8 10 313 https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/e711532c3d4243c46e6999ea6a5ad44c.pdf 1ebeb893548c42ace42d5a2d717538b4 PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Juhász Tibor Vécsei Rita Andrea A Rendező és a Jós 3 Csiga egy lány hajában / Sacrificium / Egy reggel futni kezdek 5 Hartay Csaba Letöltendő / Félalvó nyár / Aggódásokkal szemben / Robbantott ábra / Napköltészet 8 Szegedi Kovács György Csoportkép 13 Lázár Bence András Promissio / Eucharisztia 14 Virágh Szabolcs Mint túlérett gyümölcs / Biztosan szeret 18 Szabó Imola Julianna – Magolcsay Nagy Gábor Lucid álmok 20 Tarján Bulvár Debreceni Boglárka Tuti befutók 24 Próza és vidéke Nyerges András Paládi Zsolt Stummer Attila Frideczky Katalin Batyu (Regényrészlet) A sötét anyag Öregek Szerelés 27 35 42 45 Kutatóterület (Petri 70, Gárdonyi 150) Papp Dénes „A költőket be kéne tiltani.” (Gondolatok Petri György Sár című kötete kapcsán) 47 Pataki Viktor Elhallgatott mondatok (Gárdonyi Géza: A kürt) 53 Találkozási pontok Palócföld N. Tóth Anikó Kép-tér Gáspár István Gábor Shah Gabriella Ami marad Nyerges Gábor Ádám Alföldy Jenő Vadas Vera Gréczi-Zsoldos Enikő „Kötődések” (Beszélgetés Csongrády Bélával) Kalandozás Keleten (Beszélgetés Köteles Katalinnal) Az emlékezés színes árnyai Találkozás Balogh Balázs Andrással Mustó János: Luca széke Poszt-szerelmi ügyek (Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába) Az eltűnt nyomok idejében (Zonda Tamás: Kisvizit) Szupercella (Sofi Oksanen: Baby Jane) Két könyv Diósjenőről (Végh József: Vőfélykönyv, Végh Károly: Párkányi napló) 61 65 75 78 81 85 90 92 �A borítón és belső illusztrációként Halla Tibor festményei és azok részletei szerepelnek. Az alkotások megtekinthetőek a művész honlapján (https://sites.google.com/site/hallatiborhu/). A 75. és 77. oldalon Balogh Balázs András festménye, a 78. és 80. oldalon Mustó János grafikája látható. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2013-ban megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” JUHÁSZ TIBOR A Rendező és a Jós Petri György emlékére Miközben a rólad készült utolsó felvételeket néztem, rádöbbentem, hogy soha nem féltem a horrorfilmeken. Rájöttem műviségükre, a gyilkos nem csak hús-vér áldozatokat kerget, jó neki a csupasz csont is, ha kell, darabonként rugdos a sarokba, ahol a legjobban látszanak az erőviszonyok. Azért te jól bírtad, nem kezdtél el visítani, mint egy férfiszépség, bár én piszkosul be lettem volna szarva. A többiek is jól láthatták mi történik, a Rendező mindent tökéletesen beállított, mondhatnám, a film irigylésre méltó annak, aki kezdene magával valamit, csak hát költő, méghozzá abból a fajtából, amelyik akárhogy is próbálkozik, megöregszik. * Ahogy a negyedik aszpirint kaptam be a másnapos fejfájásra, valahogy rád néztem. Az asztalon hevertél, a fotópapír két hosszabb széle már kunkorodni kezdett, gondolom, összehúzta a festék, vagy mi a rák. 3 �“kávéházi szegleten...” Egy kicsit sem hasonlítottunk. Kíváncsi lettem, mit szólnál ahhoz, ahogy a macskákat próbálom elnémítani, apró töltényekkel próbáltad-e lelőni a lüktető húrokat kaparó zenészeket, vagy te felelősségteljesen leültél ahhoz az asztalhoz, ami előtt ülsz, amin heversz és lassan közölted a veled szemben terpeszkedő Rendező úrral, hogy eljátszom én a csontváz szerepét, a gyógyszerek úgysem hatnak, de a kurva életbe, ön is művész, van ennek ritmusa, ne siettessen! * Sokadszorra képzelem, mögém lépsz és a vállamra teszed a kezed. Már nem vagy jós, már senki sem az. A legnagyobbak addig szívtak, amíg ki nem pukkadt mind a három szemük, vagy már hunyorogniuk kell a külvilág részeg zsongásától. Mi sem vagyunk azok, bár akárhogy is igyekszünk ironizálni, eszünkbe jut az érzés, mikor még le sem írjuk az első sort, de már tudjuk a következő ötöt-hatot. Aztán észreveszem mögöttem a törülközőt, a bojler szélét, hallom, ahogy a szomszéd szobában sétál a szeretet magassarkú billentyűkattogása, a nő, akit szeretek, aki egyre dühösebben ír a hálószoba padlójára, mert megígértem neki, hogy ma este vacsorázni viszem, erre így nézek ki. Igaz, tényleg nem vagyok jós. 4 �“kávéházi szegleten...” VÉCSEI RITA ANDREA Csiga egy lány hajában Nem fújt a szél, hetekig eső sem esett akkoriban, azt mondta, ez is a csönd miatt van, hogy ne maradjon neki semmi abból az esős-szeles otthonból, csak a csönd legyen, az ismeretlen csönd meg a sajtok, bagettek, borok, halak szaga minden piacon. Az ég és föld nem vált el egymástól, megoldhatatlannak tűnt, hogy helyet találjon ott, ahol a színek egymásba folynak, pedig ő szerette a rikító lilát és a türkizkéket. Lányokkal és fiúkkal reggelizett, olyanok vagytok, mint a papírrepcsik, meghajtogattalak benneteket Le Monde-ból, eldoblak párszor, aztán a végén úgyis elfelejtelek. Épp sírni készült, amikor valaki megkérte, hogy tartson vele, a cirkuszvölgy ilyenkor a legszebb, lilák a hegyek, és türkiz a Gave de Pau. Hajából egy csiga a párnára esett a hercegnő és a kobold közé, aztán egy tűlevél, a nyelvhal pikkelyét is belakkozta, hogy ne törjön el. Addig naponta firkált át egy Kóficot. Már nem az érdekelte, mennyi telt el, hanem ha néha fújt a szél, és nem volt áram a szobában, hogy milyen esőben a tenger. A hirdetésre, amit az utolsó héten adott fel, je vends mon vélo, 45 euro, pedig kilencvenért vette, egy fiú jelentkezett, aki, mielőtt elment vele, leszedte a narancssárga bicajról az összes dedós matricát. 5 �“kávéházi szegleten...” Sacrificium Álltak egymás mellett az istenek, mindegyiküknek voltak kincsei, egyikük nő volt, a másik férfi. Leginkább sziklákra szerettek kiállni, belélegezték a szelet, hosszú hajszálaik egymás szájába röpültek. Hátukon zsák volt, egy üres és egy teli, ettől úgy tűntek, mintha ők is emberek lennének. Néha letették, és nem csodálkoztak, hogy zsákjuk nyoma a fűben pontosan egyformán mély. A kincseiket belül hordták, és úgy cserélgették, ahogy matricát cserél egy kisgyerek. A nőnek nehéz volt másznia, csak hátranyúlt, kivette, és eldobálta, ami terhére volt. A férfi szirtről szirtre ugrált, nyújtotta szép, finom kezét, hogy ne maradj el tőlem istenem. Nem vett magára súlyt, és nem adott színes házakról képeslapot, amije volt, nem szórta szét. Inkább egy várfal hűvös tövében ült, nézte, ahogy távol a másik hátradől, puhán, a semmire. 6 �“kávéházi szegleten...” Egy reggel futni kezdek Sütni fog a nap, tudom, és szél lesz. Tiszták vagyunk már, megszenteltek, mert elhiszünk mindent, amit magunknak találtunk ki, hogy könnyebb legyen. Szégyenlősségből húzunk kerítést a szégyenünk köré, hátha nem látnak be, de belátnak. Nem fordítunk hátat annak, aki ránk néz. Először az ujjongás van, hogy ráakadtál, kiértékelése a véletleneknek, szükségszerű volt, elkerülhetetlen, stb. Nem értünk semmit. Később, szemtől szembe még annyit se. Szét kéne tépni, megszüntetni ezt az értetlenséget. Észrevétlenül szűnik meg egy folyóparton. Árad éppen. A teraszból, ahol állunk, tutaj lesz, aztán ismét terasz, amikor megkérlek, köss egy fehér szalagra, mint a kulcsodat, hogy ne veszíts el. Sütni fog a nap, és lehet, hogy szél lesz, amikor bekötöd a madzagot a zsákon. Onnantól sötét van, a fényt az arcodon viszed, növények illatát a hajadban. Durva gyapjút húzok magamra mások érintése ellen, és futni kezdek, hogy megtaláljalak Crna Gora körül, a hegyekben. 7 �“kávéházi szegleten...” HARTAY CSABA Letöltendő Kiérkező fények. Hogy valami menthető. Felrázni az októbert. A levéldögöket. Nincs több nyár ebben az évketrecben. Szódát keress. De ha van bor, akkor azt is. Nyirkos cigarettát. A tűz miatt kerteket gyaloglunk át. Minden beszélgetésben ott vannak a csend leütései. Poharainkat nézzük. Ne menj még. Ismételjük át a hőség félretett kottáit. Az ősz nem kapcsolódik a télhez. Taszító fagyok. Nem akarok meglátogatni senkit, aki a fasoron túl él. A rám rótt ítélettel ki foglalkozik? Ami vár: letöltendő hétköznapok. 8 �“kávéházi szegleten...” Félalvó nyár Idén márciusban léptem először a telekre. Még az őszi avarmaradék nyákos, behunyt szeme. Pára csöpög a gallyakról. Álmukban vagyok itt. Ágyak a szobában. Ébredeznek. Roppannak. Elgémberedett paplanok hegyvonulatai, völgyei. Faggyal teleszívott párnák szisszennek. A szúnyogriasztó nem riasztott hónapok óta. A kuka üres. A pulton bontatlan vodka zubrowka. Cseppnyi pálinka az üveg alján. Döntöm, rajzol. Megint maradt valami tavalyról, azelőttről. Ajtónyitással világosuló falak, tárgyak szobrai. Túléltük együtt. Hiába mondom. Még álmosak. Nyár lesz. Csillagképek alatti, éji csónaktúrák. Ívek és poháron át látott torz, félalvó alakok. Ugyanebben a házban. Újrafestés. Pergő jelen. Sár van. De lesz száraz torok. És lesz délelőtti sör. 9 �“kávéházi szegleten...” Aggódásokkal szemben Idegi alapon van minden, ami agyban dől el. És hasonló bölcsességek. Baromságok. Régebben meg se kottyant egy izmos hétvége. Ma egy üveg bortól másnaposan ébredek. Nem lett belőlem alkoholista. Se drogos. Elég gyengén teljesítettem az egykori aggódásokkal szemben. Talán nem kenem el idő előtt a számat. Lesz még belőlem büszke vén hülye. Aki azt hiszi, sikere lehet fiatal nőknél. Hogy esetleg megnéznek maguknak. „Korához képest milyen jól tartja magát.” Nagy teljesítmény lenne. Vicc. Szánalom. Inkább újra horgászni kéne. Milyen nyugis volna. Nem zavarna senki. A halak sem. Rég leraboltuk őket. 10 �“kávéházi szegleten...” Robbantott ábra Füstkesztyűben tapintani a parti fákat. Beletúrni elhanyagolt frizurájukba. Fejem felett ébredő bagoly borzolja tollát. Csillagok: a távozó nap robbantott ábrája. Feloltják a parton a lámpát. Így már látom a gallyak izomzatát. Feszült az éj. Egyre több a vezeték, a huzal. Én akarom elpattintani a forradásnál. Kilazítani a hajnali fényekkel földmélybe hegesztett fatörzseket. Kényelem és ovális mámor kell. Fehér köpenyes számháborúzók csörtetnek a fák között. Apad. A fenéken korona csillan. 11 �“kávéházi szegleten...” Napköltészet Ha napja van a költészetnek, akkor holdja az élőbeszédnek. Félálomban rontott vers sötétül. Illeszthetetlen szavakat motyogsz. Magyarázkodás az ébrenlétnek. Barlangbejáratnál búcsúzkodsz. Egyedül az elalvásig. Stádiuma stúdió. Belépsz. Ujjaddal megpöccinted az éjjelilámpa-cintányért. Kong, bezúg. Hallod. Dobolsz párnán, matracon. A függöny laza húrjait pók pengeti. Extraszisztolés ütemek merülnek veled. Az elalvás medre hamar feldob. A redőny résein első napfény szúr. Derengő, fehér bútorok között ébredsz. Ágyadban felülsz, visszazuhansz. Ha sérülés a vád, az ítélet szobafogság. Kitapintod a megrepedt csontot. Könyvek, naplók segítenek. Elterelnek. Képernyők. A költészet napellenzői. 12 �“kávéházi szegleten...” SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY Csoportkép Na…? Hol vagyok én…? Hát alulról a második sor, jobbra a legszélső gyerek, a kantáros, rövidnadrágos, naptól hunyorgó. A dundi alattam, azzal a dili masnival; Ő csapott a szemembe egy marék homokot. Volt ordítás. (talán még Szabadkán is hallhatták). Ugyanaz a sor, jobbról az ötödik, lyukat ásott, hogy ördögöt találjon; angyal már. Rajtuk annyit töprengtem, hogy kicsodák. Ezek is itt már angyalok. Hunyorog az egész jobb fele, mintha oda sütne csak a nap. Ez a hideg, óvoda-szagú ház, folyton elnyelt. A kerítést azt nem szerettem. És ezek a csúfolkodó, nagy zöld lombok, s a gerlék árva-magány huhogása amikor anyuka reggelente itt hagyott. 13 �“kávéházi szegleten...” LÁZÁR BENCE ANDRÁS Promissio Most hamarabb jöttek a varjak, megjöttek és elvittek mindent mondom újra: mindent, mindent, ami belőled én lehetettem volna, ami belőlem te lehettél volna, a sárga és barna, a barna és sárga fákat a folyóparton sorban, a bicikliseket a körúton a lámpafénybe bújva, a reggeleket és a délutánokat, a délutánokat kéz a kézben, az egyszerű álmokat pontos napsütésben, most hamarabb jöttek, megjöttek és elvittek mindent. * De hunyd be a szemed és majd én álmodok neked: 14 �“kávéházi szegleten...” sárga és barna, barna és sárga fákat a folyóparton sorban, bicikliseket a körúton a lámpafénybe bújva, reggeleket és délutánokat, délutánokat kéz a kézben, életet egy pontos napsütésben. Csak hunyd be a szemed, és majd én álmodok neked. * Puha paplant, meleg ágyat, otthont és fényes ünnepet, fázós őszi éjszakákon lassú vágyat, mindent, amit csak lehet, és vedd le most a ruhádat, takarózz be, mintha semmi se bánthat, hunyd be a szemed, és hidd el, hogy majd én, majd én leszek, aki álmodik neked és higgyél a varjaknak, hogy megjöttek és már mennek is, hogy elvitték és már hozzák is sárga és barna, barna és sárga csőrükben a csodákat. 15 5 �“kávéházi szegleten...” Eucharisztia 1. Mit mondhatnék még rólad, emlékszem ültünk ott a nagy fa alatt, fényes délután volt, árva péntek, és szőke fürtjeidben, szőke örvényben égtek, lángoltak végig, sorban, mint halak a folyóban, mint vadludak szürke porhomokban, mint őszi esték egy könnyű csókban, égtek, lángoltak végig sorban , (mintha minden mindegy volna, mintha mindegy volna, mintha minden csak annyi, csak is annyi volna: futni tébolyult nyáron át, futni, rohanni vénülő fákon át) égtek, lángoltak végig sorban a klinikák. 2. Mert újra az árva péntek, mert újra, mert újra az árva péntek, hogy ültem ott a nagy fa alatt, fényes délután volt, és a golgotán ha volna, a golgotán végig, ha nem kétezer évről szólna, messiásról, mert eljön, mert el fog jönni, mert eljött, barna, sárga, sárga és barna tűzben égtek a klinikák. És fényes íriszedben a fekete pettyeket, csak elfeledni, elfeledni, mintha nem volna más csak ez, elfeledni és nem gondolni rá, úgy volna jó. De egy nappali és két széles ablak, hogy egyszer lehetnél te is az, azt hiszem ez jutott eszembe aznap. 16 �“kávéházi szegleten...” 3. Mert újra az árva péntek és a golgotán, ha volna, a golgotán végig, ha nem kétezer évről szólna, messiásról, mert eljön, mert elfog jönni, mert eljött, ott állnék ablakodnál és várnék, várnék hosszú téli éjszakákon át, hogy majd egyszer újra ősz lesz vagy tavasz, és elfelejtjük, kik kopogtak akkor ajtónk előtt, alatt. Mert újra az árva péntek és a golgotán, ha volna, a golgotán végig, ha nem kétezer évről szólna. 4. Mit mondhatnék még rólad, egy nappali, két széles ablak és egy ócska mondat, hogy béke van, és igen, és igen mi is lehettünk volna az, ez jutott nekem és neked is eszedbe aznap. De íriszedben a fekete pettyeket csak elfeledni, csak elfeledni volna jó, de szőke fürtjeidben, szőke örvényben égnek, lángolnak végig, sorban, mint halak a folyóban, mint vadludak szürke porhomokban, mint őszi esték egy könnyű csókban, égtek, lángoltak végig sorban, mintha minden mindegy volna, mintha mindegy volna, mintha minden csak annyi, csak is annyi volna: futni tébolyult nyáron át, futni, rohanni vénülő fákon át, égtek, lángoltak végig sorban a klinikák. 17 7 �“kávéházi szegleten...” VIRÁGH SZABOLCS Mint túlérett gyümölcs Úgy lóg rajtam ez a pillanat, mint túlérett gyümölcs a fán. Az elengedésnek se alanya, se tárgya – súlya van csupán. A gravitáció vonzalom vagy puszta egyensúlyhiány? A mozdulatlanság mögött az állandó remegés. A kapcsolódás terhe: önfeledt, absztrakt érintkezés. Az esemény történik – de az esés szabad vagy az érkezés? Sűrű gyanta most a csönd, telnek az érzékek rései. Lassú, kimért szivárgás légmentes tömítései. A másodperc mámora vagy a kitartás évei? Az ember mozgó tájelem, biztos, tömör távolság. Megmutat és kitakar – a tekintet kerete: a fák. Az otthon kötött horizont vagy sarkig tárt világ? Úgy látok mindent, hogy engem senki sem lát. 18 �“kávéházi szegleten...” Biztosan szeret Az a biztos, ha nem mozdulok. Határozott gyökerek rajzolják ki a helyem a barlang szájánál, és ha bölcsőnek hiszem, szinte érzem is a ringatást. Állam a térdemnél, körbeölelem magam, azt mondják, jól kihasználom az adottságaimat, szépen betöltöm a rám mért teret. A tenger is figyel: hullám csapkodja a szirteket, és én elhiszem nekik, hogy ilyen a törődés. Egy halnak a vízről mit is mesélhetnék, a partra vetett szavakat pedig elmosta a dagály. Néha feltámad a szél, és a barlang mélyén énekelni kezd egy itt felejtett cseppkő. Ilyenkor belekapaszkodom a visszhangba, és sós vízzel öntözöm a fákat. A gyökerek nagyon hálásak: innen tudom, hogy aki ennyire szorít, az biztosan szeret. 19 �“kávéházi szegleten...” SZABÓ IMOLA JULIANNA – MAGOLCSAY NAGY GÁBOR Lucid álmok 1 ha becsukom kinyílik lassú háló a mozdulat a döbbenet fókuszában SZAVAK LÉGSZOMJA KOLDULÁS körülérni az arcot könnyű fulladás volnék volnál holdak háreme a valóság boga álmot fújtató furulya belül szólnál csontos meztelen párkás ködben úgyis elfogynál mert holnapra elül ez a végtelent pólyázó lidérc halk lépés az árnyékod mögül k é n n e l festett CSEND AMI MÁSRA VÁR kifosztja színeid kínoz majd válladra bontja ősz haját ezt a venyigerakó sörényt amiben valaki helyetted fürdik és éjbesző TÉGED és ENGEM a vonalat ami átnyúlik hátunk felett a horizont ébredő zsivaját 20 �“kávéházi szegleten...” 2 végül átmosom és rád borítom a dél felé induló napot hátha betömi a lyukakat felmarja régi foltjaid amíg itt állok előtted én a fölemelhető remény én nárciszi kábulat én metaforák sarában üzekedő idő amíg eltűnsz előlem te lebomló féligazság te üveges ködkabát te igekötők szócsomóin vergődő erő mondd hová terítsem ezt a rémlátó telet mondd meddig hullik még arcomból hó ez a hibernáns életéh fejemben emigráns gondolat lohol nem fogy csak mar megvarr majd a távol melyben laza rémálom gyötör EGY KISLÁNY HŰLT HELYÉN TETTEN ÉR A NYÁR amíg fel nem ér az égig velem marad mint a kés villa kanál az abroszról ami csupa folt hímzett talány a vacsora gőzében kisikló lányhomály mert válasz nélkül hagy a szád válasz nélkül az árral öklelő eszed papírhajó a folyó gerincén eszi az idő a tekinteted 21 �“kávéházi szegleten...” 3 későre jár koromzsákra lép a tollászkodó nap szétporlik aranya mozdulatlan hull alá karja megakad nem figyelsz széteső szemed alatt A VÁGY NYOMA FÉNYTŰ indolens harang hegynek döntelek arcom a semmi szétfolyó vonala törött foncsor méltatlan tükör dobverő kegyelem lophatatlan ritmusa a kérdés mely tart és visszatart szívednek hány ajtaja van hegyek hátán hány út szalad TENYÉREN A TÁJ KOSZOS KIRAKAT benne fák jégcsapok üveggyöngyök és fogak álmunkból mind kihullanak s te völgytalpak redőibe költözöl sárgára vékonyodik a hajad bőr alá gyűröd régi szárnyadat égetett kenyér keserű morzsa testetlen árnyak szúrnak az égboltra 4 megtelik vízzel a szó buborékparton dörög a dagály fogyó Holdnak nyomott falak mentén este nyolcat rajzol a lányok lepecsételt melle HIDEG GERINCKABÁT valahol fák ügetnek rosszul préselt nyomodban ülök teleírva lopva 22 �“kávéházi szegleten...” 5 páncélból meg a tél sebéből buggyan elő ez a sorjázó varázs kihűlt színek körvonala átfogja újra a múlt karjait félek a határban a hóban akvamarin tekintet ropog és félemlékből nyílik egy megígért ünnep mely elmarad túlalszik kihuny zacskóba zárt távoli íz a viharral versengő nőbeszéd csendes vitorlák szakadt hasán a fény álruhába takar KIÉGETT ÉL 6 nekiereszkedünk de megtart az esőtenyér nézd violák rügye pattan a fűben bábeli nyíl ez a böjti zsinat FÁRADT SZÉL ZUHAN a meggörnyedt hátnak agg juharosbeli táj az öröm markolásból langy vizekből nyílik a hő mellyel átszorongalak alig zárt kabáton hibban a reggel arcod gyűrött terítő makacs foltok az évek félrehajtott álom elmarjul ma is ez a földig érő románc féltékeny szél keze reszket és telet hord 23 �Tarján Bulvár Tuti befutók DEBRECENI BOGLÁRKA Linda totál bepörgött. Egy életlen csontozókéssel hadonászott a konyhában, a Robi, a csótány, azt merészelte állítani, hogy ő húzott ki engem a mocsokból, holott még a vécéülőkét se képes lehajtani maga után című műsorszámot adta elő Vivinek, miközben megpróbált miszlikbe aprítani egy túlérett, vastag héjú paradicsomot, ami ide-oda görgött a vágódeszkán. Egyre dühösebben nyiszatolt, a paradicsom meg mintha kifejezetten arra játszott volna, hogy „tönkretegye az idegrendszerét”, olimpikonokat megszégyenítő módon piruettezett, sprintelt és ugrott, cigánykereket hányt, tigrisbukfencet vetett. Linda hamar megunta a cirkuszi parádét, magasra emelte a kést, dögölj meg, te kis rohadék, sziszegte vérben forgó szemekkel, és egy hirtelen mozdulattal keresztüldöfte a zűrös, nyálas nevű love apple szívét. A konyhakés könyörtelenül hatolt át a lágy szöveteken, a paradicsom héja kifakadt, kocsonyás húsának leve pedig vadonatúj, páros cseresznyékkel díszített pizsama felsőjére fröccsent. Artikulálatlanul felüvöltött, mérgében elbőgte magát, és olyan erővel hajította a zöldséget a mosogatótálcába, hogy az elemeire szakadt. Elviselhetetlen fájdalmat érzett a meggyalázott cseresznyék láttán, elhagyott, vérbe fagyott, öngyilkos leányanyákat, vörös temperával leöntött alsós lúzereket, festékszóróval lefújt, vasúti sínekhez kötözött kuvaszkutyákat, földre tepert asszonyokat látott, és Dalí vigyorgó koponyáját, amint megbecsteleníti a gyönyörű, fekete hangversenyzongorát. Abban a pillanatban maximálisan azonosulni tudott a szenvedő szappanopera-hősnőkkel, a perverz uraság válogatott kegyetlenségeitől szenvedő Isaurával, a fiúgyermekre cserélt, vak Esmeraldával és Rosalindával, az árva virágáruslánnyal, akinek anyja azért 24 �Tarján Bulvár rohadt évekig a börtönben, hogy védje a hűtlen pasast, akit szeretett. Vérzett a cseresznyék szíve, vérzett Linda szíve, vérzett a világmindenség, mire Vivi megjegyezte, ha Szűz Mária számolná Linduska könnyeit, hamar elvesztené a fonalat, és javasolta, hogy mielőtt kisírná a szemét, nézzék meg, mit hoz a jövő. De Linda már kiolvasta a napi, a heti, a havi, sőt, az éves, továbbá a hétvégi szerelmi horoszkópot is a Nők Lapja Cafén, és marhára nem tetszett neki, amit látott, elege volt a negatív gondolatokból, az olyanokból, mint ne várj őszinteséget, titkos ellenséged aknamunkába kezdett, partnered idővel nagyobb érdeklődést tanúsít irántad, ám ez az esztendő romantikázás szempontjából nem megfelelő. A cigánykártyától rettegett, mert legutóbb, amikor Zoé megjósolta, hogy szakítani fognak a Petivel és pénzveszteség éri, miután Peti ejtette, lenyúlták a tárcáját a buszon. Az angyalkártyától megcsömörlött, őrangyalod álmodban üzen neked, készíts magad mellé tollat, jegyzetfüzetet, affektált, aztán persze reggel semmire sem emlékszel, ha álmodsz egyáltalán. A kínai mantra szerint, folytatta felpaprikázva, a kígyó párkapcsolata szuperszonikus, a szerencsesütiből dől a baromság, akkor a legfinomabb a süti, ha 13-án sütik, a telejósdában kóklerek ülnek, hizlalják a seggüket a nyanyák. Vivi tudta, hogy muszáj leállítania, mielőtt az őrületbe kergeti. Valami abszolút újat kellett bedobnia, ha már 13, Luca napja, vigyorgott, jöhet a karácsonyi mágia, gombócokat gyúrunk, felírjuk a neveket, a cetliket belenyomkodjuk a tésztába és a gombóc megmutatja, ki lesz a nagy Ő! Linda hirtelen elfelejtette minden bánatát, a leányanyákat, a szappanoperákat, a paradicsomlében ázó cseresznyéket, nevetve körbetáncolta a szobát, félholtra ölelgette a barátnőjét, fenomenális ötlet, lelkendezett csillogó tekintettel, és hozzálátott a szervezéshez. Feltette a napi körkérdést a fészre, jelen lehet-e férfi egy ilyesfajta szertartáson. A válaszadók 97%-a nemmel szavazott, így eldöntötte, hogy kizárja Robit a lakásból. Elmerült a szilvás gombóc-készítés rejtelmeiben a mindmegettén, aztán kikalkulálta, hogy kétszer tizenegyet kell főzni, nemcsak azért, mert max. annyi fér a fazékba, hanem mert a születési dátumaikban szereplő számok összege tizenegy, ergo, a számmágia alapján, mivel egy, meg egy, az kettő, a szerencseszámuk a kettes, kétszer tizenegy meg huszonkettő, és párosan szép az élet, a szám duplán tökéletes. Kifundálta, hogy a tésztába Lego figurákat tesz, nehogy elmosódjon a tinta a papírfecniken. Asszociációs módszerrel kiválasztott kilenc nevet fejenként, a Robi evidensnek számított, kakukktojás pedig mindenképpen kellett, egy-egy mesefigura, hogy lássák, nem kamu-e az egész. Felírta a jegyzetfüzetébe, ki kicsoda, a varjú Jenő, a krokodil Valér, a Robi, az egér, ha már patkány nincs, a kutya a Töhötöm. Rajzolt egy zöld Trabantot, átrángatta Vivit a szomszéd macskásvalinénihez, majd benézett a tárolóba, mert a gombköpködés rég kiment a divatból, viszont ahhoz, állította, hogy a zöld Trabant szerencsét hozzon, mindenképpen látni kell egy öregasszonyt, egy 25 �Tarján Bulvár fekete macskát és egy betört ablaküveget. Basszus, micsoda cécó, mondta Vivi, miközben a tésztát gyúrta, elég lett volna Márton napján böjtölni és bekapni három szem búzát, hogy megpillantsuk a jövendőbelinket. Aztán nem méltatlankodott tovább, hetet ütött az óra, elérkezett a pillanat, mert a hét, az isteni szám. Feltették a fazekakat a gáztűzhelyre, sámlira álltak, és izgatottan várták, melyik gombóc jön fel először a víz színére. Egyszerre tépték szét a nyertes gömböcök gyomrát, a kezük remegett. Vivi elsápadt. A francba. Malac. Vagyis, Donald Kacsa. Mekkora egy béna, hülye libacsirke vagyok! Az. Helyeselt Linda, miközben megátalkodva nézte a vízilovat, azaz, Mickey Egeret. 26 �Próza és vidéke Batyu* NYERGES ANDRÁS Hóka Gyuri már percek óta állt a Tóth (Granicsári) Géza – Földes Eta feliratú ajtó előtt, és úgy érezte, mivel ez a meghívás jóleső elégtétel a számára, a tét túl nagy ahhoz, hogy csak úgy hebehurgyán becsöngessen. Tavaly Granicsári első könyvének sajtóbemutatójára nem hívták meg, pedig akkor azt kellett megmutatni országnak-világnak, hogy hiába hirdettek ellene bojkottot, a terem nem lesz üres, mert ők, akiket szintén betolakodókként kezelnek, szolidaritásból ott lesznek, és jelét fogják adni, hogy már nemcsak amazok vannak, mi is létezünk. Gyuri utólag hallotta, hogy mindannyiuk közös mentora, a műveik sorsát egyengető, náluk évtizeddel idősebb Alef ezt úgy adta elő, hogy kutyakötelességük odamenni, a könyvbemutatónak flottatüntetéssé kell változnia, s aki ez alól kibújik, ne is kerüljön a szeme elé. Tessék érdeklődést mutatni egy idősebb társatok iránt, aki a segítségetekre szorul, hiszen ő az irodalomban hozzátok képest is kezdő, ráadásul még veletek szemben is gátlásos, mivel sommásivadék lévén nem szerezhetett diplomát. Magyarán attól fél a marha, hogy lenézitek. Itt az alkalom bebizonyítani, hogy ez nincs így. Hóka Gyuri azt kérdezte Milassintól, szerinted én ilyenkor miért nem kellek, még vattának se? Milassin némi töprengés után azt felelte, Alef talán egy kicsit félti tőled Granicsárit, mert néha túlságosan hangsúlyozod, hogy egyetemre jársz, meg hogy a fél világirodalmat már kiolvastad. Kissé arisztokratikus vagy ahhoz. hogy ne a gátlásait fokozd, hanem szót érts vele. Hóka éppen készült emiatt megsértődni, amikor Milassin szemében csúfondáros kis fény villant, mert Géza még nem tudja, amit mi már igen, hogy te, olvasottság ide, olvasottság oda, egy lüke hólyag vagy! * Részlet a készülő regényből. 27 �Próza és vidéke * Hónapokon át várta, hogy őt is meghívják, de szóba hozni nem merte, mert Alef válaszától jobban félt, mint amennyire bántotta a kirekesztettsége. Amikor Granicsári végre megüzente, hogy őt is szívesen látják, csak arra tudott gondolni, hogy ezt a legutóbb megjelent versével érdemelte ki, amiben a szatirikus indulat egyfajta polgári ízlés paródiájába csapott át. Ez tetszhetett meg Granicsárinak, aki nyilván mondani akar róla valamit, hiszen őt, mint szatirikus írót, talán foglalkoztatja minden, az övével rokon megnyilatkozás. Akkor juthatott eszébe, hogy ezt a Hókát ő még csak emlegetni hallotta, de látni sose látta. Mi a gond ezzel a fiúval, kérdezhette Aleftől, miért nem jár hozzánk? Alef épp a távolmaradás igazi okát nem közölhette vele, elvégre mégse mondhatta, hogy Gézám, az a fiú épp a te kisebbrendűségi komplexusodnak ártana, te éreznéd kínosan magad, ha elkezdené fitogtatni a műveltségét. Egyszerűbbnek tűnhetett úgy tenni, mintha merő szórakozottságból feledkeztek volna meg arról, hogy van ám egy Hóka nevű társuk is. Ó, nincs vele semmi baj, hívd meg bátran, ha gondolod – mondhatta Alef, és Granicsári, aki a versből nyilván rájött, hogy a már megismert többiek lehetnek érettebbek, híresebbek, tapasztaltabbak, de rajta kívül Hóka az egyetlen, akinek szatirikus vénája is van, ezek után valóban megüzente neki, hogy legközelebb várják. El is tökélte magában, hogy bármit mondjon a verse tartalmáról Granicsári, elfogadja, és azt sem érezteti vele, hogy a tartalom egy versben nem minden, és a poétikai eszközök megítéléséhez bizony a Géza tudásából hiányzó speciális ismeretek szükségeltetnének. Az a fő, hogy az első találkozásuk mindjárt az összebarátkozás kezdete is legyen, s ezt illetően volt tartalékban egy titkos aduja: közölni fogja Gézával, hogy miután tavaly egyedül ő, és csak ő nem kapott dedikált Fenékig tejfölt, duzzogás helyett bement egy könyvesboltba, és megvette pénzért, mert ennek a könyvnek mindenképpen ott kell állnia a polcán. Ez nem lesz szimpla hízelgés, mert a véleményének kritikai oldala is van: hiába jó a Fenékig tejföl, fogja mondani, ha nincs rendes befejezése, sőt, egyenesen olyan, mintha találomra hagyták volna abba, úgyhogy mese nincs, Gézám, ha nem akarod becsapni az olvasót, meg kell írnod a folytatást. Ez a beszélgetés két író beszélgetése lesz, és nem számít majd sem a korkülönbség, sem a városban vagy falun felnövekedettség dichotómiája, amely idegen kifejezés használatát persze, Gézára való tekintettel, gondosan kerülni fogja. * 28 �Próza és vidéke Percek óta ácsorgott az ajtó előtt, és szinte megbénította a tudat, hogy egy új barátság kecsegtető távlatát teszi kockára, ha netán ügyetlenül érinti meg Géza kutyáját, vagy a ruhájából naftalinszag árad, amit ő maga már nem érez, de Batyu a kifinomult szaglásával igen, és balszerencséjére nem szenvedheti. Rátette az ujját a csengőgombra, aztán lekapta róla, és két rá meg le között azt latolgatta, hátha a Batyu-históriák csak kitalációk, és Milassin, Kövi meg Vukovics heccből riogatták, elvégre bőven kitelik tőlük. Ámde mi van akkor, ha mégis igazat mondtak? Most már késő ezen lamentálni – előre kellett volna megtudakolnia, jó-e, ha az ember bemutatkozásként maga elé tol egy csontot, vagy kockacukrot készít a zsebébe, és rögtön az eb szájába tömi? Azt is meg kellett volna kérdezni, mekkora kutya Batyu, milyen fajta, mire kényes, és mindebből alaposan felkészülni. Ha önérzetes lennék, állapította meg, most azt mondanám, eddig is megvoltam nélkületek, ezután is megleszek. * Épp elszánta magát, hogy sarkon fordul és hazamegy, amikor a háta mögött megszólalt egy érdes hang, te véletlenül nem Hóka Gyuri vagy? Úgy rezzent össze, mint akit tetten értek, de igen, és szabadkozott is, amiért itt áll, nekem azt mondták, hogy meghívtatok mára. Meghívtunk, hangzott a válasz, mi ezzel a baj? Hóka arcára volt írva a meghökkenés, de akkor nem értem, hogyhogy te arról…? Lenyelte, hogy akkor neked bentről kéne kijönnöd, ajtót nyitni, és azt sem értem, hová mentél, mikor vendégeket vársz? De miért dekkolsz az ajtóban, kérdezte Granicsári, vagy úgy, ezek nem engedtek be. Hogy amit „ezek” csináltak, az bosszantja, nem is próbálta titkolni, s ez cinkosságot teremtett köztük. Hókát még inkább meglepte, ami következett, na persze, legyintett Granicsári, mindig elmerülnek valami végeláthatatlan elméleti vitában, és a csengőt meg se hallják. Alig fél perce ismerjük egymást, gondolta Hóka, és tudnom engedi a véleményét a bentiekről? Ekkora megelőlegezett bizalomtól meg kell hatódni, a kézszorítástól viszont annál inkább megszeppent, mert Granicsári marka nemcsak vaskosabb, de jóval nagyobb is volt az övénél, s úgy érezte magát, mint aki satuba dugta az ujjait. Ha Géza ilyen akkor, mikor barátságos, mit művel, ha valakire haragszik? A ki nem mondott kérdésére is kapott választ, levittem Batyut egy negyedórára, ne firtassuk, hogy miért, a lényeg az, hogy nekem is szükségem volt egy kis tiszta levegőre. Hóka csak most nézte meg magának a kutyát, és elképedt azon, hogy Batyu milyen kicsi, mondhatni földszintes kutya, aki jámboran ül a gazdája lábánál, s egyszerre hihetetlennek tűnt, hogy ő még az imént is rettegett tőle. Az 29 �Próza és vidéke ám, kapott észbe Granicsári, még nem ismeritek egymást, kérlek szépen, ő az én Batyum, Batyu, ő a mi új barátunk, a Hóka nevű költő. A Hóka nevű költőt ez a bemutatás arra ihlette, hogy leguggoljon, és közvetlen közelről nézzen a nedvesen, kíváncsian csillogó gombszemekbe. A két tekintet találkozása azt gondoltatta vele, hogy Géza nagyon is jól döntött, ha Batyu a káderese. És az is érthető, ha egy ilyen kutya kedvéért fütyül a vendégeire. Batyut megértőnek, félszegnek és barátkozásra hajlónak látta, és bízott benne, hogy a kutya is ilyennek látja őt. Ha pedig hasonlítanak egymásra, nem fogja bemószerolni a gazdájánál. Guggolásból térdelésre váltott, de közben is folyamatosan duruzsolt Batyu fülébe, milyen kedves, mókás, hidegorrú, bozontos szemöldökú, kócos kiskutya vagy! Ugye szabad téged megsimogatni? Az ösztönei azt súgták, hogy először ne a feje búbjára tegye a tenyerét, amiről a legtöbb ember azt hiszi, szeretik a kutyák, holott idegesíti őket, hanem az álla alá nyúljon, s onnan csúsztassa le a marjáig, ahol már selymes a szőre. Batyu helyeslően dőlt oda hozzá, és a simogató kezet szemlátomást eltűrte volna akármeddig. Amikor felkelt a kőről, a kutyát is fölemelte, de csak annyira, hogy a két hátsó tappancs még megtámaszkodhasson. A két mellső láb a kabátján kapirgált, Batyu farka pedig egy pillanatra sem hagyott fel a lelkes csóválással. Jól van, nem lesz itt semmi gond, szögezte le Granicsári, de honnan értesz a kutyákhoz, úgy tudom, született pesti vagy! Na és, szaladt ki a száján, de rögtön az is eszébe jutott, hogy innen csak egy ugrás belecsöppenni valamiféle falu kontra város vitába, aminek jó vége nem lehet, inkább azt mondta, hát, érteni nem értek, de valahogy megéreztem, mit szeretne a kutyád. Annál jobb, mondta Granicsári, és kitárta az ajtót, kerüljünk végre beljebb! Az utat mutatva előrebicegett. Hóka egy féllépésnyit lemaradt, és elgyöngült a látványtól, mert a kutya nem egyszerűen csak bicegve loholt Géza mellett, hanem csodák csodája, ugyanazt a lábát húzza, pedig egyik se volt sérült. * Az előszobában Géza megtorpant, és a hangját lehalkítva magyarázkodni kezdett, ócseny harasó, hogy nem kell miattad bezárnom Batyut, a feleségem ugyanis meghívta mára egy Ervin nevű kollégáját, akinek herótja van a kutyáktól, de szegény Batyu, a jó ég tudja miért, éppen őhozzá bújna folyton, ott sündörög a lábánál, Ervin meg, ha csak látja is, őrjöngeni kezd, és attól fél, még elkapja a bokáját. Eti szerint ebből az következik, hogy nekem, mint házigazdának, meg kéne reguláznom Batyut, vendégség idejére bezárni valahová, esetleg kutyafelvigyázót fogadni, ami persze agyrém. Én szívem szerint az ő Ervinjének mondanám, hogy coki, Batyu egy kis kutya, felnőtt ember létedre ne hisztériázz, de ilyet nem mondhatok, 30 �Próza és vidéke mert Ervin állítólag egy zseni, és örüljünk, hogy egyáltalán idejött. Az, hogy Batyu meg az én Batyum, senkit se érdekel. Szóval így álltak a dolgok, míg te nem jöttél, de most, öregem, változik a felállás, végre én is elmondhatom, hogy nem minden vendégnek van terhére a kutya, egy filozóf ellene, egy költő mellette, ez testvérek között is döntetlen! Granicsári széles jókedvvel kacsintott Hókára, mint aki élvezi, hogy a segítségével túljár a felesége eszén, és ez a csibészes vigyor gyermeteggé, sőt kedvessé tette marcona vonásait, táskás szeme körül valósággal röhögtek a szarkalábak. Hókát meglepte és meg is nyugtatta, hogy tud ilyen is lenni, mert annak alapján, amit az írói felfedeztetésekor írtak róla, bátran hihette, ahogy mások is: ez az ember reggeltől-estig csak és kizárólag öntudatos parasztproletár, aki megszenvedett félelmetesen hangzó titulusáért, de ebből a tartásból senki kedvéért nem enged. És amit Milassintól hallott, az is ezt a dermesztően zord képet erősítette, Granicsári olyan modorban vitatkozik, mintha még mindig a pártközpont munkatársa volna, az egyedül üdvözítő igazság letéteményese, és mindenkit, aki az övétől eltérő véleményt hangoztat, gorombán letorkol. Eszébe sem jut, hogy mi nem a beosztottjai, hanem az írótársai vagyunk. Amit most látott, Hókát efelől is megnyugtatta, mert ha Gézából képes kibújni a gyerek, akkor őt sem gyanakvó parasztproletárként fogja megítélni, és nem akad fenn azon, hogy Hóka Gyuri felmenői közt nincs se munkás, se paraszt – garanciának elég lesz az, hogy Batyu nem emelt kifogást ellene. Akkor talán a szalonban zajló vitákban is számíthat Granicsári védelmére, akár még a filozófus-feleség ellenében is, mert ő sem jártasabb ideológiai kérdésekben, mint Kövi Dini, aki a múltkor gyanútlanul belekotyogott egy vitába, mire Eti rögtön a fejére olvasta, hogy még csak nem is önálló véleményt vartyog, hanem Ruth Fischer tételeit kérődzi újra, márpedig Ruth Fischer köztudomásúlag a baloldalinak álcázott jobboldaliak veszélyes típusába tartozott, s az ilyenektől ma is óvakodni kell. Szegény Dinit, aki ahhoz volt szokva, hogy mikor valami butaságot mond (és persze szokott ilyet mondani, de ki nem?), azzal csúfoljuk, hogy ő nem is Dini, hanem inkább dinka, méghozzá Kövidinka, itt úgy kezelték, mintha maga a revizionizmus ördöge tette volna be a patáját a szalonba, pedig Dini annak a bizonyos Ruthnak még a nevét is akkor hallotta először! Hóka ennek a történetnek a hallatán vonta kétségbe először, hogy érdemes-e a Granicsáriék meghívására ácsingóznia, hiszen bárkit, aki nem annyira jártas a teóriákban, mint a háziasszony és vendégei, elérhet ez a fajta egzorcizmus. Félelem és vágyakozás közt ingadozva tett fel Milassinnak egy kérdést, és a válasz az odajárni-akarás kiskapuját jelenthette volna számára. És irodalomról szó sem esik, soha? Mert ha igen, mondta tovább magában, én is tudok ám olyanokat mondani, amiről nekik nincs halványlila gőzük se! Milassin azt felelte, esik, de ritkán, és akkor se művek ürügyén, csak az elvont esztétika szintjén. Hóka értetlenül rázta a fejét, de hát az nektek se smakkol, 31 �Próza és vidéke miért jártok oda mégis, rendületlenül? Egyáltalán, mi a jó az egészben? A barátja úgy nézett rá, mintha a kérdés is nevetséges volna. Hogy mi a jó? A kaja, a különleges piák, meg egy csomó érdekesség, amiről amúgy nem tudnánk, csak ott értesülhetünk, de még ha ez nem is volna elég, mindig vannak ott kiéhezett kékharisnyák, akik alig várják, hogy egy magunkfajta megbassza őket. Őértük megéri kibekkelni még a sok unalmas dumát is. Hóka megbotránkozva kapta fel a fejét, íme, kiújult a régi vita közöttük, vajon egy író életében minek kell a legfontosabbnak lennie, a munkájának vagy a nők hajkurászásának? Hiába szedsz fel egy tucat alkalmi luvnyát, akiktől hosszú távon nem akarsz semmit, ettől még nem lesz életműved. Sajnálom, nekem baszás nélkül a munka se megy, válaszolta erre Milassin, és bizonygatni kezdte, hogy a filozófus luvnyák közt bizony akadnak egészen jó, belevaló húsok is, és néha, utána, hangsúlyozom: utána, arról is lehet velük beszélni, amit az ember éppen ír. Hóka megvető pillantására mérgesen legyintett, légy szíves, ne kezdj el prédikálni, úgyis tudom, hogy neked csak savanyú a szőlő. * Hóka azt remélte, hogy a formaságok után eljött az ő ideje is, amikor ők ketten Granicsárival, mint írók, félrevonulnak, és megbeszélik a versét, illetve a Fenékig tejfölt. Ebből egyelőre nem lett semmi, mert egy kötényes, tenyeres-talpas nő Gézához rohant, és felzaklatottan kiabált neki, telefon, Granicsári pedig, mint aki tudja, hogy ki hívhatja, roppant izgalomba jött, ne haragudj, vetette oda Hókának, ez fontos. Meglepő volt, hogy mielőtt a készülékhez menne, útba ejti a feleségét, noha ezzel megzavarja az Ervinnel folytatott vitáját. Ha ez se számít, akkor a hívás sorsdöntő lehet, gondolta Hóka, s aztán ámulva látta, hogy a félbeszakítás a nőt sem teszi ingerültté, mondd meg, hogy nekünk akármikor jó, kötötte Géza lelkére, aki a tőle telhető legnagyobb sebességgel elbicegett. Hóka tétován álldogált még egy kicsit, de nem tudott mit kezdeni magával, aztán eszébe jutott, hogy megkereshetné Vukovicsot, aki az ő mára szóló meghívását közvetítette, neki itt kell lennie valahol. Elveszetten bóklászott a teremben, megpróbált valamelyik társasághoz odacsapódni, de úgy néztek rá, mintha azt mondanák, bökd ki, mit akarsz, és állj odébb. Nem láttátok véletlenül Vukovics Mikit, kérdezgette, de akiket megszólított, azt kérdezték vissza, az kicsoda? Ettől még inkább elbátortalanodott. Mikit, akinek már Szot-díja van, megjelent három kötete, volt egy csomó botránya, nem ismerik? Akkor mit remélhet ő? Egy idősebb nő segített rajta, aki a bemutatkozáskor műfordítónak mondta magát, tétován egy távoli ablakmélyedés felé mutatott, úgy rémlik, arrafelé láttam, de… Hogy mit jelent a de, Hóka nem várta meg, s az egyik 32 �Próza és vidéke függöny takarásában meg is pillantott egy széles férfihátat, rikítóan sárga ingben, ilyeneket csak Miki hord, szia, végre megvagy, kiabált lelkesen, de a sárga hát mögött megjelent egy vöröses kéz, és azt integette, hogy tünés. Hóka el sem tudta képzelni, hogy az elhessegetés őrá, a barátra és költőtársra vonatkozna, csakis egy feltételezett idegennek szólhat, de nem olyan valakinek, aki azt is tudja, hogy Miki éveken át nyaranta a jegesnél dolgozott, és kesztyű ide, kesztyű oda, folyton elfagyott a keze, a mancsa attól olyan vörös. Ennek tudatában mégis megtett még egy lépést, de akkor jellegzetesen rekedt s ezúttal ingerült hangja megállította, nem látod, hogy zavarsz, baszd meg? A látvány hatására egy pillanatig mégis lecövekelt, nem tudta levenni a szemét a vörös mancsról, amely egy vastaghúsú fehér combot markolászott, mintha felderítő munkát végezne a derékig fölcibált skótkockás szoknya alatt. * Úgy sétált odébb, mint akit megszégyenítettek. Mitévő legyen? Granicsári még nem került elő, a felesége és Ervin ugyanolyan elmerülten vitatkozott, mint az előbb, de ahogy elhaladt mellettük, néhány mondat most megütötte a fülét, én akkor sem helyeslem, mondta Ervin, inkább valaki másnak kéne megírnia, te mégiscsak a tanítványa voltál! A nő arcán a magabiztos eltökéltség mosolya terült szét, ahogy a fejét rázta, tévedsz, édes Ervino, csak a kispolgáriság privát moralizálása írhatná elő, hogy hálából akkor is hallgassak, ha igazam van. De hát mi, ugyebár, a társadalom éthoszát képviseljük, vagyis egyedül az számít, hogy sáros-e a vén gonosz abban, amiben elmarasztalom, vagy nem sáros? Hókát a körülményekre is kíváncsivá tette ez a férfias fölénnyel leszögezett mondat, s azt gondolta, Géza jól beleválasztott, ez a nő nem is annyira filozófus, mint inkább gladiátor. Nem lennék az ellenfele. Attól tartott, ha addig ácsorog mellettük, amíg ki nem derül, hogy végül is kit akar Eti ledöfni, meggyanúsíthatják, hogy hallgatózik, jobb tehát gyorsan odébbállnia. Ahogy körbejárt, észrevette, hogy innen erre is, arra is nyílnak ajtók, s az egyik résnyire nyitva van. Beóvakodott rajta, és könnyű volt rájönnie, hogy a házigazda szobájában van, ahol nincs semmi más, csak egy priccsszerű ágy, két szék, egy ormótlan irodai íróasztal, s rajta egy özönvíz előtti Underwoodírógép. Mintha innen spóroltak volna ki minden kényelmet és fényűzést, ami a lakás többi helyiségében hivalkodóan uralkodott. Az ablakon nem volt függöny, az ágy előtt ócska rongyszőnyeg éktelenkedett, a négy fehérre meszelt falból három teljesen üres volt, csak a bejárattal szemköztin lógott a híres Te sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess! plakátnak egy nagyméretű reprodukciója. Ilyen szobában én nem tudnék 33 �Próza és vidéke aludni, gondolta Hóka, de hát nem is vagyok mozgalmi veterán. A szuronyos vöröskatona előreszegezett mutatóujja, bármerre ment is, mindenhová követte, egyedül a hátat fordítás adott előle menekvést. Az egyik sarokban vízzel félig telt alumínium tányért látott, mellette pedig, egy földre terített foltos matracon Batyu hevert, és csüggedten lógatta a fejét. Hóka láttán lelkes, vad csaholásban tört ki, és fel-felugrált rá, várva, hogy ölelje megint magához, mint érkezésekor, a folyosón. Unatkozol, ugye, kérdezte Hóka és felsóhajtott, akkor már ketten vagyunk. Batyu esdeklőn ragyogtatta rá a szemét, s a fejét kissé félrebillenve leült vele szemközt, nyilván annak tudatában, hogy ennek a póznak a legnehezebb ellenállni. Ugye, játszol velem, kérdezte még a testtartásával is. Szívesen, dünnyögte Hóka, a jelek szerint úgysincs más dolgom. Csak azt nem tudom, mit játszhatnánk? Batyu kapásból vakkantott egyet, és a pöttyös labdáját pottyantotta elé. Ez csak nem probléma? Jó, rendben, de csukjuk magunkra az ajtót, mert a gazdád felesége odaát épp egy kutya fontos dialógust folytat, és ha a labdázással megzavarjuk, mindketten szorulunk. 34 �Próza és vidéke A sötét anyag PALÁDI ZSOLT „A világegyetem 70%-át egy általunk nem ismert szubsztancia alkotja, a sötét anyag. Szinte semmit sem tudunk róla, nem ismerjük tulajdonságait, a tudomány eszközeivel nem tudjuk megközelíteni. Félelmetes, hogy az űr túlnyomó része számunkra ilyen idegen. Egy nagy Idegenség vesz körbe minket.” 1937 májusának elején még nem voltak jelei annak, hogy minden eddigit meghaladó és átfogó, kegyetlen leszámolás készül. Oroszhon sokat tapasztalt lakosságát ugyan semmi sem érhette váratlanul, mégis mindenki abban reménykedett, ha belesimul az Egyetemes Csendbe, az NKVD emberei megkímélik. Senkinek sem lehetett rossz szava sem a politikai bizottságokra, sem a kulturális életre, sem az árakra, no nem azért, mintha nem lett volna ok elégedetlenségre, hanem azért, mert aki megjegyzést tett az orosz közélet valamely szeletére, büntetőtáborban találhatta magát. A Vezér híres mondása szerint: „az élet szebb lett, jobb lett, vidámabb lett.” Ennek szellemében beszélhetett csak, akinek kedves volt a szebb, jobb és vidámabb élete. Szidorov tartotta magát a Hallgatás Elvéhez. A tavasz, mintha tudomást sem venne a hernyóbajszú uralmáról, sugaraival szinte dédelgette az embereket, virágport és fényt szórt a mezőkre, sárga, piros és fehér foltokat festett a földtáblákra, zöldbe borította a fákat, a szőlőlugasokat és a rozsföldeket. Szidorov a Nap felé tartotta arcát és ezt gondolta: „No, ugyan süthetsz szegény földünkre, a hernyóbajszú úgyis külföldre viteti a termést, legyen 35 �Próza és vidéke akármilyen gazdag, nekünk pedig csak zavaros zabkása marad.” De a világért sem ejtette volna ki e szavakat egyetlen honfitársa előtt sem. Nem bánta, ha puliszkát és kását kell ennie, s ha nem jut csak száraz és töredezett barna kenyérhez, hiszen csak a kutatásai érdekelték, a csillagászat és a fizika összefüggései, a világűr matériájának és természetének elemzése. Minden, ami ezen kívül esett, szemében a világi hiúságok máglyájára való volt. Csak a jegyzeteim, a létfontosságú jegyzeteim maradjanak meg, fohászkodott. Az én személyem nem fontos, csak egy szem vagyok a tudomány láncolatában, de amit kikövetkeztettem, amire jutottam, az az emberiség számára nélkülözhetetlen. Ennek soha nem szabad az NKVD kezére jutnia. Ők úgysem értenék, de veszélyesnek éreznék és megsemmisítenék az egészet. Okosan kell taktikáznom, hogy kikerüljem a mindenütt szaglászó titkosügynököket és besúgókat. Mintha ma lett volna, mikor Fedorov, a Fizikai Intézet professzora csillogó szemmel mutatta neki kutatócsoportja legújabb eredményeit. – Régóta kutatjuk az univerzum titkait, de a felfedezéseink mindeddig csak a felszínt karcolták. Csillagok, bolygók, meteoritok, kvazárok: mindez érdekes, de nem mutatják meg, miféle törvények irányítják a világegyetemet, a mi világunkat. Az én csoportom az arányok felvillantásával úttörő szerepet játszhat. Ha a lényegre koncentrálunk, eljuthatunk a törvényekig. Ehhez már-már zsenialitás kell. Azt gondolom, Szidorov, benned ez a zsenialitás megvan. Fedorov, a nagy túlélő kopasz feje szinte villogott a halvány lámpafényben. A lámpát Szidorov lecsavartatta, nehogy a szomszédok fényűzéssel vádolják, de még ennél a gyér világításnál is fel tudta mérni a Csernisevszkij szocialista brigád kidolgozott tanulmányait. Amit olvasott, rettentően izgalmas volt. A brigádnak sikerült a bravúr, amivel megelőzték a világ élvonalát. Részletesen leírták, milyen összetevőkből áll a világegyetem, a meglévő tudást összegyűjtve új elemekkel gazdagították az ismereteket. Fantáziával, kreatív számításokkal jócskán meghaladták azokat a lehetőségeket, melyeket az eget fürkésző eszközök lehetővé tettek. Szidorov érezte, az adatok birtokában egy zseni valóban megkísérelheti, hogy leírja a világegyetemet mozgató törvényeket. A feljegyzések elegendő támpontot nyújtanak ehhez. – Alekszej Makszimics – fordult Fedorovhoz –, tovább kell folytatni a kísérleteket! Ilyen közel még senki sem jutott a megoldásokhoz. – Két éve dolgozunk a kutatásokon, de csak most mertem megmutatni neked. Már csak te segíthetsz. Időközben az NKVD szaglászni kezdett két emberem után. Fiatal emberekről van szó. E kettő áldozatul esett a tisztogatásoknak, a többiek ijedtükben szétszéledtek, meg akartak szakítani minden kapcsolatot, ami őket a bűnösökhöz fűzi. – Hát ezért kerestél fel engem Moszkvából! – szisszent fel Szidorov, de 36 �Próza és vidéke rögtön békülékenyen hozzáfűzte – Jól tetted. Aranyat érhet mindez egy arra méltó ember kezében. – Fedorov bólintott, most már felbátorodva folytatta. – A leginkább figyelemre méltó, hogy a világűr 70%-át egy olyan matéria uralja, amiről nagyon keveset sikerült kiderítenünk. Ha többre jutunk és rájövünk, milyen a kapcsolata a többi szubsztanciával, talán a törvényeket is felállíthatjuk. – Tehát te is hiszel a törvényekben? – Igen. A rendelkezésre álló információ kevés, de úgy tűnik, az anyagi világ mögött felállítható a törvények hálója. Fedorov rábízta a feljegyzéseket, de annyi még elmondott, a belügyisek őt is figyelik, s ha tudnák, kinek adta át a dossziékat, az állna a célkeresztjükben. Az anyag tehát forró és balszerencsét hozhat rá. Szidorovot ez sem tántorította el a feladattól. A jegyzetek egy bőröndöt is kitettek, ez a példátlan mennyiség lenyűgözte. Belevetette magát a munkába. Hamarosan körvonalazódott előtte, kutatásait le kell szűkíteni egy részterületre. Egyre inkább a sötét anyag rejtélye izgatta, sikerrel állított fel néhány matematikai képletet hátterének magyarázataként. Eljutott néhány törvény felvázolásáig, de a törvény láncolatától még messze volt. A termelés hatékonyságát előmozdító kísérleteket rutinfeladatként teljesítette munkahelyén, és minél hamarabb igyekezett elszabadulni onnan. Családját elhanyagolta, csak a vacsoránál jelent meg, egy kicsit segített a lányának a tanulásban, feleségének még ennyi sem jutott, szórakozottan hallgatta, mi történt X. elvtárssal a pártközpontban, de fejében már számok és képletek variációi peregtek. Az egyenletek változataiban könnyen el lehetett veszni. A világűrre irányított távcsövek által közvetített képek még szerény adatokat szolgáltattak, a törvényeket spekulatív módon, a matematika eszközeivel kellett felvázolni. Hónapok munkájával, az adatok és a megfigyelések összevetésével újabb meghökkentő felfedezéshez jutott. A számítások, attól függően, a sötét anyag merre mozdult, más és más értéket mutattak. Ennek alapján következtette ki: a sötét anyag mindig mozgásban van. A sötét anyag valójában nem is anyag, hanem egy állandóan áramló energiamező. Elindít bizonyos változásokat a világegyetemben, de az is lehet, ez indít el minden változást. Csillagok keletkezését, szupernovák robbanását idézi elő, öröktől fogva létezik és örökké létezni fog. Tehát energia, jegyezte le naplójába Szidorov, és ez az energia teremt és alkot, dinamikus és elementáris erő van benne. Talán élő erő is – gondolta magában. – Lenyűgöz és elvarázsol ez az új elem, szinte elbódultam ezektől az új eredményektől. Szidorov ismerte azt az érzést, mely saját felismeréseink nyomán 37 �Próza és vidéke uralkodik el rajtunk. A büszkeség, a fontosságtudat és a narcisztikus önelégültség sajátos vegyüléke ez, óvatosan kell bánni vele, mert megrészegít. A megszerzett tudás paradicsomi fájának tövében sütkérező Szidorovot egyszer csak balsejtelem töltötte el. A sötét energia hatalma elgondolkodtatta, hátha a világ nem is olyan türelmes és élhető hely az ember számára? Azzal, egy emberi élet mennyit ér a szovjet társadalomban, nagyon is tisztában volt. Volt egy visszatérő álma, mely 1919-es, polgárháborús eseményeken alapult. Tizenhat éves kamasz volt, nem értette, mi történik körülötte. A fehérek többször bevonultak a falujukba, de mindannyiszor kiverték őket a vörösök. Egy nap úgy tűnt, végleg eltűnnek a településről, ám a hadra fogható férfiakat magukkal vitték. Az őket követő vörösök természetesen rögtön felmérték, hogy a családfők eltűntek. A megszálló erők főparancsnoka, Koszigin népbiztos rögtön intézkedett. Összegyűjtötte a falu megmaradt lakóit, csupa nőt, öreget, fiatal kamaszt, és beszédet tartott nekik. – Néhányan a falu népei közül csatlakoztak a Vörös Hadsereghez. Ez kisebbíti a bűnötöket, de önmagában még nem ment fel mindenkit. Életerős férfiak szöktek a közeli erdőkbe, hogy ott vészeljék át a forradalmi időket. Nem beszélek azokról, akik a fehérekhez álltak, őket megkeressük és felkötjük. Azok a gyávák, akik megszöktek a forradalmi sereg elől, még meggondolhatják magukat. Mindenkit árulónak tekintünk, aki ebben az élethalálharcban vonakodik a forradalom mellé állni. De, tekintettel a helyzetre, kapnak még egy esélyt, hogy sorainkba álljanak. Te! – mutatott rá egy fiatalemberre – Te viszed el a hírt az erdőben bujdosó dezertőröknek. A Vörös Hadsereg kegyesen elengedi a bűnüket, ha hajlandók velünk harcolni a fehérek és az anarchisták ellen. A családtagjai pedig itt maradnak túsznak. Koszigin kiválogatta a „szökött katonák” családtagjait, köztük a kamasz Szidorovval és édesanyjával, és az elhagyott kastély üresen tátongó nagytermébe terelte őket. A gondosan kifosztott épületet vörös katonák őrizték éjjel-nappal. A Vörös Hadsereg túszai voltak. – Ha az áruló egy héten belül nem kerül elő – zengte Koszigin – a családtagjait agyonlőjük! Éjszaka gyakran újraélte azokat a napokat. Koszigin népbiztos néha más szerepben tűnt fel, hol a hivatali hanyagságaiért tett szemrehányást, hol felelősségre vonta, amiért hűtlen lett a forradalom eszméihez. Szemében Koszigin a forradalom élő lelkiismeretévé vált. 1937 májusában új szerepben tűnt fel az elszánt népbiztos. Szidorov nappal is hideglelést kapott attól, amiről Koszigin magyarázni kezdett. Ebben az álmában ugyanis kihallgatásra rendelte és nyugodtan tudtára adta, minek a nevében cselekszik. 38 �Próza és vidéke Mindaddig ismerősnek tűnt a színhely, amíg a ködös tájban az egybeterelt csoport elindult a kastély felé. Álmában mindig nehéz volt a lépte, mintha téglákat kötöttek volna a lábára. A katonák ösztökélték őket, de képteleneknek bizonyultak gyorsítani. Mintha a levegő is csupa ellenállással lett volna tele. Egy rémálmot is megszokhat az ember. A léptek ólomsúlya, a katonák durva hangja, Koszigin káromkodással fűszerezett becsmérlő szavai, mindez már sok-sok éjszakáját kísértette. A megoldás azonban mindig véget vetett a rémképzeteknek. Miután kivezették őket a kastély udvarára, a katonák felsorakoztak a sortűzhöz. Ám mielőtt eldördültek volna a végzetes lövések, felriadt verejtékes párnáján és eszébe jutott, valójában mi történt. A vörösök kivárták, amíg az erdőben bujdosó „szökevények” visszaszivárognak a hírre. Akkor elengedték a túszokat s az erőszakkal besorozott katonákkal csatlakoztak a csapategységükhöz. Apját elnyelte a polgárháború, soha nem látták többé. De ő életben maradt anyjával és három testvérével együtt. Az álom ezúttal folytatódott. Koszigin magához rendelte kihallgatásra. Leültette a tizenhat éves Szidorovot és faggatni kezdte. – Mire valók a vizsgálódásai? – Miféle vizsgálódások? – kérdezett vissza Szidorov, de már tudta, Koszigin mire gondol. – Ne tagadjon semmit. – legyintett a népbiztos. – Már mindent tudunk. Lefoglaltuk a jegyzeteit, és most itt vannak nálunk. Elég kacifántosak az irományai, de szerencsére néhány írásos magyarázatból rájöttünk, mit akart bebizonyítani. – Én semmit sem akartam bebizonyítani. Egyszerűen csak kutattam. – Kutatott… de milyen irányba? Jobban tette volna, ha a környezetére figyel, ahelyett, hogy a világűr titkait kutatja. Tagadja a materializmus szükségszerű jóságát? Pesszimista törvényeket állít fel? – Én csak azt írtam le, amit a természet elém tárt – védekezett, miközben Koszigin egy félmondata nyomán felvillant előtte, ki árulta el. – Hallgasson! – ütött az asztalra Koszigin a vízióban. – Mindig ezzel mentegetőznek, hogy csak leírják, csak tudósítanak, csak ismertetik a tényeket! De ki kíváncsi rá? – hatásszünetet tartva kissé lecsillapodva folytatta. – Tudja kik a kommunista Szovjetúnió legnagyobb ellenségei? – Igen, a trockisták, zinovjevisták, jobboldali szociáldemokraták, eszerek, mensevikek, alkotmányos demokraták és a régi rendszer hívei – fújta a leckét Szidorov. – Nem. Jegyezze meg, a kommunizmus legnagyobb ellensége az istenverte entellektüel! – És most térjünk a tárgyra. Amiről ezek az irományok szólnak, az összeegyeztethetetlen a marxista felfogással – faarca hirtelen mosolyra 39 �Próza és vidéke váltott. – És az benne a szörnyű, hogy igaz. Szidorov meglepetten nézett fel. – Igen, jól hallotta. Mi is tudjuk, hogy igaz. Máskülönben olyan ostobák lennénk, mint a polgári pártok tagjai vagy az eszerek. Mi is rájöttünk arra, de nem számítások alapján, hanem a saját eszünkből, mi mozgatja a világunkat. Most maga igazolja, hogy az elgondolásunk helyes. Csakhogy ezt senkinek sem szabad megtudnia. Megijesztené az embereket és apokaliptikus viziókat indítana el. Pártunk alapköve az volt, hogy ismertük az embereket. Felmértük, hogy kétharmad részük mindenre képes a pénzért, pozícióért, hatalomért, kényelemért, kinek mi a vágyott cél. Látja, ami fent van, az van lent. A világűrre ugyanazok a törvények vonatkoznak, a sötét energia formál mindent. Az, ami a világegyetem kétharmadát alkotja, az emberiség kétharmadát és az emberben dúló erők kétharmadát. – De még mindig nem ismerjük a törvényeket. A sötét anyag semmi lenne törvények nélkül! – vetette ellen Szidorov. – Nem ismerjük, tényleg nem. De soha nem is fogjuk! Épp az benne a félelmetes, hogy mindörökre titok! De éppen eleget tudunk az emberi természetről, eleget ahhoz, hogy kordában tartsuk. Felszabadítottuk az embereket, felszabadítottuk a kétharmadot és az erőszak újra és újra igazolást nyer! Nem gondolkodott el azon, hátha maga a teremtés hibás? A tudós nem tudott mit felelni. A látomás megszakadt, párnája kellemetlenül nedves volt, de néhány pillanattal később rádöbbent, a valóság egy fokkal kevésbé borzalmas, mint amit megálmodott. Bár sarkában járnak a kékgallérosok, a szembesítésig még marad egy cselekvésnyi ideje. * 1953 októberében egy férfi taposta a vörös-barna levélszőnyeggel borított sétányt a Szent Iszkáz székesegyház felé. A parkban találkozott egy szerzetes atyával, aki kimért léptekkel közeledett felé. A két férfi a park közepén megállt és kezet nyújtott egymásnak. – Üdvözlöm, Igor atya. Itt nyugodtan beszélhetünk. – nézett körbe Szidorov. – Hogy megy a sora, Nyikolaj? Szüksége van segítségre? – kérdezte a pap. – Amióta a feleségem elárult és hátat fordított nekem, azóta nincs szükségem segítségre. Az ellenség többnyire házon belül van. – tűnődött a tudós kesernyés mosollyal. – Most nincs ellenségem, igaz, barátom sincs. – Engem a barátai közé számíthat – mondta Igor atya. – Legalább egy maradjon. Tizenöt év a GULAG-on eltüntette a 40 �Próza és vidéke környezetemből az embereket. Akiket ott ismertem meg, azok már a föld alatt vannak, vagy több ezer kilométerre innen, Szibériában. Én is csak annak köszönhetem az életemet, hogy egy saraskában, egy zárt kutatóintézetben tartottak fogva a háború után. – Mert az atombombát akarták létrehozni. – És sikerült is nekik. Utána pedig még félelmetesebb fegyvereken dolgoztunk. Azt hiszem, ez mégiscsak azt igazolja, hogy a kutatásaimból általános törvényszerűségeket lehet levonni. Ami fent van, az van lent. – Tudja, hogy nem értek egyet a következtetéseivel. Hivatalból nem érthetek egyet. Nekem a Mindenhatót kell szolgálnom. – Akkor miért segített nekem, miért rejtette el a veszélyes jegyzeteimet? – Mert a világ megismerése szétoszlatja a sötétséget és a tudatlanságot. A Gonosz a tudatlanságra alapoz, azt használja fel. Előbb-utóbb mégis elbukik. Sztálin is halott, pedig nem hittük volna, hogy rémuralma véget fog érni egyszer. Most pedig új szelek fújnak. – Nem eléggé. Ám, atyám, ha eddig megúszta, akkor birtokában van a túlélés képességének, s akkor ezek az eredmények itt továbbra is jó helyen vannak. – Az egyház már sok titkot magába temetett. Elfér benne ez is. Elbúcsúztak és Szidorov megnyugodva irányozta lépteit a jövendő, a reményteli Semmi felé. A fizika hamarosan, évtizedek múlva be fogja érni az orosz tudós művét. 41 �Próza és vidéke Öregek STUMMER ATTILA Stummernek ezúttal szerencséje volt: csúcsidőben sikerült elcsípnie egy ülőhelyet a zsúfolt hatoson. A villamos meglódult; az öregember, aki pont mellette állt, rálépett a lábára. Pardon, mondta az öreg. Nemigazmárkapaszkodjonvéntata, morogta Stummer, maga is csak félig értve magát, maga elé. Az öregember igyekezett odébb húzódni; kapaszkodott s eközben ráncos, májfoltos kezével megfogta feleségének ugyancsak ráncos, májfoltos kezét. Így állt ott a két öreg. A villamos halkan suhant a Blaha felé. Stummer egy kecses félvér lányt igyekezett feltűnés nélkül mustrálni, de tekintete túlzottan súrolta az elé lógó öregeket. Kibámult hát inkább az ablakon, és próbálta elnyomni magában az önkéntelen szégyenkezést afölött, hogy ül. Az öregek békés, meglepett és kissé rémült arccal meredtek a semmibe. Kövületek, gondolta Stummer, aki fiatal volt még, őskövületek. Lehet, hogy meg sem érdemlik, hogy átadják nekik a helyet. Nem véletlen, hogy vénségükre ide jutottak: állnak a zsúfolt villamoson, a kutya se törődik velük; tán azt se tudják, mi történik körülöttük, milyen év van, milyen rendszer. Lehet, hogy az öreg ávós volt valaha. Gyilkos. A nő meg büszke az urára, hogy az milyen nagy ember. Most meg előadják itt a törődött öreget. Megérdemlik, hogy álljanak. Érdekes egyébként, mennyire nem látszik rajtuk a sok bűn, ami a lelküket nyomja. Persze, hát persze: mert lepergett, lepereg róluk minden. Lelkiismeret-furdalásuk sincs, nem is volt soha. Megvetően pillantott feléjük – az öregek épp az ajtó felé tolakodtak, kissé még mindig riadtan, de egyébként békésen. Stummer felállt, utánuk eredt, talán azért (maga se tudta pontosan), hogy mintegy elégtételként lássa, merre botorkálnak haza, hol élnek, milyen nyomorúságos körülmények közt, szégyenszemre. A villamos a Baross utcához ért, megállt. 42 �Próza és vidéke Az öregek elindultak a Harminckettesek terén, jobbra fordultak egy sarkon, és még mindig kézen fogva, lassan ballagtak a kopott, zajos Kisfaludy utcán. Stummer, aki budai zöldövezetben lakott, elégedetten, pár lépéssel lemaradva követte őket. Sejtése eddig beigazolódott. Az öregek romos bérház kapujában álltak meg. Az öregember kinyitotta, az öregasszony bement. Stummer tanácstalanul állt ott; az öreg ránézett, kissé csodálkozva, majd belépett és tartotta a kaput, hogy Stummer is bejusson. Lift nem volt a házban. Gyalog mentek fel az első emeletre. Az ajtóban az öregek megálltak, Stummer felé fordultak, és szelíd, riadt tekintetükkel kérdőn néztek rá. Mit parancsol, kérdezte végül a férfi. Semmit, motyogta maga elé Stummer, én csak... Az öreg kinyitotta előbb a rácsot, majd az ajtót, az asszony bement és kiszólt Stummernek: akkor hát... kerüljön beljebb. Stummer belépett a lakásba. Benn doh- és naftalinszag keveredett az öregek kipárolgásával. Leültették őt a hosszú, sötét előszobában berendezett étkezőben. Kér kávét? Stummer kért. Az öregasszony föltette a kávét. Micsoda maga, kérdezte az öreg, író, újságíró? Semmi, felelte Stummer, én csak kíváncsiságból... Mire kíváncsi, kérdezte az öreg. Hallgattak. Ezerkilencszázhuszonnyolcban születtem Pesten. Leventeként megjártam az amerikai hadifogságot. (Azóta nem böjtöl, szólt közbe a felesége. Mindig azt mondja, kiböjtölte magát a fogságban.) Pedig az csak amerikai volt, tette hozzá az öreg, majd folytatta: aztán latin-könyvtár szakon végeztem, de hatvannégyig csak segédmunkás lehettem, mert nem volt jó a pedigrém, ötvenhatban meg hangoskodtam a munkástanácsban. Hatvannégytől aztán könyvtáros voltam Józsefvárosban. Egy gyermeket neveltünk, tette hozzá az öregasszony. Kanadában él, ott is ment férjhez. Két unokánk van, tavaly jártak is nálunk, látja ott a képeket? Sokat segítenek, pénzzel persze, mert máshogy ugye a távolság miatt… Elhallgattak. És maga, kérdezte a néni, családos ember? Van, igen, menyasszonyom, felelte Stummer. És mikor nősül? 43 �Próza és vidéke Jövőre. Vagy azután. Biztos nagyon szereti magát, bólogatott az öregasszony. Becsülje meg, tette hozzá az öregember. A beszélgetés most már végleg elakadt. Stummer megitta a kávét, feszengeni kezdett, majd felállt. Akkor hát... Nem is zavarnék tovább… Az öregek kikísérték és megálltak az ajtóban. Elköszöntek egymástól. Higgye el, érdemes, mondta még az öregember. Érdemes? Stummer nem értette: mit is érdemes? Az életet leélni, felelt a néni. Ha másért nem, hát egymásért. Érdemes. Stummer nézte őket egy pillanatig, ahogy ott álltak az ajtóban, egymás ráncos kezét fogva; aztán elindult. Lement a kopott lépcsőházban, ki a kapun, végig a Kisfaludy utcán, a Harminckettesek tere felé, orrában az öregek szagával, fülében az öregek visszhangzó, de egyre halkuló szavával: érdemes. Érdemes! – rázta meg magát, és körülnézett, mintha lelepleződéstől tartana. Micsoda balfék vagyok! Odamegyek, és hagyom magamat átverni! Mintha nem ezt csinálták volna egész életükben! Levente, ötvenhat, könyvtár, na persze! Vén képmutatók, gyáva ügynökök! A keze ökölbe szorult, hányinger környékezte, ahogy megértette az igazságot, amit előre sejtett. 44 �Próza és vidéke Szerelés FRIDECZKY KATALIN Nézem, amint a férjem rádiót vagy órát szerel. Egyikhez sem ért. Keze nyomán apró rugók és rubintocskák, ellenállások és elektródák pattannak szerteszét. Szívem szerint szakembert hívnék, de ő a fejébe vette, hogy megoldja anélkül is. Férjem humán értelmiségi, nem kell rádiókhoz és karórákhoz értenie. Vannak órások és finommechanikai műszerészek, akik viszont cserébe nem írnak szimfóniákat. Ez a világ rendje. Cipőt a cipőboltból… A férjem kíváncsi és magabízó. Szeretné tudni, miért késik a karóra, miért recseg a rádió. Valamint biztos abban, hogy el tudja hárítani a hibát. Gyerekjáték! – Ha szét tudom szedni, össze is tudom rakni – mondja. Hümmög, piszmog, apró kefével kitisztítja az óra (rádió) belsejét, párszor bele is fúj, majd kezdi összerakni. A szőnyegen rekedt darabkákra ügyet sem vetve, visszacsavarozza az óra (rádió) hátlapját és voilá, már kész is! A kívül rekedt alkatrészeket a tenyeremen kínálom fel a „mesternek”. – Ez nem fog hiányozni? – kérdezem aggódva. – Talán nem dísznek volt benne… – Ne törődj vele, nem fontos, megy anélkül is! – mondja. – a lényeg benne maradt! És valóban. Csak meg kell rázni az órát, vagy egyet ütni a rádióra és működik. Egy darabig… – Mi legyen ezekkel? – kérdem és a tenyeremen remegő apró alkatrészekre mutatok. – Dobd ki és kész! Szemét! Az óra pár perc múlva megáll, a rádió elhallgat. 45 �Próza és vidéke Eltűnődöm az emberi szerkezeten… a működésén. Az ember működik. Működik kéz, láb, szem nélkül. Működik fél vesével, operált gyomorral. Működik levágott mellekkel, bicegve, süketen és némán. Az ember működik. Mandulák és vakbelek, fogsorok és visszerek, kivágott méhek és herék spriccelnek szerteszét. Az ember működik. Működik önérzet, hit és becsület nélkül, hűség és irgalom nélkül. Működik megcsonkított lélekkel, kiapadt könnyekkel, örökre elalvó lelkiismerettel. Néha meg kell rázni, vagy a fejére ütni. Működik az ember. A szívemet látom pattogni a szőnyegen, amikor szétszedtél és otthagytál. Összeszerelem magam, ahogy tudom. Hátlap a helyére… Működik… Megrázni, ráütni… mű…kö… dik. 46 �Petri 70 Kutatóterület PAPP DÉNES „A költőket be kéne tiltani.” Gondolatok Petri György Sár című kötete kapcsán „Papír papírra, egy egész halom. Minek vagyunk? minek az elején?” (Várady Szabolcs: P. Gy.) Mindenképpen jelzésértékű, hogy Petri György húsz éve, 1993-ban megjelent Sár című kötetét az elemzők oly változatos betűfelhője követte és követi azóta is. Egyetértés mutatkozik ott, hogy ez a könyv Petri lírájában fordulópont értékű, emellett ki halkan, ki nyomatékkal szól arról, hogy talán egész irodalmunknak is hangsúlyos opusa e megítélésében egyébként nagyon eltérő véleményeket előhívó kötet. Elsőre különösnek tűnhet föl például, hogy a Sár világa több helyen Arany János öregkori költészetével kerül párhuzamba.1 Az összevetés nem tűnik azonban teljesen légből kapottnak, ha beleolvasunk Arany kései műveibe, mondjuk, az 1882-vel datáltakba: „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.” (Mi vagyok én?) Vagy: „Oh rút / Hurut! / Az ember addig hurú’t, (íge) / Míg egyszer megmurút (oláh szó).” (Elégiák) Máshol erős rokonságot tételeznek föl Babits Mihály és Kosztolányi Dezső halál-közeli versei és Petri 47 �Kutatóterület Petri 70 hasonlóan „beteg” szövegei között.2 Például: „Csak egypár szót nyögök / vagy inkább köhögök: / beteg vagyok, beteg.” (Babits M.: Beteg-klapancia), és „Halál-hívó / vérem gagyog, / nem ő a rossz, / én, én vagyok.” (Kosztolányi D.: Száz sor a testi szenvedésről). E néhány idézet is bőven elegendő ahhoz, hogy rá lehessen mutatni olyan érintkezési pontokra ezen írók poétikai magatartásában és nyelvhez való viszonyulásában, mely túlmutat az érdekes kategóriáján. Az önirónia, groteszkbe hajló szójátékok, töredékesség, az alkalmiság, szövegközi magyarázatok (toldások, visszavonások stb.), és minden beemelt poétikai hibafaktor illusztratív funkciója mentén az öregség és a halál témaképző vetületében számos egymást fedni látszó metszetet találhatunk, ám talán jellegében mélyebb rokon vonást mutat az a költői attitűd, amivel az író lény lényegében saját pozícióit számolja föl. Ilyen megfontolások után nem biológiai értelemben, hanem az írások nyelvi terének utólagossága révén beszélhetünk minden esetben kései, ugyanakkor semmiképp sem elkésett költészetről. Petrinél azonban a nyelv utópisztikus utódlása könnyen utómodern szemléletű fogantatás gyanúját keltheti, ahol lombikját széttörve olyan líra születik, mely mindenütt kérdőjeleket hagy maga után. Mindemellett a posztmodern lehelet némiképp szükségszerű jelenléte inkább csak kísérőjelensége a Sárban újraértelmezett nyelvi horizontnak, mely Keresztury Tibor szerint „egy uralhatatlan nyelvi térbe történő átlépésként tűnik föl”.3 Az undor és a csömör esetlenséggel, elesettséggel, esendőséggel párosul, egy gyomorfekélybe révedő kortünet az emészthetetlenség életérzésében pulzál. Gáll Ernőt idézzük: „A »posztmodernségben« napjaink sokrétű identitásváltása jut kifejezésre, s ama (érthető) szkepszis, amely áthatja, kérdésessé teszi az egyértelmű haladás eszméjébe vetett illuminista bizalmunkat. Nem hisz a társadalmi problémák – biztosnak nyilvánított – megoldásában, és apolitizmus felé hajlik. Lemond az átfogó társadalmi rendezések törekvéséről, támogatja viszont a kis érdekköröket szolgáló erőfeszítéseket. Bőven merít az ideológiamentesség »ideológiájából«; nincsenek határozott értékpreferenciái.”4 Természetesen semmilyen hamarjában fölvázolt, pusztán elképzelt körülmény-töredék nem illusztrálhatja azt a személyes kiábrándultságot, émelyítő csalódottságot, mely a Sárban evickélő, hiábavalósággal átitatott szövegeket a törődöttség tőkesúlyával indítja el egy olyan útra, ahol a toldozott-foldozott, szakadt vitorlájú és itt-ott léket kapott versflotta látszólag csak önmaga vereségét képes reprezentálni, egyszersmind a túlélés szégyenét. Ám mindez vajon valóban így van? Másképpen: lehet-e egyáltalán? 48 �Petri 70 Kutatóterület „Menekvésünk a halál, de nem ez.” (Franz Kafka: Az én cellám – az én váram) A lírai önreflexiónak sajátosan kitüntetett szerepet tulajdonít a szakirodalom Petri költészetében, amit Kabai Csaba az általa frappánsan tükör-szituációnak nevezett képi jelenségben vél leginkább megragadhatónak.5 Ha hasonló tekintettel pillantunk végig a rövid köteten, ezeket találhatjuk: „Zsírkrétával vak tükörre krikszkrakszol / időtöltés végett az emberfia”6 (Megint megyünk, 5.), „Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe.” (Az vagy nekem, 9.), „Mintha az ablakon át tükörbe.” (N. L. emlékére, 21.), „Tükör és szappan. / A tükör: tükörsima.” (Kis éji zene, 38.), „Reggelre megint csúszós lett az út: / kásajég vagy tükörjég. / Megnézhetjük, vagy nem nézhetjük meg magunkat.” (Házasságterápia, 46.), „Tükörbe néz, / olyan szögből mégpedig, / ahonnan ő nem látszik.” (A lírai én meg amit zárójelbe tett, 62.) Elsőre is nyilvánvalónak tűnik, hogy itt nem önfeledt, esetleg önkényes tükörjátéknak vagyunk tanúi, és az sem valószínű, hogy a tükörtől való képtelen szabadulás valamiféle narcissusi hajlamból fakadóan van jelen a szövegekben. Tükör itt, tükör ott, a tükrök ilyetén bősége mégsem tükörfóbiához vezet, hanem ahhoz a felismeréshez, hogy a tükör abban az értelemben képes megbontani a teret, hogy önmagáról másra irányítja a figyelmet. A tükör elrejt itt, a tükör fölfed ott. Fogalmazhatunk persze úgy is, hogy e nyelvi térben minden adott, sőt szükséges ahhoz a plasztikus érzékenységhez, amely bármilyen felület tükröződésével saját határait képes bővíteni, ugyanakkor eltakarni. Tükörreflex mandinerből. Aztán egyszer csak az úgynevezett lírai én sztriptízbe kezd, hogy levetkőzzön minden ráruházott szerepet és pózt, szerelmet, barátságot, időt, nyelvet etc., de még tánc közben körbetekint darabokra tört tükörlabarintusa elszórtan csillogó romjain. Fontos megemlíteni, hogy a dekonstrukciós kísérletek amellett, hogy tudatosak, lírailag pontosan dokumentáltak is. Tükör az üres lap és tükör az írás is: „adjátok meg az adott pillanatot / hogy félrenézzek” (Adjátok meg az adott pillanatot, 12.). Ez az önmagát jegyzetelő, kritizáló, magamagát és az alkotói tevékenységet, az írás folyamatát folytonosan szem előtt tartó nyelvezet már-már saját „metanyelvét” hozza létre, rendszerint azonban még azelőtt ki- vagy tovalép, mielőtt valamely metódus egy nem kívánt újabb szerepbe zárná, hiszen minden ilyesmitől éppen igyekszik szabadulni. Petri folyamatosan gondoskodik formai, szövegszerkezeti, gondolati, fogalmi (és még tovább, érzelmi!) vészkijáratról, mely némileg a megfoghatatlanságot biztosítaná számára önmaga előtt, persze „mindig tévedek, / ha 49 �Kutatóterület Petri 70 megtagadom magam” („Ötven felé”, 66.). Így azonban nem meglepő, ha még egy olyan helyről is szeretne elillanni, ahol „az irodalom nyelve »átüt« a fogalmi nyelv rácsozatán, és megtöri a tiszta konceptualitás eszményét.”7 Ezt a célt (is) szolgálja a számtalan nyelvi játék, némelykor olcsónak tűnő szóvicc, melyek mind valami furcsa humor szolgálatában állnak, ami túl van az irónián, túl a szatirikus megjegyzéseken és szarkasztikus betoldásokon, cinikus írásjel-grimaszokon. Talán felháborító, de Petri humorában béke van. Amikor a lemondásról is lemond. És talán egyedül csak ott. Idevágnak szeretett Wittgensteinje szavai: „a nyelvjátéknak nem megfontolás az alapja. A megfontolás a nyelvjáték része.”8 Ahogy az öregséggel és a halállal, a semmivel és a hiánnyal, s ahogy saját utólagosságával, a versnyelv számol a nyelvi megelőzöttség tudatával is: „Szörnyű vendégszöveg reng / araszos vállamon” (Őszi nagytakarítás, 7.). Sőt, nem pusztán a nyelvvel, hanem egyaránt számol a nyelven túlisággal, pontosabban a nyelven kívüliséggel is: „És semmi. Mindig semmi. / Ismétlődő, értelmetlen jelek.” (A delphoi jós hamiscsődöt jelent, 58.) Ortega a következőképpen fogalmaz ezzel kapcsolatosan: „A mi írásunk (a betűírás) gyakorlatiasabb, mint a kínai, hiszen alapjául egy mechanikus elv szolgál. Itt van jel minden betű számára; minthogy azonban egyetlen különálló betűnek sincs jelentése, nem fejez ki gondolatot, írásunk, szigorúan véve, nélkülözi az értelmet.”9 A reflexió egyszerre jelent elmélkedést, önmegfigyelést, visszahatást, visszahajlítást, visszatükrözést, tükröződést, (fény)visszaverődést, észrevételt, megjegyzést. A Sárban nemcsak az írás, de maga az élet is reflexióvá válik. A létezés kudarca többé nem tragikus, hanem természetes és magától értetődő. Hamvas így gondolkodik erről: „A reflexió az élet absztrakt helyzete, az elkülönülés, a magány, a zártságnak az a fajtája, amikor az ember ezt a zártságot mint az önmaga körül való szüntelen keringést az élettörvény rangjára emelte.”10 Ugyanakkor nem szabad elfelednünk, hogy „ez egy megteremtett KÍVÜL” (Kívül, 19. o.), még akkor sem, ha „ezt magyarázatként mondom, / semmiképp sem mentségemül” (Kívül, 19. o.). „Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.” (Mary Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz) Hát létezik, hogy még a semmi sem sikerül? Hogy a kudarc is kudarcba fullad? Csalóka kép, hiszen a kötet tagadhatatlanul itt van, még ha asztalról 50 �Petri 70 Kutatóterület földre hullott morzsáknak tűnnek is szövegei. Ugyanakkor engedi magát láttatni valamely rendezői szándék, mutatkozzék bár oly erőtlennek, mint szálait hullatott cirokseprű. „Így nagytakarítás után, festés előtt, / ennyi rumli közt, / jólesik egy sör. Lehetne hidegebb / (s a tévé halkabb), de megjárja.” (Őszi nagytakarítás, 7.) Három szonettformába terelt szöveget találunk a Sárban, elhelyezésük némiképp kitüntetett, hiszen a könyv első és utolsó versei ezek, a harmadik pedig nagyjából középtájon található. Ebben akár meg is pillanthatjuk egy lehetséges szerkezet pilléreit. A nyitó szöveg kapuján belépve szembesülnünk kell azzal, hogy „[a] nyelv hatalmasabb használóinál.” és azzal is, hogy „[a] költészet: anómia.” (Megint megyünk, 5.), a következő szonett-pillér arról számol be, hogy „[c]sak ismételni tudom önmagam”, majd „mint kilökött / kutya, csak lihegek és nyelvet öltök” („Ha nem vagy itthon, üres a lakás”, 44.), az utolsóban arra bukkanunk, hogy „[m]indig és minden valami helyett volt. / Sohasem fogom tudni, mi helyett.”, miközben „[e]gy vagyok már tereppel és szereppel, / az különböztet meg, hogy leírom” (Sár, 68.). A költészettel való el-, le-, és fölszámolás látványos íve ez. Ide kívánkozik még Keresztury Tibor észrevétele, miszerint a „költői tartás oly igényesen őrzött konzisztenciája fellazul: látványosan megnő a verset létrehozó személyiség szerepe a versben megjelenő rovására.”11 A három szonett három eloldott és magára hagyott jelzőbója képzetét kelti így, ahol már sohasem derülhet ki, mit is voltak hivatottak jelezni valójában. Talán csak ott, mikor a néhol játékosan, olykor zaklatottan, ám leginkább eklektikusan töredezett gondolatritmusok hullámai néhol partra mosnak egy csipetnyi romantikát – „sétálni ebben a / (talán utolsó) / tavaszban veled, veled, veled.” (Elégia és értekezés, 41.) Mindez azonban a kiüresedett ember sóhajának távolodó visszhangja csupán, a veszejtés és hiány ölelésében. Petri Györggyel 1993 decemberében Parti Nagy Lajos beszélgetett, többek között az alkotó lelki teréről és az írás folyamatáról. Petri ilyenképpen vallott ezekről a dolgokról: „Nézd, bennem mindig volt egy rettenetes szorongás, hogy a vers, amit épp írtam, az az utolsó, és többet egyáltalán nem fogok tudni írni.” „Nézd, én utólag mindig erősen kontrollálom a szövegeimet, bár meg kell mondjam, hogy túl sokat nem szoktam rajtuk javítani.” „Nézd, én mindig azt gondoltam, hogy a tökéletesség az unalmas és steril.”12 A tudatosság az utolsó alkalom jegyében zajlik, a hibák az alkalmiság eseményét koszorúzzák. A kötet utolsó szavai ezek: „Da capo al segno. Ad libitum.” (Sár, 68.) Két alapvetően zenei kifejezés zárja a könyvet tehát. A da capo al segno azt jelenti, hogy az elejétől egy bizonyos jegyig (játszandó), itt gondoljunk kottára. (Újabb kérdés, hiszen mi lehet az a bizonyos jegy? A halál?) Az ad libitum pedig annyit tesz, tetszés szerint. A legutolsó távolító mozzanatban tehát egy olyan értelmezési szabadságot kap az olvasó, mely a maga 51 �Kutatóterület Petri 70 visszamenőlegességével a folyamatos újradefiniálás kényszerét hozza magával. Ilyenképp lesz felszólítás, játszd újra! (Mit? Az életet?) Nietzsche egy helyen arról ír, hogy „a líra éppannyira függ a zene szellemétől, mint amennyire a zenének a maga teljes korlátlanságában a képre és a fogalomra semmi szüksége sincs, éppen csak megtűri őket maga mellett.”13 Vajon milyen lehet a Sár zenéje? Játsszuk újra halálig, tetszés szerint. Jegyzetek Vö.: BÁN Zoltán András: Elemi. Petri György: Sár. Beszélő, 1994/ 9., 34-35. és MÁRTON László: Egy szem szőlő. Petri Györgyről, halála után. Holmi, 2000/december, 1526-1529. 2 Vö.: KABAI Csaba: „Én vidoran haldoklom…” A saját halál Petri György lírájában. Literatura, 2008/2., 234-243. 3 KERESZTURY Tibor: Függelék a törzsanyaghoz: Sár. In UŐ: Petri György. Pozsony, 1998, Kalligram, 163. 4 GÁLL Ernő: A felelősség dicsérete. In UŐ: A felelősség új határai, Bp., 1999, Napvilág, 18. 5 KABAI Csaba: „A költészet: anómia” (lírai önreflexió Petri György költészetében). Új Forrás, 2013/6., 82-88. 6 A kötet szövegeit a későbbiekben az alábbi kiadás alapján, a törzsszövegben a vers címét és az oldalszámot jelölve idézem: PETRI György: Sár. Pécs, 1993, Jelenkor. 7 ORBÁN Jolán: A dekonstruktív fordulat. Gond filozófiai esszéfolyóirat, 1994/5-6., 229. 8 WITTGENSTEIN, Ludwig: Cédulák. Gond filozófiai esszéfolyóirat, 1994/7., 7. 9 ORTEGA y Gasset, José: Tájak és emberek. Máriabesnyő – Gödöllő, 2008, Attraktor, 109-110. 10 HAMVAS Béla: Scientia sacra I. Bp., 2006, Medio, 63-64. 11 KERESZTURY, i.m., 158. 12 Beszélgetések Petri Györggyel. Bp., 1994, Pesti Szalon, 144., 155. és 164. 13 NIETZSCHE, Friedrich: A tragédia születése. Bp., 1986, Mérleg, 59. 1 52 �Kutatóterület Gárdonyi 150 PATAKI VIKTOR Elhallgatott mondatok Gárdonyi Géza: A kürt1 Ha a századfordulón, de főként a 1900-as évek első évtizedében keletkező regénykánon kialakulásának fő irányvonalait kívánjuk meghatározni, akkor a vizsgálódás során nem tekinthetünk el a nemzeti szempontú szelekciótól. Tekintettel a magyar regényre, „késlekedő”2 félszázadunk regényirodalma nem minden ponton esik egybe a Viktor Žmegač által felvázolt3 európai fejlődési szekvenciákkal, így hiábavaló és indokolatlan lenne adekvát megfelelési pontokat létesíteni a nyugati és a magyar regénykánon folyamatai között. Ezért csupán az adott szerzők művészetének gondolati vagy stílusbeli egységére hívhatjuk fel a figyelmet. Ezt mintegy „inerciarendszerként” használva artikulálódik írásom kérdésfeltevése, amely a Gárdonyi-életmű recepciójának és kanonizációs folyamatainak két lényeges komponensére irányul. Az egyik Gárdonyi regénytípusainak meghatározottságára és lezártságára (az ún. „történelmi regények” és „társadalmi regények” csoportjára) utal, míg ez első ab ovo implikálja a másik szempontot, s egyúttal törekvést: a Gárdonyi regények bekapcsolását a századfordulós regénytextúrák mintázatába. A 20. század második felében regényművészetét az irodalomtörténeti kritika egyrészt Németh G. Béla nyomán a polgári realizmushoz, másrészt több értelmezés alapján a modern konzervativizmushoz kapcsolta. Főként a retorikai, narratív eszközrendszer kiválasztása, továbbá a helyszínek és a szereplők leírása indokolhatja a „realizmus címkéjét”. A konzervativizmus 53 �Kutatóterület Gárdonyi 150 pedig a témaválasztásban, szellemi hagyományőrzésre való törekvésben testesülhet meg. Ez a szövegkorpuszt tekintve jóformán csak Gárdonyi három nagy regényét4 (a történelmi regényeket), valamint Az én falum5 darabjait érintette. A „társadalmi regényei”, kisregényei, és egyéb elbeszélései, valamint versei javarészt kiesnek a kanonizáció perspektívájából, különböző poétikai lehetőségeket valósítanak meg. Kovács Gábor tanulmányában más aspektusból ugyan, de jól demonstrálja a divergens alkotási folyamat produktumait: „Gárdonyi két, pontosan elkülöníthető poétikát alkalmaz regényművészetében. Az egyikkel követi a regényalkotás egy bizonyos magyarországi hagyományát (Jókaiét), a másikkal pedig kritizálva, parodizálva ezt az irodalmi hagyományt, egy, vagy az új regény igényét jelenti be, együttműködve a századvégi kortárs írókkal.”6 Véleményem szerint azonban az új regény igénye specifikus, s csak annyiban konstitutív Gárdonyi szövegeit tekintve, amennyiben a narratív technikák sajátosságait, főként az aktoriális formákat, a megnyilatkozások és a prózamű nyelvét vizsgálva közelítünk hozzá, valamint nem ágyazzuk bele kizárólag a századelő magyar irodalmi hagyományának horizontjába. Ezen kívül a regények és kisregények konstrukciós elvének – nyilván formai okokból is eredő – distinkciója igen szignifikánsnak mutatkozik, mivel szerepe van a már említett regénytípusok és az alkotási tendencia szétválásában, valamint – véleményem szerint – az új regény igénye és annak specifikussága is jelentősen függ tőle. Így interpretációm homlokterében az életmű második felében keletkezett szövegek, a „posztumusz kisregények” és azok narrációs technikái állnak, azonban elemzésem egy, A kürt című elbeszélésen / kisregényen keresztül reflektál a dolgozatomban megjelölt kérdésfeltevésre.7 Egyfelől fontos még kiemelni, hogy vizsgálatunk centrumában azért az elbeszélés, elbeszélhetőség és annak viszonyai állnak, mert a századforduló regényirodalmával foglalkozó teoretikusok szinte kivétel nélkül az „elbeszélés nehézségeiben” érezték a modern regény radikális másságát. Wolfgang Kayser például ebben jelölte ki a modern regény szerkezetének törési pontját, majd Käte Hamburgeren keresztül, Viktor Žmegačig e problémahalmaz köré akkumulálódott a regénykritika kételye. Másfelől a regénykánon és annak alakulása aspektusából is érdemes Gárdonyi szövegeit jobban szemügyre venni, hiszen Jausstól (aki Proustról írott doktori értekezésében érintette a témát), Ricoeur-ön át ismételten Žmegačig, a modern regény sajátosságait kizárólag a nyugat-európai, valamint amerikai szerzők műveire korlátozva kísérelték meg leírni. A kürt című kisregény Z. Szalai Sándor szerint „[…] tipikus kisvárosi történet. Színhelye az egri Nagytemplom toronyszobája és erkélye, mely vissza-visszatérő színpadképre emlékeztet... Nincs itt egyetlen látomásos kép; minden mozzanat a nyers valóságra utal. A regény arról szól, hogy 54 �Gárdonyi 150 Kutatóterület a fiatalok maguk teremtette boldogsága a nagy megrázkódtatások, napi nyomorúságok, átmeneti válságok után hogyan győzedelmeskedhet, újulhat meg.”8 Értelmezésem szerint ennél jóval többről van szó, nemcsak A kürt, de az összes kései kisregény esetében. Különösen, hogy néhány kivételtől eltekintve mindeddig nem született ezeknek a kisregényeknek – a történelmi regények árnyékából kitörni próbáló – több szempontú analízise. A kisregény nyitó jelenetében a narrátori közlésből kiderül, hogy Zsuzsi a piacon zöldségeket árul, és hintalovakat is, miközben a toronyra tekint. A narráció időkezeléséből úgy tűnhet, mintha Zsuzsi tevékenysége a múltban kezdődött volna, s a jelenben még mindig tartana, mire a következő bekezdés éppen az ellenkezőjét jelöli, hiszen megtudjuk, hogy Zsuzsi először ült kint a piacon, s csak tizenhét éves. A diegetikus narrátori szólam hirtelen – az eddigi bemutatásból logikusan nem következő töréssel – jeleníti meg a történetképző feszültséget: „De maga Palcsóné is érezte, hogy Zsuzsi nem piaci sorsra termett.”9, majd később: „Zsuzsiból már csirkekorában kiötlött, hogy borsódzik a kofamesterségtől, s különösen a piactól.” Ezen a ponton túl Zsuzsi távolságtartó magatartása kizárólag nyelvileg válik kifejezetté: „Nem, én nem árulok! Nem árulhatok!”10. Úgy tűnik, hogy e regényalak nyelvi aktusainak szintje folyton szembemegy a cselekvések fizikai szintjével. Fontos megemlíteni, hogy a narráció Zsuzsi hangját először még csak függő beszéddel, majd a történetmesélés processzusában már szabad függő beszéddel jeleníti meg. A torony körvonalai már a regény első mondatában megjelennek, méghozzá úgy, hogy Zsuzsi tekintetének céljaként konstruálódik meg, s csak később derül ki, hogy a torony Palcsóék alternatív pénzszerzési forrásának helye. Miután a kisregény idő- és térábrázolásának folyamata ismét visszatér az alapszituációhoz, vagyis ahhoz, hogy Zsuzsi már a piactéren ül, s árul, akkor jelenik meg először belső beszéde. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert az elbeszélés időkezelési sémái, valamint az aktanciális, és aktoriális struktúrák mind ennek a belső beszédnek rendelődnek alá. A szöveg ezután explicit módon is megfogalmazza, hogy a narráció egy retrospektív nézőpontból reflektált a történet idejére – mely egyetlen évet jelent –, s ezt Zsuzsi belső beszédének kimerevítése tölti ki. A már említett pénzszerzés úgy megy vége a toronyban, hogy Palcsóék egy kosárban élelmiszert és pár hasáb fát visznek a toronyőrnek, aki cserébe hintalovakat készít. Itt lép be először az értelmezési horizontba a „kürt”. Először a toronyőr attribútumaként jelenik meg, s a „kürt” tárgyi referenciáját jellegzetes hangjának jelölésével teszi meg az elbeszélés. Maga a „kürt” és annak hangja végig domináns szerepet játszik a történetben, továbbá fontos lesz megvizsgálni a jelentésalakító szerepét is. Zsuzsi tehát a „kürt” közvetítésével kerül egyre közelebb mind a toronyhoz, mind pedig a toronyőrhöz. Ahogyan a torony aljától a tetejéig ér, úgy 55 �Kutatóterület Gárdonyi 150 lép át fokozatosan az egyszerű „földi” szintről egyfajta szakrális térbe. A szakralitás megragadása már a torony, mint templomtorony, vagy a fentlent oppozíciók beemelésével is indokolható lenne, azonban ezen a ponton van szükségünk a „kürt” szemantikai körének vizsgálatára. A „kürt” nem csupán a kihirdetés hangszere, hiszen a tárgyi referenciáján kívül további jelentéseit a kozmikus események jelzését, Isten megjelenését, valamint az idők végezetének hirdetését mind a narráció, mind pedig a szöveg jelölési szintje metaforikusan egymásba játssza. Véleményem szerint ez nem csak a szöveg nyelvi jelölőinek szövetéből válik értelmezhetővé, hiszen a regény „mottója”, vagyis „[a] kürt erősebb minden földi szónál” kijelentés a szerzői intenció részévé avatja. Mikor a regényalak tehát a tetőre, tetőpontra ér, akkor tekintete ismét fokozottan jelentésessé válik, méghozzá valamilyen „metaforikus” prolepszis szándékát jelezve, hiszen előre bejelenti a jövőbeli eseményt. Az érdekessége azonban nem csupán az esemény körvonalainak előzetes reprezentációjában van, hanem abban, hogy ezt proleptikus aktust mindig a térábrázoláshoz köti. Más szóval: nem önmagában az esemény kijelölése a fontos, hanem a térre mutató deixis, amely egyúttal megelőlegezi a következő jelenet helyszínét s a regény alakjainak ehhez fűződő viszonyát. (Ez rokon vonásokat mutat a prousti térábrázolás metonimikus szerveződési szintjeivel.) A regény nyitó jelenetéből ismert eltávolító magatartás, vagyis Zsuzsi ellenállása kizárólag megnyilatkozásaiban jelenik meg, fizikai ellenállás (pl. hogy nem megy el a piacra) a történet folyamán egyszerűen nem megy végbe. Beszéde főként belső beszéd, tehát még a dialógusok alkalmával is alig észlelhető nyelvi konfrontáció. Ami viszont igazán érdekes, hogy ezek az „erőtlen” kijelentések mintegy fordítva hatnak a cselekvések fizikai szintjére, ugyanis Zsuzsi tagadó hangja éppen megerősíti és anticipálja a cselekvés folyamatát. Egyfajta reflexív normává válik a szubjektív tudatban – amit tagad, azt teszi elven – szintén proleptikus hatással bír. (Később Ipacs Attila megnyilatkozásai is éppen ezzel a hatással bírnak, az elbeszélt történet ideje is az ő beszédük által szerveződik.) A kisregény narrációjának sajátossága, hogy e három szempont (belső beszéd, szakralitás, tér) permanens ütközése, ütköztetése válik szervező elvvé a szövegben. A szöveg egy rövid, de repetitív jelenete pontosan kijelöli a vizsgálódási irányokat: „No, ide se jövök fel többet... Hazafelé is nézett, de az ő házuk tetejét egy kékfestőnek a háza takarta. S arrafelé már sok akácfa is állt a házak között. Aztán lenézett a templomtérre. Sárgult fák álltak ott a házak előtt. Egy kert is látszott: a papház kertje. Szédült...”11 Az első szempont, vagyis a regényalak reflexszerűen elutasító beszéde kijelöli számunkra, hogy fel fog még menni a toronyba. Kijelentéseinek tartalmi megfordításával, vagy negligálásával megelőlegezhető a cselekvése. Nemcsak azért számítunk erre, mert már 56 �Gárdonyi 150 Kutatóterület a piaci jelenetnél is megtörtént, hanem az olvasás folyamatából láthatja a befogadó, hogy Zsuzsi nemcsak pusztán felmegy, hanem olyannyira felmegy, hogy oda is költözik. (Ez ismétlődik egészen a kisregény utolsó jelenetéig, ahol Zsuzsi belső beszéde explicitté válik, vagyis az egyetlen és egyben utolsó megnyilatkozása, mely a kimondottat egyértelműen igazolja, s amelyik kimondása aktusával párhuzamos megy végbe.) Ha a szakralitást említettük második szempontként, akkor azt valamilyen lehatároltság, Bahtyin fogalma nyomán a „küszöb kronotoposz”, míg az ikonológia fogalomhasználatával a „keret” jellemzi. Ez egy paradoxont rejt magában, hiszen egyszerre valamit, valami láthatót jelöl ki a tekintet számára, de ráirányítja a figyelmet arra is, ami láthatatlan, mert rajta kívül van.12 A torony tere tehát olyan küszöbként vagy keretként artikulálódik, amely a szereplők számára más nézőpontokat kínál, területeket eltakar, másokat pedig előtérbe hoz. Ezenkívül Zsuzsi értelmezői és érzékelői tevékenységét is lényegesen módosítja. (A kisregény második felében már a templom is hasonló szerepben jelenik meg, azonban szinte kizárólag a toronnyal való összevetésben.) A harmadik szempont, akárcsak az első, előremutat, ugyanis a ház nem látszik, vagyis a ház elhagyása és a toronyba költözés ilyen módon is tematizálódik. Mintha a torony a város és falu határát összemosná, a köztük feszülő diszkrepanciát megszüntetné, ugyanis a toronyból köd idején is látszik a város, a falu pedig mintha város lenne, a város meg éppen falu, melyet egyébként a narrátor nem észlel, és nem is látnak a regény figurái sem, egészen addig, míg az a toronyból láthatóvá nem válik. (A főhős öneszmélésének, identitásának megalapozása itt és ezáltal történne: „Néha köd volt és a városból nem látszott semmi, az útcai lámpások világossága se, de a torony körül tiszta volt a levegő. Zsuzsinak valami félelmes volt, hogy fenn fényeskednek a csillagok, lenn meg semmi se látszik a világból.”13) A tekintet kiemelt szerepe a regény ezen részétől kezdve az elbeszélői nézőpontok megváltozását implikálja. Ezt egyrészt a szereplők beszédében a grammatikai jegyek szintjén, másrészt a fokalizáció szintjén megy végbe. A grammatikailag jelölt múlt idő jelen idővé alakul, míg a narráció a külső fokalizációról a belső fokalizáció mélységi és felszíni jegyeit ölti magára. A szereplők a tárgyakat már nem taktilitás útján, valamint más szereplőket nem a nyelvi aktusaikból ismerik meg, hanem egy ezeket megelőző tudati észlelés alapján írják le. Ez már nem egyszerűen narrációs technika lesz, hanem egy szemléleti horizont beépülése a diegetikus térbe. Zsuzsi ezentúl nem képes önnön erejéből elhagyni a szakrális teret, gépiessé14 válik mozgása a térben, a „kürt” hangjának – úgy tűnik – nincsenek térbeli korlátai, ugyanis Zsuzsit a piactérről is, de később Üllei házából is az oda való visszatérésre bírja. Egyedül egy jelenet oldja fel e mechanizmus alól, a harangzúgás, mely a halottaskocsi érkezésekor hallatszik. 57 �Kutatóterület Gárdonyi 150 A „torony” terének különleges atmoszférája per definitionem érvényes a torony őrére, a kürt „gazdájára” is. Ez a különleges atmoszféra a toronyőr nyelvének és beszédének egyedi vonásában nyilvánul meg. „Gyrát. Mr flórája vrlak.”15, vagy „Dháttekvagybám?”16 – olyan mértékű beszédhibát rejt magában, hogy egy heterodiegetikus narrátori értelmező szólam beavatkozására van szükség annak feloldásához. A toronyőr nyelve ezentúl nem eltűnik, csupán korrekcióra, tolmácsolásra szorul, hogy a nem-szakrális térben lévő regényalakok is megértsék. Ez a dogmatikus beavatkozás csak akkor tűnik el, mihelyt a regény alakjainak már megszokottá válik a torony tere. A regény első felében tulajdonképpen Zsuzsi identitáskeresésének folyamata, a falusi és polgári léthelyzet közti fixációs folyamata megy végbe. Amint Zsuzsi és Attila első dialógusának záró szakaszában Attila megnyilatkozása az anticipáció retorikai alakzatának jegyeit ölti magára, azzal gátolja Zsuzsi döntését, a tudat megismerő tevékenységét zárja el, attól fogva Zsuzsi tudatának pszichikai tevékenysége megváltozik. Ezen a ponton az ajándékba kapott muskátli okozta asszociációk törnek rá, melynek hatására a kerteken és a gallérokon át emberek arcán keresztül egészen a tekintetig, a szem megfigyeléséig jut el. A szem, a nézés és látás metaforikus jegyei ettől a ponttól kezdve a diegetikus világ minden entitását ellepik. Ezzel együtt Zsuzsi beszéde egyfajta önreflexív iróniába is kezd, mely minden további percepcióját meghatározza: „[…] szemtelen, maga előtt látta a fiú két mohó, kék szemét. Abba a két szembe mondta bele a szemtelent.”17 De ezt erősítik a boldogan szemlél, ránézne büszkén, a mereszti a szemét, az ötórai szemlélkedés, a legényszemek, erősen szembenéz, nézte, de nem látta kifejezések. A „szem” a kisregény ezen pontjától kezdve az összes regényalak indexévé válik, szinte minden cselekvő aktus a szem külsődleges jegyeivel, vagy észlelő tevékenységével ragadható meg. A tekintet már említett szerepe a prózamű egészében a szemmel kerül korrelatív viszonyba, s együttesen lepik el a diegetikus világ minden elemét. A regényalakok belső beszéde elsősorban nem a narrátori közvetítés által válik érthetővé, jelentésessé, hanem a „szem” és a tekintet által. Zsuzsi asszociáció, a szentképek festése, valamint a háborús újságok éppen ezt dinamizálják. Nem annyira egyértelmű számomra hogy mind A kürt, illetve a kései kisregények milyen kisregénytípust képviselnek, feltéve, hogy egyáltalán sikeres lehet bármiféle kategorizációs törekvés. Annyi azonban bizonyos, hogy a már említett „társadalmi regény”, vagy „tézisregény” csoportjába való beillesztés igényét felülírják a művek, mind narrációs, mind retorikai, mind konstrukciós szempontból. A századfordulón kialakuló modern regényt fejlődési tendenciái, irányvonalai szerint Žmegač két típusba sorolja: az egyiket noétikusnak nevezi, mely az intellektuális regényirodalmi ív (Diderot, 58 �Gárdonyi 150 Kutatóterület Schlegel, Flaubert) örökségét viszi tovább. A típus fő ismertetőjele, hogy metatextuális elemekből építkezik és a Gide, Huxley Musil, Broch nevekhez, és e szerzők szövegeihez kapcsolható. A másik típus a regény pszichogram felé hajló ága, melyet abszolút leegyszerűsítve a „stream of consciousness”18 jelenségével jellemezhetünk. Nem lenne igaz az a kijelentés, hogy Gárdonyi kései kisregényei bármelyik Žmegač által leírt típushoz is egyértelműen kapcsolhatók. A komparatív tevékenység – mellyel megkíséreljük Gárdonyi regényeinek a kortárs európai és amerikai regényalkotási folyamatokkal való összevetését – önmagában hipotetikusnak tűnhet. Azonban, ahogyan már írásom elején körvonalazni próbáltam, Gárdonyi regénypoétikájának stílusjegyei, főként innovatív narrációs technikái a századfordulón keletkező művek által képviselt regénytendenciákkal összevetve nem is annyira „megkésettséget”, mint inkább rokonságot mutathatnak. (Különös tekintettel a belső monológ vagy belső beszéd domináns szerepére.) A kapcsolódási potenciál kimutatásához több szempont is kínálkozik. A legkézenfekvőbb talán a Gárdonyirecepcióból kiindulni, mely sokszor utal Gárdonyi „naturalista hajlamára”. Ez A kürt elemzésének aspektusából azért fontos, mert a „naturalisták riporteri hajlamai, az elbeszélés radikális internalizációja és az irodalmi hagyomány pszichográfiai mimézise nehezen lenne elképzelhető a naturalista elmélet alapvető maximái nélkül.”19 Érdemes lenne az összes kései Gárdonyi-szöveg narratív szintjeit megvizsgálni, hiszen a vizsgált kisregény szövegének egyik szervező elve, a „tér” az 1920-as, 1930-as évek regényeinek egy különös típusával – főként Dos Passos Manhatten Transfer című művével – mutat rokonságot. Ezek a szövegek az időbeli kiterjedés rovására történő térbeli megformálásra mutatnak hajlandóságot.20 Ezen típus esetében már nem a regényalakok interakciója képezi az alapvető kompozíciós mintát, hanem a környezetmegjelenítés. Erre bőven találunk példát John Dos Passosnál, Alfred Döblinnél és a rokon szellemiségű íróknál. Ennek tétje, hogy az emberi sorsok gyakran befejezetlenek maradnak, épp csak nagy vonalakban megrajzoltak, az író azon szándékának felelnek meg, hogy sejtesse a nagyvárosi élet kontingenciáját. Az elemzett kisregény ezekkel a jellemzőkkel rokon vonásokat mutat. Gárdonyi kisregényének narrációjában a belső beszéd kiemelt szerepét ezen kívül azért hangsúlyozhatjuk, mert minden belső beszéd a „stream of consciousness” formája, mely a Gárdonyikisregények értelmezési horizontját inkább a „modern pszichogram logikájú” regényekhez kapcsolhatja. Természetesen Gárdonyinál az érzéki-szellemi tényeknek a Žmegač által megjelölt európai regényekkel ellentétben nincs végletes szubtilitásig vitt logikai analízise, mert rövid mondatai mindig elhallgatott mondatok. 59 �Kutatóterület Gárdonyi 150 Jegyzetek GÁRDONYI Géza: A kürt. Bp., 1981, Szépirodalmi. Ez a terminus Németh G. Béla Türelmetlen és késlekedő félszázad: A romantika után című korszak-monográfiájának címéből származik. Ld. NÉMETH G. Béla: Türelmetlen és késlekedő félszázad: A romantika után, Bp., 1971, Szépirodalmi. 3 ŽMEGAČ, Viktor: Történeti regénypoétika. In THOMKA Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei I. Pécs, 1996, Jelenkor. 4 Az Egri csillagok, A láthatatlan ember, valamint az Isten rabjai című regények tartoznak ebbe a csoportba. 5 GÁRDONYI Géza: Az én falum. Bp., 1927, Dante. 6 KOVÁCS Gábor: A kulturális ténytől az irodalmi tényig. In KOVÁCS Árpád (szerk.): Regények, mádiumok, kultúrák, A harmadik veszprémi regénykollokvium. Bp., 2010, Argumentum (Diszkurzívák 10), 61. 7 Titkosnaplójában már Gárdonyi maga is kísérletet tesz bizonyos műfaji kategóriák bevezetésére, melyek azonban nem állandósultak. Ezen kívül a szakirodalom is jelzi, hogy mind a „kisregény”, mind az „elbeszélés” kategóriája problematikus, azonban jobb terminus hiányában a „kisregény” megjelölést alkalmazom. 8 Z. SZALAI Sándor: Gárdonyi műhelyében. Bp., 1970, Magvető, 270-271. 9 GÁRDONYi: A kürt, 123. 10 Uo., 124. 11 Uo., 133-134. 12 LEBENSZTEJN, Jean-Claude: A keretből kiindulva. Ford. Simon Vanda. In HÁZAS Nikoletta (szerk.): Változó művészetfogalom. Bp., 2001, Kijárat, 179–196. 1 3 Uo., 194. 14 Érdemes lenne a Kovács Gábor által már megalapozott trópusrendszert, jelesül a gép, gépiesség metaforikus kiterjesztését feltárni a Gárdonyi szövegekben, hiszen ez a diegetikus világ egyik szignifikáns jegye a szereplők megnyilatkozásaiban, de főleg térbeli mozdulataik és észleléseik aktusaiban. 15 GÁRDONYI, i.m., 138. 16 Uo., 140. 17 Uo., 144. 18 A terminus eredetileg William James The Principles of Psychology című művéből származik, valamint Žmegač is ezt használja tanulmányában. 19 ŽMEGAČ: Történeti regénypoétika, 102. 20 Uo., 132. 1 2 60 �Találkozási pontok „Kötődések” Beszélgetés Csongrády Bélával Csongrády Béla újságíró, közíró, a megye kulturális életének egyik meghatározó egyénisége, aki Nógrád megyében 1963-ban, ötven évvel ezelőtt éppen a Palócföld hasábjain jelentkezett első írásával, később a lap szerkesztőbizottsági tagjaként és rovatvezetőjeként is tevékenykedett. Az elmúlt öt évtizedben számos saját kötetet publikált, a különböző helyi és megyei orgánumokban folyamatosan szemlézi és dokumentálja a régió kulturális életének jelentős eseményeit. Salgótarján díszpolgára, munkásságát többek között Madách-díjjal, Nógrád megye sajtódíjával, Balassi-díjjal és Bugát Pál emlékéremmel ismerték el. Csongrády Bélával a folytonosságról, az értékek és hagyományok átörökíthetőségéről, valamint a „fiatal” nógrádi irodalomról és művészetről beszélgettünk. – Hatvanban született, Salgótarjánban nőtt fel, Budapesten járt egyetemre. Miért, hogyan döntött a hazatérés és a kulturális pálya mellett? – Bár a második világégés viszontagságainak „köszönhetően” Hatvanban születtem, de ízig-vérig salgótarjáninak tartom magam, hiszen már óvodába is itt jártam. Vasutas dinasztiából származom, mindmáig a vonat a kedvenc közlekedési eszközöm, de hamar kiderült, hogy nekem más út jelöltetett ki. Olvasni nagyon szerettem, és már akkor érlelődött bennem az irodalom, a művészetek iránti érdeklődés. Máig őrzök egy kis füzetet, amelyben 1-től 5-ig osztályoztam a filmeket, amiket megnéztem. Azt nem tudtam biztosan, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”, de azt, hogy mi nem, azt igen. Olyan pálya szóba sem jöhetett, amelyen a matematikának, a fizikának, a kémiának nagy szerepe van. Talán ezért is tisztelem annyira – ha „messziről” is – a természettudományok művelőit, értőit. A Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem, kiváló tanáraim voltak. Noha az ötvenes évek közepén a névadó kultusza alig létezett, az azonban tudatosult bennünk, hogy Az ember tragédiája korszakos jelentőségű mű. Felsőfokú tanulmányaimat az ELTE Bölcsészettudományi Karán végeztem, egyetemi doktori címemet magyar filozófiatörténetből szereztem. Nagyon sokat köszönhetek az Eötvös Kollégiumnak és könyvtárának: a hatvanas évek elejétől, a rangos képző- és szellemi alkotóműhelyként működő 61 �Találkozási pontok intézmény inspiratív légkörében alakult ki bennem a tudás, a talentum, az érték tisztelete, a folyamatos, elmélyült munka igénye. Ott kezdtem bekapcsolódni a tudományosság rejtelmeibe, és abban az időben kezdtem publikálni is: az Egyetemi Lapokban, illetve a Filológiai Közlönyben, a Nagyvilágban jelentek meg első írásaim. Nógrád megyében 1963-ban – tehát éppen ötven évvel ezelőtt – a Palócföldben tettem le a névjegyem Rimay János pályaképe című dolgozatommal. 1964-től – a napilappá alakulás évétől – vagyok jelen a megyei lap hasábjain. Abban az évben kerültem az első munkahelyemre – a Salgótarjáni Városi Tanács művelődési osztályára, úgymond „népművelési felügyelői” munkakörbe. Ez is a Nógráddal függ össze: 1964 nyarán külsősként dolgoztam a szerkesztőségben, és a cikkeim alapján szólítottak meg. Az az év egyébiránt mérföldkő volt a számomra is: ekkor bontott zászlót Csesztvén a legújabb-kori Madách-kultusz, amelyhez részint hivatalból, de egyre inkább belső indíttatásból csatlakoztam. – Pályája során volt lehetősége megfigyelni a rendszerváltás előtti és utáni kulturális élet sajátosságait egyaránt. Nógrád megye esetében mennyire létezik folytonosság, hogyan értelmezhető a hagyomány fogalma? – A rendszerváltásig a kulturális irányításban dolgoztam. Az egész megyében, de különösen Salgótarjánban – a városközpont rekonstrukciójával összefüggésben – pezsgő időszak volt, és ez leginkább az országosan is nagy figyelmet keltő képzőművészetben nyilvánult meg. De nem véletlen az sem, hogy a Palócföld ekkoriban vált folyóirattá, bár abban az időben a személyi feltételek úgy alakultak, hogy a lapban főként a valóságalapú, szociografikus irodalmi vonulat volt erőteljes. Pártbeli, politikai és közéleti munkámat nincs miért megbánnom. A számomra evidenciaszerű és erős lokálpatriotizmustól – amely számomra természetessé tette, hogy az egyetem elvégzését követően minden csábítás ellenére hazajövök – indíttatva mindig is a helyi érdekek érvényesülését, az itteni lakosság életfeltételeinek jobbítását, komfortosabbá tételét igyekeztem a magam módján szolgálni. Hosszú éveken át akarva-akaratlanul benne voltam azoknak a döntéseknek az előkészítésében, megvalósításában, amelyek a város, illetve a megye szellemi gyarapodását segítették elő az értelmiségiek letelepítésétől az intézmények létrehozásán át, egészen a művészeti élet különböző területeinek a fejlesztéséig. Számos kezdeményezés születésénél bábáskodtam, sokoldalú kapcsolatrendszerem alakult ki megyén belül és kívül egyaránt. A történések egy részét magam is alakítottam, a nagyobbik részének pedig „krónikása” lettem. Ez utóbbi tendencia a kilencvenes évek elejétől – amikor a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztője, majd hat éven át felelős szerkesztője voltam – értelemszerűen felerősödött, de megmaradt 2002-es nyugállományba vonulásomat követően is. Szerkesztőként – hiszen a Palócföldnél is voltam egy időben szerkesztőbizottsági tag, illetve rovatvezető – és újságíróként is mindig a megye nagyságrendjén 62 �Találkozási pontok messze túlmutató értékek felismertetése, bemutatása motivált. Soha nem fogadtam el, hogy Nógrád bármelyik országrésznél is alacsonyabb szintet képvisel. Büszke voltam és vagyok arra, hogy Madách Imre és Mikszáth Kálmán szülőföldjén vagyok otthon, és arra is, hogy minden időszakban rendkívül sok tehetség élt és él manapság is Nógrád városaiban, falvaiban, nem is beszélve a természeti és épített nevezetességekről. A tradíciók hagyományozásának, illetve megalapozásának szándéka vezetett a Mikszáth Kálmán Társaság vagy a Madách-hagyomány Ápoló Egyesület alapító tagjai sorába. Az utóbbi éppen tizenöt éve alakult meg, és azóta, 1998-tól, az elnöke is vagyok. Azt akartuk és akarjuk, hogy Salgótarján is részese legyen a Madách-kultusznak, és hogy a város első középiskolájának, a Tragédiaköltő nevét viselő gimnáziumnak a múltját és jelenét érdemei szerint ismerje el a közvélemény. Ugyancsak évtizedek óta veszek részt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat országos és megyei testületeinek munkájában. Az 1841-ig visszavezethető TIT – elnevezésének megfelelően – helyileg is nagy szerepet vállalt és vállal az általános és szakműveltség terjesztésében. 2007 óta tagja vagyok a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház műsorait szerkesztő Palóc Parnasszus Szerkesztőségének, amely a kulturális tevékenységében egyszerre két célt valósít meg. Feladatának tartja, hogy országos jelentőségű alkotókat lásson vendégül, bemutassa őket a helyi közönségnek, továbbá a helyi alkotók munkáira is felhívja a figyelmet. Folytonosság tehát van, annál is inkább, mert napjainkban sok örömet okoz a – Salgótarjánban, de a megye más részein is tapasztalt – már említett kulturális aktivitás. Ennek megannyi jele van. Jó érzéssel tölt el, hogy jövőre immár hatvanéves lesz a Palócföld, ami azt jelenti, hogy hat évtizeden át folyamatosan megkapta az alapvetően szükséges anyagi és erkölcsi támogatást. Szerzői között sok a tehetséges fiatal tollforgató, és úgy tűnik, hogy van utánpótlása más művészeti ágak képviselőinek is. Írásaimban igyekszem őket is „menedzselni”, már csak azáltal is, hogy észreveszem és megemlítem ígéretes szárnybontogatásaikat. A József Attila Művelődési Központ 1966-os megnyitása óta szinte valamennyi – jóval több, mint ötszáz – színházi előadást láttam, több mint húsz éve rendszeresen írok is a produkciókról. A 2012-ben megalakult helyi társulatnak, a Zenthe Ferenc Színháznak nem elsősorban kritikusa, hanem mintegy szóvivője vagyok: igyekszem megörökíteni és a közvéleménnyel tudatni minden, a város saját színházával kapcsolatos információkat. Úgy gondolom, hogy ez a dokumentációs jelleg egész munkásságomban, könyveimben is tetten érhető. Az a célom, hogy jelenben minél többen vegyenek tudomást a kulturális, művészeti élet történéseiről és az utókor is érzékelje, becsülje majd értékeinket, és örülök, hogy vannak lapok, amelyek teret adnak e törekvésimnek. Annak viszont egyáltalán nem örülök, hogy a gyakori kulturális, művészeti rendezvényeknek például Salgótarjánban szinte 63 �Találkozási pontok ugyanaz a néhányszáz ember képezi a közönségét. Hol vannak a többiek? Sokan olyanok is hiányoznak, akiknek nem kell mindennapi létfenntartási gondokkal küszködniük. Ugyancsak elszomorít, hogy manapság a nyomtatásban megjelent írásoknak csökken az olvasottságuk, visszhangjuk, és ezáltal a társadalomra gyakorolt jótékony hatásuk. Egyre több értelmiségitől, jeles személyiségtől hallom mintegy büszkén hangoztatni: nem olvas újságot, folyóiratot. Az okokat mélyebben kellene tanulmányozni, de – saját példámból kiindulva – meggyőződéssel vallom, hogy ezért nem csupán az internet előretörése a felelős. – A könyvei és publicisztikái alapján úgy tűnik, sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a „példaképek”, a pozitív jelenségek bemutatására, mint a negatív kritika megfogalmazására. Ez egyfajta pedagógiai módszernek tűnik. – Példaképeim nem személyekhez, hanem bizonyos magatartásformákhoz kötődnek. Nem szeretem azokat a megnyilvánulásokat, amelyek mindig mindent alábecsülnek, ami helyi, és a kritikai attitűdön kívül konkrét cselekvéssel nem gazdagítják szűkebb és tágabb környezetünket. Különösen bosszant, ha valaki Salgótarján szellemi, kulturális életéről beszél lekicsinylően, anélkül hogy tudná, hogy milyen gazdag a kínálat, milyen sokoldalú és eredményes a civil szervezetek, közösségek munkája. Ennélfogva mindenkit tisztelek, mindenkire felnézek, aki bármilyen formában hozzájárul gyarapodásunkhoz. A könyveim hátterében is ez a szemlélet áll, fontosnak tartom, hogy dokumentáljam azokat az értékeket, amelyeket helyi szinten megteremtünk. A kilencvenes évek elején felvetődött bennem, hogy a kulturális értékekre, a példaértékű pályákra érdemes lenne a periodikákon túl is felhívni a figyelmet, így jött létre 1994-ben a Kötődések (Nógrád megyei alkotók nyomában) című kötet. Úgy gondolom, a címben (és magában a kötetben) az én attitűdön is tükröződik, az, hogy nagyon erősen tudok mindenhez, a hagyományokhoz, az értékekhez és a személyekhez is kapcsolódni. A „Remény a csillag” (Fejezetek a Nógrád megyei Madáchkultusz legújabbkori történetéből [1964-1999]) című könyvemben a Madách-kultusz történetét foglalom össze: az első fele valóban „történetként” meséli el mintegy harmincöt év eseményeit, a második fele pedig interjúkat, beszélgetéseket tartalmaz a szakértőkkel, a kultuszt alakító személyiségekkel (például Praznovszky Mihállyal, Pál Józseffel, Andor Csabával, Czinke Ferenccel). A Zsinórpadlás nélkül (2004) szintén egy helyi hagyomány, a salgótarjáni színházi élet történetét dolgozza fel: bemutatja a művelődési házakban, kultúrotthonokban működő színjátszó körök tevékenységét, valamint a József Attila Művelődési Központ történetét is. Minden érték, amit megteremtünk (legyen az művészeti, tudományos vagy akár sporteredmény), figyelmet érdemel, és én feladatomnak tartom, hogy dokumentáljak mindent, amire a nógrádiak, különösen a salgótarjániak büszkék lehetnek. 64 �Találkozási pontok Kalandozás Keleten Beszélgetés Köteles Katalinnal N. TÓTH ANIKÓ Az ipolysági Köteles Katalin lengyel barátjával, Filip Marzeccel és egy másik lengyel fiatalemberrel, Pawel Rogalával 2012 márciusában nekivágott a világnak: bejárták Törökországot, Grúziát, Örményországot, Azerbajdzsánt, Oroszországot és Mongóliát. Az alábbiakban Kati úti élményeiről beszél. – Miért választottátok ezt az irányt? – Tíz és fél évet éltem Londonban, s valahogy elegem lett. Nekem az volt a lényeg, hogy kiessek az emberek közül, és feloldódhassak a természetben. Szeretem megismerni más emberek kultúráját, de most sokkal kevésbé motivált ez, mint barátomat, Filipet. Autóval mentünk, hogy olyan helyeket is bejárjunk, ahova turistaként biztosan nem jutnánk el. Utunk során aztán olyan emberekkel találkoztunk, akik megfordították bennem az emberiszonyt. Számos helyen ugyanis szívélyesen behívtak, megvendégeltek, annak ellenére, hogy idegenek voltunk. Amikor Törökországban első alkalommal invitáltak, ellenkeztem. Filip erősködött, hogy be kell mennünk, ha már ilyen kedvesen hívnak. De azért többször mondtunk nemet miattam. Az hiszem, nem kellett volna ennyire visszafogottnak lennem. – Megterveztétek az útvonalat? Hogyan készültetek? Hogyan osztottátok be az időt? 65 �Találkozási pontok – Mongólia volt a végcél. Eredetileg Azerbajdzsán nem szerepelt a tervben, de aztán ott is szétnéztünk. Az időnket a vízumkényszer osztotta be. Törökországban szlovák útlevéllel csak egy hónapig tartózkodhattam, a lengyelek viszont háromig. Ezért ki kellett lépni az országból, majd újból visszamenni. Örményországban csak három hétig, Azerbajdzsánban, Oroszországban, Mongóliában egy hónapra szólt a vízum. El akartuk kerülni az esős időszakot Mongóliában, ezért augusztus-szeptemberre kellett odaérnünk. Filip egyik barátja ajánlotta, hogy gyakoroljuk az oroszt. Én annak idején tanultam két évig, emlékeztem az azbukára. Az angol nem volt elég az érvényesüléshez, csak az orosz. Mongóliában meg már az se. Térképet vittünk, Törökországban még volt GPS-ünk is, a többi helyen már nem. – Szándékosan kerültétek a turisták által kedvelt helyeket? – Láttunk azért lenyűgöző turistahelyeket is Törökország nyugati és déli részén. Kappadóciát vagy a Pamukkále geológiai képződményeit nem szabad kihagyni. – Te geológiát végeztél, de sose dolgoztál a szakmádban. Milyen benyomást tett rád ez az élmény? – Meglepődtem magamon, hiszen nemcsak Törökországban, hanem Mongóliában is elértünk a vulkanikus területekhez. Amikor egyetemre jártam, nem volt lehetőségem megtekinteni ezeket, most egy kicsit felelevenítettem az ismereteimet. – Törökországban mi volt a legérdekesebb? – A déli és a keleti országrész, ahol a kurdok élnek. Cikkcakkban mentünk, mert amint említettem, időnként ki kellett lépnünk az országból. Nyugatról keletre tartottunk, majd északra, ahol átmentünk két napra Grúziába, majd a Fekete-tenger mentén le, középre, aztán délre. A turistahelyeken ugyanúgy viszonyulnak a turistákhoz, mint Európa más helyein: ha van pénzed, szívesen látnak. Március elején szerencsére még nem volt turistaszezon. Elég nehézkes volt a kommunikáció, de fölfedeztem néhány szót, ami hasonlít a magyarhoz: az árpa, a kupak, az alma, a kicsi jelentésű kücsük. Azerbajdzsánban pedig kicsi volt a kicsi. Ezeknek nagyon megörültem. A lengyelek nem értettek semmit, én viszont egypár szót elkaptam. Nevettünk is, hogy a magyar nyelvvel érvényesülni lehet. – Az autó volt a házatok? – Igen, közel hét hónapig laktunk az autóban. Nekem az jelentette a biztonságot. Többnyire patak mellett vagy folyóparton álltunk meg. De gyakran megtörtént, és kicsit fura is volt, hogy ismeretlenként csak úgy behívtak az utcáról, hogy töltsük ott az éjszakát, főleg Törökországban és Azerbajdzsánban. Nagyon megható volt. – Nomád életmódot éltetek tehát? – Igen, tüzet raktunk, itthonról vitt szalonnát, kolbászt ettünk, én főztem, 66 �Találkozási pontok sütöttem. Láttak bennünket a pásztorok, és este visszajöttek, hogy nem maradhatunk ott, menjünk hozzájuk. Nem azért, mert nem lett volna biztonságos a hely, hanem a büszkeségük nem engedte, hogy egy idegen a szabad ég alatt töltse az éjszakát. Egyszer pl. megtörtént, hogy három férfival találkoztunk egy patak partján, akik csaknem összevesztek, melyikük vigyen minket haza. Végül valahogy eldöntötték. Egy 50-55 körüli férfi családjánál vendégeltek meg, vacsorával kínáltak. Aztán engem a nőkhöz osztottak. Ekkor tapasztaltuk meg először a muzulmánok eltérő szokásait. Külön aludtak a nők, külön a férfiak, pedig volt több szobájuk. Filippel nem vagyunk ugyan házasok, de elég hosszú ideje tart a kapcsolatunk. Ezért volt furcsa, hogy nem kaptunk közös vendégszobát. – Törökországban alapvetően alacsonyabbrendűek a nők? – Szerintem igen. Főleg délen és keleten csak nőket láttunk dolgozni a földeken. A kisebb településeken teázóba csak férfiak járhattak. Ilyen teázóknál gyakran megálltunk, ha tájékozódni akartunk, hol vagyunk, merre tovább. Én nem is mentem be, mert próbáltam tiszteletben tartani a szokásaikat. Mindenhol nagyon segítőkészek voltak, teával kínáltak. Ez főleg Törökországban és Azerbajdzsánban jellemző, a két muzulmán országban. – Mi volt számodra szokatlan? – A vendégszeretet, illetve a nőkhöz való viszony teljesen más. DélTörökországban, Mardinban egy szűk sikátorban egy kisfiú behívott hozzájuk. Gondoltuk, el akarnak nekünk adni valamit, mert azért ilyen is előfordult, meg a szegényebb helyeken gyerekek kéregettek. Aztán mégis bementünk. Két fiú- és két lánytestvére volt a kisfiúnak, s mivel tanulnak angolul az iskolában, sikerült egy kicsit kommunikálni. Kiderült, hogy ez a kisfiú nagyon szereti a turistákat meg úgy általában az idegeneket. Csak két szobájuk volt, bútor nélkül. A földön ültünk gyönyörű szőnyegeken. Az anyuka kurd volt, az apuka török, de ő éppen dolgozott. A nő sütött nekünk kenyeret. És hát teával kínált. A tea hozzá tartozik a kultúrájukhoz, annyi teát, mint Törökországban, sehol nem ittunk. Egész pici, decis üveg csészécskéik vannak, középen elkeskenyednek. Nagyon erős fekete teát fogyasztanak rengeteg cukorral. Én se a fekete teát, se a cukrot nem szeretem, de ennek a kettőnek a kombinációja nagyon különleges volt. Törökországban soha nem kínáltak meg alkohollal. Ezzel a családdal töltöttük végül az egész napot. Törökországban egyébként nagyon nehéz volt a higiénia betartása. A nagyobb városokban volt törökfürdő, hamam, de nőket nem engedtek be, vagy hetente csupán egyszer vagy kétszer nyitották meg számukra. Ha nem a nők napján érkeztünk, akkor nem volt esélyem. Az anyuka nekem felajánlotta (a férfiaknak nem), hogy használhatom a fürdőszobájukat. Ami egy vödörből és egy kancsóból állt, locsolhattam magamra a vizet. A hamam is ilyen, folyik a csapból a víz, külön a hideg, külön a meleg, nincs mosdókagyló. Az igazi hamam közepén van egy márványlap, ami nagyon 67 �Találkozási pontok forró, és miután leöntögetted magad vízzel, egy kicsit ráfeküdhetsz. Egyetlen turistahelyen történt meg, hogy együtt volt a férfi és a női fürdő. – Kerültétek a nagyvárosokat? – Azért ezt nem mondanám, mert ha egyszer ilyen messzire elmegyünk, akkor nem lehet kihagyni pl. Isztambult, Tbiliszit, Bakut, Jerevánt. Egyébként nagyon sok lengyel diákkal találkoztunk. – A lengyelben erős a kalandvágy? – A lengyelek nyitottabbak, mint mi, magyarok. Eleve sokkal többen vannak, 40 millióan. Bárhová mentünk, lengyelekkel mindenhol találkoztunk. – Tapasztaltál olyat, hogy Filip egy adott helyzetben eltérően reagált lengyelként, mint te magyarként? – A két kultúra nincs messze egymástól. Filip lengyelként Ausztráliában nőtt fel, emiatt is nagyon nyitott, könnyen barátkozik, vonzza az embereket, ebben eléggé különbözünk. És lazán veszi a szituációkat. Amitől én megijedtem, abból ő gond nélkül kivágta magát. Oroszországban pl. két nap alatt 15-ször állítottak meg a rendőrök. Egyrészt gyanúsak voltunk, másrészt várták a padáreket. Filip mindig kibeszélte magát. Örményországban fizettünk csak gyorshajtásért. Igaz, nem lehetett látni a sebbességkorlátozó táblát. – Nem féltél egyébként? – Eleinte azért igen, de idővel ez teljesen elmúlt. Az emberek között, az erdőben, a patak partján, a semmi közepén soha nem féltem. Az emberek mindig odajöttek, nincs-e szükségünk valamire. Törökországban benzinkutak mellett aludtunk. Reggelente odajött a benzinkutas, és megkérdezte, teát kérünk-e vagy kávét. Mindezt ingyen. Nem volt olyan kút, ahol ez meg nem történt volna. Több helyen a benzinkutas ott lakott a kút mellett, még azt is felajánlotta, hogy ha le akarunk mosdani, bemehetünk hozzájuk. A kaukázusi országokhoz képest a török kutak egyébként nagyon tiszták voltak. Talán a rengeteg kamion miatt. – Törökországból merre mentetek tovább? – Grúziába. A kaukázusi országok közül itt a legszebb a természet. Az emberek nagyon kedvesek, de pl. kevésbé vendégszeretőek, mint a törökök vagy az azeriek. Itt alkohollal kínáltak, a csacsával, ami házi készítésű törkölypálinka, de nekem nem ízlett. – Ha nem fogadtad el, megsértődtek? – Nem lehetett nem elfogadni. Kénytelen voltam meginni. Kis stampellivel kínáltak, többször is. Filip benne volt az ilyesmiben, szereti kipróbálni a helyi ízeket. Egyébként mindenhol megkóstoltuk a jellegzetes ételeket, bár én elég sokat főztem. – Melyik étel ízlett? Törökországban az édességek. A bakláva, künefe nagyon finom. 68 �Találkozási pontok Grúziában a hús dominál, a saslik, azt nem szeretem a bárányhús miatt. Aztán van a hinkáli, ami a tortellinihez vagy a pirozskihoz hasonlít, gombával, káposztával, hússal töltik, érdekes fűszerekkel ízesítik. Örményországban, Azerbajdzsánban többnyire húst esznek. Mongóliában pedig egyenesen húst hússal esznek. Főleg birkát és kecskét. Északon és Ulánbátor közelében még vannak fák, de a Góbi sivatag felé egyre fogynak. Ezért összegyűjtik az állatok ürülékét, kiszárítják, és ezzel tüzelnek. Nemigen tudnak sütni, hiszen ez hamar ellobban, és nem ad elég meleget. Nagyon érdekes volt számomra, hogy a jurták előtt óriási napelemeket tartanak. Bent szatellites telefonjuk van, és hatalmas képernyőjű televíziót néznek. Egyik kedves ipolysági ismerősöm, Márton Öcsi bácsi 1964ben járt Mongóliában, olvastam az élménybeszámolóját, és gondoltam, azóta változott a helyzet. De Ulánbátoron kívül a körülmények nem sokat változtak. A csorda után mondjuk nem lóval, hanem motorbiciklivel mennek. Régi orosz UAZ-okat használnak. Amúgy a nomád életstílus megmaradt. Szerencsénk volt, mert behívott egy család, és megláthattuk, hogyan élnek Ulánbátortól kb. 300 km-re. Házigazdánk felesége Ulánbátorban él a fiával, mert az iskolába jár, és csak az iskolai szünetekben jönnek haza. A papa pedig a testvérével és a nagybácsival lakik. Három jurtából áll a törzs. Állattenyésztéssel foglalkoznak. Reggel kihajtják, este beterelik a több száz állatot. A hatalmas nyájakat tartó embereknek valószínűleg igen jól megy. – Milyen a jurta berendezése? – A bejárat mellett a bal oldalon egy ágy van, ahova minket ültettek, jobb oldalt a háziak foglaltak helyet. Középen a tűzhely egy bográccsal, abban főznek mindent, húst só nélkül meg a tsajt (tejes teát). Délután érkeztünk, vacsorára és reggelire is ugyanazt a húst kaptuk. – Hogyan társalogtatok? – Elég nehézkes volt a kommunikáció, hiszen se oroszul, se angolul nem tudnak, csak mutogattunk. Ott is kedvelik az alkoholos italokat, megkóstoltuk a kumiszt, az archát, mi pedig vodkával viszonoztuk a vendéglátást. Az emberek korán járnak aludni, és nagyon korán kelnek az állatok miatt. – Hogyan osztják meg a területeket? – Amerre a szem ellátott, mindenhol nyájak voltak, de nem sikerült megtudni, hogyan egyeznek meg. Sok km-t kellett menni ahhoz, hogy egy újabb családra bukkanjunk. Hatalmas területen alig él ember. Ez egyébként csodálatos volt, mentünk, mentünk a végtelenbe tartó dűlőutakon. Ulánbátorból a szélrózsa minden irányába visz aszfaltút kb. 200 km-re, aztán megszűnnek, nincsenek útjelző táblák se. Azért is kellett a jurtákhoz menni, hogy eligazítsanak, meg hát az autó is elromlott egyszer-kétszer. Ebben is nagyon segítettek. Terepjárókkal és kisebb teherautókkal közlekednek, ezzel szállítják bevásárláskor a holmit. Ha nem kanyarodunk oda a jurtákhoz, akkor mehettünk volna napokig úgy, hogy senkivel sem találkoztunk volna. 69 �Találkozási pontok A csend volt egyébként a legnagyobb élmény Mongóliában. Órákig el tudtam ücsörögni a kocsi mellett, és hallgatni. Olyan csend volt, hogy a madárszárnysuhogás is hallatszott a magasból. Ez nagyon megható volt. Sajnáltam is, hogy csupán 30 napra kaptunk vízumot. Csak délen voltunk, középen, a Karakorum környékén, és fönt a Hövszgöl-tónál, de az Altájhegységhez már nem jutottunk el. Nagy élmény volt a Góbi sivatag is. Harminc percig tartott felmászni egy hatalmas homokdűne tetejére. Rengeteg tevét láttunk. A tevebőgés messzire elhallatszott, mert nem voltak pl. fák, amik felfogták volna a hangot. – Milyen az emberek öltözéke? – A törököké teljesen olyan, mint a mienk. Igazából Mongóliában láttunk nagy különbséget. Délinek nevezik azt a hosszú köntöst, amit övvel fognak össze. Ezt viselik, amikor az állatokkal foglalkoznak, ha bejönnek a jurtába, tehát egész nap. Díszesebb darabjuk is van, általában akkor veszik fel, amikor a városba mennek. A tisztálkodáskultúra is eltérő náluk. Főleg a gyerekek maszatosak. Ez nagyon furcsa, hiszen a patakok olyan tiszták, hogy inni lehet belőlük, mégse mosakodnak benne. Azt se tudom, mennyi ruhájuk lehet, mert a jurtában nem láttam szekrényt, amiben tárolhatnák a holmijukat. Az ágyon, szőnyegen, bográcson kívül a szent sarokban van egy komódszerű bútoruk, melyen a nagyszülők képe van kitéve. Többnyire buddhisták vagy sámánisták. – Hol tartják az edényeket? – Leginkább a földön. Az edények fából vagy kerámiából készülnek. A hús pedig belülről lóg a jurta falán. De nincsenek legyek, és semmilyen szagot nem lehet érezni. A húst két napig tartják bent, hiszen megengedhetik maguknak, hogy mindig frissen vágjanak. Hűtőjük sincs. Mindig csak annyit főznek, amennyit megesznek. Nekem ez elég riasztó volt, nemigen eszem húst, főleg bárányhúst, a szaga miatt. Nem akartam megsérteni őket, ezért mondtam, hogy vegetariánus vagyok. A mongoloknál biztosan nincsenek vegetariánusok. Inkább főztem magamnak. Oroszországban a szupermarketben bevásároltunk, tehát voltak készleteink. – Mivel ették a húst? – A jurtákban nem esznek körítést. Minden fűszer nélküli főtt húst fogyasztanak. Még csak nem is főzik puhára. A tsajt, teát tejjel isszák, de semmilyen tea-íze nincs, nekem löttynek tűnt. Tejből egyébként szárított joghurtnak nevezett ételt készítenek. Sajtot, túrót nem csinálnak. Amikor megsavanyszik egy kicsit a tej, felforralják, kiöntik hatalmas fatepsibe, kőkeményre szárítják, felvagdossák, és azt evegetik. Nekem majdnem beletörött a fogam. Először azt hittem, cukorka. De nincs kenyerük se, tehát elég egyoldalúan táplálkoznak. A gyerekek viszont pirospozsgásak, majd kicsattannak az egészségtől: a hústól meg a tejtől. – Utatok során egyébként a vendéglátóitok vagy az alkalmi ismerőseitek 70 �Találkozási pontok kíváncsiak voltak-e, honnan jöttök? – Főleg Törökországban és Azerbajdzsánban. Örményországban, Jerevánban pedig, amikor egy kifőzdében lengyelül beszélgettünk, egy hölgy kijött a konyhából. Elmesélte, hogy 96-ban másfél évig Lengyelországban élt a férjével. Rögtön meghívott bennünket vacsorára. A férje archeológus, egész kicsi lakásukban az ember mintha évezredeket lépett volna vissza, mert az egyik szobájuk tele van régiségekkel. Van egy 20 éves lányuk, és velük él a nagymama is. Nagyon egyszerű és kedves emberek. Szerencsénk volt, mert örmény ételeket kóstolhattunk náluk is. A három kaukázusi ország közül Örményország a legelmaradottabb, tapasztalni lehetett a szegénységet. A fővárosban a szövetkezeti lakásban csak minden másnap engedik meg a vizet. Vannak falvak, ahol este nincs áram. – Hiányoztak neked a civilizációs dolgok? – Nem. Kezdettől fogva autóban aludtunk, patakban mosdottunk. Ez hozzátartozott, sőt ez volt benne az érdekes. – Egy-két napnál tovább sehol sem időztetek? – De igen, Grúziában, a hegyekben. Grúzia nagyon szép. A legnagyobb vagy inkább leghíresebb hegyüknél, a Kazbeginél már voltak turisták, főleg hegymászókkal találkoztunk. Hegyi-Karabahba, Nagorno-Karabahba is elmentünk. Azt a tanácsot kaptuk, hogy először Azerbajdzsánba, s csak azután menjünk Örményországba. Nagyon rossz az azeriak és az örmények viszonya. 1936-ban határmódosítás volt, bizonyos terület Azerbajdzsánhoz került. Ezért folyt a háború 1991 és ’94 között. Hegyi-Karabahba külön vízumot kellett igényelni. El kellett mennünk a fővárosba, Sztepanakertbe, ki kellett dolgoznunk egy útitervet, amit később ellenőriztek a rendőrök. Amikor végül odaértünk, láttuk, hogy egész falvak vannak lebombázva, kiégve, még bombát is találtunk. Ott egy kicsit féltem, nehogy rámenjünk. Bizonyos területeket megtisztítottak, erre táblák hívták fel a figyelmet. Egy örmény határhoz közeli azerbajdzsáni faluban még soha nem járt nemhogy turista, de más azeriek se. Nem tudták elképzelni, mit keresünk mi ott. Az azeriek egyébként nagyon büszkék az országukra, van bennük egy egészséges lokálpatriotizmus. Egy alkalmi ismerősünk elhívott a falujába. Felmentünk a hegyi erdőbe, ahol pásztorok laktak egy tákolmányban. Hihetetlen, hogy tudnak az emberek olyan körülmények között élni. Nagyon szerényen, de igazán szívből megvendégeltek, burgonyát sütött le a néni hagymával, valami savanyított erdei növényt adott mellé. Kicsit tudtak oroszul, és elmesélték, hogy az örmény határőrök lelövik az állataikat, de megtörtént, hogy embert is. Örményországban viszont az érem másik oldalát is megláttuk, mert ugyanazt mondták az azeriekről. NagornoKarabahban sokszor megállítottak a rendőrök. Rákérdeztek, voltunk-e Azerbajdzsánban. Gyanúsak voltunk, hiszen a turisták által került helyeken mászkáltunk, egyenesen kémnek néztek. 71 �Találkozási pontok – Ez félelmetes szituáció volt, nem? – Egy kicsit megijedtünk. Ott is az erdőben aludtunk. A falu szélén épp nagy mulatságot tartottak a rendőrök, ahova meghívtak minket is. Nem akartam idegen helyen aludni, ezért mi inkább az erdőt választottuk. Utánunk küldték hát a sofőrt, de mivel nem álltunk kötélnek, fél óra múlva körülvették az autót. És hát jócskán ivott már mindenki. Szerencsére végül békén hagytak. De virradatkor ismét eljött értünk a sofőr, és a faluban megint nagy vendéglátásban részesítettek. – Valóban bevontak tehát benneteket a helyi eseményekbe. – A nagyvárosi emberek nagyon közömbösek. A vendégszeretet inkább vidéken volt jellemző. Bakuban az egyik benzinkúton még az is előfordult, hogy pénzt kértek azért, hogy a parkolóban éjszakáztunk. Jóval anyagiasabbak, a nyugati értékrend dominál. Bakuban éppen az eurovíziós dalfesztivál után jártunk, rengeteg külföldi volt, látszott, hogy a helyiek nagyon felkészültek az eseményre. Ott egyébként nagyon sok külföldi dolgozik. Az egyik óvárosi sikátorban bementünk egy régiségkereskedésbe. Lengyelül beszélgettünk, és megszólított egy fiatal fiú, aki Lengyelországban járt főiskolára, ahol szláv nyelveket tanult, még csehül is tudott. Vele is, mint ahogy a mai napig nagyon sok alkalmi ismerőssel tartjuk a kapcsolatot e-mailben. Grúzia északi részén Svaneti vagy Kakheti borvidéken sok a turista. Délre tartva felvettünk egy 21 éves stoppos fiút, aki tudott angolul. Nagyon érdekelte, honnan jövünk, mit csinálunk. Meghívott a nagybácsija falujába. Épp a vízumra várakoztunk, hát elmentünk. Szegényes kis falu volt, a vendéglátásból is lehetett látni, hogy nem jómódú a család. De csak úgy sugárzott belőlük a szeretet. Őket pl. nagyon érdekelte, honnan vagyunk. Folyékonyan beszéltek oroszul, így könnyebb volt a kommunikáció. Rábeszéltek, hogy másnap is maradjunk, és miattunk levágták az egyik hatalmas nyulukat. Vendéglátónk leánya, Szolome nagyon szerette a nyulakat, és oda se ült a vacsorához, annyira sajnálta. Nekem meg összeszorult a torkom emiatt. – Részt vettetek-e valamilyen ünnepségen vagy kulturális rendezvényen? – Grúziában voltunk egy mulatságon. Kosokat vágtak szertartásosan: ahol a vérüket kifolyatták, oda csak férfiak mehettek mint valami szent helyre. Megfigyeltem, hogy a nők koccintásnál nem állhattak fel, tósztot pedig csak férfi mondhatott. Az ünnep egy hétig tartott. Egy másik szent helyen gyertyát gyújtottak, oda már mehettek nők is. Aztán nagy vigasság következett. Harmonikáztak, rögtön táncba hívtak. Körtáncot jártak, és a nők nem is nagyon érnek a férfiakhoz. – Szóba került az előbb a sámánizmus. Láttatok valamilyen szertartást is? – Nem, csak az ún. szent helyeket, „obókat” Oroszország déli részén, a Bajkál-tónál. Olyan tiszta a Bajkál vize, hogy bögrével ittuk. Olhon szigetéről 72 �Találkozási pontok aztán hallottam a rádióban, ott van az egyik legnagyobb sámán-fesztivál, nagyon sok sámánizmussal foglalkozó magyar is jár oda. A lakosság legnagyobb része sámánista, s csak nagyon kis százalékban buddhista. Az obó-helyek kő- vagy farakások, amelyek fel voltak díszítve kék és fehér szalagokkal, és mindenféle tárgyak voltak körülöttük, a rossz gumikeréktől kezdve az üres alkoholos üvegig, az alkohollal feltehetően előzőleg körüllocsolták a területet. Ezekkel a tárgyakkal a szellemeknek hoznak áldozatot. Szertartást nem láttuk, csak a tárgyakat. Mongóliában is voltak ilyen helyek. Ezek többnyire dombos részen vagy hegyoldalban voltak. A friss nyomok, tárgyak alapján gyakran keresik fel őket. – Mi a különbség a keleti és a nyugati ember között? – A nyitottság. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire vendégszeretőek lesznek, hogy megbíznak az idegenben. Pont anyunak hoztam fel, hogy ő beengedne-e, etetne, itatna-e egy idegent. Más vallásúak, kultúrájúak voltunk, mégis befogadtak. Ez volt számomra nagyon megható. Úgy tapasztaltam, hogy minél szegényebbek az emberek, annál befogadóbbak. Sok helyen megtörténhetett, hogy az utolsó falatjaikat nekünk adták. – Az állandó útonlét nem viselt meg? – Mongóliában eladtuk az autót, majd Thaiföldre repültünk. Még most is emlegetjük, milyen jó volt az autós hat és fél hónap, hiszen ezután csak oda mehettünk, ahová a repülő vagy az autóbusz elvitt. Sokkal kalandosabb volt az autóval. Számos gyönyörű hely van, amit a térképek fel sem tüntetnek. – Thaiföldön mit csináltatok? – A reptéren döntöttük el, milyen irányba induljunk. Október elején érkeztünk Koh Tao szigetére. Sajnos kifogtuk az esős időszakot. Én ott csak három hétig tartózkodtam, aztán egyedül fölmentem északra, Chiang Maiba. Nagy különbség van az egzotikus szigetek és az északi országrészek között. A turisták a szigetekre mennek, ahol gyönyörű helyek vannak, de hiányzik a kultúra. Északon is voltak turisták, de kevesebben. Különlegesek a buddhista templomok, monostorok. Az emberek sokkal kedvesebbek, mint a szigeteken. A szigeteken úgy éreztem, egy vagyok a sok járkáló pénztárca közül. Ha betérek, és veszek valamit, jó vagyok, de ha nem, akkor közömbösek. – Nagy merészség van benned, hogy csak úgy egyedül nekivágsz mindenféle ismeretlennek. – Én a szigeten majd megfulladtam, nagyon nem tetszett, a turisták miatt sem, de a helyiek is arrogánsan viselkedtek. Filip búvárkodott, én pedig úgy döntöttem, elvégzek inkább egy thai masszázs kurzust Chiang Maiban, egy masszázs iskolában, amit kifejezetten külföldieknek hirdettek. Eredetileg szívesebben tanultam volna elhagyatott faluban élő csontkovácstól, de attól féltem, hogy nehéz lesz a kommunikáció, és nem elég, hogy valaki megmutatja, nem árt tudni az elméletét is. Az iskolában angolul beszéltek. 73 �Találkozási pontok Én egyébként már szereztem egy masszázs diplomát Londonban. A thai iskola nagyon érdekes volt. Reggel megérkeztünk, le kellett venni a cipőt, kaptunk egy kimonóféle öltözéket, egyforma színű lezser felsőt és egy hosszú nadrágot. Előbb imádkoztunk, de nem tették kötelezővé. Elvonulhattál, csöndben megvártad, míg befejezik. Kilencen voltunk európaiak. Imádság után meditáció volt, jógagyakorlatokat végeztünk, tehát testünket-lelkünket felkészítettük az egész napos masszírozásra, ami elég fárasztó. Aztán a nap végén autóbusszal hazaszállítottak. – Milyen képességre volt szükség ahhoz, hogy boldogulni tudjatok ezen az utazáson? – Szerencsém volt, hogy Filip könnyen barátkozik, és minden szituációban feltalálja magát. Kellett egy nagyfokú alkalmazkodóképesség azért is, mert négy hónapon keresztül hárman voltunk az autóban. Meg hát az embernek saját magával is meg kellett küzdenie, mert néha az alapvető dolgok is problémát jelentettek, mint pl. a tisztálkodás. – Kiderült Filipről olyasmi, amit addig nem tudtál róla? – Az, hogy milyen nagy szíve van. Sokszor bevitt valakit magával az üzletbe, hogy válasszon magának, amire szüksége van, akkora volt a szegénység egy-egy vidéken. Egyszer a cipőjét adta oda. Volt persze tartalék cipője. Aztán egy másik dolog: én nagy állatbarát vagyok. Utunk során rengeteg kóbor kutyával és macskával találkoztunk, ezért tele volt az autónk kutyaeledellel. Örményországban annyira megsajnáltunk egy kutyát, hogy majdnem föladtuk mongóliai álmainkat, útlevelet akartunk váltani neki, azt terveztük, hazajövünk. Aztán a barátunk lebeszélt róla. – Van olyan hely, ahova visszavágysz? – Mongóliába. – El tudod képzelni, hogy ott élj? – Nem, azt nem. De a többi országban sem. Nem vagyok anyagias, de a kaukázusi országokban nagy a szegénység. A fővárosban persze lehet jó munkát szerezni, de ott az emberek is hasonlóképpen viselkednek, mint nyugaton. – Behívsz majd a házadba ismeretlen embert? – Elsősorban fölmérném a helyzetet. Ha meglátnék valaki idegent, megkérdezném, nincs-e szüksége segítségre. Másképp viszonyulnék az emberekhez. Érdekes, hogy ezt éppen a muzulmán országokban tanultam. – Az utazás más emberré tett téged? – Azt tanultam meg belőle, hogy nyitottnak kell lenni. És megpróbálom ismét szeretni az embereket. Ezenkívül remélem, hogy a nyugat nem fog kihúzódni keletre. Ipolyság, 2013. február 19. 74 �Kép-tér Az emlékezés színes árnyai Találkozás Balogh Balázs Andrással GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR Talán egyszer sikerül megfejteni a titkot, miért nem tudjuk megtartani, eltartani alkotóinkat. Miért feledkezünk, feledkeztünk meg az elmúlt századokban, évtizedekben elhunytakról, akik lassan kihulltak, kihullnak a köztudatból – ehhez a „végponthoz” viszonyíthatunk mindent. Ez a viszonyítás iránti vágy lehet az egyik lehetséges magyarázata annak, hogy olykor felkeressük a temetőket, megfigyeljük színeit, beleolvadva a csendbe – megnyugvást keresve. A múlt széthullott… Pótolhatatlan szellemi értékeinkről feledkezünk meg, mert az utókor hálátlan; nem csak az elhunytak, az élők is kihullnak a köztudatból. Balogh Balázs András egyike azoknak, akiket lassan elfeledünk, pedig büszkék lehetnénk rá (is). Néhány esztendeje (2007. szeptember 2-án), amikor a kortárs magyar roma festők műveiből összeállított kiállítás megnyílt Kínában, a pekingi Modern Művészeti Kiállítóteremben nemzetközi elismerés kísérte a budapesti Néprajzi Múzeum roma képzőművészeti gyűjteményének anyagát, amelyet Bada Márta, Balogh Balázs András, Ferkovics József, Gyügyi Ödön, Kosztics László, Labanczné Milák Brigitta, Oláh Jolán, Orsós Teréz, Ráczné Kalányos Gyöngyi, Szentandrássy István és Váradi Gábor munkáiból állították össze. A pekingi tárlat megnyitóján a magyar miniszterelnök utalt is arra, hogy a romák és kultúrájuk nélkül nem érthető meg sem Magyarország, sem Európa. Gyakran érzi úgy az ember, hogy „megnyílik majd valami a lelkében”… – ha kellő nyitottsággal fordulunk (roma) honfitársaink felé. Ám a színek 75 �Kép-tér mesés jellege ellenére a XXI. század rideg, már-már embertelen (pénz) világa motivikusan árnyaltabbá teszi a képet: az emlékezés színes árnyai riasztóak. Balogh Balázs András képein egyszerű emberi történetek láthatók, a szeretet, a bánat, a kitörés, az önmegvalósítás vágya. 2000-ben a művész így nyilatkozott: „Kassán születtem 1940-ben. Onnan kerültem el, mikor a zsidókat meg a cigányokat deportálták. Anyámat, apámat elvitték a németek, engem valahogy kimentettek, így kerültem Sátoraljaújhelyre, a nagyanyámhoz. Amikor ő meghalt, én menhelyre kerültem, majd nevelőszülőkhöz adtak, akik iskola helyett koldulni küldtek. Unalmamban kezdtem rajzolgatni, festegetni. Víz-, olaj- és zománcfestékkel próbálkoztam, papírokra, lemezekre festettem. Kevesebb fantáziaképet csinálok, inkább a napi életet festem meg, amit valaha a cigánytelepen magam is tapasztaltam. A témáimat előbb megrajzolom, és beszélgetek magamban velük, csak aztán festem ki őket.”* Azonban lassan két éve, hogy letette, azaz nem tudja megfogni az ecsetet; a gyilkos kórral viaskodik, naponta megküzd vele, a talpon maradásért. Végtagjaiból kifut minden erő, térdkalácsai gyakran a földön koppannak. Ez hát az a sokat emlegetett érzés? Balogh Balázs András festőművész 2013-ben októberében, megrázó, rövid beszélgetésünk során erről így vall: – Reggel fölkelek, ha tudok – itt van mellettem a mankó, a járókeret; egész nap fekszem, nézem a tévét, várom a gondozónőt, aki nagyon sokat segít nekem. Ebédet a sógornőm hoz, ő főz nekem. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert figyelnek rám, ha valami baj ér, leesek az ágyról – mert annyira el szoktam zsibbadni, hogy nem érzem a végtagjaimat – telefonon hívok segítséget, szólok valakinek, a szomszédasszonynak vagy a portásnak… és jönnek, felemelnek. – Hiányzik az alkotómunka? – Hát hogyne hiányozna, az volt a mindenem; de ez a betegség… nem merek kimenni a lakásból. Hetvenhárom évesen is nehéz ezt megélni, azt, amikor a gondozónő kísér mindenhová, mert gyenge vagyok… persze küzdök, mást nem tehetek. Olyat nem akarok csinálni, hogy kiugorjak a tizenhatodik emeletről. Azon már gondolkodtam, hogy elmegyek az öregek otthonába, de talán az lenne a legjobb, ha valaki itt lenne mellettem. – De ki jönne ide? – A folyosón láttam egy tolószéket. – Az enyém, jó egy éve vettem nyolcezer forintért, de csak egyszer voltam lent vele, mert annyira lestek a szomszédok, hogy az már kínos volt. Most meg jön a tél, a rossz idő. Marad a rádió meg a tévé, ha megunom, nézem a falat, mást nem tehetek. Minden tönkrement, az élet… ami a legfontosabb. – Hiányzik a festőállvány, a vászon, az ecset, a festék illata? – Még reménykedem, vannak ötleteim. Én is így vagyok ezzel, persze az ötletek megvalósítása is fontos. Amikor 76 �Kép-tér Mátraverebélyben létrehoztam a Mikszáth Galériát, Balogh Balázs András és felesége, Oláh Jolán (1932-2005) alkotásaival „nyitottunk” a művelődési házban – harminc esztendeje már – micsoda idők voltak… A felfedezés pillanata, megmagyarázhatatlan érzése semmi máshoz nem mérhető, ma már tudom. Azt is, hogy nem csak az utókor hálátlan. Voltak ötleteink, vannak, s lesznek; még élünk. * DARÓCZI Ágnes – KALLA Éva – KERÉKGYÁRTÓ István (szerk.): Roma Képzőművészek III. Országos Kiállítása, 2000. 77 �Kép-tér Mustó János: Luca széke* SHAH GABRIELLA Mustó János 1934-ben született Lucfalván, a szlovákok lakta községben. Egy olyan helyen, ahol neki már gyermekkorától kezdve természetes volt a kétnyelvűség, a kettős identitás. A Képzőművészeti Főiskola elvégzését követően visszatért Nógrád megyébe, Salgótarjánban telepedett le, és az 1960-as, ’70-es és a ’80-as évek nagy képzőművész generációjának kiemelkedő alakjává vált. Mustó János életében és művészetében meghatározó és kitörölhetetlen érték volt a szülőföld, az emberek, a táj, a szlovák és magyar kultúrkincs – s ez életre szóló élményt, ihlető forrást adott, jelképek és legendák termőtalaja lett. Élete végéig őszintén vallotta: „Salgótarján az én Firenzém.” 2010-ben megkapta a Nógrád megyei Prímadíjat. 2012-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan alkotott. Luca napját december 13-án ünnepeljük. 1582-ig, a Gergely-féle naptárreformig ez volt a tél legrövidebb napja. Nem véletlenül tette az egyház a Luca napját, (mely a lux, azaz a fény szóból ered) éppen erre a napra. Ekkor a leghosszabbak az éjszakák, ezért boszorkányos napnak, gonoszjáró napnak is tartják. Ezen a napon különösen a boszorkányok rontása ellen kell védekezni. Számos népszokás alakult ki, melyek közül a Luca-szék készítése az egyik. A néphit kétféle Lucát ismer: a jóságost és a boszorkányost. A keresztény hagyomány szent szüze Lúcia, akinek a történetét a Legenda * Advent időszakában, Luca napjához közeledve a Luca széke című grafikai sorozatával emlékezünk a múlt évben elhunyt alkotóra, Mustó Jánosra, akinek emlékkiállítása 2013 őszén a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban volt látható. 78 �Kép-tér Aurea nyomán az Érdy-, a Conides- és a Debreczeni-kódexben olvashatjuk. Lúcia Szirakúza városának egyik legelőkelőbb családjából származott. Legendája azzal kezdődik, hogy beteg édesanyjával elzarándokolt Szent Ágota cataniai sírjához. Itt anyja meggyógyult, ő pedig álmot látott, melyben Ágota megmutatta neki az igaz utat. Álmából felébredve közölte anyjával, hogy nem megy férjhez pogány vőlegényéhez, mivel van már jegyese: Jézus Krisztus. Kikérte örökségét is, és azt szétosztotta a szegények között. A Szent Lúciához kötődő hagyomány mellett magyar földön létezett egy rontó nőalak, még az ősi hitvilágból származó boszorkány, Luca asszony is, és az ő emléknapja szintén december 13. Mustó János grafikáin a keresztény hagyomány szűzleánya Luca és a pogány népi hitvilág boszorkánya együtt jelenik meg. A Luca széke építésének történetében – naponkénti bontásban – feleleveníti a Luca napjához kapcsolódó néphagyományokat, emellett pedig Szent Lúcia élettörténetét is. Párhuzamosan fehér, illetve fekete színben ábrázolja a két női alakot. A lapok sorrendben a következők: Luca széke – építése I. nap: A Luca nap legnevezetesebb népszokása a Luca székének faragása. Ennek egy szabályos ötszög köré írt, öt egyenlő szárú háromszögből készült forma volt az alakja. Készítője Luca napjától kezdve minden nap faragott rajta egy kicsit, s csak karácsony estjére volt szabad elkészülnie vele. A hagyomány szerint a széket többnyire kilencféle fából állították össze: kökény-, boróka-, körte-, som-, jávor-, akác-, jegenyefenyő-, cser- és rózsafából. Mustó János grafikáján a szék készítését mindkét Luca figyelemmel kíséri. A szék egyik lába kész. Luca – a csillagos ég, II. nap: A második grafikai lap egy népi hiedelemre utal: ha Luca napján csillagos az ég, mindenhol jó termés lesz a következő esztendőben. Ez a kép magába sűríti a házasságjóslás hagyományát és az alakoskodást is. Ennek szimbólumaként látunk egy álarcot a grafika középterében. A szék második lába is kész. Luca – keresztje, III. nap: A hófehér nőalak, Szent Lúcia Krisztus jegyeseként jelenik meg. Ugyancsak az ókeresztény vértanú legendájának egy epizódját eleveníti fel Mustó János a Luca – gondolata című lapon, mely Lúcia álmát ábrázolja, úgy, ahogy fentebb olvashattuk. Mindkét kép felső sávjában, a sötét égbolton megjelenik Luca asszony alakja is. A szék három lába kész. Telnek a napok, mindjárt kész a Luca szék. A boszorkányok és ördögök hancúroznak, a hatodik napon Luca asszony hintázik, majd forgószélben röpködnek. A forgószélbe gyakran dobtak kést, mert ha eltalálták az abban pörgő boszorkányt, azon nyomban láthatóvá, s ártalmatlanná vált. (Luca kése, VIII. nap) A tizedik napon Luca magányos. Szomorúan ül a készülőfélben lévő székek tetején, míg végre eljön a nap, december 26., amikor a keresztúton, éjfélkor ráállva megpillantják a boszorkányt (Luca – a templomban). Luca – öröksége című grafikai lap arra a szent szolgálatra utal, amelyet Lúcia tett, amikor örökségét felajánlotta a szegények javára. 79 �Kép-tér Mustó János e grafikájával szól a mának is, nekünk, akiknek őriznünk kell hagyományainkat, mely jelenünket és jövőnket is meghatározza, s közösségformáló szerepe vitathatatlan. 80 �Ami marad Poszt-szerelmi ügyek Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába NYERGES GÁBOR ÁDÁM Pál Dániel Levente eddig nagyobbrészt afféle jópofa költészetet, szellemes bölcsészlírát művelt, jól poentírozott, találó és működő sorokkal, a vagányság szándékát (néha tán túlzott erőlködéssel is) felmutató szlenggeléssel, elegáns nyegleséggel. Költészetét nehéz ügy volt nem szeretni, lévén szórakoztató, ügyes jelenség, de igazi mélységeit ezidáig inkább csak beleképzelni lehetett, mint valóban fellelni. És lőn, a költő egyszeriben, lényegében egyik kötetről a másikra felnőtt. No nem abban az értelemben, ahogy régi (már a maguk korában is megkérdőjelezhető hitelű) irodalmi szemlélethagyományok nyomán mindmáig sokan képzelnék, tehát hogy (egyszerűsítsünk) írásművészete egyszeriben sótlanná és komolykodóan sterillé válik. Ellenkezőleg, PDL verseinek továbbra is kulcskérdése a humor és az irónia, az ön- és mindenfajta más reflexiók aránya, adagolása, elhelyezése és versbeilleszkedése. („Anyám nem érti, amit írok, / ez nem baj, ez majdnem / így lehet jó, anyám / kérdezi, ez az irodalom, / ez, mondom, mint a fia, / mint fiú az anyának.” – Avagy kinek van jó?) Még azt se mondhatnánk, hogy a költő immáron nem szellemeskedik – legfeljebb annyiban, hogy pusztán -kedésen már alig kapjuk, hiszen immáron sokkal flottabbul, természetesebben szellemes és szarkasztikus. A Hogy éltünk, nem hiába legjobb pontjain (s ezek teszik ki e vékonyka könyv 81 �Ami marad nagyobbik felét) egyik irányba se lógnak ki kósza lólábak, a humorizálás vagy az élet apró nüanszainak finom ábrázolása nem kompromittálja az elmondottak komolyságát. Még ha e „megkomolyodás” nem is minden esetben üdvös: mondjuk a szentimentális, helyenként a közhely és giccs határát karistoló sorok esetében (pl.: „méz volt a csókja”; „sorsra sors, / és halálra száz halál”, vagy szinte bármely sor a Lélekfa lélek című versből). Mindez azonban fordítva is igaz, hiszen úgy olvasunk afféle önmegszólító és (hogy is mondtuk ezt még a gimnáziumban? ja igen,) létszembesítő verselést, hogy közben meglehetősen sokszor fel is nevetünk. A PDL-líra egyik legrokonszenvesebb vonásának ékes példája a Vörös halakat vacsoráztunk nagyszerű hangulati és szemléleti perspektívaváltása – lényegében egyetlen sor beiktatásával. A vers egy tengeri hajóút leírásával indul („Két nap után végre kihajóztunk, megnyílt a tenger, / szótlanul álltunk a fedélzeten...”) és egy hirtelen felindulásból elkövetett, igen romantikus, rövidke monológgal illusztrált lánykérést ír le az első versszakban: „súgta neki, hívja fel, keresse meg, / vigye el innen, ahogy a bennyszülött lányokat / az európai férfiak.” Így folytatódik a vers: „Ekkor hánytam le a lábam”. S félreértés ne essék, nem holmi olcsó helyzetkomikumról van itt szó, nem pusztán az „égi tünemény” lerángatása valósul meg itt, a vers ugyanis a továbbiakban is szerves(en épülő) egész marad. Hogy mi a titok? Igen egyszerű (legalábbis azt hiszem). A Pál Dániel Levente nevű költő számára a fent leírtak esetében ugyanis korántsem egymást kizáró vagy különböző minőségek keverése történik. Ebben a költészetben a szerelem, és a hagyományosan magasztosként számontartott eszmék a mindennapi életnek képezik ugyanannyira releváns részét, mint teszem azt, a fogmosás vagy a rendrakás. Ahogy azt Szálinger Balázs fülszövege is írja, az ember „magasabbról több mindent lát”, pláne, ha (még ugyancsak a fülszöveg szóhasználatánál maradva) két lábbal egy szerelem romjain áll. PDL költészetét is mintha ez a tematika, tehát a múló (pár helyütt már inkább múlt) idejű szerelem perspektívája „nyitná ki” stilárisan és tematikailag is számos irányba, miközben érdekes módon egyszersmind éppen ez a, nevezzük így, posztszerelmi szituáltság rendezi erős egységbe a könyv verseit. Ilyen tekintetben a második ciklus tekinthető a Hogy éltünk, nem hiába afféle origójának: a Versek egy házasságról többé-kevésbé szerelmes verseinek letargikus, rezignált hangulati kiindulópontja és a bennük ábrázoltak jelentőssége az az archimédeszi pont, amihez képest az utazóversek egzotikus kalandjai, a (hívjuk így) csajozós, (hívjuk így is) félmacsó versek (pl. Elcsábítottam egy férjes asszonyt), s a közéleti témákkal incselkedő művek relatív komolysága is értelmet, legitimitást nyer. A második ciklust nyitó Vonaton ül, útlevél nélkül a maga letisztult nyíltságában elemi erővel ható, nagyszerű verszárlata („Várom haza, ha hazája én vagyok, / várom, hazája én legyek”) mutatja föl 82 �Ami marad talán a legjobban sűrítve, legeltaláltabban azt az érzelmi hátteret, a szerelmes férfiét, amely felől szemlélve a (mind fizikai, mind lelki értelemben vett) veszélyek és kalandok, közvetetten még az úgynevezett közélet képletes és fizikai terei is lényeges kockázati tényezőkként jelenhetnek meg. S ha már érintettük a közéletet: a harmadik ciklus címadója, a Földrengés után fanyar szkepszise („Hiába vártam, hogy megbukik / a köztársaság nélkülem” (...) „az állam nem bukik meg / se velem, se nélkülem”) egészen meglepő fordulatot véve alakul át a hazaféltés szép és pont a maga megkésettségében megejtővé váló szólamává: „És eljött a reggel, borzalom, / hogy kel fel a nap, ahogy / emelem föl az arcom, / nyitom ki szememet, / és ahogy látok egyre többet, / egyre többet veszítek el / szeretett városomból, / országból, hazából – / átaludtam, hogy vége, hogy nincs tovább.” Persze ez az úgynevezett, s üdvös módon inkább lebegtetett, mintsem konkretizált közéletiség nem minden esetben tesz jó szolgálatot PDL lírájának, ahogy például az ezt követő, A baromfiudvar istene a maga enyhe demagóg didaxisával (a birkalelkű, manipulált, bamba nép, mint baromfik gyülekezete), példázat-jellegével inkább csak erőltetett (és picit más formákban már ezer és egyszer hallott/olvasott) egyenértelmiségi fanyalgásnak hat, mint érdemi költészetnek. „Lehettünk volna festmény egy úriház / falán, vagy elkent úriház egy festmény / hátoldalán”, így a kötet egyik legjobb versének (Autoekphrasis) felütése. Ahogy a példa is mutatja, Pál nemcsak a szavakkal játszik; amit művel, egyszerre több és kevesebb is puszta jólfésült szóbűvészkedésnél. Legjobb soraiban ugyanis magát a valóságot rázza össze és fordítja sűrűn új és új fénytörésekbe. Elég csak a szomszéd oldalra pislantanunk, a Család, gyerek, kenyér, mosoly felsorolása mindösszesen tizenkét nagyszerűen eltalált sorral közöl annyit, amennyit sok pályatárs esetében egy komplett versciklus sem képes jól tömörítve összefoglalni. Mindezt, a „Nem jut család, nem jut gyerek”, fájdalmas fel- vagy inkább beismerését a nyelv végtelenül gazdaságosan és (ettől korántsem függetlenül) hatásosan is képezi le: „Lehúztam a lista felét, / Mosoly, kenyér éppen elég”. A kötet annyi jó verssel (pl.: Olho azul, A törékeny mosdó alatt, Felesleges vagy a kötetcímadó) ajándékozza meg olvasóját, hogy a (viszont jócskán) kevésbé sikerültek, mint a Lélekfa lélek, a Reménytelen soráthajlás vagy a verssé legfeljebb csak formailag összeálló A test szabad ellenére is élményszámba megy elolvasni. Ha azonban egységes egészként kívánunk végignézni Pál Dániel Levente harmadik kötetén – s ezt a kötet, mint jól szerkesztett koncepció, engedi, mi több, propagálja is – elkerülhetetlenül a versek által megképződő lírai én kerül (tolakszik) figyelmünk középpontjába. E lírai én pedig leginkább, mint amolyan részben önsorsrontó, részben a sors által már amúgy is bőségesen megrontott túlélő jelenik meg. Egyszerre szerencsétlen flótás és mégis- 83 �Ami marad túlélő, elhagyott szerelmes, vagány nőcsábász és született életművész („Bort kevertek kis cumidba” – Harminc), de ugyannyira összetört szívű, (ál)naiv áldozat is („Félrekúrsz és félrekúrnak” – idézet ugyanonnan). Ellenállhatatlansága elsősorban a kimondás, a (versben)beszélés nagyívű gesztusából ered: versírási tevékenysége, bár színleg terápia, sosem reflektálatlanul az. S mivel e félfiktív, de az alanyiság beszédhelyzetét minden esetben könnyedén, hitelesen megteremtő fickónak igen jó svádája van, izgalmas dolgokról tesz érdekes megállapításokat a nyelvvel igencsak ügyesen bánva, könnyedén fogadjuk el a felkínált szereposztást, nem bánjuk a kicsit monoton énközpontúságot: hagyjuk mesélni és odafigyelünk. (Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013) 84 �Ami marad Az eltűnt nyomok idejében Zonda Tamás: Kisvizit. Összegyűjtött versek, emlékek ALFÖLDY JENŐ A Kisvizit könyvcím a kórházakban ismertebb nagyvizit játékos ellentéte: a betegszemlére nem vonul föl az egész részleg, vagyis „az osztály”, a főorvostól az alorvoson át a gyakornokig, s a főnővértől a pályakezdő kisnővérig, csupán az éjszakai ügyeletes járja végig a kórtermeket, és nem a beteg feje fölött tanácskozik a stábjával, hanem négyszemközt kérdezi meg a betegtől: hogy vagyunk, hogy vagyunk, Pista bácsi? – és bizony mondom, ettől máris jobban van Pista bácsi, hát még, ha meg is hallgatják, hogy mi fáj, mi hiányzik. A költészet is efféle intim viszonyt teremt lélektől lélekig. Az egyénről és az egyénnek szól, még a látszólag „személytelen” lírában is. Zonda Tamás főhivatása az ideg- és a lélekgyógyászat, tudományos nevén a neurológia és a pszichiátria. „Második főhivatásának” a költészetet választotta, és ez a párosítás már önmagában fölkeltheti érdeklődésünket: mindkét tevékenység a lélek tanulmányozásán alapul, bár módszertanuk egymással ellentétes, az egyik tudományos, a másik művészi eszközökkel dolgozik. A tény, hogy Zonda Tamás emberi voltunk alighanem legtitokzatosabb területén, az ideg-, elme- és lélekgyógyászatban dolgozott nyugdíjaztatásáig, föltételezi, hogy tud valamit az emberről, amit mi, „civilek” csak jól-rosszul sejtünk. Ez nem jelenti azt, hogy az orvosi lélektan mindenestül egzakt tudomány: minden beteg más, ennek megfelelően nincs abszolút megbízható diagnosztika és gyógymód, s az orvos éppúgy igényli az intuíciót, mint a vers- vagy a novellaírás, ezért módszertani értelemben is van hasonlóság a lélektan és a költészet között. 85 �Ami marad Nélkülözhetetlen mindkét területen az önismeret is. Úgy gondolom, hogy a betegével foglalkozó lélekgyógyász elsőszámú összehasonlítási alapja a saját, személyes emlékeinek és lelki tapasztalatainak a tömege. A kóros esetekhez képest viszonylag ő az ép és egészséges lélek (akkor is, ha a modern élet neurotikussága mellett külön bejáratú foglalkozási ártalmak terheit is cipeli). E viszonylagosság ellenére, az összehasonlításban a sajátjától kórosan eltérő viselkedésformákat, érzelmeket vagy kényszerképzeteket kell tárgyilagosan megítélnie és orvosolnia. Mivel ő is ember, és nem abszolút viszonyítási pont, képesnek kell lennie arra, hogy saját neurózisaitól függetlenítse magát, és ki tudja kapcsolni őket. Fokozott érzékenysége segíti őt egyik legfontosabb adottságában: az empátiában. (E szónak sajnos nincs jó magyar megfelelése, a „beleélés”, „beleérzés” idétlen, az „átélés” vagy az „együttérzés” kevés, az „azonosulás” pedig sok; maradjunk az empátiánál – a szimpátiához hasonlóan magyar szónak vehetjük.) Sok mindenre kell ügyelni lélektanról beszélve, mert már a „normális” fogalma is viszonylagos. Nem tudhatjuk pontosan, ki mikor és mennyiben viselkedik, vélekedik, vagy ítélkezik „normálisan” az emberi társadalomban, ahol egyáltalán nem minden érdemli meg ezt a jelzőt, ami általánosan elfogadott; így értem József Attilát, amikor azt írja a Kész a leltárban, hogy „okos urak között játszottam a bambát”. Zonda Tamás honlapján találtam a megszívlelhető gondolatokat: „Bajban vagyok ezzel a világgal. Már-már elviselhetetlen a zaj, a hangzavar, a csend hiánya”. Egy másik nyilatkozatában olvasom: „Az egyre magányosabbá váló, atomizálódó ember kiégett, érzelmileg üres, nincs ideje gondolkozni (…) Valamivel kell hát pótolni az űrt”. A sok évtizedes ideg- és elmegyógyászi tapasztalattal fölvértezett Zonda nem a beteg, hanem az orvos oldaláról beszél, és ugyanoda jut, mint legnagyobb költőnk. Ezzel a tanáccsal zárja eszmefuttatását: „Legyünk bölcsen rezignáltak”. De amit még hozzátesz, azt az orvos mondja: „Pácienseimmel mindig igyekszem elfogadtatni és megértetni, sőt gyakorolni a pozitív gondolkodást. (…) Bőrünkből nem lehet kibújni, de elfogadtatni önmagunkat igenis meg lehet tanulni”. Szükséges ez a költészetben is, amikor a nagy nyilvánosságnak nem József Attila utódai, hanem rongy bohócok és konzumideológusok mondják meg, hogy mi normális, és mi nem. Tanulságos az, amit a verseket és novellákat egyaránt tartalmazó kötet, a Kisvizit legjobb lapjain olvashatunk. Zonda Tamás személyes emlékei, apjának erdélyi eredete, a Trianont és a két világháborút követő évtizedeinek családi megpróbáltatásai, az író gyerekkori élményei, betegeinek szenvedései vagy éppen anekdotába illőn komikus-tragikomikus történetei életszerűbben vallanak az élet- és lélekismeretéről, mint ami szaktanulmányokban leírható. A hatvanas évek óta (főként a dramaturgiai és a rendezői divatokban) elharapódzott „kegyetlen” látásmódnak 86 �Ami marad nem híve Zonda Tamás – én inkább a föntebb emlegetett empátia-elv követőjének látom, bár a háborús, az 1956-os vagy a foglalkozásából eredő tapasztalatainak pontos leírásához neki is szüksége van bizonyos „könyörtelen” pontosságra ahhoz, hogy szembenézzen a fizikai és a pszichikai valósággal, amely telis-tele van rémségekkel. Az elmélkedésre, aforisztikus gondolati summázásokra hajlamos költő és író, úgy érzem, amennyire lehet, sok mindentől megkíméli az olvasót, amikor saját világának valóságanyagából merít, máskülönben könnyen a horror-irodalomban találná magát. De versei szerencsére nem csupán a lélekgyógyászat melléktermékei vagy metaforikus leírásai – naturalizmustól nem kell tartani, egy átlagos mai kalandfilmben sokkal több vér, agyvelő és hányadék folyik, mint az ő írásaiban – igaz, a képernyőn elpukkant jelenetek jóval gyorsabban felejthetők, mint az általa megírottak. A hátsó borítón kiemelt versrészlet merész kijelentést tartalmaz: „Nincs nyom mögöttem / de megyek / nincs magasság fölöttem / de térdelek”. Indokolt, hogy Proust híres regénycímét (Az eltűnt idő nyomában) megfordítsam: „Az eltűnt nyomok idejében”. Mostanában olyan költők tűnnek el a köztudatból, mint Kálnoky, Vas István, Csanádi Imre, hogy csak három példát említsek... Zonda Tamás idézett versénél maradva, az egymással párhuzamba állított gondolatok önellentmondással jellemzik az eddig megtett életutat és a költői eszméletet. Az, hogy „nincs nyom mögöttem / de megyek”, helyzetjellemzés a költőként megtett út jelöletlenségéről az irodalom térképén. Fogadtatása nem igazolta vissza „lépéseit”, amelyeket az irodalom homokmezején megtett, de rendületlenül halad előre a maga csapásán, nem azért, hogy a „nyomolvasók” dolgát megkönnyítse, hanem mert „mennie” kell – navigare necesse est; be kell töltenie költői rendeltetését. A másik gondolat megindokolja, miért vállalja ezt az alázatot. Hitre akkor is szüksége van, ha nem kap visszaigazolást, ha üres fölötte a magasság, ha kétségessé vált a gondviselés. Költői nyelvén ez a prózában kifejtett „bölcs rezignáció” értelme. Ne a nihil uralmát ismerjük el, hanem adjunk neki tartalmat saját létünkkel s az egész lét valamelyes megértésével. Olyan emlékek feldolgozásával például, amit egyik novellájában Zonda az első szerelméről örökített meg, amely időben egybeesett közös nemzedékünk, az 1940 táján születettek legfölemelőbb történelmi tapasztalatával, a forradalommal. Amennyire meglelhetjük Zonda Tamás verseiben az alázatra alapozott öntudatot, ugyanannyira észrevehetjük markáns visszajelzéseit a társadalomnak, amelynek erkölcsi káosza felháborítja és hol szolidan ironikus, hol vitriolos megállapításokra készteti. Gyanakvó a kétértelműségekkel és a tetszetős hazugságokkal szemben, amelyek a közéletet elözönlötték, s utolsó negyed évszázadi történelmünket a gondolat útjáról nem egyszer az ösztönök ősbozótosába terelték. Ennek hol ősoka, hol következménye a 87 �Ami marad félelem és a szorongás, melyből oly sokféle tévúton próbálnak kivergődni betegek és „normálisak” egyaránt. „Tajtékos félelem / úszik be látcsövembe”, írja, s mint aki érzi, hogy túlzottan közvetlen önkifejezés ez, a natúr valóság szava, hozzáteszi: „Nem is vers ez, / csak a vérem folyik…” Úgy vélem, az orvosi leleteket és megfigyeléseket csak mértékkel tekinthetjük a társadalmi bajok irodalmi értékű metaforáinak, bár ismerünk jó néhány híres példát arra a képes beszédre, amely az erkölcsi romlás jeleit a társadalom „fekélyeinek”, az élősdiek tetteit „fertőnek” és a rágalmazás propagandáját „tébolynak” nevezi – de ezek a trópusok mára jórészt kifáradtak a hiábavalónak bizonyult használatban. Ha nem másért, azért, mert az erkölcsileg alig különböző ellenfelek kölcsönösen vagdossák egymáshoz ezeket a szóképeket, legyen bár szó a rothadó imperializmus kórokozóiról vagy a kommunizmus kísértetéről, amellyel – Európának különösen a keleti felén – legjobban a kizsákmányoltakat lehet ijesztgetni. Ám ha valaki lelki sérültek valóságos betegségeivel találja szemben magát rendszeresen, mint Zonda Tamás, akkor könnyebben megtalálja az idegkórtan és a társadalmi élet – vagy éppen a tömeglélektan – analógiáit, mint aki csupán hangzatosan képviseli a maga jól fizető érdekcsoportját. Zonda Tamás az erőszak, a szeretethiány és a lelki nyomorúság megfigyelője és kritikusa, aki, Kosztolányival mondva, hivatásszerűen „gondolkodik a kokainistán”, és egyúttal „gondolkozik az okain is tán”. Társadalmi tapasztalatait saját közérzetének képszerűen pontos kifejezésével is rögzíti, nemcsak a betegekével. Versei akkor fognak meg legjobban, ha bánatát páncéllá kovácsolja, s amikor abban reménykedik a kétségbeeséssel határosan, hogy „túlélem talán saját történetem”. Szonettek évada című versében olvasom ezeket, s úgy értelmezem, hogy a versírást ezúttal az önfegyelem és a tömegkultúra elleni önvédelem eszközéül használja. Szonettet az ír, akit nem vonzanak az antilíra különféle megnyilvánulásai, hanem igyekeznek ma is szolgálni a humánus értékeket. Ám a hagyománytisztelő Zonda Tamás meglehetős iróniával kezeli azt a líratípust is, amely csakis a szabályos formák aggályos betartásával véli bizonyítani illetékességét. Erről tanúskodik a Licencia poetica avagy töredék egy szonettkoszorúból. Születtek már közérdekű remekművek a tizenkilenc éves József Attila mintaadónak tekinthető kompozíciója óta (A kozmosz éneke), és Zonda szerencsére nem a szonettkoszorúk szerzőivel, hanem a bravúroskodást elváró esztétikai elvekkel vitázik. Zonda Tamás a maga szonettkoszorúnak induló, de a negyedik szonett végén félbemaradó ciklusában arra törekszik, hogy bebizonyítsa: illetékes a szerkesztővel folytatott vitára, mert ő is képes arra, amit másoknál méltányolnak. Szándéka főként Ladányi Mihály költészetéből ismerős nekem – ő írt „szabályos” szonettet a klasszikus formák sznobjai vagy vélt sznobjai ellen. Általában Zondának is sikerül ez a tréfás-malíciózus esztéta-kioktatás, főként az ilyen 88 �Ami marad részletekben: „Fejem dacos, kérges agyam meg dőre: / teszek én mától minden szerkesztőre, / s írok komoly, gyermeki kedvvel: // hüvelyéből kirántom most a kardot, / írok azértis egy kis avant-gardot!” A Szilveszter, csend (Babitsra emlékezve) ékes bizonysága annak, hogy Zonda Tamás egyáltalán nem sérti a hagyományokat, s a lelkében lakozó, sok összetevőjű kételkedés nem a verset magát kezdte ki, ellenkezőleg, ez a legjobb fogódzó a létfilozófiai „Mégis” megőrzéséhez. A nihiltől eljutott „a Semmi hiányáig”, s ez a különös logikai kanyar a lét értelméhez vezeti vissza. Babits Ősz és tavasz között című remekére hivatkozva. Kérdő-kétkedő formában is létigenlő álláspontot harcolt ki magának filozófiai szempontból is igényes versében. „S minden, mi egyszer létrejött / saját tökéletességébe is öltözött, / lett önmaga célja s indoka: egyedi, / mely létezését csak ennek köszönheti?” – Hiszen a vers, legyen bár klasszicizáló vagy „avant-gard”, nem más, mint a mindenben a tökéletlenséget észrevevő elme törekvése a tökélyre. Szellemes a Sakk-szonett: „komoly, gyermeki”, hogy a föntebb említett szonettkoszorú-töredékben el is várta magától. A sakktáblán nincs pardon, a szabályokat be kell tartani, de a képes beszédben a törvény is megcsavarodik: a szerző nem a mérkőzés egyik feleként, hanem a bábuk helyébe képzeli magát, s ebből a nézőpontból már „álnok tisztáldozat” és „hiéna cselszövés” zajlik a táblán, és „Valaki lép velünk kegyetlenül”. Az élet sakktábláján szerzett keserű tapasztalataira utal: olyan esetekre, amelyekben „foszló krizantémok / árokba, halomra lőve” tolulnak emlékezetébe (Halottak napján). Másutt „bizarr nyelvtanával a század / otrombán kioktat, lefogja számat” (Konok csatában) – a találó helyzetjelentések bőven folytathatók. A szerelmes versek alaphangja is a kétely, a másik vállalását ki nem kezdőn, de a közérzetet föl nem oldón: „talán elvesztem / vagy most kerültem elő?” – az önfeledés jó mámorából nem boldog az ébredés. Versparódiáit nem mindig érzem találónak, de egy már-már divatosnak nevezhető műfajban, illetve műformában, a haikuban, úgy érzem, nagyot alkotott: csupa háromsorosból álló ciklusa remek aforizmákat tartalmaz; és szerencsésen ölelkezik benne a költészet és a filozófia. A meditáció az erőssége – benne szövetkeznek a gyakorlati lélektanban szerzett tapasztalatai az egyéni létezéséből származó érzelmeivel s a megtalált, pontos szavakkal. Az „Alig éltem s már öreg vagyok, / akartam, nyomot alig hagyok” költői túlzása is közérdekű, mert következménye nemcsak személyes, hanem társadalmi látlelet is: „kibuggyan szájamon a félelem, / így tűnök el majd védtelen…” – miért nem fordulhat jobbra közérzetünkből a József Attila-i hangulatú számvetés? (Madách Irodalmi Társaság, Budapest, 2013) 89 �Ami marad Szupercella Sofi Oksanen: Baby Jane VADAS VERA Nem értettem, miért pont Baby Jane, és még akkor sem jöttem rá, mire utalhat a cím, amikor elolvastam a könyvet. Eleinte nem is izgatott különösképpen, megelégedtem azzal, hogy Sofi Oksanen második, 2005ben megjelent kötete, a Tisztogatáshoz (2008) vagy a Sztálin teheneihez (2003) hasonlóan remekmű, inkább azon gondolkoztam, miért tartják néhányan kevésbé sikerültnek, mint a másik két regényét, amikor ugyanolyan drámai és élvezetes, hasonló elvek alapján szerkesztett, lendületesen és érzékletesen megírt munka, akár a fent említettek. Témaválasztását tekintve persze a Baby Jane nem mondható „heroikusnak”, ennek a történetnek nem a jelent átható múlt, az újragondolt, újraírt, oral history-ra erősen támaszkodó nemzeti és személyes történelem, a nemzeti identitásés mítoszteremtés áll a középpontjában. Nem esik szó benne a balti államok szabadságért, életben maradásért folytatott küzdelmeiről, szovjet megszállásról, megalázott, hétköznapi hősnőkről és leigázóikról, szereplői egy „normálisként definiált” ember szemszögéből nézve lényegében nem hasznos tagjai a társadalomnak, sőt, az esetek többségében még önmagukat is képtelenek ellátni. Kormi és szerelme nem töltik be a hagyományosan nekik szánt női szerepeket, nem felelnek meg az északi népek Oksanen által több interjúban is vázolt elvárásainak, munkanélküliek, gyermektelenek, céltalanok, a helsinkii dekadens gay közeg tagjai, mentális problémákkal küszködő szenvedélybeteg leszbikusok. A finn-észt származású írónő olyan hitelesen ábrázolja a háromszereplős dráma karaktereit, hogy nem meglepő, ha ambivalens érzéseket vált ki olvasóiból, akik képesekké válnak teljes mértékben beleolvadni szövegébe, átérezni, amit közvetít, ugyanakkor gyakran megrettennek azoktól a mélységektől, melyekbe magával ránt. Oksanen nyíltsága sokszor zavaró lehet, olyan realisztikusan jelenít meg bizonyos élethelyzeteket, eseményeket, legyen szó betegségek tüneteiről, pszichikai terrorról, vagy szexuális aktusról, ez az ábrázolásmód azonban elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megismerjük és megértsük 90 �Ami marad világunkat, korunkat, a különböző problémákat és szubkultúrákat, amik körülvesznek bennünket, a másságot, azokat az embereket, akik ismeretlen ismerőseink. Oksanen címei minden esetben többszörös jelentéssel bírnak, áttételesek, segítenek elmélyíteni a megértést, a megismerést. Az már első ránézésre is világos volt számomra, hogy a hollywoodi, hatásvadász Baby Jane előrevetít valami végzetest, de csak azután tudtam pontosan felmérni a címválasztás jelentőségét, miután rájöttem, nem véletlen, hogy a szerelmi történetben jelenlevő harmadik fél kedvenc filmje a Mi történt Baby Janenel?, és megnéztem az 1962-ben forgatott amerikai thrillert. Az alapfelállás hasonló a könyvben, adott három nő, és egy lelkileg rendkívül megterhelő helyzet. A nyomorék, hajdan sikeres színésznő, Blanche szerepét Kormi alakítja, aki régebben „a legmenőbb leszbi volt a városban”. A pánikbeteg Kormi ugyanúgy mások segítségére szorul, mint a tolószékben ülő Blanche, mivel betegsége szobafogságra ítéli, tehetetlenségre kényszeríti. A filmben a praktikus teendőket Mrs. Bates, a házvezetőnő látja el, ő a nyomorék nő segítője, védelmezője is egyben, ápolója pedig testvére, az ellene válogatott gonoszságokat elkövető, egykor híres gyereksztár, a felnőttkorában mellőzött, féltékeny, lelki beteg Baby Jane. A könyvben Baby Jane negatív tulajdonságaival Bossa rendelkezik, ő az elhagyott, de nélkülözhetetlennek tűnő személy, aki látszólag magára vállalja a terheket, az íratlan játékszabályokat azonban nem tartja be. Ahogyan a filmben, úgy a könyvben sem egyértelműen beazonosítható a bűnösök és az áldozat szerepe, mindenki bűnös valamiért, a bűntudatból fakadó szenvedés, a változásért folytatott reménytelen küzdelem mindhárom szereplő jellemzője. Nincs egyetlen áldozat, feltűnő különbség a bűnösök és az áldozatok megjelenítésében, ezáltal a szereplők külső szemlélő általi megítélésében mutatkozik. Az Oksanen által alkalmazott asszociatív módszer természetessé, dinamikussá, egyben rejtélyessé teszi az elbeszélést, az idősíkok közötti éles váltások nem eredményeznek zűrzavart, mindig a történet szempontjából leglényegesebb emlékek kerülnek felszínre. A Baby Jane, mint a szerző többi műve, autofikció, bár hiányoznak belőle a konkrét életrajzi utalások, melyek fellelhetők például a Sztálin teheneiben. Oksanen ebben a herstoryban is a lélek testre, a test lélekre gyakorolt hatását vizsgálja. Visszatérnek kedvelt motívumai, a láncdohányzás, a mértéktelen alkoholfogyasztás, a depresszió ellen használt drogok, a szexuális perverziók, a rafinált sminkek és ruhák. A fürdés itt is megtisztulási folyamatot jelent, és a meggyalázott nőkhöz hasonlóan, törés- és szökésbiztos szupercelláikban a depressziósok is magukba fojtják szégyenüket, homályos utalásokból, az elbeszélő tényfeltáró vallomásából ismerjük meg valódi természetüket. (Fordította: Bába Laura. Scolar, Budapest, 2012) 91 �Ami marad Két kötet Diósjenőről Végh József: Vőfélykönyv Végh Károly: Párkányi napló GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ Végh József, a néprajzi gyűjtőként is jól ismert diósjenői lokálpatrióta a börzsönyi népi lakodalmas költészet rigmusait tartalmazó Vőfélykönyvvel nyitotta a Népi kéziratos könyvek Diósjenőről című sorozatát. Amint a szerkesztő szándékáról a bevezetőben tájékozódunk, a rímeket faragó népi versificatorok néprajzilag értékes dokumentumait, a lakodalom szertartásmesterének versikéit bemutató kötetet az élet egyéb jeles alkalmaihoz kötődő versgyűjtemények sora követi majd. A halottbúcsúztatókat, a siratókat magába foglaló Siratókönyv; a katonaélet fájdalmát, keserűségét és szépségét megéneklő versikék gyűjteménye, a Bakakönyv; valamint a népi rímfaragók – egyrészt a saját örömükre, másrészt a mások szórakoztatására szolgáló – versikéinek gyűjteményeként megjelenő Rímeskönyv összeállítása teszi teljessé a sorozatot. A szóbeliségben, majd kéziratban, később nyomtatásban terjedő „vőfény” vagy vőfélykönyvek a falusi lakodalom ceremóniamesterének, 92 �Ami marad mondhatni műsorvezetőjének, narrátorának, mi több, animátorának a násznép tájékoztatását, szórakoztatását, mozgatását szolgáló, az eseményeket felvezető és előkészítő, híradó rigmusait gyűjtik egybe. A néprajzi irodalomban jól ismertek a XVIII. század végétől nyomtatásban megjelent vőfélyvers-gyűjtemények. A Magyar Néprajzi Lexikon és Végh József kiadásának illusztrációi között egyaránt megtaláljuk Mátyus Péter 1850-ben Budán kiadott, a „vőfények kötelességéről” szóló könyvének előlapjáról készült fotót, valamint az 1910-es „ujonnan szerkesztett” kiadást. Volly István 1847-ből származó gyűjteménye (Vőfélykönyv) nemcsak lakodalmi verseket és dalokat fűz egybe, de a ceremóniához szorosan kapcsolódó táncokat is bemutatja. A vőfélyek animáló szerepe a középkori mulattatók, a XVI–XVIII. századi énekes szolgák újkori népi megfelelője. A vőfélyrigmusok, melyek műfajilag a népi vers alkalmi válfajának tekinthetők, kötött formájú, rímes versikék. Ezek költője helyenként maga a szertartásmester, máskor a vőfély csak előadója, és nem alkotója a szövegnek. A népi lakodalmak költészetét gyakran alkalmi szövegek jellemzik, melyek az ünnepségsorozat fontosabb mozzanatait éneklik meg. A diósjenői vőfélykönyv a XVIII. század végétől gyakorlati céllal megjelenő gyűjtemények utódja, ennek a gazdag hagyományú, régiónként eltérő népi verselésnek a palócok lakta vidékre jellemző változatait mutatja be. Nem feltétlenül azzal a szándékkal, amely a korábbi vőfélykönyveket jellemezte, célja inkább a régmúlt korok szokásrendjének néprajzi hitelességű feltárása és bemutatása. A kötet szövegkorpusza és illusztrációs anyaga egyaránt gazdag: kéziratos vőfélykönyv-részlet, XIX–XX. századi rigmusgyűjtemény-címlapok, régi fotók színesítik a kötetet. Fényképanyaga: a kelengyének, a főzés előkészületeinek, a menyasszony kikérésének, a lakodalmas menetnek, az örömkalácsnak, a menyasszonyi koszorúnak, a templomi szertartásnak egy-egy képe a korabeli lakodalom megannyi mozzanatát örökíti meg. Az életképek, a párokat bemutató fényképek néprajzi dokumentumok. Ízelítőt kapunk a diósjenői szokásrendből, viseletből, a palóc hagyományokból. A gyűjtemény szövegei az egykori lakodalom eseményeinek kronológiai rendjében követik egymást. A kötetben olvasunk eljegyzéskor elmondott verseket, az esküvő napján a helykérést, a menyasszony és a vőlegény kikérését megverselő rigmusokat, a templomi szertartás előtt és után elmondott, az ételek-italok felszolgálásához kapcsolódó versikéket és búcsúszövegeket. A tematikának megfelelően a szövegek hangulata is változatos: az ünnepekre jellemző megható és tréfás sorok egyaránt megjelennek ebben a költészetben. A diósjenői vőfélykönyv néprajzi és kordokumentációs értéke mellett az újabban megelevenedő hagyományőrzésben akár gyakorlati szerephez is juthat. 93 �Ami marad E kötet szerzője adta ki nemrégiben nagyapja, Végh Károly regényét, a Párkányi naplót. A sokak által tisztelt, hosszú időn át Diósjenőn tevékenykedő tanító naplószerűen kezdett hozzá egy gyermekkori élményét bemutató történet megírásához. Műfajilag azonban mégsem a napló, sokkal inkább a kalandregény, avagy az ifjúsági regény műfajához áll közel Végh Károly írása. A regény témája egyszerű történet: egy nyár, egy szökés és a közben átélt kalandok, a vándorlás történetének bemutatása, a szülőföld szeretete ihlette élménybeszámoló. Jelképesen a hídnyitással indítja a történetet az az író, aki a Felvidék elcsatolása után az esztergomi bazilika dombjáról még látta szülőházának tetejét, de hazalátogatni nem tudott. Végh József maga is nagyapja egykori szülővárosa, Párkány és a későbbi lakóhely, Diósjenő közötti jelképes hídnak nevezi e könyv kései, a szerző halála utáni megjelenését. A helyszínek misztikuma húzódik az átélt események bemutatása mögött. Ahogy végigvándorol a főhős a Felvidék egy részén, mintegy a történet illusztrációjaként megismerjük Párkány és Esztergom környékét, a Duna, a Garam völgyét, a tót és a magyar falvak jellegzetességeit, a környékbeli erdők szépségét. Mindez azonban fontos alkotóeleme a regénynek: a szeretett, az elvesztett szülőföld szépségének dicsérete. A diákcsínyek leírása közben megelevenednek az egykori, a XIX–XX. század fordulóján élt emberek, a felvidéki magyarok, akiket a dialógusokon keresztül sokszor beszéltetéssel mutat be a szerző. Egyes szereplőket tájszóhasználatukkal és jellegzetesen palóc ejtésmódjukkal ábrázol, a dialógusokban megjelenő szlovák-magyar bilingvizmussal érzékelteti az etnikumok békés egymás mellett élését. Az egykori vásárt, a mutatványosokat, a falvakat, az emberek viseletét bemutató, néprajzilag is hiteles leírásaival ugyanúgy kordokumentumot alkot, mint unokája a Vőfélykönyvben. Még a sajtóhibákon is átlendül az olvasó, ha a kötet értékeit tartja szem előtt. Végh József visszaemlékezésében olvassuk, hogy a regényben is jelen lévő anekdotázó stílus a mindennapokban is jellemezte a családja és a tanítványai körében gyakran történeteket mesélő szerzőt. Geográfiai, néprajzi és kalandleírásai közben ontológiai kérdésekre is választ keres a szerző. A Mindenható erejében hívő főhős az embert próbáló kalandok közben így fogalmazza meg az emberi esendőséget és alárendeltséget: „Kifürkészhetetlenek a Teremtő utai! Ő szabja ki életünk határát. És ha valakinek azt mondja: Elég volt!, akkor megárt neki egy falat kenyér, egy kis karcolás, vagy egy parányi láthatatlan féreg, és csődöt mond minden emberi tudomány, az élet elsuhan. De ha azt mondja: Élned kell, akkor hiába fog össze a pokol minden ördöge, szél, zimankó, eső, szakadék, árvíz és fenevad, az élet meg nem szakad.” (73–74.) A kötet végére illesztett rövid szerzői életút-leírásból megtudjuk, hogy sokak megbecsült és szeretett tanító ura a Teremtőtől rá szabott utat hittel és erővel teljesítette: nemcsak tanító volt ő, de népművelő, aki tankönyveket, színműveket, egyéb irodalmi szövegeket 94 �Ami marad írt, s aki egy pedagógusdinasztia megteremtője lett. Munkásságát Hóman Bálint egykori kultuszminiszter a Magyar Tudományos Akadémia Wodiánerdíjával ismerte el. Két kötet – két nemzedék: nagyapa és unoka, de ugyanazon szemlélet, szülőföldszeretet és értéktisztelet övezi írásaik auráját. (Vőfélykönyv, Népi kéziratos könyvek Diósjenőről I., Gödöllő, 2010; Párkányi napló, Diósjenő, 2011) 95 �Szerzőinkről ALFÖLDY JENŐ (1939, Budapest) irodalomtörténész DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő FRIDECZKY KATALIN (1950, Budapest) zongoraművész, tanár, író GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR (1957, Salgótarján) író HARTAY CSABA GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ (1974, Körmend) nyelvész, kritikus (1977, Gyula) költő JUHÁSZ TIBOR (1992, Salgótarján) költő LÁZÁR BENCE ANDRÁS (1989, Szeged) költő, író MAGOLCSAY NAGY GÁBOR (1981, Miskolc) költő N. TÓTH ANIKÓ (1967, Zselíz) író, irodalomtörténész NYERGES ANDRÁS (1940, Budapest) író, költő NYERGES GÁBOR ÁDÁM (1989, Budapest) költő, író PALÁDI ZSOLT (1968, Budapest) író, történész-levéltáros PAPP DÉNES (1980, Miskolc) író, költő PATAKI VIKTOR (1989, Budapest) egyetemi hallgató SHAH GABRIELLA (1975, Salgótarján) művészettörténész STUMMER ATTILA (1974, Szolnok) író, jogász SZABÓ IMOLA JULIANNA (1984, Budapest) író, designer SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY (1959, Szeged) költő, adventista teológus VADAS VÉCSEI RITA ANDREA (1968, Budapest) VERA (1983, Miskolc) író, kritikus író, költő VIRÁGH SZABOLCS (1982, Budapest) költő, irodalomtörténész Jelenleg Luxemburgban él és dolgozik HALLA TIBOR (1978, Szolnok) TANULMÁNYOK 2005-2010 Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar, festő szak, mester: Somody Péter 2008-2009 Ecole supérieure des beaux-arts d’Angers, Art Option, Angers, Franciaország (Erasmus ösztöndíj) DÍJAK 2008 Díj a 12. 2007 Díj a 34. Nyári Tárlaton, Szeged Táblaképfestészeti Biennálén, Szeged EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK 2012 Táj (Sima Gucunskival és Sandra Košić-cal), Mali likovni salon, Újvidék, Szerbia 2012 Szerbtemplom Galéria, Balassagyarmat 2011 Festmények, Európai Parlament, Luxemburg 2011 Mozgásban, Hal Köz Galéria, Debrecen 2010 Festmények, Brüsszeli Magyar Kulturális Intézet, Brüsszel, Belgium LEGUTÓBBI, VÁLOGATOTT CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK 2013 Párbeszéd, Kepes Intézet, Eger 2012 Art Market Budapest, Millenáris, Budapest 2011 20. Csongrád Plein Air (2010), Magyar Alkotóművészek Háza, Budapest 2011 Start Plein Air’11, Nemzetközi Művésztelep Zárókiállítása, Román Kulturális Intézet, Szeged 2011 Art Market Budapest, Millenáris, Budapest 2010 Plein Air 1991-2010, Művésztelepi Galéria, Szentendre 2010 13. Táblaképfestészeti Biennálé, REÖK, Szeged 2010 Diploma 2010, Hattyúház Galéria, Pécs 2009 Ne vois qu’infini par toutes les fenetres, et, Chateau d’Oiron, Oiron, Franciaország 2009 Megfizethetetlen, PRESENT grafikai kiállítás, Budapest MŰVÉSZTELEPEK 2007, 2009, 2012 Plein Air, Nemzetközi alkotótelep, Csongrád 2011, 2013 Start Plein Air, Nemzetközi alkotótelep, Csongrád 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/2092bad1653b1c20ffc9d408f232f896.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2013 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2013/6. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2013 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/561bae139aaa15a2fed0dcdc6b217224.pdf 7e92d64b85257a5cf897944e3e692cbb PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Áfra János Nagypál István Papp Dénes Oláh András Otthonról el Abschied Virágvasárnap / Tűnődés / Coda elhalasztott utazás / fölégetett hidak / hogy rejtve megmaradj Gauguin vagy és kikötsz a Körös partján / Most már írhatsz Javíthatatlan MÁS’ MÁS Moxyland (SF-monológ, H. Nagy Péter gyűjtése) Firkálások és cirkálások (u. a. befejezéssel 2 helyen) 12 14 15 16 17 Tarján Bulvár Debreceni Boglárka Tetovált lány 27 Próza és vidéke Tétényi Csaba Büki Mátyás Szávai Attila Filó Mariann A szeánsz (Regényrészlet) Utolsó előtti utazás Régi sínek Balkán / Sötétkamra 29 34 41 44 Molnár Lajos Kadlót Nikolett Bíró József Kendra Adams Tandori Dezső Kutatóterület Barna Péter Bakos Gábor Sulyok László Találkozási pontok Nagy Csilla Kép-tér Somogyi Tamás Ami marad Szekeres Szabolcs Tóth Lilla Csongrády Béla 3 4 6 9 A lírai én közvetett konstruálása és dekonstruálása Áfra János Glaukóma című kötetében Gaál István filmnyelvének kapcsolata a modernista népművészettel Isten veled, szabadság! 53 64 Tekintetek és távlatok Beszélgetés Nagy Lászlóval 78 Márkus Péter kiállítása elé 81 A szeretet ereje (Finy Petra: Madárasszony) Fordítás, vagy amit akartok (Szele Bálint: Szabó Lőrinc Shakespeare-drámafordításai) “Az infósztrádáról Gutenberg világához” (Portrék Balassagyarmaton innen és túl) 47 84 87 91 �A borítón és belső illusztrációként Gugánovity Gabriella fényképei és azok részletei szerepelnek. Az alkotások megtekinthetőek a művész honlapján: www.gabrielafineartphotography.com A 81. és 84. oldalon Márkus Péter szobrai láthatók. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2013-ban megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” ÁFRA JÁNOS Otthonról el Sajnálkozásod lassan átfordul nevetésbe, szemeid közé nézek, és szóródni kezdenek az emlékek törmelékei ránk. A plafon mégis örökre a fejem felett marad, csak neked sikerül elhagyni a szobánk. Néhány napja még zokogó hangon kérted, hogy figyeljem a legfinomabb rángásokat is, amíg lapockádon tartom kezem. A szív igaza morzézva hagy nyomot, de visszavonul, amint felnyílik a szem. Most régi mozgásokból bábuvá érzéktelenedsz. Hagyom, hisz ez is egy döntés, a felejtés eljövetele. Lassan távolodik tőlem a szád. Kezembe adtad a kulcsot, szélesre tárom az ajtót, mégis csak az egyikünk szíve fér át. 3 �“kávéházi szegleten...” NAGYPÁL ISTVÁN Abschied „véle van tele az óra - ami nem remél, s mi nem fáj” Gottfried Benn 1 egy tizenéves lány vezet, s nem kézen fogva. nem vagyok biztos benne, melyik koncentrációs táborban halt meg, melyik gázkamrában végezte, melyik sonderkommandós skalpolta meg fekete hajáért, melyik tömegsírba dobták és ki volt, aki rátalált elkobzott tárgyaira, 2 de azt tudom, nem szenvedett a gázkamrában, nem esett pánikba, és élvezte a forró fürdőt, nem érdekelte, kihez kerül a hajkeféje, a hajcsatja, a hajráfja, 3 tetvektől sebes fejbőrén a haja úgyse ért már semmit se, ő istenért így imádkozott, csomóban kitépett hajszálait szorongatta, mint a rózsafüzért – hajhagymába csimpaszkodó bogártetemek 4 nem volt magyar, német volt, ezért se értem mindig, mit szeretne elmondani 4 �“kávéházi szegleten...” ezekkel a gyötrő fájdalmakkal, miért emlékeztet még mindig a holokausztra , miért hiszi, hogy közöm van hozzá, pedig lehetne, 5 mielőtt meghalt volna, egy fiút láthatott, azt hitte, a sárga csillagot levágta a kabátja ujjáról, ezért vitt el az SS, a KZ foglya ugyanis nem csillagot viselt, egy háromszöget, alig látta arcát ez a gyönyörű fekete hajú lány, azt érezte, a fiú könyörög neki, szőke volt és kékszemű, akárcsak én, könyörgött, pedig mindenki beletörődött a sorsába 6 de ez fiatal fiú ott állt, nem sírt, 7 ha buszon utazom, ha felszállok a kettes vagy az egyes villamosra, érzem, ahogy a bombázó repülők az időzített bombákat kiengedik és belecsapódnak, mint Drezdában, 8 folyton forró, égető fürdőt veszek, nem tudok kádban ülni és várni 9 ez a lány fogja kezemet gyerekkorom óta, de egyszer se fordult meg, hogy lássam, ahogy rám mosolyog, és ne csak fekete haja csillogjon hajnalban, a l’heur bleu idején 5 �“kávéházi szegleten...” PAPP DÉNES Virágvasárnap Nem beszélek nyelveket. Sem idegent, sem a tiédet. A megváltott világ sarkig tárja szemem ma éjszaka. Mi öltük meg Jézust. Ő és te és én. Tudom, hogy megtesszük mindig és újra, hiába virrasztok itt hajnalig. Elég egy véghezvitt tett, kimondott szó, elgondolt gondolat, ahogy egy elmulasztott tett, elhallgatott szó, el nem gondolt gondolat. 6 �“kávéházi szegleten...” Tűnődés Itt, a négysávos út mellett, ahol éjjel-nappal dübörög a forgalom, fölkavarva port és ontva mérges gázokat, az ódon társasház lakói sokat köhögnek, hiába törölgetik otthonukban a levegő szennyét, mely mint fekete vattacukor rakódik le mindenütt. A robogó gépek zaja feszültté és tompává tesz, a gondolatot megfojtja, a képzeletet tűhegynyi kalodába zárja. Életirigység szedi áldozatait, bőr alá fecskendezett csönd, friss lélegzet kísért fehér ingben. Hová tűnt el, ami nincsen? 7 �“kávéházi szegleten...” Coda „Emberek kegyetlensége velem határos.” (Bujdosó kuruc kesergője, 1711) Elhagyott a babám egy szombat reggelen. Szerettem, de ez nem számít. Pár nap múlva Tiszaújvárosba utaztam egy munka kapcsán, bár mindig rühelltem a gyárakat. Arra gondoltam, új életet kezdek, egy új helyen gyökeret eresztek. Aztán leültem a kávézó teraszára, hogy rendeljek egy feketét. A felszolgáló lány kedvesen elém tette a csészét, dekoltázsa látni engedte a bőrére tetovált feliratot – Akarat. Ez a látvány új lendületet adott. Az állásinterjút rövidre zártam, otthagytam az egész kócerájt. Utaztam tovább nagymamám temetésére. Az egyik sírásót egészen megsajnáltam, nem bírta a hőséget. Most itt vagyok egy lakásban, ahol leghosszabb párkapcsolatom éltem. Nemsokára összeszedem néhány holmim és eltűnök innen. Ahogy a versből is. 8 �“kávéházi szegleten...” OLÁH ANDRÁS elhalasztott utazás ölelésedből menekülök remélve hogy a zápor majd tisztára mos mert esik ma is és bennem most már örökké esni fog egyszer már elhalasztottam az utazást de párnánk alól kisiklottak az álmok sokallták talán a csöndet az örökös várakozást kitárt karnak hittelek késedbe dőltem ma sem értem miért így szerettél lecövekelt bennem a kishitűség lelkünket összecserélve éltünk gyerekkori könyvek betűi közé simulva mint régen amikor áporodott levegőjű várótermek ablakából anyám kezébe kapaszkodva néztem a kifutó vonatokat de nem akarok a lekésett csatlakozások fölött keseregni hisz tudom hogy számomra már nincs több mentesítő járat 9 �“kávéházi szegleten...” fölégetett hidak magaddal tudtál spórolni csak kikoptál belőlem már az utolsó veled töltött éjszakán is nélkülöztelek azóta csak hallgatom ahogy a jégcsapok fájdalmas reccsenéssel elengedik az ereszt este felhívlak egykedvű tárcsahanggal nyugtatva lelkiismeretemet kint akarnok szelek pustolják havat eldobott csikkek haragja szédít szólalj meg ha ott vagy de a kagylóból is kibotorkálsz és itt hagysz engem örök hiányban 10 �“kávéházi szegleten...” hogy rejtve megmaradj sokáig várt bennünk a sírás takaréklángon égtünk egy szárnyaszegett tavaszban durcásan feleltél a kérdéseimre de cselt vetett félelem s eltűnődtem komolyan gondoltuk-e a kitörést a halogatás szakadékából és mekkorára kell még összehúzni magunkat hogy a mélyre hulló árnyékok eltakarjanak s mint egy bélyegalbum fortélyos összevisszasága lotyók és tolvajok közt bennem rejtve megmaradj nem ismerlek – csak a hibáidat tudom – lekéstelek de annyi mindent lekéstem már hallgatom misztikus szerenádját az ősznek felforgatom a temetőket s ha újra engedélyt kapok hozzád: majd megtanullak addig olcsó pótcselekvés az élet s innen néha már Istent sem hallani 11 �“kávéházi szegleten...” MOLNÁR LAJOS Gauguin vagy és kikötsz a Körös partján Az Ócániein fedélzetén kifutsz a tengerre, fejedre széles karimájú kalapot rajzolsz, alóla kilóg a hosszú hajad, tépdesi a szél elnagyolt madara. A reményt feloldotta a vízfesték. Az asszonyok fűzőbe, a férfiak a felkínált szerepbe szorítják magukat. Két halántékuk között vitorláznak. Széles a tenger. Kikötsz a Körös partján. Panpungfák lombja és kókuszpálmák sudár törzse a dagálytócsák tükrében. Az aranybőrű maori lányok között Téhura sétál a fűben. Tahiti vagy Körös-part: a szabadság földje a talpad alatt. 12 �“kávéházi szegleten...” Most már írhatsz Most már írhatsz. Megkeresed a papírmalmot, te leszel az első papírmerítő. Tintát készítesz lámpakoromból, a lúdtól ellopod bal szárnya evezőtollát, tollkéssel hegyesre metszed. Most már írhatsz. Válhatsz Csontváryvá, teve hátán lovagolsz be, vagy Matthias Rexé, sohasem halsz meg. És 990 évvel korábban leszel Atilla is, és nem értik, hová tűntél el nyomtalanul. Keresnek kőlapok réseibe bújva. Ha már mindez voltál, elmehetsz Sanghajba, és a Century Avenue 92. emeletén a bárpultra könyökölve most már írhatsz. 13 �“kávéházi szegleten...” KADLÓT NIKOLETT Javíthatatlan Ha most megbocsátanál, többször biztosan nem tennék ilyet: a dühömet ajtón kívül zárnám és eldobnám a kulcsot is. Ígérném, hogy ez végleges, majd amikor elalszol, kisettenkedek a szobából és visszaengedem az ablakon. Bújtatnám a szekrényben, fiókban a bugyik között, az evőeszköz-tartó alatt vagy a zsemlemorzsás zacskóban, amíg akkorára nem nőne, hogy újra meg kell váljak tőle. 14 �“kávéházi szegleten...” BÍRÓ JÓZSEF MÁS’ MÁS ( – féligmeddigvisszazártvers … Liptay Katalinnak – ) pormacskák / sprőd padlószőnyegen ülünk kopott farmernadrágban spécimagnetofonod szalagja surrog kézirataim / betűképeim körülöttünk borozgatás közben hangpróba megilletődve mondom hosszúversem hallga / szomszédom lépcsőházműsora óbégatásától visszhangzik újpest utánozhatatlan lumpentelepi keserves ––––––––– botcsinálta / vacak rajzolóként felskiccelem arcodat emlékezetből gyötrelmes idők füstköd – fátylára pormacskák / szúette fejőszékemen ülök kopott farmernadrágban mondom ÁRNYNEKED hosszúversem pislákol / gyertyaláng vénül látlak éjféli szobafélhomályban harminc esztendő sivár – távolából 15 �“kávéházi szegleten...” KENDRA ADAMS Moxyland – SF-monológ – Az emberi agy mindig újraírja magát. Így működik. Az asszociációk rétegei helyekhez, emberekhez kötődnek. És mindegyiket rugalmasan körbeöleli az új tapasztalat. Egy egész várost fel lehetne építeni az emlékek súlya alapján. Ahogy a gyilkos mozgását követik a kis gombostűkkel. De a kapcsolatok egyre sűrűbbek, vaskosabbak és bonyolultabbak. Úgy érzem, mintha a ponyva felszívná az érzelmi üledéket is. Öt hónapja még tetszett, hogy kitartott nő vagyok, az milyen nagyvilági. De most már állott és megfáradt és naiv a testem. A nanót úgy fejlesztették ki, hogy minden abnormális fejleményt felkutasson. Maratoni méregtelenítés és hosszú finomhangolás. Én vagyok a demó a demográfiájukhoz. Az áhított álomnő. Látom, ahogy vér keveredik a folyadékba, mint tinta a vízbe. A világ jobbra billen, aztán minden mintha rám szakadna. Felkapaszkodnék a növekvő sötétségen át, de magába húz. Nem tudom nyitva tartani a szemem. Nem tudom mozgatni a karom. Aztán a csend. Mint búvárkodás közben. Hirtelen nagyon félek. Követem a buborékokat, és tudom, hogy nemsokára felbukkanok. H. Nagy Péter gyűjtése 16 �“kávéházi szegleten...” TANDORI DEZSŐ Firkálások és cirkálások (u. a. befejezéssel 2 helyen) Klasszikus páros Párosban igen sok igazi dolgot tudtunk összehozni; csak igazi párost nem tudtunk összehozni? Gondolat = érzet? Az egzisztencialitás tematizálhatatlan. Nem gondolni valakire, valamire: már tematizálhatatlan? Nem leszek kisigényű Nem hiszek benne, hogy az a tematizálatlanság, ha nem gondolok valakire-valamire, már egzisztencialitás. 17 �“kávéházi szegleten...” Ha az egzisztencialitás = a tematizálatlan, hol kezdődik? Ha körben minden tematikus. Hogy a mások hitének a jó istene…! mert Isten nevével nem élek vissza. A sors szeszélye A sors se-séje. Megismerni egy – úgymond – közeli, szeretett hölgyet: telefonálj – ne legyen biztos benne, ki vagy – ahogy beleszól, megismerhetsz valakit, akit… ejha. Mint még szerelem idején? S van vak, vad remény? Ha a legkisebb dolog sincs, kibírhatatlan üresség. Ha a legkisebb dolog is van, halálos teher. Szerencse, hogy előre nincs halál. Utóbb nincs kibírhatatlan. Nem, hogy 1-1 ferde napot megengedünk magunknak, de 1-1 normál napban bízunk. 18 �“kávéházi szegleten...” Nem bírom. És ahhoz képest jól. Hogy egyáltalán nem. A megoldások még megtalálnak. De már nem szívesen írok. Nem szeretem. Semmi se jut eszembe. Vagy csak elfelejtettem, mi is lenne az. Nem mondhatom: Legalább lenne az! Ez egy olyanféle írás lesz, amilyenféle írás ez lesz. Etalon. Ld. az imént. Hát ha ez így van, nincs „hátha másképp”. 