy miért írtam magá
nak. Rögtön elmagyarázom. Rögtön, rögtön . . .
- Hogy jutottam épp én az eszébe? - nyúlt Frank a pohárért.
A tanítónő utánozta a mozdulatot.
- Sokszor álltam már azon a ponton - tartogatta a poharat a kezében - ,
hogy azt mondtam magamnak: még ezt a délutánt végigtanítom, aztán este
összecsomagolok és eltűnök innen. Mégis maradtam, mert ezek a gyerekek
i t t . . . Érti? Egyszer elkezdtem velük kiabálni. Tudja, mi volt a szemükben?
Hát, ez is? ...N e m tudom elmondani magának, hogy mit éreztem, amikor el
vittem őket kirándulni, és a vendéglőben a legtöbbjük először evett életében
késsel és villával. A fiúk először a lányoknak töltöttek az ásványvízből. Mit
mondjak m ég?. . . A tizenegy nyolcadikosból kilenc továbbtanul. Óriási mászkálások, meg ismeretség kellett hozzá. Meg könyörgés! De ha nem csinálom,
a kitűnő rendű lány, aki falja Adyt, az otthon marad kapálni, elhízni, gyere
keket szülni. É s a temetőgondnok lánya? Mihez kezdene a rajztehetségével?
- Ezért írta a levelet?
- Ezért is írhattam volna.
E pillanatban szerette volna Frankot beavatni az életébe, de nem akart be
szélni a nevelőszüleiről, akik az összes megtakarított pénzüket képaukciókon
költötték el, a mostohabátyjáról, aki többnyire ittasan állított haza, végiglár
mázta az éjszakát, de reggel hatkor mintegy varázsütésre kiugrott az ágyból,
mosdatlanul, hatalmas bűntudattal zarándokolt a reggeli misére, s most egy
isten háta mögötti pusztán egy leánynevelő intézet igazgatója, arról pedig mit
�mondhatott volna, hogy neki se volt nagyobb szerencséje a művelődésügyi osz
tállyal, csak hosszas könyörgés után engedélyezték, hogy képesítés nélkül ta
níthasson ebben az osztatlan iskolában.
- Úgy jöttem ide - nézett Frankra - , hogy rendbe hozom az életemet. Hu
szonöt éves voltam. Messze még attól, hogy vénlánynak nézzenek, de én már
beletörődtem. Kielégített, hogy azonosulhatok a munkámmal. Úgy néztem a
hársfákra, meg a kőbánya csilléire, mintha együtt nőttem volna föl velük.
Amikor leszálltam a buszról, a tanácselnök virágcsokorral várt, és cipelte a
bőröndömet. Úgy éreztem, hogy nekem találták ki ezt a helyet. Repestem a
boldogságtól. Ahogy jöttünk ide a házhoz, a szembejövők félreálltak az
utunkból és nagyot köszöntek: Jónapot, tanító n é n i!... Az elnök maga volt
a nyájasság. Megkérdezte, hogy meddig tanítottam az előző helyemen. Mond
tam, hogy három évig. Itt férjhez is mehet majd, biztatott. Megnyugtattam,
hogy nem akarok férjhez menni.
Apró kortyokat ivott a vodkából.
- Aztán egyszer elvittem a gyerekeket Pestre. Az egyik moziban atomhá
ború-ellenes filmet játszottak. Tudományos dokumentumfilm volt, gondoltam,
ez most új dolog, miért ne nyíljon ki ezeknek az istenháta mögötti gyerekek
nek a szeme éppen úgy, mint a városiaké. Elvittem őket a moziba. Tátott
szájjal nézték, hogy az üres, felhőtlen égbolton óriási villám lobban, aztán ki
tört az elektronikus dübörgés, majdnem belesüketültünk. Képet nem is lát
tunk, csak az iszonyú robaj. Aztán megjelent a gomba alakú felhő, és meg
szólalt egy férfihang. Tagoltan beszélt, hogy mindenki jól az agyába véshesse:
a robbanás centrumában a hőmérsékletet ötvenmillió Celsiusra becsülik. A
robbanás középpontjától tíz kilométeres körzetben megégnek az emberek. . . A
sokkhatás nem maradt el. Talán túl is lőttem egy kicsit a célon. A lányokat
a vonaton hazafelé vigasztalni kellett. Nagy baj lett itthon. A gyerekek el
mondták, hogy mit láttak Pesten. A szülők ellenem fordultak, a tanácselnök
az élükre állt. A megyénél kivételesen és szerencsésen megvédtek.
Frank azt gondolta: - Csak el ne mesélje az egész é le té t... Töltött magá
nak s ivott.
- Még mindig nem mondta meg, hogy miért hívott id e __
A tanítónő felkapta a pamlag mellől a retiküljét, izgatottan turkálni kez
dett benne. A zsebkendők, tubusok, ceruzák és iratok közül kirángatott egy
levelet.
- Tessék!
Írógéppel készült jelentés nehezen olvasható másod- vagy harmadpéldánya
volt. A megyei művelődésügyi osztálynak címezve. „1964. januártól lényegé
ben a rendőrség által összegyűjtött (erkölcsi okok) gyermekek kerülnek az in
tézetünkbe. Helyzetünket leírnom nem szükséges. A szökött tanulókat a rendőr
ség visszaszállítja, van amelyiket tetvesen és rongyosan. A tanulók reménytelen
helyzetüknél fogva, mivel látják, hogy a szökés nem eredményes, ezért több
ször is a mérgezést választják a Katapusztáról kivezető útnak .. .”
Katapuszta abban a megyében volt, ahol Frank dolgozott. De nem is hal
lott erről a leánynevelő intézetről.
- Mentse meg őket! - húzódott közelebb Frankhoz a tanítónő.
- Én? Hogyan? - hökkent meg Frank.
- Magának biztos megvannak hozzá az eszközei, hogy segítsen azokon a
szerencsétlen lányokon.
8
�A tanítónő arca egyre közeledett, mintha gyöngéden meg akarta volna csó
kolni. Olyan közel volt már, hogy Frank érezte a száj melegét.
- Megteszi?
- Ennyire fontos magának?
- Nem azért, mert a mostohabátyám ott az igazgató, és ezt a beadványt
is ő írta. Azok a gyerekek, érti? Valami történik ott, amire senki nem gon
dol . . .
- Tehát ezért hívott?
- Ne faggasson! ...O ly a n váratlanul érkezett meg, hogy lelkileg nem tud
tam felkészülni. Nem számítottam rá, hogy eljön.
A tanítónő elhúzódott.
- Igazán sajnálom...
- Honnan tudta meg a címemet?
- Szerettem volna, ha titokban marad.
Frank dühös lett.
- Az orromnál fogva vezet.
- Siroki Nándor rokona vagyok - mondta Susu.
Frank elvörösödött.
- Micsoda?
- Ne meressze így rám a szemét.
- Szóval. . .
- Szüretkor ott voltam náluk. Sokat beszéltek magáról.
Frank a markában szorongatta a vodkás poharat. Olyan erővel, hogy fehér
lett a keze. Ostoba módon besétált a csapdába. Hurok. Szégyen.
- Tudja, hogy mi történt köztem és Siroki Nándor között?
- Tudom. Ő a maga szemében egy ellenség.
- Politikai ellenfél - igazította ki Frank.
- Mégis megpróbált rajta segíteni.
- Az más ügy volt.
- Igazságtalanság érte.
- Igen. Igazságtalanul el akartak bánni vele.
- Megkértem Nándi bácsit, hogy küldjék el nekem azokat az újságokat,
amiben megjelennek a maga . . . Azóta minden újságot megküld.
Frank az ablakhoz lépett, kibámult. Az ablak egy behavazott tornácra né
zett. A párkányon egy veréb ugrált. - Erre emlékezni fogok - gondolta. Pil
lanatnyilag csak az látszott biztosnak, hogy épp annyi vodkára van szüksége,
amennyi a pohárban volt. Lehajtotta.
Susu elmosolyodott.
- Itt maradhat éjszakára. Van még két üveg vodkám.
A tenyere vizes lett az idegességtől. A ruhásszekrényből kivett egy üveg
vodkát. Ügyesen felbontotta, és megtöltötte a poharakat.
- Amikor a levelet írtam, aznap éjszaka magáról álmodtam - mondta. Azt álmodtam, hogy elmentünk egy öregasszonyhoz, megvolt a pontos cím,
mégse találtuk a házat. Háromszor is körbejártuk azt a teret. Pedig a cím a
kezünkben volt, és az álom szerint ott alhattunk volna, de én olyan szeren
csétlen vagyok. Így járok mindennel, még álmomban is.
Frank gyöngéden magához vonta a nőt. Susu Frank csuklójára kulcsolta az
ujjait.
- Ne így.
- Értem - húzódott vissza Frank.
9
�- Valamit még nem tud rólam.
Frank nem szólt. Tekintete a nő testén kalandozott.
- Szellemeket szoktam látni - vallotta be Susu.
- Nocsak.
- Nem is érdekli, hogy félek-e tőlük?
- Bátor nő maga - biztatta Frank.
- Egy öregembert szoktam látni. Mindig ugyanazt az öregembert. Ezüst szí
nű köntösben van, hosszú, sárga szakálla. Nem is sárga, hanem inkább ara
nyosan fénylő. Csomókban lóg, mint a jégcsap. Mintha aranyból lenne. Érti?...
E l tudja képzelni? A szemében két hatalmas könnycsepp. Mint a gyöngyök.
De sohase csordulnak ki, mert az öreg az ég felé tartja a fejét. A szája alig
mozog, mégis olyan zengése van a hangjának, mintha egy katedrális szószéké
ről beszélne hozzám . . .
Frank azt gondolta: - Szellemeket is lát, még ez hiányzott. . .
- Van egy el nem küldött levelem is - nézett rá Susu kíváncsian, für
készve.
- Nekem szól?
- Igen.
Frank türelmetlenül igazgatta a karóráját. - Nem tudom, mit képzel, hogy
levelezni fogunk? - gondolta ingerülten.
- Felolvassam? - kérdezte a tanítónő.
- Most ne.
- Küldjem el postán?
- Még az hiányzik.
- A felesége miatt? . . .
Frank nem válaszolt. Az íróasztalon kezdett turkálni. A kezébe akadt egy
vászonba kötött, virágmintás emlékkönyv.
- A magáé? - kérdezte.
- Írhatna bele valami szépet.
Frank belelapozott a könyvbe. Első lapján tusrajz: a megnyílt égboltból le
zúduló fényben egy keresztet magasba emelő vértanú térdepelt. Frank előke
reste a zsebéből a tollát. A vallásos rajzot bámulva, elfogta az adakozás vá
gya, nem úgy, mint egy kegyet osztogató királyt, hanem csak úgy, mindent
odaszórni a legközelebb álló ember lábai elé. A térdeplő vértanú alakja alá
írta cseppet se tökéletes franciasággal, nyomtatott betűkkel: L E D IA B L E SE
T R O U V E D E D A N S NOUS, L E D IA B L E C’E ST NOUS, A V E C NOS
A P T IT E D R E S A U X V ICES. F R A N K .
Susu megnézte.
- Fordítsa le.
Frank hanyatt dőlt, a plafonra bámult.
- Az ördög bennünk van, az ördög mi magunk vagyunk, a bűnre való haj
lamainkkal . . .
10
�N A G Y G Á SPÁ R
Múlik a Jövőnk
M úlik a Jövőnk
egy erdőből jövök
végig ösvények nyílnak
most már a hátam mögött
már nyüszít az erdő
nézi az Egyutat
ezen s így vérzik el
aki fügét mutat
tankpezsgő művér
ezeken menni
és persze „ t e s t v é r i
lett volna jó
t a n k o k ” is csorogtak vagy örökre eltévedni
mint egy kalózhajó
ha J. A . ezt megéri
nincs nemzedéksiló
de jövőkonzervből élünk
homlokegyenest mások
homlokán zsibbad a bérünk
PÁLYÁZATI FELHÍVÁS
A Nógrád megyei Tanács VB művelődésügyi osztálya és a Palócföld
szerkesztősége 1984. évre is meghirdeti a
Madách-pályázatot.
A szocialista szellemű alkotó munka ösztönzését szolgáló pályázaton
olyan, eddig nem publikált, máshol egyidőben be nem nyújtott mű
vekkel lehet nevezni, melyek elkötelezetten, elmélyült szakmai igény
nyel mutatják be mai valóságunk közérdekűen időszerű kérdéseit, ille
tőleg, amelyek Madách Imre korára, életére, életművére, annak utó
életére vonatkozó új gondolatanyagot, adalékot tartalmaznak.
A jeligés pályamunkákat 3 gépelt példányban, 1984. november 15-ig
lehet benyújtani a Palócföld szerkesztőségi címére (3100 Salgótarján,
Arany János út 21.). Kérjük, hogy lezárt borítékban mellékeljék a jelige
feloldását.
Pályadíjak:
1. Szociográfia, irodalmi riport, esszé, tanulmány kategóriában:
I. díj 10 000 Ft
II. díj 8 000 Ft
III. díj 5 000 Ft
2. Versek, szépprózai művek kategóriában:
I. díj 10 000 Ft
II. díj 8 000 Ft
III. díj 5 000 Ft
Eredményhirdetésre 1985 januárjában, a Madách-ünnepség keretében
kerül sor. Az első közlés jogát a Palócföld folyóirat tartja fenn.
Nógrád megyei Tanács
művelődésügyi osztálya
Palócföld szerkesztősége
11
�HAJDÚ GÁBOR
A legzseniálisabb szabolcsi
A kubikoslovak elhúztak előttünk, alálógatták a fejüket, egy ritmusra bak
tattak egymás nyomában.
Feco emelte hátul a csövet, figyelve az öreg vállát, nem billen-e, de amaz
szilárdan tartotta. A fiú úgy érezte, a földbe nyomódik a lába. A nyakszirtjén megmerevedtek az izmok, . . . de, ha az öreg bírja . . .
- Na, rakjuk le - szűrte amaz a fogai közt a levegőt - , egy a fizetés.
A fiú óvatosan egyenesítgette a vállát, mintha attól félne, hogy elpattannak
benne az izmok. Ujjával szétmaszírozta a fájó gócot. Az utat nézte a tégla
halomig. Talán elmegy addig egy szuszra, onnan meg végig.
Újabb lovak baktattak el mögöttük. Egyenletesen húzták maguk után a
kétkerekű kordélyt.
- Látja amott azt a keselyt?! - mutatott előre az öreg. - Olyan volt ne
kem.
- Maga másról sem tud beszélni! - mondta a fiú.
- Mert nem tudja mi az, hogy ló - vágott vissza az öreg. - Fél éjszakán át
toporogtam, amikor meglett, én fogtam be először a rúd mellé. Aáá - le
gyintett - , mit ért maga ehhez. Azt sem tudja talán, mit eszik egy ilyen állat.
A fiú hallgatagon nézte az elsorjázó kordékat. „Méghogy nem tudom” . A
ló, az ló. Négy lába van, és ha kidől a rúd mellől, eladják virslinek. De nem
mondta. Minek. Talán szerelmes volt a keselybe, ki a fene érti az ilyen vén
kelekótyát.
Fehér karikák úsztak a szeme előtt, nehezen találta meg az egyensúlyt. „Még
megszakadok ettől a rohadt csőtől és egyre nehezebb lesz” . Azért csak vitte
az öreg nyomában. Azon nem látszik semmi. Honnan az istenből veszi az
erőt, emeli ezt a marha csövet, mint a gép. Talán nem is húsból van ez a
vén ember. Megint megálltak.
Annak a lónak, amelyik felfordult itt a múlt héten, fehér folt volt a pofáján,
a szeme fölött, mint egy csillag. A bordáin megráncosodott a bőr. Kidőlt a
sorból, utolsót rándult a lába, feldöntötte a kétkerekű kordélyt is. Az utána
következők kikerülték és tovább mentek az útjukon. Közömbösen, nem úgy,
mint az emberek. Honnan tudják vajon, hogy merre kell menniük, morfondí
rozott a fiú. K i mondta, ki tanította nekik? Csak mennek egymást követve,
mint az árnyék. Erre gondolt Feco, közben megfogta a ló üvegesedő szeme.
- Miért nem fogja ki?! - rikácsolta az öreg a hajtónak. Nem is látták,
amaz honnan került elő.
- Ennek már kampec fater. - Talán nem is érdekelte, mi történt a lóval.
Leszedte róla a szerszámot.
- Az isten pusztítsa el az ilyen csirkefogókat, mint ti vagytok! Ennyit ér
nektek egy ló!? - Az öreg halántéka lilásra vált. Nehezen oszlott róla a szín.
Feco leste, mikor üti meg a guta. De az öreggel nem történt semmi, két napig
nem hallotta a szavát. Mintha az ő lo v át. . .
12
�Ledobták a csövet a többi mellé. Az öreg pléhdóznit kotort elő, komóto
san rágyújtott. A fiú egy vastraverznek döntötte a hátát, lehajolt és egy fű
szálat szakított ki a földből. Elgondolkodva rágta.
Mögöttük vaskos acéllábakon hatalmas csarnok magaslott. Lehetett vagy hu
szonöt méter. F entről kalapácsütések zuhogtak alá, odébb meg az épület vé
génél, mint a csillagszóró felvillanásai, a hegesztőpisztolyok alól, a cunder
spriccelt szét szabálytalan időközökben.
- Hé, öreg! Elég lesz már. - Megkereste egy hang őket a magasból és be
léjük csimpaszkodott. - Jöjjenek fel mind a ketten!
A vaslépcső tompán dongott a lábuk alatt. Mintha vascsizmában járnának.
A fiú a délutánra gondolt és megpárásodott a nyaka. „Csak úgy ne járjak ve
le, mint azzal a hülye kurvával” . De Erzsébet más. Az első nő lesz az éle
temben, gondolta, amikor az a pincérnő felhívta a szobába. Riszálta magát
előtte a lépcsőn, kezében vitte egy tányéron a vacsoráját. Nincs rossz alakja,
gondolta Feco, és bámulta a gömbölyded fenekét. Megették a vacsorát, kéz
zel tépték szét a rántott húst. A nő a szekrény aljából egy bontott üveget ko
tort elő, meg egy poharat. Egymást követve, ittak.
„Csak annyit engedett meg, hogy kigomboljam a blúzát” , morfondírozott a
fiú. Rossz kedve volt talán, vagy én rontottam el valamit. Unta az egészet, az
órájára nézett. „Fáradt vagyok” , hadarta, „majd máskor, most menj haza kis
fiú” .
Erzsébethez a szobatársa vitte el, a Nyéki Pista. Melegség fut át rajta, ha
a lány puha szájára gondol. Szombaton várlak, súgta búcsúzóul. Márta eluta
zik, egyedül leszek idehaza.
Feco fújtatva baktatott az öreg nyomában. Rohadt magas ez a torony. Körbebámult, amint felértek a nyolcas szintre. A vasvázas épület oszlopait itt
már lemezoldalak fogták körül, csak az arcmagasságban nyitott ablakokon ju
tott be a fény.
Eddig hozza majd az elevátor a mészlisztet, magyarázta a múltkor valaki
nek a brigádvezető. Feco is odafigyelt. Nem sokat értett az egészből, nem is
érdekelte. Egy évet lehúzok itt, aztán felmegyek Pestre.
A brigádvezető pajszerrel a kezében állt, magyarázott.
- Alul vigyázzanak, meg a hatos szintnél, hogy ne akadjon be.
Az emberek szétoszlottak, csak hárman maradtak fent az öreggel. A fiúnak
oldalt kellett a görgőket igazítani, ha megszorultak a vályúban. Az öreg, meg
a nagyhangú brigadéros az emelőt hajtották.
Feco az elevátorházat bámulta, amely előtte volt, az öntöttvas, meg hegesz
tett acélmonstrumot. A vályú egyelőre még üresen állt, az emelő egyenletesen
kattogott. A brigádvezető néha levakkantotta az utasításait a trepnilemez egy
kivágott négyszögén. A fiú kis ideig nézte a behemót gép mögött ásító
nyílást, amely alul egy bunkerben végződött. Abba megy majd bele a mészliszt, gondolta, ahogy közelebb hajolva letekintett.
Az öreg, meg a brigádvezető egyenletesen tekerték az emelő karját és nem
sokára megjelent a vályúban az első tányér kereke. Lassan elgördült a fiú
szeme előtt. Felemelte a fejét és szemével követte a gép tetejéig.
- Álljunk meg - adta ki az utasítást a brigádvezető, mielőtt még az ele
vátor tányér átfordult volna a túloldalra. Az üreg szélén lépdelve, átegyensú
lyozott Feco oldalára. - Itt rögzítjük majd - bökött az ujjával egy tányérra és lejjebb visszük a vontatókötelet.
13
�A pajszert belökte az elevátor tányérok közé, majd óvatosan visszacsavarták
a drótkötelet.
- Maga maradjon itt - mondta az öregnek - és figyeljen. A fiú meg húzza
le a vezérlőt a négyes szintig - tette hozzá a nagyhangú. Nemsokára vissza
jövök.
Feco lebontotta a kötél végét. Az öreg vékony kenderzsinórt húzott a drót
kötél hurkába, majd egy súlyt kötött rá. Lassan aláengedte. - Na, menjen mondta. A fiú lebaktatott a lépcsőn.
Csak már délután lenne, gondolta vágyakozva, ahogy az emeleteket szá
molta.
Amazok ott lent, a nyílás mellett ültek és beszélgettek.
. . . - Az a rohadt Csikesz - acsarogta az egyik. . . A fiú elkapta a hangot.
. . . - Lesepertette a padlásunkról is a gabonát. De nem éri meg a következő
búcsút. Ha más nem, akkor én . . .
Megpillantotta a fiút, elhallgatott. A szemét moccanatlanul rátette az ar
cára. Feco a gerincében érezte a hideg, kék pillantását. Megvizesedett rajta az
ing.
- A kötelet idáig kell levezetni - habogta.
A kékszemű kelletlenül felállt. A másik is követte. Benyúlt a nyíláson,
kis ideig kotorászott a kanalak között, majd kihúzta a zsinórt.
- Na, fogjad! - mondta enyhültebben.
Feco lassan húzta alá a zsinórt. Néha beakadt, akkor rántott rajta egyet, s
akkor halk surranással megindult újra a kötél. „M ár nem lehet messze a drót
kötél” - gondolta. Fentről. kiáltás hallatszott és tompa zuhanás is, de a han
gokat elnyelte a bunker hideg acélfala.
A másik kettő egymásra pillantott, majd gyors léptekkel iramodtak a vaslépcsőhöz. A fiú kis ideig tétovázott, majd ő is a nyomukban törtetett fölfelé.
Messze fölötte a brigádvezető hátát is látta, de az előtt is futott valaki. „T a
lán, aki a hatos szinten vigyázott” - gondolta a fiú.
Megtorpantak a nyílás fölött. Feco nem akart lenézni, megborzongott és nem
tudta megállítani lába remegését. Lehunyta, majd kinyitotta a szemét, de
ugyanazt a képet látta. Az öreg odalent fekszik a mélyben, a tagjai furcsa, ki
tekert pózban, mint egy rongycsomó.
- Hogy került ide ez a vén hülye!? - ordította a nagyhangú. - Hiszen leküldtem a fiúval. - Azután a társaihoz fordult. - Siessenek le az építésvezetői
irodába és hívják a mentőket.
- Velem nem . . . - makogta Feco és visszafordult a nyíláshoz.
A nagyhangú megmeredt. Egy másodpercig rábámult, majd elkapta a fiú
karját.
- Engem akarsz te kicsinálni, te állat?! - üvöltött az arcába. Megmarkolta
a nyakán két oldalt a ceigruha gallérját. - Mit pofázol te itt?! Börtönbe akarsz
juttatni, te rohadék! - Az ökle a fiú gégéjét nyomta, Fecót fuldoklási roham
fogta el. Hátratántorodott a lemezfalig, de a másik szilárdan tartotta.
- Mind a kettőtöket leküldtelek, amikor elmentem! Érted? - szótagolta,
és az arcába vicsorgott.
Feco lehunyta a szemét. A másik szorítása engedett, de még mindig szoro
san tartotta a gallérját. A fiú szeme előtt piros körök úsztak és maga előtt
látta az öreget, ahogy forogva a mélybe zuhan.
- . . . Én . . . .
- Én is hallottam főnök! - hadarta sietve a kékszemű.
14
�Ő nem ment a másik kettővel. - Hallottam - ismételte meg. - Nem is ér
tem, hogy a fiú miért nem emlékszik.
A nagyhangúnak enyhült a szorítása, Feco előtt tisztult a világ, kapkodva,
szedte a levegőt, mint a partravetett hal. Szaporán pislogni kezdett, egyszerre
úgy érezte, kibírhatatlan súlyt helyeztek a vállára. Megtántorodott, a szemét
elfutotta a könny.