19 �“kávéházi szegleten...” Eddig a befejezést leveleztem. Most a levelezést befejeztem. Örök tavasz. A rózsa mindig = a rózsa: a rózsa. Konkrétabban: eredetiben, Stein: „A rose is: a rose = a rose.” Egy olcsó rozé = egy olcsó rozé. Egy drágább stb. Fordítsd le: egy Stein-rózsa Egy kőrózsa. Attól függ, miből. Kőből. Persze, mindenki napról napra él. De én napról napra élek. Biztos, hogy ez kétféle igazság egyszerréje? Semmi se biztos. Egyetlennek az egyszerréje főleg. Biztos-nem-biztos se. 20 �“kávéházi szegleten...” xxx Jaj, Schwitters; Schwitti, Schwitti. Mi lenne jó? Legszűkebben vett. sic! Életemben mi lenne jó? Kellene-e jó? Legszűkebben vett életemben kellene-e jó? Jól? Nem kellene külön semmi jó, semmi több jól. Semmi se jó. Ahogy jó helyett akkor így még, de csak legszűkebben vett életemben szólva, nem is szólva, ha már az úgy rendesen nincs, nincs, hogy megbeszélni műhely dolgokat ha a legszűkebben vett meglevőké, egy ilyen MEGVAN, változatlan meglenne, az lenne akkor még jó, ha egy nap, egy perc hirtelen nem fosztana szabadlétemtől, nem kezdene elrombolni, az lenne jól, ah, Schwitters, hát nem, az lenne jó, hát nem egyedül ez, ketten stb. lenne jó, épp nem egyedül, abban egyedül is, ketten se, olykor akár, de madárkánkkal, kutyánkkal, Főmedvénkkel, ennyi, ha meglenne, megmaradna, ez lenne jó. Ez lenne. Nem lesz. 21 �“kávéházi szegleten...” (Jaj! Ugye, milyen jól érezhetően zagyvál, hadar, kavar itt a vers, az esszencia, a vélt evidencia, a közlendő, a téma, a tematizáltság : ) De csak így mondható el, hogy: „Nem mondom: csak így maradna!” Hogyan mondhatnám. Vicc. Mégis: csak legalább maradna így! Íme, a tematizáltság, az esszencia, bármi téma, tárgy: nem. Nem közölhető. Pár éve még az én gondolatom se volt ilyen érzet. Miért lenne másé más, ki lenne másképp ezzel; másképp, mint ő van. A tematizálatlan a nem közölhetetlen! Ott van a szövegben, a versben, mint a szöveg, a vers benső szerveződése. Ne legyen azonnali-sikerre-a-szerző éhe. Ha nem tud tematizálni, ne akarja tematizálva kapni a hatást. S a meghalást? Ez a nagy hamleti kérdés. Az vajon tematizált-e? S ha lealvás, elalvás: is? se? Isten az is, se? 22 �“kávéházi szegleten...” IDE AZ ÚGYNEVEZETT MŰBEN… …már nem jönne semmi. Egyáltalán semmi nem jönne sehol. De olyan nincs, ilyen nincs. Ide jön hát, ami nincs, nem is lesz, mégis van. Hogy két írás két különféle helyen (Alföld, Palócföld épp) ugyanúgy végződik. De akkor: tényleg: ugyanaz az írás? Ez erős esszenciállogikai és nem formai kérdés. Miért firkálok tollal, cerkával füzetekbe, melyeket magammal hordozok, a lakás különféle pontjain tartok, miért ébredek éjnek éjén arra, hogy valamit fel kell jegyeznem. Mert írnom kell. Bár nem akarok, nem szeretek már közölni senkivel semmit, ülök pl. egy teraszon, ld. „Hamlet”, pörgetem v. nem pörgetem poharam, nem szórakozottan, v. mégis, és azt gondolom, jönne valaki, nem hívnám asztalomhoz, a piacok egyikén valaki természetesként kér, tolakszik, hogy néznénk ketten át valami irodalmi, zenei akármit, persze, az ő javára, s én azt gondolom: ismer ez engem? Hát nem tudja, hogy az írás is az nekem, hogy kész nevetség vagyok, J. A.-t lazán idézve, hogy a lehető legjobban akarok, kényszeresen, megcsinálni valamit, amit nem akarnék, de ha már… akkor örökké magam betegítően stb., a legjobbat, megfeszített erővel. Miért? De annyi ilyen példa van. A nagyszerű amerikai író Delmore Schwartz, például, jellemző módon a „Már álmunkban szólítanak” c. novellájában, 1969-70 táján eléggé pontos címet fordítottam neki… miért gyötrődteti srác-figuráját, hogy a lehető leghívebben… az életet… az összetartozást… adja. Átok írás! Akkor hát! De az írás sem átok, csak ha ilyen alapon írunk – jó, ezren megírták, amikor ír az ember, pont akkor: nem írni volna jó, és Wittgenstein, és ezrek, mondom -, ha már írunk, ott az írás átka is. A lélektől lélekig: nem átok. Verébkénk, kutyánk: lélek… tesszük értük, amit szívünk ad. De nagyon. Ám hogy az írás… mint „akkor már”, s ennyi? Ne. ó, ne. 23 �“kávéházi szegleten...” 24 �“kávéházi szegleten...” 25 �“kávéházi szegleten...” 26 �Tarján Bulvár Tetovált lány DEBRECENI BOGLÁRKA Amikor Veronika betöltötte a tizennyolcat, egy angyalt tetováltatott az alkarjára. Az angyal a védelmezője, vezetője lett, ártatlan tekintettel kulcsolta át vajszínű lepellel takart combját, térdére hajtotta fejét és békésen pihentette szárnyát a kézfején. Minél tovább nézte őt a lány, annál biztosabban érezte, hogy küldetése van, adnia kell másoknak valamit, reményt, útmutatást, egy történetet, ami lehetne bárki más története is, mégsem az. Egy héten keresztül rajzolt, majd bevitte a tökéletesen kidolgozott sablont a Stúdióba. A gladiátortermetű, maorimintás srác elismerően bólintott, tintával áthúzta a skiccpauszon tekergő vonalakat, kicserélte a gép csőrébe rögzíthető tűt sterilre, lefertőtlenítette, felmatricázta a felületet és hozzálátott a kontúrok elkészítéséhez. Gyorsan, precízen, profin dolgozott. A festék Veronika bőre alá kúszott, a minták egyre többet mutattak meg a magánmitológiából. Az ablak a bezártságot, az éveken át tartó magányt jelképezte, a spirituális világ felé való nyitást. A beavatás szimbólumává vált, rálátást engedett a kifürkészhetetlen jövőre, az indaszerűen kanyargó, semmibe vesző, legváratlanabb helyeken felsejlő, macskaköves útra. Egy vékony pókfonál a láthatatlan ajtóhoz vezette Veronikát, át kellett lépnie a küszöbön, hogy elindulhasson az ismeretlen felé. A bejárat előtt életet jelölő, rózsaszín bimbókkal díszített cseresznyeág ringott. Megújulás és remény. Nyuszi úr arany zsebóráját nézegette, miközben szaladt, „Sietek, mert elkések!”, mondta, fehér szóbuborék nőtt az orra mellé, és Alice az EAT ME! feliratú süteménybe harapott. A lány két karja virágba borult, az azáleák úgy sokasodtak, mint a magyar népmesék beköszöntőjének hímzett, galambbegyből font motívumai. Egymás után bújtak elő testéből 27 �Tarján Bulvár a bársonyos sziromlevelek. Borostyánok, liliomok, vörös rózsák, tavirózsák, búzavirágok, pipacsok bódító illata hatotta át a szobát, aromás illóolajat szívtak magukba a falak. A növények közé gyümölcsök, állatok, tárgyak képe ékelődött. Cseresznye, alma, delfin, csillag, denevér, dobókocka, kereszt, szerelem, tudás, kísértés, csók, üdeség, védelem, alkotás, halál, feltámadás, halhatatlanság, szenvedély. Teremtő nőiesség a gyöngyszem, a kaland vitorlás hajó. RISE ABOVE! A francia kártya furcsa lapja a kör királynővel és a káró királlyal a titkos tudásba való beavatást és a kockázatot jelezte. Veronika önbizalma visszatért. Felülemelkedett az önmagára erőltetett korlátokon, ártatlan lélekkel, elszántan nézett szembe mindazokkal, akik megbántották, eltaszították, kisemmizték őt. Intenzíven élte meg az érzelmeket, játékos volt és vidám, merengő és álmatag, lángra lobbant, felhevült, frissesség töltötte el, majd elérte a testi-lelki harmónia állapotát, áradt belőle a nyugalom. Átment a fejlődés minden fázisán, hogy végre szabad legyen. Felszabadult. Miután elkészült a nagy mű, boldogan lépett ki az utcára. A kisváros lakói azonban képtelenek voltak elolvasni, viszolyogtak tőle, mert más volt, senkit sem érdekelt a története. Egy pillanat alatt meggyűlölték, hát átdöfték egy tőrrel mellkasára varrt, tűzvörös szívét és a LOVE feliratot. 28 �Próza és vidéke A szeánsz* TÉTÉNYI CSABA Elsőként Mrs. Elisabeth Wilkinson érkezett meg. Kovac kinyitotta az ajtót, és önkéntelenül elvigyorodott, amit a hölgy kedvességnek vélt, holott a házigazda a divatjamúlt kosztüm és a leengedett haj láttan húzta fel a szája szélét; a testes asszonyság rendszerint kontyba fogta össze ősz haját, és háziköntöst viselt. Ki volt pirulva, mint egy kamaszlány, pedig már jócskán elmúlt ötven éves. Egyfelől maga az esemény, másfelől a dac hozta lázba, mivel férje, Malcolm, a ház gondnoka egyenesen gyerekes ostobaságnak nevezte a találkozó célját. Kovac betessékelte a vendéget, aki, mint mindig, elmosolyodott a férfi enyhe akcentusán. Lelkesedése kissé alábbhagyott, mikor a szobában meglátta a másik bérlőt, a füstbe burkolózott Juan Ramírezt, akit nem kedvelt és gyanúsnak tartott, bár határozott oka nem volt az ellenszenvének. Nem értette, miért hívja mindenki Pablónak, és hiába kérdezgette a többi lakót, azok sem tudták, így a férjével arra gyanakodtak, hogy a férfi álnevet használ, ami összefügghetett katona múltjával. Mrs. Wilkinson mindenesetre Mr. Ramíreznek szólította, és nem nagyon bizalmaskodott vele. A szoba másik oldalán ült le, de azért elfogadta a Kovac által kínált teát. Kovacot finom úriembernek tartotta, és ezt igyekezett mindig a tudomására hozni, amivel többnyire meglehetősen zavarba hozta őt. Ezúttal is áhitattal figyelte, ahogy szervírozta a teát. Ismét kopogtak. Kovac kiment, hogy beengedje az újabb vendégeket. Ketten voltak, az egyikük, egy alacsony, fehér bőrű és barna hajú fiatalember azonnal be is lépett az előszobába, vállon veregette a házigazdát, kuncogva reményét fejezte ki, hogy nem késett le semmiről, majd továbbment a szobába, és üdvözölte a jelenlévőket. Ezután lerogyott egy székre, rágyújtott, és némileg kaján arckifejezéssel végigmérte Mrs. Wilkinsont és Pablo 29 �Próza és vidéke Ramírezt. A másik érkező csak Kovac köszöntésére jött beljebb. Alacsony, fehér bőrű, ősz hajú férfi volt, az ötvenes évei közepén járt, az ajtónyílást bottal tapogatta ki, de bizonytalanság nélkül lépkedett tovább a nappali felé. Sylvester Pidgley volt a neve, a földszint hármas számú lakást bérelte; abból élt, hogy környékbeli bárokban zongorázott. Elnyűtt zakója, nadrágja és cipője némi bohém jellegett kölcsönzött megjelenésének. Kovac őt is hellyel, majd teával kínálta. Mr. Pidgley leült, botját a széknek támasztotta, a csészét az asztalra helyezte, majd zakója zsebéből kis laposüveget húzott elő, és a benne lévő barnásvörös italból löttyintett egy keveset a teájába. Mrs. Wilkinson rosszallóan nézte, de nem szólt. Pablo elnyomta a cigarettáját, krákogott néhányat, és tovább figyelte a vak zongoristát. Az megkeverte a teát, majd sodort cigarettát húzott elő és rágyújtott. Hátradőlt a székében, és amennyire helyzete engedte, végignézett a jelenlévőkön. Kovac az ajtófélfának támaszkodva azon morfondírozott, vajon hogyan látja őket Mr. Pidgley. Egy autó fékezett az épület előtt, fiatal hölgy szállt ki belőle, becsapta az ajtót, búcsút intett a sofőrnek, az pedig elhajtott. Sophie Kraft, a második emelet négyes számú lakás bérlője kissé gúnyos mosollyal pillantott fel a szürke, háromemeletes ház homlokzatára. Úgy döntött, még egyszer rágyújt, mielőtt bemegy. Amúgy is várni akart néhány percig, hogy csillapodjék az ital hatása, amit az autós utazás némileg felfokozott. Megigazította divatos szabású zakóját és blúzát, végigsimított a nadrágja szárán, kifújta a füstöt. Még az iménti élmények hatása alatt volt. Egy egyetemi csoporttársa társaságával meglátogatott egy speakeasyt, ami egy meglepően előkelő bár alsó helyiségében működött. A bár tulajdonosa, a csoporttársa apja meglehetősen taszító alak volt, harsány és lekezelő közvetlenséggel igyekezett a fia barátainak kedvében járni. Sophie figyelte a vendégeket, ivott, cigarettázott, hallgatta az ismerőseit, mindeközben váltott néhány szót velük, és nem mulasztotta el megemlíteni, hogy este egy spiritiszta szeánszra hivatalos, amivel egy időre jelentős érdeklődést keltett. Jól érezte magát, ugyanakkor nem tudta eldönteni, a hely, a vendégek, az élet ezen módja imponálnak neki vagy viszolyogtatóak a számára. Hagyta, hogy eldöntetlenül maradjon. Élvezte, hogy egyelőre csak benyomásai vannak, a fárasztó reflexiók később majd úgyis rájuk rakódnak. Mikor majd egy ideig megint nem történik semmi. Eldobta a cigarettát, egy gyors mozdulattal megigazította a haját, fújt egyet, azzal elindult a ház kapuja felé. Figyelte magát, ahogy közeledik. Kovac némi pírral az arcán betessékelte Sophie Kraftot. A lány mosolyogva belenézett a férfi kék szemébe, azt kutatva, vajon izgatott-e az előttük álló esemény miatt, majd belépett a szobába, és kissé hangosan üdvözölt mindenkit. A halk viszonzástól és a nyomott hangulattól némileg megtört lendülettel leült Pablo közelében, szája bal sarkát elhúzta, a 30 �Próza és vidéke szemeit tágra nyitotta, mintha csodálkozna. Sorban rápillantott a többiekre. Pablo mélybarna szeme véreres és kifejezéstelen volt, bár Sophie néha úgy gondolta, csak ő nem érti ezt a tekintetet. Mr. Pidgley látszólag visszanézett rá, Sophie ezúttal szívesen megkérdezte volna, hogy igazán vak vagy csak eljátssza. Mrs. Wilkinson szokás szerint gyanakodva figyelte, az volt a véleménye, hogy a lány jó családból való, s így valami sötét oka kell legyen annak, hogy ezen a környéken bérel lakást. Férjével arra jutottak, hogy valamiféle erkölcstelenség lehet a háttérben, de hiába leskelődtek utána, mivel Sophie soha nem fogadott vendégeket. A szemközt ülő fiatalember elég szemtelenül mérte végig a lányt, de ő nem zavartatta magát, visszamosolygott, bár mosolya enyhén gúnyosra sikerült. Kovac odahajolt Sophie-hoz, hogy letegye elé a teáscsészét. – Ki ez az alak? – súgta a fülébe a lány, kihasználva a közelségét. – Bill – suttogta Kovac. – Bill Regis. Tenyérbemászó pofa. Bulvárlapokba ír cikkeket. Itt lakik a környéken. – Felegyenesedett, cigarettával kínálta Sophie-t, mindketten rágyújtottak. A házigazda komoly arccal a társasághoz fordult. Újra üdvözölte őket, és ismertette velük összejövetelük célját. A szeánsz megrendelője Mrs. Wilkinson volt, aki kapcsolatba szeretett volna lépni rég elhunyt nagyanyja szellemével. Ehhez kérte a jelenlévők segítségét, elmélyült és kételyek nélküli részvételét. E kurta bevezető után Kovac hozzálátott, hogy megtegye a szükséges előkészületeket. Eltette a füzetet, a hamutartót és a teáscsészéket. Széles, kopott selyemterítővel fedte le az asztalt, egészen a padlóig. A terítőn vörös alapon számtalan ezüstszínű csillag, inda, hullám és más furcsa vonaldísz alkotott bonyolult ábrákat. Ódon, karos gyertyatartót vett elő a szekrényből, és középre helyezte. Ezután gyertyákat illesztett a tartóba, egy apró könyvecskét és egy ceruzát tett mellé, majd megkérte a vendégeit, hogy az általa elképzelt ideális rendben üljenek az asztalhoz. Ők hangos széknyikorgás és parkettarecsegés kíséretében engedelmeskedtek. Bill úgy vigyorgott, mint aki valamiféle pajzán játékra számít, Sophie várakozón felhúzta a szemöldökét, és úgy is tartotta, de halvány félmosolya elárulta, hogy nem veszi egészen komolyan a történéseket. Mrs. Wilkinson Kovackal szemben ült, balról Sophie, jobbról Bill Regis került mellé. Kovac bal oldalán Pablo, jobb oldalán Mr. Pidgley helyezkedett el. Senki sem szólalt meg. A házigazda lekapcsolta a lámpát, aztán behúzta a nehéz, barna függönyt, amitől meglepően sötét lett, néhány pillanatig az orrukig se láttak, ám mire a szemük megszokta volna a homályt, sercegve lángra kapott egy gyertya kanóca, majd sorban a többié is, úgyhogy az asztal körét leszámítva minden árnyékba burkolózott. Kovac elfújta a gyufaszálat, leült, és álmatag tekintettel kotorászott a zsebeiben. Vendégei közben megérezték a gyertyákból áradó nehéz, édeskés, egzotikus virágillatot. Mrs. Wilkinson csillogó szemmel bámulta a médiumot, Pablo mélyet szippantott a gyertyafüstből. Sophie 31 �Próza és vidéke kíváncsian figyelt, és úgy érezte, talán mégsem lesz olyan kínos ez a szeánsz, mint ahogy várta. A következő pillanatban viszont önuralomra volt szüksége, hogy fel ne nevessen, mert Kovac hirtelen mozdulattal kirántotta a kezeit a zsebeiből, és apró, csillámló papírdarabkák százait szórta az asztal fölé. Mrs. Wilkinson felcsuklott. Kovac ekkor felszólította őket, hogy fogják meg a mellettük ülők kezét, és így alkossanak kört. A milliméteres papírdarabok lassan pörögtek lefelé a levegőben, és amelyik a gyertyák lángjához ért, szikrázva elenyészett, a többi az asztalra hullott, és vízcseppnyi tükrökként verték vissza a gyertyafényt. Kovac lassú, monoton hangon beszélni kezdett. Sophie furcsának találta, hogy önmagát harmadik személyben, Cerberos néven említi, mikor bejelenti, hogy kapcsolatba kíván lépni a túlvilággal. Nem tudta eldönteni, hogy Cerberos kéri vagy parancsolja, hogy jöjjön létre a kapcsolat, s hogy kihez beszél, ha egyszer ő Cerberos. De nem sokáig gondolkozhatott ezen, mert mikor Kovac megnevezte a keresett személyt, pontosabban annak szellemét, és felajánlotta neki, hogy szóljon az ő szájával, Mrs. Wilkinson alaposan megszorította a kezét. Amúgy is eléggé zavarta a kontraszt; a gondnok feleségének izzadt tenyere és erős ujjai jobbról, Mr. Pidgley hűvös, finom keze balról tartották őt a körben. Egyszerre jó és nyomasztó volt az érzés. Kovac, azaz Cerberos behunyta a szemét, felemelte a fejét, és fátyolos, de határozott hangon a keresztnevén szólította Mrs. Wilkinson nagyanyját, hogy adja jelét jelenlétének. Rose, ismételte magában Sophie, Rosie, és önkéntelenül elmosolyodott. Egy percnyi feszült csend után Cerberos megismételte a szöveget, ezúttal valami mást is hozzátéve, amit nem értettek a többiek, értelmetlen hangsornak tűnt. Nem történt semmi. Sophie körbepillantott. Pablo és Mr. Pidgley maga elé meredt, Mrs. Wilkinson feszülten nézte Cerberost. Beleütközött Bill tekintetébe. Az kaján vigyorral figyelt, és mikor találkozott a tekintetük, Sophie-ra kacsintott. A lány épp nyelvet akart nyújtani válaszul, amikor a férfi arca megváltozott, jobbra fordult. Sophie is észlelt valamit, de nem tudta, hogy mi volt az. Néhány másodperc múlva megrebbentek a gyertyalángok, megmozdultak az árnyékok a mennyezeten. Cerberos nem lehetett, és huzat sem okozhatta, az ablakok és az ajtó csukva voltak. Sophie Pablóra gyanakodott, ezért a következő alkalommal rásandított, de Pablo csukott szájjal, mozdulatlanul meredt a gyertyákra. A lány óvatosan körülkémlelt, de semmit sem vett észre, ami magyarázatul szolgált volna. Ebben a pillanatban megmoccant az asztal. Csak apró döccenés volt, arra azonban épp elég, hogy mindenki megdermedjen. Cerberos azonnal megszólalt, Rose-t kérte, hogy jelezze, ő jelent meg a körükben. Az asztal ismét dobbantott egyet. Sophie önmagát is kissé bosszantva amiatt aggódott, hogy felborul a gyertyatartó, ám annak oly széles és nehéz talpa volt, hogy jóformán meg sem billent. A kis papírfecnik vadul csillogtak. Cerberos ekkor felajánlotta Rose-nak, hogy ha akar, szóljon az ő szájával, eközben továbbra is felemelt fejjel és csukott szemmel ült. 32 �Próza és vidéke Mrs. Wilkinson keze izzadt és remegett, ő következett, fel kellett tennie az első kérdést. Sophie arra gondolt, szívesebben ülne most Cerberos mellett, kíváncsi volt, ő vajon szorítja-e a szomszédai kezét. Úgy egy perc múltán Cerberos felszólította Mrs. Wilkinsont, hogy kérdezzen. A hölgy halk, megmegbicsakló hangon az iránt érdeklődött, jól van-e a nagyanyja, és hogy látja-e most őt. Idegesítő csend következett, csak Bill krákogott. Ekkor Cerberos feje megmozdult. Ismét előre nézett, szemhéja felemelkedett, egyenesen Mrs. Wilkinsonra szegezte a tekintetét. Már jól vagyok, mondta fülsértő, rekedt hangon. Nem látlak, de érezlek, folytatta, s hangja olyan idegen volt, hogy Mrs. Wilkinson erősen összerezzent. Sophie valamiért mégis komikusnak tartotta a választ, egyúttal tetszett is neki a helyzet, és mosolyogva figyelte a médiumot. Cerberos szemei nem változtak ijesztő tűzgolyókká, sem csillogó, fekete kövekké; pont olyanok maradtak, mint Kovacéi, és ezt bizonyos szempontból tanulságosnak találta. Mrs. Wilkinson egy darabig képtelen volt megszólalni. Cerberos ismét lehunyta a szemét, és felemelte a fejét. Sophie érezte, hogy a gondnok felesége igyekszik összeszedni magát, és feltenni egy újabb kérdést. Az asszony végül, még mindig remegő hangon azt tudakolta, miatta veszett-e össze az anyja és a nagyanyja azon a karácsony estén, amikor ő nyolcéves volt. Sophie a szeme sarkából látta, hogy Bill vigyorog. A médium leeresztette a fejét, és hidegen a kérdezőre nézett. Rémes rikácsolással közölte vele, hogy nem ő, hanem a megdöglött macska volt a veszekedés oka. Sophie-nak erőfeszítésbe került, hogy fel ne nevessen. Majdnem biztos volt benne, hogy Kovac gúnyt űz Mrs. Wilkinsonból. Szívesen hátradőlt volna kezében egy cigarettával, de nem akarta megszakítani a szeánszot. Ráadásul izgatott szorítást észlelt az ujjain. Gyerünk már, noszogatta magában, és nem is kellett sokáig türelemmel lennie. Mrs. Wilkinson kisvártatva zavartan érdeklődött, mi lett a nagyszülei ékszeres dobozával, amit gyerekkorában annyiszor megcsodált. Sophie elhúzta a szája szélét. Némi csend után az asztal finoman mozogni kezdett, és nem hagyta abba. A médium üres tekintettel meredt a vele szemben ülőre. Aztán még az eddiginél is rémesebb és hangosabb rikácsolással azt válaszolta, hogy a ládikát a nagyapa eladta a hetvenhatos válság idején. Ekkor nagyot ugrott az asztal. Mrs. Wilkinson felsikoltott, és önkéntelenül elengedte a mellette ülők kezét. Az asztal lassan lecsillapodott, Sophie meglepve látta, hogy a gyertyatartó nem dőlt el. Kovac még mindig tartva a mellette ülők kezét felnézett a mennyezetre, úgy festett, mintha egy légy fáradt röptét követné a szemével. Mr. Pidgley még egy darabig fogta a lány kezét, aki ezt már kissé terhesnek érezte. A kör végül felbomlott, az öreg zongorista megropogtatta az ujjait. * Részlet A ház maga című regényből. 33 �Próza és vidéke Utolsó előtti utazás BÜKI MÁTYÁS 1981 szeptemberében hegedűtanárként kis fizetésemhez mérve hatalmas adósságba vertem magam. Egy ötven négyzetméteres OTPöröklakást vásároltam, hogy feleségemmel és fél éves kislányommal végre saját lakásunkban lakjunk. A szerződéskötéshez szükséges beugró összeget idős hegedűtanáromtól – apám helyett volt apám, mert szüleim ekkor már nem éltek – kértem kölcsön. Egy éven belül meg akarom adni a pénzt mondtam, kicsit szorongva, mert abban a pillanatban nem sok remény látszott arra, hogy ez sikerüljön is. Ekkor találkoztam egy zenész ismerősömmel. Beszélgettünk erről-arról, majd mellékesen megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elszerződni egy finnországi szimfonikus zenekarba. Jelenleg ott van állása, de lehetősége lenne Németországba menni. Kicsit közelebb van és melegebb vidék, mondta. Ha esetleg volna kedvem helyette elvállalni a munkát, akkor három napon belül szóljak neki. A szerződést át lehet íratni a nevemre. Az ő személyéhez nem ragaszkodnak, azoknak ott északon végül is mindegy, ki utazik. Lehetőség van a cserére. Ez az egész ügy egyáltalán nem illett elképzeléseimbe. Nem voltam kalandvágyó ember, semmi kedvem sem volt idegen országban élni, idegen nyelvet nem ismertem, sosem akartam gazdag lenni. Természetesen nem voltam már álmodozó gyerek, világos volt, hogy a levegőből nem lehet megélni. Az általánosan elfogadatott csereeszköz, a pénz, nélkülözhetetlen. Természetesen azt is tudtam, miféle előnyökkel jár 34 4 �Próza és vidéke egy ilyen nyugat-európai munkavállalás. Nem csak olyan használati tárgyak megszerzésének lehetőségével, amelyek kincseknek számítottak még nálunk – nyugati márkájú autó, vagy egy minden hájjal megkent sztereórádió, videókamera. A két ország pénzneme közötti árfolyamkülönbség is tetemes hasznot ígért. Akkoriban a finn pénznem hétszer annyit ért, mint a miénk. A fizetés – meggyőződhettem róla, mert ismerősöm megmutatta a szerződést – valóban nagyon kedvező volt, még a menedzselési díj levonása után is. És azt is megtudtam, mennyibe kerül egy kis lakás bérleti díja, mennyiből lehet megélni. Két napi tépelődés után, és a barátaim rábeszélésének hatására – voltak közülük olyanok, akik ezzel a szerződéssel kapcsolatban isten lábát emlegették, melyet meg kell fogni és nem szabad elereszteni, nekem azonban erről más volt a véleményem, inkább a mammon lábáról van szó, gondoltam aggodalmasan – telefonáltam az ismerősömnek. Ha valóban ilyen egyszerű az egész, mondtam, puszta névcsere egy papíron, semmi egyéb, akkor utaznék. Feleségemmel megállapodtunk, hogy ők is velem jönnek, az otthoni lakást kiadjuk, aztán majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. A kislányom éppen a legizgalmasabb korban volt, járni kezdett, és erről nem akartam lemaradni. Ilyen körülmények között vártam, mi fog történni, a hatóságok megegyeznek-e egymással, átírják-e a nevemre a szerződést vagy sem. Október végén aztán kaptam egy levelet a menedzseri irodától, amelyben az állt, hogy menjek be aláírni a következő év január elsejétől érvénybe lépő, két évre szóló szerződést. S miután ezt megtettem, nem volt más dolgom, a mindig soron következő feladatot elvégezni, az utazás technikai részét átgondolni, mivel utazunk, kitalálni, mit kell majd elcsomagolni, hogyan szállíttatjuk azt ki, és várni az indulás napját. Mivel sok időm volt még, gőzerővel elkezdtem finnül tanulni, mert arra gondoltam, hogy ha már Finnországba megyek, nem baj, ha azt a nyelvet beszélem, amit ott a legtöbben ismernek. Odakinn a harmincezer fős lakosú városban kis garzon várt minket, melyet a városi kulturális hivatal utalt ki számunkra, majd tavasszal az a felismerés, hogy fizetésem három személyt képes eltartani, de arra, hogy félre is tegyünk belőle, már nem elegendő. Hiába az otthoni lakás kiadásából származó bevétel. Tehát – vált világossá – amennyiben a családom kinn marad, amit pedig valamennyien szerettünk volna, akkor semmi értelme annak, hogy külföldön dolgozzam. Adós vagyok, rab, csapdába kerültünk, mondtam a feleségemnek, amikor együtt maradásunk esélyeit latolgattuk. Elképzelhető, milyen nehezünkre esett a búcsú, ami végül kikerülhetetlenül bekövetkezett. 35 5 �Próza és vidéke Miután feleségem és kislányom április elején haza utaztak, nem volt más választásom, mint azt bizonyos lábat az eddigieknél is szorosabban, még erősebben markolni. Így a szerződésben előírt munkán kívül megragadtam minden lehetőséget, hogy pénzt keressek, magyarán elszegődtem a városi színházba is, valamint a helyi rádióban könnyűzenei felvételeken működtem közre. Ezekről a bevételeimről a magyar hatóságok nem tudtak, tehát egyenesen a zsebembe, illetőleg a bankszámlára vándoroltak. Egyre fáradtabb lettem, ám ez kevésbé zavart, ilyesmi előfordul, gondoltam, ha az ember dolgozik. De nagyon egyedül voltam és néha attól féltem, hogy idegileg nem sokáig fogom bírni. Elolvadt a hó, síelni már nem lehetett, uszodába jártam, hogy eddzem magam, ugyanakkor barátkozni kezdtem a zenekari kollégákkal, akikhez eddig nem sok közöm volt. Némelyikük meghívott magához, bemutatta a családját, másokkal jobb híján kocsmába jártam, amit nem szerettem, ugyanis a szervezetem nem bírja az alkoholt. De mélyebben merültem a finn életbe, mint addig, amit az is lehetővé tett, hogy erre az időre már tűrhetően beszéltem finnül. Áldottam az eszem, hogy otthon olyan szorgalmas voltam. Ilyen körülmények között természetesen nők is a látókörömbe kerültek. És habár igyekeztem hűséges lenni feleségemhez, egy idő után nem bírtam tovább és egy-egy kínálkozó lehetőséget nem hagytam elveszni. Vigyáztam azonban arra, hogy ne bonyolódjak hosszabb kapcsolatba. Nem akartam feleséget és így családot váltani. Várt az otthon és a haza. Ekkor kerültem közelebbi barátságba azzal a negyvenéves kollégámmal is, aki mellettem ült a zenekarban. Alkoholista volt, amely emberfajta – mi jól tudjuk ezt – Finnországban sem ritka. Betegsége csak fölerősödött, amióta a felesége elvált tőle, és két gyerekét – mondta ő – elidegenítette tőle. Szorongásait fokozta, hogy a zenekar vezetősége is rajta tartotta a szemét. Közölték vele, hogy ha nem kezelteti magát, kirúgás fenyegeti. Mattinak hívták, s talán nevünk hasonlósága és azonossága – nekem Máté a nevem, de a finnek Mattinak szólítottak – hozzájárult ahhoz, hogy barátok lettünk. Matti nem csak egyszerűen szimpatikus volt nekem. Amikor márciusban odakerült a zenekarhoz, és először ült be a zenekari pult mögé, fellélegeztem. Végre valaki, akire rá lehet nézni. Úgy éreztem, otthonosabbá válik az idegen ország a feltűnésével. Szemüveges és szakállas arca rokonszenvet keltett. Gondolkodó és érzékeny embernek látszott, és ezt a benyomást a későbbiekben sokszorosan igazolta is. Többet ér, mint a többiek, a jobb emberek közé tartozik, fogalmaztam magamnak. Zavart, hogy a honfitársai lenézték és kiközösítették. Akkoriban még ott a jóléti és demokratikus északon is – ahol a pszichológusi szakma 36 6 �Próza és vidéke jóval elismertebb volt, mint nálunk –, a legtöbben akaratgyengeségnek, bűnnek tartották az alkoholizmust. Sokat beszélgettünk, hálás volt, hogy valaki szóba áll vele. Gyakran esett szó a szakmánkról is, melyet ő szentnek nevezett, s állandóan azt bizonygatta, hogy az amatőrökkel létrehozott produkció a lemezipar szempontjából semmit sem ér, ám annál többet az angyalok szempontjából. Enkeli, hangzik finnül az angyal. Körülrepülik az enkelik láthatatlanul azokat, akik a jót, a szépet, még ha eszközeik gyarlók is, létre akarják hozni. A virtuozitás hideg és gépies, a hibákat isten szereti. Szép szavak voltak ezek, nem vitás, értettem is őket, ám azért magamban kicsit sandán mosolyogtam rajtuk. Arra gondoltam, hogy voltaképpen hazabeszél a barátom, saját gyengeségeit idealizálja. Hiszen ebben az időben már egyetlen ép hangot nem tudott kicsiholni a hangszeréből, mert vagy az alkoholtól vagy annak kínzó hiányától remegett a keze. Ha nem az, aki, akkor én is azt mondtam volna, hogy azonnal rakják ki a zenekarból. A második hegedűszólam vezetőjeként nekem is szavazati jogom volt a zenekari tanácsban, tehát megtehettem volna ezt is. Sok mindent kellett latolgatnom. Be kellett látnom, hogy a zenekar, amely természetesen nagyon messze járt a világszínvonaltól, ilyen bizonytalan munkaképességű zenészt nem tűrhet. Újsütetű barátom szegény volt, nem csak az alkohol vitte a pénzét, hanem a gyermekek után fizetendő tartásdíj is, magányosan élt egy albérleti szobában, a kétemeletes panelház a város szélén állt, a franciaerkélyről fenyőerdőre nyílt kilátás. A már említett nyugati országbeli kincsek közül neki csak egy lemezjátszója és egy kazettás magnetofonja volt, azok sem a legújabb és legnépszerűbb márkák. Ezen a két hanghordozón hallgatta részeg eufóriáiban az általa tisztelt mesterek zenedarabjait. Mivel érdeklődést mutattam a finn zene iránt, lelkesen elhatározta, hogy szemináriumot tart nekem Sibelius műveiből, elmagyarázza, mit jelent ő és tevékenysége a finnség számára. Így néhányszor elmentem hozzá zenét hallgatni. De rosszul éreztem magam, mert Matti rendszerint részeg volt, hol nagyon, hol kevésbé, a valóság – és abban én is – alig érkezett el hozzá. Mivel sajnáltam, csak azért, hogy hamarabb elfogyjon az ital, egy-egy pohárkával én is lehajtottam a híres finn vodkából, már csak azért is, mert Matti erőszakosan kínált. Megsértődöm, mondta, ha legalább egy pohárral nem iszol. Így néha számomra rosszulléttel végződtek nála a látogatások. Haragudtam magamra, és – igazságtalan, tudom – haragudtam rá. Az évad végén, júniusban hazautaztam és szép, felhőtlen nyarat töltöttem volna otthon, de mivel nyomasztott a gondolat, hogy még nem jött össze annyi pénz, amennyinek kellett volna, ezért előbb utaztam vissza. 37 7 �Próza és vidéke Éltem valahogy, heti rendszerességgel írtam a leveleket feleségemnek, melyekben beszámoltam a velem történt eseményekről, cseperedő lányom felől érdeklődtem, félrelépéseimről azonban hallgattam. Elkezdődött az évad, és Mattit két hónapig nem láttam, mert végre rászánta magát, hogy bevonuljon a kórházba. Amikor újra találkoztam vele a próbán, boldog és kiegyensúlyozott volt, ugyanis felesége visszafogadta őt. Október elején aztán ketten jöttek el hozzám, hogy közöljék, újból együtt vannak. Pénzt is kértek, kölcsönbe, mégpedig sokat, pontosan annyit, amennyivel otthon tartoztam, mely összeg egyébként erre az időre már össze is gyűlt. Úgyhogy már azon gondolkodtam, felmondom a szerződést, és végre örökre hazautazom, soha külföldre nem megyek. A pénzt bútorvásárlásra fordítanák, hogy másodszori életkezdésüket szebbé tegyék velük. Senki egyebük nincs, akihez fordulhatnának, csak én, aki egyedüliként a zenekarban, sőt, a városban, olyan barátságosan és megértően bánok Mattival. Kölcsönözhetnének a bankból is, ám az ottani kamatfeltételek jelenlegi és jövőbeli helyzetükhöz mérve nagyon szigorúak. Zavartan magyarázták, hogy tudják, nekem is van családom, és adósságom, ám nincs más választásuk, meg különben is, – mondták egymás szavába vágva – két hónap múlva meg tudják adni a pénzt. Alig fejezték be mondókájukat, barátom, aki a józanságtól és a boldogságtól – ha úgy tetszik – pityókos volt, még a lábaimhoz is vetette magát. Egy fejjel magasabb volt, mint én, vékony testalkatú, két karjával átölelte a térdeimet, úgy nézett rám esdeklően. Mindjárt megpróbáltam kitépni a lábamat a szorításából, nevettem kínomban, dühös lettem. Undorító, ízléstelen jelenet, gondoltam. Legszívesebben belerúgtam volna a finn barátomba. Széttaposom a kezét, villant belém. Talán megérezte, hogy mi játszódik le bennem, elengedett, és így, néhány másodperc után – már lecsillapodva – elmondhattam, amit azonban nem kellett volna, és ma sem tudom, miért tettem, hogy részemről semmi akadálya, adok kölcsön, akár holnap a mehetünk a bankba, ahol a pénzt kiveszem és átadom nekik. Hamar megbántam, szinte azonnal, amit mondtam, de nem volt visszaút. Egész éjjel nem aludtam. Nyilván azért mentem bele ebbe a bizonytalan kimenetelű kalandba, gondoltam, mert túl akartam lenni az egész jeleneten. Meg talán azért, mert Matti felesége is ott volt, kemény vonású, de szép nő, akivel akár dolgom is lehetett volna. Bizonyára azért is, mert talán – gondoltam – teljes lelkemmel mégsem veszek részt a pénzgyűjtő életben. Valójában talán mindent vissza szeretnék csinálni. De mennyire mindent? – kiáltottam fel. És ez már olyan riasztó gondolat volt, hogy el is hessegettem magamtól. Végső soron nem vagyok 38 8 �Próza és vidéke bizonytalan ember és a túlzott lelkiélet nem kenyerem. A pénzt nem kaptam vissza két hónap múlva, mert barátom újra inni kezdett. Mikor egyszer részegen jött be a próbára és leesett a székéről – én kaptam el a hangszerét, hogy ne törjön össze –, a zenekari tanács hazaküldte, az elfektetett fegyelmi iratokat elővették, a fegyelmit letárgyalták, és a határozatot meghozva kirakták a zenekarból. A szavazásnál tartózkodtam. Mattinak így munkanélküli-segélyen kellett élnie. Magántanítványokat próbált ugyan szerezni, de egyetlen szülő sem vitte hozzá a gyerekét, hiszen a városban mindenki tudta, ki és mi ő. Csavargó, elesett, társadalmon kívüli lény. Mattipojka, ahogy a finnek mondják. Közben a felesége megint elhagyta, eddig tartott köztük a békesség. Mindazonáltal egyik este Matti feljött hozzám, sírt, hozott egy saját maga által megfogalmazott, dülöngélő betűkkel megírt ígérvényt, amelyben az állt, hogy ő, ez és ez, kötelezi magát, hogy a tartozást fél éven belül megadja, ha pedig nem, akkor én, ez és ez, perelhetem. Ennek semmi értelme sincs, mondtam. Nekem a pénz kéne, pajtás, nem pereskedés, és szomorúan néztem rá. Vidd a papírt, hiszen nem is kötelez senkit semmire. Kétségbe voltam esve, céltalanul ődöngtem a városban. Pénz híján karácsonykor sem voltam otthon. Feleségemnek megírtam, mi történt, nincs pénz, talán lesz, ha ugyan lesz. Ő azt írta vissza, hogy jól vannak, anyagilag kicsit szűkösen, de remélik, hogy egyszer talán én is hazajövök. Kislányom gyakorta nézi a fényképemet, lassan megtanul beszélni, azt mondja rám, bácsi, maga fésülködik. Mindenesetre, írta még a feleségem, azt azért nem gondolta volna, hogy ilyen gyakorlatlan vagyok az élet dolgaiban. Gondoljak esetleg a családomra máskor. Húsvétkor, amikor a finnek is bízni kezdenek az értelmes életben, jön a tavasz és a fény, ám talán éppen ezért sokan közülük öngyilkosok lesznek, Matti is összeomlott és kiugrott a lakásának második emeleti ablakából. Meghalt, elmentem a temetésére. A finn temetők sokkal szebbek, mint a magyarok, nyírfaliget, húsz centi széles márványlapok, élükkel beleállítva a sírok fölött a földbe, a kövön az elhalálozott neve. Matti Koskenniemi. Április végén levelet kaptam a feleségemtől, beadta a válópert, írta, mert már nem bírta egyedül. Nyugodjak meg, lányomnak jó mostohaapát talált, aki valószínűleg nem ad szíre-szóra senkinek kölcsön. Alig emésztettem meg a levél tartalmát, – mit jelent mindez, mi a teendőm, menjek haza harcolni, a lányomért és a lakásért, vagy egyezzek ki valamilyen építő béke érdekében – amikor az egyik nap megjelent hirtelen Matti öccse. A temetőben már láttam, addig nem ismertem, közel sem volt olyan rokonszenves, mint a bátyja. Bocsánatkérések közepette átnyújtotta a pénzt, amit a barátom nem tudott megadni. A család adta össze a pénzt. Tudtak a kölcsönről. Kiderült az is, hogy Matti írt egy búcsúlevelet, amelyben azt írta, hogy nemcsak 39 9 �Próza és vidéke feleségével, gyermekeivel, hanem utolsó éveinek egyetlen igazi barátjával – velem – is felelőtlenül bánt, és ezt nem tudja elviselni. Ez kínos volt, ezt nem akarhattam. Ha otthon tudom, gondoltam, hogy amikor aláírom a szerződést, egy általam akkor még tökéletesen ismeretlen, rokonszenves ember halálára is szerződöm, biztosan messze elkerülöm a tájékát is a menedzseri irodának. A nyáron nem utaztam haza. Ott ültem a városban, adósság nélkül, újra megvolt a pénz, és el is küldtem a tanáromnak. Szégyenkezem, írtam, a késedelem miatt. Ő valóban megbocsátó volt, igaz, írta, jó lett volna, ha egy évvel ezelőtt kapja vissza – ahogy voltaképpen szó is volt róla. Akkor nagyon nagy szüksége lett volna rá, felújíttatta a lakását. Most már mindegy, talált más megoldást, ezt az összeget majd beteszi a bankba, úgyis ott volt, most hát hazaért. Dolgoztam, mert a szerződést a városi zenekar meghosszabbította, elégedettek voltak velem, nem akartak elengedni. Otthon a zeneiskola sem gördített az ittlétem elé akadályt, fizetés nélküli szabadságon voltam, finnországi tartózkodásom teljesen legálisnak minősült. De fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Végül itt ragadtam. Találtam második feleséget, és van két gyermekem, akik már felnőttek. Nemrég állampolgárságért folyamodtam, letettem a megfelelő vizsgákat, most várom az értesítést arról, mikor mehetek a városi hivatalba a papírért. Első lányom régebben meg-meglátogatott, fizettem az útját, de láttam rajta, hogy nem hozzám, az apjához jön, hanem csupán turistaként Finnországba. Már jó ideje nem utazik ide, bár megtehetné, még nincs családja. Vele computer útján váltok néha levelet, első feleségem sosem ír. Egyszer hazautaztam a gyerekeimmel, megmutattam nekik a Dunát, a Balatont, Budapestet. Jól élek. Néha eszembe jut, hogy negyven éve mit gondoltam Finnországról, a szerződésről, a keresetről. Mikor ezen viccelődöm egy kicsit, – mit fogok én? – a finn feleségem értetlenkedve néz rám. 40 �Próza és vidéke Régi sínek SZÁVAI ATTILA Ősz. Szőrös hajósemberek bolgár uszályokon hordják el a dunai nyár emlékeit. A lomha vastestek lassan haladnak el a szombat délután folyóparti bámulói előtt. Uszálygyomrukban hanyagul összedobálva minden, ami még belefért az időbe indulás előtt. Odabent fémszagú gépek húzzák halomra a nyármaradékot, jobban férjen, kell a hely a következő kikötőben felszedendő, további nyármaradékoknak. Szuszogó pneumatika, ragadós olajszag, monoton gépszorgalom. Aztán az egészet elviszik délre. Az érzékenyebb hajósemberek érdeklődve figyelik az uszály keltette hullámokat, majd lassú, széles mozdulatokkal integetnek a parton ámuló gyerekeknek és kiskutyáknak. A gyerekeket és kiskutyákat nagymamák figyelik. * Őszi nagymamák a padon, örülnek, vagy csak simán büszkék, hogy megint itt egy ősz, megúszták végbéltükrözés nélkül a nyarat. Fejükben nyári emlékek: lecsófőzés, belvárosi séták, megfejtett rejtvények kedveslassú poénjai. Megbeszélik az idei befőttek készítését. Megbeszélik a politikát, fiatal szomszédjaik ruhaviselési, zenehallgatási, szeretkezési szokásait. Nem értenék, ha elmondanád nekik, hogy befőttesüvegek ők is, amikbe – bizonyos kezek – érni tették a dús húsú gyümölcsöket, persze megfelelő előkészítés után. Nem mindegy, kibe mit tesznek. Az ősi receptek nem tévednek. Aztán már csak idő kell, hogy beérjenek a belső dolgok, hogy legyen miért kifutniuk az angyaloknak a spájzba (hűvös téli napokon), mikor a jó esti filmet megszakítva testápoló- és tamponreklámot ad a nagy közszolgálati. * 41 �Próza és vidéke A jó esti film előtt még sokan kutyát sétáltatnak. Az őszi kutyás lányok kisebb ívben dobják a színes labdákat a lobogó fülű vizsláknak, kisebb ívben pisilnek a részeg gimnazista fiúk, lassabban áll meg a vészfékező buszok fékringása. Lassan kihűlnek a nyári szerelmek és a nyári szerelmekben összeizzadt nyári lepedők. Messzire szállnak a szférákba a lelkes, nem mindig őszinte puszicuppanások. Pusziflották milliói repülnek az ég felé. A nyári írók nem írják meg azonnal a nyári szerelmüket, elteszik őszre, legyen mihez nyúlni a szűkösebb napokon. Egyelőre a millió cuppanást kísérik hunyorgó tekintettel, ahogy azok lassan eggyé válnak a nagy kékkel. * Ősszel magányosabbak a kerékpártárolókban hagyott bicajok. A mozdulatlan hajtókarokban még frissek a nyár eltekert kilométerszázai. A kerékpárút kanyarjaiban még ott vannak a nagy nyári bedőlések emlékei, a nagy nyári dekoltázsok kanyonjai, a nagy benézések, a gyerekkacagások. Ott vannak még, de már kevésbé érzékelhetőek. Eltűnnek lassan a reggeli ködökben. Felszívódnak. Vissza oda, ahonnan származnak: a semmibe. A többi megvalósult lehetőség közé. * Vannak egészen különleges megvalósulási lehetőségek. Ezek templomokba kerülnek aztán. Ősszel másképp reccsennek a templomi padsorok, másféle lendülettel prédikálnak isten szolgái, másképp mondják: áldott a te méhednek. A freskók szentjeinek arcvonásai szelídebbek a megváltozott fényviszonyoktól. Szent Mihály lazábban fogja marokra az lábai előtt fetrengő Sátán hajzatát. Ki olyan, mint az Isten?! –gondolja közben, újra és újra. Ezerszer és ezerszer. Egy őszi templomban jobban érzékelhető az évszázadok alatt felgyülemlett emlék. A szerelem és a gyász rezgései és a kettő elegye: a béke. Ez a közös origó. Valahogy békésebbek az őszi templomok, főleg a kis kápolnák. Kiváltképp, ha arra jártadkor nem túl távol avart égetnek. A finom, szelíd füst illata bejár a fák közé, a gondolatok közé. Hogy ott elindítson valamit. Elindítson valamit, ami mindig is mozgásban volt feléd, csak te kitértél, elszaladtál. * Van valami különös egy több száz méteres vasúti területben, ahol visszabontották a síneket, elvitték a vasakat és rendre egymásra dobálták a talpfákat. Tipikus őszi kép ez is, lelassulnak a percek, ha elidőzöl egy ilyen 42 �Próza és vidéke helyen. És nem mélázol el túl sokáig azon, hogy bizony, van úgy, hogy fel kell szedni a régi síneket, újakat kell hozni, vagy másik nyomtávot kell kijelölni, mert a régi már nem túl korszerű. Nem nagy egyenlőségjelet gondolni ez és valami más közeli dolog között. * Ősszel tele van a levegő az ihletre váró irodalmi ötletekkel, ott tolongnak a felhőkben, ott mocorognak a lehullott falevelek alatt, ott vannak a lelkes kiskutyák nyálcseppenéseiben, a részeg bakterok fejtartásában, fiatal lányok éjszakai sikolyaiban. Ott sétálnak ablakod alatt. Kinézel az ablakon és látsz egy szakadt figurát, ötvenes férfi, berasztásodott hajjal, mocskos ruhában, ahogy egy vele egykorú babakocsit tol maga előtt. Az egyik kerék ritmikusan nyikorog. Van két másodperc, mikor ez a nyikorgás betölti az egész teret, minden szférát, nem tudsz másra figyelni. A babakocsiban a férfi lomjai vannak egymásra hányva, szatyrokban, zsákokban, ki tudja miféle kacatok, miféle fertők. A férfi kínos lassúsággal tolja hulladékrakományát, mintha saját életét. Néha megáll. És néz előre mereven. Ilyenkor mintha kikapcsolnák. Hogy van egy nagy kéz, ami ilyenkor megnyomja a gombot. A férfi talán erőt gyűjt ilyenkor, talán eszébe jut valami fontos. Mint egy rovar, ami szaladás közben meg-megáll. Rovarember. Van arca, de nincsenek vonásai. Csak a mocskos csomagok. És a nyikorgó kereke. Talán épp egy íróra vár, hogy megfogalmazza. Szöveggé válását várja talán, hogy ott élhessen tovább valami normálisabb életet, egy normálisabb sztoriban. 43 �Próza és vidéke Balkán FILÓ MARIANN Tarnóczi Jakabnak Osztermajer E.-né, aki eladónő volt a belváros egyik pékségében, letette a mobiltelefonját a pultra, majd izzadó homlokát megtörölve nagyot sóhajtott. Mindig csak azok az eszetlen férfiak, gondolta. Sosem lehet őket elérni, ha igazán szükség lenne rájuk. Odakint lassan felrobbant a Nap, a hatalmas parázsló csillagból lomhán csapkodtak a Föld felé a vöröslő lángnyelvek. Osztermajerné megint sóhajtott, és betolt egy tepsi zsömlét a sütőbe. Pontban akkor, amikor az ötvenharmadik kisebb meteor lépett a légkörbe, egy ballonkabátot viselő kalapos férfi, aki szerette Gershwin zenéjét, betoppant az üzletbe. Rendkívül udvariasnak tűnt; az ajtót óvatosan behúzta maga után, és a poros cipője talpát a lábtörlőbe dörzsölte, mielőtt a pult elé állt volna. – Jó napot kívánok! Osztermajerné éppen a sajgó derekát tapogatta a vevőnek hátat fordítva, és a másnapi ebéd körül jártak a gondolatai. Összerezzent. – Jó napot kívánok! Mit parancsol? – Egy lekváros buktát kérek. – Sajnos azzal nem szolgálhatok. Elfogyott – mondta Osztermajerné, és szánakozva vállat vont. – Akkor egy fonott kalácsot. – Elnézést, uram, fonott kalácsot sem tudok adni. – Az Isten szerelmére, ez a világvége mindenkit kikészít? Ez már a második pékség, ahol buktát vagy kalácsot szerettem volna vásárolni, és nem 44 �Próza és vidéke kaptam – fakadt ki a férfi, és idegesen lekapta a kobakjáról a fejfedőjét. Fényes foltban világított a bőre a feje búbján, hiszen már hetedik éve kopaszodott. – Ne haragudjon, de tudja, hogy az apokalipszis idején sok ember… öh… – Osztermajernének a nyelve hegyén volt, hogy azt mondja, sokan „megbolondulnak” ilyentájt, de végül csak biccentett egyet, ahogy általában a befejezetlen mondatainak véget szokott vetni. – Most már Ön szíveskedjen kiszolgálni valamivel. Odakint éppen sáskajárás pusztított, és a békaeső is jól rákezdte. Osztermajerné agyán átvillant, hogy otthon hagyta a védőszemüvegét és az esőkabátját, majd gyorsan összeszedte a gondolatait, és a vevőre koncentrált. – Nos, van… sajtos pogácsám… – Tepertős nincs? – Nincs – amikor az előbb a pékség hátsó részében tartózkodott, Osztermajerné a szeme sarkából látta, ahogy a tepertős pogácsás ládát éppen elsodorja az utcán hömpölygő és a pékségbe kis híján beömlő özönvíz. – Pizzás tekercs? – Azt a múltkori óta nem sütöttünk. Nem vitték. – Jó, csak érdeklődtem, a pizza hidegen hagy. Kakaós csiga? – Van! Nem is kevés! – Végre! Rendben, kettő darabot szeretnék. Osztermajerné megkönnyebbülten kihalászta a fogóval a kért péksüteményeket, és sietve belecsúsztatta őket egy papírzacskóba. – Tessék. Kétszázhetven forint lesz. – Hetven? – Igen. – Köszönöm. Viszontlátásra! – köszönt el a férfi, miközben visszanyomta a fejébe a kalapját, és Gershwin „Rhapsody in Blue” című szerzeményére gondolt. Hátat fordított, ámde megtorpant. Osztermajerné észrevette, hogy tétovázik. – Nem akar esetleg még egy kakaós csigát? Úgy nézem, sokáig fog ez a mostani ítéletidő tartani – bökött a teljesen kihalt utca felé, ahol a tornádó éppen akkor kapott fel egy piros Opelt. – De, lehet, hogy nem ártana… emlékszem, a négy évvel ezelőtti világvége is két hétig húzódott… - motyogta elrévedve a férfi. – Igen, arra én is emlékszem – helyeselt Osztermajerné, és gyorsan kivett még egy péksüteményt a pultból. – Parancsoljon, ezt fél áron is odaadom. – Köszönöm. Viszlát! – Viszlát! 45 �Próza és vidéke Sötétkamra Arcomba mart a hideg és szaggatta a számat a keleti szél, ahogy lesétáltam az utcán az elágazáshoz. Odanyúltam a járomcsontomhoz; még mindig szégyenteljesen égett. Megálltam és megnéztem magam egy parkoló kocsi visszapillantójában; ott vöröslött a tenyere nyoma az orromnál, mint a szétkenődött rúzs. Felemeltem a tekintetem és körbepillantottam, hogy lát-e valaki, aztán lehúztam a cipzárt a kabátomon és szétnyitottam. A pulóveremen terjengő vérfolt sikoltott az oldalamon – vagyis valami más hang hallatszódott –, mire hirtelen eszembe jutott, hogy merednek rám ilyenkor mindig a posztereim, és hogy bámul vissza üresen a világítótorony a falinaptáramból. Szúrt valami a szememben. Talán ő. Egészen addig vonszoltam tovább magam, amíg el nem értem a padhoz az elágazásnál. Leültem, egy kicsit pihenni és gondolkodni; közben a tornacipőm talpáról kapargattam azt a rohadt rágógumit, amibe még régen beleléptem. A térdemre hajtottam a fejem és elaludtam. Álmomban egy elszenesedett autópálya mellett haladtam, és a járműveket figyeltem. Foszforeszkáltak, és én velük akartam menni. Tompán puffant valami, mire felriadtam. Megborzongtam… ma éjszaka, amikor csak forgolódtam az ágyban, úgy tűnt, mintha lázas lenne a szobám. Forróság uralkodott, és amikor egyszer kitámolyogtam a fürdőbe, ahogy hozzáértem, azonnal éreztem, mennyire izzad az ajtófélfa. A vállam gyengén feszült neki; puha vagyok, akár a rongylabda. Feltápászkodtam, indulásra készen. A csövek végre hiányoztak a testemből, és megszűnt a zaj. Apa, a világítótoronynak fehér fénye van. 46 �Kutatóterület BARNA PÉTER A lírai én közvetett konstruálása és dekonstruálása Áfra János Glaukóma című kötetében „Egy gyerek mellett minden árva / pillanatban újra felismerheted, / más emberek tekintete dönti el / létezésünket” (Megkerült vonzás, 15.) – tulajdonképpen ez a gondolat Áfra János 2012-ben megjelent első, Glaukóma című kötetének1 kulcsmondata. Maga a szerző is számtalanszor megnyilvánult már ezzel kapcsolatban, kötetével pedig poétikai alapot is ad egyik alapfilozófiájának: a minket körülvevő emberek elbeszélései, rólunk alkotott képe határozza meg személyiségünket. Ennek függvényében alakítjuk önképünket, de kontraszt is kialakul a saját magunkról alkotott kép, és a rólunk, mások által kialakított kép közt. Áfra debütáló kötetében ezt a közvetítettséget jelöli. Saját mitológiát teremtve beszéli el a lírai alany életét, születésétől fogva öngyilkosságáig.2 Maga a tárgy, a kötetben majdhogynem mindig csupán közvetve megjelenő lírai alany jellemzői, tulajdonságai és élete úgy rajzolódnak ki, hogy mindent a külső beszélők: szülők, nagyszülők, szerelmek, barátok, osztálytársak, ismerősök narrációi által tudunk meg. A szerepvers műfaja tehát az, ami ennek a közvetítettségnek formát ad. Az idézett kulcsmondat pedig mise en abyme-ként funkcionál, és különböző változatokban, de mindig ugyanazzal a példaértékkel vonul végig a köteten. 47 �Kutatóterület A cím mint szimbólum is ezt a kulcsgondolatot jelöli. A glaukóma magyarul zöldhályogot jelent, és bár a kötetet elsősorban test-poétikaként olvasva ez sem egy elhanyagolható szempont, olvasatomnak nem ez a legjelentősebb aspektusa. A közvetettséget, az abból következő rétegzettséget jelöli. Mindenki szemén egy hályog van, és nemcsak akkor, ha beteg. Életének minden percében. Ezen a hályogon, ha tetszik, a saját nézőpontunk által létrehozott hályogon keresztül látjuk a világot, látjuk az embereket. Ez határozza meg személyiségünk alapvonásait és determinálja azt is, hogy másokat hogyan látunk, hogyan hozzuk létre mások személyiségét. Semmit nem látunk tisztán, minden egyfajta szűrőn keresztül csapódik le bennünk. Érdekes, mondhatni váratlan koncepcióhoz nyúlt Áfra. A Glaukóma egy rendkívül személyes, érzékeny, intim témákat feszegető kötet. A szerző mindezt úgy valósította meg, hogy a lírai alanyt egyszer sem szólaltatja meg E/1 személyben. (Vannak a kötetben E/1 személyű versek, azoknak a beszélője azonban nehezen beazonosítható.) Mivel külső elbeszélők segítségével jelenítődik meg az alany, a lírai én teljes mértékű megjelenítése soha nem megy, soha nem mehet végbe teljes mértékben, ugyanis csak részleteiben, az elbeszélés szegmenseitől, a megjelenítő szereplőktől függve rajzolódik ki. Az olvasó így részese a lírai én közvetlen felépítésének, konstruálásának, ugyanakkor leépítésének, dekonstruálásának is. Ez a narratopoétikai technika kétélű. Hiába a külső elbeszélő a domináns, narrációja által a „néma” lírai alany kerül a középpontba. Másrészt hiába ő kerül a középpontba, mivel a szereplők szoros viszonyban vannak egymással, az ő életükről is számos részlet válik világossá. Ennek következtében több versnél megfigyelhető a fókusz eltolódása. A Begyűjtés és A torzulás íve címűeknél például a versek kétharmadáig a narráció középpontjában az elbeszélt alany áll. A szövegek végén aztán hirtelenül megfordul a perspektíva és a lényeg az előbbinél a nagypapa egészségének romlásán, utóbbinál az édesapa halálán lesz. Így nyer hitelt maximálisan az előbb idézett kulcsgondolat, és így kap bizonyosságot újra az alapfilozófia: nem létezünk mások gondolatai nélkül, és mások sem léteznek a mieink nélkül. Szintén jó példája ennek az Azonos csúszás című, amely azon kívül, hogy egy elbeszélővel dolgozik (édesanya szeretője) számos más szereplőről és élethelyzetről árul el részleteket: „hát mert ilyen volt ez a kölyök, / nézett és kérdezgetett, mindenért húzta / a száját, hogy micsoda szaggal, meg milyen / ótvar módon, meg milyen emberekkel, / mindennap, hova, amúgy meg nem lehet / semmi szava, ha az anyjával szeretjük / egymást, neki kellene alkalmazkodnia / az emberhez, ha kell, hát adnia pénzt, / és elvenni hagynia, én legalább törődök / azzal, aki megszülte, ő meg csak kiabál vele, / hogy miért nem főz, miért nem sétál egyet, / miért nem fürdik meg, velem legalább / szokott, mosdatom, mert azért mocskosan / mégsem, és most már csak nálam, legalább / nyugodtan, ha fáj is a tüdőm, a hátam, 48 �Kutatóterület / régebb óta, minthogy a gyerek elvette / a kulcsom, mert kölcsönöztem a szekrényből / valamennyi pénzt, nekem már mindegy, / az orvosok azt mondják, bár nem náluk, / de úgyis rákban döglök meg, / mint az apjuk” (Azonos csúszás, 49.) Az eddigi recepció pozitívan értékeli, elsősorban egy újabb testkötetként értelmezi a Glaukómát. Bár véleményem szerint a könyv legfontosabb, legérdekesebb és legjobban kidolgozott szegmense a versek retorikai felépítettsége, narratív tulajdonságai, valóban releváns interpretációs lehetőség a dominánsan jelenlévő test-tematikát, valamint a poszthumán filozófiát középpontba állító elemzés. A poszthumán létállapot elsősorban a léten kívüliségkor, az élet megszűnésének pillanatában és a nemlét, a megsemmisülés eljövetelekor jelenik meg. Így az Elzárt nézés című versben, ahol érdemes megfigyelni a kiazmust: „tudjuk, hogy nincs hova / tartani, de folyton törnek / csontok falban, vezetékek / emberben, ennyiből értjük, / miért jut mindennapra romlás”. (Elzárt nézés, 91.) Továbbá a záró költeményben: „miután kiégett, nem lilult el / a feje, két nappal a halál után / csak a szaruhártya száradt be, / épp ott, ahol a halál pillanatában / elektromos kisülések torlódnak / egymásra” (Nincs más hátra, 92.) A kötet erőssége mégsem a testiség tematizálásában rejlik, hanem a narratopoétikai felépítettségben. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka a Kivonulás című vers. Érdekes megfigyelni, hogy az exbarátnő narrációja által konstruált lírai alany kétszer is megszólal, igaz, implicit módon, függő beszédben.3 A megértést a kurziválás segíti: „miután elmondtam / halkan, amit átgondoltam, »vége«, ahogy könyörög, / hogy az isten szerelmére, ne hagyj el, még ne, // hisz megígérted, hogy soha, hogy sosem lesz vége!” Az utolsó szakaszban aztán megszűnik a dualitás, a beszélő egyedüli szereplőként van újra jelen. Nincs megjelenítettség, az utolsó sorok példaértékéből arra következtethetünk, hogy a narrátor fiktív próbálkozásainak köszönhetően egy elvontabb, enigmatikusabb lírai én konstruálódik, aki a narráció szintjén csak „egy tökéletesen idegen test” formájában van jelen, azonban teljesen elszakad az eladdig felépített vagy éppenséggel leépített éntől. A szakítás, az elválás konstruálja és dekonstruálja az ént. A kezdő jelenetben, a beszélő szobába lépésekor ugyanis megrajzolja, ha részleteiben is, de felépíti azt, a végső ítélet kinyilatkoztatásakor pedig abszolút leépíti, olyannyira, hogy az utolsó versszakban már hiányként sincs jelen, helyébe, ha csak képzeleti szinten is, de más lép. Mégis, mintha narrációjába bele-beleépülne magának az énnek a szóhasználata, annak függvényében, hogy figyelembe vesszük a női és férfi retorika szóhasználatának jellemzőit. A „szar”, a „hánynom kellett attól a háztól”, az „utoljára szoptam le” például tipikusan a maszkulin retorika nyelvi regiszteréből származó kifejezések. Releváns olvasat lehet a kötetet egyfajta fejlődéstörténetként olvasni, a fejezeteket bevezető arcképek vizuálisan is rásegítenek a felépülő alany 49 �Kutatóterület arcadására. Érdekes párhuzamot mutat a szövegekkel, ahogy maguk az arcképek is előbb konstruálják, életre hívják a lírai ént, hogy aztán az utolsó fejezet bevezető arca már egy halotté legyen, előre vetítve ezzel a főszereplő öngyilkosságát. A személyiség fejlődésének egyik legfontosabb állomását tematizálja az Üveggolyók című vers, mely a nővér szemszögéből idézi fel epigrammai csattanóval a felnőtté válás egyik legjelentősebb állomását, a szexuális aktussal való szembenézést: „pultot töröltem, mikor ő még óvodába járt, / gyakran vittem magammal délutánokra, / […] jópofiztak vele barátnők, aktuális pasik, / mert tudták, aztán majd játszhatnak velem, / így kerültek közel hozzám, amennyire csak lehet, / majd egyszer egy ilyen közeli reggelen nyitott / be öcsém, és azóta ő is mást ért játék alatt” (Üveggolyók, 33.) A játékról, játszásról kialakított kép a gyermek fejében gyökeresen átalakul, amikor szembesül azzal, hogy a felnőttek világában mit is jelenthet a szexuális játék. A felnőtté válás folyamatában, de ezúttal is igazolást találunk a kulcsmondat példaértékére. A másik nélkül itt sem következne be a szemléletformáló élethelyzet. A játék-metafora a vers végére átalakul, nem az üveggolyókkal való gyermeki játszadozáson, hanem a szexuális játékon lesz a hangsúly. A kötet végéhez érve lehet némi hiányérzetünk. Mintha túl gyors lenne a lezárás, mintha az egész, pontosan megkomponált kötetkompozíció, és az aprólékosan véghezvitt központi szubjektum felépítése túlságosan kapkodva lenne lebontva. Bár a halál gondolata végig a levegőben lóg, és a záró fejezetet bevezető arckép is egy halotté, az öngyilkosság, a szubjektum felszámolása túlságosan rapid. Az önfelszámolás aktusát beteljesítő vers mindenesetre a kötet egyik legötletesebb alkotása, melyben egy TVbemondó számol be a járványszerűen terjedő öngyilkosságokról. A lírai én itt sincs egyedül, minden bizonnyal hatnak rá mások tettei. Vallásos diskurzust bevonva beszédes a cím: a teremtés befejezését követő utolsó, pihenőnapot jelöli. Éppen ez az a nap, amikor egymást követik a tragédiák, minden nap meghal valaki. Érdemes hosszan idézni a sodró lendületű sorokat: „csütörtökön kisebb meteor csapódott a főútra, / ahol két járókelő vesztette életét, egy kislányt / súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba, / szombaton tinédzserfiút támadtak meg / állatok, a legfrissebb szövettani elemzések / szerint emberek, a harapásnyomok azt mutatják / sokat nem szenvedhetett, nem sokkal azelőtt / múlt ki, hogy az erdő szélén észrevették / véres ruhadarabjait, legfrissebb információink / szerint ma hajnalban huszonöt éves fiút találtak / albérleti szobájában lakótársai, szobalámpáról / lógott le, íróasztalát lábával elérhette, / de rángatózásnak semmi jele, a helyszíni / szemle során idegenkezűséget / nem állapítottak meg/” (A hetedik napon, 90.) Az önfelszámolás apokaliptikus kontextusban következik tehát be. A példaértéket objektivizálva az egész teremtés elhibázott, kicsengése maga a káosz. 50 �Kutatóterület Az előbb felvonultatott értelmezési stratégiák is bizonyítják, hogy a Glaukóma nem értelmezhető egyetlen diskurzus alapján. A pszichoanalitikai olvasásmód legalább annyira érvényesíthető, mint a test-tematikát előtérbe helyező, de traumakötetként, vagy – a verseket egymás folytatásaként olvasva – a lírai én fejlődéstörténeteként is interpretálhatjuk a verseket. Mindegyik értelmezési stratégia kiegészíti egymást, de akkor sem kapunk csonka eredményt, ha csupán egy alapján indulunk el. Bár Áfra Jánosnak ez a debütáló kötete, nem a kísérletező hangnem a domináns. Áfra versnyelve nem használ sok metaforát, hasonlatot, költői képet, sokkal inkább épít retorikai, stilisztikai alakzatokra. A legjobb soroknak és legpontosabban megírt szakaszoknak sodró lendülete van. A lírai én személyiségfejlődésének szakaszai pedig mindenki által ismert dilemmákat, problémákat vetnek fel, vagy éppen mutatnak rá újakra. Mégis, egyik legnagyobb előnye a kötetnek, hogy bár a versek beszédmódjából, témáiból kifolyólag könnyen átfordulhatna a versbeszéd egyfajta tanító jellegű idézetgyűjteménnyé, a Glaukóma költeményei még csak véletlenül sem didaktikusak. A beszélők nem értékelik helyzetüket, bármiféle sallangtól mentes, puszta emlékidézéseket, helyzetjelentéseket olvashatunk. Érthető, ritmikailag és gondolatritmikailag jól megkomponált darabok ezek, melyek jól sűrítve, filozófiai, lélektani, egzisztenciális problémákat feszegetnek. A versek jól megkonstruált, tudatosan felépített költemények, melyek azon kívül, hogy külön-külön is olvasási élményt okoznak, kötet-koncepcióban, tágabb kontextusban értelmezve állják meg legjobban helyüket. Összességében elmondható, hogy kevés hibájával együttvéve is, Áfra János Glaukómája az utóbbi évek egyik legjobban sikerült első kötete. Jegyzetek ÁFRA János: Glaukóma. JAK-füzetek, Budapest, 2012. Ezt a mitológiát zárja keretbe az első, valamint a két utolsó vers, amelyeknek beszélője beazonosíthatatlan, valamint amelyekből hiányzik az elbeszélői közvetítettség. A kötet indítóverse megelőzi az első fejezetet, „kívülállásáról” árulkodik, hogy kisebb betűmérettel van szedve. Az egymásról és a saját magunkról alkotott kép dualisztikus természeteként megjelenő problematikát bizonyítja, hogy már a teremtés során az egy szem megosztott lett: „a mi időnk előtt adatott a szem, / de mindent látott, így semmit / a maga voltában nem ismerhetett, / ezért hártyát vontak köré, hogy ne / a végtelenre nyíljon, megvágták, / metszett bőrt húztak fölé, és hasonlóan / adtak formát sűrű elfolyásainak, / hogy innentől ketten, megosztva / lássák a felmerülő tárgyakat” (Az elsők, 7.) Érdekes ezt összevetni a kulcsmondatként 1 2 51 �Kutatóterület aposztrofált sorokkal: „Egy gyerek mellett minden árva / pillanatban újra felismerheted, / más emberek tekintete dönti el / létezésünket” (Megkerült vonzás, 15.) A szem és a látás teremtéséről, jellemzőiről szóló kezdődarabbal ellentétben az utolsó két vers aztán már az elmúlást, a halált tematizálja: „mert a bomlásban / keressük a megoldóképletet, / hogy mi végre a születés / és a nemlét mihez vezet” (Elzárt nézés, 91.) 3 Hasonló megoldás figyelhető meg több versben is: „ő majd tényleg / megért engem, mert az ő apja halott, / az enyém elhagyott, amikor egymástól / messze írni tanultunk padra, füzetbe, / de jó, hogy egymásra találtunk, így ilyen… / ennyire sorsszerűen, és volt kedve eljönni / a szanatóriumhoz” (Közös fesztáv, 66.) ; „el bírnád viselni, ha lenne kocsim, / slusszkulcsom, az ilyen beszólásait utálom” (Felesleges kör, 64.) 52 �Kutatóterület BAKOS GÁBOR Gaál István filmnyelvének kapcsolata a modernista népművészettel A magyar új hullám megszületése A modern magyar film stilisztikai és tematikus világát egyszerre befolyásolták (hasonlóan a képzőművészethez) tradicionális és „aktuális” nyugati művészeti mintázatok. Ilyen forrásvidéknek számított a folklór, népi kultúra; az avantgarde hagyomány; az európai modernizmus, az új hullám különböző válfajai (Antonioni és az absztrakt formalizmus; Alain Resnais és az új-regény; cinéma direct és (új)dokumentarizmus; francia nouvelle vogue, cseh új-hullám). A népművészeti és archaikus stilizáció típusai A hatvanas évek magyar új hullámos filmképének egyik fősodorbeli stílusváltozatát alkották azok az alkotások, amelyek az archaikus-népi forma- és kultúrkincset sikeresen emelték be filmjük vizuális szövetébe és tartalmába (Gaál: Sodrásban, Tisza – Őszi vázlatok, Krónika; Kósa: Tízezer 53 �Kutatóterület nap). De ide tartoztak a „tiszta képben hívő”, prímér vizuális elemeket használó „kinematográfusok” is, akik az „ősmozi” primitív ereje által sikeresen idézték meg az archaikus életforma és ősi kulturális viszonyrendszerek ontologikus szintjét, amikor az ember, az állatvilág és a természet testilelki szimbiózisban alkotott egy nagy egyetemes egészet (Sára Sándor: Cigányok; Huszárik: Elégia; Gaál: Pályamunkások). Népművészeti avantgárd áthagyományozás és a szőtsi expresszív-szerkezetes A fikciós mozgóképben – kissé késve – megszületett archaizáló nyelvű avantgarde1 irányzat legjobb filmjét Huszárik Zoltán Elégiáját szellemiségében Perneczky Géza a harmincas évek szentendrei művészei (Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre) által elkezdett népművészeti új-hagyományosításhoz rokonítja, melynek képzőművészeti „munkáin a tények archaikus mélységekben megfürdetett és avantgarde indulattal magasba dobott feldolgozása tűnik szembe (…) lényege, hogy a bartóki kérdésre adjon korszerű válaszokat: milyen ősenergiával lehet az intellektus új felismeréseit hatékonnyá tenni és a hamis tradíciókat megsemmisíteni (…) s nem az, hogy miként őrizhető meg a paraszti világ tradicionális morálja és értékszemlélete a megváltozott értékek között.” 2 Vincze Teréz tanulmánya, amely a Szőts Istváni hagyományok vetületében vizsgálja a hatvanas évek – elsősorban új hullámos – filmjeit, arra a megállapításra jut, hogy a filmek konstruktív módon stilizált képi világa egyenes ági folytatója Szőts negyvenes években készült, egyszerű parasztemberek nehézkes életét bemutató két filmjének (Emberek a havason, 1942; Ének a búzamezőkről, 1947), melyek vizuális koncepciója, mégpedig a tudatosan felépített, expresszív képi látásmódja, egy látványalapú filmes gondolkodásmód alapjait képezheti. „Szőtsnél találkozunk a magyar filmben először nagyon geometrikus, a képet plasztikus síkok egymásnak feszüléseként értelmező látványfelfogással.”3 Ezt az architektonikusszerkezetes képi tudatosságot4 viszi tovább Sára Sándor operatőr (operatőrként – Sodrásban, Tízezer nap, Pályamunkások; rendezőként – Feldobott kő, Cigányok, Vízkereszt). Ő plántálja át, teszi újból aktuális vizuális trenddé a kisarjadó modern magyar filmben a „tisztán geometrikus, absztrakt ornamentikára emlékeztető képi megoldásokat.”5 A némafilmet idéző expresszív beállítás-szerkesztéssel Szőts újra tudatosan megkomponált látványként értelmezte a filmet: „kemence belsejéből, a kemence nyílásán át felvett képek az Ének a búzamezőkről-ben, 54 �Kutatóterület sírgödör aljáról fényképezett képek az Emberek a havasonban, az állandóan visszatérő erőteljes alsó gépállás – szokatlanságával és absztrakt jellegével nagy erejű direkt érzelem-ábrázolásra képes. Szőtsnél mindig érezzük, hogy a filmkészítés legfontosabb pillanata a beállítás megválasztása. Ennek mindenképpen folytatásai a Sára által készített és/vagy fotografált hatvanas évekbeli filmek”6, amelyekben kibomló „lírai-hajlékony, mitizálógeometrikus”7 érzékenységű képalkotói hagyomány által a rendezőoperatőr a hatvanas években, talált adekvát mozgóképes formavilágot a paraszti világ archaizáló jellegű feldolgozására. Sára ábrázolásmódjában a geometrikus térélmény és az egymásra rétegződő sík-dekorativitás speciális egybemosásából kialakult konstruktivista elemzőmódját, a líra érzelemgazdagságával puhítja fel.8 Ez a vizuális elképzelés csatolja őt a korszak két, progressziónak indult, jelentékeny festészeti tendenciájához, amelyről az évtized végén Perneczky Géza írt egy sommázó cikket:9 a tágabb élményvilágot magába foglaló lírai és a szigorúbb formarendet magáénak tudó konstruktív áramlathoz. A modernista ős vagy primitív művészet Az új, modernista – transzformatív – primitív művészet az ősi világokat elsősorban érzelmi oldalról támasztotta fel. Ezt többféleképpen valósította meg. Vagy elvont, organikus természetszemléletből kibontott spirituálisanimisztikus elemi erejű emóciók felébresztésével (Henry Moore és követői; Borsos Miklós, Keserü Katalin), vagy az archaikus: törzsi, népművészeti ikonográfia egyéni típusú kidolgozásaival (Jakovits, Keserü Katalin, Ország Lili, Samu Katalin, nonfiguratív „Jel-művészet” bizonyos típusai, Csutoros Sándor). Ennek legfontosabb műformája a képzőművészetben a mágikusrituális mű, amely leginkább filmes oldalról a spirituális-transzcendens elbeszélőformára (Tarkovszkij), vagy a folklórra, vagy a rekonstruált ősi/ primitív tradícióra (Antonioni Napfogyatkozásának „Afrika-”jelenete) és mitológiára építő erősen stilizáló ornamentális műformának (Paradzsanov, Pasolini késői korszaka, Media, Oidipusz király, Felllini: Róma, Satiricon; Jancsó Miklós, Wajda: Menyegző) feleltethető meg. Ennek a rekonstruált archaikus múltidézésnek az egyedi módját fedezhetjük fel Gaál és Sára korai filmnyelvében és ikonográfiájában, amit a dokumentarizmus egyéni nyelvezetű stilizációjával értek el. A felsorolt művek és alkotók az archaizáló műtípusba illő műveire jellemző, még ha egyéni forma és eszmefuttatások eredményei is, hogy „a bennük összpontosuló és kikristályosodó érzelmek nem annyira 55 �Kutatóterület személyesek, inkább közösségiek; a társadalomhoz nem külső világ ábrázolása fűzi őket, még kevésbé a művész egyéni tudatának vagy érzelmeinek kifejezése, hanem az, hogy a közösségi tudat katalizátorai.”10 A művészek olyan jelkép-műveket11 szándékoztak létrehozni, amelyek által az egész emberiséggel közös hitük és érzelemviláguk kifejezésre juthatott. A modern archaizáló mű gyakorlatilag követi a Gauguin által méltatott ősi értékrendet, és a művész őseredeti vadságát, a kollektív tudattalan ösztönilletve képzeletvilágát akarja újból művészetével felszínre csalni, azt óhajtja, hogy archaizáló formavilágát szétfeszítse az elementáris, tiszta teremtő erő, és azt hirdeti, hogy a művészetnek inkább a szuggesztivitást kell keresnie, mintsem leírást adnia – akárcsak a zenének.12 Következésképen a modern archaizáló művészek művükkel érvényszerzően kapcsolódni tudtak a nemzeti identitást és egyetemes kultúrközösség érzetének megteremtését célul kitűző társadalmi gyakorlathoz. Az archaizáló filmpoétika modernista múltidézése Magyarországon A filmművészeti avantgárd és modernizmus egyes alkotásai egyaránt erősen köthetőek a modern értelemben megidézett mágikus-rituális művészettel, ami az archaikus ábrázolásmód stilizációs technikáit elsajátító alkotások szemantikai szintjein érhető tetten. A filmek a népi kultúra tárgyi világának összes jellemzőjét használják. A népi avantgárd (Tízezer nap, Vízkereszt) absztrakt-ornamentális síkművészete, a népművészet esztétikai díszítő funkciója alapján teremti meg mesterségesen elrendezett dokumentarista világát. Az archaikusan stilizált mítoszképzés filmjei (Gaál korai filmjei, Jancsó ornamentális filmjei [Szegénylegények, Csillagosok, katonák; Csend és kiáltás] Sára Cigányokja, Huszárik Elégiája13) a közösségi azonosságteremtésért vagy fenntartásáért felelős mágikus funkció rituális nyelvi eszköztárának szimbolikus-allegorikus jelentésszintjeit próbálják az univerzális múltidézés érdekébe állítani. Sára Sándor és Gaál István a Cigányokban jut a legközelebb a modern archaikus mágikussághoz. Ők nem a Jancsó-féle puritán és szigorúan absztrakt, ornamentális stilizáció mentén érik el az ősi világ létmezőit, hanem éppen ellenkezőleg, a dokumentarizmus lírai feloldásában. A film disszonáns, barbár képvilágában hitelesen elevenedik meg az ősi létmód, amikor a kezdetleges civilizálódásnak indult ember még nem szocializálódott teljesen állati létmódjából. Sáráék nem szociológiai módon térképezik fel a mélyszegénység alját képviselő cigányfalu közösségi portréját, hanem játékfilmes kameramozgással és arcképekből 56 �Kutatóterület összerakott montázs-szekvenciával emelik fel a nyomorult helyzet leírását a dokumentarista tényrögzítésből az általános létsors érzékfeletti szférájába. Nem kommentálják az ősi, tradicionális, zárt „természetközösség” elesett és végtelenig elmaradott léthelyzetét, csupán a játékfilm, dokumentumnyelv és fotó markáns összhatásából próbálnak „vizuálisan hozzásimulni” a földközeli, babonás, archetipikus életmódhoz. A siratás aktusa, a „rítusidéző” kovácsműhely hagyomány-cselekvése, a versmondás mozzanata, a rendezetlen úton járás totálképe, melyek a tárgyias szemléletmódot és lírát összekovácsoló, de egyben rögösen barbár filmnyelv metaforaalkotó megfogalmazásának motívumegyüttesét alkotják, egy elvontabb, a természetből kiterjesztett szimbolizmus rétegeit jelentik. Gaál István korai filmjeinek legfontosabb vonása a népi tradíció illetve archaikus létmód újraértelmezett átörökítése. Ennek közvetlen és bújtatottabb példáját egyszerre találjuk meg a Sodrásban műteremjelenetében. A vízbefúlt barátja halála miatt végtelenül összezavarodott képzőművésztanonc, Luja meglátogatja műtermében a Csóhány Kálmán alakította népi-paraszti szobrászt. Közös jelenetükben Csóhány egy monumentális ülőszobrot formáz agyagból, mely egy nő és a térdén ülő kisleány merev, archaikus kettőséből áll. Az egyik sarokban egy idealizált, hajához nyúló női gipszalak. A falakon a készülő óriásszobor kontúrrajzai, és népművészetet idéző állatok, valamint figurák. (Luja a mesteréhez hasonlatosan érzékeny lelkivilágú, a természethez magát közel érző, tépelődő, bizonytalan személyiség, aki az élet általános irányelveinek megfogalmazása után érdeklődik [Ebben a filmben a személyes sors iránti felelősségre, és az élet és mások tiszteletére döbben rá.].) Majd később megérkezik Laci, a leendő fizikus, aki Luja karakterének-habitusának pont az ellentéte: őt a hideg, racionális okfejtés logikája irányítja. Ez a két egymást követő jelenet dramaturgiai illetve narratív szempontból kulcsfontosságú, mivel itt válik nyílttá a dráma: itt fogalmazzák meg szóban is a karakterek az események végkimenetelét. Luja először szobrászmesterének szűnni nem akaró egzisztenciális bizonytalanságáról beszél: amióta ok nélkül meghalt Gabi, azóta az addig lineárisnak és könnyednek tűnő élete kiszámíthatatlanná, bizonytalanná és hiábavalóvá vált – a biztonságot jelentő életkoordináták felbomlottak. Minden kusza és érthetetlen, sőt értelmetlen: megdöntötte az ifjúsági magasugrórekordot, pedig sosem volt jó ebben a sportágban; Gabira igazából már nem is emlékszik pontosan, csak jelentéktelen foszlányok vannak meg neki (Erre feleli Kálmán szobrász Goyát idézve: „Pedig csak emlékezetből lehet.” És rögtön hozzáteszi, hogy a monumentális agyagszoborhoz ötször fogott már hozzá, „és még mindig nem az igazi”). Majd Luja arról kezd panaszkodni, hogy már a jövőjével sincs teljesen tisztában, régen bármit lerajzolt, mindenre azt mondták, milyen szép, és jól csinálja. „Eddig minden simán ment. Olyan egyszerű volt. Lerajzolni egy 57 �Kutatóterület cserepet. Másolsz – teszi hozzá Kálmán –, sokáig így lesz ez. Még főiskolán is másolni fogsz. Aztán majd eljutunk valamerre, valameddig.” Ez a jelenet kimondja az élet bizonytalanságával való szembenézés aspektusát: a valódi életben a zárlatok sokszor nem egyértelműek. A szereplők a művészetet az emlékezés rendteremtő fontosságával és a bizonytalanság leküzdésével kapcsolatosan említik, így rámutatva két legfontosabb funkciójára: 1. Az élet egzisztenciális rendetlenségének káoszából próbál esztétikai alapon valamilyen rendet kovácsolni. Ezért játszik központi funkciót a művészetek történetében a kompozíció formaproblémája és megoldási lehetőségei. A művészi elrendezés szempontjából ezért helyezi a kép megfelelő rendjének megtalálására a legnagyobb hangsúlyt a formaérzékeny Gaál is, hiszen egyetemes gondolkodásmódjának legfontosabb célja, miként lehet a világot az igazság rendjébe belefoglalni. 2. A művészet második legfontosabb funkciója az emlékezés fenntartása. Egy ember, egy személyiség, egy élmény, egy állapot, egy érzés, egy impresszió, egy esemény, egy korszak, egy létállapot – ha úgy tetszik – „mágikus ” (hiszen ami már nincs, újból előttünk lesz – az immateriális materializálódik a művészet hordozóanyaga által) alapon újrateremtődik / idéződik. A megidézett emlék(mű) a saját idejében és terében létezik, ami független a hagyományos tapasztalati realitástól, mivel azt pusztán mint indítóokot vagy alapanyagot használja. 3. A művészi alkotó-megismerő folyamat két fő funkciója (formálás és emlékezés aktusa) adja a műalkotás lényegét: a létezés idejének formába öntését. A művészet feladata: az időben és térben kibomló élet egyes (lélek) állapotait az emlékezés szubjektív formaerejével megörökíteni. 14 Ontologikus művészetelméleti kinyilvánítás mellett a műteremben játszódó epizód tartalmaz archaikus nyelvezetű véleménynyilvánítást is. A lelki karakterként egymás ellentétének számító Laci és Luja végső polémiájuk során megfogalmazzák a közösségi sors, felelősség morális tételét. Az anya gyermekével ikonográfiájú szobor több szempontból is többletet visz bele a drámai tetőpontként szolgáló cselekménybe. Egyrészt konkrétan megjeleníti az Anya Gyermekével ikontípusát, másrészt szimbolikus hangsúllyal képileg poentírozza a drámai magot, vagyis asszociatív módon eszünkbe juttatja a gyászoló Anna néni és a halott emlékké merevedett Gabi ikonikus metaviszonyát. Miközben az előtérben Laci és Luja az élet elemi szintű természetes körforgásáról, életről és halálról beszélnek, a műterem hatalmas félköríves vaskeretes ablakán a középtérben két paraszt látható, aki rakja a boglyát.15 A kép hátterét nyárfasor vonala zárja, amely „talán jelképezi azt a munkát, amelyben az élet állandó folyamatát, lüktetését fedezhetjük föl, amely velünk együtt, de rajtunk kívül megy előre az időben.”16 58 �Kutatóterület Hagyományébresztők: Csohány Kálmán és Gaál István művészetének metszéspontjai A népművészeti indíttatású kortárs képzőművészek közül Gaál István szellemi rokonának Csohány Kálmán tekinthető, akivel Pásztón gyerekkorát együtt „csellengte”; továbbá olyan művészek, akik nem estek a folklorisztikus műviség csapdájába, hanem megpróbáltak valamilyen egyetemes szólamú, mégis nemzeti gyökerű, népi motívumokat modern szellemiségben újraértelmező, korszerűsített tradíciót képviselni (Jakovits József, Kassák népi motívumok-sorozata, Keserű Ilona „sírköves” képei). A közösen vallott világlátás „gyökerei” azonosak mindkét alkotóművésznél: az archaikus, humanista, egyetemes érvényű, természetközeli értékrend, amelyet a paraszti kultúrából örökítettek át műveikbe. Az „archaizálás” fogalma egyiküknél sem merül ki a folklórmotívumok vagy ornamentika dekoratív önismétlésében, helyette inkább a paraszti kultúra örökérvényű szellemiségének korszerű átörökítésén dolgoztak. Vagyis náluk a paraszti motívumok (tárgyak, szokások, emberek, kulturális művek és vonások) stilizált átdolgozása (Csohánynál lírával oldott expresszív szürrealizmus; Gaálnál strukturalista kompozíciós logika mentén működő modernista elbeszélőmód, illetve ezt a szerkezetes-konstruktivista működési elvet emocionális lírikusággal megtöltő avantgárd, dissznarratív etűd-poétika, amely zenei ritmusok és képkompozíciók formaelvén működteti a többértelműséget nyert képrendet) csupán leír valamit az általuk képviselt ősi tudásból, nem bájosan szépelgő módon újraábrázolja őket. Kép-műveik, líraian hangolt vizuális metaforáik legteljesebb pillanataikban a „kitaláltatás-sejtetés népköltészeti sajátosságát ” idézik, amikor a poétikai sűrítettség miatt inkább csak sejteni, mint tudni lehet a konkrét jelentést. Ha formai motívumtárukban mégis felhasználták a népi formaképzés ornamentikáját, akkor törekedtek a tetszetős dekorativitástól távol tartani magukat, és a mértéktartó önmegtartóztatás képességét magukra erőltetni: stilizációs készségüket a régi, paraszti formaképzés „célszerű szépségének” alárendelni, ahol a formavilág harmonizál a díszítőelemek kialakításával. Csohány komponálásának zenei befolyásoltsága több irányú: formai illetve motivikus érzékenységű. Edzett ritmusérzéke megmutatkozik a színadagolásban és a vonalvezetés „dallamosságában”, a fekete-fehéreinek zenei ellenpontozottságában, a metafizikus dimenzió megteremtésében. A mondanivalót hangsúlyozó formák motivikus ismétlése, de a páros vagy páratlan számú motívum is előhívhatja a zenei ütemrendszer ritmikai képzettársítását. Ezek olykor a művek címében is ütemjelzésként hatnak (Hat madár, Hét madár) de mindenképpen az előadásmód többszólamúságát 59 �Kutatóterület jelzik (Három napkeleti, rézkarc; Siratóasszonyok I., rézkarc). A zene mint paraszti/ősi közösséget összekovácsoló „mágikus erő” nyíltan kulturális programként jelenik meg néhány, a látványélményt szubjektivizáló, spontán, szabad vonalvezetésű grafikáján (Táncosok, rézkarc; Cigánydalok sorozat, tollrajz, tus). Gaál Istvánt kétféle tájábrázolás jellemezte. Volt, mikor a látványt modernista módszernek megfelelően elsősorban mint vizuális formakínálatot fogta fel (pl. A Tisza-part vidékének vagy valamilyen építészeti formavilág konstruktivista-szerkezetes bemutatása). Más esetben az alapvetően expresszionista indíttatású, romantikus tájélmény metonimikus érintkezés által azonosult az alakok lelkivilágával. (Lírai-balladai hangvételű képsorok Anna néni Tisza-menti gyászmenetének halott-kereséses betétjében; panteisztikus tájrészletek a költői logikát követő etűdökben.) Csohány Kálmán expresszív indulattal átszínezett, panteisztikus világa mindvégig a természet hasonlatain belül marad. Az Őszi fények (1967) látomásos rézkarcán a fák ősrobbanásszerűen ábrázolt fénykoronája szívük dobbanását fejezte ki. A két alkotó barát líraian modulált művészetét a személyes visszaemlékezés ereje táplálja. Azonban modern művészekhez illően, érzelmi-indulati gazdagságuk heveny erejét kellőképpen visszatartja az élmény intellektuális jellegének feldolgozása. Gaál hatvanas évekbeli filmjei közül a Keresztelő számadásdrámájában bontakozik ki a legteljesebb formában az egyéni emlékezés problémája. Ez a film már nem a képek asszociatív vagy jelentéssűrítő erejére épít, hanem az időváltás pontjait elimináló, az egyes időszakaszok mértékét nem jelző, többrétegű, bonyolult flash-back szerkezetű elbeszélőmódra, melynek „asszociációs fúgarendszerében” mutatkozik meg Gaál zenéhez fűződő komoly vonzalma is. Supka Magdolna művészettörténész Csohány időkezelésének függvényét az eseménytől való távolságtartás illetve közelben maradás emocionális fel-/lefokozásában jelöli ki. „ Az időnek így tolmácsszerepe van a néző felé (...) ha a művész egy élményt úgy akar feleleveníteni, hogy élesedjék a kép – s vele a mondanivalója –, távcsövet kell csinálnia az időből. Ha túl közeli az élmény, vagy személy, akkor azt a messzelátó aránya felé kell igazítania, ha túlságosan távoli, akkor a közellátóba kell behoznia, a fontos az, hogy emberközelségbe, érzelmi térbe kerüljön. ” Mindkét alkotó univerzális-kozmikus világképének időtlenségét az emlékezés személyes visszafordulásának hitelességéből nyeri, ahol a visszatekintés tűnődése lehet archaikusan kollektivista és egészelvűen rejtvényfejtő is. Az emlékezés táplálkozhat konkrétan átélt élménypulzusokból: ahogyan Gaál Tisza-menti lírai útirajzaiban, vagy a hatvanas években készített trilógiájában, vagy ahogyan Csohány pásztói, közönséges zsáneremlék-töredékeiből kiemeli az örök változatlant a 60 �Kutatóterület Régi fényképek (1967) rézkarcsorozatában, továbbá a Pásztói emberek (Bandukolók, 1967) karcain, ahol elérte azt a fajta időn túli dimenziót, amelyik felülkeveredett az időszerűtlenen. Az emlékezés időtlenségének lebegő dimenziójába mártott csohányi valóságfeletti világban, az életműben egyre átfogóbb jelentésűvé terjedő vándormotívumok és élménytársítások, olyan tömör jelképrendszert hoztak létre, ami a tartalom és forma szétválaszthatatlanságát eredményezte. Itt a létezési szférák csak egyetlen egészként tudnak egzisztálni. Ezt az egészelvű, – az ősi művészethez hűen – a dolgok tiszta lényegére koncentráló, expresszíven álomba bódult univerzumot mi sem képes jobban leírni, mint egy Euripidésztől vett Gaál idézet, amelyet egy Pintér Juditnak adott interjúban mondott: „Ki tudja, nem az-e az élet, amit halálnak hívnak, és nem az élet-e a halál?”17 * A kelet-európai modernizmus legfőbb eredményének számított a kulturális hagyományok modernista beolvasztására adott számos formai és konceptuális lehetőség megtalálása. Ezt Magyarországon azok a hatvanas évekbeli magyar alkotások teljesesítették sikeresen, akik a hagyományébresztés kritikáját és átörökítésének járható útját nem teljesen a népművészetben keresték, hanem csak az általa hordozott szellemi „ősi, romlatlan, ösztönös, elementáris” értékrendet olvasztották bele modernista formatárukba, amikor is expresszionista hajlamukat a primitivizmus intuitív mágiája felé irányították. Ha mégis a folklór tradíciójához nyúltak vissza, akkor igyekeztek purista módon, etűd-szerkezetű keretben kiemelve, a maga tiszta formájában bemutatni, ahol az archaikus motívumok és a folklór termékeny hatása mellőzött minden dekoratív népiességet. Ilyen ábrázolásúak a Sodrásban halottkeresés és -siratás párjelenetei, illetve a paraszt nénik és bácsik ikonikus közelijei Gaál korai rövidfilmjeiben, vagy a természetben munkát végző ember ikonográfiája (Pályamunkások, Tiszaőszi vázlatok; Sodrásban műterem-jelentének háttérképében újra rendezett Limbourg testvérek miniatúra képe). Jegyzetek A tradícióőrzésre épülő folklór- és a hagyományok felülírását megcélzó avantgárd-szellemiség összekapcsolódása már a klasszikus avantgárdra visszavezethető, mivel itt zenei és képzőművészeti téren is kölcsönhatásba kerültek már egymással. Majd a politikai szerepvállalást magára vállaló népi irodalomban is 1 61 �Kutatóterület felfedezhetőek közös összefonódási pontjaik. 2 PERNECZKY Géza: A szépség mítosza, a harmónia széttörése, a köznapok költészete. Magyar filmképek stílusváltozatai. Filmkultúra, 1968/6. 26-30. 3 VINCZE Teréz: Szőts István és a hatvanas évek magyar filmművészete [online]. Metropolis 1998/2. www.emc.elte.hu/~metropolis/metropolis.html. 4 „Tulajdonképpen Szőts festőművészi szintű és érzékenységű komponálási tehetsége nem meglepő” – nyilatkozza róla egy interjúban Gaál István, hiszen képzőművészetin kezdte pályafutását és Aba Novák volt a mesetere két évig. De filmes pályafutása során sem távolodott el a képzőművészettől. Emigrációja során Bécsben Klee-ről és Schiele-ről is készített dokumentumfilmet. Ld.: Fényírók. Színes, magyar, dokumentumfilm. Rend.: Medgyesi Gabriella, 2008. 5 „A teljesség köréhez hozzátartozik, hogy a Gaál – Sára – Kósa alkotópáros munkáiban nemcsak Szőts expresszív-konstruktivista képkomponálási módszere hagyományozódik át, hanem a mester művészi értelemben megfogalmazott népiparaszti tematikája is” – szögezi le Vincze Teréz. VINCZE Teréz: i. m. 6 VINCZE Teréz: i.m. 7 GELENCSÉR Gábor: Oldások és kötések – Alkotói poétikák a hatvanas évek magyar filmművészetében. Kézirat. 8 „Az öncélú artisztikum helyett, a megformálás pontosságát, és szigorúságát tartom elsődlegesnek. Minden művészet a valóság elemeiből építkezik, de mindig transzponálja, átformálja azokat. Hogy nálam inkább a lírai hangvétel a jellemző, ez a részben egyéni alkat, részben a vállalt feladat következménye. Ez a líraiság munkáim közül a Sodrásban és a Tízezer nap esetében érvényesül talán a legteljesebben.” Filmköltészet és képkompozíció – Beszélgetés Sára Sándorral. Filmkultúra, 1967/1., 9. 9 Vö. PERNECZKY Géza: A líraiság és a konstruktivizmus új útjai a magyar festészetben. Képzőművészeti almanach, 1969/1. 54-59. 10 Herbert READ: A modern szobrászat. Corvina, Bp., 1968. 66. 11 „A múltban hosszú korszakokon át virágzott a szimbolikus művészet, a helyettesítés művészete. Ezért kézenfekvő volt a modern művészek számára, hogy e múltban keressenek olyan jelképeket, melyek a modern ember érzésvilágához alakíthatók. (...) vagy, hogy egyáltalán elmúlt korokban keressék igazolását annak a meggyőződésnek, hogy léteznek objektív szimbólumok, amelyek egyetlen szerepük az érzések világának kifejezése.” Herbert READ: i.m. 54. 12 Werner Hoffman idézi Gauguint. Werner HOFFMAN: A modern művészet alapjai. Bevezetés a modern művészet szimbolikus formáinak világába. Ford. Tandori Dezső. Corvina, Bp., 1974. 13 Nagy Ildikó szerint a korszak ösztönös, a kollektív kulturális tudattalan archetipikus mezőiről vadászó, archaikus természetélményen alapuló ősművészetét olyan alkotások zárják, mint a vásárhelyi iskola „állatközpontú” szobrásznője Samu Katalin, aki a népies képzőművészet egyetlen nagy alakjának tekinthető Medgyessyféle időtlen népeszményt volt képes átplántálni három állatfigurájába. „Végéhez közeledett egy életforma, és vele együtt egy mítosz. Az életformát olyan művek búcsúztatták, mint az Elégia (Huszárik Zoltán) vagy a Búcsúzik a lovacska (Nagy László). Medgyessy „népies képzőművészete” helyébe folklorisztikus művek léptek, és több mint egy évtized telik el, amíg a természetélmény ismét hiteles művekben ölt testet. Ez azonban már más természet, más generáció és gyökeresen más 62 �Kutatóterület szemlélet (Samu Géza, Bukta Imre).” NAGY Ildikó: Hagyomány és megújulás. A magyar szobrászat fordulata a 60-as években. Ars Hungarica, 1990/2. 252. 14 Fülep Lajos az emlékezetet tette meg a művészet-elméletének gyújtópontjának. Szerinte az „emlékezés kettős szerepű: megőrző és átalakító, s közvetlenül az utóbbiból következtette a művészi formálást és kompozíciót.” Ld.: KESERÜ Katalin: Emlékezés a kortárs művészetben. Noran, Bp., 1988. 21. 15 1960-ban először volt Párizsban Gaál, egy barátjánál aludt, és kezébe került Berry herceg a gótikus udvari művészet stílusában készült hórás könyve, amit a Limbourg testvérek készítettek. A Júniusi aratás miniatúraképén egy mélységbe rendezett mezőn szénaboglyákat gereblyéznek parasztasszonyok. Ez a kép ihlette a Sodrásban végső konzekvenciákat levonó dialógusjelenetének legfontosabb, mélységbe komponált, több terű, az eseményeket vizuálisan is összefoglaló képét, amely egyben önreflexív, önvallomásos kép is arról, hogy Gaál filmkészítési módszerének kézműves jellegét egy jól működő parasztgazdasághoz hasonlítja, aminek vannak melléktermékei, „azonban semmi nem megy veszendőbe, mindennek helye van”. (PINTÉR Judit: „Ember ne félj a haláltól!” Beszélgetés Gaál Istvánnal. Metropolis, 2005/3. 103.) A jelenetet központozó beállítás közvetlen előterében, oldalt az anya gyermekével szoboregyüttese áll, az ablak előtt a két fiú együttes erővel döbben rá az egyéni felelősség fontosságára, a háttérben két parasztférfi végzi a betakarítást; az élet folytonosságát magába foglaló képi gondolatsort, a háttér végét a nyárfasor merev sora zárja le ellentmondást nem tűrően. 16 ZALÁN Vince (szerk.): Gaál István krónikája. Osiris, Bp., 2000. 131. 17 Részlet Gaál István Tűnődés című, a budapesti Olasz Intézetben elhangzott előadásának szövegéből. 1999. november 9. 63 �Kutatóterület SULYOK LÁSZLÓ Isten veled, szabadság! „Suhov megelégedéssel hajtja nyugovóra a fejét. A mai nap sikeresen végződött. Nem ültették a szigorítottba… délben feketén szerzett egy különadag kását, a brigadéros magas százalékot sajtolt ki, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le a hippisnél… és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt. Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.” (Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja) Az emberiségre annyi szenvedést és nyomorúságot rázúdított XX. század végén a magyar Parlamentben nagyarányú többséggel megszületett a döntés: a kommunista diktatúrák áldozatainak is legyen emléknapja. Az Országgyűlés 58/2000. (VI. 16.) sz. határozata alapján a következő évtől kezdődően ─ ez már a szépreményű XXI. század ─ a középfokú oktatási intézményekben minden február 25-én megemlékeznek a kommunizmus áldozatairól, a kegyetlen bánásmód és a kínzások miatt elhunyt, megnyomorított, a kivégzett vagy bírói végzés nélkül meggyilkolt embertársainkról, a politikailag másként gondolkodott magyarokról és más nemzetiségűekről. Az iskolákon kívül, 2008 óta, a salgótarjáni December 8. téren is megemlékezést tartanak a városi önkormányzat és a Magyar Politikai Foglyok Nógrád Megyei Szervezete közös szervezésében. Ez az a tér, az úgynevezett vásártér, és a megyei rendőr-főkapitányság felé eső százméteres főutcai szakasz, amely 1956-ban szinte példátlan vérfürdő színhelye volt a hatalomba idegen katonákkal és fegyverekkel visszalőtt, visszaerőltetett kommunisták arroganciája, féktelen bosszúvágya következtében. 64 �Kutatóterület A honatyák dátumválasztását egy 1947-es justizmord magyarázza. Ezt a szovjet megszálló katonai hatóságok hajtották végre február 25-én, a világháború más győztes nagyhatalmának a hallgatólagosságával. Amelynek képviselői ugyanúgy benn ültek a Budapestre küldött Szövetséges Ellenőrző Bizottságban. Miért hagyták; miért lapítottak akkor (is) a demokráciájukra oly mérhetetlenül büszke amerikaiak, angolok és franciák? Gyengeségből, nemtörődömségből, Sztálintól való félelmükben? A lényeget tekintve egyre megy: hallgatásuk további bátorítást jelentett a diktatúrára törekvő honi és idegen erőknek. Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt életerős, fiatal főtitkára mindvégig igyekezett megakadályozni a kommunisták törvényes és törvénytelen eszközöket egyaránt felhasználó, brutális előrenyomulását, egyeduralmi törekvéseit. S minthogy nem hallgatott sem szóra, sem a figyelmeztető jelekre, erőszakkal távolították el a politikai életből. Elsőként az Államvédelmi Hatóság belekeverte az úgynevezett Magyar Közösségügybe, de a Nemzetgyűlés nem volt hajlandó felfüggeszteni bűn nélküli tagjának mentelmi jogát. Ekkor avatkoztak be a „felszabadítók”, a kommunista pártfőtitkár, Rákosi Mátyás kifejezett kérésére. Kovács Bélát most szovjetellenes kémkedéssel és ellenkormány alakításával vádolták meg, és kifigyelve, lesből letartóztatták. Mindenki tudta, hogy hamis a vád, hogy önkényes és jogtalan a letartóztatás. Mégis megtették, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mások is tanuljanak belőle. Rövid idejű magyar és ausztriai börtönök után a Szovjetunióba hurcolták a kisgazda politikust, és csak kilenc év elteltével súlyos, mondhatni halálos betegen engedték haza. Röviddel ezután, 1959-ben, mindössze 51 éves korában hunyt el Pécsett. Budapesten 2002-ben szobrot avattak a tiszteletére. Kovács Béla büntetéséből hat évet Szibériában, a Gulágon húzott le. A „Gulág” orosz mozaikszó, magyarul a Javító Munkatáborok Főigazgatóságát jelenti. A munkatáborrendszert Sztálin építette ki birodalma szerte azoknak a szovjet és külföldi állampolgároknak a megbüntetésére, illetve átnevelésére, akik nem fogadták el kritikátlanul a bolsevik politikát, vagy valamiképp szembefordultak vele. De ide hurcolták azok nagy részét is, akik politikai vetélytársai voltak a bolsevik kommunistáknak, vagy személy szerint egy-egy fő beosztású országos és helyi pártvezetőnek. A vonatkozó rendelkezéseket a legszabadabban lehetett értelmezni, így a hatóságok akarata szerint bárki, bármikor ellenséggé válhatott, saját eredeti szándékától függetlenül. Minden Gulág-táborban kemény fizikai munkát kellett végezni, napi 10 meg 12 órában. Ilyen munkához több mint 3000 kalóriára lett volna szükség minden egyes rab számára, a napi fejadag azonban, pontosabban az átlag, csak 1200 kalória volt. Betegségek sokasága kínozta, ritkította a lágerlakókat. Amit tetézett az őrök kegyetlensége. Történészek szerint körülbelül 20 millió halottja volt a Gulág-táboroknak, 65 �Kutatóterület köztük mintegy 200 ezer magyar. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elhurcolt magyaroknak csupán a kétharmada térhetett haza. Ezek egyike volt az a magyar fiatalember, akinek visszaemlékezéséből az alábbiakban adunk közre részleteket. 15 éves lehettem, amikor a testvéremmel Budapestre utaztunk. Meglátogattuk az angolparkot is. Emlékszem a különféle érdekes létesítményekre: elvarázsolt kastély, hullámvasút. Az egyik nyílt sátornál egy beolajozott vasgolyó volt az asztalon: jövendőmondó. Ez érdekelt bennünket. A tenyeremet rányomták a vasgolyóra, utána egy tiszta papírra, s fél óra múlva kellett menni az eredményért. Azzal kezdődött, hogy az ön életútja idegen országok határain át vezet, de mindenhonnan szerencsésen hazaérkezik. A többi jóslásra már nem emlékszem, de ezt az első mondatot nagyon megjegyeztem. Be is teljesedett. Kilenc év hosszú, szibériai út… Hogyan történt? Kassán laktunk. A belváros egyik kaszárnyaudvarán, 1944 novemberében, összehívták az összes 17 éven felüli diákot. Közeledett az orosz front, s a fiatalságnak evakuálni kellett Németországba. Apám jó ismerőse volt a tűzoltóparancsnoknak, s elment hozzá, tudna-e alkalmazni, ideiglenesen, valami kisegítőnek. Örömmel felvett. Pár hetet dolgoztam, amikor december közepén ott is bejelentették, a tűzoltóságnak is muszáj evakuálni, délután indulnak Késmárkra. Semmi kedvem nem volt velük menni. Senkit nem ismertem közülük, tűzoltó kiképzésem sem volt. Hazaengedtek összecsomagolni. Hazafelé menet találkoztam a szomszéd hentessel, egy őrmesterrel, s ajánlkoztam neki katonának. Nagyon szívesen vette. Otthon csak anyukám tartózkodott. Búza bácsi, így hívták a hentest, megnyugtatta anyukámat, nyugodtan mehetek velük, vigyáz rám. Jászón egy házban voltunk elszállásolva, a katonák pedig hátul, a csűrben aludtak. Fogatos osztály volt. Vagy tíz lovas szekérből állt az egész alakulat. Apám még otthon csináltatott nekem katonai anyagból zakót, erre Jászón katonai gombokat varrtam, csizmám volt, úgy néztem ki, mint egy kis hadapród tiszt. Persze sehol nem evidáltak, mivel még nem voltam katonaköteles… Másnap elindultunk Stósz felé, szerpentin utakon, szekerekkel. Mindnyájan gyalogoltunk, mert a lovak nagyon gyengék voltak. Végül beértünk Telgártra. A falu kiégve, csak a végén állt épen egykét ház és a malom. Szállásadó háziasszonyunk apámnál járt iskolába. Az egyik este elmondta, hogy apám szigorú tanító volt, megkövetelte a tudást, de ezért nem haragudott rá senki… A telgárti malomban rengeteg katonát szállásoltak el. Mi is odamentünk szilveszterkor. Éjjel 12-kor aknavető robbanásokat hallottunk, közelről. Riadó. Kint a hóban feküdtünk. Nem volt hideg, lehetett hallani a patak csörgedezését. Egy idő után elszundizhattam, mert körülöttem már senki nem tartózkodott. Mentem vissza a malomba, az 66 �Kutatóterület őr rám kiáltott: Állj! A puskám végén volt egy fehér rakéta, csak nekem, nem tudom, hol szereztem. Azt nagyon irigyelték. Az őr megismert a holdvilágnál a fehér rakétáról. Az esetet jelentette a parancsnokának, aki leszidta a tettéért, mert szerinte neki lőnie kellett volna. Erre én felmérgesedtem, és elhatároztam, hogy másnap hazamegyek. Se Gyuszi, a hadnagy, se Búza bácsi nem tudott visszatartani. Nyílt parancsot kaptam, és másnap vonatra ültem. Margitfalvától tovább már nem ment a vonat. Teherautókat állítottam meg, az egyik éppen Kassára tartott, felvett hátulra. A farakás mellett maradt fél méter hely a számomra. A berakott fák mögül beszélgetést hallottam, gondoltam, katonaszökevények, de engem nem érdekelt. A Csermelyben állt meg a teherautó. A sofőr kirakott mindenkit, nem mert továbbvinni. Nekem ez éppen kapóra jött, mert a Csermelyben laktunk. Csengetésemre egy német gestapós tiszt nyitott ajtót. Mi a fene, mi már nem lakunk itt?! A német bement, és anyukám jött ki ijedten: Miért jöttél haza; hogy fogjuk nekik ezt megmagyarázni, hogy nem vagy katonaszökevény? De apám valahogy megmagyarázta. A gestapósok egy szobát foglaltak le a földszinten, az ebédlőt. Talán egy hét után, egy reggel aztán eltűntek. Közben apám találkozott az egyik szomszédunkkal, Fischer Tiborral, valamikor együtt jártam vele a premontrei gimnázium első osztályába. Ő szabadon járkált. Hogy-hogy? ─ kérdezte apám. Hát, van egy igazolványa arra, hogy itthon maradhat. Nem tudna a fiamnak is szerezni egyet? Dehogynem… No, ez az igazolvány lett aztán sorsdöntő az életemben. Pár nap múlva behívtak egy lakásba, ahol már többen is tartózkodtak. Éjjel fegyveres kíséret mellett el kellett hagynunk a várost. A dzsungelhidat a németek aláaknázták, de egy kis tárgyalás után futva átengedtek bennünket. Úgy húsz perc múlva, már fent voltunk a hegytetőn, a Hvalabohán, amikor hallottuk a robbanást. Még éjszaka megérkeztünk az első faluba, Budimirba. A faluszéli iskolában aludtunk, csak úgy ruhában. Őreink, akik nem katonák voltak, nagyon vigyáztak ránk, még szükséget végezni is egyesével kísértek oldalra. Reggel nagy lövöldözésre ébredtünk: partizánok támadtak ránk. Őrizőink megszöktek Eperjes felé, mi pedig visszaindultunk Kassára. A front épp ott volt, majd gyorsan elvonult északra, és mi lassan bebandukoltunk a városba. Vagy száz méterenként berúgott orosz katonák állítottak meg. Mindent elvettek tőlünk, amit csak lehetett. Leszedték rólam a télikabátot, és odaadták másnak. Velem tartott Máté Laci is, egy szintén 17 éves fiú. Az apja tanító volt Korlát községben, Abaúj megyében. Nem tudott hazamenni, ezért meghívtam magunkhoz. Apám nem félt, jól beszélt oroszul, az iskolában is tanította a nyelvet. Gyakran jöttek hozzá orosz tisztek, nem bántották. Odaadta nekik háborús érmeit, melyeket még az első világháborúban szerzett, ellenük harcolva. Öngyújtót kapott tőlük, meg bumáskát, hogy semmiféle orosz 67 �Kutatóterület katona ne zavarja. Néhány nap elteltével betoppant két orosz katona egy tolmáccsal. Igazoltatási formalitás, mondta, menjek velük. S minthogy Máté is ott volt, jöjjön ő is, nemsokára úgyis visszajövünk. Megvárták, míg eszünk valamit, és felöltözködünk. Anyám könnyezett… A szedriára vittek. Már ott voltak a többiek is, akiknek ugyanaz az igazolványuk volt, mint nekem. A kihallgatásra egyenként vezettek elő bennünket. A kihallgató tiszt, egy hatalmas hasábfát tartva a kezében, sétált fel-alá. Elmondtam neki, hogy azért vagyok itt, mert otthon akartam és otthon akarok maradni; persze ő egészen mást írt le aztán. Nem bántott. Visszamenve a cellába, a többiek azt beszélték, hogy hamis vádakat akartak aláíratni velük, ám hogy nem tették, félholtra verték őket. Képzeljétek, mondta ez is, az is, azt állítják rólunk, terroristák vagyunk, akiket a németek direkt itthon hagytak, hogy majd mint földalatti organizáció harcoljunk az oroszok ellen; mi, akiknek fegyver sem volt a kezünkben soha, még katonakötelesek sem vagyunk; de ezeknek mondhatod! Benes Laci, ezt hallva, kijelentette: Ha kényszerítenek rá, nem bánom, aláírom még azt is, hogy Hitler fia vagyok. Nemsokára felvittek egy emeleti kis helyiségbe, és egy lépcsőzetes emelvény elé állítottak bennünket három sorban, egyszerre tizennyolcunkat. Előttünk két asztal összetolva, mögötte három katonai bíró és egy tolmács ült. Az asztalokon vizes kancsók, poharakkal. Hat sötét képű, mérges tekintetű katona őrködött, ránk szegezett géppisztollyal; hárman az ajtóban, hárman az ablakoknál álltak, s kezdődött egyenkint a kihallgatás. Mindenki ugyanazt mondta: itthon maradás céljából szerzett papírt. Hogy a tolmács mit fordított, azt nem tudtuk ellenőrizni, sem hozzászólni nem tudtunk. Védőügyvédet nem adtak. Volt köztünk egy ungvári főiskolás fiú, aki a védelmére, perfekt oroszul, legalább tíz percet beszélt. Egyszer csak azt látom, hogy a vadképű őrök mind sírnak. Azonnal leváltották őket, és újabb sötétképűek jöttek. Ekkor már rossz sejtelmeim voltak. Ha még ilyen fickók is el tudnak érzékenyülni, akkor itt valami nagy baj lehet. A katonai bírók átvonultak a szomszéd szobába. Mi lesz most? Ha olyan szigorúak, hogy nincs semmi pardon, vagy három hónapos hólapátolással fognak büntetni, gondoltam… Majd bevonult a bíróság. Ítéletük a büntetőtörvénykönyv 58-as paragrafusának a 8., 9. és 11. pontja volt, azaz: terror, diverzió és csoportosulás. Kilencen halálbüntetést kaptak, köztük az ungvári főiskolás fiú és Fischer Tibi is, beszervezésért, toborzásért. A többiek 20 és 25 évet kaptak. Mi ketten, Mátéval, mint legfiatalabbak, 15 évet kaptunk… Az ítélethirdetés után a kilenc halálra ítélt kezét az őrök azonnal összekötözték, drótokkal, spárgával hátra. A halálkamra nem lehetett messze tőlünk, mert állandó imádkozást hallottunk onnan. Valaki a Miatyánk, ki vagy a mennyekben-t mint előhangot imádkozta, a többiek pedig mondták utána kórusban. Meg azt, hogy: Asszonyunk, Szűz Mária, 68 �Kutatóterület Istennek szent anyja imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján, ámen. Ez ment szünet nélkül, egész éjjel. Hajnalban minket teherautóra ültettek. Vászonnal fedett amerikai teherautók voltak. Egybe bepréseltek vagy harmincunkat, guggoló ülésben. Körülbelül egyméteres helyet kellett hagynunk a négy géppisztolyosnak. Megállás nélkül vittek Zakopanéba. Egy villa pincéjében tartottak legalább egy hétig. Semmi tisztálkodás. A cipőt, a ruhát már vagy három hete le sem vetettük. Napi elfoglaltságunk a tetvészkedés volt. Egymással versengve mondtuk be, hányat sikerült megsemmisíteni. Majd ismét teherautókba préselve, Lembergbe szállítottak. A Kárpátokon túl, Ukrajnában már olvadt a hó. A lembergi gyűjtőtábor valaha kaszárnya lehetett, óriási helyiségeiből ítélve, de szörnyű állapotban volt. Vagy százunkat raktak be egy nagy helyiségbe. Semmi berendezés. A padlón ültünk, vagy aki elfért, az feküdött. Az ajtó zárva. Az őr egyenkint engedett ki WC-re. Ismerősök, földiek, mind együtt ültünk. Saját csoportjukban ültek az ukránok is. Állandóan kórusban énekeltek. Gyönyörű dalaik vannak. Kellemes őket hallgatni. Este tízig abba sem hagyták, minden nap. Valaki figyelmeztetett minket, hogy a kabátokra és a nadrágokra varrjunk foltokat, bármilyen anyagból, mert akkor nem fogják ellopni. Foltos senkinek se kell. Varrtam is több foltot a Bocskai-kabátomra, és befoltoztam a nadrágom térdét, a zakóm könyökét is. 1927. június 30. – 2000. szeptember 8. E két dátum között pergett le a fenti szereplő, Ilkovics András – szlovák és cseh körökben: Adrián – élete, mely igencsak kalandosra sikeredett. Persze e kalandok nagy részéről szíves-örömest lemondott volna, de személyes helyzete meg a történelem kényszere miatt ezt nem tehette meg. Ilkovics András egy négygyermekes kassai kántortanító családjában nőtt fel nagy szeretetben, és komolyan készült a világháború utáni felnőtt évekre. Legénnyé érése azonban csupa félelmet és szenvedést hozott a számára. Kassa akkor még (újra) Magyarországhoz tartozott, de a háború vége felé már tudni lehetett, hogy hamarosan változások lesznek ezen a téren is. Egyik szomszédja – ki tudja, miért, milyen megfontolásból – 1945. január végén feljelentette, és a szovjet hatóságok súlyos börtönbüntetésre ítélték, természetesen, talán említenünk sem kellene: teljesen alaptalanul. Ezután szibériai munkaszolgálatra szállították, vagonokban, csaknem úgy, ugyanolyan körülmények között, mint a levágásra szánt marhákat. Megtapasztalta tehát ő is, a malenykij robotosokhoz és a hadifoglyokhoz hasonlóan, a hírhedett Gulágot, a szovjet kényszermunkatábort. Pelyhes állú legénykeként vitték el, és 9 év múlva, 26 éves férfiként hozták vissza. 1953 decemberében szabadult. Később az otthontól távol töltött 69 �Kutatóterület időt ironikusan, rá jellemző humorral: üdülésnek nevezte. Erős szervezete, pozitív életszemlélete és olthatatlan akarata tartotta életben. Hazatérése után azonban bizalmatlanul fogadták a kommunista Csehszlovákiában, két okból is: munkaszolgálatos volt, és magyar. Fokozott erőfeszítéseket kellett tehát tennie azért, hogy elfogadják, hogy megállja a helyét a mindennapi életben. Kitanulta az építésztervező mesterséget, a prágai egyetem japán tanszékén pedig tökéletesítette ennek a fogságban tanult exotikus nyelvnek az ismeretét, na és oroszul is megtanult. Így aztán a „megbízhatatlan” embert tudása sokszor tette nélkülözhetetlenné: a pártszervezetek és az állami hivatalok orosz és japán tolmácsként hívták rendezvényeikre, delegációk fogadására, kíséretére. Élete végéig szótárazott. S nem lett besúgó. Közben felfedezte a Bibliát, melyet a leggyönyörűbb és a legcsodálatosabb olvasmánynak tartott. Magyar és szlovák nyelven kivonatolta, egyes részeit sokszorosította, kereste Isten szavát. Barátai szerint megtalálta, mert kevés olyan emberrel találkoztak, aki ekkora hittel bírt, aki soha nem lankadt, soha nem csüggedt. Kiterjedt baráti társasága volt. Kiválóan harmonikázott és énekelt. Dalokat gyűjtött, kottázott. Salgótarjáni barátjához Magyarországra is átjárt egy kis zenélésre. Oszlopos tagja volt a vadvízi evezősök klubjának. Imádta a finom falatokat, az egy-két pohár bort. S mulatás közben sosem felejtette el megjegyezni a Szentírásból Jézus szavait: ne feledjétek, ahol ketten-hárman összejöttök az én nevemben, én ott vagyok közöttetek. Ilkovics András-Adrián – az egyházi anyakönyvi kivonatban Ilykovits – visszaemlékezését, amelyből a részleteket válogattuk, a salgótarjáni Rácz Gyula, az általunk ismert egyik magyarországi barát hozta el nekünk. A szerzőtől kapta, tegyen vele belátása szerint. Egyik példányát ő már elküldte Japánba, ahol egy leukémiás kisfiú édesanyja könyvként megjelentette, és a befolyt honorárium összegéből gyógyíttatta gyermekét. E hírre a Gulág-rab szívét mérhetetlen boldogság járta át: segíthetett. Rácz Gyula felsőfokokban beszél a nála legalább negyedszázaddal idősebb barátjáról. Egy dunajeci evezőstúrán ismerkedtek össze még 1979ben. Az akkor nagybátonyi vasutast egy szlovákiai szakmatársa hívta meg, akivel a somoskőújfalui határállomáson gyakran cseverésztek, nemcsak műszaki dolgokról. Bandi bácsi volt a főzőmester, emlékezik vissza a vasúti biztosítóberendezések nyugdíjas tudora lelkesülten; senkit sem hagyott a bográcshoz nyúlni, de még csak beleszólni sem; mindenből finom ételt tudott készíteni. Nappal sportoltunk, este mulattunk, Bandi bácsi reggelig húzta – fogalmaz az emlékező, mintha hegedűről beszélne – a tangóharmonikájával. Zseni volt a zenében: a népzenétől a komolyzenéig minden műfajhoz értett. Mozartot szerette a legjobban. Mindig zakóban és nyakkendőben járt. Amit mondott, arra odafigyeltek, teljesítették a kívánságát, noha sosem parancsolt. A zsiványságot kitanulta, dörzsölt volt, de mindig csendes maradt, nyugodt és figyelő; ahogy az ilyenekre 70 �Kutatóterület mondják: szürke ember… Mit jelent az, hogy dörzsölt volt?... Azt például, hogy bárkitől bármit észrevétlenül el tudott lopni. De nem élt vissza soha a tudományával. Nem szerette a feltűnést, mert tábori életében megtanulta, hogy az rendszerint nem vezet jóra… Ennyi rossz, vagy rosszindulat nem volt benne, mutatja Rácz Gyula a körme hegyét. Magyarnak tartotta magát… És gyakran játszotta a székely himnuszt is… A salgótarjáni lakásomban sokszor megfordult. Szeretett Magyarországra, illetve hozzám jönni. Ha hússzor nem volt itt, akkor egyszer sem. Haláláról az egyik gyöngyösi közös ismerősünk, egy magyartanárnő értesített. Salgótarjánból négyen mentünk el a temetésére, vasutasok… Bandi bácsi soha nem nősült meg, de rengeteg barátja volt… Csodálatos, hatalmas szívű embert veszítettünk el benne. Ilkovics András emlékiratát olvasva az elhangzottakhoz felelősséggel tehetjük hozzá: a Gulág-rab kiváló alapanyagot szolgáltatott a szovjet kényszermunkatáborokról, tehát írónak sem volt rossz. Szinte csak a legszükségesebb helyesírási, stilisztikai kiigazításokra kényszerültünk. Fájt a szívünk, amikor dönteni kellett, mi hogyan kerüljön be e szűk folyóirati terjedelembe, és mi maradjon ki, továbbra is benn az ismeretlenségben. Ez a visszaemlékezés valóban könyv, a magyar Iván Gyenyiszovics több mint háromezer napja. S talán egyszer – a japán után – magyar kiadója is lesz e páratlan munkának. 1945 márciusának végén körülbelül 900 embert vagoníroztak be. A lembergi állomáson fél napot kellett guggolni, míg ránk került a sor. Ötvenöten kerültünk egy kis vagonba. Az egyik oldalon, olyan egy méter magasságban, polc húzódott végig. Ezen foglalt helyet magának tizenegy bandita. A vagon másik oldalán, az ajtón tátongott a WC-nyílás; négy összetákolt deszkából, mint cső, kivezetett a szabadba, s felül vízszintesen levágtak belőle, hogy rá lehessen ülni. A vagon közepén padlóhoz erősített kis vaskályha, csöve egyenesen vezetett ki a tetőn, mellette három nagy, vastag hasábfa. Menet közben a szél minden résen befújt, huzat volt a másik oldalról. Gyufa semmi, de muszáj volt valahogy tüzet gyújtani, mert még nagyon hideg volt. Rövid idő múlva, már dörzsölték, sulykolták a vattát. Legalább fél órát bajlódtak vele, s egy óra múlva pedig már égett a tűz. Minden szerszám, fűrész nélkül. Még kés sem volt a szigorú ellenőrzések miatt. Egy tűt nem tudott volna az őrségen áthozni senki. És mégis… Ezt a tűzgyújtást akkor én csodának tartottam. Papír és gyújtós nélkül tüzet gyújtani? De a végén meggyőződtem: az ember minden nehézséget meg tud oldani, ha rákényszerül. Nappal a polcon csak a banditák ültek. Mi, a legtöbben, a szűk térben körbe-körbe sétálgattunk, s akik kifáradtak, leültek a padlóra. A transzport elindulásától három napig semmit nem adtak enni, csak vizet ihattunk. Az első nap farkaséhesek voltunk, a második nap éhesek, a 71 �Kutatóterület harmadik nap megszoktuk, és már ki lehetett bírni. Akkor figyelmeztetett valaki, hogy ha most sós halat hoznak, csak abban az esetben szabad megenni, ha vizet is adnak hozzá; máskülönben kibírhatatlan lesz a következmény. Úgy is volt. Hozták a kenyeret meg a halat, a víz elmaradt. Megettük tehát a kenyeret, a halat meg félretettük, akkorra, ha majd vizet is kapunk. De, ahogy ilyenkor lenni szokott, sokan megették a halat is, utána pedig láttuk azt a mérhetetlen szenvedést, melyet átéltek. Verték a vagon falát, kórusban ordítottak. Vizet persze csak fél nap múlva hozhattak nekik, amikor valahol megállt a szerelvény… Máskülönben a banditák szimpatizáltak velem. Gyakran felhívtak magukhoz a polcra, és oroszul tanítottak. Valamennyien orosz katonatisztek voltak, akik Németországban lopást követtek el, vagy valami más bűncselekményt, ezért ítélték el őket. Tudták, csakis erőszakkal élhetik át, illetve túl a büntetésüket. Nézték a kabátomat, tetszett nekik, de mivel foltos, már nem volt értéke a számukra. A kabát belsejét viszont elkérték tőlem, az selyemből volt. Szívesen odaadtam nekik. Dohányzacskókat csináltak belőle… Dohányt úgy szereztek, hogy leszálltak a polcról, valakit kiszemeltek, összeverték, és egy inget lehúztak róla. Volt, akit tizenöt ing is takart. Az illető valahol összelopkodta a háborúban. Az inget aztán a banditák a vagon ablakának a nyílásán keresztül, a megállóhelyeken, dohányért ügyesen elcserélték… A levest ők osztották szét. A tetejét, a zsírosat maguknak levették, a sűrejét megették, a híg részt szétosztották. Én rendes kaját kaptam tőlük. Május 9-én érkeztünk meg Szibériába, a krasznojarszki vasút mellett fekvő Resoti faluhoz közeli táborba. Épp a világháború befejezése napján. Először is fürdő, orvosi vizit. A 900 fős transzportból 800-an kórházba kerültek. Állítólag az őröket felelősségre vonták ezért, a brutális bánásmód miatt, és közölték, hogy a parancsnokukat ítélőbíróság elé küldik. A vizitnél az orvos különhívott, mihelyt vége az ordinálásnak, menjek el hozzá, szeretné kicserélni a kabátomat, és még fizet is rá. Természetesen beleegyeztem. Olyan éhség uralkodott, hogy bárki egy darab kenyérért el is adta volna, de én csak kicseréltem. Munka után, mondta, mindennap menjek el hozzá, nála rendesen jóllakhatom. Jártam is vagy két-három hétig, de aztán szégyelltem. Akkor küldött értem. Mi az, hogy szégyellem magam. Csak ne tegyem. Ők Litvániából ─ három litván orvos dolgozott a táborban ─ csomagot kapnak, nem eszik a tábori eledelt. Naponta szénakaszálásra jártunk ki, négy-öt csoport, brigádonként körülbelül harminc ember. A géppisztolyokkal felfegyverzett őrök minden alkalommal elmondták a figyelmeztetést: egy lépés balra vagy jobbra szökésnek számít, és minden felszólítás nélkül használják a fegyverüket; világos? Erre hangosan kellett válaszolni: világos! Utána futás egy kis raktárba a szerszámokért. 72 �Kutatóterület A táborban kultúrbrigád alakult Linnik Nikolaj Nikolajevics orosz festőművész vezetésével. Idejövet a vagonban fent ült a banditákkal. Megkérdeztem, tudna-e valamilyen úton-módon levelet írni hazára, és a kint lakókkal feladatni, mert bentről írni nem lehetett. Minthogy papír nem állt rendelkezésünkre, egy könyv utolsó tiszta lapját tépte ki, és megírta a levelet: itt vagyok a táborban, küldjenek csomagot, én pedig aláírtam. Egy másik könyv utolsó lapjából borítékot csinált. A levél megvan otthon, ma is őrzöm: 1945. október 2-án adták fel Resotiban. A táborban nagy volt az éhség. Egyedül a kenyér tartotta bennünk a lelket. Hatvan deka volt a napi adag. Nyáron, amikor kint feküdtünk az udvar füves részén, mindenki a füvet legelte. Nem a közönséges lapos füvet, hanem a vastag, hurkapálcika vastagságú kúszó füvet, amely egy gyökérből egész bokorra ágazik szét. Nagyon ízletes. Valószínűleg vitamin is van benne. Munka után mindig hoztunk be belőle magunkkal. Apróra vágtuk, s mindenki saját fazékjában főzte. Az udvaron legalább száz tábortűz égett. A tűzgyújtást már természetesnek vettem. Mindenki tudott tüzet csiholni egy darab kő és egy eltört reszelődarab segítségével. Ez volt a mi katyusánk… Sokan együtt főzték nagyobb fazekakban a füvet. Csakhogy kiéhezett gyomorba csupa füvet enni elég veszélyes. Számosan hasmenést kaptak, s mivel ellenszere nem volt, elvitte őket. Szemlátomást fogytak le napról napra. Amit megettek, azonnal kiment belőlük. A végén már csak csont és bőr mindegyik. De elég sokáig bírták még így is. Attól függően, kinek milyen erős volt a szíve. Délután 3 és éjjel 3 óra között történt a legtöbb elhalálozás. Már tudtuk, hogy ha 3-ig nem hal meg a szerencsétlen, akkor még kapott a sorstól 12 órát… Semmiféle evőeszközünk nem volt. A fazekakat a vagonokról lelopott pléhdarabokból készítettük, minden szerszám nélkül, de olyan ügyesen, hogy gyár sem tudta volna szebben előállítani. Készen aztán kiégettük, hogy ne rozsdásodjon, s drótfogantyúval erősítettük az oldalunkhoz. Senki sem hagyhatta otthon a fazekát, mert azt már nem találta volna meg soha. A barakkokban évekig csak deszkán feküdtünk. Semmi szalmazsák, fejpárna, takaró. A sapkával letakart cipő volt a fejpárnánk, a vékony vattakabát, a pufajka a matrac, s a hosszú kabáttal takaróztunk. Rengeteg poloska volt, így született a közmondás: Ha megölsz egy poloskát, ezren jönnek a temetésére. A kéthavonkénti, vasárnapi nagytakarítás ritkította ugyan a számukat, és talán egy hétig nyugtunk volt, de aztán ismét elszaporodtak. Az egyik nyáron maláriajárvány tört ki. Elkaptam én is. Mivel a kórház csak egy szobával rendelkezett, lepedőkkel takarták el a fertőző betegeket a többiektől. Malária ellen Akrichin nevű keserű tablettát adtak, s pár nap pihenés után rögtön kitettek a kórházból, könnyebb, mezőgazdasági munkára. 73 �Kutatóterület A nap árnyékáról pontosan tudtuk, hány óra van. Még fogadtunk is egymás közt, hogy most 5 vagy 10 perc van még hátra a munkaidőből… Nyáron a nap már 2 órakor felkelt, és csak éjjel 11-kor tűnt el, rövid időre. Télen a fordítottja történt: 10 után jött fel, és 2-kor már sötétség volt… Később favágásra küldtek ki. Egy személyre nyolc köbméter volt a norma. Óriási munka ez, nagyon nehéz teljesíteni. Az igen gyenge koszt mellett hosszú ideig nem is lehet. Minden kvartálban, azaz három hónaponként a központból kijött egy orvosi komisszió. Meztelenre vetkőzve kellett átmenni az orvosok előtt. Az egyik orvos megcsípte mindenkinek hátul az alsó testrészét, és keménység szerint bediktálta az I-es, a II-es vagy a III-as kategóriát. A IV-es kategóriás fogoly már munkaképtelenre fogyott, ezért beutalták az OP-re, azaz kéthetes feljavító pihenésre. Az OP-n kötelező volt a pihenés, csak kevés mozgást engedtek. Ott két hét alatt felszedtek az emberek hat-hét kilót is magukra, majd a legnehezebb munkára dobták ki őket. Dolgoztak, mint az állatok, azért, hogy 10-20 deka kenyérrel nagyobb adagot kapjanak. Szép ránézni az ilyen nagy adagra, mindenki irigyli. De amikor láttuk, hogyan jutottak hozzá, inkább maradtunk a normánál. Ezeknek az OPseknek a teste egyébként olyan volt, mint a harmonika. Egyszer meghíztak, a pihenőhely felhizlalta őket, utána megint teljesen lefogytak, a nehéz munka tönkretette őket. Sokan maradtunk inkább gyenge súlyban, és így tovább ki is tartottunk… Az I-es kategóriásokat küldték kőbányába, vagonrakásra, erdőkitermelésre, általában a legnehezebb munkákra. A II-es kategóriások fát vágtak, stábelt építettek és töltöttek fel az oda szállított hat és fél méteres fákkal. A III. kategória mezőgazdasági munkából állt: krumpliültetés, sárgarépa-, káposztatermesztés és a többi. Minden tábor igyekezett megtermelni magának a szükséges élelmet. A IV. kategóriások otthoni munkára voltak alkalmasak, a konyhában és a fürdőben alkalmazták őket, például szakácsként, borbélyként, fűtőként. Télen beállt a vitaminhiányos betegség: a skorbut. Nagyon sok társamnak seb keletkezett a lábán, s nem forrt be, sokaké elgennyesedett. Erre a betegségre fenyőgallyakból teát készítettek, s mindenkinek kötelező volt inni belőle, orvosi felügyelet mellett. Máskülönben nem kapott reggelit. Májusban már zöldel a természet, a foglyok egy cseremsának nevezett növényt hoztak be a táborba rendszeresen. Ez valami vadfokhagyma lehet. Ilyen az íze, a gyökere meg olyan, mint az újhagymáé, a levele pedig a gyöngyvirágéhoz hasonlít. Ettől azonnal elmúlt a skorbut. Nyáron nem is volt baj vele… Télen nagyon sok fogolynak lefagytak a lábujjai. Valószínűleg munka közben kilyukadt a csizmájuk. A lefagyást nem érzi az ember, de este már orvoshoz kellett menni. A főorvos tudta, hány nap múlva muszáj levágni az ujjakat. Semmilyen csillapító orvosság nem állt rendelkezésre, semmilyen fűrész, csak szkalpel. Az egyik műhelyben a foglyok készítették 74 �Kutatóterület ezt a vasfűrészszerűséget. Ezzel az amatőr szerszámmal operált az orvos. Asszisztáltunk neki. Fogtuk a pácienst, hogy ne mozogjon. Az orvos először a húst a csonton körülvágta, majd lefűrészelte a lábujjat, utána bevarrta, és jöhetett a másik ujj. Naponta kettőnél több lábujjat nem vágott le, de amíg ezt csinálta, azt is szörnyű volt hallgatni! A táborparancsnok gyakran bejött a konyhába ellenőrizni a tisztaságot. Svábbogár mindig akadt, azokat nem lehetett kiirtani. A megfagyott svábbogár, ahogy kiolvadnak a vékony lábai, azonnal mozogni kezd, s amint teheti, elfut. Ezt magam tapasztaltam. A bogarat 30 fokos fagyban egy ablakra tettem, s a bogár néhány nap elmúltával életre kelt. Le is szűrtem a tanulságot: ha ezt nem öli meg a fagy, akkor a bacilusokat sem. Az orosz maffia a társadalomba erősen begyökerezett földalatti szervezet, s az egész alvilágban uralkodik. Szigorú törvényeik vannak, tagjai kizárólag oroszok. Törvényeik tiltják a munkát, még a tiltott zóna homokját sem szabad gereblyézniük. Akik betartják a törvényeket, azokat blatnojnak hívják, akik nem, azokat szukának. A blatnojok és a szukák állandó hadiállapotban vannak, gyakran gyilkolják egymást. A blatnoj fővezérét cvetnojnak hívják. Nagyon kevés van belőlük: 6-8 táborra esik egy, de ezek a táborok mind az ő hatalma alatt állnak. A blatnojnak pályázó fiatal vagányok neve zsuk, azaz bogár. Mind gyilkolásért és banditizmusért került a táborba. Volt köztük egy jól öltözött, nagyon talpraesett, szép fiú, akivel nyugodtan el lehetett beszélgetni, és nem lehetett rajta észrevenni, hogy már tizennyolc gyilkosság van mögötte. A zsukok nem jártak lágerruhában, szereztek maguknak valahonnan elegáns öltözetet, és csináltatott csizmát hordtak. Velük nem lehetett rendet csinálni, ők voltak a legveszedelmesebbek. Egy alkalommal a cvetnoj a blatnojokkal beszélgetett, hol, merre, hány besúgó van a táborban, a zsukok hallgatták. A cvetnoj nem adott ki semmiféle parancsot, de reggelre 23 besúgó feküdt legyilkolva. A tetteseket újra elítélték; mivel halálos ítélet itt nem volt, visszakapták az eredetileg kirótt 25 évet. A blatnojokat gyakran külön bebörtönözték, mert nem dolgoztak. Hogy ezt elkerüljék, igyekeztek valami úton-módon bekerülni a kórházba. Szimuláltak, lázat, fekélyeket csináltak maguknak. Injekciós tűvel cukros vizet fecskendeztek be a karjaikba vagy a lábszárukba, s a keletkezett fekéllyel és nagy lázzal már be is fektették őket a kórházba. Minden táborban volt egy magasabb rangú tiszt, a parancsnokon kívül, akit teljhatalmú parancsnoknak hívtak. Egyedül ő hordhatott pisztolyt, de nem tartóban, hanem elrejtve. Joga volt bárkit agyonlőni, aki megtámadta volna. Ő szervezte be a besúgókat. A táborban minden fogoly számot kapott. A kabát háta közepére és a jobb láb térdére kellett felvarrni egy húsz centi széles és 8 centiméter magas fehér rongyot. A saját számomra jól emlékszem: E-931. Jó nagy számok voltak, messziről is könnyen el lehetett olvasni. A besúgóknak ez nagyon megfelelt, csak a számot kellett besúgni. 75 �Kutatóterület Két év eltelte után elkülönítettek minket, politikai foglyokat a mindenféle bűnözőktől. Akkor a száz százalék fölötti munkáért már fizettek is valamicskét… Emlékszem egy időszakra, amikor mindennap úgy éreztem, mintha temetésre mennék. A temetési ceremóniát mindannyiszor átéltem gondolatban. Csak nem otthon történt valami szerencsétlenség? Ki tudja? Otthonról ide nem jutott el hír. Négy év eltelte után különválasztottak bennünket a banditáktól is, és tiszta politikai táborba vittek, vagy hatszázunkat egy transzportban. Ez a politikai gyűjtőtábor sokban különbözött az eddigi táboroktól. Minden ágyon szalmazsák volt, és mindenkinek takaró is jutott. Itt senki nem lopott. Gyönyörű májusi napsütésben érkeztünk meg. Szibériában májusban szokott lenni a legszebb idő. Már nincsen fagy, a sok kellemetlenséget okozó legyek még nem ébredtek fel téli álmukból, így kellemesen lehet a munkában kint tölteni a napot. A tábort az előttünk ott tartózkodó japánok gyönyörűen kiépítették. A barakkok egyformák, a tábori bejárat bal oldalán, egy sziklaemelvényen lendületes, kifejező, szép diszkoszvető szobor. A tábor közepén, a fő téren szökőkút. Nyári vasárnapokon működött is. Egy kisebb téren faragott női szobor, a nő kezében vizeskancsó. A barakkok között parkok, kibetonozott ország térképek, mind az öt világrészből. A fővárosok repülőterei, magasabb épületei modellezve, kis repülőgépekkel. Egy helyen még halastó is volt, aranyhalacskákkal. Nagyon jólesett kint sétálni az udvaron munka után vagy szabadnapokon. Csak hát arra már senkinek nem volt ideje, meg nem is gondolt rá, hogy mindezt karbantartsa! Így lassan minden tönkrement. Csupán a nagy faragott szobrok állták az idő viszontagságait. Karácsony táján, egy téli estén szellemet idéztünk. Körbeültük a kis asztalt, az ujjaink összeértek, és egy kérdést tehetett fel mindenki. Ez pedig: mikor jön el a szabadulás ideje? Rám került a sor. Hány év múlva szabadulok? Az asztalka nem mozdult. Lehet, hogy csak hónapok vannak hátra? Szellemidéző komikus színész barátunk, Fezer ekkor rákérdezett a hónapra, és az asztalka hatszor emelkedett fel… Időközben, miután Sztalin elpusztult, a szabadulás reménye növekedett a köreinkben. Pár hónap elteltével megjelent a szobánkban egy írnok, aki közölte, adjak le minden kincstári holmit, mert még ma indulnom kell a gyűjtőtáborba. Semmi többet nem mondott. Többen jöttek hozzám különböző pesszimista megjegyzésekkel: Ne hidd, hogy szabadulsz! Még akkor se, ha már a határnál vagy, ezek onnan is visszahoznak. Ilyen eset már ezerszer előfordult, csak bolondot akarnak csinálni belőled… Mindenesetre nekem mennem kell, és ez csak vezet valamihez. A táborunkból csak ketten szabadultunk: egy olasz repülős tiszt és én. A gyűjtőtáborban már kibírható volt az élet, de még mindig nem közölték velünk, hogy hova visznek, mit akarnak, csak sejtettük… 76 �Kutatóterület Három hét múlva aztán marhakupékba bevagoníroztak, ugyanúgy, ahogy kifelé tették, azzal a különbséggel, hogy nem kopogtatták fakalapáccsal a vagon külső deszkáit, és nem számolgattak olyan gyakran bennünket. Tudták, hazafelé senki nem szökik meg. Hazafelé utazni leírhatatlan boldogság. Sokat elgondolkoztam rajta, mi lehet nagyobb öröm ennél. Talán a pénz?... De ha egy milliót adnának, akkor se cserélném fel ezt az érzést! Mint 17 éves diákot vittek el, az iskoláimat sem tudtam befejezni, mit fogok én csinálni otthon? Kilenc évig semmi levelet nem kaphattunk… Társaimmal egyenesen a kassai dómba mentünk: imádkozni és hálát adni Istennek, hogy ilyen nehéz utat kibírva, szerencsésen hazakerültünk. Otthon már nagy vendégfogadtatás várt. A sógorom, építészmérnök, elhívta vállalata igazgatóját, Malinovsky Viktort is, akivel valamikor egy gimnáziumba jártunk, és több jó barátját. Stamperlikkel kínálgattak, megoldódott a nyelvünk. Kérdezték, mi van kint, milyen az élet Oroszországban, mert itt csak rózsaszínben festik le. Emlékszem, elmondtam a visszafelé utazásunk látványosságait. Nem messze Moszkvától a vasúti sínek mellett a nyomortábort, ahol szőke gyerekek mezítláb, meztelenül futkostak. A viskókat az ott lakók tákolták össze, kátrányos pléhdobozokból kikalapálva, egynek sem volt rendes teteje. Tégla tartotta össze a pléhdarabokat, hogy a szél el ne vigye. Sehogy sem tudtuk megérteni ott, a vagonokban, hogy lehet ez a háború után kilenc évvel, ez a szegénység… A társaság távozása után a sógorom figyelmeztetett, vigyázzak a beszédemre, mert az egyik barátja kommunista, és ha mások előtt is ilyen formán nyilatkozom, akkor még akár le is csukhatnak. Jól van, feleltem: aki veled barátkozik, az nem lehet ellenség, de idegenek előtt ezentúl hallgatni fogok, de én nektek csakis a tiszta igazságot mondtam el. Másnap egyedül kimentem a temetőbe, anyám sírját megkeresni. Tábori képzelgésemnek tehát valóságalapja volt. Személyesen akartam találkozni anyámmal, és hosszabb időt tölteni nála, ha már így hozta a sors. Most, hogy visszagondolok, most sem tudom elképzelni, hogyan találtam el hozzá. Olyan messze fekszik a kereszttől. Mi vezetett oda? Radar? Nem. Mert én minden keresés nélkül, egyenesen odamentem a sírjához. Sokáig, könnyezve álltam ott, átgondolva egész életemet, hogy – te jó Isten! – mi mindenen mentem keresztül. 77 �Találkozási pontok Tekintetek és távlatok Beszélgetés Nagy Lászlóval NAGY CSILLA Idén jelent meg a Balassagyarmatért Baráti Kör kiadásában a Portrék Balassagyarmaton innen és túl című interjúkötet, Nagy László szerkesztésében. A kötet egy hosszú folyamat eredménye: a szerkesztő 2005-ben hozta létre a Balassagyarmatért Baráti Kör internetes honlapot, amely az elmúlt években a Balassagyarmatról elszármazottak és az itt élők közös információforrásává és fórumává vált. A honlap egyik rovata olyan személyeket szólaltatott meg, akik szerepet játszottak, játszanak a város életében, illetve egyes írások „kitekintésre” is módot adnak, választ keresnek arra a kérdésre, milyen Balassagyarmat és Nógrád messzebbről nézve. Az online anyag most nyomtatásban is megjelent. Nagy Lászlóval a honlap céljairól és a balassagyarmati gyerekkorról beszélgettünk. – Hogyan kötődik Balassagyarmathoz? – Itt születtem, az érettségiig itt is éltem. Az első éveket a Bajcsyban végeztem, majd az Ifjúság úti, azóta már lebontott általános iskolába kerültem. A növekvő tanulói létszám, a város vasúton túli terjeszkedése szükségessé tette egy új iskola megépítését, így kerültem én is, mint 78 �Találkozási pontok közelben lakó, átirányításra. Nem bántam meg, ahogy a Bajcsy is, úgy az Ifjúság úti is nagyon jó iskola volt, remek tanári karral. Az utóbbiban Lisztes István, Bacsúr Sándor, Pásztor Sándor nagyon jó közösséget tartottak össze, ők pedig emberileg, szakmailag is kiválóak voltak, igazán szerették őket a gyerekek. A nyolcadik után kerültem a Balassiba, francia tagozatra. A francia nyelv kiemelt oktatása Versényi György igazgató kezdeményezésére, Unesco-kapcsolatai révén indulhatott be a hatvanas évek végén. Összetartó társaságot alkottunk, a hajdani osztályból került ki a Balassagyarmatért Baráti Kör „alapító” 8-10 tagja is. A kapcsolattartás, a találkozások azóta is rendszeresek, és ezt valódi közös élményként éljük meg. Mint oly sokan, én is Budapestre kerültem, családot alapítottam, azóta is ott élek. Pécsett művelődésszervező, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen pedig EU szakértő diplomát szereztem, nemzetközi kapcsolatok és kommunikáció területén, a Magyar Posta, és a Távközlési Vállalat, illetve jogutódjai kötelékében dolgoztam mindvégig. – Milyen volt az ötvenes, hatvanas években Balassagyarmaton gyereknek lenni? – Egyedüli gyerek vagyok, de rengeteg barátom volt. A mából visszatekintve is jól emlékszem, számunkra a város két része önálló életet élt, a vasúton inneni és azon túl lévő terület nemcsak földrajzilag különült el, hanem a mi gyerekkori kapcsolatainkban is. Sőt, a ritka bandaháborúk vagy kisebb-nagyobb konfliktusok is csak a környező utcák gyerekei között törtek ki, a városközpont fiataljait alig ismertük, de valójában ez nem is hiányzott. Mint „vasúton túl” élőnek a legemlékezetesebb az volt, hogy óriási területeket vehettünk birtokba: akkor még nem volt beépítve ez a városrész olyan mértékig, mint most. Emlékszem, hogy a Honti utca mögötti, a Nyírjes felé eső terület katonai terep volt, labirintusszerűen kiásott lövészárkokkal, ahol szaladgáltunk, sárkányokat eregettünk, bicikliztünk, szinte az egész napunk ezzel, ebben a szabadságban telt. – Milyen céllal jött létre a Balassagyarmatért Baráti Kör honlap? – Mivel sokan távolra kerültünk, úgy tűnt, az itthon maradt barátainkkal, rokonainkkal való kapcsolattartásnak, az információk átadásának megfelelő eszköze lehet egy internetes honlap. Kezdetben az alapvető cél az volt, hogy egyes eseményekről előzetes információt adjunk, majd megjelenítsük ezeket rövid írásokban. Később a fotók a helyi rendezvényekről, illetve a múlt és közelmúlt fontosabb történéseiről, neves személyeiről szóló terjedelmesebb írások is felkerültek a honlapra. Majd úgy próbáltuk a honlapot, az online tartalmat megerősíteni, hogy létrejöjjön egy hiteles adatbázis a városról, amihez bárki, aki a világhálón Balassagyarmatot keresi, hozzáférhet, tájékozódhat. Például elkészítettük a városi és a megyei kitüntetettek listáját: aki a világ valamely pontján erről a városról szeretne információt gyűjteni, a BBK honlapján megtalálja Madách-díjasokat, a 79 �Találkozási pontok díszpolgárokat, a Pro Urbe díjasokat, továbbá megtudja azt is, hogy ezek az emberek miért kaptak kitüntetést. Azért kérjük el és közöljük a díjazottakról szóló laudációkat, hogy az érdeklődő ne pusztán adatokat, hanem részletes képet is kapjon a város fontos személyiségeiről. Létrejött egy névjegytár is, amely az írásainkban megjelenített, a balassagyarmati múlt és jelen kiemelkedő személyiségeit tünteti fel. A honlap karbantartása, az életrajzi adatok változásainak követése, az archívum, a névjegytár frissítése időt igényel, nem is beszélve a helyi vagy éppen a kapcsolódó, de távoli eseményeken való részvételről. A Szent Anna-napi búcsúk, a Civitas Fortissima megemlékezések, Balassagyarmat barátainak budapesti találkozói kötelező riporthelyszínek, de írunk a honismereti, helytörténeti, egyházi eseményekről, sőt gyakran a helyi közélet dolgairól is. Deák Ottó barátom, Nagy Angela unokanővérem rengeteget tesznek azért, hogy naprakész legyen a tartalom, szerencsére kapunk anyagokat önkéntes segítőinktől is, de a honlap bárkinek nyitott, nemcsak olvasás céljára… A lényeg számunkra sosem az volt, hogy mindent nyomon kövessünk, hanem az, hogy a cikkeink részletesek legyenek. Ne csak annyi információt közöljünk, amennyi például egy meghívón elfér, amihez egy tényközlő újságcikkben hozzászoktunk, hanem közzétegyük a résztvevőket, lehetőleg az apró mozzanatokat is, néha szubjektív módon, sőt gyakran a beszédek teljes szövegét is megjelentetjük. Ha úgy tetszik, az emlékezet hiányosságát ellensúlyozva dokumentálunk, hiszen évek múlva ki emlékezne arra, mi történt velünk. Hozzáteszem, ennek hátránya is van, az internet korában az emberek annyi információt kapnak, hogy nincs idejük elolvasni a terjedelmes, részletes beszámolókat, interjúkat. Sokszor az olvasó csak belenéz, beleolvas, aztán tovább lép. Ennek ellenére mi azt tartjuk szem előtt, hogy megteremtsük a híradások mélységét, inkább annak kedvezzünk, aki komolyan érdeklődik egy-egy téma, személyiség iránt. Ha áttételesen is, de ez Balassagyarmat, Nógrád javára is válhat. Ez a részletesség jellemzi a most kötetben megjelent interjúkat is: mivel az online felületen nem volt terjedelmi korlát, ezért a legtöbb alanyról, úgy gondolom, árnyalt portrét tudtunk mutatni. – A Portrék Balassagyarmaton innen és túl egy sorozat első kötete. Milyen további tervei vannak? – Az első kötetet, illetve az alapjául szolgáló internetes interjúkat is a város, a megye iránti érdeklődésem hívta életre. Az utóbbi években szerencsére szabadidőm is több lett, foglalkoztat a Nógrádhoz, Gyarmathoz kötődő történelmi személyiségek életútja. Bár nem vagyok történész, nem kizárt, hogy hamarosan a történelmi múlt helyi, fontos személyiségével kapcsolatos kötettel jelentkezem a BBK sorozatában. 80 �Kép-tér Márkus Péter kiállítása elé SOMOGYI TAMÁS Úgy érzem, magyarázattal tartozom, hogy miért nem egy hírneves művész, avagy egy tekintélyes műítész áll itt Önök előtt, hanem csak egy régi barát. Az ok egyszerű, Márkus Péter 23 évvel ezelőtt ugyanebben a térben rendezte meg élete első önálló kiállítását. Úgy látszik erre a furcsán sikerült eseményre mindenképpen reagálni kívánt, s ezért felkért engem – rám róva az emlékezés terhét –, hogy nyissam meg ezt a mostani kiállítást. 1989-90-ben a politikai rendszerváltás visszafordíthatatlanná vált korszakát éltük. A művészeti életben persze hamarabb elkezdődött ez a nagy, zűrzavaros átalakulás. Már főiskolás éveink meghatározó élménye volt ez, s szakmánk tanulása mellett fokozott szellemi tájékozódásra kényszerített. Miközben egyes kortársaink a főiskolai időszakban készült produkciói szinte egyenesen a kanonizált műtörténet lapjaira kerültek, mi művésszé érési folyamunkban ekkor jutottunk odáig, hogy önálló kiállításon mutassuk be eszmélődésünk első eredményeit. Csemniczky Zoltán jóvoltából pont itt, a Szerbtemplom terében. Talán épp erős szellemi önállóságra törekvésünk szülte az ötletet, nyissuk meg egymás kiállításait, kipróbálva magunkat ebben a műfajban is. Így aztán 1989-ben az én kiállításomon többen is beszédet mondhattak, 1990-ben Márkus Péter kiállítását én nyithattam meg. Sajnos írásos nyoma nem maradt, csak emlékezetből próbálom rekonstruálni, mit is mondhattam. Azt tudom, hogy Daidalosz mitikus ősalakját is megidéztem, hogy jellemezni tudjam Péter tehetségének természetét. Vonzódását a különféle anyagok iránt, a velük való bánni tudást, jártasságot, az ebből fakadó, meg-megújuló inspirációt. Aztán próbáltam elemezni viaszveszejtéses eljárással készült bronzainak különös dinamikát * Elhangzott 2013. augusztus 2-án a balassagyarmati Szerbtemplom Galériában. 81 �Kép-tér mutató terét, ahogy a térbeli vonalkötegek rajzolatai kitapogatják a teret, miközben magukba is engedik. Absztrakt faelemekből összeszerkesztett szobrainál a statikai helyzetüket találtam figyelemre méltónak, hogy billenékeny, labilis elemek egyensúlyozódnak ki, pillanatnyiságot, és valami élőlényszerű érzékenységet sugallva. Azt hiszem, akkori megállapításaim helytállóak voltak, s a később született szobraira, akár e kiállítás anyagára is vonatkoztathatóak. De nem ettől vagy szónoki képességeim megcsillogtatásától vált emlékezetessé az a megnyitó. Hanem mert üres, nézőktől teljesen mentes térben kellett elmondanom. Történt ugyanis, hogy egy elemi erejű nyári vihar mind a Pestről várható kevés számú ismerőst, mind a helyi közönséget távol tartotta az eseménytől. A szobrok mellett nem volt itt senki, csak Csemniczky Zoli, mint házigazda, Márkus Péter, meg én. Ez igen baljóslatú kezdet után, hál’ istennek, Péter pályája szerencsésen alakult. Kitartó munkálkodását 1998-ban Munkácsy-díjjal jutalmazták, 2009ben pedig már egy vastag monográfiában összegezte addigi életművét, Szombathy Bálint értő és alapos tanulmányával – hogy csak a legfontosabb állomásokat említsem. Ahhoz, hogy a most itt látható, indiai korszakából való munkákhoz is néhány reflexiót fűzhessek, még nagyobb ívet kell húznom az időben. A kétezres években feltörő vágy India után, s a rendszeressé váló utazások Indiába, ennek gyökerei mélyen a gyerekkorba nyúlnak vissza. Édesanyja dolgozott Indiában, nagynénje neves indológus. Tehát családi indíttatásra, s nem valamiféle spirituális útkeresés miatt vágott bele ezekbe a mai napig elég kalandos körülményekkel terhes utazásokba. (Itt meg kell jegyeznem, hogy többször tartott szobrászkurzust Aurowille-ben, ebben a hetvenes években alapított, egyetemes szellemi központnak szánt városban. Jó kapcsolatai vannak a Rabindranáth Tagore által alapított Santinikétáni egyetemmel, ahová a húszas években Sass-Brunner Erzsébet és lánya zarándokolt a nagy költő után.) Dél-indiai tamil kézműves falvakba jár, hogy kitanulja az ottani nagyon ősi, de a mai napig élő hagyományú chóla-szobrászatot. Hindu isteneket megjelenítő szobrokat készítenek a hagyomány által minden ízében megkötött forma szerint, különleges bronzöntési eljárással. Számomra ebben az az érdekes, hogy tudatosan vagy alkatából adódóan Péter a legfrissebb kultúrantropológia elvei szerint jár el. Megismerni egy közösséget úgy tudunk a legmélyebben, hogy minél jobban hasonulva hozzájuk, részt veszünk mindennapi életükben, így nyerünk tapasztalatot. Ez a, tehát tudományosnak tekinthető, nagy alázattal végzett tevékenysége tisztán elkülönül autonóm művészi gyakorlatától. Furcsa továbbá, hogy ez a hatalmas India-élmény milyen szűk keresztmetszeten át szűrődik be művészetébe. Ez pedig az indiai kalligráfia felfedezése saját szobrászi elképzeléseinek megvalósítására. Az alapgondolat ez: síkbeli jelet térbeli 82 �Kép-tér alakzattá transzponálni. Erre készít variációkat változatos anyagokból, kőből, alumíniumöntvényekből, hegesztett vasszerkezetekből, a virtuális tér számítógép adta lehetőségeiből. Érdemes ebből a szempontból vizsgálni a kiállítás anyagát. A kőből készült legősibb tamil jelek maradtak talán a legolvashatóbbak, itt a sík csak enyhén hullámzik, a felületek a régebbi szobrokról ismerős redőzöttséget kaptak. A hindu jeleket használó alumíniumöntvények a legjátékosabbak, amit a jelek kettőzésével, tükrözésével, elforgatásával ér el. A térben leginkább megmozgatottak a légies vázszerkezetből épített jelek, gyanítom, hogy itt a jelek belső arányain is módosított Péter. A virtuális térben tervezett szerkezeteken brutális hatást keltenek a burjánzó számítógép generálta elemek. Végezetül egy sejtésemet szeretném megosztani Önökkel. Ha a címeket nézzük, feltűnik, hogy a számtalan jelből Péter világértelmező alapszavakat választ előszeretettel, föld, víz, tűz, levegő, vagy az üres tér indiai jele. Ez az irányultság eddigi szobrain is fellelhető. Úgy gondolom, valamiféle szemérmesen leplezett létfilozófiai érdeklődés munkál emögött. S talán az sem véletlen, hogy a kiállítás fő darabja Síva isten, a „pusztítva teremtő” jele. 83 �Ami marad A szeretet ereje Finy Petra: Madárasszony SZEKERES SZABOLCS A már fél évtizede gyerekkönyvekkel jelentkező Finy Petra első felnőtt olvasóknak szóló regénye olyan, akár egy pszichoanalitikus kezelés. Nem tudjuk pontosan, hova jutunk el és hogyan, de amennyiben minden jól megy, komoly esély mutatkozik a rehabilitációra. Különösen igaz lehet az akkor, ha fontos titkok, eddig elhallgatott traumák derülnek ki a múltunkból, így sok minden más mellett az is, hogy akit eddig az édesapánknak hittünk, valójában a nevelőszülőnk, és hogy az élettársunkhoz sem fűz minket szeretetteljes kapcsolat. Ezen a néha bizony gyötrelmes úton jár a Madárasszony narrátora, aki egyben az egyik főszereplő is, hiszen lehetőséget kap arra, hogy a múlt árnyait feledve, illetve inkább azokból építkezve új életet kezdjen. A regény két főszereplője anya és lánya. Linger Lea festőművész húsz évvel édesanyja öngyilkossága után ellátogat családtagjaihoz, abban a reményben, hogy minél többet megtudjon a súlyos depresszióban szenvedő nő életéről. Ő meséli el a történetet, ahogy fröccsözik a nagypapával, vagy szarvasgombát gyűjt az első férjjel, később elmegy az Andrássy útra, hogy találkozhasson anyja gyermekkori barátnőjével, vagy éppen megpróbálja megérteni a karcos lelkű, a valamikori menyét még most is engesztelhetetlenül gyűlölő anyóst. Mindegyik helyszínen értesül fontos dolgokról, amelyek kissé más fénytörésbe állítják az emlékeiben élő alakot. A legégetőbb kérdés számára azonban az, hogy szerette-e őt egyáltalán az édesanyja, hiszen Lili asszony sokkal szívesebben töltötte idejét mondjuk 84 �Ami marad az erdei fülesbagoly, a fakopáncs, a búbos banka életének megfigyelésével, lábaik meggyűrűzésével, semmint a rokonok közötti kapcsolatok ápolásával. Nyolc fejezetben, nyolc különböző nézőpontból olvashatjuk a nő életének más és más epizódjait. Néha az az érzésünk, mintha egy lámpással világítanánk egy elhagyott, pókhálós szobát, és hol az ablakra, hol a parkettára, hol az asztalra vetnénk a fájdalmas titkok megismerését segítő fénycsóvát. Ebbe a nyolc fejezetbe ékelődik a jelen: Lea viszonya a hisztérikus, tányértörős jelenetektől sem visszariadó Doriennel. A várva-várt fogantatás elmaradása nemcsak a kapcsolat kritikája, hanem annak is a bizonyítéka, hogy a lány életére kimondatlanul rányomja bélyegét Lili asszony emléke. Át kell tehát mennie Leának a tisztítótűzön, és meg kell ismernie, értenie a múltját ahhoz, hogy új életet hozzon a világra. A rövid fejezetekből építkező regény legjellemzőbb stilisztikai fogása a hasonlatok gyakori alkalmazása, amelyek sokat elmondanak az elbeszélt figura személyiségéről és foglalkozásáról is. A mesélő az orvosként dolgozó Rill Ábrahámról szólva a következő találó képet vetíti elénk: „A halkan szűkülő kutyát lágyan ringatja a karjaiban, és finoman megütögeti, mint vérvétel előtt a nővérke a duzzadó vénát, hogy felfrissítse a vérkeringést.” (217.) A sokszor három-négy szóból álló és a hosszabb mondatok váltakozásainak ritmusa balladai feszültséget, és különös, baljós atmoszférát adnak a szövegnek. Ilyen például az édesanya egyik sikertelen öngyilkosságáról szóló Kenderkötél című fejezet, annak is különösen a vége: „Másnap két órán keresztül csépelem egy bottal a faágról lelógó kötelet, és kiabálok. Aztán ledőlök a fa alá. Csukott szájjal nyüszítek. Minek hangosan kiabálni, ha lehet csendben is.” (36.) Hangsúlyos szerepet kap a regényben Lili asszony elmaradhatatlan társa, a holló. Ezzel a motívummal egy több ezer éves hagyományba illeszkedik a Madárasszony, hiszen ehhez a kétlábúhoz általában negatív konnotációkat kapcsol a köznyelv, ám az ókori Róma jóslással foglalkozó papjai, az augurok szívesen mondták meg a jövendőt az istenek szándékáról a hollók repülési irányából és a hangjából is. Változatos előjelűek a téma reprezentációi az irodalomban is. Charles Dickens méltatlanul elfeledett történelmi regényében, a Barnaby Rudge-ban az enyhén értelmileg akadályozott címszereplő nélkülözhetetlen háziállata a holló, aki még a zendülés legválságosabb pillanataiban, a börtönben sem hagyja magára gazdáját. Képes utánozni az emberi nyelv néhány kliséjét, és e mutatványokkal szívesen szórakoztatja a körülötte élőket. Edgar Allan Poe nevezetes, sokszor magyarra fordított versében a reménytelenség és a félelem jelképe a madár. Ezzel szemben a Madárasszonyban a holló szinte már-már emberi tulajdonságokkal felruházott lény, igazi lelki társ, amely több alkalommal is megmenti a valóságtól mindjobban elrugaszkodó Lili asszony életét. Ha a 85 �Ami marad társadalom, az emberi kapcsolatok kiüresednek, és nemhogy reményt, de félelmet keltenek, nem marad más,csak a természet, amelynek természetesen ugyanúgy vannak kérlelhetetlen törvényszerűségei, ám ezek mégis jobban elfogadhatóbbak (egy ideig) a betegesen érzékeny lélek számára. Erről a fordulatról szól az Erdei fülesbagoly című fejezet, amelyben már nem tudja elviselni az anya, hogy az általa nemrégiben meggyűrűzött fülesbaglyot időközben kíméletlenül elpusztította egy héja. A depressziót megérteni olyan lenne, mintha észérvekkel próbálnánk közelebb kerülni a misztikához, vagy a földöntúli jelenségekhez. Finy Petra regénye szerencsére nem próbálja meg elmagyarázni a megmagyarázhatatlant, megértetni velünk a megérthetetlent, inkább egy nem mindennapi személyiség sorsán keresztül ügyesen sejteti a családtörténet körvonalait. A Madárasszony könnyen olvasható, harmonikus szerkezetű, jó próza. Az olvasó némileg megtisztul, mire a végére ér, hiszen könnyen belátható a könyv alapján, hogy csakis egyféleképpen tudunk érezni, szeretni, és azt mindenki máshogyan teszi. A szeretet ereje azonban képes bárkit átsegíteni még a legnehezebb periódusokon is, hiszen az anya halála előtt egy másik hollót hagy a lányára, vigyázzon az rá, így Lea bármikor érezheti Lili szeretetét. Aztán már csak a lányon múlik, hogy mihez kezd a megtisztított emlékeivel, és a méhében időközben, édesanyjának első férjétől fogant nyolchetes magzattal. (Libri, Budapest, 2012) 86 �Ami marad Fordítás, vagy amit akartok Szele Bálint: Szabó Lőrinc Shakespeare-drámafordításai TÓTH LILLA Szele Bálint Shakespeare drámafordításairól szóló monográfiájának kézbevétele során felmerül a kérdés, hogy mi lehet az, amit még nem írtak meg Shakespeare-ről vagy Szabó Lőrincről, illetve hogy mi a hozadéka ennek a monográfiának az irodalomtudományra vagy akár a fordítástudományra nézve. Szele Bálint 2012-es kötete valójában egy olyan korpuszt dolgoz fel filológiai igényességgel, amelyre még nem volt példa a magyar fordítás szakirodalmában. A monográfia ezen kívül fontos és részletes szakirodalmi bázist mozgósít, nemcsak a műfordítást illetően: egy pillanatra sem feledkezik meg arról a tényről, hogy a magyar irodalom és műfordításirodalom olyan jeles alakjának tollából származnak az általa vizsgált átültetések, mint Szabó Lőrinc. A tény, hogy minden műfordítás szépirodalmi alkotásként talál helyet, annak ellenére, hogy a fordítástechnika bonyolult folyamatai mennek végbe az átültetés során, alapvető jelentőségű Szele Bálint gondolatmenete számára. A fordítás mint szépirodalmilag jelentős szöveg vizsgálata, és a fordítás összetett folyamata – ennek a két elemnek a vizsgálata, a két szempont kiváló ötvözése jelenik meg Szele Bálint 2012-es drámafordításokról szóló monográfiájában. A mű öt drámára és azok fordításaira koncentrál, az Athéni Timon, az Ahogy tetszik, a Macbeth, a Troilus és Cressida, a Vízkereszt, vagy: amit akartok című alkotásokra irányulnak a kérdések. A monográfia előszavában 87 �Ami marad olvashatjuk a szerző célkitűzéseit, amely nem kevesebbre vállalkozik, mint az öt dráma fordításának komplex elemzésére, „bemutatva Szabó Lőrincet, a műfordítót, a fordítások előéletét, a drámaszövegek reprezentatív részleteit, majd a fordítások fogadtatását és utóéletét” (5.). A kötet első fejezete valóban részletesen ismerteti Szabó Lőrinc műfordítói pályáját, teljesítményét, stratégiáit, illetve Shakespeare-hez fűződő viszonyát. Betekintést nyerhetünk Szabó Lőrinc műfordítói gyakorlatába, megtudjuk, milyen koncepciót követett, mi vagy ki inspirálta fordítói pályája kezdetén. Szele Bálint monográfiájának minden fejezete hivatkozik Szabó Lőrinc gondolataira, ezzel üdítő olvasmányosságot, élményszerűséget nyer a szakmai szöveg. Babits Mihály 1912-es műhelytanulmányában az írja, hogy „Dantét csak költő fordíthatja” (Babits Mihály: Dante fordítása [online]. Nyugat, 1912/8. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00102/03282.htm), Szabó Lőrinc Shakespeare-fordítói munkássága pedig alátámasztja ezt a tételt. Szele Bálint is ezt bizonyítja több ízben. Szabó Lőrinc szintén vallja, hogy „a kitűnő műfordítás kitűnő költészet” (Idézi Szele, 13.). Célja nem kevesebb, mint teljes formai és tartalmi hűség. Tény, hogy ennek az elérése lehetetlen, és Szabó Lőrinc munkásságán is látszik, hogy inkább a tartalmi hűség javára billen a mérleg. Az egyik legérdekesebb tény, hogy „Szabó Lőrinc sohasem fejtette ki műfordítói elveit olyan részletességgel, mint például Arany vagy Babits” (14.). Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Szabó Lőrinc ne írt volna műfordítás szempontjából jelentős tanulmányokat, vagy ne tartotta volna fontosnak a műfordításokat, hiszen magát a keletkezés helyszínét és idejét is megadta, illetve valamely levelezéséből, feljegyzéséből derült ki. Ezeknek az információknak a rendszerezését is elvégzi a monográfia. Minden elemzés figyelembe veszi a fordítás keletkezésének körülményeit, illetve a fogadtatását és a kritikákat, amelyek feldolgozása részletes, a szerző meglehetősen tájékozott. Az egyes fejezetek a drámafordítások fogadtatását, kritikáit, illetve esetleges utóéletüket is tárgyalják. Fontos és felettébb érdekes szakaszok ezek, szintén fontos eredményei a monográfiának. Szabó Lőrinc drámafordításai – ahogy Szele Bálint könyvéből megtudjuk – többnyire pozitív kritikát kaptak, de a korabeli műfordítás technika nem feltétlen díjazta azt az eljárást, miszerint Szabó Lőrinc olyan Shakespearevilágot teremtett, amely nem riad meg a huszadik századi megoldásoktól. Szabó Lőrinc, attól függősen, mit kívánt meg a szöveg, köznapi, trágár vagy akár lírai megoldásokat alkalmazott. Valójában azonban Szele Bálint könyvének legfőbb feladata Szabó Lőrinc Shakespeare-drámafordításainak valamely műfordítói technika alapján történő vizsgálata. Szele többnyire komparatív módszerekkel dolgozik: érdeme abban is megmutatkozik, hogy nem szorítkozik csupán a hagyományos, az eredetit és a fordítást összehasonlító módszerre, hiszen felhasználja a költő különböző fordításvariációit. Vagy az eredeti szöveget 88 �Ami marad veti össze a műfordítással, vagy Szabó Lőrinc fordításainak változatait elemzi párhuzamosan, hiszen, mint a szerző jelzi, köztudott, hogy a költő nemcsak szonettfordításait, hanem drámafordításait is javította. A tökéletesítéshez az esetek többségében felhasználta a kontrollszerkesztői javaslatokat, a fordítások így kerültek be az 1955-ös Shakespeare-összes kiadásba. A szerző azonban betartja a címben is jelölt keretet, és nem tér ki más fordítók régebbi (pl. Száz Károly) vagy akár újabb (pl. Nádasdy Ádám) munkáira. Szele Bálint művéről elmondható, hogy – figyelembe véve a műfordítás mint műalkotás sajátosságait – voltaképp a Klaudy Kinga-féle átváltási műveletek tengelyén, logikájával hasonlítja össze a forrásnyelvi és célnyelvi párokat, de folyamatosan érzékelteti, hogy a műfordítás mindig egyéni feladat, ahol sajátos szempontok érvényesek. Természetesen főként lexikai szintű átváltásokat vizsgál és támaszt alá, az interpretáció során példákkal illusztrálja a gondolatmenetet, ezáltal elemzése érthető. A szerző nem téveszti szem elől, hogy a műfordítás során sokszor a szubjektív megoldás, az alkotói szabadság a mérvadó, például ha a tartalom és a forma ekvivalenciája közt kell dönteni. Ahogy már fentebb említettem, az esetek többségében a költő-műfordító a tartalom ekvivalenciáját tartotta szem elől. Azért is fontosak a kötetben szereplő példák, mert Szabó Lőrinc különösen ügyelt a képvilág, a motívumrendszer átörökítésére vagy egyéni megoldással való helyettesítésére, csak úgy, mint a zeneiség kifejezésének bizonyos mértékű visszaadására is. A megfelelő angol-magyar párok bemutatása, a Szele által bemutatott példák pedig jól illusztrálják a költő-műfordító kreativitását. Szele Bálint több helyen a poétikai, főként verstani fordítási technikákat is elemzi, e tekintetben a legszemléletesebb az összefoglalásban megjelenő táblázat, amely három dráma és azok fordításainak verstani statisztikáját tartalmazza. Ez a táblázat többek közt Szabó Lőrinc formai változtatásainak folyamatát is bemutatja. Szele Bálint monográfia fontosnak tartja, hogy ne csak a lexikai szinten történő jelentéstartalmak átváltásait vizsgálja, hanem megvizsgálja a szójátékok, illetve hangjátékok fordításban megjelenő megoldásait is. A shakespeare-i szójátékok fordítását az Athéni Timon fordításánál részletezi, Carlos Tindemans Shakespeare-kutató vitakijelentéséből kiindulva, miszerint „nincs olyan fordító, aki egy Shakespeare-darab összes szójátékát meg tudná találni; s ha meg is találná, csak egy töredékét tudná lefordítani” (29.). Ebben az esetben Szele Bálint annak a bizonyítására vállalkozik, hogy Szabó Lőrinc drámafordítói tevékenységének nagysága a szójátékok hű visszaadásában is tükröződik. Mindenképp igaz, hogy a monográfia több szempontból üdítő színfolt a Shakespeare-fordításirodalom terén, emellett pedig a Szabó Lőrinc-életmű elengedhetetlen részét képező műfordítás-irodalom feldolgozásában is. „Szabó Lőrinc Shakespeare-fordítói tevékenységében az elemzések 89 �Ami marad nyomán két dolog keltheti föl a figyelmünket. Az egyik a műfordítói és a költői tevékenység közötti rendkívül szoros kapcsolat. A másik […] Szabó Lőrinc Shakespeare-fordítói teljesítményének korszakalkotó jelentősége a magyar Shakespeare huszadik századi történetében”, írja Szele Bálint (122.). Ez alapján viszont annyit hozzátehetünk, hogy Szele Bálint munkássága is kihagyhatatlan Szabó Lőrinc Shakespeare-fordításirodalmának vizsgálata kapcsán. Véleményem szerint nemcsak teljesítette a meghatározott célkitűzéseit, hanem sikerült komplex képet teremtenie Szabó Lőrincről, a műfordító-költőről. (Semmelweis Kiadó, Budapest, 2012) 90 �Ami marad „Az infósztrádáról Gutenberg világához” Nagy László, Varga Mária (szerk.): Portrék Balassagyarmaton innen és túl CSONGRÁDY BÉLA A recenzensnek – látva a címet – átmenetileg gondot okozott, hogy Balassagyarmaton innen vagy túlról szólhat-e erről a könyvről, hisz ugyan salgótarjániként, de mindig is – mintegy „belülről” – nagy tisztelettel viszonyult az Ipoly-parti város, az egykori megyeszékhely páratlanul gazdag irodalmi, művészeti örökségéhez, nagyságrendjén messze túlmutató korábbi és jelenkori szellemi értékeihez. De a szerzők – Nagy László és Varga Mária, akik egyszersmind szerkesztők is – gyorsan eloszlatták e dilemmát, amikor jelezték, hogy interjúkötetük nem csak balassagyarmatiaknak és nem csak balassagyarmatiakról szól. S e szándékuk maradéktalanul érvényesül is. Akiket ugyanis bemutatnak, azokra – Lengyel Anna gyarmati kötődésű, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait ott végzett, a várost bevallottan szerető jeles rádióriporter ajánló szavaival szólva – „[…] a maiak büszkék lehetnek, életük ismeretében pedig eltervezhetik, hogyan lesz ismét pezsgő polgárváros Balassagyarmat.” A kötet értelmezéséhez, befogadásához fontos információkat közöl a szerkesztők előszava is. Nagy László Budapesten élő művelődésszervező, Európai Unió-szakértő – akinek szülővárosa Gyarmat, és akinek kezdeményezésére a Balassagyarmatért Baráti Kör internetes honlapja elindult – és dr. Varga Mária tanár, újságíró – aki az elmúlt években balassagyarmati 91 �Ami marad középiskolákban tanított magyar nyelvet és irodalmat, valamint angolt – kifejtik, hogy a 2006 februárja és 2013 májusa között lezajlott beszélgetések eredeti lelőhelyének az említett honlap számít. Ennélfogva elmondható, hogy az ott „közzétett interjúk az infósztrádáról Gutenberg világához, a könyvnyomtatáshoz kanyarodva juthattak el újabb olvasókhoz.” Ez eleve ritkaságnak számít, fordított sorrendre inkább lehet példát találni, különösen „az infókommunikációban amúgy is halvány Nógrádban […]”. Azt a természetszerűen azonnal felmerülő kérdést – hogy konkrétan kik és miért éppen ők lettek az interjúalanyok – a szerkesztők ugyancsak „melegében”, mindjárt a kötet elején igyekeznek megválaszolni. Olyan figyelemreméltó alkotókat, a közösségért munkálkodó személyiségeket szólaltattak meg és ezáltal mutattak be, akik munkássága – járván életük bármely szakaszában – értékteremtő és -őrző tevékenysége széles körben lehet példaadó. Persze ilyen emberekből – hála istennek – sok van manapság is, ezért nem lehetett könnyű a választás. A két szerkesztő ezt el is ismeri, amikor arra utal, hogy az arra érdemesek közül végső soron szubjektíven állították össze a megkérdezettek körét. Így került a honlapra, illetve onnan a könyvbe (az interjúk elkészítésének idősorrendjében, a kötetben használt írásmód szerint) dr. Szabó András, Majdán Béla, Gere József, dr. Leczki Lajos, Kunné Kubicza Erzsébet, Unterwéger József Zsolt, dr. Czimbalmos István, Szugyiczki Zsolt, Kovács Gábor, Fejős Zoltán, dr. Zonda Tamás, Réti Zoltán, Nagy Csilla, dr. Limbacher Gábor, Matúz Gábor, Csach Gábor, Shah Timor, Nagy Imre, prof. dr. Majdán János, Balassa Zoltán, Baritz Sarolta Laura OP, dr. Bernard Le Calloc’h, Sinágel József, Pekár István, dr. Czudar Sándor és Praznovszky Mihály. A fenti személyekről írott csaknem négyszáz oldalnyi – az átlagosnál nagyobb, 19x13 cm-es tükörméretű – szöveg viszont alaposan megnehezíti annak a dolgát, aki kivétel nélkül minden szereplőtől szeretne citálni néhány figyelemreméltó, tanulságos mondatot, egy-egy megszívlelendő gondolatot, mert kivétel nélkül valamennyiük válaszaiban bőven találni szakismeretekben, élettapasztalatokban és -bölcsességekben gazdag sorokat. Erre azonban huszonhat személy esetében egy recenzió nyújtotta keretek között nincs mód. Így marad a szerkesztők által is használt, bevallott módszer: a valamilyen egyéni szempont szerinti válogatás. Jelen esetben a személyes kapcsolat, a közös élmény, az illető által végzett munka ismerete, az abban való némi jártasság számíthat az említés, a kiemelés rendezőelvének, ami akarva-akaratlanul magán viseli az esetlegesség, sőt még a méltatlanság ismérvét is. A legrégebben rögzített beszélgetés alanya dr. Szabó András irodalomtörténész, előadóművész, az ELTE Eötvös Kollégium könyvtárának akkori vezetője volt. Annak a Szabó Károlynak az egyik gyermeke a négy – ugyancsak pedagógus, azaz értelmiségi – közül, aki legendás tanára, 92 �Ami marad irodalmára volt Balassagyarmatnak és a Nógrádi panteon című könyvével alapművet tett le az asztalra. Szabó András – szintén publikál is a versmondás és a szobrászat (!) mellett – örömmel vette, amikor Nagy László megemlítette városszerte ismert és elismert felmenőjét. Annál is inkább, mert a szülői háztól kapta a kultúra – amelyet „az igényes emberi létezés alapformájának” tart – iránti szenvedélyes elkötelezettségét. Különleges szerepet tölt be Balassagyarmat közéletében a karakteres véleményalkotásáról is ismert Majdán Béla, amennyiben tudatosan és szisztematikusan foglalkozik a helyi zsidóság múltjával és ápolja emlékeit. Kovács Gábor fizikamatematika szakos középiskolai tanár a rendszerváltozás után a KDNP színeiben tekintélyes országos, megyei és helyi közéleti karriert futott be. Úgy emlékszik vissza, hogy az 1990-ben megválasztott „első parlament sokkal emberibb volt, mint amiket most (2007 augusztusában! Megj.: Cs. B.) látni a tévéközvetítésekben.” Dr. Zonda Tamás orvosként, pszichiátriai szakkönyvek szerzőjeként lett ismert, de felhívta a figyelmet magára verseivel, s még inkább a XIX. századi elfeledett nógrádi, balassagyarmati alkotók, úgynevezett „kismesterek” műveinek kutatásával, bemutatásával is. A kötet egyik legtöbbek által tisztelt, nagyrabecsült szereplője kétségkívül a rangidős – az idén immár kilencvenesztendős – Réti Zoltán festőművész, volt zeneiskola-igazgató, Rózsavölgyi Márk életútjának kutatója. Vele négy évvel ezelőtt beszélgetett Nagy László. Érdemes szó szerint ideidézni a mai fiatalságnak szánt üzenetét: „Tanuljanak. Mindent. Olvassanak sokat. Figyeljenek mindent. Az életet, másokat, önmagukat. Szeressék az életet. Becsüljék meg. Tanuljanak nyelveket, jó zenét, nézzenek jó képeket, és ha tehetik, járjanak hangversenytermekbe, múzeumokba, és hallgassanak tudományos előadásokat. Egy jó iskola ebből sok mindent tud nyújtani. Egy általam elképzelt jó iskola. Most azt tapasztalom, hogy manapság a művészi nevelésre nem sok gondot fordítanak. A műalkotások, az irodalmi művek szeretete az ember lényéből következik, így ismeretük nagyon fontos lenne.” Érdekes, hogy a legidősebb interjúalanyt a kötetben a véletlen folytán a legfiatalabb követi Nagy Csilla magyar-német szakos tanár személyében, aki huszonnyolc éves volt 2009-ben. Azóta doktori címet is szerzett a Miskolci Egyetemen, Szlovákiában a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Hungarisztika Tanszékének oktatója, és szerkesztője lett a jelen írásnak is helyet adó folyóiratnak, a Palócföldnek. Pedig a gyarmati gimnáziumi évei inkább a matematika és a kémia irányába mutattak, de végül is az irodalom lett a szakterülete, s úgy látja, hogy „rengeteg irodalmi, művészeti folyóirat, számos könyvkiadó van ma Magyarországon, nagyon sok új könyv jelenik meg […]. A könyvvásárlás talán visszaszorult, de helyette internetet, internetes folyóiratokat, elektronikus könyveket, blogokat stb. olvasunk […]. Az irodalom nincs elérhetetlen messzeségben, s az olvasó joga, feladata, hogy válogasson a saját ízlése szerint, és ez szerintem mindenkinek jó.” 93 �Ami marad Dr. Limbacher Gábor – aki korábban a gyarmati Palóc Múzeumban dolgozott, majd Nógrád megyei múzeumigazgató is volt – a beszélgetés idején, 2009-ben Veszprém megyében lett múzeumi főigazgató. Eredetileg gépészmérnökként végzett, majd szociológus és néprajzos diplomát is szerzett. Új helyén azt remélte – s erről beszélt Varga Máriának is – hogy arra a hivatásra és szerepre koncentrálhatnak munkatársaival, „amellyel a múzeumi terület hozzájárulhat a leromlott közállapotok újranemesítéséhez.” Matúz Gábor balassagyarmati születésű, az Ipoly partjáról jutott el az országos sajtónyilvánosságba: eleinte inkább a nyomtatott sajtóban publikált, később különböző televíziókban, a filmkészítésben találta meg az alkatának leginkább megfelelő kifejezési formát, hivatást. Mint az egyik fotó is bizonyítja, Navracsics Tibor miniszterrel és Medvácz Lajos polgármesterrel együtt avatta fel 2011-ben a „Legbátrabb Város” Civitas Fortissima Múzeumát és Kiállítóhelyét, amely a helyi lakosok 1919. január 29-i dicső tettének, a cseh csapatok kiverésének emlékeit őrzi. Csach Gábor művészettörténész, diplomája megszerzése előtt a KINOPUSKIN tánczenekar létrehozója, volt népművelő, tévéstúdió-vezető, 2006 óta a kormánypártok képviseletében frakcióvezető a megyei közgyűlésben, s nyolc éve Balassagyarmat alpolgármestere is. Impulzív, színes egyéniség, nem titkolt büszkeséggel vallja, hogy „nincs még egy olyan város a honban, ahol arányaiban ennyire nyitott és gazdag módon jelenhetne meg a művészet bármely ága, a provinciális, az amatőr, együtt a klasszikus és az avantgarde alkotókkal.” Afgán származása következtében kivételnek számít a kötetben a Salgótarján baglyasaljai városrészében élő Shah Timor, számos riport-, rövid- és dokumentumfilm készítője, de nem véletlenül adta a róla készült portréfilmnek Drexler Szilárd a „…talán magyar is vagyok” címet. Az apró örömökre, az emberi kapcsolatokra, a másik iránti érdeklődésre épülő életszemlélete, aktivitása alapján ugyanis „[…] talán kicsit tükröt tarthatunk sok magyarnak, akik reményvesztettnek látják, vagy éppen cselekvésmentesen élik saját életüket, sorsukat.” Másként vonzó, Mikszáthra hajazó, ironikus humorú személyiség a kötetzáró interjú alanya, a Nógrádból Dunántúlra került Praznovszky Mihály, aki ezer szállal – nemcsak a Mikszáth-, de Madách-kutatásai, múzeumi tevékenysége, a Palócföld élén végzett munkája, rokonsága, sok-sok barátja révén – kötődik „Palóciához”. „Nem az számít, hol élsz, hanem hogy mit hozol létre, mit adsz a társadalomak […] Az élethez, a sikerhez erős akarat kell. A körülmények lehetnek kedvezőtlenek – Nógrádban mindig azok voltak – de a feladat mindig izgalmas […]” – mondta, és véleménye sok szempontból jó végszónak tekinthető. Remélhetően a fentiek egyértelműen igazolják, hogy – nem kis mértékben a feltett kérdéseknek köszönhetően – mindenekelőtt élményszerű, olvasmányos, de adat- és gondolatgazdag is e fotókkal illusztrált portrékötet, amely ráadásul folytatást is ígér, hiszen a BBK (Balassagyarmatért Baráti Kör) 94 �Ami marad Könyvek 1. jelzetet viseli. Dokumentumértékét növelik, és egyszersmind kezelését megkönnyítik az életrajzi összefoglalók és az azok végén olvasható, 2013 májusában kelt utóiratok, amelyek ugyancsak – mint a szerkesztők írják – egyfajta összegzésre adhatnak alkalmat. A könyv valamennyi szereplője, létrehozója, támogatója – és bizonyára sok olvasója – nevében idézhetők Jobbágy Károly Szülőföld című versének sorai, amelyekkel a jeles lokálpatrióta, Kunné Kubicza Erzsébet, a millennumi zászló átadásakor felkért zászlóanya fejezte be vallomását: „Ha gondjaim, mint árnyak megzavarnak / hozzád futok haza – Balassagyarmat.” (Buda 2001 Bt., Budapest/Balassagyarmat, 2013) 95 �Szerzőinkről ÁFRA JÁNOS (1987, Hajdúböszörmény) költő, szerkesztő BAKOS GÁBOR (1981, Salgótarján) film- és művészettörténész BARNA PÉTER (1988, Sárospatak) kritikus, szerkesztő, újságíró BÍRÓ JÓZSEF (1951, Budapest) költő, performer BÜKI MÁTYÁS (1951, Budapest) zenész, író CSONGRÁDY BÉLA (1941, Hatvan) újságíró, közíró DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő FILÓ MARIANN (1995, Gyula) költő H. NAGY PÉTER (1967, Budapest) irodalomtörténész KADLÓT NIKOLETT (1986, Salgótarján) költő, szerkesztő, újságíró MOLNÁR LAJOS (1960, Szeghalom) költő NAGYPÁL ISTVÁN (1987, Budapest) költő, szerkesztő OLÁH ANDRÁS (1959, Hajdúnánás) költő, író PAPP DÉNES (1980, Miskolc) író, költő SOMOGYI TAMÁS (1958, Budapest) szobrász SULYOK LÁSZLÓ (1944, Nagybátony) író, újságíró SZÁVAI ATTILA (1978, Vác) író SZEKERES SZABOLCS (1972, Budapest) kritikus TANDORI DEZSŐ (1938, Budapest) költő, író, műfordító TÉTÉNYI CSABA (1972, Budapest) író TÓTH LILLA (1989, Érsekújvár) kritikus GUGÁNOVITY GABRIELLA „A munkád erőssége abból ered, hogy másképp látod a dolgokat. Absztrakt stílusod rákényszeríti a közönséged, hogy más megközelítésben és szemszögből lássa a mindennapi tárgyakat. Ez egy nagyszerű, és csodálatos módja a fotózás kihasználásának. Mindened megvan ahhoz, hogy sikeres fotóművész légy. Egyrészt az előbb említett látásmódod miatt mondom ezt, másrészt pedig azért, mert hajlandó vagy keményen dolgozni, és mert nem adod fel addig, míg teljesen meg vagy elégedve, ez a tökéletességre való törekvés messzire vihet.” – Jeff Curto, fotóművész és professzor. Jeffnek igaza van, szeretem kiforgatni a mindennapi dolgokat és lényeget adni azoknak a sajátságoknak, amelyek mellett nap mint nap elmegyünk és mégsem látjuk igazán. A körülöttünk lévő tárgyaknak lényegük, lelkük van és gazdagok a maguk módján... Feladatomnak tartom, hogy fényképezőgéppel a kezemben ezeket a misztikus meséket keressem és hozzam napvilágra. Építészeti fényképeim a város csillogó épületeiről mesélnek, hol a szín és a forma fontosabb, mint az épület maga. Persze hogy lefényképezhetnem az amerikai nagyváros teljes pompáját, de azt már hányszor láttuk? Én apró részletekre bontom a csillogást, és kinagyítom azokat a sajátosságokat, amelyek mellett különben elmennénk. VÉGZETTSÉG Pedagógiai Akadémia, Szerbia; Művészeti Akadémia, fényképészeti szak, Chicago, USA; több fényképészeti tanfolyam, úgy Európában, mint Amerikában SIKEREK Fotópályázat győztese, Varsó, Lengyelország; LEGFONTOSABB CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK „the lovely bones”, Chicago, USA; „as we see it”, West Chicago, USA ÖNÁLLÓ KIÁLLÍTÁS „chicago topolyai szemmel”, Topolya, Szerbia Helyreigazítás. Lapunk 2013/4-es számában Németh Zoltán tanulmányában Jékely Lajos helyett Jékely Zoltán neve szerepel (48. oldal). 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/9e05c4db07d8920cc980580be0bc0902.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2013 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2013/5. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2013 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/ae20014d6b412901d69b190a94d1fe70.pdf 82ffbcb6055f5b4f84aeaf3259a3754b PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Poós Zoltán Pienták Attila Tatár Sándor Virágh Szabolcs Szűk Balázs Ardamica Zorán A halál vízszintje / Kékgolyó utca (Arra emlékszem...) / Arany év / (Elmúlt a tél...) ‘Tapírokrúl / Menazséria Eggyel a végállomás után / Szakadék / Apu alszik Sehol Napfoltos / lihegve követnek 3 5 8 13 16 18 Tarján Bulvár Debreceni Boglárka Bűnös város 20 Próza és vidéke Stummer Attila Tóth András Zoltay Lívia Dinók Zoltán Flört Az autópályán „Szeles” történet Vénasszonyok nyara 22 28 38 40 Kutatóterület Németh Zoltán Kabdebó Lóránt Juhász Zoltán Találkozási pontok Csongrády Béla Kép-tér Shah Gabriella Ami marad Barna Péter Dezső Kinga Tóth Kinga Maszkok (Álnév és névtelenség az irodalomban) 42 Nem ér a nevem? (Lengyel András A mindennapok szemüvegkészítői című könyvéről) 56 Disputáció és liber gradualis (Műfajok és módszerek) 63 „Irodalmunk az utolsó jó ruhadarab...” (Kovács Anna és Praznovszky Mihály a húszéves Mikszáth Kálmán Társaságról) 74 Földi Péter kiállítása Győrben 79 Mélyre ásott sérelmek (Háy János: A mélygarázs) „Rejtett ér, hinár-szövevény” (Harmath Artemisz: Szüntelen jóvátétel) Zűrtérkép (Székelyhidi Zsolt: Űrbe!) 83 88 93 �A lapszám Tornyos Márton festményeinek felhasználásával készült. A borítón az Ujjak című kép részlete, a borító belső oldalain a Bogár és a Harap szerepel. A képek megtekinthetőek a művész honlapján (www.tornyosmarton.hu). A 82. oldalon Földi Péter Hurok című alkotása látható. A Juhász Zoltán tanulmányát kísérő fotókat (64., 68.) az egri Főegyházmegyei Könyvtár engedélyével a szerző készítette. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2013-ban megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” POÓS ZOLTÁN A halál vízszintje Hónapok óta gyűlt a víz a lámpaburában, de senki nem vette észre. Pedig a tejüveg gömbben jól látszott a sárgás lé, ami az izzót is belepte. A tetőcserép résein átfolyt az eső, és talált egy csatornát, a villanyvezeték mellett. Onnan aztán a bura gyűjtötte össze a vizet. Annyira sárga volt… azt hittem a hő hatására már kiszáradt. Szóval csak a száradást látom. Egy piszkos hártyát, ami megjelölte a burát. Mint a szennyezett bizonyítékok a helyszínelős krimikben. Sosem néztem fel, de érzékeltem a bura jelenlétét. Már tudom, hogy a halál vízszintjét láttam. A halál gyűlt össze a fénylő körte körül. Ha néhány perccel tovább ég a villany, szétrobban a gömb. A bura és a körte csodával határos módon épen maradt. Senkit nem rázott meg az áram, nem gyulladt ki a ház. Viszont valaki meghalt a házban. Óvatosan lecsavartam a tejfehér gömböt, majd a virágoskert fagyos földjére öntöttem a sűrű, nyálkás vizet. A foglalatból még napokig csöpögött a lé, buborékok képződtek a porcelán testen. Mintha lélegzett volna. 3 �“kávéházi szegleten...” Kékgolyó utca Ezt az utcát nem vettem komolyan soha. Nem ismertem titkait. Csak a torkolatában álló egykori disco épülete tűnt fel, és előtte a filigrán halászfiú szobra. Itt volt a ’95-ös Hungária-koncert sajtótájékoztatója, ahol azt mondta a lila tincsét babráló Fenyő Miklós: „Óriási rock and roll partira várjuk régi és új rajongóinkat. Elhozzuk a Népstadionba a tutti frutti illatú mennyországot.” 1945 februárjában itt lőtték ki a 19 éves Jürgen tankját, aki lefotózta a vasmonstrumot. 50 évig rejtegetette a képet a Budapest útikönyvében, majd a rendszerváltás után visszatért, és beazonosította a tank mögött álló bauhaus házakat. Egy múzeumban aztán megtaláltam az utca névadójának, a zum Blauen Kugel fogadó kékre festett, gömb alakú cégérét. Földgolyót formáz barokk angyalkák nélkül. És itt van a közelben a színész háza, akivel nagy terveket dédelgettünk. Kertjében áll egy kétszáz éves tölgy, „’56-ban ellőtték a felét, de most erősebb, mint valaha.” A színész játékrobotokat gyűjt és DJ-zik is. És itt van a rákkórház is. Bulvárlapokat vesznek a recepcióján, aztán testszínű lufikat fújnak egész nap, hogy a megfelelő pillanatban erős legyen a tüdejük. Bármilyen nagyra fújják, mindig van egy rész, amelyen nem látnak keresztül. 4 �“kávéházi szegleten...” PIENTÁK ATTILA (Arra emlékszem...) Arra emlékszem, hogy legyen első, nem, emlékszem, biciklizünk; a kezed a kezemben, az ujjad ujjaim közt, arra emlékszem; arra emlékszem, hogy te vagy a legszebb, nincs hozzátennivalóm; arra, ahogy mosolyogsz, a hangod, szép hangod, dús altod, a telefonban, élőben, fültől fülig, szemtől szembe, a hangod, az arcod, szép mosolyával, gyönyörű mosolyoddal. Mosolyogsz. Bírhat a hold és bírhat a föld és bírhat a napmindenség többet? Nem, nem, nem, nem, nem. Ne akarj lebeszélni. Hisz miért is akarnál? Talán ha idéznélek, idézhetnélek, kérnék szépen négy angyalt: egyikük őrizne engem, fogná a kezem, sorvezetve, szívemet óvva, másikuk csengetne-kopogtatna ajtódon, szeretettel hozná a küldeményt, harmadikuk megkérdezné: itt-e lakol még, negyedikük, udvariasan bár, átnyújtaná ezt a költeményt. Arra emlékszem, nem évfordulóra, hogy emlékezem. Arra emlékezem, hogy rád emlékezem. 5 �“kávéházi szegleten...” Arany év Hogyha eljöttél, jó volt, mert hiszen ott voltál. Hogyha nem, is jó volt, mert tudtam, később látlak. Hogyha lemondtad, még szép, legalább hallottalak akkor. Így teltek a napok, a hetek, majd az egész év. Mintegy évtizede. Sőt több is már, na de persze únott közhelyként mondhatjuk: mintha csupán a tegnap másnapossága sütne a reggeli nappal be a szobába. Bódító, szívemelő. Nem volt tétova, sem rest, gondja se volt rá, az arany év nem tévedett, percről percre ha munkált, dolgos munkával segített, fáradalom nélkül. Hogy bírta? Úgy tetszik, vannak idők, megihletettek, földből, vízből, tűzből és levegőből, mások ezek, mint mások, így adatott számukra a sors. Búcsúznának hogyha akarnának, de eszükben sincs, arany évek. 6 �“kávéházi szegleten...” (Elmúlt a tél...) Elmúlt a tél, s bár tél van még, hideg, hó, talán más ez amint máskor, hiszen olvad a lélek, újra beléje bújik a fény, a meleg, egy másfajta remény. Hisz más a pázsit, más az a lombos fa, mikor íme megsimogatja éltető fénye a napnak s látod sok csoda kelyhét, mindben mécsesivel szeretetnek, nem hinnéd mégis a bő természet, értsd akarod valamint, kínálja, kincseit úgy, mint vannak. És lássuk, mert kell. Mert jó, így kell, nézd csak, itt hó, ott fagy, itt jó, ott szép, és ha tulajdonképpen úgy az úgy ahogy illik, úgy valamint is kell, hát itt a tavasz, vagy a nyár is, vagy az ősz is, vagy a tél, nem számít, mert közöttünk nem szól, csak fütyül az eső, a szél. Mindegyik valami, ám fogadjuk szeretettel, ha egyszer végre ámulatunkra újra jelennek a zöld ezerszínű változatai. 7 �“kávéházi szegleten...” TATÁR SÁNDOR ‘Tapírokrúl Ejnye milyen verset lelt most Tapír Tibor – ha eddig kesergett, most már a pír bibor orcáján, mert (Hergott!), lám, mennyi valótlant írt a költő össze (fajgyűlölőn, gazul) benn’ a tapírokról, amiért is az Úr hypóban fürössze! (Hogyha nem bírod jól, ne olvasd tovább most, ha meg le nem tehedd, rossz sorsodat átkozd!) 8 �“kávéházi szegleten...” „Nohát, milyen tapírt gyárt a tapíripar – ha tapíron panír van, az tapírszelet; falja azt sok fakír, s közben nem írzeleg. Az a huncut tapír ormányával keres – látja zenit, nadír, bíró, fel- s alperes – hanem az még kérdés, oly nagyon mit keres. Csak nem egy kövérkés tapírhölgy’t? Kis cseles! Nincs tapírban manír; izgatja az ivar. Minden tapír szatír, genitáljáival kérkedve sokat ír csínos laptopján a sok kis billentyűvel, és még – hiszed vagy se – sok más illent művel.” 9 �“kávéházi szegleten...” Menazséria x noérigmusok [szemelvények] x Szép állat az anakonda, csak a foga marha ronda, mert sosincs Perwoll-lal mosva; Zárva tartsd szád, anakonda! Elfáradt az aligátor: hosszú az út Aligától – csóróm liheg a melegtől; most jámbor az aligátor. Stramm gyerek a rozsomák. Csak ne válassz rozogát, ki csak zihál, szuszog itt – hisz van délceg rozsomák! Zabigyerek tán az okapi? Nem tudni, ki volt az ükapa... S az anyja, az volt csak kikapós! Csudás vérkevercs az okapi. Nem félős a vombat; ha péntek, ha szombat, vastagokat mondhat – gátlástalan vombat. A behemót rinocérosz, ha feléd száguld, az rég rossz: Fuss, mert ha eltipor, csak pár köbcenti por léssz; nem épp jámbor az orrszarv’. 10 �“kávéházi szegleten...” Szép állat a láma – van néki falába. „Falába van ám a...!” Sértődékeny láma. Nem észlény az ékszerteknős; nem tudja a kétszerkettőt. Bár ettől még vén lesz meg nős – az együgyű ékszerteknős. Sokféle lehet a languszta – van közte rusnya és van guszta; Ám olyat hiába hangoztatsz, hogy guszta mindegyik languszta! Falánk dög a piranha; amit talál, kirágja – van, ki mérges is rája: „Úszna el a pilácsba!” Szép állat a termesz, folyton szervez, mert ez kedélyének kedvez – Nyughatatlan termesz (-ete vagyon!) Szépnek szép a hópárduc, ám jó, hogyha jő, már futsz. Vívj vele csak szópárbajt! Másként győz a hópárduc. Nagy korhely a gnú-bika... Hiba volt berúgnia fennforog, hogy tántorog, dülöngél a gnú-bika. Jól tudja biz azt a petymeg, mi az a „Húzd meg, ereszd meg!”, örvendez is minden pettynek, s kedvenc csemegéje a pitypang. 11 �“kávéházi szegleten...” Haj, szúrós a hangyászsün. Oly tüskés, hogy az már bűn! ha kevés a hangya, grimasza is randa – te, drótkefe-hangyászsün! Láttál-e már narvált? Nos… kicsit enervált; spleennel teli tartály – ilyféle a narvál. Nem harang a delfin. Nem kondul, ha dél fan, otthon se lóg vállfán – másra jó a delfin. Bazi nagy az ámbráscet, épp ezért nagy párnát vett. S négy ily bálna már kvártett: négy hortyogó ámbráscet! Állat-e a macskajaj? Csak úgy, mint a vad kacaj. Mégis főbe, hasba mar – ellenség a macskajaj. Kelekótya harkály: ott kopog a parknál, egy padon, a korhely... Ej, megtévedt harkály! 12 �“kávéházi szegleten...” VIRÁGH SZABOLCS Eggyel a végállomás után Beszorult az udvarra a vasárnap délután. A bérház felbolydult méhkas, zavart zümmögés, támaszkodnak a lakók a folyosó korlátján, bámulnak lefelé, sárgásan dereng és félúton narancsba vált a márciusi fény, de az udvari négyzetből kilépni nem mer, a macska szürkéje zöld kukák tetején – színcsúszdán siklik az egyszeri ember is, és homokban landol a poroló mellett. Tavalyról itt maradt szőnyegek tánca, – a por belőlük senkinek sem kellett – rongyok és kövek fuldokló románca, árnyak forrnak csókba a tűzfal-színpadon, de néma rendezőnek nem jár tapsvihar, sem elkönyökült nézőnek popcorn és izgalom, füstből is csak szeszgyári, nem kubai szivar-. Csodából így lesz mondat hétköznapi szájban: „Beszorult az udvarra a vasárnap délután.” Tájidegen elem az idegen tájban. Itt vagyunk mi otthon: eggyel a végállomás után. 13 �“kávéházi szegleten...” Szakadék Átölelnélek, de nem ér össze a kezem a derekadon, annyira tele vagy. Pedig ruha sincs rajtad, csak a szokásos alsógatya, és a klumpa, nálad erről szól a vasárnap. Meg az izzadás és a vándorló psoriasis-foltok, mindig máshogyan vagy kiismerhetetlen, én meg rajzolhatom újra a térképet, jelmagyarázatra pedig végképp nincs időm. Túl nagy vagy, túl kerek, túl erős nekem, töpörödj emberivé, Apu, hogy bátran lehessek kisebb: félni is jobb, ha rólad lógok a szakadék fölé. 14 �“kávéházi szegleten...” Apu alszik Ül az ágy szélén, feje lóg, ütemes horkolás. Hajnal három, de mintha csak a kamaszkor vasárnap délutánjai, zsíros pattanások mögül figyelem: fehér atléta az alsógatyába tűrve, vádlija, mint a derekam, létrán áll, szerel valamit; hónaljszag, és lábszárcsont a kutyának – akkor még nem tudtam, hogy ez a férfiasság. Kutya nincs már, a létra a sarokban – talán a fényképet nézi a földön? A fejnehezet a fal sem bírja. Álla és térde közt alkarnyi hely: tartalak, Apu, s veled alszom én is. 15 �“kávéházi szegleten...” SZŰK BALÁZS Sehol Ha majd fiam kérdőre von panelosított urnasíromnál, hova az olcsóság miatt költöztem idejekorán egész spórolós életem büszke metafórájaként, mit mondok majd neki, milyen parainesist öklend fel a mélyből kihűlt serviens szám, elgyávult porom, melyből nem keltek eszmék, s nem virulhattak reneszánsz kertek sem sétáló filozófusokkal. Mit mondok majd neki, ha örökkön békétlen-boldogtalan szellemképem néha átsuhan számítógépe harcoktól izzadt monitorján, s mint ama Hamlet Helsingőr vára felett, rettentő súlyt rakok kicsiny szívére, hogy szürke halálomért vállalja a dicstelen őrülést, mert az maga az élet, s ezen kívül semmi sem az! Mit mondok majd neki, hogy meghallgasson egy századmásodpercnyi villanást, hisz életemben is gyakran asztráltest voltam: leírt, pitiáner gyalogosa a tisztességnek, sehonnai-agymosott járadékolt, visszaküldött pályázatok sajnálomuramja, összeszurkált légi herceg Baudlaire lapjairól, 16 �“kávéházi szegleten...” titkos tabu, akit vigyorogva megtapod a hatalom Leviátán-tenyészete, s lassan félrevezetett családja is. Mit mondok majd, mért lettem ily könyörtelen és renitens, ilyen magamnak való lobbanás, ily naptalan „fehér törpe”. Mit mondok majd nyugtatót és reménytelit innen a síron túlról, hisz még most is harcolok ellenem kelt földi szélmalmokkal, holott élnem kellene már végre itt a mélyben, nem mint rénszarvas hónak fehérében, csak a sötét igazság puha fészkében, mint meleg fény a halotti beszédben. 17 �“kávéházi szegleten...” ARDAMICA ZORÁN Napfoltos S. D. holdsávjai mentén Vakító fénycsóvák – kiköp az ébredő föld szája, a gázpedál beakad – napfolttá olvadnak össze. Már és még. Párhuzamosan futó embercsóvák. Lenyelem a sofőr álmát és felrajzolom az aszfaltra féknyomnyi emlékeit. Utam göngyölegét előregurítom, magával ragad e síkságon. Sebesség kidobva. Hold. Egész nap követ, nem bírok ránézni. Mert talán elkezdődhet... Szememről áttetsző kendőm elhajítom. Végre dél. 18 �“kávéházi szegleten...” lihegve követnek hársfák neszező feketéje gesztenyék hangtalan sárgája alatt sosem nyugszik majd őrült szerelem szavakkal nő a gyász szavakkal enyhül a nő egyenesedő igaz – morc emlékpatak munkára agyamban a tébolyt se blues se lőrinc se kölcsönkapott jelentések nem fogják kékbe vezetnek összefont pillanatok folyosók visszhangjában elintézetlen dolgaim lihegve követnek 19 �Tarján Bulvár Bűnös város DEBRECENI BOGLÁRKA Raven sokkolta az embereket. Szemtelenül fiatal volt, reggelente késett, idétlenül, fátyolos tekintettel vigyorgott a kiégett pszichomókusokra, tegeződött a portásokkal, a főorvosokkal, a takarítókkal és a betegekkel, gumicsizmában meg foltos vakondnadrágban járt dolgozni, rongyos flanelingben várta pácienseit az SZTK rendelőintézet dilirészlegén. Mint a Gyermek- és Mentálhigiénés gondozó egyetlen férfipszichológusát, mégis mindenki komolyan vette, a bipoláris lányok bizalommal fordultak hozzá, kérés nélkül is megosztották vele legbensőbb titkaikat, félelmeiket. Raven ismerte a vágyaikat, az álmaikat, a gyengeségeiket és az őszinteségi rohamok során begyűjtött információkat felhasználta ellenük. Rákattant a gimis kiscsajokra, kiváló érzékkel tapintott rá gyenge pontjaikra, kísérleti alanyként kezelte, manipulálta őket. Bujkált benne valami emberfelettien alattomos. Mágikus erővel rendelkezett, szuperhős volt, az ellenség számára láthatatlan igazságosztó, aki átruházva hatalmát elérte, hogy hívei fellázadjanak és bosszút álljanak ellenségeiken. Az ellenségeket persze ő teremtette. A völgyváros rövid időn belül bűnös várossá vált, szadisták, korrupt zsaruk, politikusok, szajhák és bérgyilkosok uralták az éjszakát. BASIN CITY sötét rengetegében az alvilág mellett a démoni lélekmetsző, Soulless uralkodott. Lidércnyomás nehezedett a minimetropoliszra, polgárait rémálmok gyötörték. A toronyházak hollófekete fellegekbe burkolóztak, megkezdődött a leszámolás. Wonder Woman, Black Widow, Storm, Harley Quinn, Catgirl és Elektra hűségesen követték teremtőjüket, gonosztevők után kutattak, füstös kocsmákban, szórakozóhelyeken kényeztették, bebarangolták vele kokóval stimulált agytekervényeit. A drilleket napközben tartotta. Sétát 20 �Tarján Bulvár javasolt és smárolt velük a lerobbant, szemetes parkok nyíllal átlőtt szívekkel, „I LOVE YOU NIKI”, „Szeretlek Stevie!” feliratokkal telekarcolt, lepattogzott festékű, korhadt padjain. A heroinák olyankor nem viseltek fantáziaruhákat, iskolatáskáikat a bokrok mögé rejtették. Raven azzal hülyítette őket, ha véget ér a háború, a végső küzdelem után megszöknek és piros Corvettekabrióval repesztenek a szélben az Antarktisz felé, végig, az Atlanti-óceán partján. Egyre jobban elszállt az anyagtól, mígnem egy óvatlan pillanatban, önteltségében felfedte valódi szándékát Poison Ivy előtt. Azzal hencegett, hogy miután megtöri a szupernők látszaturalmát, kecskéket fog tenyészteni egy kis faluban, gödölyéket dug seggbe a templommal szemben lévő dombon, hadd vessék a kereszteket az álszent, varjútestű vénasszonyok. A suták nyakába akasztott kolompok hangja, mondta, miközben teli tüdővel nevetett, elnyomja majd a misére hívó harang mélabús kongását. Ivy aznap délután visszakísérte a rendelőbe. Lelökte asztaláról a kartonokat, az ölébe ült és megkóstoltatott vele egy cirmos tulipánt. Kacarászva adogatta hatalmas, kéjsóvár szöcskeszájába az ízletes, lédús szirmokat, tudván, hogy az ápolók hallgatóznak és rövid idő múltán benyitnak a vizsgáló ajtaján. A következő héten elégedetten nyugtázta, hogy a pedofil, szodomita Holló köddé vált. Mintha soha nem létezett volna. Méregcsók elűzte a démonokat. Helyreállította a kisváros békéjét és megtörte a tini titánok átkát. 21 �Próza és vidéke Flört STUMMER ATTILA Amikor Stummer egy őszi reggelen akkori munkahelyére, a T. városi közkönyvtárba tartva, úgy 7 óra 20 perc körül azon a sarkon, ahol jobbra szokott fordulni, hogy a hatalmas platánok alatt, melyeknek lombja közt a reggeli ködben a szőke napsugarak rézsútosan zuhogtak a betonútra, mintha fésülködnének a fák, azon a sarkon, ahol ha balra térünk, az általános iskolához, egyenesen pedig a gimnáziumhoz vezet az út, ahol általában ebédelni szokott a menzán, egyszóval ezen a megszokott, kopott, hétköznapi helyen, amit a természeti szépség csak pár percre szellemesít át, Stummer a fény, a pára, a lombok ezen összművészeti közegében meglátta a lányt és rögtön tudta, elveszett. Iskolatáska volt a lányka vállán, tizennégy éves már elmúlt talán, de Stummer, aki a szerelem elől fejét homokba dugva oly régóta élt már visszavonultan (ez az ő szavajárása, mellyel a régmúlt kalandozásaitól, ha ugyan voltak, elhatárolja jelenlegi énjét), sehogy se tudta volna megmondani, vajon mennyi: tizenöt? tizenhat? vagy egy fejlettebb forma tizenhárom éves? De nem is ez járt az eszében ott a sarkon, semmi sem járt az eszében, csak ezt a letaglózó látványt figyelte, ahogy a fiatal lány átlagos ruhában, cseppet se feltűnően, mégis határozottan rá nézett, csakis őrá, oly ártatlan, de mégis kíváncsi szemekkel, oly kegyesen, ahogyan csak egy ifjú istennő vagy nimfa nézhet a fáradt utazóra. Úgy nézett, ahogy az néz, aki éppen őrá vár. Stummer térde megbicsaklott, lelkében a megdöbbenéssel elvegyült a meghatottság, a diadal mámora és az a felismerés, hogy HISZEN EZ LEHETETLEN, kopott vagyok, akár a város, rosszul öltözött és őszülök és akár az apja lehetnék, úgyhogy haladt tovább a platánok felé és nem tudta, mitévő legyen. A lányka tekintete elkísérte őt egy darabon, amíg még a 22 �Próza és vidéke látószögében volt, majd amikor Stummer a platánok védelmébe érve visszanézett, látta, hogy a lány megfordul és elindul az általános iskola felé. Nyolcadikos, állapította meg Stummer, nyolcadikos és rám várt. Talán már hosszabb ideje figyel? De nem tudta felidézni, nem volt számára ismerős, nem. Zaklatottan érkezett a munkahelyére, úgy dédelgetve magában a valószínűtlen, ködös hajnali látványt, az istennő-lányka adományát, mint réges-régi görögországi útja emlékét, amikor az isteni betört a jelenébe, hogy aztán köddé váljon, de ez most volt, hosszú idő után, igen, úgy érezte, fölébredt szendergéséből és újra lángra gyulladt! A mosdóban belenézett a repedt, homályos tükörbe és hosszan vizsgálgatta arcát, fogait. Délben meg fogja mosni a fogát és kimegy sétálni. Nem is ebédel. Ám addig is, hogy elfoglalja magát, beletemetkezett a katalógus-rendezésbe. Délben nagy volt a tömeg az iskolák körül és ő botor módon került egyet a gimnázium felé, meg aztán a lány ruháját meg sem jegyezte, csak „tekintete égett a lelkébe”, a tekintet, mely megigézte, de most nem mutatkozott. Sebaj, majd délután! Vagy holnap reggel! Az idő azonban, ez a párához, fényhez hasonlóan illékony elem, cserbenhagyta őt, odavetette a várakozás megannyi kínjának. Bizony szenvedett. A keservesen hosszú nap után, izgalom és letargia közt ingadozva, nehezen aludt el, és az éjszaka közepén fölriadt. Hamar kislámpát gyújtott, a fiókból papírt, tollat kotort elő és olyasmit csinált, amit évek óta nem: írni kezdett. Hanyatt feküdt az ágyon kerülte őt az álom szép igézete. Ki tudja mily régóta hevert némán mintha volna ez ítélete. Stummer érezte, hogy a második strófa igencsak döcög, de nem törődött vele, a lelke háborgott, írnia kellett: De most valami hívja s a szűz fehér papírra remegve írni kezd És verse sorról-sorra kiömlik, míg az óra 23 �Próza és vidéke közömbösen ketyeg És zúgó tengerárra hajózik, nincs határa csak menni menni kell Ide tán jöhetne még egy-két versszak, de ihlete alábbhagyott, kínkeservesen fejezte be a versikét: S a hajnal jön. Az ágyon bágyadtan, visszavágyón egy elnyűtt roncs hever... Végül a verset mégis egészen jónak, igaznak ítélte. Izgatottan állt az ablakban, nézte a sötét utcát. Talán, talán most újrakezdődik... az élet... az ifjúsága... vagy inkább az érett férfikor, mely a szűzleányok oktatója, mentora... A lemezjátszóhoz lépett, kinyitotta és föltett egy bakelitet, amit még az elsők közt vett egyetemista korában, Mendelssohn Olasz Szimfóniáját, lefeküdt és hagyta, hadd ragadja el az első tétel fiatalos lendülete, hadd andalítsa el a zarándokok éneke a második tétel elején, a dallam, ami csak egyszer hangzik föl, azután elhalványul, szétfoszlik, megszakad, akárcsak Stummer tudata. Mire a Menüett fölhangzott, a fáradt hajós már aludt. De újra élt! A vonaton – Stummer ugyanis vonattal járt munkába T-be a „szomszéd várból” – elcsodálkozott, mily közömbös a hatalmas természet az aprócska emberi szenvedélyek iránt, melyek számunkra oly világrengetőnek tűnnek. Ugyanaz a könnyű köd a völgyekben és a szántóföldek barázdái közt; ugyanazok a sugarak csillognak a falusi templomtorony aranygombján és keresztjén, meg az adóhivatal fényvisszaverő üvegein; ugyanaz a fényjáték lesz bizonyára a platánsoron, és mégis micsoda bölcsesség rejlik az égi közöny mélyén: egyazon fény hatol a hétköznapok és az ünnepek világába és csak rajtunk, csak rajtunk múlik, mit kezdünk vele! A lányka a sarkon állt, vállán a táska, ugyanabban az egyszerű kabátban és ugyanúgy nézett a közeledő Stummerre, mint tegnap. Stummer térde megbicsaklott, nagyot nyelt, szívében harcot vívott az öröm, a rettegés, a kétség... És szokott útvonalát némileg módosítva most nem a platánok felé fordult, hanem egyenesen ment a gimnázium felé, ahonnan kis kerülővel visszajuthat a könyvtárhoz, 7 óra 20 perc volt, Stummer most már-már átért a lányka térfelére és szeme sarkából jobban megnézhette: a lány arca kissé kipirult a reggeli hidegben, vonásai egyszerűek és bájosak voltak, bár nem klasszikusan szépek, volt bennük valami szögletesség, amit tán apjától örökölt, de jól kerekített szögletesség, és egyáltalán, egész lénye hordozta még azt a formálódást, kialakulatlanságot, ami a gyermekkorból a 24 �Próza és vidéke felnőttkorba való átmenet során jellemzi az ifjakat, vonásai még nem voltak készen, még épp csak megkezdődött a karakter elnyerésének folyamata... Szája rúzs nélkül is meggypiros volt, a haja barna, gesztenyebarna, göndör... És a szemek, a szemek, melyek őt nézték magabiztos kíváncsisággal, mégis ártatlanul, barnák voltak, mélyek. És Stummer áthaladt a lány előtt és érezte vagy érezni vélte a lány közegét, jelenlétét a térben és a közelségéből áradó, ám egy határon túl elillanó aurát. És boldogan ment tovább, vissza se nézett, mert elég volt most ennyi, épp csak ennyivel több annál, ami tegnap történt. Mégis, mégis több volt ez minden szónál, úgy érezte. Munkahelyén a mosdóban belenézett a megrepedt tükörbe, végigsimította arcát, melyen barázdákat szántott a reménytelenség. Talán, gondolta, csak ennyit gondolt és ki is mondta: talán. És ez sokkal jobb volt, mint amit a tükörbe nézve mondani szokott magának, mert ilyeneket szokott mondani: hülyeség; meg hogy: minek? Vagy néha csúnya szavakat is. Később rávetette magát a katalógusra, hogy elnyomja rossz érzését, az idegességet, ami megrohanta, hogy mégis, hogy képzeled, egy ilyen fiatal lányt? És mit gondolsz, mire fogod te megtanítani, éppen te, a te tapasztalatoddal? Nyomban ezután szörnyű önvád rohanta meg: nem, nem lehetsz e kislány megrontója! Mit képzelsz? Hogy ő lesz a te Lolitád? Te mocskos, magányos vénember! De addig-addig ostorozta magát, hogy fölfedezte, önkínzásába alattomos színlelés vegyül. Lehet, hogy csak a társadalmi lelkiismeret... Hogy csak a konvenció hangja visszhangzik benne? Talán épp ebből kellene kitörnöm, talán épp erre kínál orvosságot a lányka? Stummer hevesen vívódott önmagával, vitázott és érvelt pro és kontra, de el kellett ismernie: a vágy mindent elsöpör, az álságos önmarcangolást, az erkölcsi fenntartásokat, a lehetséges következményektől való félelmét, mindent. Stummer valóban magányos volt. Magányos volt otthon, a munkahelyén, a vonaton, az utcán. Hiába rajzott körülötte az emberek képe, akár ismeretleneké, akár ismerősöké, vagy az anyjáé, aki olykor meglátogatta – fantomok voltak, valószínűtlen jelenségek. Csak a magány, az volt kézzelfogható, az olyan valóságos volt, mint a kéztörés. Stummer régente korcsolyázott, de egyszer karját törte. Azóta így hívja a valóságot, ami ránk ront, fölébreszt, kijózanít: a kéztörés. És most a valóság új eleme: a lány. De mit adhat neki, kínozta magát újra és újra, miféle kincseket hozhat föl magányából, mi őbenne az a tapasztalat, amit csak ő adhat meg a beavatatlannak, hisz ő maga is úgyszólván avatatlan, tapasztalatlan, csigahéjába visszahúzódott ember… És átkozta magát az elszalasztott lehetőségek, a futni hagyott évek miatt, amelyek mesterré érlelhették volna – persze akkor ez a találkozás így nem történhetett volna meg. Végül utóbbi gondolat megnyugtatta. Így kellett lennie, így kell helytállnia. Leszállt a vonatról és készült, hogy a lányka várja, a térde megbicsaklik, lesz ami lesz… 25 �Próza és vidéke Csakhogy ezek az istennők, e nimfák oly illékony anyagból valók, akár a fény, a pára, a reggeli árnyjáték, meglehet, türelmetlenek is az utazókkal és lassú közeledésüket közönynek vélik – és eltűnnek, mint azok a könnyű hajnali tünemények, a sugárzuhatag, a köd, eltűnnek, ha idejében meg nem közelítjük őket; vagy ha megszólítjuk őket, talán akkor is. A sarkon nem állt senki, hiába várt, 7 óra 30 volt, nem jött senki. Munkába ment. És nem jött rá egészen délig, mi történt! Oly csalódott volt, hogy csak délben vette észbe, hogy hát hiszen a diákok ilyenkor sokáig alszanak, dehogyis mennek az iskola környékére sem, hiszen szombat van, a könyvtár kinyit ugyan, de 7 óra 20-kor az utcasarok kihalt – Stummer nevetni kezdett, nevetett, nevetett, könnyei csorogtak, arcát a kartonok közé rejtve, dakrüa leibón, nevetett. Hétfőn aztán, a kitartó esőt és a vonatbűzt meg saját ázottkutya-szagát átkozva, fogadkozva, hogy felhagy az ingázó léttel, a hétvégén írt újabb vers emlékével vigasztalva magát (bárcsak bepillanthatnék / homlokod timpanonja mögé, meg: kerevetemre heverj le / hadd nyújtsam tálcán / dobogó szívem), szapora léptekkel szlalomozott a tócsák közt, nehogy cipője beázzon, kezében ernyő, amit nem nyit ki, mert mit neki a pillanatnyilag csak szitáló eső és egyébként is egy helyen lyukas, csak mintegy félvállról nyugtázta a lány hiányát, nyilván az eső miatt. A következő kép, amire emlékszik, az volt, ahogy a katalógus fiókja fölé hajolva kipiszkál egy begyűrt, szakadt lapot a többi közül, fölpillant és a távolban, a hosszú polc végénél, ahol a világirodalom M-től P-ig sorakozik, felbukkanni, megvillanni látja azt a tekintetet. Vadászat kezdődött amolyan könyvtáros-módra: el M-P mellett, jobbra be a műszaki szakkönyvek felé, a sarkon túl versek és drámák közt tovább, orrában érezve az űzött vad illatát, hogy aztán mint egy tisztáson, viszontlássa őt a kijárat előtt, a kölcsönző pultnál. Mit szeretne kivenni?, lépett a lányhoz. Már kapom, felelt az egyszerűen. Stummer elbizonytalanodott. Már kapja? Kitől? A kollégái ebédelnek, csak ő van itt. Visszasomfordált a katalógusokhoz és amikor hátrapillantott, látta, hogy a bejárat ajtaja becsukódik. A vadászat folytatódott kinn is a platánsor és a sarok közt, de fönn a domboldalon is, ahol a gimnáziumhoz vezet a kerülőút a könyvtártól, és folytatódott a gimnázium menzáján is, meg hazafelé a főúton az állomás felé – mindenhol ott volt a lány lehetősége, olykor a hiánya, olykor a sejtelme, néha-néha pedig jelenvalósága is; néha közel érezte a lényét, máskor közvetett nyomokat böngészett; volt, hogy látni vélte őt, de nem volt benne biztos. Míg végül azon a reggelen ott, ahol az út elágazik az iskola, a gimnázium és a könyvtár hármassága felé, 7 óra 20-kor, a túloldalon, a sarkon, viszont nem látta őt pontosan ugyanúgy, ahogy az első alkalommal: fénysugarak törtek át a könnyű ködön és a kissé sárguló lombokon, fenn már tiszta volt 26 �Próza és vidéke az ég, szinte valószínűtlenül tiszta a lenti homályhoz viszonyítva, és a lány ott állt hamvasan és édesen, megjegyezhetetlen ruhájában, elfeledhetetlen jelenléte egyszerűségében. Állt és őt nézte egyenesen, leplezetlenül, kegyesen, ó, kúr, athanatoiszi szünágorosz héniokoiszin, khair, epei útisze moira kaké prúpempe eneszthai ténd’hodon, villant át elméjén Parmenidész verse, a térde megbicsaklott, átkelt az úton és megállt a lágy tekintet előtt. Csókolom!, mondta a lány. Ne haragudjon, hogy megkérdezem… Kérdezze csak, motyogta Stummer és forróság ömlött végig az egész testén. Ne haragudjon, hogy a múltkor is… De maga nem… izé, az apám? Végvári Barnabás. Így hívják az apámat, magyarázta a bamba férfinak. Tudja, csak egy fényképem van róla, ez, vette elő, nem ismerem őt és amikor a bácsit megláttam, azt gondoltam, lehet, hogy butaság, azt hittem, az apámnak tetszik lenni, hogy itt van a városban… Mert mondta valaki, hogy állítólag látták… Elhallgatott, Stummer megnézte a képet, amin egy nála vállasabb, szögletes arcú férfi düllesztette a mellét, nem, nem én vagyok, mondta, meg persze a nevem, az se stimmel. Én Stummer vagyok, ami annyit tesz: néma. Úgyhogy még magyar fordításban se lehetek Végvári. A lány nevetett, és közben elindultak az iskola felé. Nehogy elkéss, mondta Stummer, ilyesmi miatt. És nincs is lányom. És sose fényképeztek le ilyen ronda virágok közt. Már az iskolához értek, a lány még mindig mosolygott. Mért mosolyog?, kérdezte a férfi. Végül is nem járt szerencsével. De azért köszönöm. Mit köszön? Hogy néhány napig azt hihettem, megvan az apám. Hát, kérem, semmiség, tárta szét a karját Stummer, ilyesmiben őstehetség vagyok. Egyébként én is, én is köszönöm. Ezt én nem értem, mondta a lány. Mindegy. Köszönöm. Stummer kezet nyújtott, a lány keze hideg volt és könnyű, akár a felszálló köd. Máskor ne álljon szóba idegenekkel, figyelmeztette még és elindult. Megkerülte az iskolát és átvágott a domboldalon a gimnázium felé, ahol a könyvtárhoz vezető utca kezdődik. Fölnézett a házak közt a dombtetőre és egyszerre csak kacagni kezdett, hangosan, hogy visszhangzott az egész környék, visszhangzottak a sárga, barna meg bordó négyemeletes házak, kacagott magán, a lányon, mindenen, kiolthatatlanul. 