- Teljesen kikészült ez a kis hülye - mormogta a brigádvezető. - De az a
fontos pajtás, hogy te hallottad.
- Persze - mondta a másik meggyőződéssel és sietve bólogatott.
*
A temetőt akácfák szegélyezték, a vonatról egyenesen odamentek. Megálltak
a görcsöságú fák árnyékában. A brigádvezető, meg a kékszemű egy-egy mű
virágkoszorút akasztott a karjára. Tétován ácsorogtak. Feco az öregre gon
dolt, a bádogkoporsót segített két napja kivinni az állomásra. Rápillantott
utolsóként a fénylő Mária-üveglapra. Csak egy másodpercig állt fölötte, az
öreg arca olyan volt, mintha aludna. A nyalka bajuszos huszárarc viaszszíne
megmaradt benne.
„Nem használok az öregnek semmit, akármit is gondolok, meg ha monda
nék is” - nyugtatgatta magát. Mégsem érzett megkönnyebbülést. Elfogta néha a
brigádvezető oldalazó pillantását, egyébként már az sem törődött vele. A bal
eset után behívták őket az építésvezetőségre, kihallgatták mindnyájukat, de a
rendőrtiszt nem sokat bajlódott, begyűrte a papírokat a táskájába, sietett viszsza Miskolcra.
A temetőben csak néhány ember lézengett, jobbára öregek, fényesre kopta
tott fekete ruhában. Az öregasszonyt balfelől a lánya támogatta, jobbról ka
tonaruhás fia kapaszkodott bele. Zöldszegélyű tányérsapkáját a homlokára
húzta. A lány már terhes volt, hasán feszült a vékony ruha. A temetés után
odajött hozzájuk.
- Jöjjenek be hozzánk - mondta a brigádvezetőnek. - Biztosan megéhez
tek az úton.
A nagyhangú bólintott, mögéjük állt. Nem törődött a többiekkel, egyked
vűen ballagott utánuk.
A ház a templom közelében állt. A megroppant tetőt fatornác gerendái
tartották. Ennek is patics fala van vagy vályog, gondolta Feco, míg a házat
nézte. Végigbaktatott az udvaron, megkereste a deszka-WC-t. Kezét nekitá
masztotta a falának.
A szemetes udvaron vedlett tyúkok kapirgáltak, odébb meg két sáros
tollú liba. Amikor visszafelé jött, bepillantott az istálló nyitott ajtaján. Már
tehenük sincs, gondolta és az üres ólra is vetett egy pillantást. Annak is nyit
va az ajtaja, belül széttaposott, rothadó kukoricaszár. „Ezt sem használták
rég."
A brigádvezető odabent teliszájjal magyarázott. Előtte egy tálban rántott
hús, odébb meg a bor. A kékszemű ült mellette, szemben meg egy támlásszé
ken az öregasszony katonafia. Feco leereszkedett az üres helyre, szeretett vol
na gyorsan elmenni innen. Az öregasszony becsoszogott, pogácsát hozott egy
tálcán.
- Vegyenek - mondta száraz hangon - , jó szívvel adom. - Szegény uram
se engedné el magukat étel nélkül. - Kezefejével megtörölte a szemét.
15
�- Jó ember volt - toldotta meg a brigádvezető. Nagyot harapott a rántott
húsba, bort is ivott rá egy pohárral.
- Jó ember volt - bólogatott hozzá. - Ott az építkezésen mindenki nagyon
sajnálja István bátyámat.
A vonaton csend telepedett köréjük. A brigádvezető a csomagtartóba rakta
a háncsszatyrot, amibe az öregasszony a rántotthúst csomagolta. Amazok egy
falatot sem ettek velünk, gondolta Feco és nem bírta levenni a szemét a sza
tyorról.
*
„Egy napig sem maradok itt tovább” , úgy érezte, fojtogatja valami. Bement
az építésvezetőségre. Kis ideig faggatta a mérnök, kivel, mi a baja, ő azonban
makacsul hallgatott. A telefon mentette meg. Míg amaz beszélt, a fiúnak eszé
be villant, szakmát kellene tanulni.
- Hegesztő akarok lenni - mormogta, amikor a másik rápillantott.
- Miért nem ezzel kezdi?! - bosszankodott a másik. - Segíthetek magán.
A kokszolónál most indul egy tanfolyam, kell nekik vagy tizenöt hegesztő.
Mielőtt elment, a nagyhangú nekiszorította a folyosó falának.
- Ha ki mered nyitni bárhol a pofádat, kicsinállak, még, ha a világ végé
re is mégy. Érted?! - Végighúzta a torkán a mutatóujja körmét.
Feco nem felelt. Kilépett az ajtón. Először csak a palackokat hordta egy
magakorabeli fickóval. - Majoros - vigyorogta a másik és megmarkolta Feco
kezét. - De neked csak Balázs úr vagyok.
- Kékesi, Kékesi Ferenc - mondta ő is, de a társa nem törődött vele, le
ült egy kőre. A zsebéből napraforgómagot kotort elő.
- Te cigány vagy? - kérdezte később.
- Nem. Csak fekete a hajam.
- Honnan jöttél?
- Ibrányból.
Együtt hordták a disszugáz-, meg az oxigénpalackokat. Ez nem is olyan hü
lye, gondolta később Feco és a munka is könnyebb, mint a régi helyen.
*
- Hogy neked milyen marha szerencséd van! - vigyorgott rá cinkosan a
szobatársa, Nyéki Pista. - Belédzuhant az Erzsi, kétszer is kérdezte ma, mi
van veled?
Amikor kigombolta a lány blúzát, Erzsébet ráemelte ártatlan őzikeszemeit.
- Nem fog fájni? - lehelte.
Ő nem tudott válaszolni. Piszok ganéj vagyok, hogy ezzel a lánnyal így . . .
gondolta és nem is érzek semmit . . . Erzsébet forró karjait a nyakára kulcsol
ta. - Nagyon szeretlek - dadogta - , többé sohasem engedlek el.
Nézte Erzsébet fehér arcát és nem szólt semmit. „Az első lány az életem
ben és mégsem szeretem.”
Hatalmas űrt érzett másnap is. A nyelvére lemoshatatlan lepedék tapadt.
Keserű, mint az epe. „Gyerekkoromban, ha elrontottam a gyomrom, akkor
volt ilyen, de most nem ettem olyat.”
- Magának jó keze van - mondta a művezető. A kemence vasvázát hegesz16
�tették. Mögötte mászkált a csőállványon, a varratokat vizsgálta. Ez is valami?
- gondolta. Nem reszket az én kezem.
- Ha majd több gyakorlata lesz - folytatta a másik - olyan neve lehet,
mint a Muszka Imrének, vagy a Pióker Ignácnak.
Feco nevetett magában. Lelkes ez a kis potrohos emberke, ha elégedett. K e
nyérre lehetne kenni, de ha nem tetszik neki valami, üvölt, mint akit ölnek.
Valamiért tegnap bement az irodába. A kisöreg homlokára tolt szemüveg
gel ágált, fülétől messze eltartotta a kagylót. Kivörösödve üvöltözött. „A bör
tönbe csukatlak téged is, meg az egész szélhámos bandát. 250 köbmétert írtok
a munkalapra és nincs az 160 se. Nem írom alá, akkor sem írom alá, ha
panaszra mész az istenhez.”
Feco megállt előtte. A művezető rá sem pillantott. Üvöltötte tovább a ma
gáét.
A fiú szeme az asztala fölé tévedt. A kifeszített fénymásolatoktól takarva
egy kép: félmeztelen nő a falon, a lábától jobbra valami vers: Jaj istenem,
tolvaj, a szívem ellopta, darabokra törte, utána eldobta. Paula Drew kérem,
hallgasson meg végre. . . A folytatást eltakarta a rajz széle. Csak egy sor lát
szik legalul, piros ceruzával aláhúzva. Ezt az útonállót a karjaimba zárnám!
A fiú elvigyorodott. Elképzelte a kisöreget ezzel a nővel. A lig tudta viszszatartani a röhögést.
F eco a homlokára tolta a szemüveget, elzárta az oxigént, meg a gázt. Több
mint két órája egy percet sem pihen. Az arcát, meg a nyakát marta az izzadt
ság. „Meg kell állnom néhány percre, nem bírom tovább ezt a hajtást.” A töb
biekre vetett egy pillantást, azok legfeljebb ötöt, ha megcsináltak, ő meg most
fejezi be a nyolcadikat. Mélyeket lélegzett, közben megmaszírozta a bal ke
zével a jobb vállát. A merev tartástól elzsibbadt a karja.
A művezető már szemben vele, a kemence másik oldalán rikácsolt. - Ha
egy ökör hugyozik ide, az is különb vonalat húz!
Megint a haveromat bántja, gondolta Feco. Ma már másodszor. Horváth a
kisöreg mellett görnyedt meghajolva, mint egy ijedt gyerek. „Miért nem jön
az az értesítés?!”
Horváthtal együtt jártak tanfolyamra és igazán jó haverok lettek. Eleinte
Feco is egy kicsit vele sütkérezett. „A bátyám a Rákosi testőre” , mondta Hor
váth és igazán jó dolguk volt. Feco először érezte, hogy megbecsülik.
Ez megváltozott vagy tíz napja. A barátját két civilruhás kereste meg. Be
hívták az irodába, onnan kiküldtek mindenkit. Mit tud a bátyjáról, mikor lát
ta, meg mit írt neki. Feco az ijedt arcát nézte utána, amikor odajött hozzá.
Mit mondhatnék neki, gondolta. Valami vigasztalót kellene, mert érezte, va
lami baj történt. Később félrehúzódtak az oszlopok árnyékába és a barátja re
megő ujjakkal cigarettát sodort. Menj haza vasárnap, mondta neki, hátha ott
hon többet tudnak.
Amikor Horváth visszajött, zöld volt a félelemtől. „Ketten voltak testőrök
a faluból és a másikat is . . ",mondta Feconak színtelen hangon, de előtte kö
rülnézett, nem látja-e őket valaki.
Azóta Horváth a nehezebb munkát kapja. Ha az árokban hegesztettek, mint
annál az összekötő vezetéknél is, ő csinálta az alját. Ott le kellett feküdnie a
földre, a válla, meg a melle csupa lucskos sár lett. A többiek meg a tetejét
varratolták. Amikor befejezték, a mérnök úgy nézett rá, mint a piócára és
csak a többieknek szólt. „Jó l van” , makogta, „örülök, hogy ilyen jól megcsi
nálták” .
17
�Ez járt a fiú eszében és el is gondolkodott. Még a múlt héten gyűlést ren
deztek itt a gyárban. Egy nyitott vasúti kocsit toltak be a raktár elé. Néhány
padot emeltek fel rá, az volt a díszemelvény. Horváth is ott állt a közelében,
ő tapsolt legelőször, de úgy, hogy mindenki észrevegye.
„ E l a kezekkel Koreától” , mondta a szónok és Feco arra gondolt, ez egy
nagy fejes. Majd odamegy hozzá és megkéri, hogy segítsen. A gondolattól a
torkában dobogott a szíve. Magában ismételgette, mit mondjon majd neki.
Csak ne dadogjak, mert akkor kiröhög. Elvitték a haverom bátyját, akkor már
otthon volt két napja, tessék elhinni, azóta itt is folyton kitolnak vele. Ez itt
rendes muki biztos, látszik rajta. Még kiengedhetik Horváth bátyját is, hiszen
nem csináltak azok semmit.
Jól beszélt odafenn a szónok és Fecoban egyre jobban megérett az elhatá
rozás. „Segítek a haveromon. Odamegyek és megszólítom. Hegesztő vagyok
itt, mi varratoljuk össze ezeket a nagy gerendákat” . Amaz meg jóindulatúan
ránéz majd.
„Nem várom én, hogy dicsérjenek, csak hagyjanak békében dolgozni” , gon
dolta később és nagy lélegzetet vett.
„Örülök, hogy ebben a szocialista városban mondhatom, ezt a szabadságot
várta a magyar nép ezer év óta.” Feco Ibrányra gondolt, négy hold föld, anynyi van nekünk, és hatan vagyunk testvérek. E l kell menned a városba, mond
ta az anyja, nem tud ennyi éhes szájat eltartani ez a homok. Figyelte fent a
szónokot és úgy érezte, az már csak neki mondja. „Megmutatjuk mindenki
nek, hogy élni is tudunk a kezünkbe adott szabadsággal. A párt és Rákosi elv
társ .. .”
Éljen Rákosi. Éljen a párt, üvöltöttte a tömeg és Feco, meg Horváth ve
lük kiabált. A szónok odafönn próbálta befejezni, de nem kapott szünetet.
Csak az első szótagot dadogta, a fiú látta, hogy hangtalanul tátog és a sza
vait elnyeli a zaj.
Már nem figyelt a folytatásra, a nap égette a tarkóját. Lehajtotta a fejét,
földet bámulta. Csak el ne ájuljak, tódult benne elő az ijedtség. Éppen most.
Mit csinálnának a többiek, hogy beszéd közben. Mélyeket lélegzett és tisztul
tak körülötte a karikák. A szédülés alábbhagyott. Felemelte a fejét és Hor
váth szemét látta maga előtt. Az zavaros tekintettel belenézett az arcába.
„Leleplezzük a sötétben bujkáló ellenséget és szétzúzzuk a maradék állá
sait” - folytatta a szónok és Feco Horváthra pillantott. Egyszerre úgy érezte,
mégse szól. Szégyellte magát és azzal nyugtatgatta, erősen süt a nap, meg az
is lehet, hogy kiengedik.
De nem jött értesítés.
A gyűlés óta úgy érezte, megváltozott köztük valami. Körülnézett. Újra be
gyújtotta a hegesztőpisztoly csapját. Hangos pukkanással gyúlladt be a gáz,
majd ráadta az oxigént is. Ebből nem lehet baj, gondolta, ha ezt csinálom.
*
Feco nem tudta, miért hordozza magában a félelmet. Az apját egyszer meg
verték a csendőrök, ő már arra sem emlékszik, miért. A kakastollasok becsör
tettek a házba, a puskatussal nekilökték az apját a kredencnek, szinte most is
hallja a kemény fatus tompa puffanását, meg az apja nyögéseit.
Ez megmaradt benne kitörölhetetlenül. Ma sem tudja, miért éppen ez az
emlék. Gyáva vagyok talán, gondolta ilyenkor szívdobogva, de úgy, mintha
18
�másokon sajnálkozna. Végigömlött arcán a pír. Csak meg ne tudja senki, ne
kerüljek soha olyan helyzetbe, hogy megtudhassa valaki. Ettől a lehetőségtől
félt ösztönösen. „Mindeddig sikerült elkerülnöm, hogy a pofámba vágjanak.”
Ezt érezte most, hogy a lába bevitte az ivóba. Mintha otthon lenne a bál
ban, vagy a búcsúban. Az asztalokon pálinkás-, meg borosüvegek és a széke
ken a kötekedő legények. Mi az istennek jövök ide, mondogatta magában,
közben haladt előre. Minek jövök? Ú gy érezte, vibrál körülötte a levegő. De
az asztaloknál ülő építők, meg bányászok és lakatosok ügyet sem vetettek rá.
Ugyanúgy ülnek pedig, pontosan úgy, mint otthon az első legények. Egyikemásika szétvetett lábakkal. Nem látott köztük ismerős arcot.
Visszafordulok, gondolta és mégis tovább ment. Talán ilyen vagyok én is
az ő szemükben, nézte őket, ilyenek vagyunk itt mindnyájan, ilyenek a bálban,
a háborúban, meg a munkahelyen.
„Eszes katona voltam” , mondta a szomszédjuk, amikor hazajött, „Nem ön
ként mentem a háborúba, de sarzsi lettem és én voltam a szakasz legjobb lö
vésze.” Most meg itt ülnek, itt vannak. Nézte az arcukat, ugyanazok a voná
sok, csak a csillagok hiányoznak a gallérjukról, a szurony a kéz alól. Itt csak
bicska van a zsebben, vagy az élesre fent kés a gumicsizma szárában és nem
köti őket a kaszárnya regula, amely célt is ad, ott az ellenség, azt k e ll. . . Itt
mindenki ellenség. Hülye vagyok, gondolta, tisztára hülye. És itt a terem kö
zepén . . .
F eco egy asztalhoz tántorgott, két üres szék volt még ott.
Na more, inni akarsz?!
- Nem vagyok cigány.
- De cigány vagy! Tetves, rohadt cigány - mondta a másik. - És velem
nem ülsz le egy asztalhoz! K otródj!
- Nem vagyok cigány.
- Ha én mondom, az vagy. Látom a fekete képedről, meg büdös is a sza
god!
- Szabolcsi vagyok! - acsarogta a fiú.
- Akkor is kotródj!
Feco úgy érezte, ököllel tudna belevágni a pofájába. D e nem mozdult a
keze.
A másik féloldalt ült, fel sem pillantott rá. „E z semmibe se néz engem.”
Megkerülte a kiálló lábakat, hogy szembe kerüljön vele. Tagbaszakadt bá
nyász emelte fel a fenekét.
- Hagyd a havert öcsém! - mondta, aztán leült.
Szolgálatkészen odaugrott a pincér is, megfogta a fiú karját.
- Többet ivott már a kedves vendég, mint szabad lett volna - hadarta és
kifelé tuszkolta.
A fiút kint megcsapta a friss levegő. Visszamegyek, gondolta. Megnézte az
ajtót, aztán mégse ment. Megindult az úton. Még, hogy én részeg, mormogta
maga elé. Két korsó sör, benne meg egy rum. Nem vagyok részeg. Tovább bo
torkált.
Nem is értem én, motyogta később, miért vagyok én ekkora állat, És az
egész Erzsébet miatt. „Az a lány pajtás, az bolondul érted” , mondta a szoba
társa. „Nem is tudom, miért vagy ilyen hülye, hiszen megnyalhatnád a tíz ujjad, ha egyszer megkaphatnád” .
Ő nem válaszolt neki, megmosdott derékig hideg vízben. Tiszta inget vett
fel, megnézte az arcát a tükörben, Végigsétált az úton és egyszerre úgy érezte,
19
�unatkozik. Be kellene menni ahhoz a pincérnőhöz. Elindult, aztán eszébe ju
tott, az csak este tízkor szabadul. Elsétált a vendéglő előtt is, de nem ment
be. Tovább vitték a lábai az úton, le egészen a patak partjáig. Átbaktatott a
Tardona fahídján. Körülötte csontoságú füzek lógatták karjaikat. Le kéne heveredni valahová, gondolta, ide a zöldbe. Beljebb ment, egy napsütötte tisz
tás széléig, és akkor meglátta. A fiú átfogta Erzsébet vállát és magához húzva
sétáltak be a bokrok közé.
Köd úszott Feco szemére. A rohadék kurvája! Utánuk kellene menni s . . .
Már mozdította a lábát, aztán megtorpant. Amazok nem néztek hátra. Talán
nem is ő volt, nyugtatgatta magát, de hiába baktatott vissza a házak közé,
valahol belül egyre határozottabban érezte, az a lány Erzsébet volt.
- Juci nincs szolgálatban - mondta a pincér. Oda ment be. Megivott újra
két korsó sört. Tíz forint borravalót adott neki. Hátrament a lépcsőn, hármat
kopogott. Várt, de bentről semmi zaj nem szűrődött ki. Lenyomta a kilincset.
Nem engedett a zár.
Úgy érezte, gyűlöli az embereket, akik szembejönnek vele. Megnézte az ar
cukat, azok közömbösen átnéztek rajta. Nem számítok nekik semmit, motyog
ta maga elé, és ment tovább az úton. Megbámulta a lányok mellét, meg az ar
cukat és egyszerre úgy találta, hasonlítanak Erzsébethez. „M i az isten van ab
ban a lányban, hiszen nem szeretem! Sohasem jutott eddig eszembe” . Araszolt
tovább az úton. Egyszerre ott találta magát a ház előtt, ahol a szállása van.
Felbaktatott a második emeletre, kinyitotta a szoba ajtaját. Leült az ágyra.
Kis ideig maga elé bámult, majd az öklére ejtette az állát. „Olyan rongy va
gyok én, hogy csak így mással?!” Felállt, odament a szekrényhez. Kotorászott
és a ruhák alól egy kiélezett tusérvasat szedett elő. Olyat, mint egy három
élű reszelő. Betette a kabátja zsebébe. Az utcán körbetekintett. Nem messze
volt egy talponálló, mellette egy vendéglő. Reggelizett ott néha főtt tojást, fasírozottat, vagy szalonnát, de a vendégek többsége csak ivott.
Nekitámaszkodott a furnérlemezzel borított pultnak. A nagyfröccsnek éme
lyítően rossz íze volt. Igazi zsupplé, mormogta. Gyorsan lehajtotta és kért még
egyet. Az ivóban csak néhányan ültek és éppen távozni készült, amikor három
cimborája kíséretében belépett a brigádvezető.
Leültek egy távoli asztalhoz. Feco nem vette le róla a szemét. A nagyhangú
teleszájjal röhögött valami viccen és egyszerre rápillantott a fiúra.
Feco elszakadt a pulttól, bólintott is egyet és megállt az asztaluk előtt. Nem
is értette pontosan, miért jön ide, nincs ezzel az emberrel semmi dolga. Amaz
rábámult, kimutatta nagy, erős fogait.
- Itt a legzseniálisabb tirpák, akit valaha is láttam Szabolcsból - mondta
kedélyesen és felröhögött.
- A szabolcsiakat nem hagyom! - nyüszített Feco. - Engem bánthatsz, de
azokat nem hagyom.
A másik rábámult, aztán felnevetett. - Ez még hülyébb, mint gondoltam mondta, és az italért nyúlt.
A fiú végre megtalálta az egyensúlyt. Kihúzta magát az asztal mellett. Gyere ki, ha mersz, az anyád úristenit!
Amaz letette a poharát. Úgy tett, mint aki felállni készül, majd oldalt ha
jolt és teljes erejével belevágott a fiú arcába. Feco rázuhant a mögötte levő
asztalra, onnan lecsúszott a szék mellé. Lassan feltápászkodott, összezúzott ar
cából vér szivárgott. Letörölte a kezefejével, majd könnyes arccal rájuk bá
mult, és könnyfüggönyön át látta, hogy a nagyhangú cigarettát kotor elő és
széles, biztos mozdulatokkal a skatulya oldalán kicsiholja a gyufa sárga lángját.
20
�C S A N Á D Y JÁ N O S
Ezer évre
Ifjúságom aranyfénye
tűnik, végleg elveszett;
ha nem arany, tán ezüst csak,
sőt bronz, az is meglehet.
Kár, kár, akár így, akár úgy,
mert az acélt, a vasat
megeszi a föld, a halál
ha vétlen ércemre csap.
Ezer évre vagy kiásnak,
mint ma a tűnt ezredet,
s felemel Ő, a Nagy Régész:
damaszkuszi penge ez!
Köd szitáljon
Most már szitál a köd, a köd szitál,
elengedi a mennyezet, elengedi,
időm lejár, fejemre hull, időm lejár,
kukorica hullámzik még, a tengeri,
istene ősznek, ősz szakállas istene
lengeti a ködöt, meglengeti,
peremet szüremlik, száll a permet,
szerelme visszavezeti szerelmemet,
arca földek fölött fehérlik, arca
sörény haja lobog, haja sörényes,
kanca, a remek isteni kanca,
istennő ő a pusztaságban, ő Ő ,
derekát, csípejét, csípőjét, derekát
táncba szorítottam hajdan a táncba,
s mellét ahogy érintettem, tenyeremben a mellét
a betlehemi istállóban, Betlehemben
odahagytam, hajh, odahagytam
hogy harmincöt év után, hajdanköd szitáljon vezeklő homlokomra,
istennyila, csontom istennyila
sem hasíthatja ketté, csak a
fájdalom.
21
�Volék sirolm tudotlon
A magasságban semmi,
jobb így a földön lenni,
vagy csak az éjszakában
szállni a Trónusához.
és egy szellem fölébem
lebben, fölöttes énem,
az, akivel Ady vívott,
s bár évezredes hír volt
Mert Isten-kényszerem van
gyerekkorom, a múltam,
ezer év lázadása
és megaláztatása
ugaron, városokban
mégiscsak mindig újra
teremtetett az arca,
akarata, alakja,
kevés volt, hogy elég
légyen megtagadásra;
rekesz, valami titkos
rejteke nyílik itt, most
keresztje, kardja, karja;
teremtetett azértis
már ha nem volt, ki tartsa
a Mindenség magyarját!