27 �Próza és vidéke Az autópályán TÓTH ANDRÁS Már nagyon vártam ezt a pillanatot. Végre leszálltunk a Kennedy repülőtéren, New Yorkban, és felállhattam az ülésből a hosszú, unalmas út után. Hamarosan a bőröndömet átvettem, papírjaimat megnézték, majd hivatalosan is beléphettem az Egyesült Államokba. Ezután rögtön megnéztem, mikor indul a legközelebbi gép Seattle-be. Csak tizennyolc óra múlva. Tizennyolc óra! Semmi kedvem nem volt annyit várakozni, ezért fogtam egy papírt, amire ráírtam nagy betűkkel, olvashatóan a város nevét, és azt magam előtt tartva hagytam el a légikikötőt, s mentem a közeli kertvárosi részbe, hátha egészen véletlenül összefutok valakivel, aki oda tart. Csak gyalogosokat és autósokat láttam, akik nyilván őrültnek néztek, vagy nagyjából „Az nagyon messze van! Mit akarsz te ott!?” jelentéssel bíró pofát vágtak. Az étvágyam is megjött sajátos stoppolásom közben, így hát betértem egy gyorsétterembe, és kértem hamburgert szalmaburgonyával és kólával. Papíromat az asztalon hagytam, hátha, egészen véletlenül, történik valami. Épp hozzáláttam az evéshez, amikor valaki megszólított a hátam mögül: – Nem akarlak zavarni! Hátrafordultam, és egy fiatal, szemüveges, latin-amerikai külsejű fazon állt mögöttem. – Látom, hogy van nálad egy Seattle feliratú papír. Gondolom, oda szeretnél elmenni. – Te el tudnál vinni oda? – majdnem felálltam, de hirtelen meggondoltam magam, és inkább ülve maradtam. 28 �Próza és vidéke – Igen! Hektor García vagyok, kamionsofőr, és pont oda tartok – mutatott nekem egy igazolványt. – Én Vajda Róbert, Magyarországról! – ekkor viszont már felálltam és kezet is fogtam vele, majd visszaültem. – Igazából lenne pénzem repülőre, csak holnap reggel kilenckor indul, én pedig addig nem akarok várni. – Én hétkor indulnék, két órával korábban! Két órával az én gépem előtt! Még addig is nagyon sok idő van hátra, de nem bánom, elmegyek vele. Kamionnal tovább tart az út ugyan, de talán sokkal nagyobb élmény lehet, mint repülőre ülni, ráadásul jóval olcsóbb. Nem is vártam a válaszommal: – Rendben van! Azt hiszem, veled tartok. A sofőr ahelyett, hogy mondott volna valamit, inkább elővett egy cetlit és egy tollat, amire írt valamit, azt pedig átadta nekem. Elolvastam, arra tippeltem, hogy egy címet írhatott rá. Közben ő meg is erősítette ezt: – Ez egy autóalkatrész-gyár, elég közel a Kennedy repülőtérhez. A reptérhez közeli moteltől tíz perc gyalog. Amit az alá írtam, az a telefonszámom, arra az esetre, hogy felhívhass, ha mégis meggondolnád magad, és inkább repülsz. – Megcsörgetlek most! Az lesz az én számom! – vettem elő a telefonomat. Erre az idegen is előhúzta zsebéből a sajátját, majd miután rácsörögtem, elmentette a számot. Azután elment, én pedig nagy boldogan folytattam az étkezést. El sem akartam hinni, hogy így rám mosolygott a szerencse. Mégiscsak találtam valakit, aki el tud vinni Seattle-be. Még ha sokat is kell várnom, de van annyi pénzem, hogy bejelentkezzek egy motelbe és ott töltsem az éjszakát. Elfogyasztottam, amit vettem, majd kibéreltem egy szobát az említett helyen, a délután folyamán pedig lezuhanyoztam, vásároltam még egy szendvicset a büfében, hat órára beállítottam az ébresztőórát, majd eltettem magam a következő napra. Szerencsére sikerült időben felkelnem reggel. Gyorsan összekaptam magam és indultam a megadott címre. A gyárudvarra érve rögtön megláttam egy fekete kenworth kamiont, melynek nagy, hosszú, fehér pótkocsijába már pakolták is a targoncások az árut. Az a bizonyos Hektor épp az arra kijelölt helyen cigarettázott. Odamentem hozzá és köszöntem: – Jó reggelt! – vettem elő egy cigarettát a zsebemből. – Szia! Látom, időben érkeztél! – fogott velem kezet. – Nekem még lesz egy kis dolgom indulás előtt, ha elszívtad, ülj be nyugodtan, a bőröndöt és a táskát pedig tedd csak az ülés mögé. Miután elszívtam a cigit, elhelyezkedtem a járműben. Az ülések mögött volt egy ágy, ahol, gondolom, aludni is tud, ha éppen nem tud megszállni egy fogadóban. Arra raktam le a holmijaimat, utána pedig vártam. Nemsokára elérkezett a reggel hét óra. Odakint végeztek a rakodással, a sofőr beült 29 �Próza és vidéke mellém a volán mögé, aztán elindultunk. Brooklyn déli peremének forgalmas autóútján kerültük meg a várost. Jóformán a természet vett körül minket, persze azért néha feltűntek a külváros kertes házai és háztömbjei, merthogy többször érintettük a várost. Közben a pénztárcámért nyúlva fordultam a sofőrhöz: – Mennyivel tartozom a fuvarért? – Kérlek, hagyd! – intett egyet. – Lett volna pénzem repülőre, csak kivárni nem akartam! – erősködtem tovább. – Nem fontos! Jó, hogy itt leszel velem és lesz egy útitársam, mert egyébként unalmas egész nap egyedül. De, ha nagyon akarod, csináljuk úgy, hogy elkérem a benzinár felét, és ha megállunk valahol, te fizeted a szállás felét, és amit te eszel és iszol. Jó lesz így? – Nekem jó, köszönöm! – azzal visszaraktam a tárcát a zsebembe. Miután átmentünk a Brooklyn-hídon, Manhattan szélének felhőkarcolói mellett haladtunk tovább, a Hudson mentén. Utunkat beszélgetéssel tettük érdekesebbé. – Mondd csak, Róbert! Mi szél hozott téged ide, Amerikába? – nézett rám Hektor. – Az utóbbi években Angliában voltam segédmunkás az építőiparban. Oda egy barátommal vándoroltam ki, annak egy rokonához Magyarország nyugati részéről, miután 2006-ban, odahaza befejeztem a középiskolát. – Magyarország! Nem ismerem! – Kicsi ország, Közép-Európában található. – Na és mi dolgod van Seattle-ben? – Oda az édesanyám testvére emigrált a családjával, még 1991-ben. – Hogyan kerültél vele kapcsolatba? – Egy olyan alkalommal, amikor én is hazamentem és ő is otthon volt, beszélgettünk arról, hogy szeretnék elmenni hozzá, ő beleegyezett, és azóta is tartjuk a kapcsolatot skype-on. – Mivel foglalkozik? – Amikor kivándorolt, még egyszerű kamionsofőr volt, de mára már megcsinálta a szerencséjét, és van egy kamionos vállalata, a Northwest. Nagybátyámat egyébként Charles Borosnak hívják, merthogy angolosította a nevét. – Charles Boros, Northwest! Hallottam már róluk! – Mi a helyzet veled, Hektor? – Nekem a szüleim Mexikóból vándoroltak Seattle-be, én már ott születtem, ott nőttem föl és ott is lakom. Így, felnőtt fejjel pedig magánkamionosként járom ezt az országot, odahaza egy asszony és egy kislány vár rám. Most egy kicsit otthon is leszek. A folyó alatti alagúton átkeltünk New Jersey-be, majd miután elhagytuk 30 �Próza és vidéke New York elővárosait, rátértünk az Interstate 80-as autópályára. Néztem mindent, ami kint volt. Fákkal borított, dombos vidék vett körül minket, ittott tisztásokkal, de ott volt még a forgalom, a mellettünk elhaladó autók, más kamionok, s a pálya által érintett városok peremei. – Jó sűrűn lakott része ez az országnak – fordultam Hektor felé. – Itt, az ország keleti harmadában él a legtöbb ember, a nagyvárosok is főleg ezen a részen találhatók, pláne itt északkeleten. A nap végén, Ohióban áttértünk az Interstate 90-es autópályára. Ekkor már másfajta vidék következett. A dombok és erdők helyét síkság vette át szántóföldekkel és legelőkkel. A társam pedig így szólt: – Ez a 90-es az ország leghosszabb autópályája, egészen Seattle-ig ezen fogunk utazni. – És a 80-as, amin eddig jöttünk, az hol ér véget? – San Francisco belvárosában. Egyébként pont az a második leghosszabb autópályánk. Hosszú utazás után, az esti órákban, Chicago belvárosában álltunk meg, a sztráda mellett, egy amolyan pizzéria és söröző jellegű kamionos pihenőben. Közösen kifizettünk egy szobát aznap éjszakára, majd vacsorázni ültünk. Hosszan nézegettük a menüt, de végül sikerült választanunk. – Egy cowboy pizza! Az első amerikai pizzám! – mondtam, miután eldöntöttem, mit fogok enni. – Van rajta szalámi, pirított szalonna, roston sült marha, chilis paprika, hagyma és sajt. Egyébként paradicsomszósz alapú. – Az jó! Az enyémet úgy hívják, hogy kövér leszek – tette le társam az étlapot. – Na és mi van rajta? – Ballpark mustáros alapú, a feltétjei: pirított szalonna, sült kolbász karikák, grillezett csirke, grillezett hagyma, csípős zöldpaprika meg sajt. Az étel mellé rostos baracklevet is kértünk, majd leadtuk a rendelést és vártuk, hogy elkészüljenek. Az üdítőket viszont hamar kihozták elénk. – Szeretem ezt a helyet! – így a sofőröm, miután kortyolt egyet az italába. – Mindig betérek ide, amikor éppen erre járok. Imádom a pizzát, ezek pedig nagyon jóra csinálják! – Én is szeretem! Odahaza és Londonban is eljártam ilyen helyekre – ittam bele a saját üdítőmbe. Nemsokára a kért ételek is elkészültek, letették elénk, majd miután megvacsoráztunk, közösen rendeltünk egy kínai pizzát is elvitelre. Gondoltuk, jó lesz holnap napközben. Ezután belefért még két brooklyn lager lefekvés előtt, így hát sörözéssel és beszélgetéssel zártuk a napot. – Jó régen találkoztál már a szüleiddel, igaz, Róbert? – kérdezte Hektor. – Még a nyár végén voltam odahaza utoljára. Nem felejtettem el az anyanyelvem, mert a skype-on, és amikor otthon vagyok, azon a nyelven 31 �Próza és vidéke beszélgetek a családtagjaimmal. A jó öreg Charles Borossal is tudok magyarul kommunikálni, bár rajta meglátszik, hogy átvette az amerikai akcentust. Annyira végül is nem hiányzik az otthonom. Angliában volt jól fizető munkahelyem, barátnőm, barát, akivel eljárhatok bulizni. Meg aztán régi vágyam az is, hogy átjöjjek ide, Amerikába. – Az angol nyelvet is alaposan megtanultad. Persze nem úgy beszélsz, mint egy amerikai, de abszolút megértelek. – Hát igen! Fontos is az idegen nyelv, ha az ember más országban él. Az angolt nagyon sok országban beszélik második nyelvként. Ezt pedig onnan tudom, hogy az elmúlt hét évben rövidebb időkre vállaltam munkát Németországban, Franciaországban és Spanyolországban. Mielőtt elhagytam az otthonomat, azelőtt is voltam kirándulás vagy nyaralás céljából Szlovákiában, Horvátországban és Ausztriában. – Ami az én múltamat illeti, én sem mindig voltam magánsofőr. Régebben egy vállalkozónak voltam az egyik sofőrje, csak aztán összespóroltam elég pénzt, és meg tudtam venni az egyik kamionját pótkocsival együtt, és azóta is azzal járok. – Így legalább a magad ura lehetsz. Az jó dolog, nem? – Igen, de attól még nem adatik meg, hogy mindennap hazamehessek a munkámból, a saját ágyamban keljek reggelente, esténként a családommal lehessek. De nem bánom, mert egyébként szeretem ezt a munkát. Bejárhatom az egész országot, persze nem számítva Hawaiit és Alaszkát. Lefekvés előtt elszívtunk még két szál cigarettát a bejárat előtt. Reggel alaposan meg lett tankolva a kamion, amit együtt kifizettünk, majd folytatódott az utazás. Ahogy keresztülmentünk Chicagón, hozzá is láttunk a szójaszószos alapú kínai pizzánkhoz, amin volt máj, gondolom kínai, szecsuani csirke, rákhús, pirospaprika, csípős zöldpaprika, hagyma és sajt. Miután elhagytuk a várost és az elővárosain is túljutottunk, újra fogadott minket a pusztaság, ameddig a szem ellátott. Fák is csak elszórtan álltak az út mellett, vagy valamivel beljebb. – A Közép-Nyugat! Amerika éléskamrája! – lettem figyelmes egy traktorra, amelyik éppen a földet szántotta hozzánk közel. – Itt termelik meg a legtöbb élelmiszert az amerikai nép számára. Az országnak ezen a részén nagyon sokan élnek növénytermesztésből vagy állattenyésztésből. – De városok azért vannak!? – Persze! Sőt, a legtöbb itteni ember azokban is lakik, de azért vannak, akik leélik az egész életüket a farmokon. Minnesota déli részén jártunk már, amikor úgy éreztük, itt az ebéd ideje. Hátulról elővettem azt, ami még maradt a pizzából. Miután elfogyasztottuk, egy hatalmas szarvasmarhacsordára lettem figyelmes. A nagy, kövér jószágok békésen legelésztek a sztrádától beljebb. Miután elhaladtunk 32 �Próza és vidéke mellettük, a gazdájukat is láthattam: egy lovon ülő, cowboy ruhába öltözött férfit. – A hamburger alapanyaga! – tettem egy megjegyzést a legelő állatokra. – Nemcsak a hamburgeré, hanem mindené, amiben van marhahús – így Hektor. Dél-Dakota közepén ismét ránk esteledett, és megálltunk egy igen hangulatos kamionos pihenőben. A hely kívülről úgy nézett ki, mint egy kocsma a westernfilmekben, miután beléptünk, láthattam, hogy belül is. Fából voltak a falak, a bútorzat, a pult, a lépcsők, de még a padló is. A pulthoz állva azt is láthattam, hogy ez egy önkiszolgáló étterem, ahol hamburger, hot-dog, wrap, gyros és tacos a kínálat. Étlapok egyáltalán nem voltak, csak egy árlista a falon. – Mondd csak te előbb, hogy mit kérsz! – mondta nekem Hektor. – Egy hot-dogot szeretnék! – fordultam a kiszolgáló felé. – Mit szeretnél bele? – így a pult mögött álló hölgy. – Sült kolbászt, pirított szalonnát, uborkát, mustárt, ketchupot és füstölt sajtot, és kérek még egy nagy kólát – válaszoltam némi gondolkodás után. Mihelyt végeztem, az útitársam lépett a helyemre: – Tacost kérek darált hússal, chilis babbal, kukoricával, chili szósszal, sajttal és egy nagy kólával. Miután fizettünk, helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Vacsorázásunk közben csupán egy vendég lépett még be az étkezőbe, egy korosodó, bajuszos úr, aki wrapot kért, és leült a bejárathoz legközelebb. Én és Hektor, a magunk étkezése után kértünk még egy-egy üveg coronitát, amikhez citromkarikákat is kaptunk. – Ezt a sört így szokták fogyasztani – így a nő, miután mindkét üvegbe nyomott citromot. Miután fizettünk a söröket, nem volt kedvünk bent elfogyasztani, így hát kimentünk az épület elé, ahol rágyújtottunk. – Hogy ízlik? – kérdezte Hektor, miután mindketten belekortyoltunk az italunkba. – Bevallom, én még soha életemben nem ittam mexikói sört. Ez egészen másfajta is, mint amit eddig valaha is ittam, viszont nem rossz. – Nem rossz ez, én szeretem! – kortyolt és szívott egyet a társam. – De szép kutya! – sétáltam oda egy fehér alapon barna foltos border collie kutyához, ami az ajtó előtt állt. Éppen simogattam a fejét, amikor kijött dohányozni a férfi, aki nemrég lépett be az étkezőbe. Meg is szólított: – Aranyos jószág, ugye? – Az öné? – kérdeztem az idegent. – Igen, az enyém, Rustynak hívják. 33 �Próza és vidéke – Az egyik legértelmesebb ez a fajta. Pásztorkutya, a terelő fajtából! – mondtam. – És persze rendeznek is nekik terelőversenyeket. Sőt, bajnokságokat is! Ami azt illeti, én is egy marhaterelő versenyről jövök Texasból – nézett a járműve, egy nagy, piros dodge felé, ami a mi kamionunk mellett parkolt. – Negyedik helyezést értem el huszonöt résztvevőből. Az elég szép eredmény, nem? – Ennek a kutyafajtának jó nagy is a mozgásigénye – mutatott az állatra, és bekapcsolódott a társam a beszélgetésbe. – Szerencsére itt lakok egy farmon a közelben. Van rengeteg marhám, egy oltári nagy legelőm, úgyhogy a kutyusnak van lehetősége gyakorolni és kifutkározni magát – biccentett az öreg a jószága felé. – Szóval versenyzik! – ütögettem meg az eb fejét. – Igen, és ért már el a legutóbbinál jobb eredményt is. Tavaly Kaliforniában például negyvenből lett első. Miután a kamionossal megittam a sört, és a helybélivel is beszélgettünk, elszívtunk még egy-egy szál cigarettát a szobánkban, és eltettük magunkat a következő napra. Utunk folytatódott tovább Dél-Dakota közepén, de amint elhagytuk az államot, a Közép-Nyugatot is magunk mögött tudtuk, és Wyomingon át áttértünk Montanába, ahol sokáig tartott még az alföld, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a messzi távolban már hegyek is látszanak. – Végre hegyvidék! – lelkesedtem, ahogy nézem őket. – Odébb vannak még azok! – szólt Hektor. – Kicsit sokáig tartott az alföld, nem gondolod? Idővel a hegyek egyre nagyobbaknak és közelebbieknek tűntek. Maga a pusztaság is dombvidékké változott, végül ránk esteledett, és csak a kamion lámpájának fényénél ugyan, de láttam, hogy fák vesznek körül minket. – Ez az északnyugati rész a legerdősebb, igaz Hektor? – kérdeztem a társamat. – Szerencsére! Szeretem az erdőt, kiskoromban sokat kirándultam a Seattle körüli erdőkben és hegyekben, még mostanában is eljárok oda a családdal, ha hosszabb ideig vagyok otthon. Nincs is jobb egy kirándulásnál a természetben. – Azt hiszem! Én is erdős-hegyes helyen nőttem föl. Amíg odahaza voltam, én is sokat voltam a rengetegben. A nagyon késő esti órákban álltunk meg, már Idahóban, és mindketten ugyanazt kértük vacsorára: kirántott húst szalmaburgonyával. Evés közben épp kinéztem az ablakon és láthattam, hogy egy világoskék western star parkolt le Hektor kenworthja mellé. Vezetője, egy magas, világosbarna hajú, körszakállas férfi a mellettünk lévő asztalnál foglalt helyet. Az étkezés után elhatároztuk, hogy elszívunk még egy-egy szál cigarettát, 34 �Próza és vidéke és kimentünk a bejárat mellé. Amint rágyújtottunk, csatlakozott hozzánk a férfi is a szomszéd asztaltól. Pulóverét bent hagyta, így láthattam bal karjának tetoválásait. – Mit jelképeznek azok a tetkók? – bólintottam egyet a férfinek. – Ez itt, kérlek, egy emléktetkó! – veregette az egész, sötétkékre pingált felkarját díszítő hosszú, fehér hajú; földig érő, fehér ruhát viselő jégkirálynőféleséget. – Kinek az emléke? – kérdeztem. – Nem kinek, minek!? Azt jelenti, hogy én is megcsináltam azt a bizonyos észak-kanadai kamionozást. – Arra gondolsz, amikor a befagyott tavakon viszitek a cuccost a gyémántbányákba? – Arra bizony! Én mondom, életveszélyes vállalkozás, sokan otthagyták már a fogukat. Nem csodálom, hogy nagyon sok kamionos nem csinálná. – Én semmi pénzért nem vállalkoznék rá! Nekem családom van, és különben is, gyűlölöm a telet – így Hektor. – Engem is két gyerek és egy asszony vár otthon, Phoenixben. De ettől még nekivágtam, végig kitartottam, de én sem megyek vissza még egyszer – az idegen ezután megmutatta felkarja belső részét. – Ez az űrhajó csak úgy jött magától – továbbra az alkarját simogatta, ahol egy remekül kidolgozott tigrist zöld levelek vettek körül. – Ez meg annak a szimbóluma, hogy a tigris évében születtem, persze a kínai horoszkóp szerint. – Látom, hogy van egy western star logó is a kézfejeden – mondta neki Hektor. – Azért, mert ilyen kamiont vezetek! – mutatott a járműre, amellyel érkezett. Az idegennel való beszélgetés után harmadszor is elérkezett a lefekvés ideje, és aludni tértünk. Reggel már kezdődhetett az út utolsó szakasza, rövid idő elteltével hagytuk el Idaho államot, és végre Washington államban jártunk, ahol továbbra is fenyveserdők vettek körül minket. Egyszer csak figyelmes lettem egy alaposan megpakolt fákat szállító kamionra, ami lassan cammogott előttünk. – Itt, északnyugaton az erdőgazdálkodás jövedelmező üzlet, ugye? – kérdeztem, miközben lassan utolértük. – Igen, és nagyon sok a fatelep is, akárcsak a fafeldolgozó üzem, ahová az erdőkből viszik az anyagot – kezdte meg Hektor az előzést. – Biztos jó nehéz a rakománya! – néztem előzés közben a másik jármű pótkocsiján lévő vastag, hosszú törzseket és a darut az utastere mögött. Lehagytuk az illetőt, majd tovább haladtunk úticélunk felé a rengetegeken át. A késő délelőtti órákban kezdett növekedni a forgalom, egyre több autó és tehergépkocsi jelent meg az utakon, ahogy elhaladtunk Seattle elővárosai mellett, mígnem egy hídra rátérve megláthattam magának a városnak a 35 �Próza és vidéke zöld peremvidékeit. – Megérkeztünk! – kapott el a lelkesedés a folyó fölött. – Ez még azért nem maga a város! – szólt rám a sofőr. A hidat elhagyva egy alagútba tértünk, ahol zavartalanul haladhattunk a kertvárosi rész alatt. Ekkor már a telefonomat is elővettem, hogy értesítsem Charles bácsit az érkezésemről, s miután a kamionossal kiértem az alagútból, és megláttam Seattle házait, azt is megbeszéltük, hogy hová is jöjjön értem. Továbbhaladva a városban látszottak már a háztömbök és a távolabbi felhőkarcolók. Közben figyeltem a bonyolult útrendszert, ahol alattunk és fölöttünk is voltak autóutak, melyeken csakúgy, mint körülöttünk, igen sok jármű haladt. – Nem semmi ez a kavalkád, hallod-e? – tettem egy megjegyzést a kint látottakra. – Nekem mondod!? Elég bonyolult ez az útrendszer, az Interstate 5 autópálya, ami kezdődik a kaliforniai-mexikói határnál és tart Brit Kolumbiáig, az ott van lent! – mutatott a társam egy útra, ami pont alattunk haladt. Amint végérvényesen letértünk a sztrádáról, a város gyárakkal teli ipartelepére értünk, ahol az egyik gyár udvarán álltunk meg, s megláttam a nagybátyámat, egy kopasz, bajuszos, korosodó férfit, amint feleségével együtt várakozott rám. Hektor leállította a gépét, majd vele együtt kiszálltam. – Charles bácsi! – közelítettem a rokonaim felé. – Robi! Hogy vagy mindig? – fogadott amaz tárt karokkal, majd átöleltük egymást, és a feleségével is elkezdtem puszilkodni. – Eliz néni! – mondtam a hölgynek. – Hogy tetszik a város, fiam? – vert vállon az öreg. – Eddig még nem láttam belőle sok mindent. – Jól fogod itt érezni magad! – Mindjárt visszajövök! – tartottam fel az ujjam rokonomra nézve. Indultam vissza a kamion felé, amikor láttam, hogy előtte állva Hektorral is társalog egy fiatal, barna bőrű hölgy, aki egy kislánnyal érkezett. A férfi felém fordult, mikor észrevette, hogy mellé álltam. – Robi! A feleségem, Maria és a kislányunk, Angelina! – mutatott a társaira. – Sziasztok! – köszöntem nekik, majd visszaköszönésük után a családfőnek nyújtottam a kezem. – Barátom! Köszönöm, hogy elhoztál idáig! Jó volt veled átutazni az országot! – Kérlek! Szóra sem érdemes! Nagyon élveztem az utazást, jó volt veled beszélgetni! – fogta meg a kezem. – A legjobbakat nektek! – Ahogy neked is! Remélem, szép élet vár itt rád. 36 �Próza és vidéke Búcsúzkodásunk után visszamentem a rokonaimhoz, akikkel együtt elhagytam a gyár udvarát, és a holmijaimat bepakoltam kocsijuk csomagtartójába, majd beültem a hátsó ülésükre. Lassan elhagytuk az ipartelepet, és a déli, fákkal teli, kertes házas övezeten keresztül folytattam az utamat, mígnem megálltunk egy nagy, barna, piros tetős ház előtt, melynek két garázsa kiállt az épület elejéből. Kiszálltunk a járműből, és hivatalosan is kezdődhetett a seattle-i életem. 37 �Próza és vidéke „Szeles” történet ZOLTAY LÍVIA Barta a maga negyven évével, átlagos megjelenésével azon férfiak táborát gyarapította, akik még mindig az anyjukkal élnek. Pedig hordott a hátán a Föld nálánál sokkalta kellemetlenebb külsejű embereket is, no és ostobának sem volt éppen mondható, mégis, párválasztás dolgában nem állt túl jól a szénája. Édesanyja, akivel hosszú évek óta osztozott az apró, kétszobás lakótelepi lakáson, gyakran mondogatta, hogy már csak egyetlen vágya van az életben, mégpedig az, hogy fia asszonyt hozzon végre a házhoz. Az ok, ami miatt hősünk a hosszú évek alatt sem talált magához illő társat, igen prózai, egyszersmind komikus volt: Barta, ha izgatott, vagy ideges volt, szellentett. Valahányszor randevúzott egy hölggyel, reményei tüstént szertefoszlottak, amint elszellentette magát. A nők, ahogy meghallották, majd néhány másodperc múlva megérezték Barta szellentését, hanyatt-homlok menekültek előle. Tudta jól, hogy ez olyasmi, ami nem illendő, legfőképp nem az első találkozáskor, de nem tudott ellene tenni semmit, a hang és a szag oly hamar lerombolta nehezen felépített nimbuszát, hogy onnan már nem volt többé visszaút. A végeérhetetlennek tűnő, magányos évek alatt emberünk megjárt jó néhány pszichológust, akikkel együtt próbálták meg kibogozni ennek a folyton visszatérő malőrnek a lehetséges lelki okait, ám ezek a boncolgatások sem vezettek eredményre. Idővel beletörődött, hogy végleg egyedül marad, hiszen melyik nő viselné el, hogy mindjárt az elején ekkora ízelítőt kapjon udvarlója bélműködésének intenzitásából? Édesanyja persze ismerte az okot, amely drága fiát szomorú magányra kárhoztatta, titkon mégis reménykedett, hátha összehozza a sors valakivel, aki majd így is elviseli. De teltek, múltak az évek, s nem változott semmi. Maradtak a szellentések, s velük együtt a magány is. Ám valami aprócska optimizmus 38 �Próza és vidéke mégiscsak szorulhatott Bartába, mert kudarcai ellenére rendületlenül randevúzott tovább. Egy alkalommal még egy hatalmas pofont is kapott egyik áldozatától, hiába próbálta elmagyarázni, hogy ez olyasmi, ami fölött nincs hatalma, s amin épp ezért nem is tud változtatni. Egy langyos, őszi délutánon hősünk a sokadik találkozójára igyekezett, szívében a reménnyel, hogy ezúttal talán szerencséje lesz, s nem szellenti el magát rögtön az elején. A hölgy, akivel már egy ideje levelezgetett, és fényképet is cserélt, csinos volt, ápolt, éppen az ő zsánere. Láthatóan ő is szimpatikus volt neki, hiszen mosolyogva közelített. Kezet fogtak, bemutatkoztak egymásnak, s Barta átnyújtott egy szál vörös rózsát reménybeli kedvesének. A nő meghatódott erre a gesztusra, s már éppen szólni akart, amikor meghallotta a semmivel össze nem téveszthető hangot, majd rögtön utána megérezte a szagot is. Hősünk tudta, e pillanatban megint vesztett, mert bárhogy próbált, nem tudott uralkodni magán, s a szomorú felismerés akaratlanul is arra indította, hogy megeresszen egy újabb sorozatot. A nő, aki eddig türtőztette magát – talán azt hitte, rosszul hall, és a csatornából áradó bűzt érzi -, most elfintorította az arcát, majd az orra elé kapta a kezét, s olyan elképedt ábrázattal nézett a szerencsétlen férfira, hogy az, ha tehette volna, menten elsüllyed szégyenében. Ez a vég, gondolta, s már éppen azon volt, hogy valamiféle gyors menekülési útvonalat keressen, és úgy iszkoljon el rémtette helyszínéről, mintha soha ott sem lett volna, amikor valaki akkorát szellentett, amekkorát még ő maga sem soha. A szag pedig, ami mindezt kísérte, olyan erőteljes volt, hogy Barta megtántorodott. Vajon ki lehetett ez? – kérdezte motyogva, ám a következő pillanatban a nő arca felderült, és nevetve mondta: - Azt hittem, soha az életben nem találom meg a páromat! Gyöngyöző kacaja betöltötte a teret, s Barta felismerte, hogy méltó társra lelt. Elégedettségét rögvest meg is toldotta egy újabb szellentéssel, de olyannal, amely újdonsült kedvesének is becsületére vált volna. Attól a naptól Barta és szerelme elválaszthatatlanok lettek. Úgy voltak egymással, mint a zsák, meg a foltja. Hogy aprócska hibájuk miatt sorra dőltek ki mellőlük az emberek, az őket egy cseppet sem zavarta. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak… 39 �Próza és vidéke Vénasszonyok nyara DINÓK ZOLTÁN A munkanélküliség hosszú évei után fogta Jóska a pisztolyt, s szájához emelte. Épp csengetett a postás. Remegő kezekkel nyitott ajtót. Fűtésszámlákat hozott. Átvette, miután a postás megkérdezte: – Jól van, uram? – Teljesen – hangzott a válasz. Majd becsukta s bezárta az ajtót. A levelet, amikor kinyitotta, még jobban felforrt az agyvize. Nem akart még rögtön végezni magával. Elment a parkba. Önfeledten játszó kisgyerekek között találta magát. Leült egy padra. Nézte a gyerekeket, még könny is szökött a szemébe. Fényévnyire van már ettől a lelkiállapottól. A távolból egy öregasszony közeledett bottal a kezében. Jóska mellé ült. Sóhajtott egy nagyot. Látszott rajta, hogy jókedvében van. Jóskához fordult: – Ugye milyen szép időnk van? – Az idő tényleg csodálatos. – Minden az! – felelte az öregasszony. Jóska hallgatott, mint a sír, nem volt beszédes hangulatban. A néni elővett egy csokis fánkot s azt majszolta. – Maga nem éhes? – Nem! – Adok még egy fánkot, ha kell. Akciós áron a boltban egyet fizettem, s kettőt kaptam. Jóska nem felelt semmit, csak nézte a gyerekeket. – Látom, nem akar velem beszélgetni! Így is jó. S a másik fánkhoz is hozzákezdett. – Utálom azokat az embereket, akik idegen helyen esznek – fakadt ki dühösen Jóska. – Én, mikor fiatal voltam, háború is volt. Akkor tényleg nem volt ez divat. – Háború… – tűnődött el Jóska. – Az én nagyapám harcolt az első világháborúban. – Én a második világháborúra gondoltam. 40 �Próza és vidéke – Mindegy, aljasság mind a kettő. A néni rögvest látta, hogy szomorú dolgokról akar beszélni a férfi. Vette is a lapot. Férje jutott eszébe, aki már nem él. – Szegény Lajoskám is jó katona volt, bivalyerős ember egészen hetvenéves koráig, míg egy szívinfarktus el nem vitte. – Sajnálom – szólt Jóska. – Maga mivel foglalkozik? – kérdezte a néni. Jóskának még a háta is megborzongott a kérdéstől. Nem is felelt a szakmájával kapcsolatban, csak annyit mondott: – Munkanélküli vagyok! – Vagy úgy! Ezért ilyen szomorú, igaz? – Több vagyok, mint szomorú! A néni elhallgatott, Jóska meg rágyújtott. Fújta a füstkarikákat a levegőnek, dühös ábrázattal. Hirtelen cseng a mobilja. A nővére az. – Akkor holnap megyek, jó? – Oké! – Mit csinálsz most? – Semmit, csak a parkban sütkérezek. – Na jól van, holnap délben nálad vagyok. Az öregasszony végképp elhallgatott. Jóska meg ment haza. Nem örült neki, hogy jön haza a nővére. Pont most, amikor végezni akar magával. Mikor hazaért, kimelegedett. Ivott egy pohár narancslevet, s ismét szájához emelte a pisztolyt. Nem akarta meghúzni, s mikor éppen elmerengett a falon függő Krisztus-képen, hirtelen meghúzta a ravaszt. Másnap délben Petra nyitja ki az ajtót, s azt látja, hogy öccse a konyhaasztal előtt elterülve fekszik, miközben csupa vér a feje. A nő felsikolt. Összefutnak a házban. Rendőrök, mentők kiérkeznek. Sőt még újságírók is. A rendőr faggatja Petrát: – Tegnap még beszéltem vele! – Nem volt fura a hangja? – kérdi a rendőr. – Nem, egyáltalán! – válaszol sírva Petra. A mentősök elviszik a hullát. A lakók tisztára megdöbbentek. Petra nem volt hajlandó az újságíróknak válaszolni. A rendőrség egyértelműen megállapította, hogy öngyilkosság történt. Petra amúgy is tudta, nem volt őneki az égvilágon haragosa. Hisz szeretnivaló, barátságos ember volt. Petra összetört lelkileg. A Petőfi népében fotós képpel feltették Jóskát a gyászhírek közé. Ezt Petra sem bánta. S mikor az öregasszony, akivel Jóska a halála előtt beszélgetett, a kezébe vette a lapot, megdöbbent ő is. – Most már értem, miért volt olyan bánatos! – mondta magában. – Ahhoz képest elég jól is tartotta magát! Összehajtotta a lapot, s ismét sétálni indult. 41 1 �Kutatóterület NÉMETH ZOLTÁN Maszkok Álnév és névtelenség az irodalomban A maszkadással és a maszk viselésével kapcsolatos fogalmak a kulturális metaforák végtelen sokaságát generálják, amelyek átszövik az identitás kérdéseivel kapcsolatos elképzeléseket. Hiszen egyrészről minden maszk megteremtése a szüléssel és a születéssel kapcsolatos: mintegy szűznemzéssel jön létre önmagából egy másik identitás. A világra segített maszk elválik teremtőjétől, s a megkettőződött identitás viszonyrendszerét hozza létre. Vagyis az identitás hasadtsága a maszk identitásának szerves részévé válik, belekomponálódik a róla való tudásba. Másrészt a maszk élettelensége és merevsége a halott arc képzetével szembesíti nézőjét, minden maszk szükségszerűen redukálja is az élő arc vonásait. Az élő arc időbeli változásait a maszk egyetlen időszeletre, egyetlen pillanatra redukálja, s így szükségszerűen tárgyiasítja. Az ősi halotti maszkoktól egészen a modern kori halotti maszkokig a reprodukció kérdése vetődik fel problémaként, a másolat viszonya, illetve létezésének oka az eredetihez viszonyítva. Arc és maszk közötti viszony egy másik megközelítés szerint a hasonlóság és a különbözőség tengelyén termeli a jelentések egész tömkelegét. A maszk megalkotásának célja éppen ezért lehet a teljes azonosság, illetve a teljes különbözőség elérése is. A teljes különbözőség mint cél a megtévesztés, a hamisítás, az identitás elrejtésének kategóriáival kapcsolható össze. A megtévesztés kapcsolatban állhat a kriminalizációval, a maszk sok esetben a bűntény leplezésére szolgál. A maszk felhasználásának másik lehetősége az árulás, amikor egymással szorosabb viszonyban álló emberek (barát, család) 42 �Kutatóterület megtévesztésére szolgál az álarc. A hamisítás, a jogtalan előnyszerzés, a bűn átruházásának több lehetősége kapcsolható azokhoz az esetekhez, amikor a maszk teljesen eltér attól az arctól, amelyet takar. Ennek speciális formája, amikor a maszk létező arcot imitál, s így egy konkrét személyre tolja át a bűnt. Jó példa lehet az arc elfedésének variációira a Fantomastörténetek karaktere, amely éppen a maszkok váltogatásából építi fel saját bűnözői világát. Az arc és maszk, illetve az általuk reprezentált identitások közötti teljes különbözőség nemcsak a kriminalizációval állhat kapcsolatban, hanem egyrészt a játékkal, másrészt a készen kapott szociokulturális identitástól való megszabadulás, felszabadulás lehetőségeivel is. A karnevalizációról van szó, imitált, kimerevített identitások „maszktáncáról”, amely csak a felszínen tűnik játéknak, valójában a szociokulturális hierarchia orgiasztikus eltörlésének vágya irányítja. A maszk ebből a szempontból vágyjáték, a rögzített identitásból való kilépés, felfüggesztés, eltörlés vágyának eszköze. A karneválban eltörölt társadalmi pozíciók és az eltörölt hierarchia nyomán új hatalmi konstrukció jelenik meg – a maszk létrehozása ebből a szempontból az ugrásszerű karrierépítkezés lehetőségeként is funkcionálhat, hiszen az új identitás által mintegy átugorja a hierarchizált társadalmi szinteket. A játék effektusa éppen ezért sok esetben csak a felszínen tűnik az örömelv demonstrálásaként, a legtöbb esetben valódi hatalmi harc részeseként cselezi ki a kulturális vagy irodalmi tér meghatározottságait. Nagyszerű példa erre az a hozzáadott érték, amelyet a recepcióban éppen a maszk jelent a Spiegelmann Laura-, Centauri-, Rosmer János-, Kondor Vilmos-, Petrence Sándor-álnév alatt publikált szövegek esetében.1 Az arc és maszk közötti hasonlóság vagy azonosság egyik jellegzetes esete a halotti maszk, amely az élő arc tökéletes másolataként funkcionálva próbálja a halál tényét semmissé tenni, kicselezni. „Már sok évezreddel ezelőtti sírokban is megfigyelték, hogy a halottak arcát a sírba tétel előtt nedves agyaggal kenték be, amely száradás után maszkká merevedett.”2 Az élet és halál közötti átmenet eltörléseként ez a gondolkodás tárgyiasítja a konkrét test és személyiség vonásait (a tökéletes hatás elérése érdekében gyakran ki is festik a maszkot vagy egész bábukat hoznak létre). Az arc megkettőződése, megsokszorozódása és tárgyiasítása ebben az esetben a halhatatlanság ígéretével kecsegtet. Minden „eredeti” szerzői név végső soron a tökéletes azonosságnak, az arc és a maszk azonosságának a jegyében születik meg, s ebből a kapocsból épül fel a szerzői önreprezentáció. A szerzői név olyan erős azonosítási funkcióval bír, amely felülírja a név alá vont nyelvjáték és szövegalkotási mód különbségeit is. Vagyis a szerzői név úgy homogenizálja az életművet, hogy a név szintjén nem vesz tudomást annak belső változásfolyamatairól, különbözőségeiről. A szerzői név ebben az esetben olyan maszkként 43 �Kutatóterület funkcionál, amely elfedi az életmű belső hasadásait, repedéseit, különbségeit. A szerzői név és a maszk teljes azonosságával és különbözőségével egyszerre játszanak el azok a szövegek, amelyek a feloldott álnév kategóriájába sorolhatók. Ebben az esetben két név jelenik meg egyszerre a szöveg mellett: a szerző neve és az álnév is. Minden bizonnyal a szerzői névben rejlő önreprezentációs lehetőség és az álnévhasználatban található identitásjáték együttes, egymást felerősítő hatása a cél, vagyis a névben és maszkban rejlő lehetőségek maximalizálása, optimalizálása. A kortárs magyar irodalomban Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Virágos Mihálya, Dumpf Endréje stb., Kovács András Ferenc Jack Cole-ja, Lázáry René Sándora, Kavafisza stb., Sántha Attila Székely Ártija, Csehy Zoltán Pacificus Maximusa mellett rengeteg önpozicionáló névhasználati eljárást sorolhatunk ide. Ezek a névjátékok megteremtik az életrajzi szerző nevének valóságos identitása és az álnév fiktív identitása közti különbségtételt, s egyúttal azt a hamis illúziót is, amely szerint mintha bármiféle szerzői név az „eredeti” név pozíciójában lehetne. Az irodalom területére érkezve azonban minden név fiktív lesz, hiszen a szöveg, pontosabban a szöveg fikciójának részeként jelenik meg, s így eloldódik az életrajzi névtől: (ugyanaz) a betűsor önmaga belső hasadtságának tökéletes képévé válik. A fikcionalizált életrajzi név voltaképpen bonyolultabb mindenféle álnévnél, hiszen mintegy a fikció ellenében fikcionalizálja önmagát. Úgy játssza el az eredeti, valóságos név jelentéslehetőségeit, hogy közben rejtett módon, kerülőúton fikcióként, az irodalmi szöveg részeként is megjelenik és hatást gyakorol. Vagyis a név botránya úgy jelenik meg ebben a konstellációban, hogy minden szerzői név álnév is egyúttal. Azon a területen, amely arc és név azonossága és különbsége között terül el, az álnévként megjelenő nevek világában az álnév a gyávaság, az árulás, a védekezés, a csábítás, a rejtőzködés, a csalás, az elhárítás, a teremtés metaforikus aktusát játssza el. Ez az a terület, ahol egyetlen szóba, a névbe sűrűsödik a lét megannyi bonyolult viszonyrendszere. Itt a létezés jelenségei a név jelentéseiként értelmeződnek. Óriási kiterjedésű (szöveg)terület ez egyébként: az álnév és a névtelenség a nyelvi megnyilatkozás hihetetlenül sokféle területén jelenik meg, irányítva és meghatározva a közlés feltételeit. A szerelmeslevél gyakran anonim, esetleg csonkított név vagy álnév alatt íródik (közismert története ennek Katona József K. J. szignóval elküldött szerelmes levele Széppataki Rózának, amelyet a fiatal színésznő nem tudott valóságos személyhez kapcsolni). A bűnözők világában szintén rendkívül fontos az álnév szerepe, az okirathamisítástól3 kezdve a maffiahálózaton át (a Robert Yugovich4 írói álnév éppen fordított irányú folyamat eredménye) egészen a terroristák5 vagy éppen a terrorelhárítók6 világáig. A politikai életben is gyakori az 44 �Kutatóterület álnévhasználat (Lenin, Trockij, Sztálin, Lukács Ferenc7, Szálasi Ferenc, Kádár János), a populáris kultúrában (rockzenészek) szintén rendkívül fontos szerepet tölt be, a pornóiparban, a pornószínészek körében pedig szinte általánosnak mondható – az álnévadás8 szabályszerűségei mindhárom területen külön vizsgálódást érdemelnének. A tiltott tevékenység és a rejtőzködés nemcsak az irodalom területén vonja maga után az álnévhasználat szükségszerűségét, gondoljunk csak a Banksy néven alkotó és világhírűvé vált graffitiművészre. Az internetes szövegek, honlapok, blogok, kommentek alapvető vonása az álnévhasználat és az anonimitás. A világhálón használt álnevek és a névtelenség etikai kérdéseket is felvet, s a szabad, demokratikus véleménynyilvánítás körül zajló viták kereszttüzébe került.9 Az álnévhasználat sok esetben egészen más tétek mentén jön létre, például a komolyság látszatát próbálja kelteni, mint annak az újságírószerkesztőnek az esetében, „aki saját nevének húszféle variációjával akarta a népes szerzőgárda látszatát kelteni.”10 Az álnevesség és anonimitás jelenségeinek minden szépirodalmi korszakban vannak általános és egyedi vonásai. A már említett rejtőzködés, a tiltott tevékenységtől és a leleplezéstől való félelem ilyen általános vonás, amely az ókortól egészen napjainkig tetten érhető. Az egyes korszakok azonban rengeteg speciális lehetőséget, az álnévhasználat és a névtelenség korra jellemző egyedi lehetőségeit termelik ki. Wix Györgyné például a 18. századi névtelenséggel foglalkozva jelenti ki: „A század első felében az egyházi szerzők (ferencesek, piaristák, de főképpen jezsuiták) publikálják műveiket anonim halhatatlanságot keresve. Irodalomtörténeti érdekű művek is születnek így: a magyar történelem, a magyar földrajz szerzetesi szemmel és felfogásban ugyan és barokkos latinsággal, ekkortájt szólal meg irodalmi formában. A század végére, negyedik negyedére korlátozódik a másik nagyobb egység: a politikai röpirat-irodalom, amely szükségszerűen anonim, legyen bár felvilágosult szerző jakobinus mondandója, vagy klerikális szemszögű munka. E két, nem csupán mennyisége miatt jelentős csoport között harmadikként — számában igen jelentősen — szerepel az alkalmi költemények, magyar és latin ódák, halotti méltatások stb., stb. serege, amely inkább a méltatott személyre vonatkozó adatai miatt lehet kultúrhistóriai érdekű, mint a feloldandó szerző miatt, de a címleíró könyvtáros számára legalábbis problémát jelent.”11 A középkori irodalomra jellemző anonimitás egészen más tétek, stratégiák és kulturális szokások (kényszerek) mentén jön létre, mint a 18. vagy a 21. századi névtelenség gyakorlata. A korszakok álnév- és névtelenségpoétikája mellett, azt keresztezve és egyúttal felülírva jelentős eltéréseket találhatunk az egyes anonim vagy maszkos műfajok, szövegtípusok, megszólalásformák tekintetében is. Bartha Judit például a romantika névhasználatának lehetőségeit a filozófiai 45 �Kutatóterület műfajok névhasználatának lehetőségeivel veti össze Søren Kierkegaard életművében: „Az álneves vagy névtelen szerzőkkel, szerkesztőkkel, kiadókkal való manipuláció, vagyis a pszeudonimitás és az anonimitás, amely szinte automatikusan maga után vonja a szerzőben rejtőzködő szerzők és a talált kéziratok kínaidoboz-szerűen egymásba rakosgatható játékát, kedvelt fogás volt a romantikában. Szívesen alkalmazta szépíróként E. T. A. Hoffmann mellett Jean Paul is, csakúgy, mint Horace Walpole, Edgar Allen Poe, Jókai Mór vagy akár Søren Kierkegaard. Kierkegaard, bár a német romantika kritikusaként komoly bírálatnak veti alá a pszeudonim szerzőséget, művei nagyobb részét, jó (poszt)romantikus szerző módjára, álnéven publikálja, s csak kisebbik részét látja el a saját nevével, az előbbieket egy esztétikai, az utóbbiakat pedig egy vallási tervezet részének tekintve. A pszeudonim művek sorát a Vagy-vagy (1843) nyitja, a fordulópont az addigi pszeudonimeket mintegy »hivatalosan« leleplező Lezáró tudománytalan utóirat (1846), a lezárás pedig az álnévhasználatra külön figyelmeztető, AntiClimacus néven megjelentetett vallásos mű, A keresztény hit iskolája(1850), amely a szerzői szándéknak megfelelően már csak formálisan tekinthető pszeudonimnek.”12 Minden olyan kutatásnak, amely az irodalmi szöveg meghatározásából indul ki, hogy tehát amikor szöveget értelmezünk, akkor mivel is foglalkozunk, szükségszerűen szembesülnie kell a név problematikus helyével. Olyan kérdések vetődnek fel tudniillik, hogy vajon a szerzői név része-e a szövegnek vagy sem, az értelmezés során megkerülhetetlen-e a név értelmezése, vagy éppen ellenkezőleg, a nevet figyelmen kívül kell hagynunk az irodalmi olvasás során. Az értelmezés- és irodalomelmélet történetiségében több, egymást kizáró megoldást találunk erre a kérdésre: az orosz formalisták például a szerzői név nélküli irodalomtörténet megírására tettek javaslatot, ezzel szemben a mai napig fenntartja magát a szellemtörténeti iskola szerző-, és így névközpontú irodalomtörténet-írás gyakorlata. A szerzői név ellentmondásos helyzete a posztstrukturalista irodalomelmélet (főleg Michel Foucault és Roland Barthes munkássága) nyomán kapott új megközelítésmódokat. Mint arra Schein Gábor utal, az irodalomelmélet érdeklődése a 60-as évektől kezdve új intenzitással fordult „a szerzői funkciók és a szerzői név felé. E fordulat hátterében az a belátás húzódik meg, hogy a modern irodalmiság egész funkciórendszere nem csekély mértékben a szerzői név tekintélye alá rendelődött. A szerzői névhez jogok, nyilvántartási rendszerek és kultuszok kapcsolódnak, a szerzői név alapozza meg az idézés és az idézhetőség, az utalás és a kanonizáció egész kultúráját. Egyszóval a szerzői név alapozza meg az irodalmi emlékezet és a szöveghagyomány intézményesülésének folyamatait.”13 Az álneves és névtelen irodalom a név problematikájának egyik speciális jelensége. Gulyás Pál a Magyar írói álnév lexikon előszavában azt írja, 46 �Kutatóterület hogy az „álnevet a humanizmus hozta divatba s azóta annyira elterjedt, hogy J. M. Quérard (…) a mai irodalom területét egy nagy álarcosbálhoz hasonlítja, melynek zenekarát a közönség fizeti.”14 A francia irodalmár 1844-es véleménye arra utal, hogy az álneves-maszkos irodalom nem csak a posztmodern irodalom jellegzetessége, sőt: az álneves irodalom előzményeit az irodalmiság gyökereinél kell keresnünk. Annál is inkább, mert ahogy Gérard Genette utal rá, a „szerző valódi- vagy álnevének feltüntetése a peritextusban, ami manapság oly szükségesnek és természetesnek tűnik számunkra, nem volt mindig az, amint ezt a névtelenség klasszikus gyakorlata is bizonyítja (…), és ami arra vall, hogy a nyomtatott könyv feltalálása nem tette olyan gyorsan és határozottan kötelezővé a paratextusnak ezt az elemét, mint más elemeket. Még inkább így volt ez az ókori és középkori kéziratok esetében, mivel ezekben úgyszólván egyáltalán nem volt hely olyan dolgok megjelölésére, mint a szerző neve és a mű címe, hacsak nem valami burkolt, vagy inkább bújtatott utalás formájában a szöveg első mondatataiban (incipit) vagy az utolsókban (explicit).”15 A francia teoretikus arra utal tehát, hogy az irodalom kezdeti korszakaira az anonimitás sokkal inkább volt jellemző, mint az általa onimiának nevezett gyakorlat (tehát a saját névvel ellátott szövegek). Anonim művek továbbá a „folklórirodalom alkotásai, melyeket a szájhagyományozás a szerző neve nélkül őriz meg, minthogy ennek egyénisége is felolvad a kollektivitásban.”16 Vagyis a népköltészeti alkotások, az irodalom kezdeteit jelző homéroszi eposzok, az ókori vándordalnokok termése is ide sorolható. Ha abból az álláspontból indulunk ki, hogy „Álnév minden olyan név, mely egészében vagy részeiben eltér az írók törvényes nevétől, továbbá minden olyan szó, kifejezés, egyes betű, betűcsoport vagy jelvény, melyet az írók polgári vezeték- és utónevük helyett írásaik jelzésére fölhasználnak.”17, akkor az anonimitást voltaképpen a pszeudonimitás egy speciális alfajaként is tárgyalhatjuk, amikor is a szerző hivatalos neve helyett nem egy másfajta karaktercsoport áll, hanem annak hiánya. Így cselekszik Genette is, amikor a pszeudonimia első eseteként az anonimitást említi, majd további eseteket sorol fel: az apokrifot, a megbeszélt apokrifot, a plágiumot, a megbeszélt plágiumot (ghost-writing), a paratextuális utalások nélkül létrehozott puszta fiktív nevet, illetve a szerzői név helyettesítésére létrehozott fiktív nevet és a vele együtt megalkotott fiktív személyt.18 Az anonimitás okai között olyan jelenségeket sorolhatunk fel, mint a „társadalmi gőg vagy szerénység”, a politikai-szatirikus írások esetében a félelem és óvatosság, de például egy egész korszakra, a középkorra volt jellemző az, hogy „egyházi és krónikaírói nem tekintették művüket saját szellemi tulajdonuknak”.19 Talán kevéssé közismert, hogy John Locke Levél a vallási türelemről és Értekezés a kormányzatról című dolgozatai, Goethe Wertherje, Fazekas Mihály Lúdas Matyija,20 Jane Austen első regényei, Walter Scott Waverley-je, Montesquieu 47 �Kutatóterület A törvények szelleméről című munkája, Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regénye, Révai Miklós nem egy, Verseghy Ferenc tucatnyi verse, Bolyai Farkas két, 1817-ben megjelent drámája is névtelenül jelent meg. Kármán József neve azért esett ki évtizedekre a magyar irodalmi köztudatból, mert az Urániában csak névtelenül vagy monogrammal ellátott írások jelentek meg (kivéve Schedius Lajos egyetlen cikkét). Az Urániában megjelent hét Csokonai-vers szintén névtelenül látott napvilágot. Madách Imre a Csengery-féle Pesti Hírlapba írott politikai cikkeit is leginkább névtelenül írta. A népdalgyűjtő Kriza János kátéja 1845-ben, illetve mind a hét kiadásban szintén névtelenül jelent meg – vagy az eredeti angol szöveg túlságosan is nagymérvű átdolgozása, vagy a vallási szabadelvűség veszélye miatt.21 Karl Marx és Friedrich Engels A német ideológia című könyvének első fejezetei szintén név nélkül jelentek meg. Jókai Mór Az arany ember című regényéről az első kritika névtelenül jelent meg az Athenaeum 1873. január 23-i számában, valószínűleg a főszerkesztő, Beöthy Zsolt tollából. Ipolyi Arnold több történelmi tárgyú cikke szintén névtelenül jelent meg a 19. században. André Gide Corydon című című esszéje, amelyet az író főművének tartott, s amelyben a pederaszta életforma felsőbbrendűségét próbálja bizonyítani – a könyv első két fejezete 1910-ben, névtelenül jelent meg. Freud Michelangelo Mózeséről írt tanulmánya eredetileg szintén névtelenül jelent meg az Imago című pszichoanalitikus folyóirat hasábjain 1913-ban. A szélsőjobboldali Új Nemzedék gyakran antiszemita Pardoncikkeinek mindegyike névtelenül jelent meg, köztük Kosztolányi írásaival. A Jékely Zoltán néven született Áprily Lajos első versét 1905-ben névtelenül publikálta. A különféle ponyvaregények, füzetes lányregények anonimitása szintén rendkívül elterjedt gyakorlatnak számít egészen napjainkig. Az internetes közlés egyik legfeltűnőbb jellegzetessége a szinte általánosnak mondható anonimitás. Az anonimitás mellett az álnév és álneves irodalom különféle, sokszínű változataival is szembesülhetünk az írásbeliség kezdeteitől napjainkig. Ahogy a névtelenség esetében sem, úgy a pszeudonimitás értelmezése során sem kerülhetők meg olyan kérdések, mint a történetiség szerepe, az álnév létrejöttében szerepet játszó okok, illetve az álnevek különböző fajtái. Az ókori álneves szövegek egy része egy közismert alkotó, a mester mögé bújt, többnyire ismeretlen szerző, sok esetben tanítvány műve – így jöttek létre a Pszeudo-Plutarkhosz, Pszeudo-Dionüsziosz, Pseudo-Augustinus stb. típusú álnevek. A humanizmus idején az ún. metonomázia divatját figyelhetjük meg: „az ókori kultúra tiszteletét tükrözték a latinizált névalakok, illetve gyakran az eredeti név görög vagy latin változatai”.22 Néha az ilyen típusú fordítás „szójátékon vagy valóságos rébuszon alapszik”, mint „az angol cikkeknél Kossuth Lajos: Ramway (ram a. m. kos, way a. m. ut!).”23 A 19. században volt jelentős az ún. pszeudoandronímia, vagyis hogy nőírók gyakran választottak 48 �Kutatóterület férfinevet egy olyan korban, amikor a nőktől elvitatták az íráshoz való jogot – példaként George Sand (Armandice-Lucile-Aurore Dupin) vagy George Eliot (Mary Ann Evans) hozható fel. A pszeudoginímia ezzel ellentétes álnévadás, vagyis amikor férfiszerzők választanak női álnevet – ilyen Esterházy Péter Csokonai Lilije vagy Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja. Jellemző, hogy ez utóbbi eset leggyakrabban egyszeri ötlet, a női nevet rövid időn belül elhagyták, s a férfiszerzők nem női álnéven kanonizálódtak. Az álnévhasználat közismert és ismeretlen példái nélkül a szépirodalmi játéktér és az irodalomtörténeti kézikönyvek egészen más képet mutatnának. Petrovics Sándor Petőfi Sándorként lett világhírű, de az A. B., Andor diák, Becskereki, Borostyán, Dalma, Dömsödi Góliáth Péter, Füstfaragó, Homonnai, Homonnai A. B., Kapanyéli Gereblye Richard, Lanc, Lator György, Nyesi táblabiró/Nyesy Demeter táblabíró, – ő -, Örömfi Vidor/ Örömfy Vidor, P., P….., Pönögei Kis Pál, Rónai, Sió, Sólyom Sándor (ál)nevek is ugyanazt a szerzőt takarják. Ziegler Géza Gárdonyi Gézaként tett szert országos hírnévre, de Balatoni, Black William dr., Don Vigole, Egy katholikus, Egy katholikus pap, Figurás Feri, Figurás Géza, g.g., gh.t., Garabonciás diák, Gárdonyi bácsi, Géza bácsi, Göre, Göre Gábor, Ista Pista, Katufrék Fekete Géza Pétör, Mindentudó Gergely bácsi, Mummery Róbert, Nagyapó, Nemeskéry Sándor, Paprika János, Répa Matyi, Somogyi lantos, Tamásffy dr., Yang A. dr., Yang O. I. dr., -yi (ál)nevek is az ő írásait jelölik. Germanus Gyula írói álneve (G. Hajnóczy Rózsa) feleségétől származik, de létezik olyan álnév is, amely mögött két szerző húzódik meg: a Judith Michael szerzői név Judith Barnard és Michael Fain, amerikai házaspár közös álneve. A Patrick Quentin, Q. Patrick és Jonathan Stagge álnevek pedig egy egész teamet takarnak: Hugh Callingham Wheeler, Richard Wilson Webb, Martha Mott Kelley és Mary Louise White Aswell közös írói álnevei. Samuel Langhorne Clemens Mark Twainként lett világhírű, Agatha Mary Clarissa Miller Agatha Christie-ként, de az írónő Mary Westmacott néven hat romantikus lányregény szerzője is. Stephen (Edwin) King Richard Bachmann és John Swithen néven is alkotott. Francois Rabelais mindkét regényét, a Pantagruelt (1532) és a Gargantuát (1535) is Alcofribas Nasier álnéven jelentette meg. Az álnevek behálózzák az irodalmi és a művészeti élet egészét, s a legelképesztőbb önreprezentációs és névadási stratégiákkal, érdekekkel és kényszerekkel találkozunk.24 Jaroslav Hašek valódi névmisztifikátorként mutatkozik meg publikációiban. Több mint száz álnevet használt, ehhez járulnak azok az álnevek, amelyek puszta kezdőbetűből állnak.25 Ezen túl több írása névtelenül jelent meg, gyakran egy-egy lapban több ilyen írás is szerepel, s gondot okoz annak filológiai azonosítása, ezek közül melyekkel állt szerzői viszonyban. Ezt a bonyodalmat tovább tetézi az a tény, hogy Hašek többször felesége, Jarmila Hašková nevén jelentette meg írásait – aki maga is írónő, s aki „ráadásul egyik írásában kifejezetten tiltakozik az ellen, hogy nevét pusztán mint 49 �Kutatóterület Jaroslav Hašek egyik álnevét fogják fel.”26 Hasonló névmágia figyelhető meg Fernando Pessoa életművében, hiszen a portugál szerző saját nevén kívül nyolcvanhat álnéven és stílusban írt, és minden alteregóhoz külön életrajzot, horoszkópot és aláírást is kitalált.27 J. K. Rowling Harry Potter-könyveinek sikertörténetében is szerepe van a névproblémának, hiszen „A könyvre azért került a J. K. Rowling név, mert a kiadó nem volt biztos benne, hogy egy női író könyvét a fiúk el akarják olvasni.”, illetve „Teljes neve valójában csak Joanne Rowling – a Kathleent, nagyanyja nevét csak azért illesztette be, hogy a kiadó két kezdőbetűt tehessen a címlapra a szerző valódi keresztneve helyett.”28 Legutóbb pedig elsőkönyves nyugalmazott katonai rendőrnek kiadva magát, Robert Galbraith álnéven jelentette meg a The Cuckoo’s Calling (Szól a kakukk) című krimijét. Az álnév feloldása körüli homály – amely a jól kiszámított marketingfogás vádjától a jogi lépések kezdeményezéséig terjed – jól mutatja, az álnévben rejtőző lehetőségek hihetetlenül bonyolultak, sokrétűek, változatosak: és minden esetben értelmezésre szorulnak. Mert a Ľudovít Garajként anyakönyvezett, s egyszer Ľudovít Garajként, máskor Garaj Lajosként publikáló szerző, vagy a hivatalos okmányaiban Ľudovít Grendelként szereplő, de Grendel Lajosként híressé vált prózaíró esetében név, álnév, szerzői név (kétalakú név, lefordított név stb.) viszonyai egészen más kérdéseket vetnek fel – a kettős identitástól egészen a többségi társadalom nyelvi közegének homogenizáló, asszimiláló, esetleg elnyomó hatalmi viszonyaiig. Hasonló hatalmi viszonyok szólnak bele a névválasztásba azoknak a nőknek az esetében, akik férjük nevén jelennek meg az irodalmiművészeti életben. Az álnév formai szempontból gyakran hozható összefüggésbe az életrajzi szerző valódi nevével – van, amikor betűrejtvény formáját ölti: Négyessy – ssssy; van, amikor egyszerű anagramma: Voltaire – Arouet L(e) J(eune), Zolnai Béla – Lonzai Ábel; van, amikor palindromként jön létre: Gerő Mór – Öreg Rom, Ady – Yda. Néha szójáték alakját ölti: Márki Sándor – Marquis Jean d’Or; máskor a vezeték- és keresztnév összetételéből jön létre: Beöthy László – Thylas; esetleg felcserélik a vezeték- és keresztnevet: Endrey Gyula – Gyulay Endre.29 Gulyás Pál tekintélyes mennyiségű példát hoz olyan esetekre is, amikor a szerző valódi nevének semmi köze az álnévhez – hanem a szerző származási helyéhez, testi fogyatékosságához, közismert, régi írók nevéhez, irodalmi művek szereplőinek nevéhez. Az ún. apellatívumok típusa „A Kisfaludy-Társaság egy tagja: Toldy Ferenc”30 formula, de a régi, közismert műre történő hivatkozás is gyakori volt a 19. században. Ez utóbbira Jósika Miklósnál találhatunk példát, akinek regényei „1853-ban egymásután jelentek meg: «Eszther», a «Nagyszebeni királybíró» és «A gordausi csomó«, mindenik 3-3 kötetben. Az első névtelenül jelent meg, a többin a név helyén ez állott: «Írta az Eszther stb. szerzője».”31 50 �Kutatóterület A teljes nevek mellett az álnevek állhatnak csupán egy-egy betűből: ezek a kryptonymok, amelyek lehetnek monogramok vagy polygramok, attól függően, hogy egy vagy több betűből állnak, amelyek aztán tovább osztályozhatók attól függően, hogy ezek a vezetéknév vagy keresztnév első, utolsó, közbülső betűjéből vagy más kombinációjából állnak-e össze.32 Példaként Ady Endre álneveit említhetjük: Ady Endre: A, A., (A), (A.), a, a., - a.-, (a), (a.), (a. a.), A -. - e., (a. –e.), Adibandi, Adieu, Adieu Bandi, Adybandi, AE., A. E., (a# – #e), (a# – #e.), ae., (ae.), a. e., Andi, Anér, A-y, (A-y.), A-y E-e, B., (b), (b.), (-b), -b., -b-, Bandi, Barla, bi., Brown, Csáth, D., -d-, (- d-), DEBRECENI gyulai pál, -di, DIBAND, Diósady, Dyb., (Dyb), (Dyb.), Dy-bandi, Dyb - Andi, E., - e., (e), (- e), (- e.), Erdne Yda, ERDNEYDA, (f. m.), Ipszilonos, Kálvinista magyar, L., Lellei, Lellei András, L-i., Mindszenty Endre, Múzsafy, Ód, Ódi, - n., Pont, Y, – y.), (y.), (- y.), /- y./, Yda, +.33 Ady változatos álnévhasználatából kiderül, hogy a legváltozatosabb álneveket és kryptogramokat használta, sőt az összeadás jelét is. Az álnevek bizonyos típusai ugyanis nem betűkből, hanem például számjegyekből állnak – például Bajza József az Athenaeumban a 10., 12., 13., 25., 38., 93., 99., 333., 600. számjegyeket használta. Vörösmarty több lapban a 20., 32., 41., 100., 222. számokat –, sőt ismertek egyéb jegyek is – mint például Arany kettős vonalú plusz jele, Ignotus egymás alatt elhelyezkedő kettős csillaga A Hétben, Kozma Andor Dávid-csillaga szintén A Hétben, Ambrus Zoltán kérdőjele a Magyar Hírlapban, de a négyzet, a kör, a Nap, a Mérleg vagy a Halak jegyére is lehet példákat hozni.34 Az álnév és az álneves szövegek a hamisítás, a falszifikáció (hoax, fake) jelenségével is összefüggésbe hozhatók. Az első irodalmi hamisító Melissa Katsoulis szerint Dionüsziosz sztoikus filozófus volt, aki a negyedik században Szophoklész neve alatt írta Parthenopaeus című drámáját,35 amelyet volt tanítója, Heráklidész megszégyenítésére használt fel.36 Más szerzők a szintén ókori görög Onomakritoszt emlegetik,37 aki az i. e. 6-5. század fordulóján az „orphikus vallási irányzat tanait foglalta hexameterekbe, a mitikus énekesek, Orpheusz és Muszaiosz költeményei és jóslatai gyanánt adva ki azokat.”38 De említhetjük I. Dionüszosz szürakuszai türannosz-költőt is, akiről tudjuk, hogy „műveinek megalkotásában költő vendégei segédkeztek.”39 A három korai példa a hamisítások különféle változataira utal, az első esetben a hamisítás célja a bosszú, a második esetben egy misztikus hagyomány igazolása, míg a harmadik eset az ún. irodalmi négerezés – politikailag korrekt kifejezést alkalmazva a névtelen háttéríró, fantomszerző, ghostwriter jelenségére utal. Brian McHale a hamisítások három fajtáját különbözteti meg: az általa használt terminológia – Genuine Hoaxes, Entrapment Hoaxes, Mock Hoaxes40 – a valódi hamisítás, a rosszindulatú átverés és a játékos megtévesztés fogalmaival írhatók le. Az első kategória a James MacPherson-féle Ossian-balladáktól William Ireland Shakespeare- 51 �Kutatóterület kéziratain át a fiktív Hitler-naplókig tart, a második csoportba tartoznak például James McAuley és Harold Stewart állítólag egy délután alatt írt hamis avantgarde versei, amellyel az avantgarde irányzatot akarták hiteltelenné tenni.41 A harmadik csoportba pedig azok a – szerzőséggel folytatott – irodalmi játékok, amelyek a szerzői hang kitágításában érdekeltek – jó példák erre a fiktív japán szerző, Araki Jasusada hirosimai versei, amelyeket minden bizonnyal Kent Johnson írt.42 Ebbe a kategóriába sorolható a posztmodern magyar álneves irodalom is – Weöres István Psychéje, Esterházy Péter Csokonai Lilije, Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándora, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Baka István Sztyepan Pehotnija, Kovács András Ferenc Jack Cole-ja, Jász Attila Csendes Tollja… Ebben a vázlatos kitekintésben nem térhettünk ki az álneves és anonim szerzőség összes kérdésére, célunk leginkább egy-egy elméleti kérdés felvetése, illetve a konkrét névhasználati problémák egyediségének felmutatása volt. Mint látható, a szerzői név által megvalósított lehetőségek – a pszeudonimitás és az anonimitás – szinte kimeríthetetlen tárházát jelentik az identitás metamorfózisainak, hiszen az irodalmiság alapvető funkciói közé tartozik a szerzői név törlése és újrafelhasználása. Az utóbbi két évtizedben a magyar irodalomtudományban több olyan alapvető könyv és tanulmány született, amely számára a maszkok, alteregók, heteronimák, álneves megszólalásformák, mögöttes ének, alakmások, hamisított identitások, a szerzői név és identitás játékai alapvetően nem katalógusszerűen, hanem elméleti kérdésként vetődtek fel.43 Ez a szöveg ehhez korpuszhoz próbált további adalékokkal szolgálni. Jegyzetek 1 A szomszédos irodalmakban is találkozhatunk az irodalmi misztifikáció és karrierépítés hasonló eseteivel. A cseh irodalomban például az utóbbi évek legnagyobb misztifikációjaként lepleződött le Jan Cempírek, aki egy fiktív 19 éves vietnami írónő, Lan Pham Thi nevén adott ki könyvet Fehér ló, sárga sárkány (Bílej kůň, žlutej drak) címmel 2009-ben, s az érzékeny cseh-vietnami együttélés kérdéseit feszegette. A szlovák irodalomban Maxim E. Matkin, Petra Malúchová (Peter Macsovszky) és Anna Snegina (Michal Habaj) tölt be hasonló funkciót. Peter Macsovszky (azaz magyar nyelvű szövegeinek szerzőjeként Macsovszky Péter) sokoldalú misztifikátor: Generator X néven kollektív versgenerátort működtetett más szerzőkkel, publicisztikai írásaiban Marek Lukáč, Andrej Okomín és Attila Tárnoki néven jelenik meg, ezoterikus szövegeit Mantello, Andrej Černický, Tomáš Dubloň és Hassan Simonoff neve alatt jelenteti meg, és Petra Malúchová mellett olyan fiktív identitásokat teremtett még, mint a magyar íróként megjelenő Péter Iványit, a buddhista szerzetes Rimpočhe Sarmungot, Jozef Varnusz és Magistra Aglaja ezoterikus írókat, egy Mrakozrec nevű sámánt, aki a Tátrában él, David Leder zenészt, Michal Garaj képzőművészt, illetve Tono Tehlár prózaírót. Vö. Jaroslav 52 �Kutatóterület ŠRANK: Nesamozrejmá poézia. Literárne informačné centrum, Bratislava, 2009. 169170. 2 FODOR István: Ősi halotti maszkok – Ancient burial masks. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2013. 5. 3 „Tizenhat álneve volt annak a bűnözőnek, aki az Olaszországban rá kiszabott börtönbüntetés elől akart Szerbiába szökni, de a magyar rendőrök elfogták.” http:// www.baon.hu/bacs-kiskun/kek-hirek-bulvar/tizenhat-alneve-volt-nyelvtudasanbukott-meg-a-bunozo-485860 4 „A Robert Yugovich álnév, méghozzá egy komoly életvédelmi óvintézkedés miatt. A szerző ugyanis éppen többéves börtönbüntetését tölti Magyarországon, mert úgy döntött, kiszáll Európa egyik legjobban működő bűnszervezetéből, a hollandiai székhelyű szerb maffiából. Amúgy vajdasági magyar, aki elitkatonai kiképzést kapott, részt vett a jugoszláv háborúban, majd dezertált.” http://hir6.hu/ cikk/60431/jotekonysag_a_bortonbol_egy_alapitvany_szamara. 5 Az USA-beli Nemzeti Terrorelhárítási Központban (NCTC) fenntartott adatbázisban (TIDE), amelyet a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) működtet, 540 ezer nevet tartalmazó terroristalista található. „Az 540 ezer név valójában körülbelül 450 ezer embert takar, mert az álnevek és a betűhibák miatt egyesek többször szerepelnek.” http://www.origo.hu/nagyvilag/20130424-potencialis-terrorista-voltaz-idosebbik-bostoni-robbanto.html. 6 Matt BISSONNETTE, aki a SEAL terrorelhárító elit alakulat tagjaként részt vett az Oszama bin Laden halálával végződött akcióban, Mark Owen álnéven írta meg élményeit, amelyből az USA-ban hatalmas könyvsiker lett. A könyv magyarul is megjelent: Mark OWEN – Kevin MAURER: A Bin Laden-akció – Így végeztük ki a terroristavezért. XXI. Század Kiadó, Budapest, 2012. 7 „…a rendőrség politikai osztálya a »nemzetvezető« 1946-os kivégzése után meghamisította Szálasi Ferenc halotti anyakönyvi kivonatát, és Lukács Ferenc néven temették el. Más adatait és kivégzésének dátumát is módosították.” http://www. mult-kor.hu/cikk.php?id=19678. 8 Reisz Manfréd: Nevezd nevén a pornószínészt. http://manna.ro/uzlet/nevezd_ neven_a_pornoszineszt_2008_03_17.html. 9 „Sabine Leutheusser-Schnarrenberger egyértelműen kiállt az álnevek és az anonim szörfölés mellett. Álláspontja szerint ennek bele kell férnie a jogállamiságba. A politikus szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy anonim módon jelenjen meg a világhálón. »Nagyon sok jó oka van annak, hogy egyes felhasználók miért használnak az interneten álneveket vagy miért szörfölnek névtelenül. Egy esetleges tiltás elsősorban a kisebbségeket, a félelemben élőket és a gyengéket érintené, azokat az embereket, akiknek a legfontosabb az álnevek alkalmazása és akiket a társadalom a leginkább kirekeszt. Köztük vannak a visszaélések áldozatai, a politikai aktivisták, a betegek, a különleges szexuális irányultsággal rendelkező személyek, a gyermekek és a fiatalok. De akár a tanárok is, akik nem hajlandók elfogadni a diákok osztályzásait vagy azok a nők, akik meg akarják védeni magukat az online zaklatásoktól. Ők szintén álneveket használnak« – jelentette ki az igazságügyminiszter.” http://www. sg.hu/cikkek/89164/az_alnevek_hasznalata_mellett_allt_ki_a_nemet_igazsagugyi_ miniszter. 10 SZ. DEBRECZENI Kornélia: Magyar írói álnév lexikon. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1992. 10. 53 �Kutatóterület WIX Györgyné: Egy „XVIII. századi magyar anonim-lexikon” összeállításának problémái. http://epa.oszk.hu/01400/01464/00011/pdf/057-064.pdf 12 BARTHA Judit: Nyomozás egy kézirat ürügyén. Holmi 2013/1. http://www.holmi. org/2013/01/bartha-judit-nyomozas-egy-kezirat-urugyen-pszeudo-kierkegaard-amegfordult-vilag. 13 SCHEIN Gábor: A megtartott név. Híd, 2010/12. 22. 14 GULYÁS Pál: Az írói álnevek. In uő: Magyar írói álnév lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. 9. 15 Gérard GENETTE: A szerzői név. Helikon, 1992/3-4. 523. 16 HOVÁNYI János – ZACHÁR Zsófia: anonim mű. In: KIRÁLY István (szerk.): Világirodalmi lexikon 1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. 341. 17 GULYÁS, i. m. 9. 18 GENETTE, i. m. 529-530. 19 HOVÁNYI – ZACHÁR, i. m. 341. 20 „Az első változata 1804-ben keletkezett, kéziratban hamar elterjedt, és az író tudta nélkül megjelent. 1815-ben a Bécsben tanuló Kerekes Ferenc későbbi debreceni professzor a szerző személyét nem ismerve adta ki névtelenül a Lúdas Matyit. Fazekas levélben tiltakozott a kiadás ellen, a szerző átdolgozta a művet, és a saját neve alatt jelentette meg: 1817-ben Bécsben. Műve előszavában utal a plágiumra.” http://hu.wikipedia.org/wiki/Lúdas_Matyi_(költemény). 21 Dr. ERDŐ János: Egy névtelen káté 1845-ből. http://eda.eme.ro/bitstream/ handle/10598/21804/KM_1975_02-03_129.pdf?sequence=1. 22 HOVÁNYI János – ZACHÁR Zsófia: álnév. In: KIRÁLY István (szerk.): Világirodalmi lexikon 1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. 232. 23 GULYÁS, i. m. 10. 24 Avicenna eredeti neve Abu Ali al-Huszajn ibn Abdullah al Hasszán ibn Ali al-Saih al-Rajsz ibn Szína, Caravaggio eredeti neve Michelangelo Merisi, El Greco eredeti neve Doménikos Theotokópulos, Voltaire eredeti neve François-Marie Arouet, Joseph Conrad eredeti neve Józef Teodor Konrad Nalęcz Korzeniowski, Anna Andrejevna Ahmatova eredeti neve Anna Andrejevna Gorenkova, Tristan Tzara eredeti neve Samuel Rosenstock, Louis Aragon eredeti neve Louis Andrieux, Molnár Ferenc eredeti neve Neumann Ferenc, Balázs Béla eredeti neve Bauer Herbert, Paul Eluard eredeti neve Eugéne Émile-Paul Grindel, Maxim Gorkij eredeti neve Alexej Maximovics Peskov, Virginia Woolf eredeti neve Adeline Virginia Stephen, George Orwell eredeti neve Eric Arthur Blair, Marilyn Monroe eredeti neve Norma Jeane Mortensen, Marguerite Yourcenar eredeti neve Marguerite de Crayencour, Woody Allen eredeti neve Allen Stewart Konigsberg. 25 http://www.ucl.cas.cz/edicee/data/prirucky/bibliograficke/BJH/SZP.pdf. 26 Jana PODSKALSKÁ: Publicista Petr Kovařík: Jaroslav Hašek dodnes budí rozporuplné reakce. http://www.denik.cz/ostatni_kultura/publicista-petr-kovarikjaroslav-hasek-dodnes-budi-rozporuplne-reakce-20130430.html. 27 http://hu.wikipedia.org/wiki/Fernando_Pessoa. 28 J. K. Rowling életrajza. http://starity.hu/sztarok/j-k-rowling/eletrajz/. 29 Uo. 10-12. 30 Uo. 16. 31 Dr. DÉZSI Lajos: Jósika Miklós, 1794-1865. http://mek.oszk.hu/05800/05804/ html/05.htm. 11 54 �Kutatóterület GULYÁS, i. m. 19. GULYÁS, i. m. 516., SZ. DEBRECZENI, i. m. 522. 34 Uo. 501-512. 35 Melissa KATSOULISOVÁ: Literární mystifikace. Nakladatelství XYZ, Praha, 2012. 32 33 10. 36 MARINOV Iván: Aki nem ismerte a betűket. http://www.urbanlegends. hu/2010/02/aki-nem-ismerte-a-betuket/ 37 Javier MARTÍNEZ: Onomacritus the Forger, Hipparchus’ Scapegoat? In: Javier MARTÍNEZ (szerk.): Fakes and forgers of Classical Literature. Ediciones Clásicas, Madrid, 2011. 217. 38 RITOÓK Zsigmond: Onomakritosz. In: KIRÁLY István (szerk.): Világirodalmi lexikon 9. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984. 666. 39 LÁZÁR György: Dionüsziosz. In: KIRÁLY István (szerk.): Világirodalmi lexikon 2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. 754. 40 Brian MCHALE: “A Poet May Not Exist”: Mock-Hoaxes and the Construction of National Identity. In: Robert J. GRIFFIN (szerk): The Faces of Anonymity: Anonymous and Pseudonymous Publication from the Sixteenth to the Twentieth Century. New York and Basingstoke, Palgrave Macmillan, 2003. 233-252. 41 KATSOULISOVÁ, i. m. 10-12. 42 Uo. 218. 43 RADNÓTI Sándor: Hamisítás. Magvető, Budapest, 1995., D. RÁCZ István: Költők és maszkok. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996., Art LOVER: a.k.a. – Álneves művészek, művészi álnevek. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006., CSÁNYI Erzsébet (szerk.): Alteregó. Alakmások – hamismások – heteronimák. Bölcsészettudományi Kar – Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2010., POLGÁR Anikó – CSEHY Zoltán: Mögöttes én-ek. A szereplíra változatai – tipológiai vázlat. Partitúra, 2009/2. 131-137. 55 �Kutatóterület KABDEBÓ LÓRÁNT Nem ér a nevem? Lengyel András A mindennapok szemüvegkészítői című könyvéről A 2013-as könyvhétre megjelent könyvek közül kiemelkedő érdeklődést, kritikai visszhangot váltott ki egy eredetileg filoszok számára készült tanulmányokból összeállított válogatás (Lengyel András: A mindennapok szemüvegkészítői. Sajtótörténeti tanulmányok. Nap Kiadó, Budapest, 2013). Nagyra becsült kollégánk pontos tanulmányokat és szövegpublikációkat sorjázó életművéből sikerült egy olyan válogatást összeállítani, ami nemcsak a szűkebben vett szakma érdeklődésére tarthat igényt, hanem egyben a média mai nagyhatalma előéletének vajúdástörténetét tárja az érdeklődő olvasók elé. Hogyan és mikor lett a sajtó világokat rengető hatalommá. Hogyan volt képes a korszak legnagyobb íróit is magába darálva, legjobb képességeiket kihasználva végül is a névtelenségbe visszavezetve felhasználni őket, tehetségüket politika-, sőt történelemformáló erővé alkalmazni. Nem íróként váltak klasszikus alkotók a sajtó felhasznált szöveggyártóivá, hanem képességeiket kihasználva, akárha nézeteikkel ellentétes világok képviseletére, sikeres megszólaltatására fizetett alkalmazottakká silányítottan. Lengyel András azt a modern sajtót mutatja be, ahol az író nem alkotóművészi alkatában jelenik meg, hanem bérmunkásként, szövegíróként merül el a történelmet alakító hatalmi harcokban. Miként lesz névtelen újságíróvá korszakos nagyságú klasszikus író. Mert gyakorlattá vált: amit 56 �Kutatóterület nem névvel jegyez írója, az nem az ő személyiségének megszólaltatója. Az csak alkalmazotti termék. A magántulajdon szentségének és a szerzői jog mindenhatóságának korában a napi sajtó legtöbb írása személytelen szöveggé alakul. Nem tudni, ki a szerző, ki, hányszor, miképpen alakítja át a szöveget, amíg végül nyomdakész állapotban az újságban olvashatóvá válik. Lengyel András könyve az újságszöveg elkészülésének mechanizmusát fejti fel. Ezért válhatott a könyvhét legolvasottabb könyveinek egyikévé. Ugyanakkor a bizonytalanságomat is megerősítette. A személyi szerzőség még abban az esetben is bizonytalanná válhat, ha bizonyosak vagyunk a szerző és a szerkesztő személyében. A szöveg olvasmányossá tétele, rosszabb esetben politikai funkciójának hatásossága érdekében ki, mikor alakítja a mondatokat, talán soha nem válik tisztázhatóvá. A világháború és a forradalmak, majd Trianon árnyékában ki tudná mára szövegszerűen tisztázni például a hírhedtté vált Pardon rovat darabjainak szerzőségét. A Kosztolányi-filológia megoldhatatlannak látszó problematikája. De ne csak ilyen, a téma és az író személye okán egyként izgalmas szöveget nézzünk. Az Est-lapoknál Szabó Lőrinc olvasószerkesztői feladatokat látott el. Leghosszabb ideig a Magyarországnál, ahol egészen az ostromig, a lap 1939-es „államosítása” után is betöltötte ezt a munkakört. Hagyatékában – ki tudja, miért – megőrzött egy különben közömbös napi cikket. Prózai művei kiadásakor sokáig nem tudtuk eldönteni, vajon felvegyük-e írásai közé, hiszen annyi „autográf” javítása van benne, hogy végül egészen más írássá alakult az ő szerkesztői munkája következtében. Végül is kihagytuk. Hiszen más szerző (ki tudja, ki?) szövegét alakította olvashatóvá. A legendás „csőpostán” az olvasószerkesztői véglegesítések garmada utazott le ekként a nyomdába. Azaz, jutott a fogyasztókhoz, az olvasókhoz. Hogyan kapcsolódik mindez a politikához? Erre ad történeteket a mai érdeklődőknek az évszázaddal ezelőtti múltból Lengyel András. Könyve meglepetés lett? Talán azért is, mert a napilapok az olvasmányosság igénye miatt feltöltődtek szépirodalommal. És a szépirodalom mai fogyasztóihoz a politikai napilapok irodalmi termékei mára már jól kifejlett repertóriumok szűrőjén keresztül készült válogatásokkal juthatnak. Az újabb filológusnemzedékek is ezeknek a repertóriumoknak a használatával boldogulnak. A Lengyel András megrajzolta Az Est-lapok két évtizedét nekem még végig kellett lapoznom, hogy Szabó Lőrincről készített monográfia-sorozatomhoz megtaláljam a költőnek a lapban közölt verseit, cikkeit. Lassan haladtam, mert a laphármas híranyagát is áttekintettem, a korszak történelmét ezekből a „napi hírekből” tudtam a magam számára összeállítani. És aztán elő kellett vennem a laphármassal vitában álló más orgánumokat, hogy az ütközésekből próbáljam kiolvasni a végül is megfejthetetlen összefüggéseket. Diákjaimnak mindig is ezt a módszert ajánlom, ez az, ami Lengyel András könyvét is ilyen izgalmas olvasmánnyá teszi. 57 �Kutatóterület Persze, amióta elkészült Az Est-lapok repertóriuma, azóta már csak ezt forgatják a filoszok. Így állt össze az Osiris Klasszikusok utóbbi három kötete, Kemény Aranka és Horányi Károly heroikus vállalkozása. Az Emlékezések és publicisztikai írások, a Vallomások, majd a mostani könyvhéten megjelent Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák. És készül folyamatos OTKAtámogatással Horányi Károly újszerű vállalása, a krk.szabolorinc.hu, a költő összes verseinek, versköteteinek, és versvariánsainak monumentális gyűjteménye. Kedves olvasóim, valóban azt hiszik, hogy így meg lehetett volna ezeket a kiadványokat teremteni? Kiindulásul lehetett csak használni a repertóriumokat, kézikönyveket. Amikorra a kötetek és a weblap elkészült, rákényszerültek tanítványaim is arra a figyelmes napilapkövető aprómunkára, ami kinyitotta számukra a modern kor politikai és történelmi megismerését is. Az én valahai munkálkodásom, Lengyel András mostani nagysikerű lapolvasói gyakorlata megkerülhetetlen. Az első hazai lapkonszern (Az Est-lapok: Pesti Napló, Az Est, Magyarország, az Athenaeum kiadó és nyomda) megalkotói Miklós Andor és az eddig kevésbé emlegetett gazdasági menedzser, Sebestyén Arnold. Viszonylag fiatalon, alkotásuk fénykorában haltak meg, nem érhették meg a nagy európai változás következtében elkövetkező hanyatlást, sőt pusztulást. Miklós Andor is, Sebestyén Arnold is – persze jól felfogott gazdasági érdekükben is – magukhoz kötötték a Nyugat nagyságait. Az alapító nagy nemzedéket, majd pedig a háború után induló úgynevezett fiatalokat. Az Est-lapokra azért figyeltem fel, mert ott nőtt fel Szabó Lőrinc, és ott volt az alapító tulajdonos páros bizalmi szerkesztője, a három lap irodalmi rovatának megszervezője a „rejtélyes doktor”, Szabó Lőrinc apósa, Mikes Lajos, aki utóbb sornyitóként halt meg az alapító atyák közül a harmincas évek elején. Szabó Lőrinc minden irányában gesztust tevő emberi mozdulatot nagy hálával tudatosított élete során. Mindig, a legnehezebb körülmények között is. Szabó Lőrincet Miklós Andor támogatta, becsülte, sőt azt is lehetővé tette, hogy megvásárolhassa azt a festményt, amelyet Rippl-Rónai készített a fiatal költőről, és azóta könyvtárszobájának egyik ékessége. Erről a költő 1944-ben, már a német megszállás idején egy finn lapnak adott interjújában is megemlékezett. Az újság kiadója törölte ugyan a megjelent szövegből, de az általam látott, és könyvemben fényképen közölt megsárgult gépirat megőrizte az Uusi Aura 1944. április 30-i száma részére készített szöveget: „Aki maga nem zsidó, annak zsidó barátja, szerelme vagy mondjuk zsidó jótevője van azok között, akiknek hordaniuk kell a sárga csillagot – figyelmeztetett egy ismert író. Minden ember jó valakihez, így például én is ajándékba kaptam egyszer egy zsidó kiadótól azt a festményt, amelyet egy híres festőművészünk festett rólam fiatalkoromban, s amelyet én sohasem tudtam volna megvásárolni magamnak.” 58 �Kutatóterület Magam részéről az egész kötetet azért vettem örömmel kézbe, mert hosszú portréban igyekezett életre kelteni Sebestyén Arnold emlékét, jellemrajzát. Megörültem, hogy Lengyel András is felfedezte a lapkonszernnek ezt a háttérben mozgó, kultúra iránt fogékony szervezőjét. Valóban ő volt az, akinek a vállán nyugodott a lapkonszern menedzselése. Szabó Lőrinc levelezéséből tudjuk, hogy egy 1924. áprilisi újságírósztrájk idején, amikor a lapok nem jelenhettek meg, ő közvetített, és ő rendezte a problematikus viszályt: „Az Est-nél írok most. Még mindig tart a sztrájk, és ki tudja, meddig tart ezután is. […] Délben még otthon voltam, megebédeltem, s csak 1-tájban jöttem be a redakcióba. Mikes még itt van, várja Sebestyént, aki a mai tárgyalásokról beszámol, és helyzetjelentést ad ki a nagyfejűek számára. Mindennap így van ez, és ellentmondó hírek özöne, bizonytalanság és kimondhatatlan nyomorúság, pénztelenség, Miklós Andor jön, Miklós Andor nem jön, ne is jöjjön, Salusinszky ma elébe utazott Bécsbe, hogy ne jöjjön haza, míg a sztrájk tart, mert itt most nagyon szidják… és ilyesmi. Nem lehet felhasználni a sok szabad időt semmire, […] Most hallom, hogy a helyzet ma megint szörnyen kiélesedett; talán feloszlatják a nyomdászszakszervezetet; az összes munkaadók, más téren is, összefogtak, mert ha ezek megkapják, a többi munkásság is aranyparitást követel. Ma este és holnap délelőtt krízis.” (1924. április 30.) Alakja Szabó Lőrinc életrajzában is helyet kaphat, méghozzá hangsúlyos szereplőként. 1926-ban, amikor Az Est-lapoknál racionalizálás címén több újságírót elbocsátanak, Szabó Lőrinc is erre a sorsra kerül, jelentősebb végkielégítéshez is jutva. Ugyanakkor a lap lehetővé teszi, hogy gyakori szerepléssel, nemcsak versekkel, de kritikákkal, színházi beszámolókkal, színes jegyzetekkel gyakran szerepeljen, és ezzel némi keresethez juthasson. Ebben hangsúlyos szerepe lett Sebestyén Arnoldnak. Búcsúzó látogatásáról 1926. július 14-ikén imigyen számol be feleségének: Kedves Klára, már megint bosszantom, gépen írva levelet, de most az alkalom – remélem – megenyhíti bosszankodását; ezt a pár sort ugyanis csak azért írom, abból az alkalomból, hogy megkaptam végre régóta kívánt írógépemet, és szeretném, hogy maga is lássa, még mielőtt hazajön, legalább a betűformát. Én már tegnap délután óta élvezem, gyakorlom magamat az írásban, s némileg úgy érzem magamat, mintha önként és újból beállottam volna első elemistának. De azt hiszem, elég gyorsan fogok emelkedni az osztályok lépcsőjén, s különösen szorgalomból mindig kitűnő osztályzatot fog adni nekem a YOST istene. Jó gép, persze használt, tisztításra is szorul, de megér 59 �Kutatóterület így is hárommilliót, esetleg négyet. A direktornak nagyon tetszhetett a kérésem, realitásom egyik bizonyítéka; azért édesítette a búcsút egy írógéppel. Sokszor csókolja Lőrinc Élete végén, a Vers és valóságban is felemlegeti az adományt: „Mikor 1926-ban Az Estnél nekem felmondtak, noha Mikesnek a veje voltam, amin sokan külön elbámultak, akkor körülbelül másfél évig rendszeres alkalmaztatásom nem volt. Verseket és kisebb-nagyobb cikkeket azonban Az Estbe és a napilapokba írtam. Körülbelül egy év múlva a főszerkesztő (Miklós Andor) újra meghívott a lapjaihoz. […] Sebestyén Arnold vezérigazgató a felmondással egyidejűleg egy nagy irodai Yost írógépet adott nekem, hogy »legyen munkaeszközöm a kenyérkeresethez«”. Ez az a kurzív betűs írógép, amellyel az elkövetkező évek műveit készíti, és levelezését folytatja, benne az általa 1927-ben szerkesztett Pandora című folyóirat szervezési munkáit. A gép sajátos betűtípusa utóbb a filológiának is nagy hasznot hajt, ugyanis időmeghatározásra teszi alkalmassá a költő gépiratait. Személyes kapcsolat is alakult a költő és az igazgató között. Megint csak Lengyel András alkat-rajzát kiegészítendő idézhetem Szabó Lőrinc 1929. szeptemberi látogatását a Semmeringen tüdőbetegségét kúráló főnöknél. A költő akkor már ismét javában a lapkonszern munkatársa. Bátyjával a Raxra kirándultak, és útba ejtették a találkozás lehetőségét: „Semmeringen a Stefanie-ben szálltunk meg, ahol Barcza járt a minap. Polgári hely, jól éreztük magunkat, rögtön visszagyalogoltunk egy állomásnyit a Kurhaushoz, egy nagy szanatóriumhoz, Sebestyén direktorhoz, akit előzőleg telefonon felhívtam a szállodából, hogy ráér-e. Ráért, hogyne, sőt – minthogy épp rövid sétáját tette – lent megvárt, és úgy mentünk fel hozzá ½ 7-kor. Egy órát beszélgettünk hárman, a legtöbbet ő, hiszen innen Ausztriából is több érdekeset tud Pestről, mint én. Igen kedves volt.” Hozzátehetem Lengyel András leírásához, hogy Sebestyén Arnold az írókkal való kapcsolatát a maga sajátos módján is tartotta. Mikes Lajos fizette híres könyvelése alapján a szépirodalmi alkotásokat. De úgy látszik, Sebestyén Arnold külön módon premizálta is igazgatóként a szerzőket. Példaként idézzem Szabó Lőrinc megjegyzését a Fény, fény, fény kötet házipéldányában: „Sebestyén Arnold direktor e versért 3.000.000 koronát adott. (Lehet, hogy csak előleg volt.) Kérés nélkül.” De visszatér erre még a Vers és valóságban is: „Akkor se, vagy csak akkor? – A legtöbb honoráriumot hosszú évek határai között ezért a versért kaptam Sebestyén Arnoldtól, Az Est kiadóhivatali igazgatójától, aki tüdővészben halt meg elég fiatalon.” 60 �Kutatóterület Ami pedig ritka esetnek számít a költő kötetei esetében, első Válogatott Versei gyűjteményében, 1934-ben, halála után a különösen díjazott verset dedikációval is ellátja: „Sebestyén Arnold emlékének”. És ha már Szabó Lőrinccel kapcsolódtam, hadd idézzem a költő példáját, amely éppen Lengyel András könyvének a sajtóhatalomról szóló eszmefuttatásait erősítheti meg. Nem a költőt és íróbarátait (Németh Lászlót, Kodolányit, sőt a védelmükre siető Illyés Gyulát is) sújtó közismert 1945-ös igazolási eljárás sajtóvisszhangjára utalok ezúttal, hanem azokra a tudatos sajtóbeli védő megnyilatkozásokra, amelyekkel Szabó Lőrinc zsidó származású barátja majd egy másik esetben író-fordító kollégája védelméhez kapcsolódik a sajtó által hangsúlyossá tett megnyilvánulásokkal. Az első az 1939-es berlini előadásával kötődik. Már majdnem a háború, itthon pedig a második ún. „zsidótörvény” idején járunk. A költő interjújában azt hangsúlyozza, hogy nem szokatlan esemény az ő előadása, hiszen „[a]z Ungarisches Institut minden évben rendez ilyen előadóestet. Többnyire tudósok kapnak rá meghívást, költő eddig három ízben jutott szóhoz: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és most Szabó Lőrinc”. Majd pedig az előadás szövegének technikai elkészítését magyarázza el, benne a pályakezdése Centrál-beli, Babits-közeli társaságához tartozó atyai barátját külön, név szerint emlegetve: „Kicsit izgatott voltam előzőleg, bevallom, mert ez volt az első német nyelvű előadásom. A kislányom tanárnője fordította le és aztán Horvát Henrikkel gyúrtuk át, hogy minden tekintetben kifogástalan legyen.” A másik a weimári írótalálkozóval kapcsolatos utalás, hasonló célzattal: „A sziklaszálló óriási éttermében, amely az egykori wartburgi várkantin helyén áll, a banketten […] szemközt Drieu la Rochelle, a Nouvelle Revue Française szerkesztője. […] a francia szerkesztő és sprecher pesti–párizsi ismerősök felől tudakozódott – valaki felől, aki Párizsban járva sűrűn felkereste, és most hadifogoly »valahol Európában«, és Gyergyai Albertről, akit igen melegen emlegetett”. Ez pedig az Illyés szerkesztette Magyar Csillag 1942. december 1-i számában jelent meg, és része lehetett annak a mentőakciónak, amelyre ezt a német „kollaboráns” szerveződést használták ki a szervezet főtitkárával, Carl Rothéval, éppen a wartburgi kirándulást követően (melynek történetét Kiss Noémi adja elő Németországban is visszhangos tanulmányában és Bécsben is megjelentetett forráskiadványával a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhely első füzetében, megtalálható az interneten a www. szabolorinc.hu weblapon.) Elkalandoztam? Valójában Lengyel András tájékozódásaihoz kapcsolódtam. Könyve ugyanis filológiai indíttatású, de azt lényegesen túllépő tájékozódó esszék láncolata. Ha írásainak filológiai következtetései esetleges vitatkozó kedvemet fel is kelthetik, meg sokszor a szerző maga is a további kutatás felé irányítja a figyelmet (különösen a Pardon-rovat és az 61 �Kutatóterület Új Nemzedék cikkek tárgyalásakor), de problémafelvetései és adatkezelése mindig izgatott továbbgondolkodásra késztetnek. „Állóvizek” felborzolásai: tények felvonultatásával. Vérbeli esszék, melyeknek joggal ott a helyük a Nap Kiadó Magyar Esszék sorozatában. Lengyel András könyve megérdemelt könyvheti sikert kiváltó kötet. Hadd emeljem ki írásai közül a számomra leginkább meggondolkodtatót, a balladás hangvételű, keserű utóérzést kiváltó, példásan megformáltat: Az Apostol-ügy (Egy 1920. őszi Kosztolányi-cikk sorsa). Filológiailag sziklaszilárd, lélektani megroppanások bemutatásával teljes történet, mely a kor sajtóviszonyaira a legszabatosabban rávilágító írás. Egy tragikus megbicsaklás „elsikálásának” elbeszélése. Ha ilyen dolog a legnagyobbakkal is megtörténhetett, megértem jóanyám kétségbeesését, amikor ifjúságomban egy pillanatra megnyílt előttem az újságírói pálya. „Csak nem akarsz te is Csutak Kóbi lenni?” – kérdezte rám nézve nagy megdöbbenéssel. Ugyanis az ő ifjúságában volt egy újságíró Gyöngyösön, akit csak így, ezzel a gúnynévvel emlegettek. A huszadik századi sajtótörténetben ez a fordulat is jelen lehetett. Csak sajnálhatjuk, hogy egyben irodalomtörténeti eseményként is számon kell tartanunk. És még egy záró megjegyzés a filosz kollega számára. A Szegedi Népszava „gleichaltolása” című írása egyik szereplőjének életútját elvarratlanul hagyta. A szociáldemokrata „központi elvtársak” Máté Ivánt küldték új felelős szerkesztőnek Szegedre, amikor a helyi kommunisták támadást indítottak a nagy múltú neves helyi szerkesztő ellen. De felette egy hét alatt eljárt az idő, szinte még meg sem érkezhetett hivatalát átvenni. Nem lett rá szükség, a pártfúzió eseményei ugyanis felgyorsultak. De a történetből az már nem derül ki, hogy Máté Iván barátom nemsokára vagy hat évig börtönlakó lett. Bűne nem volt, a szocdem párt balszárnyához tartozott, igazi kis hal volt valójában. Ámde szellemeskedő nagy szájjal bírt. Amikor lefogták, közölte: ő ismeri a szovjet párttörténetet, kéri a vallomását, mindent aláír. Minden ment is volna simán, ha nem kérdeznek rá igazi „bűnére”. Mit is mondott Rákosi elvtársról? Ha nem ismétli el, akkor azért verték volna. Ő becsületesen elismételte: rá olyan benyomást tesz, mintha egy garni szálló portása lenne, akitől, némi pénzbeli juttatás ellenében leányt is lehet rendelni. Ezért pedig kiverték a fogait. Utóbb sajnos találkoztam nevével bizonyos listákon is, Faludy Györgyről is jelentett talán. Ki tudja? Én a börtönévek utáni újságíróval Miskolcon ismerkedtem meg. Lexikon helyett használtam, és szerkesztőként politikai tanácsadómnak tartottam. Naponta találkoztunk, idegroncs volt már ekkor, de ragaszkodó, hűséges, tág látókörű barát. Én sok mindent köszönhetek neki. 62 �Kutatóterület JUHÁSZ ZOLTÁN Disputáció és liber gradualis Műfajok és módszerek A lét értékvilága az emberiség legnagyobb részére nem közvetlenül mutatkozik meg, hanem hagyományként öröklődik, s ez az egész életét meghatározza. A korunkbeli társadalom ezért – nem feltétlenül merő humánumból – ezt az ős-tekintélyt kezdi ki, és igyekszik helyette korszerűt alkotni. Ez így volt az újkor eleji Európában is: szembekerült egymással az értelem és a hit, a hatalom és a szabadság, valamint az emberi értelem és az Isteni Szó (ti. a kinyilatkoztatás). A középkori lovagi torna helyébe lépnek már az iskolaévek kezdetén a vetélkedések (lat. aemulatio), a tervszerűen lefolytatott mérkőzések (lat. concertationes) és nem utolsósorban a dolgozat tárgyát képező disputációk és a liber gradualisok.1 A főiskolai disputációk és szerzőik A disputa (megbeszélés) az egyetemi oktatás sajátos módszere főként a teológiai és filozófiai karon. Iskolai keretek között a tanár felügyelete mellett zajlott szigorú szabályok szerint. A defendens (védő) által előadott tétel igazságát egy obiiciens (ellenfél) megtámadta, majd szigorúan szillogisztikus formákban vitatták. A végeredményt a tanár fogalmazta meg. Az ünnepélyes dispután egy tanár terjesztette elő a tételt, s bárki vitába szállhatott vele. A középkorban a vizsgáknak legtöbbször disputa formája volt. A könyvnyomtatás előtti korban a disputának igen nagy szerepe volt a pontos, tudományos gondolkodásra nevelésben.2 A későbbi évszázadokban a protestánsoknál ez a szerepe megmaradt, a katolikusoknál a hangsúly a liber gradualisok felé tolódott el. A disputákkal kapcsolatban érdekes anyag az ún. athenaeum illustre.3 A 63 �Kutatóterület David Pareus disputációja -> Ii. I. 20/1.(Davidis Parei Disputationem theologicarum) 64 �Kutatóterület holland ifjak a vizsgált évszázadban általában 16–18 éves korukban fejezték be a számtalan latin iskola egyikében folytatott középfokú tanulmányaikat, amit az esetek többségében valamelyik egyetem látogatása követett. A tapasztalat azonban azt bizonyította, hogy a diákok jelentős része még nem rendelkezett az egyetem elvégzéséhez szükséges tudással. Az illusztris iskolák elsődleges feladata tehát e hiányzó ismeretek átadása, a jobb felkészítés volt. Dirk van Miert nem volt könnyű helyzetben kutatómunkája kezdetén, ugyanis az amszterdami illusztris iskola XVII. századi történetéről csak nagyon hiányos adatokkal rendelkezünk. A vizsgált időszakban nem készült album studiosorum, mely a beiratkozott diákok legfontosabb adatait tartalmazza: származási helyük, életkoruk és szálláshelyük címe mellett többek között választott tanulmányaikat. Van Miert megfelelő levéltári anyagok hiányában egy ilyen lista készítésére nem vállalkozhatott, meglepte azonban az olvasót egy részletes disputációs jegyzékkel. A disputációknak, melyek a korabeli oktatás szerves részét képezték, két fajtája ismert. A disputationes exercitii gratia célja a gyakorlás volt. A hallgatónak (respondens) egy adott professzor vezetésével meg kellett védenie bizonyos téziseket. A pro gradu disputák már a doktori fokozat elnyeréséért folytak. Az amszterdami illusztris iskolában ez utóbbi megszerzésére nem volt lehetőség, gyakorló disputákra ellenben gyakran sor került, s a nyomtatásban is megjelent füzetecskékből szerte a világon sok fennmaradt. Ezek a disputációk természetesen nem pótolhatják a diáknévsort, de tartalmaznak sok hasznos információt (ajánlásokat, üdvözlő verseket stb.), amelyekből következtetni lehet az adott respondens kapcsolataira. Emellett maguk a tézisek sok mindent elárulnak az oktatás színvonaláról, s a megvitatott kérdésekről.4 Zoványi Jenő cikkében5 részletesen olvashatunk és tájékozódhatunk arról, hogy miként működtek az egyes disputációk, mi volt a szerepe a defendensnek és az opponensnek, az elnöknek vagy éppen a többi diáknak. Mind a katolikusoknál, mind a protestánsoknál a legfontosabb cél az volt, hogy kiképezzék növendékeiket arra, hogy hitüket meg tudják védelmezni. Ezért azt látták leghatásosabbnak az elöljárók, ha a hallgatók gyakorolják a vitatkozásokat. A nyilvános disputációkon jelen volt egy vagy több tanár, de mindenképpen a diáksereg. Tényleges szerepe itt az elnöki tisztet betöltő tanáron kívül a defendensnek, az opponens(ek)nek volt, akik az ifjúság köréből kerültek ki. Az opponens feladata volt a kitűzött tárggyal kapcsolatban ellenvetéseket feltenni a defendens részletes előadása után, nemcsak a hallott előadással kapcsolatban, hanem a defendenssel előre ismertetett állásfoglalás alapján. A defendens megadta feleletét az észrevételekre és a felvetésekre, és egyben részletesen indokolta is a saját állásfoglalását. Amikor befejezte mondanivalóját, az elnök is hozzászólt az elhangzottakhoz, de a vita eredményeit és tanulságait mindenképpen 65 �Kutatóterület összegezte. Ezeket a disputációkat még csak ritkán nevezhetjük doktori értekezéseknek. Említhetőek ezeken a neveken: dissertatio, disquisitio, exercitatio, diatribe.6 Az eredeti doktori értekezés a dissertatio inauguralis (szónoki értekezés). A doktori értekezések szerzői a doktorjelöltek voltak, míg a nem doktori értekezéseknek minősülő munkák nagy részét, talán elcsodálkozunk, nem azok az ifjú hallgatók írták, akiknek neve defendensként vagy respondensként fel volt tüntetve. Ők leginkább tolmácsolói voltak az elnöklő professzoroktól származó dolgozatoknak. Ha ez még első látszatra nem is volt nevezhető valódi, önálló irodalmi tevékenységnek, de szellemi munkával járt, amely megadta a jogot, hogy a munkát önálló, alkalmi címlapon ajánlhassák barátaiknak, jótevőiknek. A disputációk bemutatására aligha találhatnánk jobb példát David Pareus református igehirdető életművénél.7 Pareus a felső-sziléziai Frankensteinben 1548. december 30-án született. Apja jómódú földbirtokos. Református tanítója biztatására a prédikátorságot választotta, majd Heidelbergben a Sapientia Kollégiumban lett tanár. Prédikátorként és tanügyi pályán működött. A heidelbergi egyetemen 1587-ben elnyerte a filozófia mestere (magiszter) fokozatot, közben egyháztanácsos is volt. 1588-ban teológiai doktorrá avatták. A Heidelbergi Akadémián először az újszövetségi szentírástudomány előadója lett, később az ószövetségié is. Ekkor találta meg, már tanárként, igazi hivatását: a disputációk legkiválóbb irányítója és szakértője lett. Ellenfeleiről – akiket ő tett meg gondolatvilágában ellenfeleinek – eleve rosszhiszeműséget feltételezett, és vehemenciával fogott legyőzésükhöz. Ezt tette az „imposztor jezsuiták” ellen is, Bellarmin Róbert gyakran volt célpontja. Egy-egy témát „Collegium”-nak nevezett el, és minden disputációnak leírta témáját néhány sorban összefoglalva. Megjegyezzük, hogy Pareusnak nem minden kidolgozott disputája került előadásra; azonban a most bemutatandó disputációk mindkét darabja precízen kidolgozott és elhangzott alkotásainak körébe tartozik.8 Az első kötet címe: „A fejedelmi udvari Akadémián tartott nyilvános teológiai disputációk első kötete. Előszó Johannes Philippus Pareustól. Impresszum adatai is megegyeznek a testvér kötetével.” Maga a vita 1610. június 16án, két magyar szereplésével zajlott. Témája: a római pápáról, a Bellarmin Róbert által leírt álegyház főpapjáról és Krisztusnak, a nagy főpapnak, az Írásokban megalapozott igaz egyházáról. Kevés példánya ismert, Egerben sem volt RMK-ként nyilvántartva. A Pótlások 2. kötetében található. Érdekesség, hogy itt egy disputában két felelő van. A második kötet címe: „Teológiai kollégiumoknak és csaknem minden teológiai hallgatónak vitatkozásai, amelyek által az igaz egyetemes teológia áttekinthetően és változatosan kifejtésre kerül. Első szakasz.” A kiadás költségeit bizonyos Jonas Rhodius viseli, a nyomdászati munkát Johannes Lancelotti végzi. 66 �Kutatóterület Akadémiai nyomdász. A kiadás éve: 1611. A szóban forgó disputa RMK-ként csak a Szabó-Hellenbrandt Pótlásában (2. füzet) szerepel. A lelőhelyeket feltüntető jegyzet alapján igen ritkának mondható. Nem vizsgakönyv, hanem disputációgyűjtemény, amely az 1599. április 11-től 1609. március 11-ig terjedő időközben tartott disputák anyagából áll. Az 1. Collegiumnál a disputációk eleinte hetente követik egymást, majd kevésbé rendszeresek. A témák az elméleti teológiától kezdve a házasságjogig terjednek, cáfolni szándékozván a „pápista” tévedéseket. A növendék itt nem opponensnek van írva, hanem „respondens”-nek, azaz felelőnek. Ezek a felelők egytől egyig magyarok. Érdekes volna tudni, hogy kinek az ötlete volt összeállítani ezt a kizárólag magyarokból álló gyűjteményt. A hosszú életű kifejezések jelentésváltozáson esnek át. Ez még inkább akkor várható, amikor az első ismert nyelvből holt nyelv lesz. A disputa kifejezés fénykora évszázadokig tartott, átélte a középkorban kialakult egyetemek életét. A reformáció idején hirtelen valódi hitviták megnevezésére szolgált, az utána való restauráció idején ismét az ember kifejezési készségének megcsillogtatására alkalmazzák, majd a XX. században a discussio9 kifejezéssel szinonimaként kezdik használni. Mindkettőről állítja a szócikk szerzője a következőket: vita a tanításban felvetődött kérdésekről a tanulók között, részkérdések fejtegetése a tanár vezetése alatt termékeny didaktikai eszközül szolgál. Némi pontosításra szorul azonban a tény: a mai „disputál” kifejezés kedélyes eszmecserét fejez ki, de eredetileg a latin nyelvben a „disputare” valójában azt jelenti: „fejteget, vitat, vitázik”, a „dis” elem jelentése: „szét”, a „putare” pedig azt jelenti: „tisztáz, felbecsül, vél”.10 A diszkutál eredeti jelentése: szétráz, szétzúz; a „dis” elem jelentése: „szét”, a „quatere” jelentése: „ráz, üt”, összességében a szó értelme: a vitapartner érveit szétrázni.11 A XIX. században K. G. Scheibert a kateketikában alkalmazza a két kifejezést, majd didaktikai eszközzé minősül azáltal, hogy „drámai” eszközzé válik a közös osztálymunkában. A hajdani disputák szigorú bírája helyett, aki ítél, most a pedagógus az észrevétlen segítő.12 Ha mindezeknek gyakorlati hasznát nehéz volna értelmezni, annak illusztrálására mégis alkalmas, hogy a kommunikáció milyensége mennyire függvénye a nyelvnek, amelyen elhangzik a mondanivaló. A liber gradualis Amit ma információnak mondunk, annak legfőbb őrzője és tárolója a könyv, amelyet egyre inkább igyekszik az emberiség elektronikus, digitális valóság formájában helyettesíteni. A forrás azonban még így is nagyon sok esetben a könyv marad. Most olyan könyvféleségre szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyet maga a könyvtudomány sem méltatott eléggé. Ez a könyvféleség az ún. liber gradualis, amely rendkívül értékes kultúrtörténeti 67 �Kutatóterület Eszterházy Károly püspök liber gradualisa (Acta Sanctorum Ungariae 1. kötet) 68 �Kutatóterület adatokkal szolgál; sőt megállapítható róla, hogy adatainak sokféleségét, mennyiségét tekintve kiváló forrása lehet annak az informatikának, amely kevés fáradsággal nagy mennyiségű adatokhoz kíván hozzájutni. A bemutatandó műfaj a kultúrtörténet, iskolatörténet, történelem, pedagógia számára jelentős mennyiségű konkrét adattal képes rendelkezésre állni. A liber gradualis feldolgozása során foglalkozunk magával a műfajjal, azokkal a személyekkel, akiket ez érint, akár mint az illető mű főszereplője vagy mellékalakja, valamely testület tagja, vagy éppen szponzora. Bemutatjuk, hogy egy merőben pedagógiai intézmény egyoldalas hirdetéséből hogyan alakult ki egy személyes, hivatalos és nem hivatalos adatokat tartalmazó, konkrét meghívóként szolgáló, jutalomként és ajándékként szétosztott könyvféleség. Kibővítve a promócióval kapcsolatos adatokkal, reprezentatív megjelenést öltve, vagy szerény kisalakú könyvalakban megjelentetve. A kiindulópont mindössze egy egyoldalas hirdetmény volt, de a legfontosabb adatokat tartalmazta. Fordítás: „Tételek a filozófia hét fő részéből kiszemelve, amelyeket éppen annyi, a hét szabad művészet baccalaureusa, akik a Jézus Társasági, Érseki Mainzi Kollégiumból valók, a tanulmányok felelevenítése céljából megvédtek, M. Valerando Sartorio Insulensi, ugyanazon kollégium filozófiatanára elnöksége alatt az Úr 1565. évében.”13 Ez alatt találunk még egy feliratot, amely minden bizonnyal utólag (egy későbbi kutató révén) lett rányomva az eredeti lapra, gót betűkkel: „Egyike a legkorábbi, Mainzból való első vizsgatétel-jegyzéknek.” Előre bocsátjuk, hogy ez a liber gradualis először csak „libellus”,14 mivel anyagiakban nem bővelkedő hallgatók viselték a költségeket, kurzustársaik vagy éppen egy másik kurzus számára. Sajátos helyet foglal el az Eszterházy Károllyal kapcsolatban létrejött művek között az Acta sanctorum, amely életének egy fontos mozzanatával, középfokú tanulmányainak befejeztével áll kapcsolatban. Ez a munka ún. vizsgakönyv, amelyet, mint mondottuk, liber gradualisnak is hívunk. Ez leginkább a felsőfokú, kivételes esetben a középfokú oktatás ünnepélyes befejezésének dokumentuma. Az újkorban, és ott is csak a XIX. században indul meg a doktoranduszok disszertációírási tevékenysége, amely felváltja majd az előző formát. Eszterházy életének fontos fordulópontja volt középfokú tanulmányainak befejezése a nagyszombati jezsuita intézményben, amelyet még kihangsúlyozott az is, hogy Mária Terézia – a címlap tanúsága szerint – ékkövekkel kirakott feszületet adományozott a fiatal nemes ifjúnak. A kisdiák Eszterházy Károly 1741-ig a pozsonyi jezsuita gimnáziumban tanult, majd 1741-ben a jezsuiták által vezetett filozófiai kurzusra került. 1741-ben kapta meg a baccalaureatusi fokozatot, és egyben ezen alkalommal kezdte meg egész életét végigkísérő szponzori tevékenységét, amely jelen esetben azt jelentette, hogy évfolyamtársai helyett is magára 69 �Kutatóterület vállalta az ajándékkönyv kiadásának költségeit, amelyet társai ugyanolyan ünnepélyesen megköszöntek neki, mintha nem is közülük való lett volna. Az ajándékkönyv ez alkalommal a híres Johannes Bollandus nagyszabású Szentek élete című munkájából való válogatás volt, amely a magyar szenteket mutatta be, bár nem magyar nyelven, hanem latinul, és az összeállító neve is hiányzott. Mint hazai vonatkozású mű, feltétlenül értéket jelentett a magajándékozottaknak. A címlapon olvasható az ajándékkönyv címe és a szponzor, azaz Eszterházy Károly neve, majd a baccalaureatus fent nevezett személyei, az egészet irányító professzor neve, az avatandók neve, az időpontok; de mindez csak előkészítés a soron következő részekhez. Szándékosan adjuk vissza a gondolatzuhatagot az eredeti külalakot követve, ahol egyegy fellélegzést csak néhány szónál érezhetünk, megkísérelve a magyar fogalmazás követelményeit a latin nyelv törvényeivel összeegyeztetni. A cím fordítása: „A magyar szentek cselekedetei Bollandus Johannes jezsuita szerzetes, az ő követői és más szerzők műveiből kivonatolva, előszóval és jegyzetekkel ellátva. Tisztelettel felajánlva gróf Eszterházy Károlynak, a Collegium Generale növendékének, amikor az Érseki, Jézustársasági Nagyszombati Egyetemen Prileszky János rendi tanár promótorságával – aki a szabadművészetek és a filozófia doktora, a természettudományok tanára – amikor ő a szabadművészetek és a filozófia első koszorújával díszíttetik. Felajánlók az új baccalaureus tanulótársak, 1743. esztendőben, május 28-án.” Ezt az első doktori fokot a címlap verzóján már baccalaureatusnak nevezi a könyv. Az ajánlást az évfolyamtársak írják, Borromei Szent Károlyhoz hasonlítva Eszterházy Károlyt – ő ugyanis a védőszentje – és kijelentik, hogy ő máris méltó infulás, azaz püspöksüveggel járó magas egyházi tisztségek viselésére. Érdekes, hogy ezután található a feltétlenül Repszeli Lászlótól származó bevezetés, amely az ajándékkönyv része, és ezután található az összes többi avatandó avatási ünnepségére készített meghívó. Ennek kissé rövidített fordítása a következő: „A hatalmas Isten segítségével, itt az Érseki, Jézustársasági, Nagyszombati Egyetemen, főtisztelendő Repszeli László erkölcstan professzor, valamint az ő filozófiai fakultás dékánsága idején, az igen kiváló, tisztelendő jelöltek az Egyetem Aulájában az 1743. évben, május 28-án, reggel 8 órakor az elsőfokozatú szabadművészeti és filozófiai laureával díszítettnek, Prileszky János a fizikai tudományok professzorának promótori működése által.” Ezután található a „katalógus”, első helyen Eszterházy Károllyal, majd még 44 évfolyamtársával. A felsorolás minden bizonnyal a tanulásban felmutatott teljesítmény alapján történt. A következő lapok az eddigi adatokat bővítik tovább. Ezek közül az első, hogy a tanulótársak köszönetet mondanak grófi jótevőjüknek. Az eddigi cím bővül, hiszen szerepel az 70 �Kutatóterület eruditus dominus (kiművelt úr); és az is ott áll, hogy őt is most avatták, hiszen ő is velük együtt recens creatus (éppen most avatott, mint ők). Ezt a megszólítást követi egy hat lap terjedelmű írás, amelynek rövid tartalma: ők is gratulálnak Eszterházynak, megdicsérik családját, példát állítanak szeme elé; Borromeo Szent Károly milánói püspököt, akinek a nevét viseli. A befejező szó: Tisztelőid! Mai szemmel talán mosolyt csal az arcra, olvasva az alábbiakat: „Studiosissimi, condiccipuli, neo-baccalaurei…” A jó barokk felsőfokot saját maguknak is adományozzák a tanulótárs új baccalaureusok, amikor szerényen: studiosissimusnak (jelentése: igen-igen tanult) nyilvánítják magukat, mivel az alapszó is azt jelenti már, hogy valaminek gondosan utánajáró, magát tanulmányokra adó tudós ti. egyén.15 Az olvasó az ajándékkönyvről ezután kap ismertetést. Ebből megtudja, hogy a bollandisták által elindított Szentek életének tanulmányozása váratlanul arra irányította a figyelmet, hogy mennyinek van magyar vonatkozása. Ezért készítettek belőle kivonatot, amelynek első része az egyházi év első felében ünnepelt szentek életét tartalmazza. Előre bocsátjuk, hogy a második kötet szintén szerepel liber gradualis ajándékkönyvként, a műveket összegyűjtő neve most is ismeretlen marad. Csatlakozik az előzőhöz egy rövid nyilatkozat, amely szerint ő (ti. a sorozatból válogató szerző) a szentek életének ismertetésénél szigorúan ragaszkodik a VIII. Orbán pápa által megadott irányelvekhez. A címadó protestatio szó itt tanúsítványnak fordítható. A következőkben megtudhatjuk, hogy mennyire szerencsés, jó dolog az, ami történni fog, ti. a „gradatio”, a fokozatban való előrelépés, mind az érsekségnek, mind a Jézustársaságának, mind a Nagyszombati Egyetemnek, a filozófiai szenátusnak, sőt az egész keresztény közösségnek, amely Repszeli László, a theologia moralis tanár közreműködésével játszódik le, és a további szöveg szó szerint megismétli az előző oldalon található főcímlapján olvasható szöveget, csupán „candidatus” elnevezést találunk a „gradatus” helyett. Feltehetően ez a nem teljesen világos értelmű oldal a szokásos hivatalos vizsgaengedély megadását helyettesíti. Az avatottak névsora – a protokollfüzet újabb része – 45 nevet tartalmaz, Eszterházy itt is az első helyen szerepel. A teljesség kedvéért az ünnepségen résztvevők írásban is olvashatják az ún. Problémákat. „Az avatási szertartáson eldöntendő problémák: 1. Vajon életszentség tekintetében a régi, vagy az új Magyarország-e a kiválóbb? 2. Vajon a fémek megtalálására szolgáló mogyorófavesszős kutatás természetes mágiának, vagy babonának tulajdonítandó-e?” „Statikai és kozmografikai probléma: tervezz meg egy statikai-hidraulikai szerkezetet, amely a nap óráin kívül a hetek, a hónapok napját; a hold, a nap és a többi bolygó állását is képes megmutatni, ennek összes fő jelenségeit megjeleníteni.” Az Acta Sanctorum folytatása a filozófiai doktorátus alkalmából készült. Ez a mű is anonim, de összeállítója ugyanaz, mint az elődjéé: Prileszky 71 �Kutatóterület János professzor. Tárgya is ugyanaz: a magyar szentek ismertetése. Ebben a kötetben azonban a július hótól az év végéig terjedő időszakban ünnepelt szentekkel találkozunk. A cím fordítása: „A magyar szentek cselekedetei Bollandus Johannes jezsuita szerzetes, az ő követői, és más szerzők műveiből kivonatolva, előszóval és jegyzetekkel ellátva. Második rész. Tisztelettel felajánlva Eszterházy Károly grófnak, a Collegium Generale növendékének, amikor az Érseki Jézustársasági Nagyszombati Egyetemen Prileszky János kiérdemesült tanár promótorságával, a szabadművészetek és a filozófia legmagasabb koszorújával díszítették fel. Felajánlók az új filozófiai doktorok, az 1744. esztendőben, július 7. napján.” Az ajánlást egy egész oldalas megszólítás vezeti be. Tartalma a szokásos panegirikus stílusú magasztalása a közülük való társnak. Majd itt is található a jelen mű előzményéhez hasonlónak, de az új helyzetnek megfelelő meghívó, amelyet az egyetem kancellárja bocsátott ki. „A hatalmas Isten segítségével Graff Gabriel jezsuita szerzetes, az Érseki Nagyszombati Egyetem kancellárjának idejében. Az üdvösség 1744. évében, július hónap 7-én reggel 8 órakor a kiváló, tisztelendő baccalaureusoknak a Jezsuita Akadémia dísztermében a legmagasabb filozófiai laurea kéréséhez szükséges engedély (licentia) adatik meg a fent nevezett (kancellár) által, azután Prileszky János kiérdemesült filozófia professzor promótorságával részesülnek a filozófia magiszteri és doktori fokozatban.” A meghívást követi a katalógus, de itt már nincsenek annyian, mint a baccalaureatus alkalmával voltak, itt mindössze 25 jelölt van az előző 44 jelölttel szemben. A legelső helyen most is gróf Eszterházy Károly áll, őt követik a többiek, tanulmányi eredményeik sorrendjében. Itt is megtalálható a probléma, amely az ünnepségen döntendő el: „Vajon a vallás, vagy a katonai erő tekintetében tűntek-e ki jobban Magyarország első századai?” Az ezután következő, olvasókhoz intézett előszó már az ajándékkönyv szerves része. Vizsgatételek ebben a műben nem találhatók, feltehetően azért, mert a meghívás kizárólag a doktorrá, magiszterré avatás ünnepére szólt. Úgy véljük, hogy a mondottakkal megfelelően szemléltettük a jezsuita iskola két fő módszerét. A disputák és a liber gradualisok magasztosak, fennköltek.16 Mindazonáltal különleges voltuk jelzi, fontosságuk elévülhetetlen. Van üzenete, mondanivalója a mai kor embere számára is: ajándék a megérdemelten megszerzett és elért vizsgák, fokozatszerzésekben közreműködő személyeknek.17 Jegyzetek 1 FINÁCZY Ernő: A renessaince-kori nevelés története. Hornyánszky, Budapest, 1919, 262. 72 �Kutatóterület DIÓS István (főszerk.): Magyar Katolikus Lexikon, 2. kötet. SZIT, Budapest, 1993, 261-265. 3 Jeles Athaeneum (jeles iskola). Hollandiában az Amszterdami Egyetem elődjének tekintendő. 4 Dirk VAN MIERT: Illuster onderwijs. Het Amsterdamse Athenaeum in de Gouden Eeuw, 1632–1704 (Illusztris oktatás. Az amszterdami athenaeum az arany évszázadban, 1632–1704). Bert Bakker, Amsterdam, 2005, 431. Eredics Péter: Az amszterdami athaeneum illestre az arany évszázadban (1632-1704). Klió, 15. évfolyam. http://www.c3.hu/~klio/klio063/klio135.htm. 5 ZOVÁNYI Jenő: A főiskolai disputációk és szerzőik. Protestáns Szemle, 45. évf. I-XII. füzet (1936), 528. 6 Dissertatio: értekezés; disqusitio: megvizsgálás; exercitatio: előző csatákban szerzett gyakorlottság; diatribe: a tanulmány és a párbeszéd ötvözéséből keletkezett műfaj. 7 SZABÓ Károly – HELLENBRANDT Árpád: Régi Magyar Könyvtár III. kötet. Pótlások, kiegészítések, javítások, 2. füzet. Közread. OSZK, Budapest, 1991. 8 Ii. I. 20/1. és Ii. I. 20/2. kötet. 9 Joseph SPIELER: Lexikon der Pädagogik der Gegenwart Band I., Herder Verlag, Freiburg/Breisgau, 1930, 545-546. 10 TÓTFALUSI István: Idegenszó-tár. Tinta Kiadó, Budapest, 2004, 217. 11 TÓTFALUSI, i. m. 220. 12 SPIELER, i.m., 546. 13 Bernhard DUHR: Geschichte der Jesuiten in den Ländern deutscher Zunge in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhundertes. München, Regensburg, 1921. G. J. Mainz. Monumenta Paedagogica, Bd. 16. 14 Ugyanis a liber gradualis egy átlagos méretű, a libellus pedig ennél kisebb méretű nyomdaterméket jelent. 15 FINÁLY Henrik: A latin nyelv szótára. Franklin Társulat, Budapest, 1884. 16 A tanulmányban olvasható latin elemeket dr. Surányi Imre, a német forrásokat a szerző fordította. 17 A tanulmány elkészítése során támaszkodtam a következő művekre: ADRIÁNYI Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve. SZIT, Budapest, 2001.; BARTÓK István: A latintól a világnyelvig. Jelenkor, http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=2316.; FÉLEGYHÁZI József: A középkor egyháza. In: BANGHA Béla, ÍJJAS Antal (szerk.): A keresztény egyház története. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 1939.; FINÁCZY Ernő: A középkori nevelés története. Hornyánszky, Budapest, 1914.; Fritz FUNKE: Könyvismeret. Könyvtörténeti áttekintés. Osiris, Budapest, 2004.; HERMANN Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. cop. ADRIÁNYI Gábor. München, Aurora, 1973.; KRÁNITZ Mihály – SZOPKÓ Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára. SZIT, Budapest, 2003.; MÉSZÁROS István: Az iskolaügy története Magyarországon 996-1777 között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.; NYÍRI Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. SZIT, Budapest, 1991.; SEBES Gyula: Neveléstörténet. A nevelőoktatás elméletének története az ősidőktől napjainkig. SZIT, Budapest, 1947. SURÁNYI Imre: Eger főpásztorainak, főpapjainak és felsőfokú tanintézményeinek liber gradualisai az egri Főegyházmegyei Könyvtárban. In: Emlékkönyv dr. Seregély István egri érsek aranymiséje alkalmából. Egri Főegyházmegye, Eger, 2005, 177203. 2 73 �Találkozási pontok „Irodalmunk az utolsó jó ruhadarab...” Kovács Anna és Praznovszky Mihály a húszéves Mikszáth Kálmán Társaságról CSONGRÁDY BÉLA Stílusosabb helyszínt aligha lehetett volna találni a jubiláló Mikszáth Kálmán Társaságról való beszélgetéshez, mint az író faluja, Horpács. A diskurzus időpontjaként is ideálisnak bizonyult az évforduló alkalmából rendezett egész napos programsorozat, az ünnepi közgyűlés egyik hosszabbra nyúlt szünete. A két interjúalany – Kovács Anna, a társaság 2008-tól működő elnöke, és Praznovszky Mihály, a korábbi, immár örökös tiszteletbeli elnök – persze évtizedek óta tudatos és szenvedélyes „Mikszáthhívőnek” számít, de érzelmeikre, gondolataikra nyilván újabb hatást, mély benyomást gyakorolt a genius loci, illetve a társaság életében kiemelkedőnek számító június 22-i rendezvény hangulata. A beszélgetés során két – egymással szorosan összefüggő, lényegében eggyé összeolvadó – kérdés volt napirenden. Egyrészt annak megválaszolása, hogy 1993 nyarán – konkrétan június 4-én Salgótarjánban, a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban – miért döntöttek úgy az alakuló összejövetel résztvevői, hogy még abban az évben összehívják az első közgyűlést és – mint ahogyan november 3-án a Nógrádi Történeti Múzeumban meg is történt – hivatalosan is létrehozzák a Mikszáth Kálmán Társaságot. Másrészt valamiféle mérlegkészítés, az eredeti szándékok megvalósulásának mikéntje körül forgott a diskurzus. Arra kereste a választ, hogy mi tartja életben, mi működteti immár két évtizede egy író emléke és szellemi öröksége köré szerveződött civil szervezetet. 74 �Találkozási pontok Kronológialag a Németh János alapította és vezette Mikszáth Kiadó megalakulása megelőzte a társaság életre hívását, sőt lehet azt mondani, hogy az egyesület a kiadó bázisán jött létre, de mindkettőnek Mikszáth Kálmán neve volt a hívószava – mondta Praznovszky Mihály, és rámutatott arra, hogy Németh János az általa írt szórólapon, mondhatni „toborzószövegen” nem véletlenül fogalmazott ekképpen: „A társaság rokonszenvi alapon szerveződő értelmiségi közösség. Tagja lehet mindenki, aki ismeri és szereti Mikszáth Kálmán életművét és annak ápolásában tevékenyen kíván közreműködni. A társaság működéséhez a szervezeti keretet és a tagságkapcsolódási lehetőséget a salgótarjáni központú Mikszáth Kiadó biztosítja. A Nógrád megyében működő kiadóvállalat Mikszáth Kálmán szellemi örökségéből és a nógrádi kulturális hagyományokból olyan fontos muníciót kap működéséhez, melyhez ragaszkodni nemes kötelezettség. Ettől vezérelve hívjuk életre a Mikszáth Kálmán Társaságot.” Lényegében ugyanezen elképzelések tükröződtek vissza immár a társaság megalakításának úgymond hivatalos indoklásában is – fejtegette Praznovszky Mihály, és bizonyításként a Nógrád Megyei Bíróság 1994. május 11-i végzésére utalt: „a működési kör jellege: Mikszáth Kálmán írói örökségének, szellemi hagyatékának ápolása, a mű és a közönség közötti kapcsolat létrejöttének segítése, ösztönzése, annak a mikszáthi gondolatnak a követése és érvényesítése, amely az irodalmi élet fejlődésében éleslátással ismerte fel művek (írókkiadók) – közönség összefüggésének mozzanatát. Célja továbbá a nógrádi irodalmi hagyományok ápolása, elsősorban az irodalomtörténeti értékek népszerűsítésével.” S a kezdeményezés hamar és messze túlnőtte az eredeti elképzeléseket: az érdeklődés, a lelkes támogatókészség azt bizonyította, hogy igenis szükség van a társaságra több szempontból is. Közösségképző és -formáló ereje van, annak ellenére, vagy éppen azért, mert a nagy létszámú – mintegy háromszázötven főnyi – tagság nemcsak Nógrád megyei, hanem sok magyarországi, sőt határainkon túli településről verbuválódott. De fontos volt a szerepe már induláskor – és azóta – is regionális identitásképző tényezőként. – Hittünk abban – emlékezett vissza Praznovszky Mihály –, hogy ezen a tájon a mikszáthi érték: életút, életmű, táji, történelmi beágyazottság, kulturális karakter olyan komplexitással van jelen, hogy ennek identitáshasznú állandósulását csak nagyon átgondolt, tudatos, tervszerű, hosszú távú s a táj értékrendjének egészét megszervező gondolkodással lehet. Ennek egyik, s talán meghatározó eszköze lehet a Mikszáth Kálmán Társaság! Kovács Anna szerint a kultikus tartalom rendszeresen ismétlődő formákban, az idők során állandósult helyszínekre vissza-visszatérő rendezvényekben ölt testet. Ezekre mint vázra lehet építeni a munkaterveket, az esetenként hangsúlyos, alkalmasint jubileumi eseményeket. A naptári 75 �Találkozási pontok évek elején a társaság minden csoportja – kiemelten Balassagyarmaton, Budapesten, Pásztón és egy ideje már Salgótarjánban is – megemlékezik Mikszáth Kálmán január 16-i születésnapjáról. Az 1910. május 28-án bekövetkezett halálának évfordulóján az író sírjánál, a fővárosban a Fiumei úti temetőben vannak koszorúzási ünnepségek. Ezek sorában megkülönböztetett szerepe volt a 2010-es centenáriumi megemlékezésnek, amely keretében Katona Tamás, a Nemzeti és Emlékhely és Kegyeleti Bizottság (a közelmúltban elhunyt) tagja, Becsó Zsolt, a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlésének elnöke és Praznovszky Mihály mondott beszédet. Ezt követően a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán, a Károlyikertben mutatkozott be Nógrád megye, az épületben pedig – mint általában ilyenkor mindig – Mikszáth személyével, életművével kapcsolatos előadások, kiállítás-megnyitók zajlanak. Nyaranta általában kirándulnak a társaság tagjai valamilyen a kultusszal összefüggésbe hozható helyre, az októberi Kálmán-napokon pedig szülőfalujában, a szlovákiai Szklabonyán, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum – Magyar Kultúra Múzeuma közreműködésével felújított Mikszáth-háznál, illetve Horpácson, az egykori Szontágh- illetve Mikszáth-kúriában kialakított s 1997-ben az író 150. születésnapján felfrissített emlékmúzeum (szobor)parkjában, immár Varga Péter birtokán és a faluházban kerül sor a Mikszáth-napi programokra. 2010-ben ezek még sokszínűbbek, még tartalmasabbak voltak. Fentiek mellett gyakoriak a közös színházlátogatások, könyvbemutatók, ankétok, prózamondó versenyek, szellemi vetélkedők is. Ugyancsak emlékezetes és sikeres akciónak bizonyult a társaság tagjai, a horpácsi Fundus Közalapítvány és a helyi önkormányzat közötti együttműködés, amely révén 1999 óta a „fundus ámbitusa” előtt egy azóta emblematikussá vált Mikszáth-szobor látható. A karos lócán üldögélő író alakját ifj. Szabó István formázta meg. Szintén az ő nevéhez fűződik a kertben – más műalkotásokkal, így Molnár Péter Mikszáth-szobrával – Szontágh Pál, Nagy Iván és Mauks Ilona portréja is. Az író felesége emlékét Mohorán is ápolja szobor: Párkányi Raab Péter alkotása. Praznovszky Mihály az elmúlt két évtizedben elért eredménynek – ha úgy tetszik, a Mikszáth Kálmán Társaság érdemének is – tartja, hogy sikerült bővíteni az író nevével működő iskolák körét. Dejtár, Mátramindszent, Nézsa, Nógrádmegyer és a szlovákiai Ipolyvarbó iratkozott fel a már régebben – Pásztón, Balassagyarmaton és az országban több helyen – az író nevét viselő oktatási intézmények közé. Az új Mikszáth-iskolák pedig – nyilván nem függetlenül a pedagógusok inspiratív tevékenységétől – értelemszerűen magukévá tették a társaság céljait, szellemiségét és saját rendezvényeikkel is gyarapítják, gazdagítják a megemlékezések sorát. Ezeknek pedig felbecsülhetetlen értékük van az új generációk Mikszáthismerete, -szeretete szempontjából. Nem kevésbé fontos az a küldetésszerű 76 �Találkozási pontok tevékenység sem, amelyet a társaság tanulmányútjai során Nógrádban, Budapesten és a környező országokban a Mikszáth által meglátogatott településeken – például az ausztriai Bad Gleichenbergben, a romániai Fogarason, Illyefalván, a szlovákiai Lendván, Szliácsfürdőn, a szlovéniai Rohicson, az ukrajnai Rahón – emléktáblák és szobrok elhelyezésével, felállításával végzett saját tagjainak hozzájárulása, a magyar állam, társadalmi szervezetek, vállalkozók, nagykövetségek és maguk a művészek támogatásával. Ugyancsak Praznovszky Mihály hangsúlyozta azoknak a könyveknek, kiadványoknak, a Téka-sorozat darabjainak szerepét, amelyeket a társaság égisze alatt – szintén szponzori segítséggel – lehetett megjelentetni. Nagyon fontos ugyanis, hogy elsősorban Magyarországon, de Szlovákiában is mindig olvashatóak legyenek a Mikszáth-művek és a munkásságát, életét bemutató, elemző, a tanulságait napirenden tartó tanulmánykötetek. Örvendetes, hogy könyveinek, színpadra adaptált írásainak a kortárs magyar irodalomban is tetten érhető a hatása határainkon belül és kívül egyaránt. Kovács Anna ugyancsak magából az irodalomból, a konkrét mikszáthi örökségből eredezteti a társaság stabilitásának fő elemét. Szerinte a tagság tudatában van annak, hogy az irodalom napjainkban is pótolhatatlan érték, összetartó, megtartó erő. Valóságos csoda, hogy van egy 19. századi, 20. század eleji magyar író, aki műveivel, emberségével képes összefogni a 21. század sokféleképpen motivált emberét, s aki – nem mellesleg – képes folyamatosan érdekfeszítő programot adni egy civil egyesület létéhez, aki képes tartalommal megtölteni immár két évtizede egy tetemes létszámot tömörítő közösség életét. Ezért is nagyon fontos megszívlelni Mikszáth sorait, amelyek több mint egy évszázaddal ezelőtt az egyik almanach előszavában így fogalmazódtak meg: „Az irodalomra féltékenyen kell őrködni, hiszen már nincs is egyebünk amivel a világ elé állhatnánk… Irodalmunk az utolsó jó ruhadarab, amit még le nem vettünk és ami még el nem rongyolódott…” Mintegy ezt a gondolatot megerősítendő idézte Kovács Anna Tomkiss Tamás írót, szerkesztőt is, aki Ismerős az idegenek között című írásában a következőknek adott hangot: „Most szomorúbb minden. Hiányzik egy olyan hang, ami könnyebbé teszi az elviselését, az önkritikus elemzését a problémáknak… Nehéz most bízni bármiben is. Mikszáth a kivételek közé tartozik. Őt olvasva valahogy könnyebbnek tűnik a harc. Erőt ad és tisztaságot. Milyen a jelen? Miért ilyen?… Mikszáthot olvasok és megtudom.” Mindkét elnök köszönettel szólt a megyei sajtóról, amely mindig készséggel adott helyt a társasággal – végső soron Mikszáthtal – kapcsolatos publikációknak. Ugyancsak elismeréssel említették azok munkáját, akik különösen sokat tettek annak érdekében, hogy megvalósuljanak az eredetileg megfogalmazódott, majd az évek során megerősített, továbbgondolt 77 �Találkozási pontok törekvései. Úgy érzik, hogy jó munkamegosztásban dolgoztak a vezetőségi tagokkal, és név szerint is kiemelték Bagyinszki Istvánné salgótarjáni titkár, Herczegné Varga Ilona pásztói gimnáziumigazgató, Molnár Zoltán horpácsi polgármester, Pásztor Sándor balassagyarmati alelnök aktivitását, Z. Urbán Aladár, a szlovákiai Palóc Társaság elnöke tevékenységét, valamint ifj. Mikszáth-Cseney Kálmán, az író dédunokája hozzájárulását a közös tevékenységhez. A tagok közül jó néhányan a húszéves évfordulóra megjelentetett Mikszáth társasága című kötetnek nemcsak szereplői, hanem szerzői is. A társaság 1998-ban alapította a Mikszáth-órát, amelyet az idei ünnepségen kitüntetetteket is beleszámítva eleddig tizennégyen tudhatnak magukénak. Többen magas rangú egyetemi oktatók, van köztük festőés szobrászművész, irodalom- illetve társadalomtörténész, könyvkiadó, közművelődési szakember, muzeológus, nyelvész, író, újságíró. Mi sem természetesebb, hogy a társaság vezetői és tagjai jóleső érzéssel konstatálták, hogy ez év januárjában a hagyományos balassagyarmati ünnepségen a Mikszáth Kálmán Társaságot a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése a húszéves munkát méltánylandó, Madách-díjban részesítette. Szinte ugyanekkor tüntette ki emlékplakettel a társaságot a Jarábik Gabriella igazgatóságával működő pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum – Magyar Kultúra Múzeuma a tízéves együttműködés elismeréseként. Ezek a gesztusok biztatást jelentenek és egyszersmind felelősséggel is járnak a jövőre nézvést is. A további sikeres munka nem kis részben a töretlen szándéktól, a kollektív akarattól, a megbízható gazdasági háttértől függ, de szükség van olyan új értelmiségi rétegekre – elsősorban az ifjúságra is hatni tudó tanárokra – akiknek ugyancsak van közük Mikszáthhoz, és van igényük Mikszáthra – mondta egybehangzóan Kovács Anna és Praznovszky Mihály. 78 �Kép-tér Földi Péter kiállítása Győrben* SHAH GABRIELLA Egy nagyszabású kiállítást rendeztek Győrben Földi Péter Somoskőújfaluban élő Kossuth-díjas festőművész alkotásaiból. A két termet betöltő tárlaton a művész hatalmas olajfestményei mellett kisebb pácképei is láthatóak voltak. Ugyanebben az időben fiának, Földi Gergelynek a művei a győri Mobilis Interaktív Kiállítási Központban szerepeltek. Az ifjabb művész autókat, tehergépkocsikat ábrázoló alkotásai remekül illettek a modern térbe, s ezzel a kiállítással kívánták megteremteni azt a hagyományt, hogy folyamatosan a járműiparhoz kapcsolódó képzőművészeti alkotásokkal fogják színesíteni a Mobilis falait. A győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban Földi Péter alkotásait tekinthette meg az érdeklődő közönség. Nem ez az első alkalom, hogy nógrádi művész mutatkozik be az Esterházy-palotában, hiszen pár évvel ezelőtt Csohány Kálmán pásztói származású grafikusművész rajzaiból válogattunk egy kiállítási anyagot. Kettőjükben nemcsak a palóc vidék a közös, hanem a szülőföldhöz való ragaszkodás, amely nemcsak mint elvont eszme jelenik meg, hanem a mindennapok valóságából, a megélt élményekből, az emlékekből és az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj – kultúra – ember organikus harmóniája. Csohány Kálmán egyszer azt írta: „Szűkebb hazám embereit ismerem jól, de úgy érzem, hogy az ő örömük vagy bánatuk papírra vetésével egyetemes emberi magatartást közelítek meg. Ez a legfőbb célja és értelme munkáimnak.” Földi Péter pedig tovább megy, s egy organikus világképet alkot meg, melyben szülőföldjének, Somoskőújfalunak a mindennapjain keresztül a világmindenséget ismerjük * A 2013. május 10-én Győrben, az Esterházy-palotában elhangzott megnyitó részlete. 79 �Kép-tér meg. A különböző mítoszok és mesék világa nála ahhoz szolgáltat keretet, hogy képpé tegye számunkra azokat a tanításokat, melyeket a természethez közel élő emberek, illetve az Isten tenyerén élő gyermekek még tudnak. A gyermekek rajzait évtizedek óta tanulmányozza, s ez az eredendő világkép beépül a munkájába is. Földi Péter életművében a népművészeti gyökerű univerzális szimbólumrendszert, az ősi hitvilágot és a keresztény szimbolikát ötvöző kifejezésmódot kereshetjük. Én a mai magyar festészet legjelesebb képviselőjének Földi Pétert tartom, úgy vélem, vele kapcsolatban említhető a kifejezés: prófétafestő. Ő az, aki még közvetlen kapcsolatban áll a Teremtővel. A földi és az égi szféra között jár, képeivel üzeneteket közvetít felénk. S könnyű kitalálni, hogy Földi Péter alkotásai mely világnak szólnak: a Földi világnak, s nemcsak a beavatottak érthetik, hanem bárki. Olyanok az alkotásai, mint Mózes kőtáblái. Rajta vannak a parancsok, a felszólítások. Minden egyes kép a mindennapi élet egy jelenete, viszont a téma a festményeken szakralizálódik. A Pacsirtaének című képen egy kígyószerű lény nő az ég felé, mely a különböző mitológiákban, és Földi Péter képén is a madár ellentétpárjaként szerepel. A kígyó az életfa gyökereinél lakik, míg a madár a fenti világban él. A pacsirta felrepült az égig, a Teremtőjéig. A kép alján az emberfigurák szájából békák nőnek, a gonosz kiáramlásának, a csúf dolgok kinyilatkoztatásának vagyunk tanúi, melyek felérnek az égig, a tiszta énekű pacsirtáig. Próbálkozik a pacsirta több hangon is megszólalni, s nyelveken beszélni – a tudósok szerint ugyanis több mint kétszáz különböző hangból áll a pacsirta éneke –, hogy elnyomja a sok üres fecsegést, a lármát, de az éneke oly rövid, legtöbbjük még egytized másodpercnél is rövidebb, így az ő hangja a földön nem mindig hallatszik tisztán, talán csak az égnek szól. Ennek a műnek a párja A négy fa kútja. Ennek az alapélménye – az alkotó vallomása szerint – egy erdélyi kirándulás volt. Ott látott egy vályút, mely egy kettévágott és kivájt fenyőfa volt, ezen vezették le a hegy egyik forrásának vizét. Földi Péter ábrázolásáról a bartóki Cantata profana is egyértelműen eszünkbe jut. Ez a forrás valami nagy dolgot jelképez, valami kimeríthetetlent, ami az embereket ősidők óta életben tartotta. A kút, amely egy alapvető igényt elégít ki, minden ember számára nélkülözhetetlen. A túlélés forrása, sőt átvitt értelemben a megértés forrása is. Itt ugyanúgy megjelenik a kettős világ, a fenti tiszta, s a lenti, mely Földi Péter képén már elposványosodott. Jelképszerű a fenti forrásvidék, ahol az égi szarvasok isszák a tiszta vizet, lent pedig a vályú körül megy a tülekedés. Mindenki közel akar kerülni a vályúhoz, még ha az nem is hűsít és frissít, hanem inkább már bemocskol és elállatiasít. Nem véletlenül hosszú az út a forrástól a vályúig, s az sem véletlen, hogy a kút az alvilág, a föld és az ég összekötője. A Vetésforgó című festmény az élet körforgásának gyönyörű szimbóluma. A magot vető figura a teremtő istenség megtestesülése. Mivel 80 �Kép-tér a mag beérése a termésnek vagy magának a növénynek a pusztulását, de egyben újjáéledését is hozza, az újjászületés szimbólumaként a különböző kultúrák meghaló és feltámadó istenségeinek attribútuma. A mag fallikus jelkép, a férfiúi teremtő erő kifejezője, amely a női elemben, a földben, a vízben bontakozik ki és terem gyümölcsöt, ahogy a Nappali csillagok című kép földanya-ábrázolásán is látjuk. Az élet megszüli a halált, a halál az életet. Ezen a képen még az a paradicsomi állapot van, amikor az ember nem nyúlt bele a természet rendjébe. A gyöngytyúk patkánnyal című alkotáson a patkány a tojásokat készül ellopni. A patkányt a szimbolika a piszkos, földalatti járatai miatt a kapzsisággal, a telhetetlenséggel, a lopással, a tisztességtelen úton való meggazdagodással hozza kapcsolatba, az emberi közösség életében összeférhetetlenséget okozó bajok „a meg nem gondolt gondolat” jelképe is. De van mentség ellene: ahol gyöngytyúk van, ott nincs patkány. De a kakukk és fiókái ellen ki véd meg? A Holdárnyék a kakukkfióka fészkén című kép kapcsán bennem épp ez a kérdés fogalmazódik meg. A nagyméretű alkotás közepén, a fészekben annak a jelenetnek vagyunk éppen tanúi, hogy a kakukkfióka kikelése után, három napon belül kilökdösi a fészekből a mostohatestvéreit, a gazdamadár tojásait, fiókáit. A gazdamadár őt neveli fel, és így csak ő részesül minden szülői gondoskodásból. Furcsa szimbolikus honfoglalás ez. Sok nép tűnt el így a föld színéről. A hangoskodás, a tülekedés s az emberi gyengeségek, bűnök, hibák és vétkek mind mérlegre kerülnek majd egyszer. Ezt fejezi ki a Disznó a mázsán című alkotással is, amelynek (a művész bevallása szerint) egy Somoson lejátszódott esemény volt a kiindulópontja. Egy összekötött lábú disznót tett egy ember a mázsára. Mérik a súlyát, ám az állat az ijedtségtől(?) maga alá piszkított, megtisztult. A piszok ugyanúgy a mérlegen marad, hiszen azzal is többet nyom. S ez már olyan közeget jelent, ahol már nem a minőség, hanem a mennyiség számít. S vajon így van ez jól? A mérlegeléskor, az utolsó ítéletkor a piszokkal, a gonoszsággal, a mennyiséggel együtt leszünk mérlegelve, senki nem takarítja azt le onnan. S ezek után szembe merünk-e nézni azzal a képpel, amit az Én Istenem címűn látunk? Azzal, hogy Krisztus a mi bűneinket váltotta meg. Véleményem szerint korunk leghatásosabb és legmegrázóbb alkotása ez, s azt is ki merem jelenteni, hogy az egész egyetemes művészettörténetben is. Ugyanolyan súlyú műnek számít, mint akár Grünewald Isenheimi oltára, Gauguin vagy MS mester ábrázolásai. Földi Péter festményén az önként vállalt szenvedés legmagasabb foka jut szerephez, melyet csak isteni eredettel és isteni erővel lehet véghezvinni. A vakítóan fehér háttérből a megfeszített Krisztus határozott kontúrjai emelkednek ki. A kereszt lábánál a szokásos Földi-jelkép, egy kacsaszerű lény álldogál. Ez a Fiastyúk – népi nevén Csibéstyúk. A szimbolikában a 81 �Kép-tér kacsához olyan fogalmak tartoznak, mint anyai, védelmező, kényeztető, teremtéssegítő. A világ legkülönbözőbb népeinek mítoszaiban a kacsa a Felső világ urának segítője a teremtésnél, mert az Ősvízbe merülve ő hozza fel a Földet. A hantik a Tejutat kacsaútnak is nevezik, az Égisten fiait pedig kacsafiaknak. Tehát Krisztus halála egyben Földi Péter képén is a feltámadás, azaz az újjászületés jelképe. De mi teszi még kiemelkedővé ezt a festményt? Krisztus kezének ábrázolása. Saját hüvelykujjával nyomja a szögeket saját tenyerébe. Egyértelművé teszi ezzel a mozdulattal az önként vállalt szenvedést, értünk, mindannyiunkért. Tehát Földi Péter képei azt üzenik nekünk e kiállítás során, hogy van reménye az emberiségnek, de egyben egyik művével fel is adja a leckét. Ez a Hangyaboly. A hangyák telepeiben igen nagy rendszerezettség figyelhető meg, még akkor is, ha némelyikükben több millió egyed él. A hangyakolóniák az erdők, mezők őrzői és rendőrei. Minden egyes hangyának megvan a maga feladata, egyesek például a hangyavár felépüléséért és javításáért felelősek, míg mások az ivadékgondozásért, a táplálék biztosításáért, a vár védelméért, a takarításért, a hangyaállatok, azaz a levéltetvek „fejéséért” és megvédéséért felelnek. A hangya éppen ezért a közösségben elfoglalt helyünkre emlékeztet bennünket. Mindenkinek megvan a maga terve, feladata és helye a világban. A hangyák üzenete, hogy ha az ember szorgalmas és kitartó, és hisz abban, hogy túl tud nőni önmagán, sok mindent meg tud mozgatni. S a hangya a saját súlyánál sokkal többet képes cipelni. Ehhez is hitet és erőt adnak Földi Péter képei. 82 �Ami marad Mélyre ásott sérelmek Háy János: A mélygarázs BARNA PÉTER Háy János új, A mélygarázs című regénye öt fejezetből – a szerető két, a férj, a feleség narratívájából, valamint a gyerekek rövid, néhány soros dialógusából – áll. A különálló részek azonban csak mesterségesen választhatók szét, valójában egymást magyarázzák, értelmezik, írják újra. Hagyományos értelemben vett elbeszélő nincs, maga a cselekmény a monológok során bontakozik ki, mégsem lehet azt mondani, hogy a történeten lenne a hangsúly. Háy regénye sokkal inkább nevezhető esszéregénynek. A történések csak apropóként szolgálnak a szereplők életről, világról alkotott korántsem közhelyes gondolatainak kifejtésére. Karakterei segítségével Háy János úgy ír regényt, úgy teremt fiktív univerzumot és karaktereket, hogy közben kíméletlenül, bármiféle sallang nélkül tárja az olvasó elé gondolatait. A kötet elsőszámú célkitűzése az, hogy kritikus, elgondolkodtató, merész gondolatokat közöljön a társadalomról, a 21. század emberének életéről, a világról, az emberi kapcsolatokról, a szabadságról. Tipikusan olyan szöveg ez, amit nem elég egyszer elolvasni. Ahhoz, hogy a legapróbb utalások, a fejezetek közti párbeszédek is világosak legyenek, alapos, értő, akár többszöri olvasatra van szükség. A cselekmény lényege, hogy egy férj házasságtörése egy idő után kiderül. Felesége döntéskényszer elé állítja párját, aki gyávaságból nem tud dönteni. A férfi nem hagyja el a családját, de tulajdonképpen senkit sem választ, házasságát lassú halálra ítéli. Egy nap aztán összecsomagol és eldönti, hogy mindenféle kötöttségtől, szabálytól, külső kényszertől mentes, külön életet kezd. Egy mélygarázsban 83 �Ami marad lesz parkolóőr. Addigra azonban szeretője már talál mást. A férfi merényletre készül: robbanóanyagot helyez el a garázsban, amelynek egyik parkolóját a detonáció tervezett időpontjában éppen az egykori szerető használja. A bomba végül nem robban fel, a férfit azonban lelövik, mikor menekülésre akarja bírni volt szeretőjét. A befejezés meglepetésként hat. Bár a narratív részek során végig érezhető valamiféle feszültség, azt mégsem várja az olvasó, hogy ennyire akciódús, a Harcosok klubját idéző lesz a végkifejlet. Az a végkifejlet, ami némiképp erőltetettnek tűnik. A regény valósághű kozmoszt teremt, a szereplők életszerű gondjai valós döntéseket vonnak maguk után, egy robbantásos akciójelenet megoldásként az ettől a valóságtól való elrugaszkodásnak tűnik. Érdekes, hogy a szerető, a férj és a feleség névtelen. Ez a névtelenség persze beszélő, így ugyanis bárki beazonosítható a helyükre. A narráció – Háytól már a korábbi regényeiben is megszokott – élőbeszéd-jellege nem könnyíti meg a befogadó dolgát. Hosszú mondatokkal, félbehagyott, majd több oldallal később folytatott témákkal, rengeteg függő beszéddel van dolgunk. A diegézis az élő beszédet imitálja, a beszélők nekünk beszélnek, számunkra adnak tanácsot, vagy éppen minket intenek óvatosságra. Az alapszituációból kifolyólag is rengeteg az átfedés az egyes témák közt. Mindhárom szereplő beszél a szerelemről, az emberi kapcsolatokról, a döntés szabadságáról, a társadalom igazságtalanságairól, életcélokról, valamint arról, hogy mi vezethet oda, hogy megromoljon egy házasság. Érdekes megfigyelni azt a narrációs technikát, amit a szerző kissé didaktikusan a lényegesebb részeknél alkalmaz. A következő idézetben a férj lelövését megelőzően óvatosan ki-kiszól olvasójához, figyelmeztetve azt arra, hogy ő sem kerülheti el végzetét: „Egy sorozat a garázs betonfedelébe. Álljon meg. Egyre közelebb jutsz, te is, te is feltéped magadban az üvegfülkét, és rohansz, minden perccel közelebb, azokkal a percekkel is, amelyek jók, és azokkal is, amelyek rosszak. Hallod, menj már. Mit kutatsz abban a rohadt kocsiban, hallod! Egyre közelebb, nem vagy más, mint én, te is az vagy, aki közelebb jut. Te is csak közeledni tudsz.” (164-165. – kiemelés, B. P.) Háy János karakterei jól ismert sztereotípiákat testesítenek meg. A szerető ennek megfelelően hóbortos, fiatalon a szőke herceg eljöttét váró, álomvilágban élő nő, aki aztán hatalmasat csalódik, hogy végül újra rátaláljon az igaz szerelemre. A férj egy öregedő családapa, kapuzárási pánikkal, aki visszasírja egykori függéseket nélkülöző életét, és nem akar beletörődni abba, hogy hátralévő éveinek egyetlen kihívása az legyen, hogy eldöntse, miként töltheti hasznosan szabadidejét. A feleségnek a vívódó, szürke és unalmas családanyaszerep jutott. Fő törekvése, hogy kedvezzen férjének, gyerekeinek, egyben tartsa a családot, gondoskodjon a háztartásról és ezek mellett megpróbáljon a munkaerőpiacon is értékessé válni. A szerző rendkívüli érzékkel építette fel a háromféle nyelvezetet. A szerető 84 �Ami marad monológja hemzseg a mesés elemektől, allegóriáktól: „És kivertem akkor a szegényember legkisebb fiát a fejemből. Meseterápián elpusztítottam a bennem még mindig véghetetlenül áradó mesét. Sós kútba tettem, aztán onnan kivettem, kerék alá tettem, aztán onnan is kivettem, kemencébe tettem, aztán onnan is kivettem, és még egy kicsit mindig élt. Jöttek a törökök, elkapták, felkoncolták, Sztambulba hurcolták, héttoronyba zárták, és egy kicsit még mindig élt. Eltelt öt év, s én végül befalaztam egy mély zugba, és most ott raboskodik, semmilyen robbanóanyaggal nem hívható elő. A métervastag vasbeton falon csak annyi van írva, hogy nincs, hogy már senki nem mondhatja tovább ezt a mesét.” (42.) A férj mondatainak zaklatottsága tükrözi azt az életvitelt, ami a karakterre jellemző, a feleség beszéde pedig nagyrészt az okok kereséséből áll, ő az, aki egyrészt egyfajta belenyugvással veszi tudomásul a történéseket, másrészt hosszasan boncolgatja, elemzi az ahhoz vezető okokat és az abból levonható következményeket. A mélygarázs a szöveg egyik legfontosabb szimbóluma. Egyrészt lehet egy tér, ami menedéket jelent a társadalom okozta elvárásokkal, vagy az ember saját magára vonatkoztatott szabályaival szemben. Olyan tér, ahol nincs verseny, nincs rivalizálás, nincsenek erősebbek vagy gyengébbek. Olyan tér, ahol a különbségek megszűnnek, és élvezni lehet a kiszámíthatóság adta szabadságot. Ugyanakkor lehet egy pszichológiai, mélylélektani szimbólum is, mely az elnyomott problémákat, traumákat szimbolizálja. Ebben a kontextusban a feszültség felhalmozódásának helyévé válik. A férj monológja mindent elárul: „Itt a mélygarázsban nincsenek elsők és másodikok, itt nincs vetélkedés, minden magától működik. A sorompók maguktól emelkednek és csukódnak, az automaták maguktól érvényesítik a jegyeket, tulajdonképpen csak azért vagyok itt, hogy ne legyen üres ez az üvegkalitka. Egy kis univerzum ez a mélygarázs, a kozmosz kicsinyített mása, egy modell, amin tanulmányozni lehetne a világ működését. Felmegy a sorompó, lemegy a sorompó, ahogyan a nap is hol feljön, hol lemegy. Miként a nap a mindenségnek, a sorompó a mélygarázsnak a kapuja.” (7778.) Nem hiába a robbantás helye is ez a mélygarázs lesz. A férj terve a problémák végső megoldásának utolsó lehetőségeként értelmezhető. A végső példaérték így tökéletes összhangban van a férj által addig hangoztatott tézisekkel: az élet okozta szenvedéseknek csak a halál vethet véget. Általánosságban elmondható, hogy A mélygarázs releváns problémákat vet fel a 21. század társadalmi berendezkedésével, politikai döntéseivel, fogyasztói szokásaival kapcsolatban. Azzal azonban, hogy legtöbbször elveti a sulykot és szélsőségesen negatív kritikát és gondolatokat fogalmaz meg, azzal, hogy nem számol az érem másik, fényesebb oldalával, szándékának ellentétét éri el. Háy elképesztő energiával és tömörséggel zúdítja olvasójára társadalom- és életkritikáját. Cinizmus, szkepticizmus és kritikai attitűd 85 �Ami marad sugárzik minden egyes mondatból, egy percig sincs feloldozás. Az egész gondolatvilágot pedig átjárja valamiféle sorsba, végső kinyilvánítottságba vetett hit, amely a totális determináltságot sugallja. Azt, hogy minden egyes emberi élet természeténél fogva kudarcra van ítélve. A szerelmek, a barátságok, a házasságok törvényszerűen véget érnek, „a felejtés az egyetlen gyógyszer, csak az ér valamit.” (228.) A jó vagy rossz kategóriák mértékként nem, csak viszonyítási pontként lehetnek érvényesek. Az egyetlen állandó az emberek életében az összes szereplő által emlegetett életakarat: „Nem úgy van, hogy egy érzelem irányítása alatt állunk, nem, egyáltalán nem, és nem is a saját akaratunk dönt, hanem a bennünk megbújó és mindenünket irányító életakarat” (183.); „Az történik, ami megtörténik, s az se ilyen, se olyan, csak az aktuális életakarat terméke.” (131.) Az életakarat kettős természetű. Egyrészt a sorozatos negatívumok ellenére életben tartja az embert, másrészt ezzel újragenerálja ezeket a negatív folyamatokat. A férj legfőbb célja ennek az életakaratnak a megtörése. Ahogyan nincsenek önálló döntések, úgy nincsen szabad akarat sem, minden biológiailag, genetikailag determinált: „Azt hiszed, szabad vagy? Hát nem. Neked olyan, hogy szabad vagy: nincs. Mögötted van egy akarat, ami, akár egy titkos szervezet vezérkara, utasításokat ad. Az idegpályákon és az ereken lohol a parancs és te engedelmeskedsz, mert nincs más választásod. […] Hogyan is lehetne téged szabadnak tekinteni? Te mindig azt csinálod, amit mondanak, hogy csinálni kell. Amit mondott az anyád, amikor megszülettél, és amit mondott az apád, hogy enni kell és mosakodni kell, hogy lefeküdni kell, akkor, amikor mondják, hogy kell. Ha nem akkor és nem úgy csinálod, megbüntetnek.” (43.) A regény egyik alapvető konfliktusforrása az a tézis, amely szerint minden férfi eljut abba az életkorba, amikor megvan rá a lehetősége, hogy elhagyja a családját. Ha meghozza a döntést, és a másik nő mellett köt ki, tönkreteszi családja és gyerekei életét, ha marad, akkor a sajátját. Háy azonban még ennél is tovább megy. A záró fejezettel az utolsó darabját is a helyére illeszti annak a világnak, amit addig összerakott. Az utolsó oldalon található ötödik fejezet a következő párbeszédből áll: „Csörög a telefonod. Hallom. Ki az? Anya. Nem veszed föl? Majd holnap visszahívom”. (270.) A hívó valóban az anya, gyerekeivel azt szeretné közölni, hogy apjukat lelőtték a rendőrök, mert robbantani készült egy mélygarázsban. A férfinek nincs miért a családját választania, gyerekei előbb vagy utóbb, de úgyis hátba szúrják, abszolút közönyük már a szomorú jövőt hordozza magában. Nincs változás, a következő generációk semmivel sem különbek azoknál, akiktől hibáikat örökölték. A folyamat pedig végtelen. A szerző panaszáradata túlcsordul, fennáll a veszélye annak, hogy az olvasó eljusson egy olyan szintre, ahol joggal gondolja, hogy ha a világ valóban a regény szereplőinek elképzelései szerint működne, nem lenne 86 �Ami marad élet a földön. A felépített kozmoszban az ember életének minden egyes momentuma a végső elbukáshoz vezet. A végső példaértéknek mégis ellentmond az, hogy a szereplők borúlátásuk és sorozatos kudarcélményeik ellenére élnek, és ha a maguk szintjén is, de megpróbálják véghezvinni azt a célt, ami meghatározza életüket. Ennek következtében a szerető, bár nem a gyerekként elképzelt mesevilág alapján, de szerelmes lett, a férj elhagyta a családját és végre a maga ura lett és mindenféle függőség alól kikerült, a feleség pedig túlélt. Ezekhez az eredményekhez hit, kitartás és küzdőszellem kell, amik mind pozitív értékek. A szereplők végső pozíciói tulajdonképpen felülírják addigi gondolatmenetüket, világról alkotott nézetüket, noha A mélygarázsban az öröm, a boldogság, vagy az élettel való megbékélés szóba sem jön. Érdemes lett volna ezekkel az értékekkel is számolni. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013) 87 �Ami marad „Rejtett ér, hinár-szövevény” Harmath Artemisz: Szüntelen jóvátétel. Újraolvasni Weörest DEZSŐ KINGA Harmath Artemisz könyvében Weöres Sándor főként az ötvenes években írt hosszúverseit elemzi, de felbukkannak a negyvenes évek ciklusai, mint pl. A fogak tornáca és az Elysium, illetve helyet kap a jóval későbbi, a hetvenes években megjelent Psyché is. A műelemzéseket egy igen érdekes és újszerű szempont vizsgálata tartja össze, melyet két kulcsfogalommal írhatunk le: a médiumkeveredés és a kockázatelmélet. A szerző a medialitást a kortárs diskurzustól kissé eltérő módón értelmezi, a kockázatelmélet irodalomba való beemelésével pedig egy sajátos elméleti szempontot érvényesít a weöresi lírában. Harmath Artemisz könyve tehát egyszerre ígér elméleti újítást és az elemzés gyakorlatának új eredményeit. A szerző a Weöres-versek elemzéséhez egy-egy kortárs művet hív segítségül. Ez az összehasonlító elemzés lehetővé teszi, hogy a kortárs befogadás-elméletek felől tekintsen Weöres költészetére, illetve kijelöli helyét a modern és posztmodern közti kusza hálóban. A könyv olvasásakor elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy vajon milyen eredményekhez vezet a weöresi lírában az összehasonlító távlat, illetve a fentebb említett két fogalom, a médiumkeveredés és a kockázat vizsgálata. A szerző Niklas Luhmann elméletéből indul ki, amikor a kockázat fogalmát a lírában igyekszik érvényesíteni. Az eredetileg tudományokra vonatkoztatott rendszerelméleti kiindulópont, mely szerint „a kutatás maga mindig kockázatos, hiszen csakis egy feltevésből indulhat ki, amely vagy beigazolódik vagy sem, esetleg máshogyan teljesül, mint ahogyan feltételeztük” (86), Harmath Artemisz könyvére (mint tudományos műre) is igaz. Műve elején a következő feltételezést olvashatjuk: „a kortárs líra horizontjából kiindulva (...), illetve Weöres munkáinak komparatív értelmezése révén a különböző irodalomtörténeti korszakokra jellemző költészettani együttállások, a modern és posztmodern retorikai teljesítmények föl88 �Ami marad tárulására, a nyelvi kockázat fenomenológiájának körvonalazhatóságára is számítok.” (13-14) A látszólag igen összetett problémafelvetés érdekes részleteket rejt magában. A mű elméleti háttere gazdagon kidolgozott, ezt szövik át a példaként hozott, gyakorlati alkalmazást bemutató elemzések, illetve a kortárs lírával való összevetések. A kockázat fogalmának vizsgálata Luhmann-nál elsősorban a médiatudományokra korlátozódik, ezt kívánja Harmath Artemisz a líra befogadása során érvényesíteni. A luhmanni elmélet mellett Derrida metaforája: a „redők vetődésének játéka” lesz segítségére, a versek elemzési szempontjai éppen egy-egy hullámmozgás lesznek a redők játékéban. A tágabb elméleti bevezető után a kockázatot tárgyaló fejezetek témája (kompozíció, időbeliség, térbeliség, hangzósság, mítosz és emlékezet) csupán kiindulópontul szolgálnak, hangoztatja több helyen is a szerző. Az egymásba fonódás, illetve a versek olvasása során fellépő kockázat túllendíti az adott témát, bár a szerző igyekszik a kitekintés vagy előre- és hátrautalás után újra visszatalálni a fejezet elején kiemelt szempont vizsgálatához. Az elkalandozás olykor megnehezíti az olvasást, ám a mű egészét, mind tematikáját, mind szerkezeti felépítését tekintve indokoltnak mondható. Harmath Artemisz könyvében a nyelv felől közelít Weöres költészetéhez, így jut el ahhoz, hogy elemzéseinek kulcsa a mítoszi nyelv lesz. „Weöres toposzokból, archetipikus viszonylatokból és képrendszerekből formálja nyelvi anyagát, amelyen keresztül az asszociatív befogadásmód föllelheti a maga személyre szabott, illetve kollektív tudatalattiként számon tartott referenciáit.” (41-42.) A mítoszok keletkezéstörténetet, Weöres esetében nyelvi keletkezéstörténetet beszélnek el, éppen ebben rejlik a mítosz és a medialitás kapcsolata. „A mítosz a jelen múltbeli eredetéről beszél, de úgy, mintha az éppen az orrunk előtt keletkezne. Weöres mítoszi költeményei ebben az értelemben saját medialitásuk keletkezését beszélik el. Arra emlékeznek, ami éppen történik (werden). Weöres Sándor költészetét – a magyar líra történetét tekintve – ebben föltétlenül újítónak kell tartanunk.” (217.) Ennek megértéséig úgy juttatja el a szerző olvasóit, hogy a kockázatot tárgyaló fejezetek fokozatosan futnak ki a mítosz és emlékezet kockázatához. A mítoszi versek (azaz Weöres ötvenes években írt hosszúverseinek) elemzése a kockázat fogalmához is elvezetnek: a mítosz műfajából következően a kollektív tudatra épít, ez azonban Weöres verseiben egy fiktív tudás, ami által épp az olvasó tudatlansága növeli a kockázatot. (Harmath Artemisz a mítosz kockázatát vizsgálva vonja be az emlékezet illetve az álom kockázatát is az elemzésbe.) A mítosz egyik jellemző tulajdonsága a médiumkeveredés: „Mivel a mítoszban a különböző érzékleteket közvetítő közegek határai nem válnak el élesen, ezért ezek arra is alkalmasak, hogy előreláthatatlan konstellációiknál fogva hallucinatív hatást idézzenek elő.” (241.) Nagyon érdekes, hogy – 89 �Ami marad ahogyan Harmath Artemisz rámutat – Weöresnél ez a mítoszi sajátság nem tudatosan lép mozgásba, s épp ezáltal kerül előtérbe a kockázat. Weöres lírája nagymértékben épít arra, hogy a verses szöveg egyszerre többféle médium közvetítésére képes. Sajátossága a weöresi szövegeknek, hogy a médiumok közös jegyeit emeli ki, ezek közül az egyik legizgalmasabb kísérlete, amikor egy vers (Eidolon) során a mozdulatlan szavak hozzák létre a mozgást. (ld. erről: 61.) Harmath Artemisz – bár elsősorban az ötvenes évek mítoszi verseire épít – szinte az egész weöresi életművet megmozgatja művében. Az elméleti kérdésekből kiindulva jut el a példákon túl a részletesebb elemzésekig, mellyel az a célja, hogy a weöresi életművet sokrétűségében láttassa. Legtöbbször a Hallgatás tornya kötet mellett a Csontváry-vásznak darabjai közül választ a szerző az elemzések során, de többször olvashatunk a Tűzkút, a Grádicsok éneke, illetve a Hang vonulása kötetekről is. A weöresi líra látszólag igen szűk fejezetét emeli ki a szerző, ám ez a látszat korántsem felel meg a valóságnak. Harmath Artemisz könyvében – a fentebbi ciklusokon túl – sok utalást tesz a gyerekversekre, korábbi és későbbi művekre: nem csupán a versek, de Weöres beszélgetései, feljegyzései, doktori értekezése is megjelenik a könyvben, illetve a Psyché elemzésébe is belepillanthatunk. A szerző egy-egy mű tárgyalása során az elemzési szempontot nem téveszti szem elől, ezek új hozadékára koncentrál, nem bővíti fölöslegesen a kötetet ismétlésekkel, éppen ezért több előre- és hátrautalást találunk benne. Az elemzés az elméleti felvetést és a kortárs gyakorlatot igyekszik szemléltetni a weöresi életműben, tehát elsősorban nem részletes műelemzésekkel van dolgunk, hanem egy szempont kiemelésével, melynek bemutatása példaként hozható, illeszthető a fejtegetésbe. A mű logikus és jól strukturált felépítésének kissé ellentmond a kockázat-fejezetek belső szerkezetének kuszasága. Az olvasónak igen nagy figyelemre van szüksége ahhoz, hogy olykor követni tudja a kortárs költészet egyes darabjai illetve a weöresi líra bemutatása közti átmeneteket. Persze a szerzőnek nem volt egyszerű dolga, amikor arra vállalkozott, hogy az általa kijelölt kortárs korpusz és a weöresi líra adott korszakát minél összetettebben láttassa annak érdekében, hogy a modern és a posztmodern költészet olvasásának kockázatára rávilágítson. A fejtegetés kiválóan teljesíti a fentebbi célkitűzést, és az újszerű elemzések odáig vezetnek bennünket (Harmath Artemisz- és Weöres-olvasókat), hogy a költői szándékon (vö.: 77.) és legkézenfekvőbb értelmezés(ek)en túl a mű rejtett dimenzióihoz jutunk, ami által már magunk sem tudjuk, hányféleképpen és hogyan értjük a művet e dimenziók keveredésében. A weöresi lírát vagy a kortárs költészetet kevéssé jól ismerőknek az elemzések követését megkönnyítené, ha olykor a szerző többet idézné az elemezendő művet (akár Weöres, akár a kortárs szerző művét). Olykor ez 90 �Ami marad feleslegesnek és lehetetlennek tűnő vállalkozás, hiszen pl. a hosszúversek idézése túlságosan megnövelné a kötetet, míg a ciklusszerkesztés tárgyalásánál nem lehetséges szemléltető példát kiemelni, annál jobban, ahogyan a szerző tette. Többször bukkanhatunk egy-egy strófa vagy néhány sor idézésére (sőt a Grádicsok énekéből egy hosszabb részletet közöl a szerző), ezek közlése azonban ennél több helyen lenne indokolt. (ld. pl.: a hangzás és mozgás kapcsán: 186., 193.) Ez természetesen nem válthatja ki azt, hogy az elemzés utalásait kizárólag a Weöres-versek együttes olvasása mellett érthetjük meg. Harmath Artemisz kortárs művek tükrében láttatja a weöresi lírát. Elsősorban az foglalkoztatja, hogy „milyennek látja a mestert az utókor, mi az a poétikai vonás, amelyet a fiatal lírikusok a maguk számára Weöres lírai teljesítményének lényegeként fedeznek föl.” (14.) Folytatható-e vagy újrahasznosítható-e a weöresi líra, miért tűnik nehéznek ez a vállalkozás, illetve hogyan lehetséges mégis? Azt tapasztaljuk, hogy Weöres költészetét megközelíthetetlen sokrétűsége és tekintélye miatt kerülik az utódok. Harmath Artemisz könyve épp arra vállalkozik, hogy sokrétűségében mutatja be az elemzett verseket. Egy-egy szempontot emel ki az egyes fejezetekben (ld. pl.: kompozíció, időbeliség, hangzósság) ám ez mindig csak kiindulópontja az elemzéseknek, mindezek fölött áll a mítosz sajátosságának vizsgálata. A kortárs líra egy-egy darabja jól illeszthető mégis a megadott szempontokhoz, mely lehetőséget nyújt a weöresi sajátságokkal való összevetésre. Leginkább Kovács András Ferenc és Oravecz Imre költészetéhez kapcsolhatjuk Weöres ötvenes évekbeli hosszúverseit, de Marno János, Térey János, Borbély Szilárd, illetve olykor Kukorelly Endre művei is összehasonlítási alapul szolgálnak az elemzésekhez. A kortárs művek párhuzamos említésére azért van szükség, hogy a vizsgált szempont modern és posztmodern megoldásai között láttassa Weöres líráját. Azt a közismert megállapítást igyekszik részleteiben (új oldalról is) bemutatni a szerző, miszerint Weöres költészete két irodalomtörténeti korszak határán húzódik, a modern és posztmodern sajátságait vegyesen hordozza. Harmath Artemisz elsősorban a posztmodern paradigma érvényesülését vallja a Psychében, ám a korábbi érvelések mellett (Tóth Gabriella, Kulcsár Szabó Ernő, Tarján Tamás) sokkal meggyőzőbbnek véli azt a befogadás felől láttatni. Így ír: „A Psyché gazdag értelmezhetőségének kulcsát, egyben posztmodernitását abban látom, hogy a mű modernségre jellemző nyelvi-esztétikai elemeket megtartva, azt posztmodern szemléletmódba átvezetve a két paradigmát egyszerre hagyja érvényesülni, akár egyetlen olvasás alkalmával is. Így viszont a nyelvnek egy, mégis inkább posztmodern nyelvfelfogást tükröző tulajdonsága kerül előtérbe, vagyis a szöveg kontingenciája és az értelmezhetőség kockázatai, az írás és a papír Derrida kijelentéseire visszavezethető ideája.” (133.) Több helyütt 91 �Ami marad olvashatunk a modern és posztmodern jellemzők eltéréséről, azok sajátos megjelenéséről a weöresi lírában. Igen érdekes pl. Weöres és Oravecz mitikus alakjai és mítoszi elbeszélői kapcsán a modern és posztmodern mítoszolvasatok, mítoszok olvasásmódjának tárgyalása (ld. 209-210), vagy a Medeia elemzése kapcsán felvetődött emlékezés szerkezetének bemutatása, mely a posztmodernhez közelíti a művet, szemben az Orfeusszal. (ld. 219220.) A medialitás hangsúlyozása központi jelentőségű a műben, ám ez másképpen történik, mint a korábbi szakirodalomban. A szerző egyik kulcsfogalma a médiumkeveredés, a weöresi lírához a medialitás felől közelít. „A kifejezés [értsd: médiumkeveredés] alatt az egymásba érő médiumok kölcsönhatását értem, a jelenséget, hogy a médiumok már mindig is mint kevert közvetítők léteznek, és nem választhatók el tisztán egymástól.” (241.) Harmath Artemisz tézise, hogy a weöresi líra épp ebben a kölcsönhatásban ragadható meg, a médiumok játéka, körkörös átjárhatóságuk, az érzékekre gyakorolt összetett hatásuk adják e költészet sokrétűségét. A szerző elsődleges médiumként a nyelvet nevezi meg: Weöresnél a nyelv az emlékezetet közvetítő memória médiuma. Az emlékezet összetettségét pedig a következőképpen összegzi: „Weöres munkái a zeneiség, a körülíró szerkezetek és a metaforizáció ornamentikus mozzanatain keresztül a vizuális és auditív médiumok eredeti szerepére »emlékeznek«, ezt imitálják, továbbá ezek kölcsönhatásainak hallucinatív benyomásokat előidéző teljesítményeivel kísérleteznek.” (217.) Harmath Artemisz Weöres Sándor születésének évfordulójára megjelent könyve méltó tisztelgés a költő előtt, akinek hangja tovább él a mai költészetben is. A mű nagyszerűsége abban rejlik, hogy a weöresi költészetet nem modellek szerint tárgyalja, hanem sokszínűségében láttatja, kiemelve két átfogó értelmezési irányt, a médiumkeveredést és a kockázatelméletet, melyek bemutatása már önmagában is érdekes belátásokra juttatja az olvasókat. A szerző nagymértékben épít a korábbi szakirodalom eredményeire és jól hasznosítja az irodalomelmélet fogalmait, ám egészen újszerű megközelítésmód jellemzi. A mű gazdagon kidolgozott elméleti háttere nem csupán a weöresi líra újszerű értelmezéséhez vezeti az olvasót, de túlmutatva azon egy olvasáselméleti modellt mutat be, mely segítségünkre lehet más költői művek olvasásakor is. A mű felépítése koherens, jól használható és nélkülözhetetlen szakirodalom nem csupán Weöres Sándor, de kortárs költőink olvasásához is. Az összehasonlító távlat vizsgálata azért is érdekes lehet, mert a modern és posztmodern jegyek keveredését is kirajzolja. Harmath Artemisz könyvét olvasva az az érzés foghatja el az olvasót, mintha egy rejtett érre bukkant volna a weöresi hínár-szövevényben. (Helikon, Budapest, 2013) 92 �Ami marad Zűrtérkép Székelyhidi Zsolt: Űrbe! TÓTH KINGA Közel 300 oldal, vers(?)kispróza(?)kötetnek meglehetősen vaskos, aztán rájövök, ez album, térkép vizuális alkotásokkal, képversekkel, fotókkal. Zolkó fotói „behívnak” minket rögtön az elején, bár előbb megmutatja magát az Árnyékember. Vajon ő maga az űrutazó vagy az űr tervezője talán a Hajszag ártó szelleme? Megtudjuk, a szürke legszebb árnyalata bizonyos százalékú telített fekete valójában, a szövegben ezalatt kommentált önroncsolás zajlik, mire elfogy. Hát akkor bemegyek. Előbb BENN, FENN és LENN, irányít a könyv, honnan vizsgáljam az Űrt. Kezdetben a haj, most az arc: van foga, bölcsesség, onnan a felejtés, szabadon áramló mondatfolyamok, ez lesz az Űrrendszer, ezen a pályán mozog az utas. Egy gondolattól a másikig szabadon dob a hajó, miközben tervezetten épített a pálya, út után jön az út vesztője és az utat vesztő személyek, űrtársadalom – éppen most írja Székelyhidi széjjel –, majd a terjengés után kiirtja a magánhangzókat, ugrálunk a szövegről szóló szövegben. A teremtés előtti tudatosan megkomponált káoszt(?) látom, mintha szándékosan, az új(ra)kezdés reményében ront, roncsol, dob szét az útépítő, az új pálya pedig pillanatnyi megváltás mindenképp. A forma is létrehozza a tartalom széthullását, a betű pálcikává, jelekké változik (nem akarnék üresedést írni, bár a jelentést kétségkívül gyorsan és határozottan irtja ki Székelyhidi, mielőtt elkortyol egy kávét). Közben itt a lap is, az egész szerzői élet Spanyolnáthástól, SPN Krútól, őrült performanszokon és azok használati útmutatóin át; a text témát, 93 �Ami marad formát, stílust, jelet, kódot vált, lassan azt kezdem gondolni, a szöveg maga az út és az űrlény is, akivel rendre más alakban találkozom. Hagyom magam megdolgoztatni, hogy párbeszédbe keveredhessünk, mielőtt még error lesz, nem engedem, hogy elvesszek a „nagy görbék, egyenesek, az ívszögek eltökélt rendszerében” (JADE). Megnézem, hogyan rajzol tussal animelányt, gésát vagy metálharcost, gépbe kézzel: világegyetem lesz „tustintafeketeségből”. Ennek ellenére nagyon is színes ez a kozmosz itt a szerző fejében, mert abban már legalább kezdek biztos lenni, hogy ott járunk vonatostól, színházastól, rockzenekarostól. Száguldozom a naplóban előre-hátra, épp beleborul a Soundczapa a keverőpultjába, arccal a gombba, de még mindig velem, azt mondja: „Isten világít a sötétben, könnyű lesz megtalálnotok!” (CIKLUS) Le is leplezi magát: mindezt azért, mert elkezdett tartani a valóságtól? Hol van a nagyobb őrület és mivel alkotunk valami ténylegest? Hömpölygünk ebben a masszában, de a szerző nem kacag kajánul, illetve nem mindig, itt a szomorúság, a társast játszó felnőtt szomorúsága, aki már bizonyos, aki már elvesztette a szabályok nem tudásának for-ját, de mindezek dacára elszántan létrehozza az űrtébolyt (valahol nyilvánvalóan képmásra, valóság-másra formázva), férjen el a remény is ezen a játékasztalon. „A szövegköltő ujjai a szavak ritmikus energia-kötegében matatnak, az idő hasadékait fürkészik, hogyan lehetne átjutni rajtuk az időanarchiába vagy az üres, fekete űrbe, ahol a téridő kontinuum kifeslik, és ahol tele van holddal a holdi ember, ruhája meg a füle is. Önnön szövegpurgatóriumában perzselődik a szerző, és zuhan, emelkedik talpig madárban, esernyőszárnyait kitárva – mert a versnovellákban a mennyei résből eső csorog.” – írja Ladik Katalin a fülszövegben, abban mindenképp egyetértünk, a szerző sem itt, sem a fizikai világ koncertjein, felolvasóestjein sem kíméli magát és szövegét, ilyenkor űrutasai sem révedezhetnek a nyugalomban, de a kötetet sem érdemes letenni, a harcot igenis, bátran folytatni kell, úrvezetőnk pedig mellettünk továbbra is, mialatt a nyelőcsövön csúszunk a nullák felé, ahol a valóság lesz (legalábbis az van ide írva, a fürdő, a Berek, az biztos). Aztán mégis meztelen nőkké formálódnak a fák, és mikor a medvék is megérkeznek, megérkezik az irgalom, most már FENN vagyunk. Épül egy űrhajó, ácsolás, felszállás, nyugalom, a medvék eltűntek, itt van a nemlét. (NYUGŰR) Gondolható, hogy ez is csak egy gyors állj volt, már szélesítem: több szereplő, több bolygó, vágyak vannak a Nirvána után, álhold is kell meg nők, szegek és új ruha, ki fogom nőni ezt a világot is, megteremtem hát a félelmetest, az ellenséget, hogy legyen indok lelépni a robotok elől, akikről csak Székelyhidi tudja, most léteznek vagy csak gondolják, én mindenesetre a GRAVITÁTORRA szavazok, ott rögzülés van, készül valami, kiszól az űrhajós is, új utasok, gyerekek a jövő. Megérkezem LENN-be: „Kidolgozandó részletek lengenek, elvonatkoz- 94 �Ami marad tatások vesznek kárba, számító szavakat szedünk szét és rakunk össze, poharazunk elsiklott dolgok felett. Nem vettük észre, mikor volt a téridő ugrás, mondjuk és röhögünk, röhögjük ki magunkat egymás vállán. Részegen és meztelenül alszunk lebegve. Kényelmetlen ez az atléta, mondom másnaposan, az űrrobot szerint egy sci-fiben vagyunk. A kabinban a lebegés, lengés értelmezhetővé válik. Gyorsítsuk fel a részecskéinket, szólnak lentről, mert ma elég irracionálisak vagyunk. Így megy ez, így megyünk az űrben, nevetünk este, koccintunk újra és lökjük magunkat a cseppekre szakadt felesek után…” (ŰRJÓ) Hazaértünk. Innentől „rendes” idő. „Úgy döntesz, kicsit öregedsz még.” (KRONOSZ) Kísérőnket nem hagyja el a remény, de itt már kérdezem, nem pusztán vigasztalni készül-e, amikor ismertet az elkerülhetetlennel? Várjuk a vonatot, fekszünk a síneken, hozzánk csapódik majd eltűnik JA, Málik Roland az utolsó kocsiban. Mind feltámadunk a költeményben – így az ígéret, a költő megírja, és azt mondja rá: vers, kész is, megteremtetett, ahogy a jó nő, ahogy a testrészek. De nem fejtem fel az összes titkot, ezt azért nem engedik, most rückwärtzbe kapcsolok a zűrtérképen, elindulok hátra-előre, megnézem magamnak a következő galaxist is. (Spanyolnátha Könyvek 11., Hernádkak, 2012) 95 �Szerzőinkről ARDAMICA ZORÁN (1970, Losonc) költő, író, műfordító BARNA PÉTER (1988, Sárospatak) kritikus, szerkesztő, újságíró CSONGRÁDY BÉLA (1941, Hatvan) újságíró DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő DEZSŐ KINGA (1986, Debrecen) irodalomtörténész, kritikus DINÓK ZOLTÁN (1981, Kecskemét) író JUHÁSZ ZOLTÁN (1973, Ózd) PhD-hallgató, rk. lelkész KABDEBÓ LÓRÁNT (1936, Budapest) irodalomtörténész NÉMETH ZOLTÁN (1970, Érsekújvár) költő, kritikus, irodalomtörténész PIENTÁK ATTILA (1973, Budapest) író POÓS ZOLTÁN (1970, SHAH GABRIELLA (1975, Salgótarján) művészettörténész Battonya) író, költő STUMMER ATTILA (1974, Szolnok) író, jogász SZŰK BALÁZS (1960, Eger) költő, tanár TATÁR SÁNDOR (1962, Budapest) költő, műfordító TÓTH ANDRÁS (1986, Salgótarján) író TÓTH KINGA (1983, Sárvár) költő, szerkesztő VIRÁGH SZABOLCS (1982, Budapest) költő, irodalomtörténész ZOLTAY LÍVIA (1974, Budapest) író TORNYOS MÁRTON (1986, Balassagyarmat) képzőművész TANULMÁNYOK 1995-2004 Rózsavölgyi Márk Alapfokú Művészeti Iskola, Balassagyarmat 2000-2004 2004-2010 Eszterházy Károly Főiskola, Balassi Bálint Gimnázium, Balassagyarmat Eger, rajz – vizuális kommunikáció szak és elektronikus ábrázolás szak EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK 2009 Szerbtemplom Galéria, Balassagyarmat 2011 Benczúr Galéria, Szécsény 2012 Szimplavé, Vác CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK 2007-2012 Nyári Tárlat, Balassagyarmat 2008 Templom Galéria, Eger 2009 Tavaszi Tárlat, Salgótarján 2011 Őszi Tárlat, Szécsény 2012 Rónai Művésztelep Kiállítása, Salgótarján 2009 Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, Balassagyarmat Önkormányzatának díja DÍJ 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/0a004a430fc9f6f242131712aaaf2903.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2013 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2013/4. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2013 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/bd0ab788ec8bf32ba3e219a78a03ea9b.pdf ad3c6e865b5e5870656c7b158720d637 PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Nagy Márta Őszentsége, a bérházak tövében megboldogult / Soha nem te kellesz / Spanyolviaszk / Utódlás Történelemmé ettük / Nagy izé az ablakon / Fényesen gurulsz / Szétszórt repedések szepszis / szűz / ikszipszilonnak Padló / Miskolc Távolság 7 11 14 16 Tarján Bulvár Debreceni Boglárka SVT 17 Próza és vidéke Csaplár Vilmos Győri László Csobánka Zsuzsa Szalay Zoltán Az első és a második szerelem (Regényrészlet) Az erkélylakó A törött cserép / A tó Rulett 19 34 43 51 A szó hatalma (Illyés Gyula műfordításai) 56 Pallai Károly Sándor Filó Mariann Juhász Tibor Illés Orsolya Kutatóterület / Illyés 30 Szele Bálint Találkozási pontok Mizser Attila Kép-tér Fenyvesi Orsolya Palócföld Gáspár István Gábor Ami marad Nagy Csilla Hajtman Kornél Csongrády Béla 3 A tér metamorfózisai (Beszélgetés Csemniczky Zoltán szobrászművésszel) 74 firkák (kabai lóránt képeihez) “ír, olvas, firkál stb.” (Beszélgetés kabai lóránttal) A létezés sokarcúsága (Szatmári 75) Lánnyá válik, s útra kel (Menyhért Anna: Vándorlány és az elvarázsolt Kisváros) Lehetőségek, perspektívák, értelmezések (Alabán Ferenc: Hungarológia és önismeret) A két Chorin és a többiek... (Oláh János: Kohn, a bányász) 78 79 82 86 89 92 �A borítón, valamint az 1-18., 78-81., 96. oldalon kabai lóránt firkák. Felesleges című sorozatának képei, illetve azok részletei szerepelnek. Az alkotások megtekinthetőek a művész honlapján és blogján: www.kkl.mentha.hu, www.kkloor.blog.hu. A 75-77., 88., 91., 95. oldalon Csemniczky Zoltán szobrai láthatók. Forrás: www.csemniczkyzoltan. uw.hu. A Szatmári Béla alkotásait ábrázoló fotókat Gáspár István Gábor készítette (33-34., 42-43., 50., 55., 73., 82., 85.). Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2013-ban megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” NAGY MÁRTA Őszentsége, a bérházak tövében megboldogult (egy gótikus stílusú Mária-szoborhoz – megtekinthető a budai Várban) A szeme keskeny kék csík, az arca színarany. Viperafészek az egész haja, orcáin a rózsa Téli hajnal. Úgy tartja gyermekét, mintha Nem tudná, hogy csak kifaragták, az a testéből Való arany. És akkor kezdtem érezni izgő-mozgó Testem galaxisát, amikor szuszogtam, hüppögtem Előttük, azt a mindennél áttetszőbb vizet csorgatva Magamra meg rájuk. Milyen irigy lehet, ő, talpig Arany, rám, aki lehet, hogy hitvány vagyok, De minden ízem puha és mozog. Csak annyit lát, Hogy vadul tátogok, széttárom a karom, és úgy Haragszom, hogy fröcsköl a nyálam, reklamálok Elpazarolt szeretet miatt, azt mondtátok, az mindent Megold, most meg gubbasztok egy kupac nedves Szalmán, vakarom a fülem tövét, seprős borral oldom torkom makacs váladékát, hogy végre élesen és tisztán kiáltsak, ne csak krákogjak, hümmögjek, mire való ez, mikor törünk ki ebből a koromfeketéből, utálom a saját alomszagom, a mindenek szövevénye örökös mozgását, a szavak tovafutását a havonta változó aljzatban egy olyan erdőben, ahol kőből vannak a fák, és vércsöpp a havon helyett széndarabka az ajkam meg egy tál hamu a csókom. 3 �“kávéházi szegleten...” Soha nem te kellesz Tranzitlány-variációk 2. Ha boldogtalanságtól kuszálódunk össze, Hozzád megyünk, hogy kisimíts minket. Összelapulunk, hogy ránk fekhess, Lenyomj a súlyoddal, nyújts ki, mint a tésztát, Legyünk ehetőek. Süss át minket a szenvedélyeddel, Nincs forróbb, mint ez a szeretet-kemence, A leheleted tüze szítja. Aztán, immár pirosra sülve, Bivalyerősen, izmos karokkal Mi ragadunk meg téged és nyomunk le. Ellenkezz, attól csak a mi tüzünket szítod: Nagyon nem tudod te, hogy megy ez. Pontosan így! Úgy rángatjuk, nyomkodjuk A hasad, a derekad, mint frissen kibújt jácintot A visszatérő vihar. Inkább hasonlíts fenyőre Vízkeresztkor, nehogy már virágozz. Meghimbáljuk a tested, megdobáljuk, Először csókokkal, aztán szitokkal: Soha nem te kellesz. Nem, nem kellesz nekünk. Mindig van szebb és jobb, akit meg lehet szeretni, És aztán, ha már a sarokba löktünk, felhúzzuk A nadrágunkat, elmenőben megcirógatunk, Mert amúgy aranyos vagy: Ne bántsd már magad! Miért, miért teszed ezt magaddal folyamatosan? Megalázunk újra és újra, és még ki is oktatunk: Legközelebb legyél már okosabb! Aztán kitesszük az öledet száradni a szélbe, A lepedőre azt mondjuk, ezek csiganyomok, Házatlan hüllők kúsztak át az ágyon, Amíg messze voltál, indák fonták be a házat, Beköltöztek zöld és hidegvérű lények. 4 �“kávéházi szegleten...” Spanyolviaszk Tákolmány, amit családnak csúfolnak – De akár a fele, mi ketten, párban; Nos, ezt úgy hívná ő, hogy szegényszag. Rémülten nézem a vékony lábadat: A combom, úristen, veled kövér vagyok. A farakás a kertben, meg az íriszvirágzás, A biztató kezdetek langymeleg hava Megtévesztő volt, mint az utolsó lidérces éjszaka. Ahogy üvöltött, verejtékezett a lányod, És hiába akartam, nem mehettem oda. Pedig te sem tudtad felébreszteni Szegény kicsikét; nem érti, Mi ez a dilemma a vérrel meg Istennel. Apa, ne csináld, kiáltott, és sikolyára Merültem álomba én: mi ketten sétáltunk, És lassan elvesztünk, homályban Vagy kertben, elliptikánk felén. 5 �“kávéházi szegleten...” Utódlás Elindulok a holdfehér úton, holt ezüst, síkos, járhatatlan, csillagokkal eltömött. Fejjel lefelé látszik a vízben, amit én tükrözök; a szappanos úton, a végén vár az elgurult és elveszett, gyerektestű lény, olvastam róla a Gőgös Gúnár Gedeonban. Az eltévedt szappangyerek, most, hogy belegondolok, célját tévesztett ivarsejt, itt cselleng velem, a testemen kívül, túl a bolygó légkörén. Még azt sem tudja, fiú-e vagy lány. 6 �“kávéházi szegleten...” PALLAI KÁROLY SÁNDOR Történelemmé ettük megözvegyültek az elfeledett idők. tintával írtad a kezedre ezt a mondatot. tegnap együtt vacsoráztunk, történelemmé ettük a tegnapi ízeket. mindig töröm a fejem, hogy mit csináljunk, amitől kicsit boldog leszel. a mai program, hogy ölelkezve gurulunk a hóban és megnézünk egy romtemplomot. minden koncepció nélkül. a várakozó remények között. ígéretekkel dominózunk, hogy lesz majd bőség, csak várjunk még egy-két napot. a lélek peremén. egyre csak várjuk, hogy újra felízzon a hit két állomás között. a szenvedély. hogy megint úgy legyünk együtt, mint mikor nem számítottunk rá. hogy együtt lapátoljuk a havat és a fák kérgén feltörje kezünket a szavakba írt képzelet. 7 �“kávéházi szegleten...” Nagy izé az ablakon hogy is lehetne másról írni, mikor itt ez a nagy izé. ez az éktelenkedő, korlátszerű dolog az ablakon. itt hagyták vagy idetették. mintha nem először lenne már ez így, de én már ebben sem vagyok biztos. tényleg. szóval idecsinálták az ablakra, így aztán nem látok ki rendesen. nem látom mi történik kint az emberekkel, akik lépcsőházról lépcsőházra járnak a szeretetért. egy olyan város nyomát keresik, ami nem fekete-fehér kifestőkönyv, hanem örök szavakkal teli, ágyban fekvő emlékekkel megrakott targonca. mint egy nagy rakás színes kábel, amit összelopkodtak a közlekedési vállalattól az évek során. nem látok ki, pedig jó volna tudni, hogy mennek kint a dolgok. most, hogy így kivilágították a várost, egyet jó lenne sétálni is. de nem lehet, amíg az ablakon van ez az izé. én meg hiába kiabálok velük, csak néznek, csőrükkel villanykörtékre mutatnak és csak nem veszik le. minden nap röhögnek, ha összefutunk. én meg mindig elképedek, hogy ilyet lehet. hogy ma ezt meg lehet tenni. itt a hó is, én meg nem látok semmit az egészből. kidobált cetlikkel, pokrócba csavart levelekkel próbálom tartani a kapcsolatot a többiekkel. nem látok semmit és ezt már nem bírom sokáig, úgyhogy inkább megint kinézek, hogy tegnap óta változott-e valami. 8 �“kávéházi szegleten...” Fényesen gurulsz villódzóan, fényesen gurulsz neki az alkonyatnak. még folytatnád a napot, de a gondolatok itt hagytak. szótlanul, mákosan, felejtőn. hóba lábadnak szemeid, mert már csak emlékek illata leng körbe, de nem megy a rajzolás. hátizsák van nálad. néhányat nyelsz, majd turkálni kezdesz a golyósdezodorok között. keresel. valami zörgő papírba belegyűrt ámulatot, valami telezsongott, hangtalan áhítatot. akármi volt, új lapot kezdesz és írod, amit legutóbb meséltem. jöttem hazafelé, és a kukánál figyelt valaki károgó, lobogó gyásszal az arcán. odafordult és azt kérdezte: maga, ugye maga az, aki idehordja ezeket a delfines könyveket mindig. uszodás-fröcskölős hangulatban voltam, de csak szégyenkezve bólintottam és láncra fűztem lépteim. tovább. már évek óta küldték ezeket a delfines könyveket, hetente kettőt, pedig rég lemondtam. valahányszor kinyitottam egyet, mindig moha folyt az ölembe, mint rosszul befáslizott, kiszakadt égből a felejtés. küldték a könyveket. én meg levittem őket a kuka mellé, ha összejött egy nagyobb kupac. mindig olyan furcsa érzésem volt ezektől a könyvektől, mintha fóliába tekerve sózták volna a bőrömet. hátborzongató delfines könyvek. a kukához menet a lépcsőház ajtajánál mindig megálltam elgondolkozni egy kicsit. az volt belevésbe a kilincsbe: Istenem. egyértelmű, hogy bőrönddel indult innen egy új várost kereső. egy valaki. megtorpant rám nézni, aztán a műanyagszagú járda halántékán továbblépkedett. 9 �“kávéházi szegleten...” Szétszórt repedések az ablak mellett ülök. tél van, nedves félhomály. ideges lettem. eszembe jutott, milyen őrületes ez az egész helyzet és hozzád mentem, hogy megbeszéljük. felugrom a villamosra. tudom, hogy kalandos lesz még az út, mire ott leszek. árkon-bokron átvergődök, hogy odaérjek hozzád beszélgetni az élettelen napok tajtékáról. belépek, s te felnevetsz. kicsit olyan olvadt hóemberes a mosoly, de én nagyon örülök, hogy vártál és még csengetnem sem kellett. fejünkben szétszórt repedések a gondolataink, koccanásra készen. megütközünk a vigasztalások szünetében, a tolakodás nélkül szajkózott szavak magányában. épp azt mondom, majdnem el is felejtettem, hogy pasztörizáltam a munkanélküliséget. így már nyugodtan fogyaszthatja bárki, úgyis lassan ez lesz az egyetlen megfizethető táplálék. galacsint gyúrsz a kezed ügyébe kerülő díszpapírból, én csevegés közepette gyónok és nézem mozdulataid. az ablakon kifelé, sugárzó figyelemmel lógsz az esti fényeken. ahogy itt ülsz, tényleg olyan vagy, mint egy zacskó robbanós cukorka, mint egy tál fagyos poén. ugorjunk vissza inkább a félhomályba, hadd jöjjön a test zuhataga. aztán álmodom. permettel teli estidőben topogtál egy keskeny kis peronon, s az arcátlan félhomályba lázas, lüktető vagon kúszott be. koszosan, árván, motyogva állsz, bőröndöt gurítasz szentjánosbogarak pislákoló holdfényénél és azt fürkészed jövök-e. veled. a vedlő tavaszban, tengerpartra kifeküdni, ott olvasni kondenzcsíkok között, padokon, nadrágtalanul éjszakázni, átimbolyogni a szúrós életen. 10 �“kávéházi szegleten...” FILÓ MARIANN szepszis nem szeretem, ha egyes szám harmadikban beszélsz rólam, pedig ott rágom a körmöm a másik szobában. olyankor, mint egy máglyán égő eretneket, büntetsz azért, amit vallok, és azért is, amit nem. mindig hallom, hogy két dudás, pubertás-láz, meg hogy én vagyok a kicsinyített másod. na ne. inkább harakiri egy vattacukor pálcájával. keresztre feszíteném magam, ha tudnám. 11 �“kávéházi szegleten...” szűz isteni vonalak szeretkezése a szád elég egy sóhaj már a nulladik percben és lepattogzik tüdőmről az a prűd, keresztény máz száguldanak irhámban az agonizáló idegek míg meztelen ujjaimat felmetszik hajszálaid miközben rátalálok a levetett csipkerejtélyre 12 �“kávéházi szegleten...” ikszipszilonnak szinuszgörbe voltunk vagyunk leszünk szélsőérték vagy te s egyben zérushelyünk koordinátarendszer fattyú pontja másodfokú megoldatlan maradt gondja 13 �“kávéházi szegleten...” JUHÁSZ TIBOR Padló A váróterem régi portréit nézed, barna bőrkabátos, sárga kapucnis, szemüveges életek. A dobogós műszakok túlélői ők, amiket még azokban a működő gyárakban húztak, ami Salgótarján múltjának fekete felhőjeként oszlik a város iparformái felett. Otthon talán bekapcsolják, halkra veszik a tévét, hírek és olcsó filmek történeteit bámulják, vagy olyan műsorokat, amiknek helye nem is lehetne máskor. Most itt ülnek veled, a sötét-világos négyzeteket, felváltva a digitális menetrendet nézitek, próbáljátok meghallani a zöld számok kattogását. 14 �“kávéházi szegleten...” Miskolc Egy könyvtárból jöttünk, ahol két költő vezetett egy beszélgetést. Minden város szebb lesz az éjszakától, mondtad a Centrumban, de nekünk gondolkodnunk kell benne. Mintha nem lenne maradásunk, csak vonatkozó hangjainkkal voltunk jelen, ezt az öltözött kuszaságot amúgy sem nevezném otthonnak, ahol egy idő után ízetlenné válik az elénk rakott étel. Később a dohányzóban filmekről beszélgettünk, az időzítés fontosságáról és hogy mennyire is számító a rendező, hogy megalkotta a főszereplő fogalmát. Bár szerettük volna hinni: az irónia egyéniségünk, tudtuk, pár óra múlva elkezdi majd a fehéredést a keleti várostető, és lesz olyan világos, hogy megszépüljön tőle. 15 �“kávéházi szegleten...” ILLÉS ORSOLYA Távolság Most olyan üres minden, mintha Isten egy pillanatra magára hagyta volna a Világot. – Hallgatag fűszálak reményvesztettsége és magánya. Az elhagyott tájban a fűrész távoli zaja: ökölcsapás az asztalon. Minden szétesett. Emlékek egyre tűnő ablakképe fojtogat. Pattogó esőcseppek az üvegen. – Elmosódik a kép. 16 �Tarján Bulvár SVT DEBRECENI BOGLÁRKA Pusi engedett Menyétnek. Mivel hitt abban, hogy a lelkek újra és újra leszületnek, hogy kijavítsák az előző életekben elkövetett hibáikat és levezekeljék bűneiket, felcsigázták a Spirituális Választerápiában rejlő lehetőségek. Menyét figyelmeztette, bár a terápia célja megtalálni a régmúltban elszenvedett sérüléseket, korlátozó elképzeléseket, melyek egészségügyi, lelki problémákként, embertársi konfliktusokként jelentkeznek, fóbiákat, függőségeket okozhatnak, valamint támogató eszmékkel helyettesíteni a negatív beidegződéseket, megtisztítva a testet és a szellemet, bizonyos kérdések feszegetése nem várt következményekkel járhat, ezáltal a kiváltó okok mibenlétét nem ajánlatos felfedni, csak ha feltétlenül szükséges a személyiségfejlődés szempontjából. Pusi megértette, amit mondott, de tisztában volt azzal, hogy kíváncsiságát ily módon nem elégítheti ki, ugyanis természetéből adódóan képtelen kezelni a helyzeteket, amennyiben nem ismeri pontosan a szitut, nem véletlenül lett oknyomozó riporter. Nyugtalanná vált, azt tervezgette a kocsiban a hazafelé vezető úton, miként fog együttműködni felettes énjével, hogy megnyissa az információs csatornát, képtelen volt Menyétre figyelni, aki vadmalacokról, borókabogyókról áradozott, valami áfonyadzsemet is emlegetett, talán a karácsonyi vacsorán agyalt. Miután leparkoltak, Menyét kipanaszkodta magát a hangzavar miatt, amihez, habár rendszeresen látogatta Pusit, nem tudott hozzászokni, kertvárosi környezetben élt tinédzserkora óta, a teniszlabdák pattogását hallgatta naphosszat meg a madarak csicsergését, nem a csimák visítozását, a lepukkant vasasladák köhögését vagy a lakótelepi vasajtók 17 �Tarján Bulvár nyikorgását, leültek az étkezőasztal mellé. Menyét kivette a táskájából a lefűzős mappát, egy bársonytasakból ingát varázsolt elő. A pendulumot egy ribizliszem méretű rózsaszín üveggyöngynél fogva tartotta, a lánc végén ék alakú, zöld berill ragyogott, a végtelen türelem, a feltétel nélküli szerelem féldrágaköve. A smaragd erősíti a spirituális látást, megsemmisíti a negatív energiákat, összhangot teremt, magyarázta. Megkezdte a tértisztítást. Az inga úgy járt, mint a motolla. Pusi eleinte unalmasnak találta a dolgot, Menyét felvette a kapcsolatot a Szuperegóval, a kollektív tudattal, aztán ide-oda lapozgatott a dossziéban, megállt néhány bonyolult táblázatnál, mantrákat mormolt. Kis idő elteltével megjegyezte, hogy Pusi szuicid hajlamai, szüléstől való félelmei nem előzmény nélküliek, hiszen földi létezésének 80%-ában elveszítette gyermekét, illetve öngyilkos lett. Kezdett izgalmassá válni a dolog, ezért rászedte barátnőjét, tudakolja meg az illetékesektől, joga van-e megismerni néhány konkrét esetet. Hátborzongató rémtörténetek kerültek elő, 1500-as évek, Anglia, pap, megesett cselédlány, zabigyerek, kövezés, szenvedő, múlt századbeli művész, generált halálos betegség révén előbbre jutás a ranglétrán, kereszthalál a pogány Római Birodalomban, szűzlányok vére, cselédeket gyilkoló kegyetlen várúrnő, árulás, mérgezés, kínzás, cserbenhagyott partnerek. Pusi kezdett eligazodni az összegabalyodott köldökzsinór-labirintusban, tehát egyre jobban izgatta a Menyéttel és az anyjával való tisztázatlan, természetellenes viszonya, leginkább azonban a férje álmának megfejtése érdekelte, miszerint a férfi balesetet szenvedett, ám hiába telefonált, nem sikerült elérnie sem az öccsét, sem őt, és amikor hazavánszorgott véresen, intim helyzetben találta a két, számára legfontosabb embert. Azelőtt sosem emlékezett az álmaira. Az inga ismét vadul pörgött, először az évszámot mutatta. 1941. A hely Berlin. Pusi jómódú, német kereskedőcsalád sarja volt, ereiben nemesi vér csörgedezett, a férje imádta, mégsem bizonyított az ágyban, emiatt katonatiszt öccsével csalta, teherbe esett, Dél-Franciaországba menekült kedvesével, nehogy fény derüljön szégyenére, megszülte és pöcegödörbe fojtotta ivadékát, majd főbe lőtte magát. Szeretője hazatért Németországba, elkeseredésében belépett az SS-be, a saját emberei ölték meg hazaárulásért, mert nem mészárolt le ártatlan embereket. Menyét elsápadt. Azt mondta, már érti, miért szorult össze a gyomra, amikor meghallotta az esőben a csizmák sarkának ütemes kopogását az ismerősnek tűnő Platz der Republikon, a Reichstag előtt. Pusi megkérdezte, az anyja volt-e az a csecsemő. Az inga igent mutatott. 18 �Próza és vidéke Az első és a második szerelem* CSAPLÁR VILMOS Az Úttörővasút toborzói közül az egyiknek már belépéskor föltűnt az iskolapadból felé áradó, derűs tekintet, és ezt úgy értelmezte, hogy ha a többieket nem is, a mosolygós tanulót érdekelni fogja az ajánlatuk. András az igazgató előzetes bejelentése után várta a napot, de amikor eljött az idő, az öröm mellett meg is lepődött. Nemcsak ő, az egész osztály. Egy rövid, de erőteljes kopogással egyidőben kicsapódott a terem ajtaja. Elsőnek az igazgató, mögötte az osztályfőnök jelent meg, és utánuk nem akart véget érni a bevonulás. András egyrészt azt nézte, hogy meddig folytatódik az érkezők sora, másrészt, hogy kik azok, akik már bejöttek. Mivel a kettőt egyszerre nem figyelhette, a tekintete ide-oda ugrált az ajtó és a bent lévők között. A sötétkék egyenruhás fiúk és lányok az osztályban, a katedra előtt, szokatlanul hatottak. Az egyik fiúnak élben végződött elöl a sapkája, és táska lógott az oldalán, egy lány pedig, elhelyezkedve az érkezés szerinti sorban, azonnal lekapta a sildes tányérsapkáját. Később kiderült, hogy a táskás is, a lány is kalauz, és a kalauzok párban végzik a munkájukat, de csak egyikük hord táskát. Barna hajzuhatag ömlött a vállára. Egy gimnazista korú, kopaszodó, langaléta fiú halkan utasította, hogy vegye vissza a sapkát. Nem lehetett hallani, csak kikövetkeztetni. A lány engedelmeskedett, kezdte alágyűrni a hajat, mire a langaléta bosszúsan intett, hogy most már mindegy, a haj maradhat. Közben beért az utolsó látogató, egy tányérsapkás fiú, aki nyeles jelzőtárcsát szorongatott a kezében, melynek az egyik felét zöldre, a másikat pirosra festették. Később a langaléta azt is tudatta az osztállyal, hogy a tárcsás a forgalmista. 