Hazai föld
Krumplit hámozunk
konyhaasztalon
pirosan virít
a paradicsom
Sárban caplatunk
mezítláb csak úgy
likas a cipőnk
végtelen az út
Szotyola pattog
lófogunk között
parittya hajít
egy kisded rögöt
A kerek világ
tág égboltja hí
jólesik legét
beszippantani
Ágon verebek
csapata cseveg
magvat szór az ősz
az őszi szelek
Konyha kert között
lót-fut még a láb
vígan szeldeli
a nap sugarát
Hazai a föld
szívdobaj a dob
tél fagyaszt fölé
fehér csillagot.
22
�Alfa és omega
Nem gondolok a pusztulásra.
Az ősök életére egykedvűen
igent mondok, s igen a folytatásra,
amely a napi evésre, ivásra,
civilizált tisztálkodásra,
templomon kívül átokra, imára,
zsoltárra és káromkodásra
kötelez, és lelkigyakorlatokra
hasonlító hadgyakorlatokra,
metaforákra, szillogizmusokra;
körülöttem mintha mindenki
alunna; mély álom tavát
dobálom kavicsokkal, hogy gyűrűzzön,
lappanjon és csobbanjon legalább;
pedig tudom, vannak itt társak,
követ faragnak, érmet öntenek,
az ember arcát és alakját
zenében, versben felmutatják
és bensőségét kirajzolják,
- sakálok, tigrisek, barik s hogy végleg elveszett-e, amit hajdan
egy isten formált: fennen kérdezik.
Nem gondolok a pusztulásra?
A napok hajnalhasadása,
mint baromcsorda támadása fegyvert ragadva, nyugodt
lelkiismerettel a frontra nézve,
készülök az ellenlökésre.
23
�ÖRÖKSÉG
KOVÁCS GYŐ ZŐ
Illyés Gyula estéje
Van láng alatti ősmag :
kék parázsú dacom!
S lassan fog az idő vagy
sors ilyen kupacon
Mindegy majd honnan jön a szél,
a tája hullt hamu
bolygassa csak meg, főlkél
s sziszegve újra gyújt
(Simon István: É g ő parázs)
Hatalmas életmű tengernyi sűrűjébe merítünk bele, s az ujjaink között ki
pergő drágagyöngyből az öregkor lírájának legszebb darabjait próbáljuk öszszegyűjteni.
A távozó Illyés Gyula koporsójánál a Sokaság fia gyűlt össze; mindaz a
gond, mely népét, nemzetét, s a tágabb horizonton az európai emberiséget
gyötörte, mintegy kristályosító pontban sűrűsödött.
Már életében sem lehetett kétséges: Illyés Gyula életműve klasszikussá vált.
Abban az értelemben, hogy nagyon is beleilleszkedett a magyar líra PetőfiAdy-József Attila-Radnóti Miklós alkotta vonulatába, s így folytatója is lett
a nemzeti, a nép-nemzeti mondanivalónak. De abban az értelemben is, miként
az irodalmi népiességet megfogalmazva, Horváth János már évtizedekkel
elébb rögzítette: „A lig is van a modern európai irodalmakban nemzeti klaszszicizmus, mely a naiv népiből oly sokat s oly mélyről merített volna, mint a
miénk” . Ha most Illyés Gyula életművének bármely szakaszára, bármely mű
fajára gondolunk, aligha vonhatnók kétségbe e Horváth János-i megfogalma
zást.
Illyés Gyula kései (még ne mondjuk: öregkori) lírájának letisztult hangjai,
első körvonalai valamikor és valahol az ötvenes évek végén sejlenek föl. A k
kor, hosszú idő után, jelentkezett új kötettel, a Kézfogásokkal (1956). Magá
val hozva a Hősökről beszélek, a Petőfi, a Puszták népe hiteles-tárgyias szo
ciográfiáját, mégis az Egy év, a Hunok Párizsban, a Két kéz, s az új drámák
mellett, azok után, szinte revelációnak hatott, ilyen erővel robbant bele a kor
magyar irodalmába a Kézfogások; benne két monumentális alkotással: a Bar
tókkal, illetve A reformáció genfi emlékműve előtt című nagyformátumú ver
sekkel.
Nem csak az emberi helytállásról van szó, hanem arról is, hogy már itt és
ekkor kitapintható: a tárgyiasságot egyfajta befelé fordulás váltja fel. Illyés
hangja nemcsak bölcsebb lesz, de lágyabb is, mely fokozatosan tért hódít 24
�párhuzamosan a hatvanas-hetvenes években írt drámákkal - az Új versekben,
a D őlt vitorlában, s nem kevésbé a Fekete-fehérben (1961, 1965, illetve 1968.),
hogy aztán mindezeket tetézze a Kháron ladikján gondolataival (1969). Mel
léjük állítva, majdnem egyidőben, az emberiségért, a nemzetért vállalt felelős
ségérzet olyan dokumentumait, mint a Tiszták, illetve a Hajszálgyökerek.. Ilylyés Gyula öregkori líráját csak ezekkel együtt lehet fölmérni.
Ha bárki olvassa a Dőlt vitorla című versét: „Árboc s vitorla, nézd, előre
/ mikor repül / leggyőztesebben? Amikor leg- / mélyebbre dűl!” - tehát ha
valaki ezt olvassa, aligha mentesítheti magát a Kháron ladikjántót. Avagy, ha
belemerül A reformáció genfi emlékműve előtt olvasásába, tudja-e mentesíteni
magát a Tiszták áldozatos önmarcangolásától? Aligha. Az aktív cselekvés vá
gya ösztönzi, űzi-hajtja a költőt - teremteni. Aligha véletlen, hogy 1945 előtt
a hazát szinte látomásosan, magasban szemlélete (Haza a magasban), az öreg
kori lírát pedig éppen a Teremteni alkotásvágya tölti be. Mint gondolatrendszert kifejező motívum - az ellentét éppen a kétféle költői attitüdből ered. S
az sem véletlen, hogy a sort a Nem volt eléggel kezdi (még 1944-ben), hogy
aztán fiatalabb nemzedéktársai - szinte félévtizedenként - fogalmazzák meg:
Nem elég (Simon István), Még nem elég! (Váci Mihály), s ugyanezt kérdés
formájában Juhász Ferenc (Mit tehet a költő?), ismét másként s nem a lírá
ban Sütő András (Csillag a máglyán). E gondolatkört fogja össze - ismét Illyés Gyula, amikor A költő felel: „Dolgozom: küzdve alakítom / nemcsak
magamat, aminő még / lehetek, akinek jövőjét / az „ihlet óráin” gyanítom; /
formálom azt is, amivé ti / válhattok, - azt munkálom én ki: / ( . . . ) / Sem
miből nem lesz semmi? S ára van / mindennek, ami valamire jó? / Babrálva
e világ dolgaiban / valami mégis újdonan / marad kezünkben, olvasó!”
*
Sőtér István már 1962-ben találóan tapintott rá: „Illyés utolsó korszaka:
küzdelem az új össznemzeti költészetért, olyan körülmények közt, midőn ma
gának a nemzetinek értelme is átváltozóban van. E z az átváltozás, apály és
dagály ütemében, hol cserbenhagyja a költőt, hol hátára em eli. . "(Tisztuló
tükrök, 1966. 207. l.) Korunk, s közelebbről Közép-Kelet-Európa szunnyadó,
s parázslásában is égető gondja foglalkoztatja a költőt: a nemzeti problemati
ka. Közelről érzi: mi is a különbség a nemzeti és a nacionalizmus között. Fo
galmazhatjuk úgyis: a nemzethalál (hiszen a Tiszták erre is példa) víziójával
küzdő költő csak egyetlen orvosságot lel. Éspedig: „Nemzeti, aki jogot véd;
nacionalista, aki jogot sért” (Hajszálgyökerek, 1971. 445. l.). Nem véletlen,
hogy a halálos döbbenet pillanatában Balogh Edgár, mint lenini normát idézi
föl ezt a szentenciát, s „a néptestvériséggel azonosult szocialista nemzeti tuda
tot, az élő nemzetköziséget” fedezi fel benne. Mert európaiságunk (gondoljunk
az idézett Horváth János-i formulára) és magyarságunk így ötvöződhet egygyé. Rácegres így ölelkezhet Párizzsal, s Boldizsár Iván - ugyancsak Balogh
Edgárral egyidőben - méltán írhatta le, hogy „Illyés életében egy ideig Rácegres közelebb volt Párizshoz, mint Budapesthez. Illyés azután is, egész életé
ben beletartozott Párizs szellemi világába. . . ” Miért? Mert Illyés Gyula gondolatrendszerében, költői „tüzében” , az öregkori líra csöndjében, szemlélődő,
s mégis világot s emberi magatartást formálni akaró bölcsességében „költészet
és nemzet” - világirodalmi szinten is - összetartoztak. Ha fölidézzük az első
budapesti nemzetközi költőtalálkozót, s abban mindazt, amit Illyés Gyula ott,
25
�és akkor (1966-ban) elmondott, egyetlen gondolat maradt meg plasztikusan:
nemzet és költészet; nemzet és egyetemesség. A különbözőség egysége; az
előbbi a nemzetiben, az utóbbi az egyetemességben, vagyis a költészetben. De
úgyis: a költők dolga, hogy - jól vagy rosszul - választ adjanak modern ko
runk kérdéseire. Vagyis: így is érvényes a Teremteni illyési vágya és igénye,
sőt parancsa, amint az Óda a gyorsasághoz, illetve a Mozgó Világban megfo
galmazta.
Ezért tűnik - csak az első pillanatra - megdöbbentőnek az a realitás,
amellyel Illyés Gyula Kháron ladikjára, vagyis az elmúlásra tekint. Valami
féle bölcs derűvel; úgy, hogy a teremteni motívum szálai közé keveredik
mindegyre abból, mit a Mors bona, nihil aliudban fogalmazott meg: „mert
minden jó, ha jó - biz így igaz! - a vége! / S mi a legfőbb jó a világban? /
A végső oltalom! A jó v ég! Ezt ígérte / vallás, feleség, vagyon, állam / [ . . . ]
/ hogy szépség és igazság és jóság és szabadság / mosdasson, derítsen: segít
sen / befejeznünk Ádám föld-szelídítő harcát” .
De folytatódik a sor - a köteteken át - a Séta árnyékommal, A tárgyak
kal, A korosztály behajózásával, az avantgarde-ra emlékeztető Alkonyatbannal, a Közelgő csönddel; Arc és tükörrel, az Alkonyi úttal, a Római rommal,
hogy mindezeket kövesse a Közelítő fagy, a Világodban világtalan. Másfelől
újra és újra fölmerülnek a gyermekkori emlékek, mint e lelkiállapot, gondo
lat- és érzésvilág jellemzői: Emlékezés egy gyerekkori havazásra, Ifjúság, Pá
rizs, szerelem, Gyermekkorom zivatarai vagy az Önálló emlék. És szinte le
hetetlen mindezekhez nem elolvasni azokat a bevezetőket, melyeket a Dőlt
vitorla és a Fekete-fehér köteteihez írt: múlt és jelen, ifjúság és jelenvaló
öregség ölelkezik ezekben, hogy egy hatalmas életművet forrasszon egybe.
Egy hatalmas életművet, melynek utolsó szakasza szemünk előtt ércesedett szoborrá, melyet - ha megérintünk - szól, tanít, bölcsességre int, mint őt
is az elődök és idősebb kortársai, a Poesis Hungarica hősei: „Apjuk, nagyap
juk, dédjük lettem, / kiknek a térdem ügettem; / kik adnak mindig tanácsot
/ óvni a szétomló családot.”
E köré a vers köré úgy gyűlnek össze a vele közeli időben keletkezettek,
mint korábban a Kézfogások Bartókja s A reformáció genfi emlékműve előt
tihez az Árpád, Zrínyi, a költő, vagy a Széchenyi hídja, vagy a szekszárdi táj,
s a táj - Erdély(ben).
*
Mi maradt meg? Ember, emberiség, emberség - haza, s a határokon túli
szép, tág horizont. Az egykori álom (Haza a magasban) - végre valóság lett:
teremthetett, taníthatott a költő.
Hogy’ is írja az Illyés-felfedezte Váci Mihály? „Én úgy szeretnék népem /
mesélő emlékezetében / pár szóban megmaradni, / ahogy ma a beszédben /
példa s bölcsességképpen / közmondást szokta bólogatni / [ . . . ] / hol van
már, hol van! - és ki az?”
Mi annyiban módosíthatjuk: Illyés Gyula az, aki népe-nemzete kezét fogva
- tudott beszélni, szót váltani világjelenségekkel, nagy reformátorokkal; aki
nézte a hazát és nem feledte Európát. Ö regkori lírája ebben is így vált tel
jessé, s maradt ránk testamentumként. Ez az örökség kötelez. Nagy felelőssé
get ró az utána maradottakra. Helytállni úgy, miként ő tudott.
26
�JU H Á SZ M Á R IA
A SEMMI KÖZELÍT
Illyés Gyula hátrahagyott versei
Ennek a kötetnek a sorsa s az olvasóra gyakorolt hatása, azt hiszem, részben
már akkor eldől, amikor kézbe vesszük. Megjelenését beárnyékolja nagy köl
tőnk közeli halála, így belelapozván e szép könyvbe, amely már címében is
az elmúlásra utal, elsőként nem gondolunk másra, csak a bennünk sajgó fáj
dalomra és a gyászra. Hogy Illyés Gyula halálával mit veszített a magyar
irodalom, annak ma még aligha lehetünk teljes tudatában, inkább csak sejt
jük, hogy irodalomtörténetileg valamiféle fordulóponthoz érkeztünk. De a
hiányérzet, a maga nehéz és kínos súlyával, már ránk telepedett, érezzük, hogy
a halál ezúttal is pótolhatatlan és hatalmas kincset rabolt el tőlünk. Hiszen
ezt az eltávozott embert, ezt a már életében klasszikussá váló költőt - nagy
nemzedék- és pályatársaihoz, Veres Péterhez és Németh Lászlóhoz hasonlóan,
s nagy veszteségeink sorát fölemlegetve, hadd tegyük e névsorhoz még oda
Lukács György nevét is - nemcsak nagyon tiszteltük, hanem a fiatalabb nem
zedékeknek kijáró jog alapján, szinte gyermeki elkötelezettséggel szerettük is,
egyszerűen azért, mert olyan volt, amilyen. Embernek is nagyszerű, viliódzó
szellemiségű erkölcsi fenomén, akire nemcsak irodalmunknak, de egész nem
zeti közéletünknek szüksége volt. S szüksége volna ma is.
Emberi vonatkozásokban a kötet olvasása sem sokat enyhít fájdalmunkon.
A versekből minduntalan visszatekint ránk az a méltóságteljes, de már szemmelláthatóan elerőtlenedett és beteg, valahová a nirvána semmijébe révülő
öregember, akinek arcvonásait - a kötetben is láthatóan - Molnár Edit érzé
keny fényképezőgépje örökítette meg számunkra. Ez a portré a szívünket mardossa s fölbuggyantja torkunkon a kimondhatatlan együttérzés sírását, mert
fölismerjük rajta a szenvedő, az élettől meghitten, de egy gyermek őszinte
megrendültségével és csodálkozásával búcsúzó embert. A kötet egyik legszebb,
s legnagyobb szabású versében, A közeli és távoli címűben, Illyés földi bús
társamnak, kis árvámnak nevezi szomszédasszonyát, a szintén öreg és beteg
Kissnét, így, ilyen szívből jövő keresetlenséggel fejezve ki a halálra várók min
den különbözőséget elmosó, esendő emberi egyenlőségét. Ez az érzés minket is
hatalmába kerít, mert a versek minden kendőzés nélkül tudósítanak minket a
halálba való belenyugvás kényszerű állapotának kínjairól, a testi hanyatlással
folytatott egyre reménytelenebb küzdelemről, az elmúlás előtti, semmivel sem
csitítható, végső nagy magányról, s arról, hogy az ember helyzetében - még
ha meg tudná is oldani egyetemes társadalmi problémáit - a halál tudatos átérzésével eleve van valami reménytelen. A Semmi közelít - köszönhetően a ver
sek válogatójának és szerkesztőjének Domokos Mátyásnak is, aki a sorokban
izzó legkisebb gondolat- és érzelemrezdülésre is fölfigyelve, pontosan és simán
illesztette egymásba a részleteket - egyetlen hatalmas versfolyammá növeke
dett, a büszke ember halálba lépdelésének megrázó erejű lélektani dokumen
tumává, amelynek minden egyes lapjára láthatatlanul is oda van írva a memento
mori! napjainkban egyetemleges érvénnyel is föltöltődött, általánosan emberi
jelszava.
27
�A művészi teljesítményen azonban semmi sem látszik a belső küszködésből
és a testi hanyatlásból, a költő most is könnyedén és férfias eleganciával győzi
le anyagát, sőt ami a versek képi sűrítettségét, s e sűrítettségből kibomló gon
dolati tartalmak bonyolult egymásba játszását illeti, nem egy helyen túlszár
nyalja eddigi lírai mesterműveit. A kötet feszültségét és drámaiságát éppen az
adja - az olvasóra katartikus hatást gyakorolva - hogy ezeket a verseket egy
beteg és öreg ember írta, akinek szikkadozó, sovány testében azonban éberen
és szorgosan működött az agy, s mindenre nyitott volt a lélek. Olyan költő,
aki a tükör előtt állva jól látja hajdani mivoltának roncsait, az elmúlással már
alig dacoló emberi csendőségét, mégsem tud hinni a szemének, mert belül még
mindég győztes és legyűrhetetlen, friss benne az érzés és az értelem. Közeled
vén a halálhoz, hihetünk-e annak a szánalmas és groteszk testiségnek, amibe
beleköltöztünk? Illyés válasza erre a kérdésre egyértelműen tagadó. „Nem azo
nosulnak a vénülők/ a homunkulusszal, akivé válnak” - írja. E belső élménye
nyomán lírai önarcképe is megkettőződik; hűségesen megidézve magát az öre
gedés fájdalmas stációin, hatalmas és szikrázó intellektusával, a soraiból len
dületesen előtörő, magabiztos művészi érzékével és a most is a valóságra
irányuló pontos és tárgyias megfigyeléseivel rá is cáfol arra az áttetsző alakra,
akivé a múló idő formálta. Illyés Gyula alkotói potenciálja nemcsak hogy mind
végig töretlen maradt, hanem - valami egészen döbbenetes módon - egyre
magasabbra szárnyalt, s ezt tudva, különösképpen átérezzük a halálában rejlő
igazságtalanságot. De megérezzük azt is, hogy ez az ember nemcsak úgy győzte
le a halált, hogy életművével bevonult a halhatatlanságba, hanem úgy is, hogy
szinte az utolsó percéig felelősséggel bíró, alkotó és munkás ember maradt.
Van-e ennél tisztább, a halállal halálig dacoló tragédia? Még mindnyájan
emlékszünk az illyési prózának arra a lírai gyöngyszemére, amelyik a Kháron
ladikján címet viselte. Ebben az 1969-ben megjelent esszéregényében bontotta
ki „hivatalosan” a költő az öregedés témájának zászlaját, itt deklarálta először
teljes tudatossággal, hogy az „öregedés voltaképpen az egyetlen kérdése min
den elképzelhető filozófiának” . Lírájában mindennek már komoly előzményei
voltak, akkoriban mégsem sejtettük, hogy Illyés mennyire komolyan veszi a
fölkínálkozó alkalmat s hogy belülről mennyire el van szánva annak az önviviszekciós folyamatnak a kibontására, amelynek első fejezeteit éppen itt adta
közre. Talán az tévesztett meg minket, hogy akkortájt ő maga is folyvást a
halál, az elmúlás fölényes és tréfás ábrázolásáról beszélt s azt is cselekedte, így
nyújtván mintegy útmutatást számunkra arra vonatkozólag, hogy miként hessegessük el a sötétség bennünk lakozó démonait. S mi olvasók hálásak is vol
tunk azért az ironikus-tréfás felülemelkedéséért, mert hát ki akar - még a
műalkotás nyújtotta gyönyör érzetében is - igazi testközelségbe kerülni a halál
lal? Nem vettük észre, hogy tréfálkozó, humoros hangnemében több volt az
udvariasságból és a nagylelkűségből, mint a valóságos életfölényből, hiszen
Illyés mindig pontosan ismerte a mértéket, tudta, hogy mit hogyan lehet és
kell ízléssel és igénnyel a nagyközönség elé tárni.
Valójában a Kháron ladikján komoly és elszánt programadás volt a még
létező jövőre nézve, melyet a költő többször is, több oldalról átgondolt és
felettébb tudatosan előkészített. Nemcsak a téma súlyosságát érezte át s azt,
hogy vállalásával most igazán a saját bőrét viszi a vásárra, hanem - ez meg
lehet groteszk módon hangzik, mégis igaz - a benne rejlő hatalmas lehető
séget is, azt, hogy segítségével egész lírai életművét betetőzheti. A hatvanas
években Illyés alkotói erőinek teljéhez érkezett s az előkészítés első stádiu
maként erőteljes rántásokkal kiszakította magát az aktív közéleti szereplés háló
28
�jából. Magányt és függetlenséget akart, mert tudta, hogy tervét csak így való
síthatja meg. A közvetlen megjelenés, a közvetlen siker többé már nem érde
kelte, korához különben is a szemérmes és önkéntes elvonulás illett, emlékezhe
tünk még a Dőlt vitorlához írt előszavának mondataira: „Ellenszenves a magát
öregen is fiataloskodva kellető, meglett állapotát kamaszszökdelésekkel tarkító
művész. A szökdelést ugyanis elméjétől várjuk el, a tapasztalatok úgynevezett
súlyával, a fájdalmak annyiszor emlegetett - s oly igaz - nyűgeivel is! E z az
egyetlen módja a világ s a magunk naponkénti megújításának. Ez azonban
egyúttal parancs is, a kort, kegyelmet nem ismerő Múzsáé.” Illyés tehát valójá
ban nem elszakadásra készülődött a nemzetet és az emberiséget érintő köz
ügyektől, csak ezeknek egy fentebbi, magasabb szempontú, az ő szavaival szólva,
„létmélységű” megközelítésére s arra, hogy verseinek művészi közegét feltölti
azzal az újfajta tárgyiassággal, amely megfelel a gondolkodásában végbement
változásoknak. Nem többre és kevesebbre vállalkozott, minthogy elfogadva tár
gyi, képi, tematikai közegként saját öregedésének, halálhoz való közelítésének
témáját, újraéli és értelmezi addigi életét és pályafutását, és szoros összefüggés
ben vele a magyar progresszió XX . századi útkereséseit. Mindez törvényszerűen
vezette el őt az emberiség egyetemes gondjához, a lehetséges, a bekövetkez
hető közhalál mindennél súlyosabb problémájához, amely a maga teljes élessé
gében - legalábbis itt nálunk - szintén a hatvanas években került a közgondol
kodás előterébe. Illyés azt is megértette és belefoglalta öregkori költészetének
alapkoncepciójába, hogy az a tragikus helyzetismeret, vagy veszélyérzet, amely
hite szerint a magyar költészetből mindig is kisugárzott, most akaratlanul össze
csendül a modern világlíra általános hangulatával és alapállásával, itt van tehát
a jó alkalom és lehetőség arra, hogy ami új a négy égtáj legkülönbözőbb pont
jain a lírában megszületett, behordjuk a magyar költészet nemzeti tárházába.
Az 1971-ben megjelent Hajszálgyökerek című tanulmánykötet minden egyes
költészeti témával foglalkozó cikke azt a meggyőződést sugallta, hogy hazai
gondjainkban és gondolatainkban soha nem tapasztalt módon kvadrálunk a
világlíra legújabb áramlataival, így egyszerre hirdetett tisztán költészeti és tar
talombéli megújhodást, mert ebben látta megvillanni annak lehetőségét, hogy a
két égtáj irodalma összetalálkozzék egymással. Ő ezt a találkozást nemcsak fon
tosnak, hanem elkerülhetetlennek is tartotta a költészet egyetemes szabadságá
nak és felelősségének égisze alatt. „Szabadság és felelősség - sokak számára
ellentétes fogalmak - írta a Kétféle költészet? című cikkében. - A jövendő,
azt hiszem, összepárosítja őket szorosan. Az a költészet, melyet én a holnapé
nak érzek, máris ezt teszi. A filozófiában ezek más-más oldalon működő fogal
mak. D e a madár két szárnya is más-más oldalon működik. Az a költészet, me
lyet én nemcsak a holnapénak, hanem minden világrész költészetének érzek,
azt hiszem, a szabadság és a felelősség más-más oldalú, de mégis mindennél
összeillőbb szárnyával fog új pályát kezdeni.” A cikk végén mindehhez még
azt is hozzátette, hogy nekünk mindenekelőtt a morált kell hívnunk a Múzsa
útitársául, eltérően a nyugati költők többségétől, akik az ihlet első, heveny
rohama után rendszerint a tudat, sőt a mélytudat segítségéhez folyamodnak. Ez
lehet a mi hozzájárulásunk a költészet állandósult forradalmához.