19 �Próza és vidéke A langaléta ifivezetőnek nevezte magát (ő volt az, akinek belépéskor föltűnt András derűs tekintete), s mindjárt az elején a társaival együtt bemutatkozott. Som Dezsőnek hívták. Megkérdezte az osztályt, hogy ki tudja, mi az az ifivezető. Senki nem jelentkezett, mire kilátásba helyezte, hogy majd ezt is elmondja. Előbb az Úttörővasút történetéről kívánt beszámolni. Első motorvonati szerelvénye, mesélte többek közt, a Camot 001 pályaszámú sínbusz és Cax 501, Cax 502 pályaszámú mellék kocsijai voltak, ez a szerelvény alkotta az elsőként közlekedő vonat szerelvényét az 1948. július 31-i megnyitó ünnepségen. Fölmutatta az alábbi fényképet, majd körbeadta. A motorvonati szerelvényt, folytatta abban a reményben (ezt a reményét ki is fejezte), hogy az osztály a szerelvény tanulmányozása közben a szavaira is képes figyelni, a Magyar Államvasutak megrendelésére az Újpesti Karosszériagyárban készítették. A szerelvényt, ha nem következik be épp akkor a „fordulat éve”, vagyis a Magyar Kommunista Párt győzelme, valószínűleg a nyíregyházi keskeny nyomközű Városi Vasúton állították volna forgalomba. Erre utal, jegyezte meg, hogy tervezésüknél a nagyobb sebességű sínbuszok építésénél nyert tapasztalatokból indultak ki. A kocsikat alacsony kocsiszekrénnyel és alacsony padlómagassággal szerkesztették. Addig szokatlan megoldást választva a kocsiszekrényeket teljes egészében hegesztett kivitelben gyártották. A motorkocsi és mellék kocsijai 80 kilométer per óra sebességgel való közlekedésre voltak alkalmasak, azonban a megengedett legnagyobb sebességük 30 kilométer 20 �Próza és vidéke per óra lett úttörővasútként. A csoport egyetlen felnőtt (és kövér) tagja, az Úttörőszövetség képviselője, aki Epres István néven kezdte a bemutatkozások sorát, ekkor rászólt Som Dezsőre, hogy „ebből talán elég lesz ennyi”, de az ifivezető engedélyt kért rá, hogy még „egy pár szót” hadd mondjon „a témánál maradva”. A motorkocsit és a mellék kocsikat, mondta Som, miután az Úttörőszövetség képviselője ingerülten bár, de bólintott, a Fogaskerekű Vasúton szállították a Széchenyi-hegyi motorszínbe az Úttörővasút első szakaszának megnyitását megelőzően. Még ekkor se hagyta abba, csak lélegzetnyi szünetet tartott. A motorkocsi és mellék kocsijainak szolid méretei, szögletes élektől mentes formája pontosan illettek az Úttörővasút hangulatához, hadarta, hogy félbe ne szakíthassák, aminek az esélye egyre nőtt. A járművek színezését is az úttörők vörös színű nyakkendőjéhez igazítva választották meg. A gyerekek „Kis Piros”-nak, majd „Kis Piri”-nek nevezték. Előkapta a zsebéből és fölmutatta az alant látható fényképet, mely a Kis Piri Fogaskerekű Vasúton való szállítását örökítette meg. Az Úttörőszövetség képviselője nem engedte, hogy ezt is körbeadja. Könyörtelenül kirántotta a kezéből, zsebre vágta, és átvette a szót. (Így nem került sor annak a kifejtésére, hogy mi az ifivezető.) Rátért a jövetelük céljára, a toborzásra. Ékes szavakkal ecsetelte, hogy a vasutat a Párt és az állam azért hozta létre, hogy a gyerekek felelősségtudatát és kötelességtudatát fejlessze, valamint úttörővasutasnak lenni egy úttörő számára mekkora dicsőség, majd az egyenruhás gyerekek közreműködésével bemutatta, 21 �Próza és vidéke hogy ez milyen munkát jelent. Intésére a válltáskás kinyitotta a táskáját, egymás után fölmutatta, hogy miket tart benne. Letépett a jegytömbről egy jegyet, a lyukasztóval kezelte, vagyis két helyen átlyukasztotta, majd a hosszú hajú lány körbejárt a teremben a jeggyel, hogy azt az osztály közelről is szemrevételezhesse. A forgalmista fiú ezalatt eljátszotta, hogy ha érkezik a vonat az állomásra, a táblája piros felét kell fölmutatnia, ha indul, akkor a zöldet. Többször belefújt a nála lévő sípba. + Andrásnak tetszett, hogy a sötétkék egyenruhához kihajtott gallérú, fehér inget kell viselni és fehér zoknit. Elsőként írta alá a jelentkezési lapot. Egy tanfolyam elvégzése után a gyülekezési bázison, a Hűvösvölgyi végállomáson kellett jelentkeznie, s némi eligazítás után munkába lépett. Tizenöt csoportba szervezték az állományt, így András tizenöt naponta teljesített szolgálatot, és ha ez a nap nem hétvégére esett, igazoltan hiányozhatott az iskolából. A műszak kora reggeltől délutánig tartott. A tagok minden beosztásban (váltókezelő, forgalmista, naplókezelő, kalauz) jártasok lettek, fölváltva töltötték be a munkaköröket. A kalauzok párosan dolgoztak, András annak a lánynak (Kovács Tündének) a párja lett, amelyiknek a vállára omlott a haja az osztályban. A közös jegykezelés a következőképpen történt: András elkérte a jegyet az utastól, átadta a társának, aki jól megnézte, két helyen kilyukasztotta, majd András kezébe helyezte. A fiú szintén alaposan megvizsgálta, hogy jó helyen vannak-e a lyukak, csak ezután nyújtotta át a tulajdonosnak. Az utasok közül néhányan, önszorgalomból, ugyancsak ellenőrizték az érvényesítést, mielőtt zsebre tették volna a jegyüket. Az emberek többsége ekkoriban úgyszólván a saját személyes ügyének tekintette az előírásokat, és a szívükön viselték, hogy szabálytalanságok ne történjenek. Ha mégis előfordultak, fölléptek ellenük, például jelentették az illetékes hatóságnak. András a gyakorló idejének lejártával szerepet cserélt a társával. Ő lyukasztott, és a lány vette el és adta vissza a jegyet, megfelelő ellenőrzés után. Az úttörővasutasság egyik alapelve az úttörő önállóságra nevelése volt, de a hangsúly nem az önállóságra, hanem a nevelésre került, ennek megfelelően minden rangsorban fölül lévő ellenőrzött (s ha kellett, kioktatott) minden rangsorban alul lévőt. Az újra meg újra ellenőrzés úgy hozzátartozott az vasutas élethez, mint mozdony füttye és a madarak csivitelése. Persze minél magasabban helyezkedett el valaki a hierarchiában, annál többet engedhetett meg magának. Az úttörővasút esetében a magasabb szintet az ifivezetők jelentették. Ők általában a kettő közül az egyik végállomáson tartózkodtak, de Som Dezső szinte kizárólag Hűvösvölgyben 22 �Próza és vidéke töltötte az időt, a kocsiszínben, a már használaton kívüli Camot 001 pályaszámú sínbusz, más néven a „Kis-Piri” közelében. Ismételten körbejárta, elragadtatással bámulta. Fölkapaszkodott az ütközőre, megtapogatta a kerek lámpákat, sőt, annak ellenére, hogy szigorúan tilos volt, beszállt a vezetőfülkébe, hozzányúlkált a karokhoz, gombokhoz, és úgy tett, mintha a motorvonat haladna, és ő vezetné. Néha eszébe jutottak a kötelességei is. Elterpeszkedett az üzemben lévő szerelvények valamelyikének padján, hogy lehetőleg senki idegen ne ülhessen mellé. Látszólag az ablakon át a tájban gyönyörködött, de a szeme sarkából megfigyelés alatt tartott mindent, ami a kocsiban történt, különösen a kalauzok tevékenységét. Egyszer észrevette, hogy Gajz András nem adja vissza a kilyukasztott jegyet a társának, hogy az figyelmesen megszemlélje, hanem ő nyújtja át az utasnak. Magához intette Andrást, helyet adott neki a padon. Nem tért rá rögtön a megfigyelt szabálytalanságra, pár pillanatig hallgatott a nagyobb nyomaték kedvéért, majd az iránt érdeklődött, hogy tetszik-e Andrásnak a vasutasszolgálat. Tetszik, bólintott a fiú. Szóval, nyugtázta Som, nem bánta meg, hogy jelentkezett. Nem, rázta a fejét András. Som közben metsző pillantást eresztett a kalauztárs felé, aki az ajtónál várta, hogy tovább haladhassanak. Csakúgy, mint annak idején a toborzáskor az osztályteremben, Tünde most is lekapta a tányérsapkáját, és a vállára zuhant a vastag szálú, dús haja. Som feszült lett, mégse szólt semmit, útjára engedte a kalauzpárt. Csak épphogy érintette az alapproblémát, hogy a jövőben ne András adja vissza az utasnak a jegyet. A társnak ellenőriznie kell a lyukasztást. A következő műszakkezdéskor nem Som, hanem egy Jávor Kálmán nevű másik ifivezető elvonult egy szobába a kalauztárssal, Kovács Tündével. Jávor először visszatekintett az előzményekre. Tündével kivételeztek. Épp azért, hogy a haját alá tudja gyűrni, engedélyezték neki a folyamatos tányérsapkahordást, de ő folyton lekapdossa szolgálat közben. A beszélgetés azzal végződött, hogy vagy levágatja a lány a haját, vagy nem lehet tovább úttörővasutas. A legközelebbi szolgálatig tizenöt napja van, hogy döntsön. Illetve nem, egy héten belül telefonáljon, mert hosszú hajjal ne is jöjjön, és akkor gondoskodniuk kell új csoporttagról. Tányérsapkát ugyanis a felnőtt korú állomásfőnökökön kívül a forgalomirányítók viselhettek, tehát a csoport minden tagjának tartozott a fölszereléséhez tányérsapka, amit viszont csak akkor vehettek föl, ha ebbe a munkakörbe osztották be őket. Az ország politikai vezetése mindenre gondolt. Ki tudták számítani, hogy a szabadon lengedező, hosszú lányhajak föllazítják a fegyelmet a fiúkban. Országosan is nagyon komolyan vették ezt a témakört. Az áruházakban csakis olyan női ruhákat lehetett kapni, amelyek ellensúlyozták vagy kimondottan semlegesítették a női test vonalait. Maximálisan ügyeltek arra, nehogy 23 �Próza és vidéke bárkiben szexuális gerjedelem támadjon utcán, egyáltalán nyilvános helyen. A fegyelem szempontjából ezt veszélyesnek minősítették. A fiúk és a lányok külön általános iskolába jártak, plusz a lányokat iskolai köpenyek viselésére kötelezték a gimnáziumokban is, ahol pedig még szintén ismeretlen volt a koedukált osztály fogalma. A fiúk esetében a hosszú haj lázadásnak minősült. Ha egy tanár szerint egy fiútanulónak hosszabbra nőtt a haja a kelleténél, hazaküldte, a szülőknek pedig üzent az ellenőrző füzetben, hogy sürgősen intézkedjenek. Az utcán árgus szemekkel figyelő rendőröknek jogukban állt az általuk hosszú hajúnak ítélt fiatal fiú járókelőt elkapni és bevinni a legközelebbi borbélyhoz, kényszerhajvágásra. Tünde viselkedése aznap megváltozott. Kifelé bámult az ablakon, rá se pillantott a jegyekre, mielőtt a tulajdonosok kezébe nyomta volna. Egyszer még a szükséges és begyakorolt terpeszállásról is megfeledkezett. A szerelvény hirtelen kanyarodott, ő meg egy nagypapája ölében ülő unoka ölébe esett. A gyerek ijedtében torkaszakadtából sírni kezdett, Tünde sapkája a földre került. András előbb a lányt segítette talpra (megcsapta a haj illata, tényleg izgatóan hatott rá), aztán fölvette a sapkát is, a kezébe adta, majd figyelte, hogy milyen nagy igyekezettel próbál begyömöszölni alá annyit a hajából, amennyi csak lehetséges, holott András szívesebben látta volna az egészet, szabadon, lobogva, sőt, kedve lett volna újból beleszippantani, akarattal. A vasút egypályás volt, körülbelül a táv felénél kitérőt építettek. Úgy szerkesztették meg a menetrendet, hogy az egyik irányból közlekedő szerelvénynek mindig várnia kellett a szemből jövőre. Visszafelé meg a másik várt. Hosszú percek teltek el ilyenkor. Az utasoknak megtiltották, hogy leszálljanak, de a kalauzok föl-le járkálhattak a kocsik mellett a csikorgó gyöngykavicson, vagy beszédbe elegyedtek az állomás forgalmistájával, attól függően, hogy az kijött-e az épületből. Mindig kijött, az egyik oldalon zöld, a másik oldalon piros tárcsájának nyelét a hóna alá csapva, csak az lehetett kérdés, hogy mindjárt fölbukkan-e, vagy csak később. A kalauzok szállították a híreket állomásról-állomásra, a forgalmisták általában nem akartak kimaradni semmiből. Elmúlt Húsvét, tolult elő a zöld a fák és a bokrok hajtásaiból, az énekesmadarak éktelen zajt csaptak. Tünde intett Andrásnak, hogy az erdő felőli oldalon szálljanak le. Nem mertek eltávolodni a kocsiktól, csak átléptek a vízelvezető árkon, és épp annyira mentek be az erdőbe, hogy az utasok ne lássák őket. A lány lehajtott fejjel állt, próbálta beleképzelni magát egy olyan lány helyébe, aki levágatta a haját, de nem volt képes rá. Inkább elképzelte, hogy aznap utoljára kalauz. Hirtelen minden szebb, szeretetre méltóbb, fontosabb lett. Andrásra tekintett, aki még nem ismerte az állapota okát, szimpla szomorúságnak látta. Megkérdezhette volna, hogy mi a baja, de nem 24 �Próza és vidéke kérdezte meg, hátha nem is szomorú. Eszébe jutott, hogy letépi a közelben nyíló sárga virágot, és a lány kezébe adja. Épp hajolt volna le, amikor Tünde átölelte, megpuszilta, majd átugrotta a vízelvezetőt, föllendült a lépcsőre, onnan intett Andrásnak, hogy siessen. Erősödő motorzúgás hallatszott, a szemből jövő szerelvény dudálva közeledett. Műszak után az ifivezetők kiértékelték a teljesítményeket, majd következett a közös uzsonna. A fiúk és a lányok külön csoportban szoktak távozni, Tünde váratlanul mégis azt indítványozta Andrásnak, hogy menjenek együtt, kettesben. Nem vetted észre, közelített a témához, hogy a többi vasutas lánynak rövid a haja? Most, hogy így mondod, vonta meg a vállát a fiú. Nem nézegeti a többi lányt, őt csak Tünde érdekli, gondolta. Utólag azt érezte, hogy valami ilyesmit szeretett volna kifejezni a vállrándítással. Tündének az apja érdemeire való tekintettel engedték meg, hogy mindig tányérsapkát viseljen, mert az alá jobban elfért a haja, tudta meg András, de most le kell vágatnia, ha vasutas kíván maradni. Szemerkélni kezdett az eső, András fölpillantott az égre. Még a fölöttük lévőknél is sötétebb felhők közeledtek. Neked mindig jó kedved van, érdeklődött Tünde. András azt válaszolta, hogy nem, nem mindig. Utálok elázni, jelentette ki a lány. András közölte, hogy ő is. Akkor miért mosolyogsz, kérdezte a lány. András biztosította Tündét, hogy nem mosolyog. De, erősködött a lány. Nem, rázta a fejét a fiú. A lány ujjal mutatott rá. Tagadod, közben csinálod. Mindig mosolyogsz. Hát ez az, jegyezte meg csöndesen András. Mi az, hogy ez az? Abban egyetérthettek volna, hogy fogalmuk sincs, miért probléma az, ha egy úttörővasutas lánynak a vállára lóg a haja, de ez így szóba se került. Úgy nevelték őket, hogy vannak kötelező előírások, elvárások, sőt parancsok, ezeket nem lehet megkérdőjelezni, különösen nem nyíltan. Futólag tűnődtek rajta, de miután már annyiszor megtörtént velük különféle helyzetekben, hogy nem vonták kétségbe a szabályokat, csak tűnődtek, egy idő után észre se vették, hogy tűnődnek. Miféle „érdemei” vannak Tünde apjának, érdeklődött András. Vájár volt, mesélte a lány, aztán felszíni bányagépkezelő lett, majd a Párt kiemelte, iskoláztatta, most mérnökként dolgozik. András a „kiemelte” szó hatására elképzelt valakit, aki a föld alatt szenet fejt, aztán fölhozzák a felszínre, majd még följebb „emelik”, egy emeleti irodáig. Mikor Tünde elhallgatott, András várta a folytatást. És, kérdezte. Hogyhogy és, csodálkozott a lány. András hirtelen rájött, hogy Tünde gúnyolódásnak veheti, ha megkérdezi, hogy hova fog még tovább „emelkedni” az apja. Eszébe jutott Gajzné figyelmeztetése, hogy soha senkivel ne politizáljon, egy múltbeli katonatiszt fia számára ez veszélyes. Visszaszívta a kérdést, illetve föltett helyette egy másikat. Hazakísérjelek? Ebben a pillanatban sűrűn esni kezdett. Beszaladtak a buszmegálló 25 �Próza és vidéke várakozófülkéjébe. Tünde futott elöl, nagyon is sebesen szedte a lábait, András csak a végcélnál érte utol. Ő is lerogyott a padra, a lendülettől a lánynak ütődött a válla. Tünde, szintén vállal, viszonozta a lökést. Nevettek. Szúrja a szemét, mert ő kopasz, mondta Tünde. András nem kérdezte meg, hogy ki, azonnal kapcsolt. A lány gondolatai folyamatosan a hajvágás problematikája körül keringtek. „Kopasznak” Som Dezsőt nevezte. Tünde soha eddig nem beszélt tiszteletlenül az ifivezetőkről, a szapora lélegzetvétel valamint a lökdösődés következtében föllazult a fegyelmezett viselkedése. A Jávor Kálmánra bízta a piszkos munkát, fintorgott, de ő átlát a szitán, Som többször nehezményezte annak a látványát, ami neki nincs. Tudod, mi a legfölháborítóbb, fordult András felé. Már nem szimplán gúnyolódott, hanem a haragtól és a méltatlankodástól szikrázott a szeme. Hogy olyan biztosak magukban. A kiértékelésnél egy szóval sem említették, hogy legközelebb esetleg ő már nem jön. Nem jössz, kérdezte András. Egyenes válasz helyett Tünde tudatta a fiúval, hogy rögtön fölhívta az apját, de az nem állt mellé, szerinte épp eleget kivételeztek már a lányával, aki visszaélt a helyzettel. Túlfeszítette a húrt. Megérkezett a busz. A lány fölpattant a lépcsőre, onnan szólt vissza, hogy akkor most hazakíséri-e őt András, vagy sem. + Hazakísérte, és gondolataiban még sokáig visszajárt Tündéék házának a bejárata. A kapu két oldalán vastag kőoszlop állt, egyenlő szárú háromszöget tartott, melynek domborművében bányászalakok hajlongtak csákánnyal a kezükben, védősisakkal a fejükön. Az oszlopoktól jobbrabalra, széles, vízszintes sávban ugyancsak a bányászok nehéz munkáját bemutató domborművek kerültek. Mivel ezek a figurák alacsonyabban helyezkedtek el, az arcukat is meg lehetett figyelni. Különböztek egymástól, András elképzelte, hogy az egyiket Szabó elvtársnak hívják, a másikat Balog elvtársnak, a harmadikat Kutas elvtársnak stb. Mégis kicsit egyformák is lettek, az egyformaságtól pedig elszántak, félelmetesek. Andrást Gajzné folytonosan óvatosságra intette, most fölfogta, hogy ő és az anyja micsoda veszélybe sodornák magukat, ha szembeszállnának ezekkel a könyörtelen szinte-egyformákkal. Egy magas, vállas vájár az utcai járókelők felé forduló pózba lett kifaragva, onnan lehetett tudni, hogy mi a munkaköre, hogy a fúrójára támaszkodott. Andrásra nagy hatást gyakorolt a látványa, föltételezte, hogy a Tünde apjáról mintázták, ezért laknak itt. Épp meg akarta kérdezni, amikor a legnagyobb meglepetésére Tünde közölte, hogy náluk nincs otthon senki, jöjjön föl hozzájuk. A kapu mögött fehér márvánnyal burkolt előcsarnok következett. Középen lépcsősor vezetett az emeletre. A kőkorlát mindkét oldalon egy- 26 �Próza és vidéke egy szoborral kezdődött, persze ezek is bányászok voltak. Az egyik csákányt vetett át a vállán, a másik a nagy, csontos öklét tartotta előre. Mindketten védősisakot, védőszemüveget viseltek, András fenyegetőnek találta a jelenlétüket. A bakancsuk is azt sugallta, hogy minden ellenséget eltipornak, aki belép. A harmadik emeleten kiszálltak a liftből, Tündéék lakása rögtön szemben nyílt. Benn is minden új és fényes volt. A nappaliban a polcokon sok egyforma, szintén új és fényes könyv között és előtt kisebb-nagyobb fém és porcelán serlegeket helyeztek el. Egy üveges szekrényben kitüntetések sorakoztak, ugyancsak fémből vagy porcelánból, vörös selyemből varrt, háromszögletű párnácska tartozott hozzájuk. Az ülőgarnitúra alacsony asztalának közepén András Lenin csillogó, aranyszínű mellszobrát ismerte föl. Megdöbbent, náluk otthon elképzelhetetlen lett volna a gyűlölt személy, még ha kicsinyítve is, viszont tudta, hogy az érzéseit ajánlatos eltitkolnia. Különös módon pillanatnyilag nem is kellett eltitkolnia semmit, minden tetszett neki. A falon, az egyik festményen szintén Lenin volt látható. Beszélt, munkásoknak, szuronyos puskás katonáknak, sapkában, mérgesen hadonászva egy gőzmozdony lépcsőjén. Feje fölött a szürke felhők összekeveredtek a mozdony fehér gőzével, fekete füstjével, a távolabbi horizont a festő ügyessége révén valahogy mégis piros lett. András közelebb ment a földig érő ablakokhoz. Meg kívánta szemlélni, hogy mi is van ott tulajdonképpen, mert távolabbról vizsgálva nem jött rá, mit lát. Az ablakon kívül szabályos erkélykorlát húzódott, de olyan közel, hogy nem lehetett sehova kilépni. Ha valaki kinyitotta az ablakot, és nekidőlt a korlátnak, úgy érezhette, hogy erkélyen áll, valójában a szobában tartózkodott. Ezt akarjátok, hallotta maga mögött Tünde kérdését. Hátrafordult. A lány a tükör előtt a két keze mutatóujját és nagyujját a füle fölötti magasságban két oldalról befelé nyomta a hajába, mintha az ujjai ollók lennének. Megcsörrent a telefon, Tünde odaugrott, fölvette. Nem mondott mást a kagylóba, csak azt, hogy „igen”, de többször. Ezt a vontatott, undok hangját András nem ismerte. Hamar lerázta a telefonálót. Közölte Andrással, hogy az apja titkárnője hívta, az apja úton van hazafelé, a fiúnak azonnal távoznia kell. Kilépve a kapun, András még egyszer szemügyre vette a domborműveket, szinte áhítattal. Próbálta maga elé idézni Tünde apját, a fúrót tartó, előtéri szobor látványa alapján. Körülnézett, hátha épp jön, de nem jött. Úgy érezte, hogy azok, akik ilyen házakban lakhatnak, rendkívüli emberek. Hirtelen úgy gondolt a hadifogságban eltűnt, második világháborús katonatiszt apjára, mintha egy itt lakó gondolt volna rá. Lehetségesnek tartotta, hogy mégiscsak bűnös. Jó, hogy eltűnt, szólalt meg benne életében először egy hang, ami 27 �Próza és vidéke rögtön el is némult. Szívesen élne ilyen házban, az itteni lakók nem félnek, mint ő meg az anyja, állapította meg. Ez utóbbi hitében Som Dezső megingatta. A következő szolgálat idején az ifivezető ismét fölcsapott utasnak. Elégedetten nyugtázta, hogy András a lyukasztást követően az új társának, egy Kóródi Bea nevű, rövid hajú lánynak szabályosan visszaadja a jegyet, mégis jelzett a fiúnak, hogy foglaljon helyet mellette a padon. Kevés volt éppen az utas, akár beszélgethettek is volna, viszont a közelben ott várakozott a társ. Som legyintett, annyit mondott, hogy majd máskor. Kiértékelés után félrehívta Andrást. Rögtön belevágott a közepébe. Ugye sajnálja, hogy Kovács Tünde már nem vasutas? Semmi baj, ez emberileg érthető. Különben meg a lány maga döntött, a haját választotta. Nem jól mérte föl a helyzetet, ezzel rontotta a jövőbeli lehetőségeit. Az igazat megvallva különben se lennének ezek a lehetőségek olyan jók. Az apját leváltották. Az ellenforradalom utáni új pártvezetés fokozatosan leselejtezi a korábban kiemelt, „gyorstalpalón” kiképzett, a mai föladatokra alkalmatlan kádereket. Ez Andrásnak jó hír, jelentette ki. Amikor a fiú fölkapta a fejét, az ifivezető átölelte a vállát, kissé magához húzta. Nem csodálkozik, hogy csodálkozik, tréfálkozott, majd egyszer elmagyarázza az összefüggéseket. Megkérdezte, hogy a fiú tudja-e, mit mondott Kádár János elsőtitkár. Andrásnak sejtelme se volt róla. Jellemző, ingatta rosszallóan a fejét Som, rólad szól, mégis elkerüli a figyelmedet. Amiben persze hibás a pártpropaganda, nem hatékony. „Nem az számít, hogy honnan jössz, hanem hogy hova mész!”. Ezt mondta Kádár. Új irányt vesz a káderpolitika, ezért javasolta András fölvételét a vasúthoz. Gondolhatja, nézett jelentőségteljesen a fiú szemébe, hogy egy volt katonatiszt fiának akadtak ellenzői. Meglep, kérdezte, hogy ezt is tudjuk rólad? András mélyen maga elé bámult. Hát ne lepjen meg, mondta Som, ha az nem lepett meg, hogy akkor nem kérdeztünk az apádról. Megjegyzem, tette hozzá, neked magadtól kellett volna mondanod. András bűntudattal bólintott. Az ifivezető előzőleg elengedte András vállát, most ismét átfogta és megszorongatta. Az a szerencséd, hogy nálam már akkor se számított a származás. + Andrást szünidőben ifivezető táborba hívták. Helyszínül az Úttörőváros hatalmas területének egy részét jelölték ki, mely faházakat, étkezdét, sportpályát, egy huszonöt méterszer tíz méteres fürdőmedencét valamint egy gyülekezőhelyet foglalt magába, ahol a reggeli zászlófölvonás és az esti zászlólevonás történt. A két időpont közt a nemzetiszínű és vörös kelmék érdektelenül lógtak, fölvonáskor és leeresztéskor viszont minden szem rájuk szegeződött. Hogy mikor érnek már föl, illetve le. Ez fogta keretbe 28 �Próza és vidéke a napjaikat. András kapott egy programot, amelyben időpontok, előadásfoglalkozás témák követték egymást, de Som Dezső fölvilágosította őt, hogy nem kell mindent komolyan venni, elég, ha naponta egy-két politikai, ideológiai „fejtágítóra” beül egy kicsit. Az viszont nem mindegy, figyelmeztette, hogy melyik futballcsapatba válogatnak be, s nem közömbös a jövőd szempontjából az sem, hogy melyik csapatnak drukkolsz nézőként. Megígérte, hogy a csapatösszeállításokon rajta lesz a szeme, valamint kilátásba helyezte, hogy mindig közölni fogja a fiúval, mikor, kiknek a győzelméért lelkesedjen. Esténként az ifivezetők krémje Somék faházának teraszán gyűlt össze, András volt az egyetlen „halandó”, akit meghívtak maguk közé. Som előre figyelmeztette, nehogy kifejtse a véleményét bármiről is a várható viták során. A legjobb, ha meg se szólal, szögezte le, András mégis sikert aratott. A társaság tagjai újra meg újra rápillantottak, látták a mosolygó arcát, ennyi elég volt. Persze a kis „kalauzhoz” való viszonyulásukat az határozta meg, hogy tudták, Som Dezső patronáltja. Az ifivezető ráadásul a viselkedésével nyomatékosította ezt. Mindig maga mellé ültette, sőt szinte alátolta a széket. Finomságokkal kínálta, ragaszkodott ahhoz, hogy ő, Som Dezső saját kezűleg töltse ki az italát. A házuk távolabb esett a többitől, a társaság mégis halkan, duruzsolva beszélt, a vitás pontokon sem emelték föl a hangjukat. Nem is nagyon voltak vitás pontok. Egyetértettek abban, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ), melynek tagjai voltak, nem megfelelően működik, a jelenlegi országos vezetőség tagjainak többsége alkalmatlan az új feladatokra. Eleinte rövid, bizonyos italok elfogyasztása után hosszan részletezett történetekkel szemléltették a véleményüket, illetve erősítették az előttük szóló igazát. Egyetemre készültek, többen közülük politikai főiskolára. Magától értődőnek látszott számukra, hogy a jövőt, méghozzá a nem is távoli jövőt, különféle pozíciókba kerülve, ők fogják meghatározni. Gúnyos, cinikus beszólásaik ellenére élvezték az életet, nyíltan néven nevezték azokat a lányokat, akikkel lefeküdtek a táborlakók közül, és azokat is, akiket ezután szándékoznak lefektetni. A kubai fehér rum és a szovjet vodka mellé jelentős mennyiségű sör ömlött le a torkukon. Magyar bor, szovjet pezsgő is, a tábori vacsora után. Második meg harmadik vacsoraként minőségi magyar szalámit és kolbászt valamint csehszlovák és kelet-német sajtot fogyasztottak. Az „Akarnokok Bizottsága” (így nevezték magukat) csak egyetlen lányt tűrt meg az esti összeröffenések idején, Terit. Kicsi volt a melle, lapos a feneke, körülbelül annyira szótlanul ült, mint András. A szexuális részleteknél távozott, mintha dolga akadt volna, és csak később tért vissza. Egyszer András is épp abban a pillanatban pattant föl, mint a lány. Som az iránt érdeklődött, hogy hova megy. Fázik, mondta a fiú, hoz magának egy pulóvert. Az ifivezető vállat vont, de megjegyezte, hogy legközelebb eleve 29 �Próza és vidéke hozzon magával, ha ilyen kényes. Nem parancsolóan, nem is gúnyosan hangzott, de nem is szimplán megkérte, látszott a tekintetén, hogy valami jár a fejében. Előzőleg Som málnaszörp helyett kubai rumot töltött András poharába. Csak az ízéért, egy picit, mondta mentegetőzve a többieknek, mert az általános iskolás vasutasok hivatalosan nem fogyaszthattak alkoholt. András sört is kapott kísérőnek. Nehéz volt a feje, mintha az húzná, követte Terit, aki egy darabig a fiú szálláshelye irányába tartott. Amikor viszont a lány balra fordult, ösztönösen ő is. Teri érzékelte, hogy kitart mögötte, de úgy tett, mintha nem vette volna észre. Az Úttörővárost úgy alakították ki, hogy több erdőfoltot meghagytak a területén az eredeti növényzetből. Teri még akkor is azt színlelte, hogy egyedüllétre vágyik és gyanútlan, amikor jócskán eltávolodtak a házaktól és a nyüzsgő zajoktól. Szándékosan nem reagált a mögötte haladó lépteinek a reccsenéseire se. Miután belépett az útjába kerülő erdő szélső fái közé, visszanézett hirtelen. Meglepődés helyett intett a kezével a fiúnak, hogy jöjjön. Még beljebb húzódott a fák közé a sűrűbe. András is odaért. Olyan szűk volt a hely, hogy egymáshoz súrlódott a testük, András mellkasa a lány melléhez. Teri több évvel idősebb volt, de nem magasabb. A kicsi mellek is melleknek érződtek, és a lány még ki is düllesztette őket. Nekivetette a hátát egy fa törzsének, és eddig András számára ismeretlen, fölajzott tekintettel végiggusztálta az előtte álló kiszemeltjét. Főként a fiú szűk nadrágja kötötte le a figyelmét, az öl tájéka. Hirtelen ellökte magát, a fiút nyomta a fához. A vékony termetét meghazudtolva, nagy erővel préselte Andrást a fatörzs és a saját teste közé, s rögtön rá is cuppant a fiúszájra, mielőtt az bemozdulhatott volna, hogy valamit mondjon. Andrásnak az jutott az eszébe, hogy ha Tündével eljutottak volna eddig, az is ilyen lett volna-e. Teri nem elégedett meg ennyivel, valamit még nagyon akart. Arcával eltávolodott András arcától, várva, hogy a fiú visszacsókolja, majd amikor ez nem történt meg, dühösen folytatta ő. Úgy kezdte, hogy nagyot harapott a másik szájszélébe. András fölszisszent, mire Teri belesuttogta, vagy inkább belehörögte a másik szájba, hogy mi van, fáj. Mintha épp ezt akarta volna. András föltételezését alátámasztotta, hogy a lány rögtön utána megmarkolva a nadrágját, a heréit olyan erővel nyomta egymásnak, hogy ez is fájt. András fölszisszent, Terit nem érdekelte. Türelmetlenül gyúrta az öl nadrág takarta domborulatát, úgy, mint aki mérges. András egyáltalán nem értette, hogy mit várnak tőle, harapások, fájdalmak árán, Terit viszont nem foglalkoztatta, mit nem ért. Letérdelt, kigombolta András nadrágját, az alsónadrágot lejjebb ráncigálta. Nem bizonyult nehéz műveletnek. Sem a harapástól, sem a gyúrástól nem teltek meg vérrel András barlangos testei, a fasza puhán engedelmeskedett az áthelyezésnek. Ha nem is lógott, nem is képezett akadályt. Teri viszont 30 �Próza és vidéke nagyon akarta azt a valamit, amiről András egyelőre nem sejtette, hogy pontosan mi is. Tűrt, várta, hogy kibontakozzon a terv. Teri egyik tenyerével nekitámaszkodott András combjának, másik kezével pedig megemelte a bizonytalanul himbálózó testrészt. András lepillantott, különösnek találta, hogy az a valamije egy vadidegen lány szájához ennyire közel helyezkedik el. Viszont kedvezően hatott rá, hogy Teri, a korábbi vadsággal ellentétben, finom csuklómozdulatokkal, lassan, úgyszólván áhítattal húzgálta rajta a bőrt. A stílusváltás meghozta gyümölcsét. A barlangos testekbe áramlani kezdett a vér, bár András ezt ugyanúgy nem szándékosan idézte elő, mint azt, amikor nem áramlott. Rá, mint Gajz András úttörővasutas kalauzra változatlanul semmilyen hatást nem gyakoroltak a történtek, a fasza mégis keményedni, nőni, vastagodni kezdett. Amin Teri annyira föllelkesült, hogy az orrával közel hajolva hozzá, mélyeket szippantott. Andrásnak ekkor, mondhatni a legeslegutolsó pillanatban, szóbeszédek, bizonyos fényképek jutottak az eszébe, szinte emlékekként, azt az érzést keltve, hogy ez vele már megtörtént. Teri föltehetőleg elégedett volt azzal, amit az orra tapasztalt, kitátotta a száját, bizonyos, úszás közben planktonokkal táplálkozó halfajtákhoz hasonlóan, kerek nyílást formált belőle, és előre bukó nyakmozdulattal a szájába csúsztatta a most már kőkemény testrészt. Mélyre engedte be, mint aki legszívesebben lenyelné. András elképzelte, hogy lenyeli, lenyelik őt részenként, még mindig tudott másra gondolni. Odahallatszott a táborból valakinek a gitározása. Amikor ez megszűnt, kanálcsörömpölés következett. Az csak természetes, hogy Somnak be kellett számolnia, persze négyszemközt. Az ifivezető nem lepődött meg, András megkérdezte, hogy miért nem. Som fölemelte az asztalról a kubai rumos üveget, ráérősen letekerte a kupakját, belekortyolt. Jelentőségteljesen rábámult a pártfogoltjára, várta, mennyire jó a fölfogó képessége, és amikor a fiúnak még mindig nem derengett, miért kapott szeszes italt aznap este, Som Dezső kifejtette, hogy Teri nem véletlenül tartozik a szűkebb társaságukhoz. Az apja a Párt, azaz a Magyar Szocialista Munkáspárt legfölsőbb testületének a tagja. Rögtön utána sajnálkozva megállapította, hogy András nem volt eléggé résen. Hogyhogy résen, kérdezte a fiú. Na, jó, én is hibás vagyok, szögezte le Som, nem tájékoztattalak, hogy fölkeltetted az érdeklődését, és nem figyelmeztettelek, hogy van egy szenvedélye. Milyen szenvedélye, értetlenkedett András. Som szeme kikerekedett. Hát az, amit te is tapasztaltál! Én is, kérdezte a fiú. Som nevetve legyintett ekkora naivság hallatán, majd elkomorodott. Nem szabad lett volna azonnal engedned a vágyának. Ha halogatod, fölcsigázod, bármire képes lett volna érte, ez pedig jól jöhetne nekünk, mármint az apja miatt. Az összeköttetések, a kapcsolatrendszer, ez a legfontosabb, emelte föl a mutatóujját az ifivezető. Így viszont lehet, 31 �Próza és vidéke hogy nem tudjuk majd kihasználni ezt a nexust, mert túl hamar megkapta azt, amit akart, és nem kell neki még egyszer, hanem dobni fog. Dobni, csodálkozott András. Som nagyon nagyot sóhajtott. Nem ismered, milyenek ezek! A magunkfajtának észnél kell lennie, jobban, mint gondolnád. Alkalmazkodunk, dörgölőzünk, mikor mi az igény. Alázatoskodsz, megfelelő ideig. Másként nem megy, csak ezen az úton juthatsz előre. Azt hirdetik, hogy a népé minden, és korlátlanok a lehetőségek, de tulajdonképpen a belső kör, a lényeg, zárt. Oda benyomulni nem akármilyen mutatvány. Ha nem akarod minden idegszáladdal, nem sikerül. Márpedig csak úgy tudjuk megváltoztatni ezt a világot, ha mi lépünk a helyükbe. + Igaza lett Somnak, Teri másnaptól levegőnek nézte. András járt a nyomában, a lány tudomást se vett róla. Mikor véget ért a táborozás, tőle egyedül nem búcsúzott el, illetve elbúcsúzott, de a csoport többi tagjától puszival, neki pedig csak intett a kezével, távolodóban. E pillanatokban gyönyörű alakja, megfelelő formájú feneke látszott lenni. András szemében ő volt a legszebb nő a világon. Senki nem vette észre Andráson, hogy bánatos. Ugyanolyan csöndesen és udvariasan viselkedett, mint addig, és folyamatosan mosolygott. Utóbbin, mármint, hogy úgy látszódjon, hogy mosolyog, ha akar, se tudott volna változtatni. Sommal állt bizalmas viszonyban, tőle érdeklődött. Hol lakik? Tőle is csak akkor, mikor már nem bírta magában tartani az elkeseredését. A tábor fölszámolásának teendői közepette az ifivezető nem kapcsolt azonnal, kiről van szó. Hát a Teri, világosította föl András. Som megijedt, úgyszólván megrémült, kihullott a kezéből a kulacsa, ráesett az asztalra, egy üvegpohárra, ami összetört. A legeslegutolsó adag szovjet vodkát őrizgette benne, közvetlenül a távozás előtt kívánta fölhajtani, hogy ellensúlyozza a melankóliát, amely táborbontáskor elhatalmasodott rajta. Oda ne menj! Legszívesebben kiáltotta volna, ám mivel mások is tartózkodtak a közelben, sziszegte, a mutatóujját a szájára szorítva. Miért? András nem vette tudomásul, hogy halkan kellene beszélnie, a természetes hangján kérdezte. Som ugyanazt az ujját végighúzta az asztalon az üvegdarabok között. Megszagolta, majd meg is nyalta, remélve, hogy egy ilyen csekély mennyiségű vodka is jó hatással lesz rá. Veszélyes, válaszolta. András meglepődött. Miért? Somon attól, hogy mégiscsak hozzájutott vodkához, többszöri ujjnyalással, de nem elegendő mennyiséghez, az alkoholelvonás tünetei ütköztek ki. Hogy lehettem ilyen állat, üvöltötte, a pohártörmelékre meredve. Miért, ismételte meg a kérdést András. Miért, miért, miért, rikácsolt az ifivezető, majd rögtön megbánta. Bocsáss meg, kérte, és halkan folytatta. Ott őrök vannak. Megmondanám nekik, hogy ismerem a Terit, ellenkezett 32 �Próza és vidéke a fiú. Som óvatosan, hogy ne vágja meg a kezét, egy papírlapra rakosgatta rá az üvegcserepeket. Még csak az hiányozna, mondta. Fölüzennének neki, ő pedig egyszerűen letagadná, hogy ismer. Jó esetben. Rossz esetben azzal vádolna, hogy zaklattad, mi több, meg akartad erőszakolni. András elképedt. Ő? Minden kanálcsörömpölésre vagy ahhoz hasonló zajra előjött az az élmény, amit a fánál átélt. Az eset után, ha magának csinálta a kezével, a Terinek küldte azt, ami kilövellt. Gondolta, lezárja a múltat, hivatalosan bejelentette, hogy befejezi a vasutas munkát. A tanulmányaira hivatkozott, az általános iskola utolsó évét kezdte. Som megértően viselkedett, kifejezte a reményét, hogy ők azért majd tartják a kapcsolatot. * Részlet a szerző Könyvhétre megjelenő, Edd meg a barátodat! című regényéből. 33 �Próza és vidéke Az erkélylakó GYŐRI LÁSZLÓ Amikor az aluljáró utolsó szögletét is elfoglalták a csavargók, s a falak mentén egymás hegyén-hátán rongycsomók, huzat nélküli, kihasadozott paplanok belei tekeregtek a kőre, meg hajdani télikabátok, pokrócok, lepedők, egyszóval a régi papírmalmok hajdanán annyira kívánatos rongyai, s mindez a bűzös, mocskos hullám már egymásra hágott, s minden rongyzagyvalék egy-egy csavargót rejtegetett, mert a dolognak éppen az volt a lényege, s a lényeg már-már túlcsapott önmagán, a rongycsomók túlfoglalták az aluljárót. Először a telefonfülkék teltek meg, mert egyre kevesebbet használták őket, ha egy-egy járókelő mégis rákényszerült, rájuk se mordult, hiszen már a gyönge kisebbségbe tartozott, örült, hogy egyáltalán lóg még a falon egy ócska telefon, szó nélkül átlépett rajtuk, s a fejük fölött intézte el akár a legbensőségesebb ügyeit is, de olyan fesztelenül, még a hangját sem halkította le, aztán úgy botorkált ki ismét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a fülke fenekére emberek vannak odateremtve, arrébb se moccannak, ha átlép valaki a fejükön, ilyen-olyan végtagjaikon, amelyekhez egy-egy műanyagpalack is tartozik. A sutok után körben minden alkalmatos zug is megtelt, aki előbb érkezett ebbe az életbe, annak szélcsendesebb meg egy kicsit bővebb helyecske jutott, amelyhez természetesen a végsőkig ragaszkodott, ha egyszer-egyszer kissé kitisztult a feje, s mintegy dolga után látott, s ha úgynevezett dolga végeztével ismét visszatért, jaj volt annak, aki gyarmatosítani akarta azt a néhány négyzetmétert. Odébb rúgta, 34 �Próza és vidéke szinte magától elgurult, s ha észrevette, hogy oldalba rúgták, félig-meddig kinyitotta a szemét, annyi is elég volt, lássa, kivel van dolga. Fölmérte, s ha úgy pislantotta, erősebb nála, könyökén-térdén arrébb kúszott, addig csúszkált-mászkált, mire végre talált egy kis másik menedéket, a rongyait maga után húzta, ismét alájuk bújt, és tovább szundikált. De ha úgy ítélte, neki áll a vásár, egy kis civakodás mindent rendbe hozott. A járókelők azt hiszik, a csavargók az egész napot azon a megszerzett kis területen töltik, csak annyit látnak, hogy a kilógó lábfejek gazdái úgy hevernek reggel-délben-délután, mint a hullák, holott csak lassan mozognak, minek sietni, ráérnek, előttük van az egész nappal, az egész éjszaka, főleg a hideg éjszaka, ősszel, télben-hóban az igazán hosszú, olyan hosszú, mint egy északi-tengeri út egy jégben vergődő öreg, kivénhedt hajóval, mire az átrecseg a torlaszokon, igazán sok idő telik el. Taszítottak, de nem gyűlöltem őket, viszont nem is szánakoztam rajtuk, egyszerűen szerencsétleneknek tartottam őket, akikben már nincs egy szikra akarat sem, hogy kitápászkodjanak a pokolból. A sorsuk régen kiveszett belőlük, ahogy döcögnek a villamoson a váztalan rongyok, a roskadt vállak, a torzonborz üstökök, a csimbókokba ragadt szakállak, a fölpuffadt arcok. Bennem még bennem élt a sors, volt lakásom, ételem, italom, fürdőszobám, reggelenként borotválkoztam, s minden nap dolgozni jártam a villamosukon, az aluljárójukon át, mert a belváros kellős közepén volt a munkahelyem egy kis mellékutca sarkán, négy ablaka az egyikre, nyolc ablaka a másikra nyílt, hosszú folyosókkal, jó sok szobával, zegzugokkal, igazán csöndes, biztos, kellemes hely. Azon a reggelen is oda igyekeztem az aluljárón át egy kiadós pörlekedés után, amelyet a feleségemmel folytattam, ami abból állt, hogy már három napja egy szót sem váltottunk egymással. Ugyanis három nappal azelőtt ismét éjfél után tántorogtam haza, részegen, ami hagyján, de egy nőtől is részegen, sőt mi több, az előtte lévő éjszaka egyenesen haza se mentem, egy pályaudvaron aludtam azzal a bizonyos nővel, úgy, mint valamikor fiatal koromban, a széles üvegfal előtt sorban hevertek a hajnali vonatra várók, s mi is melléjük vackoltuk magunkat, reggel felé kászálódtunk föl, s egy Moszkva téri kocsmában néztünk egymás szemébe hosszan, míg végre lassan nyolc felé járt, elérkezett az az idő, amikor már elindulhattam a munkahelyemre, a fekete hajú, kancsal démon buszra ült, én pedig bebotorkáltam dolgozni, már amennyire akkor, úgy, olyan állapotban dolgoznom lehetett. Nem valami nagy örömmel néztem föl kolléganőmre, aki hirtelen megállt előttem, és kifakadt: – Maga mindig részeg, nem fogok maga helyett dolgozni, tessék tudomásul venni. Volt benne valami, mert akkor is, a reggeli kocsmázásnál fogva kissé, mondjuk, hogy kissé, de hogy még világosabban értsék, túlzás nélkül szólva 35 �Próza és vidéke ugyancsak illuminált, kapatos voltam, igyekeztem is föl nem állni, hogy ne kelljen az asztal szélébe kapaszkodnom. Látszott rajta, hogy hetek, hónapok alatt gyűlt föl benne az indulat, s most végre kiszakadt belőle. Nekem már természetes volt, hogy munkakezdés előtt minden nap bejárom a környék italpusztító helyeit, már nem is igyekeztem magamat fegyelmezni, mert csak így bírtam elviselni azt a kettős állapotot, amelyben már hosszabb ideje éltem; bele voltam bolondulva azokba a mélybarna, bandzsi szemekbe, egészen beborított, az a nő úgy ragaszkodott hozzám, hogy nem tudtam meg nem is akartam tőle szabadulni, kilátástalan volt az életem, mentem, amerre húzott, és persze már én is húztam őt mindenfelé, pályaudvari, lépcsőházi éjszakák követték egymást, még szénakazalban is aludtunk a hegyekben, úgy félig-meddig már a csövesekhez hasonló életet éltünk. Amikor az aluljárón átbotorkáltam fölöttük, szinte már közéjük tartoztam, csak még nem jött el az a pillanat, amikor lézengővé, ahogy finoman mondták, fedél nélkülivé válok magam is. Egyelőre azonban volt munkám, íróasztalom, a béremet minden hónap elején rendre átutalták. Nem jártam játékbarlangokba, nem futkostam kábítószer után, olcsó borokkal beértem, mert ama Brigitta nevű nővel, aki azért inkább lánynak volt mondható, bár a korkülönbséget talán inkább elhallgatnám, mert könnyen szoktak ítélkezni az emberek, holott annak én a magam részéről semmi jelentőséget nem tulajdonítottam, felőlem akár idősebb is lehetett volna nálam, a lényeg az, hogy szinte vele éltem, de nem sokat költöttem rá, olcsó csigereket hajtogattunk föl mély, hűvös pincék mélyén, még méltatlan voltam az aluljáróbeli rongyosokhoz, több szempontból is, például azért, mert a napi cigarettára mindig telt. És annak a napnak a története a cigarettával kezdődött. Egy országos rendelet megtiltotta a füstölést, én viszont erős dohányos voltam. Engedelmes polgár lévén az erkélyre álltam ki, amikor el akartam szívni egy-egy szálat. Több közül is választhattam, a hozzám legközelebb eső a szomszédos belső szobából nyílt. Oda szoktam kiállni, onnan integettem a szemközti nyelviskola titkárnőjének, aki szelíden mosolyogva, finom, illedelmes kézmozdulattal mindig visszaintegetett, noha sokkal fiatalabb volt nálam, én – azt hiszem – már túl a hatvanon, ő pedig – azt hiszem – innen a harmincon, s mi úgy küldtünk jelet egymásnak, mint egy vén Goethe, meg mint egy fiatal Ulrike von Levetzow. Ezen a délutánon azonban minden máshogyan alakult. Munkatársam, az idősödő hölgy, előkelő, nagynevű családok származéka, aznap szintén dolgozott, a belső irodában, az ablak előtt ült az asztalánál, nem akartam rányitni az ajtót, egy másik erkélyre léptem ki. A legutolsóra, a szélső helyre, messze a többiektől. Akié ez az iroda volt, csak hetenként egyszer járt be, otthon írta fulmináns dolgozatait, amelyek minden velünk szembenálló vérét felforralták, és amelynek később meg is lett a következménye. Ebbe a szobába, ennek a szobának az erkélyére nyugodt 36 �Próza és vidéke lélekkel állhattam ki, annál is inkább, mert vele, aki maga is cigarettázott, megállapodtam, hogy olykor-olykor ide fogok járni. Nyár volt, hogy egészen pontos legyek, rettenetes nyár volt, istentelen forróság. Kiléptem az erkélyre, rágyújtottam. Kényelmesen, élvezettel álldogáltam, lustán, elernyedve bámultam az utcát, kíváncsian, sőt mi több, izgalommal figyeltem, hogyan áll be egy nő – egy idősebb hölgy! – két autó közé arra a hihetetlenül szűk helyre, milyen higgadtan s milyen szakavatott kézzel tekergeti a volánt, mit sem törődve azzal, hogy a háta mögött gyülekeznek, torlódnak a kocsik, s hogy azok is milyen hihetetlenül türelmesen, együttérzőn várják, hogy a nő, messzebbről, két-három kocsiból nézve már csak mint egy személytelen karosszéria a szegélyhez illeszkedjen. Ez a szokatlan szolidaritás igazán lenyűgözött, senki sem kürtölt, senki sem ordítozott, amit én a nyugalmas délutáni napnak igyekeztem tulajdonítani. Hirtelen dörrenést hallottam a hátam mögött. Édes Istenem. Nem tetszett ugyan, de nem vettem a szívemre. Végeztem, elszívtam a cigarettát, és éppen olyan nyugodtan vissza akartam térni a selymes hivatalba. Az ajtó azonban nem nyílt. A kilincs meg sem mozdult. Mint olyan ember, aki szereti a kis technikai botrányokat helyrehozni, jól szemügyre vettem a részleteket. Amikor tataroztak, még a régi jó rézkilincseket is kicserélték, s íves, meghajlított fogantyúkat szereltek föl az ajtókra, a két görbe hajlat összegabalyodott, a külső ráragadt a belső tetejére. Rögtön tisztában voltam vele, annyira összeakaszkodtak, hogy kívülről lehetetlen széjjelrázni őket, se ész, se találékonyság, se kézügyesség nem segít. De azért megdöngettem az ajtót, s természetesen semmi sem történt. Belerúgtam, aztán még egyszer belerúgtam, először kísérletül, másodszor már kissé dühösen. A két kilincs meg sem moccant. Hiába volt minden. Abbahagytam az üres próbálkozást, úgy döntöttem, hogy egyelőre azzal sem foglalkozom, hogy egy rohadt erkélyen állok tehetetlenül, ki vagyok szolgáltatva két párosodó kilincsnek. Rákönyököltem a rácsra, bosszantott, hogy mennyire poros, bosszantott és vigasztalt, hogy ebben a kényes pillanatban is lényegesnek tartom, hogy tisztára súroljam legalább azon a kis helyen, ahová le fogok könyökölni. Kelletlenül, mégis kényelmesen előre dőltem, eszembe jutott a szemközti szép, fiatal titkárnő, aki csak barátságosan integet, mosolyog, szelíd és komoly tekintetű, és kétségtelenül rengeteg dolga van, én háromszor is kilépek az erkélyre, mire ő egyszer az ablakhoz áll egy kis szünetet tartani. A dohányzás nem igazi szenvedélye. És nemsokára férjhez fog menni egy rendes fiúhoz. De most nem szemközt álltam vele, jóval arrébb, balra, egészen messzire esett az az ablak, amelyhez oda szokott állni, odalép, az ablakot kitárja, s mögötte, azon a szegélyen ácsorog, bal karját lazán a jobb hóna alá csúsztatva, jobb karját maga elé emelve, amely inkább a szoba belsejéhez tartozik, mint bármely külsődlegeshez, még a párkányra sem támaszkodik, amelyen hamutálca hevert, ő ugyanis mint rendszerető 37 �Próza és vidéke titkárnő, még arról is gondoskodott, nem az utcára szórta le a pernyét, mint én, s a szoba belsejéből csak annyira hárította el a kezét, hogy leverhesse a hosszúra nyúlt hamut. Semmi esélyem sem volt, hogy észrevegyen, a keze fejét sem láttam a hamutálca fölé kiszökkenni. A mobil nem volt nálam, hiszen csak egy cigarettára, csak néhány percre léptem ki az erkélyre. A szomszéd szoba üres volt, a kolléganő ezen a napon valamelyik levéltárban kutatott. Ablakpárkányán egy virágrúd hevert, sóvárogva néztem, de túl messzire volt, hogy elérjem, hogy bekocogtassak vele, ha esetleg odatévedne valaki. Lenéztem. A kis egyirányú utca üres volt, csak néha surrogott el alattam egy-egy autó, gyalogos alig-alig jött-ment. Egy öregasszony a házból, a grafikus, ismeretlenek, autósok, akik a parkolóautomatához igyekeznek, káromkodnak, idáig fölhallatszik, mert az automata visszahányja az érméket, dörzsölik a százasok recéit, tömik a szekrényt. A koponyámat fölforralta a nyári nap. Káprázni kezdett a szemem. Tisztán beláttam a szemközti ablakok mögé, a nyelviskola titkárnője is elém tűnt, sőt mi több, mosolyra illesztette az arcát, integetett, csalfán, romlott mozdulattal hívogatott arra az ágyra, amely a háta mögött már meg is volt vetve, méghozzá édelgő, dagadó selyempaplannal, amely éppen olyan rózsahalvány, pihekönnyű volt, amilyen alá valamikor egy dunántúli városban bújtam valamely régi szeretőmmel. A paplan gyönyörű, szőke húgának ágyát borította, aki viszont a rendőrkapitány szeretője volt. Hogy szegény nővérének a kedvében járjon, szerelmi játékainak helyét átadta nekünk, hogy együtt lehessünk még egyszer, utoljára, s én pedig álmélkodva szeretkeztem a mámorító paplan melegében. Most ugyanazt a szerelem céljára teremtett borítékot láttam, sarkánál hívogatólag félrehajtva. Egy tizenkilencedik századinak látszó öregúr tűnődött a járdán, amikor is egy földszinti ablakból előkelő külsejű hölgy ugrott a nyakába. A hölgy menekülni látszott. Sötét hajú, villogó szemű asszonyka volt, talán olyasféle, aki a szerelemben sajátos áloméletet él késő vénségéig. Az öregúr, úgy tetszett, hogy már látott ilyen hölgyet, mert egyáltalán nem lepődött meg a váratlan eseményen. A hölgy, aki az ablakon kiugrott, ugyancsak sietős léptekkel igyekezett elhagyni az utcát, napszemüveget viselt ebben a délutáni órában, amelyet sűrű, engedetlen hajat viselő fejének tetejére tolt, s az öregúr attól rettegett, a kőre fog esni, és neki kell majd a hölgy után rohanni, hogy eleget tegyen az udvariasság erényének, amely ebben a rémisztő pillanatban is benne lakozott. Alig ocsúdott fel bámulatából, midőn ugyanazon az ablakon egy másik úrnő zuhant ki, szép arcát könny, szenvedély, keserűség torzította el, hollófekete haja ugyan eléggé mosatlan (bizonyára allergia miatt), ettől azonban még szebbé, tetszetősebbé vált, mintha reggeli hajmosás után volna. Alighogy földet ért, parázs kitörés hagyta el ajkait: 38 8 �Próza és vidéke – Megállj, Piri, te céda! A hollóhajú vissza sem fordult, serény lépteit a másik utcának fordította, mintha sürgősen állást keresne valamely gimnáziumban. – Megállj, Piri, te cudar! – kiáltotta még egyszer a szenvedélyes asszony, és a tizenkilencedik század karjába dőlt. – Mi történt, gyermekem? – kérdezte a gondozott, de már fehér szakállú öregúr, akinek a haja azonban változatlanul gesztenyebarna, mint ötven esztendeje is volt. – Megcsaltak a nyomorultak! – kiáltotta a hölgy. – Rajtacsíptem azt a fekete bestiát! Azt a kancsal szukát! A legjobb barátnőmet, a hitványt! – Gyermekem, ne csináljon botrányt – csitítgatta az öregúr. – Mindjárt összefut az utca. Jöjjön, keresünk egy alkalmas borpincét, iszik egy Kalinkát, még egy korsó Drehert is el tudok képzelni, akkor majd mindent elmesél, s bizonyára találunk majd módot, hogy hitvány barátnőjét megbüntessük. A férfiért meg, akivel összeszűrte a levet, higgye el, nem kár. De azért valamiképpen őt is eldádázzuk. – Mindenek előtt két korsó Drehert óhajtanék. – Csak módjával, szépen, egymás elteltével – mondta bölcs komolysággal az öregúr. – Megválthatatlan vagyok – zokogta a megcsalt úriasszony. – És még ez a céda híreszteli négyszemközti alkalmakkor bizonyos más öregúrnak, hogy megválthatatlan. – Ugyan, annyian meg akarták már váltani a világot, minek akarná éppen az a hölgy, állítólagos legjobb barátnője megváltani? – A férfiakat akarja megváltani, hogy ezáltal megválthassa magát. Látja, így váltja meg őket: miniszoknyával, hogy kitetsszen a combja, amelytől a férfiak megvadulnak. Láttam, hogy még az is föl volt vonva, de egy férfikéz még följebb terelgette. Ó, a hitványsággal, ó, a lószőrrel bélelt cemende! Igen, az! Lószőrrel bélelt, minden hájjal megkent pátrapocsok! Az öregúr szelíden karon fogta, úgy tűntek el a sarkon túl. Kissé elámultam, de minthogy a szemem előtt zajlott le, egyáltalán nem csodálkoztam az ódon árnyalatú, rövid közjátékon. A szabaduláson törtem a fejem. Egy új ember kötötte le a figyelmemet: a barna költő, aki naponta arra járt, nagy fekete kalapjával méltóságteljesen ballagott, a léptein nem láttam azt a fájdalmat, amelyet lánya iménti öngyilkossága pedig őrületbe vihette volna. Néhányszor találkoztunk, futólag ismertem, de éppen most neki szóljak? Nem tartottam ildomosnak. De le kell szólnom valakinek, végleg nincs egyéb választásom. Egy öregasszony sántikált a járdán. Egy fiatalember közeledett. – Hahó! – kiáltottam le hozzá. Megállt, még egyszer lekiáltottam: – Bocsánat, hall engem?! Nagy nehezen megállt, kelletlenül fölnézett rám, láthatólag nem tudta mire vélni a helyzetet. Nyugodt nyári délután van, s egy ember áll a magasban. Nem történt semmi különös, minden rendjén van, 3 39 �Próza és vidéke egy ember kilépett szellőzni az erkélyre. Gyorsan elhadartam neki, hogy kint rekedtem, ugyan szóljon már föl a munkahelyemre a kaputelefonon. Nem szólt egy árva szót sem. Láthatólag olyan szívességet kértem tőle, amely neki még értelmes emberi szavak után is fölfoghatatlan. Aggodalmasan megfordult, afelé az utcasarok felé tartott, amelyen túl a ház kapuja nyílik. Megkönnyebbültem. Eltelt öt, eltelt tíz perc, azonban senki sem nyitotta ki hátam mögött a szoba ajtaját, a fiatalember pedig egyáltalán nem bukkant föl soha többé. Már-már látomásnak kezdtem magam érezni, noha valóban látomásnak éreztem magam. Én is megzavarodnék, ha egy kiáltást kapnék a nyakamba. Ha a járdán megszólítanak, érdeklődnek, merre van ez az utca, az az utca, néhány forintot kérnek tőlem, cigarettát, s adok, nem adok, közönséges, megeshető dolog, nincs benne semmi rendkívüli, nem zökkentenek ki a rendes kerékvágásból, de én sem tudom, hogy mit szólnék hozzá, ha a láthatatlan magasból egy hang esne rám. Eléggé elkeserített. Jöttek, mentek az emberek, én pedig továbbra is azt latolgattam, kinek lenne érdemes lekiáltanom. Úgy véltem, az idősekre nem számíthatok, vagy nagyot hallanak, vagy meg vannak rokkanva, hogy kívánhatnám tőlük, hogy visszaforduljanak, vagy eltérjenek a mi kapunk elé, ha nem arra tart az útjuk. Végül egy középkorú férfira esett a választásom. Nagy sokára fölnézett, bólintott, mintha mindent értene. Legalábbis azt gondoltam. Eltelt vagy negyed óra és akkor odabent kinyílt az irodaajtó: – Ervin, hát veled mi történt? Fölszóltak, hogy valaki állítólag egy erkélyről lekiabált hozzá. És állítólag nem tud visszajutni. Úristen, mióta ácsorogsz odakint? Jaj, te szegény! Nem is értettem, hogy miket hord össze. Miféle erkély, kicsoda, micsoda? – Mondtam neki, hogy Timár szobáját keressék, ott vagyok. – Attól aztán végleg nem értettem semmit, hiszen Laczos ma nincs bent, hát akkor ki van az erkélyen? Még az a szerencséd, hogy közben kerestek telefonon, erre tűvé tettem érted az egész házat. És észbe kaptam: te szóltál neki. – Képzeld...! – meséltem el neki a szegény, komikus, képtelen históriát, mire majd megszakadt a nevetéstől. – Csak ne nagyon nevess, mindenki félnótásnak nézett, alig tudtam rászedni valakit, hogy felcsöngessen. Már egy órája rostokolok az erkélyen, az emberek jönnek-mennek, ha lekiáltok, el sem hiszik, hogy lekiáltok, arra vélik, a bolondját járatom velük. Még csak meg sem hallgattak. Epés élvezettel néztek föl rám, hogy nem tudtam rászedni őket valami új furfanggal. Csak az az egy volt hajlandó fölfogni, hogy nem játszom vele. Megvan a véleményem, de rólatok is. – Miért? – kérdezte Flóra hüledezve kis meghökkenéssel a tekintetében. – Jöttem! – Nem kerestetek, észre sem vettétek, hogy eltűntem. Hogy esetleg 40 �Próza és vidéke valami baj történt velem. Rosszul lettem, összeestem, elájultam, szívrohamot kaptam, agyvérzést kaptam, lezuhantam a létráról, betörtem a fejem, vérbe vagyok fagyva. – Vagy agyonvágott az áram – mondta. – Vagy gázmérgezést kaptál, vagy elvitt a pestis. És én? És ha én elvesztem az eszméletem? – Hát... – mondtam neki –, nem is tudom. Én kerestelek volna, szoktalak keresni. – Persze! Ha kell valami. – Akkor addig várlak, addig kereslek, amíg elő nem kerülsz. Ha kell egy telefonszám, képes vagyok az egész folyosón végighurcolni a neved. De rám nincs szükségetek. Tudom én, hogy nem kellek én nektek. – Ugyan már, Ervus, hogy ne kellenél. Gyere, főzök neked egy kávét. Egy fényképet mutattam neki arról a nőről, aki miatt most kirúg a feleségem. – Szép, de azért elválni még nem kell. – Mármint hogy félig-meddig rúgott ki, ma még haza tudok menni, talán holnap is, de már ügyvédet fogadott, egy-két hét, egy kis haladék, aztán fel is út, le is út. – Nem eszik olyan forrón a kását. Különben tudod, hányan elváltak nálunk? Az Ambrus. Kétszer is. Az Ákos tavaly, a Rózsika meg most válik. Tudtad? Nem tudtad. Beszélgetsz te egyáltalán bárkivel? Én, látod, beszélgetek. Elhűlve hallgattam, egyetlenegy kollégám életét sem ismertem, igazából csak néhányról tudtam egyet-mást, neki felesége van, neki gyereke született... De hogy elváltak, szétmentek, ez egyszer, az kétszer, igaz, én sem kötöm az orrukra kisded ügyeimet. Mégsem szép. Csak jönnek-mennek, írják a dolgozataikat, a tanulmányaikat, nyilatkoznak a rádióban, interjúkat adnak a televíziónak, mind kristálytiszta gondolat, csupa elmélet, csupa műszó, a tudomány párlatai, s válnak, elválogatnak nekem, csak úgy, a hátam mögött. Titokban szerelmi dolgozatokat írnak lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal, s még meg is jelentetik egynémely anyakönyvben, én meg a bibliográfiákból sem értesülök róla. – Ha holnap is kiállsz, vidd magaddal a telefonodat, majd én megint kiszabadítalak. De legjobb, ha ki se mész. Betértem az első kocsmába, egy pincébe, ahol a mellékhelyiségben sárga lében tocsogunk, s fölhajtottam egy pohár úgynevezett fehér félédes bort. Nem nagyon nyűgözött le, elővettem hát a térképemet, s két utcával odébb is fölhajtottam ugyanannyit. Csak lassan, óvatosan. Majd a végén vesszük sietősebbre a dolgot. Feleségem már aludt, mire hazaértem, a hálószoba ajtaját magára zárta. A cselédszobában vetettem ágyat, előkerestem minden létező szeszt, már amihez egyáltalán hozzá tudtam férni; sóvárogva gondoltam a hálószoba szekrénykéjében, a szekreterben szunnyadó szilvapálinkára meg a jóval 41 �Próza és vidéke előkelőbb italokra, amelyek ma éjszaka is érintetlenül senyvednek benne. Elérhetetlen az éden. Amikor hajnal felé az orvosi alkoholt is fölhajtottam a fiolából, kénytelen voltam az éjszakát befejezni. Amikor néhány óra múlva mintegy időtlenül magamhoz tértem, csodálkozva észleltem, hogy ép elmével bírok, világos öntudattal takarítom el az éjszaka maradványait, gondosan ágyazok be, hajtom össze a lepedőt. Feleségem felől semmi nesz nem érkezik, tiszta lelkiismerettel alszik, utoljára szinte kedvem lenne megigazítani rajta szeretettel a takarót. Összeszedem a szükséges holmit, s lábujjhegyen, de nem settenkedve hagyom el a lakást. Mire a többiek beszállingóznak, én már a magaslaton, az erkélyen élek. Előttem van az egész nappal, az egész éjszaka, az ősszel, hóban-télben nagyon is hosszúra nyúlik, olyan hosszúra, mint egy északi-tengeri út egy jégben vergődő öreg, kivénhedt hajóval, mire az átrecseg a torlaszokon, igazán sok idő telik el. Ráérek. 42 �Próza és vidéke A törött cserép CSOBÁNKA ZSUZSA Amikor megjelentek az új férfiak, Szabadka összes hajadonja kibontotta feltűzött fürtjeit, és szorosabbra fűzte derekán a ruhát. A blúz felső gombjait letépkedte, úgy tűnjön, az anyag a telt keblek miatt magától repedt szét. Goran apai nagyanyja, Marmunka Bora évekkel később hatalmas fekete lepelbe burkolózott, és a száját vörösre festette, ne emlékeztessen semmi azokra a valahai gombokra, ősz haját pedig a tarkóján tekerte szoros csigába, törődött ő már korábban annyit vele. A szoros szálak egytől egyig arra emlékeztettek, Marmunka Bora tincsei valaha a legrakoncátlanabbak voltak Szabadkán, és nem volt férfi, aki ne akarta volna ráncba szedni őket, halomba vagy bálába, mint a földeken a búzát szokás, vagy legalább összegereblyézni kicsit a lekaszált füvet egy átizzadt éjszaka után, amikor hévtől vakultan Marmunka Bora fülébe sugdoshatják, hogy megállj, Marmunka, nem menekülsz előlem. Amikor a férfiak 1887-ben azzal a januári hóval szállingózni kezdtek, ő volt az első, aki megtanulta úgy nyitni ki magán a blúzt, mintha önként ugrottak volna le a gombok. Akkor már Goran nagyapja, Danilo Gasparović túl volt egy fél életen át tartó rettegésen, mely aztán Marmunka Bora száját is megfeketítette, mint az erdei galagonyabokrok legvastagabb ágait. Goran nem is értette, hogy lehet akkora vihar tavasszal, hirtelen sötétedett rá futás közben, amikor az erdőben először csak a csámborgó asszonyokra lett figyelmes, akik mintha valami rítust végeztek volna, körben álltak, és artikulálatlan hangokat adva ki magukból ismételgetni kezdték a Goran füle számára valaha oly kedves szavakat. A zemlja beše bez obličja i pusta, i beše tama nad bezdanom. De most ebből a kedvességből semmi sem 43 �Próza és vidéke maradt. Felszáradt, mint a vihar után az eső szokott a szabadkai utcákon, és nyomokban sem emlékeztetett arra, mikor hullottak az első cseppek, mikor nyílt ki Marmunka Bora mellén a blúz, hogy Goran apja egy biccentéssel jelezze, nem lehet rajta kívül más férfi abban a kisvárosban, aki tudja, mit rejt az elgurult gomb alatti tér. Micsoda rózsákkal labdáznának jókedvükben ott a férfiak. Marmunka Bora mellében elveszni egyet jelentett az esővel, amiben most Goran állt, és megbabonázva nézte az asszonyokat, akik elkezdtek vetkőzni, és kibuggyantak a hatalmas labdarózsa mellek, majd kibuggyantak az aprók is, melyeket alig csipdeshetett volna foggal, aztán azok, amelyek a has felső részét csapkodták éjnek évadján férjeik feje felett, miközben azok kacskaringós nyelvcsapásokkal firkálták asszonyaik üregének kapujára a betűket. Goran látta a szoknyák alól legördülni a harisnyát, a cipők arrébb hevertek, a körön kívül, egy fa alatt. Elhessegette a fuldokló férfiak képét, mert a féltékenység úgy tudott rátörni, hogy attól félt, az eszét veszi. Elképzelni Lulut bármely más férfival, ahogy az az idegen férfitest a felesége fölé görnyed, bűzös a lehelete. Óvatlan lenne, és a fogai közé szorult ételmaradékokat átlökné Lulu drága testébe, ha hagyná megcsókolni magát az asszony. Érezte az izzadtság sűrű nedveit, ahogy megfeketedik a hónalj mentén az ing, megszárad, aztán újra nedves lesz, és napok telhetnek el így, mert ezek a férfiak mind ápolatlanok. Attól érzik férfinak magukat, hogy parfüm helyett a saját szagukat szagoltatják másokkal. Elég volt egy félreeső mozdulat, ami céltalanul indult, és aztán Luluhoz ért. Elég volt egy csodálkozó tekintet, amivel valaki legalább olyan gyönyörűnek látta a feleségét, mint ő. A birtoklás a halálfélelemmel volt egyenlő, ahogy Goran rettegett, Lulut elveszti. És többek között ezért is indult útnak: a toronyba indult Lulut elveszíteni, hogy végérvényesen megtalálhassa őt. Az erdőben, ahol Goran elgondolkozott, legördült a harisnya, és ahogy földet értek az első cseppek, egy idős asszony fogta, és megemelte a szoknyáját, az ég felé tartva szőrös szemérmét, mintha a Jóistennek kívánná megmutatni azt. Nem volt abban semmi kéjencség, nem volt ott vágy, sem nedvek. Gorannak kedve lett volna megkérdezni, ugyan miféle abc-t akar a Jóistentől megtanulni éjnek évadján. De már jött is a következő, az ő szoknyája alól előbújó hasítékra Goran rá se nézett, a nő arcát figyelte inkább, amiből alig látott valamit, mert az hátrafeszítette, az ég felé tartotta, akárha az Isten azt figyelné, kitörné-e érte a nyakát, ha éppen azt kérné tőle. És a nők mindegyike igennel felelt, nem volt egy csupasz női tarkó sem abban az erdőben, egyes-egyedül Goran nyakát verdeste az eső, de ő akkor már nem a nőket nézte, hanem a nők mellett sötétedő ágakat. A rémülettől feketedni kezdett a galagonya, jobb lett volna, ha villám hasít bele, és akkor nem kell ezekre az asszonyokra fogni. Elfeledhetőek a balkán asszonyok, amint a folyóhoz mennek, kifogják a legkisebb halakat, és azonmód térdepelve a lábaik közé csúsztatják, mert hisznek abban, a férfiember attól 44 �Próza és vidéke majd termékeny lesz, és termékenyek lesznek ők is egy éjszaka múlva. És egész éjjel az üregekben fickándoznak pikkelyes testükkel, a paplan alatt foszforeszkálni kezd a nők méhe körüli tér, a férfi alszik, nem látja, nem tudja, csak érzi, mintha angyal szállt volna át a szobán. A nők hajnalban kirántják a halakat, először magukból, aztán délben majd a férjeik asztalára való ételként, és a férfiak amint elfogyasztják az apró giricét, felhorgad bennük a vágy, és azonmód döntik a kredencre őket. A nők meg, miközben odakint szállingózni kezd a hó, az abc betűjét kiáltozzák az ég felé. Az ortodox újév első napján kezdett el esni, aztán napokig nem állt el a hó. A nők hatalmas bundákba öltöztek, Marmunka Bora mellei a gombok alatt feszültek, áhítva, hogy Danilo Gasparović kiszakítsa őket. Elnémult akkor a város, Szabadka egy visszafojtott lélegzetté lett, amely csak arra várt, hogy a kis női csizmákból kibújtassák a nőket. Mire leverték a havat a csizma orráról, már több centis fehérségben botorkáltak az új férfiak, magasra emelve térdeiket. Sokáig beszéltek arról, először a Fekete fürdőbe mentek, és csak az Isten a tudója, Marmunka Bora hogyan hatolt át a gőzön és a párán. Mire Lulu Binder a fürdőbe jutott, eltelt egy fél élet, és alig maradt valami belőle, az enyészet magáévá tette az egész helységet. A hátsó udvaron túl egy vékony gyeptéglás rész után törmelékeken kellett botorkálniuk, Lulu lábai alatt csikorgott, ropogott a kő, Goran biztos léptei nyomát követte, ki ne menjen a bokája egy rossz mozdulattól. Elképzelte, ahogy Goran anyja először teszi be ide a lábát, a férfiaknak szánt csempék és kilépők mindegyike egyszerre szisszenhetett fel, mert Marmunka Bora világéletében gyönyörű asszony volt, de amikor Danilo Gasparovićot meglátta, megrémült, hogy nahát, mégiscsak van férfi, aki miatt ő megtanul terpeszben kérni az Istent, ugyan szólna vissza valami megnyugtatóan ostobát. Szabadkán ő volt az egyetlen nő, akit a rettegés megszépített, fekete szájának csodájára jártak. Rettegett, ezért a templomban hetekig órákat töltött el azzal, hogy minden nap pontosan reggel hat és délután egy óra között meztelenül kifeküdt a hideg márványkőre, két karját oldalra rakja, mint az Úrjézus, és várta a felejtést. Marmunka Bora hitt abban, megszánja az Úr, és akkor elfelejti végre ezt a hamiskás mosolyú idegent, és nem kell arra vágynia többé, hogy Joó Dezső és Fürszt Emánuel fürdőjében megleshesse Danilo Gasparović testét. A cseréppiac darabjaira figyelt, kell legyen annyi törött cserép, ami aztán a későbbi Dimitrije Tucović utcán még a porát is elsöpri a török fürdőnek. Ne maradjon semmi belőle, mondogatta Marmunka a hideg kövön hasalva, és napok teltek el érzése szerint, pedig a templomszolga pontosan számolta az órákat, mert senkinek sem adott kevesebbet vagy többet, mint amennyit az Úristen kirendelt aznapra meg az életre. Danilo Gasparović mindeközben a később Feketére keresztelt fürdőben a csempéket és a kádak rovátkáit úgy babrálta, mintha várna valamire. Minden nap úgy állt meg a díszkert előtt, úgy lépett a fogadóterembe, 45 �Próza és vidéke majd a fedett folyosón át a kádfürdőben is úgy mártózott meg, miután átöltözött. Marmunka Bora teste pedig a templomi márvány törtfehérjéhez lett hasonló, csak a szája feketedett bele az imákba. Danilo legjobban a gőzt szerette, a határán lenni életnek és halálnak, amikor a ködös forróság már elnémítja az embert, egy merő dobogássá hevíti, és ki akar szakadni a fül és a szív is, de végül a hiperventillálás marad csak, ugyanaz a billenés, amivel majd Marmunka Bora melle hullik ki a gombok alól Danilo kezei közé. A tó A repeszek által szétszaggatott betonon lépkedni most egészen mást jelentett. Lulu Binder Goran Gasparovićba karolt, miközben a tó erősen hullámzott. Feltámadt a szél. A strand kék csapjait átfestették, a ciánkékre két árnyalattal sötétebb került, és Lulu úgy dőlt neki a vascsőnek, mintha Goran szeméből indulnának lövedékek felé, de ő ezzel kibékült, hátradől, és mint a beton, hagyja, hogy felhasítsák a felszínét, a testén mély sávokban vágások húzódnak majd, mint kikerülhetetlen vektorok. A körülöttük levő tér nyomokban sem emlékeztetett a valahai fürdővárosra, a tó körüli utak, játszóterek, öltözőkabinok és csárdák fém-, fa- és betonszerkezete nyersen mutatott egy részletet abból, ami mindez lehetne. Szellemváros helyett zsibongó, pancsoló gyereksereg a palicsi tóban. A hold sem volt fent az égen, és a víz hullámai is önmagukban voltak tajtékosak, egyiknek sem volt köze a másikhoz. Lulu látta a rétegeket egymásra rakódni, ahogy idők és terek síkjai karcolják össze egymás felületét. A hideg fémcső akkora volt, hogy két ujjal körbeérte, a kék ismerősen derengett két oldalt, miközben a fejét közészorította. Pont ilyen szokott lenni nyáron az ég. Látta Gorant, ahogy gyerekként erre csatangol, bandákba verődve, mint a mindenre elszánt kóbor kutyák, és a szemében vad erő vibrál, hiszen a félelem felszámolódik ebben a térben, a megszólalás pedig 46 �Próza és vidéke érvényét veszti. Megszólalni annyi, mint befogadni a másikat, azonban a kóbor állat mindezzel úgy van, nyelv nélkül kell megértetnie magát, csak a mozdulatok, csak a mélyről kibukó űzöttség és vágy létezik, hogy mindezek ellenére legalább az irányait megértsék. Mellé verődtek idegen kutyák, a falka néhány hónapig együtt kereste ugyanazt a semmit a tó körül, mikor végül elkoptak egymás mellől, mert kicsi lett a tó, amiben mind el tudtak volna veszni. Lulu látta a veszettségben rejtőzködő falkát: a nőstények és a hímek egymáshoz dörgölőztek, hátha így közelebb kerülnek egymáshoz, ha újra feltámad a szél. De nem volt közelség, csak szűkre szabott tér és idő, amiben hiába keresték az otthonos tekinteteket, újra és újra kihullottak egymás szeméből a körözés során. Goran úgy mesélte mindezt, volt egy nő, akinek a nyelvet köszönhette, és ekkor Lulu hozzádőlt a hideg csőhöz, mert a sors most mintha más minőségben, de újraírná önmagát. Megtanulni a másik ember nyelvét azt jelenti, megtanulni, elfogadni a másik embert magát. Mindazzal a tó körüli bozótossal körbevett betonúttal, ahol a menekülttábor részeg holdkórosai ijesztgetik a fiatal fiúkat, akik korábban nem féltek macskát tépni szét. Viszont most mégis és mégsem. Mégis elönti őket a rettegés, mégsem annyira bátrak, hogy felhasítsák a palicsi tóőr macskájának cirmos bundáját. Számtalanszor néztek farkasszemet egy gennyedző macskaszemmel, és kőpapír-ollóval sorsolták ki, aznap ki roppantja el az állat nyakát. Egy esetben tettek kivételt: ha tüzelő állatot fogtak. A vágytól elgyengült, dörgölőző macskákban mégis láttak valami megindítóan gyámoltalant. Illetve Goran látott azokban a vergődő burrogásokban Istentől valót, ő szólt rá a többiekre. A bagzó macskát hagyjátok békén. Hirtelen vált ketté az én és a ti, azok először napokig nem értették, mi ez az új szabály, egyáltalán, hogy lett szabály az ölésen kívül. Az ott élő menekültek hajnalban indultak neki a tó körüli sétának, amikorra már a helyi suhancok a mászókák vascsövein ültek, és holtfáradtan lóbálták a pálinkásüvegben az utolsó cseppeket, hogy majd egy kicsit később, ne vesszen kárba. Kicsit jobban pirkad, és akkor lehúzzuk, mondja az egyik, Goran pedig a szemébe néz, hogy ezt miért kellett. Mit miért? Hát belepofázni a csöndbe – dörmögi Goran, és akkor érti meg újra, neki ezek között nincs helye, tovább kell mennie megint ezen a repeszektől felhasított betonúton, vissza a ciánkék csapokig, ami alatt gyerekként lemosta magáról a tó nyálkás, hínáros vizét, és ha mindez megvan, még nagyon hosszan kell köröznie egyedül a tó körül, újratanulva saját és egy másik ország nyelvét, hogy Lulu Bindert végre a nevén szólíthassa. Lulu mindebből annyit érzékel, az élet újra és újra ugyanazokat a férfiakat mutatja, havas a kabát, amely mellett állandóan elvétett ritmusban szedi szaporán a lábait. A ritmushibában mutatják meg a férfiak valódi idegen arcukat a nőnek. Goran megáll, és csak nézi, aztán arra inti, lassítson, ne 47 �Próza és vidéke veszítse el a fejét. Várakozik, és közben évek telnek el. A tó vize csillapodik, eláll a szél. És most ott a ciánkék csapoknál, ahol egy csöpp víz nem jön a csőből, de szemben egy egész tó tele vízzel, Lulu nem tud mást, mint a Goranban lévő tajtékos hullámokra és a férfi arcára figyelni azokkal a különös fényekkel, miközben mesél, s melyek inkább nyáriak, mint téliek. Hiába van rajtuk sál, Goran a sapkát hiába húzta mélyen a homlokába. A szellemvárosban hirtelen eredt el az eső, a kabátokon egyre hangosabban dobolt a víz, Lulu egy pillanatra azt élte meg, mindaz, ami a csapok emlékezetében él, most föntről hullik alá, és a repeszekhez hasonlóan fel akarja hasítani mindkettejük szívét. A szív viszont hallgatott, elnémult abban a szellemektől terhes térben, a menekülttábor jajongása és sikolya mellett nem lehetett megszólalnia. Egy pillanat alatt átázott a csizma is, az alsó ragasztások mentén szökött be a víz, a puha harisnya így jéghideg lett. Goran gondolatban ekkor kezdte el farigcsálni azokat a repeszeket, és végre nem szúrós, szálkás fegyverként gondolt rájuk, hanem olyan hasadásokra, melyek összeforrnak, és új alakot öltenek, ha elég idő telik. Arca lett a repesznek, melyből Lulu körvonalai rajzolódtak ki, szeme, melyből a nő tekintete teremtett otthont Goran köré, a szájának pedig a tóhoz volt köze, ahhoz a vízhez, mely a tajtékkal Goranra emlékeztette a sétáló nőt. Arc, szem, száj e két testben eggyévált, a tóőr macskájának szeme élesen villant a sötétben, a füleit hátracsapta, amikor meghallotta, ahogy azok ketten szedelődzködni kezdenek. Menjünk, mondta Goran, és felsegítette a hideg vascsőhöz támaszkodó nőt. Menjünk, bólintott Lulu, épp csak a szemeivel intve hozzá. A macska nem látta, csak a kifeküdt száraz fűcsomók súgtak össze, és mesélték, miközben reggelre kiegyenesedtek, hogy annak a nőnek a szájából lassan kiömlött a tó. Goran kezében tartotta a palicsi meder minden cseppjét, Lulu testéről közben egyre hullottak a ruhadarabok, magától tekeredett le a sál, húzódott le a zipzár, a kabát pedig úgy omlott le, ahogy a forró gőz foszlik ki a frissen sült kenyérből. Goran nem szólt, csak tartotta a markát, aztán amikor már ki akart folyni a tenyeréből a víz, finoman remegni kezdett. Két kézben elfért a tó, és ő ringatni kezdte, de egy pillanatra sem engedte el Lulu tekintetét. Összefonódtak, mint a fejük felett a lombok, hiába engedte el minden levelét az a két fa, az ágaikkal összeölelkeztek, hogy tavasszal majd legyen levél, ami eldönthetetlen, melyikükhöz tartozik. A test csupa seb, mondta valaha a nő, de azok a havas kabátok végül mind eláztak, a nedvességtől dohosak lettek és nehezek, aztán a moly rágta szét őket. A test csupa heg, mondta valaha a férfi, de a kutyák és a macskák csahos szőre nyárra mindig megerősödött, a tetemeket pedig betemette a föld, beforgatta az idő. Nem kellett tavasszal a hó alól előbukkanó véknyából, hullamerev fülekből jósolni, melyik kölyök nyert aznap a kő-papír-ollón. Bőven elég volt, hogy látja, a halál bujkál, ha akar. 48 �Próza és vidéke A test most kotyogás, ahogy a tó hízni kezd, a nyári gyerekek zsibongása betölti a csöndet, amit kettejük közé szorított annyi éven át az idő. Goran úgy ér Luluhoz, mint az eső. A távolban dörögni kezdett az ég, azok ketten meg csak álltak, és a vizet lötybölték, kimosva egymásból a szálakat, amelyek reggelre aranyszínnel festették meg az eget. Képtelenség. Egyre jobban rákezdett. Eláztak a fürdő öltözőkabinjai, a korhadó fa úgy mállott szét, mintha fűrészpor lenne, amiből színek keverhetőek ki egy másik világban. Abban a másik térben helye lett a víztől korrodeáló csöveknek is, a kékbe vegyülő vörösek és barnák a ciánkékkel elegyedni kezdtek, nem is értették, korábban hogy lehetett másképp. Van tér, ami most már mindig üres lesz nélküled, mondta Goran. Nélküled nincs körülöttem tér sehol, válaszolta Lulu, miközben a bőre összeért a tóval. Goran látta, hogy Luluból valami átköltözik a tóba, és a tóból belé, mintha a falka összes kutyája kiszaladt volna végre a múltból, hogy helyükre kerüljenek a kóbor állatok, helyére kerüljön a félelem, ami a szemét olyan üressé tette. Összeforrasztható a szív is, gondolta Lulu, nem kell mindig felhasítani a bőrt, nem kell mindig feltépni a sebeket, ha már egyszer végre varasodni kezdenek. A nyelvből számára annyi menthető át, amennyit önmaga át tud fogni, az újratanult személyes névmások, miszerint most már az én és a te önmagukban állnak, és úgy lesznek része a többes szám első személynek. Goran nyelvét megtanulni maga volt a szabadság, ahol a szavak jelentésrétegei újra és újra más értelmet nyernek, mindig mást és mást mutat minden megszólalás révén. Moja mus. A szerelem akkor éppen annyi, hogy el kell engednem az anyám és az apám, hogy általad megszülethessek újra. El kell engednem őket, hogy magam lehessek, és magamban érjek hozzád, magamban lehessek, amikor hozzám érsz. Mint a palicsi tó körül a fények, felszívódnak a tanult mondatok egy-egy vetett árnyékban, és azok a sávok új mélységeket teremtenek meg. A szemed pontosan az és annyi, mióta ismerlek, mondta Goran, Lulu pedig hátrahőkölt, miféle szépséggel itatja át őt ez a férfi. Amely eddig nem létezett, amely eddig csak valamely belső rétegben bujkált, mintha tőle független életet élt volna. És most látja csak be, mindez a kezdetektől fogva ott volt, létezik, és hétköznapiságában teremti újra önmagát a felismeréssel, a figyelemmel, a jelenléttel. Habosak voltak a hótól a fák, és habos volt minden ág szélére húzódott vallomás, amivel ők ketten egymás felé fordultak. Álmomban volt egy város, ahol csak galambok éltek, és hajnalban a város főterén több ezren várták, történjen valami. Állandó készenlétben járták be a lerakott mozaik útvesztőit, hogy végre jöjjön már. Nem tudták, mit várnak, látható vagy hallható lesz a csoda, hogy a teremtés vajon mennyi időt szán rájuk. És amikor megérkezett, mintha csalódtak volna, de legalábbis elmosolyodtak önmagukon, milyen ostobák is voltak, hogy nem vették észre eddig. Mert 49 �Próza és vidéke nem volt fény, pedig felkelt a nap. Nem járt arra férfi és nő sem, hogy közéjük dobbantson, és amiatt röppenjenek fel a háztetőkre, párkányokra. Egyszerűen megtörtént. Valamelyikük elkezdhette, hiszen a többi követett valakit, de soha senki nem tudta, melyikük volt az első. Emelkedni kezdtek, de kívülről úgy tűnt, egyszerre száll fel ezer madár, a galambok közül a legkisebbektől a legnagyobbakig mindegyik az ég felé indult meg, hogy akkor most talán sikerül, és elérik a fényt. Talán egyszer az életben megtörténhet: nincs útvesztő a város mozaikos köveiben, az óramutatók nem mozdulnak, nincs semmilyen mozgás, sem hang, csak a röppenés, a galambok nyers szíve, ahogy elemelkedik a földről. 50 �Próza és vidéke Rulett SZALAY ZOLTÁN Arnold felesége délután fejfájásra hivatkozva visszavonult a hálószobába, de a lelkére kötötte Arnoldnak, ne törődjön vele, nyugodtan menjen, fedezze fel a környéket nélküle. Még csak egy napja érkeztek, de eddig nem nagyon tudták élvezni a kirándulást, szinte mindennel gond volt, az utazással (alig találták meg a hónapokkal korábban az interneten foglalt szállást), a szállással (a szállásadójuk egy teljesen más épületben adott nekik szobát, mint amit kinéztek s lefoglaltak), s ráadásul az első vacsorával mindketten elrontották a gyomrukat, pedig nem kockáztattak, egyszerű natúr csirkesültet rendeltek párolt zöldséggel. Arnold gyorsan jobban lett, de Izabella még egy teljes nappal a baljós kaland után is fehér volt, s folyamatosan reszketett, most pedig a feje is megfájdult. Arnold egy ideig sürgött-forgott körülötte, teát főzött neki, gyógyszereket készített elő, a kezét szorongatta, de mikor mély álomba zuhant, egyszeriben otthagyta, csak a dzsekijét meg a pénztárcáját vette magához, s kiviharzott a lakásból. Kintről nézve még szánalmasabb volt a szállás, mint bentről, Arnold gyorsan szedte a lábát, hogy mihamarabb elvessze szem elől a jellegtelen, omladozóban lévő épületet, amelyben rajtuk kívül valószínűleg senki nem szállt meg. Az egyetlen pozitívuma ennek a szállásnak talán az volt, hogy sokkal közelebb feküdt a parthoz, mint az eredetileg kiszemelt hely. Arnoldnak csak néhány utcácskán s egy kókadt bokrokkal szegélyezett úton kellett átvágnia, hogy kijusson egy kis bódéhoz, amely főszezonban strandlokálként működhetett, most azonban a hallgatás fátyla borult rá. Ezen a bódén túl már ott volt a tenger, alattomos hallgatásban, csak valamiféle lusta suttogást hallatott, amitől Arnold eléggé zavarba jött. Koszos tollú sirályok daloltak körülötte, s le-leereszkedtek a parti vízből kimeredő, 51 �Próza és vidéke vastag algaréteggel borított cölöpökre. Sötét volt az ég, majd lezuhantak a nedvességgel teli zord felhők, magukkal rántva az egész világmindenséget. Arnold vaktában indult el a széltében-hosszában teljesen üres part mentén, egészen közel a lábához apró gázlómadarak szökdécseltek, az egyiknek lefelé görbült a csőre, a másiknak felfelé, ügyet sem vetve Arnoldra cibálták ki a gilisztákat a tömény iszapból. Ahogy szaladtak a homokos parton, nem maradt utánuk nyom, mintha csak árnyékok lennének, röpke képecskék. Arnold megtorpant, a háta mögé pillantott: neki sem voltak ott a lábnyomai, mintha ott sem lett volna, a fövenyt kivehetetlen iszapábrák tarkították. Várta, hogy Izabella rákérdezzen, mért jöttek ide, azaz mért pont ide jöttek. Mikor Hamburgban sétáltak le a fapados légitársaság Boeing 737esének lépcsőin, s a savas eső kövér cseppjei széttoccsantak az arcukon, szinte biztos volt benne, most végre megkérdi. Készen állt a válasszal, bár arról nem volt meggyőződve, valóban képes lesz-e kimondani, ha Izabella felteszi a kérdést. Nem tette fel, talán ő maga is tisztában volt a válasszal, azaz, hogy nem mehettek napfényes helyre, abba belepusztultak volna, felemésztette volna őket a fény. Ahhoz a helyhez, ahonnan jöttek, ahol egymásra találtak, ahhoz a néma városhoz sokkal jobban illett ez a komor part, a szárazföld északi pereme. Nyáron, főszezonban nyüzsgő hely lehetett, most is látszott ez-az a kopottas nyári pompából. Arnold hosszú, több mint egy órás séta után rátért egy kikövezett sétányra, amely bevezette őt az üdülőövezet szívébe, pislákoló neonfények, lepukkant görög meg török éttermek, savanykás döner- meg heringszagok közé. Most kezdte csak igazán a hatalmába keríteni az az érzés, amely attól a pillanattól fogva környékezte, hogy kilépett a lakás ajtaján. Úgy érezte, összezsugorodik az izgalomtól. Kisebbnek, keményebbnek, tömörebbnek érezte a testét. Nyílegyenesen tartott az egyik buján díszített épület felé, szinte lihegve kereste a bejáratot. Odabent sűrű félhomályt talált, a sötétségben néhány görnyedt alak, szinte moccanatlanul. Eltelt néhány perc, mire a szeme hozzászokott a sötétséghez, s mire vette a bátorságot, hogy beljebb lépjen. Egy nagy, kopottas rulettasztal mellett találta magát. A félhomályhoz különösen fülledt levegő társult, de Arnold hamarosan mindkettőt megszokta. Alig nézett körül, nem nagyon törődött a rulettasztal körüli kis kártyaasztalokkal, illetve a további helyiségek felé vezető ajtókkal, amelyek még titokzatosabb bűnbarlangokkal kecsegtettek. A rulettasztal körül alig páran lézengtek, elhízott, apatikus középosztálybeli németek, valahonnan a Ruhr-vidékről, akik talán az örökségüket elverni jöttek ide. Mindenki a maga sajátos tájszólásában dünnyögött, Arnold nem értette egyetlen szavukat sem. Tulajdonképpen két játékos volt csak, akik mintha ikertestvérek lettek volna, még a borotvával is a nyakuk ugyanazon pontján vágták meg magukat. Unottan dobálták zsetonjaikat a mezőkre, szemlátomást 52 �Próza és vidéke nem volt semmi koncepciójuk, csak valami körülhatárolhatatlan, a semmi kellős közepén lebegő nyereségvágy. Kitűnt azonban a bárgyú társaságból egy fickó, aki szintén a rulettasztal körül ólálkodott. Afféle néma kibic volt, nem játszott, de nem is szólt bele a többiek játékába. Amennyire a félhomályban fel lehetett mérni, drága öltönyt viselt, mellénnyel, markában kis elektromos pipát szorongatott. A játékosokat láthatóan zavarta, ahogy nézte őket, s ahogy időnként a szájához emelte kis pipáját. Igyekeztek neki hátat fordítani, nem nézni rá, bujkálni előle. A krupié – kölyökarcú, aszott öregember, Arnoldnak elsőre az a gondolata támadt róla, talán Bajorországból szökött ide, valami nőügy elől menekülve – is csak tátott szájjal bámulta. Arnold félrehúzódott egy sarokba, s óvatosan vette elő a tárcáját. Egyre csak lüktetett benne az izgalom, zsugorodott a feje, már csak akkorának érezte, mint egy golflabda. Átfutott a fején, amit Izabellával tervezgettek, még a repülőben, amikor a pilóta bemondta a hamburgi hőmérsékletet, s hogy a látogatóknak nem árt esőköpenyt bekészíteniük. Alig voltak látogatók, a gép kongott az ürességtől, csak néhány laptopjához szegezett üzletember jött velük. Arnold és Izabella vidáman vették számba, mi mindent csinálhatnak majd, bejárják a környéket, Lübecket, Travemündét, hajókáznak a tengeren, akár Dániába is átruccanhatnak, tengeri herkentyűket kóstolgatnak (persze csak visszafogottan!), finom borokat isznak majd üvegszám, leülnek a sziklákra a sirályok közé, s nézik a szürkén hullámzó Balti-tengert. A markába szorított egy kisebb tételnyi bankjegyet, a többit gondosan visszahelyezte a tárcába, a tárcát pedig a farmerja farzsebébe süllyesztette. Óvatosan játszott, nem kapkodta el. Partnereinek először nem is nagyon tűnt fel, hogy bekapcsolódott, vagy ha mégis, azon bosszankodhattak, milyen kis téteket tesz meg, míg ők komoly összegeket forgatnak. Váltakozó szerencsével játszottak, olykor hosszabb nyerő szériákat is sikerült kifogniuk, de az ettől támadt bátorságukba rendre gyorsan belebuktak. Arnold veszített. Egyforma összegeket tett fel, s mindet szép sorjában elvesztette. Háromkörönként váltogatta a mezőjét, később már kétkörönként, de ez tulajdonképpen teljesen mindegy volt. Szép fokozatosan eljátszotta az összes zsetonját. Halvány mosoly terült szét az arcán, egyre csak a kopottas rulettasztalt bámulta, s zseton nélkül maradva sem mozdult el mellőle egy ideig. A következő fordulóban kissé begyorsított. A kezdéshez képest megduplázta a tétjeit, s most már a partnerei is felfigyeltek rá. A biztos technikájára, ahogy elfojtott izgatottsággal kiválasztja a garantáltan vesztes mezőt. A két kövér lefitymáló pillantásokat vetett rá, s még az álmos képű krupié is csatlakozott hozzájuk, ajakbiggyesztgetve figyelte Arnoldot. Az öltönyös fickó megállt egy helyben, s nem vette le a szemét Arnoldról, aki szép lassan megint mindenétől megszabadult. 53 �Próza és vidéke Kipirosodott, mintha egymás után pattogtak volna el a hajszálerek az arcában, az orrában, a szeme sarkában apró kis könnycseppek csillogtak. A menet végén végighordozta a tekintetét a termen, a magas mennyezeten, a pókhálós sarkokon, a nyomorúságosan sötét zugokon, ahol talán egykori milliomosok testei hevertek kifosztva, összeroppanva. Megyek, iszok valamit, mondta végül a rulettasztalnak, s ahogy odébbállt, csak úgy dőlt a mozdulataiból a keserű boldogság. Az öltönyös követte őt a pulthoz, de nem szólította meg. A nyomában volt végig, míg két konyak után, egy harmadikkal a kezében, visszabotorkált a játékasztalhoz. Arnold most már leplezetlenül vidám volt, egyfolytában mosolygott, mint egy eszelős. Lazán nyúlt a farzsebébe a tárcája után, s könnyedén vette ki belőle a maradék bankjegyeket. A mozdulatai kezdtek koordinálatlanok lenni, de továbbra is biztos kézzel vesztett. Ócska vidéki lebuj, de azért ki van találva, hallotta Arnold a háta mögül a szavakat. Azonnal tudta, hogy az öltönyös fickó az. Kint állt az épület egy kis huzatos előcsarnokában, egy bankautomatánál, a világ bármely bankjából lehetett itt pénzt kivenni, ha volt az embernél egy használható bankkártya. Arnold hátrafordult, a fickó ott állt tőle alig karnyújtásnyira. Nincs ezzel a hellyel semmi baj, mondta neki Arnold, nem nevezném lebujnak. Kissé bizalmatlan volt a hangja, de nem tartott soká, hogy feloldódjon. Hamarosan azon kapta magát, hogy kint áll az épület előtt a fickóval, egymás után szívja a cigiket, s szenvedélyesen magyaráz. Ha tudtam volna, Robert, ha tudtam volna, hadarta, hogy erre van szükségem. Tudod, kerültem mindenféle játékokat, jól tudtam, hogy kétbalkezes vagyok, született vesztes, mindegy, milyen játék, kártya vagy félkarú rabló, bármi, mindig vesztettem, betonbiztosra, senki nem akart velem lenni, végül már játszani sem, nem volt semmi értelme, s ez azért eléggé tudja frusztrálni az embert. Most sem tudtam, mért jövök ide, nem sejtettem, s most… Mulatságos, mondta a maga törhetetlenül elegáns hangján a másik, akit Arnold Robertnek nevezett, igazán mulatságos, amit mesélsz. Tehát egyfolytában vesztettél, egész eddigi életedben, játszhattál bármit is. Te még biztos nem hallottál ilyesmiről, mondta Arnold levegőért kapkodva s hevesen szívva cigijét, de így volt, és épp ezért sosem kockáztattam, mindig csak a lehető legkevesebbet, a lehető legóvatosabban. Akkor biztos sokat sikerült összekuporgatnod, mondta Robert, összekuporgatnom?, van egy cseppnyi lakásom, amit a nagyanyámtól örököltem, két éve halt meg, s most már a lakás egyik feléből kiszellőzött az áporodott szaga. Meg van egy kétajtós Seat Ibizám, a nagybátyámtól vettem használtan, nemrég kissé sikerült összetörnöm, belém hajtott egy mopedes egy körforgalomban, pedig keveset járok a kocsival, még szerencse, hogy egyedül ültem benne. Egyedül, kérdezte Robert. Egyedül. Akkor éppen. De van egy feleségem, egy kis asszonykám. Ez itt a nászutunk. Robert erre hahotázni kezdett, gyere, 54 �Próza és vidéke gyere még egy konyakra. A játék szüneteiben átvillant olykor az agyán, hogy most már ki lehet húzni a dániai kiruccanást, most már el lehet felejteni Lübecket, Travemündét, most már nem lesznek sem herkentyűk, sem borok, de egyre önfeledtebb volt, csak úgy folyt ki a keze közül a pénz, s már kurjongatott, lelkendezett, odagyűltek az asztal köré a kaszinó vendégei, az összes borzas alak, keveredtek a különféle tájszólások, csóválták a fejüket a kövér pénzeszsákok, hogy ebbe meg mi ütött. Robert ott állt Arnold közvetlen közelében, állát az öklére támasztotta, s csak akkor lépett egyet-egyet hátra, mikor Arnold ujjongva táncolta körül az asztalt, mert megint vesztett. Konyakot locsolt szét maga köré, s táncolni akart a krupiéval, de az hideg maradt és sötét, mint az egész lepusztult kaszinó körülötte. Délfelé botorkált vissza a szállásra. A dzsekijét elhagyta, farmerje szakadozott volt, ingje szétgombolva, a haja széttúrva, bíborvörös arcán híg takony és vér kenődött szét. Ahogy belépett a lakásba, mintha egyből összeszedettebbnek érezte volna magát, újra visszatért abba a méretarányos testbe, amelyből előző este kiszorult. A fejében egymást kergették mindenféle hangok, Robertért kiabáltak, s csengtek-bongtak a zsetonok. Jóval többet költött el, mint amennyit valaha megszerezhetett volna. A másik szobában, a bezárt ajtó mögött ott várt rá Izabella. Talán hosszú jelenetet rendez majd, vagy mindössze kijelenti, ennyi volt. Eszébe jutott, hogy míg játszott, amíg ott pörgött a golyó a kerékben, egyetlenegyszer sem gondolt rá, a kicsi, madárszerű testére, a fáradt, fehér gumóarcára. Lassan kinyílt az ajtó, a kisírt szemű asszony az ágy szélén ült, s ahogy megpillantotta Arnoldot, kinyújtotta feléje a karját. Csak annyit bírt kinyögni, úgy aggódtam érted, Arnold. 55 �Kutatóterület Illyés 30 SZELE BÁLINT A szó hatalma Illyés Gyula műfordításai A műfordítói pályakép áttekintése Illyés Gyula rendkívül elismert, szerteágazó és sok tekintetben ellentmondásos életműve eltakarja, látszólag eljelentékteleníti a műfordító Illyést. Míg Babitsot Dante, Szabó Lőrincet a Szonettek, Vas Istvánt a III. Richárd fordítójaként emlegetjük, Illyés Gyula nevének említésekor elsősorban nem műfordításai jelennek meg gondolatainkban. Ennek oka azonban nem a műfordítások gyengébb minősége vagy kisebb terjedelme, sokkal inkább Illyés roppant eredeti életműve – s azt kiegészítve az alkotói és a fordítói életmű szerves kapcsolata –, amely egyrészről megtermékenyíti a műfordítót, másrészről ihleteket kap a fordított művektől, s harmadrészt jelentőségével kezességet vállal a műfordításokért is. A műfordító Illyés irodalmi jelenlétét tovább gyengíti az, hogy nem írt tanulmányokat, esszéket fordításairól. Sokat fordított, de nem beszélt róla, s interjúiban is szinte alig említette meg a műfordítást, amely ezáltal is jóval kevesebb figyelmet kapott.1 Érdekes tény, hogy műfordításairól, műfordítás-antológiáiról alig-alig írtak kritikákat, tanulmányokat – eredeti műveiről sokkal több és terjedelmesebb írás született. Illyés nem tartozott azok közé, akik huzamosabb ideig nem publikálhattak; csak 1956 után volt egy periódus, amikor hallgatott. De a nehéz időkben is, ahogy Földes Anna fogalmazott, „a dialógust mindig fenntartotta az őt támadva is tisztelő, bírálattal is csábító kultúrpolitikával”.2 Illyésnél a műfordítás – Szabó Lőrinchez hasonlóan – nemcsak kényszerű, de önként, élvezettel, programszerűen vállalt tevékenység is volt. Első cikkeit, ismertetéseit és fordításait 1923–1925-ben közölték a Bécsben szerkesztett Ék és Ma című folyóiratok, s innentől kezdve folyamatosan fordított. Sokszor 56 �Illyés 30 Kutatóterület többet is, mint szeretett volna. 1937-ben a Népszava kérdésére mogorván a következőt válaszolta: „fordítok, kenyeret kell keresnem: ilyen elfoglaltság közben sosem szokott nyugalmam, időm és főleg kedvem maradni, hogy irodalommal foglalkozzam”.3 Molière vígjátékai közül a Don Juan volt az első, majd 1945 után számos más Molière-művet is lefordított (A fösvény, Dandin György, Kényeskedők, Képzelt beteg, Tudós nők). A versek és színdarabok mellett rengeteg francia prózát is fordított: több huszadik századi író műveit is átültette, így Duhamel Naplóját (1940), Eugéne Dabit Külvárosi szálloda (1958), valamint Montherlant Agglegények (1974) című regényét. Fokozott vonzalmat érzett Jean Giono világa iránt; lírai hangú, nyers-népi, latinos-pogány elemekkel átszőtt korai regényeinek első számú hazai népszerűsítője volt. 1939 és 1944 között öt könyvét ültette át magyarra: (Zeng a világ, Valaki a hegyekből, Örömmel élni, Sarjú, Magasban). 1942-ben jelent meg a francia költészet értékei előtti tiszteletadásként A francia irodalom kincsesháza, melyet Illyés szerkesztett, s az előszót is ő írta a kötethez; munkájában Szabó Lőrinc és Cs. Szabó László segítette, de „a munka dandárja az enyém” volt – mondta egy interjúban.4 A kötet bátor kiállás volt a nácik által megszállt Franciaország mellett. Illyés részt vett a háború utáni politikai életben is, s még 1952-53-ban is írt, elsősorban drámákat. 1956-tól 1961-ig nem publikált, csak a Kínai szelence című fordításantológia jelent meg ekkortájt (1958). Illyés műfordításai túlnyomórészt francia művek átültetései, de kisebb mértékben jelen van a német és az angol költészet is; Illyés emellett latinból és oroszból fordított, hiszen mindkét nyelvet elég jól ismerte. „Latinul átlag háromévente újra megtanulok” – mondta egy interjúban,5 s hasonlóképpen számolt be arról is, hogy nyelvleckéket vett Gellért Oszkár öccsétől, melyeknek során „borzalmas konyha-oroszságot sajátítottam el”.6 Ez azonban arra elég volt, hogy az írott orosz költői nyelvet megértse. A szovjet költők fordítása némi kényszert róhatott Illyésre, legalábbis izzadságszagú az a nyilatkozat, amit erről E. Fehér Pálnak adott: „hasznos volt ez a munka mint kenyérkereset is, hiszen volt egy idő, amikor rákényszerültünk erre. Emellett azonban akartunk is fordítani, meg akartunk ismerkedni a szovjet költészettel”7. Illyés Gyula nevével szinte minden magyar versantológiában találkozhatunk: fordítóként szerepel a Supervielle, Alfred de Musset, Aragon, Jammes, Villon, Apollinaire, Rousselot, Éluard, Michaux, Jeszenyin, Burns, valamint a kínai költők verseit bemutató antológiákban, emellett ő jegyezte Ben Jonson: Volpone-jának fordítását is (1966), illetve az 1955-ös új összkiadás számára átjavította Shakespeare Coriolanus című drámáját, ami szintén műfordítói munka volt (tanulmányunkban erre a szövegjavításra is kitérünk). 57 �Kutatóterület Illyés 30 Műfordítói elvek Illyés műfordítói ars poeticájában a műfordítás a legnemzetibb ügy. Nemzeti a szó hagyományos értelmében, és azért is, mert csak és kizárólag a mi ügyünk, nem más nemzeté. Helyünk a világirodalomban című esszéjében Illyés számot vet azzal, hogy „a műfordítás a kis lélekszámú és szerény irodalmi múltú népek ügye”.8 Illyés tisztában volt azzal, hogy a magyar fordítás hagyománya hosszú idő alatt, rengeteg munkával alakult ki, s ennek a folyamatnak ő is részese; ha a világ nem érdeklődik a magyar irodalom iránt, akkor nekünk lehet és kell belépni a világirodalomba, mégpedig úgy, hogy továbbra is lankadatlanul fordítunk, „mert így tudunk csak valami többet, valami eredetit mondani”.9 A műfordítás nála tehát teremtő költői folyamat és odaadó művészi szolgálat egyszerre, melyet egy allegorikus képben úgy ír le, hogy „az obsitos szétdarabolja a sorvadó lányt, aztán összerakja, s az százszorta szebben lép le az ágyról.” „A méltó fordítás is így készül, bátorsággal és varázsló képességgel”.10 Ehhez hozzátette még, hogy a műfordításhoz azt a nyelvet kell a „legfinomabb rezzenetéig” ismernünk, amelyre fordítunk. Talán ezért sem okozott gondot neki, ha egyes verseket az eredeti szöveg pontos ismerete nélkül, nyersfordításból vagy közvetítő nyelven keresztül kellett lefordítania. Ugyanakkor a műfordításnak egy másik aspektusára is fogékony volt; Baudelaire kapcsán jegyezte meg, hogy a fordítás „nemes verseny”.11 Szívesen kelt birokra más műfordítókkal, és örömét lelte abban, ha híres (vagy éppen lefordíthatatlannak tartott) versek saját változatát elkészíthette. Az egyik ilyen Goethe híres verse, amelyet A vándor esti dala címen tett közzé. Fönn a hegycsúcs mind már a csöndé; lenn egy lomb se himbál többé – egy pici nesz – elhallgat a fán a madárka. Várj, nincs sok hátra. Te is pihensz. Illyés korai fordításaira a nyugatosok kísérletező kedve is hatással volt,12 a modern műfordítás második hulláma azonban már más fordításeszményt és mennyiségi követelményeket állított a műfordítók elé, s ehhez kiépített egy nyelvi-filológiai segítő-ellenőrző hálózatot is. Az 1950-es évektől 58 �Illyés 30 Kutatóterület kezdve a fordítás tartalmi és formai hűsége vált a legfontosabb szemponttá: a műfordítás ekkortól nem kísérletezés, hanem ismeretterjesztő szolgálat volt.13 Ezt a követelményt ismerve Illyés Gyula szívesen látogatott el „még földerítetlen vagy kevésbé ismert területekre”.14 Kínai szelence E kísérletező kedv gyümölcse a Kínai szelence című, mintegy 170 oldalas illusztrált kötetecske, amely a kínai költészet egy szeletét mutatja meg a magyar olvasónak. A kínai származású francia költőnő, Patricia Guillermaz gyűjteménye15 nyomán érezte úgy Illyés, hogy átülteti magyarra a kínai verseket.16 Illyés jól tudta, hogy a kínai költészet alig hasonlítható az európaihoz: a kínai versek mindegyikében az egész kínai műveltség jelen van, a vers maga tele van jelképekkel és tömörítő kihagyásokkal.17 Előszavában megemlíti a „rövid szavú kínai nyelv párjanincs tömörségét” is.18 Hogy miről van itt szó, azonnal megértjük, ha megnézzük a lenti ábrát, amely a híres Csendes éj című vers eredetijét mutatja be.19 A vers az egyik leghíresebb kínai négysoros, minden kínai fejből tudja, a honvágy egyik szép megfogalmazása: Azonnal láthatjuk, hogy a formahű fordítás itt lehetetlen: ahogy Rónay György írta, az európai embernek ehhez a költészethez egyszerűen nincs kulcsa, ezt „nem lehet visszaadni”.20 Salát Gergely sinológus elmondása szerint a kínaiban nincsenek toldalékok, a szófajok határai elmosódnak, az egyes szavak pontos szerepe a mondatban elfoglalt helyüktől, szövegkörnyezetüktől függ. A fenti vers eredetijében – és a kínai versek többségében – nem szerepel az „én” személyes névmás, a versek személytelenek. Nyugati hagyomány, hogy a nyelvileg nem jelzett alanyt egyes szám első személynek fordítjuk, noha ez valójában félreviszi a verset. Formailag a fenti vers az ún. „megtört mondat” 59 �Kutatóterület Illyés 30 (csüe-csü) típusba tartozik, amelynek szigorú szabálya vannak: a sorok száma 4; az egy sorban lévő szótagok száma vagy 5, vagy 7; a rímképlet vagy aaxa vagy xaxa. A bemutatott vers sorai öt szótagosak (gyakorlatilag: ötszavasak), a rímképlete aaxa. A kínai jelek angolul a következő szavaknak felelnek meg21 (mellette a hozzávetőleges magyar fordítás, melyet Salát Gergely az eredeti kínaiból készített): Silent / night / think Csönd(es) / éjszaka / gondol(at) Bed / before / bright / moon / shine Ágy / előtt / fény(es) / hold / fény Think / be / ground / on / frost Mintha / van / föld / rajta / dér Raise / head / view / bright / moon Felemel / fej / néz / fény(es) / hold Lower / head / think / old / home Lehajt / fej / gondol / régi / otthon/ falu Ebből az információból verset alkotni: ehhez valóban bátorság és teremtő erő kell. Illyés Gyula változatában egy sajátosan nyugodt hangulatú, ám meglehetősen bizarr képvilágú vers áll elénk. Illyés eléggé áthangolta a vers tartalmát: Holdfény a földön: ezüst pocsolya, a talaja meg fehér kocsonya. A holdra nézek, majd fejem leejtve rád gondolok, kiskorom otthona. (Illyés) A „fehér kocsonya” kifejezés mintha a semmiből került volna a versbe, de ha elolvassuk a vers francia átiratát, azonnal megértjük, honnan érkezett a versbe a félrefordítás: Devant mon lit, la lune jette une clarté très vive; Je doute un moment si ce n’est point la gelée blanche qui brille sur le sol. Je lève la tête, je contemple la lune brillante; Je baisse la tête et je pense à mon pays.22 A gelée blanche a tettes, amely zúzmarát, deret jelent; Illyés azonban szó szerint, fehér zselének, kocsonyának vette, így került a versbe a kocsonya 60 �Illyés 30 Kutatóterület meg a pocsolya. A vers valójában egy utazóról vagy száműzöttről szól, aki hirtelen felébred éjjel, és a holdfényt dérnek nézi, vagyis a reggelre, az elutazás pillanatára (esetleg a szabad ég alatt töltött éjszakákra) gondol, s a holdról újra a földre fordítva tekintetét, szomorúan gondol a helyre, melyet elhagyott. Szabó Lőrinc változata sokkal pontosabb: Káprázva ébredek. Idegen ágy. Fehér hó lepi szobám padlatát. Felnézek – a hold vakítva ragyog. Fejem lecsügged – hazagondolok. (Szabó Lőrinc) Weöres Sándor „fordítása” csak impresszió, amely inkább hasonlít romantikus európai költeményre, mint bármiféle szomorú kínai versre. Éppen a vers lényege marad ki belőle, a fordító a nyugalmat idegességre, a mozdulatlanságot mozgalmasságra cseréli le: Ágyam lábánál fehér ragyogás: lehet, hogy nyáron itt a hófuvás? Fölemelkedek, nézem-figyelem: ágyamhoz ér a holdfény-villogás. (Weöres) Illyés Gyula kínai fordításait a kritika nem sok megértéssel fogadta – jellemzően a fordítások és a bevezető pontatlanságát rótták fel, és kevés értéket találtak a kis versekben. „Illyés Gyula, sajnos, szintén a Kosztolányi Dezső-féle úton indult el, amikor megtöltötte a kínai szelencét” – írta Sós Endre, hozzátéve, hogy „a behatolás a kínai költészet évezredes lényegébe természetesen nem is sikerülhetett” egyiküknek sem.23 Sós megállapítja, hogy a versek nem is annyira fordítások, hanem „Illyés Gyula magyar versei a kínai versekről” – sokszor úgy fordít, mintha eredeti verset vagy „magyar népdalt” írna.24 Hozzáteszi még, hogy Illyés a kínai jelképeket jól vagy rosszul megfejtő francia antológiából fordított25 – ezzel ellentétes Csongor Barnabás véleménye, aki szerint a francia próza „jó és pontos”.26 Illyés Gyula felfigyelt arra, hogy a kínai verseknek jellegzetes jelképrendszere, sajátos nyelve van, s ez nagyon sokszor valóban hasonlít a magyar népdalok jellegzetes elemeire, pl. a természeti képek esetében. Po Csü Ji Részegség meg az őszi levél című verse egy egész életet foglal össze négy sorban a kínai jelképrendszer segítségével. 61 �Kutatóterület Illyés 30 A szél az őszi fák csúcsán barangol. Az öreg meg a borának beszél. Arca akár a dércsípte levél. Nem ez volt a színe tavaszkor! Ezek a versek csak a maguk teljességében érthetőek meg a nagyfokú „valóságra való koncentráltság” és a versek „pontossága, gyalogjáró realizmusa”27 miatt; a nyelvi egyszerűség és a szimbólumok gazdagsága együtt adja a vers értelmét. „Illyés megpróbálja a maguk mivoltában adni vissza ezeket a különös kis költeményeket” – írta elnézően Rónay György.28 Szerinte Illyés fordítása „kopárabb, idegenebb, szürkébb – realistább”, mint mondjuk Kosztolányié, s ezzel közelebb áll az eredetihez.29 Csongor Barnabás egész kis tanulmányt szentelt Illyés Gyula kínai fordításainak – ebben nem is annyira Illyés fordításait, mint a kötet előszavát kritizálja. Hosszan ír Illyés tárgyi tévedéseiről, általánosításairól, ám meg is jegyzi, hogy Illyés főleg abban hibás, hogy rabul ejtették a Kínával kapcsolatos téveszmék. Az előszó „teljeséggel méltatlan Illyés Gyulához” – írja.30 Csongor is rámutat, hogy a kínai verseket csak igen sok bonyolult szabály alapos ismeretével lehet megérteni, s dicsérőleg jegyzi meg, hogy „a kínai eredeti formai egyhangúságát a fordítások változatosabbnál változatosabb, új és új formákkal törik meg” – ez a kísérletezés Csongor szerint „értékes irányzat”.31 A tanulmány szerzője hiányolja a kötetből a modern kínai irodalmat, már csak azért is – mint írja – mert a kínai verseket 1945 óta filológusok elemzik a fordítók számára.32 Illyés inkább a számára oly kedves francia nyelvre támaszkodott. Nyitott ajtók 1963-ban jelent meg először a Nyitott ajtók, Illyés összefoglaló műfordításantológiája, amely Európa nemzeteinek költészete mellett a kínai és japán költészet válogatott darabjait is tartalmazza. A kötetben a klasszikus római költeményektől a francia középkori költőkön át eljutunk a modern költészetig Európa minden tájáról (de főleg mégiscsak Franciaországból), s a kínai-japán fordításokat követik a finnugor népköltészet darabjai. Az első kötet mintegy 250, a második 380 verset tartalmaz. Illyés grandiózus munkája mennyiségileg és minőségileg is a magyar műfordítás első vonalába tartozik, s ezt a korabeli kritikák is megerősítik. Rónay György elsősorban a versek varázslatos nyelvi gazdagságát emeli ki: a nyelv szellemi, lelki gazdagsága adja meg a fordítások erejét.33 Illyést 62 �Illyés 30 Kutatóterület szerinte nyelvi stílusának jellegzetes magyarossága jellemzi, Illyés teremti a nyelvet, nemcsak kész elemeket használ, hanem „a mai köznyelvnél és a mai irodalmi nyelvnél sűrűbb, mélyebb, gazdagabb nyelvi rétegben dolgozik, bővebb, elemibb, izmosabb nyelvi anyagból teremt, és tágasabb, ősibben friss, tevékenyebb nyelvi szemlélettel rendelkezik” – írta Rónay.34 Ritka kivétel, amikor kedvetlen perceiben beéri mesterségbeli fogásokkal, irodalmias megoldásokkal – teszi hozzá.35 Rónay szerint Illyés a maga képére formálja a verseket, „szemléletesség, mozgalmasság, fogalmazás helyett inkább ábrázolás, »logikus« közlés helyett inkább kép, metafora” áll a versben.36 Az újraformálás eredménye, hogy a verseket úgy lehet olvasni, mintha eredeti költemények volnának. „Nem a szokványos és lötyögős műfordítói egyenruhában mutatkoznak, szépségük nem kölcsönfény halvány pislákolása, és ami a legfőbb, nyelvük anyaga nem szótárízű, langy szirup, hanem tüzes szeszek villogó párlata. Magyar versek” – írta elismerően Lukácsy Sándor.37 Illyés műfordítás közben is magyarul beszél, teszi hozzá, s leginkább akkor remekel, amikor az eredeti vers közel áll az ő költői világához, „ezért is fedezte fel a középkori francia költészetet magának” – mondja Lukácsy.38 A gyűjteménynek jelentős részét képezik még az angolszász (Burns, Yeats, Whitman) és a spanyol ajkú költők, s jelentősek a klasszikus római, valamint a szovjet és a kelet-európai fordítások is. A klasszikus versek fordításait Lator László elemezte egy rövid tanulmányban. Lator részletesen beszámol a műfordító Illyés tökéletes nyelvi és költői biztonságáról, arról, ahogy a költő ráérez a versek lényegére anélkül, hogy beleesne „a latin szerkezetek csapdájába”.39 Illyés mindig megtalálja az egyenértékű magyar formákat, magyar mondatai „magától értetődő természetességgel bomlanak ki” – írja Lator.40 Az ókori vers azonban idegenségéből is megőriz valamennyit, mivel – ahogy Lator írja – Illyés „az idegen verset a magyar közeg fénytörésébe helyezi”.41 Ezt az archaizáló távolítást „művelt, finom, váratlan szórendekkel”,42 éri el Illyés, aki a szokatlan latin verssorokat is nyelvi eszközökkel jelzi magyar fordításaiban. A fordító minden stílusréteget átment, a természetest, a köznapit, a szokatlant, sőt – Lator szavaival – a „keresetten nemeset” is, miközben megtartja, de lazítja, oldja a versformát. A műfordításkötet egy részét Illyés az orosz és szovjet irodalom bemutatásának szenteli. Puskin, Majakovszkij, Lermontov, Jevtusenko és Paszternak verseit említhetjük elsősorban. Illyés emellett néhány orosz prózakötethez is hozzájárult (pl. Leonyid Szolovjov Csendháborító című művének verseit ő fordította 1978-ban). Lermontov fordításához Illyés Trócsányi Zoltán segítségét kérte; a segítség nagy szerepet játszott abban, hogy – ahogy Illés írta – „azt éreztem, rátaláltam Lermontov hangjára”.43 Jevtusenko bűvölő impresszionisztikus képalkotása Illyés hangján 63 �Kutatóterület Illyés 30 természetesen szólalt meg magyarul, s Paszternak modern lírájához is jobban illett Illyés úgynevezett latinos szórendje, mert a ritmus fölött a gondolat uralmát segítette, nem engedte az olvasót belefeledkezni a dallamba – írja Kenyeres Zoltán.44 Példája ennek a Szél című vers, amely szépen mutatja be Illyés mondatszövését: Meghaltam én már, de te élsz. Szél himbálja – míg sírva felnyög – a faházat, a fenyveserdőt, de nem külön, – de minden szálat egyszerre! […] Gyötrött, küzdelmes versmondatok ezek – írja Rónay45 – pontosan ezért hagyják, hogy a vers alakítsa őket, egyenként születnek, nem a műfordítói fegyvertár kész elemei – pontosan ezért tudják jól visszaadni a versek saját harcát, őrlődését, s ez nem csak Paszternak esetében igaz. Illyés műfordításait a tiszta beszéd közvetlensége, a hangulatok felszabadítása jellemzi, s Fodor egy érdekes példával bizonyítja – ez is Paszternaktól való –, hogy Illyés Gyula mennyire ráérez a versekre: Szemerkélt, felhők kergetőztek, de rezzent még a fű alig, csak a por nyelte az esőnek vasas orvosság-csöppjeit. (Fülledt éj) A furcsa helyzetben álló „alig”, és a szokatlan asszociációkat keltő „vasas”46 döbbenetesen összesűrítve állítja elénk a vers hangulati-intellektuális mondanivalóját. Elemi erővel sújt le ez a szó, szinte belehasít a versbe, s mégis megtalálja benne a helyét, beleillik. Műfordítói gyakorlat – elemzések A Jammes verseit maga is kitűnően fordító Nemes Nagy Ágnes egyik tanulmányában47 hosszasan fejtegeti, hogy miért olyan kiválóak Illyés műfordításai. Szerinte a hatalmas szókincs és a kiváló mondatérzék mellett a találó és bátor szóválasztás az, ami rendkívüli többletet ad Illyés fordításainak. A Mi is a boldogság? című verset idézi: 64 �Kutatóterület Illyés 30 Mi is a boldogság? csak egy kék völgy talán, hol hajdanán – ihol harminc éve! – nyulásztam. A versben a voici-nek megfelelő magyaros-népies „ihol” és a rendkívül kifejező „nyulásztam” az a többlet, amelyre Nemes Nagy Ágnes felhívja a figyelmet. A „J’ai chassé la lièvre” (nyúlra vadásztam) helyett a sokkal tömörebb, magyarosabb, hangulatában is odaillőbb szót találta meg Illyés. Más alighanem nem ezt a szót használta volna. „A költő-műfordító végső soron egész költői életművével áll jót a fordításaiért” – mondja Nemes Nagy – Illyés hol „természetes pontossággal, hol merész ugrással” fordít, de mindig hű marad az eredeti vershez. Nagyon hasonló a Parasztasszonyok a városban című vers, ahol a „megehül” szó tökéletesen illik a vers népies-vidéki hangulatába, és egy szóban felidézi a téli hideg és nélkülözés minden konnotációját. Jönnek esőben-sárban a hegyről, hol a gallyak hegyét eszi az állat, ha nagyon megehül; fehérkesztyűs kezük mered esetlenül; büszkén mint jó ekék, és biztosan haladnak. Illyés fordításaiban mindig ott van a természetes magyarosság mellett a meghökkentő, többletjelentéseket hordozó szóválasztás, a dinamikát, nyugtalanságot sugalló szókapcsolatok, metaforák. Frénaud Ész istennője hatalmas alakzat című versének fordításában is találhatunk jellegzetesen illyési kifejezéseket. A vallásos jelképeket, bibliai történéseket és hangulatokat bőven tartalmazó versben ellentmondásos hangulatokat idéznek fel az ilyen megfogalmazások, mint „Szeretetet páráll a mindenség feléd, nép”; „ízes, jó győzelmeim bűzlő fölböfögése”; vagy „Gyárak népe, ti, kinek egén a szipoly zsíros bendője a felhő!”. Hasonlóan érdekes a „petyhüdt bástya” vagy a „tündér diadalok” is – ízesen illyési, mégis illeszkedik a francia vers forradalmi hangulatába. Illyés Mallarmé verseiből is fordított, mint mondta, „megpróbáltam áttenni magyarra, mégpedig úgy, abban a bonyolultságban, ahogyan ő tudatosan megírta a verseit”.48 S még itt, a talányos, végsőkig megszerkesztett versben is felfedezhetjük Illyés jellegzetes szóválasztását: „Konok kemény remény keserves búja rág / vágyom a keszkenők utolsó búcsúját!” (Tengeri szél). Ki más merné itt azt a szót leírni, hogy keszkenő? A műfordítások egyik legérdekesebb része az Éluard-válogatás. A költő, aki Illyés szerint „egy agyoncifrázott, agyonbonyolított költészetbe vitte vissza a keresetlenséget”,49 nem bizonyult könnyű műfordítói feladatnak. 65 �Kutatóterület Illyés 30 Ahogy a fordító írta, egy magyar Éluard-kötet „nem ígérkezik minden sorával hamaros és azonnali élvezetnek”.50 Az 1936 november című vers a nehezen értelmezhető, a jelentések csúsztatásával játszó költemények közé tartozik, melyet igazán lefordítani nem lehet, csak a vers értelmezését adni, Illyés tehát itt maga is egy lehetséges értelmezést ad.51 A következő részletben a magyar vers az eredetivel ellentétben sokkal szabadabb, asszociatívabb képekben fogalmaz, s a 4-6. sorban52 egy olyan értelmezést ad, amely inkább eljátszik a politikai jelentéssel is bíró – ám a jóra törekvés jelentést a maga távoli módján szintén megjelenítő – „jobbratörés” szóval, minthogy a vers eredeti jelentését adná vissza. A kétértelmű fogalmazásmód nem engedi eldöntenünk, hogy a politikai baloldal jobbra törekvése, vagy a jobboldal előretörése szörnyű; az ilyen „játékokban” Illyés költői és nyelvművészei nagysága mutatkozik meg. Ville en baisse océan fait d’une goutte d’eau sauvée Tenger-apályú város utolsó cseppnyi szabad óceán D’un seul diamant cultivé au grand jour Napfényben köszörülődő ritka gyémántkövünk Madrid ville habituelle à ceux qui ont souffert Madrid beh ismerős vagy azoknak akiket De cet épouvantable bien qui nie être en exemple Meggyötört ez a szörnyű jobbratörés kiket Qui ont souffert Azért gyötör kín és nyomor De la misère indispensable à l’éclat de ce bien Mert másként az a jó talán föl sem ragyog Que la bouche remonte vers sa vérité Induljon meg a száj igaza vissza-útján Souffle rare sourire comme une chaîne brisée Mozdulj ritka mosoly ahogy rablánc törik Que l’homme délivré de son passé absurde Lerántva képtelen múltja nyűgét az ember Dresse devant son frère un visage semblable Testvérei elé rokon arcot emeljen Et donne à la raison des ailes vagabondes. S adjon az értelemnek csapongó szárnyakat. Az idézet felszólító módú második felében ismét egy illyési hiba található: az „induljon meg a száj igaza vissza-útján” kifejezés helyesen „a száj újra 66 �Kutatóterület Illyés 30 emelkedjen fel a maga igazához” lenne – a vissza-út valami negatívat sugall, jelentésével nem illik a versbe. Illyés bátran értelmez, ha több jelentésből kell választania, ám úgy tűnik, helyenként többre tartja azt, amit költői szemével ő lát bele a versbe annál, ami valóban – szövegszerűen – benne van. A költői szenvedélyt ő sem tagadhatja meg. Szintén Éluard verse a Langage des couleurs (magyarul A színek szavai), amelyben megfigyelhetjük Illyés jellegzetesen sűrítő, a jelentéseket összevonó szerkesztésmódját. A „misère subsiste” nála „konok nyomor”, a „j’espère et je m’irise” „szivárványlón remélek”, a „se prolonge” jelentés kimarad, a „clarté” „sugarában” lesz, az „érige” pedig megmarad az egyszerű „emelem” jelentésben. A francia szó alapvetően „templomot emel” vagy „szobrot állít” értelemben használatos, ez a magyarban csak közvetetten jelenik meg. A vers összességében mégis egységes hatást kelt, az eredeti szófűzését, jelentését és hangulatát jól visszaadja: D’un côté de mon coeur la misère Szívem egyik felén a konok nyomor subsiste áll De l’autre je vois clair j’espère et je A másik csupa fény szivárványlón m’irise remélek Je reflète fertile un corps qui se Termékeny tükrözés vagyok a prolonge testemé Je lutte je suis ivre de lutter pour vivre Küzdök mámorosan hogy a létért küzdhetek Dans la clarté d’autrui j’érige ma Mások sugarában emelem victoire diadalmam Érdekes gondolatok, nyugodt, mégis nyugtalanító asszociációkat ébresztő képek jellemzik Jean Follain Kuvik című versét. Ilyés műfordítása itt is meghökkentő szavaival, érdekes szóválasztásaival tűnik ki. A régies „mécs” szó mellett rendkívül hatásos a „kikortyolja” is, amely hosszúságával, tárgyilagosságával erősebb, mint a francia „kiissza” (boit) igéje, s az utolsó sorban az „éclairant” megfelelőjeként szereplő „fénytrejtő” is sűrítő szemléletességével győzi meg az olvasót. Pontatlanságnak tűnik ugyanakkor, hogy a „bête” (állat) helyett „madár” (s kisebb mértékben, hogy a „szűz” helyett „szűzi”) áll.53 A „bête” a Jelenések könyvében leírt szörny (a magyar Biblia fenevada), a franciában La bête, amely az Antikrisztus megtestesítője – ez a nem elhanyagolható jelentés egyszerűen eltűnt a fordításból. Ez adna 67 �Kutatóterület Illyés 30 a versnek ugyanis egy misztikusabb, mélyebb olvasatot (egyértelműen efelé mutat a vers kezdete, a babonákat, népi hiedelmeket idéző „mondják hogy”). A francia effraie (kuvik) szó egy vészjósló, ijesztő kiáltású madár (az „effrayant” a franciában „rémítőt” jelent), amely romokban, templomtornyokban lakik; másik neve chouette religieuse,54 vagyis „vallásos bagoly”. A magyar vers azonban így is jól sikerült fordítás, csak dimenzióiban kevesebb, mint az eredeti – egy kedves vidéki mese lesz belőle: On dit que l’effraie Mondják hogy a kuvik boit l’huile aux lampes du sanctuaire kikortyolja a falusi templomokban dans les églises du village; a sekrestye mécseiből az olajat elle entre par le vitrail brisé bemegy a kitört ablakon dans ces heures de nuit az éji órák idején midőn quand les bons et les violents s’endorment szelídek durvák egyként alszanak midőn quand l’orgueil et l’amour s’épuisent szeretet és gőg egyként elcsitul midőn quand le feuillage rêve. szunnyad a lomb. La bête réchauffe son sang Fölmelegíti a vérét a madár avec l’huile éclairant et vierge. a fénytrejtő szűzi olajjal. Robert Burns verse, Az Ayr hídjai fordítása méltó feladat volt Illyésnek. A skót költő népies, nyersebb verselése közel állt hozzá, s itt is kihasználhatta fölényes nyelvi képességét. A vers egy szakaszában az „ütetnyi” szót használta, amely „egy tűzcsiholáshoz elegendő taplót” jelent, de elég könnyen érthető, hogy „keveset” jelent. A jelzett sor – bár nagyon jól belesimul a magyar fordításba – műfordítói szabadosság, melyet a betoldott „parasztin szólva” leplez; az eredeti „In plain braid Scots hold forth a plain braid story” annyit tesz, hogy „egyszerű skót nyelven mond el egyszerű történetet.” A versszakban találó a „paraszti” és a brit kocsmák világát idéző „pintes” használata is. Férfi, méltó hazája fénye lenni, parasztin szólva, nem kell itt ütetnyi, mert pintes mellé s tanácsházba immár nem takarékos, józaneszű polgár ül, 68 �Kutatóterület Illyés 30 de mihaszna, szélhordta nemes, ki országot, világot tönkretesz Shakespeare: Coriolanus Illyés Gyula 1954-55-ben részt vett az új Shakespeare-összkiadás munkálataiban: tagja volt a szerkesztőbizottságnak. Munkája során a klasszikusok (Arany, Petőfi, Vörösmarty) kultuszát éltette: a klasszikus fordítások javításának, átigazításának legnagyobb harcosa volt. „Óriási szolgálat Vörösmartynak, Petőfinek, hogy az ő fordításuk lesz az örök magyar Shakespeare. Igenis legyen végre használható, egészséges, jó a fordítás. A kiadásnál ne filológusokra gondoljunk, de diákokra, munkásokra, akik Shakespeare-t akarják élvezni, nem az irodalom körüli pletykát.”55 A politika ekkortájt nagyon beszűrődött a napi munkába: Illyésnek néhány arra vonatkozó megjegyzése is volt, hogy a „munkás és paraszt” olvasók mit értenének meg. Ezért egyértelműen állást foglalt amellett, hogy a régi klasszikus fordításokat át kell javítani. Filológiai oka is volt. „A zseniket ne a hibáikban tiszteljük” – tette hozzá. A megbízást Szabó Lőrinc és ő maga kapták meg: Szabó Lőrinc a Lear királyt és a Julius Caesart,56 a Petőfi-könyvet is jegyző Illyés a Coriolanust retusálta. Mindkét költő alaposan átvizsgálta és kijavította a drámafordításokat, majd a szerkesztőbizottság döntése alapján vagy elfogadták, vagy elutasították az ő javításaikat. A Coriolanus szövegében mintegy 280 javítást sorol fel az 1955-ös kiadás jegyzete. Illyés javításaira nem lehet panasz: javítja a Petőfi korára jellemző szócsonkításokat, mint tudtotokr’ adom, gabna, től’, rá’dás, sergem stb., apróbb kiegészítéseket tesz, hiányzó sorokat pótol, illetve javít néhány olyan szót, amely ma már mást jelent, mint Petőfiék korában: a „bebalzsamozni” így lett „írral kenetni”, a „viszály” „balszerencse”. Olyan helyek is voltak, ahol Petőfi eredeti megoldása nemhogy elfogadható, de jobb: Petőfi: Rendén haladjatok, / Hogy, mint szokás, pártok ne keljenek, s nagy / Rómánkat el ne döntsék fiai. Illyés: Rendes per útján / Járjatok el, nehogy – népszerü! – pártharc / Támadjon s római sarcolja Rómát. Mikor a klasszikus fordítások kiadása már elindult a maga útján, Illyés hátradőlt, és azt mondta: „Sándor hálás lesz még nekem ezért a túlvilágon”.57 69 �Kutatóterület Illyés 30 Bizonyára hálás, hogy azóta is minden Shakespeare-kiadásban ő szerepel, de az is bizonyos, hogy a drámát azóta alig állították színpadra, s a modern előadásokban inkább Eörsi István fordítását használják. Az bizonyos, hogy a Bánk bánt is erőteljesen átigazító Illyés megnyilvánulásai sokszor visszatetszőek,58 főleg ha tudjuk, hogy a Nyitott ajtók bevezetésében (1963-ban) a következőt írta: „Hamlet-, Coriolanus-, Lear-fordításunk állja az időt, s öregedésük is javukra lesz, azzal is az eredetihez simulnak”.59 Itt nyilvánvalóan már a saját maga által már javított szövegre, nem az eredetire gondolt. Összefoglalás Sok mindent elmondtunk Illyés Gyula műfordításairól, s a végső kép leginkább azt mutatja, hogy Illyés igen jó műfordító volt: hibái ellenére, mesterségbeli tudása révén mindig jó magyar verset „hozott össze”. Ehhez hozzátehetjük, hogy helyenként bámulatosan jól elkapta a vers jelentését: megvolt benne a költőnek az a képessége, mellyel a szavak, hangok mögött meghúzódó „második” tartalomra is rá tud hangolódni.60 Fordítása mindig magyar: számára fontos a versmondat épsége, ennek egészségéért áldozatra is hajlandó, s – ahogy Nemes Nagy Ágnes írta, „a mondat természetességét tűzből-vízből kimenti”.61 Illyés szóválasztásai, lexikai tudása, műfordítói trouvaille-ai párjukat ritkítják. A teljes magyar szókincs a kisujjában van, ő pedig kísérletező kedvű, alkotó műfordító, akit a száraz filológia helyett sokszor a sajátosan illyési ihlet irányít.62 „Illyés Gyula latinos szelleme” közel állt ahhoz, amit az új fordítói eszmény megkívánt – írja Kenyeres Zoltán,63 s mi is hozzátehetjük, hogy érett, nagy fordítói művészet volt az övé. Nem kerülhetjük meg azonban azt, hogy a nyelvtudással lehettek gondjai – mint az elemzések során láthattuk, sokszor félreértett (illetve sajátosan értelmezett) mind francia, mind angol verseket. Adódik a feltételezés, hogy Illyés „közel anyanyelvi szintű” franciatudása csak legenda, hogy ezt olyan kortárs írta róla, aki maga nem tudott franciául. Feltehetően jól beszélt, de az élő francia nyelvtől nagymértékben különböző irodalmi írott nyelvben mintha nem lett volna olyan magabiztos a tájékozódása; bár ezt sosem írta meg róla senki, ugyanúgy nagyokat hibázott, mint bármelyik másik műfordító. Illyést a mai napig körüllengi az érinthetetlenség mítosza, az, hogy nagyon sok mindent nem akartak, nem mertek leírni róla a kortársai; már életében kultusza volt, egyszemélyes intézmény volt a magyar irodalomban. Ám ha csak műfordításait olvassuk, megállapíthatjuk, hogy ott van a helye a legnagyobbak között. 70 �Illyés 30 Kutatóterület Jegyzetek Jelen tanulmányban is csak néhány interjúra és rövid esszére támaszkodhatunk. Földes 1986:27 3 Földes 1986:46 4 Földes 1986:86 5 Földes 1986:45 6 Földes 1986:665 7 Földes 1986:668 8 Illyés 1975:350 9 Illyés 1975:353 10 Illyés 1975:351 11 Illyés 1975:548 12 A korai fordításoknak külön tanulmányt kellene szentelnünk. Sajnos problémát jelent az is, hogy Illyés műfordításait a gyűjteményes kötet a versek keletkezésének sorrendjében közli, így semmit sem tudhatunk meg a műfordító fejlődéséről. 13 Kenyeres 1974:330 14 Illyés 1975:352 15 La poésie chinoise. Séghers, Párizs, 1957. 16 Illyés emiatt alaposan félre is értette a kínai költészetet. Egy helyütt azt írta, hogy „a kínai vers kötelező nyelve oly finom, hogy már-már finomkodó” (Illyés 1975:269). Erről azonban közvetlenül nem szerezhetett tudomást. Salát Gergely sinológus szerint több fordító (pl. Weöres Sándor, Nagy László) úgy dolgozott az 1950-60as években, hogy sinológusok – elsősorban Tőkei Ferenc és Csongor Barnabás – készítettek a kiválasztott versekről egy nyersfordítást, jegyzetekkel együtt, ezt a költők versbe öntötték, majd a sinológusok összevetették az eredetivel. Ezzel a módszerrel költőileg remek és filológiailag is pontos fordítások jöttek létre. Illyés versei azonban a kínai eredetivel nem találkoztak, utólag sem ellenőrizték őket. (Salát Gergely sinológus szíves közlése.) 17 Illyés 1975:270 18 Illyés 1975:268 19 Li Taj Po verse. http://www.chinese-poems.com/lb4t.html. (2012. jún. 28.) 20 Rónay 1958:498 21 http://www.chinese-poems.com/lb4t.html (2012. jún. 28.) 22 http://wengu.tartarie.com/wg/wengu.php?no=233&l=Tangshi#p13n1. (2012. jún. 28.) 23 Sós 1958:8 24 Lukácsy Sándor szerint azért állt közel Illyéshez a kínai költészet is, mert az is „népi a régiségben”. Lukácsy 1964:455. 25 Sós 1958:8 26 Csongor 1958:256 27 Rónay 1958:499 28 Rónay 1958:497 29 Rónay 1958:498 30 Csongor 1958:259 1 2 71 �Kutatóterület Illyés 30 Csongor 1958:256 Csongor 1958:255 33 Rónay 1973:31 34 Rónay 1973:33 35 Rónay 1973:35 36 Rónay 1973:36 37 Lukácsy 1964:454 38 Lukácsy 1964:455 39 Lator 1974:1237 40 Lator 1974:1237 41 Lator 1974:1238 42 Lator 1974:1239 43 Földes 1986:667 44 Kenyeres 1974:362 45 Rónay 1973:39 46 A szóra Fodor mutat rá tanulmányában: Fodor 1974:1240 47 Nemes Nagy 1974:1236 48 Tüskés 1983:180 49 Illyés 1975:9 50 Illyés 1975:28 51 Idevág Ferenczi László – nem ezzel a verssel foglalkozó – megjegyzése, miszerint a fordító Éluard „egyik lehetséges magyarázatát adja.” (Ferenczi 1998:148) Valóban, nagyon nehéz – itt és máshol is – megállapítani, hogy hibás fordításról vagy sajátos költői koncepcióról van szó. 52 Ez az én olvasatomban a következő: „akik szenvedtek / a rettenetes jótól, mely megtagadja, hogy példává legyen, / akik szenvedtek / az elkerülhetetlen gyötrelemtől, mellyel a jó kitörése/ragyogása jár”. 53 Mediterrán országokban általában nem ásványi, hanem növényi olajakat használnak, s ezek az olajak nem „szűziek” hanem „szűzek”. Ez a fordítás értékén nem ront. 54 http://www.cnrtl.fr/definition/effraie (2012. júl. 7.) 55 Szele 2008:170 56 Erről bővebben lásd: Szele 2007 57 Szele 2008:173 58 Illyés 1952-es naplójában még azt írta, hogy a klasszikus alkotásokhoz tilos hozzányúlni. Ezt 1955-re úgy módosította, hogy a fordítások nem eredeti alkotások, azokat lehet javítani. 1976-ban pedig elkövette a „merényletet”, és átírta Katona alkotását – az új változatot Gajdó Ágnes és Bécsy Tamás is élesen kritizálta. 59 Illyés 1975:352 60 E. Fehér 1963:7 61 Nemes Nagy 1974:1237 62 Több kortárs utalt arra, s Illyés maga is elismerte, hogy az emberek lobbanékony, önuralmát hamar elvesztő típusához tartozik; Szabó Lőrinccel, Kálnokyval, Vassal ellentétben az ő műfordítói készletében kevésbé kapott helyet a gondos szövegértelmezés, a filológiai fegyelem. Felmerül a kérdés, hogy vajon mi magyarázza a hatalmas felfogásbeli különbségeket az angol és a francia (újlatin) versek fordítói között? 31 32 72 �Illyés 30 Kutatóterület Kenyeres 1974:338 A kritika adatai a „spenótban” helytelenek: mind az évszám, mind az oldalszám hibás. 63 64 Irodalomjegyzék CSONGOR Barnabás: Illyés Gyula kínai versfordításairól. In: Kortárs 1958/8. pp. 255260. E. FEHÉR Pál: Illyés, a műfordító. In: Élet és Irodalom, 1963/41. p. 7. FERENCZI László: Töredékek a fordításról. In: Kabdebó et al. (szerk.): A fordítás és intertextualitás alakzatai. Anonymus, Budapest, 1998. pp. 146-153. FODOR András: A műfordító Illyés Gyula és Kelet-Európa. In: Nagyvilág, 1974/8. 1239-1241. FÖLDES Anna (szerk.): A költő felel. Beszélgetések Illyés Gyulával. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986. GAJDÓ Ágnes: Szentségtörés vagy plasztikai műtét? (Ilyés Gyula Bánk bánátigazításáról). In: Új Dunatáj, 1999. március. pp. 29-39. ILLYÉS Gyula: Iránytűvel. II. kötet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975. ILLYÉS Gyula (ford.): Kínai szelence. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1958. ILLYÉS Gyula (ford.): Nyitott ajtók. I-II. kötet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. KATONA Jenő: Illyés Gyula versfordításai. In: Könyvtáros, 1963/8. pp. 685-686. KENYERES Zoltán: Gondolkodó irodalom. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974. LATOR László: Illyés Gyula Horatiusai. In: Nagyvilág, 1974/8. 1237-1239. LUKÁCSY Sándor: Illyés Gyula műfordításai. In: Nagyvilág, 1964/3. pp. 454-456. NEMES NAGY Ágnes: Kék völgy. In: Nagyvilág, 1974/8. 1235-1237. RÓNAY György: Fordítók és fordítások. Magvető Kiadó, Budapest, 1973. RÓNAY György: Kínai szelence. In: Vigília, 1958/8. pp. 497-498. SÓS Endre: Mi van a Kínai szelencében? In: Magyar Nemzet, 1958. júl. 6. p. 8. SZELE Bálint: “Társalogni avval, aki bölcs” – 11 Shakespeare-interjú. Ráció Kiadó, Budapest, 2008. SZELE Bálint: Vörösmarty Mihály találkozása Szabó Lőrinccel: a Julius Caesar és a Lear király 1955-ös szövege. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 2007/1-3. pp. 118130. TÜSKÉS Tibor: Illyés Gyula. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 73 �Találkozási pontok A tér metamorfózisai Beszélgetés Csemniczky Zoltán szobrászművésszel MIZSER ATTILA Csemniczky Zoltán Munkácsy-díjas szobrászművész, galériavezető, a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központ igazgatója idén ünnepelte 60. születésnapját, áprilisban pedig a Szerbtemplom Galériában kiállítás nyílt a művész drótszobraiból. Csemniczky Zoltánnal a pályakezdésről, a hétköznapokról, a térkezelésről beszélgettünk. – Mikor kezdtél szobrászattal foglalkozni? – A családi hagyomány úgy tartja, hogy kb. hároméves koromban, Romhányban, a Laszkáry kastély udvarán kezdődött. Volt egy akácfa, aminek az oldalához egy nagy követ támasztottak, én azt egy baltával elkezdtem faragni, a család nagy örömére. Hát így kezdődött. Később, már komolyabban, agyaggal és fával próbálkoztam. Már a középiskolában (a budapesti Zrínyi Ilona Gimnáziumban) eldőlt, hogy a művészetek jobban érdekelnek, mint a tudományok. A Dési Huber István Képzőművészeti Körbe is jártam. Az érettségi után a képzőművészeti főiskolára és a szegedi főiskolára felvételiztem. Szegedre vettek fel, ott kezdtem el tanulni. A diploma megszerzése után, 1976-ban pedig Balassagyarmatra kerültem a családommal. – Hogyan emlékszel az első évekre? – Az első néhány évben tanítottam a város általános iskoláiban, ’79-től 74 �Találkozási pontok pedig a Horváth Endre Galéria kiállításait szerveztem – azóta is itt működöm, rendületlenül, igaz, most más munkakörben, a művelődési ház igazgatójaként, és nyilván a körülmények is változtak. Kezdetben minden kiállítást engedélyeztetni kellett a megyei tanács művelődési osztályával, és csak a képzőművészeti lektorátus által előzetesen zsűrizett kiállítást lehetett meghívni. Nem emlékszem semmilyen nagyobb nehézségre, nem volt olyan, hogy valakinek a kiállítását ne engedélyezték volna, akit szerettünk volna meghívni. Az amatőr művészek kiállítása annyiból jelentett problémát, hogy a kezdők csak profival együtt jelenhettek meg, de később ez a szemlélet is változott. Ma a Horváth Endre Galéria és a Szerbtemplom Galéria párhuzamosan működik, kiegészítve egymást. A kisvárosi létből fakad, hogy a sokféleséget igyekszem mindig bemutatni, műfajilag, stilárisan, szemléletmódban, anyaghasználatban erre törekszem. Egyetlen szempont van: a művészi szándék megvalósulásának a minősége. – Folyamatosan szervezel kiállításokat. A következő évad megtervezésétől a pályázatok előkészítésén és a képek/műtárgyak elhelyezésén át a technikai kivitelezésig minden munkafolyamat felelőssége – igazgatóként is – a tiéd. Azonban elsősorban alkotóművész vagy. Hogyan egyeztethető össze ez a két, illetve három profil? – Az igazgatói munkakör rengeteg bürokratikus feladatból áll, amiket nem lehet félretenni. A kiállításszervezés és –kivitelezés azonban kreatív munka, örömet is ad. Mindig kihívás, amely során nem elég a gondolatiságot, a kiállítás koncepcióját, a szerzői szándékot felismerni. Azt is figyelembe kell venni, hogy a képeknek, tárgyaknak önálló térigényük van: minden darabnak a konkrét kiállítótérben kell jelentést adni. Ami a saját alkotásaimat illeti, arra lopni kell az időt magamnak. Sokszor csak hétvégén vagy éjszaka tudok a műteremben dolgozni, de mindig szakítok magamra is időt. – Az utóbbi időben szinte kizárólag különleges technikával, drótból készíted a szobraidat. Miért épp ezt a kifejezésmódot választottad? 75 �Találkozási pontok – Klasszikus anyagokkal (kő, gipsz, fa stb.) is dolgoztam korábban, és pontosan az ezekhez szükséges munkafolyamat alakította ki a speciális dróttechnikát. Eredetileg meg kellett csinálni a szobor vázát, és a vázra rátekert géz bezárta a tömeget, a volument. A felületen kellett valamilyen ornamentikát, fakturális játékot létrehozni ahhoz, hogy kicsit érdekesebb legyen az egész. Alapesetben a fény-árnyék-hatások hozzák létre a plasztikát, de nekem egyszer csak érdekesebb volt az, hogy milyen az egésznek a szerkezete. Milyen a szobor, amikor bele lehet látni, amikor a különböző nézetekből az áthatások, a térbeli viszonyok eltérő rendszere működik. Ezekben a szobrokban az üres helyek, a térelemek egymáshoz való viszonya hordoz kifejezőerőt, egyfajta architektúráról van szó. Az építészetre jellemző, hogy az üregek rendszere adja meg egy-egy épület belső karakterét, és itt engem is a térbeliség érdekel – ez jellemzi az első ilyen, Had című szobromat is, amely most a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumban látható. Ez a komolyabb válasz. A viccesebb az, hogy a lakótelepi műteremben, a lopott időben, éjszaka nem lehetett a klasszikus módon szobrot faragni. – Változott az évek során a munkafolyamat? – Kezdetben a szobor szerkezetét az jellemezte, hogy a külső burkon keresztül lehetett átlátni, rálátni a belső struktúrára. Aztán nyilván változott az, hogy a szerkesztésmódban, a tér strukturálásában többféle variációs, kombinációs lehetőséget találtam, találok folyamatosan. Egy-egy mintázat esetében többféle értelmezési lehetőség adott, amelyeket igyekszem kiaknázni. A kiindulópontot általában egy-egy forma jelenti, amelyre ráépül a logikai szint: a forma fokozatos kibontásával jutok el a bonyolultabb, komplexebb térbeli és gondolati rendszerekig. Bármilyen egyszerű motívum (egy folt a falon, egy repedés stb.) elindíthat egy ilyen gondolattársítási folyamatot, amelynek eredménye végül egy külső kép, a szobor mint látvány és forma. Azonban más művészeti ágakkal ellentétben a szobrászat fizikai törvényszerűségektől is függ. Egy kép esetében mindig adott egy hordozó 76 �Találkozási pontok (egy papír, egy lemez), amelyre a kompozíciót felvisszük. A szobor esetében viszont arra is figyelni kell, hogy hány helyen lehet rögzíteni, felfüggeszteni, megfelelő egyensúlyi állapotot kell létrehozni ahhoz, hogy stabil és megfelelő helyzetű legyen. – Áprilisban nyílt kiállításod a Szerbtemplom Galériában. Érdekesség, hogy idén színesek a szobraid, és fekete háttér előtt helyezted el őket. – A sötét háttér abban segít, hogy kontrasztosabb, hangsúlyosabb legyen a látvány, kiemeli a formákat, a térbeli viszonyokat. A kilencvenes években már használtam színeket a szobraimon, tehát ez egyfajta visszatérés. De valójában a drótok mindig „festve” vannak, mert amikor megsavazom őket azért, hogy forraszthatók legyenek, megsérül a védőréteg, és rozsdásodni kezdenének, ha nem festeném vagy fújnám le őket. A legújabb szobrokat ecsettel festettem, mert olyan térbeli viszonyok voltak, hogy nem lehetett lefújni az apró, finom formákat. A színek révén a szobor láthatóbbá válik a térben, a formailag is elkülönülő struktúrák (például a különböző vastagságú drótokból más-más módon megfont térelemek) ezáltal még határozottabban elválnak egymástól. A kétféle forma ütközése, feszültsége érzékelhetőbbé válik. – Min dolgozol most? – Június 27-én Szécsényben nyílik kiállításom. A címén még gondolkodom: volt olyan címváltozat, hogy „Insectarium”, azaz rovartár, de ezek inkább férgek, bár a lárvaállapot is féregszerű. Ez tehát még teljesen megváltozhat. A kiállítási darabok férgeket, embereket (féregszerű és emberszerű lényeket) ábrázolnak. Az emberi lélek formáit, a lélek tekervényeit és vonaglásait ábrázolják, azokat a torzulásokat, amelyek jellemeznek minket. Annyi „újdonságra” lehet számítani, hogy lesznek olyan szobrok, amelyek falra kerülnek. De ezen az anyagon még dolgozom – az igazgatói kötelezettségektől eltekintve, folyamatosan. 77 �Kép-tér FENYVESI ORSOLYA firkák (kabai lóránt képeihez) Esőket aggat ruhafogasokra – vártak rá vagy várakozott. Telefirkált négy füzetet, elkötött csónakon próbált bejutni az ablakokon. A házakat ellepte már a víz, a felület, amitől jobban félt, mint a filc párolgásától. Nem marad majd semmi, állítólag ebben reménykedik, de vajon a késeket vagy a villákat szereti jobban elmosogatni? 78 �Kép-tér “ír, olvas, firkál stb.” Beszélgetés kabai lóránttal kabai lóránt, ahogy magáról írja, „kisbetűs, férfi, ír, olvas, firkál stb. Miskolcon született, Ongán nőtt fel, Budapesten él.” Költő, vizuális művész, a Műút szerkesztője. Idén májusban a Roham Galériában tervezett kiállítást a firkák. Felesleges című sorozat képeiből. A kiállítás végül elmaradt, de nem erről, hanem telerajzolt füzetekről, az alkotás folyamatáról, írás és vizualitás egymásra utaló és egymást ellenpontozó viszonyáról beszélgettünk. – A sorozat darabjai voltaképp füzetlapokra rajzolt/írt képek, képversek. A „teleírt, telerajzolt füzet” kapcsán először Tandorira, József Attilára asszociáltam – mintha ez a gesztus nálad is olyan egzisztenciális téttel járna, mint a Szabad ötletekben, vagy Tandori egész életművében. Hogyan, miért jött létre az anyag? – Kaptam vagy két éve két egészen kis méretű Moleskine-füzetet, sehogy sem állt rá a kezem, hogy abba jegyzeteljek, itt álltak üresen tavaly nyárig, amikor elkezdtem rajzolni beléjük (talán mégis pontosabb lenne azt mondanom: firkálni); hamar beteltek, majd egy nagyobbat is kaptam, végül megint egy kicsit – mind tele van már. (Azóta készítettem még két kisméretű füzetet japán hajtással, azok is tele, most igyekszem fékezni.) Az indíttatás pedig valahogy nagyon mélyről jött – nem is volt tervezett munkamenet, csak engedtem, hogy az történjék ezeken a kis felületeken, ami történni akar: egyrészt „automatikus” volt, nem agyaltam semmin, csak amikor már elkezdett a kép formálódni, akkor kezdtem valamennyire tudatosan eljutni a végeredményhez. Mondhatni csak a nyomhagyó eszköz, a filc vagy a színes ceruza kötött a valósághoz ezekben a tudatváltozott pillanatokban, afféle „kívül-lét”, szó szerinti kivetettség, ob-jekció volt ez. És bár a „firka” talán hevenyészettségre utalna, ami azért itt meglehetősen pontatlan lenne, mégis, jobb híján, firkáknak nevezem ezeket a képeket. – Bizonyos képek töredék-jellegűek (mintha egy másik kép egy részletét mutatnák meg), az első látásra homogén felületek pedig sokszor valójában palimpszesztek (egy másik rajzot, szöveget rejtenek), és vannak olyan 79 �Kép-tér képeid, amelyek rejtvény-jellegűek, megoldásuk a szemlélő erőfeszítését igényli. Mégis egységes az anyag, koherens a világ, amit az elrejtés/hallgatás szervez. Mintha azt próbálnád megfogni, amiről (Wittgenstein nyomán) nem lehet beszélni. – Nem tudom, nem hiszem, hogy ez az lenne, amiről nem lehet beszélni – azt gondolom, hogy a beszéd lehetetlensége itt egyszersmind a képi „beszéd” lehetetlenségét is jelenti, azaz arról firkálni sem lehet talán. Való igaz, van itt hallgatás, elfojtás, sőt csend, de „csak” annyira, mint mondjuk a verseimben. – Hogyan viszonyulnak a képzőművészeti munkáid a verseskötetekhez? – A vizuális munkáim elkülönülnek az irodalmiaktól, külön világ, egészen más gondolkodásmódot, más állapotot feltételeznek és mutatnak (nyilván ezért is van az, hogy ha huzamosabb ideig nem írok, mint mostanában, inkább áll össze egy ilyen sorozat, és fordítva: amikor viszonylag rendszeresen írok, csak elvétve születnek vizuális munkák). Azzal együtt előszeretettel használom a saját munkáimat a köteteimben is, és nagyon szeretném biztosan tudni, hogy azokban a kontextusokban jóval többek, mint egyszerű illusztrációk, sőt hogy alapvetően hozzájárulnak a szövegek kialakította összképhez mint más műfajú, de egyenértékű, jelentéses elemek. – Sorozatként emlegetjük ezt az anyagot, de valóban az? Végül is a kiállítás lehetősége, ötlete azt is jelenti, hogy lapokra kell szedni a füzetet, megbontani a sorozatot, újrarendezni a térben. – Magam is sorozatként gondolok ezekre, és végül egyben maradtak a füzetek, ugyanis a lehető legtovább akartam húzni a lapok kivágását a kiállítás előtt. A kiállítás viszont elmaradt a Roham hirtelen és gyalázatos bezárása miatt. És mivel éppen abban a térbe képzeltem el e sorozat szerintem megfelelő tálalását, nem is vittem át máshová – valószínűleg nem lesz így kiállításon látható („De legalább a füzeteket nem trancsíroztad szét!” – ahogy egy kedves ismerősöm fogalmazott). Az elképzelés lényege egyébként az volt, hogy nem nagy üvegek alá teszem ezeket a kis képeket, hanem 6-8 darab, nagyjából 50×12 centis fotókartonokra kasíroztam volna egyenként 5-7 rajzot a füzetekből, ugyanekkora üveglapokkal lefedve, körülbelül szemmagasságban helyezve (ahol még a világítás használhatónak mondható). – Az elemek variációjára, felcserélésére, re- és dekonstruálására épülő eljárás jellemző korábbi munkáidra is, például az erre, arra, semerre (grafikák, kollázsok és fotók, 1995-96) című kiállítás szintén egy téma újragondolására épült. Ott tipográfiai elemekkel dolgoztál, vagyis a sokszorosítás mediális aspektusait (pl. hogy minden megismételhető) gondoltad újra. Itt épp fordítva, arról a tapasztalatról van szó, hogy a kézírásban, a „firkában” minden egyszeri. Hol vannak nálad a műalkotás értelmezésének a határai? – Afféle öreg (neo)avantgárdistaként igencsak szeretném, ha eltűnnének 80 �Kép-tér a határok, és (persze azért nyilvánvalóan valamiféle szempontrendszernek megfelelően) bármi művészetté válhasson. Persze jó ideje „klasszicizálódom” magam is, mintha fordított utat bejárva egyre inkább a hagyományos formák felé fordulnék, papírhoz és tollhoz vagy ceruzához, ecsethez és vászonhoz – igaz, korábban is dolgoztam ilyenekkel, de most mintha jobban érdekelnének ezek a bevettebb formák. Sőt a napokban azt álmodtam, ismét rézkarcokat készítek (ami után felébredve igen heves vágyat érzek arra, hogy valóban így legyen)… – Többféle műfajban alkotsz, a képregénytől a performanszon át a médiaművészetig, szinte mindennel kísérleteztél. Mennyiben igényelnek eltérő gondolkodásmódot az egymástól távol eső műfajok? – A comic strip alapvetően gegekre épül: van három képkockád, és abba kell beleférnie mindennek, amit egyszerre el akarsz mondani. Azaz ilyen szempontból ez egy „szűk” műfaj, nagyon komoly korlátokkal. A performansz pedig éppen az ellenkezője, a másik véglet: ha megfelelő helyet talál hozzá az ember, ahol ideális esetben minden technikai igényét ki tudják elégíteni, akkor egyfajta totális művet alkothat, melyben számtalan műfaj, művészeti ág és médium elemeit fel tudja használni és élni tud velük – gyakorlatilag határok nélkül. – Mi a következő projekted? – Nincs semmilyen eltervezett projekt, nem tudom, mikor készítek ehhez hasonló „teljes” sorozatot. Egyelőre lefoglal a rengeteg napi munka – ha van projekt, akkor az ez: 81 �Kép-tér A létezés sokarcúsága Szatmári 75 GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR A múlt széthullott, az elhunytak is kihulltak/kihullnak a köztudatból. Egyre kevesebben ismerik Szatmári Béla (1938-1996) építész-képzőművész történetét, közéleti szerepvállalásait. Pótolhatatlan szellemi értékeinkről feledkezünk meg, mert az utókor hálátlan… Szatmári Béla halálakor, 1996. február elején még így emlékeztek: „1961-ben strandot tervezni érkezett Salgótarjánba, Hódmezővásárhely szülötteként. Több mint harminc esztendőn keresztül élt Nógrád megyében. Számos középület (uszoda, ÉMÁSZ-székház, IBUSZ Bank, Kiskulacs vendéglő) őrzi keze nyomát, tervezőként és belsőépítészként. Szívesen kísérletezett az üvegtechnikával is. Sok diákja az építőipari szakközépiskolában tőle tanulta meg szenvedéllyel szeretni az építész szakmát. Sajátos formavilágú grafikái, rajzai megannyi csoportos kiállításon jelen voltak a megyében, de számos egyéni tárlata is volt.”1 Szatmári Béla egyik meghatározó alakja volt a rendszerváltozás előtti Salgótarjánnak, akkor, amikor (a képzőművészeti élet volt vonulatait tekintve) országos jellegű kiállítások alakultak ki a városban: a Tavaszi Tárlat, a Rajzbiennálé, a Szabadtéri Szoborkiállítás, az Országos Zománcművézeti Biennálé. A helyi értékek országos ismertséget, elismertséget kaptak; a legértékesebb teljesítményt a képzőművészet érte el (a zene, a színjátszás és az irodalom „háttérbe szorult”). Szatmári Béla alkotásain keresztül is jelezte: „aki nem csak fizikai, hanem szellemi kortársa is kíván lenni a haladó világnak, annak fel kell számolnia a régi és helyi elzártságból fakadó mithoszokat és az eddigi ismeretlenségből lassan kibontakozó, új világegyetemmel kell szembenéznie”. Rajzai is ezt a gondolatkört igyekeznek tisztázni a képzőművészet nyelvén – a természet biológiai formáiból, a sejt, a keletkezés, a megtermékenyülés gondolatából 82 �Kép-tér kiindulva jut el az egyetemes mozgás változás gondolatáig. „Minden kis kanyarulata a felfedezett valóság egy-egy részének élményszerű feltalálására mutat, eleven élettel teli. Szatmári Béla rajzai mély hitről és áhítatról tanúskodnak, arról az őszinte viszonyról, melyet a mikro- és makrokozmosz felé kitágult világkép felérzése valóban csak korunk emberéből válthat ki. Művészi megismerésének útja egyéni, sajátos – a környezet, amelyben kialakult, nem nyomja rá bélyegét, de ez célja is, valami olyat csinálni, ami ma bárhol a nagyvilágon szólni tud.”2 Hogy miért kalandozik el egy építész a képzőművészet területére? Ez a kérdés Pál József írót is érdekelte, Szatmári Béla nem titkolta: „A társművészetek rég felbomlott ideális egysége lebegett a szemem előtt, mint eszmény. Mai építészetünkben kiáltó ellentétek vannak. Ragyogó középületekkel dicsekedhetünk, de lakótelepeink esztétikai képe elhanyagolt. Arra kellene hát törekednünk, hogy a tömegépítkezésben is legyenek meg azok az értékmozzanatok, amelyek az egyedi épületekben. Ezt a lehetőséget a szériális művészetben látom. Elfogadtam a permutáció, az elemek variálásának elvét. Ezt az elvet a paneles építészet lényegében magában hordozza. Elképzeléseim realizálásánál a salgótarjáni ipari háttérből indultam ki. Itt rendelkezésre áll az üveg, a zománcüveg, és a fémművesség. Egy sor olyan anyagban lehet gondolkodni, amellyel épületek elé lehet menni, épületekben lehet szerepelni. Rádöbbentem, hogy ha tudjuk mozgósítani az ipari hátteret, olcsó és használható alapanyaghoz jutunk egy tömegigényt kielégítő művészet céljára. Az üvegzománcot már régóta ismerjük. Hogy képzőművészeti rendbe szervezett színek és formák kerüljenek zománctechnikával az üvegre, azt én csináltam először. Ilyeneket, mint egyedi műveket ki is állítottam a Zománcművészeti Biennálékon, ahol többször díjat is kaptam […].”3 A kísérletezés folyamatosan tetten érhető alkotásaiban, először a keletkezés, majd később inkább a mozgás mint az anyag lényege került érdeklődésének előterébe. Közben felismerte, hogy az építészet és a képzőművészet között szintézist tud teremteni. Formai alapelemekből variációs rendszereket hozott létre, hogy feloldja az építészet érezhető egysíkúságát. Ezt a törekvését Salgótarjánban találta meg, a zománcüveg művészi célokra történő felhasználásának megoldásával; a síküveggyárban – tervező iparművészként – megszerzett új ismeretek, tapasztalatok, a színes zománcüvegekben rejlő lehetőségek, épülethomlokzatra való felvitele – a szegedi DÉLÉP házgyárának támogatásával – eredményeket is hozott. Bebizonyította, hogy nagy szériában is lehetséges olyan esztétikus variációs rendszerek létrehozása, amelyek gazdagíthatják környezetünket. Felhasználva az üveg nagyszerű tulajdonságait, fényáteresztő és fénytörő képességeit, ezáltal bekapcsolva a tér három dimenziójának bővítésére a fénynek és a színnek a negyedik és ötödik dimenzióját is. Boldog volt, 83 �Kép-tér amikor megbízást kapott a salgótarjáni uszoda dekoratív falburkolatainak elkészítésére, amit a szakmai zsűri és a városi művelődési szerveinek képviselői egyhangú elismerésével fogadtak el, ám ma már nem látható a zománcüvegből készült alkotás – az uszoda felújításakor (nem tudni, miért) elbontották, leverték, a külső homlokzat üvegburkolatát is eltüntették. (A romboláshoz nem járultak hozzá a művész örökösei, igaz nem is kérték ki a véleményüket. Szerzői jogról persze lehet/ne vitatkozni.) Szatmári Béla hitte és hirdette: „a korszerű környezetszervezés és -alakítás nemcsak öncélú művészi cselekvés, hanem nevelés, tehát feltétlen közösségi feladat. Hiszen ezen keresztül mód nyílik arra, hogy szinte észrevétlenül fejlesszük az emberek ízlését, vizuális kultúrájukat, minek következtében művészetszerető, majd művészetértővé válnak.”4 Elsősorban Salgótarján környezetének formálása izgatta, erre vonatkozóan több tervet is elkészített. „Mert hiszen ez a város még távolról sincs készen, jó lenne, ha a már eddig létrejött építészeti értékeket elsősorban a környezet kulturáltabbá tételével gyarapítanánk.” 5 Ne feledjük el, Szatmári Béla a kinetika területén is figyelemre méltót alkotott; üvegből és a salgótarjáni tűzhelygyárban fémből készült munkáival szerepelt többek között a budapesti Planetáriumban 1980 novemberében megrendezett fénymobil- és lézerbemutatón, majd A fények üzenete című gödöllői nemzetközi kinetikus kiállításon. Ne feledkezzünk meg persze arról sem, hogy lelkesen üdvözölték a kinetikus- és fényművészeti kiállítást [Tilles Béla, Csáji Attila, Várnai László, Szatmári Béla alkotásait] Salgótarjánban, a Nógrádi Sándor Múzeumban is; a KINETEAM és a FOTON ART csoport 1985 tavaszán megrendezett közös bemutatkozását: „[…] ilyen tárlatot most rendeztek először Salgótarjánban, ezekre a hetekre kicsit mini Műcsarnok lett a múzeum földszinti galériája, ahol jóformán minden mozog, duruzsol, zizeg és villog, mint valami elvarázsolt kastélyban, vagy mint a Schöfferkiállítás idején a Budapesti Műcsarnok.”6 A szakma elfogadta és elismerte a Schöffer-féle kinetikus művészetnek régről és jól ismert hazai képviselőit, a KINETEAM vagy MOBIL művészeti csoport tagjait. Szatmári Béla munkái megigézték a befogadót, mert a változó fény olyan korrekt kiegészítő tartozéka az alkotásainak, amely sem misztikussá, sem romantikussá nem teszik a kompozíciót; „[…] a fényforrás színe, illetve színértéke változik, s ezáltal mobilizálódik az egyébként statikus látvány, a dinamikus színhatások eredményeként sejtelmessé válnak. Mintha egzakt és ipari segédlettel készült műveit a középkori boszorkánykonyhák misztikumába merítette volna Szatmári Béla: a változó fények a kiszámított kiszámíthatatlanságot érzékeltetik. Egyébként a ragasztott üvegtárgyak a fényjáték nélkül is önálló, autonóm esztétikai értékhordozók.”7 A múlt széthullott, az elhunytak kihullnak a köztudatból, Szatmári Béla térplasztikái és zománcüvegei is a kiszámíthatatlanság áldozatává váltak: Salgótarjánban több alkotása is megsemmisült az elmúlt években. 84 �Kép-tér Egyik utolsó köztéri alkotása, a Graffito (1967) az ÉMÁSZ-székház falán látható. Ezt a kompozícióját civil kezdeményezésre, a művész fiainak, Béla, Gergely és Balázs anyagi támogatásával – Szatmári Béla születésének 75. évfordulóján – restaurálták, és egy „emléktáblával” meg is jelölték a helyet. Mementó; csak az hal meg igazán, akit elfelednek… – ehhez a „végponthoz” viszonyíthatunk mindent. A létezés sokarcúsága… Jegyzetek Egy építész halálára, Szatmári Béla (1938-1996). Nógrád Megyei Hírlap, 1996. február 6., 3. 2 HAULISCH Lenke: Szatmári Béla kiállításához. Művészet, 1970. augusztus. 3 Szatmári Béla építész-képzőművész kiállítása. Rétság, Asztalos János Művelődési Központ, 1978. november 30. (Kiállítási katalógus) 4 DÖMÖTÖR János interjúja. Tornyai Múzeum Katalógusa, Hódmezővásárhely, 1977. 5 TÓTH Elemér: Nemzetközi művésztelep, Salgótarján (V.) Szatmári Béla. Nógrád, 1981. július 31., 4. 6 (t.e.) [TÓTH Elemér]: Kinetikus és fényművészeti tárlat Salgótarjánban. Nógrád, 1985. március 9. 7 CHIKÁN Bálint: Kinetaem, A MOBIL művészeti csoport kiállítása (Sopron, Festőterem, 1984. augusztus-szeptember). Művészet, 1984. december, 56-57. 1 SZATMÁRI BÉLA (Hódmezővásárhely, 1938. április 12. – Budapest, 1996. január 21.) építész-képzőművész. 1956-ban Szegeden, a Magasépítőipari Technikumban szerzett építésztechnikus oklevelet. 1957-től Budapesten a Lakóterv Épülettervező Vállalat, majd a Középülettervező Vállalat, 1961-től Salgótarjánban a Nógrád Megyei Tanácsi Tervező Iroda építésztervezője volt. 1972-től 1988-ig a Salgótarjáni Madách Imre Gimnázium és Építőipari Szakközépiskola tanára, emellett a Salgótarjáni Síküveggyár tervezője. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja (MNMA), majd (1971-től) a Magyar Alkotók Országos Egyesülete (MAOE) tagja. (Meghatározó titkári szerepet vállalt az 1974-ben, az Egerben megalakult Magyar Iparjogvédelmi Egyesület Iparesztétikai Szakosztálya (fedő)név alatt létrejött képzőművészcsoportban, amelynek négy tagja, Balogh László, Bodó Károly, Szatmári Béla és Tilles Béla, a kinetikus kísérleteit közösen folytatta. A KINETIM 1980-ban alakult meg, az egri kinetikus csoport jogutódja.) Nevéhez kötődik a Salgótarjánban megrendezett két (1975, 1978) országos környezetesztétikai konferencia megszervezése is. 85 �Ami marad Lánnyá válik, s útra kel Menyhért Anna: Vándorlány és az elvarázsolt Kisváros NAGY CSILLA „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Vándorlány volt ő, mint a madarak, de nem mondom, hogy szabadon, mert vándorolni néha épp olyan teher, mint mindig egy helyben maradni.” (2.) Menyhért Anna Vándorlány és az elvarázsolt Kisváros című meseregényének első, pontosan megfogalmazott sorai mintegy előrevetítik azt a kettős mesei hagyományt, amelybe a kamaszoknak (pontosabban 8 év felettieknek) szóló mű integrálódik. Ahogy a szerző Szelence (Palatinus, Budapest, 2009) című verseskötete is több ponton izgalmas módon kapcsolódik a női megszólalás folklorisztikus hagyományához, úgy a Vándorlány… is, a kortárs gyerekirodalmi trendekkel bizonyos mértékig szándékosan szembefordulva, termékeny módon hasznosítja a népmesei hagyományokat, a szimbolikus nyelvet. A főszereplőnek a varázsmesei kánon szerint egy küldetést kell teljesítenie, azonban – ahogy az idézet érzékelteti – a nehézségekkel egy olyan közegben kell megküzdenie, amelyet a (poszt)modern ember világról való tudása, egzisztenciális kérdései, félelmei és kortárs szereplehetőségei határoznak meg. Az elbeszélés önreflexív, helyenként poétikus, balladisztikus (Menyhért Anna kis ló-történeteire emlékeztető) nyelve szintén ezt a kettősséget, a népmesék és a kortárs mesék beszédmódjának kettősségét hordozza. 86 �Ami marad Vándorlány a népmese főszereplőihez hasonlóan nem egyedi névvel, hanem helyzetét és identitását azonosító, beszélőnévvel rendelkezik. „Vándor”, azaz utazó, aki két hely, két idősík, ha úgy tetszik, két világ között közlekedik; és „lány”, aki a varázsmesék legkisebb fiú-hőséhez hasonlóan meghatározott fejlődési utat kell, hogy bejárjon. A történet szerint autóval „úton van” a barátaival (a nála idősebb Nagyfiúval, a Nagyfiú lánytestvérével, Zergével, valamint az ikrekkel, Licsivel és Locsival). Megpillantja az elvarázsolt Kisvárost, amelyről később kiderül, hogy aki egyszer elhagyja, az soha többé nem talál vissza. „Jó féléve kezdett elnéptelenedni a város. Nem tértek vissza a költöző madarak. Nem jött többé a postás. Nem jött többet az újságos. Nem repültek idegen madarak a város felett. Nem szólt többé a rádió. Nem kötöttek ki hajók. Nem jöttek többé buszok és autók. Így kezdődött a járvány.” (14.) Az átok, a varázslat megtörése Vándorlány feladata, eközben azonban különböző próbákat kell kiállnia: az egyes epizódokban döntéseket kell hoznia, egy-egy meghatározott szituációban a megfelelő viselkedési formát kell választania. Olyan különleges tulajdonsággal kell rendelkeznie, amelynek segítségével leküzdi az akadályt (az Ittfoglak Fogadóban egyedül rá nem hat az viszályt keltő varázsragacs); el kell végeznie a munkát, ami időszerű (Céklamező); be kell töltenie a hiányt, rendszereznie kell a jeleket (a Cölöplény könyvet ír, amelynek nincs olvasója); és fel kell tudni ismernie a segítőket (a Céklamadarat és Górit, a kisfiút), valamint az átok valódi természetét (segítséget kell nyújtania az Óriásnőnek). Az állomások a népmesék elvarázsolt kastélyait, kunyhóit idézik; a segítők éppúgy véletlenszerűen bukkannak fel, és íratlan szabályok betartását követelik, mint például a népmesékben a boszorkányok, akiket „öreganyámnak” kell szólítani, vagy a griffmadarak, akiket csak a kiválasztott lovagolhat meg. Menyhért Anna kötetében arra vállalkozik, hogy a mese eredeti funkcióját megőrizve szimbolikus viselkedésmintát, alternatívát kínáljon a hétköznapi élethelyzetek, dilemmák, traumák feldolgozására. Ebben a történetben azonban az elsődleges „válsághelyzet” a kamaszkor, a nőiség megélésének, szereplehetőségeinek a traumája: Vándorlány erényei (amelyek kiválasztottá teszik) feminin testi és mentális tulajdonságok, a gender-identitást körvonalazzák. Nem egy passzív női mesefiguráról van szó, aki várakozik, míg megtörténnek körülötte az események, hanem olyan cselekvő hősről, aki a klasszikus (férfi) mesehősök ügyességével, éles eszével és mindvégig választási lehetőséggel is rendelkezik: „Szép volt a lány, sudár az alakja, sötét a szeme, sötét a szempillája, rózsás az arca, gesztenyeszín a haja. Szép ruhákat hordott, de kényelmeseket. Néha, ha az alkalom úgy kívánta, ügyesen kicsípte magát. Szerette a családját, szerette a barátait, szerette az életét. Szeretett vendégségbe menni, szerette a gondolkodást, a szépítkezést, a mozgást, az olvasást. Legtöbbször jókedvű volt, de olykor 87 �Ami marad szomorúság lepte meg, s nem tudta, miért. Ilyenkor vándorútra indult, vagy épp ellenkezőleg, otthon bekucorodott a paplan alá. Nem volt ebben semmi szabály, de mégis szabályosan kerekedtek ki belőle a történetek.” (2.) Azonban nemcsak a főszereplő jellemzése, illetve a segítő fiúkhoz (Górihoz, Nagyfiúhoz) való komplex viszony, hanem a próbatételek/ megfelelő viselkedési formák egy része is a női identitás attribútumaként azonosítható. A Céklamezőn Vándorlánynak három céklareceptet kell leírnia és elkészítenie ahhoz, hogy a Céklamadártól segítséget kaphasson – módszertani szempontból is remek ötlet, hogy a céklasaláta, a Rubinni nevű céklás turmix és Nagymama céklamuffinjának receptje ténylegesen szerepel a könyvben. (26., 27., 95.) Az Óriásnő pedig azért küldi a Kisvárosra az átkot, mert nincs, aki befonja a haját, és emiatt bosszús – a haj mint a női identitás jelképe, és az, hogy a problémát csak egy női mesehős ismerhette fel, szintén arra utal, hogy Vándorlány története elsősorban beavatástörténet, a lányság/nőiség határhelyzetére kínál alternatívát. Menyhért Anna regénye tehát „komoly” olvasmány, abban az értelemben, hogy rendkívül fontos morális kérdésekhez, általános emberi viselkedési normák definiálásához jut el, amelyek közül csak egy a női szerepválasztás szabadsága, a saját sors, az útvonal uralhatósága, amely tulajdonképpen Vándorlány sikerét biztosítja. Azonban az a komplexitás, gondolatiság, ami a recenzens számára a legizgalmasabb szempontot jelentette, nem nyomja rá a bélyegét magára az olvasmányra: a szöveg leginkább azért élvezhető, mert az olvasó (akkor is, ha nagyon régen elmúlt 8) rendkívül könnyen felismeri Vándorlányban önmagát, vele együtt mérlegel minden döntéshelyzetet, győzi le az akadályokat, szabadítja meg az átoktól a Kisvárost – egy kicsit maga is hőssé, hősnővé lesz. A Vándorlány és az elvarázsolt Kisváros, miközben a legősibb hagyományainkat integrálja, friss, kortárs, a mai problémákra nyitott és azokra választ kereső, fürkésző olvasmány. (Balogh Andrea illusztrációival. Pozsonyi Pagony, Budapest, 2012) 88 �Ami marad Lehetőségek, perspektívák, értelmezések Alabán Ferenc: Hungarológia és önismeret HAJTMAN KORNÉL Alabán Ferenc új kötetében ismét azzal a kihívással nézett szembe, hogy megkísérelje összefoglalni, értelmezni és elhelyezni korunkban a hungarológia fogalmát és tárgyát. Mindezt a legújabb, Hungarológia és önismeret című kötetében, amely a Nap Kiadónál jelent meg 2012-ben. Ha sorra vesszük a szerző eddigi köteteit, akkor megfigyelhető, hogy szinte valamennyiben említést tesz a hungarológia problematikájáról. Azonban ez az első olyan műve, amelyet teljes egészében ennek a fogalomnak szentel. Ami nem egyszerű feladat, hiszen egy sokirányú tudományágról van szó, amelynek irodalmi, nyelvészeti, folklorisztikus és politikai ága is van. A szerző azonban nem esik kétségbe a sokrétűségtől, hanem fokozatosan végigvezeti az olvasót a hungarológia útjain. A kötet a gondolatmenet kezdetén egy szócikket idéz a Magyar Virtuális Enciklopédiából, azaz a hungarológia fogalmának definícióját adja meg, amelyben a következő sorokat fedezhetjük fel: „Az 1990-es évek vitáiban ismét fölvetődött elméleti megalapozásának és diszciplínaként meghatározásának igénye. Gyakorlatban a kutatóhely szakemberadottságától függ, mit értenek rajta, esetenként országismeretet is.” (13.) Ez a mondat szinte mindent elárul a téma kutatásának nehézségeiről, hiszen nincsenek konkrét definíciók, amelyekre támaszkodni lehet. Ezért aztán az első részben – melynek címe a Jövő hungarológiája – a szerző megkísérli bemutatni a hungarológia tárgyát. A Hungarológia irányai című fejezetben különböző definíciókat mutat be, amelyek segítségével 89 �Ami marad bepillantást nyerhetünk a fogalom történetébe és átalakulásába. Legvégül pedig a legújabb álláspontot is megismerhetjük, amely szerint ennek a kutatási területnek két iránya létezik. „Az egyik irány önálló tudományszakként értelmezi a magyarságtudományt, s ennélfogva igyekszik definiálni saját kutatási tárgyát, alkalmazott módszereit és eljárásait, a másik elgondolás viszont gyűjtőfogalomnak, interdiszciplináris feladatköröket egyesítő tudományos tevékenységnek tartja a hungarológiát.” (17.) A további fejezetekben (a Hungarológia perspektívái I-III.) egy-egy újabb problematikát vázol fel. Az elsőben azokat a fórumokat, intézményeket mutatja be, amelyek segítették a „hungarológia távlatainak és horizontjainak kibontakozását.” (31.) A második fejezetben a nyelv fontosságát és a jelképeket emeli ki Alabán Ferenc. Itt nemcsak a magyar nyelv és jelképek ápolására és megőrzésére gondol, hanem az idegen nyelvre is. Pontosabban a hungarológia egyik lehetőségét a magyar történelem, kultúra és nyelv idegen nyelven való oktatásában látja. A harmadik fejezetben a tudományág jövőjét és perspektíváit tárja az olvasó elé. Mindezt nemcsak elméleti szinten teszi, hanem számos olyan intézményt, kutatóintézetet felsorol, amelyek a jövőben eredményesebbé tehetik a diszciplína fejlődését. A következő nagyobb rész A sajátosság és az identitás kontextusa címet viseli. Az itt található tanulmányok nagyrészt a határon túli irodalommal foglalkoznak, pontosabban a szlovákiai magyar irodalommal, amelyről a szerzőnek számos tanulmánya látott napvilágot. Ebben a fejezetben részben az eddigi kutatási eredményeit summázza, továbbá újabb vizsgálati eredményeiről is számot ad, például a Mikszáth Kálmánról szóló tanulmányában, amely A realista író palóc és szlovák kontextusai címet viseli. Itt az írót a szlovákok, a szlovák nyelv perspektívájából vizsgálja, valamint műveinek szlovák fordításairól is alapos képet kapunk. A további tanulmányokban (Kontextusok a magyar irodalom világában, Sajátosságok és nemzeti identitás) a szlovákiai magyar irodalmat értelmezi. Az előbbiben egyfajta történeti áttekintést nyújt, bemutatja a változásokat és azok tényezőit. Az utóbbi szövegében pedig minderre reflektál, és megpróbálja értelmezni az esetleges változásokat. „Komplex irodalmi fejlődésképek, helyzetfelmérések nem is készültek a közelmúltban, pontosabban csupán bizonyos alkalmakhoz, éves kimutatásokhoz kapcsolódnak összegzések, a kritikából hiányzott és hiányzik továbbra is a rendszeresség igénye.” (86.) „A múlttal való szembenézés az egész irodalmi életet és írótársadalmat érinti, nemcsak a kiválasztottakat.” (88.) Ezekből az idézetekből kiderül, hogy a szerző a legfőbb problémának a rendszerező munkák hiányát tartja, valamint a kortárs szerzők és irodalomtörténészek múlthoz való viszonyának problematikusságát. Azt, hogy a hungarológiát hogyan, milyen módon érdemes művelni, az utolsó előtti egységben mutatja be, amelynek címe: Az önismeret forrásai. Itt 90 �Ami marad egyrészt összefoglalja a két háború közötti csehszlovákiak magyar irodalom történetét (Regionalizmus–európaiság–önismeret), továbbá néhány szerző munkásságára is kitér, többek között Forbáth Imréére, Fábry Zoltánéra valamint Győry Dezsőére. A következő fejezetekben pedig egy-egy régebbi szintetizáló munka elemzését olvashatjuk (GÖREMBEI András, Irodalom és nemzeti önismeret, Bp., Nap Kiadó, 2003.; FÓNOD Zoltán, Üzenet – A csehszlovákiai magyar irodalom 1919–1945, Pozsony, Madách-Posonium, 2002; TURCZEL Lajos, Két kor mezsgyéjén, Pozsony, Madách-Posonium, 2007). Az utolsó részben pedig a szerzővel ismerkedhetünk meg jobban két interjú segítségével. Az egyikben Alabán Ferenc beszélgetőtársa Fónod Zoltán, a másikban Sánta Szilárd. Ezekben közelebb kerül hozzánk, előbbre lép a tanulmányok mögött megbúvó szerző, és megismerhetjük eddigi munkásságát és terveit. A Hungarológia és önismeret című könyv legnagyobb erénye, hogy nem hoz definíciókat, dogmatikus kijelentéseket, hanem felvillantja a lehetőségeket, amelyek mentén az ebben a témakörben jobban elmélyedni kívánó olvasó elindulhat. Egyfajta útmutató a hungarológia erdejében, amely nem mondja meg helyes irányt, csupán bemutatja, hogy melyik úton mi található, és azt már mindenki maga dönti el, hogy melyiken indul el. (Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2012) 91 �Ami marad A két Chorin és a többiek... Oláh János: Kohn, a bányász CSONGRÁDY BÉLA Úgy alakult – s a történelmi okokat most e helyütt nem áll sem szándékunkban, sem módunkban elemezni – hogy a magyar politikai és szellemi közélet századok óta mindig is nagyon érzékeny volt a zsidósággal kapcsolatos megnyilvánulásokra. Ezekre a maga módján szinte mindig reagált az irodalom is. Csak az utóbbi – a rendszerváltozás előtti és utáni – évtizedekből említhetőek például Bächer Iván, Békés Pál, Dalos György, Kardos G. György, Kertész Ákos, Kertész Imre, Konrád György, Moldova György, Nádas Péter, Örkény István, Salamon Pál, Spiró György, Schein Gábor, Vámos Miklós és mások művei. Már csak a természetes önérzetessége, de kétségkívül provokatív címe miatt is nagy figyelmet kapott annak idején, 1991-ben Csaplár Vilmos Zsidó vagyok Magyarországon című prózája, és Németh Gábor Zsidó vagy? című 2004-es regénye. S most ismét itt van egy könyv, ami ugyan nem szépirodalmi jellegű, de a címe – Kohn, a bányász – miatt ugyancsak eleve kuriózumnak számít. A szerző is pontosan tudta, hogy a közszájon forgó, gyakori zsidó személynevekhez más foglalkozásokat, szakmákat szokás társítani, nem éppen a földalatti bányamunkásokét. Azonban dr. Oláh János – aki az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem Szentírás- és Talmudtudományi Tanszékének docense, judaisztika-szakértő, nem mellesleg egykori zobáki, nagyegyházi és márkushegyi bányász – tudatosan abból az úgymond „szakállas” viccből indult ki, amely szerint abszolút lehetetlen „kamatlábra 92 �Ami marad zoknit húzni és egy történetet így kezdeni: Kohn, a bányász.” Azt a célt tűzte maga elé, hogy – a közvélekedés ellenében is – bizonyítsa: „zsidónak született honfitársaink dolgoztak a bányában, bányákban, a bányákért… s előkelő helyet foglaltak el a magyar szénbányászat első képviselői, továbbépítői, kiteljesítői és felvirágoztatói között.” Karcsú, alig nyolcvanoldalas könyvének – amelynek kifejező szimbolikájú borítótervét Oláh János Mandel Györggyel együtt tervezte – első fejezeteiben a (kő)szénről, a (kő)szénbányászatról írja le a legfontosabb tudnivalókat, majd a magyarországi (kő)szénbányászat történetét tekinti át röviden. A ma ismert legkorábbi adat – amely Georg Wernhernek, a szepesi kamara igazgatójának, majd királyi tanácsosának 1549-ben Baselben latin nyelven megjelent könyvében található – szerint az erdélyi sóbányákban gyakorta termeltek ki kőszenet is. A bányászat kezdetei a XVIII. század második harmadára tehetők. Már ebben a fejezetben is kiemelt hangsúlyt kap az 1868ban létrehozott Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., amely – a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. mellett – egészen a II. világháború végéig az egyik nagy monopólium szerepét töltötte be. A szénbányákat 1946-ban államosították, 1952-ben pedig létrehozták az úgynevezett trösztöket, amelyek 1967-ig léteztek. Ekkor megalakult az Egyesült Magyar Szénbányák, amelyhez a nógrádi is tartozott. 1974 és 1980 között Magyar Szénbányászati Tröszt vette át az irányítást, aztán még egy évtizedig, a felszámolás elkezdéséig egy koordinációs központ, majd pedig egy egyesülés volt a szénbányászkodás csúcsszerve. A XXI. század elejére – a Márkushegyi Bányaüzem kivételével – megszűnt a mélyművelésű magyarországi kőszénbányászat. A kötet következő fejezete a XVIII. század végéig vezet vissza, amikor is a Tolna megyei, észak-mecseki Váralján megindult a bányászkodás, amelyet 1871-től Grün Béni (Benő) és Kohn Ignác (Ignátz) pécsi zsidó lakosok mint „előfutárok” fejlesztettek tovább. 1925-ben a szénkitermelés joga a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-re szállt, amelynek – mint már ebben a részben is említés történik róla – id. Chorin Ferenc alapító tagja és elnöke volt. Az első nagyok fejezetcím Engel Adolfra, akinek a komlói, és Herz Zsigmondra, akinek viszont a borsodi, a királdi bányászkodásban volt determináns szerepe. Utóbbi hozta létre a Komárom megyei, tatabányai kőszénbányászatot is, amelyet aztán Vida Jenő épített tovább. Ő már a „legnagyobb” jelzőt is kiérdemelte Oláh Jánostól, csakúgy mint id. Chorin Ferenc, illetve fia, ifj. Chorin Ferenc, akik a salgótarjáni, a nógrádi szénbányászkodásban szereztek elévülhetetlen érdemeket. Nyilvánvaló, hogy a Palócföld Nógrád megyei olvasói számára ez a fejezet nyújtja a legtöbb – kinek új, kinek „csak” érdekes – adatot, ismeretet. Az idősebbik Chorin Ferenc 1842-től 1925-ig élt, Chorin Áron aradi főrabbi unokájaként üzletember, politikus, a Főrendiház örökös tagja volt. Nemcsak a bányaalapítás és elnökként, működtetése fűződött a nevéhez, hanem tárók, lakótelepek és aknák is. Sőt 1926-tól 1938-ig az ő 93 �Ami marad nevét viselte Salgótarján első középiskolája, a mai Madách Imre Gimnázium és Szakközépiskola jogelődje. Fia 1879-ben született, és New Yorkban hunyt el 1964-ben. A II. világháború idején, az 1944-es német megszállás után vagyona fejében engedték távozni külföldre, Portugáliába. 1947-ben került Amerikába, ahonnan anyagilag támogatta a szintén Portugáliában élt, hatalmát és egzisztenciáját vesztett Horty Miklós kormányzót. Ifj. Chorin Ferencről írta Habsburg Ottó az Oláh János által is idézett alábbi sorokat: „Amikor még otthon élt, ismert volt, mint a magyar közgazdaság kimagasló egyénisége és mint bölcs. Amikor azután emigrációba kényszerült, mint önzetlen hazafi lépett fel. Segített sok honfitársán, de soha jótékonyságával nem büszkélkedett. A legtöbb esetben az emberek nem is tudtak róla. Diszkrét jótevő volt, aki nem szerette, ha mások tudtak róla. Mivel tovább működött a közgazdaságban, voltak anyagi lehetőségei, de szerényen élt, mert jövedelmét főleg szűkölködő magyaroknak szentelte.” Ez a Chorinok tevékenységét méltató, Nógrád vármegye, Salgótarján című fejezet történeti része az interneten található információkra épül. Nagy vonalakban áttekinti a helyi bányászkodás, illetve a település, majd 1922-től város, 1950-től megyeszékhely fejlődését. Az egyik lábjegyzet azt is feltünteti, hogy mind id. dr. Chorin Ferenc, mind ifj. dr. Chorin Ferenc Molnár Péter szobrászművész által készített domborműve Salgótarjánban, a Zemlinszky R. utca 1. alatti bányászati kiállítóhelyen látható immár tizenöt esztendeje: 1998. december 4-én, Szent Borbála, a bányászok védőszentje napján került felavatásra. Ugyancsak a jegyzetsorban örökítődött meg az a – már sajnos sokkal kevésbé örömteli – tény is, hogy a Nógrádi Szénbányák Vállalat felszámolása 1990. február 2-án kezdődött meg. A Salgótarjánt és környékét az ismeretlenségből kiemelő, sok-sok ezer különböző nemzetiségű szakembernek és kétkezi munkásnak másfél évszázadon és generációkon át kenyeret adó nehézipari ágazatot 2005. október 6-i hatállyal törölték a cégjegyzékből. „Az utolsó »nagyok« (Gál és Vas / Weinberger/) című fejezet a tatabányai illetve a komlói bányászkodás XX. század közepi, a végkifejletbe hajló történetét tekinti át. A még sikeres évekkel, évtizedekkel összefüggésben kiemeli Gál István és Vas Zoltán szerepét. A komlói fejezet végén, az illusztrációs fotók – köztük idősebb és ifjabb Chorin Ferenc képével – előtt mintegy végszóként szögezi le a szerző, hogy a fentebb említett emberek nélkül „más lett volna néhány falu, város, kistérség, régió és az ország is. És ez nem vicc. Talán látja már ezt kedves olvasóm is.” Joggal gondolja így… Munkája hozzájárul(hat) ahhoz, hogy közismertebbé – egyáltalán, ismertté – tegye azon zsidó származású, vallású, a zsidó vallást felnőttként elhagyó, vagy önmagukat másként definiáló – személyek nevét, akiknek kiemelkedő szerepük volt a mélyművelésű kőszénbányászkodás hazai történetében. Mint számos aktuális történés, jelenség, társadalmi konfliktus utal 94 �Ami marad rá, manapság sincs béke – képletesen szólva – a „magyarországi olajfák hegyén”. Ezért nagyon fontosak lehetnek az ilyesfajta kötetek, és az olyan gondolatok, amilyeneket például Köves Slamó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija nemrégiben, az Élet és Irodalom 2013. április 26-i számának Visszhang rovatában fejtett ki: „szerintem zsidónak lenni jó. Tud jó is lenni. Ha nem hagyjuk, hogy félelemmel és a megaláztatás érzésével azonosuljon tudatunkban… Ha zsidóságunkat nem valamivel szemben (antiszemitizmustól való félelem vagy a Holokauszt rémálma és saját tehetetlenségünk) határozzuk meg, hanem a „zsidó” pozitív jelentését ismerjük meg és éljük meg tudatosan. Megismerjük és azonosulunk a zsidóság több évezredes üzenetével, amely a közös bibliai alapokra épülve tulajdonképpen az egész emberiség nagy részének alapértékeit is adja”. (Gabbiano Print Nyomda és Kiadó Kft., Budapest, 2012) 95 �Szerzőinkről CSAPLÁR VILMOS (1947, Budapest) író CSOBÁNKA ZSUZSA (1983, Miskolc) költő, író CSONGRÁDY BÉLA (1941, Hatvan) újságíró, közíró DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő FENYVESI ORSOLYA (1986, Szekszárd) költő FILÓ MARIANN (1995, Gyula) költő GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR (1957, Salgótarján) író GYŐRI LÁSZLÓ (1942, Orosháza) költő, író HAJTMAN KORNÉL (1985, Párkány) költő, irodalomtörténész ILLÉS ORSOLYA (1978, Balassagyarmat) költő, író JUHÁSZ TIBOR (1992, Salgótarján) költő NAGY MÁRTA (1982, Debrecen) költő, PALLAI KÁROLY SÁNDOR (1986, Miskolc) irodalmár, költő SZALAY kritikus ZOLTÁN (1985, Dunaszerdahely) író SZELE BÁLINT (1977, Mór) irodalomtörténész CSEMNICZKY ZOLTÁN (1953, Budapest) szobrászművész MUNKAHELYEK: 1976-tól a Horváth Endre Galéria vezetője, 2007-től a Mikszáth Kálmán Művelődési Ház igazgatója (Balassagyarmat) DÍJAK, ELISMERÉSEK: Művelődési miniszteri dicséret (1986), Derkovits-ösztöndíj (1988), Művészeti Alap kiállítási nívódíj (1989), A Salgótarjáni Tavaszi Tárlat díjai (1986, 1989, 1991, 1993), Horváth Endre-díj (1992), Az Egri Nyári Tárlat díja (1995), A Nógrád megyei Őszi Tárlat díja (Szécsény, 1995, 1996, 1998, 2000), Pro Urbe díj (Balassagyarmat, 2002), Madách Imre-díj (2007), Munkácsy-díj (2007) LEGUTÓBBI EGYÉNI KIÁLLÍTÁSA: Szerbtemplom Galéria (Balassagyarmat, 2013) Számos CSOPORTOS kiállításon szerepelt. KÖZTÉRI ALKOTÁSAI: Kossuth Lajos (Karácsond), ARTTÉKA szoborpark (Terény), Sirena (Caposuvero, Olaszország), Guardiano dell’anima (Belgirate, Olaszország), Corpus (Liptovske Sliace, Szlovákia), Milleniumi emlékmű (Terény), Trombitáló Niké-szobor (Terény) MŰVEI KÖZGYŰJTEMÉNYEKBEN: Dornyay Béla Múzeum (Salgótarján), Városi Képtár (Balassagyarmat), T-ART Alapítvány (Budapest), A. M. A. Calabria (Lamezia Terme, Olaszország), Teatro Grandinetti (Lamezia Terme, Olaszország) kabai lóránt (1977) kisbetűs, férfi, ír, olvas, firkál stb. Miskolcon született, Ongán nőtt fel, Budapesten él. KÖTETEI: Holdfogyatkozás (versek, Laczkó László rajzaival), Új Bekezdés, 1994; nem kijárat (esőkönyv) (versek és grafikák), Balassi, 2003; hiba nincs (versek), Szoba Kiadó, 2006; klór (versek valakinek és bárkinek) (versek és fotók), Szoba Kiadó – JAK – Prae.hu, 2010; avasi keserű (versek és rajzok), előkészületben. ÖNÁLLÓ KIÁLLÍTÁSAI: Erre, arra, semerre, Miskolc, 1996; „sapkakiállítás”, Mezőkövesd, 1997; Cím nélkül, Miskolc, 1997; „szeptember végén”, Miskolc, 1998; OKtóber, Mezőkövesd, 1998; nagyítás, stb., Miskolc, 1999; totálbrutál, Eger, 2000; talált szövegek, Békéscsaba, 2005; Rajzok messziről, Miskolc, 2009. Számtalan CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSon szerepelt itthon és küldöldön grafikákkal, fotókkal, festményekkel, kollázsokkal és mail art munkákkal. Számos PERFORMANSZot mutatott be önállóan, az ÜljLeBélaSzedekLevest Munkacsoporttal ill. Béki Istvánnal különböző kiállításmegnyitókon, művészeti fesztiválokon és önálló esteken. 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/66736e3f99037cb1eb8a3c7c66514849.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2013 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2013/3. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2013 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/ea053c568f523361052a7447f4baea09.pdf f28a2a3fe3669c0656e601d3cd358192 PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Kerber Balázs Nyerges Gábor Ádám Macskakövek / Sem azé, aki fut Senki sem érkezik meg hiába (egy visszafordítógép bájai) nyugi A futó / A vonat / A torony 5 9 10 Tarján Bulvár Debreceni Boglárka Éjszakai üzenet 13 Próza és vidéke Tandori Dezső Tőzsér Árpád Kötter Tamás Tétényi Csaba A “hogy” megy el Téves csatatér (Naplójegyzetek 2003-ból) A dubai herceg fia A ház maga (Regényrészlet) 15 29 47 56 Pucher Bálint Pál Sándor Attila Kutatóterület Kovács Ágnes Sulyok Bernadett Találkozási pontok Nagy Csilla Shah Gabriella Kép-tér Wehner Tibor Tarnóczi László Ami marad Szekeres Szabolcs Papp Máté A nőszerep nyelvi konstrukciói Miklya Anna Eső című regényében Kassáktól a multimediális művészetig (A Magyar Műhely öt évtizede) Tükröződések (Beszélgetés Kalocsai Enikő képzőművésszel) Tér-rések (Beszélgetés Fürjesi Csaba festőművésszel) Fények, visszfények, tükörképek (Kalocsai Enikő képzőművész kiállításáról) Fotóregény az ország pereméről (Schnelczer Zoltán medvesaljai életképei) Az eltűnt idő nyomában (Papp Tibor: Innen el) Lázár barlang-álma (Filip Tamás: Kő, papír, olló) 3 59 70 76 79 83 86 88 92 �A lapszámot Kalocsai Enikő festményeivel, illetve azok részleteivel illusztráltuk. Az alkotások megtekinthetőek a művész honlapján: www. kenikoe.hu. Kötter Tamás prózájához Gyöngyi Attila rajzolt képregényt (46., 55.). A 79. oldalon Fürjesi Csaba festményének részlete, a 86-87. oldalon Schnelczer Zoltán fotója látható. A 75. oldalon Bujdosó Alpár Bűvös kocka (1986, vegyes technika, 5,8×5,8×5,8 cm, PIM) című alkotása szerepel. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) ƻ Ķ�ğżʊǣs¯ Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Internet: www.palocfoldfolyoirat.hu Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2013-ban megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” KERBER BALÁZS Macskakövek Csak lennék már otthon, lábadat látom a vízparton, ahogy elmozdul, pozíciót keres a kövön, én a túlpartra nézek; ez a szürkeség, hogy megint estébe fordul a nap, pedig végig csak ténferegtem. Késődélután, a felolvasóesten a bárpultnál állva gyömbért ittam, belém ivódtak repedező, zöldesen málló székek, és ha valakinek köszöntem, az futólag bólintott vagy felém se nézett. Az étlapra meredtem, a versek hallgatása közben elaludtam, vagy elmerengtem, s összefolytak szememben a falakon a formák. Minek maradjak itt, aztán meddig nézzelek a parton? Előttem van egy arc majd egy hát, az esték alatt cserélődnek rajtad a ruhák, úgy vánszorgok, mintha másik emeleten lennél. A vízpart felé megállok egy kis tér szélén, emberek tolonganak a fölforrósodott köveken, majd továbbmegyek, hogy, mint mindig, megszólítsalak, s elköszönjek tőled a nap végén. 3 �“kávéházi szegleten...” Sem azé, aki fut In memoriam Ottlik Géza Kaptatunk a nehezen járható ösvényen, nem látszik semmi ismerős, csak idegen, falusi háztetők, lüktető vonalak az égen. Túl melegnek érzem az időt, és messzinek magamat, mint aki elszakadt valahonnan, gombóccal torkomban megyek előre, forrósággal a karomban. Vártam volna ezzel az úttal még egy napot, két évet, közben a szokatlanul nyugodt, világító kék levegőbe nézek; eszembe jut egy budapesti séta, át a Körúton, tumultus volt a Deák téren; a napfény, ami mellkasomba tűzött, és megállt két ablak között egy falrészen. Az éles meleg, ami aznap is megszúrt, és, hogy végig egyedül voltam; eszembe jut a metsző lámpafény egy hosszú, fehér teremben, papírokat töltöttem ki, sokáig álltam sorban; eszembe jut az innivaló a táskám külső zsebéből kilógó üvegemben; s hogy mialatt megyünk, majd bekúszik a sötét a fasorok közé, melyek két oldalon állnak rendben. Belépek a faluban a szállásra, csak lassan szokom meg az új szobát; miközben húzom fel éjszakára az idegen ágyneműt, fejemben újra ezek a képek, mintegy rajban, rohannak át. 4 �“kávéházi szegleten...” NYERGES GÁBOR ÁDÁM Senki sem érkezik meg hiába (egy visszafordítógép bájai) k. kabai lórántnak A kincs a kettős így az a baj, hogy szeretni kell. Ki szeret még nem talál partnert. * Mint egy csecsemő aki kapja, és őrült megrázza a csörgő de senki sem érkezik meg hiába. * Ha meg akarja találni egy nőt, hét legyen, a férfiak megy neki. * Barátom, drága, szerelmes barátom, függetlenül attól, hogy borzalmas, akár nagyszerű, ez nem kiáltom az enyém, de a Föld mennydörgés. * 5 �“kávéházi szegleten...” Aztán, mert én még őszinte ember, hogyan fog sikoltozni és pecsét és ordít! Hagyja a dagadt ruhát másra. Vegyünk engem, és hagyd, hogy egy másik. * Csak egy ember, aki tudja nincs se anyja, apja, hogy a halál csak amit ő tartozik és az élet egy bónusz összesen, visszaadja a talált tárgyat a bequeather, gazdaság csak amíg elmegy; sem magának, sem a másik, vesz egy isten vagy lelkész jelent. * Ez a fekete-doboz gyűjtemény kap nekem (a senki szüksége van rám többé), E Vas hat, hogy érdemes volt húsz, Az érme maradt a háború. * A harmadik napon - anélkül, szorgoskodott Ettem szinte semmit. Boltom hatalmi éveim Eladom azt én húsz éve. * A steppelt rét fekszik szundikál: Aludj csendesen, kicsim, nem. * A szőrzet alszik az egész szék, A könny alszik, ha ez kopott keresztül; 6 �“kávéházi szegleten...” Nincs több-nap lesz nyúlik a könny: Aludj csendesen, kicsim, nem. * Minden a tiéd lesz a kristálygömb; Nem lesz egy hatalmas, hogy valóra válik; De hagyjuk a kis szemhéja alá: Aludj csendesen, kicsim, nem. * És ők, akik leszálltak az anyagba, Nézze meg, mit nem, ha igazat kell adni. * ezért minden aki talál egy nőt szeretné magáévá „til a száj kifehéredik is.” * és mégis ott volt valaki, aki megértették ezeket a szavakat, de visszautasította, hogy a feleségem. * Nők Nagy a gyermek: abort és zokogás neki: mélyen fáj. * Ti férfiak, akik elszakadt egymástól a nők, nem tartja vissza, de azt mondják: mélyen fáj. 7 �“kávéházi szegleten...” * Te jól tudod: a költő sose fekszik, Az igazi nem elég; révén álcázott Mondja el az igazságot, amelytől világlik agyunk fénnyel Mert, egymás nélkül, minden éjjel. * A század, figyel rám, hagyja jóvá; A paraszt gondol rám, és eke. * Én is él a hiúság. Én most arra a következtetésre így. Ők azonban, hogy egy bolondot belőlem, És még én halál ostoba. 8 �“kávéházi szegleten...” PUCHER BÁLINT nyugi a határon inneni folyamatok amelyekről informálódtál nem annyira fenyegetőek azért itt mégiscsak a nép parancsol akárhogyan látszódjék számotokra – mifelénk ekképp szokott működni jórészt akármilyen irányba is húzza a csacsi a batárt vannak itt konzekvenciák nehogy azt gondold bár nem mindenütt tipikus de ahogy csak haladsz lefelé a ranglétrán a jogrend is egyre maradéktalanabbul érvényesül és mit is hallottál még űzzük ki a gyarmattartóinkat ne úgy vedd ez már a szultánok óta tart néha kardcsörgetés zendülés de jobbára fegyverletétel megtorlás alkukötés a korábbitól eltérő fundamentumú szisztémában emléknappá nyilvánítás kesergés újratemetés a nemzet a függetlenség mártírjainak követendő mintává deklarálása – hogy inkább melyiké az az adott előjelű párt aktuális image-n múlik) jelen pillanatban csak az indirekt marketing forgat új remake-et a kellőképp ismert forgatókönyvből adaptálódtunk már az affélékhez is minthogy állít iksz ipszilont kiderül a csalárdsága mire ismét átejt lehetséges így is populárisnak maradni a fan-club szemében elképzelhető törvénybeli és azon túli bírságokból és szolgalelkűségből építeni *rendet így vélekedtek azok is akiket az utánuk jövő nemzedék a szégyenpadon szállásolt el miközben a jogfosztott tömegsírban elhantolt magyar francia szakos tanárnak mellékesen költőnek a hagyatékait kapcsolat előkészítésben békejobb nyújtásban reciklálják az idealisták vö józsef attila május levegőt!* 9 �“kávéházi szegleten...” PÁL SÁNDOR ATTILA A futó Szankon most ősz van. Az udvari diófák, az öreg és a fiatal már elkezdték hullajtani a lombjukat. A kutyák már törik a diót. Anya az iskolában dirigálja a kicsiket, olvasnak épp a meleg, neonfényes teremben. Közben eszébe jut anyának, hogy mi van azokkal mindenkivel, akiket szeret. Apa fut. Végig a földutakon, a falu mögött, a tanya felé kanyarodik, majd el a mamáékhoz, aztán végig az utcán, haza. Letusol, sportújságot olvas és ebédelni indul. Közben eszébe jut, hogy apa. A papa moslékot ad a disznóknak, fütyörészik közben, nóták jutnak eszébe, nótákat felejt el. A mama megeteti a tyúkokat, aztán felteszi a levest, végiggondolja, mi lesz a második, végiggondolja, mi lesz. A dédi diót tör a lugas alatt. A papa összegereblyézi a száraz leveleket, a mamára gondol, majd jól elfáradva bemegy délre. A mama megterít, mákostészta az ebéd és a papa, hogy mi volt a papával a katonaságnál, mi volt a papával a vasútnál, és a mama úgy kacag, mintha először hallaná, a mama egy öreg kislány. Öcsém kimegy apával a meggyesbe, majd a szilvásba, a száraz gallyakért, a földutakon öcsém vezet traktort, régi Opelt, nem szereti Európát. Többen leveleket égetnek, hamvasztják az ősz halottait. A szentlászlai úton már vörösek és sárgák a fák, rozsdás az erdőfolyosó a mórici útig. A föld folyton vizes, barna, az égen szürke felhők, szél fúj, mindenki kabátban már. Dolgozol, én a hetediken, a várost nézem, be-belobban a konvektor. Olyan öregek a kezeim. 10 �“kávéházi szegleten...” A vonat Találtam egy videót a gépeden, jópár évvel ezelőttről. Húsz másodperc. Vonaton ülsz az olvasó sógornődnek dőlve, és nézel magad elé. Talán a szemben ülő bátyád vette fel. Fáradtnak tűnsz, néha pislogsz egyet, nem tudom, mire gondolhatsz épp. Hogy apád, aki ekkor még nem volt beteg mit csinált azokban a napokban, eltűnt-e a szürke kanapéról és csak a kiült süppedés és a bagószagú nappali maradt utána. Hogy anyukád hogy viseli, az arca ugyanolyan öreg és megtört-e, mint most. Hogy a nagyanyád hogy van, átkuttyog-e még gondozni a patakparton a kiskertet, és visszaér-e a sárga, dohszagú, régi házba. Hogy az aktuális barátod, a nagy szerelmed épp mit csinál. Hogy hogy van a koreográfiában az a bizonyos rész, és te miért állsz benne hátul. Hogy mikor hagyhatod ott a dombokat. Hogy mit hoz a jövő. Hogy milyen nagyon fiatal vagy és milyen nagyon szép. Hogy én hol voltam ekkor, hogy én hogy vagyok most, hogy te hol vagy. Találtam egy videót a gépeden. 11 �“kávéházi szegleten...” A torony Minden falubeli gyerek álma volt feljutni a víztorony tetejére. Napjában többször is elmentem előtte, szinte a lábánál, végig a kisült fű, nagyanyámékhoz arra visz az út. Később, nézve a kikötözött, egy égkék vaslábon álló szürke gömböt az jutott eszembe, hogy félek. Mi van, ha kidől. A haverjaim később többször jártak rajta, azt mondták, messzire ellátni, kilométerekre. Vannak íratlan kötelezettségek, amikről sok ember nem is tud. Például egyszer az életben átúszni a Dunát. Szóval minden falubeli gyerek álma volt feljutni a víztorony tetejére. Nekem nem szóltak, mikor mentek, egyedül pedig nem volna értelme, nem látja senki. Hogy tudtak egyensúlyozni azon a gömbön, hogy nem estek le. Hogy nem kapta el őket valami rendőr vagy a vizes. Végül is nem tud kidőlni, azért van kikötve. Talán nincs is benne víz. Még két dolog. Úgy kell csinálni, hogy meg ne lássa senki. És nem tudok úszni. 12 �Tarján Bulvár Éjszakai üzenet DEBRECENI BOGLÁRKA A lány boldogan szaladt a kórház felé. Arra gondolt, elújságolja Eva mamának, hogy papok és cafkák buliban volt a fősulin, a pink miniszoknyáját vette fel, meg azt a dögös, áttört mintás fekete tűsarkút, ami tökéletesen passzol az aprólyukú necchez, a vörös rúzshoz és körömlakkhoz, az összeállítás pedig olyan jól sikerült, hogy az összes pasi neki csapta a szelet, még a sebész főorvos is, aki a csinos, Monroe-hasonmás barátnőjével érkezett a partira. Eva mama szerette a pikáns történeteket, a főorvosokat meg pláne, a vakbélműtéte után azzal hívta fel magára egy jóképű belgyógyász figyelmét, hogy piros szatén szalagból masnit kötött a combjára, ezért egyértelmű, hogy főorvosnak mindenképpen szerepelnie kell az elbeszélésében, így lesz igazán érdekes a sztori, és Eva mama büszke lesz rá, hogy az ő vére csörgedezik az ereiben, a Zednikovicova vér nem válik vízzé. Gondolta, ezen jót fognak mulatni, Eva mama életkedve azonnal visszatér, másnap már át is szállítják az intenzívről a kardiológiára, egy hét múlva pedig hazamehet. Sietett, néhány perc múlva a klinika bejáratához ért, elhagyta a portát. Nem várt a lassú betegszállító liftre, felrohant a lépcsőn az ötödikre, és ragyogó arccal kérdezte a nővért, amikor nem találta Eva mamát a megszokott helyén, hol lehet, úgy vélte, az elmúlt héten pletyózás nélkül is sokat javult az állapota. A nővér intett neki, hogy kövesse. Nemsokára egy hosszú, zöld csempékkel kirakott folyosólabirintusban kanyarogtak az alagsorban. Kezdte elveszíteni a lélekjelenlétét. Mikor megérkeztek, összeugrott a gyomra, itt valami tévedés lehet, mondta, de a nővér otthagyta az üvegbetétes, lengőszárnyú ajtó előtt. Mint egy gyásztávirat, régi, rozsdásszélű zománctábla 13 �Tarján Bulvár hirdette: elfekvő. Az ajtó mögött az anyja állt, sürgette, hogy igyekezzen, nemsokára lejár a látogatási idő. A kórteremben büdös volt, a falak beitták az öregségszagot, ürülék bűze keveredett a „kék kenőcs” keserűségével, infúziók sorakoztak a falak, katéterek a testek mellett, nyákos izzadtság tette nyirkossá a levegőt. Hangtalanul fulladozott. Félve nézett körül, aztán megnyugodott, ismeretlen nénikék feküdtek a rácsos kórházi ágyakon. Az anyja egy aszott bőrű asszonyt bámult. Számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy az a tehetetlen test, aminek szájüregét belepte a penész, azonos lehet azzal a büszke, csinos nővel, aki hetvenévesen sem lépett ki az utcára smink nélkül, és néhány nappal korábban még élete nagy szerelméről mesélt. Az anyja azt kérdezte, miért nem lépsz közelebb? Abban a pillanatban Eva mama a szemébe nézett. A lány felsikított. Az anyja kirángatta a kórteremből, hagyd abba, kiáltotta, nem sírhatsz, nem sajnálhatod! De a lány nem bírta abbahagyni, zokogás rázta a testét, mert tudta, hogy vége. Eva mama félt. A lány a halállal nézett farkasszemet. A szubjektív kommunikációs technikát alkalmazta. Éjszaka felébredt és elképzelte a fényt, ami összeköti őt Eva mamával és a világegyetemmel. Elküldte az üzenetet. Másnap már nem ment be a kórházba, nem volt kihez. A nővér telefonált. Látta Eva mamát. A fény felé repült. 14 �Próza és vidéke A “hogy” megy el TANDORI DEZSŐ E főcím: áthallás. De mié is? Már azt felejtem el, mit is felejtettem el. x A vágy ment el, „hogy”? A „hogy” ment el? Vágy. x A „hogy”: menetel. Helyben nem áll. Akkor nem ő lenne a „hogy”, az „ahogy”. A „hogy”: az örök folyamatosság. Az „ahogy” max. a hérakleitoszi mindig más. Hérakleitosz: mindig megy és mindig más. Ez trükkje: ő maga nem ugyanaz. Na, így könnyű. x Írnék, csak ne olvasnák is el. Írnék, csak bírnék. És nem otrombaság. szóvicc, nem x 15 �Próza és vidéke Rég vicc volt: „Amiről azt akarom, hogy titok maradjon, megírom. Úgyse olvassák el.” Most ténylegesen ez idegesít: elolvassák. Holott mit kíváncsiskodnak. Ezt komolyan. x Mindig, jegyeztem fel korábban, a hogyan az az amin múlik. A hogyan azon. Így: mindig az ugyanazon. Kicsit olcsó: a mindig más a mindig ugyanaz. De fordítsuk meg: a mindig ugyanaz a mindig más. Javul, de első közlésünk itt: az egy teli, telibe. x Ki a pakliból! pakkliba? Mert ez mind benne volt a x Volt ilyen elképzelés is, persze: „Az egyelőre: a még csak annyi se.” Vagy: „Az ugyanaz: még mindig a hogyan az”. Nem rossz? x Hát ezt hogyan érthettem. „Megfejtettem, mi az, hogy »az ember – más«.” NOCSAK! „Egzisztencialitás, hogy érzem: más mit csinál? Mi mást csinál? Mit foglalkoznak egyébbel, mint amivel én? Tudnom sem kell tehát, mi a csinálás tárgya stb.” Így érthettem: az egzisztencialitás = gondolat: érzet. Tehát nem gondolható, más mit csinál. Csak érzet van róla. Így saját magam egzisztencialitása „ezerrel” vagyok, sej-haj, de vagyok, így más vagyok. Ember = 16 �Próza és vidéke más. De miért érdekes ez? Tudjuk, ki-ki más és más. Ezt nem kell igazolgatni. Csak akkor van értelme ily közlésnek, ha nem azt akarjuk mondani vele, hogy emberközileg egyéb se fontos-érvényes, mint a „más”. Persze, a köznapokban: érintkezünk. De a köznapit lenézzük. Benne-az-embert nem szabad lenéznünk. Így örök tudathasadás a hajnalhasadás, minden új napra: jön, hogy mindent tisztelnünk kell, hogy ellensúlyozzuk, gondolni sem gondolt, csak érzett közegében… nyista. Közben sorra fohászkodunk kiért-kiért, meg az állat is ember. Karácsonyra, gyerekkor: Pakk: LIBA. Miért írok? Miért írjak, ha ez mind így van? Egy katyvaszért írjam a katyvaszt, hiszen itt önazonosság volna, sej-haj, a betyár mindenit! Kezdhetem megint azzal, hogy el se kezdtem. Az anyagokért kár csak, melyek eddig feldolgozódtak. Madárkám csipog, hív, megyek, megitatom őt a forróságban, cselesen kidolgozott módszeremmel. ??? Bárhonnét kezdem, bármivel, leállok. Itt történik meg először, hogy senkinek semmit nem akarok mondani. Holott – még termékenynek nevezett agyamból, jól megválasztható közlési helyek üdve révén – auz mpndhatnék, el, amit akarok. És nem. Nem az, most, hogy a hőség. Nem az, hogy ne lenne mit. De az imént: a félregépelés is! Auz = azt. Mpnd = mond… Gépem sok dossziéhalommal telerakott íróasztallapon. Elelakadozik. Mint marhavagonba zsúfolt tömeg egyik pusztulandó tagja… de már nem jó. Azt akartam mondani, bezsúfolva. De narancslé, sör, bor, víz közt válogathatok. Szép kis marhavagon akkor. De vigyázzunk. Épp nemrég történt. Egyszerre ott tartottam, hogy életem marhavagonjába préseltek, el 17 �Próza és vidéke lettem ragadva mind kínosabb közegemből – kezdett elállni a vizelet! már csak ez is! halálfenyegetés, mert elállt a vizelet! – kf… (??? Kórcellába dugtak?) xxx Vágytam rá, hagyjon el a „hogy”. De ne a hugy. Minden hogy hagyjon el, minden mód. De a hugy: semmi mód? Ne mán! Én csak tudom. Beverik az ember pöcsébe a katétert, megpöcsételik rettegését. xxx Biztos, vannak csodák művekben: festészetben, írásokban, szobrokban, filmekben. Mégsem ezeket keresem. Nem biztos, hogy bennem magamban vannak csodák, mégis ezeket keresem. Írásban, festésben, koncept szoborban, már épp csak hogy filmben nem, kreatív körömpuccuborkatáncárnyékzsinegfonákban nem. Ezt másokra hagyom, más okra, mások okára. Másokat mások okára hagyok. Van rá a magam oka. xxx Én az imént a szolidaritást olvastam. Ölénetrajz se rossz. szállodairtásnak xxx Dermesztően jellemző a gondolkodói/érzeti felfogásomra, művészemberi jellegemre, hogy 7-8 éves korom óta, ha gépiesen mondtam magamban valamit, e kettőt csak: „Ez akkor biztos, hogy…” „Ez egy nagyszerű, hogy…” 18 �Próza és vidéke xxx Hogy. Bizony. És nincs hogyhogy. xxx Mai. Amikor bármit is csinál az ember, azt rontja el, hogy még semmit se csinálni se volna jó. Arról, hogy mivel késik le miről, nem is szólva. De gondolat = érzet… hm, ez az egzisztencialitás még a legjobb. xxx Megleltem kallódó feljegyzésemet. Végső valószínűségszámítás Nagy valószínűséggel meghalt. Ő. Vki. Na, azért ezt köszönöm szépen. Bizonyossággal meghalt. Ez is kétes, ez is csak valószínűség, a bizonyosság is valószínűség. xxx Utó. Vágyhatsz rá, hagyjon el a vágy. De hogy? Ne reméld, pedig, hogy a hogy elhagy. Engem a hugy hagyott el, ism., és csaknem belehaltam. Urémia stb. Ne ism.!!! xxx (Dukay Nagy Ádámnak) Felírtam valahova, elkavarodott, kavarok: Nem igazságkereső voltam. Realitáskereső voltam? 19 �Próza és vidéke Nem. De igazságkereső realitáskereső sem voltam. Az igazságrealitás keresője voltam? Nem. Elitkultúrás? A realitásigazság keresője sem voltam. Popkultúrás is. Más kétérthetések Ah, nekem az, hogy diszkó, az nincs. HD, DH, PVFGRKH. Nekem az, hogy számítógép, nincs. Mozi még van, tévé, de végignézés már nincs, hazai tévé nincs. Szemüveg, az nincs. Pedig most csináltattam. Bifokális. És „egyikre se jó”. Kőkorszakilag, hogy „közelebb v. távolabb ülök”: van. Kettős értelműség: van. Mert a „nekem” megbolondítja. Ld. N. N. Á.: ne mondd nekem a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatót. És megesküdnék, hogy nekem van benne, nem soha, ahogy pedig Ottlik is idézi, és őt is vele-idézik. Hm. A „nekem” nem egészen azonos, hogy „számomra”. Nem ám. xxxx Jegyzeteltem még a viluszon: van ilyen füzetem mindig, tollam: táskába száműzött tollak: „Meghümmögöm” a történelmi eseményeket a régmúltból, hogy Csucsakkeresztüllőn VII. Pompáz nagyúr mit mondott. Nekem a dinoszauruszokkal se tegyenek szívességet.” Levelezés Kurtággal 20 �Próza és vidéke KAFKA Nem egészen, mert Kafka-szövegben elsőül ilyesmi állna itt: … Valami értelmező, értelem-előreküldő összefoglalás. Magamról, vagy Drzsó Tandoruvról, Gragyár Doskuvról etc. xxx Kedves Gyuri, rövidre, levél másutt megy. Mi állna itt, ha ez Kafka lenne? Nem a klasszikusokból, hogy mert semmi étel nem ízlett már neki, én ma d. u. próbálok ki egy másfél lityis Kozel sört, feleségem hozta, de az egy Kozel-harc, hogy bor után mit egyek előtte, könnyebb a motyók egymás elé! Tán sós kekszet. Mi állna itt Kafkai összefogl.-ként? A szomszéd falu? Hogy Kafka rokona már nem hitt benne, a szomszéd faluba ifjan, vénségig lovagolva akár, át lehetne érni? Én ténylegesen nem bírok egy buszról, villamosról leszállni, semmim sem rugózik, 5 kg-nál többet nem bírok cipelni stb., ezt az írásművet itt nem bírtam megcsinálni-akarni. Ne a hőséghez legyen adalék! Ah, N. N. Á., a szóval, mely megsejteti, kimondani s elrejteni, nincs erőm idézetpontosításhoz. Mindenütt félreütök, mindent ismétlek. xxx Végsőként a vágy hal el, A vágy, ha lel… mit is? De elsőként ki lel meg, aztán? Borzongató gondolat. A túlvilágon. Már a vágy – a memény, bocs., remény – utolsónak elhagyott, és elsőül jön a… mi? xxx Közben oly élénk is vagyok, annyi mindenért 21 �Próza és vidéke szeretnék „örökké” élni. Irodalom, Főmedvék, verébkék. Ah, a végtelen – a közhely szó! – finom, finom, finom érintés, ahogy örökké kalitkalakó sánti, de épség-szépség úr verébkém iszik a salátáról, ujjamat megérintgetve alatta! Itt jön a Kafkán-túli elmondhatatlanság. A nyomorú halál – pl. Kafkáé – nem befejezés. Az igazi befejezés a befejezhetetlen. Az út a faluba? Nem, közhely az is, hogy nem cél, hanem az út; hogy az út a cél. Kevés igazság ez! Annak elmondhatatlansága, ami sem út, sem cél, sem falu, sem eljut-nem-jut. Egy ilyen érintés. De egy delfiné is, gondolom, mit tudom én. Salátalevél, csőr, emberi ujj… víz. Hérakleitosz, ez mindig ugyanaz!!! Csak: fej-kór? egyre félreütök. Meg az egész olyan. xxx Dől rólam a víz, hőkamra a lakás. Emberi kínzatások jutnak eszembe, olvasmányokból. Anyám halála. Egy másik idős hölgy szélütéses halála 4 hónap szintemoccanatlansággal. Mi lesz az enyém? Egyetemista koromban volt ez: lógtam az órákról, ahogy lehetett, itthon tömérdek prózát írtam, szakadt így a víz, játszottam tömérdek sportversenyt. Mi ez ma, hogy újra ugyanígy élek? Csak minden játékot abbahagytam. Abbahagytak, frázis, a játékok engem. Írtam gombfocikönyveket, pedig. Bajnokságkönyveket. Kártyakönyveket. Játszottam, mint írtam ezt, közel 100 000 franciakaszinó-partit, 70 000 körül feleségemmel, 18 000-t magamban, medvéimnek, madárkáinknak. Mi ez, hogy így abbaszakadt? Mi van velem? Már egy írást sem tudtam itt összehozni. Nem bírtam akarni. Asperger legyen a megmondhatója, a szindrómás nagyúr, rám ismer-e így. Ugyan. 2. éve hordom u. a. cipőt, lábam alig használható már. 6-8 trikót váltogatok télen-nyáron. Írtam ezt, csak ezt 22 �Próza és vidéke írhatom újra. Semmit nem újítok meg. Meg ugyanaz a sómalmi ló út (Jékely). Legalább ne lenne, hogy „hova jutok”. Hogy a szomszéd falu a Halál. De jó vicc!! Nyílt lapok jönnek? Ne mán, még játszanák! xxx Nehéz a „hozott anyagokat” illeszteni. Nem iktathatom be ifjúságom szerkesztőjének, fordítói elindításom Ottlikék melletti mesterének, Géher István Szomszédomnak, kései levelező társamnak sírjához írt kis búcsúszövegemet, verssel. Nem írhatom ide Testvérkémnek nevezett, tőle Bátyuska nevet viselő nagyszerű költőtársamnak laudációját; verseskötetében a szerelem és a mindennapi élet, a tőrmellékesemények, sebző dolgok – s az elemi boldogság, mondom –, az igazi poézis s az érzékeny, érző egzisztencialitás, a két-lényű-létezés ideális, ma kimagaslóan érvényes és vágyva vagyott lényegét adja Villányi László, joggal értették meg az Ámulat c. kötetét, s jutalmazták nagyon komoly díjjal… mindez ide jól nem fér bővebben. Leülök verébkémhez. Mondtam sokszor, Kassák és Berda leleménye ez a „verébke”. Megitatgatom sokszor naponta a nagy hőségben. Érti, tudja, várja. Pár salátalevélharapásnyalintás után a zöld alatt idefeni csőrét az ujjamhoz. Rám néz. Nézzük egymást. Nem tudok olyan természeti lény lenni, mint ő, ebben sem, így sem, igaz, ő is jócskán háziasodott. Bár házi veréb, haha. Éli kis világát, jelenleg jól van. Mindent megkap. Az életem ő, de ezt hagyjuk. Össze vagyunk nőve. Kis-nagy veréb, és… ki is? Érzelgések nélkül. Sokadik verebünk itt ő, majdnem mind sérültek voltak, minimum – csúnya szó, de mit kerüljem? – rászorulók. És neveltünk és mentettünk és éltettünk 23 �Próza és vidéke vakot, szárnyaszegettet, idegileg megviseltet, és ahogy Szép Ernő költészetének, talán a verebeknek is becsületet szereztem, szereztünk. A zöldikék ugyanily csodálatosak, a széncinegék, stb. Lásd Huxley, a természettudós versét, Kosztolányi fordítása, oly sokat idéztem. Dolgozz sokat, majd ahhoz akkor alig ismernek, ezt eléred. Közben „mindenki ismer”, haha. Nézem verébkémet, megindultan. Néz engem, rendjén. xxx Sokat homályos a szemem… Kéne… És közben azért még kéne… Meg kéne… Ott basszák meg, mit kéne? Írni? A legfontosabbak még csak egyértelművé sem tehetők. „A hugy hagyjon el – v. ne hagyjon el…?” Folyik, folyamat: megvan? kérdi professzorom. Élet-halál volt, hogy rák v. nem rák a prosztata. Nemrég Olasz Sanyit búcsúztattam így. Vagy Villányi Laci szent, nagy kiadóját, Deák Lacit. Halottaim egyre többen, hogy Géher tanár uramról ne beszéljek. S akkor azon törjem magam, hogy az, ha a hugy elhagy, elhágy, mondá Csokonai, az jóm, vagy hogy nem hágy el, műteni kell, katétert vernek a pöcsömbe, az van, és az… Nem az, hogy ilyeneket írni, de hogy hirtelen, még másfél órája normál életnek hitted magad, s akkor hirtelen katétert vernek a pöcsömbe, érti ezt maga, Testvérke… meg GIL… dehát neki is megvan a maga kórja, Szomszédom fiacskájának, drága ember költő. Ezeket így mind dadogjam, reszkessek verébkémért, számoljak be magamról továbbra is a régi lendülettel, mikor hirtelen – ismétlem e szót, hirtelen egyre csak ezt a szót ismétlem – az van, hogy csak és csak és csak Szép Ernő és Babits idézhető, meg a többiek, az élet elment, ó jaj, meg kell halni, és már ezt is elmondtam itt. Már nem csináltatom meg az 24 �Próza és vidéke írógépemet, én barom, holott örülnöm kéne, hogy létezik még írógépszerelő! Mit nem csináltatom meg a gépet, akkor? Az asztalomon is mit nem csinálok rendes helyet a masinának, hé? Mire várok? Vagy… Mit nem várok már. Elviselhető meghalás csak soha lehetne, valamikor már nem, az a képzet világ hirtelen eltűnt. Mint aranyóra a ködben. Ilyen szar mondásokat lehet csak. Ennyit ér. Hanem… Hajnalok mai hajnala van, ezt még le kellett írnom. Bocsánatkérésül. Hogy rendetlen a gépirat… hogy senki-semmi rendesen bele nem került a szövegbe… remélem, legalább – ne mán! – verébkém… jó lesz. Mert ne mán, hogy ne. Úgy az ne menjen! Jaj Istenem. xxx Kínos rendben és összevisszában élek. És nagyon lehet, hogy ezt az ilyen tőrmellékírósdit ezzel itt sok-sok időre befejeztem. A felsorolhatatlan minden más mellett. Ők elmúltak. Elmúlik ez is. Hogy? Valahogy elmúlt hirtelen az életem. Szerencséreörökre? Mert közben élek. (Minden dátum aprólékoskodás) xxx De még mindig ennek a függeléke, és még mindig ma: hörgöm! „Csak napról napra lehet élnem, és így nem lehet élni. Mégis csak napról napra lehet, és igy is kell élnem. És közben, nekem, aki a dinoszauruszokat és a nagy történelmi mondásokat – helyszínnel, jelentőséggel stb. – is csak akkor hiszem, ha akarom, egy szinész által megjátszott halálos óra, haldoklás, ne képzavarjak, halálos ágy is rettegtető borzadály, a befüggönyzött szoba, a vízszintes testhelyzet, a nyilván fojtogató levegő, 25 �Próza és vidéke egyéb: de még Bismarck – !!! – halála is, így… Az egyik napról a másikra nap-párosában a második nap hozhatja az iszonyú véget, naná, a szabadság elvesztését, és ha csak egy rendszeres fogorvosjárással is, kórházról nem beszélve, lerokkanásról nem… de erről már volt szó. Jó lenne verébkémet ma este még egyszer megitatni, de mintha nem kérne salátáról vizet; remélem iszik az itatóiból, hát nyilván. Iszonyú a hőség. Szegény kis kutyánk, is. Meg hát akik belehalnak ebbe az időbe, meg mi majd itt mikor. S hogy, ó, Istenem; sokára? Egy színdarab emléke. Szavak. Szavak. Darabra darab. Megyek… s madárkám dühös. Mára elég volt! xxx (VÉG/E/TÉRE) IRTVÁNYFŐVEL (IRTVÁNYTŰ etc) Az el nem dobált, csak félretett jegyzetek. Majd huzok belőlük néha, mint golyhót – sic! golyhó = bájos szó a kis bolondos hülyére, akire nem lehet haragudni, rokokó szó, nem rokokó kokott, de… Hagyom. Hangsúly volt elég rajta: napról napra élek, így nem lehet élni, de csak napról napra lehet élni? Hát nem jobb akkor: jó nő – kislánynő – …együtt? Jókislánynő? Nem jó. Kislányjónő? Ez se. Jó kislánynő? Ilyenekre ébredek, s még ilyenebbek. Olvasom: az ember nem tud aludni, beszed altatót, aztán támolyog. Ezzel figyelmeztetem magam: olvastad te ezt, öcsi, suhanc, vigyázz hát, a klotyóra nem suhansz, hanem kikapaszkodsz, vénbeckettemberesen. Semmi jókislánynő, egyelőre. Hugyozz. Ne hogyozz. De a hogyozással is vigyázz. A multakból van a hogyomány. Az ember támolyog? Az embertám – az tehát, ami az ember támasza – olyog. Oly = ily, oly. Olyankodik. A suhancos jókislánynő olyankodott. 