Mindezek után talán leszögezhetjük, hogy Illyés öregkori költészetének leg
mélyebb jellemzőjét annak a magatartásnak a kiküzdésében és állandó megújí
tásában kell látnunk, melyet ő az utóbbi évekbeli cikkeiben leginkább a
francia résistance - ellenállás és engagé - lekötöttség, érdekeltség, részvétel
szavakkal fejezett ki. Költői praxisában ezek az elvont fogalmak élettel és
szenvedéllyel töltődtek fel, mert olyan, időnként egészen az eksztázisig eljutó
29
�kiútkereséssel, a valósággal való konok szembenézéssel kötődtek össze, ami a
legújabb kori magyar lírában a tudatosságnak ilyen, minden költői révülettől
mentes fokán teljesen páratlan jelenségnek számít. Illyés ugyanis úgy ábrázolta
a halált és a pusztulást, hogy állandóan hadat viselt ellenük, annak a végső
kétségbeesés állapotába került embernek az elszántságával és dühével, akinek
már nincs mit veszítenie. Ezt valóban csak teljesen szabadon, a belső függet
lenségnek egy olyan fokán tudta megcselekedni, amely már-már a társadalmonkívüliség szituációjával azonos. Legfőbb eszközéül - emberként és művészként
is - a gondolatiságot vetette be, mégpedig úgy, hogy nem mindenáron új
gondolatokat kergetett, hanem merészen visszatért az alapkérdésekhez s a világ
jelenségeit egyértelműen erkölcsi nézőpontból kezdte megítélni. Ő valóban a
morált hívta a Múzsa útitársául, s ebben a vonatkozásban még attól sem riadt
vissza, hogy ha kell, a banalitásokat kerülgesse. Attól, hogy valóban banálissá
váljék, gondolkodásának acélos rugalmassága és csodálatra méltó hajlékonysága
mentette meg. Az ő lírában közölt gondolatai úgy egyértelműek, hogy ugyan
akkor a maguk teljes, bonyolult szövevényességükben jelennek meg, innen
van verseiben a sok kitérő, közbevetés, a pozitívnak induló képek hirtelen nega
tívba való áthajtása, a képi megfogalmazásnak fogalmira való fölcserélése és
fordítva, úgyhogy mi olvasók csak kapkodjuk a fejünket az intellektusnak
ilyen sziporkázó és eleven patakzása láttán. A színes és eleven, gondolatokban
gazdag, de mindig tárgyszerű, az elvontságot is átlátható és megérthető képsze
rűségben kifejező stílus persze nemcsak Illyésnek, a lírikusnak a sajátja. Ezt
tapasztalhatjuk prózájában, tanulmányaiban, drámáiban is. Illyésre általában
jellemző, hogy olvasóit belevonja a gondolkodás folyamatába, hogy nem
leszögez és szentenciákat mond, hanem párbeszédet folytat velünk, élesre csi
szolt elméjének nemegyszer veszélyes kanyarait is elénk tárva. Nyílt színen
gondolkodik - állapítja meg Izsák József, az egyik legkitűnőbb Illyés-monográfia szerzője is. „N em a gondolkodás kész eredményeit kínálja, mint vásáros
a piacra vitt portékát, hanem a megmunkálás folyamatát láttatja. Mondatalko
tása a kifejtő gondolkodás tükörképe.” Illyés találkozása a gondolattal és az az
akarata, hogy mi is találkozzunk vele, legdrámaibb kifejeződését mégis lírájában
nyerte el. A végsőkig szított közösségi felelősségérzetnek számára ez volt a
legszemélyesebb jellegű megnyilvánulási terepe, itt nyílott módja és alkal
ma arra, hogy intellektusát összepárosítsa érzelmeivel. Aki az utóbbi mintegy
negyedszázad során figyelemmel kísérte Illyés költői pályafutását, tapasztalhatta
például, hogy a költő mennyire racionálisan és mégis emberien foglalkozott a
lehetséges világkatasztrófa, az atomháború problémájával. Nem apokaliptikus
látomásokat festett elsősorban, de ilyen tárgyú verseinek a végére nem is bigygyesztette oda a remény ez esetben teljesen irracionálisan ható és üresen csengő
jelszavát. Őt az izgatta mindenekelőtt - egész költői, de emberi egzisztenciáját
is föltéve erre
hogy miként és főleg miért jutott el az emberiség a totális
pusztulás lehetőségének széléig? Valamiféle „ősokot” , „ősmagyarázatot” kere
sett? Ez így nagyon leegyszerűsítve hangzik, mégis rávilágít valóságföltáró
törekvéseinek lényegére. Hiszen helyzetismeret és -fölmérés nélkül nem lehet
hatékonyan cselekedni, márpedig most cselekvésre s nem ijesztgetésre és csoda
várásra van szükség. Illyés verseiben így jelenik meg a „folyamatos golgota”
költői képzete, vagyis annak fölismerése, hogy a történelem voltaképpen nem
más, mint a mindig újjászülető Krisztusok folyamatos keresztre feszítése. A
kérdés, hogy elemi létérdekük ellenére miért pusztítják el az emberek a ma
guk közül való legjobbakat, olyan gyötrően hatja át Illyés öregkori költészetét,
hogy az már önmagában is megrendítően drámai. A költő persze nem kollek30
�tív bűntudatot hirdet, hiszen akkor maga is elárulná azokat - a történelmi idők
legmélyéig visszanyúlva - akiket nagy szakértelemmel minduntalan rászögeztek
a T alakú fára, vagy - ahogy Bemutató című versében írja - karóba, parázsló
székbe nyomtak, kimérve húsukat és vérüket a tömegnek, „a mindig dráguló
kenyér és bor helyett” . D e valamiféle felelet mégis földereng verseiben, annak
a követelménynek nemes pátoszú megszólaltatásával, hogy az emberiségnek
morális öntudatra kell ébrednie. Más kiút nincsen.
A hátrahagyott versek kötetében változatlan erővel működik ez az emberi
jövőért aggódó felelősség. S ez nem is lehet másként, mert Illyés öregkorit
költészete, a benne uralkodó közös téma s néhány nagy gondolat vonzásában,
kivételesen egységes jelenség. Ám ezen az egységen belül, azt meg nem törve,
egyszersmind gazdag, változatos, sokszólamú művészet, amelyben harmoni
kusan illeszkedik össze a magánlíra a közéletivel, az elmúlással való csendes
megbékélés az újra és újra föltörő bátor tettrekészséggel. A Semmi közelít
versei formailag is éppoly változatosak, mint a költő korábbi köteteinek darab
jai. A népdal tisztaságú és egyszerűségű életképektől a nagy, súlyos, klasszicizáló hangvételű költeményeken át, az indulat diktálta ritmussal szabályozott
szabad versig és versprózáig, itt minden megtalálható: Illyés már régóta vir
tuóz formaművésszé érett. Temperamentuma is a régi maradt, bár némi melan
kolikus visszafogottság már belevegyül. S ez érthető is, hiszen ezeknek a
verseknek a többségét - ha megszületésük pontos dátumát nem is tudjuk meg
határozni - a költő mégiscsak életének legutolsó alkotói korszakában írta.
A betegség, a közeli halál biztos tudata - bármennyire el nem hessenthető,
köznapi állapottá csomósodott benne, amelynek bugyraiba naponként kötele
zően le kellett szállnia - nem kezdte ki, nem tudta kikezdeni költői géniuszát,
ám kétségtelenül szelídebbé s az élet iránt alázatosabbá tette. Illyés még soha
sem hangolta ennyire személyesre és emoncionálisra verseit, csak úgy árad, höm
pölyög belőle - mint a teljesre nyitott csapból a széles vízsugár - a szeretet,
a megértés és a részvét minden élőlény iránt. Rejtőzködő magatartása is meg
enyhült, noha feltárulkozó mozdulatait most is öniróniával fűszerezi, saját prófétikus gesztusait sem kímélve a maga felé irányított gúny nyilaitól. Személyes
sége azonban egy pillanatra sem csap át egyénieskedésbe, most is arra törek
szik, hogy a közös emberit mutassa föl magában. Illyés öregkori lírájának ala
kulását figyelemmel kísérve, már régóta sejthettük, hogy csodálatos költői szel
lemiségének köze van az eszkatológiához. Elsősorban abból az oldhatatlan von
zódásból, amellyel a természet jelenségei felé fordult s abból az egyre erősödő
törekvéséből is, hogy fölidézve gyermek és ifjúkori emlékeit állandóan ébrentartsa magában a gyermeki tisztaság érzését, és a világra való rácsodálkozás
képességét. S végül, de nem utolsósorban szerelmi lírájának megújhodásában,
abban a végső, nagy akaratában, hogy még egyszer fölmutatva nagyszerű társa
iránti olthatatlan szeretetét, bennünket is figyelmeztessen az érzések jelentősé
gére az életben.
Ezek a motívumok vörös fonálként húzódnak végig a posztumusz kötet
versein is. Időnként úgy érezzük, mintha egy hatalmas boltozatú templom falai
között járnánk, amelynek áhítatos csendjéből a végső bölcsesség szavai szólnak
hozzánk. Mondják, a halál közelségében az ember előtt elvonul egész élete s
olyan távlatok nyílnak meg, mint soha azelőtt. Illyés leikéből is föltörtek az
érzelmeknek azok a mély rétegei, amelyeket a még ereje teljében levő férfi ha másért nem, hát szeméremből - szégyellt kitakarni. Most viszont már nem
kellett tekintettel lennie semmire és senkire, a társadalmi szerepvállal is külső
jegyei is lehullottak róla, mint elhasznált ruhadarabok, dolgát elvégezte, hiva
31
�tását betöltötte, így számot adhatott arról, ami személyiségének legbensőbb
lényege volt: azonosulni tudásával, az egész teremtéssel, az egész mindenséggel.
„...T á g u l a Tér. Az Id ő !... A tél sohasem hazug” - ezek a szép szavak is
arra utalnak, hogy Illyés tudta, ha meghalunk is, végképp sohasem múlunk
ki a világból, munkánk, törekvésünk történelemformáló erőként továbbra is
kitörölhetetlenül jelen marad. Részei lettünk és maradunk a nagy Egésznek.
Így annak a többször leírt mondatnak, hogy „jövőnk a múlt” mindig is kettős
jelentése lesz. Nemcsak az idő visszafordíthatatlanságát példázza, azt, hogy az
öregedő ember számára ifjúságának emléke válik azzá az éltető forrássá, amely
szenvedéseit megdicsőíti, hanem azt is, hogy az egyedi ember elmúlása elle
nére, az emberiség számára megmarad az újrakezdés nagy lehetősége. S Illyés
végső szavai erről szólnak, az újrakezdés lehetőségéről, a bele nem nyugvásról,
arról, hogy az élet befejezhetetlen: „Őrzöm, mi volt az indítás/ ünnepe: a
félig kész ház” - írja. S végül hadd másoljuk ide egyik legszebb ars-poetica-i
megnyilatkozását, amelyet a belgiumi Monsban mondott el, amikor 1965-ben
neki ítélték oda a Le grand prix International de poésie-t, a Nemzetközi költé
szeti nagydíjat. „A tragédia szónak a költészetben nem az a jelentése, mint ál
talában. Ott nem a katasztrófával azonos; több annál, csaknem az ellentéte; a
tagadása mindenesetre. J óra törő küzdéskényszer mindennel szemben, még az
elfáradt vagy el-elaggot istenekkel szemben is, halálig, sőt azon túl - a költői
kódexben ez a tragédia. A legizgalmasabb útkeresés az úgynevezett lehetősége
ken is kívül. Nem elfogadása annak, ami elkerülhetetlen". (Szépirodalmi)
32
�VALÓSÁGUNK
K E R É K G Y Á R T Ó T. IS T V Á N
Értelmiségi szerep
és a társadalmi nyilvánosság
Az értelmiség társadalmi szerepe igen sokféleképpen határozható meg; annak
ellenére, hogy magát az értelmiség fogalmát - mivel komplex és több rétegű
- meglehetősen nehéz egyértelműen definiálni. Ám amire nagyobb szükségünk
kellene, hogy legyen a pontos fogalomértelmezésnél, az épp a kérdés felvetése.
Mert gyakorta jobb csupán szkeptikusan kérdezni, mint nyomban biztos vála
szokat keresni. És ez nemcsak az értelmiség lehetséges társadalmi szerepének
pozitív értékelése céljából fontos, hanem mindenekelőtt azért, mert elvont
követelmények alapján - még ha azok politikai jellegűek is - lehetetlen pon
tosan megjelölni azokat a tevékenységeket, melyek az értelmiség társadalmi szere
pével állnak kapcsolatban. S ha nyilvánvaló tényként fogadható is el az a
megállapítás, hogy társadalmunk szocialista vonásainak erősítésében jelentős
szerep hárul az értelmiségre, szükségképpen vizsgálnunk kell e szerepvállalás
belső és külső feltételeit. Mert nem elegendő csupán kinyilatkoztatásszerűen
felsorolni a feladatokat, hanem sokkal inkább azokat a társadalmi tényezőket
kell szemügyre venni, melyek elősegítik vagy hátráltatják az értelmiség társa
dalmi funkcióinak megvalósulását. Csakugyan képes-e társadalmunk mai értel
misége olyan követelményeknek eleget tenni, mint például a szocializmus
új értékrendjének kialakításában és elfogadtatásában való példamutató részvétel?
Ha nyíltan vetjük fel a kérdést (és a szkepticizmuson való kissé naiv csodál
kozás nélkül), akkor úgy fog tűnni, hogy a keményebb kérdések is helyénvalóak. Egyáltalán lehetséges-e értelmiségként élni, ha - mint tapasztaljuk -
a mindennapi megélhetés gondjai jóval erősebb motivációs mezőt képeznek,
mint például a kultúra közvetítésének szándékai és igényei? Kedvez-e az értel
miségi magatartásnak az a helyenként még mindig uralkodó szemléletmód,
amely szerint már egyáltalán „gyanús” az, aki bátrabban és kritikusabban gon
dolkozik, s amelynek következményeképpen az iskolák is „bólogató jánosokat”
nevelnek autonóm személyiségek helyett, akik képesek lennének a kritikai érté
kelésre? A konformitás és a passzív alkalmazkodás értékként való elfogadta
tása épp a gondolattalanság egy sajátos módján át válik veszélyessé. Ha az
értelmiségiek gondolkodásmódjában a sztereotípiákká vált talmi bölcsességek
válnak uralkodóvá, az fékező hatással lesz az önálló eszmélkedés és a bele
érző-bíráló magatartás kifejlődésére is. S ennek kiegészítő ellentéteként az értel
miség szerepét „elővételező” társadalmi követelmények is csak vérszegény és
ellenszenves sematizmusokként jelennek meg. Ezen a helyzeten változtatni való
ban csak úgy lehet, ha különféle intézmények, szervezetek türelemmel kezelik a
gondolati nonkonformitás megnyilvánulásait. Aminthogy csak a tolerancia segít
heti elő a kritikai magatartás tudatos pozíciójának kialakulását is.
33
�Nem egy példát lehetne felhozni arra, hogy az értelmiségi megnyilatkozások
hányszor és hányszor fulladnak bele az érzelmi-indulati reflexiók áradásába.
Az a lélektani válságszituáció, melybe napjainkban az értelmiség nem kis
része belekerült, az alkotó gondolkodás csődjében is kifejeződik. Leegyszerű
sítve úgy is lehetne fogalmazni, hogy egyre gyakoribbá válik az az értelmiségi
magatartás, mely vagy a fennálló helyzet elutasításában nyilvánul meg, vagy
kényszerű-kelletlen elfogadásában. S ez azzal is összefügg, hogy egyre széle
sebb értelmiségi körökben a rendezett meditáció helyett a tétova asszociációs
gondolkodás vált sikeressé és elfogadottá, a mély felismerésekről tanúskodó
eszmélkedés helyett a fokozott erővel előretörő gunyoros vélekedés. De a
kritikai eszmélkedés visszaszorulását nemcsak a mindennapi megélhetés gond
jaival összefüggő válságszituáció indokolja, hanem általánosabb tényezők is.
Talán mindenekelőtt az a tény, hogy az értelmiségi foglalkozások presztízse eltekintve egy-két preferált vagy divatos pályától - társadalmi méretekben
jelentősen csökkent. Az értelmiségi szaktudás kihasználatlansága, a társadalmi
döntésekben való részvétel minimális lehetősége egyaránt az értelmiségi maga
tartás belső ellentmondásosságát erősíti. Az értelmiségi lét nagy dilemmái ott
kezdődnek, hogy az egyéni fontosságtudat ellentétbe kerül a társadalmilag
megvalósíthatóval, s ez a hasadás a magatartás sokszor tragikus ellentmondá
saiban fejeződik ki. Mivel sokak számára eleve reménytelen, hogy valóban
értelmiségként éljenek, s ha ezzel tudati szinten számolnak, szükségképpen elő
lép a meghasonlás, a „nincs mit tenni, mint nem értelmiségi módon megszer
vezni életemet” tragikus felismerése.
A valódi értelmiségi magatartás kerülésének másik oka azzal a felismerés
sel is kapcsolatban áll, hogy a társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszában elő
nyösebb, ha a bíráló attitűd helyett a passzív elfogadás és alkalmazkodás válik
meghatározóvá. Ez persze önmagában is felemás állapotot jelez. Kiváltképpen
azért, mert az egyéni helyzeten - ha tudomásul is vesszük a megváltozhatatlant
- a társadalmi antinómiák elfogadása nem sokat változtat. Nem szólva arról,
hogy bizonyos ellentmondások pusztán szavakkal és gondolatokkal feloldhatatlanok. Az értelmiségi szerep meghasonlottságát nem enyhíti és nem enyhítheti
semmiféle belátás és elmélkedés; hogy ez a meghasonlottság mennyire szük
ségszerű vagy véletlen, társadalmilag vagy egyedileg meghatározott. Az előzmény
(az értelmiségi szerep vallása és vállalása) és a következmény (a szerep megvalósíthatatlansága) kendőzetlenül, a maga kibékíthetetlen ellentétében áll
egymással szemben. S épp ebben rejlik az eszmélkedő magatartás és gondol
kodás hiányának magyarázata. A marginalizálódott értelmiségiek gyakran vak
vágányra futó gondolatai, vádaskodásai és mentegetőzései a maguk ellentmon
dásosságában figyelmeztetőek is. A társadalmi nyilvánosság síkján többet,
jobban és meggyőzőbben kellene felszínre hozni az értelmiségi sorsok lényegét
meghatározó vagy éppenséggel befolyásoló problémákról; bátrabban és őszin
tébben kellene szembenézni a „kényes” kérdésekkel. Inkább inspirálni kellene
az eszmélkedő gondolkodást, semmint megakadályozni.
A nyilvánosság síkján az inspirálás eszköze a felszínre kerülő gondolatok
szembesítése a tényekkel, vagy annak legitim elfogadtatása, hogy egy-egy értel
miségi csoport gondolatai bizonyos részigazságokat mindenképpen kifejezhetnek.
Éppen ezért a politikai irányítás részéről súlyos félreértés lenne, ha a prefe
rált társadalomkritikai gondolkodástól eltérő megközelítést akarva-akaratlanul
retrográdnak minősítene. Így például tévesnek érzem azok vélekedését, akik
bizonyos értelmiségiek társadalomkritikai magatartását csak azért, mert eleddig
34
�tabunak tetsző ellentmondásokat bírálnak, ab avo ellenzékinek tartanak. Az
ellenzékiség értelmezése csak az adott értelmiségi magatartás és a kinyilvánított
politikai célok összevetése alapján lehetséges, mely egyszersmind meghatározza
az általánosítás reális határait. Az általánosítás persze mindenkor függhet az
adott politikai helyzettől, de nem abban a mértékben, hogy mindenkori lehe
tőségként csak az elhallgattatás lép fel. S ebben az összefüggésben kell ele
mezni az értelmiségi magatartás „eszméktől való vezetettségének” kérdését is.
Vagyis azt a körülményt, hogy az értelmiségi magatartás pozitív vagy negatív
irányú alakulását mennyire vezethetjük vissza az eszmék közvetlen hatására.
Noha gyakran fogalmazódik meg az a leegyszerűsítő ítélet, hogy az értel
miség bizonyos része - főként a „technokrata” gondolkodásúak - igyekszik
megszabadulni az „ideológiától” , maga a megállapítás csak látszólagos érvényű.
Mert ha úgy véljük is, hogy az értelmiségi magatartás kevéssé vagy egyálta
lán nem motiválják az ideológiailag is hangsúlyozott közös célok, a társadalmi
eszmék, vagy hogy az egyéni érdekek, hajlamok, célkitűzések csak nagyon átté
telesen kapcsolódnak a társadalmi folyamatokhoz (előrevivő vagy gátló ténye
zőkké válva), a gyakorlati cselekvés síkján épp az eszméktől való függőség a
meghatározó.
Maga az értelmiségi hivatás is - amely ideológiailag befolyásolt - érzékel
tetheti, milyen kötelezettségtudat fűzi az értelmiségiek bizonyos csoportját olyan
feladatok végzéséhez, melyek társadalmilag értékesek, de amelyeknek végre
hajtása egy sor retrográd jelenséggel való elméleti leszámolást jelent. S ez
nemegyszer a konfliktusok végigharcolásával párosul. Ugyanakkor az a felis
merés, hogy az értelmiség tagjai helyzetükből adódóan törekszenek az alkotó
tevékenységre, mély igazságot fejez ki. Nevezetesen azt, hogy az alkotói maga
tartás kibontakozását nagyrészt a rossz társadalmi mechanizmusok, a jelen viszszásságai gátolják. Társadalmunk valósága ma még sok szempontból figyelmen
kívül hagyja az értelmiségi egyéneknek ezt az alkotó természetét - éppen a
hivatásgyakorlás, a hétköznapi tevékenység területén. Az alkotás és a rutinfeladat, a megszokotthoz való ragaszkodás és az új utakra vivő lendület léptennyomon összeütközik, konfliktusba kerül egymással. Túlságosan is egyszerű volna
mindezt elszigetelt jelenségként feltüntetni vagy csupán a szocializmus jelen
legi szintjén szükségszerűen kitermelődő ellentmondásként felfogni. Ha ugyanis
- számos korlátozással - még azt is elfogadjuk, hogy ezek a szimptómák jelen
tős hatással vannak annak a korántsem ritka attitűdnek a kialakulására, hogy
„maradjunk ott, ahol vagyunk, háborítlanul, megbizonyosodva állásunk, pozí
ciónk, beosztásunk stb. szükségessége felől” , az értelmiségi szerepek disszociálódásáról (széteséséről) kialakult ítéletek aligha tűnhetnek megalapozatlanok
nak. Nyilvánvaló, hogy ennek alapján sokkal differenciáltabban kell megközelí
tenünk azokat a feladatokat, melyeket az egyes értelmiségi „rétegekhez” tartozó
művészek, műszaki szakemberek vagy éppenséggel a pedagógusok és a nép
művelők megvalósítanak.
Ebből a szempontból lávákképpen hangsúlyozandó, hogy a különböző értel
miségi szerepeket és funkciókat semmiképp sem lehet valamely kizárólagos
politikai követelmény köré csoportosítani. Mint ahogy „küldetésekben” sem
lehet meghatározni az értelmiségi tevékenység különböző formáit. Az értelmiségi
szerepeket mozgató belső hajtóerők, a magatartást meghatározó társadalmi,
pszichikus mozzanatok nemcsak megvalósításuk jellegére vonatkozóan tárnak fel
jellemző vonásokat, de - amennyiben személyiségspecifikus jellemzőiket elismer
jük - társadalomlélektani vonatkozásban is érdekes következtetésekre adnak
35
�módot. Már az imént utaltam arra, hogy minél inkább nem értelmiségi módon
kell egy értelmiséginek megszerveznie életét, annál nagyobb mértékben üresedik
ki életformája, s ez a kiüresedés a mindennapi életét gépies cselekvési auto
matizmusok rendszerévé szűkíti le. Így az értelmiség bizonyos „rétegeinek”
sorsát ismeretlen erők által alkotott színfalak közti imbolygássá változtatja.
A neurózis a társadalmi elidegenedettség egyik szükségszerű velejárója ugyan,
de ez az értelmiségiek esetében hatványozott mértékben jelentkezik.
Ám a küldetéskritika jogosultságát az alkotó értelmiségi tevékenység oldalá
ról is körvonalazhatjuk. Ha a művészi alkotó tevékenység eredményéből indu
lunk ki, látnunk kell. hogy az egyes műveket - lett légyen az festmény, szobor
vagy vers - korszerűségükben semmilyen filozófiai tétel vagy politikai direk
tíva a posteriori (utólagos - a szerk.) illusztrációjának nem lehet tekinteni.
Hiszen éppen korunk számos haladó művészeti áramlatának lényeges jellem
zője az a nyilvánvaló törekvés, hogy kikerüljön bármely, mindent átfogó eszme
meghatározó koordinátái alól, amely egyneműsítené a teljes alkotási folyamatot,
s ugyanakkor mintaként szolgálna valamennyi műalkotás számára. Még ha szük
ség is van valamifajta „általános rendező elvre” , a valóságfeltáró és emberfor
máló művészi szempont előtérbe állítására, az értékelés kizárólagos kritériu
mává a feldolgozott tartalom vagy téma korántsem válhat. S itt nem csupán
az egyéni ízlés és stílus indokoltan hangsúlyozott szabadságára kell gondol
nunk, hanem a művészi megformálás feltétlen szuverenitására. A naiv szem
lélet számára - mint ahogyan ezt többen kimutatták - a forma gyakorta úgy
jelenik meg, mint valamiféle „doboz” , amibe beleteszik a tartalmat. Ha némelyest kinőttünk is ebből a naiv elképzelésből, igazából a modern esztétikai
kutatások bizonyították be, hogy az egyes rétegek a műalkotásban egymásra
épülnek, s ami „lefelé” formai elem, az ugyanakor „felfelé” , a következő réteg
számára már tartalmi mozzanat: a kettő tehát egyszerre és egymásban él.
Éppen ezért, ha csupán a „mi” a fontos (amely többnyire apologetikusan
kijelölhető), és a „miként” másodlagos sajátossággá degradálódik, óhatatlanul
fellép az ideologizálás veszélye. Másképpen fogalmazva: valamely műalkotás
tartalma úgy jelenik meg, mint ami lehetővé teszi az ideológiai szempontból
kielégítő egybehangoltságot a konkrét és változatlannak hitt társadalmi álla
pottal, azzal, ami van, s aminek lennie kell. Persze ezzel a megállapítással a
legkevésbé sem akarom kétségbevonni annak a felismerésnek a jogosságát, hogy
a mai társadalmi helyzetben valóban döntő fontosságú olyan művek születése,
melyek „történelmi utunk és mai valóságunk reális, előrevivően kritikus ábrá
zolására” vállalkoznak. Csupán arra szerettem volna utalni, hogy a modern és
napjainkban oly sok vitát kiváltó művészeti törekvéseket sokszor csak mint formalisztikusakat utasítják el. Mintha azok az esztétikai vélekedések, melyek
egyedül a tartalmat értékelik, nem épp formális szempontból volnának össze
hasonlíthatatlanul konzervatívabbak; mintha a művészetben a forma egyáltalán
elválasztható lenne a tartalomtól, s mintha a lázadónak minősített formák nem
hordoznának szükségszerűen magukban új forradalmi tartalmat is.
Kétségkívül cseppet sem könnyű megvonni a határt, amelyen túl a forma
kísérletezés a semmitmondás leplezéséhez vagy a vállalható értékek látványos
tagadásához vezet; legfeljebb a széles körű nyilvánosság és a különböző kriti
kák, vélemények konfrontációja adhat támpontokat a határok többé-kevésbé
pontos megvonásához. De ugyancsak a nyilvánosság teremti meg annak az értel
miségi magatartásnak, létformának a feltételeit is, melyek a tágabb értelemben
vett alkotómunkával állnak összefüggésben. A különböző érdekek „lent” él
36
�„fent” politikai eszközökkel való képviselete a valóságban cselekvési szabály
ként kell hogy megjelenjen; olyan „orientációs mezőként” , melyben a szocializ
mus vállalása kétségbevonhatatlan tény. A közelmúlt bürokratikus nyilvános
sága - melyet teljes egészében távolról sem tudtunk meghaladni - mindennél
ékesebben bizonyítja, hogy a monolitikus szemlélet egyenértékű egy merev
társadalmi gyakorlattal, amelyben minden „felülről” rögzített és megváltoztat
hatatlanul kötődik a fennálló társadalmi-politikai viszonyok konzerválásához,
amelyben a szabad választásnak, kezdeményezésnek, az újszerűségnek és az
előre nem látható kísérletezésnek semmiféle nyoma nincsen. Olyan társadalmi
gyakorlat, amelyik az értelmiségi foglalkozásúaktól is azt követeli, hogy az
adott struktúra politikailag kialakított normatíváinak minden mást feláldoz
zanak.
Ezzel szemben a szocialista demokrácia egyre inkább kiteljesedő gyakorlatá
ban az érdekek „cseréjének” és egybehangolásának folyamata a közös ügyekről
való döntéshozatal értékeinek keretében zajlik, mely az egyének szabad állásfoglalását éppúgy feltételezi, mint a saját érdekek és szükségletek közvetlen
kinyilvánítását vagy éppenséggel az érdekek egyenrangú szembeállítását a
közös érdekekkel való összekapcsolása útján. Az érdekszerkezetet megváltoz
tató és módosító alapvető értékek egyike a szabad munka és a szabad alkotás,
amely az emberi tevékenység és a felelősség kibontakozási területének bővülésé
ben nyilvánul meg. De ugyanakkor arról az alapvető felismerésről sem szabad
elfeledkeznünk, hogy ez az újfajta érdekszerkezet nem kívülről jön létre, egy
fajta elit értelmiségi csoport „kreációjaként” , hanem kizárólag alulról épülhet
ki, az egyének automatikus érdekeinek és szükségleteinek kinyilvánítása útján.
Az érdekeknek a társadalom politikai szervezése által közvetített tagolódása ha a társadalmi nyilvánosság sajátos funkcióit is figyelembe vesszük - egyre
inkább a demokrácia és az autonómia, a demokrácia és a participáció belső
egységeként jelenhet meg. A demokratikus participáció új lehetőségeinek és di
menzióinak előfeltételei és egyben biztosítékai is a társadalom alapjainak és
különböző összetevőinek szuverenitása. A participáció ennél fogva folyamattá
lesz az értelmiség és a nem értelmiségi egyének, ill. intézmények tevékenységé
ben, a munkában és más gyakorlati tevékenységben, ahelyett, hogy szórványos
részvétel lenne, amely csupán a társadalom elszigetelt érdekszerkezeteinek rész
érdekeit és egyeduralmát akarná érvényesíteni.
Mindezt szem előtt tartva, az érdekek különbözőségével és az alkotó munka
szabadságával számot vető nyilvánosság helyet ad az alulról jövő kritikának
csakúgy, mint azoknak a törekvéseknek, melyek a cselekvési alternatívák kiter
jesztésében öltenek testet. Elfogadja az egységet ott, ahol rátalál, de egyáltalán
nem törekszik arra, hogy a szellemi törekvések nagymértékű különféleségét
egyetlen aktuálpolitikailag racionális mintába kényszerítse. Az értelmiségi szem
léletmód sajátossága az, hogy különbözőképpen közeledhetünk valamely társa
dalmi igazsághoz, különféle meggyőződések alapján, de ennek lehetséges vál
lalkozásnak kell lennie valamennyiünk számára. Ha saját elveinket ésszerűen
alakalmazzuk, érvelünk ezek mellett az elvek mellett, és mások érveit empátiá
val kezeljük, értelmiségi szerepünknek teszünk eleget. A szellemi nyitottság te
remti meg egyedül a racionális diskurzust, s éppen a racionális diskurzushoz
van szükség a nyilvánosságra. Ám ehhez az is szükséges, hogy a politikai me
chanizmus mind kevésbé az érdekek osztályszempontú redukálásaként jelenjék
meg, és sokkal inkább olyan bővülő „keretként” , amely lehetőséget nyújt az
37
�alapvető, közös társadalmi értékek és elvek által közvetített érdekek különb
ségeinek és ellentmondásainak szabad kifejezésére és egybehangolására.
A különféle részérdekek mozgásterének növekedésével válik elengedhetet
lenné a hierarchikus szervezettség felszámolása abban az értelemben, hogy pél
dául az értelmiség tagjai ne csak egyetlen forrásból jussanak információkhoz.
Ezért sem lehet a szocialista nyilvánosságnak más feladata, mint teret adni
azoknak a jellegzetes egyéni kezdeményezéseknek, melyeknek a szerepe a tár
sadalmi értékinformációk cseréje szempontjából fontos. Mivel az értékinfor
mációk cseréjét nagyrészben az értelmiségi réteghez tartozók közvetítik, az
általánosság foka attól függ, mennyire sikerül a nyilvánosság szféráját kitágí
tani. A kiteljesedő szocialista demokrácia érdekszerkezetének alapját az egyé
nek konkrét érdekei alkotják, nem pedig egy olyan illuzorikus politikai közös
séghez, egy olyan államhoz való tartozásuk általános érdekei, amelyben korlá
tok közé szorítják és redukálják társadalmi és politikai szubjektivitásukat.
Ennélfogva a nyilvánosság elválaszthatatlanul összefonódik az érdekérvényesí
tésnek azzal a szintjével, amellyel a közvetlen gyakorlatban találkozunk. Az
értelmiség konkrét érdekei sem csupán az anyagi érdekekben, illetve a jövedelmi
elosztásokban kifejeződő napi érdekek. A szocialista értelmiség törekvése csakis
a távlati és történelmi érdekekkel való tartós kapcsolatban rejlik, ami annak
a társadalmi gyakorlatnak folytonosságát biztosítja, amely megváltoztatja és túl
haladja az ember és a közösség, az egyéni, a külön- és a közös érdekek közötti
ellentmondásokat. Ha ezzel összefüggésben fogjuk fel a nyilvánosság tartalmát,
nagy a valószínűsége annak, hogy az átalakulás során megváltozik a politika
lényege és társadalmi tartalma is; a politika egyre kevésbé a szakosított irányító
csoportok dolga lesz, és egyre inkább társadalmi ügyként jelenik meg. Az értel
miség „példamutatásának” ugyanakkor abban is meg kell nyilvánulnia, hogy
ha valamely bürokratikus hatalmat csak közömbösséggel és megvetéssel lehet
„kiüresíteni” , akkor eszerint cselekszik. A valósághoz való kritikai viszony mely az értelmiségi lét egyik sajátossága - így válhat mozgósító erejűvé.
Csakhogy az értelmiség szerepének ilyen irányú meghatározásával semmi
képp sem kerülhetjük meg azokat a társadalmi egyenlőtlenségből származó oko
kat, melyek más és más lehetőséget biztosítanak a munkamegosztás különböző
területein dolgozó értelmiségieknek. Mert az egyneműsítés, anélkül, hogy tuda
tában volnánk, csak sablonos célmegjelölésekhez vezet, melynek különösebb
jelentőségét a társadalmi gyakorlatban aligha lehet kimutatni. Nem beszélve
arról, hogy az értelmiség szerepeit elővételező célok gyakran azért ütköznek
meg nem értésbe, mert a kívánt magatartás messzemenően a valóság adta lehe
tőségeken múlik. Ha például az értelmiség egy részének arra kell vállalkoznia,
hogy szellemi tevékenysége mellett a második gazdaságban keresse meg a
létfenntartásához szükséges javakat, nem valószínű, hogy ez a „réteg” aktívan
részt vesz a szocializmus új erkölcsi értékrendjének kialakításában és elfogad
tatásában. Éppen ezért - Hegel egyik megállapítását hasznosítva -, ha társadal
munk szocialista vonásainak erősítésében változásnak kell történnie, akkor vala
mit meg kell változtatni. S ez a valami nem más, mint az értelmiségi lét fel
tételeinek megteremtése azok számára is, akik nem a szellem munkásai, hanem
legfeljebb csak napszámosai.
Ez a megállapítás kétségtelenül elgondolkodtató; arra a tényre utal első
sorban, hogy az értelmiség szerepe az adott történelmi helyzetben csak akkor
teljesedhet ki, ha ehhez a társadalmi feltételek rendelkezésre állnak. Az a kö
rülmény, hogy az értelmiség szerepvállalásának lehetőségei korlátozottak, arra
38
�enged következtetni, hogy a passzivitást, a „kívülrekedést” korántsem lehet
véletlenszerű és elszigetelt jelenségként felfogni. Sokkal inkább olyan szimptómának, mely a politikai irányítás szempontjából is figyelembe veendő. A passzi
vitásra kárhoztatott értelmiségi magatartások elszaparodása többek között azt
is jelzi, hogy az adott társadalmi helyzetben szükségképpen számolnunk kell a
kiteljesedésben megrekedt, kerülőutakra szorult, különc magatartásmódokban
rögzült alkotóerőkkel, fel nem használt vagy elvetélt lehetőségekkel az emberi
kiteljesedésben.
Még ha ez a következtetés első pillantásra elhamarkodottnak is tűnik, a tár
sadalmi tapasztalat ezt a következtetést nem ritkán látszik igazolni. Szemér
messég nélkül számos példát lehetne felhozni a jobb sorsra hivatott, potenciá
lisan értékes emberi energiák neutralizálódására vagy épp destruktív formák
ban való kitörésére. A marginalizálódás jelensége épp az alkotó erők és cse
lekvési lehetőségek „elvetélődését” tanúsítja, nem csekély számú értelmiségi
csoport kiszorulását a társadalmi tevékenység eleven áramlatából, mellékvágá
nyokra siklását, gyakran a „társadalmonkívüliségbe” vagy éppenséggel a tár
sadalomellenességbe való lesüllyedését. Nem a belső tartás, hanem a megfelelő
irányulás hiánya jellemzi elsősorban az ilyen értelmiségi magatartást megteste
sítő személyeket. Továbbmenve azt a következtetést is levonhatjuk, hogy ez a
jelenség itt és most a társadalmi dezorientáltságnak valóban meglevő, az értel
miség bizonyos csoportjaiban megjelenő problémájára hívja fel a figyelmet. Ez
a dezorientáltság a realitás síkján mint az életcélok és életforma labilitását ki
váltó tényező jelentkezik, s nem egy esetben a cinizmus magatartásmóddá vá
lásában is kifejeződik. Azoknak az egyéneknek a magatartásában figyelhető meg,
akik napi és látszólagos érdekeik kedvéért nem pusztán a társadalom érdekei
ellen „vétkeznek” , hanem saját létérdek ellen is. Ám ez a felismerés csak úgy
tehető nyilvánvalóvá, ha a társadalmi nyilvánosság síkján ez a probléma is
megjelenik. Hasonlóképpen azok az ellentmondások, melyek az értelmiségi
szerep valóra válthatóságát akadályozzák.
39
�N Y IL A S G Y Ö R G Y
A népművelők társadalmi helyzete
„Siralmasak e terület anyagi feltételei, s a legtöbb energiáját az emészti fel
manapság egy népművelőnek, hogy megtanuljon gúzsba kötve táncolni . . . Van
olyan fiatal kollégám, aki valóban nagyszerű szakember és évek óta iszonya
tos mennyiségű munkát vállal magára, elvétve, ha van két-három szabadnapja
egy hónapban, és mindezt 3300 Ft-os fizetéssel teszi és szintén albérletben él.
Presztizs? Ugyan! Még az alkotó és vezető értelmiség, valamint az orvosok
megőrizték úgy ahogy a tekintélyüket, erkölcsi súlyukat. A magunkfajta csak
úgynevezett bocskoros értelmiség ma már” - olvashatjuk a Forrás múlt évi
szeptemberi számában egy fiatal kecskeméti népművelő véleményét.
Az interjúban megfogalmazott helyzetértékelés korántsem egyedi, egyáltalán
nem szélsőséges, a népművelőkről szóló híradások, cikkek, tanulmányok vissza
visszatérő problémája ez: rosszak a munkafeltételek, kedvezőtlenek az életkörülmények. Persze nemcsak erről van szó. A helyzet tárgyi megítélése mel
lett ott van az értékelés, a szinte vádként megfogalmazott elégedetlenség: ez
így igazságtalan, jogtalan.
Az élet- és munkakörülmények nehézségeire való hivatkozás természetesen
más társadalmi csoportoknál, különösen az értelmiségi (diplomás) csoportoknál
is előfordul. Az elégedetlenséget egyrészt a status inkonzisztencia ténye, más
részt a státus inkonzisztencia érzete okozza. Mivel ez az „elrettentő” fogalom
a népművelők helyzetének megértésében kulcsfontosságú, és nincs is jó magyar
megfelelője, érdemes pontosan meghatározni. Lenski nyomán Ferge Zsuzsa két
féle státus inkonzisztenciát különböztet meg. Az elsőnél a társadalmi munkamegosztás egyes összetartozó dimenziói között elcsúszás észlelhető. Például
,,a széles döntési jogkörrel rendelkező egyén kevés tudást igénylő munkát végez.
A másik típusú inkonzisztenciánál a munkamegosztásban elfoglalt hely a meg
szokott következményváltozókkal nincs összhangban, vagyis például az alkotókészséget igénylő munka nem jut megfelelőnek ítélt anyagi elismeréshez, vagy
a széles döntési jogkört betöltő egyén nem kap társadalmi elismerést.”
A státus inkonzisztencia ténye tehát azt jelenti, hogy a történeti fejlődés
során létrejött, kialkudott pozíció, nincs összhangban azokkal a változókkal,
amelyek e rangot szimbolikusan és materiálisan is alátámasztanák. Még egy
szerűbben: a szükséges és a meglevő, a jogos és a valóságos helyzet között túl
ságosan nagy rés keletkezett. Ebben az esetben a probléma felvetése jogos, az
ellentmondás megszüntetése kívánatos. Az inkonzisztencia érzete viszont nem
a tényeken, hanem a saját foglalkozás helyzetének hibás megítélésén alapul, az
idetartozók vagy túlbecsülik saját fontosságukat, vagy alábecsülik valódi elis
mertségüket. Ez a megítélés gyakran összefonódik az érdekvédelmi, taktikai harc
cal, például a relatíve jobb helyzetben levők ily módon erősítik saját pozíciói
kat, vagy éppen ily módon szeretnének még előnyösebbet kicsikarni.
A népművelők elégedetlensége vajon melyik forrásból táplálkozik? A tények
ből? A hibás helyzetfelmérésből? Taktikai megfontolásból? A népművelőkről
szóló cikkekben tallózva bőven találhatunk mindegyikre példát: az egyik olda40
�lon bocskoros értelmiségként, a nemzet új napszámosaként, a másikon kuruzslóként, hályogkovácsként jellemzik őket. Első megközelítésben valóban mind
egyik ok egyforma súllyal szerepel, hiszen a tények összessége azt mutatja,
hogy az értelmiségi foglalkozások többségéhez képest jövedelemben, presztízs
ben valóban lemaradtak. (Persze nem minden esetben, gondoljunk csak az óvó
nők, a tanítók helyzetére!) A taktikai mozzanat éppen a felzárkózás igényében
nyilvánul meg, ugyanakkor az is igaz, hogy a lemaradást mindig más értel
miségi csoportokhoz, mégpedig a nagyobb súlyú, presztizsű értelmiségiekhez, és
sohasem saját lehetőségeikhez viszonyítják, tehát a hibás megítélés lehetősége
sem zárható ki. A kérdés eldöntéséhez csak a reális társadalmi helyzet feltér
képezése adhat segítséget, csak ezek után dönthető el, hogy a népművelők
egyáltalán státus inkonzisztensek-e?
Egy foglalkozási csoport helyzetét az iskolai végzettséggel, a jövedelemmel
és a presztízzsel szokás jellemezni. Tekintve, hogy a népművelők esetében nincs
tisztázva a foglalkozás presztízse, szükség lesz néhány olyan mutatóra, amely ezt
a hiányt közvetve pótolni tudja.
Az iskolai végzettség tárgyalásánál kicsit vissza kell nyúlni az időben, annál
is inkább, mert a népművelők műveltsége, képzettsége a mai napig neural
gikus pontja a szakmának, és ennek gyökerei a foglalkozás megteremtésének
kezdetéig érnek. A szabadművelődés korszakában a fontosabb állásokba igye
keztek felkészült, egyetemes látókörű, modern pedagógiai műveltséggel bíró
értelmiségieket állítani. A színvonalat olyan magasra állították, hogy a szabadművelődési felügyelőségek (korabeli szakigazgatási szervezet) személyzetében a
tanítók aránya nem haladhatta meg a 30 százalékot. Az 1948-as váltás ebben
is döntő fordulatot hozott, a szabadművelődést koncepciójával, szervezeteivel,
intézményeivel, sőt elnevezésével együtt megszüntették. A válogatás műveltségi,
pedagógiai szempontjait a politikai megbízhatóság váltotta fel. Egészen 1956-ig,
de még a hatvanas években is vissza-visszatérő panasz, hogy a művelődés
„hivatalos munkásai” műveletlenek, szakmailag képzetlenek, politikailag fel
készületlenek. Az idő múlásával a hangsúly fokozatosan a műveltség, a szak
ismeret hiányára tevődik át. A felsőfokú tanintézetekben megindult képzés és
a képesítési rendeletek fokozatosan mérsékelték a képzetlen népművelők
arányát.
Kétségtelen, hogy mind az iskolai végzettség, mind a szakképzettség vonat
kozásában dinamikus fejlődést figyelhetünk meg. Ennek ellenére három olyan
tényezőt is felfedezhetünk, amelyek a fejlődés értékelését módosíthatják. Elő
ször is - s ez a pálya jelenlegi helyzetét jól jellemzi - még mindig 37,6 száza
lék a középiskolát végzettek és 55,3 százalék a népművelői szakképesítéssel nem
rendelkezők aránya. Nem mintha a népművelési szakképzettséggel nem ren
delkező pedagógust, mérnököt, pszichológust szakképzetlennek vagy a nép
művelői munkára alkalmatlannak tartanám, de az iskolázatlan csoporttal együtt
az ő jelenlétük is vitathatóvá teszi a népművelés önálló szakmaként való elfo
gadását. (A szakmaiság alapfeltétele ugyanis az a tudás, az az ismeret, amelyet
csak az érintettek tudnak, értenek, s amelyet elvileg tömegesen csak egy speciá
lis képzés, a szakképzés folyamán sajátíthatnak el.) Másodszor: a szigorú ren
delkezések ellenére a képzetlenek és szakképzetlenek létszáma, ha csekély mér
tékben is, de mégis növekedett. Harmadszor: azok a kategóriák, amelyeket itt
használtam, túl átfogóak, mert egy csoportba kerültek a nappali és levelező
tagozaton, az egyetemen és tanítóképzőben, a SZOT-iskolában és a Népművelési
Intézet alapképző tanfolyamán végzett népművelők, pedig például igen jelen
41
�tős az alacsonyabb presztízsű esti és levelező tagozatosak létszáma. Vidéken
60-80 százalék, Budapesten 30-40 százalék körüli az arányuk. Számunkra most
mindegy, hogy ezt a tényt a szakmai ideológiában akár pozitíve is értékelhetik.
Úgy például, hogy ez a képzési forma megfelelő ennek a speciális szakmának,
hiszen a gyakorlatban tevékenykedő népművelők pontosabban érzékelhetik a
tananyag fontosságát és egyútal állandó visszacsatolást jelenthetnek az elmélet
számára. De hangsúlyozhatnánk a kényszer elemét is, hogy viszonylag gyorsan
kellett és kell nagy tömegeket szakismeretre oktatni és erre egyrészt a nappali
tagozat keretszáma nem elegendő, másrészt nem is alkalmas a pótlólagos funk
ciók betöltésére. Azt az érvet is el lehet fogadni, hogy a szakképzettek nem a
pályán, hanem másik szakukon helyezkednek el a végzés után, ezért a műve
lődési intézmények kénytelenek képzetlen munkaerőt felvenni és ezután főként a képesítési rendeletek miatt - az éppen adott képzési formában „kita
níttatni” .
Akárhogy is van, egy szakma és közvetve a képzőintézmény társadalmi
presztízse határozottan alacsonyab lesz, ha képzési rendszerén belül túl magas
a nem nappali tagozatosak aránya, s az sem túlságosan kedvező, ha egy
szakmát - miként a népművelést - sok képzőintézményben, ráadásul állan
dóan változó képzési szisztémában lehet elsajátítani. A képzettségi színvonal
tehát egyáltalán nem indokolja a népművelői pálya magasabb társadalmi beso
rolását, nem valószínű, hogy találunk még egy olyan értelmiségi foglalkozást,
ahol ilyen magas a képzetlenek száma, ahol ennyire vegyes a képesítés meg
szerzésének módja, lehetősége.