26 �Próza és vidéke Ld. kislány, hogyha… Na, ez most egy vénember volt? Vigyolygok. Vigyor, vigyor, vigyoly, vígy… oly, de oly, de oly! Kis suhanclánynő. De nem, ez sem. Emlék: „Szerelmed egy jó nő volt.” Miket kell, pofátlanra, hallanunk, nyelnünk, magunknak-isbűnösöknek. És ha az volt. Olygott, ilygett. Ide gyorsan egy jó mondást. Jó nő dolga: nem enyim, maga dolga, ő boltja. Viszolyogva vigyorogtam Vizsolyon. Mellettem vizslám. Domb oldalán ebeddel. Babitstól az Esti kérdés a legnagyobb magyar vers. Hányszor olvasom fel magamnak! Megjátszott hangokon. De jó nektem, szinésznek, se szín érzés, se észet, egzisztencialitás: a gondolat is érzet. Alítás, hosszú í-vel, írtam ezt? Sejti, alítja, ha jól emlékszem. Most akkor jókislánynő, kislányjónő, jónőkislány, Beckettem? Neked, Hatott? EL NE MARADJON! Hogy Arany is van. De mennyire. Toldi, a vége: „Nem halhatok meg úgy, hogy…” – „…hogy…?” Félek, úgy fogunk meghalni. A köbön. Az idézet is kb.? Kőbödön. (így Főmedvém.) x Beckettnek: „Élten élet megfingat, Lehár dallam kiringat.” Happy Days. Nem is tudom, Gyuri, ebből lesz operád, vagy az Endgame-ből? Levelezés Kurtággal. Várva!!! Tudniillik a Happy Days-ben van a Lehár-nóta, nótolják jócskán. Na. Nóttig-hóttig. Nótting Hill. (Filmcím: Sztárom a párom) x Bemásoltam-e ezt? Mihez kellenek a legkevesebben? Hogy ne érintkezzenek. Nana, ez már céfolható. 27 �Próza és vidéke Mindig, ha egy van, cáfolhatatlan, de mert fél, hogy cáfolható, tesz róla, legyenek többen. Holott az már tudi, jav. tuti cáfolható. Az előbb félreütöttem. Cáfolhatatlan célfotó. Célfotótlan fotócél. Nem másoltam már ezeket, Olvasóm? Asperg társam, Park Insonóm? Alci-Balci? Na, de ez esélyes-kétsélyes: Nem az a lényeg, hogy túlvagyok – egybeirva – valamin, nem vagyok túl. De hogy azt tudjam: túlvagyok rajta? nem vagyok túl? Mindig cáfoló nőnek: „Te cáfka.” x Fotóval v. anélkül: mennyire/vel célratörőbb, hajlongóbb stb. a pucérparádé! Puccparádé volt a régi szó. Biztos feltalálták: párnacsata – paráznacsata. De: párnacsatahajó – paráznacsatahajó. Pucér pucc, értelmezendő lenne a cuccér’ cucc. De a cincér felől eljuthattak ide, max. a drága jó Kormos Pistáék, anno. Most egyébként az Emlékezés – In. mem. sorozatot szemlézem, 19 kötetet a 67ből, lesz melóm. Léhaságoktól itt ezzel búcsúzom (is). Jótevőmre, Kormosra e pohár! Meg Aranyra! Tőrmellék. Mell éktőr. Mellik?? xxx És, feleim, ne feledjétek: „Ha nincs mit tenni, nincs mit tenni. És ha van, akkor sincs.” xxx Közben bulvárhír: PÁRNACSATÁRAHAJLÓT! 28 MEGTORPEDÓZTÁK A �Próza és vidéke Téves csatatér Naplójegyzetek 2003-ból* TŐZSÉR ÁRPÁD 12. Trigeminus Augusztus 9. A rádió Irodalmi Újságát megint félálomban hallgattam végig (pompásan lehet mellette szundikálni). De ma kár lett volna nem odafigyelni: Kulcsár Szabó Ernő Nietzschéről mondott érdekes és okos dolgokat. A filozófusnak a nővéréhez írt leveleiből idézett: „Nem is sejted, hogy közvetlen rokona vagy egy embernek, akiben évezredek gondolatai, problémái oldódnak meg“; s egy másik levélből: „Én dinamit vagyok, nem ember“. KSzE ezt valamiféle önpróféciaként értelmezi, csakhogy mások, Nietzschéhez hasonló nagy, eredeti gondolkodók, és sokkal kisebb, sőt jelentéktelen filozófusok is állítottak már magukról hasonlókat, s azoknak nem jött be a „próféciájuk“. Lehet a filozófus dinamit, de csak akkor robban föl, ha a kor felrobbantja: Nietzschét a 20. század „robbantotta föl“. – Aztán Sebők Zoltán következett: A mai ember olyan permanens izgalmi állapotban és gyorsaságban él, mint amilyenben a középkor embere csak háborúk idején élt – mondta. – Ez a fiatal gondolkodó is mindig robbanó bölcseségeket mond, aztán kiderül, hogy legtöbbször idéz. Bölcs könyveket olvasni és megérteni persze majdnem olyan szellemi teljesítmény, mint bölcs könyveket írni. 29 �Próza és vidéke Augusztus 11. Ma telefonon beszéltem Tolnai Ottóval. Szeretne eljutni a somorjai zsinagógába, ahol most egy svájci festő (Csuka Lilian) állít ki. Nekem nem sokat mond a festő neve, de Ottó per Lilian emlegette. S ez a meghitt viszony a globális világ minden tagjával, elemével, tárgyával – ez hajtja a költészetét is. Az irodalmunk, a kultúránk, a civilizációnk tele van a „minden egész eltörött“ és az osztott személyiség élményével, s akkor jön valaki, akiben szinte az egész mikro- és makrokozmosz megint összeáll. Méghozzá a személyes találkozás intenzitásával, de ez a személyesség tulajdonképpen valamiféle személyes személytelenség, mert pillanatonként (és elég titokzatos módon) rugaszkodik fel valahová a misztikus összefüggések világába. S közben csak „szellemre, észjárásra, gondolkodói alkatra, műveltségre, szenzualitásra, képzeletre s az ezeket mozgató asszociatív logikára van rálátásunk, a dolgok átélésének, befogadásának mélyrétegeire nem“ (Thomka Beáta). S még két jellemző Tolnai-definíció, az egyik szintén Thomka Beátától, a másik az erdélyi Egyed Pétertől. „Mikrokáoszok“; „Tökéletesen érzékeltett kietlenség, tűszúrásszerűen fúvó szél árad ezekből a versekből“. – Gyakorolnom kell a „Tolnai-lexikon“ szókincsét: másodszor is megígértem a költőnek, hogy meghívjuk Somorjára, s akkor nekem kell navigálnom és a közönségnek bemutatnom. Augusztus 13. Az én „rosszkedvem tele“, így reggelente, míg ezer darabból, sajgásból, fájdalomból összerakom magamat, felér három III. Richárd, négy Várady Szabolcs és öt Petri György rosszkedvének a telével. Minden reggeli vécézésem egy hőstett. Vagy legalábbis egy szülés. Csak hát mit szülök én? Leonardo da Vinci nevezte latrina-embernek azokat, akik után nem marad mű, akik napjában csak ürüléket produkálnak. Nem vagyok-e vajon én is latrina-ember? De még a latrina-ember is írhat verset. Ha mást nem, akkor latrina-verset. Nocsak! Leonardo da Vinci korában, azaz a reneszánsz idején a virágéneket nevezték latrikánus-versnek. Kálnoky László meg az ülőkádban hajtott végre hőstetteket. Csínján hát a latrinás jelzőkkel, a latrina-ember sem akárki: latrina-verset ír és hőstetteket hajt végre a latrinán. Augusztus 17. „A víz szomorú elem, mert együtt sír az egész világgal“ – mondja Chateaubriand. Nem értem, miért nincs ennek a szellemes, nagy írónak korunkban szinte semmilyen utóélete. Legfontosabb könyvéről, a Le genie du Chritianisme-ről Szerb Antal azt mondja, a 19. században ez fordította vissza az emberiséget a felvilágosodástól (főleg Voltairetől) a valláshoz. S azt is megjegyzi róla, hogy azt a pillanatot képviseli, amikor a próza egyenértékű volt a költészettel. – Tempora mutantur... ma már a költészet számára volna elismerés, ha azt mondanák: egyenértékű 30 �Próza és vidéke a prózával. S nagyon érik az új vallás ideje is. Mikor és ki írja meg a XXI. századi Le genie du Chritianisme-et? Augusztus 18. Fuldoklom a nagy melegben, asztaltól ágyig, s ágytól az olvasófotelomig szédelgek. – „Szédelgek“ – már én is a „szédülés“ értelmében használom a szót, pedig gyermekkoromban szinte kizárólag a céltalanul ténfergő, munkátlan, esetleg rosszban sántikáló emberre mondtuk, hogy „szédeleg“. Ma már egyedül a „házasságszédelgő“ szavunk őrzi a kifejezésnek ezt az érdekes, korábbi jelentését. Augusztus 19. A Mindentudás Egyetemének az előadója (a nevét, sajnos, nem jegyeztem meg) mondja: A magyar tudományos kutatást nagy mértékben maga a magyar nyelv ösztönzi, amelynek zseniálisan logikus és eredeti a rendszere. – A gondolkodást az ismeretlenbe hatolásra készteti – teszem hozzá én. S a szláv nyelvek rendszerének az ismeretében állítom ezt, amely szláv nyelvek például mintegy előzetesen meghatározzák a játékteret, kijelölik a gondolkodás pályáját. Főleg a nemek előre-hátra utaló struktúrája annyira szigorú bennük, hogy a mondatot csak úgy kezdhetjük el, hogy már a mondatkezdő nagybetűnél tudjuk, hogyan fogjuk a gondolatot befejezni. Azaz a szláv mondat tulajdonképpen csak másolja a fejünkben már kész ismereteket. Ezzel szemben a magyar mondat nyitott, megengedi a befejezés sokágúságát, pontosabban közvetlen a mondat befejezése előtti választást a befejezés lehetőségei között, így a gondolkodást az utolsó pillanatig aktivitásra készteti. Összefoglalva: a szláv nyelvek leképzők, a magyar nyelv felfedező. Augusztus 24. Mire az ember megöregszik, sorra megtanulja a legrejtettebb szerveinek a nevét is. Mikor a trigeminus kifejezést először hallottam az orvosomtól, elmosolyodtam (már amennyire mennykőszaggatta arccal mosolyogni lehet), ugyanis hirtelen a Triszmegisztosz Hermész névre kapcsoltam, s arra gondoltam, hogy már mindenféle betegségem volt, de olyan, amelyet az ókori tudományok megalapítójáról neveztek volna el, olyan még nem. Aztán a tévedésem kiderült, de a nagy fájdalom az arcomban – megmaradt. Az arcideggyulladásnál nincs fájdalmasabb, s nagyon helyénvalónak találtam volna a triszmegisztosz (háromszor nagy) szót is. S ha ehhez a triszmegisztoszhoz még egy kiadós influenza és magas láz is járul, akkor a baj már nem is háromszoros, hanem sokszoros. Szóval betegen fekszem, haldoklom itthon, egyedül, illetve hát kimondottan finom társaságban: egy kövér döglégy száll időnként a szememre, megnézni, hogy élek-e még, tudok-e még pislantani. A jobb kezemnél az Új Szó régebbi száma, címoldalán Henrich Masár, tömeggyilkos 31 �Próza és vidéke képe, aki nemrég három embert gyilkolt meg hidegvérrel, hogy pénzt szerezzen tőlük drogra. Csonka fülű, vízszemű szörny, három napig úgy nézett rám, mint keselyű a következő áldozatára. S nem volt erőm, annyira fájt kezem, lábam, hogy arra sem volt erőm, hogy megfordítsam az újságot, hogy ne ezzel a puskacső-szemmel kelljen a nap minden percében szembe néznem. De ma végre, úgy látszik, egérutat nyertem, a kivégzés elnapolva. – A rádióban a szokásos vasárnapi Múzsák Kertje megy. Nem tudom, miért lett ennyire divat mostanában a Halotti beszédet emlegetni, hivatkozni rá, példálózni vele. Tudtommal semmilyen évfordulója nincs a becses szövegnek. Persze egyáltalán nincs ellenemre a dolog, csak a logikáját nem értem. S azt sem értem, hogy ha már egyszer beszélünk valamiről, akkor miért nem nézünk utána a tárgyunknak: a nyilatkozók HB-ismeretei általában meghökkentően felületesek. Még a gyakorlott és nagytudású riporter, Sediánszky János is így kérdezi a helybeli szakembert: Itt, ugye, a Pray-kódexből miséztek? (Ahelyett, hogy: Itt ugye a később Praykódexnek nevezett szertartáskönyvből miséztek?) De ez semmi. Korábban a rádió Mi időnk c. rovatában is sort kerítettek Deákira. A helyszínen járt riporternő így tudálékoskodott: Köztudott, hogy itt, Deákiban találták meg a Pré (sic!)-kódexet. (Egy mondatban két kardinális ökörség: a kódex lelőhelye nem Deáki, hanem a pozsonyi káptalani levéltár volt, s Pray György nevét természetesen nem „pré“-nek ejtjük.) S végül Sz. Z., a szlovákiai magyar költő is leírta (Új Szó, július), hogy a HB-et valószínűleg a deáki bencés kolostorban „fedezték fel“, méghozzá a „Pray-kódexben“. S ennyi anakronizmus és lapszus után el kell mondanom, hogy a HB-et tartalmazó missale történetéről pusztán két biztos adatunk van. Az egyik: 1228-ból származik a misekönyvnek az a bejegyzése, amely szerint Deákiban (akkor még Vágföldének hívták) ebben az évben felavatták az új templomot. (Ebből persze valóban valószínűsíthető, hogy azokban az években a községben miséztek is a könyvből.) A másik biztos adat: a kódexet Pray György 1770ben ismerteti, miután egy Schier Xixtus nevű osztrák levéltáros-történész figyelmeztette rá, hogy a pozsonyi káptalan levéltárában egy korai magyar nyelvű szövegeket tartalmazó könyv található. (Az értékes szertartáskönyvet valószínűleg a tatárjárás idején, tehát 1241-ben mentették Pozsonyba.) A többi „adat“ következtetés és találgatás. – Puff! Agyoncsaptam a legyet, Masárt meg befordítom a falnak. Augusztus 27. Előtte sokáig vacillált. Nehéz volt a döntés. Hiszen mégiscsak érzett bizonyos sajnálatot, részvétet, felelősséget a teremtményei iránt. Végre döntött: nem nézhetem tovább az ember esztelenségeit, kilépek a passzív megfigyelő kényelméből. Szárazsággal fogom elpusztítani a földet! – Természetesen a deisták Istenéről van szó, aki állítólag közvetlen 32 2 �Próza és vidéke a teremtés után magára hagyta teremtményeit: az embert, az állatokat, a természetet, a vizeket, s csak a Teremtés Első Oka tisztségét hagyta meg magának. S arról is szó van, hogy hetek óta atommáglyaként tűz a nap, sehol egy kis árnyék, sehol egy csepp csapadék. Persze, ha az Isten valóban csak a mennydörgésben, a lavinákban, a kövekben lakó erők öszessége, akkor hiába várunk tőle könyörületet: közönyös, mint Herbert of Cherbury, az első deista gondolkodó és költő szfinxe. – Én nem vagyok Teremtő, de az előbb kinéztem az ablakon, s a teljesen kiszáradt világon, a letarolt parkokon, a megrepedezett, száraz füvű talajon (Pontosan olyan, mint a ritkás, ősz szőrzettől körüllengedezett, ráncos szeméremdomb, amelyen a természetes rést már nem lehet megkülönböztetni a ráncoktól!) nekem is megesett a szívem. S a Földdel együtt sajnálom magunkat is, akik a környezetünkkel majd szintén elenyészünk. Szeptember 1. Meghalt Charles Bronson, a „kőarcú ember“. 81 éves volt, és a halála előtt már súlyos Alzheimer-kórban szenvedett. Hőskorában az volt, ami én nem. Az az ember és művész, aki ha valakit le akart lőni, mint egy kutyát, akkor lelőtte, mint egy kutyát. S gondolom, nemcsak a mozivásznon és a képernyőn. Csodáltam és irigyeltem. Ahogyan csak az ülőkád hőse irigyelheti a valóságos hőst. Hosszú élete végén nagy boldogtalanság adatott neki. Mert kell-e annál nagyobb boldogtalanság és fájdalom, mint ha valaki elveszti emlékezetét, hősi múltját, s abban a tudatban hal meg, hogy ő mindig is félkegyelmű ülőkád-hős, gyáva kukac volt! Szubjektíve mindig a zárójelenetek a meghatározók: „Senki hát halandó embert, ki e földön várja még / végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete / kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.“ (Szophoklész). 13. Téves csatatéren Szeptember 5. Az előbb bevásárolni voltam. Az élelmiszerboltunkkal szemben van egy csehó: furcsa dolog történt előtte. Egy részeg, elhanyagolt külsejű cigányember gajdolt az ajtóban, s odacsörtetett hozzá valahonnan, a semmiből, feldühödött vaddisznóként, egy jókötésű, szintén barna férfi, s neki az elsőnek: Kto je vyjebaná kurva? (Ki a kibaszott kurva?) – kérdezte. – Vedd tudomásul, hogy az az asszony, ott, az én feleségem, s most azonnal bocsánatot kérsz tőle. – A részeg cigány hápogott valamit, a dühös férj pedig egy másodperc alatt földhöz teremtette, a mellére térdelt, s elkezdte pofozni, jobbról, balról. S láss csodát: pillanatok alatt megjelentek a rendőrök, s szétszedték őket. Én meg könnyezve jöttem hazafelé, annyira 3 33 �Próza és vidéke meghatott a látott lovagiasság. A barna férfi azt csinálta, amit én is egész életemben szerettem volna csinálni, azt csinálta, amit Charles Bronson csinál a Bosszúvágyban s annyi más filmjében, azt, amit Piros Góz csinál a Talpalatnyi földben (mikor az idegen kubikusok megsértik az állapotos feleségét; most olvasom a már csaknem elfelejtett regényt újra). Ezeket én eddig kicsit írott malasztnak, szép irodalomnak (így, különírva!) tartottam, s íme, most a szemem előtt bizonyosodik be, hogy valóságosan is él még az emberekben a kategorikus imperatívusz. Megpróbálkoztam az életemben én is jónéhányszor az ilyen elégtétel-vevéssel, ököligazsággal (de nem jól mondom: nem megpróbálkoztam, hanem egyszerűen a vérmérsékletem nem bírta elviselni bizonyos helyzetekben a tétlenséget), de mindig rajtavesztettem, sőt a szangvinizmusom sokszor egyenesen a halál küszöbére sodort. Tegnap fény derült az okra is: az orvosok a szívem teljesítőképességét vizsgálgatták, bicikliznem kellett egy félóráig, s a leletembe az van beírva, hogy bizonyos „kupletek“ miatt félbe kellett szakítani a kivizsgálást. Mikor a háziorvosomat megkérdeztem, hogy mi az a „kuplet“ (én ugyanis csak a kuplé jelentését ismertem eddig; kedves, nem?: a szív-hattyú a halála előtt kuplét énekel), azt mondta: ha a szív négyszer egymás után kihagy, ezt a kóros jelenséget nevezik az orovosok „kuplet“nek. Hát ezek miatt a kupletek miatt akartam én meghalni mindig, ha birokra kellett mennem valakivel: hosszú másodpercekre elsötétedett előttem a világ. „Kupletes“ szívem miatt voltam mindig, s vagyok máig permanens vesztésre ítélve. Ha életemben legalább egyszer rátérdelhettem volna az örök ellenfeleim mellére! De már semmi remény rá. Más szívet nemigen kapok, ezzel kell leélnem a maradék életemet. Ezzel és a belőle következő állandó egzisztenciális szorongással. Szeptember 8. A falu hangzik, mint az ércpohár – írja Szabó Pál a Talpalatnyi föld 453. oldalán, alulról a második sorban (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957). A magyar íróknak nem is olyan régen még csak falu- és külvárosemlékezetük volt, mindenkinek munkás és paraszt felmenői voltak. Aztán jött a posztmodern intermezzója, s egyszeriben nagyon konzervatív, sőt nemkívánatos dolog lett az ősöket emlegetni, hisz az emlékezés egyes szám első személyt, konkrét szubjektumot tételez, márpedig a posztmodern kátéja szerint a szubjektum pusztán nyelvi konstrukció. S ha mégis személyes múltjára is emlékezett az irodalmi hős, akkor valahogy úgy, hogy a bibliai Simon volt az ősapja (Nádas Péter), nagyapja Hamurabbi, édesapja meg, mondjuk, „egy marcona barokk főúr“ (Esterházy). Azaz a konkrét szülők és nagyszülők megint csak az általánosságok ködébe vesztek, apa-anya nélküli, árva nemzedékek nőttek föl az irodalmunkban. De napjainkban megint fordulni látszik a kocka. Tapogatóznánk vissza a hiteles ősökhöz, de 34 �Próza és vidéke nem olyan egyszerű egy nagyrészt falumultú népnek autentikus elődöket találni az irodalomban, ha a falu-emlékezet valamiképpen (másként bár, mint a posztmodern idején) még mindig anatéma alatt van. Isteni csoda, hogy Oravecz Imre 2000-ben megjelent Szajla-könyvét (Halászóember) nem sujtották egyházi átokkal a magyar irodalom atyái. De Illyés Rácegrespusztája már nem tud helytoposzként újra polgárjogot nyerni a magyar irodalom térképén, hiába szól a Halászóember egyik legerősebb szövege éppen Illyésről. S Szabó Pál Biharugrája is árván, magának cseng a Talpalatnyi föld lapjain. Pedig a regény Móricz Pillangója mellett a magyar irodalom legszebb faluidillje. Valóban hangzik, mint az ércpohár. Kristálytiszta forrás, amelyben megfürödhet a lélek. S ha nem fürödnek benne, nem a forrás a hibás. Szeptember 28. Tegnap este a tévében a Volt egyszer egy vadnyugatot adták. Most nem tetszett, túl modorosnak, kimódoltnak találtam. A film alkotói állítólag eredetileg paródiának szánták, s valóban elejétől végig a szándékolt kimódoltság és a komoly dráma közötti borotvaélen egyensúlyozik a mű. Persze éppen ez ad neki semmihez sem hasonlítható intellektuális varázst, de ha a nézőnek éppen nincs kedve, hangulata ehhez a „varázshoz“, könnyen csak a modorosságot érzékeli benne. – Bronson két szemét és szemkörnyékét többször is premier plánba hozták, kinagyították. Most vettem észre, hogy ennek a furcsa arcú embernek teljességgel oroszlánszeme, -homloka van. Szeptember 30. Tegnap kihúzták a jobb felső négyes fogamat, még ma is vérzik, vérezget. Az éjszaka teleköpködtem vérrel egy tányért. Reggel E. (a feleségem) kiöntötte a vért a vécébe, fogott egy kalapácsot, s apró darabokra törte a tányért. Délelőtt az egyetemen véres fogakkal, szájjal adtam elő Pápai Páriz Pax Corporisát. A kis P. Mari megjegyezte: Tanár úr úgy néz ki, mint egy vámpír. Most ebédelek, s olyan óvatosan teszem be a számba a kenyeret, két ujjal, ahogy gyermekkoromban az öregemberek a bagót tették rá a fogukra. November 2. Mindenszentek. Három szál gyertya pislákol az asztalomon: apámért, anyámért, Géza bátyámért. Szegény Pista ebből a szerény „fényűzésből“ is kimarad: nincs több gyertyám. (Az „is“ oda céloz, hogy Pistának, az 1944-ben, a dunaszerdahelyi katonakórházban meghalt legidősebb testvérbátyámnak immár sírja sincs: a sírjába beletemetkezett egy Csicsola nevű szerdahelyi család.) Eloltok hát a három gyertyából kettőt, fényeskedjen egyetlen szál, osztatlanul, az egész megboldogult családomért, sőt a rokonságért, a nagybátyákért, nagynénékért is: János bátyámért, Giza 35 �Próza és vidéke nénémért, Boris néniért, Feri bátyámért, Józsi bácsiért, Jani bátyámért, Mari nenémért, Kurázs Pista bátyámért. Egy temetőnyi halottam van már, a legtöbb elporladt fakereszt alatt, jeltelen sírban nyugszik, jelezve, hogy életükben a falu hierarchiájában hol foglaltak helyet. [Persze, meg lehetne ezt a „helyet“ fogalmazni másként is, úgy ahogy József Attila tette, keményen, célszerűen: „holott a sírt, hol nyugszik atyja (és a rokonsága, T. Á.), / kellene, megbotoznia“. Bizony, az őseim sem igen voltak életükben „serények“, sem „követelni“, sem dolgozni, tisztelet talán az egyetlen kivételnek, apámnak. Csak hát a jeltelen sírokat hogyan lehessen megbotozni?!] S égjen az egy szál gyertya Irma nénimért is, akit, sajnos, nem ismertem, olyan korán meghalt. Ő volt apám legfiatalabb húga, kezeletlen „aranyér-betegség“ vitte el, egyszerűen elvérzett. Egykori halála rossz ómen a számomra: az 1993-as műtétem után ím tíz évvel az én hemoroidom is megint aktív: gyakran vérezget. Sőt, ne szépítsem a dolgot: néha bizony erősen vérzik. De ha meggondolom a dolgot, nem is lenne az „elvérzés“ rossz halál. „Téves csatatéren“ (Domonkos István) véreznék ugyan el, de mégiscsak egyszerűbb lenne, mint, teszem azt, holmi rákfenében kiszenvedni. November 4. Kellett nekem az ördögöt a falra festeni: megint itt vagyok, a Nagykórházban, a sebészeten, az ötös számú szobában, szerdán már vágni akarnak. Aranyérrel, természetesen. Itt volt az előbb L. Éva, a rádióból. A Madách 2003-as kiadói tervei érdekelték, ne álljon meg egy nyamvadt aranyér miatt a világ!, mondta, miután leolvasta a beteglapomról a diagnózisomat. Nyamvadt aranyér!, hm. Amit még e szóhoz gondoltam! Mit üzenek az emberiségnek, műtét előtt, az ötös számú vágóhídról?, kedélyeskedett tovább az ágyam fölött a mikrofon. Hát csak annyit, mondom én, hogy itt fekszem én, olvasod te, olvasnám én, feküdnél te! Aztán még hozzátettem, nehogy az elmés riporternő azt gondolja, nem ismerem Vonnegutot: So it goes! Így megy ez! November 5. M. Györgyi (diákom) a kórházban is megtalált. Behozta a készülő szakdolgozata újabb részét. S elmesélte, hogy Grendel tanár úr szemináriumára novellát kellene írnia, de nincsen témája. S közben kibuggyan a szeméből a könny: a szülei közös fedél alatt élnek, de kutya-macska barátságban. Tulajdonképpen két háztartást vezetnek, s reggeltől estig vérre menően vitatkoznak, hogy mikor kié a gáztűzhely, s a hűtőszekrényben kié a vaj és a sajt. Ő meg már torkig, sőt idegösszeroppanásig van a hisztériáikkal. Most meg ez a novella! Nincs valami jó ötlete, tanár úr, hogy miről írhatnék elbeszélést? Dehogy nincs, mondom, két témám is van. Az egyik: Egy kórházi szobában két beteg fekszik. Az egyiket nevezzük Vladónak, a másikat Árpádnak. Vladónak gyomorvérzése volt és saját tévéje 36 6 �Próza és vidéke van, amely reggeltől késő estig be van kapcsolva és ordít, Árpádot meg közben eszi a fene. Néha kirobban, s csúnyán összevesznek. Aztán egy nap Vladót gyógyultan hazaengedik, s Árpád egyedül marad a szobában. Úgy érzi, kalitkában van, s a kalitka ki van akasztva a világűrbe. Mindenféle megmagyarázhatatlan zajok szűrődnek be hozzá, a falakon túl rejtelmes élet zajlik, bent pedig kozmikus és jeges csend honol. Árpád néha-néha beleszellent a nagy csendbe, és visszakívánja Vladót. – A másik témám: Egy házaspár közös födél alatt él, de kutya-macska barátságban... Minden sajtdarabban, vajkockában Strindberg-i indulatok, őrületek és gyűlöletek feszülnek... Felnőtt lányuk tanácstalanul őrlődik közöttük... – Györgyi rám villantja mosolyát a könnyei közül. A második témát választom, és köszönöm, mondja. – Árpád fiam behozta az előbb a Népszabadság legújabb számát, 14. oldalán egy Tandori-vers: Az árúsokat, kocsmárosokat megismertem. Totyi madaramnak salátát, krumplit vennem, magamnak gyógyszert, felfúvódás ellen; s hogyan lenne a kaktuszokban kellem. Milyen ártatlanul hangzik ebben a szövegkörnyezetben, a „krumpli“ és a „kaktusz“ közé rejtve a „felfúvódás“. De próbálja meg csak bárki, milyen pokoli fájdalom tud az lenni! Azt is újsághírként olvastam anno, hogy suhancok kompresszorral játszottak, lefogták az egyik társukat, fenekébe dugták a kompresszor tömlőjét, s estére a fiú kiszenvedett. Meg kellene kérdezni Tandorit, milyen gyógyszert használ felfúvódás ellen, hogy ilyen gondtalanul tud róla írni. November 6. Ma déltájt megyek kés alá. Reggel kaptam valami zöld bogyót, kellemesen elálmosodtam tőle. Előtte le kellett adnom az órámat, rádiómat, pénzemet, az „értékeimet“, ahogy a nővér mondta (tehát számoltak vele, hogy a bogyó után elalszom), s ezzel kikapcsolódtam az időből. S nemcsak a kórházi, hanem a társadalmi időből is (ahová a pénzem kötött be eddig), s kint maradtam, valahol az édes, felelőtlen semmittevésben. A műtétig csellengek a semmiben. Csodák csodája: most nem ugrál a szívem, többször is elszenderedem, talán még méz is csordul az ajkamon. Mikor felébredek, egy medikustól kérdezem meg, hány óra. Tizenegy, jön a válasz. Megpróbálok ébren maradni. Egy cseh képesújság borítójáról Raija Siekkinen, fekete hajú, szomorú szemű finn írónő néz rám, megértőn, együttérzőn. Ő gyönyörű, de a novellácskája a lapban gyenge. Címe: Před vánoci 3 37 �Próza és vidéke (Karácsony előtt). Nem történik benne semmi. Egy asszony magánya karácsony előtt. A macska, amelynek a társaságot kereső asszony szinte terhes, szemléletesebben áll előttünk, mint maga az asszony. Az írónő csak azért lesz emlékezetes számomra, mert ő osztotta meg velem a műtét előtti utolsó órám szorongását. 14. Gömörországi Kalevala November 7. Jelentem mindenkinek, akit érdekel: élek. 14,00 órakor vittek be a műtőbe, s 15,00-kor már az ágyamban voltam, maga a műtét egy fél óráig tartott. Most túl civil, egyszerű, sőt szürke volt az egész. (Nem úgy, mint a tíz évvel ezelőtti, amelyről három verset is írtam.) Kifeszítettek, ahogy a szülő nőt szokták, de a műtétből semmit sem érzékeltem és semmit sem láttam: zöld függöny takart el előlem mindent, csak az altatónővért láttam, az próbált velem társalogni. Most a műtő is kicsi volt, jelentéktelen, műhelyszerű, nem volt az a félhomály és titokzatos, távoli sarkak, amelyek tíz évvel ezelőtt annyira beindították a fantáziámat. Ebből a műtétből nemigen lesz vers. Raija Siebkinen azért most már egy kicsit vidámabban, biztatóbban néz rám. November 8. Az éjszaka nagyon keveset aludtam. Elmúlt a fájdalomcsillapítók hatása, pokol van a hasamban, kanördögök tüzes kutácsokat forgatnak a fenekemben, ki veszi át most már a „magasan intellektuális költészetemért“ a debreceni Alföld díját, november 28-án? Az Aczél Géza által aláírt értesítésben-levélben így indokolják meg ugyanis, hogy az idén nekem ítélték a jeles díjat. Életemben már jónéhány irodalmi díjjal megtiszteltek, de valamennyit odaadnám, ha legalább öt percre alábbhagynának a fájdalmaim. E., a feleségem újságolta, hogy otthon Tóth Laci keresett telefonon, s mikor meghallotta, hogy aranyérrel műtöttek és Alföld-díjat kaptam, sejtelmes szójátékkal reagált: Kívánom Árpádnak, mihamarabb jusson el az Aranyértől (meg az Alföld-díjtól) az Arany óceánig (azaz a Kossuth-díjig). – Én viszont azt kívánom neki, hogy legalább egy József Attila-díjnyit érezzen meg abból a fájdalomból, amelyben én itt és most máris Kossuth-díjas vagyok. November 11. A gőgös, de immár megtört ember alázatával, mélyen meghajtva fejemet Isten, a Megismerhetetlen, az Elgondolhatatlan, a Megnevezhetetlen előtt, a Természet előtt, az Örök Működés előtt – jelentem, hogy a székletem, hashajtóval ugyan, de a műtét után négy 38 �Próza és vidéke nappal elindult. S ez, az új életemben, ebben a második Ontogenézisben van olyan jelentőségű esemény, mint a bibliai Genezis negyedik napjának az eseménye, a Napnak és Holdnak, az ég világosító állatainak (vö. Károli bibliája) az elindulása volt. S vért a székletemben, s ez a legfontosabb, nem láttam. Az embertelen kín ugyan tovább tart, csavargatják a szelek a beleimet, forognak a tüzes vasak a fenekemben, de most már legalább van remény, hogy fordulhat egykor az állapotom még jobbra. Holnap kidobnak a kórházból, s otthon kell gyötrődnöm tovább, egyedül. – Most árad belőlem szél, sár, minden, de ez még mindig jobb, mint a vizek, egek és belek teremtés előtti mozdulatlansága és csendje. November 15. Helyzetjelentés, immár itthonról. Székletem se hashajtóval, se anélkül nincs, csak valami szennyes lé csorog belőlem szinte megállás nélkül. Az örök anyag se boldogan, se boldogtalanul nem halad a beleim alagútjain. Ha Mészöly kamerája valamilyen rejtett szögből felvenné a helyzetemet, ezt látná: Öregember guggol egy sárga műanyag lavór fölött. Kékbe játszó zöld melegítőnadrágja a térde alá tolva, ő maga mint régen, szükségletét a természetben végző falusi gyermekkorában, két karját a két térde alá fonva erőlködik, üríteni próbál. Néha maga alá néz, megszemléli a barna lét a lavórban, s búsan tovább erőlködik. A kamera a zöld szőnyeget mutatja, felváltva pásztázza a szőnyeg zöldjét és a lavór sárgáját, majd az öregember orra előtti vetetlen ágy pirosát. Az öregember befejezi az ürítés műveletét, föláll, maga mögé néz. Lemeztelenített alsó testtel áll, majd lehajlik, az orra alá emeli a lavórt, sokáig vizsgálgatja a barna lében úszkáló néhány, gilisztavékonyságú székletformációt. – Vér nincs benne, ez jó – morogja – , de túl kevés és székletnek túl vékony, ez rossz. Nem a perisztaltika tolta a szigmabélbe és a végbél kürtőjébe, hanem talán a szabadesés. De azért jobb, mint a semmi. – Felfedez egy babszemnagyságú székletdarabot a szőnyegen (a kamera követi a szeme mozgását), az arcán először ijedelem látszik („mit szól majd az asszony?!“), aztán öröm („ennyivel több a széklettermelés“), aztán tép az asztalra készített toalettpapírból egy csomót, papírral felcsípi a „babszemet“, s papirostul a lavórba dobja. Újabb papírcsomóval sokáig súrolja a fenekét, majd fogja a lavórt, s kimegy a képből. Pár perc múlva visszajön, keresi a széklet nyomát a szőnyegen. Megkönnyebbülve feláll: a szőnyeg tiszta. November 16. Túl sokat kell foglalkoznom a székletelésemmel, s nem moshatok minden pillanatban kezet. Kitaláltam hát, hogy a jobb kezemmel csak az arcomhoz és számhoz, a ballal pedig csak a fenekemhez nyúlok. Ha véletlenül összecserélném a kettőt, az isten sem mentene meg a szalmonellától. Az orvosságaimat reggel összecseréltem. Elfelejtettem, 39 �Próza és vidéke vettem-e be Bistont. (Ez a trigeminusom gyulladását van hivatva enyhíteni. Az arcomat megint acélhálóból font háló fedi, s valaki egyre szűkíti, szorítja. Szédülésig vagyok!) Nagy a gyanúm, hogy az „örök anyag“ is azért pang bennem, mert el-eltéved, vagy egyszerűen nem tud dönteni a kijárat és bejárat között, vacillál, nem tudja, melyik az egyik, s melyik a másik. November 30. Az egész novembert átbetegeskedem, és sokan észre sem veszik, senkinek nem hiányzom. Tegnap a rádióban voltam, s alig ketten-hárman kérdezték meg, hogy mi az, már egészséges vagy? Egyébként nyilvános feljátszás volt, a pozsonyi Magyar Adás nem tudom hányadik évfordulóját ünnepeltük, egy tengerikígyó-hosszú, se füle, se farka irodalmi műsorral. Rengeteg régi ismerőssel találkoztam, elsősorban színművészekkel: Ropog Józseffel, Galán Gézával (megint új felsége van, egy csinos, húsz év körüli lány, ő maga éppen hatvanéves), N. Tóth Anikóval, Turczel Lajossal, Mészáros Bandival (neki is új asszonya van!), s egy sereg új és fiatal színésszel, főleg színésznővel. A sok szép és egészséges ember között én is egészségesnek éreztem magamat, s hirtelen elképesztő távolságba került tőlem a túlsó végem, a meggyötört ánusom. December 7. Tulajdonképpen még alszom (6,30 van), mikor berohan a nejem, és rám ripakodik, hogy mért nem a saját vécépapíromat használom. Ami ugyan ebben a műtét utáni állapotomban érthető, de mégis! A nő horizontja általában nem emelkedik följebb a dolgok használatának a horizontjánál. Használja a környezetét, használja a férfit, s használja tulajdonképpen önmagát is. S nincsen a környzetén és önmagán túli célja, nem ismeri a metafizikát. A férfi mindig valami önmagán túlit akar megszerezni (legtöbbször éppen a nőt), a nőnek a megtermékenyítés pillanatát leszámítva nincs szüksége a férfira, a faj továbbörökítésének funkcióját egyedül is képes teljesíteni. Ezekből az alapadottságokból mérhetetlenül jelentős társadalmi-történelmi következmények származnak. Matt Ridley brit zoológus és író szerint a férfi-expanzitásnak köszönhetjük a civilizációt, a királyságokat, a katedrálisokat, a szimfóniákat, a piramisokat, sőt a madárdalt is (a hímmadár az énekhangjával hódítja meg a nőstényt). A nő sohasem külső, rajta kívüli célokat követ, mindent a saját (illetve a gyemeke) érdekeinek rendel alá, a férfit is; a férfinak szinte csak külső, rajta kívüli céljai vannak, s közülük a nő csak egy: le akarja adni spermáit, s ahhoz kell neki a petesejt hordozója, a nő. A megtermékenyítés – mondja Matt Ridley – parazitológiai szempontból nem más, mint a petesejtnek a sperma általi megtámadása. A férfi, hogy az expanziója sikeres legyen, előzőleg, mintegy csalétekként, a szó szoros értelmében lehozza a nőnek a csillagot az égről, és csodákat tesz (lásd a világ hét csodáját!), de a megtermékenyítés 40 �Próza és vidéke aktusa után a nő rabszolgája lesz. A mélytengeri horgászhal ha megtalálja nőstényét, folytatja Ridley, erős és éles fogaival belecsimpaszkodik (tizenötször kisebb, mint a nőstény), s abban a pillanatban megszűnik külön egyedként létezni, vérkeringése egyesül a nőstényével, nem lesz több, mint egy életfogytig a nőstényen lógó hímvessző, amely spermaleadásra és családszolgálatra van kötelezve. A férfi dettó! Társadalmilag termékeny stádiuma és önazonossága a nőkeresés szakasza. Később már csak a nő testén lógó hímvessző. Persze, már aki! Aki olyan fasz, hogy nem lázad föl a fasz-lét ellen, az megérdemli a sorsát. December 9. Lehet a végbelet tágítani? S ha igen, hogyan? Szóval a műtét után szűk lettem, mint egy szűz lány. De a szűz lány hüvelye idővel Tainarosz ős üregévé tágul (lásd Ursulát Janus Pannonius versében!), van tehát remény, hogy még az enyém is tágul majd valamit. Csak azt tudnám, kivel (vagy inkább mivel?) keféltessem magam tágra! – Szabadi Béla tagadta a bűnösségét! – adja tudtul a Népszabadság 2003. dec. 5-i száma. Ez ugye prejudikáció. Ha gondolkodik is a szerző, akkor így fogalmaz: Szabadi Béla tagadta, hogy bűnös volna. Vagy: ... tagadta állítólagos bűnösségét. – De nem tetszik nekem a „vádlott“ kifejezés osztrakizálása sem. A bíró most már nem „vádol“, csak „gyanúsít“. Tegyük föl, hogy Kund Abigélnek nemcsak a tőre bűnös Bárczi Benő meggyilkolásában (amint tudjuk, az ifjú gróf Abigél tőrével követ el öngyilkosságot), hanem ő maga is. Sőt: a bíró a tett idején éppen ott jár a radványi sötét erdőben, s a saját szemével látja, amikor Abigélka beljebb tolja Benő szívébe a hoszú, hegyes tőrt. Másnap a sajtó mégis ilyen hírt hoz: A bíró Kund Abigélt gyanúsítja Bárczi Benő meggyilkolásával. A „gyanúsítja“ mai használata a kifejezés teljes meg nem értése. S következik mindez a „vádol“ szó száműzéséből. Mert abba bőven beleférne a gyanúsít is meg az a többlet is, hogy a bíró nemcsak gyanúsítja a vádlottat, hanem látta is a bűntényt, tehát a bűn elküvetőjének a személyéről meg van győződve. December 10. Hát még itt, a budapesti Közép-európai Intézet 201es szobájában sem haldokoltam! Este negyed tizenegy van, ágyban vagyok, sikeres nappal a hátam mögött nyújtózom, ameddig a takaróm ér, mert elég hideg van itt. A berendezés elegáns, de a fűtés gyenge. Az Intézet folklórbemutatót szervezett, fellépett a Fonó-zenekar, s mi (Hizsnyai Zoli, Bettes Pista s jómagam), a zenekar irodalmi brigádja. Nagy közönségünk volt (tulajdonképpen nem tudtam s most sem tudom, hogy mit ünepeltünk), megjelent az egész budapesti Közép-Európa: az osztrák és szlovák nagykövet, a Szlovák Kulturális Intézet emberei: Milan Resutík, Karol Wlachovsky, a régebbi pozsonyi magyar külképviselet: Boros Jenő, 41 �Próza és vidéke Kelemen Gertrud, Máté Laci. Jelen volt Kallós Zoltán is, odamentem hozzá, hogy jöttem ismerkedni, elnézett a fejem fölött, ült, mint egy szfinx. Két szót sem tudtam belőle kicsikarni. Illetve egyszer azért megszólalt. Az egykori Édesanyám rózsafája c. palócsági népdalgyűjteményt említettem, amelyet annak idején Ág Tibor és én csináltam. Ág Tibor neve hallatán a szfinx szája megmozdult, s ennyit mondott: Ág most beteg. Aztán megint hallgatásba süppedt. A hallgatása kicsit Szőcs Géza otromba nagyképűségét idézte. De mit nekem Kallós Zoltán meg Szőcs Géza, mikor a füleki Agócs Gergely ma este néhány óra alatt s a fél Közép-Európa füle hallatára összeénekelt egy gömörországi Kalevalát. Elegem van Erdély expanziójából, abból, hogy egyetlen táj folklórja leszorítson minden más magyar tájat a színpadról, s hogy palóc énekanyanyelvem helyére lépten-nyomon akár egy mégolyan szép, de számomra mégiscsak tanult éneknyelvet erőltessenek. – Délelőtt az Írók Boltjában voltam, vettem néhány könyvet (Orbán Ottó, Várady Szabolcs, Borbély Szilárd új versköteteit, két tanulmánykötetet: Tanulmányok József Attiláról, Testet öltött érv – a József Attila-kultusz rendületlenül folytatódik, helyesen), délután a Holmiban, illetve Réz Palinál jártam. Beszélgettünk egy jót (főleg Várady Szabolcs most megjelent gyűjteményes kötetéről), s otthagytam neki a Damjanich és a Kontextuális etika c. verseimet. 16. A vertengő Angelika December 16. Ma felhívtam a Nemzeti Színházat, megkérdeztem, mi a drámapályázatuk eredménye. Én is elküldtem nekik ugyanis a Szenci Molnár-darabomat, nem sok reménnyel bár, mert tudom, hogy mennyire soktényezős egyenlet egy ilyen pályázat. És nem csalódtam: díjat nem kaptam. De állítólag az első 17 között ott van a kéziratom, s ez, ha meggondolom, hogy közel háromszáz volt a pályázók száma, nem is olyan rossz eredmény. Az első díjat nem adták ki, a második és harmadik díjakat számomra teljesen ismeretlen szerzők kapták. Fel akarják venni velem a kapcsolatot, mondta a hölgy, akivel beszéltem, nincs kizárva, hogy valahol bemutatják a Megkísértettemet. (Végül ilyen címmel küldtem be a kéziratomat, de nem tetszik a cím, valószínűleg megváltoztatom.) December 22. Délután bent voltam a városban, s csak ámultam-bámultam, hogy milyen eleven nagyvárosi élet folyik az utcákon, főleg a Hviezdoslav téren, az egykori Kossuth-sétányom. A Bécsből visszatérő Kossuth egykor a Zöldfa vendéglő (ma Carlton szálló) erkélyéről szólt a pozsonyiakhoz. Ha a mostani pozsonyiakat látná! Az egykori lenézett tótok, a gaz csorda, 42 2 �Próza és vidéke az undok, éhes hollók utódai meglepően szépen, európai fényességben mulatnak, szórakoznak: a Carlton előtt földalatti garázsok, a sétányon nyilvános korcsolyapálya kialakítva, sátrak, üvegházak, neonok, lampionok, girlandok – a belvárosban már karácsony van, a peremnegyedekből, ahol én is lakom, ez nem látszik. December 23. Csehy Zoli (a tanszéken ő az utódom, ő vette át a régi magyar irodalmat) Balassi-konferenciát tervez, én a Szép magyar komédiáról ígértem neki előadást. Olvasom a II. Scenát: a megmérgezett Angelica „egy szép tiszta forrás mellett“ verteng (fél száz évvel később Kumilla fog így vertengeni, szintén egy forrás mellett, a Szigeti veszedelemben), s én elgondolkodom a kifejezésen. Hangzása németes, de jelentésének semmi köze a német werten jelentéséhez. Nagy a gyanúm, hogy a fetreng szavunk korábbi alakjával van dolgunk (verteng>vetreng>fetreng). Csakhogy a fetreng-et a nyelvészek (pl.: Bárczi Géza) a forog (fereg)-ből magyarázzák. Hát nem tudom (ahogy Menzel mondaná): számomra inkább a magyar ver (verdes) ige itt a logikusabb archetípus. Ahogy a haldokló madár verdes a szárnyával, úgy verteng a megmérgezett Angelica is. December 24. Életem 69. karácsonya! Egy évet visszalapozok a naplóimban: tavaly ilyenkor számadással kezdtem a beszámolómat. De akkor elképesztő mennyiségű munkáról, versekről, tanulmányokról, megjelent könyvekről, díjakról, elismerésekről és elismertségről számolhattam be, volt értelme év végi leltárt (bibliográfiát) készíteni. S most? Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza..., szomorú tallóján ősi hírnevének, hej! csak úgy böngész már valamit – mesének. De mondhatnám akár azt is, hogy a 2003-as év hősvértől pirosult gyásztér volt a számomra: az „aranyerem“ egy Mohácsra valót vérzett. Végül megműtöttek, a műtét sikerült, de még ez a siker is félig vereség: csaknem olyan szűk lettem, mintha bevarrták volna a fenekem. De ami ennél is nagyobb vereség: nagyon keveset írtam. Igaz, az első félévet elvette tőlem a drámaírás (aha!, úgy látszik, tudat alatt a drámaírást nem tartom teljes értékű írásnak): írtam egy olyan drámai költeményt, amely a Nemzeti Színház drámapályázatán (ahová készült) meg sem említettetett. Csak az lehet a vigaszom, hogy Katona József Bánk bánját sem említette meg az egykori zsűri, hogy aztán az irodalomtörténet annál többet emlegesse. December 28. Keresem Várady Szabolcs könyvében a „rejtett kijáratot“. Ez ugyanis a címe a műnek: Rejtett kijárat. Versek, fordítások, próza, egyebek. (Kiadta az Európa Kiadó, 2003-ban.) Réz Pál megkért, írjak a könyvről a Holminak. Meg kell hagyni, furcsa egy „verskötet“! 565 oldal, tehát tulajdonképpen testes mű, de csak száz saját vers és mintegy 4 43 �Próza és vidéke másfél száz „egyéb“ (alkalmi versszöveg) van benne, a többi műfordítás és próza. Ragyogó próza, teszem hozzá mindjárt, leginkább költőkről, versekről írt esszék. S legalább ötven a saját száz versből is ragyog, sőt: 300 voltos égőként olyan fokon vakít bennük az intellektus, hogy az már szinte fáj, azaz olyan értelem működik itt, amely, elsősorban sajátos nyelvi szervezettségének köszönhetően, érzelmi hatással van ránk. A többi nagy rutinnal működtetett saját szabadalmú verstalálmány, amely legtöbbször alkalmi jellege ellenére is egzisztenciát érint, mint a szív fölé helyezett orvosi fülhallgató. – Működésük megközelítéséhez vegyük a legegyszerűbb példát: Nagyanyám naphosszat nem csinál semmit, ül s öl, engem, az unokát. Nem merem gyűlölni, félek, hogy visszagyülöl. Kezdetben adva volt feltehetően a „gyülöl“ szó mint hívó rím, abból a költő kikövetkeztette az „ül s öl“ felelő rímet, s kreált hozzá egy gyűlölködő nagymamát, s kész is volt a vers. S V. Sz.-nak egészen véletlenül valóban volt egy gyűlölködő nagymamája (vö. 430. oldal: „Nem nagyon szerettük akkor a nagymamát, az az igazság. És féltünk tőle.“), s ezt a véletlen egyezést a vers hirtelen megkötő betonja már egzisztenciaként közvetíti. Csakhogy valami furcsa, nyelvi egzisztenciaként. A vers nyelvi megcsináltsága, kimódoltsága ugyanis annyira provokáló, hogy az olvasó első fokon arra figyel, s nem a verscsináló esetleges személyes érintettségére. De a szituáció lélektanilag kikezdhetetlenül hiteles (főleg a „visszagyülöl“ bravúrja miatt), s így végül is a nyelvi-poétikai allűrök csak mintegy elidegenítő effektusokként hatnak: a leírt helyzet és történet marad meg bennünk, amely személytől függetlenül bármikor s bárhol megismétlődhet, bárkivel megtörténhet. December 31. Mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már... Azaz a halálnak múlthitelesítő ereje van. Zalabai Zsigának, míg élt, nem nagyon hittem el a habókjait, most már el kell hinnem: meghalt. Felakasztotta magát. A Tűnődés a trópusokon c. kitűnő irodalomelméleti könyve 1981ben Grendel Lajos Éleslövészet c. regényével együtt hirdette a szlovákiai magyar irodalom nagykorúsodását. Aztán láttam a kitűnő elmét az őrület romjaiban. Tíz évig együtt dolgoztunk a pozsonyi magyar tanszéken. Nem tagadom, az utóbbi hónapokban már, ha lehetett, kikerültem. Nehezen lehetett elviselni az üres lángolásait. Depressziómániás volt – néha hetekig hallgatott, aztán hetekig lelkesedett, rendszerint valami „nemzeti“ ügyért, 44 �Próza és vidéke máskor hetekig dühöngött ugyanazokért a dolgokért. Sokszor az volt az érzésem, játssza az őrültet. Jó lenne elolvasni a búcsúleveleit, utolsó naplóit, azokban talán nem pózolt. De lehet-e vajon a halált megjátszani? Most már a pózait is el kell hinnem. Állítólag a felesége karácsony másnapján vissszament Bécsbe (ott dolgozik), Zalabai egyedül maradt a lakásban, s felkötötte magát. Sonntagsneurose! – mondaná Freud. S mit mondjak én? Azt, hogy remélem, nem kezdődött el ezzel a mi tájainkon is valami nagyon nem jó! – Zsiga egyébként még 26-án meghalt, de csak ma volt a temetése. Rengeteg ember búcsúztatta, látványos esemény volt, ő maga is mindig hajlott a színházasdira, a jelképes, mutatós gesztusokra. Talán az ő szellemében tették 31-ére is, az év utolsó napjára a temetést. Tömegtüntetés volt ez a javából, csak azt nem tudom, hogy mi mellett és mi ellen tüntettünk? Somorján, a lakhelyén nagy kultusza volt Zsigának, a helyi kulturális rendezvények, Csemadok-megmozdulások fő szervezője volt. (Az ő nevéhez fűződik a somorjai Bibliotheca Hungarica megteremtése is, amely ma már Forum Kisebbségkutató Intézet, afféle „szlovákiai magyar akadémia“.) Talán éppen a Csemadok térítette le a Tűnődés a trópusokon vonaláról: amilyen mértékben a Csemadokhoz közeledett, olyan mértékben fordult el az irodalomelmélettől, a „magas irodalomtól“. Az utolsó években nosztalgiázó, néprajzi ihletésű falumonográfiákat kezdett írni, s végül már az egyetemi óráin is magyar nótákat énekelt a hallgatóinak (stilisztikai előadások helyett). – Egyébként pedig vigasztalanul esik az eső. Iránban földrengés van, Amerikában kergemarhakór dühöng. Megölte valaki magát, az hozta ezt a rút időt. * Részlet a szerző A kifordított ember című, készülő naplókötetéből. 45 �Próza és vidéke 46 �Próza és vidéke A dubai herceg fia* KÖTTER TAMÁS „..gazdag csávó poharában voltam olcsó szesz és a legrosszabb szitukban mondtam, hogy pont jó lesz..” (Akkezdet Phiai, Kiskece) – …és valahol a belvárosban bérelj egy kis lakás, mert… – Hol? – vágok közbe türelmetlenül. – A Liszt Ferenc tér közelében – feleli gondolkodás nélkül Emmanuel. – Aha… – Legalább nem kell költened taxira, ha a belvárosban maradsz – magyarázza. Mindketten nevetünk. – Értem. – De a lakást nehogy felújítsd! – figyelmeztet. – Elég, ha kifesteted, és veszel bele néhány bútort a Goából vagy valami hasonló helyről, meg gyertyát, füstölőt, szobrot. Ennyi elég is lesz. Végül is utazó vagy, nem? – De – hagyom rá, és már most szédülök a rengeteg tennivalótól, ami Budapesten rám vár. – Azért néha említsd meg, hogy van egy házad Budán. Mondjuk a tizenkettedik kerületben. – Igen? – kérdem. – Igen. – Elmosolyodik. – Csak éppen felújítják. – Rendben – mondom kissé bizonytalanul. – Kocsid van? – szegezi nekem a kérdést rövid csend után, mialatt két farmershortos tinikurva vonult el előttünk. 47 �Próza és vidéke – Nincs. Kéne? Emmanuel fontoskodó képet vág, úgy tesz, mintha elgondolkozna, aztán megvárja, míg a pincér leteszi az italokat az asztalunkra. . – Nem. Nem feltétlenül. – Iszik egy kortyot, mielőtt folytatná. – De azért a Facebookra tegyél ki pár képet. – Márka? – Nem is tudom... – Két húsz év körüli, dögös szőke megy el mellettünk. Mindkettőjüknek Louis Vuitton táskája van, ránézésre is eredeti, nem a szokásos thaiföldi hamisítvány. Csendben ülünk, és követjük őket a tekintetünkkel, amíg el nem tűnnek az Andrássy út sarkán. – …talán Porsche – elmosolyodik, és bólint–, igen, az jó lesz. – Típus? Hátradől a széken, nagyot nyújtózkodik. – 911-es. – De – felemeli a mutatóujját – kétezeröt utáni modell. –Természetesen nem a kereklámpás – teszi hozzá, és közben elnyom egy ásítást. – Más? – Más? – kérdezi Emmanuel is. – Úgy értem, mást is kitegyek a Facebookra? – Képeket utazásokról. Igen, rengeteg utazásos kép kell. – Ezen elmereng egy pillanatig. – Utazz mindenfelé, azt szeretik a magyarok. Igen…– felnevet –, az utazást meg a Louis Vuitton táskát, azt szeretik. Én is nevetek. – Egyébként majd vitorlázunk – folytatja, miután jól kinevettük magunkat. – Neked van vitorlásod? – kérdezem hitetlenkedve. – Nincs, de majd bérlünk. – Hanyagul int, mintegy elhessegetve magától ezt a kényelmetlennek tűnő kérdést. – Meg wellnesszezünk. – Bólint. – Azt is szeretik. – Értem. – Aztán itt vannak az éttermek meg a klubok – folytatja. – A Liszt Ferenc téren – körbemutat – meg a többi, a Déryné, a Baldaszti’s, a Spoon Hajó, a Klassz, a Pomodoro, a Kantin – sorolja lelkesen – a Manna, a Mini, a T&G, a Csalogány 26. – Kortyol egyet az italából. – Meg a klubok a belvárosban és a Hajógyári-szigeten. Mindet meg fogom mutatni neked. – Szuper, már alig várom – felelem mosolyogva. Néhány percig csendben bámészkodunk. Végül Emmanuel szólal meg újra. – Szüleid? – Csak az anyám él, az apám két éve meghalt. Anyám összejött egy pasassal, most azzal él. – Sajnálom – mondja, de nekem egyáltalán nem úgy tűnik. Unott képpel beszél, és közben egy kiscsajt bámul, aki tűsarkúban és fekete leggingsben, 48 �Próza és vidéke fehér Sex & Dubai feliratú topban, a kezében, a változatosság kedvérét, Louis Vuitton táskával előttünk vonaglik el. – Áááá… mindegy, úgysem voltunk különösebben jóban – adom a jó fejet. – Anyám új pasasa meg rendes velem – idétlenül felnevetek– , minden hónapban küld pénzt. – Csak nehogy hazamenj, mi? – Emmanuel hangosan felröhög a saját viccén. Mivel nem nevetek vele, sőt, meglehetősen komoran nézek magam elé, gyorsan abbahagyja a nevetést, ami leginkább nyerítésre hasonlított, és békülékeny hangon megkérdezi, hol élnek anyámék. – Montrealban – a hangom még mindig sértődött. A szüleim friss házasként még a hetvenes évek elején, a születésem előtt disszidáltak Magyarországról. Előbb Vancouverben telepedtek le, aztán apám, aki kitűnően beszélt franciául, Montrealban kapott állást, így az egész család odaköltözött. – Az nem jó. – Megcsóválja a fejét. – Az nagyon nem jó. – Újabb fejcsóválás, aztán rám bámul. – Miért? – értetlenkedem, és közben egyre dühösebb is vagyok rá, mert én szeretem Montrealt. – Mert nem elég fancy hely – jelenti ki. – Tényleg? – Tényleg. – Megvárja, amíg két, szemmel láthatóan szilikonmellű, bár szerintem úgy huszonötnél nem idősebb lány leül mellénk az egyik asztalhoz, csak azután folytatja. – Szerinted ki akarna egy hétvégére kiruccanni Montrealba? He? Hát ők biztosan nem – mondja a két csajt bámulva, akik a pincérrel beszélgetnek valami buliról. – Mit szólnál Párizshoz? – fordul vissza hozzám, a válaszomat az előbbi kérdésére meg sem várva, amely úgyis az lenne, hogy „senki”. – Párizs? – kérdezek vissza. – Párizs – ismétli meg. – Párizs mindig nyerő – mondja, és nyerítve felnevet. Azon a nyáron ismerkedem meg Emmanuellel, amikor anyám összejön az új pasasával, egy mérnökkel, én pedig Budapestre utazom, valami fesztiválra, ahová végül el sem megyek. Egy Felix Wu nevű kínai mutat be neki a Romkertben. Felixet még Párizsból ismerem, ahol klubokban lépett fel mint dj. Kevés sikerrel. Felixtől aztán megtudom, hogy már egy éve Budapesten él. Azt állítja magáról, hogy a Vogue divatfotósa, de ebben én mostanában egyre jobban kételkedem. Daniel szerint – aki ugyancsak Párizsból jött, tűrhetően beszél magyarul, és szintén Felix mutatta be nekem, és van egy Kantin nevű étterme az Andrássy úton – , Felix így szed fel nőket. Amikor megpróbálok további 49 �Próza és vidéke részleteket kiszedni Danielből, csak annyit mond, hogy Felixnek van egy nagyon drága fényképezőgépe meg egy csomó, ugyancsak drága kütyüje hozzá, és a lakásában, ami az Andrássy úton van és ötször akkora, mint az én kis garzonom, berendezett magának egy fotóstúdiót. Ezenkívül mindenhol dupla whiskyt iszik, gyakran verekszik, van egy kínai harci kutyája, és annak ellenére, hogy Felix kínai, nem kicsi a farka, ráadásul a lakása a saját tulajdona. Ez utóbbi tény azt jelenti, hogy jó lesz Felixet komolyan venni. Emmanuel a megismerkedésünk estéjén elmeséli, hogy benne van pár üzletben, kicsikben és nagyokban, néhányat közülük most fejezett be. Egyébként meg nagy örökségre vár. Hajnal felé a Romkertben, kicsit részegen, szomorkás hangon meg is jegyzi, hogy már csak egy embernek kell meghalnia Franciaországban, valahol vidéken, és hozzájut az örökségéhez, amely párizsi bérházakból, egy Loire-menti kastélyból és egy tengerparti villából áll a Riviérán. Emmanuellel a Liszt Ferenc téren folytatott beszélgetésünket követően nyomban nekilátok, hogy rendbe tegyem az életemet Budapesten. Kibérelek egy garzonlakást a Király utcában, kifestetem, és veszek bele néhány gyertyatartót, mécsest, füstölőt, szobrot meg egy elefántfejekkel díszített komódot egy indiai boltban, amely éppen tönkrement, így a készletét potom pénzért kiárusítják. A Facebook-oldalamra háromnaponta kiteszek néhány képet Londonról, Párizsról, Rómáról, Velencéről, Barcelonáról és New Yorkról. Mindegyik alá odaírok valamit: „Éppen itt vagyok!”, „Üdvözlet Londonból, esik, de azért szuper a hely!”, „Őrült római vakáció!”, „Ki jön velem gondolázni?”, meg ilyesmit. Végül Emmanuelen és Felixen keresztül elterjesztem a városban, hogy hét, de legfeljebb nyolcmillió euróért eladó ingatlant keresek a belvárosban, és készpénzzel fizetek. Innentől kezdve minden ingatlanügynök és ingatlanfejlesztő velem akar reggelizni, ebédelni vagy vacsorázni valamelyik étteremben, a Liszt Ferenc téren vagy más menő helyen. A számlát természetesen ők fizetik. A tárgyalásokra aztán vagy nem megyek el, vagy úgy alakítom őket, hogy még véletlenül se tudjunk megegyezni. Bár az ingatlant sohasem veszem meg, azt elérem, hogy innentől kezdve a nevem, mint potenciális befektetőé forogjon a városban. Egyre több az ismerősöm és egyre több komment érkezik a Facebook-oldalamra szorgalmasan felrakott képekhez, köztük egy 911-es fotójához, amelyet az Andrássy úton készített rólam meg egy parkoló Porschéről Emmanuel. Két hónap sem telik el, már minden menő klubba van VIP-belépőm, és ismerem az összes pincért meg portást, legalábbis ott, ahol érdemes. 50 �Próza és vidéke Három hónapja vagyok Budapesten, de már lefeküdtem két dubajossal, egy ex-playmate-tel és számtalan egyetemista lánnyal meg kiscsajjal, akiket a belvárosban vagy a Hajógyári-szigeten klubokban szedtem fel. Mivel a francia mellett, hála a szüleimnek, magyarul is folyékonyan – bár a nők szerint szexis akcentussal – beszélek, az ismerkedés nem okoz gondot. A lányokat először elviszem vacsorázni, aztán valamelyik klubba, aztán gyorsan megígérem nekik, hogy együtt elutazunk Párizsba, Londonba, Barcelonába, Rómába, Velencébe vagy New Yorkba. Sajnos egyik útból sem lesz semmi, így aztán, bár néhány hétig vagy akár hónapig is sikerül hitegetnem őket, végül sorra elhagynak, de nem bánom, mert a következő hétvégén általában már meg is ismerkedem a következővel. Esténként, ha éppen van pénzem vagy valaki meghív (ez a gyakoribb eset), a Liszt Ferenc téren, a Dérynében, a Baldaszti’sban, a Spoon Hajón, a Klasszban, a Pomodoróban, a Cantine-ban, a Mannában, a Miniben, a T&Gben, a Csalogány 26-ban vacsorázom, utána Emmanuellel meg a többiekkel elmegyünk valamelyik belvárosi klubba vagy a Hajógyári-szigetre. Általában a hónap közepére elfogy a pénzem, annak ellenére, hogy majdnem minden este más fizeti a vacsorámat meg a klubok VIP-szobáiban az italt. Ilyenkor bezárkózom a lakásomba, konzerveken, pizzán meg mindenféle olcsó rendelt kaján élek, és közben mindenkinek azt mondom, hogy külföldre utaztam, Párizsba, Londonba, Barcelonába, Rómába, Velencébe vagy New Yorkba, üzleti útra. Soha, senki sem vonja kétségbe a szavaimat. Amikor a következő hónap elején megjön a pénzem Kanadából, újra előbújok a rejtekhelyemről, és aznap este már lelkesen mesélek a legújabb tőzsdei meg ingatlan-befektetéseimről. Tizenegy óra. A Kantinban üldögélek Daniellel, Felixszel, egy Pierre nevű franciával – legalábbis nekem úgy rémlik, ez a neve – meg egy Pussy nevű ex-playmate-tel, aki mostanában dj-skedik. Pierre két napja érkezett Párizsból, és csak annyit tudok róla, hogy a Danone-nál fog dolgozni. Pierre vékony testalkatú, barna bőrű, úgy harmincnak nézem. Sűrű, zselétől csillogó, fekete haját félhosszúra hagyja és hátrafésülve hordja. Dél-francia típus. Úgy nézem, nincs sok pénze, ezért aztán nem is nagyon haverkodom vele. A vacsorával már végeztünk, de ahhoz még korán van, hogy továbbmenjünk valamelyik klubba. Emmanuel, aki úgy néz ki, mint aki mindjárt kidől, egy üveg borral gubbaszt a sarokban, és engem bámul, ahogy a Pussy mellei közötti résbe fúrom a tekintetemet. Pussy farmer miniszoknyát, flitteres, majdnem köldökig hasított topot 51 �Próza és vidéke és aranyszínű magas sarkú szandált visel. Az ajka erősen fel van töltve, ezért néha selypítve beszél, ennek ellenére erős bennem a vágy, hogy megdugjam. – Hááát – vihog egy sort – fiúkák… de jó… ez annyira… szuper – mondja Pussy valami hülyeségre, amit Felix félig angolul, félig magyarul kérdez tőle. Mindannyian hallgatunk. – Nos – töröm meg a csendet, ami már valószínűtlenül sokáig tart –, akkor szeretsz utazni, ugye? – fordulok oda Pussyhoz, mert arra gondolok, hogy meghívom egy hétvégre Párizsba, Londonba, Barcelonába, Rómába, Velencébe, esetleg New Yorkba, legalábbis megígérem neki. – Imádok utazni – feleli. – Imádom Las Vegast. – Ostoba vigyor jelenik meg az arcán, még jobban eltorzítva feltöltött száját, amely már-már kacsacsőrszerűnek hat. – Nagyszerű, nagyszerű – dörmögöm magam elé, és a pult mögötti tükörben látom, ahogy közben hülye képpel még bólogatok is hozzá. Las Vegas váratlanul ér, mivel nem szerepelt a terveimben. Jeges dermedtség vesz rajtam erőt, s habár semmibe se kerülne felajánlani Pussynak, hogy elviszem Las Vegasba, egy láthatatlan erő ettől most mégis visszatart. – Mondtam már, hogy ingatlanban utazom? – kérdezem Pussyt hirtelen ötlettől vezérelve, miután újabb perc telik el csendben. – Ingatlanban? – kérdez vissza Pussy, aztán nyitott szájjal rám bámul. – Méghozzá a belvárosban – mondom, és elégedetten hátradőlök. – Ügynök vagy? – Nem, nem vagyok ügynök – sziszegem, aztán erőt veszek magamon, és most már nyugodt hangon megismétlem: – Nem vagyok ügynök. – Nem – szólal meg Daniel –, Jeff nem ügynök. – Aztán ezt franciául is elismétli, mire Felix és Pierre is hangosan felnevet. – Hét… – kezdem, de Daniel azonnal közberikkant – legfeljebb nyolcmillió euróért keres ingatlant a belvárosban –, mire én gyilkos pillantást vetek rá, de azért igyekszem megőrizni a hidegvéremet. – Aha – nyugtázza üveges tekintettel Pussy. Világosan látszik, hogy az előbbi információk semmilyen hatással nincsenek rá, ami egyszerre bosszant és kétségbe ejt. – És találsz? – kérdezi unott hangon. – Egyelőre nem – mormogom magam elé, kerülve a többiek pillantását, és közben arra gondolok, hogy a múlt héten, a Klasszban milyen simán ment minden azzal az egyetemista lánnyal, akit még az Ötkertben szedtem fel. Szandrának hívták, egész este mosolygott, és egyáltalán nem tett fel kérdéseket. Még akkor is bólogatott, amikor a biogáz-részvényekről meg a családomról meséltem neki. 52 �Próza és vidéke Hosszú csend következik, azt hiszem, az eddigi leghosszabb. – A barátotok jól van? – kérdezi váratlanul Pussy, és óriási műkörmével Pierre felé bök. Én kelletlenül a francia felé fordulok, aki üveges tekintettel mered Pussy melleire, egészen pontosan azt a rést nézi, amelyet én is egyfolytában bámulok, amióta leültem az asztalhoz. – Bien1 – feleli Daniel. – Du calme!2 – Felnevet. Mind a négyen vele nevetünk, még Pussy is, pedig látszik rajta, hogy egy szót sem ért az egészből. Koccintunk, iszunk, aztán Pierre valamit Daniel fülébe súg, mire Danielből harsány nevetés tör ki. Aztán Daniel hajol oda Felixhez, ő is súg neki valamit, mire Felix is vigyorogni kezd. Nincs időm megkérdezni, hogy min nevetnek, mert Daniel közli Pussyval, hogy Pierre, aki egyébként az est folyamán alig szólt pár szót, azt is franciául, tehetségesnek tarja őt, és szívesen meghívná az egyik klubjába fellépni. – Tényleg? – ámuldozik Pussy, és közben megigazítja a melleit. – Éssz hol láttatok engem, fiúkák? – Itt, ott – vágja rá Daniel gondolkodás nélkül. – Tényleg jó vagy – teszem hozzá reflexszerűen, és közben vadul jár az agyam, hogy miféle klubokról zagyvál összevissza Daniel. – Aha… ez… szuper – feleli erre Pussy, különösebb meggyőződés nélkül. – St. Tropez, Monaco, Canne – sorolja Daniel. – St. Tropez, Monaco, Canne – ismétli a váratlanul megélénkülő Pierre, ráadásul hülyén vigyorog is hozzá. – Hűha – mondom rikkantva, de csak hogy én is mondjak valamit. – Felix meg csinálhatna rólad néhány képet a Vogue-nak – folytatja Daniel. – Vogue – ismétli Felix. Mindannyian nevetünk, kivéve Pussyt, aki láthatóan elgondolkodik ezen a Vogue-dolgon. Hallgatunk megint. Végül én töröm meg a csendet, odafordulok Pussyhoz. – Párizsban élek, illetve… a szüleim ott élnek, mondtam már? – nyögöm ki nagy nehezen, aztán tanácstalanul magam elé meredek, mint aki maga is megdöbben attól, hogy ilyeneket beszél. – Őöö… igen – feleli. – Illetve azt hiszem. – Vihorászik. – Vagy nem? – kérdezi bizonytalanul. – Nemesi család vagyunk és… – elharapom a szót. – A nővérem is…– megint elakadok, majd újra próbálkozom: – A bátyám fontos pozícióban van… egy légitársaságnál vezető… – idétlenül és idegesen felnevetek –, úgy értem, hogy nem repülőt vezet, hanem tagja az igazgató tanácsnak – ami 53 �Próza és vidéke az első szótól az utolsóig hazugság, akkor találom ki az egészet. Újabb hallgatás következik, amit ezúttal Daniel tör meg: – Akkor ezt megünnepeljük! – mondja erőltetett vidámsággal a hangjában. – Mit is? – kérdem óvatosan. – Dj Pussyt – feleli, aztán felnevet. – St. Tropez, Monaco, Canne új sztárját. – Pussyra! – kiáltja Daniel. – Pussyra! – kiáltjuk valamennyien, még én is, pedig egyáltalán nem örülök a dolgok alakulásának. Felállunk, koccintunk. – Nos – dörzsöli össze a kezét Daniel –, akkor folytassuk ezt a lakásomon. – Körbenéz. – Van pár üveg Mumm pezsgőm – mondja, és sokatmondóan Pussyra néz. A lány tompa tekintettel bámul vissza rá, ezt Daniel belegyezésnek veszi, feláll, és közli velünk, hogy most azonnal hív egy taxit. Én meg arra gondolok, hogy felajánlom, hogy Daniel lakása helyett a budai házamban folytassuk inkább az estét. Már majdnem meg is szólalok, amikor eszembe jut, hogy a házamat felújítják. Úgyhogy hallgatok. Felix kimegy a vécére, mi Pussyval és Pierrel ücsörgünk tovább, és várjuk, hogy Daniel szóljon, ha megjön a taxi. Pierre mosolyog, Pussy hol minket bámul félig nyitott szájjal, hol meg a telefonjával játszik. Valami francia szám szól az étteremben, de nem figyelek rá, nem érdekel. Végül, úgy egy vagy két perc után, bár nekem sokkal hosszabb időnek tűnik, nem bírok magammal, és megkérdezem Pussyt: – Tudod te, hogy ki ez a srác? – és közben óvatosan Pierre pillantok. – Igen. – Vihorászik, aztán nagyon komoly arccal, mintha egy fontos tényt közölne, ezt mondja: – A dubai herceg fia. Pierre is felélénkül. Nevet. – Dubai – mondja ő is, ami most úgy hangzik a szájából, mint egy varázsszó, aztán megint nevet. – Dubai – suttogom magam elé kábán. Csöndben ülünk tovább. Pussy a telefonjával játszik, Pierre Pussyt bámulja, én meg egy karcolást az asztallapon. Előbb Felix jön vissza, aztán Daniel szól be az ajtóból, hogy itt a taxi. Kimegyünk az étterem elé. Daniel éppen szállna be a kocsiba, amikor megkérdezem tőle: – Én is mehetek? Daniel előbb rám néz, aztán a taxira, amelyben már bent ül Pierre, Felix és Pussy a hátsó ülésen, végül elmosolyodik. – Akkor már egy kicsit sokan lennénk – megpaskolja a vállamat, és beszáll. Megvárom, amíg a taxi hátsó lámpái beleolvadnak a forgalom sárga kígyójába, aztán, ahogy egy partilimuzin, amiből már messziről árad a zene, és a tetőablakán egy fiatal lány hajol ki, kezében pezsgősüveggel, elhúz előttem, csak azután megyek vissza az étterembe. 54 �Próza és vidéke – Mondtad neki, hogy Porschéd van? – kérdezi Emmanuel rekedt hangon, összeszűkült szemmel, amit én az üveg bornak tudok be. – Mondtam – felelem. – Biztos vagy benne? – kérdezi. – Gondolj egy kicsit utána! – Asszem… – egy pillanatra elgondolkodom, mert most már azt is el tudom képzelni, sőt nagyon is valószínűnek tartom, hogy nem mondtam – de ki emlékszik már erre – nyögöm ki végül. – Most igen, vagy nem? – kötekedik Emmanuel. – Igen. – Szünet. – Szerintem. – Itt mindig mondani kell, ez alapszabály! Ebben a városban ez a szabály. Érted? – Értem hát – te hülye állat, teszem hozzá magamban. – Ha nincs, akkor is azt kell mondani. Itt mindig azt kell mondani minden csajnak! Nem tudtad, mi? – erősködik Emmanuel. – De tudom – jelentem ki dacosan. – Haver, ezt vágom a kezdetektől – könnyednek szánt hangon beszélek, de érzem, hogy milyen erőltetett minden, amit mondok. – Mióta is vagy a városban? – kötekedik tovább Emmanuel. – Egy éve – elbizonytalanodom –, vagy talán kettő? Nem számolom. – És még mindig nem tudod! – nevet fel. – Mondom, hogy tudom – mormogom magam elé. Jegyzetek * Részlet a szerző megjelenés előtt álló, Rablóhalak című novelláskötetéből. 1 Jól. (francia) 2 Nyugi! (francia) 55 �Próza és vidéke A ház maga Regényrészlet TÉTÉNYI CSABA „Álltam a mosdó előtt, megpróbáltam megmosni az arcom. Ahogy néztem magam a tükörben, a vízcseppek az állam felé tartottak, a szemöldökömről zuhantak lefelé, kinyújtottam a nyelvem, elképzeltem a nagy tartályt, egyre kisebb volt, ahogy közelebb léptem, már nem is kellett székre állnom, hogy belenézzek, majdnem üres volt, kacatok voltak benne és megsárgult újságok, közben a vízcseppek meg tartottak lefelé, és lassan cseppenként az arcom is lefolyt, borsódzott a hátam, de végül nem egy szörnyeteg bámult vissza rám, nem egy régi rémálom, hanem egy ismeretlen arcot láttam, egy férfit, kifejezéstelen tekintete örökre idegen maradt. Egy darabig azt hittem, egyszer majd találkozom ezzel az arccal, megpillantom a tömegben, de most már nem.” Kovac egy csattanásra riadt fel, az asztalra ejtette a naplót. A huzat csapta be az ablakot; felállt és bezárta. Aztán a tűzhelyhez lépett vizet forralni. Egy darabig állt, a falat bámulta. Ezúttal a közeli fűrésztelep felől jövő dobbanásokra figyelt fel. Rágyújtott, visszaült az asztalhoz, gondolkodott, aztán keresgélni kezdett a zakója zsebeiben, de hiába, így felállt, és a polchoz ment. Megtalálta a tollat, leült a helyére, felvette a füzetet, firkált egy keveset a lap szélére, elnyomta a cigarettát, és homlokráncolva nézte tovább a hamutartót. Majd az üres füzetlapot. Végül lassan és meg-megakadva írni kezdett. „Tegnap találkoztam Mr. Fenterrel, az első emelet kettőben lakó öregúrral. Ritkán bújik elő, alig mozog, segítettem neki a lépcsőn, erre meghívott egy kávéra. Nem tudom, mi lelte. Azt sem, mi lelt engem, hogy elfogadtam.” Felkapta fejét, rájött, hogy a 56 �Próza és vidéke kanna sípol. Feltápászkodott, nekilátott egy jó erős teát készíteni, közben erőltette az agyát, hogy rájöjjön, mit is akart leírni. Visszaült, maga elé tette a csészét, kezébe vette a tollat. „Azt sem, mi lelt engem…”, olvasta, aztán folytatta. „Leültem a kis konyhájában, áporodott volt a levegő. Figyeltem őt, és rájöttem, hogy az ő számára egy kávé legalább fél óra, annyira remegnek a kezei. Két bottal jár, műfogai vannak, szemüveget visel, ortopéd cipőt hord, és a csípőjébe valamilyen protézist építettek, mégis felismerhetően, teljesen ember. Elnéztem, milyen nyolcvanévesen lélegezni, kávét nyelni, rágyújtani, kifújni a füstöt. Hogy milyen lehetett fiatalon. Bár nem ismertem korábban, azelőtt, hogy kivettem ezt a szobát. Fogalmam sincs, miért hívott be. Lehet, hogy csak beszélni akart valakihez. Talán az is előfordul, hogy hetekig nem beszél, legfeljebb magában. Mégsem látszott sem hálásnak, sem kétségbeesettnek. Nem sietett, nem tért rá semmiféle lényegre.” Megakadt, felnézett, észrevette a teát, kortyolt belőle. Elhúzta a száját. Megvonta a vállát, és tovább írt. „Ahogy az ember öregszik, a legtöbb dolgot nem lehet már úgy, ahogy addig. De ha jobban megnézzük, mindennek megmarad a lenyomata.” Felemelte a tollat egy pillanatra, de rögvest folytatta. „De minek nézzük meg jobban?” Ráncolta a homlokát, várt, a tea gőzölgését figyelte egy darabig, aztán ránézett a félig teleírt füzetlapra, csóválta a fejét, és arra gondolt, honnan tudhatna bármit is erről. Vagy akár miért is ne tudhatna? Mi lenne a következménye, ha tudna bármit is? Megint ingatta a fejét, rágyújtott, hátradőlt a széken. Másra terelődtek a gondolatai. A fűrésztelep felől egyenletes, magas fekvésű zúgás hallatszott. Miután elnyomta a cigarettát és kortyolt a teából, újra a füzet fölé hajolt. Visszalapozott. „Mi a fenét akarnak az emberek a halottaktól, a szellemektől?”, olvasta. „Igazolást akarnak.” Eszébe jutottak alkalmi vendégei, akik mohón vártak tőle valamit, többnyire rémes ostobaságokat, és ezeket nem volt nehéz megadni nekik. De erre nem akart most gondolni. Inkább előrelapozott, felvette a tollat. „Ironikus, hogy amikor összegződhetne egy élet tapasztalata, az ember már egy kávét is alig tud lefőzni.” Elvigyorodott, tetszett neki ez a mondat. Erősen kopogtak. Kovac felnézett, de már nyílt is az ajtó. Tudta, hogy Pablo az, egyből megcsapta az orrát az áporodott dohányszag, a padló előbb tompán döndült, aztán nyikorgott a bakancsok alatt, az ajtó pedig becsapódott. Kovac rezignált volt a bosszankodáshoz, csak becsukta a füzetét. – Helló, amigo, mi újság? – Üdv, Pablo. Nincs semmi. – A semmi van, nem nincs – mondta a megtermett férfi, mélyről jövő, rövid nevetést hallatott, közben leült. – Amúgy hoztam valamit. 57 �Próza és vidéke Kovac egy darabig maga elé nézett, aztán ingatta a fejét. – Ma szeánsz lesz – mondta álmatagon. – Annál jobb. Elszívunk egy cigit, és Cerberos kapcsolatba lép a szellemekkel. – Apró tarisznyát vett elő, kipakolt. – Hogyne. – Hát hogyne. Kovac közömbösen figyelte, ahogy Pablo megsodorta a cigarettát. Nem sokat tudott róla, csak annyit, hogy ő is bevándorló, valószínűleg dél-amerikai, hogy ő sem dolgozik, van valami háborús fejsérülése, és emiatt nyugdíja. A mindennapjai ismerősek voltak, de egyúttal érdektelenek is. Elvan, gondolta, ez a jó szó, ritkán látszik unatkozni. Pablo megnyálazta a cigaretta végét és rágyújtott. Az illat a nyári forróságban száradó, lekaszált gazra emlékeztette Kovacot. Egy pillanatra belebámult a füst mögött parázsló sötét tekintetbe. Semmit nem olvasott ki belőle. Kinézett az ablakon, az ég épp olyan szürke volt, mint Pablo cigarettájának a füstje. Hallotta a megszokott gépzajt a fűrésztelep felől. Átsuhant az agyán egy kép, egy érzet; forró nyár, tűző nap, csend, nem, inkább zümmögés, nyilván rovaroké, és nincs semmi dolog, de ez így van rendjén, ez egy gyerekkori emlék bizonyára, időtlen és konkrétum nélküli. Arra gondolt, vajon Pablónak van-e hasonló emléke, de eszébe se jutott megkérdezni. Megint rápillantott. A férfi bal szeme kissé véreres volt. Kovacnak hirtelen nevethetnékje támadt. – Mi van, öreg? – kérdezte Pablo szinte hörögve, ahogy benntartotta a füstöt, s így még jobban érvényesült az akcentusa. – Semmi. – Mi lesz ma? – Hogy? Ja. Semmi. – Kovac kelletlenül legyintett, és rágyújtott. – Világos. Kik jönnek? – Az öreg Sylvester meg Mrs. Wilkinson. És attól tartok, Bill, tudod, az az idegesítő képű. Meg Sophie Kraft, ha ideér. – Hm. Na, szívj egy slukkot. – De csak egyet. – Ne aggódj. – Nem aggódom. Kovac átvette a cigarettát, beleszívott, és visszaadta Pablónak, aki egyből a szájához emelte, és hallhatóan szippantott belőle. – Nem aggódom. 58 �Kutatóterület KOVÁCS ÁGNES A nőszerep nyelvi konstrukciói Miklya Anna Eső című regényében Miklya Anna harmadik regényét olvashatjuk családregényként, amely a mágikus realizmus sajátos stílusjegyeivel átszőve rajzolja meg egy békési família történetét, vagy háromgenerációs női sorsokat bemutató könyvként is, amelyben az anya-szerep sajátosságainak megfogalmazása dominál. Mindezeken túl pedig még allegorikus műként is értelmezhetjük, a könyv címében megadott eső motivikája ugyanis több, mint 200 oldalon keresztül vonul végig, hogy (ahogy egy remek kritika megnevezi a kötetet) az átáztatott könyv lapjairól megismert szereplők lelkét tisztára mossa. Az Eső a bűn és bűnhődés regénye: kis tragédiák és nagy veszteségek, álnokság, árulás, szerelem és megbocsájtás kap szerepet benne. A fájdalmas szerelmi kalandokat megélt nagymama, egy csalfa és meddő nagynéni, egy megkérgesedett lelkű szikár édesanya és egy várandós, harmincas évei elején járó fiatal lány sorskönyve is az Eső. A regény a 2012-es könyvhétre jelent meg, kritikai visszhangja mégsem csekély, az internetes portálok és a kortárs szövegekkel foglalkozó folyóiratok is közöltek recenziót a könyvről. „Én »történetmesélő« író vagyok – vallja magáról Miklya Anna – Nem hozok létre bonyolult, intellektuális szövegépítményeket. Lehet, hogy később fogok ilyet csinálni, de most ez érdekel, ez a fajta mesélés. Ezeknek a történeteknek többnyire az a sajátosságuk, hogy mindegyikük nagyon gyomorból szól, nagyon ösztönösek.”1 Miklya Anna írócsaládból származik, első két könyvét, az Eloldozást és A hivatásost pozitív kritika övezte. A regény a (mainstream) domináns kultúra kódrendszerén belül olvasható, a kicsit patriarchális, szexista ideológiától elszakadva a szellemi szférából a testibe utaztatja olvasóját. Egyes kritikák szerint a szöveg a saját testünkbe zárt és eköré szövődő mítoszokról beszél, ennek ellenére „[…] a szöveg nem áll össze koherens történetté, csupán jól ismert klisék egymásra 59 �Kutatóterület dobált halmaza lesz”2. Egy másik recenzió a feldolgozatlan múltról, a megoldatlan családi problémákról szóló varázsmesének tartja, egyfajta mitopoétikus befogadást ajánlva fel olvasási szerződésként.3 Szöllősi Barnabás békés megyei mágikus realizmusnak nevezi, és kiemeli reflexív narrációját, perzselő szubjektív megszólalásait.4 Fejlődés- és anyaregény, tartják róla, és leginkább azt róják fel a szerzőnek, hogy a karakterei személyisége elnagyolt, némelyek bábként mozognak a sztoriban, a terhesség leírása hangsúlyosabb a történetnél. Mészáros Csaba szerint „[a] mitikus elemek […] nem épülnek be igazán a szövegbe, bár elvileg annak gyökereit, alapjait kellene jelentsék: átsiklunk a múlton, ami ezért nem is tárul fel eléggé, és mivel a történet túlságosan Diára koncentrál, nem enged utat a többi szál kellő kibontakozásának.”5 Egy női kritikus arról is szól, hogy Diána „nem tudja boldogan, csillogó szemmel előretekintve, igazi kismama öntudattal, reménytelien várni születendő gyermekét, a szoptatással és pelenkázással teli szebb jövőt.”6 Megjegyzem, ami természetesen nem baj, mert az ilyesfajta anyaságábrázolás nem lehet kizárólagos. Abban már van némi igazság, hogy az említett kritika írója, Hercsel Adél szerint az öldöklő éhségről szóló fejezetek mintha „nagy zabálásokat katalogizáló kismamanaplóként”7 olvastatná az Eső című regényt. Az evésről külön tanulmányt lehetne írni, annyit és annyiszor lakomázik a szöveg hőse, ezzel persze minden esetben kívül szituálja magát a saját testén, így szétesik az általánosan és sztereotipikusan megkonstruált asszonyi-anyai identitáskép. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a legtöbb esetben Diána csak fejben játssza le az étkezéseket, mert éppen iszonyatosan kíván egy ételt, de mire megkaphatná, elmegy tőle a kedve. Várandóssága okozta émelygései, éhségérzései ettől függetlenül meghatározó szerepet töltenek be a regényben. Az evés ábrázolásának plaszticitását igazolja a nagymama halálos ágyán megesett „grillcsirke-kaland”, amikor Dia anyja, saját anyósának – egy éjszaka, jobb híján – egy benzinkúton beszerzett állatot szolgál fel, az pedig tisztességből megeszi egy szálig, majd a sötétben szégyenkezve az utolsó falatig kihányja azt. „Mi ez? – kérdezte nagyanyám, ahogy anyám az ölébe tette a tányért […] Ezt kívánta, mondta az anyám. […] Furcsa illata van, mondta. Nagyanyám sóhajtott egyet, és elkezdett enni. Anyám szótlanul leült az ágya szélére és nézte. Az első comb után már láthatóan nem esett neki jól, de nem merte abbahagyni. Anyám némán meredt rá, egészen addig, amíg meg nem ette mindet. […] Én ott álltam az ajtóban, nagyanyám engem kért meg, hogy hozzam be a lavórt. Az utolsó falatig kihányta az egészet. Túlságosan zsírosnak éreztem, mondta szégyenkezve a sötét szobában.” (30.) De később szólok a jövevény evési és ürítési szokásairól, Márti, a mama akkurátus sajt- és gyümölcsevési szertartásairól, nem is beszélve a lefagyasztott vasárnapi ebédek sajátos jelentéséről. A 60 �Kutatóterület bevett normarendszerrel ellentétben a hősnő szégyelli a várandós testét, vagy ahogy ő mondja, a gazdatestet, és a rémes zabálási rohamait is, úgy próbál ettől az érzéstől szabadulni, hogy elbeszéli azt, legfőképp a saját testét. Az anyjáét, a nagyanyjáét, és a születendő gyermekéét is. Az Eső egy szöveghelyén azt mondja a beszélő: „Nem szeretem a családom történeteit, gondolni sem szeretek rájuk, nem hogy elmesélni őket.”8 A test szó irodalmi alkalmazását tekintve mágikussá vált már Esterházy Péter Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk című regényében is, ott a tetemöm (értsd: testem) szó az egy prímszámként pozícionált, egyszeri és megismételhetetlen entitást is jelent(h)ette. Az Esőben talán újra ezzel a problémával találkozunk. Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényfolyama is a testek egymásra hatását beszéli el, a vonzás, vágyakozás és az egymásról őrzött emlékezet kis mítoszaiba ágyazva. Az Esőben a test szó számlálatlan mennyiségben való szerepeltetésével és a testről való beszéd tematizálásával talán újra ezzel a problémával is találkozhatunk. Tanulmányomban arra teszek kísérletet, hogy megpróbáljam szóra bírni azokat a női identitás-konstrukciókat, amelyek a szövegben nyelvileg megjelennek. A regényben az esszencializált női tapasztalat bemutatása a lány – nő – anya szerepvariánsain keresztül olyan tapasztalati horizonton működik, amely természetesen a biológiai nemünkhöz kötőtő tények bemutatása során töltődik ki. Az első szexuális élmény, a szüzesség elvesztése, a szülés, a vetélés, az anyaság problematikája évezredek óta témájává vált a művészi szövegnek. A fiatal irodalom nézőpontja talán csak annyiban különbözik a korábbi beszédmódok felől történő közelítésektől, hogy újra esszencializálja magának a feminitásnak a kérdését is. Miklya Anna a korábban már idézett beszélgetésben nem bánik kesztyűs kézzel azokkal, akik férfi és női irodalomról mint egymással szemben álló beszédmódokról vélekednek: „Persze, – így Miklya – van női irodalom, meg férfi irodalom is, és mivel én barnahajú vagyok, ezért nyilván van barnahajú irodalom is. Komolyra fordítva a szót, én úgy gondolom, hogy egy nő másképp ír, mint egy férfi és ez teljesen természetes. Erre nem kell különösebben büszkének lenni, ez nem előny, nem hátrány, ez egyszerűen így van. Én hitelesen tudok beszélni a menstruációról, a férfiak pedig a reggeli merevedésről. De attól, hogy ezek ott vannak egy szövegben, még nem bélyegezhetők meg azzal, hogy akkor ez most »női« vagy »férfi« irodalom. Másrészt a problémám a nő irodalommal, hogy sokszor kirekesztő a férfiakkal, holott pont a nők problémáznak folyton azon, hogy kirekesztik őket. Helytelennek érzem azt az irányvonalat, hogy a férfi és a női irodalmat külön kell választani egymástól, mert ennek nincs jelentősége. Számomra az a működő, és jó irodalom, ami különböző és széles rétegeket képes megszólítani. És ezt írhatja férfi is, nő is. Legyen 61 �Kutatóterület mellettem, lépjen interakcióba velem a szöveg, mondjon el valamit, amit nem tudok, vagy olyan valamit, amit már tudok, csak más megközelítésből. Ezek a fontosak számomra! Az Esőben pont az volt a célom, hogy úgy beszéljek a női dolgokról, mint ahogy mondjuk, egy férfi beszél a saját testéről a »férfi irodalomban«. Illetve, hogyha leírom azt a szót, hogy »pina« ne felháborodást, és riadalmat váltson ki az olvasókból, vagy vad feminista háttérgondolatokat, és azt hogy én milyen obszcén vagyok, hanem azt, hogy ők is érezzék, ennek ott helye van a szövegben. Ha sarkítjuk a dolgot, az Eső nem szól másról, mint egy bálnára hízott terhes nőről, aki fel alá mászkál, és megosztja a gondolatait, érzéseit önmagával, és a külvilággal. Mégis azt gondolom, hogy ez a regény tele van olyan dolgokkal, amik egy férfit is érdekelnek.”9 Az Eső szerintem úgy tárgyiasítja a női diskurzust, hogy – a hagyományos beszédmódoknak ellentmondva – egy különös testtapasztalat és testtudat leírásával, az irónia eltávolító gesztusával metanyelvi pozícióból szólítja meg a saját testéről, anyai identitásáról beszélő szereplőt. A mű hőse Csillag Diána, aki a terhessége hetedik hónapjában visszatér szülőfalujába, hogy statikus szakmájának ismeretével felvértezve felülvizsgálja a falu esőáztatta majorságai kastélyainak állapotát. A felkérés az anyjától érkezik, akivel – már az első oldalakról kiolvasható – nem túl harmonikus a kapcsolata. A gyermeke nem tervezett, egy olyan (egyébként teljesen helyes és rendezett életű) fiútól, akivel szeretik egymást, de a lány nem akar vele közös jövőt. Az utazás, a főváros könnyűvérű, izgalmakkal teli világából való visszatérés a gyermekkori helyszínekre már önmagában is az önvizsgálat idejét előfeltételezi, különös helyzet a várandóság harmadik trimeszterében útra kelő hősnő bátorsága, a zord időjárásban rejlő kis félelemérzet, a vészterhes múlt sejtetése, a titokzatos és harsogóan hiányzó apa képe. Diána egy csak D-vel jelzett békési faluba utazik. A közelben van Orosháza, Békéscsaba, így egy kis rövidke guglizás után megtalálható, hogy talán Derekegyház lehet ez a település, a wikipédia szerint ez a Szentesi kistérségben található egykori falu, ma város, majorjairól híres. Nyilván nem számít, hol van ez a D. Itt hónapok óta esik, furcsa szellemek lakják, és van egy olyan szépséges kertje, ahová egy csodás véletlen folytán nem esik az eső, egyetlen fénypászma utal rá, hogy létezik, ott verőfényes a napsütés, senki más nem láthatja, és Diána első perctől oda tart. Az esőnek a Száz év magányban is fontos szerep jut, talán ennek a fülledt távoli világnak a megidézése is felsejlik az olvasóban már a kezdet kezdetén. Garcia Marquez regényében 4 év 11 hónap és 2 nap egyfolytában esik, ezért „olyan nedves volt a levegő, hogy a halak az ajtón át beúszhattak volna a szobákba, aztán ki az ablakon”. A Buendía család magányának százéves történetét újra és újra átmossa az évente hat-hét hónapos esőzés, még ha olykor nem is vízcseppek hullanak 62 �Kutatóterület az égből, mint José Arcadio halála napján, hanem mondjuk apró, sárga virágok. A mágikus realizmus beszédmódjának sajátja, hogy mindez a világ legtermészetesebb módján van jelen a történetben. D-ben azonban túl sok belőle, a víz elmoshatja a majorokat, vele a házakat, a letűnt korok emlékeit, a benne egykor élt rokonokét, még a naponta kísértő házi szellemeket is. Hogy Diána mikor is éri el a napsütötte édent, és eléri-e egyáltalán, arról természetesen szintén később szólok. A Csillag-lány – viccelnek is sokat nevével, mindenki kis Csillagomnak szólítja – találkozik anyjával, nagynénjével, egykori osztálytársakkal, régi szellemekkel. Egy napon megérkezik hozzá Gergő is, gyermekének apja, aki életében először látja a lányt saját környezetében, családtagjai társaságában. A találkozások sora folytatódik, megismerjük a nagymama vészterhesen nyomasztó szellemét, aki általában egy régi tükörben kísért, és akinek szemüvege halála pillanatában a padlónak arra a pontjára esik, ahol egy gyors liezon eredményeként Diána megfogant, Jenőt, a házi szellemet, akit kaláccsal és tejjel vár minden éjjel Diána anyja, és persze a nagynénit, Dia keresztanyját, anyjának sógornőjét, a gyermektelen Böbét, akiről rengeteg dolog kiderül, csupán az nem, miért is gyűlöli egymást anya és a nagynéni ilyen nagyon. Természetesen én sem árulom még el, mi ennek az oka, inkább megkísérlem megmutatni, hogyan pozícionálja Diána saját magát megváltozott, kicsit megnyúlt és kitágult bőrében, milyen testábrázolás olvasható ki az én-elbeszéléssel dolgozó narrációból. A szövegen allegorikusan nemcsak az eső motívuma vonul végig, de a várandós női test ábrázolásának folyamatos jelenléte is, hol egy lekvárfőző fazékként, máskor hatalmas dombként, tankként, a hős sejtjeit zabáló idegenként, elvetélendő teherként is tematizálódik a terhes HAS. Mégsem gondolom, hogy a szöveg az anyaság elleni vétek ábrázolásaként, az áldott állapot negatív előjelű jellemzéseként volna elgondolható, sokkal inkább az irónia gesztusával távolítja el azt a retorikát, amellyel az irodalom hagyományosan beszél(t) a gyermekáldásról. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a korábbi irodalmi szövegekben is olvashatunk a magzatelhajtásról (Édes Anna), elhagyott gyermekről (Anna Karenina), szüléstől irtózó fiatal lányról (Üvegbura). De Woolf, Jelinek, Ulickaja, Joyce Carol Oates és számos más szerző foglalkozik ezzel a magától értetődő témával, a világ legtermészetesebb dolgával, az élet kezdetével. Weöres, Esterházy, vagy éppen Parti Nagy pedig olyan különleges szövegeket is megírt, mint a Psyché, Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk, Sárbogárdi Jolán: A test angyala, amelyekben a nemváltás problémája is tételeződik. Nádas Péter oldalakon keresztül képes a szexuális aktus leírásával, vagy a nemi szervek biológiai működésének precíz leírásával „bajoskodni”. Nem is beszélve Spiegelmann Laura Édeskevés című írásáról, amelynek a keletkezése, a szexualitásról és testről szóló beszédmódja, szóhasználata és témaválasztása, rengeteget 63 �Kutatóterület idézett első mondata, valamint az alkotó kilétének leplezettsége legalább olyan nagy visszhangot váltott ki, mint a teljes mű elméleti recepciója. Mindezek ellenére talán olyan szövegre nem nagyon emlékezünk, amelynek több mint kétszáz oldalon át a várandóság tematizálása volna elsődleges intenciója. Az Éjszakai állatkert, a Dzsungel a szívben, vagy a Szomjas oázis című antológiákban olvashatunk néhány novellát, és hosszabb elbeszélő szöveget erről is. Diána mindent, az egész életét, és másokét is, ebből a perspektívából szemléli, a domb alattiból, a kacsázó léptekkel, állandó vizelési ingerrel és zabálási rohammal jellemzett terhes-pozícióból látja és láttatja. Néhány példával támasztanám alá érveimet: „Kihíztam minden ruhámat, és akkorák lettek a melleim, mintha az egész világot táplálnom kellene.” (6.) „Mindentől rettegek, ami vérrel és hússal kapcsolatos. A szüléstől is…” (7.) A regény úgy zárul, hogy Diána még nem ad életet gyermekének, így nem tudhatjuk meg, milyen nemű is a baba, és a szülés körülményeinek a leírásától is eláll a szerző, ennek saját bevallása szerint egyszerű és nagyon „életszerű” oka van: nem rendelkezett erről saját használható élménnyel. „Kristóf (ti: az író fia) akkor már két éves volt, tehát amikor írtam, már nem voltam terhes. Egyre biztosabban mozgok a saját szövegeimben, és Diána karakterénél éreztem először, hogy tökéletesen, pontról-pontra tudom, hogy milyen. Jól ismerem, és biztosan tudom, hogy nincs köze hozzám. Ezért döntöttem úgy, hogy megengedhetem azt, hogy időnként a saját kiszólásaimmal, egykét apró reakcióval színesítsem a karakterét. Persze az is biztos, hogy nem tudtam volna így írni a terhességről, ha magam nem élem át. A szülés maga épp ezért nincs a regényben, mert Kristóf császármetszéssel jött a világra.”10 A terhesség, a várandóság külső jegyeit azonban rendkívül jellegzetesen rajzolja meg. „[…] arra gondolok, lehetetlen, hogy még egyszer az életben újra emberi formám legyen.” (11.) „[…] felállok, és az ajtóig kacsázok […] akkora vagyok, mint egy tank.” (37.) „Szürke a bőröm, a szemeim alatt karikák, a hajam tiszta kóc […] gusztustalan vagyok. Rettenetesen sajnálom azt a hajdani magamat, aki magassarkúban táncolt, tetszett a férfiaknak […] A sápadt, kalácsképű idegen a tükörben lelakottnak, esetlennek, sutának tűnik […] A szagom is borzasztó.” (141.) „Most pedig, mint egy gazdatestbe, belém helyezte (ti. Gergő) ezt a növekvő lényt, ami az én véremből táplálkozik, az én tüdőmből szorítja ki a levegőt és az én csontjaimat feszíti szét.” (174.) „Igyekszem […] kizárni magamból azt az idegesítő kis hangocskát, ami elfúltan suttogja bennem, hogy egy idegent növelek magamban, idegen lesz, amikor megszülöm, idegen lesz, amikor először a karomba veszem és ezt az idegent kell majd felnevelnem és belenézni a tekintetébe nap mint nap, ahogyan anyám nézett az enyémbe.” (142.) Hasonló várandóság-ábrázolás sejlik fel Esterházy Péter Hrabal könyve11 64 �Kutatóterület című művének néhány passzusában, amikor a feleség-elbeszélő önmagát jellemzi: „Pinabú, ez most az. Nem akarok több gyereket. […] Nem akarom cipelni a nagy hasamat, a nagy dög hasamat, nem akarok fél évig ugyanabban a ruhában járni, nem akarok vasat enni, nem akarok hányni, nem akarok fájni, nem akarom a kórházat, nem akarom, hogy idegen férfiak kotorásszanak bennem mosolyogva, féltem a mellem, nem akarom, hogy megduzzadjon, és nem akarom, hogy megfonnyadjon […] nem akarok pelenkázni, nem akarok szarba nyúlkálni”.12 Diána szexuális vágyai, étkezési szokásai, a közlekedése, az alvásának ritmusa, a haja, bőre, a látása és a szaglása is megváltozik. Ez persze teljesen természetes folyamat, a várandóság tökéletes kór-, vagy esettani leírása. A fájdalmas, szomorkás, néha nevetséges állapotleírások gyakran bűntudattal töltik el a beszélőt. A regény közepe táján van egy jelentős leírás, amelyben egy fontos mondat is elhangzik: „Egyedül akarom érezni magam a testemben.” (144.) Ez a legpontosabb megfogalmazása mindannak, amit Csillag Diána érzéseiről megtudhatunk. A főhős, szeretkezés helyett, csak önmaga elringatására tehet kísérletet, az elmaradt kielégülés leírásánál szépen fejezi ki magát: „Természetesen nem megy, a testem megtagadta tőlem az örömöt.” (144.) Bűntudata van, pedig identitását illetően pontosan illik rá a következő leírás „Én nem ez a bőrrel borított, lüktető, csontokkal és élő hússal töltött korsó vagyok.” (144.) Amikor Gergő meglátogatja és szeretkezni vágyik szerelmével, ő így szól magában: „Még szavakat se találok magamra, komolyan, mert a feszes kis seggem, az egy malomkeréknyi tompor, és mi az istennyilát kezdjek azzal ott, az most arra való, hogy gyereket szüljek vele, nem?” (180-181.) A szeretkezés egy módon történhetne meg: „[…] ha a ruháimmal együtt levethetném ezt a testet is, és ott állnék újra önmagam” (181.) Előfordul, hogy állapota tagadásával védekezik, máskor legszívesebben elvetélné növekvő magzatát: „Álmomban […] Egy alacsony kopasz emberke áll mellettem. Én vagyok a szülészorvos, mondja. Nahát, válaszolom. Nem vagyok terhes. Egy nagy lekvárfőző fazék van kötöző zsineggel a hasamra erősítve.” (191.) „Mivel nem végeztem tesztet, hivatalosan nem tekintem magam terhesnek, döntöttem el végül… és azon morfondíroztam, hogyan lehet elvetélni egy gyereket […] de ettől megrettentem.” (105.) A vetélés aktusa többször megjelenik a könyvben, Böbe, Dia keresztanyja vetéléseinek sajátos inverzeként. Böbe ugyanis mást sem akar az élettől, mint egy kisbabát, mégis legalább öt magzatot veszít el élete során. Esterházy említett könyvében is megfordul az elbeszélő fejében, hogy mégsem kellene megtartania a magzatot: „[…] el akarom vetetni a gyermekemet!”13 Diána identitásai – a nagyanyja unokája, az anyja lánya, a gyermeke anyja – különös módon kapcsolódnak össze, fonódnak eggyé, tipikus nőregénnyé avatva az Esőt. Diána apja harsogó hiányként van jelen 65 �Kutatóterület a történetben. Az apa, aki csak egy rövid tévedés főszereplője volt a padlón, amikor egy gyors szeretkezésben hősnőnk fogant, aki akkor lépett le, amikor a nagymama meghalt, aki első lázadásként egy alkalommal nem ette meg a vasárnapi ebédet. Aztán szokásává vált nem hazaérni a főétkezésekre (sem). Az apa jellemzésének legszebb példája az a történet, amelyből kiderül, ezeket a vasárnapi ebédeket dátummal ellátva jégkockákká fagyasztotta Dia anyja, és egyszer az elromlott fagyasztóból azok egytől-egyig kiolvadtak. Az apát így engedték el, költözés előtt a felolvadt húslevesekben, krumplipürékben tapicskolva, mondván, az új lakásban ez úgysem férne el. Nincs is helye ott a papának. (32.) Hogy miért nem, arra csak később derül fény. Diána folyamatosan enne. „Mióta terhes vagyok, mindig azt eszem, amire éppen rákívánok.” (11.) A teljesség igénye nélkül összeállítottam egy rövidke listát a kedvenceiről. A regényben vígan befalja a teljes kiőrlésű pizzaszeletet, máskor Monte-Carló pizzát gyöngyhagymával, édes süteményt, különösen porcukros krémest, pogácsát, lencsefőzeléket, a legkülönfélébb szendvicseket, rétest, súlyos, nehéz illatú olajban készült rántottát, vérszínű bogyósgyümölcsöket, Ziegler ostyát, egyszerre három gyümölcsjoghurtot, tükörtojást legalább öt tojásból, amelyik csak úgy jó, ha kanállal apró mészpasztillákból bontja ki az ember, forró olajban, remegősre sütve. A szöveg szerint „[…] tojást enni olyan, mintha profán módon az életet merné az ember.” (173.) Franciasalátát, kolbászt, pirított hagymát, sajtos stanglit, húst, bár ezek között van olyan, amelynek a látványa van csak jelen a regényben, mert Diánának felfordul tőle éppen a várandós gyomra. Aztán van olyan is, amelyikre csak vágyik, gyrosra egy utcai bódéból. Alkohol helyett marad a kávé, a kakaó, ezek a legkülönfélébb változatokban. Bár kívánja a pálinkát, a sört, a bort és még a konyakot is. Egyszer egy középerős cigarettát is letüdőz. Márti, a mama viszont akkurátusan, elegánsan, terv szerint étkezik: „Minden este kenyeret és sajtot eszik friss gyümölccsel.” (45.) Más helyen: „Anyám egy kerek, fehér porcelántányérra kenyeret szel és házi sajtot. A sajtot nem ő készíti, hanem Jolánka néni. Egy zöldes üvegtálban sárga, apró szemű szőlőt tesz az asztalra. A gyümölcsnek áthatóan édes illata van. Az étel gyönyörű, mint egy csendélet, de enyhe hányinger tör rám. […] Anyám maga elé veszi a rozskenyeret, friss sajtot halmoz rá, és a falatokhoz bekap egy-egy szem szőlőt.” (51.) A nagymama és a lánya története is beteges kicsit. A majoroknál cselédként szolgáló asszony kalandba keveredik a tulajdonos főúrral, György Lajossal, a titokzatos hősszerelmessel, akinek arája fiatalon meghal, így soha nem derül ki, vajon az anya kitől is származhat valójában. Az anya tehát retteg attól, hogy lebontják a majort, ahol a mama boldog volt, és talán ő is fogant, talán éppen olyan elkapkodott szeretkezésben, mint később annak lánya, Diána, a nagymama házának padlóján. Olyanok ők 66 �Kutatóterület hárman, illetve négyen – nagymama, anya, lánya, kis jövevény, az unoka – mint a hagymahéjak, egymás történeteibe ágyazva, génjeiket hátrahagyva próbálják megfejteni jöttük okát, célját, és identitásuk eredetét. „[…] ezért a helyért volt nagyanyám boldog, és a gyászoló György Lajosért, aki éjszakánként meglátogatta, az ő közösen megtalált boldogságukért ez a hely megérdemli, hogy ne irtsuk ki a lelkét […].” (221.) Diána így beszél az átázott falakról: „Nézd meg ezeket a falakat… Nézd meg, hogyan lélegeznek, ezek élnek, ezek a falak, olyanok, mint egy ökölbe szorított meleg tenyér […].” (220.) Az más kérdés, hogy nem tudható biztosan semmi, még az sem, hogy a mama vajon a főúr gyermeke-e. Gergő erre konkrétan rá is kérdez egyszer: „Most akkor igen vagy nem? – kérdi Gergő. Ja, hogy György Lajos. Igen, a szeretője volt, felelem. És az anyád…, gondolkodik el Gergő hangosan,… az anyád a közös gyerekük? ...Nem tudom, válaszolom végül. Ő sem tudja. A nagyanyám sem tudta. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.” (225.) Diána szerint „György Lajos egy népmese, egy mondahős, egy mitológiai figura […] nincs teste és sosem volt zavaróan közel […] nem létezik […] és ez benne a varázslatos. Én gyűlölöm.” (226.) A legszomorúbb történet egy kívülállóé az Esőben: ez Böbe, a nagynéni, akinek legalább öt vetélése volt, olyan, mint egy túlsminkelt, szexuálisan túlfűtött, szőkített időzített bomba. Megírtsága kicsit emlékeztet a Három nővér Natasájára. Jellemzése a következőkben foglalható össze: „Böbén mindenből sok volt kicsit: a sminkből, a mosolyból, az ékszerekből, a hajszőkítésből, a dekoltázsból.” (27.) Ennek ellenére Dia úgy emlékszik: „[…] gyerekkoromban […] odavoltam Böbéért. Elviselhetetlennek találtam a gondolatot, hogy az anyám gyereke vagyok. Olyan akartam lenni, mint Böbe.” (27.) A kislány felpróbálta ruháit, használta a rúzsát, a nehéz parfümjét és elégedett volt, ha a magassarkújában billeghetett. Szegény Böbe Dia szerint az esküvőjén is úgy nézett ki, mint „egy gömbölyű minyon csipkés tortapapírban.” (129.) Az nyilvánvaló, hogy Márti, Dia anyja nem ezért neheztel a keresztanyára. A regény idejét a szereplők halálának ideje és Böbe vetéléseinek ideje szervezi. Böbe legalább öt gyermeket veszített el, általában a nagy családi krízisek idején. Valami titokzatos oknál fogva a nagymama és az apa is egy vetélés idején távozik, előbbi az életből, utóbbi a családja életéből. A regény egyik részében azt olvashatjuk: „Szerettem a nagyanyámat, de a halálának megvolt az az előnye, hogy apám végre el mert hagyni minket. Valamennyien megkönnyebbültünk.” (17.) Egy másik helyen ez a történet egészen másként mondódik el: „Az első vetélés akkor történt, amikor a nagyanyám meghalt, válaszolom neki egy kis idő után. Mindenkinek nehéz volt akkor. Apám felszívódott, a ház kiürült.” (217.) Nem derül ki pontosan, hogy vajon van-e összefüggés a vetélés és a papa elköltözése között, mivel az csak a papa és a nagymama halála között van, látszólag, de mivel a regény végén megtudjuk, hogy Dia apja legelőször 67 �Kutatóterület sógornőjével feküdt le, és a gyűlölködés leginkább ennek tudható be, nyilván felvetődhet a kérdés az olvasóban, vajon nem az ő mocskos kis viszonyuk generálta az apa távozását a tettek mezejéről. A regény utolsó lapjainak egyikén, anya-lánya egymásra találásának nagy jelenetében, Dia anyja bevallja, hogy gyűlöli Böbét, „mindent rajta […] a haját, a melleit, a nevetését, az ízlését, a ruháit, a fenekét, az ékszereit, az illatát, mindent! […] gyűlölöm, hogy beférkőzött a családunkba, gyűlölöm, hogy ő volt az első, akivel apád lefeküdt, gyűlölöm, hogy megátkoztam, gyűlölöm, hogy elvetélte a gyerekeit, és gyűlölöm, hogy bűntudatom van amiatt, mert mind meghalt, az összes baba, mind meghalt miattam.” (249.) Böbe ugyanis ezt vágja sógornője fejéhez egy közös étkezés alkalmával, és Dia anyja természetesen bűntudatát lánya vállán sírja ki. Kicsit az az érzése az embernek, hogy Diána gyermeke mintha feloldozást hozhatna a bűnökkel terhelt családba. A jövevény tisztító, megkockáztatom, megváltó figuráját az a kép is erősíti, amellyel egy Csillag Diána nevű lány, nevében a szüzesség attribútumáról felismerhető tiszta mitológiai figura, fogadja a méhébe. Nem beszélve a családnevéről: Csillag. A körkörösen visszatérő asszonysorsokat nemcsak a gyermekszülés, válás, elszakadás, boldogtalanság motívuma köti össze, de a vízé is. Az anya retteg az esővíz áztatta majorok elvesztésétől, a lány hasában pedig vígan lubickol az új jövevény a meleg magzatvízben. Ő maga, Diána pedig összekuporodva alszik el barackszínűre mázolt szobájában, az anyja házában, ahol legalább olyan meleg van, mondja, mint lehet az anyaméhben. A folyamatosan ömlő eső megnyugtatja a szereplőket, az eső szaga, az esőcseppek kopogása, a vizes talajon járás, a felfrissült kertek látványa kártékony hatása ellenére mágikus erejűvé nagyítja az eső jelentőségét. A sikertelen önkielégítés-jelenet végén Diána megszagolja az ujjait, és nem a saját ölének szagát ismeri fel. Azt mondja: „Ez valami steril, ártatlan szag, mint egy szűzlányé, ez nem én vagyok, már ez se én vagyok. Vízszagom van, mintha a víz, ami mindent átnedvesít és eláraszt körülöttem, az én elgyötört, megfáradt lábfejemen keresztül is felszivárgott volna, és bevette volna magát az ölembe. […] Fekszem meztelenül […] hallgatom az esőt kint, bent, […] és hagyom, hogy a víz végigcsorogjon rajtam, fel a lábaimon, színültig töltse a méhemet, majd kibuggyanjon a szemeimen.” (145.) Diána a látszólagos nyugalma ellenére egy napsütötte almáskertet hajszol D-ben, valami valóságidegen tájszeletet, amit kihasít időből és térből. A Horgas-tanya előtt végre megleli, a bekötőút előtt hagyja a kocsiját, és elindul feléje. A cuppogós talajon sétálva hatalmas csöndben elérkezik a kertig. Nem érzékeli az időt, csak azt látja, hogy süt a nap, leveti a ruháját, lefekszik a földre és beszívja a napsütést. A gyermekére gondol, akit úgy képzel el, mintha az egy csöppnyi barackszínű szobában lenne, akár ő, 68 �Kutatóterület emlékezhetünk vissza anyja lakásában. Lebeg, pihen, nem érzékeli a teret és az időt. Arra vágyom, mondja, hogy „[…] a hangyák és bogarak közönyösen keresztülmásszanak a testemen, mintha csak a kert része lennék, hogy darabonként széjjelhordjanak és felhintsék velem a gyümölcsfák alját, azt szeretném, hogy a felhőtlen ég végignézze ezt, és derüljön rajtam.” (234.) A teljes meditatív állapotban, a teljes önátadás állapotában végre mindent megért, helyét a világban, a gyermeke állapotát a testében, még Gergőt is, aki persze éppen a kertben hívja fel a mobilján. Az élet értelmét, amely a születéssel kezdődik, és a halállal befejeződve mégiscsak folytatódhat egy másik dimenzióban, ott, a gyümölcsfák alján, valahol a felhőtlen ég alatt. Jól példázza ezt az elfogadást az a záró kép is, amely szerint Diána bebújik a magzati pózban pihenő anyja mellé az ágyba, elé kuporodik nagy pocakjával, az anyja átöleli őt, hasára teszi a kezét: „Így fekszünk hárman anyám ágyán, (mondja) és én, az egyedül ébren lévő, hallgatom csak az estét, ami mint a víz, lassan, de kitartó, biztos csobogásával a plafonig megtölti a szobát.” (252.) A regény végén egy mágikusra nagyított képet látunk az ágyról, amelyben – mint azt jól tudjuk – az élet kezdődik és véget ér. Az ágyban, ahol a várandós Diána látszik középen, amint az édesanyja hátulról átöleli, és aki hasára teszi a kezét, hiszen, a szíve alatt hordja magzatát. Így alszanak ők hárman, a szakadó esőben, egy barackszínű szobában, akár a hagymahéjak, egymás sorsába ágyazva rendíthetetlenül. Jegyzetek Megpendülő történetek, http://muhelytitkok.blog.hu/2012/06/07/megpendulo _tortenetek_227. 2 PETHŐ Anita, Ahogy esik..., http://nol.hu/lap/konyvszemle/20120908-ahogy_esik_. 3 HERCSEL Adél, Zsába, http://prae.hu/prae/articles.php?aid=5392. 4 SZÖLLŐSI Barnabás, A harmadik év, http://www.litera.hu/hirek/a_harmadik_ev72055. 5 MÉSZÁROS Csaba, Átázott oldalak, http://www.kortarsonline.hu/2012/09/atazottoldalak/11578. 6 HERCSEL Adél, im. 7 Uo. 8 MIKLYA Anna, Eső, Bp., Jelenkor, 2012, 217. (A tanulmány szövegében zárójelben megadott oldalszámok a továbbiakban erre a kötetre vonatkoznak.) 9 Megpendülő történetek. 10 Uo. 11 A megjegyzésért köszönet illeti Sümegi Istvánt, akivel egy konferencián a könyvekről beszélgettünk. 12 ESTERHÁZY Péter, Hrabal könyve, Bp., Magvető, 1993, 162. 13 ESTERHÁZY, im., 178. (Az elbeszélő a nőgyógyászati vizsgálóban kiált fel így magában, amikor vasat akar felírni neki az orvos.) 1 69 �Kutatóterület SULYOK BERNADETT Kassáktól a multimediális művészetig A Magyar Műhely öt évtizede Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után Nyugat-Európába, az akkori szabad országokba emigrált fiatal értelmiségiek indították el a Magyar Műhely folyóiratot 1962 májusában, Párizsban. A Magyar Műhely tevékenysége az évek során egyre szerteágazóbbá vált, három fő területre osztható: irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, kortárs irodalmi művek és experimentális albumok kiadója, valamint a lap körül csoportosuló alkotók közössége, mely találkozókat szervez elméleti kérdések és egymás műveinek megvitatása céljából. A folyóirat névválasztása egyrészt Németh Lászlónak az 1957-es Kortársban megjelent azonos című tanulmányára utalt, Németh itt Bartók Béla egyetemes művészetére hivatkozva az archaikusan népi és a legmodernebb európai kultúrák szintéziséről írt (a műhelyeseknek ez volt egyik utolsó tisztelgésük Németh László és a népi irodalom előtt). A másik ötletadó Bibó István volt, aki A magyar demokrácia válsága című, 1945ös tanulmányában Magyarországot a demokratikus konszolidáció és egy harmonikus társadalmi értékelési rendszer műhelyeként aposztrofálta. Az alapítók a műhely szóval arra is utaltak, hogy az írás nem valami titokzatos, misztikus megnyilatkozás, hanem tehetségre és szorgalomra épülő munka. A folyóirat első éveiben gyakran változott a szerkesztőbizottság összetétele, 70 �Kutatóterület Parancs János 1964-ben visszaköltözött Magyarországra, s itthon vált ismertebb költővé. A ’70-es évek elejéig Márton László, Nagy Pál és Papp Tibor szerkesztőhármasa biztosította az állandóságot. Közülük Nagy Pál nógrádi gyökerekkel és kötődéssel bír, salgótarjáni születésű író, műfordító és tipográfus, a Palócföld főmunkatársa. 1956-ig az egri Tanárképző Főiskola magyar–történelem szakos hallgatója volt, 1956 végén Nyugatra menekült, Franciaországban telepedett le. 1962-ben a párizsi Sorbonne-on szerzett franciatanári oklevelet. Pályafutása kezdetén a Lőrincz Pál írói álnevet is használta. Művészeti és irodalmi terveinek megvalósítása érdekében kitanulta a nyomdász mesterséget, gépszedőként, majd fényszedőként dolgozott. 1996-ban kitüntették A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2000-ben József Attila-díjat kapott. Vizuális, inter- és multimediális irodalmi munkáival avantgárd kiállításokon, fesztiválokon szerepel (pl. Magyarország, Franciaország, Hollandia, Olaszország, Portugália, Görögország), ilyen típusú művek nemzetközi megismertetésében és terjesztésében vesz részt, európai és észak-amerikai avantgárd folyóiratokban publikálja írásait. A műhelyesek művészetfelfogását alapvetően Kassák Lajos munkássága határozta meg, őt tekintették követendő mintának. Kassák a magyar avantgárd legjelentősebb alakjaként az irodalomban és a képzőművészet több területén is maradandót alkotott. A Műhely 1965-ös 13. száma az ő művészetét helyezte új fénytörésbe, a tanulmányok inkább költészetére és regényeire koncentráltak. A szerkesztőség 1971 novemberében, Párizsban megalapította a Kassák Lajos Kört (Association des Amis de Kassák), majd Kassák Lajos Alapítványt létesítettek azzal a céllal, hogy évente odaítéljék a Kassák-díjat. A díjkiosztó bizottság tagjai Kassák Lajosné, Schöffer Miklós szobrászművész, a Magyar Műhely három szerkesztője – Márton László, Nagy Pál, Papp Tibor –, valamint a gazdasági ügyintéző, Rosenberg Ervin voltak. Az első négy Kassák-díjat 1972 júniusában, Marly-le-Roiban adták át, a folyóirat megjelenésének tizedik évfordulója alkalmából rendezett találkozón. A Kassák-díjat minden évben egy-egy tehetséges fiatal alkotó kapta meg, aki az irodalomban vagy a képzőművészetben kimagasló kezdeti eredményt mutatott fel, utoljára 1999-ben adták át. A műhelyesek számára Franciaország menedékhelyből fokozatosan otthonukká vált, ennek kézzelfogható bizonyítéka a d’atelier megjelentetése, mely kulturális dialógust eredményezett a befogadó országgal. A Magyar Műhely francia nyelvű testvérlapja 1972 és 1978 között jelent meg, szerkesztői Nagy Pál, Papp Tibor és Philippe Dôme voltak, 18 folyóiratszámot és 7 – bonyolult tipográfiai megoldásokkal élő – könyvet adott ki. A lap megszűnése után a d’atelier kiadóként tovább működött: 1980-ban megjelentetett egy reprezentatív művészkönyvet, a Mallarmé-albumot, melynek címe: Un coup de dés jamais n’abolira le hasard (Egyetlen kockadobás nem szünteti meg 71 �Kutatóterület a véletlent). Az eredményesebb közös munka érdekében 1973 őszén létrehozták a Magyar Műhely Munkaközösséget, a folyóirat ekkortól a Munkaközösség lapjaként jelent meg, Nagy Pál és Papp Tibor felelős szerkesztőkké váltak. A Munkaközösség tagjai minden évben baráti találkozót tartottak, egyrészt a modern irodalom problémáiról cserélték ki véleményüket, másrészt a folyóiratot és a Munkaközösséget érintő kérdéseket beszélték meg, hol a Párizs melletti Marly-le-Roi-ban, hol a Bécs melletti Hadersdorfban. Ekkor csatlakozott az alapító szerkesztők mellé a Bécsben élő Bujdosó Alpár. Hármasuk egészen 1996-ig formálta és határozta meg a folyóirat arculatát. A Magyar Műhely második periódusa, a radikális avantgárd korszaka szintén 1973 körül kezdődött, ez az első vizuális költészeti művek létrejöttének ideje, melyek nagy része letrasettel (satírozható betűkkel) készült. James Joyce az egyetlen világirodalmi szerző, akinek Finnegans Wake című művéről különszámot állítottak össze (1973. 41-42. sz.). Joyce radikálisan újszerű írását azért emelték ki, mivel szerintük az irodalom önmagára utaló jelkódexének megújítását valósította meg. Egy akkoriban szinte teljesen elhallgatott írót, Szentkuthy Miklóst is irodalmi példaképükké választottak, az őt bemutató különszám a Prae megjelenésének 40. évfordulóján került az olvasó elé (1974. 45-46. sz.). A Műhely az irodalmi kísérletek terepévé vált, törekedett szöveg és kép egyenrangúságának megvalósítására, a befogadó sajátos bevonására az alkotás aktusába, és nyitott a posztmodern irodalomtudomány felé. Az 1970es évek végétől a műhelyesek rendszeresen felléptek nemzetközi költészeti fesztiválokon, így a francia székhelyű Polyphonix egyesület Európa-szerte és más földrészeken rendezett eseményein, valamint különböző kiállítások során számos országban bemutatták alkotásaikat. A Műhely harmadik periódusa az 1980-as években kezdődött, az elektronikus költészet, elektronikus szövegirodalom megjelenésével, ekkor már a művek jó része írásvetítőre, videóra és számítógépre „íródott”, s teret adtak a fonikus költészet képviselőinek is. Összművészeti, intermediális alkotásokat hoztak létre: a mail art, a konceptuális művészet (Maurer Dóra, Gáyor Tibor), a kísérleti zene (Sáry László), a performansz, a happening körébe tartozó műveket. 1987 márciusában a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban Kép-vers/vers-kép címmel a vizuális költészet első jelentősebb magyarországi kiállítására került sor. A Magyar Műhely alkotógárdájával együtt több mint húsz hazai és nyolc külföldön élő magyar költő vett részt rajta, a megnyitóbeszédet Pomogáts Béla irodalomtörténész tartotta. A műhelyesek kiindulópontja az irodalom, a nyelvben rejlő lehetőségeket igyekeznek kiszélesíteni a vizualitás, az auditivitás, később a számítástechnika felhasználásával. A nyelv vonatkozásában nem a jelentést, hanem a 72 �Kutatóterület jelszerűséget hangsúlyozzák. Ez az értelmezés radikális szakítást jelent a korábbi irodalomfelfogással, elutasítja a mimézis elvét, a költő feladatát a nyelvi rendszer átrendezésében, sőt, egy új jelrendszer kialakításában jelöli meg. A vizuális és a konkrét költészet, majd a lettrizmus a hagyományos irodalmi szöveget alkotóelemeire bontja. A felhasznált jelek lehetnek betűk, szavak, szótöredékek, ábrák, képletek, útjelek, térképjelek. A lapot 1989–90-ben hazatelepítették Magyarországra, megtartva a kötődést Párizshoz és Bécshez, a szerkesztést fokozatosan átadták a fiatalabb generációnak. A szerkesztőtriász kiegészült Petőcz Andrással és Székely Ákossal. A Magyar Műhely 75. (1990. március 20.) száma már Budapesten jelent meg. 1995 tavaszán meghívták a szerkesztőségbe Kovács Zsoltot, L. Simon Lászlót és Sőrés Zsoltot. Az 1995-ös keszthelyi Magyar Műhelytalálkozót (július 14–16.) már az új szerkesztőhármas szervezte. Ehhez egy nemzetközi vizuális költészeti kiállítás kapcsolódott a Balatoni Múzeumban, a lap egyik legjelentősebb tárlata, amelyre 26 országból 126 művész küldött anyagot. A három fiatal 1996 őszén teljes önállóságot kapott. Ez a generációváltás páratlan a magyar irodalmi folyóiratok történetében. A Nyugaton kiadott magyar folyóiratok közül szinte mindegyik megszűnt, az Új Látóhatártól kezdve az Irodalmi Újságon keresztül a Magyar Füzetekig. Megváltozott a lap tematikája és részben az olvasói köre is, mind több fiatal értelmiségihez, művészettel foglalkozó elméleti szakemberhez és alkotóhoz jut el. Kiemelten foglalkozik számítógépes és médiaművészettel, az irodalom és a képzőművészet egyes periferiális területeivel. Az 1995-ben létrehozott Magyar Műhely Alapítvány biztosítja a folyóirat és a Magyar Műhely Kiadó köteteinek jogi hátterét. Kilenc éve, 2004-ben megnyílt Budapesten a Magyar Műhely Galéria, amely havonta más-más kortárs művésznek, alkotócsoportnak nyújt bemutatkozási lehetőséget. A lap legutóbbi száma a 2012-ben megjelent 161., amely a Petőfi Irodalmi Múzeumban május 1011-én rendezett kétnapos jubileumi konferencia előadásait tartalmazza. Jelenleg a folyóirat felelős szerkesztője Szombathy Bálint, szerkesztőtársai Juhász R. József és Sőrés Zsolt, a főmunkatárs L. Simon László. A folyóirat félszázados fennállása során összesen tizenöt különszámot jelentetett meg. Ezeket tüzetesebben szemügyre véve megtudhatjuk, a szerkesztők kiket tekintettek mestereiknek, mely művészetelméleti témák foglalkoztatták őket. A különszámok többségét egy-egy példaképüknek szentelték. Választásaikkal a korabeli magyar irodalom értékskáláját szerették volna korrigálni, olyan szerzőket állítottak fókuszba, akik irodalompolitikai okokból marginalizálódtak Magyarországon, az uralkodó szocialista kánon a tűrt kategóriába utasította őket. Weöres Sándor 50. születésnapja alkalmából állították össze az első különszámot (1964. 7-8. sz.), csaknem azonos időben a költő Tűzkút című kötetével, amit szintén ők 73 �Kutatóterület adtak ki. Már ebben a számban megfigyelhető a szerkesztők azon törekvése, hogy magyarországi és nyugati szerzők együtt publikáljanak: Weöres hazai kortársai (Várkonyi Nándor, Kozocsa Sándor), a Magyar Műhely egyik korai mentora (Cs. Szabó László) és az emigráció fiatalabb tagjai (Kibédi Varga Áron, Gömöri György, Papp Tibor, Parancs János) méltatták Weöres költészetét tanulmányok, illetve versek formájában. A fentebb már említett Kassák Lajos mellett a Nyugat folyóirat egyik különleges egyéniségét, Füst Milánt (1967. 23-24. sz.) is különszámban mutatták be. Fenyő Miksa, a Nyugat egykori szerkesztője Kanadából küldött összegző tanulmányt, Lengyel Balázs és Bori Imre mind formai, mind tartalmi tekintetben új utakra vivő líráját méltatta, Hanák Tibor Látomás és indulat a művészetben című rendhagyó esztétikatörténetét elemezte, Nagy Pál kisregényeivel, míg Márton László drámai műveivel foglalkozott. A következő különszám (1970. 37. sz.) Füst Milán Szexuál-lélektani elmélkedések című esszéjének közlése, jelezvén e téma fontosságát, s Füst és a szerkesztők megközelítésmódjának adekvát jellegét. A másik csoportba a tematikus számok tartoznak, így a strukturalizmus irányzatával foglalkozó 1968. júniusi (27.) szám, melyben Kibédi Varga Áron, Makkai Ádám, Kassai György, Hankiss Elemér és Fónagy Iván tárgyalták a témakör egy-egy jelenségét. Az 1971-es két antológiaszám (1971. 38., 39. sz.) összegzést, egy korszak végét jelentette. Egy már-már nemzedékként számon tartott írócsoport egy évtizedes munkájának eredményét adták közre, verset, prózát és tanulmányt együtt. Az avantgárd művészek közül Erdély Miklóssal két különszám is foglalkozott (1983. 67. sz.; Erdély Miklósszimpózium, 1999. 110-111. sz.). Erdély afféle modern polihisztor, építész, filmrendező, író és képzőművész volt egy személyben. Művészetfelfogását a médiumokkal való kísérletezés, a tudományok és a művészetek kapcsolatának hangsúlyozása, a régi és újabb keletű hagyományokra való nyitottság jellemezte. Az új szerkesztőtriász az 1998-ban, a Műcsarnokban rendezett Erdély Miklós életmű-kiállításhoz kapcsolódó konferencia anyagát adta ki különszámként. A 100. szám (1996) az alkalomhoz illő módon száz szerző egy-egy oldalas munkájából állt össze, amivel a folyóiratnak az irodalmi palettán elfoglalt unikális helyét kívánták demonstrálni. Az 1848-as forradalom 150. évfordulója alkalmából tematikus számot (1998. 106.) jelentettek meg, melyben a technika fejlődésének köszönhetően a különleges tipográfiájú oldalak, vizuális művek egyre több teret kaptak. A Magyar Műhely különszámként adta ki (2000. 113-114.) Bujdosó Alpár Avantgárd (és) irodalomelmélet című összefoglaló tanulmányát, mely a folyóirat párizsi, bécsi és magyarországi találkozóinak elméleti hozadékát ismerteti. A tavaly 50. születésnapját ünneplő folyóirat tiszteletére a Petőfi 74 �Kutatóterület Irodalmi Múzeumban kiállítás nyílt 2012. május 10-én Betűk kockajátéka címmel. Ennek első terme hivatott a folyóirat történetének, sokrétű tevékenységének felvillantására néhány irodalmi szövegen, szerkesztőségi levélen, képzőművészeti alkotáson, valamint a Magyar Műhelytalálkozókról és performanszokról készült fotókon keresztül. A redakció teljes levelezése és irodalmi dokumentációja a PIM kézirattárát gazdagítja. Egy érintőképernyős program tágabb kontextusba helyezi a Műhely körét, ebben rövid ismertetők és portrék olvashatók a nyugat-európai és északamerikai magyar emigráns szervezetekről, folyóiratokról, valamint a hozzájuk kapcsolódó írókról és művészekről. A második terem a Magyar Műhely összes címlapját felvonultatja, s egy nagyméretű televízión összeállítás látható a munkaközösség találkozóiról, a Műhelyhez tartozó költők, művészek performanszairól. A harmadik teremben kaptak helyet a vizuális és konkrét költészeti művek, illetve a laphoz kötődő képzőművészek alkotásai, valamint az első magyar automatikus versgenerátor, a Disztichon alfa, amit Papp Tibor készített 1994-ben. A számítógép programja tizenhatbillió disztichon generálására képes. A képversek mellett a Magyar Műhely képzőművészeti mellékletében szereplő festőművészek, szobrászok egy-egy műve is látható, így Bálint Endre, Bujdosó Alpár, Erdély Miklós, Harasztÿ István, Juhász R. József, L. Simon László, Maurer Dóra, Megyik János, Nagy Pál, Papp Tibor, Pátkai Ervin, Perneczky Géza, Petőcz András, Schöffer Miklós, Sőrés Zsolt és Székely Ákos alkotásai. A kiállításhoz katalógus is készült, s a kétnapos konferencián túl felolvasóestek, koncertek és performanszok gazdagították az évforduló programkínálatát. 75 �Találkozási pontok Tükröződések Beszélgetés Kalocsai Enikő képzőművésszel NAGY CSILLA Visszapillantó címmel idén februárban nyílt meg Kalocsai Enikő kiállítása az Erdős Renée Házban, Budapesten. Ezt követően a budaörsi Bleyer Jakab Helytörténeti Múzeumban állította ki újabb festményeit Útközben címmel. A két kiállítással egy időben a salgótarjáni Gagarin Galériában akvarelljeit, rajzait és fotóit mutatták be, szeptemberben pedig a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumban lesz önálló tárlata. A képzőművésszel alkotói stratégiákról, színekről, tükröződő felületekről beszélgettünk. – A budapesti kiállítás címe többféleképpen értelmezhető: utalhat az egyik kedvelt témádra, a visszapillantó tükrök, tükröződő felületek adta látásmódra, de értelmezhetjük visszatekintésként is, egyfajta összegzésként. – Valóban, a Visszapillantó című kiállítás régi és új anyagot egyaránt tartalmazott: úgy rendeztem el a képeket, hogy megrajzoljam az ívet az egyes alkotói korszakok között. Mert úgy gondolom, bár el lehet különíteni témacsoportokat, kifejezésmódokat, valójában egymásra épül, egy gondolatkörben mozog minden, amit eddig csináltam. Mindig is érdekelt, hogyan lehet a fényt és a felületi tükröződéseket megfogni, megjeleníteni a festészetben vagy más hordozók segítségével. Alkotómunkámban mindig nagy teret kapott a természet, a természeti jelenségek megfigyelése. Szeretek kísérletezni tükröződésekkel, különféle terekben, környezetekben 76 �Találkozási pontok egymásra vetülő fényekkel, árnyékokkal. Geometrikus absztrakt munkáim és monokróm jellegű képeim is ezt a témafelvetést járják körül, csak más festői eszközökkel. Ezen a kiállításon mindez összeért. A tükröződések esetében – legyen szó víztükörről, napszemüvegről, üvegről vagy visszapillantó tükörről, ami a legutóbbi képek témája – a tükörkép voltaképp geometrikus képpé alakul. Úgy érzem, ezekben a tükrös alkotásokban tudtam összegezni magamban a két alkotói irányt, ami mindig is párhuzamosan futott: megőrizni a monokromitást, a felhőképek sajátosságát úgy, hogy emellett megjelenik egy konstruktív szerkezet. Azért fontos ez számomra, mert miközben a képekben valamit rendszerezek, aközben magamban is helyre teszek dolgokat. – Mégis, a képeiden elrejted az embert: teljes alakokat nem, csak tükörképeket vagy tükröződő felületeket magukon hordó figurákat, testrészeket ábrázolsz. – Nem az ember ábrázolása, hanem a tulajdonságai érdekelnek, hogy hogyan gondolkodik, milyen a környezetéhez való viszonya, hogy mit lát. Ezért volt az egyik kiállításom címe Te mit látsz? A napszemüveges képek épp ezt a játékot mutatják, azt festem meg, hogy épp mi van előtted; mi az, ami meghatározza a világképedet; hogyan rendeződnek el körülötted a formák. Mindig is a részletek érdekeltek, a monokróm képeimnél is „fénytérszeletekkel” foglalkoztam. Én csak egy kis pont vagyok, keveset látok a világból, de azt, amit megfigyelek, szeretem a képeimben feldolgozni. Bennünket rengeteg információ ér. Ezeket a hatásokat értelmezem, összegzem, valahogyan képpé sűrítem. A tükrök, a tükröződő felületek segítenek abban, hogy hogyan mutassam ezt meg összefüggésében, hogyan rögzíthetek egyszerre több nézőpontot, látószöget. Visszapillantó tükrös festményeimnél is egy jelenetet, egy adott pillanatot vizsgálok több nézőpontból. A tükör keretet ad, összefoglal, esetleg torzít, egyedi nézeteket mutat, a nagy egészből egy-egy szeletet ragad ki, lehetőséget nyújtva a tér különböző viszonylatainak megjelenítéséhez. A napszemüveges képek esetében nem a portréábrázolást tartottam fontosnak, hanem az ég, a víz, a föld visszatükröződése érdekelt, vagy ami abban a pillanatban látható a szemüveg tükröződő felületén, és hogy az milyen kontextusban jelenik meg az adott pillanatban, így kimerevítve. – Milyen módszerrel alkotsz? Készítesz vázlatokat? – Mostanában igen: körülbelül egy éve szénvázlatokat készítek, a festménnyel azonos méretben, hogy lássam, hogyan fog elrendeződni a kép. Nem mindegy, milyen a formája a képnek, mekkora, hiszen minden méret, képkivágás másként működik. Színvázlatokat viszont ritkán festek: a színeket nagyjából látom magamban, el tudom képzelni, majd miután elkezdem a munkát, a vásznon alakulnak. Nagyon sokat fotózom, gyakran 77 �Találkozási pontok egy-egy képkivágást is fényképen rögzítek, és sokszor a festmények alapja is ez. A Víztükör-sorozathoz is sok fotót készítettem, de itt rögtön az akvarellhez nyúltam, nem csináltam vázlatot. Az első ilyen képet még kísérletnek tartottam, de miután elkészült, éreztem, hogy valahogyan elkezd működni. A harmadik képnél pedig már úgy gondoltam, meg tudtam fogni a víz tükröződésének a lényegét. Előfordul, hogy egy-egy téma feldolgozásánál többféle anyaggal dolgozom. Terveim között szerepel a víztükör megjelenítése nagyméretű olajképen. – A konstruktív elrendezés, a hideg, visszafogott színek ellenére nagyon erős nőiességet érzek a munkáidban. – Nem gondolkodtam még ezen. Bár igaz, hogy soha nem voltam az a fajta geometrikus művész, aki vonalzóval szerkeszti képeit. Nem valamilyen szigorú, matematikai elv alapján építkezem. Az én esetemben egy másfajta, organikus rendről van szó. Határozott, erőteljes formák vonzanak, de a színek, a finom színátmenetek, helyenként elmosódó határvonalak jellemzőek rám, talán ez kölcsönöz valamiféle lágyságot a képeimnek. Szeretek minden részletet átgondolni, pontosan kidolgozni. Szabó Noémi szobrászművész nagyon jó barátnőm, voltak közös projektjeink is, és a véleményére is kíváncsi vagyok egy-egy munkám kapcsán. Témáim személyes, megélt élményekhez fűződnek. A visszapillantós, utazós képek is így születtek. Egy időben sokat utaztam – jelenleg is gyakran úton vagyok –, autót vezetek, és ebből próbálok valamit megragadni, a mozgásból, a távolságból, az időből, abból, amit az utazás maga jelent. És ez a személyesség azt is jelenti, hogy ami foglalkoztat, az szinte kizárólagosan jelen van témaként: újra- és újraalkotom, kísérletezek vele, kipróbálom más kontextusban. Értelmezem ezzel a világot és magamat is. Hiszen magunkat is úgy építjük fel, hogy tükörképeket kapunk, értelmezünk, hasznosítunk. Újra meg újra. 78 �Találkozási pontok Tér-rések Beszélgetés Fürjesi Csaba festőművésszel SHAH GABRIELLA 2013-ban a Mikszáth Kálmán Társaság mellett Fürjesi Csaba festőművész kapta meg a Madách-díjat. Fürjesi Csaba 1969-ben született Salgótarjánban, Pásztón nőtt fel, majd a Nyíregyházi Főiskola rajz-földrajz szakán és az Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció szakán diplomázott. 2006ban Salzburgban, a világhírű Zhou Brothers-nél végzett mesterkurzust. Ezután meghívást kapott az egyiptomi Fayoumi oázisba, ahol közel egy hónapos nemzetközi téli akadémián vett részt. 2008-ban a Bécs melletti Münichstalban dolgozott Robert Finger grafikusnál, aki Hundertwasser kollégája és nyomdásza volt. Itt továbbfejlesztette ismereteit a tradicionális grafikai eljárásokban. A Palócföld legutóbbi, 2013/1-es számának képanyagát Fürjesi Csaba Szférák című sorozatából válogattuk. A mostani beszélgetésben a művészt legújabb munkáiról, művészi törekvéseiről kérdeztük. – Az utóbbi időben nagyon nehéz téged utolérni, hiszen szinte állandóan úton vagy. Több kiállításod nyílt világszerte. Az USA több városában, Romániában, Ausztriában, Hollandiában, Kanadában. Nagyon jelentős lehetett például 2009-ben a berlini fal leomlásának huszadik évfordulóján, hogy meghívás kaptál a Berlini Magyar Nagykövetség galériájába, 79 �Találkozási pontok önálló kiállításra. A külföldi útjaid, illetve a kiállításaid hogyan hatnak a művészetedre? – Nagyon jó megtapasztalni, hogy a különböző országok kultúrájának függvényében hogyan mutatkoznak be a munkáim, mit váltanak ki, hogyan értelmezik. Alapjában véve van egy egységes megítélés és vélemény, ami jó, és ez lényeges számomra. Talán a londoni kiállítást tudnám kiemelni, sok emberrel ismerkedtem meg a szakmából, már a megnyitón is nagy érdeklődés volt, és összességében is sikeres volt. A változást, ha van is, csak később látom, akkor nem annyira, amikor ott vagyok. Persze vannak azonnali hatások, amik érnek, az egyiptomi oázisban például nem lehet normál európai hétköznapok szerint élni és alkotni. Először is valami belső harmóniát vagy jó viszonyt kell teremteni a környezettel, ami annyira extrém és persze lenyűgöző. Csak azután lehet „odaérkezni” az alkotáshoz, ha ezek elrendeződnek. De ugyanez érvényes Salvador Dali műtermére is, ahol inkább a hely neve meg a jelentősége az, amivel azonosulni kell, és még tovább sorolhatnám, de persze ezek annyira jó helyzetek, hogy könnyen megy a dolog. Bizonyos idő elteltével visszanézve jobban kivehető, melyek azok a hatások, amelyek értek, illetve amiket eredményezetek: motívumokat, hangulatokat. – Jellemző rád, hogy „ciklusokban” dolgozol. Ha szabad felosztanom a pályádat, először volt az ún. gesztusművészet, majd az általam annyira kedvelt Profán mítoszok, aztán a Tér-rések, majd a Szférák következtek. Most pedig egy szinte az előzőekhez szorosan kapcsolódó „Virtuális lét”. Érződik ugyan, hogy ezek egymásra épülnek. Ezt egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy ezek is mind mítoszok, mégpedig kortárs mítoszok. Elegyednek azonban a 20. század elejének egzisztencialista filozófiájával, melynek lényege ma is érvényes lehet. Ugyanakkor metafizikai témát érzek benne. Az emberi életfolyamat egyes állomásait, és tudati állapotok szintjeit, s olyan mélyrétegeket boncolgatsz, melyek rendkívül izgalmas gondolatokat váltanak ki a nézőből. – Nagyon jó, ha így gondolod. Ciklusokat mondtál, de úgy érzem, nincs éles határ közöttük, átfedések vannak, néha éveken keresztül is, egy időben több mindennel foglalkozom. Volt egy projektem hosszú ideig, közel három évig minden este rajzoltam tussal papírra. Mikor mennyit, néha egyet-kettőt, máskor sokkal többet tudtam esténként rajzolni. Nappal meg főleg más képeket festettem. A kettőnek nem volt egymáshoz tematikus köze. Egyszer aztán, mikor már annyi rajzom volt, nagyon érdekesnek találtam, hogy a „sűrűbbeket” feldolgoztam nagyméretű vásznakra olajjal. A Profán mítoszok periódus így keletkezett. Párhuzamosan más „ciklussal”, más alkotási folyamatokkal. Szeretem, ha gondolatok is vannak a képiség mögött, ha egy műalkotás tágabb kontextusban is értelmezhető. Ez lehet 80 �Találkozási pontok metafizikus tartalom is. – 2012-ben jelent meg egy újabb képzőművészeti album, mely az utóbbi időkben született alkotásaidat mutatja be. Immáron ez a második monográfia művészetedről. Szegeden, a REÖK palotában pedig nemrég nyílt kiállításod. – A monográfia Szférák címmel jelent meg, és két nagyobb vonulatot mutat be: tusrajzokat és grafikákat, valamint azokat a festményeket, amelyek a szorosabban köthetők a grafikai szemlélethez, illetve amelyekbe előbb különböző grafikai eljárásokkal is bedolgoztam. Szegeden a jelenlegi alkotói ciklus képeivel mutatkozom be, olyan anyaggal, amely az elmúlt három évből mutat be egy válogatást. Közel ötven kép. Új munkák is vannak és be tudtam fejezni egy pár régebben elkezdett vásznat is, amiket félretettem, hogy valamikor majd folytatom. Ez eléggé nagyszabású anyag lesz, örülök, hogy én is „összeláthatom”. A kiállításra kiválasztott képek közös aurája sugalmazta a Virtuális lét címet. Vizuális és gondolati elmélkedések és kivonatok ezek a létezésről és annak okairól, vagy hiányáról. – Úgy tudom, saját grafikai eljárásokat is kidolgoztál. Mesélnél ezekről? – Tulajdonképpen azok a hatások, amit ezekkel elérek, nagyobbak és fontosabbak, mint maga az eljárás. Lényege a különböző minőségű anyagok felületének a találkozása, hogyan tudnak szervesülni egymással és rendszert alkotni. Ez egy manuális folyamat, úgy hívom: „egyedimultiprint”. A kívánt felület és hatás eléréséhez több tucatszor is egymásra kell felhordani a rétegeket (multiprint), és nem lehet kétszer ugyanúgy kivitelezni, ezért egyedi. Ennek kialakulása pedig egy folyamat volt, azaz igény, hogy a festészeti alkotás ne „primér” önkifejezéssel induljon, hanem egy szándékosan előidézett köztes állapottal, valami olyasmivel, amit a művész maga generál, de mégis sok véletlenszerűséget tartalmaz. Az az optikai felület, amely képződik, az nem a szűz vászon „nulladik” fázisa, hanem egy térben és időben kitolódott minőség. Így közvetlen visszahatással van az eredeti alkotói szándékra, ami a továbbiakban nagyon izgalmas belső folyamatokat indít el. Ez a hatalmas méretű és számomra újszerű képi világ egy új bejárható terület. – Amikor Pátyon éltél és a műtermed is ott volt, gyakran rendeztél nyitott műtermi napokat, összehívtad a barátaidat, ismerőseidet, műgyűjtőket, galériavezetőket, művészettörténészeket. Mostanában is rendezel ilyen esteket? – Most is vannak ilyenek, még korábban maga az esemény kedvéért, most inkább egy-egy alkalomra koncentrálva. Jó kis beszélgetések, iddogálások és persze a nagy ívű gondolatok kifejtése történik ilyenkor. Évtizedekkel korábban ez természetes volt, hogy a műtermekbe összejártak irodalmárok, zenészek, művészettörténészek, mecénások, stb. Ma ez ritka, 81 �Találkozási pontok de én szeretem, s úgy látom a jövőben ez megint vissza fog térni. – Gondolom, ez a kapcsolatrendszer miatt is fontos. Ahhoz, hogy a festészetből meg lehessen élni, a művésznek menedzsernek is kell lenni? – Ez egy összetett dolog. Magyarországon még nem forrta ki magát külön művészeti menedzser szakma, ami csak a képzőművészekkel foglalkozna, bár kezdeményezések voltak és most vannak pár szakember révén. Ezek inkább egyes emberekhez kötődtek és kötődnek ma is, mint szakmai réteghez. Ezt a tevékenységet most galériák és kurátorok végzik a művészeknek, amivel nincs baj. És azzal sincs, ha egy művész a saját maga is besegít a boldogulásába. Én nem láttam még olyan sikeres művészt, aki magányosan elefántcsonttoronyban él. Ma egy alkotónak nemcsak saját magával és alkotásaival illik tisztába lenni, hanem ingert kell kibocsátania és sokkal szélesebb körben fontos tájékozódni nemzetközileg is. Amit csak lehet, azt meg kell ismerni, tapasztalni, mi hogyan működik, milyen rendszerek vannak. Ezekből összeáll az a kép, amiben elhelyezheti magát az ember, időben és térben is, nem érti félre a saját lehetőségeit, hanem az egyes lépései szervesek, a fejlődése következetes, a dolgai meg hitelesek. Ezt magam számára is fontosnak tartom. – Aktívan részt veszel a nógrádi művészeti életben. Minden évben megrendezitek a Ceredi Nemzetközi Művésztelepet. Az alkotói környezet vagy inkább a közösség fontosabb számodra? – Mindkettő. Jó esetben ezek egymást erősíteni tudják. Sokat vagyok Nógrád megyében, ebben az évben tizennyolc éves lesz a művésztelepünk, és az idén is nagyszabású nemzetközi szimpózium lesz, a terveink szerint hét országból jönnek képzőművészek. Kinőtte magát a művésztelep, temérdek háttérmunka, szervezés van két nyári esemény között is. Meg aztán családi szálak és sok kedves ismerős is ideköt. Cered egy remek hely az alkotásra, s ezt a résztvevők tudják, megérzik. Ha megnyílnak, akkor részesei lesznek valami nagyobb élménynek, összefüggésnek. Ez nem azt jelenti, hogy mindig mindent közösen kell csinálni vagy alkotni. Épp ellenkezőleg, hogy lehet független egyéniségnek és alkotónak maradni, miközben kialakul egy közösség. Van, aki „kívülálló” marad, akármennyi időt van ott. A művésztelep nem áll jó mindenkinek, ilyen egyszerű. Cered mint falu és mint élő közösség, szinte tálcán kínálja a jobbnál jobb tematikát. Egyfajta „szocio-art” műfaj honosodott meg, ami egyedülálló jelenség. Lényege az, hogy a viszonylagosan elszigetelt település tárgyi kultúrája, szellemisége, hagyományai hogyan találkoznak kortárs művészekkel. Volt már „Tisztaszoba akciónk”, ahol családi házak régi tisztaszobái voltak az alapanyagok, amivel dolgozhattak a művészek. De előfordult már régi fényképek, régi tárgyak és helyi mondák feldolgozása, megfilmesítése is. Az idei szimpózium témája a kert lesz. 82 �Kép-tér Fények, visszfények, tükörképek Kalocsai Enikő képzőművész kiállításáról WEHNER TIBOR Átfutva Kalocsai Enikő festőművész mintegy másfél évtizede épülő pályaképét – a művész 1997-ben lépett ki a Magyar Képzőművészeti Főiskola kapuján – meglepő változatosságot, sokoldalú alkotótevékenységet és sokrétű anyag- és technika-alkalmazást regisztrálhatunk: a festőként végzett alkotó a közelmúlt években díjakat nyert hazai és külhoni rajztriennálékon és akvarellbiennálékon, valamint országos táblakép-festészeti seregszemlén is. Mindemellett meglepetéssel nyugtázhatjuk, hogy sikerrel szerepelt szoborpályázaton is, és művei teret kaptak az esztergomi, experimentális fotókat felvonultató biennálén. Kalocsai Enikő – az egy-két évente rendezett önálló tárlatai mellett – műveivel rendszeresen jelen van a legjelentősebb országos tárlatokon és természetesen a szűkebb pátria, Salgótarján és Nógrád megye kiállításain, vissza-visszatérő vendég a művésztelepeken, köztük az olyan kitűnő nyári kolóniákon, mint a ceredi vagy a gyulai, és tevékenyen részt vesz, mint aktív művészpedagógus, a pedagógus képzőművészek művészeti fellépésein, bemutatkozásain is. Mindezek fényében, körbepillantva a budapesti-rákoshegyi Erdős Renée Házban 2013 februárjában rendezett Kalocsai-kiállítás művei között, meglepő egységre, hallatlan összefogottságra figyelhettünk fel: az olajjal vászonra festett kompozíciók mellett egy-egy pasztell szerepelt, és néhány 83 �Kép-tér tükör-objekt egészítette ki a kollekciót. Természetesen a hagyományos táblaképek és a térbe helyezett tükör-plasztikák más és más műformasajátosságok és dimenziók által meghatározott alkotások, de tartalmilag, a problémafelvetés szempontjából mégis szorosan összetartozó kompozíciók. Már egy felületes tematikai leltár is ezt igazolja: a képeken is tükrök, tükröztető felületek jelennek meg, és a plasztikák is tükörlapokból vagy áttetsző üvegfelületekből épülnek fel. De a művek lényege azért nem ez a tükör-jelenlét csupán, hanem éppen a fény, a fényviszonyok, a fény által megteremtett kép közvetítő-visszatükröző felület által való megjelenésének rögzítése, a valóságnak nevezett szféráról és a valóságelemekről képződő kép áttételekkel való közvetítésének vizsgálata. A fény természetét kutatta és vizsgálta Kalocsai Enikő már az ezredfordulót közvetlenül követő években festett oldott felhő-képein is, majd talán ezen képegyüttes ellenpólusaként, egy önálló képciklusként születtek meg a szigorú geometrikus-konstruktív szellemmel vezérelt, dinamikus kolorittal komponált elvont vásznak: a két ellentétes világ más és más effektusokat kibontó festői kalandja szépen rajzolódott meg az Erdős Renée Ház második emeleti kiállítótermének falain. Végső soron úgy ítélhettünk, hogy az első emeleti termekben, az újabb képek körében is két ellentétes hang artikulálódott: egy mind színvilágában, mind tematikájában melegebb és bensőségesebb, és egy ridegebb, hidegebb tónus. Az arcrészleteket is felvillantó, de a napszemüveg és a szemüvegen tükröződő reflexek képi hangsúlyait kiemelő kompozíciókat – amelyek által vissza-visszatérőn jelennek meg a korábbi felhő-képek motívumai – a személyesség élteti, az ember és világának különös kapcsolata, a befogadás – kívülmaradás dilemmája teszi feszültté, és mindezt egy hallatlan finom, érzékeny kolorit tolmácsolja. E műegyüttes egyéni módon kamatoztatja a múlt század utolsó harmadában oly hangsúlyossá vált fotonaturalista megjelenítés tanulságait. Az autó-visszapillantó-tükörre fókuszáló képciklus – amelynek képelemei között a geometrikus-konstruktív motívumokat fedezhetjük fel – már egy elidegenedettebb világot tárt elénk: a szemlélő nincs jelen a képen, illetve a szemlélők mi vagyunk, a képek nézői, akik éppen most egy gépkocsi utasaiként vagy vezetőiként utazunk, akik előtt-mellett, akik mögött elsuhan a kékes-zöldes, geometrikus mezőkké rendeződő semmitmondó táj, s akik szenvtelen pillantásokkal rögzítik és nyomban törlik is a pillanatonként érvényüket vesztő visszapillantó-tükör képmetszeteket. A napszemüveges képeknél a figyelem, a szemlélődés, a kimerevített pillanat a fontos, míg itt a dolgok pillanatnyiságán való felülemelkedés magatartásmódja válik dominánssá; az időt, a sebességet, a helyváltoztatást maga után vonszoló, személytelen sodródás. A rezignált megérzés: hogy az úton levés ellenére valójában sem a hely, sem a körülmények nem változnak, a 84 �Kép-tér dolgok megérkezésünkkor is ugyanazok lesznek, mint elindulásunkkor. Az optimistább, színgazdagabb napszemüveges, és a pesszimistább, színeiben visszafogottabb visszapillantó tükrös képi rögzítések kompozícióinak is lényegi eleme a képkivágás, illetve a részletkiemelés: az arcrészleteken és a tükrökön, a tükröző felületeken túl csupán a természeti jelenségek visszfényszerű visszatükröződései, vagy sejtésszerű tájelem-foszlányok tünedeznek fel a műveken. És mindezen alkotások mellett formailag és a műforma-jellemzők szerint is különálló műcsoportot alkotnak a tükörplasztikák. A visszatükröződő, illetve a magába képet vonzószívó műközeg torzít, csapdába fog, elrejt, hogy aztán villanásszerűen újra elővarázsolja azt a konkrétumot, amelynek megfoghatatlanságát, valószerűtlenségét reprezentálja. A fény-csapdák, a kiszámíthatatlan reflexek, az áttetszőségek eme nehezen fel- és kiismerhető, de az egzakt fizikai jelenségek, optikai törvények alapján működő világában paradox módon sejtelmességek és titokzatosságok veszik körül a befogadót. Kemény valóság-kivágatok és szabad képi absztrakciók jegyében épült az elmúlt másfél évtizedben, és épül napjainkban Kalocsai Enikő festőiplasztikai – és a grafikusi és fotográfusi törekvések jegyében készült, ezúttal nem bemutatott műveket is felölelő – életműve, amelynek művészi kifejezését a jelenkor emberének létállapot-jellemzői, derűlátónak korántsem ítélhető életérzése határozza meg. E művészi világkép atmoszferikus sugárzásában nyugtalanságok, nyomasztó megérzések, talán félelmek motoznak, és a fel-felbukkanó könnyedebb, bizakodóbb jelenségekkel és sugallatokkal hadakoznak. A fények mindent átható derengését és a sötét általi elnyeletését is feldolgozó, interpretáló piktúra az ún. valóság egy-egy jellegzetes képét kikristályosító reflexek titkait kutatja. A különös reflexek jegyében megformált művek kapcsán Matits Ferenc művészettörténész állapította meg: „Az absztrakt konceptuális festőként induló Kalocsai Enikő az utóbbi években új irányt szabott művészetének: a látvány mögé rejti az asszociatív tartalmat.” Ezen izgalmas képértelmező, asszociatív felfedező utakat járhattuk be a budapesti-rákoshegyi Erdős Renée Ház télvégén, tavasz-előn rendezett kiállításán. (Budapest-Rákoshegy, Erdős Renée Ház, 2013. február 16 – március 7.) 85 �Kép-tér Fotóregény az ország pereméről Schnelczer Zoltán medvesaljai életképei TARNÓCZI LÁSZLÓ Az ember szép. Szép, mert az Isten teremtette. Barázdált arcú öregek néznek ránk Schnelczer Zoltán fekete-fehér képeiről, csöndes beszélgetésbe elegyedek velük. Könnyű szívvel fordulok feléjük, nagyszüleim, dédszüleim ezek az ismeretlenek. Értem szavuk és szótlanságuk, szegénységbe rekedt büszkeségeiket és megalkuvásaikat, munkában koptatott életüket, amit mára betetézett a dologtalanság. A történelem statisztái ők, akiknek apjuk nevét tollal egyházi anyakönyvbe írták, sírfeliratuk többségét pedig vesztett háborúk emlékoszlopaira vassal vésték. A Schnelczer Zoltán által megörökítettek némelyikéről is ma már talán csak sírfelirat és az annál is gyorsabban kopó emlékezet őrzi, hogy éltek. S ennek a csöndes, szerény, a világról fiatal kora ellenére oly sokat tudó, vagy legalább is sejtő füleki fotósnak a sárguló papírképei. Schnelczer Medvesalja házaiba zörgettet be velünk. Pontosabban észrevétlen visz be minket a nyári konyhákba, fészerekbe és szobákba, hogy megmutasson egy gyorsan tűnő világot. Embereket, akikhez olyan közel tudott kerülni, hogy a fényképezőgépéről már nem vesznek tudomást, mi meg láthatatlanok maradhatunk. Tajti, Egyházasbást, Vecseklő, Gömöralmágy… Sok-sok elfeledésre ítélt falu nevét tanítja a tárlatlátogatókkal a fotós, aki a senkiföldjére visz. Palócföldön, Gömörország peremén járunk. Szeretem ezeket az országhatárszélére szorult, sorsfedezettel áldott vagy vert embereket, mert nem többek, de nem is kevesebbek, mint emberek. Emberek, akik születtek, éltek, öleltek, s ha háborúk jöttek, s mást nem tehettek, tán öltek is, míg megöregedtek végül. 86 �Kép-tér Bútoraikon szakadozik az ereszték, szalmazsákjukat már évek óta újra sem tömték, s akiknek arcára legritkábban a mosoly szántott barázdát. Vályogházukat az egerek kikezdték, a meghajlott mestergerenda és a deszkamennyezet közé tett egyetlen olvasmányukat pedig már csak vasárnaponként porolják le a szerszámnyelekhez görbült ujjaik. Emberek, akiknek foltozott, stoppolt ruháját az öregség szaga járja át, s akik úgy ülnek a szappanos vizű mázas mosdótálra bámulva, mintha a reggeli mosakodáskor a keresztséget vennék föl. Schnelczer náluk nem vendég, úgy érezzük, hozzájuk tartozik. Városi emberként a fényképezőgépével úgy tud ott lenni közöttük, hogy amikor a lencséjébe néznek ezek az emberek, önkéntelenül is számvetést kell tenniük. Engedik, hogy a falvédőkre varrt örömeik mögé lássunk: megértsük földszeretetüket, megismerjük az elvesztett vagy idegenbe szakadt gyermekeik miatti fájdalmaikat, s adjunk esélyt arra, hogy a világ velünk forduljon feléjük. A többnyire fekete-fehér képeivel krónikát, s tán regényt ír nekünk Schnelczer Zoltán. A fotográfia eszközeivel nemcsak dokumentál, de művészi módon sűrít évtizedeket pillanattá. Alapos és lelkiismeretes ember, aki nem elégszik meg azzal, hogy tisztességes portrékat, életképeket készít, évvel később is nyomon követi regényalakjainak sorsát. Visszamegy, és újra exponál. Tárlatait látva, kíváncsian várjuk ennek a regénynek folytatását vagy újabb fejezetét. 87 �Ami marad Az eltűnt idő nyomában Papp Tibor: Innen el SZEKERES SZABOLCS Olykor még a kihagyhatatlannak tűnő ziccereket sem könnyű gólra váltani. Puskás Ferenc 1952. augusztus 2-án a jugoszlávok ellen az első félidőben kihagyott egy tizenegyest az olimpiai döntőben szurkoló hatvanezer néző előtt. A második félidőben aztán az aranycsapat nem kegyelmezett az ellenfélnek, a magyar labdarúgó-válogatott végeredményben 2:0 arányban, Puskás és Czibor góljainak köszönhetően bizonyult jobbnak a déli szomszédainknál. Így nyertünk olimpiát futballban, ez egyike volt annak a tizenhat aranyéremnek, amit a magyar küldöttség átvehetett. A Rákosi-rendszer legirigyeltebbjei a sportolók, különösen a futballisták voltak, hiszen azt a szabadságot képviselték, amely sokak számára elérhetetlennek bizonyult akkoriban. Ők többé-kevésbé szabadon utazhattak külföldre, rájuk nem voltak úgy és annyira érvényesek a diktatúra szabályai, mint másokra, hiszen az eredményeik segítségével a sportban látványosan bizonyítani lehetett, hogy, legalábbis a kommunista propaganda híradásai szerint, a folyamatosan halódó Nyugat előtt járunk. Ahogy az olimpiai döntő első félideje sem volt hibátlan, úgy Papp Tibor Innen el címmel írt, két nagy szerkezeti egységre bontható regényének is az első része a halványabb. A regény főhőse Péterfy Olivér, a folyamatos önelemzésre, és a múlt aprólékos boncolgatására hajlamos kamasz. A futballrajongó fiatalember 1952 augusztusában, a szövegbeli utalásokból kideríthetően, nem sokkal a fent említett mérkőzés után, nyaralásra utazik Várszegre, Bánteleki Kornél családjához. A vakáció alatt szerelmes lesz a házigazda egyik lányába, Lonciba. Miután Bánteleki Kornélt az Államvédelmi Hatóság egy reggel 88 �Ami marad letartóztatja, Olivérnek haza kell utaznia. Szülőfalujában, Hajdúkeresztesen Várszeg térképét rajzolgatva újra átéli a forró, szerelmes nyarat. A csavargásokat, a közös fürdőzéseket, a női test melegének csábító illatát, az első szeretkezések édes izgalmát, meg-megtörik a várszeginél régebbi, a háborúval, a Rákosi-rendszer társadalmi viszonyaival összefüggő emlékek. Ez utóbbiak adnak különleges ízt ennek a résznek. Ilyen például hősünk rendszeridegen, 1945 előtt kántorként dolgozó apjának pokoljárása, amelynek következményeképpen sokáig megalázó körülmények között, kétkezi munkásként kellett keresnie a kenyerét, vagy ahogy Olivér szabotálja 13 éves korában az Ifjú Gárda Emlékversenyt, nem beszélve a faluban történt erőszakos téeszesítéssel kapcsolatos történetekről. Ennyi a regény első része, és ez nem is kevés. A főszereplő tudatán hosszabb-rövidebb ideig átsuhanó, térben és főleg időben csapongó emlékfoszlányokat az olvasónak kell, nem kis türelemmel, összerakosgatnia és szerves egésszé olvasnia. Az általában E/3 személyben kezdett mondatok, néhol, hirtelen E/1 személyben folytatódnak, izgalmas narratív szerkezetet létrehozva ezzel. Az első 190 oldal legfontosabb része Bánteleki Kornél letartóztatása. Péterfy Olivér többször is nekikezd a szörnyű reggel leírásának, és minden változattal kicsit többet tud meg a körülményekről az olvasó. A várszegi napok leírása és a vendéglátó család bemutatása azonban összességében túl körülményes és hosszú, ezért nem mindig sikerül az írónak maradéktalanul fenntartania az olvasó figyelmét. A régebbi emlékforgácsok ugyanis nem egy alkalommal érdekesebbek, mint a kissé súlytalan, túlbeszélt várszegi nyaralás, így a régmúlt szétfeszíti a kereteket, ennek köszönhetően a forma és a tartalom nem mindig harmonizál egymással. Az Innen el folyamatos olvasását megakasztják a többszörösen összetett mondatszerkezetek, és a merész képzettársítások. Ezek a stílusbeli sajátosságok nem egyszer megkívánják azt, hogy újból neki fussunk egyegy mondatnak. A szerző legjobban sikerült mondatai azok, és ezekből nem keveset találunk a szövegben, ahol egyszerre olvashatunk Péterfy Olivér belső állapotáról, a környezet leírása pedig olyan hangulati elemekkel egészül ki, amelyek fokozzák a szituáció drámaiságát. „Amikor hetedik várszegi napjának kezdetén, csütörtök reggel halkan nyílt a veranda belső homályában meghúzódó ajtó, mely csöndesen sziszegve egy pici hasadékot tett láthatóvá a mögötte ásítozó sötét barlangból, az ebédlőből, Olivér csak a suttyogó hangból következtetett a váratlan nyitásra, bár fekhelyéről odalátott, mozdulnia sem kellett, de az ajtó mozgását nem vette észre, csak a sötétebb tónusú rést, melyben Lonci fejének egy szelete derengett.” (166.) A második részben 1957 januárjára ugrik a történet, és az időközben fiatal férfivá cseperedett, az édesapa származása, foglalkozása miatt egyetemre 89 �Ami marad fel nem vett, kétkezi munkásként dolgozó Olivér útját követhetjük végig. Izgalmas pikareszket olvasunk, amely utazás alatt hősünk két nap alatt többet él át, mélyebb dolgokat tapasztal meg, mint más egész élete folyamán. A képzeletbeli, valószínűleg Hajdú-Bihar megyei Várszegről indulva, Budapesten, a nyugati végeken át, vonaton és gyalog jut el a magyar-osztrák határ átlépéséig. A jelen idejű sztori és a leginkább az 1956os forradalomhoz kapcsolódó, fel-felbukkanó emlékek itt, ellentétben az előző résszel, koherens, feszes regénykompozíciót alkotnak, hiszen itt a késleltetés funkcióját töltik be. Az olvasó gyorsan haladna a cselekményben, ám a főszereplő önreflexiói, a múltat feldolgozni kívánó gondolatai mindig lassítják a történetet, jótékonyan növelve ezzel a feszültséget. Például az egyik igazoltatás alkalmával, míg hősünk a tisztre vár, átsuhan agyán az eset Bartos Levente bokszolóval, akinek szintén hadnagyi egyenruhája volt, és megpróbált szexuális viszonyba kerülni Olivérrel. Megkapó rész az is, ahogy útja elején a Kelenföldi pályaudvar felé tartó Péterfy végigsétál, még egyszer utoljára, a Kenyérmező utcán, a Rákóczi úton, a Blaha Lujza téren, újraélve ezzel képzeletben a Felvonulás téri Sztálin-szobor ledöntését, az ávósok puskáinak könyörtelen hangját, amint a Rádióból lőnek a tömegre és az egykori Horizont könyvesbolt előtt az orosz kiadványok elégetését. Igazi írói bravúrként Papp Tibor eléri azt, hogy úgy szorítunk Olivérért, akár egy jól felépített krimiben, hiszen csak az utolsó oldalon dől el minden. Péterfy azért válik izgalmas figurává, mert a lebukástól való félelmében szinte minden pillanatot kielemez, megpróbál elrendezni magában, sőt sokszor még azt is, ami majd előreláthatóan történni fog. Nehezen felejthető a Kelenföldi pályaudvaron történt tömeges igazoltatás, vagy, ahogy hősünk az igazoltató ávós kezéből kikapva személyi igazolványát, nem törődve saját testi épségével, és golyózáportól kísérve felugrik a már robogó vonatra. Nagyszerűen egészíti ki Olivér hölgyek iránt érzett heves testi érzületét az emlékekben többször is felbukkanó dédapa legendás alakja. A dédapa mintha Krúdy Gyula Szindbádja lenne. „A szakácsnő ugyanolyan követelődző volt, mint a tiszteletes asszony. Az egyik reggel (amíg a tiszteletes asszony öltözködött), a másik este, miután a szakácsnőt elküldte aludni, követelt csókokat, csacsogást, bókokat, kalandozó simogatást és tüzes temperamentumot.” (302.) Az Innen el, szerkezetét tekintve legalábbis, kissé egyenetlen lélektani regény, hiszen nem biztos, hogy aki nem olvasta az első részt, nem kap teljes élményt csak a másodikkal. Péterfy Olivér két alkalommal is átesik a tűzkeresztségen. Az első részben férfivá érik, a második részben állampolgári értelemben lesz teljes jogú felnőtt, aki képes felelős, ám éppen ezért pokolian nehéz döntést hozni arról, hogy egy diktatúrában, ahol a múltja, a véleménye miatt bármelyik pillanatban letartóztathatják, nem akar 90 �Ami marad tovább élni. Inkább a disszidálást választja, amit nem mindennapi izgalmak közepette visz véghez. A futballhasonlatnál maradva, Papp Tibor a második részben nemcsak helyzeteket alakított ki, hanem gólt is rúgott, egy nem könnyű mérkőzésen. (Nap Kiadó, Budapest, 2012) 91 �Ami marad Lázár barlang-álma Filip Tamás: Kő, papír, olló PAPP MÁTÉ „Miután ágyára tette az összehajtogatott vásznat, hunyorogva lép ki az ajtón, mint aki feltámadt, és visszaemlékszik Lázár barlang-álmaira.” (Mire meglátja a hullámokat) Filip Tamás verseiből kimondatlanul is a (poszt)modern ember kiútkereső tévelygése, „üres űrben tántorgó” talajvesztettsége érezhető ki. Az általa megszólaltatott lírai elbeszélő szövetmintái, vagyis a szövegek lét-leletei az „eltörött egész” törmelékei alól kerülnek felszínre. „Szétszóródom, tehát voltam?” – hangzik a Jelentés (Descartes után szabadon feltett) költői kérdése, és ezzel el is kezdődik a kötet tudatalatti tárlatvezetése, egy helyben vándorló világának bejárása, melyben az idegenvezető a tagjait kereső szórvány-költő lesz. A költészet különleges időérzékelése, a mérhető múlandóság felülírása (a belső mutató órarugójának felhúzása) figyelhető meg, illetve érhető tetten a Filip-féle lírában, amely sajátos térélményeivel is függetleníti magát a külvilág realitásától. Talán erre a folyamatra utal a (Rilke-parafrázisként is értelmezhető) Minden belül van ciklus-elnevezés is, ami a „tények mögötti valóság” észlelését csakis a bensővé tett, jövőbe vet(í)ett emlékezet szerint képzeli el. „…az idő ütésnyomait / próbálom magamon eltakarni / elrejtek mindent, / mi rám vall, / a gyújtópontból kitépem / páncélos szívem, 92 �Ami marad jövőmbe / hátrálok, mint a rák…” (Középkor) Visszájára fordított frázisok (haláltáncórák kezdődnek halandóknak), fonák szófordulatok (szeplőtelen fogalmazás), leleményes szójátékok (szikes igék, Eldo-Rádió), valamint a hasonló hangzás alapján működő paronomázia alakváltozatai (kórházi appolónők, láz minit, szívtévesztő) jellemzik ezt a rejtőzködő írásmódot, a szövegek posztmodern gesztusai pedig tovább fokozzák a görbe tükörben láttatott, rejtett jelentésű jelenségek feszültségét. A Vasadi Péter által jegyzett fülszövegben – eldobált elemekként – említett „modern blikkflangok” Filip Tamás szóhasználatában (arckönyv, flessel stb.) igenis megtalálhatóak. A posztmodern szövegképzéshez tartoznak a különböző szövegátvételek és stílusimitációk is. A költőelődök és kortársak intertextusai között találhatunk József Attila- (Nagyon fájl; akár egy halom lekaszált fű, hevertek egymáson tagjaim), Babits- (könnyű esti kérdés, az írástudók ájulása), és Ady-átiratokat (Ugrani? / Még soha.), egyes kitételek pedig Kosztolányi („Mint akit éppen akasztanak. / Még innen van, de már lila. / Haszontalan tapasztalat – fölállítják a sámlira.”) vagy épp Háy János („nem kotródni el a világból, / amíg a motorok dübögnek belül, / amíg fagylaltkehelybe forró kanál merül, / maradni másoknak, mentségül, / s ha nem marad más, / végül magadat látni vendégül.”) hangján, a költői nyelv szétomló idézeteiként szólalnak meg. A fentebb említett ’időtlenség’ és ’térvesztés’ érzete mindvégig ott lappang a versek mélyén, a felszíni struktúrában azonban nagyon is köznapi események (egy autós előzés, egy álombeli baleset, egy egyetemi vizsga, egy repülőtéri veszteglés, egy családi emlék stb.), az élet nyitva felejtett melléknapjainak kimerevített pillanatai ismétlődnek meg, majd formálódnak át a versírás metamorfikus tér-idő viszonyai közt. „Pillantásom még ebbe / a világba fúródik, de tarkóm / redőit lassan megszállja egy másik.” (Nyitva felejtett zárójel) Ebben a más-világban valóban minden furcsa fénytörésben tűnik elénk, illetve mutatkozik meg; a hétköznapi jelenségek apokaliptikus jelenésekké változnak. Konkrét történelmi események, illetve világfolyamatok íródnak versbe – a ledőlt sikertornyok romjai, a klímaváltozás égési sebei, a szakadozó világ-háló foszlányai, a multikulti katonái és rabszolgái tűnnek fel –, miközben a globalizáció láthatatlan háborújának képei is felsorakoznak. „Egyszerre sok világ van itt, sok / világ-átlépés, világok harca, / balra Brobdingang, jobbra Lilliput, / és mindent átjár Baraka.” (Ördöghurok) A külső/belső, látható/láthatatlan világok ütköztetésén túl, magában a világtalan, identitásáért, sőt, létjogosultságáért küzdő elbeszélőben is harc dúl a vallatás tornyai alatt. Mert Filip Tamás kötetében elsősorban az önszembesítésre és a számadásra helyezi a hangsúlyt. Vallomásossága persze többszörös áttételekkel nyilvánul meg, szerepjátszó attitűdje, látszólagos személytelensége mögött azonban egy nagyon is hús-vér, 93 �Ami marad érzékeire, megérzéseire, előérzeteire hallgató lírai alany ismerhető fel, aki lépten-nyomon az „idők jeleibe”, az evilági tisztítótűz rettentő vonulásába botlik, hogy aztán őt is megperzselje a végítélet forró szele. „Én a hamuról beszélek. / Nem illik hozzám a trombita.” – szól a Vajon melyik felütése, amely számos egyéb eszkatológikus részletre rezonál. A hamu motívuma jelképes anyagként, jelentéssűrítő elemként kíséri végig a kötetet (a borítón szereplő Szelídítésben például a következőképpen: „…meg akartam gyújtani a sivatag fáit, / hogy kioltsam a sötétséget. / Végül új erdővé akartam / öltöztetni a hamut.”) „Izzó erdőbe űztek árva lécnek” – hangzik a Retró című vers Pilinszkyt idéző kezdősora. Mintha ugyanaz a senkiföldje, az a törmelékes arcú táj terülne el a befogadó előtt, mint amikor például az Apokrifot olvassa: „S majd este lesz, és rámkövül sarával / az éjszaka, s én húnyt pillák alatt / őrzöm tovább e vonulást, e lázas / fácskákat s ágacskáikat. / Levelenként a forró, kicsi erdőt.” A kötet egyébként is számos Pilinszky-parafrázist vonultat föl: „Mindenből csőd lesz és közelkép.” (Mind közt a legközelebb); „vajon jó lesz egy mély- / hűtött virágcsokor?” (...) Ezért tanultam látni, / ezekért a kései keserű képekért?” (Minden csak lebegés) Valóban, mintha ugyanaz a levegőtlen prés emelné meg a jelen idő vitrinében égő tárgyakat mindkét költészetben. Ez a lebegő levitáció, a levegőben rezgő, nyugtalan hamu lesz tehát az az erő, ami Filip látomásos verseit sajátos feszültséggel tölti meg. „Valamiért át kellett / rohannom a piszkítótűzön; / jól bekormozta fehér ingemet.” (Fél) Az ehhez hasonló ironikus felhangok és groteszk mellékzöngék valamelyest oldják a hideg-meleg, ellentmondásokkal terhes, túlfűtött, mégis hűvös sorok disszonanciáját, a mindig más történetben folytatódó, abszurditásba hajló belső beszéd azonban mindig tragédiát, sosem komédiát dramatizál maga köré. A díszletek és a kellékek szinte versről versre változnak, a színdarab azonban mindvégig ugyanaz marad. „A kezem falat érint, érdes, és / mintha barlangé volna, hideg. // A történet se kezdte még írni / önmagát, biztos alszanak / a szereplőim. Egy fedél alatt / vagyunk, mióta kitaláltam őket.” (Suhintásra várva) De milyen suhintásra vár a költő színről-színre még nem látható előadása? A varázsütés talán nem más, mint maga a versírás, a külvilág ingereinek alkotó újrarendezése, belsővé tétele, majd újbóli kivetítése. Filip Tamás költészete ennek a egszisztenciális/esztétikai körforgásnak a része; kísérlet a már említett ’széttöredezett egész’ darabokból való összeillesztésére. A művek kaotikus világképe, illetve apokaliptikus jelenésszerűsége egy kiterjesztett személyiségű elbeszélőt invokál, aki egy helyen az igék közti egyetlen főnévként nevezi meg magát. A szerzői én, valamint az írásban jelöletlen (vagy csak látensen megmutatkozó) személytelen lírai alany összeolvadásából jön létre a szövegek sajátos szócsöve, mely mintha egyfajta 94 �Ami marad ’misztikus pozícióból’, ugyanakkor a köznapi ember szemszögéből tekintene a körülötte lévő jelenségekere, és a benne végbemenő folyamatokra. „Ha majd egyszer eljutok a legmélyebb / szurdokvölgybe, és lesétálok egy fordított kilátó / lépcsőin, szememhez tartom a közellátót, s mint / távoli bolygókat, nézem és csodálom a lencsén / sötétlő porszemeket, érzékeim utolsó lobbanásait.” (A közeledő jelen) Filip Tamás költői nyelvezete sokrétűen és áttételesen közvetíti a szerző belső világát, ugyanakkor véleményem szerint sem tematikusan, sem pedig formailag nem képes egységben tartani a túlzsúfolt kötetet. A kevesebb, több elve alapján történő válogatás talán feszesebb, követhetőbb, áttekinthetőbb szerkezetet eredményezett volna. Emellett a hagyományos, kötött formákban gondolkodó írásmód (lsd. a Gyöngykavics – 22 haiku / Mostantól szonettet írok c. ciklusokat) sem tudott kiemelkedő darabokat létrehozni. Ezek ellenére egy markáns hangú, szuverén látásmódú, érett költészetet ismerhet meg az, aki a Kő, papír, ollót kezdi olvasni. A kötet poétikájának mélyén pedig egy nagyon eredendő tapasztalatot ismerhetünk fel: az újjászületés lehetőségének felismerését, ami jelen esetben az alkotó (ön)megváltásban ölt testet. „A vershalott életre kel...” – írja a szerző a Végre című műben, és ezzel úgy tűnik, valamilyen szinten saját magát is megszabadítja, feltámasztja a midnennapok megsemmisítő hatalmától, a kor tetszhalálából. Lázár süketnéma álmai azonban időről időre visszatérnek... „Mintha egy / barlang belülről lenne eltorlaszolva, / és hiába próbálnánk átbeszélni / a sziklán, hogy elmeséljük az álmot, / melyben tisztán láttuk azt, ami lesz, / még annál is pontosabban, / mint ahogy történni fog.” (Valahogy átbeszélni) (Magyar Napló, Budapest, 2012) 95 �Szerzőinkről DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő KERBER BALÁZS (1990, Budapest) költő KOVÁCS ÁGNES (1975, Szombathely) irodalomtörténész KÖTTER TAMÁS (1970, Csorna) üzletember, novellista NYERGES GÁBOR ÁDÁM (1989, Budapest) költő, író PÁL SÁNDOR ATTILA (1989, Szeged) PAPP MÁTÉ (Budapest) költő, kritikus PUCHER BÁLINT (1989, Pécs) költő költő, kritikus SHAH GABRIELLA (1975, Salgótarján) művészettörténész SULYOK BERNADETT (1976, Salgótarján) irodalomtörténész, muzeológus SZEKERES SZABOLCS (1972, Budapest) kritikus TANDORI DEZSŐ (1938, Budapest) költő, író, műfordító TARNÓCZI LÁSZLÓ (1963, Miskolc) újságíró TÉTÉNYI CSABA (1972, Budapest) író TŐZSÉR ÁRPÁD (1935, Gömörpéterfala) költő, műfordító WEHNER TIBOR (1948, Sopron) művészettörténész KALOCSAI ENIKŐ (1967, Salgótarján) képzőművész KÉPZÉSEK 19811985 Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, Budapest; 1990-1997 Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, festő szak (mester: Maurer Dóra); 2003-2006 Eszterházy Károly Főiskola, Eger, Médiapedagógia szak; 2002-től a salgótarjáni Váczi Gyula Alapfokú Művészetoktatási Intézmény tanára TAGSÁG 19982002 Fiatal Képzőművészek Stúdiója; 1998- Magyar Alkotóművészek Országos DÍJAK 2003 NKA Alkotói Ösztöndíj; 2004 Nógrád Megyei Őszi Egyesülete Tárlat Fődíja, Szécsény; 2004 Losonci Nemzetközi Akvarell Triennálé, Nógrádi Múzeum, Losonc (Lucenec) Szabó Kinga Díja, Losonc /Lucenec/; 2005 NKA Alkotói Ösztöndíj; 2006 Alkotó Pedagógusok Képzőművészeti Kiállítása, Salgótarján város díja; 2007 Losonci Nemzetközi Akvarell Triennálé, II. díj, Nógrádi Múzeum, Losonc (Lucenec); 2010 I. Országos Rajztriennálé, Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján, A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának díja; 2012 NKA Alkotói Ösztöndíj; 2012 XIV. Táblaképfestészeti Biennálé Szeged, Hungest Hotel Forrás díja 2013-AS Visszapillantó, Erdős Renée Ház Muzeális Gyűjtemény EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK és Kiállítóterem, Budapest; Villanások, Gagarin Galéria, Salgótarján; Útközben, Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény, Budaörs LEGUTÓBBI CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK 2012 Téli Tárlat, Miskolci Galéria, Miskolc; XIV. Táblaképfestészeti Biennálé REÖK Szeged; „Prototípia” Cered-Salgótarján Nemzetközi Művésztelep kiállítása, Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján; Ünnep (St.Art… 20:10 kiállítás) Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján; 59. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely; 2013 XXXVII. Nyári Tárlat, REÖK Palota, Szeged 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/06a6b8fe013725e56dc0c49a3a9cee70.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2013 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2013/2. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2013 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/01d05dcf3c7e31060035ef09677e2bcf.pdf 1b919af2b163564a24499d7d40256c4f PDF Text Text �TARTALOM “kávéházi szegleten...” Térey János Hartay Csaba Kirill Makszimov Filó Mariann Gábori Kovács József Székely Ákos Lawrence Ferlinghetti Őszi hadjárat (Átiratok) Szemhunyások (356-379.) Őrök világa (SF-monológ. H. Nagy Péter gyűjtése) száj/zár / Az oldalbordának / aortádban folyó Tajtékos utak / gáz / fagybicsak Avantgárd végvárak a magyar irodalomban 1-3. Az a borús arc ölni tudott volna... / Római reggel (Kabai Csaba fordításai) 3 12 17 19 22 26 28 Tarján Bulvár Debreceni Boglárka Gikszer 30 Próza és vidéke Benedek Szabolcs Oláh András Szávai Attila Papp Dénes Focialista forradalom (Regényrészlet) Bajbarát Mélyvidék (Regényrészlet) Szocreál / Egy pohár víz 32 39 43 54 “Metareflexív” alakzatok Nemes Nagy Ágnes költészetében Képes beszéd. Petrőczi Éva első részösszegzése 58 70 Kultúrtáj és irodalom (Beszélgetés Bene Zoltánnal, a Madách Irodalmi Társaság elnökével) 77 Kép-tér Shah Gabriella Képírás (Beszélgetés Abonyi Antal operatőrrel) 84 Ami marad Pucher Bálint Csűrös Miklós Hazám (Szálinger Balázs: Köztársaság) nagy(on)fontos (Bíró József: Kisfontos) 88 93 Kutatóterület Z. Urbán Péter Bakonyi István Találkozási pontok Gréczi-Zsoldos Enikő �A lapszámot Fürjesi Csaba Szférák című sorozatának képeivel, illetve azok részleteivel illusztráltuk. Az alkotások megtekinthetőek a művész honlapján: http://furjesicsaba.hu/ Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor/Online: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) ƻ Ķ�ğżʊǣs¯ Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 Internet: www.bbmk.hu E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2013-ban megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” TÉREY JÁNOS Ősz hadjárat. Átiratok* Minden érvényes indulat 1 Föltartóztatnak. Visszakozni nincs mód. Tovább csak rajtuk át, a korridor Irányában. Fönntartás nélkül. Ott, A rév előtt a parti őrség. Hogyha éles Lőszert használnak: súlyos túlkapás Lesz. – Háború előtti sláger: Két éve nem hallottam, bár vadásztam Mindenhol: végre zsong a wurlitzerből... Még vesztegzár alatt vagyok; megeshet, Hogy holnap csellel hatolok keresztül Rajtuk. Minden érvényes indulat Most ellenem feszül. 2 De mit tartalmaz ez az utca? Fél hat? – Gyerünk. Be, egyre beljebb Veszem magam. A patika, A sarki fűszeres: gyanúk Igazolódnak végre be, 3 �“kávéházi szegleten...” Ahogy a megszállás előtt. A kormányzóság este hallgat; A kordon – „Halt, halt!” – megfeszül. Ellenőrzés az utakon, Habár pár destruktív elem Miatt van az egész. – Kikérem Magamnak, ebből én sosem Vállaltam részt. Nyugton legyek. Az őrnagy pimaszul lapoz A személyimben: láthatóan Bizonytalan. Már nem tehet Be; túl mélyre ástam magam. 3 Provincia: A lankás úton áll meg és figyel. Nyilvánvaló hiány: itt villamos járt, Azonkívül Az utca neve is megváltozott Azóta. Hinné is, megcsalta csak Pár nehezen Kódolható jel... Csak játszik az éter? A vándor lép, az ösvény imbolyog. Mi közelít A Templomosrend omlatag kolosTora felől? Vad pillanat. Megint Lesz mit továbbRagozni majd a hétórás mise Alatt. De egyre jobban érzem, a Szaporodó Alattomos áskálódások itt Csupán engem készítenek ki. Nem Fogok bedőlni – 4 �“kávéházi szegleten...” 4 A délutáni obskúrus zsivaj, Az enervált arcok a karzaton. Mélysárga tónus, nyüzsgés. Maradandó Impressziók, kihatnak elkövetKező időkre. Csak lepusztult Falikarok, rozzant lambéria: Egykor kávéház. Az ostromlott város csütörtök este; Itt épp a szellemi elit veszi Birtokba a területet. Az utcán A helytartó emberei cirkálnak Jobbára már kedvetlenül. Alig Maradt esélyük, hogy kitartsanak. Bástyáinkon vértben vigyáz az őrség... Offenzíva indul a völgy felől, Legkésőbb reggel. Lassan készülünk Haza. – Sűrűsödő őrjáratok. A pénztári órák között „A mézeshetekig még hányat kell aludni?” A kisasszonyok átadják a könyvelést És lemennek enni. Néha ez se használ. 5 �“kávéházi szegleten...” Odalent például arról fecsegnek, mi zajlik A Visszatért Területeken. Esetleg erről. És közben Kuszáltak, mert menstruálnak. Aztán újra fölveszik a munkát. Ilyenkor Dolgoznak, olcsóbb az éjszakai áram (Nem fogom vitatni). A pénztári órák alatt Az emésztésem fölborul, Néha mindössze meghökkenek. – Melyikük méltányolhatná eléggé, Hogy még bírom és ennyire? Elégtelen az apparátus Huzamos közelítések, barátom, Odaférni igyekvés. A tűznél Végre otthon leszünk. Nem járunk messze! A karrier Közelében kiderül (nos, Mit szépítsem), hogy Elégtelen az apparátus. Délután fölkeressük A ligetet és aránylag Későn érünk haza. Hagyd, kérlek!, hagyd figyelmen kívül, Ha a program ütközik a miserenddel. 6 �“kávéházi szegleten...” A bérlő Ami a rovarvilágot illeti, Tisztelet a nálam élelmesebbeknek. Belőlem élnek, soraikat mégsem ritkítom. Bent van a bérlő a Jobb Híján-házban, Nem az én váram. Nem az én asztalom. Ajtón belül, nem birtokon belül. Uralni, Mint saját dombját a kakas?... Vonalamon egész délelőtt ül az iker. Határidőnaplómra telepszik a pók. A leleményes építészek számításából Mindig kimarad az idő vasfoga Meg az emberi tényező. Nem az én váram. Átléptem a küszöböt, nem érkeztem haza. (Volna saját jószág, fölvirágoztatnám: Kezem között arannyá válik a tulajdon.) Álmatlan a bérlő a nyavalyás házban. Éber helyzettudat: foglaló vagyok, aki Csak az izmosabb behajtóknak fizet. Ébred a bérlő a Jobb Híján-lakásban, Nem takarítja, nem csinosítja: minek? (Becsesek egyedül az otthonról hozott relikviák, Mint ólomkristály tálak, törhetetlenek.) Formálhatnám önképemre, Hogyha váram lenne. Arcképcsarnok Népesítené be csupasz falait. Mossa kezeit a bérlő. Irgalomból Letelepített nomád, Lenullázza és lelakja, Lábtörlőnek használja otthonát. 7 �“kávéházi szegleten...” Egy ízeltlábú virraszt I. Cég, első nap, fogadtatás: Túl kedvező... Belép a képbe Pár árnyékos figura. Mégse Szeplőtelen fogantatás. II. Mocskolóival szembesül És enyhén émelyeg (de nem hány). A sovány törzs betegesen ráng Boldogtalan tengely körül. 8 �“kávéházi szegleten...” A tudomány mai állása És le volt adva a neve a portán. És úthenger volt a meghallgatáson. Ugyanaznap elfoglalta asztalát. A képernyővel szemközt: Feszít Ferenc. Azonnali belépéssel irodista – táguló Hatáskörrel, túl a próbaidőn. Órát lehetne igazítani hozzá. Bármilyen anyagot rálőcsölhetsz, Határidő előtt szállítja az anyagot. Nyolc óra agymosás. Gépe lefagy, mielőtt menthetné a menthetőt. Nem valami jajde fiatal már. Szeme alatt tíz húzós év karikái. A nyár dereka változást hozott, Megdolgozta arcát Sápadt alapozóval és lila irónnal. Asztalán az „ilyen volt, ilyen lett”-fotók. A baloldali képen szabad ember, Aki leleménnyel rövidíti meg a hosszúnapot. Sodrásban lubickol, frissen-fitten kerül a partra.... „Mutasd magad... Nem vagy a régi. Nem voltál te mindig ilyen. A szabadság ára tisztes összeg, Kicsit karcsú mégis, ha mozgásterünk odavan. Ferenc, még benned van a régi spiritusz, A régi szívbajos vagy, mámoros nosztalgiás. Aztán mi lesz, hogyha egyszer csak elillan Véredből a hév, Mint ásványvízből a napon a szénsav?” 9 �“kávéházi szegleten...” Négy etűd Exkluzív vacsora Önt elkápráztatja az este fénye, De érzi, hogy kevés, amit ahhoz tesz. Szobalány és inas, pár néma hosztesz. Milyen előkelő, ahogy kioszt. Ez Már díjazandó. Ó, csitulna végre. Operett Szembesítés. Egyetlen parttalan Jelenet (a férfi arcán A tettlegesség kivehető Jelei). Megfürdet melegében, Eláztat, ízekre bont a vita. Egy úrleánynak Noha csupa baljós kulissza: Szobád a lüktetést fölissza. Elvégre te sem vagy klarissza, Nem táncolsz semmiképp se vissza. 10 �“kávéházi szegleten...” Veszélyes kreáció Uram, ajánlata kíváncsivá tesz. A beadvány, mit titkárom elém tett, Még itt hever. („Ez az alkalmi vátesz A Legfőbbik Lant nyomába sem érhet.”) Minden szava fölingerel, kivált ez: „Barátom!...” Dobja ki a hű személyzet! Huhh... Kezemből kihull a nyári lektűr, Mit magamfajta félórára megtűr. * Verseimet gyűjtöm össze. Nem valamennyit, ilyen kegyes egykori magamhoz és ilyen kegyetlen jelenlegi olvasómhoz nem lehetek. De csaknem az összeset, amelyik valaha saját kötetben szerepelt. Némelyik vers természetesen végleg fönnakadt a rostán. Sok költemény elgondolkoztatott. Kidobjam-e a őket kosárból? Utólag is kedvelem anyagukat, de nem szeretem korabeli kidolgozásuk módját. Szövegükre úgy tekintettem, mint nyersanyagra a vágóasztalon. Ezekből az alapos átdolgozással megmenekült versekből válogattam össze egy csokorra valót. Eredetijük 1988 és 1998 között született Debrecenben és Budapesten. Budapest, 2012. december 8. 11 �“kávéházi szegleten...” HARTAY CSABA Szemhunyások 356 - Gyáróriáshoz visznek busszal. Az óriás ott fekszik kiterülve. Cipője talpán vasajtó. Ott a bejárat. 357 - Kötélhúzás az iskolában. A tornatanár vörös fejjel fújja sípját. Kurvaanyázik. Úgy érzi, most szakad el a kötél, mert már harminc éve rángatják a diákok. 358 - Laposüveget nyújtanak felém. Vodka? – kérdem. Szöcske, de már kiugrott – válaszolja a reszketeg alkoholista. 359 - Homokozóban játszunk. Tortát készítek, süteményt formázok. Megpróbálok homokórát. Anyu kikiabál az erkélyről. Nincs rá idő. 12 �“kávéházi szegleten...” 360 - Kosárlabdacsapat edzője vagyok. Tegnap éjjel berúgtam. Délután kettő, lekéstem a meccset. Fejem alatt leeresztett kosárlabda. 361 - A harangozóval sörözünk. Nagyot kortyol, majd a szemembe néz. Elegem van, nem lehetne innentől kling-klang? Ne haragudjon, de nem. Gyermekkorom óta hozzá vagyok szokva a bim-bamhoz – felelem. 362 - Sertést herélek egy hajnali tanyán. A kisfiú is odahajol. Te miért nem alszol még? – kérdem tőle. Nem értem, mit válaszol, úgy visít a malac. 363 - Fogorvosnál várunk. Nem engem szólítanak, de bemegyek. Megdicsérnek, milyen jók a fogaim, s hogy nem is nézek ki nyolcvanéves néninek. 364 - Kétzsáknyi söröskupakkal házal egy férfi. Megyek már! – kiáltom neki, miután becsönget. Régebben ittam – mondja. Nekem nem kell bizonygatnia – válaszolom. 13 �“kávéházi szegleten...” 365 - Karperecet helyez fel a férfi, majd elenged. Elindulok. Nézegetem, forgatom. Ne piszkálja! – szól belőle recsegve a hang. 366 - Nézem a laboráns lányokat. Egyikük mosolyogva megy el mellettem. Vicces az összetételem. 367 - Első korcsolyázásom. Pár suta mozdulat után elesem. A vízhez képest nagyon kemény a jég - állapítom meg magamban. 368 - A túravezető a bozót felé mutat: Ott szokott lenni a kígyó, de most nincs ott. Mindenki csalódott, egyedül a kétéves kisfiú nem. Nem tudja, mi az a kígyó. 369 - A könyvtáros nénivel vívok az egyik olvasóteremben. Kardommal átdöföm a kontyát. 370 - A síugrót biztatom indulása előtt. Csak nyugi, mindent bele, és meglesz a rekord – mondogatom neki. Rám néz, és azt mondja, hogy mákos a fogam. 14 �“kávéházi szegleten...” 371 - Akváriumot szeretnék venni. A boltos bemutatásképp összetör egyet. A kalapácsot nem bírják, ez fontos – mondja. 372 - Spagettit rendelek. Helyette sajtos cipőfűzőket hoz a pincér. 373 - Megtapogatom az oldaltáskám. Oké, elhoztam a tízóraim. Még csak kilenc múlt, majd’ egy óráig paskolom még. 374 - A műtét után felülök. Ez a cigarettásdoboz volt a tüdejében - mutat a főorvos egy összegyűrt, véres papírt. Igen, emlékszem, egyszer elszívtam egy dobozzal - mondom magam elé bámulva. 375 - Pörköltet főzünk egy ruhaipari szövetkezet udvarán. Halászlevet kellett volna, most már mindegy - mondja a vezérigazgató. 376 - Hálót rendezgetünk egy tengerparti kikötőben. A szakállas, vékony férfi görögül motyog valamit. Pipáján észreveszek egy rászáradt pikkelyt. 15 �“kávéházi szegleten...” 377 - A lány megunja a napozást. A naptejre visszacsavarja a kupakját. Kirázza a törölközőt, belebújik papucsába. Vissza az egész, megint van kedve napozni. 378 - Westernhős vagyok. Borostámat tapogatom az arcomon. Nagyon kell pisilnem. 379 - Látogatók jönnek hozzám a korházba. Nem ismerem meg a saját unokámat. Viszont tetszik a pólója. 16 �“kávéházi szegleten...” KIRILL MAKSZIMOV Őrök világa – SF-monológ – Az elmaradott világokban nem a vécé helyett az ágy alatti éjjeliedény, a lámpa helyett szolgáló gyertya, vagy a tablettákat pótló gyógynövényfőzet a legrosszabb. Radioaktív sivatagok, lángoló föld, izzó fellegekkel borított ég, városok romjai, a szigeteken a civilizáció maradványai közt kotorászók. Emberek, akik reggelire savat isznak, emberek, akik desszertként üveget rágcsálnak. A tűz súlyos, a víz rücskös. Milyen furcsa, milyen képtelen és nevetséges dolog, hogy az egész hatalmas orosz irodalomból, az Oroszországban valaha is kiadott könyvek közül nem Tolsztoj vagy Puskin vagy Dosztojevszkij vagy Gogol maradt fenn, nem is Lenin összegyűjtött írásai vagy egy fizikatankönyv. 17 �“kávéházi szegleten...” Hanem egy szakácskönyv. Egy közönséges szakácskönyv. Bár ha belegondolok, nincs is ebben semmi meglepő. Éppenséggel a szakácskönyveket nyomtatják sima, vastag és erős papírra, hogy ne púposodjon fel a nedvességtől, ne hagyjanak rajta nyomot a zsíros ujjak, hogy kibírják a konyhai tartózkodást a fűszeres dobozok és a konyharuhák között. És hirtelen nagyon világosan megértettem azt, amire tudat alatt már felkészültem. Ez itt nem egyszerűen egy másik világ. Ez a jövő. (H. Nagy Péter gyűjtése) 18 �“kávéházi szegleten...” FILÓ MARIANN száj/zár felrobbant valami a szájban cafatokban húzták ki fogak közül a torkon akadt rekviemtől a nyelv velőtlen csontocskává kövül felrobbant valami a számban a salivámban összegyűlt az epe bénult ajkamat nem hagyja el artikuláltan senkinek a neve felrobbant valami a szádban s most hagymázas emlék a múltból az elhunyt kocsmaszagú donor felrobbant valami a szánkban a vonalkód maradt a csuklón nincs más csak neonfényes mosoly 19 �“kávéházi szegleten...” Az oldalbordának I. „álljon már odébb, nem lát a szemétől? nagyon rámtapadt az intim szférámban” II. megtartanálak, mint a hajlakk a quiffet, mert a szívem gyúlékony, mint a ragasztó, mint a szavaidat, úgy iszom a pixelt, ha látom a fotódat – hormonbolygató hozzám tartozol, mint a szeplők az arcomhoz, te ásod a gödröcskét a szám szegletébe, de abszurd vagy: klinikai halált ’élt doboz, s úgy nézek rád, mint szülők nemi életére körömszálkáimtól gyufaként sercegne hátad, ha már gamma-sugár–szemed sejtenként roncsol el, nem engednék az érzelmi-rokkantsági vágynak, bár tegnapi érintésed festékként kopott el… – III. „az utazás éppen csak elkezdődött leszállási szándékod kérlek, jelezd” 20 �“kávéházi szegleten...” aortádban folyó anonymusként meggyónni, sötétben hogy a szíved bordélyház és hogy én meg az aortádban folyó vér-beli lotyó lettem 21 �“kávéházi szegleten...” GÁBORI KOVÁCS JÓZSEF Tajtékos utak Könyvet mindig fogcsikorgatva veszek. Finoman, hosszú mérlegelés után fektetem a kosárba – nehogy még hazaértem előtt elveszítse karctalan külsejét –, miután többször is végigszaladtam a bolton, gondolatban az elmúlt hónapok számláin és a pénzfelvétkor kapott bizonylaton. A számsorok mögött mint orkánban leszakadt vezeték vége vibrál legutóbbi performanszunk „Kedvenc íróm: Boris Vian” mondata, így a kosárból mégis kikerül a már évszázadok óta halott mű, melyen már csak a doktoranduszok hullámzó képzelete vet időnként tajtékot. A víz rólam is folyik. Nem könnyű egy gondolatban már beszerzett ritkaságról – ritkaság, mert csak pár elmében van lenyomata – lemondani. Ilyenkor indulok el az antikváriumba. Miskolci antikváriumokban lehetetlen Boris Viant kapni, mivel az egyetlen élő példány több mint ötven éve halott. Kitömése családja tiltakozása miatt vált lehetetlenné – 22 �“kávéházi szegleten...” ha az illetékesek a balzsamozást ajánlják fel, talán megegyezhettek volna – így egyetlen Vian-rajongó sem tarthat Vian-trófeát ebédlője falán, legfeljebb egy róla készült fotó-reprodukciót, ha van rá kerete. Én azonban inkább a könyveit gyűjtöm. Utazásom tajtékos és szívtépő – régebbi kiadásokban hullasztó – a Nyugatitól az Astoriánál lévő antikváriumsorig. Bekattanok: www. utvonalterv.hu PEST NEVEZETESSÉGEI nem érdekelnek. Nyugatinál kettő, kitérő gyalog a Jászai Mari-térre, rohamléptekkel a Blahára (mellette a nyolcban is van egy), Blahától futva az Astoriáig; és ott sorakoznak: első a Központi, Vian nincs, úgyhogy tovább, második, harmadik, majd a negyedikben MINDEN HULLA FEKETE Szó bennszakad, hang fennakad, Lehelet megszegik Kissé kopott. Kávéfoltos. Szamárfüles. Hátsó borítója félig levált, de nem baj, csak megfizethető legyen; az ár mindig a legutolsó oldal versoján... Visszacsúsztatom csendben a polcra. 23 �“kávéházi szegleten...” gáz Ha elromlik a konvektor, konyhai kályhádba bármivel begyújtasz. Könyvbarátok a számlákkal kezdik; befizetni úgyse tudják őket. Doktoranduszi ösztöndíjam a gázfűtéshez méretezték, a konferenciákon maximum második fokozaton égethetem magam, a harmadik már lefulladással fenyeget, pedig gázpalackot sem könnyű találni: az állásokat már bevették és a helyek melegen tartása is házon belül történik; a várakozók csak egy székkel közelebb ülnek a tűzhöz. Ekkor lényegülnek át a korábbi számlák, (a reklámújság az új szövetség), bár eddig csak a kályhát rejtették a láthatatlanság köpenye alá. Belőle egyre kevesebbet takarnak. A környék gyorsan kiürül, a kukák melletti éghető anyagok a szmogba olvadva keringenek, mint keselyűk a hulla körül, pedig én még a salakot hordom. 24 �“kávéházi szegleten...” fagybicsak Hasonszúró barátaimmal a várost jártuk; Bicskás, Késes és Szeletelő a lámpafényből hasítottak a vásott ködbe. Pengévé szűkült szemhéjukat a dér metélte és csontjukba szúrt a karcsú fagybicsak. A sarkon előttük jégvirágos harisnyába bújt jégcsapok – két női láb. A többit a köd szelte el. 25 �“kávéházi szegleten...” SZÉKELY ÁKOS Avantgárd végvárak a magyar irodalomban 1-3. 26 �“kávéházi szegleten...” 27 �“kávéházi szegleten...” LAWRENCE FERLINGHETTI Az a borús arc ölni tudott volna... Az a borús arc ölni tudott volna egy pillanat alatt az arc mely egyformán érzékeny nevetésre fényre „Másképp gondolkodunk éjjel” aléltan hátradőlve mondta egyszer És gyakran idézte Cocteau-t „Él bennem egy angyal – mondogatta – akinek állandóan csalódást okozok” Ilyenkor félrenézett mosolyogva cigarettát gyújtott nekem bájos tájait sóhajtva felemelkedett nyújtóztatva harisnyáját ledobva 28 �“kávéházi szegleten...” Római reggel Oh részegítő római reggelek – kitárom a zsalukat magasan a hátsóudvar felett átlátok a néma tetőkön... a lég még hűs... nincs madár az agyagkéményeken... szemközt a zsaluk zárva még... messze szélkakas a szélcsendben... lenn az úton fütty... Most egy gerle szárnyát az agyagcserepek alatti ereszbe csapja És fehér galamb száll a kupolára ahogy az első napsugár keresztülnyilall A fény szétfolyik a földön És árnyak nyúlnak át a tetőterasz kertjein Bódulat ődöng a levegőben A néma galamb egyet fordul az ívelt cserepeken A zsalukat kinyitják a Palazzo Farnesse hátoldalán Francia szó lebeg föl idegenül Valahol egy nő énekelni kezd operafoszlány Valahol egy Úrangyala imádság kondul Valahol egy nő kiált Angyalom, Angyalom! Az meg épp a bűneit mossa valahol Indul a nap indul (Kabai Csaba fordításai) 29 �Tarján Bulvár Gikszer DEBRECENI BOGLÁRKA A vörös hajú nő macskanadrágot, lábszárvédőt, bakancsot és vastag anyagból készült miniszoknyát húzott a próbababára, majd leült vele szemben, a kirakatba. Azon gondolkozott, vajon melyik pulóver passzolna jobban a skótkockás szoknyához, a zöld norvégmintás vagy a vajszínű bordás, amikor meglátta a hirdetést az utca túloldalán. Gyógyító szavak. Tárd fel önmagad előtt lelkedet! A másik dekoratőr meghallotta, amint felolvassa a szlogent. A terápia egy mesterségesen kialakított pszichés függőség, kántálta fennhangon, érzelempótló, olyasmi, mint a szacharin, megédesíti a szart, amiben az áldozat megmártózik és vígan lubickol, miközben azok, akik a parton állnak, látják, hogy fuldokolva kapálózik a pöcegödörben. A terapeuta, állította, olyan, mint egy szobainas, szótlanul tűri, hogy az emberek ráakasztgassák a szennyesüket, következésképp a terapeuta egy birkatürelmű mazochista, akihez a páciensek azért járnak, hogy kiélhessék gondosan rejtegetett, látens exhibicionizmusukat. A páciensek tehát hatökrök, hiába vetkőznek, csak kivetkőznek önmagukból, sohasem szabadulnak meg az ide-oda rakosgatott tetves gönceiktől, ráadásul még a közönséget is le kell fizetniük. Miután befejezte a monologizálást, bejelentette, hogy a raktárban lesz, kicsomagolja az új cuccokat. A vörös úgy gondolta, a mannequin meggyőzően alakítaná a terapeuta szerepét, elhallgat az bárkit, még bólogat is, ha belerúg a lábába, így hát nem vesztegette az időt, ráadott gyorsan egy dzsekit, megfordította a baba mellett elhelyezett „Árleszállítás!” felirattal ellátott táblát, alkoholos filccel a hátára írta: „Pszichoterápia ingyen. Beszélj a babához! ☺”, jó poén lesz, gondolta, elbújt a dekorbokor mögé, és várta a folytatást. A város kihalt volt, mindössze néhány ember lézengett a Fő utcán, mégis, kis idő múltán, megállt valaki a kirakat előtt, tizenhét múlt, vénnek érezte 30 �Tarján Bulvár magát, akár a Mátra, bár még nem mászták meg annyian, unta már, hogy szecessziós plakáthangulatot árasztva ülnek a csajokkal a Spatenben, mintha Lautrec Ezek a hölgyek… című festményéből pattantak volna elő. Pasikról, ruhákról csacsogtak, röpködtek társaságukban a Bagirók, meg a Dézirée-k, egyik cigarettáról a másikra gyújtottak, üldözték a pszichopatákokat, de senkit nem érdekeltek, mindenki, nemes egyszerűséggel fogalmazva, lelki szemetesláda volt. A kebelbarátnője érzéketlenségén méltatlankodott, a csaj egy nős pasival járt, és egész nap róla áradozott, így nem tudhatta, hogy nemrég szakított a szerelmével, mert elfelejtette megkérdezni, mi van vele, mégis benyögte, „különben, nem zavar, hogy tulajdonképpen senkim, mégis ezerszer többet törődik velem, mint veled a te állítólagos pasid?” Választ persze nem várt, ő meg úgy érezte magát, mint Cserna-Szabó Pretty womenjében Juli, aki türelmesen hallgatja Zsuzskát a cukiban, miközben alig várja, hogy tanácsot kérjen tőle, mit csináljon a férfival, akit nemrég vágott le a fürdőkád fölött lógó kötélről, és mi legyen a méhében növekedő szedercsírával, aki a hullától fogant, hiába, mert az végtelennek tűnő perceken keresztül értekezett legújabb hódítása eredményeiről. Szóval, míg várta, mikor rúghatja ki maga alól a széket és üvölthet a süteményes villával hadonászva, az ő barátnője is csak csicsergett tovább, hogy a manusz kedvenc filmje az Elemi ösztön, a nője meg egy jeti, találkozott vele hétvégén a lagziban, vörös a haja és piros ruhát viselt, ami nem passzolt a hajszínéhez, fapofával ült egész este, egyszer látta táncolni, az is kudarcba fulladt. Fölöslegesen célozgatott, hogy Héjanász az avaron, a Zsuzskája csak legyintett. „Milyen héja? Arrafelé nincsenek héják!” A monológot azonban nem fejezhette be, a vörös nő a „nincsenek héják” közben előugrott a díszbokorból. A kollégája már csak azt látta, amikor felért a raktárból, hogy a kirakat üvegét veri, azt kiabálva az üres utcának, amit Juli végül nem mondott ki a novellában: „Kussoljál már, te büdös kurva!” Az öklével bokszolta az üveget, és zokogva hajtogatta, hogy kussolj, kussolj, míg térdre nem rogyott. 31 �Próza és vidéke Focialista forradalom Regényrészlet BENEDEK SZABOLCS Volt egy, vagy talán két óra is a délutánban, annak is a legelején, amikor a Nap a sárga keramittal borított udvar leghátsó traktusába is besütött. Éppen a hátsó lépcső mellé, amit nem is olyan sokkal korábban még cselédlépcsőnek neveztek, és bár ez az idő már elmúlt, ettől még az a fertály ugyanolyan mostoha része maradt a háznak, mint azelőtt. Aki tehette, nem a hátsó lépcsőn közlekedett, inkább végigment a gangon, vállalva annak kockázatát, hogy a hiányos kövezeten könnyű megbotlani, egyébként meg olyan kicsi a távolság a fal és a rács között, hogy egy testesebb ember hol a megállíthatatlanul málló vakolatból, hol a folyton pergő rozsdából elkerülhetetlenül hoz magával a ruháján egy-egy adagot. Ráadásul a rács egyes helyeken erősen ingott, félő volt, hogy kidől, amiből kifolyólag Balla elvtárs óvatosságra és nagyfokú figyelemre intette a lakótársakat, sőt bizonyos szegleteken egyenesen megtiltotta a dohányzás és a beszélgetés gangrácsra való támaszkodás közbeni módozatát. Aki nem volt ott az ezt kihirdető, továbbá a rács veszélyes pontjait ismertető lakógyűlésen, és netán emiatt baleset érné, az vessen magára, nem mellesleg az így keletkezett kárt a közösség felé köteles lesz megtéríteni. Egyébiránt pánikra nincs ok, már szerveződik az a szocialista brigád, amelynek feladata a gangrács megerősítése lesz, ehhez azonban a lakótárs elvtársak és elvtársnők türelme kéretik, elvégre nem hűbelebalázs módjára dolgozunk, ahogyan a reakcióban, hanem előbb szépen, pontosan megtervezzük a munkát. A hátsó lépcső a gangnál is siralmasabb képet mutatott. Vagyis mutatott volna, ha nem borította volna örök és jótékony sötét. Egyfelől a lépcsőbe kapaszkodó rács a háború óta erősen foghíjas volt: a földszint és az első 32 �Próza és vidéke emelet között teljesen, az első és a második emelet közötti részben hiányzott. A lakók egy időben még úgy emlékeztek, hogy az oroszok hordták el a vasrudakat, ismeretlen célból, Balla elvtárs azonban fölvilágosította őket, hogy tévednek, mindnyájukat megcsalja emlékezetük, ugyanis a fasiszták tették, akik álnokul magukkal hurcolták a lépcsőrács elemeit Nyugatra, ahol hamarosan annak minden darabja amerikai hadizsákmány lett, bizonyára már át is szállították az egészet az óceánon, és beleépítették valamelyik tőkés villájának a kerítésébe. Másfelől a lépcsőfokok egy része töredezett volt, más része ingott, a mellettük futó falon a vakolat már emlékeiben se nagyon létezett, a világítást arrafelé pedig ismeretlen okokból az ostromtól eltelt időben egyszer sem sikerült megjavítani. A hajdani cselédlépcsőt így leginkább a patkányok használták, amikor följöttek a légópincéből egy kis friss levegőt szívni. Özvegy Kohárné se használta a hátsó lépcsőt, holott ő lakott hozzá a legközelebb, olyannyira, hogy mindig seprűvel a kezében kellett ajtót nyitnia, hogy szükség esetén elűzhesse a lakásának küszöbe előtt szundikáló patkányokat. Kohárné igazából egyik lépcsőt, a bejárat mellettit se használta. Nem volt rá oka – bár évtizedek óta ebben a házban lakott, idejét se tudta, mikor járt az első vagy a második emeleten. Az is lehet, hogy soha. Úgy volt vele: ha nincs miért mennie, hát minek menjen, ami fontos netán odafönt történik, az ugyanúgy látható lentről is. Ami meg nem fontos, arról jobb is, ha nincs tudomása. A hátsó traktus sötétsége se zavarta különösebben. Az ember sokkal több mindenhez hozzászokik és sokkal több mindent el tud fogadni, mint gondolná, különben meg errefelé nem is olyan régen olyan kemény idők jártak, hogy azokhoz képest a küszöb előtt heverésző patkányok és a napfényt alig-alig látó udvari sarok tulajdonképpen smafu. Amúgy is van az az egy, vagy talán majdnem két kora délutáni óra. Föltéve persze, ha nem is esik az eső, vagy legalábbis nem takarják felhők az eget. Mint a legutóbbi napokban számtalanszor. Szerencsére azonban végre kisütött a Nap, és az időjárás a nyári arcát igyekszik megmutatni. A rádióban azt mondták, hogy ma már nem fog esni, és egyelőre nem is lesz tikkasztó meleg. Minden akadály elhárult a vidám és szép vasárnap délután elől. Kohárné kilépett a lakásból, a seprűt az ajtófélfa mellé támasztotta – ezúttal nem volt rá szükség –, majd megtapogatta az ablakpárkányra helyezett muskátlik alatti földet, amely még nedves volt, őrizte a szombati eső vizét. Egyelőre nem kell öntözni. A muskátlik – szám szerint három – egy régi, nem túl nagy, helyenként korhadt, a szétesés határán lévő virágládában tanyáztak, melynek oldalait Balla elvtárs Kohárné többszöri kérésére egyegy erős szöggel összeütötte, így nem potyogott belőle a föld és többékevésbé használhatóvá vált. A virágláda eredetileg a második emeletről 33 �Próza és vidéke származott, onnét, ahol elegendő volt a virágneveléshez a fény, és ahol hajdanában olyanok laktak, akik megengedhették maguknak a szépség és az esztétika dekadens kispolgári luxusát. Az új idők beköszöntével, állapotának romlásával párhuzamosan, a virágláda levándorolt a földszintre, és valahogyan Kohárnéhoz került, aki az elmúlt hetekben minden kora délután levette lakása egyetlen ablakának párkányáról, és a földre helyezte, egész pontosan oda, ahol a keramiton lévő fénycsík jelezte az udvari világosság keskeny tartományát. A fénycsík a percek múlásával lassacskán arrébb vándorolt, majd el is tűnt, ám amíg lehetett, Kohárné az ajtó előtti zsámolyról követte mozgását, és annak megfelelően tolta mindig arrébb a virágládát. – Jó napot! Kohárné letette a keramitra a ládát, akkurátusan a fénycsík széléhez illesztette, szusszantott egyet, és csak azután nézett föl az első emeletről őt figyelő Schwarcznéra, aki a gangrácsnak támaszkodva cigarettázott. Úgy látszik, azt a szakaszt Balla elvtárs még nem minősítette veszélyesnek. – Jó napot! – Na, hát mi volt az ebéd? – Mi lett volna? – Kohárné vállat vont. – Krumpli. – Már megint? – Jó az. Maga ’tán nem szereti? Schwarczné, talán nem szándékosan, Kohárné irányába fújt egy nagyobbacska füstkarikát. – Tegnap is azt ette. – Még egy darabig eztet fogom enni. A vejem hozott egy kisebb zsákkal. Schwarczné megcsóválta a fejét. Nem lehetett megállapítani, hogy ebben a mozdulatában irigység van-e, vagy netán rosszallás. – Mindig mondtam, hogy maga egy szerencsés ember. Kohárnénak hirtelenjében nem rémlett, hogy Schwarczné máskor is emlegette volna az ő szerencséjét, ám ezt nem tette szóvá. – ’Tán a krumpli miatt? – Nem csak azért. Hanem mert ilyen frankó veje van. Nagyon dolgos, szorgalmas fiú. – Most éppen falun dógoznak – magyarázta, kissé mentegetőzve Kohárné. – Teherautó viszi őket, mindig itt mennek el a ház előtt. Csak megálltak egy pillanatra, leugrott, behozta a zsákot, és mentek is tovább. – Tegnapelőtt is itt volt, láttam. – Akkor is dógoztak, és akkor is begyütt. Kohárné megtapogatta a tarkóját. Huzamosabb időn keresztül hátratekert nyakkal fölfelé nézni minden embernek fárasztó, sőt fájdalmas, nem csak 34 �Próza és vidéke egy bizonyos életkoron túl. – Mindig benéz az anyósához? – Most benézett, mer’ amikó’ hozta, nem fizettem ki a krumplit. Annyira sietett, hogy nem volt időm előszednem a pénzet. Utólag adtam oda. Az a kis zsák krumpli ezek szerint, állapíthatta meg magában Schwarczné, nem a vő legutóbbi látogatásakor került Kohárné tulajdonába, hanem minimum eggyel korábbi alkalommal. – Hát nem ingyen volt? Ajándékba? – Dehogy! Nem várhatom el tőlük. Ő se ingyér szerezte. Az első emeletről újabb terebélyes füstkarika ereszkedett Kohárné irányába. – Pedig, azt mondja, szépen keresnek. – Nem lehet panasz. – A veje ugye sztahanovista is volt? – Ki is tüntették. – Kossuth-díjjal? – Nem avval, valami mással, de kitüntették. – Pénz is járt vele? – Kevés. De jól gyött, mert éppen akkor kellett fizetni a békekölcsönt. Egy darabig csönd volt, csupán – mintha meghallotta volna a békekölcsönt emlegetni – egy galamb turbékolt kitartóan az udvar valamivel fényesebbik végében árválkodó kiszáradt magyalfán. Kohárné úgy gondolta, vége a beszélgetésnek, még egyszer megtapogatta hát a tarkóját, majd elhúzta a zsámolyt a fal mellől és rátelepedett. Azt méricskélte a tekintetével, hogy a fénycsík és a virágláda széle még egybeesik-e. – A lánya mit is csinál? Kohárné összerezzent. Meglepte Schwarczné kérdése, olyan régen hallgattak, azt hitte, amaz nincs is már a gangon. Mindenesetre úgy döntött, nem áll föl Schwarczné kedvéért, marad inkább ülve. – Ugyanabban a gyárban dógozik. Ott ösmerkedtek meg. Csak amaz egy másik részlegen van. Az öntödében. – Szép munka. – Szép. – Viszont nehéz. – Hát, dógoznuk csak kell. Mi is dógoztunk egész életünkben. Örültünk, ha volt mit. Nekik legalább evvel nincsen gondjuk. – Az a lényeg, hogy boldogság legyen. – Bizony. – Lassan jöhet az unoka is. Kohárné lehajolt, és néhány centiméterrel arrébb csúsztatta a virágládát. A muskátlik valósággal fürödtek a kora délutáni napfényben. Ha majd 35 �Próza és vidéke teljesen eloszlik a Terv cigaretta füstje, lehet érezni az illatukat. – Előbb-utóbb biztosan megérkezik. – Mióta is házasok? – Két éve. – S még semmi? Kohárné egy gondolatnyi csönd után válaszolt: – Mindennek megvan az ideje. A halálnak és a születésnek is. Maga is tudja, Schwarczné, hogy ez írva vagyon. – Írva? Hol van ez írva, Kohárné? Schwarczné kérdése éppen úgy hangzott, mint amikor egy nyílvessző becsapódik. – Tanultuk az iskolában – Kohárné tekintete az udvar túlsó végébe, a kiszáradt magyalfára révedt. Néhány hosszú pillanaton keresztül ismét csak a galamb turbékolt. Kohárné egy gondolatnyi időre lehunyta a szemét, utána kinyitotta gyorsan, mert attól tartott, menten elalszik. Az pedig nem volna jó, mert akkor a muskátlik lemaradnak a fényről. – Maguknál mi vót az ebéd, Schwarczné? – Krumpli. – Máma is? – Tegnap levest főztem belőle. Ma tejfellel ettük. – Ízlett az urának? – Nem mondta, hogy nem ízlik. Különben meg nem igazán törődött vele. Megeszik bármit, amit elé teszek. Mi aztán nem vagyunk válogatósak. Megtanultuk, hogy nem szabad és nem is lehet annak lenni. Egyébként szerintem az uram észre se vette, hogy mit eszik. Annyira el volt merülve. – Itthon is az üzemre gondol? – Hogyne. Természetesen arra is. De most a meccs a legfontosabb. Kohárné fölemelte a fejét, utána lehajtotta gyorsan, mert eszébe jutott, hogy amennyiben Schwarczné még egy Terv cigarettára gyújt, a szemébe hamuzik. A fejkendőt nem sajnálta, az már úgyis elég viharvert volt. – Hát meccs lesz megint? – Igen, megint? – Az angolokkal? – Miért pont az angolokkal? – A múltkor is amazokkal játszottak. A vejem ott vót. – Tényleg? – Schwarczné hangja idegesen csengett. – Ezt nem is mesélte nekem. – Nem meséltem vó’na? Pedig igényelt jegyet, és mint élmunkás kapott is. – Ő is szerencsés ember. 36 �Próza és vidéke Kohárné az ajkába harapott. Kellett neki dicsekednie. – Inkább szorgalmas. Az egész gyár kint akart lenni, de hát nem lehetett. Azok vásárolhattak belépőt, akik kiérdemelték. Tudja különben, hogy mit mondott a vejem? Hogy az angolok egy hétre gyöttek, és hét-eggyel mentek. Érti, ugye? Mindezt egy szuszra hadarta el, a végén szinte kapkodott a levegő után. Nevetésre nem is volt már ereje. – Az én uram is szeretett volna menni – közölte indulatosan Schwarczné. – Mégse ment? – Hát nem! – Schwarczné hirtelen kiabálni kezdett. – Képzelje csak, Kohárné, éppen ő, aki gyerekkora óta rendszeresen jár fodbalmeccsekre! Hol a válogatottéra, hol az MTK, izé, a Bástya… vagyis, na, hát a Vörös Lobogó meccseire. Nincs nála nagyobb drukker egész Budapesten! Erre, mikor jönnek az angolok, hogy visszavágjanak az őszi vereségért, nem tud menni, mert bárhová fordul, mindenütt azt mondják, hogy nincsen jegy. Ha fölnézett volna, Kohárné láthatta volna, hogy Schwarczné arca egészen kivörösödött. Nem nézett föl, azt viszont konstatálta, hogy a galamb a magyalfán elhallgatott. – Az egész ország csak nem mehetett ki a meccsre, Schwarczné, ezt maga is tudhatná. Schwarczné akkorát fújtatott, akár egy gőzmozdony. Utána ugyanolyan hévvel és hangerővel mondta tovább: – Tudom én, Kohárné, hát persze hogy tudom, hanem az azért mégis csak igazságtalanság, hogy az olyan tapasztalt és hűséges drukkerek, mint amilyen az én uram is, azért nem jutnak ki egy ilyen fontos mérkőzésre, mert azoknak osztogatják széjjel a jegyeket, akik azt se tudják, mi az a les… Kohárné végre fölnézett. Tekintete Schwarczné izzó tekintetével találkozott. – Maga ’tán tudja? – Hogyne tudnám! Én mindent tudok a fodbalról. Az uram mindenre megtanított. – De hát azokat a jegyeket nem osztogatták! A vejemnek is meg kőtt’ vennie. – Azt viszont eldöntötték, hogy ki veheti meg és ki nem! Szegény uram így lemaradt az angolokról. – Ne mondja már, hogy az én vejem miatt… – Nem mondom. De az bizonyos, hogy olyanok is kint voltak, akiknek fogalmuk sincs az egészről. Már Kohárné is szinte kiabált: – Ugyan, kérem! A fodbalhoz mindenki ért. 37 �Próza és vidéke – Igen? Ezek szerint maga is? A galamb fölháborodott szárnycsapkodással fölszállt a magyalfáról és kirepült az udvarból. Kohárné követte a tekintetével, míg el nem tűnt a tető és a kémények fölött, csak utána válaszolt: – Valamennyire. A vejem mindig emlegeti a Puskást. – Azt mégse tudja megmondani, hogy milyen meccs van ma! Nem, Kohárné, nem az angolok! Azokon már rég túl vagyunk. Különben is, hol vannak az angolok? Nincsenek sehol. Miután kétszer is jól elagyabugyáltuk őket, most egy darabig labdába se mernek szégyenükben rúgni. Mi viszont ma döntőt játszunk. Érti, Kohárné? Döntőt! Schwarczné zihált, mintha most futotta volna körbe párszor az udvart. Amit, tekintettel kövérségére, vajmi nehezen lehetett volna elképzelni. Kohárné legalábbis nem bírta. – Tényleg, most hogy mondja… emlegette a Balla elvtárs… hogy ma este ünnepelni fogunk… – Bizony ám… – De mi van, ha mégse? – Mit mégse? – Mégse ünnepelünk. – Már miért ne ünnepelnénk? – Schwarczné összecsapta a tenyerét. – Maga talán nem akar örülni a magyar sportolók sikereinek? – Hogyne akarnék, kérem… De mi van, ha veszítenek? 38 �Próza és vidéke Bajbarát OLÁH ANDRÁS Kovács, borostás arcát bal kezével alátámasztva, könyökölt a pultnál egy sör mellett. Merőn nézte az aranysárgán gyöngyöző folyadékot, a vékony habot, s jobbjával finom mozdulatokkal simogatta a korsó oldalán felgyűlő páracseppeket. Öt éve minden nap betért a kocsmába. Megivott két felest, lekísérte egy kis sörrel, és nagyokat hallgatott. Sohasem ült le. Most is lett volna hely az ivóban, csak egy asztal mellett ültek, de ő jobban szeretett a pult előtt álldogálni. Ez volt a törzshelye. Lajos, a csapos jól ismerte. Ha belépett az ajtón, biccentett köszönésképpen, s mire a pulthoz ért, Lajos már ki is töltötte a felest. Az elsőt általában rögtön fölhajtotta, s mohón nyelte utána a sört is, a második mellett azonban könyökölt egy negyedórát. Aztán jöhetett az újabb sör. Mindig csak Borsodi. Keveset beszélt. Az utóbbi időben szinte semmit. Az elején, mikor ideszokott, Lajossal még csak-csak váltott néhány szót, de aztán néma csönd. Amaz is megunta, hogy harapófogóval kell kihúzni belőle mindent, s akkor is csak egy-egy szót vakkant. Ha nem akar beszélni, nem kell erőltetni, gondolta Lajos, aki kissé habókos, de rendes vendégnek tartotta. Talán még szerette is – ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Soha nem hangoskodott, nem kötekedett, elálldogált a pult mellett, megitta az adagját, és csöndesen, ahogy érkezett, elballagott. Ma azonban valahogy fölborult a megszokott rend. – Öt feles, öt sör – közölte tömören Kovács, mikor a pulthoz támaszkodott. – Sok lesz az – csóválta a fejét Lajos, de azért rendre kitöltötte az adagokat. Legalább meglesz a bevétel, gondolta, hisz egész nap alig volt forgalom. Kovács előtt pedig szép csendesen fogytak a felesek és a sörök. Nem látszott részegnek, de mintha jobban kapaszkodott volna a pultba. Kezével időnként olyanforma mozdulatokat tett az arca előtt, mintha 39 �Próza és vidéke legyet akarna fogni, pedig csak a gondolatait próbálta elhessegetni. Az ital sem használt. A hirtelen rátörő emlékképek nemhogy tompultak volna, ellenkezőleg, mintha még élesebben rajzolódtak volna ki. Például az egyetem. Ahonnan kirúgták, mert október 23-án kiragasztotta a faliújságra József Attila Levegőt! című versét. A fegyelmi tárgyaláson a bizottság komoly és szigorú tagjai a szocialista erkölccsel és a proletár internacionalizmussal összeegyeztethetetlennek minősítették viselkedését. Hja, kérem, 1968-at írtunk akkor. De nem is az fájt igazán, hogy kizárták. Erre tulajdonképpen számított. Hanem az, hogy a fegyelmi bizottság egyhangú döntést hozott. Pedig annak a bizottságnak volt egy diáktagja is. A barátja. Ekkor siklott ki az élete először. Másodszor pedig, mikor a felesége megcsalta. A főnökével. Akinek Kovács rengeteget fusizott. A víkendházat is ő csinálta. Cserébe a főnök elnézett neki ezt-azt, sőt, nyáron azt is felajánlotta, hogy két hetet a nyaralójában tölthetnek az asszonnyal. Emlékszik, akkor még nevetve jegyezte meg, milyen otthonosan mozog Éva a házban, pedig először jár itt. Aztán egyszer, egy pénteki napon, a műszak végén kereste a főnököt – aki már többször panaszkodott a bojlerre –, hogy most ráérne, az asszony úgyis elutazott a barátnőjéhez, megnézné azt a bojlert. Rózsika, a titkárnő sajnálkozva tárta szét a karját, a főnök nincs bent, tulajdonképpen már reggel kiment a nyaralójába, mert valami baj van a fürdőszobával. Kovács gondterhelten ráncolta a homlokát. Csak nem a bojler miatt? Nagy baj mégse lehet, mert akkor biztosan rögtön szólt volna neki a főnök. Vagy más szerelőt hívott? Nem bízik benne? – futott át az agyán a kínzó sejtelem. No, mindegy, kiszalad, hadd lássa legalább a főnök, hogy nem feledkezett meg a munkáról, csak épp eddig nem volt ideje. Beült a kocsijába, s két óra múlva már a bekötő úton gurult a víkendház felé. Erősen szürkült, de azt jól látta, hogy a főnök Ladája ott áll az udvaron. Megállt a kapubejárónál, s mivel az ajtót nyitva találta, bement. Észre sem vették. A szobában halk zene szólt. A felesége pedig, aki otthon olyan szemérmes, visszafogott volt a szerelemben, hangos sóhajokkal lovagolt a főnökön. Kovács szótlanul fordult ki a házból. Leült a lépcsőre, és merőn bámult maga elé. Ez őrület! Aztán hirtelen elhatározással a kocsijához ment, és elővette a benzineskannát. Szétlocsolta a benzint a ház körül, majd cigarettára gyújtott, s az égő csikket a folyadékba dobta. Nem várta meg, mi történik. A kocsijába ült, és elhajtott. Két évet kapott. Az ügyész nemcsak gyújtogatással és nagy összegű anyagi károkozással vádolta, hanem gyilkossági kísérlettel is. Pedig Kovács csak ott, a bíróságon, feleségének tanúkihallgatása közben érezte először, hogy mégis rá kellett volna lakatolni a pántot a nyaraló ajtajára. Új vendégek érkezése riasztotta fel emlékeiből. Nem idevalósiak, azt rögtön látta. Az egyik magas, hosszú, szőke hajú, széles vállú, vaskos férfi, 40 �Próza és vidéke úgy harmincöt körüli, s látszott rajta, hogy ma már túl van az első bevetésen. A másik alacsonyabb, rövidre vágott göndör hajat viselt, s úgy tűnt, talán fiatalabb néhány évvel. Trikóján átütött az izzadság, arca verejtékben fürdött. – Két sör lesz, főnök! – mondta a magasabb. – De jó hideg legyen… – tette hozzá, s laza mozdulattal egy ötszázast dobott a pultra. – Ventilátor nincs? Kár… A kolléga már olyan ebben a dög melegben, mint a kacsa: csak páhog… Tényleg – fordult a társához. – Te keféléskor is így izzadsz? – és jót derült a saját ötletén. – Üljünk le valahova – mondta amaz, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. – Minek? Ebben a kurva melegben dugni sincsen kedvem, nemhogy üldögélni. Bedobjuk a sört, és már tűzünk is! – vetette oda foghegyről a magas, s egy pillanatra eltűnődött, mintha eszébe jutott volna valami. Rosszallóan csóválta a fejét: – Szóval az a szemét tróger benne hagyott a szarban… – tért vissza egy nyilvánvalóan korábbi gondolatmenethez. – Most mondd meg, Józsikám, ember az ilyen, barát az ilyen? Barát?! – Nem barát – vallotta kelletlenül a másik, akinek láthatóan nem volt ínyére társa hangos szabadszájúsága. De amaz csak folytatta: – Amíg neki is vittem néhány fuvart, jó voltam, „Pistikém” voltam. Most, hogy megbuktam, hagyta, hogy lapátra tegyenek. Pedig csak egy telefonjába került volna. Egy francos telefonba… Gondold el! Mikor odatoltam hozzá a képemet, hogy kérjek tőle, hogy egyszer a büdös életben kérjek tőle valamit, rögtön azt mondja: nem lehet, István. Figyeled, mindjárt István lettem!... Nem lehet, maga nagyon elvetette a sulykot, nem tudok segíteni. Az ügy magasabb fórum elé került, és már az én pozícióm sem stabil… Szar ember az ilyen, nem barát… Egy rakás gané. Én mondom neked... gané... – Borbarát van, kérem, de bajbarát nincs – dünnyögte Kovács a söröskorsójába kapaszkodva. A magas fickó elhallgatott. – Mi van? – kérdezte meglepetten. – Hozzám beszél? Kovács ráemelte zavaros tekintetét. – Csak... csak azt pórá… próbáltam kifejteni, hogy... hogy milyen iszonyúan rela… relatív… – mondta Kovács tagoltan, de meglepő folyamatossággal, kínosan ügyelve a megfelelő artikulációra, ami – tekintetbe véve az elfogyasztott alkoholmennyiséget – komoly teljesítménynek tűnt. – Mit pofázik ez? – hergelte magát a magas. – Ugyan, hagyd már, látod, hogy részeg – próbálta csitítani a társa. – Akkor se pofázzon bele! – hördült fel amaz, és Kovácshoz lépett, akinek figyelmét közben már ismét a sör kesernyés zamata kötötte le, s láthatóan tudomást sem vett a külvilágról. 41 �Próza és vidéke – Hogy is van ez, papa?! – hunyorgott vészjóslóan a férfi. – Uraim, uraim! – sietett ki a pult mögül Lajos. – Ne csináljunk itt cirkuszt, kérem, ez egy szolid hely… A férfi, mint egy sebesült oroszlán, perdült meg: – Mi ez? Hát itt már mindenki mindenbe beledumál? Mit avatkozik a más dolgába? Inkább a sörömmel törődjön! – Ittas egyéneket, kérem, nem szolgálunk ki! – jelentette ki határozottan Lajos. – Mi az, hogy nem szolgálsz ki? Hát ki itt az ittas, te mocsok?! – üvöltötte bőszen a férfi. – Kifizettem, jogom… – Itt a pénze! – kapta le a pultról az ötszázast Lajos. – Kérem, hagyja el a helyiséget… De amazzal már nem lehetett bírni. – Ledugom a torkodon, te szemét! – ordította magából kivetkőzve, és megragadta a nála jó fejjel alacsonyabb kocsmárost. Aztán egy csattanás. Lajos érezte, hogy lazul a nagydarab fickó szorítása, majd elereszti őt, és eldől, mint egy zsák. Kovács állt mögötte, fél kezével a pultba kapaszkodva, a másikban a törött korsó fülét szorongatva. – Gyorsan, a rendőrséget meg a mentőket! – ocsúdott fel Lajos, és a telefonhoz lépett. Már tárcsázott, amikor egy súlyos kezet érzett a vállára nehezedni. Ijedten fordult hátra, de csak Kovács támaszkodott rá. – Te… ba… barát vagy… – mondta tagoltan. – Bajbarát… – tette hozzá nyomatékkal, és rázuhant az asztalra. 42 �Próza és vidéke Mélyvidék Regényrészlet SZÁVAI ATTILA Ha arra gondolunk, hogy a disznóólak felett elrobogó plakksárga telihold látványa mit tud felnyitni egy egyszerű, de érzékeny lélek felszínén, könnyen magunk is elérzékenyülhetünk. Ha jó időben, jó helyen bámuljuk azt a régi, bölcs közönnyel megrakott vonulást. Önmagában a telihold magányos sárgája persze nem garancia a szellem petárdacsattanására, és az se biztos, hogy a belső ólfalat egy disznóól látványa önmagában kikenné boldogsággal. Azt a bizonyos belső ólfalat. Ami ott van mindenkiben. Disznóól és telihold. A kettőt összetenni alkati kérdés, mondhatnánk. Adott egy tavaszközép hűvös, de nem hideg éjszakája, mondjuk április második fele, valahol Magyarországon, de mindenképp vidéken. Mélyvidéken, ahol a Hold is nyögve, megbántva bújik az ég súlyos-fekete ölébe. A falu völgyben fekszik, rádió- és tévéadás csak megfelelő időjárási körülmények közt szivárog le a roskatag épületekig, ahogy a napi három buszjárat is. A kábeltévé intézményét a lakók csak hírből ismerik, meg a tévéújságból. A lányok és asszonyok éjszakánként némán, párás homlokkal álmodoznak minden Joséról és Armandóról, minden bozontos mediterrán mellszőrzetről, a romantikus monológokról, hunyorgó tengerparti távolba nézésekről. A település körvonala a térképen nézve, leginkább egy magzatpózban alvó (vélhetően ittas) vasutasra hasonlít. A faluban tizenkét görbe utca van, egy mállott templom, egy kócos temető, megdőlt fejfákkal. Egy kocsma, egy közért, ötbusznyi kisnyugdíjas, harminc közép-, huszonöt fiatal- és négy 43 �Próza és vidéke kiskorú, harminc munkaképes, húsz munkanélküli. A kutyák és macskák száma változó, de jelentős. A valamikori aktív vonatközlekedésről (teher és személy egyaránt) a völgyben kanyargó, rozsdás sínpár ad hírt. Van valami makacs esélytelenség abban, hogy az összetartozó vascsíkok végül sose találkozhatnak. Kezdjük ott, hogy adott egy figura, Soltan, nevezzük így. Ejtsük így: Szoltan. Soltan a legtöbb éjszaka az udvaron ül egy kopott hokedlin. Cigarettázik, mint minden férfi a faluban. Az öreg bútort az akácfa alá tette, mert csak ott tudja elgondolni az élet nagy dolgait. Ott gubbaszt az éjszaka párájában, nem látni tisztán, az utcáról nézve szinte egybeolvad a rozoga hokedlival: egy görnyedt hátú különös háziállatnak vélhetnék a tapasztalatlanabb városi gyerekek. Az éjszakai műszakból érkező falubeliek mindig lehalkítják lépteiket, mikor Soltan háza előtt haladnak el. Az asszonyok nagyokat sóhajtanak ilyenkor az udvaron gubbasztó, füstölgő férfialak láttán. Miután az asszonyléptek belevesznek a sötétbe, miután elhalkulnak a szatyorcsörgések, nagyot sóhajt Soltan is. Ebben a tonnás sóhajban ott van minden emberi bánat, szomorúság, kilátástalanság, minden elutasított szerelmi vallomás, minden megivott szilvapálinka és novabor. Erre a sóhajra összehúzódik az udvari sövény, mélyen magába néz minden ablak a roggyant nyárikonyhán. Nem sokkal éjfél után rendre felgyullad az udvari villany, résnyire nyílik az ajtó, és egy elhasznált, idős női hang szól a sötétséghez: – Gyere be Soltan, elég legyen. Itt van, meleg a bögre tejed. Soltan erre kiegyenesedik, csípőre tett kézzel ropogtatja derekát, majd karcos, dohányos, negyvenéves hangon szól édesanyjához. – Abból van elég, mama, hogy nincs semmi – dünnyögi füstgomolyaggal feje felett. – Ne mondd már mindig, Soltan, hogy nincs semmi, addig mondod, hogy nincs semmi, amíg tényleg az lesz, hogy nem lesz semmi. Azt leshetünk, mint két eldobott konzervdoboz – fűzi hozzá megszokásból az idős asszony, mintha ezerszer elmondta volna már. – Elegem van, például. Elegem van például, mama, hogy kinézek a szobaablakon és lomokat látok. Lomokat, nem pedig valami, mittudomén, tájat, érti mama. Lomokat látok, amiket a mama gyűjt évtizedek óta. Hogy kinézek, és nem előre látok, hanem hátra, a múltba – emeli fel hangját Soltan. A férfi lassan feláll, elindul az udvar szélén felhalmozott limlomok felé, fazekak, kempingszéklábak, vasak, régi nyílászárók, gyerekjátékok, visszabontott vízvezeték- és lefolyócsövek, zacskók, szatyrok és újságkötegek gótikus rakása felé, felvesz valami tárgyat, nem látni mit, azzal kezd el mutogatni. – Most mondja meg a mama, hogy mi a jó büdös fenének ez a sok szar? 44 �Próza és vidéke Visszadobja a rakásra a félhomályban nehezen azonosítható tárgyat, majd a rakás másik oldalára mutogat értetlenül. – Az meg a másik. Mama, minek őrizgeti a ’72-es év női magazinjait? Mi a francnak? Itt állnak 40 éve a nejlon alatt, a kutya se nézett beléjük, maximum csak lehugyozta őket, mama, négy generációnyi kutyahúgy verte eddig az újságjait. – A receptek meg a szabásminták miatt, Soltan, szeretem visszanézni, hogy mik mentek a tévében ’78-ban, nosztalgia, hány fok volt Kilitiben – feleli csitító hangsúllyal az asszony. – Az a baj, mama, hogy be tetszik lenni ragadva a múltba, és csak ott togyog. Togyog, mint a fába szorult féreg. Addig csinálja ezt, amíg egyszer ismét elfogy a türelmem, hívok valakit a faluból valami teherautóval, és felgórjuk az egész hóbelevancot a platóra. A szeméttelepen meg letúrjuk, mint a pinty – mondja fenyegető hangon Soltan. Az asszony kijön az épület elé, hogy lássa, Soltan mit vett ki a rakásból, hogy mi a szemléltetőeszköz. Az idős, kövér nő megszokta, hogy falun mindennek van valamilyen értéke, és csak a legvégső esetben kerülnek kukába a használati tárgyak. Kissé félti fiától azt a valamit, amit kivett, talán egy öreg fazék, talán valami régi bukósisak, nem látni pontosan a tompa holdfényben. Félti azt a valamit, mert volt már, hogy elrepültek dolgok, felindulásból. Úgy kellett a szomszéd konyhakertjéből összeszedni a fél pár gumicsizmákat, régi, megfejtett rejtvényújságok kötegeit, kormos kutácsot, sárkaparót, kutyaláncot. Mint eddig legtöbbször, most is a szokásos aktus következik: odabotorkálni a kifáradt férfihoz, aki közben görnyedve, fáradtan ült vissza a hokedlire, odamenni és pár perc anyai hátsimogatással ültetni le a felbőszült szellemet a szeretett fiúban. – Nehogy az legyen, drága mama – folytatja, halk, de még mindig ingerült hangon Soltan –, nehogy az legyen egyszer, hogy fogom magam, és itt hagyom ezt az egész kurva kócerájt, hogy nehogy egyszer elegem legyen abból, mama, hogy a közértben csak kétféle felvágottat kapni, de háromféle csipszet. Mama, hát mi vagyok én, hogy csipszen éljek, he, hülye vagyok én? Csipszfőzelék, csipszes pite? Lófaszt, mama. Jól van, hogy a kocsmában csak kétféle sör van, nem jó, ha összeiszol mindenfélét, de hogy csak párizsi, meg pulykalöncs? Ha már pébetű, akkor lehetne néha praliné, vagy papaya, de nincs semmi, csak picsafüst, az van mama. – Soltan, mért nem beszélsz magyarul? Picsafüst. Mi az, hogy picsafüst? Nem lehet ilyet, ilyen nincs, ez a szó. Ilyet a fogyatékosok se mondanak. Ez nem is magyarul van. Picsafüst. Miezmá’? Ha apád hallaná ezt, nyugodjék békében, biztos elhogyishívjákolna, testileg bántalmazna, átverne az udvaron. Mert a papa, az tisztelte a magyar nyelvet. Úgy állt a konyhában, 45 �Próza és vidéke ha himnuszt hallott a rádióból, akár a villanyoszlop. – Hagyja már a papát. Elegem van. Átüt mindenen, mama, az, hogy nyomorgunk. Nem mondom, van abban valami, hogy nem kell korán kelni. De átütődünk akkor is. Átüt a nyomor mindenünkön, mint szalonnasütéskor a tűz füstje, mikor a traktorgumin ülve várjuk, hogy csorranjon végre a zsír, hogy ha büdösek is leszünk, füstösek, de csorranjon a zsír a tévéantenna pálcájára felszúrt zsírszalonnából, hersenjen a lilahagyma, szóljon a lakodalmas a kazettásról, egyszer élünk. De aztán elfogy a fa, mama, elfogy a szalonna, elnyomja a seggünk a traktorgumi, hogy csak állni bírunk onnantól. Hogy egyik lábunkról állunk a másikra, mint akik egyhelyben táncolnak. Mama, mindenki önmaga táncparkettje, érti a mama? Állva, mama, állva meg kik a fenék sütnek szalonnát, kik, csak a pestiek. Azok utazni is csak állva szeretnek. Mi legalább leülhetünk. Ha akarjuk, egész nap csak ülünk, és nézzük, ahogy nőnek a répák a földben. – Ne hozzam ki ma este is a fényképalbumot, meg a zseblámpát? – igazítja meg fejkendőjét az idős asszony. Olyan jól el szoktad nézegetni, már gyerekkorodban is. Kihozzam? Meg a kardigánt? Hozzak kávét, fiam? – Minek kávé mama, majd pont magával fogok itt bisztrózni az udvaron. Maga szerint nem elég az alapbóli vérnyomásom? Nyakig teliholdban. Különben is. Hagyja már a mama azt a fényképalbumot, előre, mama, előre tessen má’ nézni a bandzsi szemeivel. Milyen jó lenne, mama, ha előre lehetne fényképezni a dolgokat. Nem? Hogy mikor leülünk a konyhába’ a fásláda mellé, hogy nézegessünk fényképeket, nem a múltban történt dolgokat néznénk. Nem azon nevetnénk ötszázadszor is, mikor ’72-ben megkérte a papa a maga kezét, és nem azon, hogy disznóvágáskor tette ezt a papa. És nem ám, hogy ötszázadszor is összefogdosni a sárga fényképet, amin a mama a lányos zavarában éppen a kötényébe keszeri az abárlés kezét. A papa meg bepálinkázva dől a mama felé, botlik meg a sárkaparóban, hogy Erzsike, jöjjön hozzám feleségül, lehozom magának a csillagos eget, Lajkástul, Szojuzostul, satöbbi csillagképestül. – Soltan, ha apád hallaná, ahogy beszélsz, azt hiszem, megemberelne – nyöszörgi keserű hangon az idős nő. – Előre fényképezni, mama. Azt kellene. Nem hátra. Rugdosni röhögésünkben a fásládát, mikor nézzük a képen, hogy tíz év múlva milyen ősz lesz a hajam, mama, maga meg még görbébb lesz, ahogy megy a közértbe tejért. Vagy egy kép, ahogy hét év múlva kapcsolgatja a mama a kisrádiót a nyári konyhában, hogy talán most megjön az adás, megjönnek a hajóvonták találkozásai, meg a déli krónika. Hogy becsúszik a déli krónika a rántott hús szagába, a mama meg összecsapja két vaskos tenyerét örömében, mikor felcsendül a szignál. Valaki meg lefotózza a mama örömét, ami nem éppen fogpasztareklám, de őszinte. Mama. Előre nézni, nem hátra. Érti? 46 6 �Próza és vidéke – Soltan, a pap is mondta már, az meg, ugye felvilágosult ember, hogy a jövőt, azt a múltból kell építeni. Érted, fiam? Hogy…, hogy tehát az egyik a másikból fakad, közük van egymáshoz. Hogy amilyen a múlt, olyan a jövő, ha jól mondom. Fiám, könnyen felejtek én már. De azért a fontos szavakat megjegyzem még. Soltan utálja, ha az édesanyja bölcs dolgokat mond, nyilván azért utálja ezt a mamában, mert nincs meg önmagában a hajlam ilyesmikre. – Nekünk is mi közünk egymáshoz, mama. Azon túl, hogy meg tetszett szülni. Kérdezek valamit, mama, mondja meg. Mi közünk egymáshoz? Mit kezdjek magával? Hagyjam itt, azt kalapkabát, menjek el? Zoknikesztyű? És jó napot? Nem tehetem meg, mama. Mert a mama, csak a mama, ha nem is tehet róla konkrétan. Így sikerült. Egyszer csak jöttem, és itt vagyok. Eltévedt a kurva gólya, gondolta, elég, eddig hozom, nincs meg a helye. De majd itt. Aztán potty. Az idős asszony nem válaszol, mintha meg se hallotta volna. Lehet, hogy valóban nem hallotta, mintha felakadtak volna valahová a rideg, nyers szavak. – Mama, idefigyeljen, különben is, miért üti bele azt a krumpliorrát olyanba, amihez semmi köze nincsen. Semmi mama. Szerintem talán nem kellene, hogy negyvenévesen még neveljen a drága mama. Ha eddig nem sikerült ezek szerint, most már nem kellene erőlködni. Én magamtól nevelődök, mama, magamtól nevelődök, mint a mama fülszőrei. És mama, tessen már kivágni valamivel a fülszőreit, mert már nem bírom nézni. Ott van a sövényvágó a kazán tetején. Nem bírom már ideggel. Nem bírom már, ahogy szedi a mama a húslevest, az asztal fölé hajol a hónaljszagával, és látom a szőröket mama, az audióbundát, amit hord a fülében. Azért nem hall meg mindent a mama, szerintem azért szelektív a mama felfogása, mert nem jut el minden az agyába, amit mondok. Felakadnak az információk a fülszőrein, mama. Aztán csak részinformációkból tetszik csinálni a dolgokat. Hiába beszélek én magához három mondatot, mikor csak a felét fogja fel, mama. Beszélhetek én a kagylójába fél méterről, mikor harmadszorra se érti, hogy mennyi hurkát tegyen a sütőbe. Mama, ezzel az erővel a vécékagylóba is beszélhetek, hamarább kapok választ a kérdésekre. – Mindent értek, fiam, mindent, hajszálra mindent – fordul vissza az épületbe az asszony. Soltan az ajtó felé indul, gyors mozdulatokkal halad át az udvaron, azt akarja, hogy a következőkből minden szót, minden mondatot maradéktalanul meghalljon és megértsen az idős nő. Nagy hanggal, tagolva mondja: – Mama, úgy érzem magam, mint egy elhagyott, hideg vécékagyló. Tetszik tudni! Mint magányos vécékagyló a szeméttelepen (seggmelegre várva, zárójelben jegyzem meg, mama), mint magányos szeméttelep a határban, 4 47 �Próza és vidéke nem is folytatom, magányos határ, magányország, magányuniverzum. Szimplálódni. Hogy tehát nincs kihasználva a tehetségem, amiért vagyok, nem érvényesülök érdemem szerint, mama. De jön még részegre helyi járat. Kigondoltam valamit mama. Kitörési pont. A férfi az ajtófélfának dől, befelé mutogat a lakásba. – Magának is jobb lenne, mama, ha nem azon kellene aggódni minden éjjel, hogy mikor dől le a kémény, hanem valami kényelmesebb házban, mittudomén, lakótelepen lenni, és legfeljebb azon agyalni éjjel, hogy melyik ujjal kell megnyomni a liftgombot. Melyikkel illik, mama. Hüvelykkel, vagy a mutatóval, már megbocsásson a mama. Szociálisan fejlődni. Ránk férne a változás. Előremenetel. – Menj, fiam, akkor előre szépen, elég legyen most már, késő van, menj előre, jobban látod az utat, vagy mi ez, gyalogösvényt az udvaron. Kapcsolj villanyt, ott a falon a kapcsoló. Nem látom a gyalogösvényt. Azt az öreg teliholdi gyalogösvényt – sóhajt az idős nő. Mint minden portán, ahol nem betonozták le az udvart, és ahol csak a lejárt, kigyalogolt földön közlekednek a lakók, itt is vezet egy félméternyi széles kitaposás a nyári konyha felé. Jól látni, hogy ezt az útvonalat gyakrabban használják, mint például a padlásfeljáró felé vezető kitaposást. Az idős nő napi csoszogása, Soltan súlyos léptei, amivel több tonna kilátástalanságot, kiszolgáltatottságot hord, egészen simára koptatták a keskeny gyalogutat, ami a roggyant épülethez visz. Elindulnak a romos nyárikonyha irányába, két dülöngélő hűvös, büdös nagykabát. A nő megszokásból ad utasításokat fiának, mintha az nem tudná, hogy hol a villany, merre van az előre. A fiú már évekkel ezelőtt belefáradt abba, hogy az ilyen utasításokon felidegelje magát, már nem érzi sértésnek, hogy úgy beszélnek vele, mintha először járna az épületek között. Némán, leszegett fejjel botorkál a villanykapcsoló irányába, egy jegesmedve lassú, de dinamikus mozdulataival. Mellette, féllépésnyire lemaradva az asszony. – Menj, fiam, előre, és kapcsold fel az udvari villanyt a nyárikonyhán, hogy lássak a lábam elé. Milyen kitörés? Le kell ellenőrizni a rakást, hogy megvan-e minden. – Megint leltár, mama, megint az a kurva leltár. Mindennapi leltárunk. Rozsdarovancs. Mert megint jönnek, mama, jönnek bármelyik este, nem számít nekik kerítés, kutyaharapás szőrivel, a mama is tudja, ugye, nem számít nekik a repülő partfis, a csúzliból kilőtt porcelánbiztosíték, nem számít a biztosúri figyelmeztetőlövés sem. Ha kigondolják, hogy bemegyünk mink megnézni azt a rakás holmit, akkor bizony bemennek, ha addig élnek is az ördögei. Aztán csak a szétpakolás megy, szétcsörömpölés, zörgetni a vascsöveket, a mama meg nézi, mást nem tud, nézi, ahogy kiválogatják az emlékeit, teszik el a kislábast, amiből a lecsót ette a mama gyerekkorában. 48 �Próza és vidéke Elviszik a kutyájuknak, hogy majd abból egye ki a maradék csigafőzeléket, amit főznek majd. Hogy megint leltár. Tapintásra megszámolni az összeakadt ácskapcsokat. Betippelni, mama, hogy mennyi. – Nem azért őriztem ezeket negyven évig, hogy aztán széthordják, inkább itt állok éjjelente, mint hogy kevesebb legyen a rakás egy ajándék sótartóval. – Kitaláltam mama. Az lesz, hogy kitörünk. Kitörünk, mint a pinty. Csak ki kell még gondolnom, hogy hogyan – lelkesedik fel Soltan. – Ott van, a Bibliában is ott van, hogy ha van szándék, az már jó. A jóra való szándék – helyesel a mama. – Kezdjük, mama, kezdjük inkább a számolást, hamarább végzünk – hajol a kupac felé a férfi. A két alak elkezdi számolni a lomrakás összetevőit, mi mennyi, nem lett-e kevesebb. Némán számolnak, rutinból, elmélyülten, fel sem néznek. Csak a szájukat látni, ahogy mozog, egy, kettő, három, négy. Öt. Strigulák sorakoznak egy megsárgult spirálfüzetlapon, néma, dülöngélő hadsereg. Számolnak. Majd’ másfél óra múlva végeznek. Az idős nő értetlenül, hitetlenkedve nézi az összeírt füzetlapot. Nézi távolabbról, aztán egészen közelről, ezt néhányszor megismétli, nem hisz a szemének. Soltan közben csípőre tett kézzel figyeli anyját, számonkérő fejtartással. Benne van a mozdulatban az is, hogy mama, minek má’ megint ez az egész kurva leltár. És benne van az is, hogy na, mama, én előre megmondtam, hogy addig tetszik számolni, amíg eltérést nem talál a tegnap estéhez képest. Soltan feltolja munkássapkáját a feje tetejére, felnéz a teliholdra, mozog a szája, mintha imádkozna, vagy káromkodna egy rövidet. Majd ismét anyjára néz. – Mama, minden este stimmol az első összeadás, de a kedves mama addig számol újra, addig tuningolja a matekot, amíg csak nem stimmel valami. Olyan a mama, mint a körzeti megbízott, aki kiszemel valakit, semmi gond a kocsival, de a kábés csak meg akarja büntetni a sofőrt, mindent átnéznek újra, semmi. Aztán csak benyögi a fakabát, hogy Lajos bátyám, rövid az a rádióantenna a tetőn. Sokat kell keresgélnie a csavaró gombbal, tekergetni az állomásokat, hogy szóljon valami. De ugye addig sem figyeli az utat. Az meg balesetveszélyes. Tízezer. Na, kicsit ilyen a mama. – Milyen tízezer? Antenna? – Semmilyen, mama, ez csak példa volt. – Kevesebb Soltan, megint kevesebb. – Mama, addig kevesel, míg maga lesz kevesebb, mama. – Tegnap még ott volt a kupacban a döglött macska, amit téglával dobtál le, fiam, az ereszről. – Leereszkedett a cica, mint a balta nyél nélkül. Tegnap felvettük a rovancsba. Ennyivel lettünk kevesebbek – így Soltan. 49 �Próza és vidéke – Eltűnt a tetem. Soltan, nem bírom már a szegénységet. Hogy egy döglött macskát is vagyontárgynak érzek, hogy odamegyek a tetemhez, fölé szagolok, és érzem, hogy van valamim. Hogy van itt valami a levegőben, ami hozzám tartozik. Amihez közöm van. – A papa talán ezért távolodott el a mamától, nem? Hogy kevesebb lett a mama. Na, de nem akarom én bántani a mamát. Minek rugdosni a döglött izét, mama, nem igaz? Macskát. – Azér’ raktuk, fiam, a döglött macskát a rakásra, hogy elriassza a szag a tolvajokat. Hogy ne legyen negatív az esti mérleg micsodája. – Csak velünk nem számolt a mama, hogy aztán nekünk kell majd este odamenni, hogy mennyi az annyi, annyi a logika a mamában, mint egy fél pár gumicsizmában, mama. Ne kelljen már nekem nevelnem a kedves mamát. Hányszor mondtam már, hogy tessék kicsit előre gondolni. Menjünk be a konyhába mama, még meg tetszik fázni, azt nézhetünk, főzhetjük a levest aszpirinből. Meg a másik, mama, hogy felvételről nézzük a kereskedelmi híradókat, ez is mi, hogy a vasárnapi híradót úgy vetetjük fel videóra, hogy nézhessük egész héten, legyen mit feldolgozni. Mert ugye, mama, azért ami besüvít az agyba egy ilyen félórában, abból meg lehet egy hétig is élni. A konyhában rideg, szürke kockakő, öreg, kopott bútorok, a szekrény tetején birsalmák szőrösödnek. Mellettük csorba bögrében régi golyóstollak, színes csokorban, kisrádió műbőr tokban, a sparherten fazék félig vízzel, mellette kislábasban meleg tej. Az asztalon vázában művirág, viaszosvászon terítő, néhány kenyérmorzsa, nem zavaróan, épp csak ott vannak. Az asztal két végén egy-egy hokedli, felnyitható változatai a korabeli bútorgyártásnak, rajtuk ugyanolyan viaszosvászon, mint az asztalon. A masina mellett harmadik hokedli, fásláda, öreg hűtőszekrény. Az asszony a sparhert melletti hokedlira ül, ősrégi mozdulattal, fáradtan. Kérges tenyerét a tűzhely felé tartja, próbál minél több meleget magához venni. Halkan pattog a tűz, matat, ahogy Soltan mondani szokta, néha apró buhanásokat hallani, ahogy a vizes tűzifa rostjai eldurrannak a hőtől. Soltan az asztalhoz ül, felvesz egy üveg italt az asztal lábától, önt belőle egy pohárba, majd visszateszi az asztalláb mellé, annak belső oldalához, nem érteni, miért van odatéve. – Mama, teszek még egy kísérletet. Megkeresem a nőt, aki kitölti eztán az életemet, illetve már meg is találtam az újságban. Hamarosan ide fog érkezni a szomszéd faluba a családjával. Lesz valami parti vagy mi, ilyen modern bál, tűzijátékkal, szalonzenekarral, három láda pezsgőspohárral, szökőkúttal, meg ami kell, kiskosztümök, szempillaspirálok, csokornyakkendők, mama, ilyen modern népek, mint a tévében. Pezsgőt hánynak ezek, meg kaviárt, bele a medencébe, mama. Ott lesz a jövendőbelim, vagy hát, akinek udvarolni akarok. Mindent elgondoltam. Ez itt a kitörésünk, nincs kétség. Innen már csak felfelé lehet. 50 �Próza és vidéke – Soltan, te oda akarsz menni közéjük? Azok egészen más természetek. Nem is értem, hogy mit akarsz te ott. Vadászok, meg bankárok, meg micsodák közt, managerek. – Mama, ezt hallgassa. Tegnap reggel nekiülök a reggelinek, kikészítek mindent, ne kelljen mással foglalkozni. Kenyér, vaj, tegnapi pacalmaradék, pirítós, lekvár, csirkeszósz, aztán meg mi lett. Kinyitom az újságot, és azt hittem, leesek a székről, megláttam, mama, amit meg kellett látnom. Hát mondom, megérte várnom, megérte elhasználnom azt a korábbi öt kapcsolatomat, meg a negyven évet. Hogy itt van végre, amire vártam. Akire. Hogy megérte az a pár év ajtócsapkodás, a repülő sámlik ívei az udvar felett, hogy megérte a kiöntött heti két kukoricakása. Mert itt van, aki kell nekem. Az elsőlátásrai nemismegyektovábbom. Az a gyönyörű női arc, mama. Érzékiség, szimmetria, ami kell, aranyosság, kicsi szolárium, de mi van abban, nem? De lehet, hogy gyárilag ilyen barna, ilyen mediterrános. Nézze mama, itt van. Soltan odamegy a konyhaszekrényhez, valami bulvárújságot vesz elő, széthajtja, odalapoz (az ország egyik ismert bulvárnője), majd széles mozdulattal mutatja anyjának az újságoldalt. A mama elismerően, de gyanakvással tekintetében nézi a képet, majd fiára néz. – Ki ez, Soltan? – Hát mama, ez lesz az a nő, akit meg fogok környékezni, ő a mi, vagyis az én jövőm. – De tetszik a nő is, vagy csak a pénzügyi oldala, fiam? Vigyázz nagyon, mert én is ott rontottam el a papával, hogy úgy vett el feleségül, hogy nem szeretett, Soltan. – Tudom, mama, persze, hogy tudom, annyit sem érzett iránta, mint egy kapanyél iránt, hisz egész gyerekkoromban ezt hallgattam, a mindennapi konyhai veszekedéseket, panaszkodásokat, kinek, miért rossz a másikkal, kinek szarabb, bocsásson meg a mama, a családja, kinek kurvább az anyja. És betelt a pohár, érti, mama, betelt az udvari kád. És elég volt. Itt a vége, meg a fuss el. – Fiam, aztán hogy jutnál egyáltalán a közelébe? Gondolkozzál már. És mit mondanál neki? – Gondolom, a mama olyanokat néz csak ki belőlem, hogy hány kúpcserép van itthon a tyúkólon, hogy ilyeneket mondanék egy villásreggelin. – Egyáltalán, Soltan, minek gyűjtöd a micsodákat, poszterokat arról a nőről. Számításba sem jöhetsz szerintem. Tele van az udvari budi azzal a nővel. Miért nem valami egyszerű asszonyt keresel. Te is csak annyi vagy, amennyi. – Álljon meg szépen a mama az agyával, hogy ki mennyi. Ne feszegessük. Valami magunkfajtából csináljak almot? Itt öregedjünk meg a 51 �Próza és vidéke szegénységben? Ezt szeretné a mama? Hogy tovább rohasszuk a kerítésre felakadt döglött macskát? Hogy azt bámuljuk, ahogy a szárazra aszott macskadögöt lóbálja a szél. Bimm-bamm. A mama ezt szeretné bámulni? Nincs idő. Megértem. De mama, én ki akarok innét szakadni. Bármi áron. És a kiszakadáshoz pénz kell, mama. A pénz meg ugye nem itt van. Itt semmi nincs. Egyhelyben járunk, mint az ingaóra, egyet jobbra, egyet balra, közben meg egyhelyben. Az idő meg megy. Mama, biztos szót tudok érteni azzal a nővel, ő is szegény sorból került fel, nélkülözött sokat, mindig lenyilatkozza a szegénységét, a valamikorit. Hogy neki se volt sokáig hab a tortán. – De fiam, mit tudsz te a nagyvilági életről, azt se tudod, merre pörgetik a rulettet? Meg, hogy mennyi az euró. – Na, azért álljunk meg, mama. A pap is mondta, hogy felvilágosult ember vagyok. Hogy nem hiába a mezőgazdasági érettségi. Ingyen kaptam én azt, mama? Marék virágmagért? – Sokat tanultál, igen, nagyon sokat, fiam, hogy legalább belőled legyen valami. Sokat tanultál, mi meg közben hordtuk kint a trágyát a disznók alól. Soltan, te a könyveket bámultad reggelente, mert állítólag reggel jobban fog az agy, mi meg a langyosan gőzölgő trágyadombot bámultuk a papával, azt néztük. Te is szívtál magadba valamit, meg mi is. Amit lehet. De, mondd meg, hogy mire mész az izéddel, bizonyítvánnyal, ha nem mentél továbbtanulni? Legfeljebb tudod, hogy mitől gőzölög a trágyadomb hajnalban, konkrétan. Mi csak nézzük, szagoljuk. – Alulról kell építkezni, mama. A pap is ezt mondta. De az a nő, mama, szép, mint egy új habszifon. És figyelje meg a mama, felnevelem magamban az elhatározást, hogy az enyém lesz a nő. Elhatározás kérdése, ha lesznek is talán piszkos eszközök. A lényeg, hogy legyen cél. Aztán fel kell mérni, hogy reális-e, elérhető, kellő kihívást jelent-e. Ezt a mama tanította nekem. – Amikor még hallgattál rám, fiam. Mert most már inkább én hallgatok. Csak nézlek, ahogy ülsz este az udvaron, és nem tudok mit mondani. – Mert ha beszélünk is, mama, most már csak elbeszélünk egymás mellett, mint a vasúti sínek. Érti a mama. De nem mondhatom, hogy rossz anyának tetszett lenni. Mégsem lettem bűnöző, vagy politikus, mama. – Kész szerencse – simogatja meg tekintetével a dohányzó férfit. – A mama mondta mindig esténként a lavórból, miközben fürdött, hogy a tisztességes élet is lehet cél. Ha csak szombatonként fürdesz is, de tisztességes. Én meg néztem a mama guggolását, a térdein feszülő bőrt, ahogy évente ötvenkétszer sercegett a lavór a konyhakövön a mama alatt és tudja mit: ittam a szavait. Hogy ha nagy is a szegénység, ha van tisztesség, az már elég, becsületesség. Lehet jó ember a gyerekből, ha nincs is éppen gyerekszobája. Vagyis van, de az az egész világ. – Bolygónyi gyerekszoba, fiam, ennyit kaptál, mert nem tudtunk adni. Mi 52 �Próza és vidéke ez, ha nem szülői önzetlenség? Ha nem szeretet? – kérdi az idős nő. – Egyetlen játékszerem volt, mama, igen. Egy öreg habszifon. Azzal játszottam az udvaron. Ma is kézbe veszem, ha bestresszez a semmittevés. Nyomkodom a ravaszát, ha már nagyon unom itt a mamával a szociális szinkronúszást. Hogy mindig egyszerre bukunk a víz alá, hogy közös a koreográfia, a süllyedés – bólogat maga elé a férfi. – De fiam, ami lemegy, az előbb-utóbb feljön. Nem lehet mindig lent, mint a vakondok. – Nem is, mama, majd meglátja, hogy nem is. A szennyvízben is a legnagyobb izék, tudja mama, a legnagyobbak vannak legfelül. Mert nem tudnak lent megmaradni, ilyen a természetük. Hát velem is ez van, mama. Fel fogok jönni a felszínre. A nő fog ebben segíteni. Ha kell, eszközöket fogok használni. Mert szeretem azt a nőt. Fel sem tudja fogni a mama, hogy mennyire szeretem. 53 �Próza és vidéke Szocreál PAPP DÉNES 1962. szeptember 16-án vettem meg Bakony márkájú borotvapengefenő készülékemet, amely háromoldalú átlós fenőprizmával rendelkezett. A fenőprizma két oldala speciális kő, a harmadik pedig bőr volt. Ezután egyenesen a lakásomra siettem; egy társasházban laktam, melyet rabok és állástalan filozófiatanárok építettek. Útközben nem követtek, erről meggyőződtem. Nehezebb feladatnak bizonyult észrevétlenül bejutnom a házba, többen visszapillantó tükröt szereltek közvetlenül az ablakuk elé. Amikor végre magamra zárhattam a lakás ajtaját, első dolgom volt duplán ráfordítani a kulcsot. Némi gondolkodás után rátoltam a reteszt, befűztem a láncot és aktiváltam a hevederzárat is. A Május 1. Ruhagyárban készült szövetkabátom és csehszlovák Tonak kalapom a fogasra akasztottam, mindig szerettem a jó minőségű, egyszerű és elegáns ruhadarabokat. Kicsomagoltam a vásárolt árut, felnyitottam mélyvörös, műbőrnek látszó dobozát, kivettem belőle a készüléket és az asztalra tettem. A használati utasításban az állt, hogy a szerkezet önműködő, ez persze nem volt igaz. Elővettem angol gyártmányú Wilkinson zsilettpengémet, a gépben lévő kis szánkóba helyeztem, majd fenni kezdtem. A szánkát a fekete kövön hétszer, a zöld kövön tizenegyszer, majd a bőrön tizenhétszer mindkét irányban ütközőig toltam. Ezzel kész is volt. Kibújtam szvetteremből, feltűrtem az ingujjam könyékig. Amikor a zsebeimet ürítettem, a nadrágomból egy pénzérme esett ki, ötven centimes. Lehúztam a vécén hamis útlevelemmel együtt. Aztán a hálószobába mentem, ahol az előző esti pártrendezvény után fölszedett szajha feküdt, ugyanúgy, 54 �Próza és vidéke ahogy reggel hagytam. Az éjjeliszekrényen fecskendő és morfiumos szelence, mellette két levél. Az egyik borítékban katonai behívóm, másikban távoli jegyesem szerelmesen vágyakozó sorai. Még mindig huzatos volt a fejem a konyaktól, odatettem egy kávét. A fürdőszobában bekapcsoltam az átfolyó rendszerű gáz-vízmelegítőt, és megnyitottam a kád fölötti csapokat. A kávéfőző halkan kotyogott, otthonos illat terjengett a levegőben. A vízbe gyógynövényes fürdősót szórtam. Apró csészébe töltöttem a feketét, egyetlen kockacukorral ízesítettem. Miután megittam, beültem a forró, enyhén zöld színű fürdővízbe és elővettem a frissen fent pengét. Hosszában végighasítottam az alkarom és a combom belső oldalát. A többire nem emlékszem. Egy pohár víz Nem a hőség, a szomjúság. Egy pohár hűs szódára vágytam és egy kis nyugalomra, hogy működése közben láthassam azt a gondolatot, mely egy ideje nem hagyott nyugodni. A városi forgatagból egy mellékutcába lépve ódon borozót kerestem, mindhiába. Amit találtam, egy régimódi presszó volt, benne minden távoli és ismerős. A fakóezüst színű, lemezborítású pult, a csavaros fagyit készítő gép égnek meredő karjai, a sörcsap totemoszlopa, egy óriás tükör előtt pedig az italok és csokoládék oltára. A középkorú csaposnő szintén ismerős volt, kábán nyugodt, de tetterős megjelenésével, arcán látni véltem, ahogy az évek során hozzánő a helyhez és lassan elválaszthatatlan lesz tőle, titkok tudójává válik, aki az udvarlást kötelességből fogadja, a szerelmi vallomásokat reflexből kikacagja, és aki kacér is, de szintúgy bánatos, mert valaha ő is szeretett, mielőtt itt mindenki anyja és asszonya, szentje és kurvája lett. Borsodi vizet rakott elém, félliteres üvegben, egyszerű pohárral, összeszorult a torkom gyerekkorom ennyi díszlete láttán. Tapintatosan magamra hagyott az enyhén sós vízzel és a buborékok meditatív hangjával. 55 �Próza és vidéke Nagyon sokáig ültem így ott, anélkül, hogy egy kortyot is ittam volna. Nem tudtam, szomjúságom honnan fakad, mire irányul. Ahogy így révedeztem tompán, egy egész sereg ember hömpölygött be az ajtón, a férfiak ingben, öltönyben, a nők hosszú vagy rövid szoknyában, pillekönnyű blúzban, esetleg nyári kosztümben. Alkohol, izzadság és parfümök szagát keverte lassan a plafonról lelógó ventilátor. Mindenki viháncolt, trécselt, összességében laza, de kulturált jókedv uralkodott. Döbbenten tapasztaltam, hogy ugyanúgy ülök ott, a söntés előtti széken, bámulom a buborékokat a pohárban, és semmi más nem érdekel, hogy tulajdonképpen nem érzek semmit, bár minden olyan ismerős, ezek az emberek is, és a helyzet, mintha arra emlékeznék már, ami éppen most történik. A társaság italt rendelt, cigarettázott, volt, aki elment, érkeztek is páran, tovább örvénylett a kavalkád. Ekkor egy férfi ült mellém, sokáig nem szólt, csak figyelte mozdulatlanságom, és semmibe vesző tekintetem. Mindent jól láttam azonban, bár nem néztem sehová, minden távolinak és ismerősnek tetszett, mintha életem folyását szemlélném idegenül, a beavatkozás lehetetlenségének biztos tudatában. Örülnie kéne, mondta a férfi és nevetett hozzá. Képtelen voltam megszólalni, ugyanakkor eltökéltem, hogy nem válaszolok. Minden jól alakul, folytatta, már mindent megszerveztünk, csak hátra kéne dőlnie és élveznie, de úgy tűnik, erre egyelőre képtelen. Az élete jó irányba halad, és semmit sem kell tennie ezért. Éppen elég, ha elfogadja. Nagyon is tudtam, miről beszél, úgy véltem, eljött hozzám a régóta várt testet öltött gondolat. A mulatozó csoportból többen odajöttek és megveregették a vállamat, gratuláltak. Kezdett nem tetszeni ez az egész, nem bírtam tovább szó nélkül. Kik ezek, kérdeztem. De mintha abban a pillanatban tudtam volna a választ. A násznép, válaszolta és vigyorgott. Nekem ehhez semmi közöm, mondtam és éreztem, hogy valami megmozdul bennem. Felegyenesedtem a széken, és olybá tűnt, mintha kormányt elengedve bicikliznék. Már tudtam, hogy a vőlegény én vagyok. Ennek az egésznek semmi értelme, buggyant ki a számon. A férfi kajánul mosolygott, nagyon távoli és borzasztó ismerős volt ez a mosoly. Majd az ajtó felé mutatott, ahol a szűrt fény fátyolában egy árnyalak vált láthatóvá, lassan lépdelt le a lépcsőn, uszályát maga mögött húzva. Fedett és lehajtott fővel érkezett, talpig fehérben, kétségtelenül menyasszony kinézete volt. Kérem, hagyják abba, kiáltottam. Hatalmas üdvrivalgás tört ki a presszóban, vállukra kaptak és pezsgővel locsoltak, a fehér ruhás nőt ölbe kapták, úgy pörgették, míg szédülve és énekelve le nem roskadtak az asztalokhoz. Mindeközben próbáltam meglesni a titokzatos menyasszonyt, szemébe nézni legalább, de örökösen elfordította fejét, egész viseletével 56 �Próza és vidéke rejtette magát. Kíváncsiságom egyre nőtt, erőszakos lettem idegességemben, lökdösődni és pofozkodni voltam kénytelen, hogy az akaratom ellenére lett asszonyom közelébe férkőzzem, csak azért, hogy megtudjam róla, kicsoda. Aztán egyszer csak ott állt előttem szelíden, hagyta fölemelni a homlokától az álláig érő csipkehálót, mint valami hályogot, és akkor megláttam, hogy a nőnek egyáltalán nincsen arca. Mi tagadás, meglepődtem, ugyanakkor visszatért nyugalmam is. Ezután lassan a pulthoz sétáltam és megittam a vizet, majd mindent és mindenkit otthagytam. Később, jó pár utcával arrébb jutott eszembe, hogy elfelejtettem fizetni. 57 �Kutatóterület Z. URBÁN PÉTER „Metareflexív” alakzatok Nemes Nagy Ágnes költészetében Nemes Nagy Ágnes lírájának a kritikai recepcióban mindeddig kevésbé reflektált, ám vélekedésünk szerint egyik leginkább termékenynek ígérkező interpretációs szempontja az a jelenség, amelyet az irodalmi szöveg önmagára visszautaló alakzatait vizsgáló Werner Wolf metareflexivitásnak nevez. A német tudós e terminuson az önreflexió azon változatát érti, amelyben egyfajta „rendszertudattosság” érhető tetten, tehát azt, hogy a kijelentés saját tárgyát ne „természetesen adottnak”, hanem a szemiotikai rendszer részének tekintse, azaz fikcionalitását, műalkotáskarakterét tematizálja.1 Az alábbiakban Nemes Nagy líráját ebből a szempontból újraolvasva a költőként megszólaló beszélő, a szó, a beszéd, valamint az írás motívumát állítjuk a középpontba. E költészetben viszonylag ritkán fordul elő a szerző jegyeit közvetlenül felmutató versbeli beszélő, ezen kívül e példák jelentős része azok közé a darabok közé tartozik, melyeket a költő később nem vett fel köteteibe.2 (Ennek legfőbb oka az a tudatos alkotói törekvés, amely a közvetlen személyesség lehetőleg minden jelét igyekszik kiküszöbölni a versszövegekben.3) Az itt említhető önreflexív megnyilatkozások gyakran metanyelvi jellegű kifejezésekben öltenek testet,4 máskor az alkotás folyamatának egy-egy aspektusára reflektálnak. Az alábbiakban az utóbbi típus megjelenési formáira koncentrálunk. A Teraszos tájkép alábbi részletét például az teszi különlegessé gondolatmenetünk szempontjából, hogy beszélője az Ekhnáton-versek szerzőjeként szólal meg: 58 �Kutatóterület A homok érintetlen, keskeny hullámain – e pontos, földtani plisszék –, a négy üres égtáj között, most gyors közelkép: egy karosszék a homokban. Egyenes támla, drágakőberakás. Oldalról ráakasztva egy fejdísz ureus-szal, ez fáraót jelent. Az el-amarnai fáraót jelenti persze, akit szerettem. Tűnődéseimet sovány arcába temettem, személy, személy, éles és eltéveszthetetlen, akár fejéke árnya a földön. Fejéke árnya, az árny vakító tusfeketéje, mint egy először írt betű. A Nemes Nagy Ágnes költészetében példátlan gesztus nyomán egy olyan öntükröző, „metareflexív” alakzat keletkezik a szövegben, amely azáltal, hogy a költőként megszólaló beszélő életművének egy korábbi darabjára tekint vissza értelmező kommentárjaival, az éppen keletkező művet, azaz saját beszédét is e (fiktív) életmű részét képező, megkonstruált, kitalált világként ismeri el, és így egy olyan végtelen regresszust eredményez, amely kiváltja befogadójából az irodalmiságra vonatkozó reflexiót. Ebben az összefüggésben nyer különös jelentőséget az is, hogy a lírai én megnyilatkozásai a tájnak egyfajta értelmezésére („Az el-amarnai fáraót jelenti”) reflektálnak, ahol az „először írt betű” képében az olvasásra tett kísérlet egybeesik a jel születésének folyamatával. A Napló című versfüzér egyik darabja, A jelző, amely már címével is egy nyelvi-poétikai kérdésre, a vers retorikai síkjára irányítja a befogadó figyelmét,5 elsősorban a második versszak költészetre vonatkoztatható kifejezései (szó, hasonlat), illetve ezek egyes szám első személyű környezete (lendüljek) révén hív fel az önmaga nyelvi megalkotottságát tematizáló versként való olvasatra: „Nagyobbat” markolj, „Vaskos” ég! Tüdőm szoritsd ki hát! Verd ki agyam, fogaskerék, minden fölös fogát! Egyik szótól a másikig úgy lendüljek vakon, mint a hasonlat szökdösik a szétdult tájakon… 59 �Kutatóterület A szakasz vizsgálatakor nem kerülheti el az sem a figyelmünket, hogy azt magát is egy hasonlat alkotja, amelynek olvashatóságát azonban jelentősen bonyolítja, hogy az egyik szótól a másikig vakon lendülő én metaforikus képét szemléltetni hivatott hasonló tagja maga is homályos metaforikus mozgásoknak rendelődik alá, amelyeknek értelmezése éppen a középpontban álló, az alakzatot egyfajta kicsinyítő tükörként megnevező hasonlat szó miatt válik első látásra problematikussá. A hasonlat párhuzamos szerkezete azonban lehetővé teszi, hogy behelyettesítsük a hasonlított elemeit a hasonló megfelelő helyeire. Így a szótól szóig haladó én, azaz a verset író költő a hasonlattal mint ugyanezen vers alakzatának, a vakon lendülés erőteljes, ám uralhatatlan helyváltoztatása6 pedig a szökdösésnek, egy szintén befolyásolhatatlan mozgásnak feleltethető meg.7 A nyelv retorikus működése tehát ellenőrizhetetlen módon önállósulva túlnő a költői tevékenységen, amely így csupán egy vakon megtett lépésként érzékelhető. Ugyanez mondható el a jelentést megsokszorozó olvasás tevékenységéről is, amennyiben az „egyik szótól a másikig” kifejezést nem lineáris előrehaladásként (az egyik szótól a következőig), hanem figurális mozgásként (az egyik szó helyett a másik) értelmezzük. E sorok tehát egyfelől tematizálják a nyelv kontrollálhatatlan működését, másfelől az imént végiggondolt hasonlat révén színre is viszik azt. Ezt az interpretációt támasztják alá a beszélőnek saját szerepe redukálására irányuló felszólításai is („»nagyobbat«8 markolj”, „tüdőm szoritsd ki”) az első versszakban. Az agy mint kivert fogú fogaskerék amellett, hogy szintén a tudat ellenőrzésének megszüntetését jelzi, emlékezetünkbe idézi a Kettős világban nyitóversének, a Hadijelvénynek ugyanezt a tapasztalatot megörökítő sorait, melyek a rokon motívumok révén is párhuzamba állíthatók A jelzővel: Mint iszap, gyönge hegy belébe málló, mely önmagától főve körbe fortyog, mint visszaforgatott, nagy húsdaráló, mely befelé nyel minden tömör kortyot – így szívja, őrli elmém a világot. Hasonlatokban őrli: roncsot ér. S az elme: rész helyett egészre hágott, s a rész ölén katlanba hull a tér.9 Ugyancsak a Wolf által „rendszertudatosságnak” nevezett jelenségre lehetünk figyelmesek a Ház a hegyoldalon című költemény alábbi részletében is: 60 �Kutatóterület A látogató Kinyitom az ablakot. A vezető Ugye fojtó az ózon félelem? Ugye a villám-függönyök szaga? Ugye félő lehetett két alaknak, akik az erdőn át szaladtak, az ostorozó éjszaka? Ugye ázott hajak és ágbogok – A látogató Kinyitom az ablakot – A vezető Vakították a vaksötétet – A látogató Kinyitom – A vezető aztán lecsapott – A látogató UUUU–UU A vezető válluknál a villám. – Az ablakot, fiam, ne nézze többé. Ez is történet, mint a többi. A látogató válaszában a már többször megismételt „Kinyitom az ablakot” mondat helyett váratlanul előtűnő absztrakt ritmikai képlet révén a szöveg egyfelől feltárja saját fikcionalitását, megalkotottságát, másfelől – nem utolsósorban a ritka versláb10 használata által – a versre mint ritmikailag és zeneileg megszervezett beszédre irányítja a figyelmet. Ezáltal megnövekszik a költemény olyan tényezőinek a jelentősége is, mint a nagy számban előforduló alliteráció („fojtó az ózon félelem”, „vakították a vaksötétet”, „válluknál a villám”, „ne nézze”) vagy a látogató szavait hívórímeivel zeneileg előkészítő vezető sorai. Ez a gesztus nem példa nélküli a magyar irodalomban, egyik előzményeként tekinthető például Radnóti Miklós egy költő-szerepet tematizáló verse, A „Meredek út” egyik példányára (1939), melynek első versszaka11 a költő „szótlan dünnyögését” a szövegben verbális testet nem öltő jambusoknak csupán ritmikai jelével „jegyzi le”, amely által fenntartja annak igényét, hogy a ki nem mondott, illetve nem „hallható” szavakat a szöveg szerves részének tekintsük.12 A költészet megnevezésre irányuló törekvése és e megnevezés – a nyelvi anyag természetének tulajdonított – korlátainak megtapasztalása gyakran a szó főnév előfordulásai révén íródik a szövegekbe. Ezek az előfordulások részben a fentebb bemutatott metanyelvi megnyilatkozások sorába illeszthetők, az esetek többségében viszont a szó az általa metonimikusan megjelenített nyelv uralhatatlanságát oly módon viszi színre, hogy ennek a tapasztalatnak valamely aspektusát felidéző képzetekben metaforizálódik. 61 �Kutatóterület Erre a megoldásra a legnagyobb számú példát azok a kifejezések kínálják, amelyek mögött a szót egyfajta folyadékkal azonosító metafora áll. Így válik szemléletessé a nyelv működése például a Keress hazát című költemény De nem fakad a szó, csak bent szivárog sorában, ahol a szivárog a fakad igével szembeállítva nemcsak a vers alakulásának, „érlelésének” hosszú időtartamára vagy a költői megnyilatkozások esetleges csekély számára utal,13 hanem ezzel együtt a versbeli szónak már keletkezése idejében önkényes, képlékeny, ellenőrizhetetlen, sőt bizonyos értelemben – például a köznyelvi kommunikáció felől szemlélve – „hibás”14 voltára is.15 Hasonló élmény fogalmazódik meg az Elmélkedve című versben is, amelynek jelentőségét kérdésfelvetésünk szempontjából az imádságra (mint a nyelv kitüntetett használatára) tett kísérlet („A kezem összekulcsolom”) és e kísérlet kudarcának („Ennyi maradt: a mozdulat”) beszédhelyzete is növeli: Hová forduljon hát az ész? Pedig jó volna szégyenét A szóval, mely megsejteti, Kimondani, s elrejteni.16 A szöveg a szó teljesítményét a vágyott pontosságú kimondást nélkülöző, ezért megbízhatatlannak bizonyuló sejtetésre korlátozza, ami a jelentést – e megbízhatatlanság miatt – éppen kimondásával egy időben el is rejti.17 Az itt körvonalazódó felismerés mögött az a Wilhelm von Humboldt-i gondolat is kitapintható, amely szerint „minden megértés egyben meg nem értés is, minden gondolati egyezés egyúttal különbség is”, hiszen az emberben lévő benyomások, illetve érzékletek halmazának egyedisége miatt „egy szó alatt senki sem érti pontosan ugyanazt, mint a másik”.18 A közvetlen elérhetőséget ellehetetlenítő rejtettség képzetét társítja a szavakhoz az Utazás című versfüzér Hajnal darabja is: És egy világot.19 Helyükön a hegyek, nagy fák alatt kicsiny szerelmesek, mély barlangban bujdokló szavak vízben, virágban visszhangozzanak,20 s a tengerből már felmerüljenek, mint hajnalodó, biztos szigetek kinek a pálmák és kinek a nap, s a költőnek a születő szavak. 62 �Kutatóterület A „mély barlangban bujdokló szavak” Platón klasszikus hasonlatát is felidéző képe egyfelől a kimondott szónak csupán a visszhang, azaz egy tökéletlen, torzított másolat formájában való hozzáférhetőségét állítja (és viszi színre a „vízben, virágban visszhangozzanak” hármas alliterációjával), másfelől a (költői) nyelv figuratív jelentésképzését („vízben, virágban”) emeli ki. A tengerből felmerülő „biztos szigetek” hasonlata már arra a Nemes Nagy-esszékben is gyakran visszaköszönő gondolatra emlékeztet, amely a kimondandó „tagolatlanságát” a nyelv „tagoltságával”, tehát szükségszerűen elnagyoló, pontatlan ábrázolásmódjával állítja szembe. Az imént röviden elemzett példákkal rokon tapasztalat motiválhatta a szót épülettel (Szél21, Emlékkönyvbe22), takaróval (A reményhez23), növénnyel (Példázat24, Iskola25) vagy szövetet alkotó fonallal (A fémben én vagyok a láthatatlan…26) azonosító metaforikus kifejezéseket is, amelyeknek a fentiekhez hasonló interpretációjától itt eltekintünk. Az elmondhatóság problematizálásának egy másik jellegzetes csoportját azok a szövegek alkotják, amelyek a költészet kérdését már nem a nyelv alkalmatlansága felől, hanem a beszéd aspektusából közelítik meg, azaz a lírai beszédet mint szóbeli megnyilatkozást képzelik el. Ezekben a kijelentésekben, amelyekre számos példát27 szolgáltat az életmű, a kimondhatatlanság élménye sokszor a versbeli beszélő némaságában vagy a beszédszervek valamely rendellenességében, betegségében nyilvánul meg: Nyár van. Tán nem kell így szorongani. A keserűt majd egyszer kiokádjuk. Ily keserűt nincs mód kimondani, hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú.28 A reményhez első versszakában a kimondhatóság akadálya a közlendő „méretéhez” viszonyított keskeny torokban metaforizálódik. A részlet tüzetesebb vizsgálata során ugyanakkor világossá válik, hogy a nyelv kérdése a szakasz retorikus mozgásai révén is tematizálódik, amennyiben a „hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú” sor önmagában nehezen értelmezhető összevetése a szorong, a keserű, a kiokád, illetve a torok szavak elsődleges és figurális jelentéseinek állandó egymásba játszása felől válik olvashatóvá. Míg a második sorban a keserű a ’kellemetlen íz’ jelentésében érthető, ugyanez a szó a következő sorban, a kimondani környezetében már a ’kellemetlen tapasztalat’ jelentést veszi fel. A kiokád és a kimond párhuzamos előfordulása váratlanul konkretizálja a kimond ki- igekötőjében is meglévő, ám elhalványult (pontosabban: absztrakt értelemben vett) 63 �Kutatóterület ’belülről kifelé’ mozzanatot, és a keserű élmény kimondásának eseményét az okád ige ’irányíthatatlan, befolyásolhatatlan inger hatására’, illetve ’nagy erővel lök, áraszt valamit’29 jelentéseivel bővíti. E folyamat az első sor szorongani igenevének esetében épp fordítva megy végbe. A „Tán nem kell így szorongani” mondat ugyanis az átvitt értelmű ’lelki feszültség nyomasztó hatása alatt gyötrődik, aggódik’30 olvasatot kínálja, míg a rákövetkező sorok kontextusa a szót visszavezeti eredeti, ’szűk helyre összeszorulva, összezsúfolva nehezen fér el’31 jelentéséhez. A negyedik sornak a nyelv működésmódjára való reflexiót kikényszerítő teljesítménye abban áll, hogy e képzeteket oly módon integrálja az ágyú képében, hogy közben folyamatos mozgásban tartja a szó szerinti és a retorikus jelentések ingadozását. Ez a mozgás ugyanis a torkunk egy keskeny ágyú metaforában juthatna nyugvópontra, amelyből a fenti motívumok különösebb nehézség nélkül levezethetők lennének. Az összehasonlító szerkezet, valamint a birtokos személyjeles torkunk szóalak azonban nem teszi lehetővé az előző sorok által „előkészített” metaforikus azonosítást, hanem – a retorikus mozgások egyfajta lezárhatatlan körforgását eredményezve – fenntartja az ily módon egymáshoz közelített fogalmak32 különállását. A vers idézett részlete tehát annak a metaforának a keletkezését beszéli el, amelyet aztán nem enged megszületni.33 A megszólalásnak a beszéd fogalomkörébe vonható kifejezésekben testet öltő tematizálása más esetekben már nem a lírai beszélőhöz kötődik, hanem az elbeszélt látványba, magába a képbe tevődik át. Ez a jelenség – ahogyan a példák34 is nyilvánvalóvá teszik – a Szárazvillám című kötet második felétől, Nemes Nagy Ágnes lírájának személytelenebbé formálódásával párhuzamosan válik dominánssá. A Jegyzetek a félelemről című költemény tulipánjai azáltal lehetnek a költői beszéd megfelelőivé, hogy annak ellenére, sőt bizonyos értelemben annak köszönhetően teszik elementáris erővel (átütve, belecsapódik, sisteregve,35 villám) megtapasztalhatóvá a velük nem azonos, de tőlük mégsem leválasztható szépségüket, hogy a sérültség és a rendezetlenség attribútumai (csapzott, borzas, széltépte, lázas, zilált) egy virág esetében épp e látványhoz kötődő szépséget kezdik ki, így tehát – az irodalmi nyelvvel azonosított – tulipánban egybeesik a „hír” és a „hírnök”, a közvetített36 és a közvetítő funkció37: És bent a tulipán-csokor. Mint kit a vihar szembe-kap, oly csapzottak, oly borzasak, széltépte, lázas hírnökök, dadogják testbe-öltözött 64 �Kutatóterület híradásuk zilált szavát,38 és szépségük a késen át, a késen át, mely nyeste őket, a kézen át, a bolton át, átütve milliónyi réteg bogozhatatlan kordonát, a szív riadt felhorkanását, a kéz védő mozdulatát: belecsapódik, sisteregve, vízbe a villám – két szemembe. A nyelv kérdését a fentieknél áttételesebben, ám a versszövegekben meglehetősen intenzíven jelenlévő módon39 képviseli az írás, illetve az íráshoz köthető fogalomkör számos tagja. A beszéddel szemben a lejegyzett szöveg kapcsán a kódolás (kimondás) imént felvázolt kérdései mellett – mint ugyanazon érme másik oldala – Nemes Nagy Ágnes költészetében határozottan artikulálódik az értelmezésnek, az olvasásnak a kérdése is. Míg az élőbeszéd esetében a beszélő jelenléte visszakereshetővé teszi az eredeti szándékot, addig az írás kiszolgáltatja a szöveget a félreolvasás lehetőségének. A Négy kocka befejező versszaka például az ablakkeret kivágásában egyfajta kifeszített vászonként mutatkozó ég felhőit igyekszik mint írást olvasni. A „fogyhatatlan felhőbeszédek” azonban ellenállnak a hozzájuk írásként viszonyuló, jelentésüket rögzíteni kívánó olvasásnak, és a „megkísérelt értelmezések” szükségszerű kudarca nyomán csupán szétfoszló „jeltörmelékként” maradnak hozzáférhetővé a látványt befogadó szemlélő számára: A negyedik ablak-kocka ég, kifeszített ég, ránctalanul. A földi légkör ritka némasága, amint nem írja, sűrű tábla, fogyhatatlan felhőbeszédeit, egy-két vonal csak, jel-törmelékek, megkísérelt értelmezések, foszlány, képző, ígéret.40 65 �Kutatóterület Jegyzetek Werner WOLF, Metaisierung als transgenerisches und transmediales Phänomen: Ein Systematisierungsversuch metareferentieller Formen und Begriffe in Literatur und anderen Medien = Metaisierung in Literatur und anderen Medien: Theorethische Grundlagen – Historische Perspektiven – Metagattungen – Funktionen, Hrsg. Janine HAUTHAL, Julijana NADJ, Ansgar NÜNNING, Henning PETERS, Berlin, New York, Walter de Gruyter, 2007, 38–39. 2 Vö.: „Úgy szeretnék másról verset írni, / nem magamról, mint a boldogok, / pontos verset, mint a tiszta hóhér, / okos verset, mint az ok.” (Úgy szeretnék sok verset írni….), „Micsoda költő vagyok én? / Sohase mertem a nevén / nevezni azt, amit akarok–” (Kísértés), „Ki verset ír, az egyszerre legyen / Kőmíves Kelemenné, s Kőmíves Kelemen.” (Sehová, sehová nem vezet), „Úgy írok verset, mint ahogy /nyílt sebből folyik a vér.” (Naplót írok…) stb. 3 Vö.: „Először csak az asszociációt tágítottam, a formát ejtegettem le, aztán – vérszemet kapva – a rációs kapcsot tépdestem, kihagytam a szerző személyét, kihagytam az alanyt, kihagytam az állítmányt.” (NEMES NAGY Ágnes, Részletek öregkori arcképhez = UŐ, Az élők mértana: Prózai írások I., szerk. HONTI Mária, Bp., Osiris, 2004, 70.) 4 Vö.: „Hogy mondjam el? A szó nem leli számat/ kimondhatatlan szomj gyötör utánad” (A szomj), „Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.” (Félelem), „Hogy mondjam el? Elmém mégsem feledhet, / és a nevetlen, titkos gyökereknek / raja erősebb, mélyebb földbe ás.”(Eszmélet) stb. 5 A jelző Nemes Nagy Ágnes poétikai gondolkodásában is fontos szerepet kap: „A jelző (és társa, a határozó) már csak azért is szükséges, mert a versbe levegő kell. Levegő, tér, üres folt, fehér sík a képek mögé, semleges zóna a lényeg köré, a figyelem lélegzetvétele. A közepes, a felejtésre ítélt jelzőt úgy is nevezhetném, hogy: az elhanyagolhatatlan elhanyagolható. Meg aztán – ezzel együtt – ott van az iram, a lendület, a sorok és mondatok futása, a mintegy szöveg nélküli dallam, a mért vagy méretlen ritmus. Tökéletesen jelentéktelen szavak dobhatják feljebb és feljebb a verset, ha csakis lendülete grafikonját nézzük. S ha már ilyen szépen megvédtem a jelzőt (a jelentéktelent), hadd ismerjem be: egyáltalán nem ezekért rakjuk oda a jelzőt mi, versírók, ha már odarakjuk a versbe. Egészen másért. Azért, mert mégiscsak a lényeges jelzőt keressük. Az elhagyhatatlant. Az értelem változtatása nélkül el nem ejthetőt.” (NEMES NAGY Ágnes, Rózsa, rózsa = UŐ, Az élők mértana: Prózai írások I., 40–41.) 6 A ’vakon’ határozó egyfelől kifejezi e mozgás bizonytalan, a kellő ismeretek hiányában végzett voltát, másfelől pedig arra utalhat, hogy az a tudat ellenőrzése nélkül, a véletlenre hagyatkozva történik (vö.: vak engedelmesség). 7 A lendüléssel rokon mozgás társul a szó funkciójához a még több ízben idézendő Mesterségemhez című költeményben is: „a szó, amely földből égbe / sistergő döngés ütemét / ingázza folyton, összevétve / önrángását, s a fellegét–” (Kiemelés: U.P.). 8 Az első sorok idézőjelei éppúgy reflektálják a nagyobbat és a vaskos jelzői (illetve a vele rokon határozói) pozícióban álló szavak metanyelvi használatát, mint 1 66 �Kutatóterület azok figuratív jelentését. 9 Kiemelések: U.P. 10 A proceleuzmatikus (UUUU) a magyar költészetben elsősorban Weöres Sándor ritmikai kísérleteiben kapott szerepet. (Vö.: FERENCZ Győző, Gyakorlati verstan és verstani gyakorlatok, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994, 22.) 11 „Költő vagyok és senkinek se kellek, / akkor se, hogyha szótlan dünnyögök: / U–U–U– sebaj, hisz énekelnek / helyettem kandi ördögök.” (RADNÓTI Miklós összes versei és versfordításai, Bp., Szépirodalmi, 1994.) 12 Nemes Nagy Ágnes tanítványa, Tandori Dezső pedig egészen a végsőkig elmegy, amikor A szonett című versében csupán a szonett rímképletét közli, illetve e képlethez két kommentárt fűz („ennél a sornál megakadt” és „aztán mégis folytatta és befejezte”). TANDORI Dezső, Egy talált tárgy megtisztítása, Bp., Magvető, 1973. 13 Vö.: „Folyadék cseppenként v. vékony érben, szűk nyíláson, résen keresztül alig észrevehetően folyik, csordogál.” (A Magyar Nyelv Értelmező Szótára, VI. kötet, Sz–Ty, főszerk. BÁRCZI Géza, ORSZÁGH László, Bp., Akadémiai, 1962, 311.) 14 A szivárgás ugyanis többnyire egyfajta zavar, hiba (például egy csőrepedés) eredménye. A költői nyelvhasználat egyik ismérveként szokás említeni a „devianciát”. 15 Vö. még: „Hogy születik a bűn? Mig színrebuggyan / a csiklandozó, csepp erecske habja, / szád szélén, mint szappanos őrület, / surrogó szavak, síkosbőrü tett – / […] Arcod kendőzi észrevétlen árját, / de átvizesül arcod, mint a kendő” (Bűn), „s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon” (A reményhez, Kiemelések: U.P.) Itt említhető továbbá az a hagyatékban fennmaradt töredék is, melyet Lengyel Balázs az Összegyűjtott versek A barna noteszból, 1958–1960 című egységének mottójául választott: „Naplót írók. Mit tegyek. / Tudom: egy rézgarast se ér. / Úgy írok verset, mint ahogy nyílt sebből folyik a vér.” 16 Kiemelések: U.P. 17 E kettősséget érzékeli Tandori Dezső kritikája is, amikor a vers kapcsán a kimondhatatlan „szinte” kimondásáról beszél. Vö. TANDORI Dezső, A fokozhatatlan fokozható: Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok, Kortárs, 1981/4, 638. 18 Wilhelm von HUMBOLDT, Az emberi nyelvek szerkezetének különbözőségéről és ennek az emberi nem szellemi fejlődésére gyakorolt hatásáról = Uő., Válogatott írásai, ford. RAJNAI László, Bp., Európa. 114. 19 Kiemelés az eredetiben. 20 Kiemelések: U.P. 21 „Szélesedő oszlopközök. / Szél fúj be a szavak között. // Itt már kupola-fellegek. / Éggel tapasztott épület.” (Kiemelések: U.P.) 22 „Nem, nem ígérhetem neked, / hogy szóból házat építek – / mért óvnának a forgatag / idő elől papír-falak?” (Kiemelések: U.P.) 23 „Igazság? Hová nyujtózunk e szóval?” 24 „Papirban kaptam ezt a szót, / mely messze földön pálma volt. / Papirba göngyölt gyenge tőt, / s most lám, előtted földbe nőtt. // Nedvvel telik, rügyet fogan, / s érik vele minden szavam, mivel sudáran felszökik, / valódi lombot hajt a hit.” (Kiemelések a pálma szó kivételével: U.P.) 25 „S mint égi szél himbálja padlás- / zúgban a szőlő-sorokat, / agyamban éjjel megforognak / a töppedő, fürtös szavak.” (Kiemelés: U.P.) 67 �Kutatóterület „Szavak ismerős fonadékán / átsüt a Tárgy szeme” Vö.: „kiáltana vagy szaggatottan / hebegne – nincs mód –, ráborul a bányaomlás háború kimondhatatlan torlaszokban.” (Harangszó), „Mondd, mondd el végre, merre jártál / kimondhatatlan álmaidban.” (Az alvóhoz), „Ott fent a dél vonul csapatban, / itt bent a vatta-némaság, – / mint vékony ing, a gondolat / úgy vérzik át, úgy érzik át.” (Délelőtt), „Én nem tudok beszélni. / Nekem már egyetlen beszéd: / üvöltve futni kint az utcán, / mint akinek a haja ég.” (Én nem tudok beszélni…) stb. (Kiemelések: U.P.) 28 Kiemelések: U.P. 29 Vö.: A Magyar Nyelv Értelmező Szótára, V. kötet, Mo–S, főszerk. BÁRCZI Géza, ORSZÁGH László, Bp., Akadémiai, 1961, 359. 30 Vö.: A Magyar Nyelv Értelmező Szótára, VI. kötet, 363. 31 Vö.: Uo. 32 Az ágyú és a torok metaforikus azonosítását a köznyelvi ágyútorok szóban is megtaláljuk, éppúgy, mint az okád igével történő használatát is: „Estétől éjfélig ezernyi ezer tűzgolyót okádtak az ágyúk a védtelen városra” (JÓKAI Mór: A kőszívű ember fiai, Bp., Szépirodalmi, 1967.) 33 Külön vizsgálatot érdemelne Babits Mihály Húsvét előtt című költeményének hatása. Amellett, hogy a Babits-vers a kimondás kérdését szintén a beszélőszervek rendellenességével köti össze („ha kiszakad ajkam, akkor is”, „ha vérbe lábbad a dallal”, „kisebzett szájam”, „a szók most fájnak e szájnak” stb.), a „borogatott ágyuk izzó torkai” kifejezés a fentiekhez hasonló gondolatmenetre ad alkalmat. (BABITS Mihály összegyűjtött versei, Bp., Szépirodalmi, 1977.) 34 Vö.: „Nem hallja őket, földsüket, / mint aki a multján üget, / egy néma ábra dobbanása: a ló és a lovas feje / szinuszgörbéket ír a tájba.” (A lovas), „Egymagában áll a háznál / Némábban a némaságnál” (Téli angyal), „jön-jön a néma robogás” (Ekhnáton az égben), „Egy fában lakom. / Lombja évszaktalan, / az égig ér, a dadogásig, / és látom zsúfolódni zárva-termő / gyümölcseit” (A látvány), „Ez a zuhogó némaság” (Hó), „Először csak dadognak, próbálkoznak, egy-egy cse- /nevész pitypang negyedhangja a grundon, aztán rá- / kezdik, ez már nagy beszéd, ömlik a növények, zöld- / tarka orációja, azt áriázzák, azt, mindig ugyanazt. / Változatokkal persze, levél, virágfej, törzs, ugyan- / az, más, ugyanaz. De hát ki bánja a tölgyfák tauto- /lógiáját? A Rák-térítő beszédét ismerem; aztán felel / rá a másik dél felől, az ekvátor szalagja el se hallgat.” (A föld emlékei, Kiemelések: U.P.) 35 A sistergés képzete többször kapcsolódik össze a szó fogalmával Nemes Nagy Ágnes költészetében: „a szó, amely a földből égbe / sistergő döngés ütemét / ingázza folyton…” (Mesterségemhez), „s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon, / s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg, / s megszületünk” (A reményhez). E jelenség részben összefügg azon meglátásokkal is, melyeket fentebb a szót folyadékkal azonosító metaforákkal kapcsolatban tettük. 36 A hír szó önmaga is tartalmazza a közvetítettség mozzanatát, amennyiben jelentése egy olyasvalamire vonatkozó információ, ami nincs közvetlenül hozzáférhető módon jelen. 37 Fontos megjegyezni továbbá, hogy ez az egybeesés az olvasás aktusában realizálódik a szemlélő „két szemében”. 38 Kiemelés: U.P. 26 27 68 �Kutatóterület Vö.: „a targally vonalai ében, / ismeretlen betűket írnak, / fent szikrázik az esticsillag.” (Jegyzetek a félelemről), „És nézni fentről, lentről, mindenféle szögekben / körültapogatni a tárgyat néhány szememmel / kivésni vélük a konturt, mosni, ledöntetni” (De nézni), „és ettől fogva a fém, / fémből ez a homorú magasság, / amely úgy szívja az utolsó páracseppet, / mint a felfelé való szédülések / levegőbeírt spirál-nyomát” (Félgömb), „Fejéke árnya, az árny vakító tus- / feketéje, mint egy először írt betű.” (Teraszos tájkép), „Más nem maradt: a szára. A levélszár üres pálcikasága. Egy puszta nyél, a megfosztottság maga. Még az avar arany-tragédiája sem az övé; ki veszi észre benne? Egy ócska ceruza, melynek hegyéről letörtek a szavak” (Falevélszárak), „Amint a dolgok ormain / a körvonal amelyre dűl / amint egy keskeny étmenetben / leszáll leszáll megtestesül” (Hó), „Hadd lássam még a szakadék felett / felhőbe vágott arcodat.” (Irgalom), „A förtelem dobostortája, tábla, / földtani metszet, kőzet-ábra, / ez a szegények bibliája, / olvashatod életedet, / undorból préselt rétegek.” (Utálat, utálat az egész) stb. (Kiemelések: U.P.) 40 Kiemelés: U.P. 39 69 �Kutatóterület BAKONYI ISTVÁN Képes beszéd Petrőczi Éva első részösszegzése 1990-ben a Dovin Művészeti Kft. kiadta Petrőczi Éva első válogatott verseskötetét Képes beszéd címmel, benne egy összeállítást az előző három kötet (Heléna bálja, Hárfakalitka, Ez is történelem) anyagából és Képes beszéd címmel az újabb művekkel. Vasadi Péter szerint a cím telitalálat: „[…] Egy szóban, kifejezésben, élményben talpraesett asszony talál itt változatos formát képekbe foglalt beszédének, mely (s melynek nyelve) ízes, őszinte, eleven. Sokra tartja a hangulati elemeket, sőt magát a hangulatot, ami nem pejoratív jellemzője egy költői magatartásnak.”1 Jelképes is lehet a kiadás évszáma: az új Magyarország megszületésének ideje, az ún. rendszerváltozásé, amikor az előzőekben emlegetett történelem új értelmet nyer. Noha költőnk nem tartozik a közéletben közvetlenül részt vevő írástudók közé, eddig pályája azonban mindenképpen arra enged utalást, hogy közvetve ő is az új világ hírvivője. „Orphikus líra az övé: fátyolozott fényű, túlvilágra orientált, mely az árnyak erőterében teljesedik máséval össze nem téveszthető, immanens költészetté. Innen tehát idegenségérzete, érzelmi és intellektuális magánya – de költői erőforrása is ebből eredeztethető.”2 A hajdani kritikus által használt jelző sajátos és hiteles módon minősíti Petrőczi Éva költészetét. Láthattuk korábban is a transzcendens jelleget, valamint a magányt is, bár az „idegenségérzet” emlegetése enyhe túlzásnak számít. Egyéni útja nem feltétlenül jelenti, hogy idegenül mozogna a világban és az irodalmi-tudományos életben. 70 �Kutatóterület A negyedik verseskötet egésze kétségkívül tovább erősíti ezeket a minőségeket, és az ajánló szövegben említett szellemi örökség, az Újhold folyóirat köreinek emlegetése ugyancsak ezt az irányt mutatja. (S ha ez így van, akkor többek között Pilinszky János vagy Nemes Nagy Ágnes szellemi rokona is ő.) Persze minden ilyen irányjelzés félrevezető is egy kicsit, hiszen az érintkezési pontok nem mindig egyértelműek. Még egy árnyalat az ajánlásból: „[…] úgy válogatott, hogy minden olvasó – iskolázottságtól függetlenül – örömét lelheti benne.” Azért ebben sohasem lehetünk biztosak… Igaz persze az is, hogy az olvasó öröme nem függ feltétlenül az iskolázottságától, és ugyanakkor érzékelhető a közérthetőségre törekvés is a szerkesztésben. A szerkesztés pedig teljesen világos és logikus, és ezen elismerő szavak a válogatót, Szabó Andrást (Petrőczi Éva férjét) illetik. Nyomon követi a költő addigi pályáját, hiszen válogatást találunk az addig megjelent három könyv verseiből, és ezt követően olvashatjuk az akkor, 1990-ben újnak számító műveket. Érdekes így újraolvasni a pálya java termését, valamint a további út lírai dokumentumait. Minden eddiginél teljesebb lesz ily módon a kép a mintegy száz oldalon. Különös hangulatot ad már a borító is, és egyben a történeti folytonosságot is jelzi: Graits Endre Bettike című festménye, Szelényi Károly fotója segítségével 1880-ig vezet vissza bennünket, a hátlapon pedig hasonló kivágásban a szerző fotója látható. (A fotós neve nincs feltüntetve.) A „képes beszéd” tehát szó szerint is érthető. Persze az azonos című vers másról szól. Itt is megjelenik (miként korábban többször) a sólyommadár, ez a magyarság számára különösen fontos lény, mint az ifjúság jelképe, valamint az időt is vele jellemzi a költő. Érdekes egyébként a „képes” szó többszörös jelentése, hiszen a vizualitás mellett a „képesnek lenni valamire” is igaz, és furcsa asszociációink lehetnek a képes fosztóképzős ellentétével kapcsolatban is. Persze ha erőltetetten tovább fokozzuk a játékot, akkor bizony a képtelenség területére érkezünk… Persze irodalmi vagy stilisztikai értelemben a „képes beszéd” olyan kifejezésmód, amelyben gyakran találkozunk a képi megjelenítés eszközeivel. Így van ez természetesen Petrőczi Éva költészetében is. A válogatott kötet első három fejezetére nem térek ki részletesen, hanem inkább az akkor újnak számító versek világát vizsgálom. Addigi pályájáról ezt írja Pomogáts Béla: „[…] a történelmi magyar „kisvilágot”, ennek a motívumkincsét, érzelmi tapasztalatait és lelki mozzanatait örökíti meg verseiben. Jól tudván, hogy ezekben az apró tapasztalatokban, tünékeny, mégis elfeledhetetlen emlékekben rejlik életünk magyarázata, egyszersmind a költészet titka és magyarázata.”3 Valóban így van ez, és hozzátehetjük, hogy ezt az utat folytatja szerzőnk az újabb termés tanúsága szerint is. Nincs látványos fordulat, sokkal inkább tudatos életműépítés. Él azzal, amit 71 �Kutatóterület útravalóul kapott, és ezt ötvözi tapasztalataival. Közvetve érzékelhetjük a nyolcvanas évek végének sok-sok változását, az új világ megszületésének szép kínjait. És éppen Útravaló című verse jelent fontos irányjelzést: „Mindig arra tekints, / kiért és hová indulsz, / meg ne inogj - / szerte ne vartyoghassa / kárörömét / lábad alatt / az iszamlós / varangy-makadám!” Az első három sor intelme, fogalmi közlése után a másik öt sor egyértelműen „képes beszéd”, költőnk stilisztikai sajátosságait magán viselő szöveg. Így, együtt, tömören ad látleletet lírájáról, annak tartalmi és formai jegyeiről és értékeiről. Hasonló a felépítése A vers, az enyém…-nek is, ahol „nem égi madár” és „nem tünemény” a vers, hanem: „jobbágyanya / féregjárta agyag- / kalodájában vergődő / gyermek csak.” Számos gondolatot fölvet ez a néhány sor, pl. a költői cselekvés értelmét és lehetőségeit illetően, vagy éppen a szép és az igaz tárgykörében. Lehet, hogy mindez következménye annak, amit Pomogáts Béla, a már jelzett írásban így fogalmaz meg: „[…] ott bujkálnak az egykor volt gyermekkor talán soha, vagy csupán a versírás jótékony hatalma által orvosolható kisebb-nagyobb lelki és érzelmi sérülései.”4 Bizonyára ott van a sérülések között az igaztalanul bebörtönzött apa sorsa, az ötvenes évek szörnyűséges világa. Ennek mintegy ellenpontjaként aztán a versekben gyakran látjuk a felülemelkedés és a bölcs távolságtartás jeleit. Többek között a néha a groteszkkel is érintkező ábrázolásmódot. Így is érintkezik a költő a korszak ismert jegyeivel és esztétikai időszerűségeivel. Közben számol egyéni lehetőségeivel, és sokadszor tesz tanúságot pontos önismeretéről. Nem idegen tőle itt sem a profán és a szakrális világ összekapcsolása. Fátyol című versében például a korinthusbeliekhez írott Pál apostoli levélből választ mottót, amelyben a nagy hajról, az asszony ékességéről van szó, és ezután énekli meg saját „fürtös haját”, amit időnként „tüskés tarlónak” érez. Igaz, ezt megelőzően a „fátyluktól megfosztottakról” emlékezik meg. Egy másik „hajvers” pedig így szól: „Illik hozzám, nekem / ez a Tatjána-hajfonat: / a taktikátlan szerelem / felségjele.” (Illik hozzám…) Ezzel kapcsolatos a következő idézet: „[…] az sem maradhat említés nélkül, hogy a hosszú haj, e különös női rekvizítum mily gyakran kerül elénk, már-már motívum értékű szimbólumaként valamely rejtetten is büszke asszonyiságnak.”5 Merész társításai és ötletes megoldásai tehát változatlanul ékesítik líráját. Közben megőrzi intimitását, az alkotás iránti alázatát is. Ha kell, fölülemelkedik és kívül marad, s ebben bizonyára segíti minden pályaszakaszában más irányú érdeklődése, tudományos tevékenysége is. És van még egy „hajvers” is, a Hajad. Itt az őszüléssel (ami kapcsolatban van az elmúlással) néz szembe, a „holdfényszilánkos” jelenséggel. Ahogy Zöldi László látja: „Legsikerültebbek azok a versei, melyekben az élet misztikusan értelmezett eseményeinek élményei sűrűsödnek. 72 �Kutatóterület A születés, a halál vagy a szerelem nagy pillanatairól vallván, azzal a metafizikai többlettel tud megszólalni, amely nélkül nincs maradandó értékű költészet. Mindez a misztériumoknak kijáró archaikus zengésű, biblikus nyelv közegén át hat.”6 Hozzátehetjük: Petrőczi Éva nemcsak az élet hagyományosan kiemelt pillanatait megidézve jut a metafizikai többlethez, hanem a leghétköznapibb jelenségek fölemelésével is. Megörökíti az élet kis (?) ajándékait, ahogy például fölidézi a társ egy különös mozdulatát egy utcai jelenetben. (Ajándék volt…) Különleges az is, ahogy két, önmagában nagyon fontos, ám lényegében alapvetően különböző példát egybevet, miként ezt teszi a Prózai verses ünneprontásban. Nagy Imréék újratemetésének napját egy vízfejű, beteg kislány emlékével köti össze ily módon: „Mint az apja karján / rövidke / sétára lebbent, / heges homlokú, / lepkefőkötő-álcás gyermek, / olyan most még / e nemzet. / Isten, ne add, / ne tedd, / ne engedd / címerrajzunkká / kövülni / ezt a látomást.” S most, több mint két évtizedes történéseinkkel a hátunk mögött igencsak fölrázóak ezek a sorok. Bizony, a költői fohász nem volt véletlen, és az sem biztos, hogy meghallgatásra talált… A „képes beszéd” nagyon találó itt! A nemzet betegsége, „lepkefőkötő-álcás” állapota nemcsak 1989. június 16ra jellemző. S a költői szó tartóssága, időn túlmutatni tudása egyértelmű. Ez a vers meghalad minden pátoszt és közhelyet, és így lesz hiteles és egyedi. Kétségtelen az is, hogy az új versek jeleznek bizonyos tematikai gazdagodást és színességet. Akkor is így van ez, ha továbbra is jelen vannak a kezdetektől fogva kedves témák, helyszínek, figurák. Ez utóbbiak között az örök alak, Jékely Zoltán például. Vagy a szülőföld szeretett elemei, miként azt a Totem hangütése igazolja: „Megvagy-e még, donátusi szőlőnk / születésem tiszteletére ültetett / mandulafája, kis mandulafám, / te pannón poéta-totem?” S milyen érdekes: az olvasó távoli dolgokkal vetheti össze e néhány sort, időben és földrajzi távolságban egyaránt. Hiszen a mandulafa már Janus Pannoniusnak is kedves fája volt, a totem pedig akár az indiánok világát is ide idézi. (A totem eredetileg egyébként a kanadai indusok kézjegye, mellyel törzsfőnökeik névaláírás helyett élnek. Tágabb értelemben törzsjelet jelent, és ebből fejlődtek ki később pl. a címerek.) A kapcsolat itt is misztikus: „Segíts ezután is / versbe-rántó veszélyekbe sodorva / őrizni napjaimat.” Így kötődik tehát az irodalmilag is fontos baranyai hagyományhoz, és egyben távoli vidékek kultúrájához és szokásaihoz, miközben saját, személyes fohászát mondja. A totemizmus pedig egy sajátos vallásfejlődési fokozatot jelent, és itt különös a kapcsolódása a mi keresztyénségünkhöz. Kimondatlanul is azt sugallja ez a párhuzam, hogy ebben a tekintetben is nagyon fontos az egymásra épülés és a folytonosság. Ha kell, különböző civilizációs szintek viszonylatában is. Másfajta „szentségtörések” mozzanatait is megleljük az akkor új versek 73 �Kutatóterület világában. A hervatói fatemplomban című versben például azt olvassuk, hogy „Ádám és Éva teste, itt / e szent helyen, / tömjénfüsttel, / gyertyákkal és / hűvös szláv dallamokkal / illőre kendőzötten is / szerelemszagú.” Persze, ha jól belegondol ebbe az ember, akkor bizony rá kell jönnie, nagyon is idézőjeles csupán a szentségtörés. Hiszen eredendően a profán és a szakrális közel sem volt olyan távol egymástól, mint ahogy ez a helyzet az elmúlt évszázadokban kialakult. Elég talán utalni a világirodalom egyik legszebb szerelmes versvonulatára, az Énekek énekére a Biblia ószövetségi részleteiből. S azt is hozzátehetjük, hogy az Újszövetség sem szól az életöröm ellen, igaz, nagyon szigorú erkölcsi alapon. (Lásd pl. a Hegyi beszéd egyes parancsait.) Ide tartozik a következő idézet: „[…] nem hangulatilag hiszi (vallásos) hitét, hanem mélyen és komolyan. Ugyanakkor szabadon, azaz nem mindent fogad el a nevében, azt fogadja el, de nem a hasonlót.”7 Összességében azonban elmondhatjuk, hogy a Petrőczi-vers hű tükre annak, hogy ezek a dolgok békésen megférnek egymás mellett, ugyanakkor érthető a költő „szabadkozása”: „[...] más szóval / nem mondhatom […]” Ez az összetettség tehát változatlanul jellemzi a Képes beszéd szerzőjét. Fontos az is, amit Drescher J. Attila így lát: „[…] formai tudása magasan átlag fölötti, de „könnyű neki”, hiszen költészetelméletből doktorált…”8 Persze a két terület nem feltétlenül következik egymásból, hiszen vannak olyanok, akik a líra lényegéről mindent tudnak, mégsem jelentős költők. Például Németh László halhatatlansága nem verseinek világából következik… Akkor is a tiszta forráshoz nyúl vissza Petrőczi Éva, amikor kora morális gondjait feszegeti. A sokat emlegetett páli fordulat, a damaszkuszi út példája a huszadik században különösen érvényes, ha a társadalmi és személyes változásokra tekintünk. A rendszerváltozás lázas pillanataira gondolhatunk, miközben olvassuk a Szeretet-kaméleon című verset, amelyben az apostolhoz szól. Akkor, amikor „a naponkénti / zsib-Damaszkuszon” tiporja egymást a tömeg. A „folyvást-forduló” tömeg, és nem véletlen ennek a szónak a használata. Nem véletlen, hogy nem nemzetet vagy népet emleget! És íme, egy másfajta megvilágítás: „Üres a damaszkuszi út. A nagy megtérők meggondolták magukat. Szépen, csendben, észrevétlenül akarnak Pállá változni. … A régi tolongók másfele vették útjukat. Arcuk árnyékban, hátuk mögött dereng még valami az egykori, rémisztő fényességből.”9 A szerző idézi Esterházy Péter bő tizenkét esztendővel korábbi szavait, a damaszkuszi úton való tolongásról. A Petrőczi-vers is abban a történelmi időben született, mint az idézett mondat. Nem véletlen egybeesések ezek! Költőnk tehát „képben van” minden időben, és „képes beszéde” a lényeget érinti. S mint oly sok költő, ő is foglalkozik az idő múlásával, az ifjúság gyors távozásával. Nincs benne azonban mélabú, keserűség. Világképe, gondolatvilága megóvja ezektől. Tömören jelzi ugyan a negatív jelenséget, de föl is oldja azt. „Ifjúságom / széthordta más. / Most: újraépül, / napra 74 �Kutatóterület nap.” – olvassuk az Egy Jeszenyin-témára c. költemény első strófájában. Igaz, ez sem egyértelmű, hiszen nem tudni, jutalom-e ez vagy büntetés… És így lesz minden tekintetben sematizmus-mentes ez a megközelítés. Belső töprengés és vívódás látszik inkább. S ez mindvégig jellemzi Petrőczi Éva költői pályáját. Bizonyos fordulatnak is tanúi lehetünk a Képes beszédben: a korábbiaknál gyakoribb a nagyobb lélegzetű, hosszabb vers, bár ez Petrőczi esetében igencsak relatív… Mindennek bizonyítéka a Ma bevégeztetett… egésze. „BEBÁBOZÓDVA csak / fél és negyed / versekre volt elég / bennem az indulat.” – olvassuk az elején, majd a „korszakváltás” igenlése következik. Persze több ez, mint terjedelmi bővülés, hiszen szinte új életprogramot tervez a költő. Az egyre sürgetőbb aktivitás szószólója lesz, afféle „Nap-Éva”-ként kell tennie dolgát. És nem marad el a józanságra intés sem: „Ám diadalt se ülj, / Hisz gőgöd is bebáboz.” Egyfajta tömör drámai monológként is olvashatjuk ezt a verset: egy önelemzésre érett alkotó monológját, töprengését, vívódását. Mint oly sokan, ő is számol a „lenni vagy nem lenni”, közvetve a „tenni vagy nem tenni” örök dilemmájával. És van itt, a hosszabb művek között egy, már a címében is monológ: A dajka elkallódott monológja. Egyértelmű, ha nem is mondatik ki, hogy a Rómeó és Júlia dajkájának bőrébe bújva tárul föl egy emberi sors. Tágabb értelemben egy kisemberi sors, „[…] az eddiginél több, ami / megillet engem.” fölismerése. Az ilyen művekre is igaz a 2012 óta Kossuth-díjas Vasadi Péter észrevétele: „[…] jó tulajdonságai közé tartozik, hogy szókimondó, nincsenek üres kísérletezgetései, természetessége levegős […]”10 Igen, ez a természetesség az egyik legfőbb érték ebben az életműben. Ugyan érintkezik a divatokkal, de mindig megőrzi szuverenitását. Örökölt és hozott értékrendjét. Persze továbbra sem mond le a végső tömörítés lehetőségéről, ha például négysorost ír. „Szomorú az én lelkem / mert a szent lépcsőket / Krisztusvérhamisítók / rohamozzák.” (Szomorú…) A népdalszerű kezdés után némi ünnepélyesség, majd kemény valóságbírálat következik egy élethazugság tapasztalásakor. Általánosítható igazsága minden hazugsággal szemben érvényesül. Gondolhatunk azokra, akik pl. Jézus nevében követtek el halálos bűnöket, irtottak népet, küldtek máglyára ártatlanokat. Igaz, annak előtte voltak tiszta mártírok, akik a keresztre feszítetthez méltó módon vállalták az üldöztetést, a halált. És persze a modern időkben is vannak, akik követik a legtisztább forrást, felekezettől függetlenül. És végezetül arról, hogy a fent hangoztatott értékek és sajátosságok jellemzik szerelmes verseit is. Nem újítja meg a magyar szerelmi lírát, diszkréten írja le a legszebb emberi kapcsolatot, nem dúl műveiben a szenvedély. Halk és meghitt a hangja itt, gazdagítván némi játékossággal. A fogalom ugyanakkor tágítható, hiszen bizonyos értelemben a szerelemhez közelálló módon viszonyul eszményeihez, kedvelt szellemi őseihez, hitének 75 �Kutatóterület forrásaihoz. A költészethez, a tudományhoz, a hithez, és azok művelőihez. Persze a „hagyományos” férfi-nő kapcsolat ábrázolása is helyet kap versvilágában, például így: „Szép vagy, én szerelmesem. / Arcodon / oly kíméletesen / jelenti magát az Idő, mint / a Wedgwood vázák / belsejének hajszálfinom / repedéseiben. // Szép vagy, én szerelmesem. / Nyakkendőt zsebbe, sután, így… / Megszolgált arc a tiéd, / hamis tükrök el ne veszejtsék.” Különös emelkedettséget ad a szövegnek, hogy a tizennyolcadik századi angol kerámiaművész, az egyébként tragikus sorsú Josiah Wedgwood nevéhez köthető műtárgy is „szereplője” lesz a műnek. Emelkedettség és diszkrét báj jellemzi ezt a szelíd vallomást. Mellette a biztos emberi kapcsolat tükre. Egyre gazdagodó költői világ Petrőczi Éváé. Nem kétséges, hogy a folytatás reményében. Jegyzetek 1 VASADI Péter: Egy „polihisztérika” rokonszenves torokfájása. Petrőczi Éva verseiről. Életünk, 1991/6. 573. 2 ZÖLDI László: Egy orphikus költő. Új Tükör, 1990. 3 POMOGÁTS Béla: Reménykedő rakosgatás. Confessio, 1991/1. 124. 4 POMOGÁTS Béla, i.m., 124. 5 DRESCHER J. Attila: „…hogy méltó véset nélkül ne maradjon” – Petrőczi Éva válogatott verseiről. Dunatáj, 1991/1. 74. 6 ZÖLDI László, uo. 7 VASADI Péter, i. m., 573. 8 Drescher J. Attila, uo. 9 BALÁZS István: Üres a damaszkuszi út. Új Ember, 2003. 01. 26. 10 VASADI Péter, i. m., 574. 76 �Találkozási pontok Kultúrtáj és irodalom Beszélgetés Bene Zoltánnal, a Madách Irodalmi Társaság elnökével GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ Bene Zoltán író, tíz prózakötet, számos antológia, nyomtatott és online folyóiratok szerzője. A Palócföldben is bemutatkozott már. A Madách Irodalmi Társaság elnökének 2012 őszén választották meg, ennek apropóján beszélgettünk. – Az Alföldön születtél, Szegeden élsz. A szegedi egyetem bölcsészhallgatója voltál, jelenleg doktorandusza vagy. Milyen útravalót kaptál az alföldi kultúrtájtól? – Kecskeméten születtem, mivel ott volt legközelebb kórház. Akkor ugyanis, 1973-ban, a szüleim Tiszakécskén tanítottak. Mindketten a szegedi felsőoktatásban szereztek tanári diplomát, Szegeden ismerkedtek meg, ám a tanulmányaik befejeztével nem tudtak a városban elhelyezkedni. Édesanyám egyébként Sajókazán látta meg a napvilágot, részben sajógalgóci, részben dubicsányi gyökerű családban, édesapám pedig apai ágon Balatonmelléki, anyai ágon jakabszállási (ami egy Kecskemét-környéki falu), ám a dédszüleim Kiskundorozsmáról kerültek oda a ’20-as évek földosztásainak köszönhetően. És Dorozsma, ugye, Szeged melletti település, ma már Szeged része. Szóval a szegediség akár genetikailag is bennem lehet, amúgy viszont a szélrózsa minden irányából származom, mint látható. Visszatérve 77 �Találkozási pontok a szüleimhez, az egyetem befejezése után vágytak vissza Szegedre, ezt a vágyat azonban csak 1983-ban tudták beteljesíteni, akkor költöztünk Szegedre Tiszakécskéről. Mondhatom akár úgy is: haza. Azóta sokszorosan bebizonyosodott, hogy számomra valóban ez a város jelenti az otthont, így vagyok kódolva. Az általános iskola felső tagozatát és a gimnáziumot is itt végeztem, utóbbit a Tömörkényben, nagyon szerettem. A felsőoktatásban 1991-ben, a József Attila Tudományegyetem magyar-történelem szakán kezdtem tanulni. A paraméterek aztán gyorsan módosultak: egy év múltán leadtam a történelmet, hogy fölvegyem helyette a XIX. és XX. századi magyar irodalom speciális képzéseket, végül azonban harmadévesen félbehagytam az egészet. Dolgoztam mindenféle rosszabbnál rosszabb munkahelyeken és -körökben. Csakhamar beláttam, ez nem is fog változni, ha nincs valamiféle diplomám. Ezért kezdtem el 1998-ban a művelődésszervezés szakot a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (ma már a Szegedi Tudományegyetem kara), s miután közben könyvtárba kerültem dolgozni, 1999-ben a könyvtár szakot is. Előbbit 2002-ben, utóbbit 2003-ban végeztem el. 2009-ben pedig az andragógia mesterszaknak vágtam neki, amit 2011-ben abszolváltam. Végül 2012 őszétől a Szegedi Tudományegyetem Málnási Bartók György Filozófia Doktori Iskolájának vagyok doktorandusza, annak kultúraelméleti alprogramjában. De nem csak a tanulmányok és a gyerekkor, valamint a kamasz- és fiatalkor köt Szegedhez. Hogy pontosan, vagy inkább: valójában mi is, azt nem tudom szentenciaszerűen megfogalmazni. Gyerekkorom nyarainak egy részét az Alföldön (Jakabszálláson), másik hányadát a hegyek között töltöttem (Dubicsányban); mind a két vidéket szerettem, szeretem, azonban a hegyekben nem tudom magam hosszú távon elképzelni. Átmenetileg igen, átutazóként, turistaként, hosszabb-rövidebb ideig ideiglenesen ott állomásozó alföldi emberként. Vélhetően itt jön a képbe az általad említett kultúrtáj-jelenség… Például egészen más a folyó, amikor hegyek között kanyarog, mint az Alföldön. A Tisza szép Tokajnál, de Szegednél egyenesen lenyűgöző. 2006-ban, amikor emberemlékezet óta a legmagasabb volt a vízszintje, a szegedi, Széchenyi István nevét viselő főtér méterekkel a folyó vízszintje alatt helyezkedett el (normális vízszint esetén is mélyebben van, mint a folyó). A Tisza-menti mellvédeken homokzsákok, a parthoz közeli utcákban, tereken buzgárok… Ha az ember kisétált a Tisza Lajos körút végére, láthatta, hogy a hajóállomáson horgonyzó hajó a mellvédnél magasabbra emelkedik. Ijesztő, egyben megrendítő látvány volt. Megértettem, mit jelenthetett az 1879-es árvíz pusztítása. Ugyanakkor azt sem szabad felednünk, hogy az egész ország mit köszönhet annak a Víznek: ha Szegedet akkor nem törli el a föld színéről a Tisza, ma az Alföldön egyetlen olyan nagyváros sincs, amelyik szerkezetileg valóban város, s nem csupán önmagán túlnőtt, saját kereteit szétfeszítő falu… 78 �Találkozási pontok – Tanulmányaid mellett elkezdtél írni. Elméleti-filozófiai képzettséged és írásaid egy része alapján azt mondhatjuk, gondolkodó esszéíró vagy, ám szépirodalmi, írói munkásságod különösen imponáló. A főként Szegedhez kötődő, lokális társaságokon kívül a legjelesebb irodalmi társaságok tagjai közé választottak (tagja vagy a Magyar Írószövetségnek, a Fiatal Írók Szövetségének, a József Attila Körnek, a Pen Clubnak, a Magyar Írók Egyesületének, és sorolhatnám). Több mint egy évtizede számos vezető szépirodalmi folyóirat közli írásaidat, irodalmi online portálokon jelensz meg, tehetségedet tíz köteted, számos megjelent írásod, díjak, elismerések jelzik. Mit jelentett számodra első köteted megjelenése? – Furcsa volt. Írtam én már a középiskolában is, a Tömörkényben többkevesebb sikerrel szerepeltem pályázatokon, ami annyit jelent, hogy az évről évre kiírt Tömörkény pályázaton mindig nyertem valami díjat – ez azonban nem engem dicsér, inkább arról árulkodik, hogy nem volt valami erős akkoriban a mezőny. Mindenesetre érettségi után sokáig nem írtam semmit, aztán egyszer csak elővettem egy régi ötletet, s ebből lett a Fekete föld, azaz az egyiptomi Amenemhát története a Krisztus előtti VI. századból, ahogyan azt ő maga előadja. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően a történet − könyv alakjában − meg is jelent 2001 könyvhetére. Ezt követően küldözgettem novellákat folyóiratoknak, s hamarosan azok is kezdtek megjelenni. Igazából ez fontosabb volt számomra, mint a kötet, bár a Fekete földet szerettem írni és többé-kevésbé szeretem így is, ahogy megíródott; az irodalomban való legitimitást viszont sokkal inkább az jelenti, ha az igazi, értékes folyóiratok befogadják az embert. A társaságok már a következő lépés. – Szerénynek tűnsz. A középiskolai eredményeid minden bizonnyal előrevetítik a felnőtt író sikerét, tehetségét. Olasz Sándor, a Tiszatáj egykori főszerkesztője ezt írta Rólad: „Bene Zoltán az utóbbi években föltűnt legifjabb prózaíró nemzedék egyik legtehetségesebb tagja. Humora, a groteszk jelenségek iránti érzékenysége, a mesélés öröme, elegáns, lendületes prózastílusa – mind-mind olyan írói erények, melyek a pálya későbbi szakaszaira nézve is biztatóak. Munkái mögött valóságismeret és tapasztalat rejlik, miközben persze a modern próza minden fontosabb elbeszélés-technikai újítását ismeri.” Mit jelent ma magyar írónak lenni? – Például azt, hogy az ember tapasztalatból tudja, ki volt Olasz Sándor… Nagy vesztesége ő is a magyar irodalomnak. De, gondolom, általánosabb választ várnál. Persze, igazad van… Húzom az időt, mert ez nem könnyű kérdés. Nemrégiben egy másik interjúban hasonló kérdésre azt feleltem, hogy az írástudóknak felelősséget kell vállalniuk, az öncélúság, a l’art pour l’art, a semmi folyamatos ragozása, a spekulatív szövegelés legjobb esetben is pusztán struccpolitika. És nem csak a magyar nyelvű írókkal kapcsolatban 79 �Találkozási pontok gondolom ezt, bár talán nem túlzás azt állítani, hogy egy kis nyelvet bíró közösség esetében mindez hatványozottan igaz. Még akkor is, ha fölöttébb relatív fogalom a „kis nyelvet bíró közösség”. Mintegy tizenöt millióan beszélik a magyart világszerte − ez elenyésző az angolhoz, spanyolhoz, némethez, franciához vagy az oroszhoz képest, ugyanakkor megdöbbentően nagy szám (mondjuk) a hantik vagy a manysik szemszögéből. – 2012-ben megválasztottak a Madách Irodalmi Társaság elnökének a leköszönő Andor Csaba helyére. Édesapád, Bene Kálmán Madách-kutató, aktív tagja a Madách Irodalmi Társaságnak, illetve a Digitális Madách Archívum egyik kezelője. Mi az a motiváció, amely miatt Madách Imréhez fordultál? – Egyrészt az édesapám. Másrészt maga Madách Imre, aki nemcsak a magyar, de a világirodalom egyedülálló géniusza. Következésképpen megkerülhetetlen. Szerencsére nem kizárólag magyar unikum, mivel számos nyelvre lefordították, így sokmillióan olvashatják. Ennek ellenére messze nem foglalja el azt a helyet a világirodalomban, ami megilletné. Ebben bizonyosan szerepet játszik az is, hogy, sajnos, volt időszak, amikor Goethéhez és a Fausthoz hasonlítgatták, s ez a vélekedés mélyen gyökeret eresztett. Holott Goethe zsenije egészen más, mint Madáché. A Faust is remekmű, de a triviális látszat-analógiákon túl nem sokban hasonlítható a Tragédiához. Olyan ez, mint mikor Ottlik Iskola a határonját Musil Törlessével vetik össze, mert mindkettő katonaiskolában játszódik. Értelmetlen és meddő. Visszatérve Madáchhoz, Máté Zsuzsa meghatározása Madách Imrére, amit monográfiája címében is használ, plasztikus és pontos: poeta philosophus. Platón egy helyen kategorikusan kijelenti, hogy „filozófia és költészet régóta ellenséges viszonyban vannak egymással” − hát, Madách erre jócskán rácáfol (mellesleg eme cáfolat nélkül sem értenék egyet Platónnal). Minden jó irodalomnak van filozófiai vonatkozása, a Tragédia azonban ennél sokkal messzebb megy: egy koherens filozófiai rendszer. Ilyen volumenű alkotásra nagyon kevesen voltak képesek az elmúlt párezer esztendőben… – Fiatal elnökként mit szeretnél megőrizni az előd(ök) munkásságából, és mi a koncepciód a társaság vezetésében? – Megőrizni? Mindent. Az irányokon szükségtelen változtatni, különben sem vagyok híve a változtatás kedvéért történő változtatásoknak. Arról nem is beszélve, hogy a Madách Társaság esetében az elnökváltás mindössze annyit jelent, hogy más lett a Társaság hivatalos képviselője. Andor Csaba nagyszerűen végezte azt a munkát, amit végzett, viszont a pályázatokat és egyéb bürokratikus követelményeket már megterhelőnek érezte, ezért nem akarta elnökként folytatni. A szerkesztői, kutatói, szervezői feladatokkal viszont a jövőben sem hagy föl. Ettől függetlenül azért, hogy ne bújjak 80 �Találkozási pontok el a kérdésed elől, két fontos feladatot meg tudok nevezni. Egyrészt úgy vélem, minél szélesebb egy fórum, annál jobb, tehát (amellett, hogy jelenleg sem tekinthető szűknek a merítés) szeretném, ha mind többen jelentkeznének a Madách Szimpóziumokra − előadni is, a hallgatóság soraiba is. Másrészt életbevágóan fontos feladat, hogy újabb forrásokat tudjunk bevonni a Társaság finanszírozásába. Ez egyrészt a könyvkiadói tevékenység jövőjének záloga, másrészt a szimpóziumok minél igényesebb megrendezésének és lebonyolításának feltétele. Fontosnak tartom, hogy az évente megrendezésre kerülő tanácskozások őszi ülésszakát (hiszen évek óta már nemcsak esztendőnként egy alkalommal, hanem kétszer: tavasszal és ősszel rendezzük a szimpóziumokat) a lehető legtöbb alkalommal Nógrád megyébe tudjuk hozni. A minimális célom, hogy minden második ősszel Nógrád megyében találkozzunk. Ez azonban mindenekelőtt pénzkérdés: legalábbis szállást, előadótermet kell bérelni, de az igazi az volna, ha a résztvevők utazási költségeit is át tudnánk vállalni. Végezetül a még ennél is inkább igazi az lenne, ha ezen felül is maradna (nevezetesen az előadók tiszteletdíjára) pénz − jelenleg azonban úgy állunk, hogy járni jár, csak nem jut… – A nógrádi kötődésű Madách Gáspárral, Gerelyes Endrével is foglalkozol írásaidban. Kik azok az íróelődök, akiknek munkássága, írói-emberi habitusa hatással van Rád? – Napestig sorolhatnám. A kortársak között is sokan vannak, a klasszikusok között sem kevesen. Inkább nem is hozakodom elő nevekkel, tényleg parttalan volna... Ha műhelyeket firtatsz, arra is nehéz a válasz. Kevés is van műhelyből ma már − legalábbis klasszikus értelemben vett műhelyből mindenképpen… Vannak irodalmi „helyek”, ahová szívesen tartozom, amelyekre műhelyként tekinthetek. Négy-öt ilyen műhellyel van kapcsolatom, egyikkel sem nagyon szoros, nem „belső körös”, de azért valamilyen. – Egyik legutóbbi sikeredről is ejtsünk néhány szót! Nemrég a Duna Televízió stábja is követte a Móra Ferenc Népszínház társulatának a Bujdosók című daraboddal 2012 szeptemberében megtett erdélyi turnéját. Az ősbemutató után megjelent kritikában számot ad Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője a közönségsikerről: „A kortárs szegedi író művének színpadi adaptációja érezhetően megérintette a közönséget.” Miért fordultál Mikes Kelemen felé? – Rákóczi alakja azóta érdekel, mióta olvastam a Tenkes kapitányát, a Vöröstorony kincsét, szóval vagy harminc éve. A Fejedelemtől már csak egy kurta lépés Mikes Kelemen. Íróként 2003-ban fordultam a téma felé. Abban az esztendőben a Magyar Írószövetség és a Honvédelmi Minisztérium hagyományos irodalmi pályázatára született A kimondhatatlan nyomorúság 81 �Találkozási pontok című elbeszélés, amellyel díjat nyertem, s amely egy Mikes-parafrázis. 2011ben, A kendő című elbeszélés középpontjában ugyancsak a bujdosók álltak, ezzel is nyertem díjat az említett pályázaton. A színdarabírásra pedig Kátó Sándor barátom, az algyői Móra Ferenc Népszínház művészeti vezetője beszélt rá. Először 2008-ban egy Balassi Bálinttal kapcsolatos színpadi játékot, majd Damjanich Jánosról egy drámát írtam, végül 2011 végén, 2012 elején a Bujdosókat. A dráma egyetlen napon játszódik, mikor is meghal Csáky Krisztina, Bercsényi gróf felesége, és világossá válik a gróf szándéka nevelt lányával, Kőszeghy Zsuzsival kapcsolatban. A bökkenő csak az, hogy Zsuzsi és Mikes vonzódnak egymáshoz. Ennek ellenére Mikes semmit nem lép Bercsényivel szemben. Azt is mondhatnánk, Mikesnek a Fejedelemhez és főgenerálisához való hűsége erősebb, mint a szerelme Zsuzsi iránt. Mondhatnánk ezt, de ne mondjuk mégse, mert botorság. Nem erről van szó. Sokkal-sokkal többről. A hűségnek, az elhivatottságnak, a szeretetnek olyan dimenzióiról, ami meghaladja a legtöbb ember képzelőerejét és empátiáját. Mikes Kelemen alakját nem véletlenül választotta emblémájául a Nyugat folyóirat. Mikes Kelemen valóban emblematikus alak. Példa- és jelkép. Korunkban különösen fontos. Napjainkban, amikor tömegével tántorognak ki honfitársaink önként − ezúttal nem Amerikába, sokkal inkább Nyugat- és Észak-Európába, a hűség fölértékelődik. Mikes Kelemen azért tartott mindenhová Rákóczi Ferenccel, mert hűséges volt mindahhoz, amit a Nagyságos Fejedelem mind a mai napig megszemélyesít: az egységes, független Magyarországhoz. Nem azért vállalta a száműzetést, a megaláztatásokat, a szerelme elveszítését, az intellektuális magányt, hogy jobban éljen, nem azért, hogy könnyebben boldoguljon − hanem ezért az eszményért. S mindemellett még ráadásul zseniális író is volt, a legnagyobbak egyike... – Disszonáns világunkban sokak által anakronisztikusnak ítélt erényekről beszélsz: hűség, szeretet, empátia… Mit jelentenek ezek a fogalmak számodra? – Úgy hiszem, léteznek általános emberi értékek, amelyek az emberség legbensőbb, legigazibb lényegét jelentik, s amelyek annyira összetettek, hogy nehéz őket szabatosan, közérthetően meghatározni. Ezen értékek csírái – kisebb-nagyobb mértékben – minden emberben megtalálhatók, azonban számtalan tényezőtől függ, hogy csírák maradnak vagy (hadd legyek egy kicsit patetikus:) szárba szökkennek. Az általad említett tulajdonságok egytől egyig ilyen alapvető értékek. Én nem gondolom őket anakronisztikusnak. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy kevés Mikes Kelemen született a történelem folyamán – no, de éppen ezért példakép, éppen ezért szimbólum! Véleményem szerint ma is szükség van példaadó életekre. Szomorú, hogy a fogyasztói társadalomban, amelyben élnünk kell, 82 �Találkozási pontok percemberkék válnak követendő mintává, valódi ideálok viszont alig-alig vannak. Az ember esendő, csetlik-botlik, nehezen találja az útját, ám ha nincsenek előtte követendő példák (valódiak!), még nehezebb a dolga. És nem állítom azt, hogy (mondjuk) Mikes Kelemen tökéletes lett volna, de azt igen, hogy bizonyos vonatkozásokban különb a legtöbbünknél. Bizonyosan nem válhatunk olyanná, amilyen ő volt, de ha nem is törekszünk rá, mert önelégülten azt hisszük, pusztán azzal, hogy homo sapiensnek születtünk, ráadásul Európába, letudtunk mindent – nos, az már probléma. A kérdésedre válaszolva: törekszem az alapvető emberi értékek felé. Gyarló vagyok, és rengeteget hibázom. De törekszem… 83 �Kép-tér Képírás Beszélgetés Abonyi Antal operatőrrel SHAH GABRIELLA Abonyi Antal Baglyasalján született, innen indult filmes pályafutása. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzését követően, 1961-től a Hunnia Filmgyárban kezdett dolgozni, majd 1968-ban a Magyar Televízió vezető operatőre lett. Több jelentős játékfilmben dolgozott (pl. Húsz óra, Aranysárkány, Völgy, Hahó, Öcsi!, Az özvegy és a százados), ezenkívül bábfilmeket és szórakoztató műsorokat is készített. 75. születésnapja alkalmából életútjáról, pályafutásáról beszélgettünk. – Nógrád megyében, Baglyasalján születtél, ahová a mai napig hazajársz. Mit jelent neked ez a hely? – Baglyasalja – egy életen át elkísér ennek a kis nógrádi falunak a neve, sokszor leírom, hiszen itt születtem 1938-ban. Akkor még egy kis falucska volt, de én városnak láttam. Volt egy temploma, ahol kisgyerekként ministráltam, volt egy nagyon szép kaszinója, körülötte csodálatos parkkal. A parkot az én nagyapám, (Adamszky) Abonyi Jenő tervezte és kivitelezte, és gyermekkoromban még eredeti pompájában létezett. A kaszinóban működött egy mozi, édesapám, Abonyi Antal volt a mozigépész. Sokat jártam fel hozzá a gépházba, ahol megcsodáltam a kattogó vetítőgépet a vibráló fényeivel. Ez a mesevilág határozta meg a további életutamat. Sajnos a csoda véget ért, a szüleim elváltak, de gyökeret vert bennem a mozi és a film iránti rajongás. Ezek a baglyasi élmények határozták meg a jövőmet, hogy a filmnek szenteltem az életemet. 84 �Kép-tér – Tízéves voltál, amikor Mátraszelére költöztetek. Ott volt lehetőséged a film közelében maradni? – Édesanyám nővérének a halála miatt költöztünk el, hogy annak kislányát, Pötyikét anyám nevelje. A későbbiekben, a falu villamosítása után, filmszínházat nyitottak, amelynek a vetítőgépésze Pötyike férje, Králik János lett. Újra felcsillant bennem a remény. – Hogyan kerültél a Színház- és Filmművészeti Főiskolára? – Az általános iskola befejezése előtt levelet írtam a filmgyárnak, tanácsukat kérve, hogy milyen irányban folytassam a tanulmányaimat, hogy operatőr lehessek. A levelemre maga a nemzetközi hírű operatőr, Illés György válaszolt, akit már hírből régen ismertem. De hogy ő válaszoljon nekem, arról álmodni sem mertem. Nagyon kedvesen bátorított, és tanácsokkal látott el, hogy miképpen készülhetek leghasznosabban a filmoperatőrségre. Javaslatára a salgótarjáni Madách Gimnáziumba iratkoztam be. Miközben hétköznaponként ide jártam, a hétvégéken már a szelei moziban lettem vetítőgépész. Érettségi után egy évvel, 1957-ben felvettek a főiskola operatőri szakára. – Mesélj a főiskolás évekről! Ki volt számodra a legfontosabb mester? – Nehéz évek következtek, mert rengeteg hiányosságot kellett pótolnom. Az első években hosszú éjszakákon át tanultunk a főiskola Vas utcai könyvtárában. Szerencsénkre kiváló tanárok tanítottak. A művészettörténetet Szőllősi Andrásné, az irodalmat Hegedűs Géza, a filmtörténetet Nemeskürty István. De mindenekelőtt Illés Györgyöt kell megemlítem, aki már nagyon sok világhírű operatőrt tanított (Zsigmond Vilmost, Badal Jánost, Kovács Lászlót, Koltai Lajost, stb.). Fantasztikusak voltak a mestereink. Illés Gyuri bácsi nemcsak mint tanár, s nemcsak mint operatőr, hanem mint ember is a legnagyobb szeretetnek örvendett. Valami különleges érzéke volt az emberekhez. Mindannyiunk apja volt. Amikor a filmgyárban mellette dolgoztam, már akkor is mindig szakított időt arra, hogy elmagyarázza nekünk, miként és miért úgy világít, vagy a kamerát miért helyezi oda, ahová. Mellette dolgozni felért egy második főiskolával. Tőle tanultam, hogyan kell nyugodtan, jó hangulatban dolgozni, és ő maradt a példaképem a mai napig. Hálával tartozom még Forgács Ottó operatőrnek, mellette lettem igazi operatőr, rám bízta a kamerát, én ülhettem a kamera mögött, én vehettem fel a jeleneteket. Megbízott bennem, annyira, hogy látatlanban rám merte bízni a kamera irányítását. – A Hunnia Filmgyárban dolgoztál a főiskola befejezését követően. Hogyan kerültél a Magyar Televízióhoz? – Hét éve dolgoztam a filmgyárban, amikor kínálkozott a lehetőség, hogy átvesznek a televízióhoz főoperatőrnek. Ezt Lénárt Istvánnak köszönhettem, aki akkor az operatőrök főnöke volt. Ott aztán minden eddigi vágyam 85 �Kép-tér beteljesülhetett. Habzsoltam a munkát, szinte minden műfajban dolgoztam. Megtanultam az elektronikát, és megint szerencsém volt, mert olyan rendezővel kerültem össze, aki imádta ezt a műfajt. Ő volt Rajnai András. Együtt készítettük például a Pirx pilóta, a Dante: Isteni színjáték – Pokol és a Gulliver című filmeket. – A tévéjátékokon kívül számtalan szórakoztató műsor készítésében is részt vettél. – Egy véletlennek köszönhettem az újabb szerencsémet. Kalmár András rendezőnél be kellett ugranom egy pótfelvételt csinálni, ami kimaradt egy már más operatőrrel elkészített műsorból. A pótfelvételt elkészítettem, ami annyira megtetszett a rendezőnek, hogy felkért, dolgozzunk együtt. Így kerültem a szórakoztató osztályra, ahol a nyugdíjazásomig dolgoztam. Nyolc éven keresztül a szilveszteri műsorok főoperatőre voltam, majd soksok szórakoztató műsort, operettet, zenés műsort, kabarét forgattam (mint a Lili bárónő, Egy csók és más semmi, Bársony Rózsi, Rökk Marika, Én csak táncolok – Medveczky Ilona műsora, Ez is operett, az is operett...). Vagy megemlíthetem még a Szeszélyes évszakokat, az Uborkát, és a Kató néni műsorokat is. De a Röpülj páva zenei vetélkedő egy részének felvételét is, éppen Salgótarjánban, én készítettem. – Nagyon sok dokumentum- és ismeretterjesztő film operatőre is voltál. – Az ismeretterjesztő filmek közül szívesen emlékszem Czeizel Endre műsorára, a Születésünk titkaira, vagy Osskó Judit rendezésében a Párizs építészete, Finnország iparművészete, Dél-Afrika építészete című műsorokra, de nagyon érdekes volt még Apponyi Geraldin élete is. Ő Albánia királynője volt a II. világháború előtt. – Ne feledkezzünk meg a bábfilmekről, hiszen olyan kiváló bábfilmek operatőre voltál, mint a Futrinka utca, a Dús király madara és a Süsü, a sárkány. – Igen, a sors ismét adott egy újabb lehetőséget. Az évek alatt sok bábfilmet is csináltam, Szabó Attila rendező felkért a Süsü mesesorozat operatőrének. Ennek a sorozatnak óriási sikere lett, örömmel mondhatom, hogy harminchat ország vette meg. Dacára annak, hogy – ahogy korábban felsoroltam – rengeteg műsort is készítettem, az ismertségemet jórészt mégis ennek a mesesorozatnak köszönhetem. Bárki, ha meghallja, hogy én voltam a Süsü operatőre, felkapja a fejét, fülig szalad a szája, és hálából rögtön igazi barátjává fogad. – Nem hagyhatom ki, hogy ne kérdezzek rá, volt-e közös munkátok a szintén palóc Gaál István rendezővel. – Illés Györgyhöz hasonló természetű volt Gaál István is. Vele 1964-ben dolgoztam együtt segédoperatőrként, a Jegenyék című filmben. Benne 86 �Kép-tér a sokszínű tudását, a nyugalmát és a csendességét becsültem. Eszményi rendező és munkatárs volt. – A filmjeiddel több díjat is nyertél. Melyek számodra a legfontosabbak? – Az egy csók és más semmivel a Veszprémi Fesztivál fődíját kaptuk, de külföldi fesztiválokon, pl. az Ének a galaktikáról című filmért 1976-ban a technikai fődíjat nyertük el. Az Alfonzó-showért megkaptuk a Montreaux-i Fesztivál díját, a Dante: Isteni sztínjáték – Pokol című alkotásért pedig a Spanyol Fesztivál díját. Számtalan nívódíjnak vagyok a tulajdonosa. Ma már nyugdíjas vagyok, de örömmel járok haza Baglyasaljára, a településre, ahonnan annak idején elindultam. 87 �Ami marad Hazám Szálinger Balázs: Köztársaság PUCHER BÁLINT Szálinger Balázs tavalyi kötete saját meghatározása szerint is öszvér: líra, dráma, epika, olvasható zárójeles alcímként, és a felsoroltakon belül is más műnemeket, műfajokat lehet felismerni. Az epikus rész lírai stíluseszközöket használ, a versciklusok egyes darabjaiban pedig múltbeli műfajokat porol le, értelmez át. Ezeknek a végeredménye pedig egyfajta, kimondottan posztmodernnek is nevezhető transztextualitás és eklektika. Az utalások viszont nem öncélúak, nemcsak játékot és műveltségi poént jelentenek, hanem átértelmezik az előzményeiket, megerősítik rajtuk keresztül a jelenlegi írások jelentését. A kötet heterogén jellege, az átfogó szerkesztési, stíluselvek hiánya azért nem róható fel véleményem szerint hibaként, mert a művek alapvetően hasonló témákat variálnak. Az első, cím nélküli fejezet versei nagyrészt madártávlatból, a tágabb társadalmi, politikai összefüggésekben ábrázolják az embereket. A második részben, a címadó Köztársaság című drámában már beszűrődnek az egyéni ambíciók, a párkapcsolatok is. Utóbbi témaköre uralja a harmadik fejezet költeményeit a korábbi témák rovására. A következő rész elbeszélő költeményében, a Háborúban szinte kiegyensúlyozottan vannak jelen a kötet fő kérdéskörei. Ezt követi az utolsó, önálló fejezetként feltűntetett Zárlat, ami stílus és gondolatiság szempontjából mégis inkább a Háború utószava. A Köztársaság közéletet, társadalmat érintő problémafelvetései széles skálán mozognak, a rögvalóságtól az absztrakt problémákig. A külvárosi és vidéki szegénység ugyanúgy megjelenik a versekben, mint a jelenkori politika és állam működési zavarai: „Közben mintha egy aszteroida / Által kiölt lények hullái közt / Szlalomoznánk: csupa nagynevű cégek / Roncsai közt 88 �Ami marad megyünk észak felé.” (Salgótarján), vagy: „Az urbánus az egy városlakó? / A népi az egy ornamentika? / Kezetekben szitokszó lett a város? / Kezetekben szitokszó lett a nép?” (Rendszerváltás_2.0.). Reagálnak az aktuálpolitikára: „Nyolc óránál francia tüntetők, / Három óránál zajos lengyelek. / A szabadság két zászlaja alatt / A Rökk Szilárdon felvonultanak, / Édes hazám, Európa rád figyel.” (Népek tavasza), de a történelmi sérelmekre is, mint a szabályzatot imitáló Magyar Mártírvárosok Szövetsége: „8. § Rendes tag lehet / Bármely város, amelynek lakosságát / Az akkori lakosság minimum / 3%-át sújtó, halállal / Járó, a Szövetség szabályzatának / Megfelelő alapossággal és / Sikerrel igazolt atrocitás / Ért az országgal háborús viszonyban / Álló idegen hatalmak vagy belső / Erők bűnös tevékenysége által”. A második versciklus darabjaiban a közéleti témájú kérdések inkább a magánélet fényében jelennek meg, illetve még általánosabb, elvontabb szinten foglalkoznak a problémákkal. Ennek az első verse igen határozottan fogalmazza meg azt a gondolatot, ami a közügyek jelentőségét lecsökkenti a párkapcsolatokhoz képest, egy fiktív személy monológjában, amiben a ’48-as forradalom kitörésekor beszél a társáról: „Beelőztük a pesti forradalmat, / S bár már szeles, ideges volt a város, / A közügyek érdektelenné váltak. / Mikor kukákat kezdtek borogatni, // Már négy zöld szem volt a történelem.” (Jelena, én zöld szemeim fele). A következő darab folytatja ezt a gondolatot, csak más viszonylatban, kissé a vágáns-dalokat idéző módon értékeli fel a szerelmet a vallással és az egyházzal szemben (Audiencia Benedeknél). Viszont a későbbi versekben a kapcsolatok árnyoldala, a kiábrándulás is megjelenik. Számomra az egyik legjobban sikerült darab ebből a csoportból a viszonylag hosszú, A halálra ítélt szerelmet című vers. Több mű reflektál a szerelmi költészet toposzaira, és magára a műfajra is: „A szerelmes dalok fölemelkednek, / Amint kidől a lábuk alól a zsámoly. / Izgága és taknyos, kezelhetetlen / Múzsája nélkül a dal máris varázsol.” (Somlyó Zoltán). A kötet utolsó versei absztraktabbak a többségnél, közülük a Napot emelném ki, ami a konferenciabeszédek stílusában, egy üzleti stratégián keresztül mutat rá egyfajta magyar mentalitásra. A drámában és az epikus költeményben ehhez hasonló gondolatiságot a műfajuk miatt nehezebb leírni, de a Köztársaságban jól megfigyelhető egyfajta ideológiai vita. A Római Köztársaság idején, egy kalózszigeten játszódó történetben a későbbi diktátor, Caesar, még szenátorként – hogy kevésbé egyértelmű legyen, Gaius-nak nevezve – fogoly. A cselekmény két fő szála közül az egyik az ő felszabadulásáról és bosszúállásáról szól. Ez alatt „összebarátkozik” a kalózok vezérével, aki valaha maga is római katona volt, viszont kiábrándult a köztársaságból, és a kalózok között hozott létre egy olyan rendszert, ami szerinte jól működik. A Caesarral folytatott viták kérdése az, hogy melyik a jobb, morálisabb: a demokratikus jogállam, ami 89 �Ami marad cinikus és szemet huny bizonyos problémák felett, vagy a törvények nélküli, bűnözésből élő, más tekintetben a kommunista utópiára emlékeztető formáció, ahol viszont egyenlők a polgárok és közös a vagyon. A kalózvezér egy monológjában pontosan fogalmazza meg a demokrácia iránti szkepszist: „Minden államforma és állam, ami nem / A mi elveink szerint működik, / Egy jó cél vagy idea alapján / Kezdi az életét, majd elfajul […] A demokrácia is úgy van, / Hogy jót akarnak még az elején, / Aztán kiderül, hogy amint a nép irányít, / A nép mögött a népnek vágyai / Húzódnak meg (…) A vezetők elémennek a vágynak, / Azt követik, kiszolgálják látszólag, / De nyilván úgy, hogy ne járjanak rosszul: / Nincsen egyenes út, hacsak nem az, / Hogy a vágyak változását követni / Képes, azt kitanuló felső réteg / Áll be a demokrácia fölött, / A nép döntésképessége pedig / Illúzió lesz, amivel jóllaknak.” Szövegkörnyezetéből kiemelve ez akár egy jelenkori, a ’89 utáni Magyar Köztársaság politikai kultúrájának lesüllyedéséről szóló megállapítás is lehetne. A dráma végkifejlete pedig a köztársaságpárti Caesar álságosságát mutatja meg, és a szövegben csak utalások szintjén megjelenő későbbi események is párhuzamba állíthatók a hazai folyamatokkal: a köztársaság névleges megszűntetése és egy autokratikusabb rendszer kialakítása. A Háborúban hiányzik ez a fajta példázatosság, az eseményeket leíró lírai alany ugyan használ metaforákat, de igen közvetlenül ábrázolja a történéseket, emlékeket. Véleményem szerint inkább költészetre jellemző stílusjegyeket lehet beazonosítani ezen a művön, főleg a cselekmény vázlatossága és az elbeszélő személy hangsúlyos jelenléte miatt. A Háború történetét könnyű összefoglalni: napjainkban kitör az egységes Európa és más nemzetek között az új világháború, amely a jelenkori összecsapásokra jellemzően gyors, de civileket is likvidáló. Az elbeszélő személy a lakásából, a párjával szemléli a háború kirobbanását és elmélkedik annak természetéről, valamint kettőjük kimerült kapcsolatáról. Szinte úgy jelennek meg a háború veszteségei ebből a nézőpontból, mintha csak neten követné valaki a közelkeleti összecsapásokat. A háború végére nem szenved nagy veszteségeket az ország, azonban az elbeszélő barátnője meghal egy bombázás során. A cselekmény helyett nagyobb jelentőséget kap annak reprezentálása, a gondolatfolyam. Amit nekem sikerült leszűrni ebből a szubjektíven ábrázolt történetből, az a megelőző versciklus egyes darabjaiban is megtalálható: az elfordulás a közélettől a magánélet felé. Jelen esetben a volt partner elhalálozása sokkal nagyobb jelentőséggel bír az elbeszélő számára, mint az ismeretlen tömegeké. A Zárlat aztán alternatív módon fejezi ki azt a megállapítást (vagy inkább hitet), amit a hazai irodalomban Adytól Orbán Ottóig jó néhányan megfogalmaztak már. Hogy mindenféle katasztrófa és pusztítás után újraépül a civilizáció, a csatamezőből termőföld lesz, és „hogy van, ami a Halál Országánál is erősebb” (Orbán Ottó: Élni). 90 �Ami marad Eddig arra próbáltam válaszokat adni, hogy a szövegek mit fogalmaznak meg, most inkább a hogyan lesz a kérdőszó. Általában jellemző, hogy egy-egy művön belül egységes szerkesztési, formai elvek érvényesülnek, bár néhány vers ez alól kivételt képez (pl. a hét részre tagolt Hétutca). A verseket tekintve elég változatos a felhozatal, Tandorit idéző néhány mondatos felvetések, ritmus nélküli, valamint ütemhangsúlyos, időmértékes verselésű és rímeket tartalmazó művek egyaránt olvashatók a kötetben. A Háború időmértékes verselésű, a Köztársaság pedig a tompa vers formáját használja a sorok szótagszámának tekintetében, de annak ritmusa nélkül. Ezek a formák akkor válnak érdekessé, amikor egyértelműen felfedezhetők az előzményeik, így transztextuálisak. A versek között találhatók népies ritmusban íródott és a népkultúra motívumait felhasználó darabok, amelyek általában mai jelenségekkel próbálják „kitölteni” ezt a formát: „Új típusú exobolygó tövében / Barna kislány de szeretlek de régen / Most már tudom Földön kívül van élet / Barna kislány de szeretlek de téged” (Vigasztalós). A Köztársaság szövegformájának eredeti változatát Shakespeare terjesztette el a drámairodalomban, viszont Szálinger műve nemcsak ebben a tekintetben utal rá. A szereplők viselkedése, a cselekmény, a dialógusok jellege szintén Shakespeare műveinek stílusát imitálja, időnként iróniával és bizonyos fokú önreflexióval: „De azt megmondanád nekem, mért kellett / Két hajóval menni egy ilyen ügyben? / Húsz rabszolgán civakodunk, de mi / Atommal támadunk, Arianész? […] Szar vagyok, / Mit csináljak, Hariszteász, mondd már meg?” Így a Köztársaság úgy lesz egy veretes darab, hogy közben saját mesterkéltségére is ráirányítja a figyelmet. Azonban a transztextualitás a kötetben általában kevésbé direkt, inkább egy-egy személy munkásságára tett utalásokkal, illetve bizonyos történelmi, kulturális gondolatkörök megidézéséből áll. Így verscímmé vált Bibó István, John Lennon felesége, Yoko Ono, földrajzi pontok közül pedig az alapvetően is szimbolikus és Adyn keresztül az irodalomtörténetben is azzá vált Verecke. Egyes művek József Attila szociális témákról szóló verseit idézik meg (Sok kis reszkető egzisztencia), mások a történelmi sérelmekhez, főleg a ’48-as szabadságharchoz kötődő irodalmat: „Lent, a síkon egy vesztes hadsereg / Nézett szembe a megvert győztesekkel. / A sík fölött hamar tűnékeny álmok / S a faszba kívánt erkölcsi fölény, / A vég napján, Világos mezején. (A vég napján, Világos mezején). Summázva, változatos forrásanyagot felhasználva készítette el Szálinger a Köztársaságot. Az az alkotói karakter, mentalitás, ami a lírai művekből kirajzolódik, szintén a múltban gyökerezik. Bár ezt nem könnyű pontosan meghatározni, azt gondolom, hogy amit ebből a szempontból a Köztársaság képvisel, ritka a mai magyar költészetben. Sokszor nagyon közvetlen, személyes a hangnem, időnként fiktív karakterek nevében megszólalva. Olyan témákat, 91 �Ami marad amiket manapság általában valamilyen absztrakt, áttételes módon szokás megfogalmazni – gondolok itt főként a párkapcsolatra – sokszor direkten, néha egész retorikusan teszi. A megszólaló személy nem „szívódik fel” a gondolatok, képi asszociációk, metaforák között. Hangsúlyosan jelen van, sokszor véleményt nyilvánít, időnként vádol, megszólítja az olvasót. Többnyire sikeresen valósította meg Szálinger Balázs ezt a fajta költői attitűdöt, problémát számomra a túlzásba vitt metaforikusság jelentett néha, illetve a dráma szándékos modorossága. Ilyen művészeti elvet érvényesítő művek közül lehet pozitív példákat felhozni, filmes területen A rajzoló szerződése, irodalomban Weöres Psychéje jól rekonstruáltak évszázadokkal korábbi stílusokat, itt azonban úgy érzem, hogy nem sikerült igazán jól. Az említett erényei, a jól megfogalmazott problémák ellenére számomra nem volt túlzottan magával ragadó a stílusa. A Köztársaság többi része viszont nagyrészt színvonalas, élvezetes, választékos nyelvezetű, így ajánlom a kötet problémafelvetései iránt nyitott olvasóknak. (Magvető, Budapest, 2012) 92 �Ami marad nagy(on)fontos Bíró József: Kisfontos CSŰRÖS MIKLÓS A költő és performer tematikus könyvét jelentette meg a Hungarovox Könyvkiadó 2012-ben. Bíró József egy évvel korábban töltötte be 60. életévét. Az avantgárd jelző, melyet szinte minden méltatója használ, inkább a habitusára illik, mint stílusára. A „magyar modern” szóhasználata találóbb: nemzeti, de nem konzervatív; átjárhatóvá teszi a művészeti ágak határait, őriz valami titkosírás-szerű rejtelmes közös hagyományt. Versnyelvében feltűnő a kihagyásosság, a kipontozás, a fonetikai jelek hézagossága. De éppen mostani kötetében is bizonyítja, hogy mindezek nem modorosságok, hanem jelentéseket hordozó fontos esztétikai elemek (a Tartalomban – címjegyzékben – feloldja a kötetbelsőben olvasható verscímek magánhangzó-hiányos, nehezebben felfejthető üzeneteit). Érdemes eltűnődni a könyv „NAGY GÁSPÁR KÖLTŐBARÁTOM EMLÉKÉNEK” – ajánlásáról. Bíró rokonságát Nagy Gáspárral leginkább a nemzeti elkötelezettség és a vallásos érzület dolgában láttuk eddig megnyilatkozni. Nagy Gáspár ezen kívül a hiteles emlékezet fanatikusa volt. Számon tartotta, hogy kit öltek meg, kit felejtettek el kellő időben és illendő helyen eltemetni, rehabilitálni történelmi áldozataink közül. A Kisfontos költője ezt a tradíciót szintén számon tartja, és tovább élteti, ugyanakkor szívén viseli a még élők sorsát is, akiket félteni kell, sejteni betegségüket, fenyegetettségüket. Gyakoriak, és néha áttétel nélkül, nyíltan érvényesülnek a leleplező politikai célzások még a másoktól idézett szövegrészekben is (pl. a kötet Blaise Cendrarstól származó mottójában). Néhány olyan rendhagyó stilisztikai és helyesírási megoldásra is fölfigyelhetünk, amelyek a gyakori ismétlődés miatt jelentésalkotó szerepet kapnak az egyes szövegekben, valamint Bíró nyelvi univerzumában. Ilyen például a latin, orosz, kínai, magyar – vagyis kevert – zsargonkifejezések egybeírása, amelyek a globalizálódó világ elleni tiltakozást, olykor szinte a swifti megvetés szintjén képesek megjeleníteni. Bíró tipográfiáját, vastag betűit, kihagyásjelzéseit, hosszabb, rövidebb gondolatjeleit nem tudom híven reprodukálni, két sort 93 �Ami marad azonban idézek (nem biztos, hogy betűhíven) az Égzengéstől – égzengésig című kötetnyitó versből: „andropovistahruscsovistabrezsnyevistacsernyen koistakádáristagrószista elvtársnőkelvtársakelvtárshölgyekelvtársurak – ( … )”. A doktriner nehézkességhez hasonló kíméletlenséggel gúnyolja ki a rövidítő politikai frazeológiát: KMPMKPMDPMSZMPKISZ. A vers záró része arról tanúskodik, hogy a költő nem gyűlöli ellenségeit, de olyan emberibb világot áhít (a „tisztaság birodalmát”), ahol a magafajta sorsüldözött is megtalálná elfogadható helyét. Az életükben nem kiemelten sikeres szereplőket sem jogos elítélnünk. Teljesítménye alapján Bíró persze messze meghaladja ezt a rangsorolást, de retorikai érvelésében joggal hozza szóba a megalázottak méltóságát. Egy angol nyelven fogalmazott mottó nyomán („… the manuscipt dates from 21th century…”) olyan balsejtelem foghatja el az olvasót, hogy a 21. században már-már illetlenség magyar nyelven írni. Vagy legalább is kellemetlen. Illyés, Szabó Lőrinc, Kodolányi vitája már 1940 körül jelezte ezt a problémát. A kirakat-magyarkodás lehet veszedelmes, ám az identitáshiány szintúgy. A Kisfontosmindenkorinemzetvesztőkhöz bravúrosan él a refrén erős technikájával: „no és? … nincs ezzel semmi baj” – ismétlődik a strófákat záró sorban tizenegyszer. Bíró azonban – Petőfitől eltérően – kiszól a monológból, s a lehetséges végzetes tragédiára, a nemzetpusztítás-nemzetpusztulás rémének napi jelenlétére figyelmeztet. Az egyik „kisfontos” címében a dehumanizáció szó van elrejtve. Majdnem minden negyedik sor a „DÖGÖLJ MEG” kívánságát (átkát) ismétli meg, a közbülsők pedig felsorolják, ki mindenki él ezzel az elvárással: a nagyvilág, a hazád, az anyakönyvvezető, az orvos, a munkaadó, a családtagok (részletezve), a barátod, továbbá intézmények és fogalmak is, mint: (nyugdíjfolyósító, establishment, denacionalizáció, pacifikáció, stb.). Általánosítva tehát mindenki és minden arra készteti a másikat, hogy: „FOGYASSZ / ÉLVEZZ / és / DÖGÖLJ MEG”. Ezt a kifakadást Bíró végül a haragvó ószövetségi Isten szájába adja, de ő maga is a végső kétségbeesés határán, halál-közelben jár. Másutt József Attila sorsát hozza borzongató közelségbe (Kisfontos1937december3). Alapélménye, hogy azok árulták el, akikben bízott, mindeddig rendületlenül hitt. Bravúros verset ír például besúgójáról (Iszony), de zenei utalású alcímet ad neki: allegro ma non troppo –. Hozzávetőleges fordítása ez lehet: nem túlságosan gyorsan. A kötet más, elismerő recenziókban is joggal és méltán emlegetett, elemzett, hangsúlyos verse a Kisfontosabrutálisvalóságról. Alcíme egy felszólító modalitású latin szentencia: audiatur et altera pars. Hallgattassék meg a netán más véleményen lévő másik fél is. Ez utalás arra, hogy a költő (a lírai én) olyan valakivel szemben mondja el az érveit, aki korábban szóhoz sem engedte jutni. József Attila, anyjával kapcsolatos verseiből ismerős ambivalencia, hogy a gyermek hiányolja a szülői szeretetet, s 94 �Ami marad ezért hibáztatja, akár meggyűlöli apját vagy anyját. Bíró mintegy tanúként idézi József Attilát verse utolsó előtti szakaszában. Indulatos vitát folytat egy sorsrontó, szinte mítikusan gonosz asszonnyal, aki tönkretette, elrontotta fia esélyeit, visszaél(t) menye angyali jóságával, zsarnoki módon bánt unokájával. Az indulatos szöveg alap-szintagmája: azért-mert. A költő a valakitől való elidegenedés okait és fokozatait mutatja meg, az olyan gonosz valakitől való elidegenedését, aki jószerével majd-minden életesélyétől megfosztotta gyermekét. Konkrét események, önéletrajzi motívumok sorjáznak a szövegben, a fájdalom hangszórója erősíti fel őket. A portré démonivá növekszik, de nem válik romantikus torzképpé. Petőfi, Jókai, Dickens, Dosztojevszkij sötét víziói is fölsejlenek a keserű szöveg hátterében. A pusztító szándékot sejtető, boszorkányos ráolvasásokat a költői invenció végül is semlegesíti, részint József Attila szellemét idézve, részint az igazi anya valóságos létének mágikus tagadásával: „azért … mert … / nem volt / … nincs … és nem is leszen …..” Ez az archaizmusával és negatív igeragozásával némileg régies hatású részlet a méltóságot sem vonja meg a kíméletlenül búcsúztatott asszonytól. Alkalmasint, egy majdani, esetlegesen részletezőbb elemzés során, mód adódhat más eszmékre, gondolatokra, költői megoldásokra, művészi törekvésekre is fölhívnunk a figyelmet. Most azonban nézzük a születési évfordulót megjelenítő Kisfontos60 című verset, nem grafikus másolatában, hanem olykor talán képzelt, lehetséges hangzó mivoltának pőre értelmezésében : „aki / hatvanadik / esztendődet / betöltvén / ám / milliárd’ / éveket / megéltél / nincs / szükséged / már / hangya – serény / dolgos / gyilkos( ok )ra”. Ha a 14 soros átírást elfogadjuk, akár szonett is lehetne, bár a szótagok száma jócskán különbözik. A hatvanadik születési évforduló rikító ellentétben áll a milliárd’ megélt évek említésével. A szenvedés meghatványozza a naptár szerinti éveket. Már nincs szükség a krimikből ismerős szürke, hétköznapi „gyilkos(ok)ra”. A vers megformálása is fölényt jelez velük szemben: a „dolgos / (….)kos(..) .. ” belső rímen kívül a „gyil(…)ok(..)” ravasz szójátéka is el van rejtve benne. Bíró egyaránt birtokolja a kíméletlen szókimondásnak, valamint a versnyelv ravasz „tapétázásának” képességét. József Attila verset írt Születésnapomra címmel. Bíró József okkal idézheti példaképétől az olyan sorokat, hogy : „töltőtoll koptató / szegény / legény ” vagy : – mutatis mutandis – „ még havi kétszáz sose telt ”. De kötete címe engem az emberi élet jelentőségére emlékeztet. A font: súlyegység. A Kisfontos, ez a szerény terjedelmű (18 vers), megrendítő kötet valójában többet nyom a latban, mint sok egyéb, „nagy(on)fontosnak” tételezett verseskönyv. (Hungarovox, Budapest, 2012) 95 �Szerzőinkről BAKONYI ISTVÁN (1952, Székesfehérvár) irodalomtörténész BENEDEK SZABOLCS (1973, Budapest) író CSŰRÖS MIKLÓS (1944, Budapest) irodalomtörténész, kritikus DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő FERLINGHETTI, LAWRENCE (1919, Yonkers) költő FILÓ MARIANN (1995, Gyula) költő GÁBORI KOVÁCS JÓZSEF (1983, Sajószentpéter) költő GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ (1974, Körmend) nyelvész, kritikus H. NAGY PÉTER (1967, Budapest) irodalomtörténész HARTAY CSABA (1977, Gyula) költő KABAI CSABA (1979, Miskolc) költő, író OLÁH ANDRÁS (1959, Hajdúnánás) költő, író PAPP DÉNES (1980, Miskolc) író, PUCHER BÁLINT (1989, Pécs) költő, kritikus SHAH GABRIELLA (1975, költő Salgótarján) művészettörténész SZÁVAI ATTILA (1978, Vác) író SZÉKELY ÁKOS (1945, Nagysimony) grafovizuális költő, író TÉREY JÁNOS (1970, Debrecen) író, költő, műfordító Z. URBÁN PÉTER (1980, Budapest) irodalomtörténész FÜRJESI CSABA (1969, Salgótarján) ISKOLÁK 1988-92 Nyíregyházi Főiskola; 2000-2003 Iparművészeti Egyetem; 2007 International Summeracademy, Salzburg, Ausztria; 2008 International Winteracademy, Fayoum, Egyiptom; 2009 tanulmányút Berlinben; 2011 tanulmányút Los Angelesben, Monterey-ben, USA; 1996-tól dolgozik a Ceredi Művésztelepen DÍJAK, ÖSZTÖNDÍJAK 2013 Madách díj; 2012 XIV. Táblafestészeti Biennálé – REÖK díj; 2011 Artist in residence – Santa Catalina School, Monterey, USA; 2011 XXXI. Szegedi Nyári Tárlat – Ferroép díj; 2011 III. Élet és Víz Bienniálé – I. díj; 2010 I. Székelyföldi Nemzetközi Grafikai Biennálé – Nagydíj, Románia; 2010 Csohány Kálmán Országos Grafikai kiállítás – I. díj; 2008 XX. Debreceni Országos Nyári Tárlat – Főnix díj; 2007 NKA támogatás: Zsigmond nyomában kiállításhoz; 2006 XIII. Országos Rajzbiennálé – BAZ Megye díja; 1999 XII. Országos Szabadtéri Kiállítás – Salgótarján Város díja; 1998 Ceredi Művésztelep – művészeti díj; 1996 VI. Nógrád Megyei Őszi Tárlat – Szécsény Város díja LEGUTÓBBI EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK 2012 Szférák – Stopera, Amszterdam, Hollandia; 2012 Szférák – Art Yourself Galéria – Bukarest, Románia; 2012 Szférák – Lena&Roselli Galéria, Budapest; 2011 Fürjesi Csaba – Salvador Dali Cottage, Monterey, USA; 2011 Fürjesi Csaba – Bel Air Crest, Club House, Los Angeles, USA; 2010 City Myths, HCC, London; 2009 Tér rések – Magyar Nagykövetség, Berlin; 2008 Profán Mítoszok – Körmendi Galéria, Budapest 96 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/7b7f98bd138528bd885cb80f18904f94.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2013 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2013/1. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2013 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/4163a7b7891be42cc7fe191b3cc0e920.pdf 16b4e35ac28230a580712a6c9b60e7f8 PDF Text Text “kávéházi szegleten...” Juhász Tibor Nagy Zsuka Szászi Zoltán Z. Németh István Bíró József Philip Larkin 100/másod/percesek Szávai Attila Próza és vidéke Stummer Attila Németh Ványi Klári Kutatóterület Papp Dénes Németh Zoltán Balázs Géza Szomszéd Eszter Találkozási pontok Nagy Csilla Kép-tér Kanyó Emma Gáspár István Gábor Ami marad Vass Norbert Csongrády Béla Kabdebó Lóránt Alabán Péter Nagy Csilla TARTALOM Vallomás / Találkozás hasonlóak / szürke / öngyújtó / ablak / vér / nem nekem / szerelem / tusfürdő ennyi... Meccs christmas ... / ... somewhere in europe Fűnyíró / A távozások költészete / Az Arundel-sír / Aubade (Fordította: Szili József) 3 5 10 12 13 Az előrelépés 22 Beavatás Részletek Helen Büttner Czóbel Minkához írt leveleiből (Regényrészlet) 24 16 31 Utolsó felvonás az öltözőben (Örkény István: „Rózsakiállítás”) 39 Név és szöveg (A multikulturális nevek és álnevek világa) 47 Szöveg a szövegben (Intertextualitás multimedialitásban) 52 Szvoren Edina „hiányos”, de egyben „testes” novellái (Szvoren Edina: Pertu) 58 „A város nem azért város...” (Beszélgetés Székyné Dr. Sztrémi Melinda polgármesterrel) 69 Eddig (Beszélgetés Földi Gergely festőművésszel) Stációk (A salgótarjáni Kálvária) 73 76 Árnya(lako)k és fény(lény)ek Északon (Kortárs dán és finn groteszk novellák) 78 Útitársa volt Madách Imrének (Hubay Miklós: „Aztán mivégre az egész teremtés?”) 84 Báger Gusztáv szellemi építkezése (A mégis, mégse, mégis és a Magasság, mélység c. kötetekről) 88 Domaházi hagyományőrzők nyomában (Elek Menyhért: Domaházi templomtorony de messzire ellátszik) 91 „Nehéz szó az élet” (Vass Tibor: Mennyi semenni) 94 �A borító Kovács Bodor Sándor Az elkerülő út című fotójának felhasználásával készült. A borító belső oldalait és a lapszámot Losonczy Ildikó munkáival és azok részleteivel illusztráltuk. A 73. és 75. oldalon Földi Gergely festményének részlete szerepel. A 7677. oldalon látható fényképet Gáspár István Gábor készítette. A Salgótarjánt ábrázoló fotó (69., 72.) forrása: www.tarjanikepek.hu. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Nógrád Megyei Intézményfenntartó Központ Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 Internet: www.bbmk.hu E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézetnél, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2012-ben megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” JUHÁSZ TIBOR Vallomás Én vagyok az, aki ott állt az ajtó előtt és csak nézte a kilincset. Talán biztos fogást keresett rajta, hogy ne történjen meg, amiről nem is tudhatott, a sarokvasak nevetése, amiről mindig egy későn fékező vonat végzetessége jutott az eszembe. Saját kezemet fogtam vissza tested előtt is. Egy lehetőségre gondoltam, hogy más lehet minden, a boldogságnak semmi köze nincs a sínekhez, csak annak van, amit csináltunk, azoknak a túlsúlyos éveknek, melyek nem tudtak elég gyorsnak vagy merésznek lenni, hogy megmentsék magukat. És megállni sem tudtam, amikor rájöttem, hogy legmélyebb sóhajtásaidat elfeledtem és az enyémeket mindig az okozta, ha tudtam a végét. Ha az utcán már nem emlékeztem az ajtóra, ami fehér lapjával maga volt a bizonytalanság és egy kicsit saját magam is, az összes gyávasággal és bátorsággal, mi meghatározza a jövőt. 3 �“kávéházi szegleten...” Találkozás Szól, hogy dobjak már neki egy szálat, meg egyet későbbre is, mert otthon hagyta a cigijét. Azt mondta, hogy köszöni. Szar az, ha nincsen az embernek. Az óráját mutogatta, majd kopaszos fejéhez emelte ujját. Később, emberek százai között újra láttam őt. Kezében fogyott az idő, szája lassan nyílt érte és ha szólt is volna valamit, nem hallhattam meg. Távol voltam tőle, felfoghatatlanul távol és egyre csak mentem tovább. Kezeim, mint a mutatók kattogtak mellettem. Tudtam, hogy ha visszafordulnék már nem láthatnám és nem kérdeztem, hogy miért. Szar az, ha nincsen az embernek. Talán ezért adtam neki. Mert nekem volt, mert nekem is szükségem volt valamire, a saját mérgemen kívül és mert én is távol lakom innen. 4 �“kávéházi szegleten...” NAGY ZSUKA hasonlóak Senki nem hisz senkinek. mindenki a másik oldalon odavágyik ahol nincs Ahol mások vannak valami biztos van valamiért biztos lesz de ez sincs a teljességgel ki vagyunk szolgáltatva mindannyian és nem különbözőek ha nem is egyformák hasonlóak vagyunk. 5 �“kávéházi szegleten...” szürke Gondolatban minden megrázóbb. meg a filmeken – a valóság mindig szürke galambszar – mindig meg kell etetni képzelettel meg gondolattal – de gondolatban minden olyan megrázó. öngyújtó cserebogár a hátamon anya jegye kongalombok a széldzsekim körül viharra gyújtok a parkban öngyújtó vagyok. 6 �“kávéházi szegleten...” ablak Milyen megalázó dolog a semmi. csak nézek ki az ablakon mint egy óceánjáró megy el a napra nap. a kapitány mindig a parton az ablakban nézi mi lett volna. vér Ömlik ömlik a vér ömlik és fáj. férfi háborúban lát ennyi vért attila sem érti fáj nem érti vér társ nélkül csak vér – gyerektelen vér ömlik ömlik a vér ömlik és fáj férfi háborúban lát ennyi vért attila sem érti fáj nem érti vér. 7 �“kávéházi szegleten...” nem nekem C pentaton a szőnyegen. kilöttyen rá a jázminteám a nap forog bennem dervisidő kiperdül c-moll szeretkezik a-val színes papírok a falakon. a szerelmem egy kocsmában ül és nem nekem ír sms-t. szerelem Akkor költöztem a legtöbbet mikor szerelmes voltam. nem akarok szerelmes lenni de nincs akaraterőm remegek csak tehetségtelen költő ír le ilyet – mégis olyan tehetetlenül tehetségtelenül remegek és reszketek és nincs akaraterőm. 8 �“kávéházi szegleten...” tusfürdő Már régen nem aludtam a szerelmemnél. most is csak leestem a büfé kocsiról és elhagytam a lakáskulcsomat nem volt hol aludnom felmentem hozzá kaptam svédcseppet a térdemre külön aludtunk hajnalba lezuhanyoztam a szerelmem fürdőszobájában vízkő és amoszappanszag – és egy nivea tusfürdő én vettem még régen azt hittük kell egy tusfürdő a szerelmem fürdőszobájába a kezembe veszem a tusfürdőt a szerelemnekmúmiakell balzsamja jut eszembe zorán meg az a dal állok a kádban nem vagyok kívánatos bekenem magam a többéves múmia balzsammal – vizet szórok – a mesterséges anyagok mindent túlélnek nagy szerelmeket is – ott állnak magányosan éppen egy kádsarokban – idegenkezűségben kidobja őket valaki – hogy újabb mesterséges anyagot pakoljon a helyébe – híve hogy az ő szerelme túlél elfogyaszt minden mesterséges anyagot még egyszer bekenem magam én is túlélni akarok. 9 �“kávéházi szegleten...” SZÁSZI ZOLTÁN ennyi... mindig a mások élete zacskóban ing nyakkendő zokni bontják a falat jó így lakni kopni anyám szatyrában reggelim minden van az ennyim semmi itt és hol az otthon szagát sem tudom a lifthófi macskák tejre várva állnak reggel buszra megyek bele hajnalba rideg hideg napi stressztől ideg pattan dohányszaga van a sálnak zúgva éjszakába egy élő költő álma milyen lehet kelve látom rongyos fémgyűjtő viszi postaládám elkorhad Madách sírján Ádám 10 �“kávéházi szegleten...” mint aki hídavatáson hull gyakorlom milyen múlni arany szív tompa agy torkomban befőtti régi íz csak nem fognak engem egy szál kossuthért lelőni nincs vagyon az aranyér az itt van bankba viszem ez az a stádium a világtól kell hitel nincs ital a kocsma zár csaposnénak extra large koporsó sör elfogyott ez volt az utolsó pepitát vettek magukra az erdők nők agyamba zárva muskátli elfagy só elfogy keresem egy féldeci nem árt éppen csak megdob kérek egy jegyet munkába menet kérek egy mokkát széphangú kháriszok mondják elpereg zsinórja minden bújócskának fonál mit párkák sorsnak formálnak ellógok legalább magamon se súly se vétel úgy edd a perecet öröklétbe mész 11 �“kávéházi szegleten...” Z. NÉMETH ISTVÁN Meccs Nincs több élete, csak ez a féligélt. Levonul a pályáról félidőben, rágyújt, behallik a nézők éneke, megmosakszik. Nézi a málló falakat, s mint tükör a foncsorát, úgy veszti el józan egyhitét. Valami jelet kéne hagyni, ha nem jönne vissza a saját lábán. Kulcsával ró nagy sötét jelet, s már tetoválva az öltözőszekrény. Nem látni, az edző odafentről néz-e, csak a mentők távoli sikolya, egy rádió közeli brummogása zsongítja el, iszik még egy kortyot, s a pályára nehéz szívvel megy ki újra, szemébe zöld karikák lopakodnak, a nappal szemben fut, lelkével érzi meg, amikor rezzen a háló. 12 �“kávéházi szegleten...” BÍRÓ JÓZSEF CHRISTMAS ... / ... SOMEWHERE IN EUROPE ( – Hans Arp és Sophie Taeuber emlékére – ) kis fel le rá meg egy – m – on be nagy én fekszik íróasztal iszik Ádám Éva testvére a táska van üvegpohár kisbetlehemkisistállókisjászolkisjézus apa anya rádió újság játszik ír szőke ki – ot hol olvas – ból barna – val mi ? bohóc kezében előtt ceruza űrhajó autó oroszlán gyöngy –é –n építőkocka mit csinál nagymama nagypapa mellett petróleumlámpa ül –––––––––-----------bárány szamár tyúk golyó könyv lyuk szoknya pullover léggömb rajzol virág esernyő zseb sapka udvar öntözőkanna fa iskola zászló nagy gurít cipő nadrág – : gágyé christmas – ba húz óra ágy piros gyúr szánkó eszik papucs kék zöld hógolyó hóember alatt milyen –z –––––––––-----------kis –m – on be nagy én 13 �“kávéházi szegleten...” nagymama nagypapa oroszlán gyöngy –é –n bohóc kezében előtt – ot hol olvas – ból apa anya rádió újság táska van üvegpohár fekszik íróasztal iszik –––––––––-----------a és ki ? autó mellett petróleumlámpa ül építőkocka mit csinál ceruza űrhajó barna – val mi játszik ír szőke kismáriakisjózsefkismennybőlkisangyalok Ádám Éva testvére –––––––––-----------fel le rá meg egy hógolyó hóember gyúr szánkó eszik gágyé christmas – ba iskola zászló megy esernyő zseb sapka szoknya pullover bárány szamár tyúk –––––––––-----------lyuk virág fa – t piros zöld alatt milyen –z papucs kék húz óra ágy gurít cipő nadrág – : udvar öntözőkanna léggömb rajzol golyó könyv –––––––––-----------Ádám Éva testvére a kisgáspárkismenyhértkisboldizsár fekszik 14 íróasztal iszik �“kávéházi szegleten...” táska van üvegpohár játszik ír szőke ki barna – val mi ? apa anya rádió újság – ot hol olvas – ból ceruza űrhajó autó építőkocka mit csinál bohóc kezében előtt oroszlán gyöngy –é –n mellett petróleumlámpa ül nagymama nagypapa kis – m – on be nagy én –––––––––-----------golyó könyv lyuk léggömb rajzol virág bárány szamár tyúk szoknya pullover udvar öntözőkanna fa gurít cipő nadrág – : –t esernyő zseb sapka iskola zászló megy húz óra ágy piros papucs kék zöld gágyé christmas – ba gyúr szánkó eszik alatt milyen –z hógolyó hóember fel le rá meg egy –––––––––-----------a és ki ? autó fel le rá meg egy lyuk virág fa –t piros zöld kis – m – on be nagy én –––––––––-----------Ádám Éva hógolyó testvére hóember a „ HULLÓ KÖNNYE ZÁPORÁN ÁT ALIG LÁTJA JÉZUSKÁJÁT ” 15 �“kávéházi szegleten...” PHILIP LARKIN Fűnyíró A fűnyíró akadt, kétszer; térdelve látom, süni szorult be a pengék közé. Halott. A magas fűben kuporgott. Korábban láttam őt, etettem is egyszer. Most megsértettem tartózkodó világát, helyrehozhatatlanul. A temetés sem számít: másnap én fölkeltem, de ő nem. Az első nap egy haláleset után, az új hiány, mindig egyforma; vigyáznunk kellene egymásra, addig legyünk kedvesek, amíg van rá idő. 16 �“kávéházi szegleten...” A távozások költészete Ötödkézből a hír s akár egy sírfelirat: „Odavágta az egész cuccot és elinalt” – hangjukból kicseng: te is csak helyesled, belásd, ezt a merész, megtisztító, elemi húzást. S azt hiszem, igazuk van. Az otthont s az otthonit már mindnyájan utáljuk: a szobám undorít – s jó könyveim, jó ágyam, a porcelán csecsebecsék untatnak, mint ez a tökéletes élet. Így az ilyen beszéd: „Otthagyta az egész csürhét” úgy felzaklat akár ez: „A nő ledobta ruháit” vagy ez: „Ne, te zabibetyár.” Ha megteszi más, nekem is megy – csak ez a gondolat tart meg józannak, jónak. De ma elindulok, el én! dióhullt utakon gázlok, bárka begyiben lapulok jóságtól szőrösen – csakhogy mesterkélt dolog ez a tudatos visszakozz oda, hol a célegyenes: könyvek, limlom s egy élet, mely vádlón tökéletes. 17 �“kávéházi szegleten...” Az Arundel-sír* Egymás mellett, arcuk kopott, earl s grófnő kőben fekszenek, elnagyolt csak az öltözet, láncpáncél, redőzött ruha, s csöpp célzás az abszurdra ott lábuk alatt két kis kutya. Szemet a prebarokk ilyen nyíltsága nem is vonz, amíg a jobb kézben fel nem tűnik a bal kesztyű, üres, ezért hökkenünk szédült-szelíden: amaz tartja a hölgy kezét. Nem hitték, tartós lesz e póz. Jelképes hűség volt csupán, amit baráti szem csodál, szobrásznak kedves alkalom latin nevekhez grasziőz hangsúlyra a talapzaton. Nem tudták, hogy hamar hoz a hanyatt egy helyben utazás zajtalan légkárosodást, hogy a volt bérlő mind kihal, hogy az utód szem lát, noha nem olvas. Ők zavartalan * Síremlék Chichester katedrálisában. 18 �“kávéházi szegleten...” kitartottak párban idők széltén-hosszán. Hó hullt. A nyár fénye füvet növelt. Madár szemetelt fénylőn, hol korok csontszemete gyűlt. S jönnek ők, kiknek már rég más a soruk, s törlik identitásukat. Védtelenek páncéltalan korunk zugában, hasztalan gomolyog fel történetük füstpászmaként, már nem marad mindebből csak egy attitűd: hamissá lényegíti az idő át őket. A kövült hűség (hitték-e?) címerük lesz végleg. Ezért lehet egy majdnem-sejtés majdnem igaz: mi megmarad, a szeretet. 19 �“kávéházi szegleten...” Aubade* Nappal meló, félrészeg éjszakám; négykor fenn vagyok, sötét, semmi nesz, s míg földereng befüggönyzött szobám, látom azt, ami mindig körbevesz: egy nappal közelibb halálomat, és nem köt le semmi más gondolat, csak ez az egy: hol, hogy s mikor fogok meghalni. Unt kérdés, de reszketek, hogy majd haldoklom, majd halott leszek, iszonyat ez, szűkölve borzadok. Elmét vakít a fény. Nincs bűntudat – jótett-, szeretethiány s az idő eltékozlása – csak bú amiatt, hogy egy élet nem nyújt kivezető utat rossz kezdetekből, nem vezet sehova, csak ha kiüresedett s biztos megsemmisülésbe szakad, s hogy végleg nincs a semmibe veszett, sem itt, sem ott és sehol sem lehet soha; nincs ennél szörnyebb, igazabb. Ez aztán különleges borzadály. Nincs ellenszer. A vallás óriás moly-ette zenés brokátot ajánl, hogy játsszuk, sohasem lesz meghalás, de tévhit az is, hogy észlény nem fél attól, amit nem érez, mert nem él, hisz épp az a félsz, hogy ki odajut, nem lát, hall, ízlel, szagol és tapint, nem szeret, nem vágy, nem gondolkodik: anesztézis, de nincsen visszaút. * Hajnali szerelmes ének 20 �“kávéházi szegleten...” S így látóterünk peremén marad egy életlen folt: örök félelem, habozásba fúl minden akarat: sok minden nem esik meg, ez igen, s ha belátjuk, elkap a nagy kohó iszonya, mikor nincs egy pártfogó barát, se ital. Bátorság? Talán elég, hogy más se félhessen, de kész: aki merész, az szintúgy elenyész. Meghal ki nyüszít, meg, ki ellenáll. Dereng, a szoba formájára lel. Bizonyos, mint egy szekrény, mit tudunk, tudtunk és tudjuk: nem szabadulunk, hisszük vagy nem. Egy résznek menni kell. Csengésre készek a telefonok zárt irodákban, s a gondtalanok bonyolult bérvilága kelne már. Agyagfehér az égbolt, naptalan. Végzendő munka van. Postás vagy orvos házról házra jár. Fordította: Szili József 21 �100/másod/percesek Örkény Az előrelépés SZÁVAI ATTILA Jakab író. Ám, mint a legtöbb író, csak az írásból ő sem tud megélni. Tett néhány kísérletet arra, hogy csak az irodalmi munkáiból befolyó honoráriumokból tartja fent magát, de a harmadik elmaradt lakbér, a harmadik heti folyamatos esti berúgás után úgy határozott: ideje valami rendes munka után néznie. Tulajdonképpen vérig volt sértve, az egész írótársadalom nevében is, hogy nem lehet megélni az irodalomból. Szépen terpeszkedő irodalmi karrierre vágyott, sok utazásra, egy jól karbantartott családra és egészségre, továbbá pénzügyi biztonságra, amibe belefér egy egészséges lakás- vagy autóhitel. Ezekre gyakran gondolt, meg persze arra, hogy mindezeket a sajtóban és saját könyveiben megjelenő szövegeiből finanszírozná. A szövegekben természetesen magvas gondolatok szolgálnák az emberiség nemesebb céljait. Idővel kénytelen volt irodai munkát vállalni egy nemzetközi nagyvállaltnál, és munka után (néha munka helyett) foglalkozni az irodalommal. Teltekmúltak az évek, mint egy dél-kazah mondában, mikor véletlenül beleolvasott egy női magazin horoszkópjába. A közeli jövőben váratlan munka tűnik fel, ami hosszú távú, és amit élvezni fog, olvasta. Normális esetben nem vette volna komolyan a sorokat, de most valahogy rá tudott hangolódni a jövendölésre. Aztán a színes újságot az irodai monitorja melletti irattároló legalsó polcára tette, amit néhány hét alatt vastagon maga alá temetett több tucat munkájához kötődő irat. Alig egy hónap telt el, mikor egy különös véletlen folytán a céges levelezőrendszerben egy idegen címről érkezett levelet nyitott meg. A HR-es kolléganője továbbította neki, hogy annak egyik ismerőse horoszkópkészítőt keres egy női magazinhoz. Úgy értve, hogy kell neki egy jó tollú valaki, aki arra az átmeneti időre írná a lapnak a horoszkópokat, amíg nem találnak igazi szakembert. Fizetnek is valamennyit. Egy rövid megbeszélés következett a 22 �Örkény 100/másod/percesek lap főszerkesztőjével, majd Jakab munkához látott. Hamar megszokta a sablonokat, ezeket ötletszerűen használta. Olyanokat, hogy délután esély nyílik megismerkedni valakivel. Vagy, hogy a karriered a következő héten toporogni látszik majd, de ne aggódj, az univerzum érted dolgozik. Jakab az első hetekben különös lelkesedéssel írt a háztartás (főzés, takarítás) és a közlekedés témaköreiben. A heti bolygóállás kiváló táptalaj egy jelentős brokkolikrémleveshez és az azt követő ablakpucoláshoz, írta. Persze, ha csak jelzésértékkel is, de átcsúszott olykor a negatív tartományba. Pénzügyi problémák a hét első felében, olvasták a Kosok. Esély van egy könnyű, de makacs betegségre a hét közepén, így a Nyilasok. Az olvasói imádták Jakab stílusát. Főleg, ha olyanokat írt, hogy mindenkinek van valami célja, és hogy van, aki a jó úton jár, jó irányba, míg van, aki a jó iránytartás ellenére az útszéli árokban halad a cél felé, gazban, hulladékban, kutya- és macskatetemek között. Később Jakab rajongói (mert ilyenek is voltak már) olvadoztak a gyönyörűségtől. Sikerén felbuzdulva Jakab később már olyanokat is beleszőtt horoszkópjaiba, hogy ma délután óvakodj a vadkacsáktól és a kereskedelmi televíziós csatornák éjszakai híradóitól. Vagy, hogy ha ma kukásautót látsz, lépj ki elé, és ha az hármat dudál, a közeli jövőben nagy szerencse fog érni. Ennél a pontnál behívatta a női magazin főszerkesztője, hogy Jakab próbálja meg visszafogni magát, a főszerk. nem szeretné, ha bármely olvasója is megsérülne (pedig a főszerk. valahol mélyen magában kissé lenézte, sőt megvetette saját olvasóit). Jakab innentől csak a szokásos, előzetesen jóváhagyott szövegpaneleket használta, semmi magánakció. Sőt, annyira felkeltette érdeklődését a téma, hogy beiratkozott egy igazi horoszkópkészítő tanfolyamra. Azt végül hamar megunta. Néhány hét múlva az ötletszerű horoszkópírással is felhagyott, elege lett az állandó hazudozásból, vetítésből. Viszont, mint olvasó, néha ránézett pár horoszkópra. Kíváncsiságból. Csak hogy tudja, hol tart az utódja, milyen séma szerint dobálja egymásra a sablontémákat. Egyszer aztán úgy döntött, oké, erre a napra feladja az ellenállást, átadja magát horoszkópjának. Elolvasta az aznapi szöveget. Meg is lepődött, mennyire sajátos az, hogy ha ma átszaladsz egy csilingelő villamos előtt, akkor nagy előrelépésre számíthatsz úgy a magánéletedben, mint a karrieredben. Gondolta, kipróbálja a dolgot. A közeledő villamost nézve átgondolta a kedvező változásokat, felesége még forróbb szerelmét, főnöke még forróbb fizetésemelési ajánlatát. A villamos elgázolta Jakabot. Nem ért át időben. Súlyos, csonkolásos sérüléseket szerzett. Még három napig élt a kórházban. Közben derült ki, hogy az ominózus horoszkópot ő maga írta évekkel ezelőtt. De mivel senki sem vállalta a horoszkópírást a női magazinnál, hát az elkezdte ismételni a három évvel ezelőtti horoszkópokat. 23 �Próza és vidéke Beavatás STUMMER ATTILA S engem az istennő kegyesen fogadott… — Parmenidész Csendes úr egy átlagos reggel a szokott úton munkába ment. A kapun kilépve jobbra fordult, majd megint jobbra, és végigsétált a hársfasorral szegélyezett utcán. Az első kereszteződésen túl járt, de még a forgalmas főúton innen (kinn a főúton van a buszmegálló, ahová munkába menet minden reggel igyekszik). Itt az utca kissé balra ível és tudni való, hogy a sarki ház kertjében nyaranta sás- meg parasztliliomok nyílnak a mindent elborító, kerítésre fölfutó vadszőlő és borostyán közt. Ahogy ment, mendegélt könnyedén, bár kissé lehajtott fejjel (kénytelenek vagyunk kiemelni, hogy lehajtott fejjel, ugyanis félénk, magányos és mélabús volt, noha szeretett élni, például néhány hetente egy-egy estére fölszedett valami nőcskét, jobb híján prostit), egyszer csak halk, kedves hangot hallott: ELNÉZÉST! Csendes azonban rossz szokásának megfelelően közömbösen haladt tovább, nem nézett föl; a hang bizonyára nem neki szólt, miért is szólna, mi köze hozzá, mi köze az ismeretlen hang ismeretlen tulajdonosához, ment, mintha mi sem történt volna, ám a hang újra megszólalt: ELNÉZÉST! A férfi lépteinek ritmusa megtört, ez nekem szól, kopogott ijedten a cipője, és e kizökkent ritmusra lépdelt tovább, miközben óvatosan körbekémlelt, de sehol egy teremtett lelket se látott. Elnézést, csendült föl vidáman, erősebben a hang: itt fönn vagyok, kukucs! Csendes fölnézett: a piszkossárga kétemeletes ház egyik fölső ablakából egy lány integetett a félig fölhúzott redőny alól. Megállt. A lány folytatta: Elnézést, de ha ledobom a kulcsot, följönne és kinyitná az ajtót? Valaki 24 �Próza és vidéke kívülről bezárta és bentről nem tudjuk kinyitni a zárat! Persze, bólintott hősünk, és a kulcs már csörrent is a kövön. Bement a nyitott kapun, majd föl a második emeletre, s útközben arra gondolt, még bőven eléri a buszt, amivel utazni szokott. Itt vagyunk! hallatszott az egyik ajtó mögül tompán a lány hangja és csivitelésébe egy másiké vegyült: itt vagyunk! Kinyitotta a zárat és a lányok bentről szélesre tárták az ajtót. Mindketten hálóingben voltak, kócosak, hamvasak, kipihentek. Kedvesen mosolyogtak megmentőjükre, aki kezében a kulccsal kissé tanácstalanul ácsorgott a lépcsőházban. A lakásból finom öblítőillat áradt. Hősünk átadta volna a kulcsot, az egyik lány a kezét nyújtotta is érte, de nem vette el, hanem csak odatartotta a tenyerét, nem érintette, mintha tréfálni készülne s kedvesen megkérdezte: hogyan köszönjük meg? Nem jönne be egy kávéra? Vagy teára? Hát, egy kávét azt elfogadok, felelte és belépett a hátrahúzódó lányok közt az előszobába. Az egyik lány becsukta az ajtót, egy másik – az, aki az ablakból szólongatta – tenyerét még mindig elébe tartva a szoba felé vezette. Elnézést, kissé rendetlenség van, szólt a lány, és körbemutatott. Ó, hát ez semmi, motyogta zavartan Csendes, és leült a kanapéra. Szemközt vele az ágyon még egy lány ébredezett s egy álmos, szemét dörzsölő negyedik is megjelent az ajtóban. Szóval kávét, kérdezte az első. A férfi bólintott, a lány kilibbent a konyhába. De hát hányan laknak itt, szaladt ki illetlenül a vendég száján. Ó, nagy ez a lakás, válaszolt neki az, aki az ágyban ébredezett. Nem is hinné, hány szobája van! Egyik fele az utcafrontra néz, de oldalra és hátra, a nagy kert felé is számos ablaka nyílik. Nem is hinné, mennyi, mosolygott és fölült. Egyik melle szinte egészen kibújt a hálóinge alól, ahogy nyújtózkodott és hosszú, sötétbarna hajába túrt. A reggeli napsugarak majdnem hátulról, rézsútosan világították meg, körvonalait aranyos csillogásban oldva föl. A másik lány, aki eddig az ajtóban állt s akinek föltűnően hatalmas keblei voltak, most bejött és szorosan a férfi mellé ült. Ő igyekezett egész beszélgetésük során lehetőleg a szemébe nézni, nehogy illetlennek tűnjön, és hogy a többieket se sértse meg azzal, hogy közönséges módon társnőjük szembetűnő adottságait bámulja. Időközben kávéillat vegyült az öblítőébe. Tudja, lassan indulnunk is kell, szólt a nagymellű lány, óriási segítség volt, hogy kinyitotta az ajtót! Különben várhattunk volna, ki tudja, meddig… És az is lehet, vetette közbe társa az ágyról, hogy ha nem magát, hát valami szörnyű alakot kényszerültünk volna fölhívni ide, aki csak terhünkre lenne. Milyen jó, hogy éppen maga járt erre... Én minden reggel erre járok, felelte csöndesen. Milyen kár, hogy eddig nem találkoztunk, tette elé a kávét az első lány. Talán korábban kelek, mint maguk... 25 �Próza és vidéke Hát igen, nevetett az első, és körbenézett: az illatos szobában izgalmas, festői rendetlenségben hevertek szanaszét a frissen ébredt lányok ruhái. Hát igen, mondta, mi hajlamosak vagyunk sokáig lustálkodni. Aztán meg, ha indulni kell, mindig közbejön valami nehézség... Fölhörpintette a kávét. Elnézést, mondta az órájára pillantva, nekem is indulnom kell. Milyen kár, simult hozzá a nagymellű. Csak a testemen keresztül, kacagott az, amelyik az utcán szólongatta. Sokáig alszunk, tette hozzá a harmadik az ágyból, de ha fölkelünk, mindig fölhúzzuk a redőnyt. Ebből láthatja, hogy ébren vagyunk. Este viszont gyakran nagyon későn kerülünk ágyba, nagyon későn! Látogasson meg minket máskor is, ha erre jár, kérlelték. Ugye megígéri? Megígérte… Bármit megígért volna nekik. Bódultan folytatta útját a buszmegálló felé. Még a hársak illatáról is megfeledkezett, egyre csak a bájos, furcsa lányokét érezte, csakis azt... Az utcai redőnyök reggelente, mikor arra járt, olykor le voltak húzva és hősünk, aki időre járt dolgozni, nem tehette meg, hogy elkésik. Pár percig ácsorgott lenn a hársfák alatt, hátha megmozdul a redőny, aztán ment tovább a főút felé, szokott, könnyed lépteivel, bár most kissé nehéz szívvel. Amikor viszont a redőny fönn volt, boldog izgalommal szaladt föl a lépcsőn, lépett be a frissen ébredt, illatos lányok birodalmába, és telepedett le szokott helyére, a kanapéra. Kér egy kávét? A lányok hálóingben, a fénytől hunyorogva, hamvasan és vidáman lengték körül. Csevegtek, kacarásztak, kacérkodtak kedvesükkel, akinek a mellkasát majd szétfeszítette a friss és vadonatúj érzés – a boldog izgalomé. A lányok körbelengték, könnyed érintéseikkel, cirógatásaikkal, mozdulataik szellőivel elbódították, és rabjukká tették az egyszerű, bamba, de jóravaló férfit. Csendes úr most már igyekezett úgy alakítani érkezését, távozását, hogy minél tovább maradhasson. A lányok azonban mindig hamarosan figyelmeztették: mennie kell, nekik pedig öltözniük, ó terhes élet, de hát nincs mit tenni. Ő persze megértő volt, bár kissé furcsállta, miért nem lehet tovább és elmélyültebben beszélgetniük, miért maradnak meg a felszínes, kissé kacérkodós-enyelgős fecsegésnél. Egyszer megpróbálkozott azzal, hogy tegezze őket, amit mereven elutasítottak. De miért? Nem kapott választ. Nem sokkal később pedig egyszerűen eltűntek. A redőnyök zárva voltak, sem az utca felől, sem a kert felől mozgásnak semmi nyoma, hiába kukucskált reggel, este. Elkeseredett. Talán megsértette őket valamivel? Most jutott eszébe, hogy hiszen se a nevüket, se a telefonszámukat nem tudja – ha van nekik egyáltalán. Kivett egy szabadnapot és hajnali hattól délelőtt tizenegyig ácsorgott és sétált az utcán. Végül már szinte dühösen 26 �Próza és vidéke bement a ház kapuján, hátra a kertbe és fölnézett. De a redőnyök zárva voltak. Hirtelen kutyaugatás hangzott közvetlenül mellette. Rémülten menekült és csak kinn az utcán jött rá, hogy a kerítésen túlról ugatta meg a szomszéd kutyája. Elkeseredett. Mi lesz vele a lányok nélkül? Honnan lesz újra szín és báj és illat egyszerű, unalmas életében? És elkeseredésében még aznap délután fölment és becsöngetett. Meglepetésére egy korosodó, ámde igen megkímélt és még mindig föltűnően szép hölgy nyitott ajtót pongyolában, csodálkozva; könnyű, elegáns parfümillat lengte körül, s kérdően nézett rá. Elnézést, motyogta Csendes, azt hiszem, rossz helyen járok. A lányok... talán elköltöztek? Jaj, a lányok, nevette el magát a hölgy, kivillantva ép, hibátlan fogsorát. Már megint a lányok! Jöjjön csak be! Kér egy kávét? Kért, leült szokott helyén a kanapéra; körülnézett. Ezúttal azonban nyomát se látta a lányok izgalmas, festői rendetlenségének. A hölgy fölhúzta a redőnyt és a rendezett szobát józan, kissé sárguló délutáni fény töltötte be. Szóval a lányok, tette elé a kávét. Hát jól behálózták magát! Ismeri őket? Hogyne ismerném! Az én lányaim. Az öné? - kérdezte hitetlenkedve. Ne értsen félre, elhiszem, persze, csak nem gondoltam volna, hogy felnőtt lányai vannak... Ugyan, kacagott a nő, ne hízelegjen! Tudom én, hogy nem vagyok már az a hamvas szépség... No de a lányok! Megértem magát, higgye el, megértem! A férfi elbizonytalanodott: rá merjen-e kérdezni vagy sem, hogy hová is lettek a lányok? De a hölgy, mintha kitalálta volna a gondolatát, folytatta: Ne is keresse őket. Legyen inkább türelemmel! Higgye el, én magam sem tudom.... Olyan furcsa is ez a lakás! De ha megbocsát, gyorsan átöltözöm, mert indulnom kell, szólt és fölállt és levetette magáról a pongyolát. Ott állt a meglepett Csendes úr előtt meztelenül, egy pillanatig mintha habozott volna, majd a szekrényhez lépett és lassan, kényelmesen fölöltözött. Most mennem kell, nyújtott kezet. Jaj, hisz be se mutatkoztunk. Kapodisztria Diké vagyok. Görög név, tette hozzá, talán mert a férfi olyan értetlenül nézett rá. Értem, persze, dehogyis, nem azért… A férfi szégyenkezve bemutatkozott, micsoda tuskó vagyok, ostorozta magát. Ha akar, maradhat, ajánlotta föl a hölgy. Hősünk szíve nagyot dobbant. Bólintott. A nő átadott egy kulcsot – igen, azt a jól ismert kulcsot, amely egykor a kövön csörrent, és elbúcsúzott: majd dobja a levélszekrénybe, ha 27 �Próza és vidéke végzett. Egyedül maradt a lakásban. Kíváncsian, mégis, mintha figyelnék, illedelmesen körbejárt. Szobáról szobára haladt, keresve a lányok kedves, meghitt nyomait... de semmit nem talált, semmit, ami azokra a reggelekre emlékeztette volna. A fürdőbe ment. Enyhe öblítőillat csapta meg az orrát, talán, talán mintha tényleg érezte volna, egy pillanatig... Ezt vitte magával emlékül, csak ezt, a kulcsot pedig a megbeszéltek szerint a levélszekrénybe dobta. Telt-múlt az idő, talán csak napok, de lehet, hogy hetek illantak el, vagy hónapok vagy évek, és a lányok rajongója megszokta, hogy hiába pillant föl, a redőnyök örökösen zárva vannak. Ám egyik reggel ismerős hangot hallott: ELNÉZÉST! - csengett odaföntről kedvesen, kukucs, itt vagyok fenn! Fölnézett: kinyissam az ajtót? Legyen szíves... És a kulcs csörrent és ő fölment és kinyitotta az ajtót és belépett a lakásba, a hamvas, hálóinges, álomittas lányok közé, megszokott helyére telepedett, miközben kávéval kínálták, melléültek, cirógatták, lágy mozdulataik alig érezhető, illatos szellőivel legyezték, és kacarásztak és kacérkodtak vele a bájos, álmos, furcsa lányok, Diké lányai. Hol voltak ilyen sokáig, kérdezte tőlük kábán, félálomban, szemrehányás nélkül. Jaj, ne is kérdezze, súgták a lányok. Jaj, bizony, hosszú idő telt el! De most ne ezzel törődjünk, örüljünk, hogy újra együtt vagyunk, és újra szerencsésen kinyitotta az ajtót, és éppen maga! S a hosszú barna hajú lány kikelt az ágyból és a lágy fényben fésülködni kezdett s belefésült a hajába egy-két napsugarat. Gondolt azért ránk, míg nem látott? - kérdezte a kulcsos lány, miközben lábaihoz telepedett és könnyedén hősünk térdére könyökölt. Vagy más lányokon járt az esze, fiatalúr? Csak magukra gondoltam, válaszolt elfúló hangon. Milyen kedves, hajolt a füléhez a nagymellű, olyan közel, hogy a férfi érezte párás, meleg leheletét, csak kár, csipkelődött a lány, kár, hogy hazudós! Hazudós, hazudós, kapta föl a szót a többi és körbehancúrozták a férfit, táncba vonták, megpörgették, csúfolták – hazudós, hazudós, miért vagy te hazudós! Majd váratlanul, mintegy varázsütésre elkomolyodtak. De azért nem kellett volna utánunk kutakodnia, szólt szemrehányóan a csengő hangú kulcsos lány. Kellemetlenségünk támadt belőle... Hogyhogy, lepődött meg Csendes úr. Ugyan, tudja azt maga jól! Máskor – ezt vésse az eszébe – tartsa be a szabályokat! Megígéri? 28 �Próza és vidéke Meg, mondta őszintén. Fölállt, mert mennie kellett. A lányok kikísérték. Aztán figyelje a redőnyt! Ne hanyagoljon el minket! Nem hanyagolta el őket. Hűségesen leste az ablakokat és ha a redőnyök – ritkán, sajnos nagyon ritkán – föl voltak húzva, sietett a lányokhoz; és a meghitt, meleg lakás egyre vágyottabb fészke volt furcsa szerelmének, melyen négy lány osztozott, és egyenesen a rabjuk lett. Szeret minket? - doromboltak a lányok. Szeretem, suttogta. Tudjuk ám, hogy végigjárta a lakást! Tudják? De semmit se talált, kis huncut! Semmit... Valóban, semmit... Pedig, tudja-e, hogy van még egy szoba, bújt hozzá a nagymellű. Még egy szoba? Persze, amelyik mindig zárva van! Hogyhogy? Ő erre nem emlékezett. Akarja, hogy megmutassuk? A lányok kézen fogva húzták végig a szobákon, egészen a kert felé néző hátsó részig, ahol a szekrények mellett valóban volt még egy ajtó. Ez a titkos szoba ajtaja. Csak sajnos nem tudjuk kinyitni, mondták a lányok. Nincs hozzá kulcsunk. Csendes töprengett: semmilyen kulcsuk nincs, ami szóba jöhet? A lányok csak ingatták szép, kócos fejecskéiket. Hát próbáljuk bele a bejárati kulcsot! A lányok lelkesen hozták a kulcsot. A férfi belepróbálta, a zár halkan kattant és az ajtó kinyílt. Parancsoljanak, hölgyeim, mosolygott szerényen. A lányok belibbentek a teremnyi szobába s ámuldozva nézték magukat a hatalmas tükrökben, illegtek-billegtek a számtalan színes fátyolban, melyek előtte körös-körül hevertek a falak mentén elhelyezett ágyakon. A férfit, aki még mindig az ajtóban állt, középre vonták, nevetve körbetáncolták, selymeikkel legyezgették, miközben egymás után dobták le hálóingeiket, s immár csak fátylaikba burkolózva lengték körül, mint álombeli tündérek. Halk énekük, a fátylakon és a felvert poron átsugárzó napfény, a tánc szédülete, a szabadság mámora elzsongította Csendest, aki ezúttal az órájáról, buszáról, munkahelyéről is megfeledkezett. A lányok végleg kivonták őt a reggelek beosztott, rohanó idejéből, ráérőssé, szórakozottá, ábrándozóvá tették és alig vette észre, hogy szép fokozatosan a ruháitól is megszabadították. S ami ezután történt, arra csak félig emlékszik, oly különös volt, fölidézhetetlen, valószínűtlen. Nem úgy, mint a nagyon is valóságos karmolás- és harapásnyomok, melyek egész testét beborították, a zúzódások foltjai, és a kitépett szőr lassan enyhülő fájdalma. Oly gyorsan illant el az egész, nem is igen emlékszik már, oly gyorsan, mint a mámor és a kéj, amiben a lányok részesítették és részesültek általa, egyre vadabbul, durvábban, kielégíthetetlenül. Egyre kevésbé emlékezett... Mert azután valahogy nem ment többé feléjük. Sok volt talán egyszerű lelkének az a vad zűrzavar, ami a titkos szobában keletkezett? Megriadt talán a szeszélyes szertelenségtől, a veszélyes 29 �Próza és vidéke meztelenségtől, vagy talán csak attól, hogy napirendje végleg fölborulhat? Mindenesetre reggeli útvonalát megváltoztatta, ezután villamossal járt. S ha néhanapján mégis a hársfasoron kényszerült végigmenni, sose nézett föl a második emeleti ablakokra. A lányok emlékét lassan elhomályosította benne a megszokás, a néhanapján fölszedett nőcskék, prostik személye és személytelensége – vagy tán a csalódottság? Igen, meglehet, egyfajta csalódottság tette, hogy a finom, hamvas, hálóinges furcsa lányok illata is úgy elpárolgott az orrából, mintha sohasem érezte volna – mintha soha nem is járt volna a hársfasoron, nem csörrent volna a kövön a kulcs, mintha sohasem időzött volna abban a festőien rendetlen lakásban, a Diké lányaitól kapott és visszavett boldogságban. 30 �Próza és vidéke Részletek Helen Büttner Czóbel Minkának írt leveleiből Regényrészlet NÉMETH VÁNYI KLÁRI 1891. november 5. Párizs Kedves Kollégám! Ehhez fogható boldogságban nemigen volt részem eddig. Különös érzés kerít hatalmába mindig, ha a Champs de Mars magyar ökreit hosszan elnézem. Az én ecsetem vonási őrzik Forgách gróf páratlan jószágait. Képem egyre többek méltatják! Látni vélem Kollégám, mint osztozik örömömben, Forgách gróf is kihúzhatja magát velem nem vall szégyent! Az otthoniakat üdvözlöm, de legkivált Magát. Remélhetek, hogy jön? Remélhetek, hogy megnézi a magyar ökröket?! Bob 1892. Dolha Nagy – Kicseráni július. 20. Zárt levelezőlap Kedves Kollégám! Kérdi, miért van életemnek annyi rejtett szála? A nyári szezont együtt töltöttük, hát még sem volt elegendő, hogy kibogozza? Tán, mert mindig Justh járt az eszébe?! Úgy is van rendjén! Kollégám, egyre jobban érzem, hogy Maga Őrangyalommá vált, az 31 �Próza és vidéke Őrangyal előtt vannak-é titkok? Akarjuk-é mi gyarló lelkek az Őrangyal közelségét?! Maga azt mondja, senkim sincsen, legalább azt ki Angyala kíván lenni ne üldözze el! Vagy tán anyámmá lett, hogy ne maradjak még sem idegenbe szakadt árva? Annak végképp örülök, kivált, mert szép, fiatal és előkelő, ha az anyám ilyen, én sem maradhatok alább?! Egy anyának kell a legjobban ösmerni gyermekét, vagy tán tévednék?! Ha ösmer nem fog faggatni többé, faggatózás helyett inkább hallgat, akkor majd sok mindent megért, Helent is és Bobot is, higgyen nekem! Legyen Bob iránt türelemmel, és kevesebbet csevegjen Helennel, őt hagyja László grófra. Az asszonyok és az erdőkerülő Miter minden nap eljönnek. Fonott vesszőkosarakban a hátukon, cipelik az áfonyát meg a gombát. Sokat vagyok az erdőn és keveset Dolhán.. Lenyűgöznek a Mármarosi havasok. Születtek képek, éles kontúrokkal. A gróf visszatért hozzám, fent vett szállást a kicseráni vadászlakban, furcsa mód kerüli a kastélyt. Bobby kutya örömmel dörgölődzik csizmájához, Helen határtalan boldog. Magát mindkettő szívből üdvözli! 1892. Dolha Nagy – Kicseráni augusztus 12. Kedves Kollégám! Egész elkapott a vándorlási kedv, hosszú sétákat teszek a vadonba, olykor csak napnyugtakor térek vissza Dolhára, a kastélyba. Ezek a mármarosi, szelíd, istenfélő, oroszok megbájoltak. Két napja is van annak, hogy Sugatagban a bányászokról tanulmány rajzokat csináltam. Kísérőmnek ajánlkozott közülük kettő, nagy örömömre egyikük szász volt, nem is tudja Kollégám, milyen boldogság töltött el, hogy német szót hallok. Elmagyarázták, hogyan jutunk a Gábor bányához, majd megtudakoltam tőlük, merre lelem a Boszorkány tavat. Azt beszélik az itteniek, hogy a beomlott bányákból születtek a sós vizű tavak. A Boszorkány tó is efféle csodája a Naturának.. Két csendőrrel is találkoztam az erdőn, egyikőjük urasan megjegyezte „A művész úrfi helyében nem csálingóznék magamban erre, könnyen megeshet, hogy elkeveredik a cigánytáborba, azt jól megvacsorálják a húsát, úgyis mindig úri ficsúrokra fáj a foguk a füstösöknek!” A festőállványom láttán kezdtek el szurkálódni, de csak legyintettem, majd 32 �Próza és vidéke megmutattam nekik a pisztolyomat. „Hát ha olyan biztos az úrfi, de ahogy így elnézem inkább csak napszámra pacsmagol, mint lű!” – gúnyolódtak. Erre megharagudtam, mondtam nekik, hogy Vay Ábrahám méltósága nem véletlen főispánja Mármaros vármegyének, tesz ő arról, hogy rend legyen. Magam, pedig nem egyszer vendégeskedtem Czóbel kisasszonynál, akinek Vay Evelyn grófnő méltósága, a mamája. Mostan épp neki pacsmagolok egy új képet! Megemlítettem még Forgáchot is, csak, hogy elmenjen a kedvük a cívódástúl! Faggattam Dolhán Áron zsidót, petróleum szagú kis boltjában, ő meg az asszonyokat ugyan mi igaz, ezekből a rémregékből. Hátborzongató históriáknak lehettem a fültanúja, már amennyire a zsidó rontott németjéből kibogoztam, hisz szolgálatomba szegődött és élénken közbenjárt értem a ruszin asszonyoknál. Nem adok egy kutya zsidó szavára, sem a fehérnép csárogására, hisz megtanította nekem László gróf, hogy a zsidó meg az asszonyok szavára sose adjak, de oly jó elhinnem mégis, hogy Haramiáktól hemzseg a Mármaros összes erdeje, cigányok vernek tanyán minden szikla mögött, megveszekedettebbek a kölykit féltő anya medvénél, meg a kiéhezett farkas csordánál. A nép ajka, ahogy Maga nevezi, Kollégám kiapadhatatlan kincsestár. Nem győzök betelni vele. Tudja nagy befolyással bírnak a magamfajta piktorokra a vadon lázas képzelgései. Kalandvágyat ébresztenek bennem és egy percig sincs nyugovásom ezen a babonás vidéken. Valamennyi hegycsúcsra fel akarok hágni, minden rejtekbe be szeretnék látni! A legtökéletesebb képein születnek most. Nem vagyok műteremhez kötve, tudja milyen felszabadítóan hat ez rám. Nélkülözhetem végre a mesterséges világítást, aminek élvezője vagyok, mind Mándokon, mind Tuzséron és Kartalon egyaránt. De mennyire nem hiányzik mindez most nekem. Ez a vidék valóban gyógyít, Kollégám. Maga tudja, hol üdülök fel igazán. Nem szorít a határ, a megrendelők sürgetése, a művészetnek élhetek és hiszi, hogy csak Maga után vágyódom, néha estefelé, ilyenkor szoktunk kart karban sétálni még egyet mielőtt nyugovóra térünk. Hiányzik nekem ez a kis rituálénk, de majd csak látom újra, gyönyörűségét leli majd képeimben! Szívből üdvözli, a mármarosi erdők illatát küldi és ezt a szerény, kevés igényű sárga virágot, mely erre oly gyakori Bob Emma és a Mamája jó egészségnek örvend? Halad-é kettőjük dolga Justhtal? 33 �Próza és vidéke 1892. Dolha Nagy – Kicseráni augusztus 24. Kedves Kollégám! Tudja-e, hogy itt minden egészen olyan, ahogyan azt a Hafiában tollára vette. Forgách gróf magával hozta ide a vadonba, órákat időz vele a kastély hátsó teraszán rendkívül büszke, hogy neki ajánlotta a regényt. Pár napja oda hagyta a vadászlakot, bejött Dolhára. Minduntalan arról akar megbizonyosodni, vajon felismerik-e az ő alakját azok a finnyás kisasszonyok a kényes pesti szalonokban? Tudja mennyit derülök rajta? Forgách a literátor?! Ám, a maga szavai Kollégám, még is csak elvonják a figyelmét a legújabb tenyészménekről, meg a borzderes, hucul szarvasmarháról, amelyiken egészen hátrafele áll a szarva, és amelyikből itt egész csordákat terelnek. Mostanában ismét együtt lovagolunk a gróffal. A lovaglás valósággal megújítja a művészetemet. A nyeregből egész másként látom a tájat, új perspektíva nyílik meg előttem. Lóhátról gyorsabban és élénkebben látni a természet azon arcát, amely a vándor elől elrejtőzik. Ezek a tanulmánylovaglások olyan erővel hatnak rám, hogy a kastélyba érkezve nem győzöm használni a pasztellt. László gróf unszol, hogy térjek vissza vele Mándokra, mert szeretné megörökíttetni a ménese ékességét, a War Hornt, a legújabb sötétpej angol telivérjét. A napokban a bányászfalvakon túl mentem, egy ájtatos Vászillyal tévedtem egybe. Kullogott mellettem, botjának dőlve, majd egy idő után erővel kivette kezemből az állványt és hurcolta mellettem. Tudja hová vezetett végül? Valami ikonfestő remetéhez. Lenyűgözött a reszkető fejű öregember, ahogy a ruszin templomok is lenyűgöznek. Alacsony mennyezetükkel, azokkal a naiv mégis magasztos ábrákkal, meg a csergébe bugyolált Szűz Máriákkal. Sokáig magammal viszem ezeknek az ortodox szenteknek az ábrázatját. Tudja min csodálkoztam el legjobban, hogy az ikonokról, meg a famennyezetekről vissza néző istenképmásoknak egészen olyan az ábrázatja, mint ezeknek a hegyi ruszinoknak. Mitől olyan mindegyik, mint az ortodox krisztusok? Megmondja nekem, Kollégám? Miternek is ilyen ábrázata volt? Felkerestem a dolhai temetőt, de nem leltem meg a sírt. Kissé csalódottan tértem meg a kastélyba, a Gróf estére felvidított! Majd, ha itt lesz Kollégám, megmutatja nekem az elátkozott szerelmesek sírját? Ezt a kis vázlatot küldöm, örömömet leltem a hosszú tutajokba, az izmos legényekben. Kollégám, milyen nagy utat tesz meg a só, mit kell kiállnia, 34 4 �Próza és vidéke míg a lustán nyújtózkodó Alföldre ér. A másik rajzon a híres borzderes marhát találja. Bob Utánam küldi Kollégám a maradék pasztelleket, lassan megfogyatkozik az itteni készletem, a veres Áron zsidó boltjában meg az ócska grafiton kívül semmit nem találok. 1892. Dolha Nagy – Kicseráni szeptember 10. Kedves Kollégám, Lebenitát, a medvetáncoltató cigány gyönyörű leányát el nem feledhetem! Elsőnek akkor akadt meg a szemem ezen az ében Vénuszon, mikor egy hajnalon a gróf hálójának ablakán penderedett ki. Mindössze egy vékony kis pendely takarta. Valósággal megbabonázott. Olyan tökéletes volt, olyan ragyogó, ahogy riadt vadként szaladt a harmatosan csillogó pázsiton. László gróf nem csak vadkanra meg szarvasra lő, igaz-e, Kollégám?! Minden hajnalban fönt voltam és lestem a lányra, de nyoma veszett, mígnem a gróf egy délutáni lovaglás során megkérdezte, hogy még mindig vágyom-e szabadban játszó medvéket festeni? Kollégám, tudja milyen régóta szerettem volna tanulmányozni saját életterükben, az ember béklyóitól ment robusztos, fenséges állatokat. László gróf félig tréfálkozva megjegyezte „Tudomásomra adták a csendőr urak, hogy a Művész őnagysága kedvére kóborol a rengetegben, keresi a vándor cigányokat. Hát a félelmetes mármarosi cigánytanyákon akadna –e megfelelő modell az ecsetjének? Maga Bobby kutyám, előkelő bordélyokban szerezte az anatómiai tapasztalatait, kíváncsi vagyok megállja-e a helyét ezek között a füstös vadak közt is? Tudnak-e újat mutatni egy ilyen feslett Piktorínának? Ha Warn Hornra nem volt gusztusa, tán lesz egy éjsötét kancára, he?!” – évődött Forgách, velem mindig eképp évődik. Az éjsötét kancát Lebenítának hívták. Füst szaga volt. Napközben a tábortűz körül foglalatoskodott kavargatta a nagy kondért, hogy mi főtt benne magam sem tudom, sose mertem megkóstolni, pedig kínáltak, talán elhullt állat, a cigányok kedvüket lelték az ételben. László gróf meg éjjelenként a lányba. Ez a füst nem facsarta az orromat. Az első nap Forgách velem maradt. Úgy járt kelt a züllött sereg között, mintha kapitányuk volna. Azok rettegtek tőle. A gróf meg-meg villantotta pisztolyát és a levegőt 3 35 �Próza és vidéke vagdalta lovagló ostorával. A cigányok közül néhányan értették a magyar szót. Kollégám, a táborban teljes életnagyságban, szabadon cammogó medvét láttam. Egy rozzant, cigány idomította olyannak, hogy szépen megtűrte az ember közelségét. Igaz eleinte borzadtam a hatalmas állattól, nem igen mentem a közelébe, de mikor megbizonyosodtam róla, hogy felettébb jámbor legyőztem félelmemet. A Szigeti vásárra hordja be a cigány, ott mutatványoznak. Forgách gróf úgy mondta, hogy ez a vén kanboszorkány érti az állatok beszédjét és megegyeztek a medvével, Zindeloval, hogy így szereznek maguknak megélhetést. A mindenféle színes rongyba csavarodott csonka-bonka, és torzszülött nyomorultakból álló horda rajongással csüngött a Kanboszorkán, leste minden szavát.. Ezek jártak széjjel a Mármarosokba, bementek Szigetre, Dolhára, Bocskóra, de némelykor egészen Szatmárig lemerészkedtek, különleges és bizarr mutatványaikkal. Zindeloval a Kanboszorka közbenjárására a második napon megbarátkoztam. László gróf visszafészkelte magát a vadászházba ahová én is követtem. Odahagytam a dolhai kastélyt. A cigány táborból napnyugta előtt térünk meg. Legalább száz rajzot készítettem a jámbor állatról. A tökéletes pillanatra lestem. Tudom kedves Kollégám, Pesten sokat időztünk együtt az állatkertben a medvék előtt, csináltam is rajzokat, de nem lettek tökéletesek. Zindelót rajzolni merőben más volt. A Kanboszorkát Lebeníta Tatának szólította. Alkonyatkor már hárman hagytuk el a tábort. Forgách maga mögé ültetette Lebenítát. „Szép a pina, ha fekete, az Isten úgy teremtette!” – kurjongatott László gróf és a levegőbe lődözött pisztolyával! Lebeníta szótlan volt, Forgách mellett elfelejtett beszélni, vagy tán nem is akart, úgysem értettük volna. A kastélyba mentek, én a vadászlakba tértem. „Ej micsoda szurtos cseléd ez, micsoda kanca!” másnap ettől zengett a kastély. Az asszonyok fecsegték el nekem, mikor felhozták a tiszta öltözetet. „A gróf úr ádámkosztümben kergette azt a félkegyelmű, retkes lábú, cigány kurvát, higgye meg Boby méltósága. Az meg riszálta a farát, kellette a micsodáját! Táncosné, ha! A sajátját adta el az a rongy kanboszorkány!” – Kató lángvörös orcával magyarázta nekem, mint mulatott Forgách. De, hisz kollégám, én jól ismerem a bolondériáját! A Kanboszorkány elégedett lehetett a fizetséggel, mert minden alkalommal úgy hajbókolt László grófnak, mintha az maga volna a Teremtő Úristen! Már vártam mikor hivat magához a gróf, tudtam mi fog következni. Lebenítát könnyű volt festeni, nem röstellte a mezíttelenségét. Tudja 36 �Próza és vidéke mennyire örültem, ezeknek a pásztoróráknak. Kollégám, bizonyára nem ismeretlen maga előtt Szulamit, ez a cigány leány, hajszálra olyan, mint a hebrius Salamon fekete ágyasa. Ahogy elkészültem a képpel, oda intettem a lányt, aki szótlanul nézte magát egyszerre felém fordult és megcsókolt. A többi rajzról nem teszek említést. Forgách van rajtuk, amint lovagolja az éjsötét kancát. Kollégám, csókolta-e már Justh, ha igen Maga is tudja, hogy azt nem lehet egy könnyen elfeledni. Forgách marcangolását könnyen feledem, de ennek a Lebenítának a puha ajkait aligha! Kartalra menekülök a szerelem elől, nélkülem kezdi majd a vadász szezont, a ruszin szeretők sírját sem fogom látni egyhamar ,de ne búsuljon Maga mindég az eszemben jár. Ebben az idényben szüksége lesz majd egy új patrontáskára, hisz nem foghatja a patront puszta kezébe. Minderre gondom lesz. A vadászati jegyét Anarcson ne feledje! Küldök itt Kollégám egy koliét, Forgách akasztotta a nyakamba, így fejezte ki tetszését a festmény, meg a rajzok iránt. Annak a vadkannak az agyarából készíttette, melyet két éve lőtt, és mely igen nagy szenzációnak számított. Tán magának Forgáchnak is ilyen agyarai vannak?! Viselje helyettem Kollégám, remélem szerencsét hoz majd! Én nem ékesítem magam senkinek a kedvéért! Bob 1892. Kartal október 8. Kedves Kollégám, Igazán örülök, hogy jól mulat és nem untatja a társaság. A legkivált mégis az tölt el örömmel, hogy sorra járja mindazokat a helyeket, melyeket számtalanszor megemlegettem leveleimben. Hja, a cigánytábort hiába is keresi! Ősz beálltával Szigethez mind közelebb-közelebb mennek, a biztosabb megélhetés hajtja őket. Azon kivált derültem, hogy Forgách szóvá tette a koliét, jól megfelelt a méltóságos úrnak Kollégám, valóban azon oknál fogva ajándékoztam Magának, hogy sikerrel járjon a Hubertuson. Valóban a vadkan agyara egy megtermett fütyköst formáz, Magának remek szeme van az efféle tréfákhoz. A gróf férfiasságát dicséri ez is! Mielőtt lepihenek teszek egy sétát a kartali parkban, de kevésbé vígasztal a Mármarosok után. Panaszra nincs okom, Maga tudja, hogy a kartali 37 �Próza é éss vvidéke idékke műtermem az egyike a legtökéletesebbeknek. Semmi sem pótolhatja az északi fekvést, a hatalmas ablakokon csak úgy dől befelé a természetes fény. Hiába győzködtem László grófot és Salamon méltóságát, hogy a színeket teljes valójukban nem segíti a mesterséges világítás, az elektromos fények nem kedveznek egy-egy beállításnak! A konok fajtából valók, ha nékik jó szolgálatot tesz az elektromos világítás, miért ellenkezem?! Micsoda úri hívságok mindezek! A Mármarosokban nem voltam híján a természetes fénynek, ahogy a tökéletes szépségnek sem! Ne rója fel nekem Kollégám, Lebenítát a Szigeti Szulamitot vétekként! Én őbenne a szépséget szerettem, a Teremtő tökéletes alkotását. Megfestettem égszín palástban, Kollégám, ágostai lévén, kétszeres bűnt követtem el. Egy züllött cigányleányról mintáztam meg Isten anyját, Szűz Máriát, holott az én hitem elutasítja a pápisták istenanya kultuszát! Kollégám , de hisz Maga ki vallásában buzgolkodó, az Evangéliumokat jól ismeri, bizonyára tudja hogy Mária Magdaléna is rossz nő volt, még is kegyelmet talált. Tán Lebenítának is adatik kegyelem? Mondja a szépség múlandó, hisz jó tudom, ám Lebeníta szépsége örök marad a vásznamon. Ez az igazi Amor Sanctus, mely által a Teremtőt imádom a teremtményében! Mostanság csak ritkán csibukozom, nyomja valami a tüdőmet, pedig a mármarosi levegő balzsam volt minden testi nyavalyámra. Remélem Justh vígad és győzedelmeskedik erőtlenségén! Ne feledkezzen meg Bobról Kollégám még a legharsányabb Hubertusokon is jussak eszébe és szívja magába helyettem is azt a páratlan vidéket. Gyűjtik-e már a gombát az asszonyok? Az esős ősz időben egész sereggel teremnek az erdőn. Bob 38 �Kutatóterület PAPP DÉNES Utolsó felvonás az öltözőben Örkény István: „Rózsakiállítás” „Halál! hol a te fullánkod?” (Pál I. levele a korinthusbeliekhez 15.55) (1) A halállal foglalkozó könyvek száma a csillagokéval vetekszik. A halál egyszer szép, máskor rút, hősi vagy hétköznapi, átok vagy kegyelem, és persze magasztos vagy méltatlan, várt vagy kívánt, etc. Ahány jelző, annyi halál. Mindemellett a halált lehet félni, vágyni, előle futni, elébe szaladni, szeretni, gyűlölni, tisztelni, megvetni – megannyi viszonyulás, és a vége megint csak halál. Örkény István „Rózsakiállítás” című kisregénye tárgyává teszi a halált, hogy végül az élet kritikája legyen. Eszközként ehhez ismét mesterien forgatott kétélű fegyverét választja: a groteszket. A történet alapvetése kellően abszurd: egy elsőfilmes rendező elhatározza, hogy megörökíti három haldokló végóráit. A film története, munkálatai során ismerkedünk meg a szereplőkkel, mondhatni, a halál tükrében. Formailag változatos írásról van szó, eszköztárában az egyik fontos szerepet a levél tölti be. Összesen négy levelet találunk, ebből hármat a rendező, Korom Áron ír. Az első, miniszterhez írott levél kiemelkedő fontosságú, mivel a kisregény nyitányát jelenti, itt a dokumentumfilm engedélyezése és megvalósítása érdekében írott sorokat olvashatunk, és szinte in medias res képet kapunk a rendezői elképzelés egészéről, és a tulajdonképpeni történet keretéről. A halállal való foglalkozást rendezőnk 39 �Kutatóterület fontosnak tartja egy olyan korban, ahol az emberek elveszítették a túlvilági lét vigaszát, a természetes halál intim körülményeit, itt példaként szembeállítja a saját otthonukban és idegen kórházi környezetben meghalókat. Lényeges momentum, hogy a három szereplő önként, viszont kettő pénzbeli fizetség fejében jelentkezik a „szerepre”, a hátramaradottakra hagyva a halálukból keletkező bevételt, így a halál tulajdonképpen morbid üzleti vállalkozássá válik. Természetesen halál és pénz kapcsolata nem újabb korunk sajátja. Itt érdemes egy kicsit kibontanunk Simon Zoltán egyik zárójeles észrevételét, mely Korom Áron nevére vonatkozik, miszerint ez a név egyszerre idézi a sötétséget és Kharónt, az Alvilág révészét.1 Tudjuk, hogy Kharón fizetség ellenében szállította utasait a Sztüx túlsó partjára, Korom Áron pedig azért fizet, hogy megörökítse ezt az átkelést. Paradox módon szerepe így lesz kitüntetett, életet és halált összekötő szerep. Másik szembetűnő formai megoldás a regényben a lábjegyzetek használata, melyekből összesen hét darabot találunk. A leginkább a tudományos életben használt írói eszköz itt az utólagos bejegyzés, kommentár jellegével bír, kissé a kulisszatitkok és bulvárpletykák izgalmával fűszerezve a feszes és fordulatos írást. A lábjegyzetek utólagossága az egyébként múlt időben írt regény idejét, ha ez lehetséges, még inkább a múltba helyezi, fogalmazhatunk úgy is, hogy múltabb lesz a múlt, az elmúlást viszont pontosan a jelenbe dobja, egyenesen az olvasó idejébe. A könyv „dokumentumjellegét” erősítik a kisregény második felében található fejezetszerűségek is, ezek címei sorrendben – Hangszalag, Második hangszalag, Délelőtt, Délután, „Rózsakiállítás”. Az első kettő kórházi beszélgetésekből áll, és mint a filmhez készült hang- és nyersanyag jelenik meg. A harmadik és negyedik leginkább talán a cselekmény sűrítésére szolgál, az ötödik fejezet pedig egy hivatkozott írás fikciója, a már elkészült és levetített dokumentumfilmről megjelent kritika. A formai sokszínűséget színesíti az a néhol montázs-, néhol snittszerű eljárás, amivel Örkény elbeszélő technikája a filméhez közelít. A film merít az irodalomból, az irodalom a filmből, André Bazin szerint „a film olyan művészet, mint az irodalom, amelynek elsődleges anyaga a nyelv, egy őt előző és autonóm realitás”2. A film és irodalom kapcsolatát azonban a regény hol összemossa, hol különválasztja, amennyire lehetséges, határon mozog. Örkény bemutat nekünk leveleket, míg maga a történet egy werkfilméhez hasonlatos, melyeket regényidőben későbbi utalások díszítenek lábjegyzetek formájában, és olvashatunk még két (lejegyzett) hangszalagot kórházi beszélgetésről, majd zárásképp a film bemutatását követő kritika jelenik meg, valamely napi sajtó anyagaként. A regény szerves részét képezik ezek a csatolt dokumentumok, tágítva a szöveg stilisztikai és időbeli horizontját, erősítve a történet hitelességének látszatát és támogatva a tárgyszerűség 40 �Kutatóterület illúzióját. A határon levés, mely rendelkezik a különválasztás és összekötés együttes és egyidejű képességével, egyébként is a könyv sajátja, mindez nagyrészt a groteszk látásmódjából fakad. Örkény egy beszélgetésben így vall erről – „A groteszk a látszólag össze nem tartozó dolgok szembeállítása, az olyan egymástól távol fekvő dolgok közelítése, melyek voltaképpen nagyon közel vannak mibennünk.”3 A groteszk Janus-arca tehát önmagával néz szembe, kritikai attitűdjét pedig absztrakt szituációi kérdéseket generáló lendületével gyakorolja. Így az írás mimikája szélsőségesen intenzív is lehet, egyszerre tekinthet itt egymásra pókerarc és Gorgó-fej, miközben mindkettő mindvégig teljességgel érvényben marad. (2) A regénybeli film úgynevezett szereplői köré csoportosult kérdéskörök igen jól elkülöníthetők egymástól, ha betekintünk a történet függönye mögé. Adhatnak némi segítséget ehhez azok, akik a regénybeli dokumentumfilmnek ugyan nem szereplői, de a regénynek vitathatatlanul meghatározó alakjai. Viszont vezetőnk végig Korom Áron marad, akinek teljességéhez hozzátartozik egy valamelyest Sancho Panza típusú figura, a szűkszavú operatőr. Kezdjük a vizsgálódást az első esetnél, nevezetesen Darvas Gábor finnugor nyelvésznél és magyar-francia szakos tanár feleségénél. Darvas Gábor, mire a forgatás megkezdődhetne, már halott. Felesége meséli el életének utolsó tíz napját, vagyis tíz napot saját életéből, mely napok férjének az utolsók voltak. Darvas Gáborné így vall kapcsolatukról a kamera előtt: „Persze, azért ki tudtunk volna egymással jönni, ha az alkatunk csak egy kicsit harmonizál, sajnos azonban az én közlékeny, nagyszájú, társas kapcsolatokra vágyó természetem csak nehezen fért meg Gábor komolyságával, munkadühével és kevésbeszédűségével, ami idővel a teljes szótlanságig fajult.”4 (11-12. o.) Egy egymástól elhidegült értelmiségi házaspár viszonya ez, ahol a kutató, tudós férj munkáját képtelen lenne abbahagyni, ha nem ragadná el a halál. Önmagába záruló élete így lesz befejezetlenségre ítélve. A halál nyomában K(H)orom ÁRON bukkan föl, megvásárolja és stúdióban mondatja el a történetet, melynek vége igencsak érdekes színezetet ad a beszámolónak: „Talán rossz fényt vet rám, de bevallom, haldoklása közben voltam először boldog.” (21. o.) Kiderül, hogy az elidegenedett pár a halál árnyékában közel került egymáshoz, ha csak tíz napra is, és bár a maguk módján. Tíz napig együtt éltek. A Darvas Dekameron, ahol a túlélő vall. A kamera előtt, a világ előtt. Mindezt pénzért. Hallgassuk, Darvasné milyen szavakat ad 41 �Kutatóterület megboldogult férje szájába, amikor Korom Áronról szól: „Ki hívta? Miért jött? (…) Mért nincs itt most a kamerájával? Hadd lássa a világ, milyen nyomorult féreg az ember. Hadd lássa, hogy döglünk meg, félúton, dolgunk végezetlenül, mert kifelejtettük számításainkból, hogy háromnegyedrészt állatok vagyunk!” (19. o.) Ha már életünk múlandó és befejezetlen marad, hadd legyen halálunk teljes és örök. De mi az, hogy halhatatlan halál? És ki az a Darvas Gábor valójában? Amit Darvas Gáborról tudni lehet, mind közvetett úton jut el az olvasóhoz, felesége mesél róla, akit mi egy stúdióban ülve látunk beszélni, nem gyóntatószékben. Ennek ellenére Darvasné őszinte benyomást tesz, sőt, abszurd momentumai ellenére, egy privát szférába enged betekintést. Személyes élménybeszámoló ez a megtestesült személytelenségről: „Férjemnek sohasem voltak kitörései, sem érzelmiek, sem indulatiak, leszámítva a mi gyorsan ellobbanó szerelmünket, még egyetemista korunkban. Azóta megszűntem létezni számára, már csak a munkája érdekelte (…) Voltaképpen neki sem volt létezése a szó megszokott értelmében. A szervezete csak egy szervezet volt, mely egy bizonyos munka elvégzésére használható; de nem voltak kívánságai, nem vágyott a tengerpartra, karácsonykor nem járult oda a fához.” (14. o.) Igen ám, de a halál előrevetülő árnyékában kapcsolatuk kegyelmet kap, viszonyuk jó irányban változik, legalábbis ez derül ki Darvasné elmondásából. A halál árnyéka itt az élet jelenben átélt újragondolását jelenti, létezés szempontjából intenzívebb életet, egyfajta ébredést. Egymás mellett élésük az együttélés felé mozdul el, kölcsönös idegenségük álarca mögül kukucskálnak ki a másikra, apránként újra felismerve egymást, tehát tulajdonképpen a halál közeledte itt összeköt és legitimmé tesz két untig lakott életet. Ugyanis olyan találkozás történik, ahol a megérintettség jelei is megmutatkoznak, ezek pedig a rutinszerű életmód és szinte sablonná lett szóhasználat megváltozásában keresendők, melyeken azonban az utolsó pillanatig fordul egyet a két, megszokásokkal bélelt élet. Az újabb áldozatról, Mikóné asszonyságról Korom Áron leveléből értesülünk, ugyanis hozzá intézi sorait, fölfestve ebben az eddigi történéseket és előrevetítve a következőket, mint drámai felvonások között szokás. Íme, ahogy az első fölvételről vall: „Olyan jól sikerült, hogy nemcsak én, hanem a szereplő személy is elégedett volt vele.” (21.) Vajon mi sikerült? A szereplő azonosult szerepével, esetleg saját magával? Darvasné őszinte volt magához? Vagy saját hazugságaiból épített világa hitelesnek hatott számára?5 Netán csak annak örül, hogy szépen sikerült megvilágítása a stúdióban? Akárhogy is, mi itt Darvas Gáborral pusztán felesége elbeszélésének prizmáján át ismerkedünk meg, mintegy távolról, de tulajdonképpen egy másik életből közelítő halálról szerzünk tudomást. 