A képzettség mellett a jövedelem az az erős tényező, amellyel az egyes
rétegek, foglalkozási csoportok élethelyzetét, társadalmi pozícióját jellemezni
lehet. A népművelők esetében különösen fontos, mert - gondoljunk csak az
írásunk elején idézett véleményre - a panaszok gyakran éppen a fizetésre,
pontosabban az alulfizetettségre irányulnak. A bérátlagok ismeretében a pana
szok jogosságához nem férhet kétség. Egy 1981-ben végzett kutatás - amely
négy megye főhivatású népművelőire terjedt ki - kimutatta, hogy a népművelők
kevesebbet keresnek minden értelmiségi csoportnál. Figyelmünket most mégse a
különbségek elemzésére irányítsuk, ennél számunkra sokkal fontosabb az az
érvrendszer, az az interpretáció, amely a bérek egyenlőtlenségét taktikai fegy
verként használja. „A fizetés mértékében megnyilvánuló társadalmi megbecsü
lés, a végzett munka társadalmi elismerése kialakítja a szellemi foglalkozások
rangsorát. Nagy fizetési differenciák esetében az értelmiség különböző rétegei
között egyenlőtlen szituáció keletkezik” - írja Horváth Margit a népművelők
ről szóló könyvében.
De a fentebb említett kutatás zárójelentésében is hasonló szellemben írnak:
,,A keresetnek erős szimbolikus jelentése is van. Tételezzük fel, hogy három
szor vagy ötször nagyobb kereset ugyanannyiszor értékesebb munkát is jelent,
s ez áttételezve úgy jelenhet meg az emberek tudatában, mintha ugyanennyi
szer értékesebb emberről lenne szó. A kedvezőtlenül érintettek ezt könnyen
magukévá teszik, ez hat magatartásrendszerükre, önértékelésükre, társadalommal
szembeni elvárásukra.” És még sorolhatnánk a példákat akár más dokumen
tációkból, akár a népművelők nyilatkozataiból. A kijelentések mögött levő
mondanivaló lényege az, hogy a fizetések mértéke döntően hat a társadalmi
megbecsülésre (sőt, a társadalmi megbecsülés ebben fejeződik ki), ez társadalmi
lebecsülésüket, rossz közérzetet, alacsonyabb értelmiségi besorolást eredményez.
A fizetések alacsony szintje miatti elkeseredés tehát összekapcsolódik a társa
42
�dalmi egyenlőtlenség gondolatával, vagy másképpen, a bérek kiegyenlítési kö
vetelésébe ágyazva fogalmazódik meg a társadalmi - értelmiségi - kiegyenlí
tődés, az egyenrangúság iránti igény. A végzett munka társadalmi fontosságára
való hivatkozással, az egyenlőségre való apellálással más alulfizetett (vagy
alulfizetettnek vélt) csoportnál is találkozhatunk, de ilyen hevességgel és a
presztízs felé mozduló indoklással csak a népművelőknél. Az önmagában is egy
újabb fejezetet érdemelne, hogy valójában milyen erősségű a kapcsolat a fizetés
és a presztízs között, jelenleg azonban inkább az a kérdés, hogy a népművelők
nél a reakciók miért éppen ebbe az irányba fejlődtek, miért éppen ilyen formát
öltöttek ?
Az okok között első helyre tehetjük a sértődöttséget, amelyet a deklarált
fontosság és a fizetésben megnyilvánuló elismertség különbözősége okoz. A fon
tosság deklarációját ezért kell külön is kiemelnünk, mert a népművelőknél ez
valóban csak kívülről érkezik, szemben például a pedagógusokkal, ahol a fon
tosság belső megélése jóval erősebb a külső elismerésnél. „Tudom, hogy szük
ség van rám, még akkor is, ha a pedagógiához mindenki ért (érteni vél), s
mindenért a pedagógusokon verik el a port” - mondhatná bármelyik pedagó
gus, s ez a belső hozzáállás, attitűd aligha igaz a népművelőkre.
A másik ok a félértelmiségi státus elleni hadakozásból, az értelmiséghez
való egyértelműbb tartozásból ered. Mind a fontosság pusztán deklaratív volta,
a mellőzöttség ténye, az elismertség hiánya, mind az értelmiségtől való lesza
kadás a fizetésekkel bizonyítható leginkább.
A harmadik ok az eszmei és az anyagi kompenzáció hiánya. A népművelők
nek nincs olyan legendás hivatástudatuk, mint a pedagógusoknak, jóllehet
voltak törekvések egy népművelői mítosz megteremtésére, és nincs olyan a második gazdaságban is beváltható - szaktudásuk, mint más szakértelmi
ségieknek. A „fekete” és a „szürke” ökonómiáról nem is beszélve, mert itt
végképp minimálisak az esélyek.
Ezek után nézzük a bérek alakulásának belső szerkezetét. A tanácsi intéz
ményeken belül az intézménytípusoknak megfelelő hierarchiát találunk. A me
gyei művelődési ház dolgozói átlagosan ezer forinttal keresnek többet mint a
községi művelődési házak népművelői. Az intézmények közötti különbségek
természetesen települések közötti különbségeket is közvetítenek. Így például az
azonos időpontban készült vidéki és budapesti vizsgálat szerint a fővárosban
dolgozók 700 forinttal keresnek többet vidéki kollégáiknál. De ha a vidéken
készült felvételből ki tudnánk szűrni a jobban fizető nem tanácsi művelődési
intézményeket (annál is inkább, mert a budapesti vizsgálat csak tanácsi munka
helyekkel foglalkozik), akkor a különbségek jóval nagyobbak lennének. Ugyan
csak jellemző az a tény, hogy a jövedelem nagyságát a beosztás erősebben
befolyásolja, mint a szakképzettség: a vezetők és a beosztottak fizetési átlaga
között kétszer nagyobb a különbség (2210 Ft), mint az egyetemi szakképzett
séggel és a középiskolai végzettséggel rendelkező népművelők között (1050 Ft).
Külön kell szólnunk a jutalomról, mert a népművelőknek jószerével ez az
egyetlen fizetéskiegészítő lehetősége. (Nincs nyereség, prémium, túlóra stb.) Az
1980. évi jutalomátlag Borsod, Baranya, Békés és Komárom megye népmű
velőinek 2250 Ft volt. A jutalomnak azonban több problémája is van:
az egyik, hogy rendszertelen, a másik, hogy nem járandóság, és nem is feltét
len a jobban végzett munka eredménye, tehát meglehetősen kockázatos dolog
kalkulálni vele. Még akkor is, ha a gyakorlatban erre különböző szisztémákat
alakítottak ki. Az egyik helyen például a rendelkezésre álló pénzösszeget
43
�minden akalommal egyenlően felosztják (egyenlősdi elv), a másikon egyszer az
egyik, másszor a másik kap nagyobb összeget (rotációs elv). A jutalom alkal
mát és nagyságát azonban mindig a rendelkezésre álló pénzösszeg - mely min
dig változó - és a vezetőség határozza meg. Így például 1979-ben a népműve
lők 40 százaléka, 1980-ban 30 százaléka egyáltalán nem kapott jutalmat, és
jelentősebb összeget (4000 forinton felül) is csak 7 százalékuk. A mellékjöve
delem lehetősége a népművelők számára ugyancsak korlátozott. Az előzőekben
már említett átváltható szaktudás hiányán túl, a tevékenység időbeli szerkezete
is nagy akadályt jelent. Négy megye népművelőinek mellékjövedelmi forrásait
elemezve azt láthatjuk, hogy elsősorban az alkalomszerű, és nem túl nagy,
bevételt jelentő, valóban „mellékes” -tevékenységről van szó (szakkörvezetés,
mozizás, TIT-előadás), s még ez is csak a vizsgált népesség 31 százalékára
érvényes.
Az eddigiek alapján különösen érdekessé válik, hogy ilyen feltételek mellett
kik vállalkoznak erre a munkára, milyen társadalmi környezetből érkeznek,
milyen társadalmi csoportból származnak? A népművelők közel fele fizikai, egy
negyede értelmiségi szülők gyermeke. Az értelmiségi származásúak tehát nem
szívesen választják hivatásul a népművelést, a nagyobb presztízsű értelmiségiek
pedig különösen nem. „A közel egynegyed részben értelmiségi szülők, többsé
gében pedagógusok. Az értelmiségiek között jelentős számban vannak még
tanácsi dolgozók, politikai és tömegszervezeti munkatársak” - írja Horváth
Margit a fentiekben idézett munkájában. A fizikai apák magas aránya pedig
egyértelműen a pálya mobilitási funkciójára utal, a népművelés, mint „kis értel
miségi” foglalkozás közvetítő szerepet tölt be az alacsonyabb státusú és maga
sabb státusú csoportok között. A mobilitási funkciót még ennél is jobban mu
tatja a népművelők első foglalkozásának vizsgálata. Egy Budapesten készült
felmérésből az derül ki, hogy 82 népművelő közül mindössze tizenketten kezd
tek népművelőként, huszonkilencen fizikai munkásként, huszonnyolca n admi
nisztratív dolgozóként, heten könyvtárosként, hatan tanárként - ami elképesztő
arány, ha más értelmiségi foglalkozásokkal vetjük össze. Például a budapesti
középiskolai tanárok 60-70 százaléka pedagógusként kezdte pályafutását.
Az értelmiségi foglalkozások összetételének további jó mutatója a családi
állapot, illetve a házastársak foglalkozása. A népművelők 60-65 százaléka
házas, ami mélyen alatta van az országos átlagnak (84 százalék), de eltér a
többi értelmiségi foglalkozástól is. A nőtlenek és hajadonok magas arányát
részben az alacsonyabb átlagos életkor, részben a pálya speciális feladatrend
szere, időbeosztása, munkastílusa magyarázza. A házasok számára kevésbé vonzó
a bizonytalanságot, sok esti és ünnepi elfoglaltságot, és amint láttuk, gyenge
fizetést ígérő foglalkozás választása és megtartása. A házastársak foglalkozásá
nak megoszlásából elsőként a csoporton belüli házasságok arányát érdemes
kiemelni: a népművelőknél 20 százalék, az orvosoknál 38 százalék, a buda
pesti pedagógusoknál 30 százalék, a vidéki pedagógusoknál 40 százalék. A nép
művelők az azonos foglalkozásúakkal kötött házasságok hiányát, más értelmi
ségi rétegekbe való házasodással „kompenzálják” , de jelentős a nem diplomás
szellemi és fizikai házastársak száma is. A házastársak foglalkozása ugyan az
értelmiséghez történő símulás és a csoport önzáródása szempontjából fontos,
messzemenő következtetéseket mégsem szabad levonni. Egyrészt, a csoport ön
záródását jelző „belső házasságok” alacsony arányát a népművelők területi
„szóródása” okozza: a népművelők fele olyan településen dolgozik, ahol rajtuk
kívül nem alkalmaznak más szakmabelit, így a házasság lehetősége is kizárt.
44
�Másrészt, az értelmiséghez történő símulás értékelését megnehezítik a statisz
tikai kategóriák: nem tudjuk milyen presztízsű, társadalmi státusú egyéneket,
foglalkozásokat rejtenek az egyéb szellemi, vagy a fizikai foglalkozások. A ku
tatások erre vonatkozó adataiból és a pálya társadalmi helyzetéből azonban
arra lehet következtetni, hogy a népművelők, valóságos helyüknek és szere
püknek megfelelően, házastársaikat az értelmiségi foglalkozások közül inkább
az alacsonyabb (hozzá képest persze magasabb vagy egyenértékű), a fizikai,
adminisztratív foglalkozások közül a magasabb ..rangú” csoportokból választ
ják. A származás, az intragenerációs mobilitás és a házassági mobilitás együt
tesen jól mutatja a pálya nyitottságát, az alacsonyabb státusú csoportok felfelé
történő mozgásának lehetőségét, s ez közvetve kihat a presztízsre, mert a
társadalom szemében azonnal leértékelődik az a pálya, ahová a belépés könnyű,
amelynek elérése nem kíván igazán nagy erőkifejtést. És amely ráadásul nem
ígér társadalmi, anyagi előnyöket sem.
A népművelők képzettsége, a szociális összetétele, a végzett tevékenység vi
tatható értelmiségi jellege, jövedelmezősége együttesen alacsonyabb presztízst
teremt, az alacsonyabb presztízs visszahat a jövedelem alakulására, a pályát
választók körére. Ilyen feltételek mellett csak bizonyos foglalkozású, képzett
ségű, ambíciójú egyének vállalják a hivatásos népművelést: véleményem szerint
a kisebb arányt képviselő „elhivatottak” mellett bőven találunk „átutazókat” ,
lecsúszott, kikopott tisztviselőket, saját szakmájukban kudarcot vallott értelmi
ségieket, és még hobbiból dolgozó háziasszonyokat is. Ez az összetétel pedig
újratermeli, konzerválja az eredeti helyzetet. Circulus vitiosus? 22-es csapdája?
- hogy e divatos kifejezéseket használjam. Csak részben, mert nem hiszem,
hogy a hibás kör valamelyik elemének megjavításával - például a keresetek
emelésével - az alaphelyzet gyökeresen megváltozna. A probléma lényege a
foglalkozás ab ovo konfliktusos helyzetében, funkcióiban, eredetében, intézmé
nyesülési szintjében, tehát struktúrájában van. Mivel a strukturális változók
hatását már egy másik tanulmányomban kifejtettem, itt most csak vázlatosan
foglalom össze, azt is csak azért, hogy az eredeti kérdés, a konzisztencia-inkon
zisztencia kérdése eldönthető legyen.
A foglalkozásnak igen erős a politikai-ideológiai függése, ami a tevékenység
irányultságát, a tevékenységet végzők attitűdjét alapvetően meghatározza. K ul
túraközvetítő funkciójából adódóan a társadalmi rétegződés metszéspontjában
helyezkedik el, olyan állami foglalkozás, amely értelmiségi kultúrát közvetít a
társadalom felé, ami egyúttal azt is jelenti, hogy létének jogosultságát több
irányba is igazolni kell. Az értelmiség felé a szakmai tudás, a szakismeret elkü
lönítésének nehézsége okoz gondot. Sajátos történeti folyamat eredményekép
pen, amelyre itt most nincs módom kitérni, ez az eredendően társadalmi tevé
kenység professzionális foglalkozássá alakult, anélkül, hogy a tevékenység ere
deti végzői elveszítették volna kompetenciájukat. Nemcsak arról van szó, hogy
az amatőrök is „művelhetik a népet” , hiszen ezt amúgy is megteszik, hanem
arról, hogy a hivatásos népművelők csak az ő közreműködésükkel képesek
egyáltalán tevékenykedni. A foglalkozás konstruált jellege, történeti eredete, a
pedagóguspályával való rokonsága, a kompetenciahatárok tisztázatlansága miatt
eleve alacsonyabb presztízst jelent az értelmiségi csoportok számára. Ha egyál
talán tudnak róluk. (Nem régen kérdezte tőlem csodálkozva egy közgazdász:
Népművelő? Van ilyen foglalkozás?) D e nemcsak az értelmiség felől marad el
az áhított elismerés. Tevékenységük a lakosság szempontjából túlságosan merev,
bürokratikus, idegen, hiszen a művelődési intézmények már „kinézetre” és
45
�belső struktúrájukban is a Hivatalt idézik, gondoljunk csak az „eligazító” por
tásokra, a térbeli elosztásra, az igazgatói, előadói elnevezésekre stb. A lakossági
elismerés a látogatottsági mutatókon keresztül közvetve érvényesül. A Társada
lomtudományi Intézet rétegződéskutatásának adatbázisából megtudhatjuk, hogy
a művelődési otthonokat sűrűbben látogatók aránya a 18 éven felüli népesség
ben mindössze 2,7 százalék. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a sűrűség
is csak évi 8-12 alkalmat jelent. Az alacsony látogatottság elsősorban nem a
népművelők felkészületlensége, tehetetlensége miatt van, noha ennek befolyásoló
szerepét sem zárhatjuk ki. Az alapvető ok az, hogy egy eredetileg társadalmi
közösségi tevékenység az államilag irányított és ellenőrzött értelmiségi értékek
mentén homogenizálódott, következésképpen eltávolodott a társadalmat alkotó
csoportok, rétegek valódi szükségleteitől.
Az állami szakigazgatás, bürokrácia szemszögéből pedig ez a foglalkozás
túlságosan lezser, sokszor amolyan kényszerből, muszájból megtűrt tevékenység.
A hivatás létrejötte óta nem volt olyan időszak, amikor a népművelőknek ne
kellett volna hadakozni a „reszortfeladat” értelmezése ellen.
Akárhonnan is nézzük a dolgot, a foglalkozás társadalmi pozíciója egy
szélesebb társadalmi kontextusban nyilvánvalóan alacsony, ezért a státus inkon
zisztencia nem olyan mértékű, mint ahogy az a népművelői közvéleményben
megfogalmazódik. Többségükben állami alkalmazottak, az állami értelmiségi
kultúrát preferálják, ugyanakkor tevékenységük a korántsem ilyen igényekkel
fellépő társadalomra irányul. Az értelmiségi rétegbe sorolják magukat, de 40
százalékuknak nincs diplomája. Szakmának nevezik tevékenységüket, de ezt
mégis bárki végezheti. Egyfelől azt látjuk, hogy a „kisértelmiségi” pályákkal
rokon, másfelől, hogy az önértékelési szintjük a pedagógusok fölé emelkedik.
Munkájuk ugyan alulfizetett, de önállóbb, kreatívabb.
A szakma egészét jellemző konzisztencia azonban nem takarhatja el azt a
tényt, hogy a népművelők társadalmán belül bőven találhatunk inkonzisztens
egyéneket: képzett és alacsony jövedelműeket, képzetlen és jelentős döntési
jogkörrel rendelkezőket. Nyilvánvaló, hogy az ő helyzetük rendezése az igazán
megoldásra váró feladat.
46
�A B L A K
Dél-itáliai költők
Calabria, Szicília. Az egyik a csizma orra, a másik jókora kődarab a csizma
orra előtt. (No, bele is botlott nemegyszer.)
Turisztikai közhely, hogy Nápolytól délre egy másik Olaszország kezdődik.
Valóban így van. És ez nem is annyira a civilizáció „ tárgyi bizonyítékainak”
a ritkulásában mutatkozik meg, inkább a hallgatások megsűrűsödésében. Minél
délebbre haladsz Olaszországban, annál több a napfény. Mégis egyre sötétebb
a kedved. Nem attól, amit látsz, hanem attól, amiket hallottál, olvastál valaha.
Maffia, lupara, vérbosszú, márványba vésett morál - ezek a képzetek tapad
nak Szicíliához Calabriához még csak képzet sem tapad. Illetve hát macska
körmöt lehet tenni a fenti képzetsor alá. Pedig esküszöm, hogy Palmiban a
fürdőzőknek több béke jut, mint Ostiában s a legkihívóbb tekintetű leány
Villa San Giovanniban toppant elém. Mégis baljósabb, gondterheltebb a Dél.
Pedig az emberek emberebbek maradtak itt, mint odafent a Pó síkságán,
Lombardiában vagy az Alpok lejtőin. Még vannak indulataik és hitük abban,
hogy a világ még nekik is állhat. Éppen ezért jelenkori irodalmuk is általában
egészségesebb, mint a kontinens őrültségeit is buzgón majmoló északolaszoké.
A huszadik századi olasz líra legmeghatározóbb irányzata, a hermetizmus is
„lepergett” a déli alkotók nagyobb többségéről. Talán, mert hermetikusan be
zárkóztak öntörvényeikbe. A szemük és a fülük azonban ma kitártabban csügg
a világon, mint sokaké, akik pedig közelebb vannak a világ látványaihoz és
zajaihoz.
Két folyóirat köré csoportosulnak azok a kortárs költők, akiket most bemu
tatunk. Marcello Camillucci, Dante M affia és Leonardo Manciono a Calabriában szerkesztett IL PO LICO RD O című folyóiratot tisztelhetik műhelyüknek.
Rosa Maria Ancona, Rolando Certa, Antonino Contiliano, Giovanni Lombardo
és Vincenzo Mascaro pedig az IM P EG N O című orgánum állandó szerzői, amely
egy Mazara del V allo nevű városkában készül, Szicília déli partján. Mindkét
folyóirat egyértelműen és vállaltan baloldali.
A kedvemért valakiről megemlékezünk még összeállításunkban. Költő, noha
nem ír verset. Rosa Balistrierinek hívják, tíz éve még parasztasszony volt és
kapált a földeken. Ma Szicília legismertebb népénekesnője, gitárjával kommu
nista nagygyűlések emelvényein jelenik meg és dalokkal tüzel tettekre. Lemezeit
úgy vásárolják a kisemberek, mint az orvosságot.
Fogadjuk előítéletektől mentes, súlyos képzetektől nem árnyékolt szeretettel
Európa egyik legnapfényesebb részének költőit. Nem mindig a fényről énekel
nek - de mindig a fényt szolgálják.
BA RAN YI FEREN C
47
�D A N T E M A FFIA
Kosárba viperát
Köznapok buktatóin
botladoznak emlékeim s a képed
kihull zsebükből. Mégis
neked írok hazámról,
ahol a vér kiáltóbban piroslik.
Ismered jól az éjt, a
szénaszagot, a pásztorok danáját.
Nincs semmi változás: a szél a völgyből
felkél s a hegyre fut, fák közt szaladgál,
az égbolt is közömbös,
a kisgidák karámban játszadoznak.
Az esték árnyas arcán
moccanatlan az ősi belenyugvás,
a kásás hó olajfát
kovászol, míg a nap fügéket éget s csoda sehol. A vér is
keserveket emészt szuroksötéten
s völgyekbe gyűlik lomha csordulással.
Calabria - hidd, kedvesem - nem áhit
zajos szenzációkat,
sem sírokat a téren.
Elég egy parti kő vagy egy leánder
elfödni bűnt s erényt itt.
De kékek még az éjek,
a hold figyel kölykökre, tolvajokra,
kik a kertekből lopkodják a dinnyét.
Hát viperát rakok a kosarakba,
bolygatni tespedő tojást, gyümölcsöt.
48
�D A N T E M A F F IA
Dühöt
Szigetzöld
A költők lesben állnak
határain az estnek,
álmokkal trafikálnak
s szerelemről csevegnek,
sorsokat hajigáinak,
miközben bort vedelnek,
a markukban virágmag,
mégis dühöt teremnek.
Kezük piszkos. Figyeld meg.
Tenger lüktet emlékeimben,
szívemmel egy ütemre táncol.
Nem számolom már, hogy a parton
mennyi a kihullott sirálytoll.
Bebugyolál a féktelen szél
s a szigetzöld felém világol.
B a ra n y i F e r e n c fo r d ít á s a i
M A R C E L L O C A M IL L U C C I
LEO N ARD O
A rózsa
Sinisgallihoz
Az ifjú rózsát ültet,
a férfi leszakítja,
a vénnek csak az illata m arad...
a rózsával oltárt ékesítenek,
megcsodálják a szentek,
gyökerét kutya permetezi,
a vihar a földre szegezi,
s lefejezi a h ó .. .
Ami engem illet: a rózsával érzek,
pártját fogom mindenki ellen,
mivel az összes rózsából
szeretném, ha egy szeretne engem.
Nem bánom, ha nem ő a legszebb,
de legyen az én jegyemben született,
és velem halni rendeltetett.
A rózsák rózsája ő.
M A N C IN O
E nép fiai továbbra is
küzdenek azért,
hogy legyőzzék a homlok
alázatosságának bélyegét.
Hogy legyőzzék a szív kalmárságát,
és a bénító szorongást
minden moccanástól,
minden változástól.
Kezük ökölben és meghajlanak.
Belőlük mégis művészet fakad.
K a s sa i F ran cisk a fo rd ítá sa i
49
�A N T O N IN O C O N TILIA N O
Szicília
Amikor lángolva elnyel az idő,
nézem tajtékzó vizeid,
tengered, az én földem tengerét,
algák illatozó klorofilliát,
a civilizáció odaköpött hulladékait.
Meredten hallgatom
a sirokkó sípoló szemében
népem időtlen kiáltásait
testvéreim hördülő haragját
a halálból, Avola és Portella földje alól
Szicília, tengerközi földem,
én szólok e felzúgó hallgatásban,
bütykös ujjú hegyeid markolásában,
kitörő vulkánjaid torkán,
szomjazva áradó patakok nyelvén
a vérszín tavaszi pipacsban
s a krisztustövisben, mely lassan
fölsérti a nyári égen az éjjelt.
V IN C E N Z O M ASCARO
Halászok
Hajnalra virágba gyúlnak a fák.
Nyugtalanul ágaskodnak egy kőhajításra
a lusta parti hajóktól.