42 �Kutatóterület Így jutunk el Mikónéhoz, aki gyógyíthatatlan betegségével együtt oly természetességgel fekszik előttünk, mint az anyaföld lábunk alatt. A körülmények azok, melyek helyzetét fokozatosan az abszurdba tolják át, a halálvárás így egy egészen brutális burleszkbe torkollik. A budafoki szövetkezet virágkötője idős anyjával él együtt, akinek zöld hályoga sok esetben inkább valamiféle kegyetlen tisztánlátást hivatott szimbolizálni, mintsem sajnálatra méltó fogyatékosságot. Persze tagadhatatlan, hogy Mama érzéketlen, önző, számító, zsugori öregasszony, aki lánya, Mikóné várható halálát nem veszteségként, hanem bekalkulálható üzleti nyereségként kezeli. Az anyjáért aggódó munkásnő agóniája annak vak túlélő ösztönével néz szembe. De ez még korántsem minden. Segítő kezét nyújtja a munkahelyi kollektíva, vendégek érkeznek a Tiszavirág Szövetkezetből, melynek neve a pillanatnyisággal, múló momentummal, a rövid élettel, azaz a közelítő halállal hozható kapcsolatba. Kiderül, hogy egy szociális perifériára sodródott család eltartási szerződést ajánl Mikónénak és anyjának, mely végül meg is köttetik. Az élet tehát él és élni akar. Szociográfiai vázlatnak is beillő módon ismerkedünk meg a lakókörnyezettel. Minden pontos és felismerhető, elsőre egyértelmű és konkrét. Még a félhomály is. Nem mellesleg Mikóné körül látszólag minden a gondoskodás jegyében történik. Persze nem önzetlen, egyoldalú, netán krisztusi szeretetben fogant gondoskodás az, amit találunk. Leginkább olyan kényszerű szimbiózisoknak lehetünk tanúi, melyeknek nem feltétlenül a haszonlesés, hanem leginkább a puszta életben maradás a mozgatója. Lehetőleg egy jobb életben való megmaradás. Formálisan vállalt együttélések ezek az egzisztenciális és lelki nyomorúság küszöbén. Mikóné halálos ágyánál mindenki jelen van, a Mama, a hozzájuk költözött Nuófer család, Korom Áron és az operatőr, egy Tiszai nevű főorvos és egy tévé is, ahol a híradóban a Tiszavirágban rendezett rózsakiállításról kap hírt haldoklónk, közben kiderül, hogy ezekben a virágokban Mikóné boldogsága van elrejtve. Utolsó kívánság gyanánt egymás mellé ülteti az eltartási szerződést kötő Mamát és Nuófer Sándort, majd arra kéri őket, fogják meg egymás kezét. Utolsó szavai ezek – „Együtt vagytok?” (86. o.) És valóban, mind együtt. Aztán egyszer csak: „Bekövetkezett a halál. Nem volt benne semmi elijesztő, félelmet gerjesztő; lecsukódott egy szempár, lehanyatlott egy fej, nem emelkedett, nem süllyedt többé a takaró. Valaki nem volt többé. Mint egy mondat befejezésén, Mikóné lecsukott szemén állt meg a kép.” (87. o.) Temetésén egész tömeg gyűlik össze, azonban a református lelkész lámpalázas a felvevőgép látványától, ezért később a filmbe a szomszéd ravatalozóban egy másik halottat búcsúztató katolikus papot vágnak be, a Mama mindeközben pedig arra kéri a rendezőt, hogy ne szerepeljen ebben a részben, mert képtelen megkönnyezni a lányát, 43 �Kutatóterület és nem akarja, hogy szomszédjai megszólják ezért. A szomorú komédia tetőfokára hág. Majd miután a gyászoló sereg rózsákkal hinti meg Mikóné sírját, következik az ide vonatkozó zárlat: „– Kész. – szólt Áron az operatőrnek. – Mit gondolsz, milyen lesz? – Fasza – mondta a szűkszavú operatőr.” (89. o.) A regénybeli dokumentumfilm harmadik, egyben utolsó alakja J. Nagy, akivel még Mikóné halála előtt megismerkedünk. Korom Áronnak tett hajdani ígérete az, ami őt rendezőnk filmjéhez köti, így lesz ő némiképp fausti figurája a regénynek. Korom Áron végig számít J. Nagy egykori ígéretére, miszerint halálát a filmnek adja. Azonban J. Nagy személyét más is fűzi Korom Áronhoz, ugyanis J. Nagyban fölismerhetjük Korom Áron ihletett mesterét is, ha azt az el nem hanyagolható tényt is figyelembe vesszük, hogy tulajdonképpen a film dokumentumfilmként való leforgatása J. Nagy ötlete volt: „Hadd a fenébe a művészetet meg a tudományt, forgasd le, amit látsz, csinálj egy becsületes dokumentumfilmet.” (43. o.) Ő jósolja meg, pusztán elméleti megfontolások alapján azt is, ami majd a későbbi események során éri el tetőpontját: „a megfigyelés műszereinek jelenléte eltorzítja a jelenség lefolyását”. (43. o.) És lám, végig ez történik Mikóné környezetében, még halála után is, temetésén. J. Nagy író, hősies életszeretettel, nőimádattal, egy változatos élettel és néhány feleséggel a háta mögött. Mikor megismerkedünk vele, egyáltalán nem haldokló beteg, azonban a Korom Áron felé tett ígéret hatására hipochonder szemléletbe menekül, magánéleti problémáit is elintézettnek gondolva ezzel. „A viszontlátásra halálos ágyamon.” (52. o.) J. Nagyot legközelebb már kórházban látjuk, mint Korom Áron filmjének betegét, mivel az orvosnő szerint „a halál gondolatával mindaddig nem foglalkozott, míg bele nem hajszolták ebbe a szereplésbe (…) az a paradox helyzet állt elő, hogy életcéllá vált az exitus”. (68. o.) A Hangszalag és Második hangszalag című fejezetek Korom Áron magnetofonjának rögzítő munkáját teszi meg a szövegek alapjául, amikor is a kórházi ágyon fröccsözve felvétel készül két beszélgetésről. Az első egy párbeszéd J. Nagy és Korom Áron között, ahol J. Nagy szavaiból kiderül, hogy hátat fordított életének és élete valamennyi szereplőjének: „Mondd meg nekik, hogy elindultam a fény felé. Kiléptem magamból, mint egy elnyűtt papucsból, hogy végre csak a művészetnek éljek.” (71. o) Így tehát nem meglepő, hogy ő maga lesz rendezője saját halálának. A második hangfelvételen még két szereplő hallható, egyikük Freund Szilvia, a szexi orvosnő. A névben szereplő német szó barátot jelent, emellett erős az áthallás itt Freud nevére is. A másik Ularik, Korom Áron főnöke, aki engedélyt szerez a kórházi szobában való forgatásra. Már rögtön a forgatás elején fölvetődik az emberi méltóság és az eutanázia 44 �Kutatóterület kérdése, J. Nagy ezeket mondja kedvenc doktornőjének: „Egy ember addig él, ameddig eszmél. Állapodjunk meg abban, hogy ha majd elvesztettem az eszméletemet, akkor maga szép csöndben félreáll. Nem reanimál, nem drótozza rám ezeket a készülékeket, hogy a magam erejéből játszhassam végig a szerepemet.” (98-99. o.) A másnapi forgatás filmszalagjának anyaga nem tudja rögzíteni, de tudvalevő, hogy a film alanya hatvan darab altatóval a gyomrában beszélget. Öngyilkossága megtörtént, a halála még várat magára, köztes helyzet. Persze J. Nagynak erre is van ötlete: „Én nem egyszer fogok meghalni, hanem kétszer. Most mindjárt eljátszom neked egy olyan agóniát, amivel Ularik is meg lesz elégedve. És aztán, ha úgy alakul a helyzet, az igazit is leforgathatod.” (105. o.) Feltételes színészi szituációként elmondja ugyan titkolt tettét, de Korom Áron egyszer sem fog gyanút. J. Nagy tehát a valóságot alakítja, az önmagát gyógyszerekkel kivégző öngyilkos szerepét. J. Nagy öniróniája egyben Örkény regényből való kikacsintását is jelenti: „Púzni mindig jobban tudtam, mint írni.” (113. o.) Ugyanakkor utolsó haldoklónk utolsó épkézláb mondata így hangzik: „A világon az egyetlen őszinte dolog a halál.” (115. o.) Hogy is állunk akkor mindezzel? (3) A kisregény elbeszéli egy dokumentumfilm történetét, ahol egy elsőfilmes rendező három ember halálát akarja lencsevégre kapni. Először nem sikerül, Darvas Gábor halálakor nincs jelen. Másodszor olyannyira jelen van, hogy a haldokló egész környezetét megbolygatja, ezt látjuk Mikóné esetében. Harmadszor előbb halálváróvá, majd halálba igyekvővé tesz egy alapvetően életszerető embert, nevezetesen J. Nagyot, aki végül öngyilkosságot követ el. Míg Darvas Gábor haldoklik, felesége életében először boldog vele. Míg Mikóné halálos ágyán is az anyjáért aggódik, az már gondolatban rég eltemette. Míg J. Nagy ténylegesen megrendezi és eljátssza halálát, Korom Áron úgy hiszi, játék volt csupán. Míg Korom Áron filmet forgat a halálról, Örkény István ír egy könyvet az életről. Élet és halál szembenállásán túl azonban jelen van még valami, egy csipetnyi halhatatlanság ígérete, amit maga a film (vagy maga az írás) kínál. Az öröklét kérdése merül föl a halál pillanatában, mely misztérium az élet folyamatos újragondolására késztet. Kierkegaard így vall erről: „A halhatatlanság nem az élet folytatása, nem örök végtelenbe továbbvitt élet, nem, a halhatatlanság igazak és hamisak örök szétválasztása, nem folytatás, ami minden további nélkül bekövetkezik, hanem, szétválasztás, aminek 45 �Kutatóterület gyökere a múltban van.”6 A könyvben a szétválasztás aktusa a groteszkben valósul meg, mely abszurd helyzeteivel, bizarr kérdésfeltevéseivel végül magára hagyja az olvasót, aki immár saját félelmeivel néz szembe. Az ember magára marad életével, halálával és halhatatlanságával. Kérdésekként állnak elő életének szerepei és szereplői, felkiáltójelként halála és halhatatlansága. Az újra és újra elgondolt világában helyet keres, szerepekkel és szereplőkkel veszi magát körül, hogy aztán ismét magára maradjon az egész univerzumban. Karl Barth szemléletesen fogalmaz ezzel kapcsolatban: „Embertársaink különféle alakjai végül saját mítoszunk, saját történelmünk elemeivé válnak. Nem találkoztunk velük, hanem kitaláltuk és felöltöztettük őket, akik végeredményben úgy beszélnek, ahogy mi a szót a szájukba adjuk, akik többé-kevésbé hasznosítható vagy használhatatlan figurák a mi színdarabunkban, magunkba olvasztjuk, s így vagy úgy magunkká formáljuk őket, akik a maguk másságában, sajátosságaiban éppúgy rajtunk kívül maradnak, mint az egész kozmosz.”7 A „Rózsakiállítás” két évvel Örkény István halála előtt, 1977-ben jelent meg. 1990-ben színre vitték a Pesti Színházban, Horvai István rendezésében. 2007-ben filmet forgattak a regény egy részletéből, Az igazi halál címet viselő adaptációt Pacskovszky József rendezte. A kisregény aktualitása vitathatatlan, az emberi szerepjátszás módozataira nagy hatással van a megfigyelés eszközéül szolgáló technika fejlődése. Ugyanakkor nem kevesebbre szólít föl ez a könyv, mint hogy szerepeink között el ne vesszünk, hogy szerepeink szerep voltát félelem nélkül fölismerjük, hogy életünket a halál tudatában, de a halhatatlanság rettegett méltóságával éljük. Jegyzetek SIMON Zoltán, A félelmet részvétté oldani, Alföld, 1978. március, 50. André BAZIN, Korunk nyelve = A. B., Mi a film?, Osiris, Bp., 1999, 10. 3 „A művészetek az ősemberi világban valamilyen groteszk módon születtek meg először…” – Beszélgetés a groteszkről az Iskolarádióban, 1978-ból. Az Élőszóval című, a Hungaroton és a Petőfi Irodalmi Múzeum Örkény István hangfelvételeiből válogató CD-jének részlete (Budapest, Hungaroton, 2008). 4 A könyv szövegét a későbbiekben az alábbi kiadás alapján, a törzsszövegben az oldalszámot jelölve idézem: ÖRKÉNY István, „Rózsakiállítás”, Szépirodalmi, Bp., 1978. 5 Lásd: Friedrich NIETZSCHE, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról, Athenaeum, 1992/3., 3-16. 6 Sören KIERKEGAARD, „…lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak”, Gond Filozófiai Esszéfolyóirat, 1993/4., 5. 7 Karl BARTH, Ember és embertárs, Európa, Bp., 1990, 26. 1 2 46 �Kutatóterület NÉMETH ZOLTÁN Név és szöveg A multikulturális nevek és álnevek világa Vajon mire utal az a működés, amely a jelentésadás során mintha megkerülné a nyelv szükségszerűségét, kilépne abból, és mintegy visszafordulva a nyelv egészét idézné fel mégis? A tudat miféle működése vonja maga után azt, hogy elég egyetlen szót kimondanunk: Dosztojevszkij, és máris örvénylő történetek és jellemek hálójában találjuk magunkat, a Karamazovoktól Raszkolnyikov baltájáig, az akasztófa alatti jelenettől egészen A játékos megszállottságáig? Miért jelent számunkra az a szó, hogy Joseph K. egy egész világot, nemcsak egy konkrét regényt, A pert, de Kafkát, Prágát, Közép-Európát, Monarchiát? És nem sajátos bája ennek a történetnek, hogy Joseph K. nevét most is nevekkel bővíti a tudat? Vajon mindenképp szükség van-e legalább egy Homéroszra, de legalábbis Homéroszokra, akik – bár nem léteznek – névként elbírják egy egész világ súlyát? Van valamiféle hihetetlen titokzatossága a névnek, valami beláthatatlan tágassága a működésnek, a nevek működésének a jelentésekkel teli nyelvben. Ahogyan a név működik a nyelvben, az mintha sajátos atavizmusként idézné fel a nyelv és a nyelv előtti állapot peremén egyensúlyozó protonyelvet, a hang és a nyelv félútján található saussure-i masszát. A deixis poétikája lenne az elsődleges a név esetében, egy utalás, amely felidéz egy helyzetet vagy egy egész világot még valahonnét a nyelv előtti tartományból? Az első nyelv a név, a tulajdonnév nyelve lenne? És innét magyarázható az az értelmezői atavizmus, amely a név nyomán egy egész világot képes meglátni egyetlen névben? A névben rejlő jelentések egyik végpontján egy felidézett személy, másik 47 �Kutatóterület végpontján egy egész világ áll. Vajon a felidézett személy mint apró kép miseen-abyme-szerűen képes felidézni az egész világot? Kétségtelenül csábító lehetőség, de minden bizonnyal csak egy utólagos tudat ráfogásaként lehetne definiálni mindenféle tükörszerű azonosítást. A pőre személy (egy test) és egy egész világ (elbeszélhető történet) áll a jelentésadás két végpontján, de a köztük lévő távolság áthidalhatatlannak tetszik. Vajon mi történik a név és a felidézett világ között? Hogyan jöhet létre az, hogy egy név egy egész világot képes felidézni? A név misztikája különösen csábító és kardinális kérdés minden fiktív világ kialakításában. Nem véletlen, hogy a név sajátos poétikája, amely átszövi a fiktív világot, sok esetben kardinális kérdés, az értelmezés kiindulópontja. Mint például Josef K. titokzatos neve Kafkánál, Leopold Bloom Joyce-nál vagy Medve Gábor és Bébé Ottliknál. A név ezekben az esetekben is egy egész világot idéz fel. Vagyis a név, amely a szépirodalmi szövegek esetében kétféleképpen jelenthet meg – szerzői és szereplői névként – egyaránt jelentős szereppel bír az egész szövegvilággal való kapcsolatában. A név problematikája a kortárs irodalomelméleti kérdéseknek is a középpontjában áll. Michel Foucault szerint „A szerző neve tulajdonnév (…), amelyet nem lehet tiszta és egyszerű referenciaként kezelni (…) nem csupán rámutató funkciója van. Több, mint egy indikáció, mint egy gesztus, mint egy másik személyre rámutató ujj, bizonyos mértékig leírás megfelelője.”1 A szerzői név véleménye szerint a szövegek csoportosítására, klasszifikációjára szolgál, „a szövegek határain mozog, elválasztja őket, letapogatja széleiket”2, „ellentétben a tulajdonnévvel, amely a diskurzus belsejéből ama valóságos és külső személy felé halad, aki létrehozta azt”3: „A szerzői név sem a személy polgári állapotának, sem a műbeli fikciónak nem képezi részét…”4 Bár Foucault szerint a szerzői név kérdése nem feleltethető meg a szereplői név problematikájának, a kétfajta név felidéző funkciója rendkívül hasonló jellegzetességeket mutat fel, s jóval bonyolultabb kérdéseket is felvet, amennyiben az írói álnév terminusában akár össze is kapcsolhatók. A név kérdésével Gérard Genette is foglalkozott, a genette-i transztextualitás kategóriáinak rendszerében a szerzői név a paratextusok közé tartozik, mint a cím, alcím, előszó, utószó, bevezető, elöljáró beszéd, lapszéli, lapaljai jegyzetek, mottók, illusztrációk, borító, címszalag, egyéb járulékos jelek, kommentár.5 Ezt a későbbiekben tovább finomította, eszerint a paratextus kategóriáján belül az álnév a peritextus kategóriájába sorolható, ahol a következő képlet érvényes: paratext = peritext + epitext. Vagyis a peritextus mindaz, ami a könyv két borítóján belül vagy rajta található – míg az epitextus a kontextusra utal: interjúkra, naplóbejegyzésekre, levélbeli említésekre stb.6 Jacques Derrida számára talán még fontosabb a tulajdonnév kérdése, 48 �Kutatóterület hiszen a dekonstrukció által felvázolt értelmezési teret – amelyben a jel hiánya, távolléte és a különbözősége játéka válik alapvető jelentőségűvé – mintha kijátszaná a tulajdonnév, amely az önéletrajz problematikájával együtt mintha kétségbe vonná a derridai szövegformálás állításait. Éppen ezért – mint azt Angyalosi Gergely megjegyzi – a tulajdonnév problematikája ez egész életművön át végighúzódik, a Grammatológia utáni Aláírás esemény kontextus (1971 ) című tanulmányban, az 1981-es Otobiographie de Nietzsche – politiques du nom propre című írásban, illetve három 1993as tanulmányban, amelyek magyarul az Esszé a névről (2005) című kötetben jelentek meg. Derrida számára a név a nyom és a szignatúra, az aláírás fogalmaival kerül kapcsolatba, s a tulajdonnév eszerint mindig az aláíró halálát, jelen-nem-létét feltételezi, vagyis, idézve Derridát: „Minden név a halott neve – vagy egy olyan élőé, akitől el lehet tekinteni, akárha halott lenne.”7 Mint látható, a tulajdonnevet érintő kérdések tulajdonképpen eloldódtak a szerző személyétől, a név problematikája a diszkurzus terébe került, s így diszkurzivitás alakzatain keresztül utal vissza önreferenciálisan magára a szöveg értelmezési lehetőségeire. Kiindulópontom tehát az, hogy a tulajdonnév, legyenek azok a fiktív szerzői nevek vagy éppen a szövegek személynevei, myse-en-abyme-szerűen idéznek fel egy egész világot. Ennek bizonyítására egy egészen kézhez álló példát használok fel, a „multikulturális nevek” világát, amikor is a szintagma első tagját a lehető legtriviálisabb értelemben fogom használni, tehát az eltérő nyelvekhez és kultúrák keveredéséből kialakuló nevek és álnevek csoportját. Elsőként Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából (1998) című elbeszélésfüzérére utalnék, mint amely mű nyelvek interakciójából épül fel, egymásra rakódó rétegekből, amelyek palimpszesztszerűen rakódnak egymásra, s így rakják ki – nyelvből – egy száz évvel ezelőtti világ kulturálisan sokszínű mozaikját. Ennek a szövegalakítási logikának a legevidensebb megvalósulása a választott szerzői álnév, a Samuel Borkopf, illetve a regényben megjelenő szereplők fiktív, multikulturális nevei: Schön Attila, Herr Vincenzó, Stofek Tamás, Pepík Zefstein, Béla von Goffa, reb Wolf Tannenbaum, Sztrázsovec Csongor, reb Rabbinowitz, Mrkvicska Arzén, Titusz Lívia, Ibrahim, Lánczos Zoltán, reb Wimmer Metusélah, Karl von Kuffner, Crestencia von Kuffner, Tejbele Berlinger, Csöcsös Kató, Kövér Fáni, Aarmin Müller-Rosenlőwen, Jung Salamon, Rökk Marika, Székesváry Emericus, Hirsch Oszkár… Valódi poétikus-eklektikus, multikulturális hibridnevekről van szó, amelyben a vezeték- és keresztnév sorrendje éppúgy nem követ semmilyen eltervezhető szabályt, mint ahogy maguk a nevek sem. Ráadásul nemcsak az izolált nevek mutatnak fel önmagukban multikulturális teret – gondoljunk csak 49 �Kutatóterület egyes magyar-német, magyar-szlovák, cseh-német, latin-magyar, németolasz, jiddis-magyar stb. kevert tulajdonnevekre, hanem e felsorolt nevek összessége alakít ki egy multikulturális világot pusztán a nevek sűrűsége, hálója által. A nevek hálójában szilárd hely nélküli pozíciót elfoglalva így válik a tulajdonnév poétikává, s összetett jelentések megjelenítőjévé. Hasonló játék figyelhető meg többek között három magyarországi szerző, Kiss Ottó Szövetek (1999) című regényében, Grecsó Krisztián Pletykaanyu (2001) és Kiss László Szindbád nem haza megy (2003) című elbeszéléskötetének írásaiban is, ahol a dél-magyarországi Viharsarok multikulturális nyelvi világa jelenik meg a szokatlan hangzású nevek diszkurzív játékában. Ebben az esetben egy többnemzetiségű, multikulturális térre nyílik rálátás, ráadásul ezek a gyakran furcsa, idegenszerű nevek egzotikus réteggel gazdagítják a szövegnyelvet. Szlovákos hangzású (Szabovnyik Zsuzsanna, Zelinek, Szmola, Szvitánka Józsi, Hávelkáné – Kiss Ottónál, Schriwanek András, Berenka Klára, Franczek Gyula – Grecsó Krisztiánnál, Czidrich Miska – Kiss Lászlónál), szerb (Dragica néni, Czárity – Kiss Ottónál), román (Filimon – Kiss Ottónál), német (Heller mérnök – Kiss Ottónál, Metz Dezső – Grecsó Krisztiánnál, Rück Laci – Kiss Lászlónál), illetve magyar nevek keverednek. Van, hogy egyetlen néven belül is többféle nemzetiség keveredése figyelhető meg, sajátos, eklektikus nevet létrehozva: például Grecsó Krisztián kötetében a Schriwanek András szlovák eredetű, de német helyesírású vezetéknév magyar keresztnévvel és sorrenddel. Ez a vonás, a nevekben is manifesztálódó egzotikus-multikulturális játék Závada Pál egyes regényeivel, különösen Jadviga párnája (1997) című kötetével mutat hasonlóságot. Emellett a felvállalt régió, a dél-alföldi couleur locale is összekötő szerepet játszik az elemzett három szerző és Závada Pál említett regénye között. Hasonló játék zajlik a szlovák nyelvvel is egyes szerzők szövegeiben. Grendel Lajos Nálunk, New Hontban (2001) című regényében is a tulajdonnév sajátos diszkurzivitása miatt lett a regény egyik szereplőjének, a közép-ázsiai származású orosz katonák felszabadító tevékenységének eredményeképpen megszülető Ivánnak is idegen hangzású a neve. Hiszen a regény állítása szerint a teherbe esett névadó anyák szégyenükben úgy sírtak, mint a záporeső. (37.) Nem logikus azonban, hogy nehezen viselt szégyenének egy anya az oroszos hangzású tulajdonnéven keresztül még nyomatékosító funkciót is adna. Itt a tulajdonnév poétikai erejéről, világra utaló jellegének erejéről van szó, mint amely teljesen szembefordul a szöveg reális világának lehetséges belső logikájával. Vagyis a név idegenszerűsége nyomán a szövegszerűség logikája kerekedik felül a referenciális jelentésképzésen. A névvel folytatott multikulturális és textuális játék egyik érdekes lehetősége az az elbizonytalanító effektus, amit György Norbert visz színre 50 �Kutatóterület saját nevével a Klára (2004) című regény kapcsán, hiszen a borítón található szerzői név, a Norbert György sajátos kevert névként értelmezhető, amennyiben a szerző „eredeti” neve György Norbert. Vagyis a magyarban használatos vezetéknév-keresztnév sorrend felcserélésével annak szlovákos változata jött létre. Viszont az előállt név – Norbert György – sem szlovákos hangzású, hiszen a György keresztnév szlovák megfelelője a Juraj lenne. Tehát a szerzői név multikulturalitása a hibrid identitással folytatott nyelvjáték által értelmeződik s kapcsolódik a szöveghez, amelyben olyan mondatok olvashatók, hogy „Az Astronomickán kezdtek, a 97-esen. Hradská, Vrakunská, Komárovská stb., aztán a Prístavný most, onnan át a 96-osra, Dolnozemská cesta, Mamateyova, egészen a Petržalka – Holíčska végállomásig.” A kortárs magyar irodalomra egyébként is jellemző a szinte karneváli játék az álnevekkel, amelyek egy része az idegenség által idéz fel egy idegen vagy multikulturális szövegvilágot: Kovács András Ferenc Jack Cole-ja, Kavafisza, Csehy Zoltán Pacificus Maximusa, Hizsnyai Zoltán Tony H. Salazzinije csak néhány a sok példa közül. Persze joggal vethetjük fel a kérdést, hogy vajon mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, a név vagy a világ, a felidézett fiktív világ vagy a név. De talán nem ez a legfontosabb kérdés, hanem a folytonos rákérdezés annak a folyamatnak a természetére, amely interakciót hoz létre név és világ között, vagyis arra, hogyan idéz fel egy név egy egész fiktív világot mise-en-abymeszerűen, önmagába tömörítve, kis tükörként. Erre a performatív viszonyra nagyszerű példát nyújt a multikulturális álnevek világa. Ennek kapcsán a genette-i kijelentést, miszerint „az álnév már költői tevékenység, olyasmi, mint egy mű. Ha tudsz nevet változtatni, tudsz írni”8, úgy is módosíthatnánk: Ha tudsz nevet választani, tudsz írni. Jegyzetek FOUCAULT, Michel: Mi a szerző? In UŐ: Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Budapest, 2000, 125. 2 Uo. 127. 3 Uo. 127. 4 Uo. 127. 5 GENETTE, Gérard: Transztextualitás. Helikon, 1996/1-2., 84. 6 Koenig-Woodyard, Chris: Compte rendu. Romanticism on the Net 1999/2. http:// www.erudit.org/revue/ron/1999/v/n13/005838ar.html (Letöltés ideje: 2012/05/05) 7 ANGYALOSI Gergely: A név és az aláírás problematikája. In KARIKÓ Sándor (szerk.): Derrida Marx-szelleme. Gondolat – Szegedi Lukács Kör, Budapest – Szeged, 1997, 21. 8 GENETTE, Gérard: A szerzői név. Helikon, 1992/3-4., 534. 1 51 �Kutatóterület BALÁZS GÉZA Szöveg a szövegben Intertextualitás multimedialitásban Petőcz Andrásnak barátsággal Gondolkodási és kommunikációs alapműveletnek, illetve jelenségnek tekinthető az, hogy a verbális és nem verbális szövegek egymásba épülnek. Egyszerűbben úgy fogalmazhatunk: a szövegek folyamatos kölcsönhatásban, kapcsolatban vannak egymással, illetve: szövegek ismeretében alkotunk új szövegeket. A szövegek egymásra vonatkozása az intertextualitás (voltaképpen szövegek közöttiség). A szövegek közötti összefüggés több szinten valósulhat meg: párbeszédek szövegei között (ilyenkor két szöveg/ monológ kapcsolódik egybe), más szövegek között jelölt idézetként vagy rejtett utalásként (allúzió), vagy fordításban, forrás- és célnyelvi szövegek egymásra utaló kapcsolataként. Élőbeszédben és irodalomban egyaránt jellemző a szövegbe idézetszerűen, vagy az idézetjelleget mellőzve beépített másik szöveg. Ez tehát a „szöveg a szövegben” jelenség. A „szöveg a szövegben” jelenség legtisztább formája az idézet, amely bizonyos szövegtípusokban (pl. tudományos szövegek) kötelezően jelölendő. De nem is olyan egyszerű az, hogy mi tekinthető idézetnek, és mi nem. Első példám a „hármas”, részben jelölt idézetet mutatja. A szövegrészletben egyrészt idéz Michael Tomasello, a szerző (nem szó szerint, tehát nem idézőjelben, megadva a szerzőt és az idézett mű megjelenésének évszámát), másrészt van egy belső idézőjel, amely nem valódi idézet, hanem 52 �Kutatóterület csak álidézet (az álidézet rendszerint valamilyen jelentésbeli sajátosságot emel ki, ez esetben egy terminust), harmadrészt idézem én is az egész Tomasello-részletet (mivel szó szerint, az egészet idézőjelbe teszem, és megjelölöm a pontos forrást): (1) „Golinkoff (1993) megfigyelései szerint még a legfiatalabb gyermekek is részt vesznek abban a fajta interakcióban, amit ő »egyezkedés a jelentésről«-nek nevez, amikor is a gyermek valamit érthetetlenül mond, a felnőtt megpróbálja kitalálni, mi volt az, a gyermek pedig vagy elfogadja, vagy elveti ezt az értelmezést.” (Tomasello 2002. 188–189.) A szövegközöttiség tipikus jelensége az epigon-irodalom. Ebben az esetben az utód nem tud szabadulni a „nagy” (álidézet!) előd mondanivalójától, stílusától, és utánozza őt. A tudatos, de nem jelölt átvétel szélsőséges esetben szerzői joggal való visszaéléshez vezet. A szövegalkotásban szerepet játszó szövegközöttiség gondolkodási és kommunikációs okokra vezethető vissza. Gondolkodásunk és kommunikációnk folyamatosan az ismétlésen, ismételgetésen alapul. Talán valami atavisztikus ösztön indít bennünket az ismétlésre: hogy ne felejtsünk, s ez a gondolkodást segítő „hagyományműködés”, illetve a (kumulatív) kulturális evolúciót szolgáló „hagyománymondás” folyamata, valamint az ismétlésben nyelvi öröm (flow) is munkál. A tudatos ismételgetést mnemotechnikai okból (memorizálás, memóriapróba) is végezhetjük. A folyamatos ismételgetés legjobban a hagyományos frazémák átadásában és használatában ragadható meg. Például az ismételgetésnek köszönhető a nyelvekben szállóigéknek, állandósult nyelvi kapcsolatoknak (köztük például a bibliai szólásmondásoknak, idézeteknek) az igen nagy száma. Egy alkotó gyakran visszatér ugyanahhoz a témához, illetve több alkotót is foglalkoztathat ugyanaz a gondolat. Ilyenkor véletlenül vagy készakarva hasonló szövegek, szövegrészletek jöhetnek létre. Ebből kiindulva beszélhetünk az idézetek-szövegek monogeneziséről vagy poligeneziséről is. A szövegközöttiség sokféle szinten megjelenhet. A korlátozott intertextualitás valójában intratextualitás, amely azt jelenti, hogy egy motívum egyetlen kötetben, egyetlen alkotó életművében többször visszatér. Ennek egyik formája az egyetlen alkotónak több változatban megírt munkája. Pl. Móricz Zsigmondnál a Tragédia (1909) és az Egyszer jóllakni (1933) című műve. A valódi, felszínen is megjelenő intertextualitás a szó szerinti idézet. A prédikációkban például mindig a textus, a bibliai ige a kiindulási pont. Szónokok előszeretettel használnak ismert vagy nem ismert idézeteket mondanivalójuk színesítésére, előadásuk élénkítésére. 53 �Kutatóterület Az újabb irodalomban felbukkan az idézett szöveg egymásba épülése és sokszor jelöletlen (látens) egymásba olvadása. Ezzel a szerző a szövegek közötti sokszor valóban átláthatatlan kapcsolatot kívánja tükrözni. Nyilván sok esetben föl sem ismerjük, hogy intertextualitásról van szó. A következő példasor a magyar kultúrában sokak számára ismert intertextualitásra utal: (2) A Halotti beszéd jellemző kezdősorát sok szerző vette át – jelölés nélkül (hiszen mindenkinek tudnia „illik”, hogy mire rímel/céloz a szerző): Halotti beszéd: Láttyátok feleim szümtükhel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk… Juhász Gyula (Halotti beszéd): Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk… Kosztolányi Dezső (Halotti beszéd): Látjátok feleim, egyszerre meghalt… Márai Sándor (Halotti beszéd): Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. / Por és hamu vagyunk… Reményik Sándor (Halotti beszéd a hulló leveleknek): Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk? És intertextualitásnak tekinthetjük Arany János Toldijának szövegalkotó eljárását is. A Toldi-trilógia minden énekét Ilosvai Selymes Péter Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história című munkájának egy-egy jellemző sora vezeti be „mottóként”. Esterházy Péter életművében intertextualitásnak tekinthető az az alkotói gesztus, hogy műveit át-, illetve újraírja. (Természetesen nem ő az első író, aki ezt cselekszi.) A Bevezetés a szépirodalomba (1986) című munkája több korábbi művének át-, illetve egybedolgozását tartalmazza. Művének utolsó mondata ez: „Mindezt majd megírom még pontosabban is.” A könyvhöz hatoldalnyi szerzőlistát csatol – amely szerzőktől szó szerint vagy torzított formában vett át (valóban átvett?) idézeteket. Mivel a forrásokat a szövegben nem jelölte, ez rejtett (látens) intertextualitásnak tekinthető, s kiváltó oka az írás elején említett gondolati alapművelettel (idézgetés) való játék Gérard Genette a szövegközöttiség típusait részletezi. A szövegközöttiség legáltalánosabb megnevezése nála: transztextualitás, s ennek alesetei a következők: 1. Intertextualitás – egyetlen alkotó életművén belül: intratextualitás – általános intertextualitás: szó szerinti idézet, jelöletlen idézet, vendégszöveg beolvadása (átlényegülése, interiorizálása) 2. Paratextualitás: egy korábbi mű újraírása (Ilosvay Selymes Péter nyomán Arany Toldija) 3. Metatextualitás: tudományos idézet, kritika, beolvasztott idézet 54 �Kutatóterület 4. Hipertextualitás: témák, motívumok merítése más művekből; stílusutánzás 5. Architextualitás: a műfaji, műnemi vonatkozás jelöltsége (pl. eposz) A modern informatikai világ különösen kedvez a szövegközöttiségnek. Régi és új szövegek, ráadásul verbális és nem verbális (vizuális) szövegek (szemiotikai értelemben nem nyelvi produktumokat is nevezhetünk szövegnek), irodalmi és médiaszövegek hálójában élünk, olykor vagy általában elveszítve egy-egy gondolat, téma stb. forrását, eredetét. Az interneten számos olyan szöveg jár körbe és körbe, melynek nincs szerzője: lehet, hogy valaki egyszerűen csak lemásolta valakitől (tehát ismert szerzőtől), majd továbbküldte; de az is lehet, hogy „újra kitalálta”. A szöveg pedig elkezdte élni a maga életét – immár eredeti szerző nélkül, esetleg mások által továbbköltve. Ez a jelenség leginkább a szóbeliségre, a folklórra emlékeztet bennünket. A korábbi uralkodóan „unimediális” (álidézet, mert teljes unimedialitás nincs) verbális szövegekre kiterjedő szövegfelfogást és szövegtipológiát a szemiotikai szövegtan magyar megalapítója, Petőfi S. János kiterjesztette a vizuális, sőt akusztikus multimediális szövegekre is. Ha ehhez hozzákapcsoljuk a kiterjesztett szövegközöttiséget (transz- vagy intertextualitást), akkor immár „képközöttiségről”, „hangközöttiségről”, sőt „írottszöveghangközöttiségről”, „nyelviszöveg-képközöttiségről” stb. is beszélhetünk. A „képközöttiséget” a szemiotika, illetve az ikonológia/ikonográfia kutatja, de a multimediális szövegek ilyen sokoldalú (sokdimenziójú) vizsgálatára csak a szemiotikai szövegtan vállalkozott. A multimediális szövegek egyik szövegtipológiája jól mutatja a feladat bonyolultságát: 1. A verbális és nem verbális jelösszetevő önmagában teljes értékű, közel azonos jelentéssel bír. 2. A verbális összetevő domináns, de jóval kisebb terjedelmű, ezért nem választható külön. 3. A nem verbális összetevő a verbális összetevő bizonyos részéhez jelentéskiegészítőként járul hozzá. 4. A multimediális szöveg két jelösszetevője váltakozik egymással, tehát hol a verbális, hol a nem verbális jelösszetevő a jelentés kizárólag hordozója, ezért nem választhatók külön. 5. A nem verbális összetevő a jelentés létrehozása szempontjából domináns, de jóval kisebb terjedelmű, ezért nem választható külön. 6. A verbális összetevő a nem verbális összetevőnek bizonyos részeihez járul hozzá jelentéskiegészítőként. 55 �Kutatóterület Az informatikai társadalomban megváltozik a szövegekhez való viszonyunk. Korábban a szövegek csak a szóbeliségben és az írásbeliségben éltek. Az írásbeliségben élő szövegeket könyvekben, könyvtárakban tároltuk. Az interneten elérhető adatbázisok, szövegtárak, illetve a megvásárolható hordozóeszközök, illetve adattárak a szövegek tárolásának újszerű gazdaságos, jóval kevesebb helyet igénylő módjai. Az adathordozók egyszerűsödnek és egyre nagyobb kapacitásúak: a cd egyszerű kompaktlemez (vagy sugárlemez), a cd-rom (compact disk – read only memory) a programok és adatok tárolására alkalmas csak olvasható adathordozó, az újabb nagyobb kapacitású dvd (digital versatile/video disc) több rétegben, digitális képeket is tartalmazó adathordozó. Folyamatosan nő a legkisebb adathordozók, a pendrive-ok (tolltárak, tollmeghajtók) memóriatartalma is. Több mint tíz éve, 1998-ban megdöbbentő volt, hogy egyetlen, tenyérben tartható cd-n könnyűszerrel elfér a magyar líra 50 klasszikusának összes – mintegy 10 ezer – verse (Verstár ’98, Arcanum Adatbázis), sőt sok vers egy kattintásra meg is szólal. Egy ugyanekkora nagyságú dvd-n „teherautónyi” szöveg, kép tárolható. Például az említett 50 költő összes versén túl Ady Endre, Mikszáth Kálmán, Jókai Mór összes prózai műve, a Shakespeare-összes, 444 íróportré Hegedüs Gézától, 20 000 bölcsességidézet Kristó Nagy Istvántól, a vizsolyi biblia és egy modern bibliafordítás számos vallási lexikonnal, a 16 kötetes Pallas Nagy Lexikona, a Pannon Enciklopédia, az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben 22 kötetes sorozata… (Arcanum DVD könyvtár I.). A helyigényen túl kulturális és nyelvi szempontból az e-könyv (elektronikus könyv) és a digitális könyvtár további többletet ad az informatikai filológusnak. A digitális könyv(tár) előnye, hogy benne tetszés szerint kereshetünk adatokat, idézeteket, neveket. Ha pl. egy szó első előfordulására vagyunk kíváncsiak, a rendelkezésünkre álló adattárakban néhány másodperc alatt kideríthetjük az összes előfordulást (természetesen csak a digitalizált anyagra érvényes ez a módszer). Az informatikai világ új távlatokat nyit a bölcsészettudományok számára, egyúttal új veszélyeket is, amennyiben eltűnik a „kézirat”, s hovatovább nem tudjuk, hogy mi tekintető eredetinek, elsőnek, mi pedig változatnak, hamisítványnak. Kicsit emlékeztet ez a középkor kéziratos, másolati kultúrájára. Azonban a „felgyorsult világ”, az óriási információmennyiség, a befogadás sebességének növekedése további bizonytalanságokhoz vezet. A számítógépes szövegvilág az intertextualitást meghaladó jelenségét hipertextualitásnak nevezzük. A hipertextualitás fő jellemzője az, hogy a szövegeknek gyakorlatilag nincs elejük és végük, egymásba kapcsolódnak, összefonódnak, egyik szövegből a másikba átugorhatunk élőkapcsok (linkek) segítségével. A hipertextualitás voltaképpen az írás elején említett 56 �Kutatóterület gondolkodási és kommunikációs alapművelet informatikai megfelelője. Ha úgy tetszik, akkor azt is mondhatjuk, hogy az informatikai világnak ez a jellemzője a gondolkodási folyamatainkat tükrözi. A számítógépes technika nyomán az informatikai szövegvilág új nyelvi létmódot, új, multimediális szövegtípusokat, művészetet, bölcsészetet, informatikát teremt. Az új technika nagyon sok segítséget nyújt az információk továbbításában, keresésében, a filológiai „nyomozásban”. Úgy gondoljuk, hogy a hagyományos lineáris ismeretszerzésre, lexikai tudásra továbbra is szükség van. Ezt főleg a ma 40–60 év közöttiek értik a legjobban, mert fél lábbal a literális, fél lábbal az informatikai kultúrában vannak, s ismerik, alkalmazni tudják mindkettőnek az erényeit. Különös tekintettel gondolok itt az intertextualitásra, az információk közötti keresésre, valamint az információk kiválasztására és értékelésére. Az inter- vagy transztextualitás átalakulásának, informatikai világba kerülésének véleményem szerint nem csak pedagógiai, hanem kulturális, nemzeti, sőt akár evolúciós következményei is lehetnek. A művészet, az irodalom nagyon nagy segítséget nyújt a megváltozott világban való eligazodásra is. Az írásban felhasznált és emlékezetből elhívott szerzők és főbb műveik: BALÁZS Géza, 2007. Szövegantropológia. Szövegek többirányú megközelítése. BDF, Szombathely, Inter, Budapest. CSEPELI R. Zoltán, 2007. A multimediális szövegek sensusalapú tipológiájának bemutatása. 45–55. In: Balázs Géza–H. Varga Gyula szerk.: Szemiotika és tipológia. A komplex jelek kutatása. Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, Líceum Kiadó, Eger, 2007. PETŐCZ András, 1988. A jelentés nélküli hangsor. Szépirodalmi, Budapest. PETŐFI S. János, 2004. A szöveg mint komplex jel. Bevezetés a szemiotikaitextológiai szövegszemléletbe. Akadémiai, Budapest, 2004. SZIKSZAINÉ NAGY Irma, 1999. Leíró magyar szövegtan. Osiris, Budapest. TOMASELLO, Michael, 2002. Gondolkodás és kultúra. Osiris, Budapest. 57 �Kutatóterület SZOMSZÉD ESZTER Szvoren Edina „hiányos”, de egyben „testes” novellái Szvoren Edina: Pertu Szvoren Edina 2010-ben jelentkezett első, önálló novellagyűjteményével, a Pertuval, amely teljesen lenyűgözte a kritikusokat.1 Még abban az évben jelölték – egyetlen írónőként – a magas presztízsű AEGON Művészeti Díjra, olyan nevek mellett, mint pl. Spiró György, Térey János vagy Esterházy Péter, amelyet aztán „elhalásztak előle”, viszont 2011-ben megkapta a Bródy Sándor-díjat.2 A szerző4 különleges írói stílusával való ismerkedést mindenképpen érdemes Mentés3 című írásával kezdeni, amely önéletrajz helyett készült, talán József Attila Curricullum vitae-jének modernkori változataként lehetne leginkább definiálni. Bemutatkozó írásából a következők derülnek ki: 1974-ben született, Budapesten. Ahogy mondani szokás, hányattatott sorsú gyermek volt. Szülei nem voltak mintaszülők, de még ezt is olyan pikírt, cinikus humorral adja elő, hogy az ember nem is tudja eldönteni, hogy sajnálja-e vagy sem. „Értetlenül állok az apám szájából szép volt az igaz mítosza előtt. […] A szeretteim haláláról való képzelgés apám halála óta kedves foglalatosságom.” Diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémián szerezte karvezetés szakon, jelenleg hajdani középiskolájában tanít szolfézst és zeneelméletet. Olyan adatokat is megoszt velünk, amikre nem feltétlenül vagyunk kíváncsiak, pl. „Nevem csapszeget jelent.”, „Hónaljamat nem borotválom.”5 vagy „Az Eynsenck-féle stabil introvertált típusba tartozom, pulzusom alig 58 �Kutatóterület 60, vérnyomásom alacsony. Nem élek.” Elmondása szerint kamaszként kezdett írni, sokáig küzdött az önkifejezés nehézségeivel, általában az volt a baja, hogy nem tudta befejezni, amit elkezdett, és ezért döntött a novellák mellett. Úgy gondolja, hogy egy regény megírása túl nagy falat lenne számára. A Mentéssel a későbbiekben még foglalkozom. „Undorral védekezem mások testisége ellen, és vággyal a saját undorom ellen” A Pertu szövegeit – röviden összefoglalva – éles váltások, változatos narráció, részletekre odafigyelés és rejtélyesség jellemzi. Szereplői változatosak, de felfedezhetők közöttük összefüggések. Nem ír terjengősen, kifejezései árnyaltak, de sokszor még így is szikárnak hatnak. Különös viszony fűzi az idegen szavakhoz. Állandó jelenségnek nevezhetők szövegeiben a közhelyszerű mondatok,6 amelyeket profin épít bele a cselekménybe, vagy a keretes szerkezetet biztosító ismétlődő kifejezései.7 Szeret grammatikai játékokat alkalmazni az elbeszélők személyével, számával vagy az igeidőkkel kapcsolatban, amellyel bizonytalanságban hagyja olvasóját. Látványos testábrázolás jellemzi,8 annak minden egyes szépségével, de főként negatívumával együtt. Rendszeresen találkozunk változatos anyagcserefolyamatokkal, nyállal, verejtékkel, szexualitással és mindennek szagával. Elmondható, hogy az olvasás minden egyes érzékszervünket munkába állítja. Különleges a kapcsolata az emberi szőrzettel és a hajjal. Számtalanszor olvashatunk ilyen és ehhez hasonló szavakat, kifejezéseket: „szőrszál”, „borosta”, „a szeméremdomb fekete irhája”, „fanszőrzet”, „hónaljszőr”, „hajszál”. De más testrészek megfigyelése, körülírása is gyakori.9 Hangulata a reménytelenség, az irónia, a viszolygás és a tragikomédia között váltakozik. Sötét humora számomra teljes mértékben szerethető, viszont naponta csak kis mennyiségben. Ebben látható az ő nagysága, és ezzel emelték őt a legígéretesebb tehetségek közé. „Elbeszéléseiben Szvoren Edina messzire cipeli a hőseit. Bicikliútra Szászföldön, menekülésszerű vakációra a fjordok közé, vagy a fjordoknál is fagyosabb, képzelt jövőbe. Még a gyerekkor díszletei is idegen tájként hatnak rájuk. De akárhová viszi őket, nem tud szabadulni tőlük: fájdalmas, forró, komikus élményeik a bőrére égnek” – áll a Palatinus által kiadott könyv hátsó borítóján. Az elidegenítés tehát legtöbbször nemcsak lélekben történik meg, hanem fizikailag is. A Pertuban lévő húsz írás három fejezetre tagolódik. Vegyük is sorra az elsőt, amelyben mindjárt skandináv területen találjuk magunkat. A Jojka egyes szám első személyben írt, múlt idejű 59 �Kutatóterület elbeszélése egy átlagos, északi hétköznapnak, és az azt megelőző éjszaka álmának. Egy önmagát és a környezetét is alaposan megfigyelő nő vagy férfi – ezt nem tudjuk meg – mesél. Amíg nem tudunk meg bizonyos pluszinformációkat, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szerző maga a főszereplő, de Szvorennél felesleges a megérzéseinkre hagyatkoznunk, a következő bekezdés úgyis átírja azt, amit eddig kigondoltunk. A főszereplő az egész napját arra áldozza, hogy megfejtse álmának lényegét, azon túl persze, hogy fontos hivatali ügyét is el kell intéznie. A szövegben háromszor ismétlődik az a jelenet, amikor elbeszélőnket megkérdezik neméről („A lapp nő azt kérdezte, férfi vagyok-e vagy nő”), és egyszer sem tudjuk meg a választ. Egy-két kiszólásból gondolhatjuk azt, hogy nő: „cukrot két hónapja már csak szexuális ellenszolgáltatásért lehetett kapni”10 – asszociálva a női kiszolgáltatottságra, vagy gondolhatjuk azt is, hogy férfi: „a nő megvesztegetéséhez még az sem csinált kedvet, hogy bizonyos mozdulatokra szerdánként kapható illatszer szabadult ki a szűk ruhaujjból.”11 Egy olvasásszociológiai konvenció szerint az egyes szám első személyű elbeszélő nemét, ha ez másképp nincs jelezve, hajlamosak vagyunk a szerző nemével azonosítani. Az alapos megfigyelő technika is kitűnik, amikor az utcai munkásról ad leírást, és az írásnak keretes szerkezetet adó erkélyberendezés is ismétlődik. A következő szöveg az Így élünk, elbeszélés egy család napjáról, órákra lebontva. A három gyerek szemszögéből ismerhetjük meg a napi rutint. Apjukat Atyecnek, anyjukat pedig Mamamának nevezik. A történet sokszor eljuttat bennünket az „Ezt már nem hiszem el!” határára. Az elbeszélés hat óra egy perckor kezdődik, az ébresztéssel, az iskolába készülődéssel. Konkrétumokat nem tudunk meg, csak sejthetjük, hogy a három gyerek közül az „egyikünk” – a vesefülű – Mamama korábbi kapcsolatának gyümölcse. A középső, aki minden szempontból hátrányban van a fiúkhoz képest a családban, egy lánygyermek, akinek titkolni kell fejlődésnek indult testét a többiek, sőt még a barátai elől is. Anyjuk egy igazán vérmes nő, otthon ő hordja a nadrágot, ő tartja kézben a családi ügyeket. Egyetlen pillanat, ami kizökkentheti a jól megszokott hétköznapokból, amikor volt szeretője családlátogatást tesz náluk, akinek – mily meglepő – szintén vese alakú füle van. Ez egy látszólag minden szempontból hétköznapi család, de titkaik különössé teszik őket. Konkrétumokat most sem tudhatunk meg, kénytelenek vagyunk megérzéseinkre hagyatkozni. Ismét. A soron következő novella is elég ellentmondásos. Címe: Ácska, ocska.12 Harmonikus képpel indít, amikor is apa és lánya nyakukba veszik a várost, és kitroliznak az állatkertbe. Ők egy ún. háromgenerációs családban élnek, négyesben a nagymamával. Az elbeszélés az elnyomottak szemszögéből szólal meg. A problémák már a trolin kezdődnek, amikor is az ellenőr 60 �Kutatóterület bliccelésen kapja őket, és leszállítja őket a járműről. A kislány természetes módon mindent elhisz apjának, issza a szavait, bármit mond. De apa nem mond okos dolgokat, csak ezt a kislány még nem tudja. A moha a fáknak nem a „déli” oldalán nő, a sakktábla bábuját nem lónak, hanem „huszárnak” hívják, Enkidu nem Gilgames „lánya”, hanem a barátja és az angolkürt nem „rézfúvós”, hanem fafúvós hangszer. A focimeccsen pedig nem ismeri fel a lest, otthon pedig keringőzni tanítja a lányát négynegyedben. Az apa is csak egy gyerek. Ezektől függetlenül látszik, hogy imádják egymást, („Fogták egymás kezét.” – ötször ismétlődik) de amint hazaérnek, kiderül, hogy apának ez a sorsa. Otthon anyuka elnyomja őt is, és az egész családot. Ezzel a kis délelőtti sétával úgy érezhették, hogy bárhol jó, csak ne kelljen otthon lenni. A kislány és az apa is állandó frusztrációval küzd. Apa folyton elpirul, ha kijavítják, galambocska pedig szopja az ujját, és mindig rászólnak ilyenkor. („Ne szopd az ujjad!” – háromszor ismétlődik) Az apai nagymama, akivel együtt élnek, olyan jó szándékú, mint a fia, csak ő nem butaságokat mond, hanem butaságokat tesz, mint pl. véletlenül megöli a család kanáriját. Az anya így köszönti őket, amikor hazaérnek: „Anyád lefestette sárgára annak az idióta kanárinak a kalitkáját.” Majd ennek a történetnek a folytatása: „Megdöglött a kanári, rontott be a szobába anya tojásos kézzel. A nagymama csak jót akart. […] Majd eltemetjük a Városligetben, és a földbe egy kicsi keresztet állítunk. Nem hiszünk istenben, üvöltötte anya a konyhából.” – kioktató hangnemben. A kötet címadó novellája a különleges írói módszert alkalmazó Pertu. Szintén egy család életébe kapunk betekintést. Lehetségesen tartom, hogy ez az Ácska, ocska történet harminc évvel későbbi folytatása. Az elbeszélés minden mondata felszólító módú és jelen idejű, de ponttal a végén. Az olvasóban óriási feszültséget keltenek ezek a mondatok.13 Szilveszter napján látogatóba érkeznek a szülők a lányukhoz. A lányuk most tölti először családja nélkül az ünnepeket, mivel elvált, és a közös gyermek a volt férjéhez került. Banális kis családi szituációnak lehetünk tanúi az egész este folyamán. Az anya (nagymama) ismét a domináns személy, politizál, és mindenkinek fejéhez vágja a hibáit.14 Az apa (nagypapa) igazi papucs, szava nincs.15 A lányuk az idegösszeroppanás szélén áll, de még ezt sem veszik észre, majd mindezt megtetézve felajánlják neki, hogy tegeződjenek, hisz már elmúlt negyven éves. „Minden megszólalásuk, mozdulatok determinált. Ettől a távolságtól minden mondatban valami jéghideg irónia is képződik.”16 Szokatlan értékrendekkel találkozunk. A Balholmi lányok17 a fejezet címadó novellája. A helyszín egy szakmunkásképző lánykollégiuma. Az elbeszélés szokatlanul egyes szám második személyű és jelen idejű. Főszereplőnk az Ácska, ocska galambocskája, amire a történet vége felé tudunk következtetni, mivel nem tud jól keringőzni, 61 �Kutatóterület az apja négynegyedekben tanította. Itt is, mint minden közösségi helyen, beavatással kezdődik az újonnan érkező lányok élete. Egymás felmérése, mindenki figyel mindenkit, dominancia-viszonyok rendezése (ki kap saját ágyat és ki nem), majd az első testi (első menstruáció, az első hónalj- és lábszőrtelenítés, az első melltartó használata) és erotikus élmények pl. az ismerkedési esten a fiúkkal. Hangsúlyos, hogy története nem egyedi, ebben a kollégiumban minden lánynak ugyanaz a sorsa. Egyszer mindenkire sor kerül. A novella ismétlődő mondata ezúttal a: „Lukak mindenhol vannak.” Galambocskának lételeme az érintés, keze minden lukra rátalál. Ezt eleinte még ő sem veszi észre, a nagyobbak hívták fel rá a figyelmet. Mindenkit a felsőbb évesekhez fűződő kapcsolata határoz meg: „Már kapiskálod, hogy ártatlanság nem létezik, csak túl tág határok. […] Még nem tudod, mik a rossz szokásaid? Majd ők megmondják.”18 Az fejezetzáró elbeszélés a Nem. Egy lány anyjához fűződő ellentmondásos viszonya a téma. Ha valójában ez a téma. E szöveg elemzésekor akadályokba ütköztem. Nem tudtam eldönteni, hogy kivel, illetve kikkel is van a probléma. Az anya hiszi azt, hogy terhes és normális életet él, vagy a lánya hiszi azt, hogy az anyja gyermeket vár, pedig nem is? Az, hogy ez nem egyértelmű, a novellát valahogy még jobbá teszi. Mindenesetre viszolyogtató leírását adja az anya egész napos tespedésének, majd az éjszaka elkezdődő „életének”, a borítékolásnak, amely kicsit egybecseng Örkénytől a Tóték dobozolós jeleneteivel. A helyszín az otthon, a konyha, a hálószoba, a fürdőszoba és egy kórházi terem között váltakozik. A Szvorenre jellemző naturalisztikus leírások teljes garmadája vonul itt föl.19 A szerzőnk írásmódja magabiztos szövegkezelési tudásról árulkodik. A bírálók a következő két fejezetet tartják a legjobbnak a három közül. Az Ió öt, a Percek egy sün életéből pedig még nyolc novellát tartalmaz. Képviláguk még sötétebb és reménytelenebb, mint az előzőé, történeteik még rejtélyesebbek. Továbbra is sok a miért. Szövegszervező erejüket a Balholmi lányok egyik gondolata ábrázolja legjobban számunkra, miszerint „az egyetlen bizonyosság a hiány”20, és ezt a saját bőrünkön érzékeljük. „Miután megismerjük a szövegek „valódi” arcát, minden vágyunk, hogy visszajussunk a megnyugtató nem-tudásba.”21 Az Ió22 fejezetcím arra enged következtetni, hogy egy mitológiai alapú rész következik, de csak az első három novellában van Ió nevű szereplő, és a név különböző személyeket takar. A Pyrus communisban az elbeszélő vidéki barátnője, akivel biciklitúrára készülnek, a Szíl, szál, szalmaszálban egy elesettekhez vonzódó logopédus, az Érett, fáradt, melegben pedig egy volt szeretőjét zárt intézetben meglátogató nő, aki olykor kívülről kezdi szemlélni önmagát. Az És néhány hiányban eltűnik a szemünk elől Ió, és egy teljesen más történetben találjuk magunkat. Egy német család 62 �Kutatóterület kirándulni indul az Elba mentén. A kutyájukkal indulnak, aki útközben végelgyengülésben pusztul el. A mostohaanya szemszögéből ismerjük meg a történteket. Kapcsolata sem a férjével, sem a mostohalányával nem mondható bensőségesnek. A lány irtózik minden érintésétől, az apa viszont ugyanezekre vágyna. A szexuális életük a minimálisra csökkent, az anya még élvezetét sem leli benne. Jól érzékelteti, hogy egy-egy ilyen jelenetet egyáltalán nem ír körül – de ez az egész Szvoren-novellisztikára is igaz lehet. (pl. „elfogadtam a kezembe adott nemi szervet”, „kiverte magának”, „kinyalt”, „dugott”). A cím a novella végén nyer értelmet, amikor egy közös kép készül új lengyel ismerőseikkel. A fejezet utolsó novellája A szállásadónő rövid éjszakái. Az elbeszélés többes szám első személyben indul, a szereplőink: „egyikünk”, „másikunk” és a kisfiunk, akik szintén utazásra készülnek egy északi tájra. Az írónő kezdetben bővített tőmondatokból építi fel a szöveget, majd váltás következik. A házaspár kapcsolata mindvégig harmonikusnak bizonyul, amíg be nem következik egy váratlan fordulat. A szállásadónő a három hónapos ott-tartózkodásuk alatt elcsábította „egyikünket”, a szoptatós anyát, és leszbikus kapcsolatba kezdenek. Az elhagyott apa pedig beteg gyermekével utazik haza. A legérdekesebb, hogy erre a bontakozó kapcsolatra eleinte semmilyen jel nem utalt. Az anyának a viszony kezdetén elapad a teje, de amikor kezd lelkiismeret-furdalása lenni a családja és elhunyt gyermeke miatt, újra megindul a tejelválasztása, és elhagyja szeretőjét. A Percek egy sün életéből című ciklus nyolc novellát tartalmaz. Témái még sötétebbek, rejtélyesebbek és reménytelenebbek, mint az előzőeké. A hiány itt is jó szövegszervező erő. A szereplők jellemábrázolása sokszor elnagyolt. „Szvoren kerül minden bűvös lélektani megközelítést, ügyetlen vagy együgyű pszichologizálást.”23 A Ha végeztél egy izomsorvadásos anyját egyedül ápoló lányról szól. Életét folyamatos önuralom alatt tartja, hogy kibírja a megpróbáltatásokat. A Kedves, jó Ap elbeszélői módszere különleges. Egyszer az értelmi fogyatékos fiú mesél, máskor ugyanazokat Ap (az apa) mondja el saját szemszögéből. A Korán feküdtek aznap egy fiútestvérpárról szól, akiknek az apja öngyilkosságba menekült. Aztán pedig ők menekültek el otthonról. A Percek egy sün életéből egy paranoiás, idős bácsi története. A Bizalom, a Mindenki, valakit és A hét vége mind egy-egy értelmetlen gyilkossági esetet dolgoz fel. A Temetés az egyik legjobban sikerült elbeszélés. Humora rendkívül szarkasztikus és parodisztikus. Az elbeszélő nagyanyjának temetésén vagyunk, amely önmagában igen szomorú esemény, de elég hamar megtudjuk a nagymamáról, hogy nem volt éppen a legjobb ember. A rokonokról is elég sok minden kiderül. Olyan ez, mint a legtöbb családban. 63 �Kutatóterület Őket nem válogathatja meg az ember. Ez az a novella, amelyben a legtöbb hasonlóság fedezhető fel az írónő „önéletrajzával”, és ezt tekintem az egyetlen írásnak, amelyben valamelyest felfedezhetők feminista jellemvonások. Néhány idézettel szemléltetném: „Mind a műveletlenségnek, mind a műveltségnek van egy eszményi foka: aki nálunk pallérozottabb, az kékharisnya, aki pallérozatlanabb, izzadt talpú sutyerák.”24 „Ki nem állhatom azokat az embereket, akik férfinak nézik a nadrágos, rövid hajú nőket, s azokat, akik idegen emberek kézírását rosszul olvassák – mert általában éppen azok néznek férfinak, akik rosszul olvassák a kézírásomat. Görbén tartottam magam, hogy összezavarjam őket.”25 „… és anyámat évente egyszer azzal heccelték, hogy a rák lelki betegség, az erős menstruációs fájdalom pedig a női szerep elutasítása.”26 „Fölháborított, hogy a nagyanyám azt képzeli, minden nő gyereket akar, s ugyanazt a csalódottságot éreztem, mint az iskolában, amikor a tanítónőnk azt hitte, hogy hatéves létemre nem tudok olvasni.”27 Szvoren Edina szövegei nem illeszkednek az ún. női érzékenység koncepciójába. A bírálói sokszor nem tudják, hogyan is viszonyuljanak írásához, figyelembe vegyék-e, hogy nő írta vagy sem. De mégis vannak utalások, amelyek árulkodnak a szerzőnk női mivoltáról. A húsz novella között egyetlenegynek van férfi elbeszélője (Mindenki, valakit), és a többi írásban is igen tragikusak és katasztrofálisak a férfi szerepek. (Ácska, ocska; Pertu; Érett, fáradt, meleg; És néhány hiány; A szállásadónő rövid éjszakái; Kedves, jó Ap; Korán feküdtek aznap; Percek egy sün életéből; Mindenki, valakit; A hét vége) A nemiség kérdése is többször felmerülhet bennünk olvasás közben. A Jojkában a főszereplőtől kérdezik meg többször, hogy nő-e vagy férfi, A szállásadónő rövid éjszakáiban is sokáig titok övezi, hogy kiket takar az „egyikünk” vagy „másikunk” elnevezés, majd A hét vége című novellában is problémás a kisebbik testvér neme. Sok írónőre az a jellemző, hogy szabadon, megkötöttségek nélkül beszél életéről, vágyairól, érzéseiről, és a testéről,28 Szvoren-nél pedig ugyanez mintha nem kerülne olyan könnyen felszínre. „Undorral védekezem mások testisége ellen, és vággyal a saját undorom ellen.”29 – vallja egyik szereplője, és ez a mondat kulcsmondattá válik Szvoren egész novellisztikájára nézve. Ha a szexualitás kerül szóba, nem körülír, hanem konkretizál. Mintha ilyenkor nem az érzelmeké lenne a főszerep, hanem az ösztönöké. A vágyak mielőbbi kielégítése, más nem számít. Csak túl lenni rajta. Viszont az is nagyon szembetűnő, hogy önmagában a testről, testrészekről nagyon szívesen ír, külső megfigyelőként viszonyul önmagához is. „Aprólékos, parányi megfigyeléseket halmozó stílusából fakadhat, hogy voltaképpen bármiről ír, érdekes. A lényegre törő látásmód […] minden fordulatában jellemzi a könyvet.”30 E két terület (szexualitás és testábrázolás) élesen elkülönül prózájában. 64 �Kutatóterület Zárásul visszatérek a Mentéshez31 – Önéletrajz helyett –, amely a novelláskötet elolvasása után szintén egy önálló novellának is tekinthető. Ha jobban megnézi az ember, a 2008-as önéletrajz egy-egy mondata a Pertuban visszaköszön. A szülőkhöz fűződő viszonyt több írás is feldolgozza. Az Így élünk Mamamájából és a Temetés című novella szereplőiből összeállhat Szvoren anyaképe.32 Az apa a Korán feküdtek aznap öngyilkosságba menekülő szülőjéhez hasonlítható.33 Egy különleges azonosságot fedeztem fel a Ha végeztél szereplője, és az írónő között is, amikor arról ír, hogy „osztálytársaim azzal vádoltak, hogy elloptam Akli Miklóst.” A novellában tehát önmagáról is ír pár sorban: „Valaki kiabál, figyelmeztetett osztálytársam, aki ellopta tőlem az Akli Miklóst, pedig a szüleinek kétezer könyve van. Furcsa lány. Hét éve zongorázik, de a Máté Péter-számokat még mindig nem tudja eljátszani.”34 Még netnaplójában is ezt olvashatjuk, hogy nincs megelégedve zenei tudásával.35 A „Hónaljamat nem borotválom” mondat, ha nem lenne benne, szinte már hiányozna. Különleges viszony fűzi a testszőrzethez, ez vitathatatlan. Itt egy konkrét írást nem tudnék említeni, mivel mindben szerepel ilyennemű hasonlóság, de a Balholmi lányok és az És néhány hiány foglalkozik kiemelten a hónaljszőrzettel. Szvoren Edina elbeszélői módszerére még számos jelzőt fel lehetne sorakoztatni a részvéttelentől a könyörtelenig. Prózáját kiüresedett kapcsolatok, szörnyű körülmények között élő emberek, betegség, alkoholizmus, és borzasztó gyermekkor határozza meg. Sokszor saját élményekből táplálkozik, és ez okozhatta, vagy ha úgy tetszik, mindennek köszönheti a szerzőnő elidegenítő és hiányos stílusát. Társadalom- és világábrázolása rendkívül reménytelennek és komornak hat, viszont groteszk humorával – amely akár még külön tanulmányra is érdemes lehet – finomítani tud az olvasóban kialakuló képen. Jegyzetek Pl.: Urfi Péter: „Remekbe szabott novellák. Az utóbbi évek (sőt évtizedek!) legerősebb bemutatkozása.”; Takács Ferenc: „Első kötet – ki hinné? Olyan, mintha legalábbis tizedik kötet lenne, beérkezett, pályája csúcsáról körbe tekintő szerző könyve.” 2 Ezt a díjat mindig az előző évben kiadott, legjobbnak talált első kötetes prózaírónak ítélik oda. Az indoklásban a zsűri „az írásművek kiérleltségét” és „az írói világ gazdagságát” emelte ki. 3 Réz Pál szerint: „legérzékenyebben a megalázottakra és megszomorítottakra figyel (legyen az ő maga vagy más). Szvoren azonban […] az emberi szolidaritást már-már erotikává lényegíti át, testközelbe hozza. Ez nagyon eredeti és nagyon 1 65 �Kutatóterület szép.” 4 Interneten is elérhető. SZVOREN 2008 5 Később még több szót ejtek erről. 6 Pl. az Így élünkben: „Korán kelünk, hogy legyen kedvünk lefeküdni.”; „Hogy jobban essék az ágyban fekvés, foteleink egytől egyig kemények.”; „Langyos vízben fürdünk, hogy a hideg ágynemű melegebbnek hasson.” 7 Pl. a Pertu című novellában: „A párkányra szerelt tüskesoron csússzon meg a fény.”; „Csillanjon meg a fény a párkányra szerelt tüskéken, mint egy nyálas fogsoron.”; „A párkányra szerelt tüskesoron akadjon fönn egy fűzöld szilveszteri girland.” 8 Szegő János ezt írta: „Tragikus, egyszerűségében, köznapiságában is pompázatos próza Szvoren Edináé. […] Legjobb mondataiban mintha fiziológiaimentális röntgenképeket készítene a figurákról.” 9 köröm, mell, emlő, megkeményedő mellbimbó, nyál, nyálaz, a nyál szaga, bőr, csipa, húsos száj, csiklóforma száj, nyelv, fehér nyelv, nemi szerv, comb, pisil, vér, visszér, vastag ujjak, lábujjak, folyadékkal telt ciszták, szemhéj mögött vándorló dudor, izom, izzadság, csupasz, meztelen test, genitáliák stb. 10 SZVOREN 2010, 8. 11 SZVOREN 2010, 14. 12 SZVOREN 2010, 30–36. 13 Szegő János: „Mik ezek? Felszólítások? Parancsok? Sugalmazott mondatok? Mi érvényesül? Az elbeszélő akarata, vagy az elbeszélt világ rettenetes-természetes rendje?” 14 „Anyukáék legyenek mindig mindenhova pontosan érkező emberek, keltsenek szinte lelkiismeret-furdalást pontosságukkal. […] Anyuka legyezgesse magát áruházi reklámújsággal, izzadjanak nevetőráncai. […] Legyen szebb lábikrája, mint a lányának. […] Lásson Anyuka összefüggést a lány rendhez való viszonya és a válás között. […] Lásson szoros összefüggést a lánya konyhai ügyetlensége és a válás között. […] Legyen Anyuka félszlovák, s keltsen mind Apukában, mind a lányukban szorongást annak a tudata, hogy Anyuka is volt gyerek.” 15 „Legyenek a nők testileg erősebbek a férfiaknál, legyenek kiheverhetetlenül hatalmasok. Legyen a nő gyerek nélküli anya, az anya pedig hímivarszerv nélküli férfi.” 16 SZEGŐ 2011 17 A cím forrása Weöres Sándor versének, a Norvég leányoknak a Kodály Zoltán által megzenésített változata: A Balholm-i leányok, /leányok mind / csúcsos csuklyát viselnek. / Mindig mosolyognak, / de sohase nevetnek. 18 SZVOREN 2010, 58. 19 „Anyám hidrogénnel szőkített bajszán izzadságcsöppek ülnek. […] Szabad kezével a hálóinge alá nyúl. Alsóneművel el nem nyomott fekete szőrzetét fésülgeti, tenyerével a szőrszálak rugózását próbálgatja. Anélkül, hogy szemét a könyvről levenné, előhúzza a kezét. Ujjai hirtelen kunkorodó szőrszálat tartanak. Kezét a máris megnyálazott szájhoz emeli. Ujjaira bandzsítva körülnyalja a szőrszál faggyús végét, és a nyíló száj hangjára elfutja a libabőr. Körözni kezd a szőrszállal az orrgumó körül.” 20 SZVOREN 2010, 65. 66 �Kutatóterület FICSOR 2010, 71. Ióra szemet vetett Zeusz, és ezért Héra féltékenységből egy fehér tehénné változtatta, és böglyöket küldött bosszantására. Állítólag ezért üldözik azóta is a teheneket ezek a rovarok. 23 SZEGŐ 2011 24 SZVOREN 2010, 187. 25 SZVOREN 2010,191. 26 SZVOREN 2010,197. 27 SZVOREN 2010,199. 28 Pl. Éjszakai állatkert, Szomjas oázis antológiák (FORGÁCS – GORDON – BÓDIS 2005, FORGÁCS 2007) 29 SZVOREN 2010, 178. 30 BÁTHORI 2010 31 SZVOREN 2008 32 „Anyám közvélemény-kutatások tudományos feldolgozásával tartott el bennünket.”; „Mélyen és sokféleképp hatott rám anyám születésemről szóló története, melyben azzal vívja ki orvosai elismerését, hogy hangtalanul vajúdik…” 33 „Apám keze egy öngyilkossági kísérlet következtében ideiglenesen megbénult. […] 1990 tavaszán meghalt apám. Gyógyszerekre ivott alkoholt.” 34 SZVOREN 2010, 167. 35 Pl. SZVOREN 2011b 21 22 Rövidítés- és hivatkozásjegyzék BÁRÁNY – KÁROLYI – KERESZTESI – SZILASI 2010 – BÁRÁNY Tibor, KÁROLYI Csaba, KERESZTESI József, SZILASI László, És-kvartett Szvoren Edina Pertu című novelláskötetéről, ÉS, 2010. okt. 8. http://www.es.hu/2010-10-10_s-kvartett. BÁTHORI 2010 – BÁTHORI Csaba, Fényes, érzéki belépő, Nszab, 2010. aug. 28. http:// nol.hu/lap/konyvszemle/20100828-fenyes__erzeki_belepo. FICSOR 2010 – FICSOR Benedek, „Az egyetlen bizonyosság a hiány”, Műút, 4 (2010), XXI, 70–74. FORGÁCS – GORDON – BÓDIS 2005 – Éjszakai állatkert: Antológia a női szexualitásról, szerk. FORGÁCS Zsuzsa Bruria, GORDON Agáta, BÓDIS Kriszta, Bp., Jonathan Miller, 2005. FORGÁCS 2007 – Szomjas oázis: Antológia a női testről, szerk. FORGÁCS Zsuzsa Bruria, Bp., Jaffa, 2007. LENGYEL 2010 – LENGYEL Imre Zsolt, Lányfivérünk, Műút, 4 (2010), XXI, 74–76. RÉZ 2008 – RÉZ Pál, Néhány szó, 2008. 11. 01., http://www.litera.hu/irodalom/ nehany-szo SZEGŐ 2011 – SZEGŐ János, Keserű orvosság, 2011. 02. 08. http://www.litera.hu/ hirek/keseru-orvossag. SZVOREN 2008 – SZVOREN Edina, Mentés: Önéletrajz helyett, 2008. 11. 01. http:// www.litera.hu/irodalom/szvoren-edina. SZVOREN 2010 – SZVOREN Edina, Pertu, Bp., Palatinus, 2010. 67 �Kutatóterület SZVOREN 2011a – Szvoren Edina netnaplója, 2011. 01. 31. – 02. 06. http://litera.hu/magazin/netnaplo/Szvoren+Edina+ SZVOREN 2011b – SZVOREN Edina, Fürdés, 2011. 02. 05. http://litera.hu/netnaplo/ furdes TAKÁCS 2010 – TAKÁCS Ferenc, A megírás örömei, Mozgó Világ, 2010/07. http:// mozgovilag.com/?p=3585. URFI 2010 – URFI Péter, Könyv – A játszótér szomorúsága – Szvoren Edina: Pertu, Magyar Narancs, 2010. dec. 2. http://magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/ hirek/hir.php&id=22712. 68 �Találkozási pontok „A város nem azért város...” Beszélgetés Székyné Dr. Sztrémi Melinda polgármesterrel NAGY CSILLA Salgótarján Megyei Jogú Város 2012-ben ünnepelte várossá nyilvánításának 90. évfordulóját. Székyné Dr. Sztrémi Melinda polgármester asszonnyal az emlékév legfontosabb eseményeiről, eredményeiről, a kultúra közösségformáló funkciójáról, a város és a kötődés egymásra utaló fogalmairól beszélgettünk. – Az elmúlt év különös jelentőségű Salgótarján, a salgótarjániak szempontjából. – 2012 Salgótarján várossá válásának emlékéve volt, amelyet méltó módon szerettünk volna megünnepelni. Ennek érdekében létrehoztunk egy emlékbizottságot, amelynek tagjai a közművelődés és a kultúra területén dolgozó szakemberek, intézményvezetők voltak. A városvezetés rendelkezett egy elképzeléssel, amelyet megosztott az emlékbizottsággal: szakemberek segítségével dolgoztuk ki az év részletes tervezetét. Az emlékbizottság által összeállított kulturális programsorozat háromféle tematikával, fókusszal rendelkezett. Az első csoportba az ún. „fizikai megvalósulású” programok, beruházások tartoztak, amelyek a városkép megújulásához járultak hozzá. Kiemelt eseménynek tekintettük az országzászló felállítását, valamint egy, a város első polgármesteréről, Dr. Förster Kálmánról elnevezett emlékpark létrehozását (amelyben Dr. Förster Kálmán szobrát is elhelyeztük). 69 �Találkozási pontok Az országzászló felállítása azért volt nekem személy szerint is fontos, mert úgy érzem, méltánytalanul feledésbe merült, hogy Salgótarjánban volt országzászló, amely 1940 és 1944 között állt a város legmagasabb pontján – az eredeti tárgyat a megyei múzeumban őrzik, és a város alapításának 85. évfordulója alkalmából ki is állították. Az új Országzászló Emlékhely megtervezésére olyan művészt nyertünk meg, akit nagyon nagyra értékelek. Makovecz Imre elkezdte, de sajnos – 2011-es halála miatt – már nem tudta befejezni a munkát, ezért a tanítványai készítették el az emlékhely végleges terveit. A trianoni döntés következtében határvárossá váló Salgótarjánban a hagyományos szimbolika mellett egészen más jelentése is volt az országzászlónak. A korabeli dokumentumokból, visszaemlékezésekből kiderül: az országzászló jelentősége abban állt, hogy a vonattal közlekedő, a határ két oldalán élő emberek számára a zászló látványa a nemzet egységét, az összetartozást jelképezte. Az új országzászló (amely az eredeti másolata) hordozza ezt a gondolati tartalmat, ezért került arra a helyre, ahol évtizedekig a Partizán emlékmű, azaz egy fegyveres katona szobra állt. A szobor – mindannyian, akik itt éltünk, jól emlékszünk erre – nem annyira a védelmet, sokkal inkább a félelmet, a gondolkodásmód korlátozását, egy szemléletmód erőszakos kiterjesztését jelentette a város számára, egy letűnt korszak rossz emlékét. Az Országzászló Emlékhely üzenete és funkciója szándékunk szerint ezzel épp ellentétes: olyan találkozási pontot, közösségi helyet szerettünk volna létrehozni, amely nem elválasztja, elidegeníti, hanem összekapcsolja az embereket. Azóta már eltelt néhány hónap, és úgy tűnik, az emlékhely az emberek életének részévé vált, találkozások és beszélgetések helyszíne lett. A Förster Emlékpark szintén közösségi hely, találkozási pont a város szívében, emellett tiszteletadás Dr. Förster Kálmánnak és képviselőtestületének. Úgy gondolom, a város építői, akiknek Salgótarjánt köszönhetjük, méltatlanul voltak elfeledve, több hangsúlyt és odafigyelést érdemel a múlt, az elkötelezettség, amelyet a személyük jelent. Molnár Péter szobrászművész a gondolkodó, városépítő embert örökítette meg a Förster-szoborban, de az emlékmű utal az ötvenes években kialakított városképre is – ez a két hatás együttesen sajátos miliőt teremt, és emberléptékűvé teszi az új emlékparkot. Fontosnak tartom kiemelni, hogy az önkormányzat mindkét beruházást képes volt a saját bevételeiből megvalósítani, viszonylag kis költségvetéssel, pályázati összegek nélkül. Mindez azonban nem valósulhatott volna meg, ha önkormányzati cégek, magánszemélyek és civil szervezetek nem állnak mellénk, és nem kapcsolódnak a munkálatokba. Ez az összefogás jelzésértékű, ahogy az új emlékművek is az összetartozást jelképezik. Az emlékév programjainak második csoportja a gyerekekhez, a fiatalokhoz kapcsolódik. Sikernek gondolom, hogy majdnem minden iskola, 70 �Találkozási pontok óvoda bekapcsolódott az emlékév programjába. Azért tartom fontosnak a gyerekek, a fiatalok megjelenését, mert ők jelentik a jövőt a város számára. Nem a múltba révedésre hívtuk fel a figyelmet, hiszen a fiatalok nem tudnak nosztalgiázni, számukra most teremtődnek azok az élmények, amelyek a jövőben Salgótarjánhoz fogják kötni őket, amelyek miatt nem hagyják el a várost, vagy visszajönnek ide. A fiatalok esetében az volt számunkra a cél, hogy ismerjék meg a múltat, hátha az példaértékűvé tud válni, és egyes szegmensei továbbvihetőek, átörökíthetőek lesznek. Milyennek képzelem el a régi Salgótarjánt? Milyennek látom a jövőt Salgótarjánban? El tudom-e képzelni a jövőt itt, és ha igen, mit várok a várostól, és mit tehetek érte én? Ezek azok a kérdések, amelyekre választ vártunk a fiataloktól, rajzpályázat, egyéb pályázatok formájában. Elkészült egy helyismereti kiadvány 90 év – 90 kérdés címmel, amelyre vetélkedő is épült – a programok, versenyek révén észrevétlenül került előtérbe a közösséghez tartozás és a város iránti felelősség. A harmadik témakör a különböző szervezetek, intézmények által szervezett kulturális programok összessége. Az olyan egyedi kulturális események, mint például a 90 év zenéje sorozat a zeneiskola szervezésében; a megyei könyvtár irodalmi, közművelődési valamint gyerekprogramjai; a megyei múzeum tárlatai; a színházi előadások; vagy akár a Nógrád Táncegyüttes produkciója, amelyben a tánc nyelvén beszélik el Salgótarján történetét, bizonyítják, mennyire gazdag a kulturális élet. Együtt lélegzett, lélegzik ez a város 2012-ben, minden egyes programban ott volt, van a jelen, a múlt és a jövő, a kitörési pontok – legyen szó egy egészségnapról vagy egy népfőiskolai egyesület programjáról, esetleg a kertbarát kör kiállításáról… A műfajok, a témakörök eltérő jellege érzékelteti, mennyire sokrétű volt ez az emlékév. – A 2012-es év különleges eseményei közé tartozik a testvérvárosokkal való találkozás is. – Hagyományosan Salgótarján mindig egy testvérvárost lát vendégül, idén viszont minden testvérvárosunkat meghívtuk. Ezáltal a testvérvárosaink is kapcsolatba kerültek egymással: a salgótarjáni találkozó eredménye például az, hogy két testvérvárosunk, Losonc és Borsa között együttműködés alakult ki. Számomra különösen nagy öröm volt az, hogy a legtöbb testvérváros gyermek-néptánccsoporttal érkezett. Úgy gondolom, ennek is van üzenete, szimbolikája: minden városvezető úgy gondolja, hogy a jövőnek, a gyermekeinknek építjük a várost; nemcsak szlogen, hanem véleményem szerint valóban igaz az, hogy olyan lesz a jövőnk, ahogyan a gyermekeinket neveljük. – Salgótarján tíz év múlva ünnepli várossá nyilvánításának 100. évfordulóját. Hogyan látja a várost a közeljövőben? A város jövőjét? 71 �Találkozási pontok – Azt gondolom, jó az az irány, amerre elindult ez a város, jó az, hogy tudunk a kultúrára, a fiatalokra figyelni. Ha tíz év múlva is lehetőségünk lesz minderre, akkor megfelelő úton haladunk. Mert ez teremt igazán közösséget. A város nem azért város, mert nagy házak épülnek benne, ahol sok ember lakik, „dobozokba” zárva, hanem attól lesz egy település város, hogy az ott lakók közösséget alkotnak. Hogy az emberek kijönnek a „dobozaikból”, találkoznak a főtéren egy adventi gyertyagyújtáson, a Förster-szobornál, az országzászlónál vagy egy könyvbemutatón, egy színházi előadáson… Salgótarján azért szerethető, mert a lakói megtanulták, megtanultuk, hogy van lüktetése, ritmusa, közössége ennek a városnak – ezt érezzük mindig, amikor együtt vagyunk. Hiszek abban, hogy egy közösség (egy család, egy település vagy akár egy nemzet) akkor tud igazán erős lenni, ha érzi az összetartozást. Én ebben hittem tanárként, iskolaigazgatóként is: akkor is úgy gondoltam, hogy egy gyerek, egy diák akkor tanulja meg, mi a kötődés, ha a középiskolában megteremtjük a közösséget számára. Az iskola nemcsak arról szól, hogy tanulunk, hanem arról is, hogy aki oda jár, valami többletet kap. Ez a kötődés. Úgy gondolom, makroszinten ugyanezt a többletet, kötődést tudjuk megélni, megteremteni. Én erre törekszem. És ha egy város lakójaként ugyanígy el tudjuk érni, hogy ne bezárkózó individuumok legyünk, hanem közösségben éljünk, akkor talán nagy baj nem lehet. 72 �Kép-tér Eddig Beszélgetés Földi Gergely festőművésszel KANYÓ EMMA 2012 novemberében, a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeumban Eddig címmel nyílt meg Földi Gergely festőművész kiállítása. Ennek apropóján az összegzés lehetőségeiről, a családi kötelékek és az alkotásfolyamat összefüggéseiről kérdeztük a művészt. – A kiállításod címe az összegzés, a visszatekintés igényét, egy életszakasz lezárásának lehetőségét fogalmazza meg. Fontos számodra a lezárás és újrakezdés tudatosítása? – Ritkán szoktam visszatekinteni, összegzéseket végezni saját magammal kapcsolatban. Persze vannak alkalmak – mint a mostani kiállítás is –, amikor nem kerülhetem ki. Ezek nem annyira rendszerező, alkotásokat időrendi sorrendbe helyező gondolatok, hanem inkább rácsodálkozások: milyen jó, hogy akkor még annyi energia volt bennem, amikor a Teherautó sorozat első képeit megfestettem, vagy mennyire érdekes számomra is, hogy a második sorozat ugyanebből a témából milyen lett. Ha sorba kellene szednem a meghatározó élményeimet, akkor talán az első, ami eszembe jut, amikor édesapám azt mondta egy rajzomra 19-20 éves koromban: „No, erre már ráírhatod a nevedet!” Ez azt jelentette, hogy akkor elértem egy szakmai szintet, ami alá lőni már nem nagyon illik. Persze mindig vannak rosszabb és jobb periódusok. Nem mindig sikerül az, amit eltervezek. A 73 �Kép-tér főiskolán leltem rá arra a témakörre, ami még alapvetően most is a fő motívum a festményeimben. Ez volt az a világ, amiben jól éreztem magam. Technikailag olyan kihívásokat tárt elém, aminek volt esélyem megfelelni. A legfontosabb mégis az, hogy kialakult bennem egy olyan világfelfogás, amiben a képzőművészetnek, a művészetnek jelentősége volt. A hit, hogy képes az ember felelősséggel megváltoztatni a világot. Persze ezzel együtt a kétkedés is, hogy én vagyok-e a megfelelő ember erre. Mindebben nagyon sokat segítettek mestereim: főiskolai tanárom, Kovács László és édesapám, Földi Péter. – Mennyiben meghatározó számodra a környezet, ahol élsz/alkotsz? – Azt gondolom, hogy képeim élményalapúak. Élményeim nagy részét Somoskőújfaluban és Salgótarjánban éltem meg. Modelljeim nagy része itt található. Ez alapvetően meghatározza a viszonyt. Pontosan tudom, hogy hol láttam azokat a tárgyakat, melyekből később kép lett, vagy tisztán emlékezem arra a hatásra, mely egy másik képet szült. Mégis, környezetükből csak annyit mutatva, ami számomra elengedhetetlenül szükséges, nem válnak egy adott hely leíróivá. Ezáltal bízom abban, hogy egy tágabb értelmezést kaphatnak a képek, akár még jelszerűvé is válhatnak. Alapvetően mégis Tarján és Somos lenyomatai ezek, de még inkább az itt élő embereké. – Édesapád Földi Péter festőművész. Milyen a szakmai kapcsolatotok? Mennyire kíséritek figyelemmel egymás munkáit, a képek alakulását? – Amikor először küldtem országos tárlatra képet, mielőtt megírtam volna a műtárgyleírást a kép hátára, apa megkérdezte, hogy mi lesz az alkotói nevem. Gondolkodjak rajta. Gondolkodás nélkül mondtam: Földi Gergely. Ez a nevem. Tudom, azzal, hogy felajánlotta a lehetőséget, hogy más nevet válasszak, meg szeretett volna védeni attól, ami sokakban felmerül, hogy én legyek „a Földi fia”. Ennek vannak előnyei, amikkel igyekeztem nem nagyon élni, és vannak hátrányai, amiről meg nem kell tudomást vennem. Vitathatatlan előny, hogy édesanyámmal együtt egy olyan környezetet teremtettek számunkra, ahol létjogosultsága volt a művészeteknek, ereje volt a világ megváltoztatásába vetett hitnek. Természetesen rengeteg szakmai tanácsot is kaptam. A képeimet mindig megmutatom neki. Kikérem véleményét. Visszafelé nem működnek ilyen jól természetesen a dolgok. Próbálok én is aktívan részt venni ebben a dialógusokra épülő folyamatban, de nem igazán sikerül. Apa mondja mindig, de én is érzem néha, hogy a kép alkotásában van egy pillanat, amikor a kép átveszi az irányítást. A kialakult rendszer szüli a következő motívumot, akár ecsetvonást. Ebben a pillanatban a művész nem más, mint egy eszköz, a kép, vagy valami más kezében. Persze ezen kívül vannak nagyon munkás részek is, amiket meg kell csinálni, hogy kép legyen a kép. Ebben a folyamatban esetleg adhatok tanácsokat, de az előzőben nem igazán. 74 �Kép-tér – A képeiden legtöbbször a hétköznapokban használatos tárgyak, eszközök szerepelnek, gyakran több szemszögből, több változatban ábrázolod ezeket. Szándékosan vonod ki az embert a képből? – Gépek, tárgyak, használati eszközök, ritkán téri helyzetek, melyek ember nélkül segítettek megfogalmazni legalább a problémát. Ez a tárgyi, épített világ mégis magán viseli az ember nyomát. Hisz ő alkotta, bontotta, változtatta. Ez egy olyan világ, amiben én élek. Valószínűleg még sokan mások is. Lehet, hogy másoknak is emlékeket hordoz egy teatűzhely, egy bojler, de ha nem, akkor legalább felismerik azokat. Lehet, hogy azt is észreveszik, hogy a tárgyak kiszolgáltatottsága, funkcionalizmusa, vagy éppen feleslegessége mellett jelen lehet egyfajta feladatvállalás is. Könnyű nekik, hisz egy tárgy nemigen tud mást tenni, mint a feladatát. Mégis, néha segítségre lelnek. Védve vannak a fagytól, a hidegtől, a kiszáradástól... Törődnek velük. Ez a törődés, ami igazán megidézi nekem ebben a világban az embert. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség mellett megjelenik a gondoskodás, az ember igazi jelenlétére utalva. Talán arra is, hogy vannak még emberek, jó emberek. – Számodra mit jelentenek a képben megfogalmazott valóságdarabok? Múltat? Jövőt? Jelent? – Élményt. Legalábbis majdnem mindig élményen alapulnak. Valóságot. Szeretném hinni, hogy attól, hogy átélem az élményt, és megpróbálom azt megfesteni, az a valóság egy lenyomata lesz. Vágyat is jelentenek. Vágyat, hogy az én képeimmel is történjék meg az a csoda, hogy megállítanak egy embert. Állítsák meg és késztessék gondolkodásra. A befogadó kommunikáljon a képpel, velem. Ha megtette, lássa egy kicsit úgy a világot, hogy van még bőven mit tenni benne azon kívül is, mint amit eltervezett eddig. 75 �Kép-tér Stációk A salgótarjáni Kálvária GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR A salgótarjáni Kálvária-építés 1928-ban id. Tóth Gyula kezdeményezésére indult és – sok-sok akadály után – összefogással készült el; az emberek ünnepeltek, az új Kálvária nem kirándulóhely, nem találkahely többé, hanem „a keresztje alatt roskadozó lelkeknek a béke, a megnyugvás pihenő helye, szent oázisa”… A Kálvária felszentelését 1943. június 5-én dr. Pobozsny Róbert kanonok, rozsnyói püspöki helynök végezte, a szentbeszédet P. Réz Marián plébános mondta a Szent Imre-hegyen (a Meszeshegyet 1930-ban, Árpádházi Szent Imre herceg halálának 900 éves évfordulóján, a római katolikus plébánia kérelmére Salgótarján képviselőtestülete nevezte el Szent Imre-hegynek). Dr. Förster Kálmán polgármester és a Kálvária-építési bizottság a XIV. stáció építésekor, 1930. október 1-én ünnepélyes keretek között emlékiratot helyezett el, amelynek szövege a következő: „Salgótarján, 1930. aug. 25-én, Ad Memoriam! A mindenható Ur Isten dicsőségére és a Trianoni magyar kálvária emlékére Tóth Gyula v. nagyközségi bíró kezdeményezése és állandó lelkes működésév el, Obrincsák Ernő építész és építőmester tervei és műszaki vezetése mellett, Fekete József közreműködésével épültek ezen stációk, az országszerte nagy ünnepségek között megtartott Szent Imre jubileum alkalmával, az Urnak 1930. évében. A területet a patrónus Luby-család adományozta. A kápolnácskák építési költségeit az egyes testületek és családok fedezték, a lábazathoz szükséges köveket és a fuvarokat Róth Flóris m. kir. bányaügyi főtanácsos adományozta. A földmunkákat legnagyobbrészben Salgótarján városa által adott munkások és önként jelentkezők, élükön dr. Pitta Lipót rendőrtanácsossal végezték. Ebben az időben Szentegyházunk élén, Szent Péter trónusán Pius 76 �Kép-tér pápa Őszentsége, Magyarország hercegprímási székében dr. Serédy Jusztinián, a Csonka-Rozsnyói egyházmegye püspöki helynöke Pajer János putnoki plébános, míg Csonka-Magyarország kormányzója Horthy Miklós Őfőméltósága, miniszterelnöke Bethlen István gróf, Nógrád és Hont egyelőre egyesített vármegyék főispánja Pályi Pál, alispánja dr. Baross József, Salgótarján megyei város polgármestere dr. Förster Kálmán voltak. A Kálvária építőbizottságának névsora: Traum Péter esperes-plébános, elnök, Horváth László városi tanácsnok, ügyvezető igazgató, dr. Pitta Lipót rendőrfőtanácsos, Tóth Gyula v. nagyközségi bíró, Obricsák Ernő építész és építőmester, Galgó József postafőtanácsos, dr. Holics Endre bányakapitány, Dankó Antal bányaigazgató, Bóna Kovács Károly festő- és szobrászművész.” Nem túlzás, hogy Magyarország legszebb fekvésű Kálváriája található Salgótarjánban – ám befejezése, a kápolna megépítése még feladat. A kereszten túlról felragyogó Nap a húsvéti nap látomását idézi: a feltámadás hajnalát. A Kálvária történetében, városunk helytörténeti értékmentésében a megújulásra reményt adó pillanat, nagyon fontos esemény volt, hogy a város vezetői 2012. szeptember 30-án úgy döntöttek, támogatják a javaslatot, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékének közreműködésével mentsük meg a salgótarjáni Kálvária megrongálódott stációit. Megszületett a közgyűlés egyhangú támogató határozata – a munkavégzés ma már folyamatban van. A restaurálást Tarnovean Katona Tamás, végzős szobrászrestaurátor hallgató végzi. Biztató jel, hogy a művész készülő diplomamunkáját (Bóna Kovács Károly 14 műkő domborművének restaurálásának folyamatát) bemutató, 2012. november 13-án, a Magyar Képzőművészeti Egyetem vetítőtermében elhangzott előadása nagy érdeklődést váltott ki. Stáció/k. Ne feledjük, a Kálvária a fájdalomnak a megpróbáltatásnak az útja, melynek súlyos terhét sohasem emberi, önző számításból, földi érdekből, hanem mindig egy fennkölt szent eszméért, mások javára, mások boldogulására kell megjárni. Ezt tesszük... 77 �Ami marad Árnya(lako)k és fény(lény)ek Északon Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve. Kortárs dán novellák Tavalyi vaj. Finn groteszk novellák VASS NORBERT „A boldogság nem követel sok szót, és ezért érdemtelenül keveset szerepel leírásainkban, míg a szerencsétlenség egyre több helyet igényel.” – fogalmaz Svend Åge Madsen Daniel története című novellájának narrátora. S mintha megállapítása nemcsak a sajátosan kifordított Jób-parafrázisra, de az Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve című antológia összes szövegére igaz volna. A Scolar Kiadó gondozásában megjelent kötet novellái hűvös hangon, kimért távolságtartással tudósítanak a rémálmokról, amelyek az elmúlt két évtizedben törtek rá az északi ország jóléttől megcsömörlött társadalmára. Olvasunk elfojtott indulatokról, szenvtelenül szervezett megcsalás-történetekről, s bizarr leskelődéseknek leszünk magunk is szemtanúi. Megéget a nemzeti érzést korrumpáló idegengyűlölet, s valósággal földbe gyökerezik a lábunk a természettel szembeni tehetetlenség láttán. Felfigyelhetünk továbbá a protestáns hagyomány hordalékaként a lelkekben lerakódott sztoikus tragédiatűrésre 78 �Ami marad is. De mintha ez mentes volna már mindennemű transzcendens beavatkozás kívánásától. Túlságosan evilági, a racionálison túlra nem merészkedik. A Podmaniczky Művészeti Alapítvány Tavalyi vaj című kiadványa ellenben éppen a valóságostól elemelkedőt, a reáliákat kifacsarót vette válogatási szempontjául. A kötet a modern törekvéseihez hasonlóan határfeszegető, normaszegő groteszknek az utóbbi nagyjából hatvan esztendő finn kisprózájában előforduló alakváltozataiból szemezget. A novella már jó ideje kísérletező terepe a groteszknek. S bár Finnországban nagyjából mindvégig a hosszúpróza árnyékában maradt – tudjuk meg Irma Perttula remek utószavából –, annál sokkalta könnyebben szabadult meg a műfaji kötöttségektől, eredményei pedig át- meg átszivárogtak a regényirodalomba is. A szárnyas kutyával, vándorló ágybetéttel és kéz nélküli királyokkal kecsegtető Tavalyi vaj vizsgálata előtt azonban induljunk inkább a ködös dán partok irányába. A Daniel története az Istent megdöntő emberi akarat és közöny diadalát beszéli el, s ahogy arra fentebb is utaltam, szinte az egész Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve című kötetből hiányzik bármi, ami az immanensen túlmutató hatalom félelmét, vagy a vele való küzdelem drámáját problematizálná. Nem mintha új tendenciáról volna szó. Hasonló eredményre jutott a Dániában 2001-ben megjelent Tízparancsolat (De ti bud) című antológia is. Tíz fiatal szerzőt kértek fel akkor, hogy az irodalom segítségével eredjen nyomába, milyen mértékben számítanak, s egyáltalán mennyire érvényesek még a mózesi törvények a huszonegyedik századi mindennapokban. Születtek komikus és tragikus hangú kommentárok is, de szinte mindegyik esetben realisztikus alkotások készültek. Többségük a parancsoknak korunk egocentrikus emberképéből adódó áthágásáról számolt be. Míg a Tízparancsolat – mintegy munkahipotézisként – rákérdezett még a szakramentum jelenlétére, addig az Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve már mintha tényként kezelné a transzcendens totális eltűnését a dán társadalomból. Az egyetlen darab, amelyben egyáltalán megjelenik a hit, Anders Bodelsen Merete nővér című kisprózája. A novella egy depressziós apácát állít elénk, aki megpróbáltatásai ellenére is állhatatosan hisz és alázattal fogadja el, hogy a dolgok, amik az ember életében történnek, egy a földi léten túlmutató narratívába ágyazhatók. Mikor a főhős arról érdeklődik, létezik-e még megbocsátás a modern világban, a következő választ kapja: „Biztosan. És habár mélyen hitetlennek tartja magát az ember, akkor is valószínűleg belül rejtőzik valami, ami a vallás alapját adja.” Ezt a magot, a premodern korból átmentett lelkületet féli tán Adda Djørup Száműzetés című elbeszélésének szereplője is. Rémei öregkorára reumává szelídültek bár, mégis velük kel s fekszik, minden nap. Legszívesebben – 79 �Ami marad hogy az okozott kínokért azok elszenvedőit kárpótolja – egyenesen a pokolba emigrálna. A Föld túl sebesen kering ugyanis szerinte ahhoz, hogy a világ emlékezzék a bűnökre. A tettekért így – teszi fel a novella őrlődő antihőse – csak odaát remélhető büntetés. „Szelíd közönnyel figyelem, hogy a világ, amelyben élek, olyan gyorsan beszél, hogy kénytelen a seggén venni a levegőt.” – jegyzi fel Peter Høeg Egy kiegyensúlyozott fiatalember tükörképe című novellájának narrátora. Høeg egy szépen kidolgozott alap-metaforával – „Tükröket találok ki és készítek.” – körvonalazza a mindenkori alkotó portréját, nem feledkezve meg természetesen annak végzetéről, a múzsáról sem. De nem elégszik meg azzal, hogy bepillantást enged műtermébe, olvasóit onnan posztmodern játszótérre csalja. Az alkotás ugyanis – a tükör természetesen bármiféle művészi produktumnak megfeleltethető – nemcsak készítőjétől, de befogadóitól is elválaszthatatlan. A tükörkép pedig, amit benne látunk, hangulatunk, kondíciónk eredője. Janne Teller Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve című elbeszélése is egyszerű metaforát használ. Tellernél a testtartás, a járás válik a különbözőség, az idegenség jelölőjévé. A szerző alighanem a skandináv társadalmakban óriási problémát okozó – és eleddig az irodalomban alig kibeszélt – bevándorló-kérdést metaforizálja, s eljut egészen a „Nemzetromboló Fanatista Tolerancia”, valamint a „végső válasz” kifejezésekben eszkalálódó nyelvi totalitarizmusig. Alig egy évtizede arról beszéltek még, hogy a dán mentalitás Søren Kierkegaard melankolikus egzisztencializmusának és Aksel Sandemose kváziegyenlősdi-eszméjének a keveréke. Mára – Teller kisprózája erről tanúskodik legalábbis – utóbbi odaveszett. Pia Juul Az elviselhetetlen dán dal című írásában – szürreáliába oltva bár – ugyanezt a kérdést veti fel. A nemzetet Juul novellája kifogástalan vérvonalú családfaként ábrázolja, amelyben idegen gyümölcsként tűnik fel a felderíthetetlen kilétű, ezért egyre gyanúsabbnak tartott, sanda szemmel figyelt anya-figura. Apropó, megfigyelés. Fontos, többször visszatérő motívumhoz érkeztünk. Mads Brenøe Abszolút semmi köze a szexhez című novellájának elbeszélője a leskelődést „bizsergéshez”, „elektromos feszültséghez” hasonlítja. A főhős beteges kényszert érez, hogy tulajdon barátnője után kémkedjen. Felbontja leveleit, meglesi őt mosdás közben, s akkor sem kap észbe, amikor felfedezi, hogy a lány egy másik férfi karjaiba menekül a totális kontroll elől. Brenøe groteszkje a leskelődő-létformát a személyiségen elhatalmasodó függőségként ábrázolja. Kim Blæsbjerg Novella című munkája a voyeurködés és az ihlet közti összefüggést vizsgálja. A Novella egy, a kiüresedő kapcsolatok sakktábláján zajló posztmodern játszmát örökít meg. A történet szerint – hogy barátnője hűségét próbára tegye – az 80 �Ami marad elbeszélő egy színészt bérel fel, akinek az a feladata, hogy elcsábítsa a lányt. A szálakat mozgató, magát a mindentudó elbeszélő pozíciójába ültető, s a megteremtett helyzetet utolsó cseppjéig kiélvező narrátor motivációja csak a történet legvégén válik világossá: ujjgyakorlatnak szánta az érzelmek felkorbácsolását, új inspirációra volt szüksége ugyanis, hogy ismét írni tudjon. S voltaképpen sikerrel járt. Még mindig nem teljes azonban a kötetben szereplő megfigyelők sora. Simon Freulund szereplőinek csaknem a tétlen szemlélődés, a természet megfigyelése lesz a veszte, Az utca című novella főhősének pedig – mialatt árgus szemekkel monitorozza szomszédságát – fel sem tűnik, hogy odalesz a házassága. Ó igen, a diszfunkcionális skandináv családi (tűz)fészkek. Ezek közül is kínál párat a kötet. Naja Marie Aidt Ahogy az angyalok szállnak című kisprózája a tönkrement famíliából egy gótikus-kokainista-posztgrufti kommunába menekülő testvérpár történetét meséli el. Az átmeneti megnyugvást hozó extrém kaland egyiküknek végül az életébe kerül. Tragédiába torkollik Jan Sonnergaard Legénybúcsú című elbeszélésének féktelen tivornyája is. A fojtott hangnemben megírt novella jellemzője, hogy dübörgő zenéjét nyugtalan szívdobbanások ütik át. Ida Jessen Holttest a mezőn, valamint Peter Rønnov-Jessen Fajtalankodás birkákkal című munkái leginkább a Skandináviában nagyjából a kilencvenes évek körül megjelent dirty realism sodrába illeszthetők. Mintha Carver és Bukowski benzingőzössörhabos rémálmai ömlöttek volna az északi fjordok áttetsző vizébe. Jessen és Rønnov-Jessen novellái tömör kórlapok, amelyek a lerobbanó, romlott vidéket és az ott játszódó megrázó, brutális eseményeket dokumentálják. Az Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve fülszövege is jelzi, hogy a 2003-ban megjelent Abszolút semmi köze a szexhez című antológia sikerültebb darabjait közli újra, azokat az azóta eltelt nem egészen tíz év dán novellatermésének szűk keresztmetszetével egészítve ki. Hans Hertel – ultra-minimalizmusuk, valamint esztétikai tökéletességre való törekvésük okán – anorexiás beteghez hasonlítja a kilencvenes években berobbanó prózaszerzők írásait. Ennek a nemzedéknek a leltárát tartalmazta az Abszolút semmi köze a szexhez, s a legfiatalabb szerző ezúttal is alig van még innen a negyvenen. Túl nagy kockázatot nem vállal tehát a kötet. 2003-ban persze üdítő volt magyarul olvasni a dán próza megújítóit, akik hazájukban nemcsak bölcsészkarok folyosóin, hanem középiskolai padsorokban is olvasottá lettek, s már a kilencvenes években valóságos kultusz alakult ki körülöttük, ezúttal viszont kíváncsi lettem volna a fiatalabb korosztály alkotásaira is. Meglátásom szerint ráadásul a 2003-as válogatáshoz képest új belépőknek számítók munkái kevésbé izgalmasak, mint az újraközlések. Apró hiányérzet maradt tehát bennem a könyv olvasása 81 �Ami marad után, hiszen több kurázsival bátrabb válogatás készülhetett volna. S most irány északkelet. A Podmaniczky Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent Tavalyi vaj című, finn groteszk novellák közül kóstolót kínáló kötetbe szerencsés tán a fentebb ismertetett olvasmány felől Charlotte Weitze Sötét biciklisek című történetével áttekernünk. A leginkább szürreális rajzfilmekre hajazó, számomra Kovásznai György alkotásait megidéző, derengő árnyakkal, változó alakokkal, elmosódó kontúrokkal dolgozó elbeszélés ugyanis éppen a groteszk közepébe szállít. A groteszk – melynek elemei az első finn nyelvű regény óta jelen vannak az északi nép irodalmában –, mint tudjuk, a valóságból vesz bár lendületet, ám onnan a szürrealitás, a mágia, az abszurd, vagy a fantasztikum világába ugrik. A Tavalyi vaj a groteszknek a finn novellisztikában előforduló változatosságát mutatja be – írja utószavában Irma Perttula. A tetszést és viszolygást egyaránt kiváltó alakzat saját torz, habogó, eltúlzott nyelvén minden esetben a mindennapi valóságról beszél el valami fontosat. Az utóbbi hatvan év kisprózáiból válogató szikár kötet a finn groteszk sokarcúságát mutatja tehát be. Legalábbis érdekes vállalás. S hogy célba ér-e, számomra kétséges, hisz nem számít újdonságnak, hogy egy könnyed pasztell-geg ugyanúgy lehet groteszk, mint a súlyos, olajjal mázolt, lépcsőházba szabadult gyilkos bohócot ábrázoló portrékép. Arra viszont, hogy mutat-e nemzeti jellegzetességeket, vagy a számunkra ismertebb közép-európai alakváltozathoz képest bír-e bármiféle karakterjeggyel a finn verzió, nemigen kapunk választ. Daniel Katz Kórtörténet című munkájában mindenesetre kafkai sejtelmességgel és kiúttalansággal találkozunk. A történet hallucináció és fotórealizmus közti bizonytalan határterületre kalauzol. Egy zaklatott, romlott intellektus klausztrofób világába érkezünk, ahol fojtott feszültséget teremt a narráció. Zaklató telefonoktól nyugtalan az éjszaka, az újság pedig „önkéntes mazochistáknak szánt” hírekkel van tele. Még szerencse, hogy mindez „másutt történik”. Távolinak érezzük Marja-Liisa Vartio Vatikán című novellájának bizarr automatizmusok mentén működő világát is. Mindazonáltal az írásnak igen különös hangulata van. Mintha bio-horrorok megbabonázott díszletei közé kerültek volna a rusztikus világ mindennapi szakralitását megtestesítő alakok. Vartio lázálomszerű látomás-klipjének erős képisége ragad magával. Pentti Holappa Boman című novellájának olvasása közben pedig Magritte oroszlánjának méltóságos-bánatos pofája juthat eszünkbe. A lehangoló és lapos történet persze korántsem olyan izgalmas, mint a festőzseni képe. A kötet egynegyedét kitöltő írás a Paff, a bűvös sárkány barátság-narratíváját a Grimm-testvérekre emlékeztető, teuton kegyetlenséggel, no meg némi szívszorító Disney-csillogással összekeverő példabeszéd. Émelyítő, rossz 82 �Ami marad érzés olvasni. Holappa persze eléri a célját, hiszen hitvallása szerint az irodalom leginkább akkor érdekes, amikor nem sikerül. A beszélni kezdő, majd szárnyakat növesztő magányos keverékkutya lelki tusáját követően megismerkedhetünk egy járkáló ágybetét érzésvilágával is. Juhani Peltonen Matrac című alkotása – akárcsak Holappa Bomanja – a biztonságos világot összeborzoló szokatlant, s egyszersmind zavarót állítja a középpontba, s mindkét történetben felfedezhetünk jó adag keserűséget is. Akárcsak Veikko Huovinen Jutta Grahn férje című meséjében. Utóbbi unatkozó, korosodó, jómódú, pletykás feleségeket mutat be, akik egykedvű, savanyú férjük helyett némi izgalmat, abszurditást szeretnének az élettől. Az Álomhalál (Leena Krohn hűvös sci-fi novellája) épp rájuk gondol talán, mint az exkluzív eutanáziát áruló, a halálfélelmet halálvággyá alakító vállalat kuncsaftjaira. Johanna Sinisalo Kéz nélküli királyok című poszt-apokaliptikus tanmeséje a groteszk végtelen lehetőségeire reflektál. A nyomorúságos világból napszemüveges majmok társaságában kikerekező főhős a lét peremén prehistorikus közösségre talál. Menekülése értelmezhető a groteszk esélyeként, hiszen azért vág bele a kalandba, hogy olyan történetet mondhasson magáénak, „(a)mit egyetlen régi könyvben sem lehet olvasni és egyetlen mesemondó sem ismer”. A groteszk tehát – ismeri be a narrátor – rabszolgaság is bár, de önmagában megér annyit, hogy életben maradjunk miatta. Úgy tűnik, ebben rokonok vagyunk, mi meg a finnek. (Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve. Kortárs dán novellák. Scolar Kiadó, Budapest, 2012; Tavalyi vaj. Finn groteszk novellák. Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2012) 83 �Ami marad Útitársa volt Madách Imrének Hubay Miklós: “Aztán mivégre az egész teremtés?” CSONGRÁDY BÉLA Hubay Miklós 1983-ban kapott Madách-díjat Nógrád megyében. Együtt Belitzky János történésszel, Ránki György zeneszerzővel (vele és Vas Istvánnal a hatvanas évek elején közösen alkotta meg az első magyar musicalt, az Egy szerelem három éjszakáját), id. Szabó István szobrászművésszel (aki akkor, 1965 után másodszor részesült ebben az elismerésben) és Szabó József evangélikus püspökkel, Madách-kutatóval, gyűjtővel. A szokásosnál hosszabb és igencsak tekintélyes volt ez a névsor, amelyet az 1983-as dupla jubileum (Madách Imre születésének 150. és Az ember tragédiája színházi bemutatásának 100. évfordulója) indokolt. Mindennek tudatában nehezen érthető, hogy az 1964-ben indult legújabb kori Madách-kultusz, illetve a díjalapítás után csaknem húsz évvel került a kiválasztottak közé az az ember, aki már addigi munkásságának jó részét is Madách életműve tanulmányozásának, gondolatai elemzésének szentelte, és egyike volt azoknak, akik a huszadik század második felében a legtöbbet tudták Madách Imréről és a Tragédiáról. Ezt igazolja az „Aztán mivégre az egész teremtés?” című, Jegyzetek az Úr és Madách Imre műveinek margójára alcímű, 2010-ben megjelent kötete is, amely az 1911. május 7-én, 93 éves korában elhunyt Hubay Miklós utolsó, még életében megjelent könyve volt. Érdekes, hogy bár elsősorban drámaíró, műfordító volt, a csaknem negyven önálló könyvet felmutató, hét évtizedes pályaképét mégis két tanulmánykötet foglalja keretbe. Az első (az 1941-ben 84 �Ami marad napvilágot látott Nemzeti színjátszás, drámai magyarság) is ebbe a műfajba sorolható. Ennek apropóján közölte a Palócföld 2012/1-es száma Madácsy Piroska értekezését, amely „Hubay üzeneteit” veszi számba. A szegedi irodalomtörténész dolgozatából is kiderül, hogy az 1918-ban Nagyváradon született Hubay Miklós a későbbiekben különböző okok miatt Debrecenben, Budapesten, Genfben, Firenzében élt: tanult, dolgozott, tanított, miközben folyamatosan írt. Olaszországból másfél évtized után a rendszerváltás előtt tért vissza. Hozzá kell tennünk, hogy firenzei munkálkodása idején is volt kapcsolata a hazai irodalmi, a színházi közélettel. 1981-től öt éven át a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltötte be, és a bevezető sorokban már említett 1983-as jubileum kapcsán az ő kezdeményezésére lett szeptember 21. (Az ember tragédiája 1883-as premierjének dátuma tiszteletére) a magyar dráma napja. Madácsy Piroska szerint Hubay Miklós „… mindig Európa felé tekint, vonzó számára a világ. De amíg úton van, mindig hazájára gondol… Szenvedélye a magyar dráma ügye, mert vitatja azt a közkeletű vélekedést, hogy nálunk a dráma másodrendű műfaj, és mi lírai nemzet vagyunk. Vagy ha az vagyunk, tegyünk érte, hogy a XX. században végre az európai rangsorban a helyére kerüljön a magyar dráma… Tudja, hogy a drámának történelmi feladata van, – az eszmék színházának üzenete, a drámaíró felelőssége vitathatatlan. Madách-elemzései végigkísérik egész pályáját, sarokpontjai és kérdésfelvetései Hubay Miklós írói érdeklődését is fémjelzik…” Ezt igazolják saját szavai is, amivel jelen recenzió tárgyát képező könyvét befejezte: „Egy hosszúra sikeredett élet során útitársam volt Madách. Ennek megmaradt (fennmaradt) emlékeiből – ám az emlékeknek is inkább csak foszlányaiból – rostáltam össze e jegyzetsorozat anyagát.” Az első e kötetben egy régi előhang – a Kortárs 1979. novemberi számából – értelemszerűen az út elejére tekint vissza: „Mikor lett rögeszmém, hogy én értem – hogy én értem igazán – Madáchot? (Félig? Negyedig? Vagy csak egytizedig?) Igazából csak azóta, amióta fülem van arra a csendre (arra a Nógrád vármegyei és Bach-korszakbeli nagy elnémulásra), amelyik a készülő Tragédiát és tizenhárom hónapon át hozzáláncolt íróját körülvette… A józan ész szerint ez a mű, ilyen alsósztregovai körülmények között, abszolút lehetetlen. Vagy éppen csakis így, ilyen körülmények közt volt lehetséges? Csakis abban a (ebben a) kozmikus csendben?” S ebben a némaságban, a sztregovai ház egy pillanatra a világegyetem középpontjaként, kristálypontjaként funkcionáló dolgozószobájában, „Oroszlánbarlangjában” érlelte „Egy nógrádi nemes úr”, „A vidéki szerző” a magasra törő szellem drámáját, amely előtt – ahogy Hubay joggal véli – Arany János leborult. Sokat gondolkodhatott Madách, hogy mi legyen a Tragédia első szava, mondata, mi legyen a „méltó intonálás” „A Teremtéshez”. S lőn: „Dicsőség a magasban Istenünknek”, amely talán az egyetlen idézet Az ember 85 �tragédiájában. Bár a „Teremtőnek esztétikai örömet szerzett a befejezett Nagy Mű számbavétele”, abban Hubay Miklós szerint nem volt igaza, hogy a Mű befejeztetett: „Nem. Nincs befejezve. Isten itt tévedett. A dráma a továbbiakban arról szól majd, hogy valami hiba van a gépezetben. Újra meg újra felforrósodik, begerjed… Lucifer felléptével belecsikordul a harmóniába a tagadás ősi szelleme… Madáchnál sohasem szól bele a történelembe az Isten, ám Ádámot minden újabb társadalmi rend ígérete felé az elveszett Paradicsom emléke, az Istenközelség, az »Ádám, hol vagy?« visszhangja hajtja.” Hubay sorra veszi a „világtörténelmi variációkat”, alaposan elemzi a történelemről való álmot, látomást is. Akár a XXI. század elejének aktuális gondjai, bajai felől nézve is figyelemreméltó megállapítása, hogy „Madách Imre oly hitvallóan szabadelvű volt, hogy szabadon bírálta a szabadelvű világ minden kinövését.” Ádám elundorodva a piacgazdaságban szerzett tapasztalatoktól, így fakad ki: „Ismét csalódtam, azt hivém, elég / Ledönteni a múltnak rémeit, / S szabad versenyt szerezni az erőknek. / Kilöktem a gépből egy főcsavart, / Mely összetartá, a kegyeletet…” Talán nem nagy hiba a kegyelet fogalomkörét az erkölcs, az etika irányába is kitágítani… Mint közismert, Madách a Tragédiában nem fejezte be az emberiség történetét ott, ahol számára a XIX. század derekán véget ért. Az Át az idő falain című dolgozatban a falanszter-, az űrutazás- és eszkimó-színek üzenetének vizsgálata során Hubay Miklós arra a következtetésre jut, hogy „a kiűzetés a lángpallossal csak a kezdet volt. Azóta tart.” Ez a kijelentés teljes szinkronban van a könyv következő fejezeteiben kifejtett gondolatokkal, amelyek lényegét súlyos tartalmú „látleletben” summázza a szerző: „Az a botrány, amit még Madách kortársai sem tudhattak: a XX. század botránya, s talán a XXI. századé is. S ez az, hogy a Teremtésből Világvégét csinálhat az egyik teremtménye: az ember.” A Vége a komédiának című fejezetet az is izgalmassá teszi, hogy ebben kaptak helyet a Firenzében egy magyar professzor Madáchra gondol sorozat reflexiói, amelyek értelemszerűen szorosan kapcsolódnak össze Hubay Miklós személyes élményeivel. Ugyancsak kuriózumnak számít a kötet végi Bál után című jelenet, amely egyfelvonásos malíciózus variáció az eszkimószín, a világvége-szituáció témájára, ott folytatván az elmélkedést, ahol Madách abbahagyta. A szerző otthonosan mozog a számára alkotóként nem ismeretlen terepen, minthogy – mint fentebb szó esett róla – jegyzett, de talán nem érdemei szerint elismert drámaírónak is számít. Előszavában, mintegy kommentárjában megjegyzi: „Az utolsó földi emberpárnak ez a kétszemélyes idillje figyelmeztetőnek készült. Az eszkaláció a pusztulást a mindennapiság, a megszokottság színeiben lopja közelünkbe. Ez az idill figyelmeztetni akar, nehogy későn vegyük észre: csak egyetlen emberiség volt.” 86 �E néhány sor éppúgy, mint a kötet egésze Hubay Miklós filozófiai mélységű, egyetemes igényű bölcselkedését példázza. S ehhez – csakúgy mint az általa nagyon tisztelt Madách Imrénél – hatalmas műveltséganyag, átfogó világlátás igénye társult. „Aztán mivégre az egész teremtés?” – kérdezte Lucifer a Tragédia I. színében, és nem véletlen, hogy kétkedő, töprengő gondolatot, és egyáltalán, kérdő mondatot választott Hubay Miklós könyve címéül. Hiszen Ő is, Madách műveit vizsgálva, a kérdezés jogával élt mindenekfelett, mint ahogyan ezt tette maga Madách Imre is, szinte minden írásában, leginkább főművében. Csak egyet lehet érteni Borbély András irodalomtörténésszel, aki a könyv hátsó borítóján fogalmazta meg a következőket: „Hubay Miklósnak Az ember tragédiája témájára évtizedek alatt összegyűjtött jegyzetei páratlanul eredeti és megrázó interpretációt adnak magáról a madáchi műről és annak jelenkori aktualitásairól, a XXI. században is feltétlenül érvényes „eszkatalogikus” látomásáról…” (Napkút Kiadó, Budapest, 2010) 87 �Ami marad Báger Gusztáv szellemi építkezése A mégis, mégse, mégis és a Magasság, mélység című kötetekről KABDEBÓ LÓRÁNT Fiatalon, még az Új Írás szerkesztőjétől, Juhász Ferenctől kapott biztatást a versírásra. Mégsem lett évtizedekig publikáló költő. Neves közgazdász professzor lett közben, a pénzügyi élet ismert személyisége. A rendszerváltást követő szabad szellemi légtérben azután elővette közben megalkotott darabjait, és kettőnk figyelmére kíváncsian felkeresett verseivel. Tandori Dezső és jómagam biztattuk a nyilvános megjelenésre. Örültem, hogy egy olyan költőt ismerhettem meg személyében, aki természetes készséggel alakítja verseit, azokban olyan jeleneteket prezentál, amelyek az élet valamely megjelenési formáját tudatosítják. Merész jelenetezésű, mégis olvasóbarát verseket mutatott fel, melyekben egy jó verskultúrájú olvasó önmaga számára is eligazításhoz juthat a létezés kultúrtörténeti feltérképezése során. Versalkotó ötlet és művelt összefüggés-keresés került fedésbe ezekben a versekben. A világ megformáltsága egyben valamifajta értelmezhetőséggel párosult. Az ’ez miért éppen így van’, illetőleg ’ez a történés miért éppen ezeket a körülményeket hozhatja létre’ kérdésekre feleltek meg az akkor olvasott versei. Melyeket azóta már szinte minden folyóirat olvasói megismerhettek, majd pedig az utóbbi évtized során számtalan kötetben terjeszkedett ki költészetté a kezdetben inkább csak verselgető, versben a világról el-elgondolkodó életpálya. Szilárd jelenetekben konkretizálódtak a versek, született versalkotó lelemény épült bele a világot megérteni akaró intellektuális keresésbe. És viszont. 88 �Ami marad Mostani verskötete, mégis, mégse, mégis kitűnő címmel jelent meg a Széphalom Könyvműhely gondozásában. Mintha mostanra érkezett volna el a szerző ahhoz a pillanathoz, amikor az ösztönösen hozott, biztatásra méltó verselési képesség egyszerre csak beledöbben: mit is csináltam eddig. A korábbi diadalmaskodó mámorból felébredve hirtelen eszmélkedni kezd – mit is mertem eddig végbevinni. Eddig kézen fogva vezette alkotás közben az ösztönös életre döbbenés és a tudatos vizsgálódás. Mostanra hirtelen csak a tudatos vizsgálódás állandó kérdezései, faggatózásai maradnak. Ebben a kötetében értelmével járja be a tézis-antitézis-szintézis hármasságát. Eddig ösztöne segítette megélni életét. Most ezt az ösztönösséget veti el, és marad a keményen pergetett, válaszokat váró állandó kérdezés. Mint valaha a romantika géniuszai, egyszerre csak az árnyék nélküli lét racionalitásával találkozott. Eddig egységben érzékelte a nappali és az alvó létállapotot, egymást erősítették, a versét kerekítették. Mostanra éppen ezt az alvás közben átélhető ellenvilágot veszíti el a verseiben, ugyanakkor az elhagyottakat szeretné jelenlévőként átélni a nappali, mindennapi élet során. Hadd lássuk, Uramisten, mire megyünk az álmok nélkül!? Benne találom-e a nappali létben vágyott ellenvilágát? Mert nem feledheti az álomi tudatot. Úgy kérdez most a nappali valóságra, hogy közben az álomi világ válaszait szeretné érvényesen elővezetni a mindennapi életvalóságban is. A megélt életrajzban. És a világ megtörtént létezéstörténetében egyaránt. Hobbes valóságlétében keresi az angol tudományfilozófus által megtagadott szellemi létezést. Jelen esetben furcsa módon éppen átvéve a filozófus módszerét, csak éppen ellenkező eredményre vágyakozva. Ismerve a világkeletkezés jelenleg érvényesnek tekintett magyarázatát – ebben mégis csak a szellem önkiteljesedését, valamely isteni lényeg jelenvalóságát akarja felmutatni. Ugyanakkor a mostani kötet fázisában egyfajta racionalitás irányítja alkotói módját. Elhagyva álomverseit, felnőtt okos fejével kérdez, leír – és várja ugyanazt a feleletet, amit valaha álmai diktáltak. Mintha az augustinusi „credo, quia absurdum” módján keresné mindazt, amit korábban öntudatlan fogott versébe. Kemény kérdések sorakoznak a kötetben, és rájuk racionálisan megmagyarázott válaszokat fogalmaz. Száraz-kemény szavakkal, mondatokkal. Magát győzködően, másokat is okítólag. Az erény kemény hangjait, a remény szerény csendjeit. Mindez azáltal válik a jelen pillanatban oly igen észrevehetővé, mert a kötettel párhuzamosan megjelent egy másik gyűjteménye is, amelyet az Új Ember Kiadó jelentetett meg régi és új versei közül Zsille Gábor válogatásában. És ebben a gyűjteményben válik ez a valóságból, tudományból, történelemből való rákérdezés racionalitása figyelemreméltóan hangsúlyossá. Az a Báger, aki kezdetekben szinte a misztikát súrolva nézett szét a világban, most 89 �Ami marad éppen értelmi magyarázatokat fog versébe. Érteni akarja az érthetetlent. És megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Érzékeny vagyok erre a formálásmódra, mintha a magam gondolatvilágát találnám a bágeri tematikában. És amint olvasom ezeket az ’okos’ verseket, megtalálom a poétikai nyitját is módszerének. Ő most, valamilyen alkotói megfontolásból, leválasztotta verseiből az álomi világot. De akarja, szívós igénnyel választja magának a feltámadás útját. Ezzel sajátos átmenetet alakít verseiben. Poétikailag. De tematikailag megadja a feloldozást, amint bevonja az „örök nőiség” bölcsességét ebbe a kérdezz-felelek világba. „milyen a föltámadás kérdi a párom mikor arra ébredsz hogy élsz válaszol nyomban” Augustinus várja magába Szent Ágostont, és míg racionálisan gondolkozik a tengerparton a maga kagylónyi vízcseppével, hirtelen besurran a megoldás, a goethei árny, az örök asszonyi bölcsesség. Visszahozza költészetébe a kiveszőben lévő álomi világot. Mert ez szükséges minden feltámadáshoz. (mégis, mégse, mégis. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2012; Magasság, mélység. Új Ember, Budapest, 2012) 90 �Ami marad Domaházi hagyományőrzők nyomában Elek Menyhért: Domaházi templomtorony de messzire ellátszik : ALABÁN PÉTER Értékmentés, értékmegőrzés. E szavakkal jellemezhető Elek Menyhért nyugalmazott iskolaigazgató munkássága, illetve a nevével fémjelzett harmadik önálló kötet, amely a Palócföld keleti peremén élő barkó etnikum egyik sajátos hagyományokkal bíró faluja néprajzi értékekben gazdag múltjának állít újabb emléket. Domaháza község Borsod, Heves, Nógrád, valamint a történeti Gömör vármegyék határán sokáig számított elzárt településnek, igazi zsákfalunak. A helyi tradíciók talán éppen ezért maradtak fenn és váltak kutathatóvá mind az etnográfusok, mind a népzenegyűjtők, mind pedig – utalva a filmes Gulyás testvérekre – a filmszociográfia művelői előtt. A mára ezer fő alá visszaesett népességű település az egyik leghátrányosabb helyzetben lévő helység az ózdi kistérségben, egykori paraszti, majd a vasgyárban dolgozó ipari munkás lakossága eltűnt, fiataljai elvándorolnak, elöregedő és átrétegződött társadalma súlyos, nehéz helyzetbe került. Ilyen közegben az egyik lábon álló stabil pont az egykori, 29 fővel alapított Pávakör tagjaiból verbuválódott, gyakran nem is Domaházán élő hagyományőrzők csoportja, akik immár több mint 40 éves múlttal büszkélkedhetnek. Az 1960-as évek végére visszanyúló előzmények ma megismétlődni látszanak: 1969-ben a Magyar Televízió „Röpülj Páva” címmel országos népdalvetélkedőt hirdetett, amely ötletadónak bizonyult, s 1971-ben helyi versenyt is szerveztek nagy sikerrel. A folytatás sem maradt el, a hagyományőrzők együtt maradtak, sőt, elsőként 1972 tavaszán – a mai nevén Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége (KÓTA) rendezésében – már Domaházán kívül is felléptek (Sajószentpéter). Mindezt országos minősítés, majd rádiófelvétel követte. A domaháziak műsoraiban megelevenedett a régi fonók, tollfosztók, disznótorok, 91 �Ami marad kukoricafosztók hangulata, miközben a pávaköri tagok folyamatosan gyűjtötték s hozták a szebbnél szebb régi és új stílusú dalokat, felkutatva az azokat még ismerő idős embereket, hajdani pásztorokat, lakodalmak, bálok előénekeseit. Az együttes fennállása során eddig hatszor mérettette meg magát, és minden alkalommal kiváló minősítést kapott. Ezen kívül elnyerték a Népművelési Intézet nívódíját, megkapták a Kiváló Együttes címet és a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség díját is. Négy évtizedes tevékenységüknek újra érdekes fényt adhat az MTVA, a Duna Televízió és a Hagyományok Háza által 2012-ben szervezett, „Fölszállott a páva” című népzene- és néptáncvetélkedő. Elek Menyhért korábbi műveiben is igyekezett szeretett falujának „kincseit” átörökíteni az utókor számára. Az 1997-ben kiadott, Barsi Ernő által lektorált könyvében („Az a híres domaházi menyecske…”) közel 180, kottával ellátott népdalt adott közre, 2010-ben pedig – a domaházi római katolikus egyházközség fennállásának 250. évfordulója alkalmából – „Domaháza ékszerdoboza” címmel jelent meg a Szent Erzsébet templom történetét, rejtett értékeit (köztük Feszty Masa festőnő freskóit) összefoglaló színes alkotása. Ez a hagyaték bővült újabb írásos anyaggal 2011-ben, amelynek első könyvbemutatóját az együttes 40 éves jubileumi rendezvényén tartották nyáron, míg a hivatalos, Ózdon rendezett ismertetőt 2011 novemberében a városi könyvtár dísztermében rövid műsorral egybekötve. A 230 oldalas, 21 fejezetre tagolt alkotás 126 db, magánarchívumban őrzött képpel (köztük minősítésekről, oklevelekről készült felvételekkel) mutatja be az 1999 óta egyesület formájában működő hagyományőrző együttes történetét és műsorait. Az egyes fejezetek ma már történelmi állomások, melyek kezdeti fénykora tehát az 1970-es évekre esett, részben a Gulyás János és Gulyás Gyula által forgatott dokumentumfilmekkel párhuzamosan: Országos „Röpülj Páva” Vetélkedő és az azt követő, helyben megrendezett népdalvetélkedő (1969-1971), majd a kör megalakulása, ezt követően Rádiófelvétel és Arany Páva Verseny (1972-1973), V. Duna Menti Folklór Fesztivál (1975), Röpülj Páva ’77 Népművészeti Vetélkedő (1977), illetve a VI. Duna Menti Folklór Fesztivál (1978). A 80-as és a 90-es években a sikersorozat töretlennek bizonyult nem csupán hazai, hanem nemzetközi téren is: az egykori Szovjetunió és Csehszlovákia mellett Romániában, Lengyelországban, később Franciaországban is fellépett a társulat. Több televíziós szereplés is megemlíthető, így például a „Magyarország ma” (1997), vagy a korábban népszerű országjáró sorozat, a „Főtér” (2002) adásaiban. A kötet több olyan újságcikket is közöl, amely a helyi, a regionális és az országos sajtóban megjelent „tükröt” tartja az olvasó elé a hagyományőrzők tevékenységéről. A szerzői utószó büszkén mond köszönetet az egykori tanítványnak, Dr. 92 �Ami marad Holló leleszi Ernő állatorvosnak (USA), aki támogatta a kötet kiadását, de elégedettséget tükröz a településnek hírnevet és dicsőséget szerző négy évtized rengeteg fellépéssel, de fáradtsággal is járó, mégis élményekkel, sikerekkel teli időszakára vonatkozóan. Záró fejezetének végén közli az együttes 30 tagjának névsorát (2011-ben), külön kitérve a fiatalokra. Mosolygós vendégszerető emberek, vidám hangulat, zene és tánc, nosztalgikus visszaemlékezést kínáló fotók és archív bejátszások: ezek őrzik könyvben, műsorfelvételeken, megkopott és új, digitális fényképeken egy igazi palóc közösség múltját és jelenét. (Domaházi Hagyományőrző Egyesület, h. n., 2011) 93 �Ami marad „Nehéz szó az élet” Vass Tibor: Mennyi semenni NAGY CSILLA Vass Tibor költészete voltaképp a kezdetektől a koherens történetek lineáris elbeszélhetetlenségét demonstrálja. Kötetei, költői kísérletei újra és újra azt bizonyítják, hogy a valóság a személyes tapasztalatban az egyén számára folyton új értelmet nyer, eleve fragmentált, többsíkú. Ebből következik, hogy a szöveg, amely ezt leírni, rögzíteni próbálja, szükségszerűen töréseket, az olvasás folyamatát folyton megakasztó, az olvasót elbizonytalanító beíródásokat tartalmaz. A valóság kimondhatóságának feltétele Vass Tibornál a nyelv disszeminatív működése: a szerző kivételes képessége, hogy a szemantikai, grammatikai szinten létesülő nyelvi játék, valamint az intertextuális utalásrendszer révén újabb és újabb narratív struktúrákat, kontextusokat, mondhatni, „világokat” képes létrehozni. Ez az avantgárd, neoavantgárd hagyományt újragondoló eljárás, a nyelvi hiba retorikai természetét kiaknázó (egyrészt Tandori poétikáját, másrészt Freud belátásait idéző) beszédmód adja a keretét a legújabb, Mennyi semenni című kötetnek is, azonban ezúttal a nyelvjátékokkal terhelt, szubjektív magánszöveg tétje szokatlanul nagy. A költői megszólalás itt nem egyszerűen saját korlátozottságának, a nyelvi kifejezés feltételességének bizonyítéka, hanem egy trauma feldolgozásának az eszköze. A szülők tragikus, erőszakos halála feletti veszteségérzet kimondhatósága a kötet központi kérdése (ezáltal az új kötet tematikus értelemben nyilvánvalóan párhuzamba állítható Borbély Szilárd Halotti pompájával). Számomra pedig az a kérdés, hogy milyen poétikai tapasztalatokat eredményez ez a megnövelt tét, hogy mi történik akkor, ha a fragmentált, önmagát folyton felülíró, ellenpontozó, a szintaxist a szavak konnotatív jelentése révén szétziláló Vass Tibor-féle nyelv nem a világ „általános” töredezettségét, hanem a személyiségben létesülő törést viszi színre. Ha a világ nem azért elbeszélhetetlen, mert ez lényegéből 94 �Ami marad adódik, hanem mert a személyiség és a valóság viszonya dekonstruálódott, és a szövegtérben kell újraértelmezni azt. Legalább négy olyan eljárás különíthető el, amely bár korábban is jelen volt a szerző szövegalakításában, a Mennyi semenni kötetben valamilyen többletfunkciót is hordoz. A traumaszöveg alakításában különös jelentőséggel bírnak azok a kiemelt képek, metaforák, allegóriák, szimbólumok, amelyek valamiképp a tudatalatti működésének ábrázolását szolgálják (pl. álom, kulcs, utazás), és amelyek a megoldás, a feloldás lehetőségét tematizálják (Színmáz, Indulok Krakkóba, Indulok Jócsóba). A második eljárás a vers „hömpölygése”, a szintaktikai és sorhatárokat átlépő logikai szerkezetek alkalmazása, amely itt asszociatív tudatfolyamként, a tudat védekező mechanizmusaként értelmezhető (Elsővers). Hasonló módon változik meg az ismétlések szerepe: az új kötetben az egy versen belül jelentkező tautologikus szerkezetek, a kötet egészén átívelő motívumok, a visszatérő logikai vagy retorikai elemek egyaránt az újraszerveződő valóság rögzítésének igényét, és ezzel együtt a rögzíthetetlenség tapasztalatát, továbbá az ismétlés, újra-elbeszélés traumafeldolgozásban játszott szerepét érzékeltetik. Jellemző például az apa és anyaszerep visszatérő, metaforikus azonosítása: „Apám fekete lyuk […] Apám a halálos tenger” (5.); „Anyám féreglyuk […] Anyám sár, anyám szmog […]” (6.). A negyedik ilyen pedig a narratív versekben tetten érhető elliptikus megoldásokhoz, a kihagyások, elhallgatások, hiányos szintaktikai szerkezetek megváltozott szerepéhez kapcsolódik. A Fejszem című szövegben például a történet utólagos elbeszélése nemcsak azért ütközik akadályba, mert emlékezetünk eleve korlátozott, hanem azért is, mert a traumatikus emlékezet átrendezi az emlék hangsúlyait, bizonyos dolgokat előtérbe helyez, más dolgokat háttérbe szorít, és az elhallgatás a traumatikus, roncsolt nyelv révén is demonstrálódik: „Két-há nappal azelőtt akad két-hászor fél / percem a közkútnál kábé, engedek / a fejszemnek bámulni csak úgy kifelé a kútfejből, / rosszul teszem, problémák jönnek fejszembe, / például hova tettem az elektromos sövénynyírót, / az elektromos sövénynyíró / mindenhonnan hiányzó képe jön szembe, / amiből annak latolgatása következik, / hogy nevére épp helyesen gondoltam-e […]”. (17.) Erős és megrázó kötet a Mennyi semenni, minden bizonnyal Vass Tibor egyik legjobb könyve, amelynek jelentősége abban áll, hogy a saját poétikai eszköztárat megtisztítva, újrahasznosítva pontos és érzékeny nyelvet talál a veszteség körülírására. „Nehéz szó az élet, elírható hamar. / Ez kívül-belül költői, és elég átkos, valóban.” (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2012) 95 �Szerzőinkről ALABÁN PÉTER (1979, Budapest) történész, tanár BALÁZS GÉZA (1959, Budapest) nyelvész, néprajzkutató BÍRÓ JÓZSEF (1951, Budapest) költő, performer CSONGRÁDY BÉLA (1941, Hatvan) újságíró, közíró GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR (1957, Salgótarján) író JUHÁSZ TIBOR (1992, Salgótarján) költő KABDEBÓ LÓRÁNT (1936, Budapest) irodalomtörténész KANYÓ EMMA (1987, Balassagyarmat) tanár LARKIN, PHILIP (1922, Coventry – 1985, Cottingham) költő NAGY ZSUKA (1977, Nyíregyháza) költő Z. NÉMETH ISTVÁN (1969, Komárom) költő, író NÉMETH VÁNYI KLÁRI (1977, Sopron) író, újságíró NÉMETH ZOLTÁN (1970, Érsekújvár) költő, kritikus, irodalomtörténész PAPP DÉNES (1980, Miskolc) író, költő STUMMER ATTILA (1974, Szolnok) író, jogász SZÁSZI ZOLTÁN (1964, Tornalja) író, költő SZÁVAI ATTILA (1978, Vác) író SZOMSZÉD ESZTER (1987, Budapest) újságíró SZILI JÓZSEF (1929, Budapest) költő, irodalomtörténész VASS NORBERT (1985, Kaposvár) író, kritikus KOVÁCS BODOR SÁNDOR (1955, Vác) dokumentumfilmes, fotográfus 1988– 1990: videófilm-szerkesztő képzés, vezetőtanára Buglya Sándor 1994–2002: a Soros Alapítvány ösztöndíjasa 2005-től a Pannonhalmi Arcus Temporum Művészeti Fesztivál dokumentumfilmese 2007-től a Rónai Művész¬telep (Rónart), 2010-ben a Rónai Anzix (Európa legkisebb intermédia fesztiválja) szervezője LEGFONTOSABB ÖNÁLLÓ FOTÓKIÁLLÍTÁSOK: Jelenetek egy el nem készült filmből (Balassagyarmat, 1995); Egy hely...Jeruzsálem (Salgótarján, 2001); „Bárki vagy...” (Szeged, 2005); Cigánygyerekek (Salgótarján, 2005), Retrospektív (Salgótarján, 2011); külföldi tárlatok (Párizs, 2002; Antwerpen, Eupen, 2004) LEGFONTOSABB DÍJAK: Városi Televíziók Országos Fesztiválja, 1994 (II. díj); 43. Országos Független Filmszemle, 1996 („Az év portréfilmese”. Független producerek díja); Iz¬rael képekben, 2008 (Portré kategória I. díj, Élet kategória II. díj, Közönség díj, I. díj); Új Magyarország, 2009 (II. díj); Duna-legendárium – A litera.hu pályázata, 2011 (I. díj) LOSONCZY ILDIKÓ (1954, Eger) képzőművész Grafikus, tűzzománckészítő, dekoratőr, tanár Mesterei: Czinke Ferenc, Iványi Ödön 1956-tól Salgótarjánban él Egerben, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát 1994-ben felvételt nyert a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjába (ma Magyar Alkotóművészek Országos Szövetsége), melynek máig tagja LEGFONTOSABB KIÁLLÍTÁSOK: Szécsényi Őszi Tárlat; Salgótarjáni Rajzbiennálé; Salgótarjáni Tavaszi Tárlat; A zománc tábor kiállításai (Salgótarján); A zománc tábor kiállításai (Nyirbátor, Hajdúdorog, Kazár, Noszvad [Szlovákia]); A hatvani nyári tábor kiállítása; Az St-Art kiállításai (Salgótarján) www.albumlapozo.5mp.eu 96 � Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/a431dbb7ec5fb1a706b72c7b3dfdbfb1.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2012 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2012/6. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2012 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/1b59bb2794d07aa339402b23614033d5.pdf b67f22b911e95fe43736c1056b653567 PDF Text Text TARTALOM “kávéházi szegleten...” Győri László Vass Tibor Krajnyák Ádám Priska ‘56 Sulyok László Ibrahim / A hangya vonulása / Darázs / A civilizált én 3 < Bibinke és > a halradar (Készecske A Nagy Bibinből) 12 Kizárt formák, ritmusok 15 Ábrándozás az élet megmentője (Priska Tamás versei elé) falra véstem / bevallomásom / Salgótarján 16 20 100/másod/percesek Szávai Attila Hátulról előre 23 Próza és vidéke Nyerges András Kötter Tamás Ribillió a szaunában Az ördöggel, sápadt holdfénynél 25 31 A másság kánontalansága: a boszorkány (Czóbel Minka, 2. rész) 47 “Hordom a kereszteket” (Beszélgetés Ardamica Ferenc íróval) 71 Tájtörténeteim (Beszélgetés Antal András keramikusművésszel) 77 Priska Tamás Kutatóterület Menyhért Anna Találkozási pontok Szászi Zoltán Kép-tér Shah Gabriella Ami marad Pucher Bálint Barna Péter Tóth Kinga Gombár Endre Debreceni Boglárka Jónás könyve (Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke) Így vagy úgy, de elválik (Darvasi Ferenc: Elválik) Faljegyzetek (Juhász R. József munkáihoz) Pörzsölődő darazsak (Ádám Tamás: Tetovált csuhébabák) Varázstalan leckék, fahéjas csigák (Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz) 82 86 90 92 94 �A borító Kapiller Ferenc munkáinak felhasználásával készült. A lapszámot Antal András (2., 8-11., 23-25., 77., 81., 85., 93., 96.) és Kapiller Ferenc (1., 3-7., 16., 19.) munkáival, illetve azok részleteivel illusztráltuk. A 30. és 46. oldalon Pálfi Zsolt grafikus képregénye szerepel. Ardamica Ferenc fotóját Szászi Zoltán készítette (71.). Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Nógrád Megyei Intézményfenntartó Központ Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 Internet: www.bbmk.hu E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézetnél, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2012-ben megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �“kávéházi szegleten...” GYŐRI LÁSZLÓ Ibrahim Ibrahim pasa, nagyvezír, egy várat ostromolt. Hogy belekezd, Allah-hoz esd, imája így, a zord: – A vár erős, a vár magas, a védője nagyúr, nemes ellenfél, jó vitéz, de ebhitű gyaúr. – Újhold ül néma fellegen, óh, Allah, megsegíts, vesszen, mikorra telitől roskad a hegygerinc! Újhold ült néma fellegen, Ibrahim ostromolt, a sziklatömb hiába tört, a hold már telihold. Ibrahim sátrában dühöng, kellene hadicsel, ki az, ki tudna bármi jót, s egy hang rá így felel: 3 �“kávéházi szegleten...” – Ibrahim, nagyvezír, tudok! Egy a fülébe súg: – Ibrahim, nagyvezír, ne itt, akad egy félreút! Napáldozat ágyút hozat, lövet egy új helyen, a fal kevélyen nyúlik el, dülledve, mereven. A falon forrás fakad ott, csík folyik lefelé, ár, vastagabb követi, hetyke vitézeké. Ibrahim nagyvezír lövet, egy csíkot eltalál, csappan alá a sárga lé, van új emberhalál. Nap múlik napra, Ibrahim egyetlen rést lövet, bizony, árnyékszéken át sok hős halálba megy. Ibrahim sátrában dühöng, kéne jobb hadicsel. – Ibrahim, nagyvezír, tudok! És Ibrahim fülel. 4 �“kávéházi szegleten...” – Nagyvezír, a várkapitány, Uros, a vár ura, a legbővebbet ő teszi a vár szikláira. A leghosszabbat hegyezi, várd ki, az az övé, utána roppan vastaga durrogva lefelé. De Ibrahim hiába les, nem jön a vastaga, nem illan ki a legnagyobb várva várt illata. Elmúlik a székrekedés, derít egy jó nagyot. Kútfőn találja Ibrahim. És telihold ragyog. Telihold ül a bérceken, nagy darab telihold, Ibrahim, a nagy székverő, így ülte meg a tort. 5 �“kávéházi szegleten...” A hangya vonulása Nem hívott senki, hogy gyere, mégis itt teremtél, jössz-mész, gyüszmékelsz idebe a konyhaszögleteknél, egyre, mindegyre seregelsz, egyre többen vagytok, egyre nő bennetek a mersz, ahogy előre haladtok. Egy résen bújtatok elő, a rés láthatatlan, csupán a képzelőerő látja a falakban. Örülök, hogy a fajotok nincs kipusztuló félben, még a lelkem is mosolyog, ha mentek az edényen. Dicsérnivaló szorgalom a fajfönntartás végett naponta fönn az asztalon belepni az ételt. 6 �“kávéházi szegleten...” Edényen, asztalon, ételen, túl minden határon. Küzdeni kezd az értelem: ide vagy oda álljon? Nem vagytok listán még, remek, hogy külön, egyedenként nincs megszabott értéketek, mert jól ráfizetnék. Sötétlő Tejút a hangyaút, a vonuló csillagképek, akár az égi, ugyanúgy, rendszert alkotva mendegélnek. Tapossam el a csillagot? Tűnődik az elme. Mérget rá, bűvös illatot, mielőtt útra kelne! Eső lesz, végre esni kezd, a hangya tülekvése, ez a csillagrend, jót jelent, a jó előképe. Szép, de emiatt tűrni? Nem! Jöjjön a revolver! A többit Istennel rendezem. Legföljebb agyonver. 7 �“kávéházi szegleten...” Darázs Csapdába csaltalak, darázs, a légyfogóba estél. Hitvány legyek közt mit csinálsz, erre mit kerestél? Sajnállak, cifra kis darázs, de részvétlenül nézem, ahogy őrjöngve rúgkapálsz a mézillatú lében, akár a kerge házi légy, – őrjöngve, kétségbe esve taposod a halál vizét, mely a lét szélére csalt le. Édes, csalóka illata eggyé tett a léggyel. Mohóvá tett a méz szaga. Mért nem röpültél el? Ha hirtelen elkap a víz, sodor, a mélybe forgat, az igen, őrületbe visz, a tudat megbomolhat, 8 �“kávéházi szegleten...” de a darázs megőrül-e, vagy antropomorfizálom? Neki is egy az élete, mentené tehát bármi áron. Érzékelnek érzékszervei, a lába emiatt kalimpál, erre ösztönzi, rezgeti minden kis idegszál. Nemes vad vagy, szegény darázs, nem szemtelen légy, embernek istencsapás, istennek esztelenség. Nemes vagy, de én nemesebb vad vagyok nálad, elejtettelek, végre, te egy, s várom a többi társad. Nemes vad voltál, tisztelet! Becsülettel döglöttél meg. Nézem, nézem a tetemed, és átadom az öröklétnek. 9 �“kávéházi szegleten...” A civilizált én Tapasztalataim szerint a vakond civilizált én, nem réten, a vad szederinda tövén, hanem a virágén, a kertben nyomja ki a földet, az ember közelében áskál, tűnődik egyre többet az életen, a léten. – Mi a lét? – kérdezi. – Nem a színen, ahogy mutatja a látszat. A lényeget ha kiderítem, létem is ragyogást kap, de addig – a vakond így töpreng – magányban kell élnem, elvonulva, mint tűnődő szent, a virágok tövében. – Sötétben, vakon, halkan, lassan, teljesen észrevétlen, tudván, a gondom magasan van, az ember közelében. 10 �“kávéházi szegleten...” – A gyökerek hálózata ringat, elmélkedni késztet minden, ami összefügg, a nyílt vagy a rejtett vegyülések. – Rágok a gyökéren, gilisztán, és egyszerre kiviláglik a lét értelme olyan tisztán, hogy látom a csodáit. – Ekkor a létem nagyot dobban, a mély idea koponyámból kireng a földre nagy csomóban százszor átgondolt anyagából. – Azt mondják rá, hogy vakondtúrás, holott a döbbenetnek a forrpontja, hév, kitódult láz, a megtestesült eszme rengett. És én, a civilizálatlan, az eszméit rosszul értem, a gondolkodásommal van baj alapvetően, lényegében. A döbbenetes vakondtúrást az én vad létemben, itthon, a tiszta, jókora megnyugvást érzéketlenül összetiprom. 11 �“kávéházi szegleten...” VASS TIBOR < Bibinke és > a halradar Készecske A Nagy Bibinből Halraddal fog halat barátom. Nem ismerem a halradar szót, meg ahogy jelez, hoz nekem jósokat a halból, elmagyarázza a szonárt is, szóval kapok jószóból bőven, értek jól belőle, mondom, olyanra tengeralattjárós, családbaráti körökben élvezett jófilmekből emlékszem. Szonáriumba nem járok, szóból is tehát csak a sok. Emlékszem, reggel a hírekben jómondják: fémdetektor, valaki fémdetektorál az anyja földjében lőszereket, nagyság szerint rendezi őket, díszül tartja rácsos díszfadobozokban, garázsa rejtekén. (A fémdoktor szót miért nem hullámozza alá az ellenőrző program.) Nincskeresőm, nincsködmön, felnyomhat pártfogó, rács mögé jutni lőügyben könnyen így jólehet. Jóllehet, az én lőszereim ki vannak miskárolva, fúrva vannak meg, akár pár nőéleti versem gyermekkorból, gyakorlatilag hatástalanok. Sokszor volt bennük 12 �“kávéházi szegleten...” biztos a szó: vannak. Egy halradar, ha azt jelezné a mostaniakról, hogy nem azok, hát szmájli, darabszám minimum három. Három abetű azik a halradar szóban. A halradarban négy. Abetűnek azni gyűjtési mánia egy remek nagytarcsai estén, háromabetűs Nagytarcsa jóhangja, jólleleményes szajkó, jólzöldellő zöldküllő, nincsenhájjal jól megkent jólróka, enni jólbüdös sajtok, a kétjeges viszkikről nem is beszélve, autópályáról ide jár zajt védeni a jófalat, látni halradar, látni jól vadat. Jól halad, ahogy emlékszem a hírre, persze, mert dél van, a harangöntő úgy önti színét, mintha szívteste lenne, vagy legalábbis szívhangját jelezné szonár, beolvasnak, nem értem, én jószamár. Csajcsinszka, a harangok reggel ötkor hírnek, hét órája paprikázott a párom, jólduruzsol rádió a fülébe, nem érti, amit fiammal ketten beszélünk egyszerre, nem is neki pedig, csak úgy dobjuk a közösbe, vajon miért, mert mi halljuk közben a rádiót is, meg ahogy paprikásan a kikapcsgombbal vetekszik, összekeveri néha a tuninggal, halljuk, ahogy a hírekből jólduruzsol a fémdetektor, garázs, dísz, rács, paprika. Nagytarcsán elkuncserálom a katonás naptarat, vagyishát naptárt, katonás képekkel, nincsen rajtuk tengeralattjáró sajna. Minden szonár többet ér egy dal, megvigasztal minket oly hamar. Kihalászunk egy ötabetűs Balassagyarmatot. Olvasom a Nagytarcsa c. lapban, fatragacsot keresnek vételre. A fatragacs szótól megadásra kényszerülök, pók fon, fa adja a másikat. 13 �“kávéházi szegleten...” Megad Sára kutyám otthon még néhány jó lapot, de a játékot betűkkel nem én nyerem. Megnyeri bátyám, mirehazérek-mélben, küldi Rajamani Vijayaraghavan cikkét, Berkeley Egyetem, kvantum rendszerek. Azt mar csak Saranak mandam, a varsanyt akkor as a nyara, gyarakas dalag csapa abatas szavakat agybagyajtana azart, hagy magszalassan balala agy atalsa csupaabatas szakasz. A gyarakas dalgak azanban alatban tartanak, s alni kavas kavatallal mandanka szarat. 14 �“kávéházi szegleten...” KRAJNYÁK ÁDÁM Kizárt formák, ritmusok minden rekedtes, süket órát kiszórtunk az ablakon; a lepkék véget nem érő kopaszlámpazörgéseit – balkonon a renyhe szél, régi cipők után maradt sarak táncai – 15 �Priska ‘56 Ábrándozás az élet megmentője Priska Tamás versei elé SULYOK LÁSZLÓ Legtöbbünk írt már verset, ha nem is váltunk költővé. Írt verseket Priska József Tamás is, azzal a nem mellékes és elhanyagolható különbséggel, hogy belőle költő lett. Azzá formálta a szemlélődés, az elmélkedés, a fájdalom és a megaláztatás, meg a szép, szelíd érzelmeket érlelő szerelem. Hol kezdődött ez az érési folyamat? Természetesen az iskolában. („Negyedikes kisiskolás voltam, s a tanítónőm jött rá, hogy különös adottságaim vannak. Az egyik dolgozatomat még a felső osztályokban is végighurcolta.”) S folytatódott a nagybetűs Életben, majd hamarosan a börtönben. S a zárt világ érlelte meg igazán, mint napsütés a szőlőt, jó bort az idő. Neki volt ideje bőven. Nyolc évet húzott le Kádár János börtöneiben. De ne szaladjunk ily gyorsan előre! Priska József Tamás 1936. október 15-én született Zagyvapálfalván, Priska Károly MÁV-kocsirendező és Kovács Julianna tizenegyedik gyermekeként. A legkisebb fiúnak hat nővér és négy fivér adatott. Tőlük, kiváltképp a lányoktól már ötéves korában megtanult olvasni. Az iskolát szülőfalujában kezdte, de a hatodik osztályt már Szegeden fejezte be, az Alsóvárosi Általános Iskolában. Egyik nővére itt tanított, ő vette szárnyai alá. Gyermekszívére, szellemére elemi erővel hatottak Petőfi, Vörösmarty versei, na és nem utolsósorban Tompa Mihály A madár, fiaihoz című elégiája. 16 �Priska ‘56 („Nagyon hamar belém oltódtak a versek. Még lányoknak is írtam… Persze regényeket is szép számmal olvastam. Mark Twain Tom Sawyer-ének első sorait még ma is betéve tudom… Komolyabban Szegeden kezdtem írni. A felső-kereskedelmi iskolában, illetve átszervezés utáni nevén a kereskedelmi szakközépiskolában, s az internátusban, ahol laktam, magas képesítésű pedagógusok tanítottak. Nevelőtanáraim közül többen hadifogolyként megjárták a Szovjetuniót, s itthon elmondták a valót. Megválogatva, nem mindenkinek. Annyira felnyitották a szemem, hogy kritikusan kezdtem látni a környezetemben mindent, észrevettem a bornírtságot, a röhejt.”) Ebből származott a baj. A szakközépiskola másodikosa volt 1953 első felében, amikor Bebrits Lajos közlekedési miniszter meglátogatta a MÁVkollégiumot, és meglátta a Priska fiú verseit. (Rákosi aranyköpései címmel versciklust írtam, azokat ragasztottam ki a faliújságra. Rákosi sok furcsát mondott, például a nadrágszíj-meghúzásról, az aranytojást tojó tyúkról. Nem hagyhattam szó nélkül. Egy-egy aranyköpés nyolc–tíz soros volt, írtam belőlük vagy tizenötöt. Bebrits meglátta, elolvasta, és óriási botrány kerekedett belőle.”) Priska József Tamást kirúgták és kicsapták az ország összes középiskolájából, s két órán belül el kellett hagynia Szegedet. A fizikai munkát ezután ismerte meg. Szakképesítést szerzett hő-, hang-, rezgés- és általános szigetelő szakmában. Egyik sógora, Kovács Dezső mellett dolgozva bejárta csaknem az egész országot. 1956. október 23. Törökszentmiklóson érte a háromtagú szigetelőbrigádot. Elsősorban a rádióból értesültek a budapesti eseményekről. Sógora október 25-én reggel vonattal felküldte a fővárosba, részint céges ügyeket intézni, részint tájékozódás végett. A húszéves ifjú ámult és bámult, helyszínről helyszínre járt, lelkesedett, s ahol lehetett, maga is akcióba lépett. Miután sógora befejezte a munkát, október 27-én Kovács Dezső is hazautazott. Rövidesen megválasztották, közfelkiáltással, a VII. kerületi nemzetőrség parancsnokának, s katonai tanácsadók segítségével megszervezte a Wesselényi felkelő zászlóaljat. Özönlöttek soraikba az önkéntesek. Sokan csak akkor ismerték meg egymást, s rendszerint csak becenévről. Kovácsot Farkasgazdának hívták, míg a sógorkát Kisfarkasnak vagy Tominak, aki úgynevezett gh-s beosztást kapott, vagyis az élelmezést, a fegyver- és egyéb ellátást kellett megszerveznie, mindamellett részt vett fegyveres harcokban is. A november 4-i szovjet invázió után főhadiszállásukat a Royal Szállóba helyezték át. Kisfarkas kétszer megsebesült. November 9-én estére minden lőszerük elfogyott. A szovjetek cselt szimatoltak, és csak másnap dél körül merészkedtek közelebb. A zászlóaljból akadtak, akiknek sikerült kitörni, s voltak, akiket elfogott az ellenség, és azonnal falhoz állított. Kisfarkast a megtorlás egy évig elkerülte. A Budapesti Katonai Bíróság a Kovács Dezső és társai perben 1958. 17 �Priska ‘56 június 30-án hirdetett ítéletet, s ezt a másodfokú bíróság helyben hagyta. Négy embert végeztek ki, köztük a Farkasgazdát. Kisfarkasra tizenkét évet szabtak. Priska Tamás – nem hivatalos helyeken ezt a névváltozatot használja – költészetét a börtön teljesítette ki: az ottani érzések, gondolatok, tapasztalatok. Kezdetben a fésű fokával írta verseit, WC-papírra. Ha ezt hamuval, porral-kosszal beszórjuk, világosan kirajzolódnak a benyomott betűk, magyarázza szakértelemmel. S amikor titkon ceruzához jutott, azzal írt, s inkább már a Lepke cigarettapapírra, vagy egy-egy könyv támlájába meg a börtönben vásárolt Rippl-Rónai album felülről beragasztott illusztrációi alá. Fő ihletadója: a szerelem. Még érthetőbb ez, ha eláruljuk: 1957 februárjától eljegyzett vőlegény volt, s menyasszonyát csak ritkán és szigorúan szabályozott keretek között láthatta. („Jött egy levél, jött egy beszélő, ez mind inspirált. Egy alkalommal, kijátszva az őröket, a kisujja átért a sűrű sodratú hálón. A versem aztán így kezdődött: »ma éjjel újra felriadtam / hogy ujjaid nem fogják ujjamat…« Mindent kisbetűvel írtam egy idő után, és elhagytam az írásjeleket, mert akadt művész, aki másképp értelmezte a verseimet. Ezzel a megoldással ráhagytam a döntést az olvasóra.”) Rendkívül termékeny költő, hiszen időmilliomos. Egy nap sokszor három– négy vers is kiszalad a tolla alól. Írt verset még a sötétzárkában is, a falon vizionálva, fejben tartva, megjegyezve. Legkedvesebb versformája a szonett. S József Attila igézetében – A kozmosz éneke – még szonettkoszorút is összehozott, végén a mesterszonettel. Sőt a „tanítvány” két mesterszonettet produkált: nemcsak a szonettkoszorú egyes darabjainak első sorát rakta ugyanis össze, hanem az utolsókat is. S bármilyen hihetetlen, a börtönben voltak értő kritikusai, tanácsadói. Ámbár mégsem különös ez, mert tudjuk, 1956 után rengeteg művész, értelmiségi volt a politikai foglyok között. („Nyugati Laci bácsi és Földes Péter bírálták rendszeresen a verseimet. Két művelt, több nyelven beszélő, kiváló zsidó ember. Nekem odabent ők voltak a legjobb barátaim.”) Számára a versírás mindig többet jelentett puszta időtöltésnél. Értelmes, hasznos, mindenekfelett gyógyító cselekedet. („Szerelmes voltam. Hat évig várt rám a menyasszonyom. Azt a dühöt, ami a bezártságban keletkezik, én verssel vezettem le. Nekem nem volt időm elkeseredni. Sokszor önvédelemből is írtam.”) A versírás szokása szabadulása után is megmaradt, de már nem volt olyan intenzív: megszűnt a kényszer. Költői szemléletmódja valóságban gyökerező, erősen képszerű, gyakran ironikus, sőt magát is kívülről néző. S akiben van önirónia, az egészséges lelkületű ember. Azt nem győzte le a fizikai és lelki terror, az igazságtalan bánásmód. („Szokásom, hogy átírom a közmondásokat. Egy ilyen átírt 18 �Priska ‘56 közmondás életem egyik mottója: Ábrándozás az élet megmentője… Merthogy ez és a szerelem sok mindenen átsegíti az embert.”) Priska Tamás versei megjelenésre érett versek, és csak csodálkozhatunk azon, hogy eddig nem igazán keresett publikálási lehetőséget. („Nem késztetett semmi arra, hogy ismert költő legyek. Nekem annyira személyesek ezek a versek, a történtek, az átélt dolgok, hogy nem hiszem, megérinthetnek másokat is. Ezek az enyémek… Igen, nincs bennem elég exhibicionizmus, nem szeretek villogni. De annak örülök, ha örömet tudok okozni másoknak.”) A Priska-versek zöme az enyészeté lett: elkobozták a hipisek alkalmával, vagy más úton-módon vesztek el. Körülbelül kétszáz verset őriz ma. Féltett kincsei. Ezekből adunk közre párat, remélve, hogy rácáfolhatunk, és másokat is megérintenek ezek a személyes, egyéni látomások, vallomások. 19 �Priska ‘56 PRISKA TAMÁS falra véstem rá majd egy hétre újra fölriadtam mert ujjaid nemfogták ujjamat és csüggeteg kezem csak hűs vasat szorongat egyre édes bódulatban fürkésztem hosszan sápatag falat nem fordult még a fény se kóborabban telt holdról rám sa csillagok vadabban nem űztek élőbbé árnyakat a hosszú éj így lett párpercnyi ábránd s lepördült mész helyén levélnyi ábrán alig derengő kedves arc nevet gipsz-glettelt folt salétromos keret között a jógrafit percegve szántván tenyérnyi helyre véste versemet O.B. Gyüjtő /BIII./196208 06/ /priska/ 20 �Priska ‘56 bevallomásom „jóságos őr” ki őrzöd testemet és kárörvendve felvered az álmom csúnyát nemondjak –oly nehéz megállnom ─ a vallomásomat azt lesheted hallgatásom többször már vesztemet okozta számtalan kihallgatásom olvassa hangosan a hallgatásom s rájön bizony ez egy nehéz eset mert egyszerűbb ököllel ütlegelni mint néma-kukkot jegyzőkönyvbe venni még ön sem lehet olyan balgatag főszőrúrmesterúr nem vagyok konok ön hogy kihallgat rá én csak hallgatok s ki nem beszél nem néma hallgatag O.B. Gyüjtő /kisfogház/ 1962. Dec. 21 �Priska ‘56 Salgótarján tán többtucatnyi éve roskatag toprongyos házaid bús utcasorján odvas bazalt-goghíjakon botolván tapodta lábam szénporos sarad csinált csodákra csábulón tapadt csodálkozó szemem a mádra vonván nagy léptékeddel haldákon tiporván zöldelve bujnak száz erkély alatt ─ de rettegek siktádnak lesz-e fájront kenyeredet szegni milyen szurony ront s ha szádra ülnek pofádat felfujod unokáink mért megkésve tudják a vén-fejek könnyes szégyenből gyúrták vöröskarancsra rossz csillagzatod salgótarján 1966 március. 22 �Örkény 100/másod/percesek Hátulról előre SZÁVAI ATTILA Vannak égi lények, akik az alapján vezényelnek le egy emberi életet, terveznek el sorsot, hogy milyen volt annak a temetése. Ez elsőre bonyolultnak tűnhet, de voltaképp igencsak egyszerű folyamat. Nézzük. Mivel az idő nem létezik (ezt az emberek találták ki, hogy érthetőbbé tegyék a jelent, a most állandó pillanatát), hát az sem lehetetlen, hogy éppen hátulról kezdik egyesek. Egy emberi életet kezdhetünk a temetőben is. Lényeges nyitás, hogy a koporsó zárásakor hány fő volt a temetésen. Ebből mindjárt lehet következtetni, hogy emberünk népszerű volt-e. Vagy éppen közundor tárgya. Mert ugye van az a szint, hogy a mélységig, végletekig gyűlölt ember temetésére annál többen mennek el, minél nagyobb undorral voltak iránta (mert a legtöbb ember szereti nézni azt, akinek sokkal rosszabb, mint neki). Arról, hogy kedvelt vagy nem kedvelt emberről beszélünk, hűen árulkodik a temetésen résztvevők viselkedése, öltözködése, orrfújási és suttogási stílusa. Adott tehát egy temetés. Hogy mindjárt az elején kezdjük. Nézzük, mit lehet belőle kihozni. Az elhunyt egy derék, de magányos hivatalnok volt. Munkájában népszerű, magánéletében kissé önző. Az a fajta fiatalember, akiből falusi lányos anyukák minden további nélkül kinéznek egy alapos krumpliásást. De nézzük a munkáját. Mert végeredményben az ember maga a munkája. Mutasd a munkád, megmondom ki vagy. Hivatalnok volt ő életében. Az őt foglalkoztató nemzetközi hivatal feladata többek közt, hogy könyvkritikákat irat olyan könyvekről, amiket még nem írtak meg. Magyarán és logikusan, miután megjelent a kritika, a megfelelő és gondosan kiválogatott szakemberek ahhoz írnak könyvet. Ugyanez a helyzet a film és színház világával, vagy épp a zenével. Huszonkét oldalas tanulmányt 23 �100/másod/percesek Örkény írtak egy még meg nem komponált nagyzenekari műről. Majd megbízták az ország, ha nem az egész kontinens legjobb zeneszerzőjét, hogy írja meg a zenét a huszonkét oldalas kritikához. Bontási terv alapján építenek házakat. A hivatal alapos, szerteágazó figyelmét bizonyítja a tény, hogy külön osztály foglalkozik az időjárással. Mivel az időjós nem kritikus, viszont alapos lenyomatot hagy lelkületén az aznapi időjárás, sokkal érzékenyebb a légköri eseményekre, mint mások, csak meg kell figyelni az arcát. A speciális ügyosztály a meteorológus esti hangulatából állapítja meg az aznapi időjárást. De térjünk vissza a földre. Pontosabban a föld alá. Emberünk szeretett olvasni. Természetesen hátulról előre. Izgatott éjszakákat töltött méltán népszerű krimik olvasásával, hogy a végső, mindenre fényt derítő pisztolylövés előzményeit felderítse. Első (akkor még ismeretlen) feleségét is azzal szólította le egy szombat reggel a városi piacon, hogy „Kérem, én el akarok válni öntől!” A nő kezében megremegtek a jégcsapretkek, mivel ő senkivel nem élt házasságban. Ám az elszánt férfi annyira kíváncsivá tette, hogy belement a (szerinte) játékba. A játék vége vagy eleje, ki érti ezt, mindenesetre két gyermek lett, egy autó- és egy lakáshitel. Itt állunk tehát a temetőben, valahol előttünk az égi lény szemléli a temetést, az őszt, és arra gondol, hogy az ősz nem a vége valaminek, hanem a kezdete. És hogy el fog jönni az idő, mikor ő is a végére fog érni a saját elejének. 24 �Próza és vidéke Ribillió a szaunában NYERGES ANDRÁS 16/1. Kisebb csődület állt a kapu előtt, aminek láttán Gyégyé hirtelen elhatározással visszafordult, mintha most jutna eszébe valami, amit még el kell intéznie. Azt remélte, ha szépen, lassan kerüli meg a tömböt, talán mire visszaér a házukhoz, már nem lesz ott senki. Bujkálni ugyan nem bujkált a többi lakó elől, de a találkozást, ha csak lehetett, kerülte, amióta egyedül kellett tiltakoznia a Honderné-féle sarcolás ellen, és nemcsak nem csatlakozott hozzá senki, de még azok is, akikről tudta, hogy szintén nem dúskálnak a javakban, valamiféle néma megvetéssel néztek rá, mintha nem értenék, mit keres ebben a házban egy ilyen ágrólszakadt betolakodó? Az emiatti rosszérzés azóta sem múlt el teljesen, noha már semmivel se tartozott a Csernovics Arzén utca 7-nek. 16/2. Hiábavaló volt az időhúzás, tíz perccel később, amikor megint befordult a sarkon, ugyanazok álltak még mindig ugyanott, körülvéve Nidosit, aki a limuzinjának támasztotta a hátát, és feldúltan magyarázott valamit, a házbeliek pedig sűrű bólogatások közepette, tüntető együttérzéssel hallgatták, és nahát, ilyet! meg ez tényleg borzasztó kiáltásokkal kísérték a történetét. A jelenet messzebbről úgy festett, mintha jó pontokat akarnának szerezni Nidosinál, ami Gyégyét módfelett ingerelte, mert vajon miért hiszik a Csernovics Arzén utca 7. lakói, hogy pályázniuk kell Nidosi jóindulatára? Függenek tőle? Megvette az egész házat szőröstül-bőröstül? Vagy csak a vagyona közszemlére tett jelei késztetik őket ilyen, már-már az áhitat határát súroló viselkedésre? Hogyhogy nem zavarja őket a kihívóan ízléstelen öltözködés, a tapintatot hírből sem ismerő modor, a gátlástalan fölényeskedés, aminek már a társasház alapító gyűlésén is tanúi lehettek s amiért bárki mást megszólnának és kerülnének? 25 �Próza és vidéke 16/3. Gyégyét kínosan lepte meg, hogy nem tud a hátak mögött észrevétlenül besurranni a kapun, mert amint észrevették, a lakók őt is hívni kezdték maguk közé, mintha mindegy is lenne, ki szaporítja a számukat, az a fontos, hogy eggyel többen vegyék körül Nidosit, aki így méginkább érezheti, hogy számíthat rájuk. Jöjjön, szólt oda neki Olajosné, mintha azt akarná, hogy ő se maradjon le a ház életének ilyen fontos eseményéről, amit – ha úgy tetszik – Gyégyé régi lakóként történő elfogadtatása jelének is érthetett volna, ha nem a Nidosi előtt bemutatott hódolat résztvevőjének invitálják. Olajosné a szemét törölgette, szipogott a meghatottságtól, rémes, milyen dolgok vannak, magyarázta Gyégyének, mindjárt meghallja maga is, hogy mit műveltek szegény Nidosi úr apjával, és éppen a temetőben! Hát hol élünk, már egy halott emlékét is szabad meggyalázni? 16/4. Kérdés, vajon Nidosi akarja-e, hogy én is halljam, futott át Gyégyé agyán, hiszen föltehetőleg érzi, hogy nem rajongok érte. És ő se értem. A fenntartásait azonban legyőzte a kíváncsiság, mert sejtette, miről lehet szó. És a sejtést a Nidosi nagykockás zakóján éktelenkedő, irdatlanul széles gyászszalag, ami a széles karimájú texasi kalap peremén megismétlődött, sőt, a kocsi kihúzott antennáján is ott lengedezett, csak megerősítette. Ügyeletes olvasószerkesztőként a Fáklya lapzártájáról jött haza, fél órája még éppen azt a tudósítást javítgatta, amelyik a 298-as parcellánál lezajlott ünnepélyes avatásról számolt be. A hazáért haltak vértanúhalált – ez a felirat fogadja a látogatót egy székely kapu mögött, öt méterre a szakrális 301-estől, a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában. A nagyobb ünnepélyesség kedvéért a Magyar Állami Operaház énekkarának előadásában hangzott el a Szózat. A vértanúk nevét a Szabadságharcosokért Közalapítvány és a Mártírok Igazságtévő Bizottsága kutatta fel és tette egy márványtáblán közszemlére – írta a cikk, amely az újratemetettek névsorát is közölte, és Gyégyé, amikor átböngészte, alig hitt a szemének, mert egyszer csak Nidosi Imre nevét fedezte fel benne. A Fáklya tudósítója túl ifjú lehetett ahhoz, hogy ez a név mondjon neki valamit, ezért nem is fűzött hozzá semmiféle megjegyzést. De mert szemfülesnek szemfüles volt, megemlített olyasmit is, amiről a Távirati Iroda hivatalos jelentésében szó sem esett: Egyébként a parcella ünnepélyes avatása közben kisebb rendzavarásra is sor került. Gyégyét felbossszantotta, hogy a cikk írója épp azt nem részletezte, ami a Fáklya beszámolóját minden más lapénál érdekesebbé tehette volna, hiányzott belőle, hogy ki randalírozott, mi volt a hőbörgés tárgya, és mi lett az incidens vége? Megpróbálta kifaggatni a riportert, és rávenni, hogy utólag írja bele mindezeket, de az ifjú kolléga a lapzártára hivatkozva úgy védekezett, mintha támadás érte volna, bezzeg, ha azzal gatyázom el az időt, hogy ennek utánajárok, elúszunk a leadással, 26 �Próza és vidéke és akkor ezért basznátok le. Gyégyé szívesen kifejtette volna, hogy így viszont egy jó lehetőséget szalasztottak el, mert az olvasók torkig vannak már a szokványprotokoll jegyében lezajló szertartásokkal, ellenben ha ilyen alkalommal rendzavarás történik, az felkelti mindenki kíváncsiságát, tehát a tudósításból ez maradhat ki a legkevésbé, ehhez képest, ha fél órát késik a cikk, azt túl lehet élni. Mégis inkább lenyelte a kikívánkozó megjegyzéseit, mert úgy érezte, visszás helyzet volna, ha ő, aki csupán pár hónapja van a szakmában, oktatna ki egy ifju, de hozzá képest gyakorlott kollégát az érdekesség prioritásáról. 16/5. Hazafelé azon tipródott, hogy segíthetett volna a problémán, ha ír egy glosszát Ki vértanúja a tyúkszemvágó, avagy hogy kerül Nidosi a névsorba címmel, s abban kidühöngi magából, hogy szerinte nem kéne mártírként újratemetni valakit, akitől például a zsidók Dunába lövetésének ötlete származott. A Fáklya főszerkesztőjét, akivel az ilyesmit egyeztetnie kellett volna, már nem lehetett megtalálni, az oldalt pedig nem akarta önhatalmúlag szétdobatni, különösen nem a saját szösszenete kedvéért, így végül nyomdába adta a lapot úgy, ahogy volt, de tüskeként benne maradt az az érzés, amivel egész úton viaskodott, hogy mulasztás terheli, s mindez annak a bizonyítéka, hogy ő nem való erre a pályára, maradnia kellett volna a kérdőíveinél. Amikor a ház előtti csődületet meglátta, és kiderült, hogy Nidosi a hivalkodóan csiricsáré gyászát az apjáért viseli, hirtelen elszállt hősünk csüggedése, és összeállt a kép, bizonyossággá vált számára, amit eddig csak sejtett, hogy az ő Nidosijuk nem csupán névrokona a nyilas pártszolgálatosok főnökének, hanem a fia, mondhatni édes magzata, ezen a jogon ordibál felpaprikázva, a fél utca füle hallatára, tehát nagy valószínűséggel az is ő, aki a 208-as parcellánál is ribilliót keltett. 16/6. Nidosi gutaütésesen vörös képéről csorgott a verejték, fekete nyakkendőjét félrehúzta, hogy kigombolja alatta az ingét, és nem volt kétséges, hogy olyasmi történt vele, amin képtelen túljutni. Hogy igazából mit tart vérlázító inzultusnak, Gyégyé el nem tudta képzelni, hiszen ifjabb Nidosinak saját érdekében sunnyogva lapítania és titkon örülnie kellene, amiért az apja odakerült az igazi vértanúk közé. Ehhez képest szemlátomást arról volt meggyőződve, hogy embert nagyobb sérelem nem érhet, mint őt a temetőben, és a történteket úgy idézte fel újra meg újra, mintha ez lelki szükség volna számára, újra meg újra hallania kellett, hogy igazat adnak neki. Folyamatosan hergelte magát, hogy az indulatait addig is frissen tartsa, amíg visszavághat a sérelmekért. Amit velem műveltek, az szkendülsz, kiabált magából kikelten, skandalum, fordított a tudatlanabbak kedvéért a mellette álló Raffai doktor, de nem fogom annyiban hagyni, és szőrös öklét 27 �Próza és vidéke magasba lökve hadonászott, az apámat meggyilkolták, well, régen volt, de hadd temessem el úgy, ahogy a jueszében tenném. Én, higgyék el, költséget, fáradságot nem kímélve idehozattam a legnagyobb márványtömböt, direkt Canossából, talán Carrarából, szólt közbe Raffai, Nidosi meg úgy nézett rá, mintha azt mondaná, még egy ilyen, és repülsz, mindegy, honnan, az a lényeg, hogy a legdrágábbat, nekem egy szörnyű kálvária volt az egész, fél évem ment rá, kötözködtek velem a vámnál, harcolni kellett a kegyeleti bizottsággal, nem akarták hagyni, hogy az apámnak külön márványoszlopot állítsak, okéj, mondtam, ráírhatjátok a többit is, pénzt se kérek érte, de nem, menjek a belügyminiszterhez, ő engedélyezi, hogy kit írhatnak rá, okéj, mondtam, és elmentem a miniszterhez, az legalább értelmes ember volt, a szertartásra idecsődítettem a világ minden tájáról apám bajtársait, volt, aki egyenesen Paraguayból repült ide, és amikor végre ott álltunk a temetőben, és sírtunk, ahol senki se lát, ahogy a költő mondja, pardon, nem a költő, a nóta, pontosított megint Raffai, na és, nézett rá Nidosi, nem mindegy az magának? Szóval ott állunk, lehullik a lepel, és mit látunk, mi áll a sírkövön, hát azt írták rá, hogy Nidasi Imre, értik, Nidasi, nem Nidosi! Ez big érlázítás! Arról nem is beszélek, hogy mennyi pénzembe került, több mint kétezer dollárba, és akkor ennyi pénzért nem képesek jól leírni az apám nevét? Kértem, hívják oda nekem a kőfaragót, hadd ölöm meg, de nem hívták, éppen szabadságon van. Hívják, mondom, akkor a temetőigazgatót! Azt sem tudják, mert értekezleten van. Hát itt bohócnak néznek? Nekem azt írták, igazságtétel lesz, érdemes hazajönni. Ez az igazságtétel? Na, de beperelém én azt a bagázst, a temetőt, a kőfaragót, mindenkit, nem igaz? Nidosi az ügyéd felé vágott a szemével, a gatyát is lepereljük róluk. Megfizettetek velük mindent, az utolsó centig. Ez nem lehet az apám efotéjziszeó Apoteózisa, vagyis megdicsőülése, fordított a gyengébbek kedvéért Raffai. Hogy mertek Nidasit írni a sírkövére? Azt mondja nekem ott a temetőben egy lótifuti ember, hogy ne haragudjak, tévedés volt, megesik az ilyesmi. Hát velem ne essen meg, én nem vagyok hozzászokva. Talán olyan nehéz megjegyezni azt, hogy Nidosi? Mikor itt Pesten gyerek voltam, az egész város tudta az apám nevét, nincs igazam? Tekintete a körülötte állók közül Gyégyére esett, s olyan ártatlanul nézett hősünkre, mintha feltételezné, hogy mert ő nem neheztel rá, annak sincs miért haragudnia. Nézze, nekem azt mondták, hogy maga egy very művelt ember, hát akkor mondja meg maga, nincs igazam? De, hagyta rá Gyégyé, ebben igaza van, ezerkilencszáznegyvennégyben tényleg mindenki tudta Pesten, hogy kicsoda Nidosi Imre. 16/5. Lehet, hogy baj van, apóca. Pár héttel később Gyégyét a szerkesztőség folyosóján állította meg Fóris, remek ötlet volt, hogy a Nidosi-ügyet egy 1948-as Képes Figyelő-cikkel intézzük el, de Nidosi fia, a 28 �Próza és vidéke mi kedves lakótársunk, nagyon felbőszült tőle, becsületsértési pert indított a lap ellen, és el van rá tökélve, hogy az apja emlékének meggyalázása címén a gatyát is leperli rólunk, Gyégyé már attól elképedt, hogy akadhatott bíróság, amelyik Nidosi keresetét befogadta. Visszakézből kellett volna elutasítani azzal, hogy a demokrácia nem tömeggyilkos háborús bűnösök posztumusz mentsvára. Abba az eshetőségbe bele sem akart gondolni, hogy amennyiben per lesz, Nidosiék jogi csűrés-csavarással meg is nyerhetik. Úgy érezte, az a világ, ahol ilyesmi megeshet, elviselhetetlen volna, hiszen azt várná el az embertől, hogy a tudomásul vehetetlent vegye tudomásul. Az pedig, hogy az ötletéből, miszerint az 1948-as cikk újraközlésével mutassák be, ki volt Nidosi, ilyen fejlemény ágazott ki, úgy hatott rá, mint valami ideológiai szauna, ahol forróságból hidegbe, hidegből forróságba csöppen az ember, hiszen eddig csak elismerésben sütkérezett, amiért előásta az 1948 márciusában megjelent, Nidosi bűneit élmény- és tételszerűen felsoroló Képes Figyelő-cikket. A fakszimileként közölt kordokumentum önmagáért beszélt, nem kellett hozzá megbotránkozott kommentárt fűzni, ahogy más lapok tették, elég volt két mondatban leszögezni a végén, hogy fent nevezett főnyilas neve, hogyan, hogy nem, felkerült a méltán újratemetett ötvenhatos mártírok emlékoszlopára. A közlés hatására levelek, telefonok özönlöttek a Fáklyához, és a szokatlanul nagy visszhang azt jelezte, hogy az adott ügyön túlmutató üzenetet sikerült sokakhoz eljuttatni. Látjátok, gyerekek, mondta a lapértékelő értekezleten a többnyire fanyalgó főszerkesztő, ez most elegáns volt, tényszerűek, visszafogottak, mértéktartók voltunk, büszke vagyok rá, hogy ez így csak nekünk jutott eszünkbe. Elégedettsége jeléül egy szóviccet is megeresztett, na persze, és kié az érdem? Az enyém, mert idehívtam a laphoz egy olyan Gyalogot, aki megmattol egy nyilasvezért... 16/6. Fóris, látva Gyégyé elkámpicsorodását, megveregette a vállát, azért nem kell betojni, apóca, téged személy szerint nem érint a dolog, a nevedet nem adtuk ki, pedig nagyon tudni akarták, hogy ki írta a régi cikk alá azt a pár új sort. Ezek képesek lettek volna rád verni az egész kártérítési balhét, tudniillik nincs másuk, akivel kekeckedhetnének, mert Palásti Laci bácsi, aki a Képes Figyelő cikkét írta, tiz éve halott. Sajnos azonban az újraközlés miatti felelősségünket sehogysem tudjuk elhárítani. Mit gondolsz, ki a Nidosi ügyvédje? Az a Raffai, aki a Csernovicsban pont alattam lakik. Szerencsére sejtelme sincs róla, hogy nálunk dolgozol, és ez így is marad, ha… Ha micsoda, kérdezte Gyégyé. Nézd, én itt csak gazdasági ügyekben diszponálok, tartalmi kérdésekbe semmi beleszólásom, de azt mondom neked, ezentúl jól gondold meg, hogy mit csinálsz, mert mint tudod, a Fáklya szegény lap, és sok ilyen sajtópert nem bírnánk el. Ha még sok volt nyilasnak nekimész, a végén szegre akaszthatjuk a kulcsot. 29 �Próza és vidéke 30 �Próza és vidéke Az ördöggel, sápadt holdfénynél KÖTTER TAMÁS „Minek javítani egy bukott tanuló szar jegyeit.” (Ganxsta Zolee & Kartel: Néhány jó dolog) – Na, mit tippelsz? – kérdezem tőle mosolyogva, és bár már alig férek a bőrömbe, mégis úgy teszek, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy kitalálja-e. – Sportoló voltál? – Megvonja a vállát. – Vagy a tévében dolgozol? – Nem, nem – felelem még mindig mosolyogva. Közben azért körbenézek, mert az előbb észrevettem, hogy két nő a bárpult végéről éppen engem bámul, és közben összesúgnak. – Megnyerted valamelyik Valóvilágot? – Nem. Nem nyertem meg – fordulok felé ismét. – De igazán kedves tőled, hogy feltételezed rólam. Egyébként sokat szerepelek a tévében, és tulajdonképpen a médiában képzelem el a jövőmet. – Akkor? – Találgass még! – Passz – feleli, és megint megvonja a vállát. Mielőtt megszólalok, lassan körülnézek, hogy ezzel is súlyt adjak a mondanivalómnak. – Az a helyzet, hogy bankrabló vagyok. – Közelebb hajolok hozzá. – De egy szót se senkinek! – A mutatóujjamat a számhoz emelem, és rákacsintok. – Aha – válaszolja tompa hangon, és bólint. – De nem vagy rendőr, ugye? – súgom oda neki, és oldalba lököm. – Nem, dehogyis – mondja nevetve. – Meghívsz még egy italra? 31 �Próza és vidéke Persze hogy nem vagy rendőr, ahhoz túl buta vagy, gondolom magamban. Rövid csend. Megint a két nőt nézem a pult végén. Még mindig engem bámulnak, nevetgélnek, én meg biztos vagyok benne, hogy felismertek. Az egyik elég helyes, bár már túl van a harmincon, és a melle is lóg egy kicsit. Azért talán lefeküdnék vele. Sikerül elkapom a pincér tekintetét, és flegma hangon rendelek egy whiskyt. – Neki meg – mutatok a lányra – még egy pohár… – Vodka-almalevet. Vodka-almalevet kérek – mondja ugyanolyan színtelen hangon, mint az előbb. A lányt Évának hívják, és fél órája ismerem. Meghívtam egy italra. Aztán még egyre. Asszisztens vagy titkárnő egy ügyvédi irodában. Huszonegy éves. A kollégáival éppen a főnökét búcsúztatják itt, aki Japánba megy dolgozni. És tényleg, egy csomó kosztümös nő meg öltönyös férfi között ott áll egy jóképű, magas, kisportolt férfi, nagyon barnán és nagyon részegen, a kezében japán zászló, a homlokán fejpánt, amelyre szintén japán zászlót nyomtattak. A zenét túlüvöltve szakét akar rendelni a szilikon mellű pincérnőtől, aki már harmadszor mondja, hogy nincs. Mire Éva főnöke elkezdi kántálni: – Az meg hogy a picsába lehet! Az meg hogy a picsába lehet! Hívja valaki ide a főnököt! Hívja valaki ide a főnököt! – Van magának egyáltalán főnöke? – mered rá hirtelen a pincérnőre. – És… – szólal meg váratlanul Éva – …nem keres a rendőrség? – Nos – mondom, miközben összekoccintom a poharamat az övével, és igyekszem roppant lazának tűnni –, azon már rég túl vagyok. – Megvonom a vállam. Három éve engedtek ki. Tizenkét évet ültem. Előtte, alig két év alatt, kiraboltam harminchét bankot. A rablásaimról naponta jelentek meg cikkek. Mindenki rólam beszélt. A rendőrök összevissza nyilatkoztak, a szakértők a bankok biztonsági előírásait kritizálták. Az akkoriban gombamód szaporodó vallási szekták egyike a Sátán küldöttének tartott. Pszichológusok állítottak össze rólam jellemrajzokat. Az egyikben súlyos szociopataként írtak le, aki különösen veszélyes a többi emberre. Nem esett jól. Írtam is egy levelet a rendőrségnek, az egyik rablás után otthagytam a bankban, hogy nincs nekem semmi bajom, köszönöm szépen, jól vagyok, éppen nyaralni készülök. A tizedik rablásom után sokan a halálbüntetés visszaállítását követelték, amit nem igazán értettem, hiszen nem öltem meg senkit, sőt arra különösen büszke voltam, hogy még csak nem is bántottam senkit. A levélben erre külön felhívtam a rendőrök figyelmét. Később az ügyésznek és banki alkalmazottaknak, akiket tanúként idéztek be, más volt a véleményük. Néhányan közülük az vallották, hogy még mindig pszichológushoz járnak, van, aki bepisil, mások nem mernek kilépni az utcára vagy elsírják magukat, 32 �Próza és vidéke ha meglátnak egy bankot. Szerintem csak túldramatizálták a dolgot, gondolom, a kártérítés reményében. Tizennyolc évesen jöttem fel Pestre, az érettségi után. Továbbtanulni nem akartam, de otthon maradni se. A faluban, ahol a szüleimmel laktam, nem volt semmi, csak egy-egy házsor az út két oldalán, a házak mögött kert, amögött meg a semmi. Valamikor a falun vezetett keresztül a főút Győr felé, de már régen megépítették az elkerülő utat, így autó se járt arrafelé. Az öregek és később az egyre szaporodó munkanélküliek hiába üldögéltek a házak előtt a padokon, nem maradt néznivalójuk. Legfeljebb egymást nézhették, meg napjában kétszer a marhacsordát, amit a sánta Tóth Karcsi reggel kihajtott a legelőre, este meg haza. Aztán már ennyi se maradt. A teheneket levágták, az állam fizetett érte. Néha a bolond Misi, aki két házzal arrébb lakott az anyjával, bement az udvarokba, és az kiabálta: „Titkáröcsi vagyok, adjatok pár forintot. Kólára kell.” Hogy honnan vette ezt a szöveget, nem tudom, de akárhányszor elmondta, nevettek rajta. Egyszeregyszer még egy kólára is meghívta valamelyik részeg a kocsmában. Akinek még volt munkája, az Győrbe járt vagy napszámba, de abból a pénzből csak éhen halni lehetett, úgyhogy inkább ültek otthon, és várták a postást. A bejárók a reggeli vonattal mentek, a délutánival jöttek, este meg a kocsmában hangoskodtak vagy otthon piszmogtak, ki-ki vérmérséklete szerint. Apám a vasútnál dolgozott, aztán valamikor a rendszerváltás idején elkezdett uborkázni. Később tönkretették az osztrákok meg az olaszok, de akkor még minden rendben ment, és keresni is lehetett vele. Apám azt mondta, volna ott nekem is hely, de én csak eljöttem, mert nem akartam egész nap az uborkaföldön görnyedni. Azóta nem beszél velem, még a tárgyalásomra se jött el. Látogatón is hiába vártam, mindig csak anyám jött, havonta egyszer. Ennyit engedtek. Anyám irodista volt a téeszben, de aztán a privatizációnál szétlopta az elnök meg az agronómus a vagyont, és elbocsátottak mindenkit. Azóta otthon van. A tyúkokkal meg a disznókkal bajlódik. Hetente egyszer felhívom. Megkérdezi, hogy vagyok, eszem-e rendesen, találtam-e egy rendes nőt, mikor házasodom már meg, hogy bírok így élni. Én meg mindig megkérdezem tőle: „Hogyan, anyám, mégis hogyan éljek?” Mire ő elkezd sírni, én meg leteszem a telefont. Pesten előbb rokonoknál laktam, aztán albérletben, öreg, büdös, bajszos néniknél, dohszagú, vizes, málló tapétájú lakásokban. A falakon mindenütt régi fotók lógtak, léckeretben, kifakulva. Minden lakásban ugyanazok a képek: esküvői kép, a férj katonaruhában, néhány szentkép Jézusról és képek a gyerekekről, akik azóta felnőttek, megházasodtak, talán el is váltak, de az biztos, hogy akár elváltak, akár nem, nem látogatták az öregasszonyokat. 33 �Próza és vidéke Voltam portás, biztonsági őr, ellenőr, biztosítási ügynök, a végén pincér lettem egy éjszakai helyen. Gyorsan beletanultam. Azt mondták, ügyes kezem és gyors lábam van. Csináltam, amit a többi pincér, csaltunk az itallal, loptuk a borravalót, túlszámláztunk, kuncsaftot kerítettünk a kurváknak, drogot árultunk a pult alól. Aranyéletem volt, de így se mentem semmire. Pest drága volt, lakást venni nem tudtam, kölcsönt csak önrészre adtak, az meg nem volt. A pénz, amit kerestem, elment albérletre meg ruhákra, a többit elszórtam az éjszakában. Dolgoztam és eljártam a Club Sevenbe, a Made-Innbe, a Fortunába, a Medúzába, a Speedbe, a Bankba vagy a Bangkok Hiltonba, a High Life-ba, a Randevúba, a HaliGaliba1, és munka után, hajnalban, a Piafba2. Kopaszra borotvált fej, jogging, a nyakukban ujjnyi vastag aranylánc, karjukon tetoválás, szögesdrót vagy kereszt – ők voltak a bandatagok. Az asztalon Alfa Romeo-, Porsche-, Merci-, Audi-, BMW-, esetleg Ferrarikulcs, mellette féltégla nagyságú mobil3, az antennája gondosan kihajtva. Kezdetben csak törzsvendégek voltak, aztán gyorsan üzlettársak lettek, miután elkezdték zsarolni a tulajdonosokat. Rövid idő után a bandák uralták az éjszakai helyeket. Tagjaik napközben a macáikkal parádéztak vagy a konditeremben gyúrtak, gyűléseztek vagy helyeket támadtak be, vagy éppen buzikat vertek meg vietnámiakat, csak úgy, szórakozásból. A vietnámiaknak azt üvöltözték, hogy „gamó”, ami állítólag azt jelenti vietnámi nyelven, hogy kutya, és halálos sértés. Kínaiak akkoriban még csak elvétve fordultak elő Budapesten, és a kínai étterem is még valami misztikus, távoli és menő dolognak számított. Ismertem olyan bandatagot, aki alig pár hét alatt milliárdos lett, és olyat is, aki feleennyi idő alatt mindent elveszített, de olyat is, aki egyik napról a másikra egyszerűen eltűnt. Vendégem volt, megmutatták, láttam, ismertem, mellettem ült valamelyik diszkóban a Kis Bandi, a Seres, a Boros, a Turek, a Tasnádi, a Csobolya, a Cinóber, a Prisztás, a Döcher, a Bolgár Misi4. Aztán nemsokára megjelentek előbb az orosz, aztán a szerb meg az albán bandák is, és szintén részt követeltek maguknak a piacból. A rendőrség először tehetetlen volt, aztán ők is megszervezték a maguk őrző-védő cégeit. Zsaroltak, betámadtak, akcióztak, gyűléseztek, mint a kopaszok. Néha háborúztak – a kopaszok a rendőrökkel vagy éppen egymással –, máskor megegyeztek. A béke persze nem tartott sokáig. Amiben megállapodtak a hónap elején, azt már a hónap végén se tartották be. A kopaszoknak, a rendőröknek, az oroszoknak, a szerbeknek és az albánoknak is kellett a pénz nőkre, új kocsikra, külföldi utakra, újabbnál újabb színestévékre, cd-lejátszókra, hangfalakra, meg mit tudom én, mire. 34 4 �Próza és vidéke Mindenki a bandatagokra akart hasonlítani, mindenki úgy akart élni, mint ők, és mindenki azt akarta, ami nekik már megvolt, vagy még többet, ráadásul azonnal. Én is így voltam vele. Az emberek mániákusan gyúrtak. Bevettek mindent szart, hogy nagyobb izmaik legyenek. Sok szernek, amit magukba tömtek, még a nevét sem tudták kimondani. Volt, akinek a veséje, a tüdeje vagy a mája állt le tőlük. Mások depressziósak lettek, megbolondultak vagy meghaltak. Leforgatták az első magyar pornófilmeket5, és megszülettek a pornósztárok, akik aztán a tévében meg a női újságokban az élet nagy dolgairól mondtak mindenféle okosságokat. Mindenki, legalábbis akit én ismertem, fegyverkezni kezdett. Nekem is volt baseballütőm, pillangókésem, szamurájkardom (persze valami gagyi utánzat), később gázpisztolyom, amit ismeretlen személytől vásároltam az Ecseri úti piacon – legalábbis lebukás esetére ezt beszéltük meg az eladóval –, aztán rendes pisztolyom hangtompítóval, két póttárral meg száz darab lőszerrel. Hajnalban gyakran bespeedezve feküdtem az ágyamban, nem tudtam aludni, néztem a plafont, a falakon az ócska képeket, és közben a nőkre gondoltam, akik a bandatagokkal a Club Sevenbe, a Made-Innbe, a Fortunába, a Medúzába, a Speedbe, a Bankba vagy a Bankok Hiltonba, a High Life-ba, a Randevúba, a HaliGaliba jártak. Eszembe jutottak a VIPszobák, meg az Alfa Romeók, a Porschék, a Mercik, az Audik, a BMW-k, de leginkább a Ferrarik meg az, hogy nekem mindez miért nincs. Ilyenkor szomorú voltam és dühös. Én ezzel a dühvel indultam neki a kilencvenes éveknek. Az első nem is volt igazi bank, csak egy takarékszövetkezet Csepelen, az egyik panelház földszintjén. Tisztán emlékszem rá. Nyár volt, augusztus közepe. Fonnyadt virágok az ablakban, a naptól megsárgult, koszos függönyök, csővázas székek, olyanok, mint a középiskolában, ahová jártam, és persze legyek. A sarokban ventilátor keverte a meleg és állott levegőt. A biztonsági őr kövér, szuszogós ember volt, vastag bajusszal, elöl hiányzott a szemfoga. Az ing szűk volt rá, hiába gombolta ki a nyakán, a nyakkendője félrecsúszott, a hasa kitüremkedett a gombok közt. Sok vizet nem zavart. Elég volt ráfognom a pisztolyt, és ráüvöltenem. „Kérem, ne bántson!” Csak ennyit mondott. Aztán belekapaszkodott a bejárati ajtó kilincsébe, és megpróbált négykézlábra ereszkedni. Láttam, hogy a hasa miatt ez nem fog menni, így nem is erőltettem. A pénztáros izzadós nénike volt, vastag kosztümben. Szerintem azt hordta télen-nyáron. Csak annyit mondott: „Kérem…”, aztán már adta is a pénzt. Talán már hozzá volt szokva a rablásokhoz. A következő egy OTP volt, valamelyik külvárosban, ahol korábban sohasem jártam. Valószínűleg azért, mert soha semmi dolgom nem volt ott. Aztán megint egy szövetkezet, és megint egy OTP, de ez már a belvárosban. 3 35 �Próza és vidéke A többi összefolyik, Budapest Bank, Citibank, Erste Bank, ING Bank, K&H Bank, egy Volksbank, ugyancsak a belvárosban. Egy bank az Oktogonon, egy másik Újlipótvárosban, ahol a pénztáros elájult, és nem tudta kinyitni a széfet. Két perc után eljöttem. Majd szétvetett az ideg. A Király utca környékén, valamelyik takarékszövetkezetben, megszólalt a riasztó, de azért végigcsináltam. Talán egy OTP következett, a Blaha mögött. Miután végeztem, egyszerűen felszálltam a metróra. Csillaghegyen elbicikliztem a bankból, a Vízivárosba taxival mentem, jöttem. A második kerületben sírógörcsöt kapott egy nő, a harmadikban az őr pisztolyt rántott, de kiütöttem a kezéből. Újpalotán a levegőbe lőttem. Az ötödik kerületben két őr is volt, de meg sem moccantak, csak egy terhes nő hisztériázott. Valahol a kilencben előbb jöttek a rendőrök, mint vártam. Majdnem lelőttek. Egy hónap múlva visszamentem az ötbe, fél órát sétálgattam az egyik OTP vagy Citibank előtt, mire odajött egy öregember, és németül mondott valamit. Azt hitte, turista vagyok. Mondtam neki, hogy menjen a francba, közben meg arra gondoltam, hogy ezt most elbaszta nekem, de aztán mégis megcsináltam azt a bankot, és nem is volt vele semmi gond. Az első rablás után először hánytam, aztán vártam a rendőröket, és minden ajtócsapódásra vagy a folyosóról beszűrődő hangra újra és újra elhánytam magam. Két óra után lassan elhittem, hogy nem jönnek értem. Alig ötszázezer volt a zsákmány. Kokaint vettem belőle, meg egy üveg whiskyt, aztán éjfél felé hívtam két csajt, és mindenfélét kértem tőlük, amit meg is csináltak. Hozzájuk sem nyúltam csak néztem őket, közben meg csak mondtam nekik, hogy „csináld, csináld”, mire az egyik buta arccal rám nézett és megkérdezte, hogy mit. Hajnalban aztán elájultam. Délben egyedül ébredtem. A csajok a maradék kokainnal meg a pénzzel már leléptek. Ültem a lakásban, a ronda képek közt. Jézus bánatos arccal nézett rám a keresztről, egy katonaruhás ürge meg nagy malacszemekkel a tányérsapkája alól. Na tessék, mondtam magamban, ugyanott vagyok, mint egy nappal korábban. Még két napig ültem otthon, nem mentem be dolgozni. Amikor elfogyott otthon minden étel, és kezdtem éhes lenni, lementem az utcára. Sétálgattam, nézegettem az embereket, aztán azt mondtam magamban, szarok az egészre, és megcsináltam az OTP-t. Aznap este már egyáltalán nem hánytam. Kétmilliót vittem haza. Rászórtam az ágyra, és néztem Jézust a kereszten meg a malacszemű katonát, aki a főbérlő férje lehetett, de már rég meghalt, és szerintem sosem látott ennyi pénzt életében. Nem vettem semmit, és lányokat sem hívtam. Szeptemberben már négynél tartottam. Valami barom újságíró akkor nevezett el Jasonnak, a hokis kapusmaszkról, amit minden rablásnál viseltem, és amilyet a Péntek 136ban Jason Voorhees7, a gyilkos is hordott. Erre négyszer egymás után 36 �Próza és vidéke megnéztem a filmet, de még csak nem is ijedtem meg. Elhatároztam, hogy legközelebb „péntek tizenharmadikán” rabolok ki egy bankot, de csak nem akart a tizenharmadika péntekre esni. Közben megint elfogyott a pénzem, úgyhogy szartam rá, és kiraboltam egyet hétfőn vagy kedden. Mindenesetre a rablásaimat ezután igyekeztem tizenharmadikára időzíteni. Decemberben már rapszámot írtak rólam, a következő év januárjában meg egy szakértő azt nyilatkozta az egyik újságban, hogy korunk gyermeke vagyok. Még azon a télen vettem magamnak egy jeepet meg egy lakást, amit végül az egyik barátnőm rendezett be, ugyanazon a nyáron. Hétvégenként valamelyik menő diszkó VIP-termében ücsörögtem. Össze-vissza fizettem mindenkinek, köztük olyanoknak is, akik még a nevemet sem tudták, és én sem az övéket. Csináltattam egy ujjnyi vastag aranyláncot, amit aztán egyik éjjel, bedrogozva, elhagytam. Jártam pincérnőkkel, fitnesz-edzőkkel, meg olyan lányokkal, akik nem csináltak semmit, és a nevüket sem jegyzetem meg, mert nem volt érdemes. Keresztet tetováltattam a karomra, és Jézus-fejet a hátamra. Elutaztam a görög, a spanyol, az olasz, a francia tengerpartra, Floridába és Thaiföldre, meg egy csomó szigetre, amelyeknek nem jegyzetem meg a nevét. Ettem polipot, ráját, cápát, kígyót és krokodilt. Thaiföldön elkaptam egy vírust, és két hétig hánytam. Mire hazajöttem, már megint írtak rólam egy cikket, amelyben szörnyetegnek neveztek. Rosszul esett. Mindegy, végre itthon voltam, de már megint nem volt pénzem. Megcsináltam gyorsan két vagy három bankot, kirúgtam a barátnőmet, mert untatott, és vettem egy kutyát, de az meg mindent összerágott a rakásban. Úgyhogy egy szép napon kitettem az autópályán az egyik parkolóba, de mire hazaértem, már hiányzott. Visszamentem, de hiába kerestem. Otthon aztán együltömben megittam egy üveg whiskyt, hánytam, sírtam, végül azt kiabáltam, hogy „bassza meg, kell, hogy értelme legyen az életemnek”. A következő két hónapban újabb három bankot raboltam ki, aztán felszedtem egy Trixi nevű csajt a Club Sevenben, aki azt mondta, hogy szép a mosolyom, egyébként meg fitnesz-edző volt. Elutaztunk együtt Indiába. A repülőtéren az egyik újságban olvastam, hogy speciális nyomozócsoportot hoztak létre az elfogásomra, és tízmillió forint vérdíjat tűztek ki a fejemre. Indiában végig esett az eső, így nem láttunk semmit. Végül elrepültünk Balira, ahol két hétig feküdtünk a parton, és nem szóltunk egymáshoz, legfeljebb annyit, hogy „kérsz inni?” vagy „megyünk enni?”, vagy „melegem van”. Hazajöttem, és vettem egy másik kutyát, egy labradort, és elneveztem Buksinak. Kiraboltam még két bankot, és összeköltöztem Trixivel, de így sem lett jobb, egész nap otthon ültünk és videóztunk. Végül két év után, egy esős délután letartóztattak. Nem tanúsítottam ellenállást, és azonnal bevallottam mindent. Állítólag valamelyik volt barátnőm dobott fel, de ezt a rendőrség cáfolta. Az egyik újság szerint együtt 37 �Próza Próz óza é éss vvidéke idékke drogoztam valakivel az egyik diszkó VIP-szobájában, és elmondtam neki mindent. Ő dobott fel, a jutalom reményében. A rendőrség ezt is cáfolta. A per két évig tartott. Közben több száz cikk jelent meg rólam. Bekerültem a Nagy Betyárkönyvbe, Rúzsa Sándorhoz és Sobri Jóskához hasonlítottak. Elkezdtem írni az emlékirataimat, aztán abbahagytam, aztán megint nekifogtam. Interjúkat adtam, és mindenféle rendőrségi magazinokban szerepeltem. Az ügyész a vádbeszédben megrögzött bűnözőnek nevezett, és elrettentő ítéletet kért a bírótól. Tizennégy évet kaptam. Az ügyvédem az ítélethirdetés után azt mondta, ha jól viselem magam, előbb kiengednek, és akár újra is kezdhetem az életemet, hiszen még fiatal ember leszek... A szabadulásom után az egyik tévécsatorna azonnal leszerződtetett. Fizetést kaptam és állandó belépőt a stúdiókba. Szerencsém volt, amíg ültem, a móri mészárláson meg a Sörösök nevű bandán kívül senki sem csinált nagy balhét. A móri mészárost időközben elfogták és életfogytiglanra ítélték, de egyébként is, ki szeretett volna egy színpadon szerepelni egy tömeggyilkossal. A Sörösök ugyan kiraboltak vagy harminc bankot meg ékszerboltot, de miután letartóztatták őket, kiderült róluk, hogy kínaiak meg románok, szóval eladhatatlanok voltak a médiában. Akkoriban majdnem minden héten szerepeltem valamilyen műsorban. Egy filmművészeti főiskolás srác háromórás dokumentumfilmet csinált rólam. Egy üres cellában kellett ülnöm, és nem volt más dolgom, mint mesélni magamról, bármit, ami eszembe jutott. Én persze a rablásokról beszéltem, és arról, hogy mire költöttem a rablásokkal szerzett pénzt, merre utaztam és kivel. Erre voltam a legbüszkébb, és tudtam, a film is ezért készül. A cellában a plafonra és a falakra is kamerákat szereltek fel, így minden szögből tudtak filmezni. Számomra csak a bemutatón derült ki, hogy a film nagy részében hátulról meg oldalról vettek, így az arcomból alig látszott valami. Amíg a börtönben voltam, minden megváltozott. A kocsik gyorsabbak lettek, a szilikonmellek már nem voltak olyan nagyok. A kopaszok eltűntek, megölték őket, tönkrementek vagy csak egyszerűen megöregedtek. A Serest, a Borost, a Cinóbert, a Prisztást, a Döchert és a Bolgár Misit8 bandaharcokban ölték meg, a Turek, a Tasnádi börtönben ült. Az oroszok, szerbek és albánok a gazdagabb és nagyobb zsákmányt ígérő Nyugat-Európába helyezték át a működésüket. A diszkókat már kluboknak hívták. A férfiak öltönyt hordtak és szivaroztak, a nőknél a koktélruha járta. Mindenki borszakértő lett, esténként borvacsorákra meg borbárba járt, hét közben a Liszt Ferenc térre, hétvégén meg vitorlázni és bortúrákra. Mindenki mindenhol a pozitív energiákról beszélt. Magyarország pornónagyhatalom lett, a hazai stúdiók mellett egy rakás francia ügynökség is dolgozni kezdett Budapesten. A pornósztárok, akik a kilencvenes évek elején menők voltak, már mind 38 �Próza P Pr óza és és vvidéke idé éke visszavonultak, férjhez mentek és gyereket szültek. Szomorúan néztem őket a tévében, ahogy a gyereknevelésről és a vele járó felelősségről, meg az új szakácskönyvükről nyilatkoznak. Reklámoztam biztonsági zárakat, riasztórendszereket, biztonsági céget. Írtam egy könyvet, Kezeket a tarkóhoz címmel. Elég jól fogyott, kétszer vagy háromszor adták ki. Nekem is csak egy példányom van belőle, a többit a nők, akiket felszedtem, meg mindenféle alkalmi ismerősök elkunyerálták tőlem. Vetélkedőkben játszottam. Az egyikben azzal a rendőrrel voltam egy csapatban, aki letartóztatott. A börtönben megtanultam rajzolni és festeni. Kiállításokat szerveztek a rajzaimból és a képeimből, sokat el is adtam közülük. Rólam mintáztak meg egy új képregényfigurát. A történet szerint egy képzeletbeli városban raboltam ki a gazdagokat, és az így szerzett pénzt a szegényeknek adtam. Előadást tartottam általános- és középiskolákban. Elmeséltem a gyerekeknek, hogy bűnözni rossz dolog és a börtön szörnyű hely. Szerepeltem rapszámok videoklipjeiben meg filmekben. Mindig valamilyen kemény arcot alakítottam. Az egyikben szitává lőnek a rendőrök, egy másikban bandavezér vagyok, és én ölöm meg az énekest, aztán elveszem a csaját. Én is írtam egy rapszámot, Ide a pénzt bazd meg! címmel. A szöveget megmutattam egy Té-Boy nevű rappernek, akinek szerepeltem a klipjében. Azt mondta, hogy tehetségesnek tart, és szívesen dolgozna velem. Sajnos nem sokkal később öngyilkos lett. A temetésén én mondtam a búcsúbeszédet. Az egésszel persze nem sokat kerestem. Amíg börtönben voltam, a bankok pert indítottak ellenem, hogy fizessem vissza a pénzt, amit raboltam tőlük. A lakást, a bútorokat, a kocsit meg mindent, amit megtaláltak, lefoglaltak és elárvereztek. Amit nem vett meg senki, azt egy ideig egy raktárban őrizték, aztán elégették. A végrehajtó, amikor a szabadulásom után elmentem hozzá, azt mondta, többe került a tárolásuk, mint amennyit értek. Nem maradt más az egészből, csak egy marék hamu egy raktár udvarán. Megkérdeztem a végrehajtótól, hol vannak a személyes dolgaim, a fényképek az utazásokról, bulikról, meg a füzetem, amiben az újságcikkeket gyűjtöttem a rablásokról. Azt mondta, azokat nem égette el, mert a törvény nem engedi. Lementünk egy pincébe, ott volt minden egy papírdobozban, az egyik sarokban. A doboz a nedvességtől meg valamilyen két évvel ezelőtti beázástól, amit csak úgy mellesleg említett meg a felszámoló, furán felpuffadt, rozsdás-zöld színű volt, és rothadásszagot árasztott. Majdnem elhánytam magam tőle. A fényképek a víztől egymáshoz ragadtak, félig feloldódtak, a színek, alakok, tengerpartok, bárok, autók, házak mind egymásba folytak. A cikkekből csak egy elmosódott betűhalmaz lett. Kivittem a dobozt az udvarra, oda, ahol az eladhatatlan dolgaimat elégették. 39 �Próza és vidéke Megpróbáltam felgyújtani, de sehogy se sikerül. Nem fogott tüzet a doboz, még mindig nedves volt. Végül a végrehajtó hozott egy üveget, aminek az alján átlátszó folyadék lötyögött. Azt mondta, pálinka van benne, és intett a fejével. Ráöntöttem a pálinkát a dobozra, és meggyújtottam. Megvártam, amíg minden elég, köszöntem és elmentem. Amikor kijöttem a börtönből, egy Klári nevű nőhöz költöztem. Lakásom már nem volt, haza nem mehettem, mert az apám azt üzente az anyámmal, hogy látni sem akar, meg hát én se vágytam a falusi levegőre. Klárit a börtönbüntetésem idején ismertem meg. Látott rólam egy riportot, és később elmesélte, hogy szimpatikus voltam neki. Küldött egy levelet, azt kérte, hogy bízzak benne, tudja, hogy meg tudok változni, és ő majd segít nekem a beilleszkedésben, ha kiengednek. Elkezdtünk levelezni. Arra gondoltam, hogy feleségül veszem a börtönben, mert akkor talán adnak pár nap szabadságot. De a nevelőtiszt közölte velem, hogy erről szó sem lehet, úgyhogy letettem a dologról. Klári negyvenhét éves, elvált, a foglalkozása könyvelő. Kicsit molett, és alacsony is. Az arca ovális, a tekintete nyílt, a szeme mosolygós. Nem olyan nő, mint akiket korábban megszoktam, de kedves volt, és valahol laknom is kellett. Tudtam én, hogy nem csak az önzetlen szeretet hajtja Klárit, de kezdetben, amikor éjjel átjött a szobámba – mert bár együtt éltünk, külön szobában aludtunk –, könnyen le tudtam rázni. Azt mondtam: stresszes vagyok, elszoktam a szabadságtól, vissza kell szoknom a normális életbe, még nem állok készen egy kapcsolatra, nem akarom elsietni, előbb ismerjük meg egymás, adjon egy kis időt. Később, amikor újra elkezdtem pénzt keresni meg az éjszakát járni, és mindenki tőlem akart autogramot, sőt voltak, akik a hátukra, a mellükre vagy a vádlijukra tetováltatták a maszkot, amelyben raboltam, a bátrabbak meg az arcomat, és köré odaíratták, hogy „Fel a kezekkel!”, szóval amikor már videoklipekben szerepeltem, és vettem egy új kabriót, és bögrékre nyomtatták rá a nevemet, és egy stylist tanácsára csak feketében jártam és szakállat növesztettem, akkor újra lettek csajaim, olyanok, mint régen. Elköltöztem Kláritól. Klári sírt, öngyilkossággal fenyegetőzött, de leszartam, mert a nőknek, akiket felszedtem, bombajó testük volt, és egyik sem volt idősebb huszonegynél. Akkoriban terjedt el az a pletyka a városban, hogy a pénz, amit a rablással szereztem, megvan. Elrejtettem, és csak arra várok, hogy elcsendesedjenek körülöttem a dolgok, aztán lelépek Thaiföldre. Ez persze nem volt igaz. Mindent elköltöttem nőkre, ruhákra, utazásokra, aztán a lebukásom után ügyvédre. Ami kevés maradt, azt az utolsó barátnőm, Trixi nyúlta le, a kutyámmal, Buksival együtt. Azt hallottam, hogy Buksit később eladta. Amikor megkerestem, azt mondta, hogy elpusztult, ami könnyen lehet, mert már akkor sem volt fiatal, amikor lecsuktak. 40 �Próza és vidéke A nők persze mind olvasták a pletykát az újságokban a pénzről meg Thaiföldről. Ha rákérdeztek, csak annyit mondtam, „majd meglátjuk, egyszer mindennek eljön az ideje”, meg ehhez hasonló szövegeket. Két-három hónapig hitegettem őket, aztán mindegyiket dobtam egy másikért. Jártam egy Kiss nevű, tizenkilenc éves csajjal az egyik lánycsapatból, aztán egy playmate-tel, egy pornóssal, aki abban az évben kapta meg az év orálosa címet, egy ex-pornóssal, aki műsorvezető volt a tévében, műkörmösökkel, fodrászokkal, fitnesz-edzőkkel, dubajosokkal és egyetemistákkal. Úgy egy éve kezdtek megváltozni a dolgok. Újraindult a Valóvilág sorozat, elindult az Éden Hotel meg a tehetségkutató műsorok újabb és újabb szériája. Minden szereplőnek volt magánéleti problémája, tragédia a családjában, lefogyott vagy meghízott, kiderült, hogy leszbikus vagy homokos, szerelmes az apjába vagy az anyjába. Egyre kevesebb helyre hívtak. Egy ideig azzal hitegettek a csatornánál, hogy én is beköltözhetek néhány napra a Valóvilágba, de végül nem lett belőle semmi. A rap kezdett kimenni a divatból. Végül a tévécsatorna elküldött. Azt mondták, hogy a válság miatt nem tudnak tovább foglakoztatni, de ne keressek más társaságot, mert hamarosan visszahívnak. Most diszkókban és klubokban lépek fel. Éjfélkor a dj lehalkítja a zenét, én meg maszkban és shotgunnal a kezemben felmegyek a dj-pult elé, és elüvöltöm magam: „Kezeket fel, indul a buli!” Ha akciós italokat lehet kapni, azt kell kiabálnom: „Elő a pénzzel a zsebekből. Akció!”, aztán bemondom az ital nevét, amit abban az órában éppen olcsóbban lehet kapni. Úgy két hónapja felhívtam Klárit, hogy szeretnék visszaköltözni hozzá. Nem tudtam fenntartani a bérelt lakásomat. Azt mondta, nem haragszik rám, tudja, hogy nehéz visszailleszkednem, ő türelmes, biztos benne, hogy megtalálom a helyes utat. Mióta újra Klárival élek, nem járok szórakozni. A fellépések után leülök egy-két ingyen italra, mint most is, aztán hazamegyek. Ha nincs fellépésem, ülünk otthon, nézzük a tévét vagy csendben vacsorázunk. Ha szólok is Klárihoz, csak udvariasságból teszem. „Hogy vagy?”, „Milyen volt a napod?”, „Fáradtnak látszol.” És közben hümmögök. Klári viszont minden este elmeséli a napját, attól a pillanattól kezdve, hogy kilépett az ajtón, egészen addig, amíg haza nem ért. Igyekszem úgy tenni, mintha érdekelne, amit mond. Ha kell, helyeselek, ha kell, meglepődöm, ha arról van szó, együtt dühöngök vele valami nevetséges apróságon, amit természetesen szokása szerint eltúloz. – Aha… és akkor most… – zökkent ki Éva a merengésből, de végül csak tovább turkál a szívószállal a jégkockák között. Odapillantok a két nőre bárpult végén, de csak a rondábbik néz vissza 41 41 �Próza és vidéke rám, a másik, aki akár számításba is jöhetett volna, már egy öltönyös fickóval beszélget, és egyáltalán nem törődik velem. Visszafordulok Évához, és magamban megállapítom, hogy igazából ő az egyetlen a teremben, leszámítva persze a másik nőt a bárpult végén, akivel, úgy érzem, akár le is feküdnék. – Szóval akkor most – sóhajt fel Éva – …most …végül is… nem te vagy a Joker9? Lassan préseli ki magából a szavakat. Ránézek: – Ki az a Joker? – Te nem nézel tévét? – A szeme elkerekedik, de az arca ugyanolyan kifejezéstelen, mint egész este. – Ami azt illeti, nézek tévét – közlöm vele határozott hangon, és bár pontosan tudom, hogy ki az a Joker, mégsem akarok róla beszélni. – Akkor tudnod kéne, ki az Joker – sóhajt fel megint Éva, és a poharába mered. – Tudom, ki az a Joker – sziszegem –, egy nulla. Éva rám néz, és egyszerűen csak annyit mond: – Lehet, de nem tudják elkapni. Ebben sajnos igazat kell, hogy adjak neki, de nem szólok egy szót sem, inkább jó hangosan, hogy a bárpult végén a két nő is hallja – már csak azért is, mert újra kettesben vannak – rendelek: – Még egy whiskyt kérek. A Joker a nyár elején tűnt fel. Azóta kirabolt négy bankot. Ami nem egy nagy szám, és fogadok, hogy csak a négy bankrablás miatt pár hét után már nem is emlékeznének rá, most mégis vele vannak tele az újságok meg a tévé, ami csak azért fordulhat elő, mert a fickó pofátlanul a Batmanféle Jokernek öltözve rabolja ki a bankokat, és mindenütt otthagy egy joker kártyalapot, ugyanazzal az üzenettel: „Táncoltál már valaha az ördöggel sápadt holdfénynél?”10 Amit alkalmasint a Batman valamelyik részéből vett. A rablás végén pedig felrobbant egy füstbombát. Ezt a részét a dolognak nem értem, mert semmi köze a filmhez, de el kell ismernem, hogy hatásos. Én annak idején semmi ilyesmit nem csináltam. Maszkot vettem fel, és mindenütt a szokásos szöveget mondtam el: „Ez egy bankrablás! Maradjanak nyugton! Ha azt teszik, amit mondok, senkinek nem lesz bántódása!” Azt hiszem, én is egy filmből vettem ezt a szöveget. Amióta a Joker színre lépett, újra divatba jöttek a Batman-képregények, a Joker-jelmezek, álarcok. Valaki elkezdett jokerfejes pólókat gyártani. Az egyik újság szerint valami híres festőművész festett egy Joker-képet, Joker és Batman biliárdoznak rajta, amit aztán baromi drágán el is adott. Az emberek az éjszakában meg így beszéltek egymással: „Táncoltál már valaha az ördöggel sápadt holdfénynél?”, meg „Mért vagy ilyen komoly?”11 Ennek persze nincs semmi értelme, de egész jól hangzik, meg keménynek is tűnik, 42 �Próza és vidéke aki mondja. Később, amikor már minden idióta ezt szajkózta, kicsit ciki lett, de ma este is legalább háromszor hallottam. – Téged hogy hívtak? – Tessék? – Neked is volt valamilyen neved, mint a Jokernek? – Ja… ja… – motyogom, de valahogy nem akaródzik folytatni. Végül mégis kibököm: – Jason. – Jason? – fordul felém értetlen arccal. – Jason, a Péntek 13-ból – mondom olyan komolyan, amennyire csak tőlem telik, és iszom egy kortyot. – Péntek 13. – megborzong. – Péntek 13. – ismétlem olajozottan. Éva elgondolkodik, vagy legalábbis úgy tesz, és közben a pult mögötti tükörben nézegeti magát. Azt remélem, megkérdezi, miért kaptam ezt a nevet, és akkor elmesélhetem, hogy jéghokikapus-maszkot használtam a rablásoknál, olyat, mint amilyet a Pétek 13. Jasonja hordott. Nem kérdezi meg. A szívószállal a poharában turkál, és közben hümmög. – És te mondtál valamit, mint a Joker? – fordul felém. – Miért, mit mond a Joker? – „Mért vagy szomorú?” Ezt kérdezi mindenkitől a bankban, amelyet kirabol. – Megint magát nézegeti a tükörben, aztán újra felém fordul: – Te mit mondtál? – kérdezi őszinte érdeklődéssel a hangjában. – Semmit – felelem, ami nem igaz ugyan, de nem tartom jó ötletnek, hogy elmeséljem neki, én általában azt mondtam: „Szétlövöm a fejed, te büdös kurva, ha megnyikkansz!”, persze csak a nőknek, mert a pénztárosok valami megmagyarázhatatlan ok miatt majdnem mindig nők. Ha véletlenül férfi volt a pénztáros, akkor a „hülye kis faszt” használtam. – Semmit? – Jasonnek a filmben nincs szövege. – Aha. Ez érdekes, mert a Jokernek van. – Hagyjuk a Jokert, jó! – ezt már üvöltve mondom, aztán békülékenyen hozzáteszem: – Beszéljünk inkább másról. Húzós hetem volt. Nem beszélünk másról, csendben ülünk. Éva újra magát nézi a tükörben, és a mellét igazgatja. Azt hiszem, megsértődött. Én a két nőt stírölöm, mert még mindig egyedül vannak, és odamosolyognak rám. Talán mesélnem kellene Évának az elrejtett pénzről meg a thaiföldi útról, gondolom magamban, amikor valaki megkocogtatja a vállamat. Az egyik biztonsági őr az. – Te jössz haver – mondja, és közben a fejével a dj-pult felé biccent. – Megyek, megyek. Lecsúszok a székről, aztán csak álldogálok tanácstalanul. Az őr észreveszi, 43 �Próza és vidéke és kérdőn rám néz, amitől egyszerre nagy-nagy szomorúság fog el, de összeszedem magam, és mivel más nem jut eszembe, megkérdezem, hogy a kínos csöndet megtörjem, noha tudom a választ: – Milyen akció is lesz? – Whisky-red bull – mondja. – Szólít a kötelesség – mosolygok Évára. – Nemsokára visszajövök. Megvársz? – – Lehet… – elgondolkodik. – Lehet… elképzelhető – bizonytalan a hangja, nem fordul felém, csak a tükörképemnek beszél. Amikor visszamegyek a pulthoz, Éva már nincs ott. Körülnézek. A főnökével csókolózik néhány asztallal arrébb, az ő fején is japán zászlós fejpánt. A két nő a pult végéről is elment, a helyükön részeg angol turisták ácsorognak. Azért csak odaülök a pulthoz, és rendelek még egy whiskyt, de már magam sem tudom, hogy miért. Néhányszor Évára nézek, de úgy tesz, mintha nem venne észre. Ma már nem lesz több italakció, haza kellene mennem, gondolom magamban, és egy hajtásra megiszom a whiskymet. A lakásban valahol egy lámpa ég, kísérteties félhomályba vonja Klári alakját. A nappaliban áll, hosszú, bokáig érő hálóingben, amely elöl csipkés, áttetsző, és félig szabadon hagyja telt, tejfehér mellét. – Te még ébren vagy. Mért nem alszol? – kérdezem dühösen, aztán békülékenyen hozzáteszem: – Késő van már, aludnod kéne. Elindul felém. – Nem tudtam aludni nélküled. Hiányoztál, tudod? – suttogja. – Te is – mondom cseppet sem meggyőző, kicsit kásás hangon, de itt el is akadok, pedig tudom, hogy mondani akartam még valamit, ami aztán néhány másodpercnyi hallgatás után eszembe is jut, de túlságosan részeg vagyok hozzá, hogy újra elmondjam: stresszes vagyok, elszoktam a szabadságtól, vissza kell szoknom a normális életbe, még nem állok készen egy kapcsolatra, nem akarom elsietni, előbb ismerjük meg egymást, adjon egy kis időt. Inkább hallgatok. – Gyere ide! – a hangja parancsoló, ez felidegesít, de annyira azért nem vagyok részeg, hogy ne tudjam leplezni. – Késő van már, menjünk aludni – kérlelem újra, olyan szelíden, amennyire csak tőlem telik. – Előbb gyere ide – mondja, és hozzáteszi – kérlek. Ölelésre tárja a karját. Nagyon lassan elindulok felé. Óvatosan átkulcsolom a derekát. A szája a számra tapad. Érzem, hogy a nyelve áttör az összeszorított ajkamon, beleütközik a fogsoromba, amit úgy csikorgatok, hogy éles hangja szinte szétveti az agyamat. 44 �Próza és vidéke – Nem kívánsz? – kérdezi. – Én… – nyögöm még a suttogásnál is halkabban, de mivel a nyelve már majdnem utat talált a fogaim közt, inkább elhallgatok. – Ugye kívánsz? Válasz helyett megragadom a derekát, erősen megszorítom kétoldalt az úszógumikat, belenézek a szemébe, amit ő tökéletesen félreért és biztatásnak vesz, de nekem annyi erőm sincs, hogy tiltakozzak. – Kérlek… – csak ennyit tudok mondani, mert a nyelve megint behatol az ajkaim közé, hiába szorítom össze a számat. Érzem, ahogy a fogsoromat végignyalja a nyelvével, én meg a szűk résen át, amely nem lehet szélesebb, mint egy tízforintos pereme, csak tovább suttogom: – …kérlek, kérlek… – de a nyelve megint elzárja a rést, amitől fuldokolni kezdek. – Mit mondasz, édes? Mit mondasz? – kérdezgeti búgó, negédes hangon, amitől vihar támad bennem. Érzem, hogy valahol a távolban a harag és gyűlölet újabb hulláma emelkedik ki a semmiből. A kezem feljebb csúszik, egészen a nyakáig, mindkét kezemmel megragadom, és kényszerítem rá, hogy a szemembe nézzen. Leszarom, hogy azt nyögi, „ez fáj”, azt is, hogy sírni kezd, de arra azért odafigyelek, hogy eltartsam a fejét, nehogy véletlenül újra megpróbáljon megcsókolni. Aztán ráüvöltök: – Maradj már csöndben, az istenedet! – Amire tényleg csendben marad, én meg tanácstalanul nézek magam elé, mintha magam is meg lennék lepve, hogy ez a mondat elhagyta a számát. Hirtelen a távolból szirénaszó hallatszik, ami aztán kiolt bennem mindent, és a kínos csendet megtörendő kibökök végül valamit, valamit, ami éppen az eszembe jut, de akárhogy is erőlködöm, több nem telik tőlem: – Mond csak, táncoltál már valaha az ördöggel sápadt holdfénynél? Jegyzetek Budapesti diszkók a kilencvenes években. Már egyik sem működik. Tönkrementek, bezártak vagy a hatóságok vetettek véget a működésüknek. 2 Reggelig nyitva tartó szórakozóhely Budapesten. Alapkoncepciója szerint a vendéglátóhelyeken dolgozók számára biztosított volna zárás utáni szórakozási lehetőséget. 3 Ericsson GH 197-es GSM készülék. 4 A kilencvenes évek budapesti éjszakai életének hírhedt figurái. 5 A magyar pornófilmek pilótadarabjának a nyolcvanas évek végén készült Pornósztár volt őnagysága című 90 percest tekinti a szakma. Ezen a filmen kívül 1995 júniusáig összesen tizenhét, kizárólagosan magyar gyártású pornóprodukció készült. Néhány közülük: Szexkirálynő, rendező és producer: Nagy László, 1991; Hárman az ágyban, 1 45 �Próza és vidéke r.: Nagy László, 1992; Ötszex, r.: Nagy László, 1992; Hótehénke, r.: Kovács István; Félénk vagyok, de dugni akarok, r.: Nagy László, 1994; Szex dupla Whiskeyvel, r.: Kovács István, 1995. 6 A Péntek 13 (Friday the 13th) című színes, amerikai horrorfilmet 1980-ban mutatták be. Sean S. Cunningham alacsony költségvetésből forgatott alkotása a filmtörténet egyik leghíresebb horrorja lett, amelyhez később számos folytatást készítettek. 7 Jason Voorhees a Péntek 13 (Friday the 13) című horrorfilmek kitalált karaktere. Jason hasonló jelentőségű horrorfigura, mint Freddy Krueger. Jason Voorhees eddigi „élete” során megölt több mint kétszáz embert. Fegyverei között volt csákány, bozótvágó, lombfűrész, fűrész, vasvilla, félkezes balta és kés is. 8 Polgári nevén Dimo Dimitrov. 9 Joker kitalált szereplő a DC Comics képregényeiben, egy Gothamben működő bűnözőzseni. Batman legrégebbi és az egyik legveszélyesebb ellenfele, aki már 1940-ben, a Batman első számában megjelent, és azóta is újra meg újra felbukkan a képregények lapjain. 10 Joker volt az, aki az 1989-es Batman című filmben megölte Bruce (Batman) szüleit, a tehetetlen fiút viszont futni hagyta, tőle csupán ennyit kérdezett: „Táncoltál már valaha az ördöggel sápadt holdfénynél?” 11 Joker mottója a filmben. 46 �Kutatóterület MENYHÉRT ANNA A másság kánontalansága: a boszorkány Czóbel Minka, 2. rész A boszorkány mássága – Boszorkánydalok Czóbel Minka költészetét végigkíséri a boszorkány alakja. Boszorkánydalok címmel olvashatunk ciklusokat a Fehér dalok (1894) és az Opálok (1903) című kötetekben, Új boszorkánydalok címmel pedig a Virradat dalai (1896) című kötetben, de több boszorkány témájú vers fordul elő magában is. (Ezért is furcsa az, hogy bár a Pór Péter válogatta 1974-es kötet címe Boszorkánydalok, ezekből a versekből mindössze öt szerepel benne.) A boszorkány önéletrajzi alteregó – bár más összefüggésben, de erre utal egy 1891-ben Justh Zsigmondnak írott levél, amelynek utolsó mondatát a szakirodalomban szinte már szállóigeként szokás idézni: „Tudja, mi hibázik nekem itt legjobban? Hogy senki, de abszolute senkivel nem beszélhetek azon dolgokról, melyek legjobban érdekelnek. Forgách Lászlóval nagyon jól értjük egymást, az ő magyar, egyszerű esze mindent helyesen, egyszerűen fog fel. De ő kissé sportsman-lenézését affektálja a szellemi értékek iránt. Keresztet vet, ha Zolát említik, bár soha egy sort sem olvasott tőle; ugyanígy: ha Wagnert említik, – bár kitűnő hallása van, s talán jobban érti a zenét, mint sok, azzal foglalkozó etc, etc,. Nincs ugyan szárnyam, fájdalom, de ha volna, itt bizton elégetnének, mint boszorkányokat.” 