Tavasz van. Zöld a kanális.
Vidáman várja, hogy már szántsa a hátát
újra a sok kis fürge dióhéj.
Az ébredő hegyek szegélye mögül már
éled az új nap, megszürkítve
a végtelen mély akvamarinját.
Algák tömény tengerszaga árad
szerte a lágy fény remegő részeitől
sűrű levegőbe.
Egy keresztfa fenn a magasban
emberi hangon kiált fel,
és a dióhéj-bárkák odalent felmagasodnak
gyémánt orrukkal belevágnak
a karcolatlan tiszta opálba.
50
6/12
�RO SA M A R IA A N C O N A
Önmagamról
Egy kicsit itt vagyok,
egy kicsit mindig ott is,
én, az „afrikai” .
Most, hogy elült a szél és fojt a sirokkó,
meg sem rezzen a nádas,
csak várom, hogy jönnek a bárkák.
Bíbor eper hullik
sárga kövekre,
szentjános bogarak szállnak
szederindákra s az ágak
megbizseregnek.
A szirteken cseppekben
ott a tenger.
Riadt rákok
Gyermekek csivitelnek
a csendben,
pillangók (hajdani bábok)
szép szárnyaikkal (óh, hogy irigylem!)
messze, megfoghatatlanul
keresik a napot.
G IO V A N N I LO M BA RD O
A háború tudorai
Már nem olvasom a háború tudorait.
Nem tudom hallgatni se őket.
Nyugalmuk gyilkos,
mint pontosan programozott intelligenciájuk.
Nem tudok hallgatni,
a háború tudorai
fiatal napjaink felőrlik,
szavaiktól megöregszünk
és porrá lett örömeinket elnyeli
cseppfolyós békéjük kotyvaléka.
51
�Hol van a gát?
Lágy, mint a gyermekek húsa.
Új hasonlatokat juttat eszünkbe
ez a haldokló XX . század:
már rég nem a szagok, a színek,
az ízek és a bőr édes érintései.. .
itt lent a tenger illata,
sikló hullámverés
és radioaktív felhő
s népek közötti világ felett.
Már nem tudom hallgatni a háború tudorait.
Jámbor kutyák a kislábost várják a gazditól,
közben már fenekednek.. .
A hold visszaveti a halál-sugárzást,
szép, meleg szemed riadtan kapkod a jövőbe,
a szétesett atomok viharába.
Már nem tudom hallgatni a háború tudorait.
Romhányi Ágnes fordításai
R O LA N D O C E R T A
Cataniai impressziók
Még a fal is fölérez és beszél itt.
A kő évezredektől feketéllik,
az asszonyok szeme oly mély, akár a
megalvadt láng, az Etna-hányta láva.
Itt megtanultam: szeretet lehet csak
a halál folytatása.
A gyászbavont porták betűiben
(„D rága fivérem emlékezetére”
„Imádott férjem poraira béke” )
régi világ üzen.
Catania, titok-színű a békéd
s alázatoddal úgy keveredett el,
hogy már üti az égbolt és a tenger
áttetsző, tiszta kékjét.
Két napja értenem kell:
kapuk karéja, várfal,
lépcső és ház, barokk homlokzatával,
az idő szívverését
magába zárta végképp.
Catania, őrizd tovább csodádat:
kitörni kész kedélyét
a vulkán-lelkek lávafolyamának.
52
�R O LA N D O CE R T A
Arion
A szikul partvidékről
A rion útnak indult
gyönggyel, arannyal megrakott hajóján.
Bárkája büszke orra
Korinthosz zöldes tengerét kereste.
Győztesen távozott, mert
Szicíliát meghódította dallal.
Ám istene a Rossznak
kincseit kiszemelte
s mohón követve útját
halált szabott ki rája.
A rion akkor felfohászkodott és
a szél sugallatára
kezébe kapta lantját
s amíg hajója hullámot hasított:
elszánt-szelíden vívott a halállal.
A delfinek felébredtek dalára,
észrevették a bárkát
- s mert pártolják az embert körülkerengték nyugtató rajokban.
A rion vízbeugrott
(mintegy a sírból szökkenvén a létbe)
s a delfinek - mint egykoron Apollót Korinthosz fényes partjához vezették.
A költészet legyőzte a halált így a sandaság azóta dalba botlik
s a kapzsiság szív-dobbanásra retten.
B a r a n y i F e r e n c fo r d ítá s a i
53
�KASSAI FRANCISKA
Rosa Balistrieri
Rosa Balistrieri dalaiban Szicília népe sír.
Több évszázados szenvedés, nemzedékek jaja sűrűsödik,
feszül az énekében.
Az elnyomottak lázadása hódítók sora ellen.
Dacosan felemeli fejét, felveti állát Rosa Balistrieri a nőstényfarkas-asszony. Szűkölve kiáltja a világ fájdalmát
és a magány iszonyatát. Az asszony kiszolgáltatottságát,
félelmét - tán emlékezve arra, amikor hideglelősen
kuporogva ágyán rettegett részeg férje tenyerétől.
Ez a hang élességével perel. A magárahagyatott perel.
Érdességével fölrázza lelkünk. Sötét, véres fájdalom
tör elő torkából.
Ez a hang kemény, egyenes vonalú, harsánynak tetsző,
de rekedtes, ritka suttogásai szétvetik a csend burkát.
Nemcsak népe drámáját, hanem egészséges, egyszerű örömét
is halljuk az énekében. A z ősgyökerek eltéphetetlenek.
Rosa Balistrieri kapálástól elnehezedett kezei
már a gitárhoz idomultak.
E bátor parasztasszony felnőtt korában tanult meg írni-olvasni.
Lehet, hogy még most sem tökéletesen.
Ám a hangszerét érti, s az éneke oly természetes, mint a levegő.
Csak a népből jött énekesek, a titokzatos őserővel bírók
kepesek ilyen csodákra.
54
�MÉRLEGEN
A MADÁCH-REJTÉLY
András László könyve
A rejtély megfejtésére vállalkozott egy
igazán invenciózus író, András László.
Más szóval van, vagy most már így:
volt mit megfejteni, netán van mit
folytatni annak, aki esetleg nem ért
egyet az író egyébiránt magával ra
gadó okfejtésével. Ebben a vadonatúj
Madách-könyvben nem csupán utalás
esik - erős érzékeltetés folyik arról,
hogy Madách Imre művét,
ember
tragédiáját, eleddig milyen polarizált
ságban és mennyien értékelték két fő
szempontból: idealista illetve marxista
alapról, és hányan értették félre a köl
tőt és művét az utóbbi, most már több
mint egy évszázad alatt. Nyilván
Kántor Lajost idézi, amikor ezt írja
- százéves harc folyik a Tragédiáért,
mindenki szeretné kisajátítani, a maga
oldalára állítani, ideszámítva a vallá
sos és a nem vallásos irodalomtörté
nészeket is. Kritizálták és vitatták ed
dig jobbról és balról, sőt, szélsőbalról,
és nyilván szélsőjobbról is „magukévá
akarták tenni” . Vitatták ezernyi érv
vel és ellenérvvel, a költő és a mű bi
zonyos ellentmondásait külön és Madáchot a Tragédiával oda-vissza szem
beállítva is. Az ember arra gondolhat,
nincs már olyan variáció, amely vala
milyen oldalról indulva ne kapott vol
na teret. És lám, mégis van!
*
Sajátos, miben látja a Madách-rejtélyt András László. Felsorolása két
ségtelenül tartalmazza mindazoknak a
véleményét, akikkel aztán szenvedélye
sen vitába száll. Mi késztetett egy be
zárkózott és nem is különösebben te
hetséges-értelmes vidéki nemes em
bert, hogy olyan művet írjon, mint
a Tragédia? Igaz-e, hogy a haza sor
sa feletti kesergésében írta meg mű
vét? Mit akarhatott a Tragédiával?
Írhat-e egy író toronymagasan a saját
szellemi színvonala felett? Ha nem mégis hogyan? Miként tudott annyi
mindent négyezernyolcvan sorba bele
zsúfolni? Mitől modern ma is az,
amit alkotott? Pesszimista mű a Tra
gédia? Vallásos mű vagy legalábbis
vallásos jellegű...? És aztán András
László saját kérdései: „Miért írt (vagy
miért írt volna) a tizenkilenc éves ko
rától bizonyíthatóan vallásellenes Ma
dách Imre vallásos művet? Ha még
sem azt írt, miért tartja mégis az iro
dalomtörténet, a Madách-kutatás és következésképpen - a nemzeti köztu
dat vallásos vagy legalábbis vallásos
jellegű műnek Az ember tragédiáját?”
Hát ennyi „mindössze” , amire a rej
tély megfejtésekor az író vállalkozott.
De ha igaz az, amit könyve végén
ír, hogy ott illik és ott érdemes foly
tatni, ahol más abbahagyja, és egyben
ott is illik abbahagyni, ahol más foly
tatni tudja - akkor élek ezzel a lehe
tőséggel és éppen a legutolsó „tény
szerű” megállapításánál folytatom.
Képzeljünk el egy lenyűgöző appa
rátussal szó szerint izgalmasan végig
vezetett és igazán meggyőző erejű, sőt,
sok tekintetben és ponton meglepően
új okfejtést, kizárólag (és ez fontos
55
�lesz a továbbiakban!) filozófia-ideoló
giai történeti alapról. És amikor már
mindenki „megkapta a magáét", ami
kor már mindenki „verve van” ahogy mondani szokás - amikor már
ízekre szedve Madách élete és a Tra
gédia, és mindenben (de szó szerint
mindenben! ) felmutatva a reformko
ron nevelkedett liberális, mégis cent
rista, haladó szellemű, anyagelvű, val
lásellenes nemes, és ugyanígy ezzel
párhuzamban a Tragédia
minden
érinthető pontján kifényesítve az igaz
ság - nem vallásos a mű sem, s nem
pesszimista, ellenkezőleg, a hegeli dia
lektika érvényesül teljes történelemszemléletében és minden módszeré
ben, és persze a szabadságeszménnyel
maga Rousseau is helyet kap, meg az
tán kitapintható itt Feuerbach úr is - ,
szóval végeredményben minden egysé
ges (az író és műve) és nincs is sem
milyen rejtély, következésképpen mi
ről vitatkoztak eddig több mint száz
éven át, hiszen talán mégis ez a rej
tély megoldása.. , Nos, akkor András
László legyőzött ellenfeleinek(?) meg
adja a kegyelemdöfést, és leírja, mi
ként halt meg a költő (részben Har
sányi Zsolt Ember küzdj.. . című re
génye, részben Morvay Győző múlt
századvégi feltehetően helyszíni kuta
tásai alapján), miként utasította viszsza a gyónást és a szentségek felvé
telét, és miként állt rá mégis mind
ezekre utolsó óráiban a családtagok
unszolására. Két dolog lehetséges az egyik talán elfogadható, a másik
kevéssé érthető és meg is kérdőjelez
hető. Túl azon, hogy amit impozáns
méretű bizonyítékpiramisának legtete
jére gondosan kiegyensúlyozva fölhe
lyez, mint egy kavicsot, önmagában
sem egyéb puszta „szemfényvesztés
nél” . Hiszen ezek a mendemondák és
irodalmi feldolgozások végeredmény
ben semmit sem bizonyítanak. Az
egyik esetben úgy érezhette András
László „hogy ide kell azért még va
lami annak bizonyítására, hogy meny
56
nyire vallásellenes volt Madách.. . ” A
másik eshetőség: legyen egy kétséges
értékű, vitatható pont műve végén és
akkor ez a gyónási „ügy” sem más,
mint jóértelmű írói provokáció. Az el
ső eset látszólag szóba sem jöhet,
hiszen csupán ennek az egy ténynek
(feltehető ténynek) bizonyítására na
gyon alapos elemző munkát végzett...
És ha mégis gondja van saját erejévelérvelésével? Ha valami - ez hihetet
len! De megmaradva ennél a verzió
nál, mindenképpen viszolygást kelt
bennem és túlságosan földhözragadt
nak érzem az egészet. Aki ilyen mé
lyen és sokoldalúan citálja minden
életpontján a költőt és mindent meg
ragad, hogy már „menetközben” bizo
nyítsa a „közismert és régtől bizonyí
tott” tényt, és mégis szinte ezt tartja
a legfontosabbnak, erre épít fel úgy
szólván mindent, hogy visszafelé vagy
lineárisan a műről is bebizonyítsa nem vallásos alkotás a Tragédia, nos,
annak miért szükséges egy ilyen ellen
őrizetlen (és ellenőrizhetetlen) plety
kával is megtetézni érvelését? Vala
miképpen önleleplező ez a megoldás a
valóban megragadó, valóságos szel
lemi izgalmat serkentő és azt ébrentartó mű legvégén. Mint amikor vala
ki hibátlanul végigeszik egy fényes
protokollebédet és a végén, amikor
már régen a keblét duzzasztja az a
sok elismerő pillantás, ahogy a hallal
bánt, ahogy előírásszerűen elfogyasz
totta (és nem eltolta magától) az őszi
barackot is - szóval a legvégén a szal
vétába törli az orrát. Röviden: egy
ilyen mű befejezéseként nem számít az
ember erre a fordulatra.
*
Számos ponton hasonló erőltetettséget és ez utóbbival rokon alapokon
mozgó érvelési rendet fedezhet fel az
olvasó. Miközben végig arra gondol,
ez is egy kisajátítási „per” . És még
valami. Hogy az igazán nagy műve-
�ket azért i s . próbálhatja minden tá
bor magának eltulajdonítani vagy ép
pen ellenkezőleg, magától eltaszítani,
mert az igazán nagy művek rugalmasságukkal-nyitottságukkal-korszerűségükkel erre alkalmasak és mindvégig meg
őrzik minőségeiket. Tehát bármikor új
ra felfedezhetők és kisajátíthatok.
Ilyen mű a Tragédia és ilyen költő
(vagy drámaíró - vitatják ezt is ele
get: András László szerint ez utóbbi)
Madách Imre. A mű értékelései több
könyvtárnyi terjedelmet elértek már. A
költő valóságos arcát a mai napig raj
zolja a történész, az irodalomtörté
nész, az író, talán még a szociológus
is (aki a mai kor költője, mint köz
ismert). Mégis alig távolodtunk el va
lamit attól a képtől, mely szerint Ma
dách egy apolitikus és beteg, azon
felül szerencsétlen és megcsalt, magá
ba zárkózott „göthös úr” volt, akinek
talán véletlenül sikerült egyetlen nagy
művet kies magányában alkotni. E b
ben a ködoszlatásban az utóbbi évti
zedben sokat sikerült változtatni, és
ide vág András László műve is, ami
ért szuperlatívuszokat érdemel.
A bizonyítási rendszerben azonban
- mint említettem - tisztázatlan és ta
lán „tisztátalan” elemek is bekerül
tek, néhány megválaszolásra érdemes
kérdőjel kíséretében. Ha nem is újabb
száz évig, de mindenképpen vitatható,
hogy egyáltalán mit ért az író vallásellenességen, amely pontatlanul-elnagyolva magától értetődően jelenik
meg mindenhol a könyv oldalain és
mindennel összefüggésben. A vallásellenesség esetleg egyházellenesség,
vagy klérusellenesség, esetleg a pap
ság elleni megnyilvánulás? De mi van
akkor a szabadgondolkodók hitével,
az evangélista-református eszmékkel,
amelyek bizonyíthatóan (!) „valláselle
nesek” , ha a pápista elveket tekint
jük. A könyvben idézett és szinte per
döntőnek kinyomtatott Hit és tudás
című (1896-ban először kinyomtatott)
verset elemezve a biblia történetének
lírai megformálásával is találkozha
tunk; a halál után új élet kezdődött,,
de a tudás fája ezt a világot beár
nyékolta és szertefoszlott a mennyei
világ, az ember nem halhatatlan töb
bé. Ami viszont az „eredendő bűn
nel” van összefüggésben és bár mind
ez lehet (miként az író állítja) a köl
tő tiszta deizmusa, de egy másik né
zőpontból lehet paradicsom körüli ősi
malőr lírai visszfénye is. Mindez ki
zárólag a veszély miatt érdemel em
lítést: a túlontúl magabiztos érvelés
egy alapjában és eredendően, sőt,
minden lélegzetvételében és cseleke
detében lírikus alkat esetében megle
hetősen ingoványos talajra kalauzol
hat. Nem dolga a költőnek minden
esetben a világnézeti állásfoglalás. A
költő „veleszületett szabadsága” sok
mindent megenged és a hangulatokat
pillanatfelvételként
úgy
rögzítheti,
hogy azok elsősorban művészi érté
küknél fogva állják ki az ítéletek és
megítélések és persze az idő próbá
ját. De nem biztos, hogy bizonyíté
kok bármire is.
Helyesebb lenne egyszer - az elkö
vetkező száz évben - erős vizsgálat
elé emelni ezt az úgynevezett vallásellenességet, mint Madách egyetlen
lázadási lehetőségét anyja bigott és
erőszakos lénye ellen! Helyes lenne
egyszer megtalálni azt az író-műtörténész-pszichológust és invenciózus mű
vészt, aki egzaktan és alkotói beleérzéssel valamennyi elérhető adatot eb
ben az egy dologban vizsgálva meg
oldaná a valódi „Madách-rejtélyt” a fiú és az anya kapcsolatának titok
zatosnak is minősíthető csomóit, akár
egy fantasztikus regénybe illő utólagos
és monstre kettős pszichoanalízis se
gítségével. Ebből az aspektusból szem
lélődve és kutatva esetleg kiderülhet
ne az is, hogy Madách Imre vallásellenessége valóban (!) az egyetlen lá
zadási tér anyja ellenében! Hogy ez
az egyetlen, ami természeténél fogva
a lelkiismeret szabadságának territó57
�riuma, és mint ilyen, megérdemli a fi
gyelmet. Más kérdés lenne mindez?
Aligha. Ha ugyanis hatalmas filozó
fiai apparátussal bebizonyítja valaki,
hogy kizárólag a tudás tette Madáchot vallásellenessé, akkor joggal el
várható az elkövetkező száz évtől a
tudományos és művészi ihletettséget
sem nélkülöző lélekanalízis, amely
egészen más fordulatot hozhat.
Nevezetesen azt, hogy a valódi ki
indulási pont nem a tudás a hit elle
nében, hanem a lázadás anyjával szem
ben; ehhez kellett a tudás, és legvé
gül mindez a szabad hit miatt tör
tént. Ugye meglepően is fordítható
mindaz, ami Madách továbbra is szá
mos megfejtésre érdemes arcait érinti
némi fénnyel - vagy némi árnyékkal.
Mit akarok ezzel mondani? Miközben
tisztelgek az ész és a küzdő szellem
előtt, miközben minden pontján elis
merem András László művének ere
detiségét - arra utalok csupán, milyen
további megközelítéseket indíthat el
és milyen további kisajátításokat kez
deményezhet mindaz, amit tőle olva
sunk és mindaz, amit másoktól előre
feltételezhetünk. Az eddigi tapasztala
tok nyomán.
A mű tehát forog.
T. P A T A K I LÁ SZ LÓ
*
„Igen jeles mű” - írta Arany János
a Madáchnak szóló első levelében Az
e m b e r t r a g é d iá já r ó l, s ugyanez mond
ható András László művéről, mert
fordulat a Madáchról szóló százhúsz
évnyi irodalomban.
Az irodalomkritika egzaktságát a
szépíró szuggesztív eszközeivel szolgál
ja. Mert András szépíró, sőt műfor
dító is, aki gyakran tudatosabb kap
csolatban áll a művel, mint az alkotás
lendületétől elragadott szerző. S hogy
könyvét a regényolvasás feszültségével
olvastatja, ez csak egyik újítása a
Madách-irodalomban.. . Andersennél
a gyermek felkiált. „A király mezte
len! ” - valóban ugyanígy hat András
nál a H ih e t e t le n cím annak a fejezet
nek az élén, melyben felfedezi, hogy
Madáchnak azt az egyetlen írását,
melyben maga vall a T r a g é d i a kon
58
cepciójáról - az E r d é l y i J á n o s h o z in
tézett levelét - teljességében még ed
dig egyetlen Madách-kutató sem ele
mezte. S még több más dokumentum
erejű írását sem. Így annak, amit ed
dig Madách-kutatásnak mondtunk,
nagy része nem is kutatás, hanem ér
telmezés és átértelmezés, magyarázás
vagy belemagyarázás.
E felfedezéséhez, valamint alapos
okfejtéseihez olykor elképesztően sok
rétű ismerettár áll András rendelke
zésére: a gondolkodás történetéből
Rousseau-tól és Hegeltől Plehanovig
és Leninig, a X IX . század természetismeretéből, a magyar politika és iro
dalom történetének intim részleteiből
stb., a világirodalomból és világtörté
netből, nem is szólva az alapról, hogy
András szinte emlékezetből ismeri a
T r a g é d i a szövegét. E kiváló tárgyis-
�meret (egy szépíró részéről!) ismét
olyasmi, amiért elismeréssel kell adóz
nunk könyvének.
A Madách-rejtély: ez a cím Mes
terházi Lajos (szerintem legkiválóbb)
művét juttatja eszünkbe. A Prométheusz-rejtély azonban a mondák ködéből
próbál tényeket kiszűrni, míg itt a
legutóbbi százhúsz év elevenen élő
vitájába, kritikákban és színpadi ren
dezésekben mindmáig tartó viaskodásába hoz friss levegőt András László...
Manapság egy „magányos farkas” ilyen
műve, mint A Madách-rejtély, madáchi
belső ösztönzést kíván.
A szerző a rejtély megfejtésére tö
rekszik. Könyvét azzal a feltételezés
sel végzi, hogy ha „a gondolkodást
csak ott érdemes (és illik) elkezdeni,
ahol mások már abbahagyták, talán az
sem elfogadhatatlan, hogy abbahagyni
viszont csak ott érdemes, ahol mások
folytatni tudják” . Becsületes elv. Aki
kimondta, érdemes rá, hogy a bíráló
vitába szálljon vele - akár művének
magvát illetően.
Mert mi az, ami András Lászlót
könyvének megírására indította? Amint
az orosz irodalmárok „mindnyájan
Gogol köpenyéből” , úgy az utóbbi szá
zad számos magyarja Madách Tragé
diájából bújt elő. András László is. Ő
éppenséggel a Madách-rajongók közé
tartozik. S emellett vallástalan. Hogyan
lehet összeegyeztetni a kettőt? Ez az
a „rejtély” , amit meg akar oldani.
A baj az, hogy az általa joggal kár
hoztatott területre téved maga is: talál
egy prekoncepciót és ezt húzza rá a
Tragédiára, sőt Madách egész élet
művére. „Miért ír egy szilárd termé
szettudományos alapokon álló, meggyőződésesen vallásellenes ember val
lásos drámai költeményt?” - kérdi, s
ezzel a kérdéssel viaskodik egész
könyvén át. Kitűnően cáfolja meg a
Madáchról elterjedt sztereotípiákat:
„egy liberális középnemes” , „nincs ki
alakult filozófiai meggyőződése” stb. kimondja, hogy Madách nagy magyar
és nagy európai volt. Ám szembeszállva azokkal is, akik akár méltatták,
akár támadták a „vallásos” Madáchot,
megpróbálva kialakítani a „valláselle
nes” Madách képét, közben önmaga
szolgáltatja önmaga cáfolatát.
Egyik fő érve a Hit és tudás című
költemény: mint megállapítja, ezt
Madách „a Benső küzdés című ciklus
ban helyezte el” . Nos, azon kívül, hogy
Madách filozófiai benső küzdései egy
beolvadtak szerelmi és házassági tra
gédiáiból eredő vívódásaival s hogy e
vers utalhat ezekre a küzdésekre is itt nem hit vagy tudás kibékíthetetlen
antagonizmusáról, hanem a hit és tu
dás közt vergődő ember belső küzdé
séről van szó. Eltökélten vallásellenes
ember így nem küzd önmagában. And
rás másik visszatérő érve az, hogy az
immár írói sikerben fürdő, eszméjét
költői képek nélkül kimondó Madách
1862-ben, a Kisfaludy Társaságban tar
tott székfoglalójában ezt mondja:
„ . . .a vallás a szívnek költészete” . Te
hát nem természettudományosan meg
határozott valami, hanem költészet dehát ki állíthatná azt, hogy Madách,
a költő megtagadja, lebecsüli a költé
szetet? Csupán más dimenzióba helye
zi, mint a tudást.
Andrást dicséri, hogy az idézetet
nem vágja el, hanem folytatja: „ . . .s a
költészet a szívnek vallása. Mi termé
szetesebb, mint hogy e két nem egy
másnak fáklyáján gerjessze lelkesülése
lángjait. De a vallásnak, hogy e cél
nak megfeleljen, szabadnak kell lennie
minden ortodox védelemtől, minden
igazhitűségi láncolattól.. . ” Tehát a
Tragédia bizánci és prágai színében
lobogó máglyától éppúgy, mint a Ma
dách korában még tenyésző antropomorf képektől. Ezeket iktassa ki „a
népszellem örökké alkotó módosítása”
- kívánja Madách. Tehát vallásos a fent vallott értelemben. Nem vallásellenes. Amikor András ezt írja: „Első
feltételezésem tehát az, hogy a Tragé
dia nem vallásos vagy vallásos jellegű
59
�mű. Nem isten magasztalására készült, egymással való egyeztetését már ak
nem is isten létét akarja bizonyítani kor, az ultramontánok és Erdélyi János
(vagy tagadni)” , akkor Andrásnak iga korában megkísérelte. A siker remé
za van; de amikor így folytatja: „ha nyében-e?. . .
nem az embernek az isteneszmével
S van András könyvének egy hiá
folytatott történelmi küzdelmeiről szól”
nyossága is: a Tragédia négy főszerep
- ez már nem helytálló. Igen, a Tra lője közül az egyiket elbagatellizálja
gédia vissza-visszatérő szava a „küzd” . - pedig É va alakja s a vele kapcsola
Nem tudom, felfigyelt-e már valaki
tos életrajzi elemek szorosan hozzá
arra, hogy ugyanazt kívánja Lucifer is tartoznak a „Madách-rejtély” megol
(Küzdést kívánok. . . 2. szín), és Ádám
dásához. Míg kitűnően feltárja a tör
is (Az ember célja a küzdés maga. . . ténelmi Kepler-Borbála kapcsolatot,
13. szín), mint az Úr (Ember küzdj’. . . drámai kapcsolatukat illetően ugyan
15. szín) - ami nyilvánvalóan a szer
úgy átveszi a Madách-Erzsi sztereotí
zőnek a szereplőkre kivetített benső
piát, mint ahogy e módszert másoknál
küzdése.
kifogásolja. Pedig a publikált és levél
De mi küzd Madáchban? Csak ol tári adatok egyértelműen arra utalnak,
vassuk el az első színt: kísérlet a
hogy Madách Évája (Fráter Erzsi és
Biblia és a természettudomány össze a Tragédia nőalakja) idősebb Madách
egyeztetésére: íme a rejtély kulcsa. Hi Imréné becsvágyó és könyörtelen ter
szen András is elismeri, Németh G.
mészetéből formálódott, illetve jutott
Bélára, hivatkozva, hogy „Madách nem sorsára. A megjelent Madách-életrajvolt ateista” . Hát dehogy folytat nála
zok forrásainak elemzésével tetten ér
az ember „történelmi küzdelmet az is hető, András bevált módszereit alkal
teneszmével” , dehogy tesz fel dilem mazva, az öröklődő sablon, s bár Mo
mát: hit vagy tudás...
hácsi Jenő regényben, L. Kiss Ibolya
András okfejtéseinek alaposságával
regényben és dokumentumkötetben,
továbbhaladva az általa megkezdett
Székely Júlia drámában szolgáltatott
úton, Madách európai nagyságának
igazságot szegény Fráter Erzsinek újabb adatát fedezhetjük fel. Bár ha a Tragédia Évájának kialakulása má
zájában csak száz évvel később kerül
ig is feladata a „Madách-rejtély” meg
sor (hála a politikusok és egyházi ve
fejtésének.
zetők okosságának) „dialógusára” , s
Mindez azonban nem változtat
még akkor is ezzel a fenntartással
azon, hogy András László könyve
„ideológiai téren nem” , ő, Madách az
igen jeles mű. (Szépirodalmi)
európai kultúra nagy összetevőinek
RADÓ GYÖ RGY
60
�F I G Y E L Ő ____
A TUDATOSÍTÁS VÁLTOZTAT
Töprengés Ernest Jones Freud-könyve fölött
„Meg kell még mondanom, hogy ha világnézetemhez nem is, de világké
pemhez alapvetően járult hozzá a Freuddal való megismerkedés” - írja Bá
lint György 1937-ben, olvasmányairól szóló vallomásában. Korántsem csak ő
mondhatta el magáról, hogy gondolkodásmódjába szervesen beépült a bécsi
orvos - összefoglalóan pszichoanalízis néven nevezett - elmélete. Jól jellemzi
a helyzetet Szerb Antal A világirodalom történetében: „ akármi is az ember
felfogása, nem lehet kétségbe vonni, hogy a freudi elmélet ma már benne van
a levegőben, és még heves ellenfelei is bizonyos fokig freudista módon gon
dolkoznak." A tan elterjedésének évtizedeiben, a tízes, húszas, harmincas évek
ben a tudományos és a művészi látásmód egyaránt átformálódott. A pszicho
analízis, a lélekgyógyászat megújítása mellett támpontokat adott a bölcselet to
vábbfejlesztésének, lökést adott a képzőművészet kibontakozásának - lásd szür
realizmus - , s áttekinthetőbbé tette a terepet az írók, költők számára is.
O ’Neilltől Thomas Mannon keresztül József Attiláig számtalan literátor hasz
nosította írásaiban - közvetve vagy közvetlenül - a lélekelemzés ismeretanya
gát. Proletár költőnk bölcseletében és költészetében egyaránt bőven merített a
freudi teóriából. Ismert, bár kevéssé emlegetett az „összebékítési” kísérlete,
amelynek egyik megnyilvánulása, a Hegel, Marx, Freud című félbemaradt ta
nulmány. Ugyancsak ismertek, bár kevéssé megértettek versei, melyek a pszi
choanalízis szellemében fogantak. Az elmélet alapgondolatainak ismerete nél
kül alighanem csak ködösen értenénk meg például a következő sorokat:
„ . . . kuporogva csak várom a csodát, / hogy jöjjön el már az, ki megbocsát /
és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem . .
(Mint gyermek . . . ,
1935 ) .
E nagy hatású gyógymód, kutatási módszer és tudományos elmélet keletke
zésének és kezdeti elterjedésének részletes ismertetését adja Ernest Jones ki
tűnő könyve, a Sigmund Freud élete és munkássága című terjedelmes mű. A
szerző, aki nem csupán barátja volt a bécsi tudósnak, hanem a pszichoanalízis
egyes részletkérdéseinek kidolgozásában és a tan térhódításában tevékenyen
részt vállalt, lebilincselő és rendkívül tanulságos írásban számol be az erő
feszítésekről. Az olvasó világos képet kap Freud fáradozásairól, amelyeket a
lélekelemzés körül a múlt század kilencvenes éveitől e század harmincas évei
nek végéig megtett. Ám kirajzolódik egy általánosabb kép is arról, mekkora
belső - tudati - és milyen irdatlan külső ellenállással kellett megbirkóznia
annak, aki jelentős, a világképet módosító tudományos fölfedezést tesz, és azt
érvényesíteni akarja a gyakorlatban. Ez utóbbi, általánosabb érvényű tanulsá
gok kikristályosításához Freud élete és életművének fogadtatása kiváló tény
61
�anyag, mivel fölfedezése nemcsak tudományos tekintélyeket, s egyben az ér
dekeiket sértette meg - ahogy az párosulni szokott - , hanem némi kiforgatás
által a közerkölccsel is ütköztethették, sőt közvetve - de nem is túl nagy át
tétellel - , még a korabeli hatalomgyakorlók is érintve érezhették magukat. A
felszított antiszemitizmus légkörében bonyolította a helyzetet az orvos szárma
zása is.
Freud nem tartozott azok közé a tudósok közé, akik huszonéves korukban
rukkolnak ki életük nagy ötletével. Alapos fölkészülés, és néhány tév- vagy
mellékút bejárása után jutott el „saját” tudományához. Nem túl gazdag, de
áldozatkészen kultúratisztelő családja révén szerzett kiemelkedően nagy mű
veltséget, nyelvismeretet, orvosi diplomát. Kutató, megújító szelleme az or
vostudomány „hagyományosabb” ágaiban is alkotott figyelemre méltó tanul
mányokat, illetve - önmaga mércéjével mérve - itt is futotta tehetségéből ki
sebb jelentőségű fölfedezésekre. Harmincas éveinek második felét tapossa,
amikor sajátos módszerét alkalmazni kezdi, s negyvenhárom esztendős, ami
kor első - „korszakalkotó” - műve, az Álomfejtés 1900-as dátummal, 1899
végén megjelenik. Ezután még négy évtizeden át gyógyít, kutat, gondolkodik,
előadásokat tart, szervez, kiterjedt családról gondoskodik és nagy hatású köny
veket, tanulmányokat ír. Lenyűgöző műveket alkot akkor is, amikor, élete
utolsó tizenhat évében, az áliában fészkelő rákkal elválaszthatatlan tár
sául szegődik a szünet nélküli testi fájdalom. Saját élete remekül szemlélteti
találmányának, a lélekelemzésnek óriási erejét. Bár tanításait gyakorta bélye
gezték pornográfiának, s valóban, az akkor meglevőnél ő maga is nagyobb
szexuális szabadságot tartott célszerűnek, viszont életvitelében szigorú monogá
miát érvényesített, s végig boldog házasságban élt, becsületes, művelt gyere
keket nevelt. Kimutatni vélte a lélek mélyén megbúvó agressziót, ám saját
cselekedeteire az altruizmust, az önzetlenséget tartotta kötelezőnek. Végelátha
tatlan kínjait az utolsó pillanatig panasz és fájdalomcsillapítók nélkül viselte.
Jones Ellenállás címmel külön fejezetet szentel annak részletezésére, hogy
Freud tanai milyen reagálást váltottak ki az akkori tudományos és közélet
ből, bár e fejezeten kívül is bőven említ példákat a könyv a teória fogadta
tására. A megnyilvánulások az utcai fejelfordítástól a sajtó útján elkövetett
becsületsértéseken át a könyvégetésig terjedtek. Ez utóbbiban Freud - s ez
egyéniségét üdén jellemzi - örülnivalót is talált, mondván: a középkorban
még őt magát vetették volna máglyára. (Már nem érte meg, hogy később nő
vérei a máglyahalál szörnyűségeit fölülmúló sorsra jutottak, igaz, nem eret
nekség, hanem származás miatt.)
Az ellenállás ismert és azóta már tisztázott, pontokba fogalmazható mecha
nizmus szerint zajlott. L énárd Ferenc egyik könyvében, A gondolkodás hétköz
napjai című akadémiai kiadványban külföldi kutatásra hivatkozva idézi, hogy
„Az új gondolatot először merő képtelenségnek tekintik, amely még említésre
sem érdemes.” Freud átélte és megszenvedte ezt a korszakot. Mint Jones írja :
„A század első éveiben Freudot és müveit figyelemre sem méltatták, vagy
pedig egy-két mondattal intézték el, mintha nem is érdemelne komoly megfon
tolást.” Jelentős elmélettel szemben ez a taktika csak ideig-óráig alkalmazható.
Az utána következő fázist a Lénárd-könyv így írja le: „Aztán jön egy időszak,
amikor egy csomó egymásnak ellentmondó kifogást emelnek ellene, például az
új elmélet túl fantasztikus vagy csupán új szóhasználat.” Ez az idő Freudra
is ráköszöntött, s örömmel fogadta: „A nyílt szembeszegülés, jegyezte meg,
sőt még a gyalázkodás is jobb, mint ha agyonhallgatják az embert.” A külön62
�böző minősítések nem maradtak el: „rendőrségi ügy” , „szellemi maszturbáció” , „elvetemült módszer” , „hajmeresztő vénasszony-pszichiátria” - röpködtek
a még nyomdafestéket tűrő tudósi megnyilatkozások. Freud abban a „szeren
csés” helyzetben volt, hogy épp munkája és fölfedezése révén alaposan ismerte
az új gondolatokkal szembeni belső ellenállások mechanizmusát. „A z sem lep
te meg - írja Jones - , hogy az ellenfelei által felhozott, úgynevezett érvek
azonosak betegei elhárító műveleteivel - adott esetben ezekből az érvekből is
ugyanúgy hiányzott minden éleselméjűség, sőt logika. Mindezt tehát a dolgok
természetes rendjének tekintette. . Egy-másfél évtizedig tartott ez a stádium,
legalábbis, ami a tudományos fórumok rugalmasságát illeti. Közben ugyanis
Freud világszerte ismert személyiséggé vált. Nyilván a közegellenállás is siet
teti - sajátos módon - annak az állomásnak a közeledtét, amiről Lénárd Fe
renc könyvében így olvashatunk: „Végül elérkezik az az állapot, amikor szinte
mindenki úgy tesz, mintha mindig is ezt az elméletet vallotta volna.” A 83
évig élő Freud megérhette ezt az állapotot, sőt hosszú éveken át élvezhette
előnyeit is. 1921. decemberében „elégtétellel értesülhetett róla, hogy a Hol
land Pszichiáterek és Neurológusok Társasága tiszteletbeli tagjának választot
ták; ez annál is nagyobb örömmel töltötte el, mert jelölését Winckler pro feszszor is helyeselte, noha korábban többször is állást foglalt a pszichoanalízis
ellen.’’ Tíz évvel később - mivel alkalmasint az elismerés mechanizmusán is
keresztüllátott - már nem fogadta ilyen derűvel a megtiszteltetés formális je
leit; „A Gesellschaft der Arzte a Társulat dísztagságára javasolt engem - írja
levélben Jones-nak - , s hamarosan jóvá is hagyják a jelölést. Gyáva gesztus
ez a siker első jelére, felettébb undorító és visszataszító.”
Fizikai, technikai fölfedezésekkel aligha fordul elő, hogy elterjedésük után,
még jócskán elavulásuk előtt, mesterségesen „feledésbe” merülnek. A pszicho
analízissel néhány helyen ez megtörtént. Ennek egyik oka talán magával az
elmélettel is halványan megvilágítható. A lélekelemzés fontos elvei közé tar
tozik, hogy a tudat alá szorult belső konfliktusokat sajátos technikával föl
színre hozza, s tudatosítja a beteggel. Az érzelmi hullámzással kísért tudato
sulás hat gyógyítólag. E hosszú folyamat azonban visszaesések közepette zaj
lik. A konfliktussal való szembenézés ugyanis kínnal jár, ezért nagy erők szo
rítják vissza az emlékképet a tudattalanba. Nyilván erőltetett a párhuzam, de
hasznos lehet fölvetni, hogy talán a lélekelemzés is hasonló mechanizmus ál
tal „merült alá” . A képzettársítások miatt csak szomorúan mosolyoghatunk
azon, hogy az „embertelen” tanokat tartalmazó könyvek éppen a náci Német
országban kerültek máglyára, az emberi szellem sok más értékével egyetemben.
Jones a könyvet az ötvenes években írta. Nálunk először 1973-ban jelent
meg, Hermann István utószavával. Mint a filozófus írja: „ . . . a pszichoanalízis
bensőleg küzdelmes jellege, a benne felvetődő kérdések eldöntetlen volta több
funkciójú. Egyfelől ezek a kérdések mindenütt tartalmaznak reális mozzana
tokat. Másfelől a kérdések eldöntetlensége önmagában lehetővé teszi a pszi
choanalízis különböző interpretációit. . . Freud becsületességét mi sem dicséri
jobban, mint az, hogy csak a kérdést fogalmazza meg, miután a maga módján
felmérte a harci terepet. A kérdésben mintegy benne rejlik elméletének öszszegzése, s egyúttal az is, hogy elmélete szükségképpen megreked a kérdések
nél, a problémáknál.” Ezekkel az utalásokkal, melyeket Hermann a Rossz köz
érzet a kultúrában című Freud-tanulmányhoz fűzött, az elmélet korláta it igye
kezett körültapogatni. Az utószó a most előttünk fekvő, 1983-as második ki
adásból már kim aradt. . .
63
�A Jones-könyv ismeretében újabb tanulságokkal szolgálhat annak a folya
matnak az áttekintése, amelynek során a pszichoanalízis megint elfoglalja mél
tó - se nem túl, se nem alábecsült - helyét „köztudatunkban” . Mint az 1971ben kiadott, A pszichoanalízis és modern irányzatai című könyv bevezetőjében
Buda Béla az előző időszakról körültekintően megfogalmazza: „merev szem
léleti befolyás miatt a kritika élesebb, általánosítóbb és elutasítóbb volt a tu
dományos, tapasztalati tartalommal szemben is, mint kellett.” Kereken tíz év
múlva, a Pszichoterápia című Gondolat-kiadványban karakteresebben fejti ki
mondandóját: „Figyelmen kívül maradt az a tény, hogy a pszichoanalízis nem
csak és nem elsősorban pszichológiai elmélet, hanem gyógymód, empirikus tu
domány, kutatómódszer, és mint ilyennek, tudományos létjogosultsága van
esetleges elméleti hibái, tévedései ellenére is. Alig egy évtizede, hogy erről
nyíltan beszélünk, de még mindig csak kis számban jelentek meg a kultúrtörténetileg is jelentős és érdekes, fontosabb pszichoanalitikus és pszichoterápiás
szakmunkák magyar nyelven. Ma már világszerte tisztázódott, hogy a mód
szernek és az elméletnek tudományos értéke van, és ez védelemre szorul, el
fogadásra érdemes.” A Buda által hiányolt, kultúrtörténetileg jelentős mun
kák közül kettő már 1982-ben megjelent. Jól illeszkedik a kultúrtörténetileg
fontos munkák közzétételének sorába a Jones-könyv 1983-as második kiadása is.
A könyvek megjelenése mellett talán apróságnak tűnhet, hogy Hermann Imre
1889-ben született pszichoanalitikus az Új Magyar Lexikon 1980-ban lezárt ki
egészítő kötetébe már bekerült (legjelentősebb munkáját e lexikon 1943-ra da
tálja, nem valószínű tehát, hogy 1962 utáni munkája tette volna jelentőssé sze
mélyét). Izgalmas, hogy József Attiláról a 3. JAK-füzetben a pszichoanalízis
alapján készült elemzés jelent meg, így a könyv Buda Béla szerint „egyedül
álló és eredeti munka ( . . . ) mind a József Attila-irodalomban, mind pedig a
hazánkban, sajnos, nagyon szegényes irodalompszichiátriai írások között.”
Jellemző tény, hogy az egyház folyóirat-tanulmánnyal szorgalmazza a lélek
elemzés módszerének fölhasználását a gyónásban. „A pszichoanalízis mint tu
dományos gyakorlat, akkor lesz igazán a keresztény mindennapok segítőtársa,
ha elméletét az egyház-hívő kapcsolatra vonatkoztatva sikerül alkalmaznunk”
- írja a Vigília 1983/9-es száma, természetesen többször is fölhíva az olvasók
figyelmét: „ez a tudomány eredendően világi talajból nőtt ki.”
Ezek az egymástól távoleső tények, alkalmi példák, persze egy elméletnek
nem az igazságát, hanem csupán élet- és hatóképességét hivatottak igazolni.
Ha Freudtól azt az alapelvet elfogadjuk, hogy a tudatosítás önmagában is
segít az emberen, akkor érdemes lenne egy lépéssel továbbmenni, hogy a ki
nyilatkoztatásain való meditálás után a sorsából kínálkozó tanulságot is nevén
nevezzük. A kínálkozó tanulságot, más összefüggésben, de itt is érvényesen,
Max Planck kvantumfizikus öntötte formába. Mondván: „Valamely tudomá
nyos igazság nem úgy szokott érvényre jutni, hogy ellenfeleit meggyőzik, és
azok meggyőzöttnek jelentik ki magukat, hanem inkább úgy, hogy az ellenfe
lek lassan kihalnak, és a felnövekvő generáció kezdettől fogva ezt az igazságot
ismeri meg.” Ha a tudatosítás változtat a korábbi gyakorlaton, akkor ezt a föl
ismerést szívós munkával minél előbb széles körűen tudatosítanunk kellene. A
Jones-könyvnek ez az egyik le nem írt, mégis benne szereplő, fontos tanul
sága.
M O LN Á R PÁL
64
�PÁLYÁZATI FELHÍVÁS
Közeledik Gerelyes Endre (1935—1973) születésének 50. évfordulója.
Korai halála meggátolta abban, hogy munkássága kiteljesedjék, de mű
vei így is számontartandó értékei szocialista prózánknak. Mivel első si
kereit novelláival aratta, az útrabocsátó táj kezdeményezésére, a Műve
lődési Minisztérium támogatásával,
novella-pályázatot
hirdetünk, amelyet ezután kétévenként megismétlünk.
A pályázat célja, hogy fölélessze a magyar novella legjobb hagyomá
nyait, s ösztönzést nyújtson mai művelőinek, akik e szigorú forma kere
tei között kísérlik meg napjaink konfliktusokkal terhes világának fel
mutatását. Tematikai megkötöttség nélkül benyújtható bármely, eddig
még nem publikált írás, amelynek terjedelme nem haladja meg a 12
gépelt oldalt. Egy szerző legfeljebb 3 novellával vehet részt.
A jeligés pályamunkákat 3 gépelt példányban 1985. január 31-ig lehet
eljuttatni a Palócföld szerkesztőségi címére: 3100 Salgótarján, Arany
János út 21. Kérjük, hogy lezárt borítékban mellékeljék a jelige felol
dását.
PÁ L Y A D ÍJA K :
I. d íj: 15 000 Ft.
Két II. díj: 10-10 000 Ft.
Három III. díj: 8- 8000 Ft.
A SZOT a munka világának legjobb ábrázolásáért 10 000 Ft-os különdíjat ajánlott fel.
Zsürit az Írószövetség prózai szakosztálya biztosít. Eredményhirde
tésre 1985. ünnepi könyvhetén kerül sor. Az első közlés jogát — a díja
zottak esetében — a Palócföld folyóirat tartja fenn.
Magyar Írók Szövetsége
Salgótarján város Tanácsa
Palócföld szerkesztősége
A S Z E R K E S Z T Ő BIZ O T T SÁ G
ELNÖ KE:
A S Z E R K E S Z T Ő S É G T A G JA I:
D r. H o r v á t h I s t v á n
(cikk, tanulmány)
(riport, szociográfia)
K o j n o k N á n d o r (szépirodalom)
D r . P r a z n o v s z k y M i h á l y (hagyomány)
C z in k e F e r e n c (művészet)
P á l J ó z s e f s z e r k e s z t ő (kritika)
Főszerkesztő: B A R A N Y I F E R E N C
A SZ E R K E S Z T Ő BIZ O T T SÁ G
T A G JA I:
C s ík P á l
R a d á c s i L á s z ló
D r . F a n c s ik J á n o s D r . S z a b ó K á r o l y
D r . M o ln á r P á l
D r . T a m á s k o v ic s N á n d o r
N é m e t h Já n o s
T ó th E le m é r
D r . B a c s k ó P ir o s k a
K e le m e n G á b o r
A Nógrád megyei Tanács VB művelődésügyi osztályának lapja.
Főszerkesztő: Baranyi Ferenc. Szerkesztőség: 3100 Salgótarján, Arany János út 21. Telefon: 14-386. K iadja:
a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Bálint Tamás igazgató. Terjeszti: a Magyar Posta.
Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Központi Hírlap Iro
dánál (KHI, Budapest V ., József nádor tér I. sz. Postacím: 1900 Budapest), Közvetlenül vagy pos
tautalványon, valamint átutalással a K H I 215-961 62 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 12 Ft,
előfizetési díj fél évre 36, egy évre 72 Ft. Megjelenik kéthavonta. Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk
meg és nem küldünk vissza.
ISSN 0555-8867
Index: 25-925
Készült a Nógrád megyei Nyomdaipari Vállalat salgótarjáni telepén, 900 példányban 5,6 (A /5) ív
terjedelemben. F. v .: Kelemen Gábor igazgató. 84.35379 N . S.
��
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
A Palócföld szerkesztősége
Source
A related resource from which the described resource is derived
ISSN 0555-8867
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Text
A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text.
Original Format
The type of object, such as painting, sculpture, paper, photo, and additional data
Papír
Dublin Core
The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/.
Title
A name given to the resource
Palócföld - 1984/3. szám
Creator
An entity primarily responsible for making the resource
Palócföld szerkesztősége
Baranyi Ferenc
Publisher
An entity responsible for making the resource available
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Date
A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource
1984
Contributor
An entity responsible for making contributions to the resource
A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése
Rights
Information about rights held in and over the resource
Balassi Bálint Megyei Könyvtár
Format
The file format, physical medium, or dimensions of the resource
application/pdf
Language
A language of the resource
HUN
Type
The nature or genre of the resource
Folyóirat
Identifier
An unambiguous reference to the resource within a given context
ISSN 0555-8867
Coverage
The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant
Nógrád megye