1 A boszorkány szorongások kifejezése és megtestesítője, de legfőképpen a másságot és a másság veszélyeztetettségét szimbolizálja, mint ahogyan ezt egy korabeli kritikus értetlenkedése dacára pontosan megfogalmazza: „Nem tudjuk, mire valók s mit jelentenek a tizenkilenc darabból álló Boszorkánydalok. (…) az egésznek semmi köze és kapcsolata a boszorkánysággal. Még azért, hogy itt-ott valami boszorkányos vonás, varázslatos homály, fátyolszárnyak lebegése tűnik föl (…), nem mondhatjuk ezeket boszorkányok dalainak. Nem is egyebek azok sokszor, csak reflexiók az életről, a boldogságról és szenvedésről. Néha olyasvalamit 47 �Kutatóterület sejtetnek, mintha ártatlan nőket üldöznének és elnyomni törekednének csupán azért, mert jobbak, erősebbek, tisztábbak a többieknél, egy szép hölgyet plane! azért, »mert nincs férje, nincs családja, nincsen könyje«, de hiszen az emberek rosszasága nem boszorkányság.”2 A legelső boszorkány-vers az Újabb költemények (1892) A boszorkány című darabja. Ebben a didaktikus-érzelmes költeményben a boszorkányt, aki „szárnnyal jött a világra”, „a bogárnak sem ártott” „folyton, folyton üldözék”, boszorkány volta miatt meg is égetik. A Fehér dalok és A virradat dalai ciklusaiban a boszorkány, vagy a boszorkányok csoportja szembekerül a másságukat nem toleráló emberekkel; az emberek a boszorkányok ereje láttán saját gyengeségüket élik meg, s ezért félelmükben ellenük fordulnak. Légy bűnös, vétkes, szennyes, gyönge, Csak ne erősebb, csak ne más. A küldöttség A koszorút fonó, „fátyol-szárnyukat” „fehérlő holdvilágba” kibontó boszorkányok kénytelenek elrejtőzni az emberek elől. Csak nagy hosszú fátyol-szárnyad Ne kerűljön ember-kézbe, Ember keze durva érdes, Összetépne ijedtébe. Éji ének A Tűz-rózsa boszorkánya nem tudja viszontszeretni a belé szerelmes férfit, s bűntudata oda vezeti, hogy amikor a férfi megöli egyik szeretőjét, magát vallja bűnösnek. Máglyán megégetik – s itt az elbeszélő költemény több szintű metonimikus, szecessziós vízióba vált, amelyben a boszorkány halála erotikus képpé transzformálódik: Hogy éri testét Izzón, forrón A lángok csókja, Kinyílik szíve Mint egy bűvös, Nagy bíbor rózsa. A Hídon című, Arany balladáit idéző költeményben erősebb a másság és fenyegetettség nő–férfi vetülete: kifejezetten hangsúlyos az, hogy a férfiak világa nem tűri el a boszorkány, a fiatal nő másságát: 48 �Kutatóterület Miért nem nézel úgy, mint a többi? (…) Boszorkány hírben állok, De nem vagyok rossz, látod (…) …ki bánja Ha jó vagy rossz a nőszemély, Csak olyan legyen, mint a többi, Ha más, ha jobb, az a veszély. Noha ez a költemény poétikai szempontból talán nem sok újat hoz, vagyis a megszokott elemzési módok számára nem feltétlenül lesz érdekes, de érdemes felhívni a figyelmet a benne a mássággal kapcsolatban felvetett gondolatok modernségére. A liliomról című versben a boszorkány-életút két verzióját láthatjuk, allegorikus virágképekben, a szűzies és az erotikus nőt: a „boszorkányvirágok” – „két hajtása (…) ugyanazon tőnek” –, a „fehér-szűz-liliom virága” és „a pokolnak égő tűzrózsája”. Tündér a boszorkány, ha liliom marad, Ha rózsává nyílott, tűz-kévéket arat, Elperzseli vele az egész világot, Ő maga nem talál soha boldogságot. Az Opálok című kötet Boszorkánydalok ciklusa tizennégy verset tartalmaz. Itt már dalszerűbbek, könnyedebbek a versek, elért Czóbel Minka ahhoz a verstípushoz, amelynek értékét a recepció főként sajnos csak abban látja, hogy Weöres Sándor előzményévé válhatott. A szomorú, keserű, tragikus mondandót a hangzás lágyítja, zsongítja. A dalszerű szólam átveszi az irányítást a bölcselkedő mondanivaló fölött, s különösen jól illik ez a boszorkányokhoz, akiknek alakja így könnyedebbé, légiesebbé, a boszorkány szó etimológiájához illően erotikusabbá, meseibbé válhat, közeledik a mese- és mondavilág bűbájosaihoz, lidérceihez. Visszatérő attribútumuk a köd, a fátyol, a sötétség, a holdfény, a csillagok, a liliom, a csillaglélek, a siklás, a játék. Ködvirágok, Boszorkányok, Szálljunk, szálljunk be a ködbe. Ködvirágok A ciklus első verse ismét programvers: a boszorkány magányáról szól, arról, hogy a boszorkánynak, még ha szerelmes is bele valaki, „Földi lény, 49 �Kutatóterület földi szív / Sohsem lehet párja.” De ő nem felelhet, De ő meg nem állhat (…) De minek is várna? Boszorkány leánynak Legjobb társ a szárnya. De a ciklusban a boszorkány egyrészt többféle alakban is megjelenik, hagyományos mesei női lények képében (Vizitündér, Halasszonyok), másrészt pedig kibomlik ez a mitológia, történetek rendelődnek hozzá, a boszorkányok tulajdonságai pedig állandóvá válnak, több versben is ismétlődnek, és általában a jó–rossz, szeretet–veszély kettőssége mentén rendeződnek, mint ahogy ezt A liliomról már megelőlegezte. Boldog az, aki láthatja a tekintetével, érintésével gyógyító boszorkányt, akinek mosolya viszont mérgező (Mosoly). A boszorkánynak nincs könnye, csak ha földi ifjúba lesz szerelmes, akkor viszont szárnyát is elveszti, mert a könny leperzseli (A könny). Az erősebb tűzben visszatér a tűzvirággá váló boszorkányszív képzete, amikor kiderül, hogy a szűz boszorkány a máglyán nem ég el, de saját belső tüzétől igen. A boszorkány az erdőbe költözik az emberek elől, s a szépség és a szörnyeteg kettősét megidézően egy medve lesz a társa: „Fehér habos karja / Medve kócos nyakát / ölelve takarja” – A boszorkány és a medve. A rémben sem az erdei vadállatoktól félnek az éjjel táncoló boszorkányok, hanem az őket megleső embertől. Ennek a versnek kifejezetten erős hangulatfestő ereje van, amit modern szóhasználatának köszönhet, és amit aztán a mai szem számára nagyon didaktikus és nyelvileg is döccenő befejezés leront: De ijedve rebbennek szét (…) Ingadozva, lágy sötéten Jő egy árnyék. – – Kékes-tompa Foltot tép a tiszta fényben. „Láttad?” – „Láttam. Oh, mi szörnyű Kapzsi kézzel, irigy szemmel Közelít, éppen felénk tart, Fussunk, szálljunk, jön az ember!” De a legszebbek, a kedvenceim, egy verspár, a Hóvihar és az Alszanak az emberek. 50 �Kutatóterület Hóvihar Fázik a boszorkány, Vékony kis ruhája Testét nem takarja, Elfagyott a szárnya. Tova nem repülhet. Fenyügalyra szállott, Zúzmara ellepte Mint egy nagy virágot. Forgószél felkapja, Elvész a viharba, Kavargó, zavargó Fehér zivatarba.3 Alszanak az emberek Hófehér fátyolruhámon Hold sugárja megakad, Jobbról-balról felrebbennek Az elalvó madarak. Hogyha röptem elsikamlik Sárgúlt lombú fák között, Tarlón, hol pókháló szálat Ezüst harmat öntözött. Lombbal hintett országuton Melyen foltot tép a fény, Elhagyott zöld nádasokba Felcsillámló víz erén. Fényben úszom, elrepülök, Hervadó mezők felett, Szép a föld, mert ébren a hold, S alszanak az emberek.4 Ez a két légies, könnyed, modern dal ugyanannak a témának egyes szám harmadik és egyes szám első személyű kibontása, ugyanannak az érzésvilágnak egyszerre édes és bús, illetve nyári és téli változata. A természeti képben való feloldódás különösen az egyes szám első személyű versben hangsúlyos: a boszorkány emberi vonásait teljesen elveszítette: feloldódik a 51 �Kutatóterület fényben, álomszerűvé válik. A folyamatot leíró Hóviharban is végbemegy az áthasonulások sorozata: a szárnyát vesztett, védtelen boszorkányból fehér virág lesz, és egyben zúzmara, hogy eltűnhessen, egy lehessen a kavargó fehér hópelyhek közül. Az ő átalakulása tehát megsemmisülést jelent. A látvány és a hangzás szépsége meseivé lágyítja a kiszolgáltatottságot, megszelídíti a megsemmisülést, a másság távoliságát – ezt különösen akkor érzékelhetjük, ha a többi boszorkánydalt is ismerjük. Az Alszanak az emberek explicitebb vers, határozottabb, tudatos beszélője van: az éjszaka repülő boszorkány szemével látunk. Itt is szerepel a „foltot tép” fordulat, amely A rémben is előfordult. Még nem találkoztam vele korábban, és nagyon érdekesnek találom bújtatott agresszióját. A Hóviharral szemben a boszorkány itt ura a helyzetnek: ő repül, nem a vihar repíti. A Hóvihar szomorú és félelmetes, az Alszanak az emberek harmonikus és nyugodt, de mégis van benne valami kísérteties, a sokféle éjszakai nesz, fény említése miatt. A Hóvihar hangzása lágyabb, a másik versé szakadozottabb. Ezek a dalok egyszerre egyszerűek és összetettek, első olvasásra nem olyanok, amelyeket a hagyományos, „komoly”, nemzeti, intellektuális, férfias kérdésekkel foglalkozó versek kánonjába beválogatnának. Én viszont amellett vagyok, hogy tegyük ezeket a verseket hozzáférhetővé gyerekek számára: kerüljenek be az általános iskolások olvasókönyveibe. Hadd váljon ismerőssé ez a hang, ez a költészeti hagyományvonal is, amely ma komolytalannak, gyermekesnek, nőiesnek számít, hadd szokják meg az olvasók, hogy ez a hangvétel is létezik, egyenrangúként, a többi mellett. Hadd tanuljuk meg, miként beszéljünk az ilyen versekről is. Nincsenek még kitaposott ösvények, amelyeken megközelíthetjük őket, de hatásukat, szépségüket érzékeljük. Danyi Magdolna, aki sok Czóbel Minka verset elemez érdekesen, azt írja, hogy a Hóviharnak „hibátlan szépsége” miatt helye lett volna Pór Péter válogatásában.5 Egyetértek, s hozzáteszem, hogy ebből a két versből nyugodtan lehetett volna – és lehet is még – jól ismert gyermekvers is, mint ahogy például Kosztolányi verseinek is léteznek gyermekeknek szóló kiadásai is.6 Az erdő hangja III.7 Gyűlést a tartanak a kis gombák Elzárt titkos erdő-szobába’ – Bejáratát egy nagy fa védi, Oldalát szikla körülzárja. Földjére moh-szőnyeg terítve, Beléje ülnek lágyan, mélyen A gombák mind zöld bársonyába, 52 �Kutatóterület Csak egy maradt a szőnyeg-szélen: Harmat puha, csuklyás ruhájú Vékony szárú kis fehér gomba, A többit nagy széles kalapja Csak mélyebben a mohba nyomja. Tanácskoznak hosszan a gombák, Nem érti senki, mit beszélnek Csak a sziklát lakó boszorkány Hallja a hangtalan beszédet. A szikla mély, sötét odvából Kacagva nyul ki hosszú karja, Majd könnyű haja libegése, A gombákat mind betakarja. Kacajátul fut szét az erdőn A megrémült gombasereg, S a boszorkány mohbársonyában Hangos-kacagva hempereg. Különös vers. Negédes, gyermekes, mesei semmitmondásként indul, és parttalan, szürreális, rejtélyes, félelmetes képpé fajul, amely valójában belső kép, vízió. Külső és belső látvány között egyfelől fokozatos az átmenet, másfelől pedig utólag kiderül, hogy valójában már a kiindulásnál is belső képről lehetett szó. Mintha egy női test belsejében bolyongnánk, a petefészkek és a méh tereiben, belső női tájon. Összekeverednek a viszonyítási pontok: a boszorkány a szikla lakója, de egyben ő maga a szikla, hiszen a moha-bársony képen keresztül ez a különbség elmosódik. A moha a szoba földjét borítja, s először e mellett a szoba mellett van a szikla, a sziklában lakó boszorkánnyal. De végül kiderül, hogy a moha a boszorkányé, birtokos viszonyban, vagy, mert ez sem egyértelmű, ő maga a moha. Bent is van a boszorkány a szobában, és a sziklában, és kívül is van rajta, ő maga a szikla, a moha és szoba, és mégsem ő. A gombák „tanácskoznak”, de „hangtalan” a „beszédük”, „nem érti senki”, és „csak a (…) boszorkány hallja.” Akikhez tehát az értelmes beszéd képessége odaköthető, azok másokhoz nem tudják a szavukat eljuttatni, aki pedig értené őket, annak nincs artikulált beszéde, csak „kacaja”, amely a gombák „hangtalanságával” szemben „hangos”, vagyis hallható, de nem értelmezhető. A boszorkány alakja itt nem olyan, mint a többi boszorkány-versben, hanem valóban félelmetes, az őrület jeleit hordozza. Ugyanakkor viszont lehet az egész tulajdonképpen érzékcsalódás is, mert a boszorkány kinyúló karja, „könnyű haja libegése”, a szikla „odvából” hallatszó hangja lehetne akár faág, fű, a szél zúgása. A természeti jelenségeknek ezt a sorát állítja össze a vers a képi oldalon azzá a boszorkánnyá, aki szabálytalanságával, enyhe őrületével a színtelen gombákban megjelenített normalitást elriasztja és felszámolja. Ez 53 �Kutatóterület a vers Czóbel Minka utolsó kötetéből való; bizonyos értelemben csúcspontja annak, ameddig a képi megformálásában, a retorizáltságban eljutott. Kontrollvesztés – A mozgó part8 „Szép kis leány, – tíz éves / Még alig lehetett, – / Megúnta benn a házban / A zordon vén telet. / Hogy anyja meg ne lássa, / Kilép a ház elé, / Szalad a hó mezőn át / A zöld fenyves felé. // Nyáron nem járhat arra, / Mert tiltja a folyam / Nincs híd és zúgó habja / Oly vad dühvel rohan. / Mostan sebes hulláma / Jégúttá dermedett, / Havas üvegjén járnak / A terhes szekerek. // „Ni!” – felkiált a leányka, – / „Már a folyón vagyok.” / Nézi, a jég körülte / Mi élesen ragyog. / Gondolja majd: „Az erdőt / Úgy is elérem én.” / Havas keréknyom útján / Megy a folyó jegén. // Csak megy, csak megy sietve, / Már régen elhaladt / A téli-álmú csendes / Vén úri kert alatt. / Tovább, tovább már itten / A fűzfás kis sziget, / Mely nyáron olyan zölden, / Oly hívón integet. // Mostan csak hó borítja, / S felébe hajlanak / Rostélyszerű fonatba / A barna fűzgalyak. / Hozzá fakulva szépen / A nagy dudvás vadon, / Bozót, sás, pelyhes magvak, / Nagy hervadt szárakon. // Mi elmosódott, finom, / Színvesztett az alap, / Oly élénk, életteljes / A gyermek-lány alak. / Rikító sárga kendő, / Kis kék zubbony felett, / Piros szoknyája széle / Érinti a jeget. // Szemén virágnak kékje / És csillagfény ragyog, / Arcán tej s rózsa pírja – / – Elcsépelt mondatok – / Ha bár a szó avúlt is, / De szép a látomány: / Ép, vidám, fürge gyermek, / Éltének hajnalán. // Kenderszín hajfonatját / A szél zilálta szét / Az éles lég pirosra / Festette kis kezét. / Bár egyes léghullámon / Már szállong a meleg, / Tavasz-viharnak árja / Csak annál élesebb. // Nem bánja a leányzó. / Mi szép itt a jegen! / Baloldalt végig nézhet / A puszta réteken. / A jobb part mint magas fal, / Az égre felmered. / Fenyűfák hajladoznak / A sárga part felett. // Lerázták már az ágak / Télnek fehér porát, / Lehullatták már régen / A csilló zuzmorát, / De im, a meredélyen / Mi hó még felmaradt, / Fehér folttal tarkálja / Sárgás agyagfalat. // A fákon fenn vihar zúg, / Mely hozza a tavaszt, / Mely olvadó folyókon / Vad hullámot dagaszt. / És mintha visszhang volna: / Zúgás a jég alatt / Amott egy hely a szélen / Bugyogva felfakadt. // Itt-ott már víz borítja / A csillámló lapot / Kemény jégpáncéljába / A nap már bekapott. / De a gyerek nem látja / Kiváncsin nézeget, / Merengve, álmodozva / Vizsgálja a jeget. // Itt tejszínű homállyal / Fehérített a jég, / Közötte csillog, fénylik / Sok apró buborék. / Tovább átlátszó, tiszta – / Egy zöld üvegdarab, / Tükör simább nincs nála. / Ott megdermedt a hab. // Hullámos lett a jég is, / Hol a hullám nagyobb / Ellenszegülő daccal, / De mégis befagyott, / Dúlt, tépett hely mutatja, / Ős küzdelmük mi nagy: / Hatalmas volt a hullám, / Erősebb volt a fagy. // Ott, végig tört vonalban, / Ezüstösszínesen. / Nagy hosszú repedések / Keresztül a jegen. / És új és új vonal jön, / Uj repedés megint, / Keresztül s párhúzamban / A régiek szerint. // Súrlódás tompa hangja: / A jég ropog, recseg, / Tömör szövetjét bontják / Titokteljes kezek. / A gyermek mégse hallja, / Vagy nem gondol vele, / Az ég viharját érzi, / A parton függ szeme. // Egyszerre csak – mi volt ez? / A part hajlik felé, / A fák megingadoznak – / Majd elszédül belé. / Most lassan indulóban / A hópecsét, a part, / Már csak mint csíkot látja / Az illanó avart. // Lenéz; a jég táblái / Körülte nyílnak mind, / Majd 54 �Kutatóterület összetorlaszodnak, / Majd szétválnak megint. / Előbb csak keskeny nyílás, / Majd szélesebb, nagyobb, / Már úszó jég-szigetre / Felcsapnak a habok. // Éles sikoly – a gyermek / Lerogyva fél, remeg, / Nem látnak már, csak néznek, / A tágra nyílt szemek. / A part rohanva száguld / A fák köszöntik őt, / Vizárja széjjeloszlik, / A zúgó jég előtt. // / A gyermek néz és bámul, / Egyszerre felnevet: / Oly szépen himbálódzik / Vad hullámok felett. / Majd szédülő fejében / Ezerte gondolat, / Elillanó habokkal / Őrült versenyt szalad. // / Mi szépet életében / És kedvest láthatott, / Mind, mind elébe hozzák / A felzudúlt habok: / Lát bolyhos fehér bárányt, / Cseresnyés kerteket, / Fényes piros kis almát, / Szép tarka képeket. // Tavaly, a „hátas” hozta: / Szép képen kis leány, / Fehér galamb kezében, / Tűz-rózsa szög haján. / Mi fényes volt az arca, / Rajt csillogó ruha, / Arany rámába – / Annál szebbet soha! // Majd, mintha most is látná, / Régen, tavasz felé, / Mint ősz hajú öreg pap / Kis öccsét temeté. / Gyertyák, hogy égtek nála, / S hogy irigyelte meg: / Hogy ottan térdepelnek / A „felnőtt” emberek. // Ha egyszer őt temetnék? / Őrültebb a roham, / Új jégtömeg, uj vizár, / Dagad, nő a folyam. / A jégtáblát csavarja, / Eldobja távolabb, / Körülte felmagaslik, / Majd visszahull a hab. // Szétoszló vízparányok, / Mint finom permeteg, / Ködös fátyolba vonják / Az aggó gyermeket. / „Mi lesz velem?” – sikoltja – / Hullám borítja el, / Utolsó kérdésére / Zúgó vízár felel.” A mozgó part az 1892-es második kötetben, az Újabb költeményekben jelent meg, az Éjszakról című ciklus második számozott verse. (Az első, a Téli séta, hasonló tartalmú és felépítésű, de sokkal érzelmesebb, szentimentálisabb.) Ebben a 25 versszakos elbeszélő költeményben sok minden benne van, ami Czóbel Minkát érdekli, és ami jellemző rá. A tízéves, titokban, anyai tiltás ellenére korcsolyázó kislányt magával ragadja a befagyott folyó veszélyes izgalma, szédülete. A kislány gondolatai és a látvány együtt adják ki azt a lelki folyamatot, amelyet a költemény meg akar mutatni. Mint az előző vers, ez is úgy kezdődik, mint egy békés mese, mely megnevezi a főhőst, egyszerűen-rigmusosan: az ilyennek nem szokott rossz vége lenni. Utólag viszont már gyanút kelt a második sor múlt ideje: „Szép kis leány, – tíz éves / Még alig lehetett.” A költemény lassan, ráérősen, néha unalmasan-bőbeszédűen szorongató vízióvá épül ki. A befejezés, annak váratlansága letaglózó hatású, és erős a rettenet pillanatának és az azt követő, a véget megelőző nevető-szédülő őrületfázisnak a leírása is. A rémület szépségének perverzióba hajló leírása. Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszainak egészen biztosan sok köze van ehhez a vershez (a szakirodalom más Czóbel Minka–Kosztolányi áthallásokat, hatásokat is említ9). Szinte kihallani ezekből a sorokból a Mint aki a sínek közé esett sorait. Mint aki a sínek közé esett… És általérzi tűnő életét, míg zúgva kattog a forró kerék, 55 �Kutatóterület cikázva lobban sok-sok ferde kép, és lát, ahogy nem látott sose még: Mint aki a sínek közé esett… a végtelent, a távol életet búcsúztatom, mert messze mese lett, mint aki a sínek közé esett: Mint aki a sínek közé esett – vad panoráma, rémes élvezet – sínek között és kerekek között, a bús idő robog fejem fölött, és a halál távolba mennydörög, egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, rémest, édeset: Mint aki a sínek közé esett.” A kánoni folyamatok sajátos hatása ez a fordított ráismerés: Kosztolányi felől lehet csak Czóbel Minkát olvasni, Kosztolányit Czóbel Minka felől nem. (Ugyanez játszódik le Erdős Renée és Ady esetében is.) Mindkét vers ugyanazt a pillanatot próbálja elkapni, a halál elképzelését, a bekövetkezése előtti rágondolást, a megjelenítést. Kosztolányinál a történéssor megmarad a képzelet szintjén – az egyes szám első személyre vonatkoztatott hasonlatként – Czóbel Minkánál viszont a versbeli történetben valósággá válik. Mintha Csáth Géza és Kosztolányi keveréke volna, egy kevésbé modern, ám kegyetlenebb, brutálisabb hangszerelésben; nincs happy end, a kislányt behúzza a folyó. A Kosztolányinál átesztétizálttánosztalgikussá váló halálképzet itt is megjelenik, ahogy a gyermeki világ is, de csak egy pillanatra, és nem a narrátor, hanem a kislány nézőpontjából, amelyet a szöveg aztán nem enged érvényre jutni, majd pedig a „zúgó vízár” válaszával – választalanságával – zárul a vers. És végképp nem arról van szó, hogy Czóbel Minka egy korábbi felfogást képvisel, Kosztolányi pedig egy későbbit, hanem arról, hogy Czóbel Minka versében a halál nosztalgikus, esztétikus felfogása képtelenséggé válik. A meghalás giccses díszletek közötti borzongatóan kéjes elképzelése brutalitásba fordul. Ennek okát viszont a vers korábban meg is nevezi, amikor a látványról beszél: Mi elmosódott, finom, Színvesztett az alap, Oly élénk, életteljes A gyermek-lány alak. Rikító sárga kendő, 56 �Kutatóterület Kis kék zubbony felett, Piros szoknyája széle Érinti a jeget. Szemén virágnak kékje És csillagfény ragyog, Arcán tej s rózsa pírja – – Elcsépelt mondatok – Ha bár a szó avúlt is, De szép a látomány: Ép, vidám, fürge gyermek, Éltének hajnalán. Danyi Magdolna, Czóbel egyik értő elemzője ír monográfiájában részletesebben a látvány szerepéről Czóbel Minkánál, s ebből a szempontból Füst Milán elődjének tartja. Szerinte Czóbel Minka festői látása „dramatizálja a látványt”.10 A por (szintén az 1892-es Újabb költeményekben megjelent) című vers kapcsán írja a következőket: „Czóbel verse költői látomás; a szónak abban az értelmében, ahogyan Füst Milán költészetének Én-projektáló (teremtő) látomásosságáról beszélünk (…). A (külső) látvány és a (belső) vízió az ő versében egymást értelmezve összefonódnak ugyan, de különlétük nem szűnik meg a versképben, más és más az ontológiájuk (…). A reflexió »ráfonódik« a közölt látványra, miközben a látvány feloldódik a reflexivitásban; különbözésük nem szűnik meg, ám a látvány allegorikus vonatkozásrendszere helyett a látvány átlényegüléséről beszélhetünk mégis: jelenítésről.”11 Bednanics Gábor pedig a látványról írva Czóbel Minka a recepció által ugyan érzékelt, de nem értékelt kísérletező attitűdjét Mednyánszky László kísérleteivel, vázlataival hozza összefüggésbe.12 Czóbel Minka és Mednyánszky felfogásában eszerint egy látványnak vagy leírásnak egyidejűleg több, akár ellentétes interpretációja is elfogadható. A mozgó part e két versszaka mintha egy festményt írna le, de a helyzet ennél összetettebb: a költemény a látvány, a történet és a narráció viszonyáról is szól. A történetkészítés átveszi az uralmat a látvány felett. Eleinte még nyitva volt minden irány, amerre a történet fordulhatott, de aztán a narrátor a kezébe veszi az irányítást, és ezzel a szó hatalmát és a saját hatalmát is megmutatja. Mert a korábbi szép látványt leírni csak elcsépelt szavakkal lehetett. Mintha lírai paradigmákról beszélne a szöveg. Ezt a látványt a szavak erejével ki kell billenteni a maga ártatlan, elcsépelt szépségéből, megmutatva, hogy a látvány maga sem független attól, aki leírja, aki formálja. Ugyanakkor viszont arról nincs szó, hogy a beszélő teljes mértékben uralná a történetet is, mert a költemény másik, didaktikus-allegorikus vonulata, a példázatos 57 �Kutatóterület tanulság szintén belép ebbe a játéktérbe, s ráadásul megkettőződve: ahogy a kislány nem hajtott fejet a természet hatalmasabb erői előtt, és azok elsodorták, úgy szippantja be a látvány a nézőt/olvasót. A példázat, melynek értelmében a kislány sorsából az derül ki, hogy az emberi szándék és vágy nem kerülhet az ösztönök és a természeti elemek – a látvány – fölébe sem, saját ellentétébe fordul át. A látvány és a példázat egyaránt a lelki történéssor, a szorongás megjelenítésére szolgál. Mert a befagyott folyó, amely bármelyik pillanatban beszakadhat a korcsolyázó alatt, az emberi életút és a kiszámíthatatlanság régről ismerős képe egyfelől, másfelől viszont egy új, modernebb értelemben az elfojtott ösztönök sodró erejének is példázata. A korcsolyázás képzetében ér össze a kétfajta példázat: az „emberi élet útján” való haladás olykor sima, győzedelmes, örömteli siklás, de máskor zuhanásba torkollhat; és a zabolátlan, vad, de az embertől a vékony jég révén mégis elhatárolt indulatok és ösztönök feletti siklás, amely magában hordozza a (jég)szakadás veszélyét, az elfojtott pusztító erejének eluralkodását, felszínre kerülését. Vagyis nemcsak a külső kontroll, hanem az önkontroll elvesztését is. A kontrollvesztésnek erre a pillanatára utal a vers címe is, amikor a mozgás képességével a partot ruházza fel. És ez az elem tér vissza abban a versszakban is, amely a pánik bekövetkeztét írja le: Éles sikoly – a gyermek Lerogyva fél, remeg, Nem látnak már, csak néznek, A tágra nyílt szemek. A part rohanva száguld A fák köszöntik őt, Vizárja széjjeloszlik, A zúgó jég előtt. A vers hirtelen zárlata pedig arra mutat rá, hogy bár a szöveg több oldalról – több paradigmában, több nézőpontból, több művészeti mód bevonásával is, elcsépeltnek tartott és újabb, kísérleti szavakkal is – megpróbálta a halált leírhatóvá tenni, végül a kísérlet kudarcát kell bejelentenie: a halálról nincs képzetünk, a halálhoz nincs hozzáférésünk; „a vízár felel”. S ez a válasz pedig szavakra, képekre és érzésekre sem lefordítható. A látvány és a szavak szépsége azonban megmarad az olvasó számára: vagyis mintha itt az olvasó lenne az a szereplő, aki a Kosztolányi-vers énjeként a rémület szépségének kéjes perverzitásával kénytelen szembesülni. Perverzió, horror, bosszú, háló – Két arany hajszál, Miter menyasszony, Pókhálók Narrátor és szereplő szólamának dialógusa az elbeszélő költeményekben, 58 �Kutatóterület a látvány és a szavak interakciója, a bölcseleti, tanító igény és a morbid iránti élénk érdeklődés, az ellágyulás, a szomorúság, a nosztalgia, a szépség és a kegyetlenség, részvétlenség, az emberi lélek csúfabb zugainak éles nagyító alá helyezése: mindezek kettősségek, amelyeket egyes verseken belül is, de versek párbeszédeként is megfigyelhetünk, Czóbel Minka kísérletező igényének lenyomatai. Ez a határok átlépésével való kísérletezésben jut el legmodernebb formájáig. Költészetének morbid-perverz vonulatával S. Varga Pál foglalkozik részletesebben, „a szecessziós poétika első tudatos alkalmazójának” tartva őt.13 Ez fontos esemény: kiemeli Czóbelt a recepcióban hosszú időn át számára fenntartott öntudatlan alkotó szerepköréből. S. Varga említi A kígyó, és a Fehér lepkék című verseket, valamint a Báthory Erzsébet című versciklust,14 Donna Juanna alakját az azonos című regényes költeményben, s az ennek a típusnak minden bizonnyal legismertebb darabját, a Virrasztót, amelyben a felravatalozott apácát egy besurranó majom csókolja-harapja meg. A szétzúzott fejen Aludt vér nyúló szála Lesiklik a virágra Piroslón, fényesen. A kígyó15 A hírneves tanár is ünnepel: Kertjét beteg népség árasztja el. Vasárnap, ezt jó szíve így kívánja: Szegényeknek szolgál a tudománya. Itt biztat, majd egy sebet vág fel ott, (…) S virági, fái közt örvendezve jár Rokáz, a nagy, hírneves tanár. (…) Hosszú, finom, szép ideges kezével A pilléket egyenként nyomja széjjel. Lecsípi körmével mindnek fejét vonagló szárnyukat úgy szórja szét. Fehér lepkék16 Most hajlik hozzá hosszú-hosszú csókra Átöleli nyakát, Csókolja lassan embermódra Kék ajakát. Csókolja hosszan, önfeledten, Míg mind besiklanak Halott leány kék ajkába 59 �Kutatóterület A fehér fényű, hegyes élű állatfogak. Virrasztó17 A Virrasztót Németh Zoltán elemzi részletesen: „A szöveg többszörös regresszión keresztül fejti ki hatását: a vágy olyan perverziókig nyúl vissza saját legitimitásának igazolásához, amelyek a végső kiszolgáltatottság, a teljes önmegsemmisítés lehetőségének fényében értelmezhetők. (…) A vágyat mint állati természetű szubsztanciát távolítja el magától a lírai alany, miközben a libidónak ellenszegülő, annak ellenpólusát képező »tiszta«, »romlatlan«, »vágytalan« pozíciójába a halál, a halott apáca válik. A kezdőjelenet fokozatosan a kriminalitás felé tolódik el, a vágy egyre merészebben követeli jussát, miközben a szöveg az olvasót a voyeur pozíciójába helyezi. (…) A szexuális anarchia ebben a fordított vámpírjelenetben írja bele a vágy útját a két testbe: a halott apáca és a csábító majom testébe. A vágy azonban kerülő úton kapja meg a jussát, a két test egyesülése a perverzió narratívájában lehetséges. (…) A passzív szodómia, pontosabban a nekrofília és a zoofília együttes hatása sem tudja elfeledtetni a halott apáca alakjában önmagát megsemmisítő, vágyra keltő frigiditást.” 18 S. Varga Pál hangsúlyozza, hogy a legtöbb versben azonban a morbid látvány és érzésvilág végül a morálisan elfogadható tartományban leli meg helyrebillentő feloldását.19 Kígyó, pokolnak társa: Halálthozó marásra, Bűnéért fel nem oldták Megölték, eltiporták A gondos emberek… A kígyó Ez azonban bizonyos esetekben nem így van, az utolsó, az e tekintetben is legmesszebbre menő kötet esetében egyáltalán nem. A mai olvasó számára feltétlenül ez Czóbel Minka költészetének egyik legkülönösebb vonása: a rúthoz, a borzongatóhoz, a morbidhoz való érzéki, perverz, szecessziós-dekorativista vonzódása, amelyet azonban mindig külső szempontból is figyel és elemez: ez lehet a funkciója a gyakori magyarázó zárlatoknak. Ha bölcseleti versei a modernség elidegenedését szólaltatják meg, akkor ezek a perverz versek az emberi ösztönvilág Freud előtti megszólaltatásai. Czóbel Minkát a nem tudatosított-megfogalmazott ösztönök, a preverbális lelki események érdeklik. Prózai munkái közül a Két arany hajszál20 (1891) című, leginkább a gótikus regény műfajába sorolható szöveg nagyon érdekes ebből a szempontból is. 60 �Kutatóterület A regény bővelkedik romantikus, horrorisztikus, véres és kéjes elemekben. Ahhoz hasonlóan, ahogy ezt a verseknél is többször meg lehetett figyelni, a Két arany hajszál is meseszerűen kezdődik. Dobos, a kóbor rablólovag, és hű legénye, Iván, akit a lovag egy medve karmai közül mentett meg, utazik az éjszakai erdőben. Doboson semmilyen ártalom nem fog, mert van két arany hajszála; ezeket Gábriel arkangyal ajándékozta neki, amiért egy rettentő viharban megölt egy ördögöt. Dobos lovag az angyaltól jutalmul hatalmat kívánt. Ezt meg is kapta, de immár megcsömörlött tőle, túl sok ez a hatalom, hogy bármit büntetlenül megtehet. Az erdő közepére vadbőrökkel és kincsekkel berendezett cédruspalotát épít, s onnan indul rabló portyáira. Ez a vadromantikus mesevilág, gothic novel akkor csap át tulajdonképpen a mai horrorműfaj előképébe, amikor minden előzetes narrációs elem, figyelmeztetés nélkül (a horrorfilmekben ezt a szerepet a zene, vagy a kamera nézőpontjának „félelmetessé” változása tölti be) a lovag egyik kísérője leszúrja az éjszakai táncra berendelt lányok közül azt, aki kifárad, s nem bírja tovább a táncot. Ez után a jellem- és szituációfestő előhang után következik a bonyodalom: Dobos lovag két nővel kerül kapcsolatba, a szép szőke polgárasszonnyal, Winkler Amáliával, aki terméketlen, és Arameával, a cigányasszonnyal, aki gyermeket szül neki. A lovag először Ivánnak szánja a jóval idősebb férje mellett unatkozó Amáliát, aki ezen megsértődik, magába bolondítja Dobost, aki lelki alkatától teljesen idegen módon lírai szerelembe bonyolódik a nővel. A könyv iróniájának szép példája, ahogy a lovag szerelmes levelet ír a nőnek, aki ezt epedve várja, főleg, mivel Iván nagy titkosan tőle kér papírt és írószerszámot. Mire a mű nagy nehezen megszületik, a nő már beleun a várakozásba, és megharagszik. Tetejében tudomást szerez a cigányasszony gyermekéről. A csúcs szerelmi jelenetben tehát kitudja Dobostól, hogy ereje a két arany hajszálban van, és kitépi azokat, majd férjét Dobosra uszítja, aki lesből lelövi a lovagot. Czóbel Minka pszichológiai érdeklődése novelláiban is fontos szerephez jut. Ezt a korabeli kritika is értékelte: „A lelkiélet ez érdekes szövevényeinek feltárása új lélektani terület, melyet a mi számunkra e novellák írója fedezett fel. Legérdekesebb dolog Czóbel Minka novelláiban az, hogy minduntalan rámutat az emberek lelkében öntudatlanul szunnyadó, kifejezésre jutni nem tudó érzésekre, amelyekről az illető maga sem tud számot adni magának, és adott pillanatokban mégis ezek határozzák meg az életét.”21 A legtöbbet elemzett – feminista kritikai szempontból, a narratív felépítés, a megjelenített női sorsok, a pókháló-szimbolika, illetve Mednyánszky László színelméletével való összefüggései és szimbólumépítési technikái 61 �Kutatóterület szempontjából22 – Pókhálók című novella finom, pókhálószerű megjelenítése annak, ahogyan a passzív főhősnőt, Annuskát saját világa behálózza; ahogyan nem lát rá sem saját magára, sem azokra a kényszerekre, amelyek egy nő életlehetőségeit befolyásolják. Minderről csak finom, mondhatni, pókhálószerű sejtései vannak, de ezeket megfogalmazni nem tudja, nem áll rendelkezésére az ehhez szükséges nyelv. Ezt a nyelvet helyettesíti a pókháló képzete; a pókháló azonban ráfonódik Annuskára, s bár kifejezi érzéseit, de azt nem teszi lehetővé, hogy ezeket másokkal is megossza: a leképezés aktusa során úgy fonja körbe a képzet létrehívóját, hogy az éppen abban az alakzatban jelenik meg bezártsága, amelynek révén beszámolni akart róla. A leíráshoz viszonyított külső pozíció nem létezik tehát – ismét egy modern elv képi kifejezése. A szöveg pókhálóalakzatot képez abban is, hogy minden számozott rész utolsó mondatát a következő részek első mondatként ismétlik. De pókhálószerűen fonódnak össze az események is: nem sikerülnek a szerelmi afférok; elmennek a férfiak, nem kérik meg feleségül Annuskát, mert ő nem tud, nem is akar feloldódni a kapcsolatokban. Egy bizonytalan kontúrú, ki nem mondott leszbikus vonzódás is kivehető a történetből, de ennek vége szakad, ahogy a másik lány férjhez megy. Annuska végül öngyilkos lesz, szelíden és finoman. A Miter menyasszonya (amelyet a szerző később Hafia címmel kisregénnyé bővített) egy orosz parasztlány és kedvese kapcsolatának eltorzulását mutatja be, amelynek végeredményeként a férfi megöli a nőt. A nő a pócsi búcsúban – a templomban érzett zavaros, erotikus színezetű áhítatban és egy másik férfival való pár perces beszélgetésben – megpillantja egy másfajta élet lehetőségét, s már nem tud a vőlegényével és saját korábbi világával azonosulni. A fel nem ismert elvágyódás kiváltotta ingerültségében és az egy ideig meghunyászkodó férfi feletti nem jól kezelt kacér hatalom pozíciójából addig hergeli a férfit, míg az leszúrja. Czóbel Minka egyik, Justhtal közös célja volt a „néplélek” vizsgálata, ez a novella ennek lenyomataként is olvasható. De amíg az ebben a témában írt versek jobbára felvilágosító célzatú pszichológiai helyzetképek (ilyen a Fehér dalok sok verse, például A gyerek, amelyben a szülésben meghalt nő férje meggyűlöli a gyermeket, legalábbis „azt hiszi”, „Pedig – szegény ember / Magát gyűlölte meg.”23), addig a Miter menyasszonya szereplőinek kulturálatlansága nem olyasvalami, amin a tanulás segíthetne. Tulajdonképpen ez az üzenete annak is, hogy a novellából úgy lett regény, hogy a beépülő másik szálon arisztokrata szereplők, köztük az önéletrajzi alteregónak is érthető Ágnes, kísérik figyelemmel Hafia és Miter kapcsolatát – de azt befolyásolni nem képesek. Hafia és Miter öntudatlansága nyugtalanító, félelmetes, s annál is inkább az, mert a gyilkossági jelenetben, amikor a féltékenységtől és italtól eszét vesztett férfi a patakhoz vonszolja az imádkozó lányt, magának 62 �Kutatóterület a gyilkosságnak a leírását egy szép természeti leírás helyettesíti, amely semmilyen módon nincs összhangban az eseményekkel, még csak baljósnak sem mondható, legfeljebb egy kicsit sejtelmes, attól meg igazán távol van, hogy a szereplők lelkiállapotát mondjuk egy romantikus viharral tükrözze; a narrátor szólama pedig minderre fel is hívja a figyelmet, amikor a természet „szenvedélytelenségéről” beszél: „Csendes, bűbájos tájkép vette őket körül. Halk loccsanással tolta előre a patak apró sima habjait, rendes időközben egy hullám teteje mindig megcsillant, amint elfolyt egy a patak medrében fekvő nagyobb, gömbölyű kavics felett. A víz többi részére árnyékot vetettek a széles, ingadozó lapulevelek. Tányérjuk dércsípte halvány zöldje megezüstösödött a hullámzó holdsugaraktól. Mindenhová behatolt ez a tiszta, hideg és mégis fátyolos fény: a kékzománcú ezüst holdsugár szétözönlött a sűrű lombozat között, lesiklott a fehéren világító szürke bükktörzseken, végigsimult a barnás, párolgó föld felett. Az egész természet szenvedélytelen, boldog nyugalmat lehelt, nem érzett rajta az élet szaggatott, lázas lüktetése, csak a teremtő erő hatalmas nyugodtsága, melynek keblén összeolvadnak az ellentétes részletek – a lét és az elmúlás. Egy fiatal erőtől duzzadó élet szállt most itt át a létből az elmúlásba.”24 Ezt követően a novella részletesen leírja Miter dúlt, zavart érzéseit (a késre gondol, arra, hogyan szúrt vele, a lány teste mellett térdel, vad öröm szállja meg, imádkozik, majd a sebet csókolja, végül őrjöngve, majd fásultan menekül, amíg egy csendőr le nem lövi). A gyilkossági képben viszont a természet részvétlensége ellenpontként emeli ki az emberek nyugtalanító öntudatlanságát, azt, ahogyan az emberek nem értik magukat, nem értik egymást, és a természet sem „érti” őket. Ezt a sajátos technikát választja itt Czóbel Minka ahhoz, hogy a meg nem nevezhető, zabolátlan, kultúra előtti érzéseket megjelenítse, rámutatva arra, hogy ez, ugyanúgy, ahogy ez magukkal a nem verbalizált érzésekkel történik, a szövegben is csak másról beszélve, a nonverbális kommunikációt a szövegben a szavakkal leírható gondolatiság mellett és helyett a mégiscsak a szavak révén létrejövő festői technikával oldható meg. Végső soron tehát ezeknek a szövegeknek az egyik legfontosabb témája a kommunikáció: ember és kozmosz, ember és ember, ösztön és tudat között; és mindennek a leírhatósága, szavakkal való lefesthetősége. Azaz mégis feltételezhetünk tehát valamiféle összhangot a természet és a benne élő, illetve a természetet és magát leírni, megjeleníteni próbáló ember között, de ez az összhang csak úgy működhet, ha belátjuk, hogy ezt az ember, a leírást készítő nem uralja: ahogy a természet nem fog vihart produkálni, ha valaki viharos kedvében van, úgy a megértés csak annyiból állhat, hogy, ahogy A mozgó partban, az emberben riad fel 63 �Kutatóterület a természet egy pillanatra. És ez a pillanat sokkoló hirtelenséggel válhat az utolsó pillanattá. Határok, tükrök – A szél, Kék napernyőről Ennyiben tekinthetjük Czóbel Minkát a 20. századi magyar irodalmi (női) hagyományban a traumadiskurzus előfutárának is: ugyanis a 20. századi traumaszövegek egyik legfontosabb jellegzetessége az, hogy felhívják a figyelmet arra, amit szívesen és éppen a kultúra révén gyakran sikeresen el is felejtünk. A haláltól szorongó gyerek a kultúrához való hozzászokás révén, a kultúra és a kommunikáció segítségével felejti el ezt a szorongást. A trauma diskurzusa rávilágít arra, hogy hiába feledkezünk meg erről a szorongásról, az oka, aminek már a kimondását is banálisnak szoktuk gondolni, az, hogy az életnek egy pillanat alatt és bármikor vége szakadhat, nem szűnik meg. A traumadiskurzus ennyiben is a kiszolgáltatottság diskurzusa, kendőzetlensége fájdalmas, és nehezen megszokható. Czóbel Minka szövegeiben minduntalan ezzel az (ön)kínzó kegyetlenséggel találkozunk, amely olykor perverzióba is átcsap. Ahogy a kifejezetten perverz versekben is, de A mozgó partban is, úgy – bár romantikus-lektűrös kellékek között – a Két arany hajszálban és a Miter menyasszonyában is, bizonyos lelki, ösztönvilágbeli határok feszegetéséről és átlépéséről van szó. Éppen egy leheletnyit kell csak túlhajtani valamit, egy pillanatra elveszteni a kontrollt, az ösztönöket a tudat fölébe engedni, és a szituáció valami sokkolóba, meghökkentőbe, nem vártba billen át, aminek előkészítettség utólag viszont már nyilvánvaló. A szétrepedő jégtáblák között a folyó elnyeli a kislányt, Miter megöli Hafiát, a rablólovag embere leszúrja a táncban kifáradt lányt, a szexuálisan ki nem elégített Báthory Erzsébet gyilkol, hogy vérben fürödhessen, a majom megharapja a halott apácát. A Virrasztóban a „besiklik” ige szexuális allúziói révén különösen erős a folyamat ösztönösségének, pornográf érzékiségének képi megjelenítése: Csókolja hosszan, önfeledten, Míg mind besiklanak Halott leány kék ajkába A fehér fényű, hegyes élű állatfogak. Az önfeledtség veszélyesen kéjes pillanatai ezek, erejüket pedig részben abból nyerik, hogy az olvasót annak belátására késztetik, hogy hiába jön létre az utólagos megértés, ez nem jelenti azt, hogy ami bekövetkezett, elkerülhető lett volna: nincsen mentőöv, nincsenek kapaszkodók. Czóbel 64 �Kutatóterület Minka nem akarja fenntartani az érintetlenség, az érinthetetlenség illúzióját. Számára – és ebben rejlik modernsége, 20. századisága – az, ami fenyegető, ami szorongató, nem kívül, hanem belül van. Mindez az 1914-es Az erdő hangja25 három ciklusában (Az erdő hangja, Tükrökről, szobákról, Álmok kertje) teljesedik ki képileg és retorikailag, sokszor víziókban, esetenként néha már-már riasztóan is, a pszichés zavar, illetve máskor az üres ijesztgetés határán („Lenn a kertben este, / Lombtalan fák sűrű / Ágai közt, / Hangtalan siklanak / Fejetlen madarak / Lágytollú baglyok. // Meggyilkoltaknak / sóvárgó lelkei…” – Baglyok, de hasonló a Denevérek, vagy a Halvány arcú lányok, illetve az Erdő hangjai ciklus több számozott darabja is: „Más gyökerekből emberfejek lógnak. / Eltorzult arcuk / Elsápadt ajkuk / Hánykódik, nyöszörög. (…) Két közel fej egymásra néz / Halálos, őrült szerelemmel, / De hiába nyújtják gyökér nyakukat, / Ajakuk el nem éri egymást / Közöttük űr marad.” – XIV., Gyökerek). A Tükrökről, szobákról ciklust az utóbbi időben kezdte nagyra értékelni a recepció,26 főként a benne megjelenő összetett – tükrös – szubjektumkonstrukciók miatt, de talán azért is, mert a tükör eleme tompítja – az olvasóban is – azt a feszültséget, amely a másik két ciklus verseiben nagyon erőteljes, indokolja a különben túlzottan belülre kerülő zavarodottságot, az érzékcsalódásokat. Jól látszik ez A szél című versben: A szél Királykisasszony egymagába Bejárja termeit. Márvány lépcsőjű palotába Ajtót se nyit, Se vendég, se vidám zenészek Hangos hada, Néma az ősi vércsefészek, Némán virrad reá a hajnal Némán borul rá a csillag fénnyel Homályos fátyol sűrűjével Az éjszaka. Király kisasszony egy magába Kinéz az ablakon Sötétlő erdő távolába. – – – Zúgó vadon Keríti a nagy, ősi várat, Árkát-falát. Királykisasszony belefárad, Nézni a távol némaságot, 65 �Kutatóterület A végtelenbe elterülő, Sötét fenyükbe elmerülő Zöld éjszakát. Királykisasszony visszafordul, Tükör falába néz, Tükörbe ablak lépe csorbul, S a végtelenbe vész. Végtelen, üres keretében Sugár alak, Feje felett gyászfátyol képen Tükörfal elhaló vizében Mint madársereg ingó szárnya, Elsuhanó, nyugtalan árnya, Sötét gallyak. Gallyak megingó koronája A királylány felett, Nem hallja, csak tükörbe látja A vad, zúgó szelet. Mintha bejönne a terembe A távol – – szól, beszél, Végnélküli magánnyal szembe Szép szomorú királykisasszony Tükör falába hosszan bámul: Mintha hírt hozna a világból A szél, a szél! A Czóbel Minkáról kialakult sztereotípiák hatását és működését példázza az, hogy Szepesi Attila egy írásában jó szemmel kiválasztja ezt a verset, de pozitívan értékelni végül nem képes: a recepció alakrajzoló erejének nyomására arra a következtetésre jut, hogy: „…van ebben a ki nem élt szellemi-testi borzongásban valami kamaszkorban megrekedt, infantilis képzelgés is. Czóbel Minka, életrajzából és versei hangjából érezhető, sosem ismerte meg a beteljesült szerelmet.”27 Mit is ért ezen? – kérdezhetnénk. Mit nem ismert meg Czóbel Minka? A férfiakkal való testi szerelmi kapcsolatot? És hogyan látszik vajon ez ebből a versből? És nem utolsó sorban: miért ez lesz a fontos? Miért nem a szöveg modern hangja, hangulata, képei, felépítése, a tükör funkciója? Az erdő hangjaiban a tükör motívumának révén Czóbel Minka sok mindent össze tud foglalni, ami korábbi műveiben is téma volt, vagy megoldatlan probléma maradt. A tükör funkciója összetett, a képzelet, az emlékek, az idő, a múlt, a másik, az érzések, az én megkettőződése, a női én-alteregók: a boszorkány, a tündér, a királykisasszony mind megjelenhetnek benne vagy 66 �Kutatóterület általa. „Nem is tükör már, de bejárat: / A múlt idők bejárata” (A tükör meséje) Ugyanakkor a tükör lesz az eszköze annak, hogy az ösztönvilág és a tudat közötti határátlépések lágyuljanak, a versek újra meseibbé váljanak, hogy nagyobb szerep jusson a versbeli képzeletnek, mint a versbeli valóságnak. Ezek a versek tehát tulajdonképpen ahhoz a számunkra leginkább Kosztolányi felől ismerős modellhez hasonlítanak, amelytől korábban, ahogy A mozgó part elemzésénél láttuk, Czóbel Minka távolabb volt. A sokkoló, a veszélyes, a morbid-bizarr a versbeli világban a tükör segítségével a versbeli képzelet, vagyis a fikció ebben a vonatkozásban megnyugtató területére kerül át, és így ezek a versek egyszerre ismerősebbek, könnyebben befogadhatók és jelentenek nagyobb intellektuális kihívást a 20. századi esztétista modernséghez sorolt versek olvasásán kondicionálódott olvasó számára. Látványközpontúságuk viszont itt is főszerepet játszik; több esetben ennek révén éri el a szöveg azt, hogy az én kivonódik a szövegből. Nyomában csak a látvány marad, a mese, a tükör révén önállósuló vízió. Ilyen értelemben tükrös szerkezetű a Kék napernyőről című vers, ahol az összetett allegorikus kép olvasható az ösztönök és a tudat érintkezésének példázataként: a kígyó tetemére a napernyő árnyéka vetődik rá. A vers rejtélyes hangulatú; színeken és benyomások során keresztül érinti össze az úri finomságot a gusztustalannal, fentet a lenttel, és végül sejtelmes tanulságokat pendít meg az emlékezet természetéről. Így jön létre az immár jól ismert Czóbel Minka-féle bizarr hatás: ki az, aki ugyanolyan élénkséggel szemlél és fest le egy széttaposott fejű kígyótetemet, mint a Gárdonyi Géza Ida regényébe vagy Szinyei Merse Pál Majálisára illő napernyőt? Ezt a verset is jó lenne középiskolában tanítani. XXI. Kék napernyőről Úton megölt kígyó, Feje széttiporva, Lassan folyt el vére, Szürke úti porba Piros vére. Az út magaslatán Kék-zöld levegőbe, Világító kéken Selyem napernyője Egy asszonynak. Selyem napernyőnek Reá esik árnya Széttiport kígyóra, 67 �Kutatóterület Út szürke porára Könnyű árnya. Elsiklik az árnyék A szürke út felett, Eltűnt a távolba Halvány emlékezet: Kék napernyő.28 Olvasni a boszorkányt Miként lehet Czóbel Minka az elődöm? A 20. századi – nemcsak női – irodalmi hagyomány kezdőpontján áll. Mi tehető ma újra élővé a költészetéből és a prózájából? Czóbel Minka jobb helyzetben van kánoni szempontból, mint Erdős Renée. És mégis, Czóbel Minka az igazi kánontalan. Erdős Renée költészetével senki nem foglalkozott 1950 és 1990 között, nem is beszélve hírhedtté vált regényeiről: ilyen lektűrökkel komoly elemzők nem foglalkozhattak abban az időszakban. Verseit nem adták ki újra, csak néhányat a „lektűrök” közül, közvetlenül a rendszerváltás után. Czóbel Minkáról viszont születtek komoly irodalomtörténeti elemzések, tanulmányok. Kiadták újra a verseit, novelláit. És mégsem tanultuk meg olvasni őt. Ha olvastuk is, visszahőköltünk tőle. Sokan mondják, hogy Czóbel Minka költészetét Weöres Sándor folytatta. Láttuk, hogy Kosztolányira is minden bizonnyal hatással volt. Erdős Renée hangja Adyhoz vándorolt, Ady által lett ez a hangvétel ismert, és a mai napig nagy hatású. Erdős Renée ezt pontosan tudta, tanúsítják ezt önéletrajzi regényeinek egyes részletei. Az elmúlt száz évben erről megfeledkeztünk; mostanában deríti fel a kapcsolódási pontokat az irodalomtörténet-írás. Talán ma már megengedjük egy nőnek is, amit akkor csak egy férfinak engedett meg a köztudat: ma már beszélhet Erdős Renée is úgy, mint Ady, akinek odaadta a hangját. Czóbel Minka viszont bizonyos értelemben mindvégig jelen volt a költészetben és az irodalomtörténet formálta köztudatban. Csakhogy eközben lekicsinylő, becsmérlő, lesajnáló megjegyzésekkel illették azok, akik a legtöbbet tanulták tőle, és akik a legtöbbet foglalkoztak vele. Czóbel Minkának nem válhatott érdemévé az, ami az ő érdeme. Elvették tőle azt, ami az övé. Csámcsogtak rajta, félretolták, kihasználták. Azt mondták, neki ez csak véletlenül sikerült. Még azok is belesodródtak ebbe a retorikai hálóba, akik különben hosszan és elismerően írtak róla,29 mint például Danyi Magdolna, aki a sok szép elemzés közt azért a biztonság kedvéért elejt olyan megjegyzéseket, mint a „lelki maszturbáció”.30 68 �Kutatóterület Egy ponton majdnem engem is beszippantott ez a retorikai-ideológiai nyomás: mentegetni kezdtem Czóbel Minkát. „Döcögősek a versek, nem kiforrott a mondandója az elidegenedésről, na de hát megelőzött mindenki mást” – érthetőnek, könnyűnek tűnt ez a szólam. Le kellett állítanom magam. Kilépni ebből a szorításból, a diskurzus nyomása alól. Ezt ne! Ne mentegesd! Ne keress számára megoldást, kibúvót, „de mégiscsak”-ot, felmentő, magyarázó félmondatot, mert nincs rá szüksége. Ne sajnáld, ne szánakozz, ne gúnyolódj, ne legyints! Ne legyen többé kánontalan! Ne tűnjön öntudatlannak, hályogkovácsnak: nem egy csúnya, buta, dilettáns, magányos, görcsös vénkisasszony vak tyúk is talál szemet akcióiról, hanem egy író műveiről beszélünk. Nézzük meg azért a fényképét, rendben, az előzmények után ezt nem is lenne szabad elkerülnünk. Mondjuk ki, hogy nem is volt csúnya, mint ahogy az utóbbi időben számos irodalmár ismerősömtől hallottam ezt. Meglepetten mondták. Nem volt csúnya. Az irodalomtörténet-írás és szépíró utódai rajzolták ilyenné az alakját. Vegyünk erről tudomást, tudatosítsuk, hogyan is működik ez. Aztán pedig olvassuk Czóbel Minkát. Lehessen diffúz, behatárolhatatlan, talán félelmetes. Más. Boszorkány. Jegyzetek Czóbel Minka Justh Zsigmondnak, Mándok, 1891. november 8. In: MARGÓCSY József: Egy régi udvarház utolsó gazdái. Szöveggyűjtemény az anarcsi Czóbel-család levéltári hagyatékából. Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár, 1988. 132. 2 CZÓBEL Minka: Kakukfüvek. Budapesti Szemle, 1902. 470–475. 475. 3 CZÓBEL Minka: Opálok. Költemények. Bp.: Franklin, 1903. 96. 4 CZÓBEL Minka: Opálok. 97. 5 DANYI Magdolna: Czóbel Minka. Újvidék: Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1980. 57. 6 KOSZTOLÁNYI Dezső: Mostan színes tintákról álmodom. Vál., szerk. RÉZ Pál. Bp.: Helikon, 1979. 7 In: CZÓBEL Minka: Az erdő hangja. Bp.: Singer és Wolfner, 1914. 10. 8 In: CZÓBEL Minka: Újabb költemények. Bp.: Singer és Wolfner, 1892. 124–132. 9 Bata Imre hívja fel elsőként a figyelmet a Mikrocosmos című vers és Kosztolányi Halotti beszédének összecsengésére, Takács Judit pedig több példát is említ. BATA Imre: Boszorkánydalok. Czóbel Minkáról. Új Írás, 1975/5. 98–100. TAKÁCS Judit: A szubjektum problémája Czóbel Minka lírájában. It, 2000/3. 435–461. 10 DANYI Magdolna: Czóbel Minka. Újvidék: Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1980. 38. 11 DANYI Magdolna: Czóbel Minka. 14. 12 BEDNANICS Gábor: Kerülőutak és zsákutcák. A modern magyar líra kezdetei. Bp.: Ráció, 2009. 114–127. 13 S. VARGA Pál: A vágytalan boldogság költője. Czóbel Minka költői világképéről. ItK, 1 69 �Kutatóterület 1994/1. 32–51., 40–41. 14 In: CZÓBEL Minka: A virradat dalai. Bp.: Franklin, 1896. 47–51. 15 In: CZÓBEL Minka: Újabb költemények. Bp.: Singer és Wolfner, 1892. 79–81. 16 In: CZÓBEL Minka: Újabb költemények. 76–79. 17 In: CZÓBEL Minka: Az erdő hangja. Bp.: Singer és Wolfner, 1914. 199–200. 18 NÉMETH Zoltán: Erotika, nemiség és obszcenitás mint posztmodern identitásjáték. Bárka, 2006/6. www.szepiroktarsasaga.hu/index.php?pageid=318 19 S. VARGA Pál: A vágytalan boldogság költője. 45. 20 A könyv külső borítóján a cím: A két arany hajszál, a belső borítón Két arany hajszál. Bp.: Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hírlap- és Könyvkiadó Vállalat, é. n. (1908?) A regényről lásd: SZEPESI Attila: Egy elfelejtett kárpátaljai regény. Czóbel Minka: A két arany hajszál. Magyar Napló, 2002/3. 25–28. 21 A Vasárnapi Újság kritikáját (1907/6.) idézi DR.KIS Margit: Czóbel Minka. 139. 22 Lásd: PÉCSI Emőke: Pókhálóba szőtt szubjektum. A női szubjektivitás sajátosságai Czóbel Minka irodalmi alakjának és elbeszélő prózájának érintkezési pontjain. In: Nő, tükör, írás. Szerk. VARGA Virág–ZSÁVOLYA Zoltán, Bp.: Ráció, 2009. 68–81., MARGÓCSY Klára: Női sorsok a Pókhálók című novelláskötetben. In: „Jövőm emléke, múltamnak árnya.” In memoriam Czóbel Minka. Szerk. MERCS István, Nyíregyháza: Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2008. 113–125., KUSPER Judit: Ha a pókháló szövedéke fölfeslik valahol. Czóbel Minka Pókhálók című novellájáról. In: „Jövőm emléke, múltamnak árnya.” 127–147., FÖLDES Györgyi: A festményvászon szálai. Szövegszerűség és képszerűség Czóbel Minka Pókhálók című novellájában. Alföld, 2009/6. 46–54. 23 In: CZÓBEL Minka: Fehér dalok. Bp.: Singer és Wolfner, é. n. [1894.] 125. 24 CZÓBEL Minka: Miter menyasszonya. In: Uő: Pókhálók. Pécs: Jelenkor, 2000. 67. 25 CZÓBEL Minka: Az erdő hangja. Bp.: Singer és Wolfner, 1914. 26 Lásd: BEDNANICS Gábor: Kerülőutak és zsákutcák. 127–132., TAKÁCS Judit: A szubjektum problémája Czóbel Minka lírájában. It, 2000/3. 435–461., Kalász Márton: Előszó. In: Czóbel Minka: Az erdő hangja. Bp.–Anarcs: Széphalom Könyvműhely–Anarcs Község, 2007. 5–6. 27 SZEPESI Attila: Az anarcsi boszorkány. Czóbel Minka varázslásai. Kortárs, 1999/6. 92–94. 94. 28 In: CZÓBEL Minka: Az erdő hangja. 36. 29 Ezt lehet megfigyelni Veláczki Lászlónál, aki figyelmes, saját történeti pozíciójára és tanult elfogultságaira is reflektáló tanulmányt ír Czóbel Minka költészetének fogadtatásáról és kánoni helyzetének alakulásáról, amelynek végén, saját szándékának is ellentmondóan, e kanonizáció problematikusságát taglalja. VELÁCZKI László Imre: „Jövök – nem egy de száz alakban”. Felfedezés és megszólíthatóság Czóbel Minka lírája kapcsán. In: „Jövőm emléke, múltamnak árnya.” In memoriam Czóbel Minka. Szerk. MERCS István, Nyíregyháza: Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2008. 59–75. 30 A Makai Pista című elbeszélés kapcsán írja Danyi Magdolna a következő lesajnáló sorokat: „a »kastélyablakból« szemlélődő »finom lelkű« kisasszony életidegen elbeszélése ez is: a lelki realitások megragadása helyett írójuk »lelki maszturbációi«, naiv borzongások az ismeretlen szenvedélyesség félelmetessé stilizált hatalma fölött.” DANYI Magdolna: Czóbel Minka. 54. 70 �Találkozási pontok “Hordom a kereszteket” Beszélgetés Ardamica Ferenc íróval SZÁSZI ZOLTÁN „Tele van az életem paradoxonokkal, nálam semmi sem igaz…” Hetekig próbáltunk időpontot találni erre a beszélgetésre, végül a babonák napján, pénteken ültünk le, hogy a világnak az íróemberre való hatásáról és az íróembernek a világra való visszahatásáról beszélgessünk. Annak kapcsán is, hogy Ardamica Ferencet 2012 augusztusában kitüntették. – Semmi sem igaz, azt mondják, fél évszázada írok, pedig ez nem igaz, hiszen hol van akkor a húsz évig hallgatásra való kárhoztatás. Kaptam egy szép kitüntetést, a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét, hát hordom is majd, de előtte gyorsan vennem kell egy zakót, mert kínai trikón mégsem hordhatok kitüntetést, meg aztán, hátha lesz még más is. Hát ilyen az életem, így vagyok én most mindennel.” – Ezzel fogadott Ardamica Ferenc Losoncon, a Štefánik szlovák generálisról elnevezett lakótelepen. A nyolcadik emeletről bámuljuk a kórházat, a távolba vesző dombokat, az Ipolynak csak sejthető medrét. Könyvek, fotók, gulyásleves-illat, kávé, cigarettafüst, és egy most felfedezett gonosz rém, a betegség állandó jelenléte és fájdalmai – ezek a bő másfélórás beszélgetésünk kulisszái. 71 �Találkozási pontok – Mit jelent ma Ardamica Ferencnek az irodalom, milyen hatással volt az életére, visszahatott-e a sorsra az írás? Magyarul: hogy vagy íróként, Losoncon, 71 évesen? – Napi két-három cigit engedélyezek magamnak, látod, már most túlléptük az adagot, megint patália lesz belőle. Kérdezed, mit jelent nekem a világ, az irodalom? Hát figyelek. Figyelem a napi politikát, figyelem rádióban, televízióban az irodalmat, nyomtatott formában már csak kevésre van pénzem, az én nyugdíjamból nem telik minden friss dolog megvásárlására. Pedig szeretném, de hát nem lehet. A szlovák irodalomból éppen Dominik Dánt fedeztem fel, aki krimit ír, amit én gyerekkorom óta olvasok és szeretek. 1941-ben születtem, mikor iskoláskorba kerültem, szlovák iskolába írattak. Na, ez is egy bonyolult történet! Apám borzasztó hiú ember volt, méretre készíttetett cipőt, öltönyt, s amikor beteg lett, megfázott a katonaság alatt, tuberkolózist kapott, cavernái voltak, mindenféle csövek lógtak belőle már élete vége felé, de inkább belehalt a kórba, mintsem kivetette volna két bordáját, amivel megmenthették volna az életét. Inkább belehalt, mert görbe lett volna a tartása, ha megműtik. Ez a negyvenes évek végén volt, a kitelepítések idején. Nagyanyámék lefizették a kitelepítési bizottságot, hogy maradhassanak. Apám, a betegsége miatt, kényszerből reszlovakizált, hogy ne kelljen a családnak menekülnie és hontalanná válnia. Tízéves alig múltam, amikor meghalt. Szóval, iskolába, szlovák oktatási nyelvű iskolába jártam, bár volt már akkor magyar is, de már maradtam ennél. Eleinte a padtársam segített még abban is, milyen irkát kell kivenni a táskából, én meg a kezdeti borzalmasan semennyi szlováktudásom után néhány év alatt egészen elfogadhatóan megtanultam a nyelvet, persze mellette magyarul is megtanultam, írni és olvasni egyaránt. A magyar nyelvet és a helyesírást érdekes módon a filléres regényekből, meg a ponyvaregényekből kezdtem el tanulni. Kiskoromban nyaranta Klenócon tartózkodtam, szlovák szón, a rokonoknál, s ott kiolvastam annak a pár, még akkor ott élő magyarnak meg a papnak a könyvtárát. Ott szerettem meg a krimit, meg a kalandregényeket, s ott tanultam meg az alapokat is az íráshoz. Mert én minden elbeszélésemben, novellámban valamilyen történetet mondok, mondtam el, kerek és olykor valós alapokon lévő történeteket, amelyeknek mindig volt, van valamilyen csattanója. Ezt mostanában hiányolom is az írásokból, a kisprózából meg pláne! – Ezek szerint képes volnál szlovákul is írni szépirodalmat? Azt tudom, hogy sokat fordítottál. – Végül is, kezdetben írtam is néhány novellát szlovákul, pár meg is jelent belőlük, de akkoriban már magyarul is írtam, és szóltak nekem, hogy jó lenne kiválasztani, melyik nyelven írjak, én meg inkább a magyart választottam. Viszont sokat fordítottam szlovákról magyarra és magyarról szlovákra is, 72 �Találkozási pontok még a saját könyvemet, az Anyám udvarlóit is magam fordítottam le. Persze az iskolát már végig szlovákul jártam ki, utána szlovák gimnáziumba mentem tanulni. Felvettek, de negyedév után otthagytam az egészet. Képzeld el, akkoriban, a sztálini idők alatt, a rohadt spartakiádjukkal baszogattak, meg az egésznek olyan idegen volt számomra a hangulata, meg a légkör is az agyamra ment, hogy inkább kiléptem. Otthagyva a gimnáziumot egy kertészetbe mentem dolgozni, bő három évet húztam le ott. Azóta is előfordul, hogy gyakran álmomban a kertészetben dolgozom, a valóságban meg rugdalózom, meg jár a kezem, és amikor felébredek, megkérdezi a feleségem, hogy mit is álmodtam. Ilyenkor mit mondhatnék, hát csak azt, krumplit ültettem, meg dugványoztam, drágám! Ez a régi világ hatása rám. – Hogy lettél te mégis magyar író? – Mindig is szerettem az irodalmat, mindenevő voltam és vagyok is. Eleinte a ponyvairodalom, a cowboyregények, majd a krimi került sorra, ezeket szerettem, mert ezekben volt feszültség, meg story. Eleinte még szótárakkal olvastam magyarul, aztán minél többet olvastam, annál jobban ment a dolog. Hogy is lettem magyar író? Hát a hatvanas években volt a pozsonyi Országos Népművelési Intézetnek egy pályázata, oda küldtem be írást, ott kezdtem az egészet. Bár ha azt veszem, nálunk többen is írtak. Anyám versei nem érték el azt a színvonalat, hogy közölhetők lettek volna, de a nagyanyám írásai közül néhány Herczeg Ferenc Új Idők című lapjában meg is jelent, de egy sem maradt meg belőlük, mert a ruszkik ezekkel az újságokkal fűtötték fel a gulyáságyút, az értük kapott és soká őrzött békebeli aranykoronákat meg persze elvették. Hát ez volt, írással fűtöttek, a honort meg elvették. Kamaszkoromban, mikor már eljutottam Verne Gyuláig, már elhatároztam, hogy író leszek. El is kezdtem naplót írni, de aztán amilyen szamár voltam, elszégyelltem magam a naplók miatt, és kidobtam, elégettem őket. Nemrégiben megtaláltam egy pár oldalt belőle, és most már tudom, hogy kár volt kidobni. Tanács a fiataloknak: ne dobjatok ki semmi régi írást, bármi jól jöhet idősebb korban. Szóval a pályázaton ugyan nem nyertem, mert állítólag tele volt az írásom csehizmusokkal, szlovakizmussal, germanizmussal, de azt tanácsolták, hogy folytassam. Ne tegyem le a tollat, ez volt a tanács – én ettől megtáltosodtam és elkezdtem írni. – Ez volt a vasárnapi író korszakod? – Igen, mert akkoriban még hat napot dolgoztunk, el kellett tartani a családot, hét közben nemigen tudtam írni, de mindig járt a fejemben a történet, aztán hazavittem a fejemben, és dédelgettem tovább. Akkoriban még nem volt saját írógépem sem, kölcsönzőből vettünk ki, a feleségem gyorsabban, jobban írt, mint én, így ő másolta be az írásokat. Ha kellett, tíz másolópapírt is tettem a gépbe, és jó keményen kellett csapkodni, hogy át is vigye. Tudod, ami technikával kapcsolatos, az, nekem terra incognita, 73 �Találkozási pontok ezért bíztam a feleségemre. – Mióta is vagytok együtt feleségeddel? Láttam, pattognak köztetek szikrák máig is! – Hát 53 éve. A szikrák meg persze, pattognak. Együtt vagyunk jóban is, rosszban is, de több volt a rossz. Békés öregkorra vágytunk, sajnos nem adatott meg. Most mindketten felvettük a harcot a rákkal. Feleségem bőrrákkal harcol, most készül újabb műtétre, nekem meg pár nappal a lovagkeresztem átadása után megmondták, hogy rákos daganat van a szememen. Kicsit elrontották az örömömet! Biztos vagyok abban, hogy ebből is talpra állunk, mert már annyi mindenből sikerült. Most Pozsonyba készülök novemberben, állítólag ezt a nyolcmilliméteres daganatot ott meg tudják sugarazni. Most ez vár rám. Ez is élmény egy írónak. – A világ külső sugárzása most már konkrét lesz feléd, vagyis beléd, Te hogy érzed, mit tudtál kifelé sugározni? – Azt megtapasztaltam, hogy azért amit megírtam és kiadtak, azt el is olvasták. Egy-egy családban akár többen is. Ha meg csak egyetlen ember kedvét hoztam meg az olvasáshoz, csak egy emberrel szerettettem meg az irodalmat, akkor is megérte. Ha nézem azt, hogy minden kötetem elfogyott, akkor azt kell mondanom, csak volt valami kisugárzásom nekem is. Jártam én olyan író–olvasó találkozón, ahol tíz perc alatt két tucat könyvet szétadtam, és utána pedig órákat beszélgettünk. Emlékszem, az első ilyen találkozóm Sárosfán volt, egy kultúrházban, tele volt a terem nőkkel, s isten bizony a végén alaposan neki is kellett vetkőznöm, mert rám izzadt a zakó, lekerült a nyakkendő, mert hetvenkét könyvet dedikáltam személyre szólóan, szóval megizzasztottak a nők. Olyan találkozóm is volt, például Nagykürtösön, ahová egyetlen érdeklődő jött el, kiderült, ő személyes ismerőse volt anyámnak, így aztán hosszú órákon át beszélgettünk. Élvezetes volt. Az írónak meg mindegy kell, hogy legyen, mennyi a közönség, lényeg, hogy jó legyen a hangulat. Volt, amikor még kimondottan éhesek voltak az olvasók a magyar könyvre. Vannak olyanok, akik gyűjtik a könyveimet. Hihetetlen, hát nem?! Mostanában, ha van egy tucat ember egy találkozón, az már jó, hát nem?! – Az irodalom tehát így hatott, és te így hatottál vissza. Mit olvasol mostanában, mi hat rád? – Képzeld, milyen hülye voltam, hát persze, amikor fiatal voltam, és mindent elolvastam, mert mindenevő vagyok, pont a nagyobb méretű betűvel nyomtatott könyvekkel kezdtem, most meg én szamár, vénségemre hagytam az apró betűkkel nyomtatottakat, most azokat olvasom. – Pedig kímélni kellene a szemed, éppen most kezdesz apró betűsekbe? – Pengős regényekkel kezdtem, és még most sem válogatok, minden 74 �Találkozási pontok lemegy, pedig már válogatni kellene. Elfogy a szemem, meg fárasztó is már ilyen korban. – Kik hatottak rád, kiket szeretsz, szerettél olvasni? – Remarque az egyik kedvenc szerzőm, meg szeretem Hemingway írásait is, de nem mindent, képzeld, nem szeretem a novelláit, azt nagyon nem komálom, de a regényeit meg szeretem. Érdekes, hogy novellistaként inkább a regényeket olvasom. Hát nem?! – Tulajdonképpen azért lettél novellista, mert soha nem volt időd? – Igen, ez így van, egyszerűen nem volt időm a hosszabb műfajra, a novella meg olyan kompakt kis írás, bele lehet rakni mindent. Hét közben dédelgettem magamban az ötletet, szabályosan kihordtam magamban, gondolkodtam rajta, de amikor odakerültem a párbeszédekhez, és nem tudtam éppen leírni, megverte a fene az egészet, halva született volt az egész történet, ha már a párbeszédeket is fejben elkezdtem írni, akkor passz! Nem lett belőle írás. A témáról sem beszéltem soha senkinek, mert azzal már vége lett az írásnak. – Tudtommal nagyon babonás ember vagy. – Rettenetesen. Például ha átment előttem egy macska, én képes voltam megkerülni a háztömböt, persze elkéstem munkából, így aztán jött az aznapi balszerencse. Azon a napon már semmit nem tudtam intézni. Egyszer Pozsonyba készültem a kiadóba, de találkoztam egy apácával, ami teljes balszerencsét jelent, erre mi történt? Visszafordultam, nem indultam el. Amikor pár nap múlva Pozsonyba érkeztem, a kiadó már lezárta a kiadói tervet, az én könyvem nem is került be. Hát most akkor ne higgy a babonának? – Elégedett vagy a pályáddal? – Sokáig azt hittem, és féltem is, hogy csak bokor lesz belőlem az irodalomban, és soha nem lesz fa. Nem így van, de volt bennem egy ilyen érzés. Borzasztóan hiányzik nekem az a húsz év, amíg le voltam tiltva. Imittamott hozták csak le az írásaimat, s akkor alig álltak ki mellettem. Egyedül a Palócföld, annak főszerkesztői, Baranyi Ferenc és Pál Jóska segítettek. Ha ők nincsenek, letettem volna a tollat. Aki azt mondja, hogy a nyolcvanas évek elején bízott abban, hogy az a rendszer megbukik belátható időn belül, az szerintem hazudik, én ebben éltem. Nem úgy nézett ki, hogy a szocializmus mosolygósabbá válik. Csak ezeknek az embereknek, Baranyi Ferencnek és Pál Jóskának köszönhetem, hogy megmaradtam az írásnál. – A rendszerváltás után viszont újságot írtál. Nem sajnálod azt az időt, amit arra szántál, hogy napi csip-csup dolgokkal foglalkozz? – Sajnáltam, nagyon sokáig sajnáltam, de aztán akkor változott ez meg, amikor megkaptam a MÚOSZ aranytollát. Akkor éreztem, hogy talán mégis megérte. 75 �Találkozási pontok – Kalandos az életed. Sok helyen dolgoztál, sok mindenbe belefogtál, annyi minden történt veled. Elégedett vagy ezzel a pályával? – Sok fantázia kellett hozzá, de azt kell mondanom, nem annyi, mint amennyit az emberek képzelnek, mert tudod: Bovaryné én vagyok. Nem akarok most én felróni a fiataloknak semmit, de mintha inkább csak szövegeket produkálnának, nem történeteket. Nekem volt egy küldetéstudatom. Javítani akartam az embereken. Nos, persze nem biztos, hogy sikerült, de legalább igyekeztem. Nem azért írok, hogy csak gyönyörködjenek az írásban, a mondanivaló mindig ott van a csattanóban. Az olvasó meg szereti a történetet! – Tervek, elképzelések? Írni tervezel még? – Komolyabb terveket mostanában nem képzeltem, de írni, azt még szeretnék. Ezt a rákkal való harcomat szeretném irodalmi eszközökkel megfogni, anyaggá gyúrni. – Tehát már képletesen és valóban is dolgozik a fejedben a rák? – Most már nagyon dolgozik, képletesen meg ténylegesen is, de nincs arra idő, hogy írjak is, mert most az orvosokat járom, meg én vagyok az anyagbeszerző is. A feleségem már nem nagyon képes járkálni, de főzni, azt kiválóan főz. Tudod, ezt kell mondanom: soha nem hagynám el, mert láttam, hogyan gondoskodott az orvosi műhiba miatt betegen született első gyerekünkről. Nehéz erről beszélni még fél évszázad után is. – Ezt néhányszor ugyan megírtad, de kevesen ismerik ezt a történetet. Máig benned van ez a tragédia. – Talán még meg fogom írni, de már meg is írtam. Az egyik a Látogatás, a másik pedig a Hazahoztuk Ferikét című írás, amelyben benne van, ha áttételesen is ez a téma. Volt még egy írás, a Gyertyák, amelynek főhőse szintén műhiba miatt veszíti el gyerekét, de végül megbocsát az ellene vétő orvosnak, ennek az írásnak nagy sikere volt aztán, Magyarországon az Új Tükörben jelent meg. Talán majd egyszer, még egy novellában megírom. …És itt kikapcsol a hangfelvevő, elfogy még pár szál cigaretta, majd gulyáshoz ülünk, immár a konyhában, ahonnan a városközpontra látni. A gulyás pazar, majd elköszönés, és hiába, na, a mai tiltva, az a kedves tiltotta, de mégis még egy cigi lent a bejárati ajtónál. S egy mondat, Ardamica Ferenctől: – Aztán majd ha jól sikerül valamelyik fotó, amit itt készítettél, tégy el belőle, jól jöhet még egy nekrológhoz is – vállon vereget, elköszön, mosolyog a szeme sarkából, és már ki tudja milyen történet indult el a fejében, ennyi beszélgetés, múltban gázolás után. 76 �Kép-tér Tájtörténeteim Beszélgetés Antal András keramikusművésszel SHAH GABRIELLA Antal András Alsótoldon élő Ferenczy Noémi-díjas és Gádor-díjas keramikusművész. Júliusban egy hónapot töltött a szerbiai Aranđelovac művésztelepén. Az alkotómunkát egy nagy kiállítás zárta, mely az elmúlt hetekben ért véget. Az itt készült alkotásai illetve néhány korábbi műve 2013. február 28-ig látható Szécsényben, a Kubinyi Ferenc Múzeumban. – András, mesélj a nyári művésztelepről! Hogyan érezted magad ott? – Nagyon sikeres volt a szerbiai kiállítás, és a művésztelepen is nagyon jól éreztem magam. Nekem ez volt az álmom. A felkérés azonban nagyon hirtelen jött. Mindössze néhány nap állt rendelkezésemre, hogy útra keljek. A 2010-2011-es losonci művésztelepi tapasztalataim azonban sokat jelentettek, mert eredményesen tudtam felkészülni a gyors utazásra. Egy olyan műterembe érkeztem, ahol a világ legjobb agyagával tudtam dolgozni. Az ottani körzeti televízió kért egy interjút tőlem, amelyben azt is említettem, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen az elmúlt években a losonciak szerint a világ (legalábbis Európa) legjobb agyagával dolgozhattam, most pedig itt már az első nap kiderült, hogy a helyi agyag – előkészítve – a világ legjobb agyaga. Félre a tréfával, ez valóban nagyon jó agyag, mert erre települhettek a műszaki termékeket előállító nagy kerámiagyárak is, melyek sajnos az utóbbi években megszűntek. Aranđelovac azonban márványáról is híres. Például a budapesti köztéri szobrok és temetők síremlékei is részben ebből a márványból készültek. Az Aranđelovac közepén lévő hatalmas park szélén felépítettek egy modern alkotóközpontot kőszobrászok és keramikusok részére. Én egy hónapot töltöttem itt a nyáron. A vendéglátóink teljes 77 �Kép-tér ellátásban részesítettek. – Hogyan jött a meghívás? Te már korábban, az 1990-es évek közepén több ízben is voltál a Vajdaságban művésztelepen, van ehhez ennek valami köze? – 2005-ben rendeztél nekem egy kiállítást a Pásztói Múzeumban, és készítettél ott egy katalógust. Emlékszel? Amit az Állami Nyomda igazgatója szponzorált. Ebben szó volt a bucka gányói művésztelepről. A katalógus egy példánya eljutott a Vajdaságba, Olga Sram művészettörténészhez, az egyébként európai hírű kiállítóhely, a Szabadkai Képzőművészeti Találkozó vezetőjéhez is. Ő kezdeményezte a mostani meghívást. – Ha jól tudom, Aranđelovacon már a ’60-as évektől kezdve megrendezik a Kőszobrász és Kerámia Szimpóziumot. – Igen, s mind a mai napig működik. Sajnos a kerámiagyárak ott is leálltak. A művésztelep azonban világhírű volt, s ezt próbálják most visszaállítani. 1996–1998-ban volt ott utoljára magyar meghívott. Különösen jólesett nekem, hogy engem is meghívtak, mert megtaláltam az irattáramban egy korábbi meghívólevelet. 1995-ben ugyanis már invitáltak ide, de sajnos akkor vissza kellett utasítanom a lehetőséget. Most azonban, az aranđelovaci 47. művésztelepen a főnixmadárként meg-megújuló mozgalom felfelé ívelő ágát sikerült megtapasztalnom. Annyit mindenképpen hangsúlyozni szeretnék, hogy nagyon-nagyon könnyű a szervezőknek és az alapítványnak ez a felfelé törekvés, hiszen a megnyitón tömve volt a galéria. Ugyanis állhatnak az alapítványok mögött bármilyen pénzes szponzorok, ha nincs közönség, akkor semmit sem ér az egész. Jó érzés volt látni, hogy ott éhesek a kultúrára. – Kiérlelt témával indultál a művésztelepre? Tudtad, hogy mivel akarsz ott majd foglalkozni? – Még a hosszú úton sem tudtam eldönteni, hogy mivel fogok foglalkozni, így teljesen rábíztam magam az ottani inspirációkra. Ez bármi lehetett. Odaérve azonban már pontosan tudtam, mit fogok csinálni. Alsótoldról indulva 10 km-re már az alföld nyúlványán kúsztam végig, s csak 500 km után találtam újra hegyvidéket. Belgrád után kezdett változatossá válni a vidék. Számomra ez igencsak hasonlított a cserháti utakhoz, hegyekhez, völgyekhez. Otthonról haza – gondoltam magamban, bár akkor még csak reméltem, hogy hamar előjönnek az otthon hagyott emlékek, tapasztalatok. Így hát a helyzetből adódott, hogy a tájtörténet témakör ismét folytatódik, miként az Ipoly-parti Kálnón is ezt a témát jártam körbe. – A szlovákiai Kálnón, a művésztelepen 2010-ben és 2011-ben voltál. Itt készült el az Ipoly-parti gondolatok című sorozatod. Évszázados emlékek, lerakódott üzenetek és gondolatok törtek fel az Ipoly mélyéről kerámiáidnak köszönhetően, melyek motívumai mesélnek a vidék régmúltjáról, 78 �Kép-tér kultúrájáról, az Ipoly-parti városok, községek hatalmas kultúrkincséről. Izgalmas ezeket a kerámiaképeket alaposan szemügyre venni. Szerbiából viszont tájmotívumokat hoztál haza. – Kálnón már a második nap megragadott az Ipoly közelsége, mert a falu közepén folyik át a keskeny „aligfolyócska”. Ennek hatására tértek vissza a szécsényi és pöstényi gyermekkori emlékeim, s ezek tükröződnek vissza a munkáimban. Ezért lett Ipoly-parti gondolatok a címe. Most viszont, amikor nyáron Sumádijába érkeztem (én ezt magamnak Erdőhátnak fordítottam, a Cserhát alapján), teljesen otthon éreztem magam. Úgy is jártam-keltem ott, tehát könnyen megfejthetők voltak bizonyos tájmotívumok. A nógrádi táj jellegzetességeibe, a mély, sötét erdőkbe és szakadékokba futottam bele 600 km-rel odébb. Sokat jelentett ez, mert biztonsággal tudtam ott dolgozni. A záró kiállításon így több kisebb sorozatjellegű egységet tudtam bemutatni. – Régóta foglalkoztat téged a táj. – Igen, a tájtörténet már két évtizede izgat, és örültem neki, hogy öngyötrés nélkül könnyedén tudom folytatni, s ez biztonságot adott. A földrajzi és táji azonosságok mellett nyilván jó néhány különbség is hatott rám, elsősorban az emberek mentalitását illetően. Számomra irigylésre méltó volt, hogy kedvesebbek és örömtelibbek egymással, sőt az idegenekkel is, mint amilyenek mi vagyunk itthon. Az életritmusomat is észrevétlenül alakítottam át, az ottaninak megfelelően. A gyűjteménybe befogadott munkáim színvonalán is látszik, hogy ez jól hatott. A kiállítás megnyitóján ugyanis úgy tapasztaltam, hogy a szakmai közönség nagy örömmel fogadta a munkáimat. Az ottani művészettörténész ki is fejtette, hogy nem láttak még ilyet, ezzel a fajta technikával, szemlélettel még nem találkoztak. Harmincéves alkotói pályám elején viszonylag könnyen megtaláltam, ami nekem alkalmas. A redukciós égetésnek és redukciós máztechnikának egészen szélsőséges megnyilvánulásai vannak, amelyek egy művésznek már-már személyes jegyévé válhatnak. Ahány keramikus használja ezt a technológiát a világon, mindenki talál benne valami különleges izgalmat a saját maga számára. Így jártam én is ezzel az eleinte csak hatásos játéknak tűnő égetéssel. Hitem szerint minden eszköznek célt kell szolgálnia. Különösen, ha a cél az, hogy a publikum felé maradandót közvetítsünk. Az égetés eszköz, a különleges mázfelületek és effektusok, fénytörési hatások, amelyek ha szükséges, folyamatosan mozgásban tartják a felületet, folyamatosan süvöltve közlik a mondanivalót. – Ezt igazán meg tudom erősíteni. Óriási élményben volt részem, amikor egy alkotásodat, a Nyári zápor sorozatod egyik darabját egy nagyon jól megvilágított teremben láttam. Hihetetlen lendülete volt. Egy „kettős” angyal jelenik meg, ezt az angyali hierarchiában trónnak nevezik, ezért 79 �Kép-tér általában kétarcú szárnyas lényként is ábrázolják őket a képzőművészetben. Az egymásba olvadást vagy éppen az önmagából való kilépést gyönyörűen mozgásba hozta a besütő nap fénye. Tehát az alkotás élni és működni kezdett. Ahhoz kellett tehát a fény, hogy az angyal kilépjen elrejtettségéből, és az ember számára is láthatóvá váljon. Ezt nagyon szépen meg tudtad fogalmazni a kerámiában. Az állandóan változó fényhullámzás érzéki tapasztalata segítette a mű belső lényegének felismerését. – Pontosan ezért tudok nagyon örülni, ha jó galériába, jó helyre kerülnek a képeim, mert ott megnyílik a mű. De a legnagyobb örömet az okozza, ha olyan magán-, állami vagy alapítványi gyűjteménybe kerülnek, melyek hosszú évszázadokra is tudják biztosítani, hogy a műveim valamikor kiállításra kerüljenek. Ezek a gyűjtemények az évek folyamán állandóan bővülnek, szinte világméretűvé. A Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió gyűjteményében is nagyon sok munkám van, innen kerülhettek ki munkáim a világ számos kiállítóterébe, például Koreába, Barcelonába vagy éppen New Yorkba. Ha az ember egy művésztelep vendége, akkor minden esetben ott kell hagyni az alkotásokból, alapítványnak vagy állami intézménynek vagy magánművésztelepnek az ott készült munkákból, és tapasztalatom szerint mindenki görcsöl az első napokban, vajon hogyan teremtődik meg az a nagyon színvonalas alkotás, mely az országot, a nemzetet és a művészt méltón képviseli, holott ott minden más: más szerszámokkal dolgozol, és még a nap is másképp süt. – Ez általában rövid idő, maximum 6 hét. Ez a rövid idő hogyan inspirál? – Mindenképpen érik az embert olyan benyomások, amik rögzülnek, és évek múlva búvópatakként egyszer csak előzúdulnak, ez elől még kitérni sem lehet. Másrészt hosszú-hosszú évek kellenek ahhoz, hogy kiteljesedjen és kiállításon köszönjön vissza például egy művésztelep élménye. – Ha jól emlékszem, így született a Nyári zápor sorozat. Előzménye 1995-re vezet vissza. Ekkor a szabadkai Bucka Gányó nemzetközi művésztelep vendége voltál. Mesélted, a kinti munkát egy hirtelen jött nyári zápor szakította félbe, bezavart titeket a műterembe. A vihar mint a kiszolgáltatottság érzése a biztonságos jólét közepette zuhant rátok. Villámcsapásszerűen eszméltetek fel, mi történik körülöttetek. A vihar jelkép volt – a háború szimbóluma, mint utólag a világ tudomására jutott, a délszláv háború legvéresebb fejezete éppen ekkor történt, 1995 nyarán. A zápor volt az indító esemény, mely kikényszerítette azt a rajzsorozatot, melynek kerámiaváltozata később készült el. – Igen, 1995 nyarán készült egy rajzsorozat, és tíz év kellett, hogy ez a nagyon erős hatás megjelenjen a Pásztói Múzeum kiállítóterében. Szerencsére ennek a sorozatnak az erőteljes hatása lemérhető volt más kiállítóterek közönségén is. Láthatták az érdeklődők Kecskeméten, Dombóváron, Karancslapujtőn, Balassagyarmaton, Budapesten, a Fészek 80 �Kép-tér Klubban, legutóbb Ipolyságon. A közeljövőben pedig ez az anyag megy Szabadkára. – Milyen lehetőséget nyújt a művészi elgondolások kifejezésére és a gondolatok cseréjére a szimpózium? Milyen célokkal és feladatokkal tértél haza, mi az az új élmény, ami beépül vagy be fog épülni a munkásságodba? – Lényegesen fiatalabb kollégákkal dolgoztam együtt. Ők mindannyian szerbek: Oliver Parlić, Maria Milin és Dejan Stepanovic. A hosszú közös munkának van egy izgalmas hozama, hogy egyszer csak az ember képes a másik szemével látni azt a valóságot és a leképeződését, amivel a másik szenvedélyesen foglalkozik. Félig kész művekkel jöttem haza, ezeket itthon befejeztem, és most gyermekkorom városában, Szécsényben állítom ki. Nagyon érdekel annak a különbsége, amit itthon, és amit ott tapasztalok: a táj hasonló, de a mentalitás más. Sokkal sűrűbben lakott a vidék, a megművelt föld összefolyik a természettel, s ez grafikailag nagyon érdekes. Azok a tájelemek könnyebben oldódnak formailag. Egészen biztos, hogy rajzolni fogok, amint jön a hideg idő, és kiderül, hogy képes vagyok-e visszahozni annak a tájnak a sajátosságát. Vajon előjön-e a kettős táj milyensége. Kíváncsi vagyok, hogy amit most szóban megfogalmazok, azt a papíron meg tudom-e jeleníteni. – Kivétel nélkül minden alkotásodon valami érdekes ritmust érzek. Esetleg a zene hat a munkáidra? – Bizony, roppant fontos számomra a zene, ez egy megtisztító katarzis. A munkáim szerkezete megegyezik a zenei darabok szerkezetével. De arra is kíváncsi vagyok, hogy a kerámiaképeimmel hogyan tudok megszólaltatni egy lírai vagy egy üvöltő-süvöltő ritmusú témát. Ezeket a megfoghatatlan és elmondhatatlan érzéseket a zene teremti meg bennem, és ezeket a hangulatokat rögzítem a kiváltott táji élményem hasznára. 81 �Ami marad Jónás könyve Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke PUCHER BÁLINT Parti Nagynak az utóbbi időben néhány más, ismert irodalmi személyiséghez hasonlóan megnőtt a közéleti szerepvállalása. Megjelent kormánydöntést ellenző tüntetésen, januárban letiltatta szövegeinek a közrádióban történő sugárzását – példáját követte Závada Pál is – politikai, közéleti tartalmú szatíráit pedig tavaly április óta publikálja rendszeresen az Élet és Irodalomban Magyar mesék címmel. Ennek a szériának az első évada jelent meg nemrégen kötetként. A szövegeket műfajukat tekintve a novella, karcolat, tárca zsánerek határvidékére lehet elhelyezni, egyesek rendelkeznek cselekménnyel, másokban csak utalásokat lehet találni publicitást kapott eseményekre. Általánosságban jellemző a mesék szófordulatainak, motívumainak, a folklór elemeinek a felhasználása, valamint a rájátszás az archaikus nyelvre. A szövegek nyelvezete viszont nem marad meg a régies nyelv keretein belül, a napjainkban divatos kifejezéseket, idegen szavakat is magába olvasztja, egyfajta időtlen, szintetizáló szókészletet kialakítva. Ha precízek akarunk lenni, akkor azt kell mondani, hogy ezzel még nem ért véget a Fülkefor szókészletének kialakítása, mivel olyan kifejezésekkel lehet találkozni a szövegekben, amelyek nem is léteznek PNL írásain kívül. Néha csak a szavak írásmódját változtatta meg – „öszvehúzza”, „kibírgya” – néha olyan elferdítéseket, összevonásokat eszközölt, amelyek ezen is túlmutatnak: „Azt a lesrefutamodványi bírómajmolódását a sok kónnak.” Ez a Parti Nagyul 82 �Ami marad beszélt magyar többnyire működőképes, szórakoztató, izgalmas, néha azonban úgy gondolom, átesett vele a ló túloldalára, és a „nyelvújítás” időnként már nehézkessé teszi az olvasást: „Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy nem úgy vót. Nem vót éhes az pár tucat borsodi elkövető, ki fő nem kerekedt a mínusz 12 fokba Budapestre az országgyűlés elejbe, demonstrálni, hogy se reménye, se türelme, csak az éhes hasa, meg az éhes gyereke, s van ehhő pár millión. Nincs!!! Mer a magyar ember úgy van a nemzeti együttműködésvel, hogyha keves jut néki, ami elképzelhetetlen, hát inkább öszvehúzza magát, de nem panaszkodik.” (Döbrögi kenyere) A nyelvhasználat szempontjából a legjobb pillanatai az írásoknak azok, amikor egymástól távoli jelentésű fogalmakat kapcsol össze egy expresszió: „Akkó öszveültek az okosok, tanakodtak vorksopszám”, vagy a „Szodoma non koronat!”. Lássuk, hogy a szövegek miről, hogyan fogalmaznak meg állításokat. A témájukat adó valós vagy fiktív események általában igen abszurd megvilágításba kerülnek, aminek a célja parodizálás, kritika kifejtése. Ennek tárgyát nagyrészt a politikai arrogancia és annak szövődményei, valamint a főként jobboldali fórumokon érezhető közhangulat megnyilvánulásai jelentik. Így pellengérre kerülnek az elmúlt évek fontosabb kormányzati lépései a visszamenőleges törvényalkotástól kezdve, az EU-val szembeni erőfitogtatáson keresztül, a bulvárkacsából a doktori címfosztásig jutott plágiumvádig sok minden. A szerző olyan hangnemben ír ezekről az eseményekről, jelenségekről, ami nem akarja az olvasóba sulykolni a véleményét, nem ítélkezik hangsúlyosan, hanem higgadtan ironizál, mutat rá megannyi problémára. Ahhoz hasonló mentalitással, amivel például Örkény és Kafka prózájában, vagy Buñuel és Jancsó időskori filmjeiben lehet találkozni. A tárcák rokonságot mutatnak bizonyos blogok − mint például a Vastagbőr vagy az Örülünk, Vincent? − és nyomtatott vagy online folyóiratok − Hírszerző, Magyar Narancs – egyes publicisztikai cikkeivel. Elsősorban a problémákkal, a pozitívumok hiányával foglalkoznak, talán felháborodást fejeznek ki a leginkább, de nem kívánnak iránymutatást adni. Így azt nehéz lenne leírni, hogy milyen elképzelés körvonalazódik PNL írásaiból az állam vagy egy kormány működését illetően, viszont amit elítél, azt lehetséges. Magam olyan dolgokra következtettem, mint a politikai marketing, a kettős mérce, a centralizált döntéshozatal, a szervilizmus, a jogállamiság gyengítése, a kirekesztés, a romantikus történelemszemlélet. A Lomnici-ügy kapcsán – amikor az egykori főbírót ésszerű ok nélkül retusálták ki a köztévé hírműsorában, majd a retusálatlan felvételt töltötték fel a netes videótárba – írt darabban szinte tételesen sorolja fel, mi nem tetszik a rendszerben: „Hanem ez egy szervezett bujtány vót, bűnbanda, de vágóstul, szerkesztőstül, reporterestül. Mer egy biztos, űköt ember 83 �Ami marad nem utasétotta félsztül félszig se föntrű, se lentrű, illyen erkölcsileg nem es fordúhatott elő a magyar közszógálatba, hogy odaszólás meg hasonló. […] Mer ez a tempó eddigelé nem vót ám szokásba a Kárpátok meg I. Fülkefor alatt! Mer sohse retusállották ám magik alá a magyarok önkéntes magánnyugdíját, miképpen nem retusáltak ki a közmédiábúl nyócszáz embert, nem a jogállambúl a jogot, buktábúl a lekvárt, nem retusáták ki az alkotmánybíróságbú a függetlenséget, a nemzetbű a szegényt, a cigányt, zsidót, liberálist, meleget, nem retusáták ki az ép észt a magáhó való észből, nem, nem sose halunk meg. Előre, tus!” (Előre, tus!) A kritikai meglátások szempontjából is jól sikerültek azok a darabok, amelyek egymástól távol álló jelenségeket kapcsoltak össze. Mint például a Klubrádió ki a lukból, amely azzal játszott el, hogy milyen lett volna, ha egy kormánykritikus médiumot a nemzeti konzultációhoz hasonló népszavazással szüntetnek meg. Erősebbek azok a művek is, amelyekben a fikció nagyobb szerepet kap a realitáshoz képest, és inkább történetet formálnak a hírekből, ahelyett, hogy csak „kommentálnák” őket. Ezeken belül különösen elnyerték a tetszésemet a teljesen fiktívek, mint például a Cseh mese. Ez egy nyilvánvalóan Kafkának szánt hommage, amelyben nemcsak a főszereplő, a király változik bogárrá, hanem vele együtt az egész sleppje. Viszont az aktuálitásoktól való elszakadás negatív hatással is járhat, ugyanis túl általánossá teheti az írásokat, ilyen például A fülkeforság szárbaszökése című opusz. Ugyan találhatók benne utalások hírekre, a fő vonalat mégis az az ironizálás képviseli, hogy a jelenleg regnáló kormány által hangoztatott elvek szerint kezdenek el élni az állampolgárok, és „a mondott agyak eleje azt es tutta, amit a kerál nem es gondút. Illetve gondút, de nem monta. Ellenbe ki lehetött következtetni. Minden stallumhó ez köllött, a magáhó való empátia. Ki NER ma, evvót a kérdés.” Ebből akár el lehetne jutni valamiféle általános rendszerkritikáig, azonban ez nem történik meg, és inkább csak a centralizáltság, a politikai szlogenek feletti gúnyt lehet érezni. Kritikai észrevételek szempontjából ezek adják a kötet gyengébb darabjait, a konkrétumokat mellőző, időnként liberális szemszögű előítéleteket is felmutató, a tárgyukat általánosságban kifigurázó fricskák. Parti Nagy a Fülkefor megjelenése óta folytatta publicisztikai írásainak közlését az Élet és Irodalomban, így felmerülhet a kérdés, hogy mi volt a cél azzal, hogy az első év anyagát kronologikus sorrendben kötetté szerkesztették (a teljes anyag hozzáférhető kis eltérésekkel az ÉS online oldalán). Más oldalról megközelítve, ez az 53 írás eredményez-e olyan nagyobb egységet, netán más minőséget, ami indokolttá teszi a könyvformát. Egyik oldalon ott van a praktikusság, rendszerezettség, gyakorlati szempontból az olvasótábor növelése, másikon a viszonylag rövid terjedelem, személyes ízlésem szerint a középszerű fricskák és a remeklések között hullámgörbét író színvonal és 84 �Ami marad egy megválaszolhatatlan kérdés, hogy akkor is megjelentek volna könyv alakban ezek az írások, ha nem egy Parti Nagyhoz hasonló elismertségű név jegyzi őket. Ezek mellett pedig, hogy a kötet bizonyos értelemben a fraktálokhoz hasonlít, amelyeknek a nagy egységei megismétlik a kicsiket: a szövegek összességükben nem fejeznek ki igazán mást és máshogy, mint egyenként. Egy inkább liberális felfogású értelmiségi fanyar humorú kommentárjai, tiltakozásai, sóhajai egy kormányciklus félidejében. Politikai zsákmányszerzések után, a célul kitűzött, általános életszínvonal-emelkedés előtt. Bizonyos értelemben morális értéket is lehet tulajdonítani Parti Nagy Lajos magatartásának – „bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik” − de nem biztos, hogy a Magyar mesék egy év után megértek a könyvkiadásra. (Hosszas őrlődés utáni zárszó.) A Fülkefor és vidéke az aktuálpolitikára adott reakcióként betölti a „küldetését”, azonban hosszú távon, úgy vélem, nagy a veszély, hogy feledésbe fog merülni. (Magvető, Budapest, 2012) 85 �Ami marad Így vagy úgy, de egyszer minden elválik Darvasi Ferenc: Elválik BARNA PÉTER Darvasi Ferenc első novelláskötete Elválik címmel jelent meg, 22 novellát tartalmaz. Érdemes egyből a címmel kezdeni: mi válik el? A novellák tükrében az abszolút determináltság adja a választ: minden ember sorsa, élete elválik egyszer, vagy így, vagy úgy. Játékszerek vagyunk, bármit is csinálunk vagy akarunk csinálni, kevés beleszólásunk van az élet történéseibe. A legjobb, ha egyfajta sztoikus nyugalommal éljük életünket, és szinte semmit sem veszünk véresen komolyan, mert előbb-utóbb elválik, hogy mi lesz velünk. Ha pozitív irányba fordul az életünk, szerencsések vagyunk, ha negatívba, így jártunk. Ez a filozófia szinte minden novellára érvényes. A kötet szövegeiről általánosságban elmondható, hogy a fő hangsúlyt a szereplők kapják. Azok a szereplők, akik semmilyen különleges tulajdonsággal nincsenek felruházva, élik vagy próbálják élni abszolút hétköznapi életüket. A témák egyáltalán nem kuriózumok, sőt, általában sablonokból építkezik Darvasi, olyan sablonokból, amik sok meglepetést nem rejtenek magukban. Elmondható ez akkor is, ha a szerző olykorolykor csattanóval szeretne csavarni a dolgokon. Legtöbbször azonban ez hatástalan. Van itt minden, ifjú vagy nyugdíjas szerelmespár, éhbérért robotoló apa, vidékről Pestre költözött fiatal lány, magányos festő, özvegy apa stb. És persze ami ezekből a karakterekből természetes módon adódik: panaszáradat, kiúttalanság, elveszettség, problémák és konfliktusok 86 �Ami marad tömkelege. Sajnos a valamelyest is dörzsölt olvasó a legtöbb szöveg esetében már sejti, hogy mi lesz a végkimenetel, vagy ha a csattanó valami mást nyújt, az sem épp a leghatásosabb. A novellák tehát sokkal inkább szereplő-, mint történetcentrikusak. Ez persze nem lenne baj, ha ezek a bizonyos szereplők karakteresek lennének, olyan összetett személyiségek, akik életet, színt vinnének a novellákba. Ez a legtöbb esetben viszont nincs így, néhány szereplő érdekesebb az átlagnál, de a rövid szövegekben nincs esélyük kibontakozni, és nem adnak eleget ahhoz, hogy olvasás után is gondolkozzunk róluk. Ezt lehetne ellensúlyozni a történetek sokszínűségével, a meglepetésekkel, fordulatokkal, de a legtöbb esetben ezek is elmaradnak. Az első két szöveg hosszúmondatos elbeszéléstechnikával dolgozik, az olvasó nem tudja lerakni a könyvet, áradnak a gondolatok, rohan a cselekmény. Élvezetes olvasni őket, jól megírt alkotásokról van szó. Aztán megszakad a lendület, a harmadik, Otthonka című novella már hagyományos mondatokkal dolgozik. Hasonló a helyzet a párbeszédekkel is. Az első kilenc novella nem, vagy csak ritkán használ párbeszédes formát, a dialógusok függőbeszédben öltenek formát, és ez előnyére válik a szövegeknek. A tízedik, Szentivánéj című darab azonban itt is megtöri a sort, és a könyv második felében már nincs rendszer, váltakozik a párbeszédek közlésének jellege. Az elbeszélésmód egyébként legtöbbször énelbeszélés, emellett az E/3. személyű külső elbeszélőt is előszeretettel preferálja a szerző. A szövegek könnyen olvashatók, a nyelvezet élőbeszédszerű, könnyed, gördülékeny. Az elbeszélő nem filozofál, nem gondolkodik, tudósító-szerepbe bújik, aki leírja a történteket, de nem kommentál, nem reflektál. A kötet és az önálló szövegek hibái ellenére Darvasi többször megmutatja, hogy milyen váratlan húzásokkal képes előállni. Kellemes meglepetéssel találkozhatunk például az Otthonka és a Másik ember című novellákat illetően. Az Otthonka című novellában ugyanis az egyik főszereplő egy öregasszony, aki galambetetés közben konfliktusba keveredik egy utcaseprővel, majd a munkás fellöki. Az elbeszélő így számol be erről: „– Amilyen idős a néni, olyan hülye! – zárta le a vitát az utcaseprő, de olyan hangosan ócsárolva őt, hogy mindenki hallja. Az Imre azt monda, nem akart az a férfi dulakodni, csak hogy ne etessen, azt szeretette volna, de hát az erősebb fizikum, ugye. Tolta, tolta a Baba nénit, szorította arrébb, az meg egyszerre felbukott. Reccsent is akkor valami, nem a botja, az egy parkoló autó alatt kötött ki, hanem a lábában. Egy lepedőbe göngyölték, úgy rakták be hátulra, a mentő hordágy nélkül érkezett. Műtét lett a vége. A Baba néni mindent elmesélt a kórházban.” (Otthonka, 24.) A Másik ember című novellának ez az utcaseprő az elbeszélője, és a következőképpen reflektál a történtekre: „Az az öregasszony délelőtt nagyon felidegesített. 87 �Ami marad Hogy nézett ki? Otthonka, virágmintákkal. Csodálatos, hogy vannak, akik nem veszik észre, hogy ők már tulajdonképpen nem is élnek. Ez nem élet, ez a virágmintás otthonka. Kis rozoga test hozzá. Lehettem volna kicsit türelmesebb, de a fáradtság. Lehettem volna, de hányszor szóljak rá az ilyenre, hogy ne etessen, ne a járdán, és legalább ne a szemem láttára. Hajigálja széjjel azt a kenyérbelet. Galacsinok, ameddig a szem ellát. Lett, ami lett. Fellöktem, a kenyeret akartam elvenni tőle, és közben nem hagyta magát. Nem az én hibámból történt.” (Másik ember, 38.) Darvasi tehát felvillant egy nagyszerű ötletet, valami extrát, amit végigvihetne az egész köteten, és szabadon kísérletezhetne vele, hogy hogyan működik. Sajnos mégsem teszi, a hatásos, érdekes, újabb értelmezési lehetőségeket bevonó megoldásból egyszeri fellángolás lesz. Ez mindenképpen csalódás, az olvasó egy ideig keresi, hogy hátha más szövegekben is talál ilyen megegyezéseket, átfedéseket, aztán egy idő után elfárad és feladja. Ami pozitívum, mindenképpen a hangulat- és atmoszféra-teremtés. A szövegek élnek, és talán a könnyed nyelvezetnek köszönhetően is, de van bennük valami. Valami, ami talán a következő köteteknél teljesen kibontakozik, és felmázolja azt a színezetet, ami csak Darvasi stílusára lesz jellemző. Nem megterhelő novellák ezek, olvastatják magukat, erejük olvasóbarát nyelvezetükben rejlik. Vissza-visszatérő motívumok segítik megteremteni a különálló darabok összetartozását. Ilyen például a szerelem, azon belül az egyetemista szerelem, a költözés (vidékről Budapestre, vagy az onnan való visszatérés), de ilyen központi motívum a sín vagy a vonat is. Ez a sín köszön vissza egyébként a borítón is, Darvasi Andrea fotóján a hóból előbukkanó, több irányba futó rozsdás sínek és a vasúti váltók mutatják az utat, az út adta lehetőséget, vagy éppen az ebből adódó úttalanságot. A sín és a vasúttematika aztán legmarkánsabban az Ünnepi ebéd című szövegben tér vissza. Egy kisfiú vágánybenéző apjának viszi az ebédet. Karácsony van, hideg, fagy, és a fiú eltéved, sehol sem találja apját, akinek az a feladata, hogy „szemrevételezi”, melyik pálya üres, hová küldhetik a vagonokat. Persze Márkó is követni akarja édesapját foglalkozásában, amit persze a szülők nem akartak: „A szülők meg szerették volna kímélni Márkót ettől a világtól. Ha tanul, talán több esélye lesz. És most, hogy ősztől felvették a belvárosi hatosztályosba, beigazolódni látszottak a remények. Az ország egyik legjobb gimnáziuma, büszkélkedtek a rokonoknak a szülők. Az eredményei kicsit romlottak, de hát ez mégsem a Külső-Ferencváros! Meglássátok, lesz belőle valaki! Felveszi a ritmust! A fiú nem mondta el nekik, milyen megaláztatásokban van része az iskolában. Így is elég szégyen, nincs azon mit mesélni.” (Ünnepi ebéd, 120.) Márkó mindent tud a vonatokról, meg is bámulja őket bóklászás közben rendesen, aztán csak meglett az éhes, fáradt apa is. A történet 88 �Ami marad vége tragikomédia: „A hangosbemondó húsz perc szünetet rendelt el. Az apa intett a fiának, hogy jöhet. Márkó régóta várt a pillanatra. És most, mint akit nyílból lőttek ki, rohant a sínek között, megszűnt körülötte a világ, úgy vágtázott, repesett a boldogságtól, hogy mindjárt az apja karjai között lehet, kikerült egy váltót, elszökellt egy gödör fölött, átugrott egy pályát, kettőt, már szinte karnyújtásnyira volt, mikor megbotlott az egyik sínben. Csúnyán elhasalt. Az ételhordó messzire szállt, felborult. A rekeszek elmozdultak. Barna lé folyt ki oldalt. A fiú már kelt is volna fel, hogy mentse, ami menthető.” (Ünnepi ebéd, 121.) Oda a karácsonyi menü, de az apa a szegényekre oly jellemző jóindulattal és baráti hozzáállással elvicceli a szituációt: „Az apja csak később hozta be a ragacsos ételhordót. Leszedte a felső rekeszt. Fenséges kacagással nyugtázta, hogy az első fogásból csak néhány szem bab maradt. – Anyád nem gondolta, hogy ez kevés lesz? – bámult az edénybe nagy komolyan, majd a fiára kacsintott. Az csak nézett rá meredt szemekkel. Jöhetett a következő rekesz. A rizses hús. – Nocsak, és újabban kísérletezik is? – Harsogta a férfi, mert ez meg tiszta leveses lett. Ebben a pillanatban nagyot kordult a gyermek gyomra. Nem bírta már tovább, ő is elmosolyodott erre. […] Az apja félretolta az ételhordót. Érintetlenül hagyta a babot, a rizses húst. A hűtő tetején motozott. Előkerített két száraz kiflit a kenyértartó mélyéből. Az egyiket a fiának nyújtotta, és visszaült a pocsolyába. – Boldog karácsonyt! – mondta, és koccintottak az üres kiflikkel.” (Ünnepi ebéd, 122.) Mindenképpen a kötet ékessége ez a szöveg, még ha néhol talán egy kicsit giccses is. Váratlant húz a végén, megmozgatja az érzelmeket, mosolyog, vagy éppen sír az olvasó is. Az úttalan utak felé vezető sínrengetegben bolyongó fiú nehezen, de célba ér, és teljesen mindegy, hogy mi történik annak a bizonyos útnak a végén, vagy mi vár ott rá, kevés kivétel nélkül nem történhet olyan dolog, amit némi humorérzékkel vagy szeretettel ne lehetne semmissé tenni. Az útkeresés, az útról való letérés és eltévedés tehát egyszer véget ér, és akkor minden elválik. Elválik az, hogy az ember sorsa rosszra vagy jóra fordul-e. A végső üzenet egyértelmű: ha úgy akarjuk, a rosszból is jó lesz, és az „elválik” enigmatikus filozófiája optimizmusba, életigenlésbe vált át. Az Ünnepi ebéddel, és még néhány novellával (Elválik, Fű kettő, Otthonka, Munkaügy, Másik ember) tehát megmutatta Darvasi, hogy lesznek még jobb kötetei is. Az Elválik nem kifogásolhatatlan könyv, de olyan nincs is. Ha tud a jövőben váratlant húzni, és a megalkotottságot, koncepciót tekintve kicsit koherensebbé tudja tenni a különálló szövegeket is, írásművészete színes foltja lehet a hazai novellamezőnynek. Elválik. (Palatinus, Budapest, 2012) 89 �Ami marad Faljegyzetek Juhász R. József munkáihoz TÓTH KINGA I. A Posztmodern ikonokhoz 1. Ikonok és bálványimádás: az „emberalkotta” bálvány, önnön teremtő képességünket csodáljuk. Majdnem felértünk már az égig. 2. Humor a nagy x-ben: erkélyhiányokból áll össze egy hatalmas ház oldalán. A négyzetlapokból kicsempézett másik házlényen a két háromszög, mint két szem. A kékcsempésnek szabályosak a foghíjai, a másikon rövidülések, mozgó száj éles fogakkal. Ismét a fogak, asszociálni nem kellene, korlátoz. Posztmodern ikonokat – Pilinszkyre rímelve – épületóriásokat, monstrumokat, szörnyetegeket építettünk? 3. Irodák, néhol lakóházak, tudjuk, vannak bennük. Talán ezért keressük a kapaszkodókat, a történeteket, elvégre mégis csak házak ezek. De a látószög az ablaksorok mentén, ahonnan a fotók készültek, nem hagyja őket megtalálni. Nyugtalanít és továbbgondolásra-meredésre inspirál. 4. Atlanta, Kuangcsou, Hong Kong, Mexikó City, Milánó, New York, Pozsony, Torontó. 5. Keressük az „emberalkottában” az embert, ahogy a szemeket a zöld házban. Vagy az egymásra meredő halfejeket a mintában. Fenyegető meg hideg – ezt írom fel – ezekkel is adjuk a ruhát, de ha „műnemnél” maradunk: „ikon”. E világon kívüli, távoli, e világ feletti – ahogy a templom is – ott a figuralitás, itt az ember hiánya. 90 �Ami marad 6. „Juhász R. József nemes egyszerűséggel és nagyfokú találékonysággal csak »neubauhausnak« nevezi a lakótelepi építészetet, kis betűvel és egybe írva, nehogy összetévesszük az Amerikában 1937-ben alapított és Moholy-Nagy László által vezetett New Bauhaus intézményével.” (Utószó, Szombathy Bálint) Ugyanitt: „igénytelen, egyhangúan szürke kockaházak”, „tömegszállások”… II. Az Urban mémoire versképeihez „nedves ágyékán végighúzta a vonóját” 1. Egy halban a végtelenség és a vonó íve, ahogy a hangszert megszólaltatja, de ugyanilyen a piros madár (sárkány) kiterjesztett szárnyú zuhanásának íve a megsemmisülésbe és az újjászületésbe: „Torkodban az Ország bibéje” (Sárkánycsapda). 2. Kromoszóma-mutációk piros végekkel, biztostűk, nyilak, vektorok, csigavonalak… aztán ott a fotó a hegedűsről, mellyel könnyebben válik verssé a vonóív, kapunk hozzá cselekvőt. Itt is a mozdulat a középpont, az árnyékok elnyelik a lényegtelent. Bálna- vagy ebihalformák, melyek kirajzolódnak a vektorokból, ők a visszatérő alakzatok, a körbe nem érés, a lendület jelei talán. Kódolok, dekódolok, kódvisszafejtek, síkban és 3D-ben, visszacsavarom a csigaívet, körbeér. 3. Megbélyegzett, matricázott városi emlékek a turisták, kötött formákat szétírók-feszítők a gondolatok: „A világ nem megismerni való, szavakkal nem leírható, de akkor mire jó?” 4. Magyar vers, mely leginkább egy reklámplakátra hajazva merész szókapcsolatokkal (MA SOK BABA HARAP/RONDA MESE-FA/HIRES TUTAJEMBER/BOCI-HERE/HOLD-TEST/HAT ELEVEN EMBER-COMB/HOL VAN A CUMI? MAMA!/HAT BANDITA KERESTE//--) hozzá balra szómagyarázatok, fent képekből fecnik, a humor a remény, felülírja a zűrzavart. www.juhaszrokko.eu/urban_memoire/ (Posztmodern ikonok. Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2012; Urban mémoire. Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2012) 91 �Ami marad Pörzsölődő darazsak Ádám Tamás: Tetovált csuhébabák Összegyűjtött versek 1982-2010 GOMBÁR ENDRE Nem azért vagyok elfogult Ádám Tamás iránt, mert magam is a Civitas Fortissimában, Balassagyarmaton születtem – néhány évvel korábban, mint ő –, hanem azért, mert igazi, jó költő. Közhelynek látszódhat e kifejezés, de nem az. Jó, nem is vagyok elfogult. Tárgyilagos leszek. Ígérem. Amióta 1988-ban debütált Gyökerek lélegzése című verseskötetével, sok versében világosan tetten érhetők az erotikus élmények, horribile dictu, az erotikus tapasztalatok és a szexualitás töltése. Ezek is nagyon emberi, nagyon szép képek, kifejezések, sosem naturalisztikusak, ám realizmusukhoz nem fér a legkisebb kétség sem. Ugyanez áll a Tetovált csuhébabákra is. A másik vonulat édesapjának második világháborús katona-sorsa: „a második háború / bakancsainak nyomát/őrzi homlokod / azóta mulatsz szüntelen / könnyeid felisszák szilvafáid / nem vigasz hogy gyökerükben / folytatod tovább (…)” És édesanyjáé is: „este fiának sző / gyémánt álmokat / ki már megtanulta / a pokróc-szavakat / rózsafüzérre fűzni (…)” Nem hiányzik verseiből a politikum sem, de nem a napi politika szintjén politizál, szavainak mélyebb az értelme: „Manapság / fanyar bort isznak a költők / szívükben pincehideg kor / vöröslik / sápadt füstöt szögez szemöldökükre / az őszi hajnal” – írja Cigányúton című költeményében. De térjünk vissza egy pillanatra az erotikához. Talán az egyik legszebb 92 �Ami marad ilyen fogantatású verséből, idézem itt: „megnyílsz / annyira nézlek / hogy fáj a szemem // combodon / darazsak pörzsölődnek / mámortól reszket / az ágy csapolása (…)” Nagyszerű példa a finom, mégis zsongító érzékiség megjelenítésére. (Combodon darazsak pörzsölődnek) A Halmozottan hátrányos címet viselő versében összetett a mondanivaló, az „üzenet”, az egyén és a társadalom, a közösség depressziója egy tőről fakad, ezt a tövet előbb utóbb ki kell, ki fogjuk irtani… Sokat lehetne írni, mondani erről az értékes és jól válogatott verseskötetről és szerzőjéről, Ádám Tamásról, megérné. De a kritikus is gyarló. A ritkán előforduló modorosságok mellett elsősorban telitalálatokkal találkozunk Ádám kötetében. A kötet elolvasása, és főleg megértése nem könnyű és nem gyors feladvány, de az irodalomkedvelőknek föltétlen élvezet. Jó szívvel ajánlhatom nekik, nem csak a balassagyarmatiaknak, nem csak a palócföldieknek, nem csak a Nógrád megyeieknek, hanem mindenkinek, aki Ádám Tamás országos hírű költőt, publicistát, szerkesztőt, főszerkesztőt már jóval korábbról is ismerték. (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2010) 93 �Ami marad Varázstalan leckék, fahéjas csigák Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz : DEBRECENI BOGLÁRKA Az Éjszakai cirkusz varázslatos világba röpíti el olvasóit, bűbájos és elbűvölő, misztikus és könnyed olvasmány, igazi „menekülőregény”. Titkon vágyunk arra, hogy időnként kiszakadjunk a mindennapok valóságából, átlépjünk a realitást a fantasztikumtól elválasztó határvonalon. Erin Morgenstern megteremti azt az atmoszférát, közeget, ahol jól érezzük magunkat, a mesevilágot, amiben elmerülhetünk, annak ellenére, hogy története, annak időbeli elhelyezése és központi helyszínének megválasztása szerencsésnek és stílusosnak mondható ugyan, de nem túlságosan eredeti. A 19. század vége, a 20. századforduló, és az azt követő néhány év az ipari, gazdasági, polgári felemelkedés, a technikai fejlődés, a művészetek megújulásának kora, valamint az elvágyódás időszaka volt, egyszerre, az amerikai írónő Londonja pedig a cirkusz születésének, debütálásának helyszíne, a társulat vándorlásának kiindulópontja, mint Angela Carter Esték a cirkuszban c. (1984) munkájában. Morgenstern sztorijának minden szála előirányozza a közönségsikert. Olvashatunk mágusok rivalizálásáról, szenvedélyes, tiltott, a beteljesülés lehetőségét magában hordozó és viszonzatlan szerelmekről, illúziókról, cirkuszrajongókról, gyermekekről, fényűző szalonéletről. Az Alice Csodaországban, a Charlie és a csokigyár, a Tim Burton-filmek és a Walt Disney-mesék képi világa tagadhatatlanul rajta hagyta lenyomatát az eredetileg vizuális művészetekkel foglalkozó Morgenstern munkáján. Az említettek mellett érződik rajta J. K. Rowling, Edward Gorey és Christopher Priest hatása is, akiket az író kedvenc alkotói között említ több általa adott interjúban, Priest The Prestige-éből (A tökéletes trükk) például a „párbaj” motívumot kölcsönzi. Az átvett elemeket Morgenstern ügyesen rendezi új alakzatokba, minden formát, klisét kibővít, átszerkeszt, egyedivé tesz. Az idős mágusok tanítványaikon, Celián és Marcón keresztül küzdenek meg egymással, nem közvetlenül. Különleges megoldásnak tekinthető az is, hogy maga a cirkusz a ring, ahol Marco, a vetélytársak egyike, valójában nincs jelen, az intézmény alapítójának asszisztenseként a távolból figyeli, irányítja 94 �Ami marad az eseményeket, reagál az „Álmok cirkusza” illuzionistájának lépéseire. A különös Le Cirque des Rêves ráadásul teljesen más, mint hagyományos társai, sötétedéskor nyit, hajnalban zár, elegáns, fekete-fehér, folyamatosan növekszik és váratlanul érkezik. Morgenstern első regénye megjelenése után, 2011 őszén, heteken át vezette a The New York Times bestsellerlistáját. Rövid idő alatt számos nyelvre lefordították, kedvezően fogadták, megvásárolták a filmes jogait, mégis, a kritikusok és a bloggerek is több ponton támadták. Mind az amerikai, mind a magyar olvasóközönség felhívta a figyelmet a személyiségábrázolás elnagyoltságára, Morgenstern ugyanis bizonyos szereplők esetében nem foglalkozott eleget a karakterek érzelmi világának megjelenítésével. Emellett néhányan nehezen barátkoznak meg a mű szerkezeti felépítésével, a metaforák kidolgozatlanságával, az allúziókkal, például az erőltetett Shakespeare-utalásokkal, vagy a túlírt szentenciákkal, példabeszédekkel, ez utóbbiakkal nem véletlenül. Azt azonban minden kritikusa elismeri, hogy Morgenstern kiválóan bánik a szavakkal. Misztikus mesélői stílusa magával ragadó, lenyűgöző a karamellás pattogatott kukoricák, a fűszeres almaborok, a mogyorószemű-medvecukorfarkú csokoládéegérkék, a cukros-fahéjas csigák misztikuma, a mozdulatlan, élőszobor-szerű történésnélküliség, és az idősíkok-helyszínek váltogatásának vibráló dinamizmusa között feszülő ellentét. Ellenállhatatlanul vonzó a talányokkal teli, folyton bővülő labirintus, a törékeny Jégvirágok kertje, a sós leheletű Könnyek tava, a fehéren lobogó örömtűz, az égő gyertyákkal teletűzdelt kívánságfa, a griffmadaras varázskörhinta, a látványos meglepetéseket tartogató sátrak szimbolikus világa, a rejtett erők által mozgatott tömeg. A szerző mindent részletesen bemutat, amit be akar mutatni, az „eltávolítás” részéről szándékos, a hangulatteremtés egyik fontos eszköze. Nem kell megismernünk minden akrobatát, különös figurát, helyszínt, tárgyat, elvarratlan szálat, mozgatóerőt. A cirkusz megtartja titkait, hiszen éppen rejtélyessége miatt ellenállhatatlan, ha lelepleznénk, elveszítenénk, és akkor nem pusztán a fekete-fehér csíkos sátrak porladnának szét a semmiben, hanem elvesznének az álmok, elhalna a remény. Morgenstern remekül ábrázolja a láthatót és a láthatatlant, de a küzdelmet, a szerelem dilemmáit is, a kételyt, a rivalizálást, az elbizonytalanodást, a vágy természetét, az egymástól való függést, az érzelmek (meta)fizikai megtestesüléseit, a másik által való önmeghatározást, az önfeladást mint beteljesülést. Rakovszky Zsuzsa fordítása tökéletesen visszaadja az eredeti mű hangulatiságát, a Libri Kiadónak köszönhetően a kötet igényes külső és belső megjelenése az angol kiadáshoz igazodik. Bízzunk benne, hogy a 2013-ra tervezett The Night Circus mozifilm sem okoz majd csalódást. (Fordította Rakovszky Zsuzsa. Libri Kiadó, Budapest, 2012) 95 �Szerzőinkről BARNA PÉTER (1988, Sárospatak) kritikus, szerkesztő, újságíró DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő GOMBÁR ENDRE (1938, Balassagyarmat) író, műfordító, irodalomtörténész GYŐRI LÁSZLÓ (1942, Orosháza) költő KÖTTER TAMÁS (1970, Csorna) üzletember, novellista KRAJNYÁK ÁDÁM (1990, Miskolc) költő MENYHÉRT ANNA (1969, Budapest) irodalomtörténész, költő, író NYERGES ANDRÁS (1940, Budapest) író, költő PUCHER BÁLINT (1989, Pécs) költő, kritikus SHAH GABRIELLA (1975, Salgótarján) művészettörténész SULYOK LÁSZLÓ (1944, Nagybátony) író, újságíró SZÁSZI ZOLTÁN (1964, Tornalja) író, költő SZÁVAI ATTILA (1978, Vác) író TÓTH KINGA (1983, Sárvár) költő, szerkesztő VASS TIBOR (1968, Miskolc) költő, képzőművész ANTAL ANDRÁS (1950, Pásztó) keramikusművész A budapesti Képzőművészeti Szakközépiskola tanulója, a Magyar Iparművészeti Főiskola szilikátipari-formatervező tanszékének kerámia szakán diplomázik Mesterei Csekovszky Árpád, Litkei József és Kovács Ferenc 1975 és 1984 között a Romhányi Kerámiagyár munkatársa 1979ben és 1981-ben részt vesz a Siklósi Kerámia Szimpózium munkájában A Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdiónak többször ösztöndíjasa, 1999-től művészeti tanácsadója Díjai: 1976: FIM Alkotó Ifjúság Pályázat, különdíj; 1977: Madách-díj (Nógrád Megyei Tanács díja); 1977: Kiváló Dolgozó; 1979: SZOT-díj; 2003: Gádor-díj; 2006: Ferenczy Noémi-díj Köztéri művei: Növényi ornamentika, Gyógynövények (dekoratív festett síkkerámia, 1983, Debrecen); Tarjáni fal (kerámiarelief, mázas samott, 1988, Salgótarján); Rajeczky Benjámin-emlékfal (1991, Pásztó) KAPILLER FERENC (1983, Sepsiszentgyörgy) képzőművész, költő Egyéves kora óta Magyarországon él Középiskolás évei alatt Tolnay Imre tanítványa Győrött Építészetet, informatikát tanult, végül szakácsként, rajztanárként és filozófusként végzett Szombathelyen 2010-től régészeti rajzolóként tevékenykedik, könyvillusztrálást, grafikai munkákat vállal Zenével, versírással foglalkozik Helyreigazítás (2012/3., 81. o.): Gréczi-Zsoldos Enikő 2012-es, a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet által adományozott díjának pontos megnevezése: Kulturális Tevékenységért díj. A részleteket lásd: http://www.bbmk.hu/page.php?19. 96 � Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/09642bcad50b7cd1ef0e56a12c169383.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2012 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2012/5. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2012 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/f143eba32894759d3531e31d1d930b32.pdf df4deb27f6977668a0bc88adc1b131cb PDF Text Text Város/kép Kovács Bodor Sándor Dukay Nagy Ádám Kőrössi P. József “kávéházi szegleten...” Németh Zoltán Nyerges Gábor Ádám TARTALOM Az első hó (fotó) Eggyel több A kép címe nálam: Érkezők. (Nyurga lány az átló közepén) Magzatnyelv (Mondatok a semmiből, sehová) Feljegyzések készülnek I. / Tavaszváró / Ezerszer is / Himnusz a Kényszerhez / Fogom a listámat Paróczai Csaba forgolódva, hencseregve / mintha mindegy / csillagászati megfigyelés Szegedi Kovács György Kőszikla / Út Nagy Zsuka szerelempedikűr / köménymag / reggeli Paul Verlaine II. Fülöp halála (Fordította Térey János) 100/másod/percesek Szávai Attila Próza és vidéke Tandori Dezső Csobánka Zsuzsa Zoltay Lívia Kutatóterület Menyhért Anna Találkozási pontok Csongrády Béla Kovács Tibor Kép-tér Shah Gabriella Kanyó Emma Ami marad Kurdi Mária Szendi Nóra Nagy Csilla Turi Márton Debreceni Boglárka 3 4 5 7 9 16 20 22 25 Rozmaring, papaya 31 Triptichonalkalom (3) A kezdettelenség és a befejezetlenség közt Fal mellett / Őrláng Ébredés / Egy aluljáróban 33 36 42 A másság kánontalansága: a boszorkány (Czóbel Minka) 46 Mikor kész egy szobor? Beszélgetés Molnár Péterrel 61 Várostörténeti párhuzamok (Gyöngyös, Rimaszombat, Szécsény) 65 „Minden bajban védelmező” Világot építeni. Beszélgetés Valkó Gyulával Az angol nyelvű abszurd színház eleven öröksége (Nyusztay Iván: Az önazonosság alakváltozásai az abszurd drámában) Himnusz a Kölcsönvett Szavakhoz (Nyerges Gábor Ádám: Számvetésforgó) Mesemorzsák (Soós Éva: Csalogató) A hanyatlás mámora, avagy borgőzös mítoszok unalomról és haragról (Kálmán Gábor: Nova) A Piccadilly Vénusza (Angela Carter: Esték a cirkuszban) 69 75 77 81 85 87 94 �A lapszámot Valkó Gyula munkáival, illetve azok részleteivel illusztráltuk. A borító a Passion fruit felhasználásával készült. A művek megtekinthetők az alkotó blogján (www.gyulavalko.blogspot.hu). A 3., 4. és 5. oldalon Kovács Bodor Sándor Az első hó című fotója és részletei szerepelnek. A 61., 64. oldalon Molnár Péter Förster-szobra (forrás: www.tarjanikepek.hu), a 69-74. oldalon a Palóc Múzeum Minden bajban védelmező – orosz fémikonok a 18-20. századból című kiállításának tárgya látható (Shah Gabriella felvétele). Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Nógrád Megyei Intézményfenntartó Központ Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 Internet: www.bbmk.hu E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézetnél, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2012-ben megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �Salgótarján 90 Város/kép Kettő van (kettő az egyben II.) Van egy kép, kb. Salgótarján (kb.S.). Van egy fotós, Kovács Bodor Sándor (KBS). Vannak írók, alkalmanként ketten. Egy, aki ezt látta, szinte nap mint nap. Egy, aki jóformán csupán a képet.* Mi mondható el egy kilencvenéves helyről. Mi mondható el, ha csupán papíron az. Körülbelül semennyi (kb.s…). Talán csak ez.** * Kovács Bodor Sándor: Az első hó ** és boldog évfordulót… 3 �Város/kép Salgótarján 90 Eggyel több DUKAY NAGY ÁDÁM Neeli Cherkovski-variáció Barátom, ezeket az utcákat is jártam, amikor Walt Whitman ugrálókötele állandó otthonra talált fejemben. A nappalokon sötét szemüvegben, ideoda vetett árnyékommal és húszévnyi meditációmmal táncolva osontam keresztül, vérző éjszakáimat öreg sebkötözők látták el az első hótól az utolsó hőségriadóig. Sorakoznak azóta az évek, akár a tehervagonok a külső pályaudvaron. Nincs több dzsessz, sem klasszikus gitár, csak a lejárt idő vén kerekei csikorogják: ki kellene végre evickélnem a reménytelen vágyakkal teli mocsokból. Abba kellene hagynom a szarakodást, és nyíltan beszélnem arról, mit éreztem, amikor hirtelen elszíneződött a város arca. Összpontosítanom kellene, pénzt keresni és tanulni és utazni – de mindez olyan ködös, palaszürke, életlen. Szívesebben odacsörögnék Blake-nek és Shelley-nek, Kerouacnak, Ginsbergnek, Bukowskinak, H. S. Thompsonnak, Ira Cohennek – áthívnám a fiúkat, nézzék meg az épp bérelt kecómat, szívjunk egy kis hasist, igyunk meg pár üveg piát, de akár mocskosul be is téphetünk, el is ázhatunk. Mi mást tehetnénk a mi korunkban az idő végén vagy hajnalán? Mert most kezdek öregedni. Ami, s ahogyan eltelt-múlt eddig, fölkészületlenül ért, de elvezet majd talán a saját, vágyakon kívüli, túli nyugvóhelyemhez. Mert lehet, tényleg vétek élni és megragadni egy csöppnyi szerencsét. Én legalábbis úgy érzem, piszkos bankjegy vagyok, amely kézről kézre jár, s csak addig tartanak meg, míg valamiért meg nem fizetnek velem. A remény, nahát, hogy megállapodom, beválthatatlan valuta. Eggyel több szakállas-bozontos öregfiú lépdel csak velem a lépcsőn Xanadu felé, hogy megtudja, hogy hívják a lelkét, létezik-e még a sápadt, elszíneződött arcú odahaza, s ha igen, hol van mindig. 4 �Salgótarján 90 Város/kép A kép címe nálam: Érkezők Nyurga lány az átló közepén KŐRÖSSI P. JÓZSEF Tél van, ha első hó, akkor biztosan november, esetleg december. Tiszta, mint az első, persze mégse, mégis éppen annyira. Bruegelnél nem ennyire tiszta, az biztosan nem első. Játszótér, ahova nem viszik ki a gyereket. Ezen a napon biztosan nem. Mögötte, kitaposott úton (alatta aszfalt) férfiak, hárman, férfiak. A középső talán mégis nő, nyurga lány, igen, az átló közepén, osztja a férfiakat kettőbe. Behúzza a fejét, nem annyira, mint a mögötte érkező fiú, aki jobban. Érkeznek, mert érkeznek ők mind a hárman. Munkába vagy kocsmába érkeznek perceken belül, a jobboldali, a csomagos, órák múlva. Valahol a közelben vasúti állomásnak kell lennie, onnan is érkezhetnek. Ezekkel a léptekkel nem elmenők, érkezők inkább. A nyurga lány nem kocsmába, neki a kocsma nem munkahely. A fiúnak sem az, hátizsákkal a hátán még érkezhetne akár kocsmába is, de van egy másik zsákja, az elején, azzal már nem. Akinek két zsákja van, az nem kocsmába érkezik. Talán reggel van, talán alkonyodik, inkább reggel mégis. Egy biztos, ha az égboltot nézem, esni fog, még hullani, még nem este ki magát (az este), még nem hullotta ki magát (a reggel). A fákat és az embereket kivéve, lássuk csak, minden szögletes. Éppen olyan, amilyen nem a mi világunk, látszik az emberekből meg a fákból. A távoli műtárgyakat, a legtávolabbi befejezetlen épületet a hó gömbölyíti, a tél. Micsoda szerencse (belelátjuk), a kerítésrudakat is a hó gömbölyíti, ami henger, nem szögletes. Egyszer jártam itt, valamelyik gyerekkorban, akkor is (akárcsak most) valakinek a gyerekkorában, a tiedben, nem az enyémben. Mondja. Ki mondja? Akkor jártam benne, amikor a gyereknek nem tűnik fel, hogy a részegek boldogságra ítélt emberek, csak éppen az ítélet végrehajtása késik. Amikor elkezdődött, akkor a történetben már minden benne van! A 5 �Város/kép Salgótarján 90 boldogság is: ezek a férfiak, közöttük a nyurga lány a férfi átló közepén, itt, most, és erre a napra, boldogtalanságra ítélt emberek. Az a majdnem öregember, a gömbölyű kerítéskaróval egy mélységben, kezét zsebre dugva kifelé megy (az ítéletből), és így marad bent. Soha ne tudd meg, ki ő. Nyurga lány az átló közepén. Rend van a fák között, meg a tetőn, minden tetőn. Meddig kellett várni rá, keresni a helyet, a helyét a rendnek, ahonnan rend a rend, átló az átló, a fákon hó a lomb, és még marad. A zöld lombot a tavasz hozza, a nyár tartja, az ősz viszi. A hólombot a tél hozza, nem tartja, és elviszi. Honnan hozza, meddig tartja, hová viszi? Két panel között, nem úgy pontosan középen, mint az átló kellős közepén a nyurga lány, csak törekszik pontosan középre a torony. Ezt hívnák kompozíciónak? Itt egy közép, ott egy közép. Ez lenne az, ami meg van csinálva? Meddig kell várni, hogy kirakják, kitegyék a történetet. Hogy egy történetet kirakjanak, kitegyenek a masina elé, meddig? Kovács Bodor Sándor képei nem hozzák a történetet, hanem leteszik. Mint keresztútra a keresztet, mint kikötőbe a kóbor kutyát, egy temetőt, egy temetőt. Ide meg letették ezt a három embert, a nyurga lányt az átló közepébe, hogy elkezdődhessen a történetük, mint azoknak: a keresztnek, a kikötőnek, a temetőnek, a temetőnek. (Ha még nem voltál, legyél az egyik életedre egyszer kutya, egyszer kóbor, egyszer kereszt, egyszer kikötő, egyszer temető, temető). Van az úgy, hogy a helyet nem kell keresni, és nem keresni kell, a helyben benne vagyunk, és egyszer csak észre is vesszük. A fotográfia lényege ez, utólag észrevesszük, utólag vesszük észre. És nem mondjuk: hoppá! Minden 200, gondolom, forint. De nem forint. Vagy 280, messzire van, esetleg 260. Amit elsőre megtudsz, abban később elbizonytalanodsz. És rákérdezni kezdesz. Ki az, az a negyedik, a hívogató próbababa az üzlet előtt, a minden és a 280 között, alatta, középen, lent, pontosan a felezővonalon, ki az? Ő lenne az, aki megérkezett? Próbababa korszerű pufajkában? Előttünk az egyetlen kordokumentum? Ahonnan nézhetem én, innen, benne van a 200 meg a 280 forint, meg a 260 (huha! történelmi korszakának) filozófiája: legyél olcsóbb, mint az árud. És akkor elviszed. Bodor nem viszi el (drágán fizet). Ha már oda tették, ott marad a történet kiterítve. A nulla Bodor képein nem szögletes (na, ki mondja? – olyan, amilyen). Az emberek, a fák, meg a nulla ezen a világon az, ami, és nem szögletes. Minden, ami nem szögletes: dermed és él. A többi csak dermed. Költészet, a kör legömbölyítve. 6 �“kávéházi szegleten...” NÉMETH ZOLTÁN Magzatnyelv (Mondatok a semmiből, sehová) VS-nek 4.2.4.1. Keserű a pohár széle, mert a saját nyelvemet iszom folyton befelé. És végtelen. 7.2.2.5. A szájban fél liter vér, azon keresztül beszélget. De zavar minden, ami emberi. 8.2.2.3. Hangok, hamarább eltűntek, minthogy megszülettem volna. Ízek, képek, mondatok nélkül. Mire megszülettem, nem volt se anyám, se félelem. 8.2.2.4. Majd akkor, ha papír fog papírra írni. 7 �“kávéházi szegleten...” 8.2.3.1. Letörted az ágat, amin elhajóztam volna a következő szigetre. 8.2.3.2. Kulcsok, amelyeket csak újabb kulcsok nyitnak. 8.2.3.4. Volt egy hely a kertben, ahová egész egyszerűen sosem esett az eső. Nem találta el. 8.2.3.6. Jelentés: szavak szúrnak halálra más szavakat. 8.2.3.7. Az a szék üljön le! 8.7.7.1. Az olvadó jégcsapból fokozatosan, lassan, napok alatt, lecsöpögött egy ember. Összeállt emberré. És innét kezdve, azt tehetsz vele, amit csak akarsz. 8 �“kávéházi szegleten...” NYERGES GÁBOR ÁDÁM Feljegyzések készülnek I. égett műanyagszag villamoszaj és madárcsicsergés elnyomok egy pókot a kabáton minden egyes másodperccel kevesebbet élek és nincs kit felhívni ezzel akadnak még ülhető padok néhány fröccs úgy fél órán belül ismeretlen nőkre gondolok csak egyre feljegyzések készülnek isten tudja kinek még jó hogy hoztam tollat újabb értelmeket nyer a csend megszólíthatnék valakit hogy tudja-e mire való egy ember egyszer be kéne szerezni egyet négy kamaszsrác meg egy lány lila télikabátban ő viszi a gitárt kezdek kiegyezni a hittel hogy ez így mind mind rendben van 9 �“kávéházi szegleten...” mennyit olvastam róla mégsem tudom hogy kötődés-e egy kósza kéz a farkon vagy öl az ölben télen vízparton próbálok jó szívvel lenni magam iránt nem az a kérdés hogy lesz-e másképp hanem hogy az majd másképp lesz-e meg hogy meddig kell még itt ülni és honnan jön egyszerre ez a sok babakocsi meg hogy kit kéne hívni 10 �“kávéházi szegleten...” Tavaszváró mint az újratölthető elemek tisztulnak egyre a tüdők tavaszodnak a lakótelepek összezárnak rajtunkfeledett egymásalakú te-hegek befelé kéne mérni az időt és megtelnek színekkel a képek rügyeket bont aki elhunyt sőt újra leírhatnánk hogy lélek a szemnek is mindent de a kéznek is szabad most mindent kérek kár hogy mire…, már mindez elmúlt 11 �“kávéházi szegleten...” Ezerszer is kérlek legelőször is hogy lehessen tőled kérlek téged sosem volt hogy ilyen őszintén kérlek hogy mivel rossz vagyok s eljátszani nem tudom kérlek hogy lássák rajtam most kérlek hadd lehessek boldog hogy ez egyszer megnyugodjanak felőlem kérlek hát édes ezerszer is kérlelt magam 12 �“kávéházi szegleten...” Himnusz a Kényszerhez Ó, Kényszer! szerkény szérkeny szérkény szerkeny Lásd, kegyedből már mióta az eszemet tudom modut domut mudot dumot todum tomud tumod dutom dotum motud mutod ezekkel múlatom fejben az időt zidőt ződit ződőt zidit s így hallgatom míg én vagy mások beszélnek nekszél nékszel nékszél nekszel s tudom, sosem felejtem bölcsőmnél susogott esküd küdes kedüs küdüs kedes miszerint e sok-sok felgyűlt karakterből bőlter beltőr bőltőr belter egyszer még tumor lesz leszmor loszmer loszmor leszmer ha egyáltalán megérem rem é lem nem rem é lem nem rem é lem nem rem é lem nem 13 �“kávéházi szegleten...” Fogom a listámat „mindenkinek, aki szereti” mindennap fogom ezt a képzeletbeli listámat a költőkről akiket utálok akik szarul írnak ÉS ellenszenvesek akik csak szarul írnak és akik olyan ellenszenvesek hogy minden higgadtságom ellenére sem érdekel hogy írnak minden nap fogom hát ezt a listát legalább az idősebbeket ne utáljam mégiscsak a hajlott kor eddig bejárt pálya már csak a megélteknek kijáró tisztelet és hát a pályatársak (ezek a rosszabbak) (ezek a rosszabbak?) ha csak egy nap szabadulhatnék legalább ezeknek az egymási seggekben forgandó körbekörbekörbe nyelvek pillanatfelvételeitől ilyenolyan naplóktól beszámolóktól tudósításoktól hogy fölhívta-e hogy ír-e róla hogy mi volt rajta ki volt rajta mennyit keres megkapja-e ha nem ő kapja ki kapja meg (nőt, fickót, díjat, pénzt) könyörgöm uram a felük fiatalabb nálam holott nem hogy tojáshéj a seggemen de magam vagyok a tojáshéj néha úgy érzem 14 �“kávéházi szegleten...” mindennap minden áldott nap elhatározom hogy elolvasom MÉG EGY versét meg még egyet hátha az kevésbé minden egyes beszámolót elolvasok az összes rendezvényről és pofavizitről hátha hátha tényleg ha adná az isten hogy bennem legyen a hiba mindennap fogom újra meg újra ezt a rohadt listámat a költőkről akiket utálok és minél több a név akiket minél jobban utálok gyűlölök átkozok hogy tehetségtelen törtető aljas tehetségtelent mondtam már? számító elvtelen gazember állatok így fogom minden áldott nap ezt a kurva listát aztán nap végére nem megint csak én vagyok rajta? 15 �“kávéházi szegleten...” PARÓCZAI CSABA forgolódva hencseregve látja kedves rosszul alszom vagy nem is alszom már hencsergek csak forgolódom tíz ujjamba kapaszkodom ki magamban bíztam magamban már nem bízhatok maszatolok hát s kapkodok szólok magához is keresve keresetlen szavam együgyű ima és számot adok csak úgy csöndben (sul viso una lacrima) mindegy talán ez is ki lenni akarna túl elvégzetten s a végezetlenen innen rekedve mint szélső pontján egy tétova inga (volton volt és még való) egy pillanatra megáll és látja még azt a másikat rádobva egy kerevetre csöndes ágyban hanyatt fekve forgolódva hencseregve 16 �“kávéházi szegleten...” mintha mindegy olyan az év mintha nem is volna mintha mindig minden összefolyna reggel az esttel tegnap a mával s az egész a semmi unalmával létkérdések néhány lottószámmal remények cserélnek anyagárral a neved is mintha mindegy volna akárha helyettem más csókolna más a fiú s lehet más a lány is a találkozás rég nem fatális nincs villám csak hűvös őszi zápor dallá vált az ifjúsági tábor mindaz mi volt mintha nem is volna a csónak a parton felborulva nincs hamis de semmi nem reális hazudok hát s hazug a világ is mit érzek s mondok tudom nem úgy van csak úgy világit mint hold a kútban s a kötélen mintha harang lógna súlyos nyelve könnyű lábam volna 17 �“kávéházi szegleten...” csillagászati megfigyelés retrospektív anikó fekete lány volt és csak talán szép mondhatni inkább egzotikus fekete haj és fekete szem fehér lepedőn képzeltem el éreztem a fekete lyuk üzen vele hogy valami titkos vonzás mindig van valami sugárzás jön-megy a végtelen űrben rendet tenni anikó nem volt se nap se föld s végül nem szippantott magába ahhoz túl távol voltam tőle s még nagyon könnyű szinte láthatatlan és képzelt üstökös pályám már akkor is másfelé tartott ki tudja nem anikó nem volt szép nem volt világnak köldöke és csak így utólag hat minden egzotikusnak beszélni nem is beszéltünk legalábbis úgy nagybetűvel s talán még kisbetűvel se 18 �“kávéházi szegleten...” a haja fekete volt az biztos csak tudtam hogy van mint valami kísértő égi test s nem is tudom mikor tűnt el akkor mondták mikor más is kihullott a körből mert akkoriban nagyban változtak a bolygópályák münchen mint világnak közepe nevetséges ma már de egy viszonyítási pontot még mindig szeretnék és nőben egy feketét hát persze 19 �“kávéházi szegleten...” SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY Kőszikla Arcodon utak tépik szét szép okker mezőid. A hit csontjai ropognak. De itt, a lét jó verítéke a lélek sáros mélyét is kimossa, s e számtalan rengésben ingadozó ház mégis megáll. Miért is költöznénk el innen bárhová. 20 �“kávéházi szegleten...” Út Gondosan kikerüljük a hangyacsapásokat, szarvasbogarakat, az ehető gombákat. Közben nyomulnak az igék gondolatainkban. Sarkunkban macskatalpon oson a néma szorongás; az éjszaka sokat megenged magának. Kitaposott gyalogút, keskeny ösvény – előttünk nehéz fát cipeltek itt -, átszab hozzá a szél. 21 �“kávéházi szegleten...” NAGY ZSUKA szerelempedikűr Piros műanyaglavórban mosod a lábam. szerelempedikűr az ikeás párnán a hajszálam instant kávé és instant nap. Elkészíti magát. Megkavarja. Felmarja. Megissza. Telik a műanyaglavór. Múlik a nap. Kell az a vörös lakk Ma nem szerettelek. 22 �“kávéházi szegleten...” köménymag A húslevesbe a szerelmem mondta tegyek a húslevesbe köménymagot. – a joghurtba a rántottába a paradicsomos tésztába a rizsbe mindenbe pakolok köménymagot – és mindig eszembe jut a húslevesbe a szerelmem mondta tegyek – a szívem helyén köménymag – húslevest meg társnak és családnak csinál az ember. 23 �“kávéházi szegleten...” reggeli Hermelin sajt és cseh sör. melegszendvics és vöröstea olivás paradicsom pirítós és fokhagyma ülünk a teraszon nem birkózunk – nem szeretkezünk ülünk a teraszon és jó. 24 �“kávéházi szegleten...” PAUL VERLAINE II. Fülöp halála Louis-Xavier de Ricard-nak Hulltában vérzi be a szeptemberi nap A búskomor mezőt és a fanyar sierra Szegélyét, lassú köd szitál le távolabb. A Guadarrama küld a kiégett homokra Gyors futású habot, mely célpontot keres, Tükrén billeg zömök olajfák vézna karja. A falánk karvalyok eveznek szögletes Vonalban át a matt, vörösesbarna égen, S rikácsolásuk oly rekedt és ideges! Páratlan gőggel, a zenit előtt merészen, Sok nyolcszögű torony durva sora ragyog: Áll az Escorial gránitfala a fényben. A szögletes falon monoton ablakok, Merev, fehér, csupasz és dísztelen szegélyek; Majd koronák között faragott rácsfokok. Zaj támad, s éppolyan, mint pásztor fegyverének Ütését követő, üvöltő medvehang; S a hörgés a konok visszhangban újraéled: 25 �“kávéházi szegleten...” A sziklákra a hang hullámokban zuhan, S lassacskán elcsitul, fájón mormolva hosszan; Baljósan kondul a légbe az estharang. Fönn a várudvaron, egy homályos sarokban – Kígyóvonalban – zárt processzió kering: Pár fáradt szerzetes daróccsuhába bújtan Egymás után halad aszkétarend szerint, Derekukon kötél, kezükben karcsú gyertyák, S mezítláb kántálnak, hangjuk recsegve ing. – De ki haldoklik itt? Vajon kihez vezet hát E szalmával beszórt út, s e fátylas kereszt, Katolikus rítust követve, mért mered ránk? – A szoba tágas és magas, sötét. De neszt A rendkívül tömör, nagy mahagóniajtó Se kelt: olajozott a sarok, a retesz. Éjjelnél szomorúbb, bágyadt, vörösbe hajló Fénycsík szüremlik át az ablaküvegen S a kárpit ráncain: a csillogón kavargó Alkony fényt festeget a háztetőkre lenn, Tárgyak sarkára benn, a sötét mennyezetre; Fényudvara fura, mintha festményeken. Az áttetsző és mély homályban megremegve Mozgolódnak riadt férfiak s asszonyok, Lopóznak, mintha mind kóbor hiéna lenne. Csupa jól öltözött főúr és hölgy, lobog Bársony, szatén, brokát, a hermelin s a selymek: A luxust éltetik e pompás anyagok; Őrök páncéljai ragyognak föl a dermedt Homályt lyuggatva át, a soruk egyenes; Lám, háromnegyedes szögben csoportba gyűlnek. 26 �“kávéházi szegleten...” Egy férfi fekete palástban, pikkelyes Arccal meghajlik, a keze combját simítja, Az ágy fölé hajol, mint aki könyvbe les. Falmerev a függöny arany drapériája, Amott ében, magas baldachin komorul; Csüggnek gyémántszemek függönyráncon szikrázva. Az ágyban elaszott, sovány test; csókja hull Az olvasóra, mit kínban morzsol, kezén meg, E fonnyadt szőlőtőn, tíz kampós, görbe ujj. A szája hosszasan, tompán mormol, az élet Végső jele, talán már az agónia – Sóhaja pokoli bűzt ontva szerteszéled. Őszes, fakóvörös szakálla és haja, Sárgult csipkék szegik tisztátlan ágyneműjét, És mindenünnen az éhes tetvek hada Rajzik mohón elő és hemzsegve terül szét, Ellepi sűrűn a rőt arcú beteget, Egész sereg siet, kiszívni szörnyű vérét. Király, akit kopasz orvosa óvna meg, Ő Második Fülöp spanyol király – köszöntsük! Az alkóv rejtekén az osztrák sas remeg, S pár büszke címer a falon ragyogva fönt függ; Zászlókon fekete madarak, amelyek Ernyedten lógnak ott, nem volt sohase röptük!... – Az ajtó tágra nyílt. Éles fény tölti meg A szobát hirtelen és széltében kiterjed, Mint vízszintes lepel, belengi a teret; A fáklyahordozók elragadtatva lépnek: E tíz kapucinus imát mond sápatag, Végül kiválik egy, aki az ágy felé megy. 27 �“kávéházi szegleten...” Karcsú és fiatal, nagyon sovány alak, A lépte kőkemény, s Hitétől ösztökélvén Szempilláján ragyog folyvást a kábulat, Lépte határozott és súlyos, mint a Törvény, Ritmusra döng, amint a szőnyegen halad: Megy a király felé, a szemét földre sütvén. S a sorfal térdre hull, rajongó mozdulat: Háromszor szögezik öklüket mellkasuknak, Mivel a Szentséget viszi e vézna pap. A doktor kegyesen fordít hátat az ágynak: A testek orvosa ilyenkor már szerény, Átengedvén helyét a Lélek orvosának. Kínban fetreng Fülöp, csak az acélkemény Fráter érkeztére simul ki arca szépen: Nyugtatja a hitből táplálkozó remény! A szerzetes tüzes, éber tekintetében Vegyül az irgalom és a vád lázasan: Megáll az isteni törvény követeképpen. – Baljósan kondul a légbe az estharang. *** S a Gyónás kezdetét veszi. Elcsuklik olykor A Felség hangja, mely gyöngülő, vézna, halk, A máglyákról beszél, kínról, vérről, zsidókról. – „Mért kéne bánnia nemes buzgalmakat? Zsidót égetni, ez kegyes tett önmagában, Ön hű, igazhitű és minden tette nagy.” – És szinte megkövül az elragadtatásban A Tisztelendő, és fölveti a fejét – A Inkvizíció faragott kiadásban. 28 �“kávéházi szegleten...” Lélegzik a Király, és hangja gyönge még; Tépődve, mint aki rongyok közt kotorászik, Önvádtól lázasan kezdi történetét; Alakjára a fény tragikusan világít, Csontos arca, fakó homloka fölragyog; Ezt súgja: Flandria, Alba, rablás, halál, sír. – „A flamandok, akik lázongtak a papok Ellen, nos, igazán méltán bűnhődtek érte. Felség, ez nem lehet aggodalomra ok. Folytassa.” A Király don Carlost említette, S csordultak könnyei, erős csontjaira Tapadó, iszonyú arcbőrén szétperegve. – „Bánja tettét, enyém a föloldás joga. Az Infáns biztosan vétkes minden esetben; Spanyolországot a mocsárba húznia Neki se sikerült: angol eretnekszellem És összeesküvés – utálatos cselek! – Az Úr, az Atya és a szent Fölkentek ellen!” Áldást mondott a pap a nagybeteg felett Az összes bűnökért föloldozást keresve, Ostyát helyeztek az istenfélő kezek Királya bűnvalló nyelvére. Síri csendbe Dermedt az Udvar és sokat gyötört, fakó Szájak mondtak imát, halkan, senki ne sejtse, Őszinte a fohász avagy képmutató. – Ki látna rajtuk át? A csönd titkuk takarja, Minden mocskot a köd lep el, cinkos csaló. A Király áldozott, és párnájára hajtja Álmos, tikkadt fejét, s mámor vidítja fel, Mert Bűnbocsánata volt egyetlen jutalma, 29 �“kávéházi szegleten...” És a bizonyosság fénye arcán tüzel, Elégült mosolya száján kedvtelve játszik, Heves láz, angyali nyugalom tölti el. S körben a hercegek, a grófok és a márkik Aggódva lesnek; a Király lelke szabad, Derült, már följutott az egek magasáig; Utána hirtelen hörögve fölszakadt A búcsú melléből e fölséges betegnek: Minthogyha hurrikán döngetne romokat. És aztán semmi több; ezer lyukból kikeltek, Mint fészkeikből a fázós kígyók hada, A férgek, s hűlt bőrén tetvek közé vegyültek. – Jobbjára vette ma Fülöpöt az Atya. Fordította Térey János 30 �Örkény 100/másod/percesek Rozmaring, papaya SZÁVAI ATTILA Jó napot, látom, meglátta a standomat. És a gyereke is, igazán szép kisfiú, adok egy csomag retket, amiért ilyen cuki kis pofija van. Persze hogy ajándékba, mit gondol. Nyugodtan nézelődjenek. Majd addig én beszélek, hogy legyen valami kommunikáció, ne csak nézzünk, mint egy marék fejtett bab. Valóban szeretek beszélni, igaza van. Állítólag a zöldségeim is attól ilyen szépek, hogy folyamatosan szóval vannak tartva. Csak az a baj, hogy nem szólnak vissza, nem feleselnek, hogy elég volt. Mondjuk azért rendesen kiverne a víz, ha egyszer megszólalna a póréhagyma, hogy kuss legyen. Nekem nincs gyerekem, nem lehetett, ezért hagyott el a férjem, mondván, hogy nem akar tovább élni egy termékenységi zsákutcával. Miközben vele volt a baj. A spermáival. Kikészültem. Inkább a sztrádát választotta szegény. Mármint abban az értelemben, hogy leugrott a sztrádára a felüljáróról. Hogy valami hátha elüti. Amilyen szerencséje volt, egy teherautónyi naposcsibe közé esett, abba őrült bele. Nem lehetett gyereke, és aztán egyszer csak egy egész kocsi állatgyerek között találta magát. Nem lehetett gyereke, akármennyire is imádkozott, kérte az áldást, később már vasvillával fenyegette a papot. Az atya nem tudott mást mondani, hogy fiam, ha a Jóisten így látja jónak, neked nem lesz gyermeked, jöhetsz vasvillával, úthengerrel, gőzborotvával. A Béla meg csak nézte bután a cipője orrát. Szép az a karalábé, igaz? Az uram egész felnőtt korában gyereket akart, miközben még ő sem nőtt fel teljes egészében. Ezért inkább zöldséget kezdtem el 31 �100/másod/percesek Örkény árulni. Már három zsák krumpli látványa egészen megnyugtat. Reteküzér lettem, pláne meggymanager. Jó magának, hogy van egy kézzelfogható gyereke. Jó lenne nekem is. Nem itt ülnék hajnalban a piacon, hanem nézném, ahogy lépeget a homokozónak átalakított traktorgumiban, vagy ahogy véletlenül nekimegy fejjel a konyhaajtónak. Egy kis gondoskodás. Így meg csak annyi van, hogy hétvégente küldök a Bélának csalamádét a szanatóriumba. Tudja, a piac azért is jó hely, mert sok embert látni, ahogy mennek szépen a dolgukra, egy kis saláta, füstölt kolbász, gyerekkézben kitekert karú műanyagkatona, apai tökmaghéjköpködés. A múltkor jött egy ilyen tökmagos ember, és véletlenül ráköpte a héjat a standra, be a krumplik közé. Csak akkor jött rá a tett súlyára, mikor szájba vágtam egy köteg újhagymával, hogy én sem köpködöm otthon tele a hálószobát. Mondjuk az alváson kívül másra nem is jó mostanában. Egyedül vagyok a franciaágyon, fekszem, és arról álmodozok, hogy egyszer majd csak megmozdul bennem valami. Mostanában valahogy nincs funkciója a szexualitásomnak, mondjuk azért gyakran elkalandozok, mikor jön a mérnök úr, és mondja szépen, hogy fél kiló paradicsom. Csak hát nem merem én mostanában az új kapcsolatokat, mindig megijedek attól, hogy valaki gyereket akar tőlem. Mert azért mégiscsak felelősség. Na látja, ez itt a dilemma, az is rossz, hogy nincs gyerek, ha meg lenne, azért lennék tiszta ideg, hogy mikor borul rá a zsákos sárgaborsó. Nagyon értelmesnek néz ki a kislegény, de azért kivenném a kezéből a kígyóuborkát. Hacsak nem veszik meg. Na, a másik, amitől kivagyok, az, hogy jönnek és válogatnak. Összefogdossák a fél készletet, végigtaperolják a karalábékat, aztán meg mondják, hogy köszönik, és viszlát. Igaz, milyen szép az almapaprikám? Egyszer egy festő le is festett párat. Jött, hogy adjak neki valami normális árut képzőművészeti célokra. Fura egy ember volt ez a festő, azt mondta, ha vicces kedvében lenne, és én férfi zöldséges lennék, simán bekérdezne viccből, hogy hüvelygomba van-e? Hagyjuk. Mi a gyerek neve? Elemér. Komolyan? Nem egy tipikus gyereknév. Hozzá kell nőni, felfutni rá, mint a paradicsom a karóra. Én olyan gyereknévben gondolkodom, ami gyereknek is jó, de felnőttként is viselhető. És tudja min szoktam gondolkodni még? Hogy miféle folyamatok bújnak meg egy, mondjuk zöldség neve mögött. Hogy mi játszhatott le annak a lelkében, aki először mondta ki hangosan, hogy rozmaring. Hát nem gyönyörű? Vagy aki kitalálta, hogy macskapöcse, abban vajon mi dolgozhatott? És az, hogy papaya, az se semmi, igaz? Ugye. 32 �Próza és vidéke Triptichonalkalom (3) TANDORI DEZSŐ 33 �Próza és vidéke 34 �Próza és vidéke 35 �Próza és vidéke Fal mellett CSOBÁNKA ZSUZSA Harmadjára csengetett a két vénasszony, anyám a másodiknál lett ingerült. A kutyát úgy kellett visszafognom, pedig a kapuig alig tíz méter a beton, megérezhette, utálom az egészet. Fogtam a kutyát, közben úgy döntöttem, ha harmadjára is ők lesznek, elengedem a pórázt. Szóljon az édesanyjának. Örülni fog nekünk. Mondtam neki, és nem kíváncsi magukra. De anyám akkor már ott toporgott a verandán. Mi az Istent akarnak tőlem? A két nő beljebb merészkedett, anyám is elindult, szaporán ütögetve botjával a betont, hátha elijeszti őket. Nem ismersz meg minket? Anyám arca szürke maradt és feszült, épp így néztem én is két napja farkasszemet a fűvel, hátha megtalálom. A régi történetek bájában nem hiszek, ezek mind emlékeztetnek csak arra, milyen kevés is vagyok, mennyire kevés az élethez, hiába telt el annyi év. Leállítottam a motort, május ellenére erősen fújt a szél. Semmi dolgod erre, menj haza. A belső beszédre süket az ember, fájni akar, de én inkább hiú voltam, az nem lehet, hogy ne bírjam végigjárni a régi utcát. Az iskola mellett az útszéli árok most koszos, tele törmelékkel, üríteni való avarral. Akkoriban még kivezényeltek minket. Olyan nincs, hogy iskolánk tanulói ne tanulják meg a rendet. Mentem én is, utasításra, hátha felkap és magával visz a szél, és akkor megúszom a rendet. Az árokban a legjobban a tetemektől féltem, elkerülhetetlen volt, hogy a kezünkbe kerüljön egy-egy egér vagy patkány. Mereven tartottam a zsákot, nem néztem bele, aztán cseréltünk Lacival, én pakoltam a szennyet, ő feszítette a zsákot, muszáj volt belenéznem. Macskára azért nem számítottam. Kemény volt a teste, mint nagyanyámnak, akinek a halála után nem volt ember, aki rávegyen, hogy átmenjek a szobáján. Nagymama ott van, mondogattam, de nem hallotta senki, anyám meg jól arcul csapott, mint mikor meggyújtottam az 36 �Próza és vidéke osztálytársam haját. Maradj gyáva, fiam, süvített a fülembe apám mondata, de akkor már mindegy volt, anyatejjel ittam magamba ezt is. Anyám káromkodásai, miután apám meghalt, rendszeressé váltak, nők közül is csak a mocskosszájúak szólítanak meg. Ott álltam az árok mellett a hullamerev macskával a kezemben, a tanár úr meg rám förmedt. Az Úristenedet, hát nem dobod ki azt a macskát. Másnap elővett az órán, tudom-e, ez nem járja, nem vagyok jó úttörő, a tisztaság mindennél előbbre való, és máskor tartsam a szám. Mert anyám reggel bent járt az igazgatónál, hogy Éljen Kádár-elvtárs, tisztelt Igazgatóelvtárs, de az mégse járja, hogy a fiam elhullott állatokat fogdos. Aznap délutánra lázas lettem, rázott a hideg, és nem értettem a kémiatanár egyetlen mondatát, zúgott a fülem, csak arra vágytam, végre nagypapa a fejembe nyomjon egy barackot. Gondoltam, ha kialszom a nyávogást, vasárnap megint lovira megyünk, és akkor végre rend lesz, és ennek Kádár-elvtárs és az Igazgató-elvtárs is örül. De vasárnap lovi helyett anyai nagyapám kézen fogott, és mire a sarokra lévő bodegához értünk, úgy csatolta le az óráját, mintha épp lefekvéshez készülődne. Így képzeltem, pedig sosem láttam nagyapát óra nélkül aludni, nagymama szidta is érte mindig. A kis ablak mögött aprócska bácsi, ijesztő horgas orra az üvegig nyúlt, miközben mustrálgatta nagyapám óráját. Mennyit ad érte? Kétszázat. Jó. Ebben a mondatban üres járatok nőttek, nem volt benne nagyapa izzadt homloka, sem dédnagyapám csuklója, ahogy kihűl, és az óra megáll a szívritmust követve. Üres járatokban cikázott nagymama habos csipkés esküvői ruhában, anyám akkor még meddő káromkodásai, ahogy az asztalra dől. Légüres térben kergette egymást nagypapa dohányfüstje, a muskátlik a verandán, az összes lehullott szirom, ami miatt átkiabáltak a szomszédok, szednénk össze már, az Úristenit. Azt is csak én hallottam, nagymama süket maradt a szomszédokra. Csak a szagokkal foglalkozott, amikor vasárnap a húsleves mellett égett olaj szagát keringette az utcában. Nagypapa hazafelé nem beszélt, különben sem sokat, de nekem most vészjósló volt a csöndje, talán jobb lenne tartanom a ritmust, nem elvéteni, ahogy a lábait emeli. Megálltunk a közelebbi bodegánál, nagyapa letette a pénzt, aztán visszakapott egy ötvenest. Nagymamának az asztalra tette, és a verandán kiült a tonettszékre, hogy elszívja a frissen vásárolt szivart. Néztem, hogy eregeti a füstöt, hogy száll az ég felé vagy épp a földre a pernye, élettelenül kapkodtak egymás után, míg nagyapa némán mélyre szívta. Ez most a csat, ez lehet a számlap, a kis aranymutató, így mértem az időt, de elvétettem, mert a számolás szerint az óra már rég elégett, nagyapa viszont még mindig csak a szivar felénél tartott. Nézett a levegőbe, ahogy anyám a két vénasszony szemébe, és én a fű közé, kutatva, pár nappal korábban a szálak között. Mert a láz 37 �Próza és vidéke hazáig átkozott, az iskolából kilépve többször le kellett ülnöm a földre, megszédültem, csavarta a gyomrom a hányás. Vissza-visszapillantottam, a nagyobbak nehogy meglássanak, bent tartottam az öklendezést, de újra és újra megrándult a testem és a szám. Gondolom, akkor veszthettem el. Nagyapa csak szívta a füstöt, az arcát boldognak láttam, talán nekem is ennyi kellett volna, mikor elhagytam a töltőtollat az iskolautcán. A szégyen napokig kísért, nem volt bennem akkor már semmi büszkeség, négykézláb túrtam a füvet, aztán a földet is felástam puszta kézzel, hátha előkerül az átlátszó töltőtoll. Együtt játszottunk Battonyán. Anyám mesélt régen erről, amikor noszogattam, hogy ő Battonyára többet az istennek se, mert Ráhel és Anna azóta biztosan odalett, hiába bújtatták őket. Őt erre ne emlékeztesse az élet. Nem is látom, csak érzem anyán a változást, épp látószögön kívül van, ahogy a kutyával küzdök. Az még bizalmatlan, morog, anya, közben érzem, rendül, megindul benne az a sok üres tér, telítődnek a kitisztított árkok, valami szél jön, aztán víz, és hömpölyög. Elmossa a törmeléket, a macskatetemet, nagyapát is inkább kimossa a régi lakásból, minthogy költöznie kelljen halála előtt. Anya áll, de érzem, a föld remeg, de mégse riaszt a víz, talán a tollamat se kell keressem végre, ide öklendezi, vagy én felejtem el végre. Őrláng Mondhatta volna később, hogy az ilyen lehűlésekkel vigyázni kell. Mert a májusi eső megint hideg volt, a kertben méteres kilengésekkel csavarta a jegenyefákat, felettük pedig égő rózsaszín lett az ég. Azon gondolkoztam, ha megint be kell gyújtani, az egy újabb beszélgetés, kérdések hosszú sora, aminek a végén úgyis én hallgatok el. A kazán ajtaját rendesen minden este bezártam, ráhajtottam a riglit, de most már kimondhatom, Janek arra járt, és nem érdekelte. Kinyitotta, ha vasrudat húztam elé, és akkor is, ha szépen kértem. Utóbb a földhöz vágta a Black & Deckert, hogy: Talán elvétetted a sulykot, fiam. Gyerekként, ha apára gondolok, apa az autóbusz, anya a troli, mondja Karika. Aztán apa kigyullad majd 2011-ben nem egyszer, elég, én meg hiába szóltam volna előre, hogy fájni fog, magam se hittem volna. Cserébe, 38 �Próza és vidéke hogy eltussolják a botrányt, egész éjjel jár majd a 4-6-os, és a körút alvó emberei nyugtalanná válnak, remeg a lámpakörte, hullik rájuk a vakolat. Pedig csak a csodára akartak emlékeztetni, éjjel is hazatalál az ember. Karika anyja vörös és nyikorog, a Városliget nyöszörgő gépe, ami a sok zöld között kerimbókázik, ez is az ő szava volt, én csak kölcsönvettem, mióta nem él. A Földtani Intézetbe jártam, a nyári vakáció alatt mégsem hagyhattak egyedül, ahogy annyi általános iskolást az anyja vagy az apja, engem is uzsonnával, színezővel és könyvvel vitt magával a munkahelyére. A folyosókra emlékszem belőle, ahol elszórva mindenhol tárlókat helyeztek el, a tárlókban kristályok, kipreparált madarak és hüllők óriásira dülledt szemekkel. Úgy képzeltem, ha elég erős és jó lennék, ők megszólítanának, és anya végre nemcsak a gyerekkor szaga lenne, a gyerekkor nyikorgó vasa, hanem élhetne most is. Karika most messzire néz, látom, ahogy anyja belékarol és kacag, hosszúcombúnak képzelem ezt a nőt és sudárnak, pedig ki tudja, mekkorák voltak a csontjai. Annyi biztos, belülről szívódtak fel, a kilyuggatott csontszövetet nézve nagyokat sóhajtozott a doktor. Én meg arra gondoltam, apám ott lent a pincében vajon mire vár, mikor tűnik végre el a Black & Deckerrel együtt. Akkor is nyár volt, a szomszéd majdnem kiégette a muskátlikat, pedig csak egy hétre mentünk le a tóhoz. A házban erőssé és virgonccá tett a hűvös, a nagy spalettákat anya csak négy óra után hajtotta ki, addig a sötétben kuksoltunk. Az asztalnál a lábait figyeltem, a legapróbb női láb, szám szerint 36-os, a körmét sosem festette, azt mondta, arra csak a sarkon van szükség. Én viszont gyönyörűnek láttam a kurvák vörös körmét, talán mert már akkor is a Vörösruhásra emlékeztettek. Lipóton a nővérek is színesre kenték, az idősebbek az ortopédszandálból bújtatták ki a rózsaszín gyöngyházfényt, mint az óvónők a Madárdombon, a fiatalabbak pedig a klumpából csúsztatták ki a lábukat, hogy: Most már megérdemlek egy cigit, és amíg mélyre szívták a füstöt a kerti csapnál, én felülről leskelődtem, milyen a rüszt, milyen a boka íve. Szerintem csak én tudtam róla, hogy titokban imádja magának masszírozni a nyakát, merev farokkal néztem, ahogy hátradől, nyújtózkodik, és lassan, kéjesen fordítgatni kezdi a bokáját, ráfeszít és ellentart, mintha tudná, valaki nézi vagy épp fordítva, abban a biztos nyugalomban, hogy ezt úgyse látja senki. A haját oldotta ki először, onnan tudtam, hogy mi következik. Sosem láttam a csapon kívül kiengedett hajjal. Attól még, hogy a nevét megmondták, nem lett pontosabb az érzés. Hetente háromszor jártam a Lipótra festeni a férfit, a konkrét diagnózisra nem emlékszem, kataton skizofrénia, ezt már utólag találtam ki magamnak, ahogy fellapoztam egy orvosi szótárt, rákeresve a szóra. A lélekhasadás lehetne pillanatnyi állapot. Sosem értettem, hisz ez egy tünet, hogy lehetne 39 �Próza és vidéke az ember belül egyes egyedül és egy, de tényleg. Dühös voltam az orvosokra, hogy bezárták, hiszen azon túl, hogy semmit nem csinált, láthatóan teljesen egészséges volt. Vártam, hogy megmozduljon, darabokra törtem, aztán összemorzsoltam a pittet a szeme láttára, de nem érdekelte. Egy hónapon keresztül minden hétfő, szerda és csütörtök délután egy-egy új fényben, mert a katatónia valahogy átfesti az ember arcát, kisimítja és összegyűri tetszés szerint, próbáltam rendszert találni az arcban, megtalálni a fény metszéspontjait, azt a sávot, ahonnan végre látom őt is. Esettanulmányokat kezdtem olvasni, ahol maga alá szaró, csontsoványra fogyott lányokhoz jártak terapeuták énekelni. Persze senki nem hitt nekik, mint ahogy az is elfogadhatatlan volt, hogy a Duna partján egy év közös hallgatás és éneklés után megmozdítja a lány kezén a csengőt. Olyan volt, mint a kisállatok, elesettségében megindító, olyan, aki mellé le kell ülni, aztán mihamarabb csak annyi dübörög a fülben, el innen, mert ez kibírhatatlan. A fehér bőr, az évek során kamaszosan kiszőrösödött vádli és hónalj, képtelen lehet a csend, ahogy az nő. A nővérke kinyitotta az ajtót, aznap utoljára mentem, gondoltam, illene valahogy megköszönni, elköszönni, de végül csak egy hülye Boci csokit találtam a boltban, mindegy, jó lesz. Jó nem lett, már odafele dühöngtem, mekkora fasz vagyok. Leültem a székre, kezembe vettem, és felé tartottam a képet, hogy nézd, ez lett. Tegeztem, pedig lehet, hogy nem illett volna, de az a heti háromszori találkozó mégis úgy éreztem, feljogosított rá. Meg az a sok Lipóton kívüli idő, amit vele töltöttem, orvosi szakkönyveket lapozgatva, az arcával éjjel, szóval ezekért. Apámat vártam így haza, ahogy hozzá menni vártam, apám akkor negyvenkét éves volt, én meg kitaláltam, azzal jót teszek, ha minden óra negyvenkettedik percében végigkövetem a mutatót, ahogy lépked. A görbe és vékony vörös mutató el-elakadt a kidülledő számlapokban, naponta be kellett állítani a pontos időt. És arra gondoltam, Karikának igaza lehetett, amikor azt mondta, csak az idő miatt van minden, gyerekként azt nem értjük, nem éljük. Csak a hűvöset vagy a betonon felcsapódó esőcseppeket, azokat a meztéllábas bőrig ázott haza szaladó nőket, a túloldalon a Füvészkert előtt a fehér nadrágos lányt a fiúval, ők lelassítanak, a lánynak szép a lába, a mellére tapad a blúz, ilyenekre emlékszem felnőttként, ha az idővel nem számolok. De abban a negyvenkettedik percben is ugyanez van, apám negyvenkét éves, én meg ezt nem értem, hogy lehet ennyit élni, és hogy lehet, hogy a kazán ajtaja állandóan nyitva, ha ő évek óta halott. Az ágyon nem változtak a fények. Az arcán sem, bár úgy biztos mesélhetőbb lenne a történet, egyszerűen annyi történt, hogy odatettem a csokit a kisasztalra, és beszéltem, tartottam a képet. És beszéltem, hogy én nem tudom, téged mi a faszért zártak be ide, mert ilyen erővel szobatársak 40 �Próza és vidéke lehetnénk. Aki bennem van, na, tudod, az a Vörösruhás, az is kataton állapotot szül, pedig annak nemcsak a bokája és a melle, a csípője, de észvesztőek a mozdulatai, amilyen könnyedséggel az összegörnyed, ahogy a mellébe markol, vagy a nyakán simít végig, ahogy alszik, tudod, az őrjít meg a legjobban. Ahogy vár. A lift hangos csapódással záródott be, a vasak, a huzalok nyikorogtak, bambán tartottam a jobb kezemben a képet. Néztem a számlálót, még tizennyolc másodpercem van, hogy elhiggyem, elmosolyodott, amíg a képet nézte. Ez megint egy vörös görbe mutató, ha hazaérek, kitől kérdezzem meg, szerinted is jó lett-e a kép, ha újra megszólítom apát abban a májusi esőben, amikor kialszik a gáz. 41 �Próza és vidéke Ébredés ZOLTAY LÍVIA Naphosszat csak a szobájában gubbaszt. Ha nem muszáj, ki sem mozdul onnan. Minek? Úgyis csak atrocitások érik, valahányszor emberek közé merészkedik. Akkor a legjobb, ha nyári szünet van, és nem kell riogatnia senkit. Vera csúnyának született. Ám ahogy teltek az évek, csak még csúnyább lett. Tizennégy éves korára előreugró fogsorával, turcsi, malacéhoz hasonlító orrával, elálló füleivel, esetlen tartásával és vézna testével valóban ijesztő látványt nyújt. Hogy lesz így valaha szerelmes? Hogy fogja így bárki is szeretni? Hiszen ő maga is megretten a saját tükörképétől. A szülei szánalommal vegyes félelemmel óvják. Félelemmel attól, hogy a bántó, megalázó megjegyzések, a gúnyos suttogások, az otromba bekiabálások soha nem múló sebekként tátongnak majd lányuk lelkén. Vera szereti a szobája magányát, a nyitott ablakon át beáramló enyhe nyári szellő fuvallatát, az esőcseppek koccanását a párkányon, a szobán kívüli világ lüktetését. Az ablakból figyelni mindezt megnyugtató és biztonságos, hiszen így nem bánthatják, nem érhetnek el hozzá. A pokol mindig akkor kezdődik, amikor beköszönt az új tanév. A hosszú nyári vakáció után őt senki nem üdvözli régi ismerősként, vele senki nem akarja megosztani az élményeit. Ha végigvonul a folyosón, üressé válik előtte az út. Léptei erőteljes koppanásai kétségbeesetten visszhangozzák a szívében burjánzó, egyre terebélyesedő fájdalmát, de senkit nem érdekel a nyomora. – Tessék, ezt az ocsmány pofádért, te majom! – hallja valahonnan a közelből, majd egy pillanat múlva már érzi is az ütést, ami a vállát éri. Megszokott dolog ez. Nevezhetjük tanévkezdési ajándéknak. – Nézd már, ez a csúnyaság még mindig itt van? Miért nem kéred át 42 �Próza és vidéke magad másik iskolába, hogy ott rontsd az átlagot? A szüleid is ennyire rondák, vagy csak te sikerültél ilyen borzalmasra? – hangos röhögés hallatszik, megspékelve egy-két büfögéssel, amolyan kísérőjelenségként, hiszen így annyira trendi. Ez Barabás, az osztály szépfiúja, minden lány imádja. Sisteregnek, mint a zárlatos konnektor, ha csak a közelükbe megy. – Elmúlik ez is. Csak végig kell mennem ezen az istenverte folyosón, be az osztályterembe, ott majd békén hagynak. Hátha lesz bent egy tanár is – gondolja Vera. És valóban ül bent egy tanár, ilyenkor valamivel elviselhetőbb a helyzet, nem merik hangosan pocskondiázni. – Gyáva szarok! – sziszegi magában. Az egyik órán apró papírgalacsinokkal dobálják a hátát. A másikon a padtársa egy összehajtogatott levélkét csúsztat a zsebébe. Óvatosan nyitja ki, félve olvassa, mi áll benne. „A Vera soha az életben nem fog találni magának senkit! Írd alá, ha egyetértesz!” Osztályfőnöki órán, valahányszor megmozdul, néhány marha Barabás vezényletével a szájával szellentést imitál. A tanár rájuk szól, hogy fejezzék már be, de ő sem képes eltitkolni, mennyire viszolyog a lánytól, a csúnyaságától. Vége az első napnak. Vera kissé megkönnyebbülve, táskáját a vállára vetve, sietős léptekkel indul haza. Egy csapat az idióta Barabással az élén utánaered. Követik, és mihelyst beérik, zrikálni, lökdösni kezdik. – Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! – skandálják vihogva. A lány érzi, ahogy arcát elönti a forróság. – Hát ennek már soha nem lesz vége? – kérdi sírásra görbülő szájjal. Barabás sleppje még hangosabban röhög. – Anyád nem sírt, amikor meglátott, te szerencsétlen? Kinek fogsz ezzel a fejjel kelleni? Ha-ha-ha! He-he-he! Ultragáz a pofád, ultragáz! A járda szélén áll. Ha egyet előre lép, az már az úttest. Piros a lámpa. Jobbról egy kamion közeleg. Csak egy lépés. Egy lépés. Vera úgy tűnik el a kamion alatt, mintha soha nem is lett volna. A sikertelen fékezés csikorgó, visító hangjain túl nincs már semmi, csak a mindenre és mindenkire sötét árnyékként telepedő csend… Csatakosan ébred. – A francba, elkések! – kiabálja. Sietve dobja le magáról a takarót, hosszú lábaival berohan a fürdőszobába. Percek alatt letusol, fogat mos, majd belenéz a tükörbe. Csodaszép barna szemei, mint két dió, néznek vissza rá. Pisze orra, húsos szája egészen különleges bájt ad az arcának. Gyönyörű, hosszú barna haját lófarokba fogja, belebújik kedvenc farmerjába és egy ujjatlan pólóba. Papucsot vesz, meleg van. A konyhában bekap egy szendvicset, aztán elindul. – De iszonyatosan rosszat álmodtam! – siklik át rajta, miközben a buszra várva begyűjti a szokásos 43 �Próza és vidéke napi fütty-csokrot és bókokat. Az iskolába érve, a folyosón meglátja Barabást a haverjaival. Egy mangát nézegetnek, és az előttük elsétáló lányok fenekét, büfögve-röhögvecsettintgetve. Vera egy pillanat alatt ott terem Barabás előtt, és jól irányzott mozdulattal lekever neki egy tekintélyes méretű pofont. A hülye gyerek a meglepetéstől nyikkanni se tud, csak áll és bámul üveges szemekkel, mint aki sokkot kapott. Kis idő eltelik, mire felfogja, mi történt, és szóra nyitva a száját, még mindig ijedten rebegi: – Ezt miért kaptam? – Anyádért! – kiáltja Vera, és diadalittasan, fejét büszkén felszegve hagyja ott az elképedve ácsorgó Barabást a bandájával együtt. Egy aluljáróban Kis karácsony, nagy karácsony... Tíz perce állok az aluljáróban, és nézem az embert, aki a saját hányásában fekszik. A percek múlásával egyenes arányban nő azoknak a száma, akik velem együtt nézik az embert, aki a saját hányásában fekszik. Állampolgári kötelességemnek, nevezetesen a segítségnyújtásnak már nem kell eleget tennem, mivel egy idős asszony, még akkor, amikor ideértem, kihívta a mobilján a mentőket. (Első látásra nem is gondoltam volna, hogy a közel hetvenéves, szerényen öltözött, elgyötört arcú, maga után lábtaposó bevásárlókocsit húzó nőnek lehet mobilja, de hát miért is ne, hiszen ez is a modern kor egyik vívmánya, és különben is, biztosan a fia vette neki. Vagy a lánya.) Szóval, miközben várjuk a mentőket, már vagy húszan nézzük az embert, aki a saját hányásában fekszik. Megkönnyebbülve sóhajtok egyet, és hálát rebegek, amiért nem kell hozzáérnem. A mentők mindjárt ideérnek. Hason fekszik a szerencsétlen férfi, feje félig a hányásába fúródva, a másik oldalán talán még kap levegőt. Szakadt, mocskos ruhája, a mellette heverő üres műanyag palackok, no és a kutya, aki olyan fegyelmezetten ül mellette, akár egy rendőr, elárulják, hogy hajléktalan. Büdös okádékszag terjeng mindenütt. Karácsony első napján. Senki nem mozdul, nem ugrik oda, hogy megmozdítsa. Az időközben a 44 �Próza és vidéke duplájára duzzadt kis csapat a mentőket várja. Velem együtt. Az undor és a kíváncsiság gyomorforgató keveréke arra ösztökéli őket, hogy maradjanak. A mobiltelefonos nő imára kulcsolja a kezét. Lehet, hogy már tud valamit... Megérkeznek a mentők, a biztonságiakkal. Helyet kérnek, a félkörívben álldogálók szétszélednek, mint akik közé követ hajítottak. Néhányan elmennek, mások tovább ácsorognak, köztük én is. A maradék csoport most körbeállja a mentősöket, és az embert, aki a hányásában fekszik. A biztonságiak hátrébb parancsolják őket, de még így is látványos barikádot alkotnak. Emberbarikádot. A hányásában fekvő embert figyelő barikádot. Alacsony vagyok, nem látok ki a tömeg mögül, de hallom, amikor valaki megszólal: – Meghalt. Azt mondja az orvos, hogy meghalt, már órákkal ezelőtt. Belefulladt a saját hányásába. A tömeg, rezignáltan tudomásul véve a hallottakat, oszlani kezd. Nincs itt már semmi látnivaló. Valami fekete zsacskóféleséggel takarják le a halottat. Hátra sem nézek, úgy indulok el én is a többiek után. Közömbösek vagyunk. Megcsömörlöttünk. Elidegenedtünk. Néhány pillanatra megállított bennünket egy ember, aki belefulladt a saját hányásába. Aztán, mintha mi sem történt volna, ballagunk tovább. Kis karácsony, nagy karácsony... 45 �Kutatóterület MENYHÉRT ANNA A másság kánontalansága: a boszorkány Czóbel Minka „»Nézzétek, hiszen neki szárnya van!« (…) »Segítség, hisz ennek szárnya van!« (…) Mért égették el? (…) »Hisz’ szárnya volt!«” Czóbel Minka: A boszorkány1 1. A rejtélyes monográfus „nehézkes, a konvenciókhoz és önnön görcseihez még más irányú vágyai ellenére is ragaszkodó, magábafulladt, elfojtott élet ez, s költészete ennek a vágyaktól, nosztalgiáktól terhes, elfojtódott életnek a poézise. (…) sznob lelkéhez kifejezetten csúnya külső társult: nem csoda hát, hogy (…) pártában maradt. (…) a szerelmi élményt (…) meglepő módon nemcsak visszaképzelte a múltjába, hanem valóban átélhette. A tört és torz szerelmi románcnak egy festő (…), Olgyai Viktor volt a hőse. (…) a férfi nem tudta vagy nem akarta respektálni az akkor már jóval harmincon felüli költőnő gátlásait és görcseit (…). Nem éppen drámai történet ez – inkább kicsit szomorú és kicsit szánalmas. (…) Igazi sikere soha nem volt; műveit legfeljebb ha jóindulatú, néha pedig kicsit ironikus figyelemmel követték. (…) Ami ezután következik, egyre inkább csak melodramatikus s néha kicsit groteszk is. Valóságos irodalmi pályafutása véget ért, – fikcióját azonban még nagyon soká fenntartja. (…) Levelezése (…) meghökkentő arányokat öntött, terjengős tömegével mindenekfelett azt tanúsítva, mennyire egyedül maradt (…), siváran (…), közel megszállott íráskényszer élt benne. (…) öregkori (…) együgyű versezetei éppen ha túlemelkednek a falvédőrigmusok 46 �Kutatóterület színvonalán. (…) kifejezőkészsége – talán soknyelvűsége okán is – eleve rosszabb, nehézkesebb volt, mint nemzedéktársainak legtöbbjéé, világszemléletét pedig számos vonatkozásban még szűkebb és primitívebb elfogultságok határolták le. S mégis, majd egy évtizeden keresztül ez az annyiféleképpen gátolt és tagadhatatlanul sznob vénlány írta a magyar költészet legmodernebb alkotásait. (…) Magába fordult, elzárkózott, kesernyésen és szánalmasan magányos életet élt; ám épp ennek révén tudott valamelyest függetlenedni korának túl sok előítélettel béklyózott költészetétől (…) frusztrált, sikertelen élete egy ezoterikus költészetben kapott végül mégis valamelyes igazolást.”2 Nem láttam még olvasót ennyire a szerző ellen hangoló utószót. Ebben a műfajban általában méltatni, dicsérni szokás. Ráadásul a kötetet az utószó írója válogatta és szerkesztette, sőt, ő a szerző monográfusa is. Miért veszi el Pór Péter az olvasók kedvét Czóbel Minka olvasásától? Hiába állítja egyfelől, hogy az 1895–1905 közötti évtizednek ő volt a legmodernebb költője, ha másfelől egy bogaras, szánalmas, görcsös, csúnya vénlánnyal riogat, akinek ez mintegy véletlenül, a férjhez menést helyettesítő pótcselekvésként sikerült. Ahogy Czóbel Minka alakját is rejtélyek és félreértések övezik, úgy az is – közelmúltbeli – rejtély, hogy a monográfus miért haragudott meg monográfiájának tárgyára. 2. A titokzatos Bob Czóbel Minka 1855-ben született. Édesanyja gróf Vay Eveline, édesapja Czóbel Imre huszár főhadnagy. A Vay-család ősei között tudhatja Vay Ádámot, Rákóczi főkapitányát. Apai ágon Czóbel Minka dédnagyapja Orczy Lőrinc testőríró, anyai nagyanyja Kazinczy Zsófia, Kazinczy Ferenc unokatestvére. Unokatestvére a férfiként, Sándor néven élő újságíró, író Vay Sarolta. Két testvére volt. A háromgyerekes Emma megözvegyülve visszaköltözött az anarcsi családi birtokra, és száz éves korában halt meg. István jogtudománnyal és közgazdaságtannal foglalkozott, felesége Mednyánszky Mária, Mednyánszky László festőművész testvére. Czóbel Minka gyermekkorát a gazdag arisztokrata családban német, francia, angol nevelőnők felügyelik, és számtalan európai utazás színesíti. Nem csoda, ha azt is lehet róla olvasni, hogy magyarul beszélt a legrosszabbul. A Mednyánszky László révén megismert Justh Zsigmond hatására kezdte el műveit kiadni 35 éves korában, 1890-ben, s azt ezt követő 16 év alatt rengeteget publikált. Kiadott 7 verseskötetet (Nyírfalombok, 1890; Újabb költemények, 1892; Maya, 1893; Fehér dalok, 1894; A virradat dalai, 1896; Kakukfüvek 47 �Kutatóterület [válogatás az 1890–1900 között írott versekből], 1901; Opálok, 1903.), egy regényes költeményt (Donna Juanna, 1900), egy kisregényt (Hafia, 1891), egy regényt (Két arany hajszál, 1908), a Lélekvándorlás című francia nyelven megjelent drámát Melchior de Polignac fordításában (La migration de l’ame, 1897), egy novellás kötetet (Pókhálók, 1906) és egy az 1900-as évek második felében folytatásokban megjelent regényt (A fekete lovas). Ő írt Magyarországon elsőként szabadverset; ritmikus prózának nevezte. De ő írta a mai napig egyik legnépszerűbb magyarnóta szövegét is.3 1902-ben, több hosszabb látogatás és közös párizsi út után hozzáköltözött Anarcsra Büttner Helén porosz állatkép-festőnő, alias Bob, egy vékony, rövid hajú nő, aki férfi módra ülte meg a lovat, s aki bikát, igáslovat festett a birtokon, tigrist, elefántot, barátságos pofájú oroszlánt, álmos, ám kíváncsi barna medvét pedig az állatkertben,4 s akinek a főleg német nyelvű Czóbel Minka-hagyaték számtalan levelét őrzi. Czóbel Minka utolsó verseskötete, Az éjszaka hangjai 1914-ben jelent meg. Ezt követően is írt, de művei már kiadatlanul maradtak. Az 1920-as évektől kezdve az irodalmi élettel való kapcsolata csak a konzervatív Petőfi Társaságbeli tagságára korlátozódott. Hosszú öregséget ért meg, idős korában is igen aktívan élt, hegyet mászott, túrázott, lovagolt, festett és írt, gyógynövényeket gyűjtött, értett a hipnózishoz, a birtokán gazdálkodott, méhészkedett, borászkodott, a birtok ügyeiről 19. századi szokás szerint gazdasági naplót vezetett. Utolsó éveiben, a háború alatt és után, amikor egy időre a kúriát is el kellett hagyniuk, a család néhány régi alkalmazottja segítette. 1947-ben halt meg, egy évvel Büttner Helén után, három évvel Emma nővére előtt. 3. Nyomozás 1968-ban5 írt és 1971-ben megjelent kötetében (Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában) Pór Péter még legnagyobbrészt – első pillantásra fel sem tűnő, ma már dzsender szempontból bizonyosan nem korrektnek minősülő egyes megjegyzéseit leszámítva – elfogulatlan, a korszak szakmai elvárásainak, szellemiségének megfelelő, komoly, érdekes elemzést nyújt Czóbel Minka életművéről. Itt is elmondja ugyan, hogy Czóbel Minka csúnya volt6 (az más kérdés, hogy tény volt-e ez, vagy csak így terjedt el a szájhagyományban – mások szerint „Minka kisasszony” kifejezetten csinos volt7), és bár felhasználja ezt a szempontot az értelmezési keret kialakításakor, a szerző életmódját és ezen keresztül művei jellegzetességeit is magyarázó alakjának, sorsának megrajzolása48 �Kutatóterület kor, de a csúnyaság nem lesz az egész érvelést átszövő, meghatározó alapelem. Ebben az értelmezésben Czóbel Minka, a csúnya vénkisasszony „kívül reked” mind a nem is vágyott helyi társadalmi életen, mind pedig később a vágyott fővárosi irodalmi életen. Szűkebb és tágabb környezetében egyaránt idegen maradt. Ezzel függ össze Pór Péter szerint az, hogy Czóbel Minka életműve „teljesen zárt lírai birodalom”.8 Czóbel Minka sajátos szecessziós verstípust alakít ki, amely a szecesszió „élettelenül ernyedt fődivatjával” ellentétben népies-játékos elemekre, és ezzel együtt filozofikus gondolkodásmódra, szemléleti pátoszra, valamint magas szintű absztrakciós gondolkodásmódra épül. De ez a világ önmagába záródik, mert az allegorikus kifejezésmód nem tudja feloldani a konkrétumot is megkívánó hangnem és a konkrétumok hiánya között húzódó ellentétet. Mindez együtt némi groteszk jelleget is ad ennek a költészetnek.9 Először olvastam az utószót, aztán a verseket, novellákat, más szakirodalmat, és végül többek biztatására mégiscsak a monográfiát. Mondták, hogy az nem olyan, mint az utószó. És tényleg nem olyan. Nem értettem, mi történt. Odáig fajulna a női szerzők kánontalansága, hogy még a monográfusra is kiterjed? Ne írjunk női írókról az 1960-as 1970-es évek fordulóján, mert mi is számkivetettek leszünk? Vagy ez csak bizonyos (nő)írókra lenne igaz? Ne írjunk Czóbel Minkáról, mert számkivetettek leszünk? Pór Péter, aki Franciaországban született, kisgyermekkorát emigráns szüleivel részben Franciaországban, részben Mexikóban töltötte, majd iskoláskorától fiatal felnőtt koráig élt Magyarországon, 1979-ben emigrált (Németországba, majd Franciaországba) miután tanulmánykötetét visszatartották, s szakmai lehetőségeit beszűkítették, derül ki a 2010-es, a Széchenyi-díj kapcsán készült Litera-interjúból és egy a Beszélőben megjelent beszélgetésből.10 Számolgatok, ez 5 évvel a verseskötet után volt. Nyomozok. Összeállítok egy történetet. Lássuk a monográfiáról írott kritikákat. És valóban. Nagy Miklós11 recenziója: Pór Péter könyve „nem mentes” „az »elsőkönyvesek« egyes hibáitól: a tárgy túlbecsülésétől, a túlzottan szakmai ízű (…) nyelvtől…” Noha a kötet két szerző kapcsán fejti ki koncepcióját a konzervatív reformtörekvésekről, a „túlbecsülés” Justh Zsigmondra nem vonatkozik, csak Czóbel Minkára. „Pór Péter helyet – s nem is akármilyet – követel a költőnőnek líránk fejlődésképében.”12 – írja Nagy Miklós. „A kiindulással s a Justh Zsigmondra vonatkozó megállapításokkal általában egyetértünk (…). Más a helyzet Czóbel Minka értékelésével. Itt már határozottan eltér a véleményünk.”13 Pór Péternek figyelembe kellett volna vennie, mondja Nagy Miklós, hogy az utókor – s nem csak a marxista irodalomtörténészek – soha nem értékelte nagyra Czóbel Minkát. Máshogy vélekedett róla, mint pályatársairól, Reviczkyről, Vajdáról, Komjáthyról. Pór Péter mél- 49 �Kutatóterület tató érvei nemcsak Czóbel Minkára, hanem ezekre az említett szerzőkre is érvényesek. Ha igaza lenne, nem ítélt volna máshogy az utókor. Mi a különbség oka? – kérdezi Nagy Miklós. Egyszerű lenne azt felelni, az, hogy Czóbel Minka nő volt, a többiek pedig férfiak. És ezt is teszem, mert biztos vagyok benne, hogy – legalábbis részben – ez is oka ennek a különbségnek. Nagy Miklós persze nem így felel. Ez nem jut – az adott, a dzsendertudatosságot nem ismerő korszakban nem is juthat – eszébe. Neki valószínűleg tényleg nem tetszik Czóbel Minka, „gyenge verselőnek tartja”, köteteit pedig „rendkívül hullámzó színvonalú”nak.”14 De nagy súllyal esik a latba az is – s első pillantásra úgy tűnik, ez állhat Pór Péter elmarasztalásának hátterében is –, hogy Czóbel Minka arisztokrata mivolta politikailag elfogadhatatlan ebben az időszakban, vagyis költészete nem kaphat helyet a marxista kánonban. Furcsa viszont, hogy a szintén arisztokrata Justhtal szemben azonban ez a kifogás nem merül fel. Czóbel Minka azonban egy sor marxista követelménynek nem felel meg: nem haladó szemléletű („mélyen, ösztönösen borzad attól, hogy a régi helyébe gyorsan és visszavonhatatlanul valami új lépjen”15); szociálisan nem érzékeny („Vezető szellemmé senki sem emelkedhetik ily maradi beidegzettségekkel, ám ettől még a valóságosnál értékesebbet is alkothatott volna a költőnő – egy föltétellel. E föltétel: együttérzés a szegény, szenvedő tömegekkel.” „a nép sorsa […] nem dobogtatja meg szívét”16). A megtérő bűnösöket sem öleli keblére: míg pályatársai megbocsátanak a perditáknak, Czóbel Minka nem szánja meg Új Magdolna című balladájának hősnőjét, hanem öngyilkosságba kergeti. Szokatlan ez a keresztény szellemiségű bűn a marxista bűnök lajstromában. Felbukkanása fokozza annak abszurditását, hogy egy kritikus elvi-ideológia alapon a szereplő sorsának alakulását kéri számon a szerzőtől – de szükséges ez az érv, mert ez vezet át az utolsóhoz: ahhoz, hogy a szerző a női szerepek tekintetében is normaszegő. Ismét csak szereplői viselkedéséből következtet erre Nagy Miklós, mondván, a Donna Juanna című regényes költemény hősnője nem akar gyereket, „irtózik az anyaságtól”, vagyis „beteges különcnek látszik”.17 És ez az ítélet kiterjed az íróra is: [Donna Juanna] „Magatartása végül megteremtőjére is visszaüt, ezek után versei dekadenciáját sem tarthatjuk puszta kortünetnek, hanem Czóbel Minka lelki életének eltorzulására gyanakszunk.”18 Az érvelés itt egy utolsó csapással bezárul. Irodalomtörténeti síkra terelődik és kánoni vonatkozást nyer: ezt az eltorzulást vette észre Osvát Ernő is, és ezért „fogadta makacs közöny a Nyugat portáján Czóbel Minka teljesítményét”.19 A Nyugat – és a Nyugatot követve mi is, foglalja össze Nagy Miklós – Babitsnak a „természetes érzésvilágunkhoz jóval közelebb álló” nézetét fogadta el e tekintetben, mely szerint: „szerelem tragikus hatalma még a halál ellen is” [sic].20 50 �Kutatóterület A végkövetkeztetés: „…Czóbel Minka semmiképp sem legkiválóbb lírikusa a Komjáthy halála (1894) s az Új versek (1906) közti évtizednek. (…) Túlzott rehabilitációra nincs szükség, abban mégis igaza van a szerzőnek, hogy a következetes mellőzésnek véget kell érnie. (…) Ott lesz a helye a több kötetes antológiákban is, pl. a Hét évszázadban.”21 Kemény ítélet ez. Szerző és monográfusa számára egyaránt. Pór Péter szerencsétlen módon olyan szerzőt választott elemzése tárgyául, aki az adott politikai kurzus számára nem szalonképes. S ez a szerző nő. Ebben az ítéletben Nagy Miklós egyúttal azt is körvonalazta, milyen volt az a kánon, amelybe Czóbel Minka nem férhetett bele: marxista és a nőket csak hagyományos szerepkörükben megtűrő, a másságot („különcséget”) elutasító ideológiai elvekre épült rá – és fedte el őket, mintha nem ezek alapoznák meg – az a nyelvi-poétikai elvárásrendszer, amelyhez képest Czóbel Minka költészete nem ütötte meg a mércét. Érthető hát az utószó, Pór Péter sorok közötti írást alkalmazó válaszlépése, amely egyébként összhangban is áll a monográfia gondolati alapvetésével, azzal, ahogy teljes egységként láttatja Czóbel Minka alakját, sorsát, életútját és verseinek jellegét. Pór Péter koncepciója szerint: „Egyéniség és alkotás ritkán azonosult egymással olyan mértékben, mint Czóbel Minka pályájában. Szecessziós sorsot élt meg, melyet (…) két kulcsszó köré foghatunk legtalálóbban: hiszen ki ne érezné egyszerre pátoszát és groteszk voltát a végtelenről álmodozó, a kozmikus lélekvándorlás drámáját komponáló, de mindig magányra és fél-érdektelenségre kárhoztatott, majd a Nyugat modernjei mellett reménytelenül némaságra és elfelejtettségre ítéltetett nyírségi vénkisasszony sorsának.”22 4. Arcrajzolás Különösen jól látszik Czóbel Minka esetében az, ahogyan az irodalomtörténet-írás megrajzol egy alakot, egy portrét, egybeolvas arcot és szöveget, művet és embert, s az, ahogyan a portré hangsúlyos vonásai esztétikai minősítésbe fordulnak át. Semmi kifogásom ez ellen az olvasási mód ellen, sőt, valójában ennek egy 1990-es 2000-es évekbeli elméleti iskolákon átszűrt változatát szeretném ebben az írásban megvalósítani, rámutatva arra, hogy a kánoni pozíció és az ennek alapjául szolgáló irodalomtörténetiesztétikai értékelés nem pusztán a szövegek olvasásából és elemzéséből következik, hanem összefüggésben áll azzal, ahogy a kortárs recepció és később az irodalomtörténet-írás saját szempontjai alapján és saját érdekeit 51 �Kutatóterület szem előtt tartva az adott szerző alakját megrajzolja, élettörténetét megírja, társadalmi helyzetét, irodalmi hatását és jelentőségét értelmezi. A probléma az, hogy erről az eljárásról az irodalomtörténet-írás, holott műveli, nem vesz tudomást. Tisztán esztétikai minőségekről és értékekről beszél. Pedig az úgynevezett külső körülményeknek, s ezek között a nemnek is, nagyon fontos szerepe van abban, hogy egy szerző és művei eljutnak-e a korabeli és a későbbi olvasókhoz, s ha igen, milyen magyarázó történetekkel és értékítéletekkel kísérve. A legérdekesebb kérdés: mi történik akkor, ha az így – mű és személy különös egységeként – értelmezett szerző esetében felborul az értelmezés alapjául szolgáló életrajzi narratíva? Változik a szövegek értelmezése is? Tudomást veszünk például Bobról. Jobban belegondolunk abba, hogy Czóbel Minka, a csúnyának, magányosnak tartott vénkisasszony egy férfiasan viselkedő nővel él együtt. Talán leszbikusok voltak?23 Ez is egy lehetőség. Felmerülhet még az úgynevezett „Boston marriage” fogalma, amelyet a 19. században használtak olyan háztartásokra, amelyekben két, férfiaktól anyagilag is független nő élt együtt. Az, hogy ezek leszbikus kapcsolatok voltak, avagy sem, vitatott, a fogalmat sokszor nők nem leszbikus kapcsolatára használják.24 Ha tehát Czóbel Minka cirka ötven éven keresztül boldog (pár)kapcsolatban élt, ha nem volt magányos és boldogtalan, mit mondunk ezentúl a versekről? Milyen lehet ez a másfajta Czóbel Minka? Mert még azok az irodalmárok is, akik szembeszállnak Pór Péter utószavának negatív értékelésével, abból indulnak ki, hogy Czóbel Minka valóban magányos volt, de ezt a magányt – a költőlét elengedhetetlen tartozékát – ő maga választotta. „Csak a dilettáns képzeli a magányt szenvedésnek, rettenetes kínnak. (…) Czóbel Minka magánya tehát nem kényszer, hanem fölvállalás, éppen ellenkezője annak, amit a többség tesz.”25 – véli Bata Imre 1975ben. „Magánya sem csúnyaságából fakad, hanem a költészet által megismert eszméből, a tisztaság iránti vágyából.”26 – írja Tálas Anikó 1999-ben, Czóbel Minka és Büttner Helén viszonyát elemezve. Azt is hozzáteszi, hogy Czóbel Minka a fotói alapján nem is volt csúnya. Végül viszont oda jut, hogy bár egyes feltételezések szerint szerelmi kapcsolat volt a két nő között, ez levelezésük alapján nem valószínű. Nem értem igazából, hogyan juthatott erre a következtetésre, olyan idézetek alapján, mint ezek: „…az Ön kicsi, Ön után csipogó, odaadó Piepje.”27 – írja Minka Bobnak, akit naplójában gyakran Bobikámnak nevez.28 S apjának halálakor a következő szavakkal próbálja Bobot gyászában vigasztalni: „Ön hozzám tartozik egészen, minden egyes lélegzetvétele fontos nekem. És szeretem Önt, mint ahogy csak szülők szeretik gyermeküket, az Ön gondja az én gondom is, az Ön öröme az én örömöm is… De a szívemben Ön az én gyermekem, az én drága, kedves, 52 �Kutatóterület szeretett gyermekem… Az ember tényleg tehetetlen mindezzel szemben, amit ezerszer jobban szeret, mint a saját életét? … Minden, minden, amit mondani tudok Önnek csak az, hogy szeretem Önt, hogy a szeretett, drága, szívbéli gyermekem vagy, hogy szívemre szorítalak és ezerszer csókollak.”29 Tálas Anikó leírja azt is, hogy a két nő között majdnem szakításhoz vezető konfliktus alakult ki, amikor Czóbel Minka kapcsolatba került Olgyai Viktorral, akihez végül nem ment férjhez, hanem Párizsba utazott Bobbal. De számomra nem Czóbel Minka nemi identitása a legfontosabb, hanem az, ahogyan az irodalomtörténet-írás vak maradt erre a szempontra. Fel sem merült a boldog leszbikus párkapcsolatban élő nő, vagy a sorsával elégedett, háztartását barátnőjével, nővérével és annak gyermekeivel megosztó nő képének lehetősége. Az irodalomtörténet-írás a férfiak után hiába epekedő csúnya nő, és a magányos, aszexuális vénkisasszony image-t választotta. Ez az image aztán a versek és novellák értelmezésére is hatott – ezért, ha a műveket szeretnénk újraértelmezni, magát az alakot is újra kell rajzolnunk. 5. Kettős beszéd A Boszorkány-dalok utószavában Pór Péter a sorok között ír, kétértelmű módon. Leo Strauss Az üldöztetés és az írás művészete című írásában30 azt vizsgálja, hogy milyen következményekkel járhat az ideológiai kényszer, a szólásszabadság korlátozása az írásbeliség számára. Egyfelől, mondja Strauss, „az emberek jelentős része, és valószínűleg a fiatalok túlnyomó többsége, (…) egy idő után igaznak fogadja el a hatalom által hirdetett nézeteket”,31 nem annyira a kényszer, hanem az ismétlés ereje miatt, hiszen közhiedelem az, hogy a hazugságot nem szokták ismételgetni, valamint hogy a köztiszteletben állók által mondottak általában igazak.32 Másfelől azonban az önállóan gondolkodó állampolgárok képesek ellenállni ennek, és, más módjuk nem lévén a véleménynyilvánításra, egy idő után teret nyer a „sorok között írás” gyakorlata, kialakul „az üldöztetés sajátos írástechnikája”, amelyben „a sorok közötti üzenetek csak a megbízható, intelligens olvasóhoz szólnak”.33 Ez a technika olyan jegyekről ismerhető fel, mint például a „baklövések”, melyek „egy intelligens középiskolást is megszégyenítenének”,34 az egyazon könyvön belül előforduló ellentmondások, a hivatalos nézetekkel szembeni burkolt ellenvetések. Ha Strauss felől kettős beszédként olvassuk Pór Péter utószavát, kiderül, hogy abban voltaképpen kiáll Czóbel Minka – és saját korábbi álláspontja – 53 �Kutatóterület mellett, amennyiben ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy egy bizonyos időszakban ő volt a legmodernebb költőnk. Ennek azonban ára van. Ezt pedig Czóbel Minka mint nő, és a későbbiekben a női irodalmi hagyomány fizeti meg. Mert ahhoz, hogy egyetlen ponton Czóbel Minka tevékenysége értékes maradhasson, más területeken le kellett őt értékelni. És ennek – az akkori (és sajnos sokszor a mai) dzsenderérzéketlenségből fakadóan – legkézenfekvőbb terepe a nőiség. A nő, a női költő alulmarad. Szánalmasnak és alkalmatlannak kell őt látnunk, azért, hogy ennek az áldozatnak a révén mint költő – akinek a neme e szemlélet szerint elvben érdektelen – megmenekülhessen. Tehát mintegy nőiessége ellenére, pontosabban nőiességének lefokozása árán lehet kánonképes író. A kötet el is éri célját. Akad azért csodálkozó-ironikus hang is, mint például Bata Imre recenziója, amelyből látszik, hogy a kritikus nem tudja hová tenni az utószó hangnemét („Czóbel Minka lírai gondolkodásmódja radikális előzménye a huszadik századinak, amit sokkal hangosabban szeretnénk mondani, mint a finom és szerény Pór Péter utószavában tette…”35), és akad olyan komoly, a versekkel érdemben foglalkozó elemzés is, Beney Zsuzsáé, amely fő vonalaiban – mint ahogyan a legtöbb ezt követő Czóbel Minkáról szóló írás is – átveszi Pór Péter utószavának értelmezési keretét, amikor arról beszél, hogy ennek „a magányba fordult női lélek” „rettentő mélységeit feltáró” költészetnek semmilyen mintája nem volt Magyarországon, s a külföldi példák is csak közvetve segíthették, modernsége, „költői bátorsága” tehát „az alvajáró biztonsága”36 – vagyis hogy Czóbel Minka eredményei nem tudatos költői munka és fejlődés, hanem véletlen rábukkanás következményei lennének. Egyrészt ezt Justh Zsigmond számtalan Czóbel Minkának szóló levele, illetve Czóbel Minka levelezése és kéziratos naplója is cáfolja. Ezekből a forrásokból értesülhetünk arról, hogyan követte figyelemmel Czóbel Minka például a francia irodalom fejleményeit, illetve hogyan tanulmányozta előbb Mednyánszky Lászlóval, majd Büttner Helénnel együtt a festészet és irodalom kölcsönhatását.37 Másrészt pedig érdekes az, hogy noha az alkotás nem tudatos volta mint toposz éppenséggel pozitív értelemben jelenti annak ihletettségét, a szerző zsenijét, addig itt – egy nő esetében – a visszájára fordul. A nemek különbségére visszamenő és az azokat a patriarchális rendszerben hatalmi tekintetben is fenntartó megszilárdult bináris oppozíciós párok hatására negatív értelmet kap. (E párok sajátossága, hogy mindig a feminin oldalhoz kapcsolódik a negatív előjelű tulajdonság: rendszerezett–kaotikus, intellektuális–érzelmes, aktív–passzív, logosz–pátosz, kultúra–természet stb.38) De ami a szempontunkból most a leglényegesebb: Nagy Miklós is reagál az utószóra, egy a kötetről írott kritikában. A következőket olvashatjuk: Pór Péter a válogatásban nagyon helyesen mellőzte nemcsak „a közismert tételeket variáló allegóriákat, maradi, konzervatívan antikapitalista54 �Kutatóterület városellenes verseket (részletes felsorolásukat lásd bírálatomban […]), hanem a költőnő falusi életképeit, balladás kísérleteit is”. Ez utóbbi műfajjal viszont nem így kellett volna eljárnia. Ennek ellenére „Pór Péter jól összefogott utószava újat is ad már említett munkájához [a monográfia] képest. Csak javára írhatjuk, hogy szemlélete életrajzibbá lett, tisztázza a születési és a halálozási évet, beszél a családi környezetről, fölidézi a költőnő élete legfőbb válságát, Olgyai festőművésszel való szakítását. Kettejük ellentéte az érzékiségé s a szellemiekbe menekülő, zárkózott frigiditásé. Kulcsot kaptunk ezzel a Donna Juanna megértéséhez”. De az erőfölényét hangsúlyozó recenzensnek éppen az ad lehetőséget egy Pór Péter vállalkozásának egészét megkérdőjelező záró oldalvágásra, hogy a bírált megpróbált – részben – megfelelni neki. Pór Péter – helyesen – több szempontból is bírálja Czóbel Minka költészetét, bólint Nagy Miklós. „Ám így végül az a gondolat is feltámad a kételkedő irodalomtörténészben: megérdemli a külön kötet ma oly ritka kitüntetését Reviczkyhez, Komjáthyhoz hasonlóan Czóbel Minka? Nem lenne igazságosabb helyét egy immár régóta időszerű századvégi antológiában kijelölni?”39 A hatalmi pozícióból beszélő recenzens értékel, osztályoz, rangot ad, s helyet és terjedelmet oszt ki a tárgyalt szerzőnek a kánonban, s ez a monográfus egzisztenciális sorsára és a – női – irodalmi hagyományra is kihatással van. (Nem is meglepő, hogy ebben az időszakban, az 1970-es években terjedt el Magyarországon az ebből a szempontból biztonságos, a szövegen kívül minden mást külső elemnek és így az értelmezés szempontjából érdektelennek tartó strukturalista szövegelemzés.) 6. Csúnya, csúnya, kánonképtelen Czóbel Minka recepciójában a mai napig erőteljes a „csúnya boszorkány” értelmezési vonala. Ez terjedt el a legjobban, nyilván azért is, mert ez a legérdekesebb, de a gyökere minden bizonnyal az, hogy a boszorkány – mely Czóbel Minka alteregója – képzetéhez hozzátapad a csúnyaság. Ezen az image-en próbált végül Márton László 2000-ben a „csúnya tündér” fordulattal40 finomítani, nem sok sikerrel, szerintem. A másik hangsúlyos szólam Kis Margittól indul, aki 1942-ben megírta Czóbel Minka életrajzát,41 s ezt 1980-ban egy második életrajzban-monográfiában42 fejlesztette tovább. Kis Margit tisztelettel, klasszikus komolysággal és némi kultikus felhanggal, rajongó csodálattal közelít Czóbel Minkához, akit személyesen is ismert – többször vendégeskedett rövidebb ideig Czóbel Minka anarcsi otthonában. Sok szóbeli közlést használ fel könyvében, a magától Czóbel Minkától származók mellett Anarcs idősebb lakosainak visszaemlékezéseit 55 �Kutatóterület is. Így ismerkedünk meg Czóbel Minka családtagjaival, valamint Mednyánszky Lászlóval, Justh Zsigmonddal, és tudjuk meg az írónő szavaiból például az is, hogyan csókolta őt atyaian homlokon Jókai, „az isten áldja meg kis múzsa” szavak kíséretében.43 Kis Margit könyve alapos, és sok érdekes adalékkal szolgál Czóbel Minka életéről, műveiről és fogadtatásáról, de az irodalomtörténet-írás nem vette igazán komolyan. A legtöbb olvasó azt a képet ismerhette meg, amelyet Pór Péter rajzolt meg a Boszorkánydalok utószavában. E portré erejét, a tőle való elrugaszkodás lehetetlenségét bizonyítja, hogy még az érzékeny elemző Weöres Sándor is megerősítette ugyanannak a kötetnek az előszavában, dzsendertudatos gondolkodással mára elfogadhatatlan érvelés keretében: „Különös, hogy a magyar irodalomtörténet alig vesz tudomást az elmúlt évszázadok magyar költőnőiről. Néhány mondattal említi Dukai Takách Juditot, Szendrei Júliát, de hát Berzsenyi sógornője az egyik, Petőfiné a másik, önmagukért aligha esne szó róluk. Pedig a magyar múlt tele van érdekes, színes, olykor merész költőasszonyegyéniségekkel, akiknek műveit és életét már csak azért és érdemes volna feltárni, mert, többnyire szándéktalanul, megrajzolták korszakuk házi, családi életét, mindennapjait. (…) verseiken szinte szagoljuk, hogy a versírás előtt mi volt a kezükben, főzőkanál, vagy szépítőszer, varrótű, vagy kerti olló. Czóbel Minka gazdag, csúnya, mindinkább magába zárkózó, szeszélyes vénkisasszony volt, költészetét kényes-finom virágillat borítja. Ő kevesebb hírt ad a hétköznapokról, mint korábbi társnői, akik karmoló macskaként küzdöttek megélhetésért, szerelemért, megpletykált erkölcsükért; Czóbel Minka, gondtalan, de kegyetlen magányában, az álmokba és hangulatokba, az eszmékbe, az egekbe merült.” Ez a kép variálódik tovább Könczöl Csabánál s aztán több, ezekre a munkákra támaszkodó kisebb írásban is. Szepesi Attilánál Czóbel Minka a „külsejében rút asszony, akiben a halálvágy és a spirituális sóvárgás összekeveredik,” a „költőboszorkány”. Az idős nőről pedig feleslegesen, érthetetlenül gonoszan beszél: a „Czóbel Minka nevét viselő madárijesztő az, aki évtizedekkel túlélte önmagát.”44 Könczöl Csaba „vérbeli dilettánsnak” nevezi Czóbel Minkát, aki szerinte „a magyar irodalomtörténet legügyetlenebb nyilvántartott költője.” „Minden iskola, minden irányzat, minden program normarendszeréhez képest döcögős, szánalmasan megbicsakló, túlontúl keresett volt.”, „egyetlen versében sem tud felülkerekedni az anyag ellenállásán”, de: „mintha mindenkit megelőzve látta volna először, hogy nem lehet verset írni már.”45 És noha Pór Péter monográfiája, és utóbb Danyi Magdolna és S. Varga Pál komoly szaktudományos elemzést nyújtó tanulmányai révén az 1980-as, 1990-es években bekövetkezett egy kisebb fordulat Czóbel Minka szakmai értelmezésében, s bár 2007-ben Kalász Márton rövid méltatásával-bevezetőjével megjelent Az erdő hangja reprint 56 �Kutatóterület kiadása,46 az olvasókhoz Márton Lászlónak a Pór Péter-utószó és a Weöres Sándor-előszó a személyt és a műveket egybeolvasó értelmezési vonalát felelevenítő, megerősítő és azt Czóbel Minka prózai írásaira is kiterjesztő utószava jutott el 2000-ben, a Millenniumi Könyvtár sorozatának Pókhálók című Czóbel-novella válogatásában. „Abban pedig, amit ő maga elmond (…) az önarckép vonásai összemosódnak a vágy- és fantáziaképekkel. Ő a Hafia című kisregény Ágnese, aki Ibsen lélekfelfogásáról beszél a máramarosi fenyőerdőben, de azt is tudja, hogy az ilyen terepre »kurta mosószoknyát« érdemes fölvenni; ugyanakkor hajlamosak vagyunk hinni, hogy önmagát vetítette bele a Két arany hajszál két nőalakjába is, a koldusok közt meztelenül táncoló, démonikus cigányleányba és az élv- (illetve bosszú-) vágyó, kegyetlen és büszke szász menyecskébe. Ő a majomtól megbecstelenített, halott apáca, ő az átszellemülten szadista Báthory Erzsébet, ő a »göndörbárányfürtös« álmodozó Annuska, akinek ágyacskája fölött az örökké álló, nem létező idő lebeg, miközben elméjét pókok szövik be. Ő az utolsó várkisasszony, a csúnya tündér, villogó üvegszilánkok és puhán szétomló porfelhők láttatója. Ő a legmerészebb újító a magyar 19. századvégen, miközben csökönyösen ragaszkodik egészen kicsinyes konvenciókhoz; és ő az utolsó főúri dilettáns, akit a fiatal Osvát Ernő még jóval a Nyugat indulása előtt kitessékel a magyar irodalomból.”47 Ezt kaptuk örökül az 1970-es évekből. Megtört emiatt Czóbel Minka értelmezéstörténete, elsikkadt az a legkorábbi fázisa, amelyben kritikusai nem ebben a kontextusban, nem a csúnya vénkisasszony portréja mentén foglalkoztak vele, hanem a korabeli kortárs irodalom összefüggésrendszerén belül olvasták; s így elsikkadtak azok a szempontok is – akár elismerők, akár kárhoztatók –, amelyek akkor fontosok voltak. Olyan hagyományvesztés következett be ezáltal, főként értelmezéspolitikai okokból, amely nem következett a recepció korábbi szakaszából, és amely a 20. századi költészeti és a női irodalmi hagyományra egyaránt hatással volt. Czóbel Minka kánonképtelenné és kánontalanná vált: a 20. századi magyar irodalomtörténet nem kanonizálta őt, nem illesztette be műveit azok közé a művek közé, amelyek – például mert olvasókönyvekben, szöveggyűjteményekben hozzáférhetők, sőt, az oktatásban kötelezően olvasandók – generációk nyelvét, irodalmi és közösségi-kulturális tudatát meghatározták. Ez az eset, és sok ehhez hasonló vezetett oda, hogy a magyar olvasók széles rétegeinek nincs tudomásunk a száz évvel ezelőtti, és általában a 20. századi írónőkről; hogy csak mint ritka kivételeket említjük őket, s hogy nyelvük és irodalmuk nem szervesült a 20. századi irodalmi hagyományba. 57 �Kutatóterület Jegyzetek CZÓBEL Minka: Újabb költemények. Bp.: Singer és Wolfner, 1892. 64–67. PÓR Péter: Utószó. In: CZÓBEL Minka: Boszorkány-dalok. Bp.: Szépirodalmi, 1974. 241–263. 242., 245., 246., 248., 249., 250. Kiemelések: M. A. 3 A Száz gyertyát és száz liter bort… az Opálok (1903) című kötetben jelent meg. A magyar nótának több szövegváltozata létezik, és az interneten keresve azt láttam, hogy sehol sem tüntetik fel Czóbel Minkát szerzőként. Kis Margit számol be arról, hogy mivel Fráter Loránd, aki a nótát megzenésítette, nem nevezte meg Czóbel Minkát szerzőként, Czóbel Minka nyilvános vitába keveredett Fráterrel, miután egy lapban megírta, hogy ő a dalszöveg szerzője. Dr. KIS Margit: Czóbel Minka. SzabolcsSzatmár Megyei Idegenforgalmi Hivatal, 1980. 146–147. Erről lásd még: H. I. [Havas Iván, a Petőfi Társaság alelnöke]: Czóbel Minka nyolcvan éves. Koszorú, 1940. január, 108–109. 4 Büttner Helén képei a Művészet 1902/6. számát illusztrálják, ahol Czóbel Minka róla szóló írása jelent meg. (Egy festőnőről. Művészet, 1902/6. 369–371.) Érdekesség, hogy ugyanebben a számban látható Olgyai Viktor egy képe is (Téli szürkület, 367.), akivel Czóbel Minka több forrás szerint majdnem szerelmi viszonyra lépett. 5 Lásd a 6. lábjegyzetet: „Az 1969, munkám befejezése, után megjelent irodalmat már nem veszem figyelembe.” PÓR Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában. Justh Zsigmond és Czóbel Minka népiessége. Bp.: Akadémiai, 1971. 15. 6 „Sosem ment férjhez; bizonyára – minden túlpoétizált magyarázat helyett – egyszerűen azért, mert kifejezetten csúnya volt.” PÓR Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában. 108. 7 Radics Rozi idézi Takács György anarcsi lakos szóbeli közlését: „Minka nagysága szép volt, kedves volt, jóságos volt. Nem is értem, miért írta róla az az irodalomtörténész, hogy csúnya volt…” RADICS Rozi: Anarcsi boszorkányok. Czóbel Minka és Büttner Helén. Élet és Irodalom, 2010/38. Szintén Takács György nyilatkozik a Kertész Zoltánné által összeállított kötetben: „Édesapám, Takács József (…) még emlékezett a fiatal Minka kisasszonyra. Ő mindig úgy emlegette, hogy »takaros menyecske« volt.” CZÓBEL Minka: Hullámzó fény. Szerk. KERTÉSZ Zoltánné, Anarcs, 2005. 118. Czóbel Minka „csúnyaságának” kérdését elemzi PÉCSI Emőke: Pókhálóba szőtt szubjektum. A női szubjektivitás sajátosságai Czóbel Minka irodalmi alakjának és elbeszélő prózájának érintkezési pontjain. In: Nő, tükör, írás. Szerk. VARGA Virág–ZSÁVOLYA Zoltán, Bp.: Ráció, 2009. 68–81. 8 PÓR Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában. 117. 9 PÓR Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában. 118. 10 A határ nélküli irodalom. SZEGŐ János interjúja Pór Péterrel [online]. Litera.hu, 2010. augusztus 14. http://www.litera.hu/hirek/por-peter-a-hatar-nelkuli-irodalomban.; Nem lehet nem külföldinek lenni – homo duplexek egymás között. Pór Péterrel és Vajda Mihállyal ANGYALOSI Gergely beszélgetett a Nyitott Műhelyben arról, hogy mindannyiunknak számos énünk van [online]. Beszélő, 2007/1. http://beszelo.c3.hu/ cikkek/nem-lehet-nem-kuelfoldinek-lenni-%E2%80%93-homo-duplexek-egymaskozott. 1 2 58 �Kutatóterület Nagy Miklós (1924–2002) irodalomtörténész, tanszékvezető egyetemi tanár, a 19. századi magyar próza kutatója. 1949-től 1984-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem, majd azt követően tíz éven át a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem 19. századi magyar irodalmi tanszékén tanított. 1962-től Jókai Mór összes művei kritikai kiadásának sorozatszerkesztője volt, monográfiát írt Jókai Mórról és Kemény Zsigmondról. 12 NAGY Miklós: Pór Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában. ItK, 1973/6. 759–763. 760. 13 Uo. 759. 14 Uo. 761. 15 Uo. 762. 16 Uo. 17 Uo. 18 Uo. 19 Uo. 20 Uo. 763. 21 Uo. 22 PÓR Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában. 119. 23 Így véli RADICS Rozi: Anarcsi boszorkányok. Czóbel Minka és Büttner Helén. Élet és Irodalom, 2010/38. 24 http://womenshistory.about.com/od/bostonmarriage/a/boston_marriage.htm 25 BATA Imre: Boszorkánydalok. Czóbel Minkáról. Új Írás, 1975/5. 98–100., 98–99. 26 TÁLAS Anikó: Czóbel Minka és Büttner Helén barátsága. In: Szabolcs-Szatmár-Beregi Levéltári Évkönyv, XIII. Nyíregyháza, 1999. 247–260. 249. 27 TÁLAS Anikó: Czóbel Minka és Büttner Helén barátsága. 254. 28 Lásd: MARGÓCSY József: Egy régi udvarház utolsó gazdái. Szöveggyűjtemény az anarcsi Czóbel-család levéltári hagyatékából. Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár, 1988. 29 Minka Bobnak, Nehre, 1894. március 18. SZSZMBL, XIII. 2. 9. vall. 5. db. Idézi: TÁLAS Anikó: Czóbel Minka és Büttner Helén barátsága. 253. Ugyanezt a német levelet kissé más fordításban – például „önöződés” helyett magázódva – közli: MARGÓCSY József: Egy régi udvarház utolsó gazdái. Szöveggyűjtemény az anarcsi Czóbel-család levéltári hagyatékából. Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár, 1988. 152. 30 Leo STRAUSS: Az üldöztetés és az írás művészete. In: UŐ: Az üldöztetés és az írás művészete. Bp.: Atlantisz, 1994. 27–44. Erről a témáról bővebben írtam Ideológiák (a sorok) között és Dialógus, ideológia, perszonifikáció címmel. In: MENYHÉRT Anna: Egy olvasó alibije. Bp.: Kijárat, 2002. 171–178.,179–277. 31 Leo STRAUSS: Az üldöztetés és az írás művészete. 27–28. 32 Uo. 28. 33 Uo. 30. 34 Uo. 36. 35 BATA Imre: Boszorkánydalok. Czóbel Minkáról. Új Írás, 1975/5. 98–100. 100. 36 BENEY Zsuzsa: A sorsbamerülés bátorsága. Czóbel Minka: Boszorkánydalok. Élet és Irodalom, 1974/33. 10. 37 Vö.: JUSTH Zsigmond naplója és levelei [online]. Szerk. KOZOCSA Sándor (Bp.: Szépirodalmi, 1977.) http://mek.oszk.hu/05600/05631/html/02.htm.; Dr. KIS Margit: Czóbel 11 59 �Kutatóterület Minka. Szabolcs-Szatmár Megyei Idegenforgalmi Hivatal, 1980., MARGÓCSY József: Egy régi udvarház utolsó gazdái. Szöveggyűjtemény az anarcsi Czóbel-család levéltári hagyatékából. Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár, 1988., MARGÓCSY József: Az anarcsi Czóbel család iratai. In: „Jövőm emléke, múltamnak árnya.” In memoriam Czóbel Minka. Szerk. MERCS István, Nyíregyháza: Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2008. 15–42. 38 Erről lásd: Toril MOI: Feminista irodalomkritika. In: Bevezetés a modern irodalomelméletbe. Szerk. Ann JEFFERSON–David ROBEY, Bp.: Osiris, 1995. 233–253. 39 NAGY Miklós: Czóbel Minka: Boszorkány dalok. Itk, 1975/5–6. 721–722. 40 MÁRTON László: A csúnya tündér. In: CZÓBEL Minka: Pókhálók. Pécs: Jelenkor, 2000. 137–142. 41 KISS Margit: Czóbel Minka. Debrecen, 1942. 42 Dr. KIS Margit: Czóbel Minka. Szabolcs-Szatmár Megyei Idegenforgalmi Hivatal, 1980. 43 Dr. KIS Margit: Czóbel Minka. 33. Csak a pontosság kedvéért: erről egyébként Czóbel Minka azt írja, Jókai „kedves kis kollégájának” nevezte. CZÓBEL Minka: Bajza u. 21. Visszaemlékezés. Koszorú, 1939. április, 147–152, 44 SZEPESI Attila: Az anarcsi boszorkány. Czóbel Minka varázslásai. Kortárs, 1999/6. 92– 94. Lásd még: ALEXA Károly: Üvegcsengők között. Czóbel Minka. In: Uő: Quodlibet. Bp.: Kortárs, 2004. 316–317., BOZÓK Ferenc: Egy csésze forró tea és egy Czóbel Minkakötet. In: Uő: Tükörkrisztus. Bp.: Littera Nova, 2003. 73–80. 45 KÖNCZÖL Csaba: A dilettáns bátorsága. Czóbel Minka: Boszorkány-dalok. Életünk, 1975/2. 185–189. 185., 186. 46 CZÓBEL Minka: Az erdő hangja. Bp.–Anarcs: Széphalom Könyvművely–Anarcs Község, 2007. 47 MÁRTON László: A csúnya tündér. In: CZÓBEL Minka: Pókhálók. Pécs: Jelenkor, 2000. 137–142. 137. 60 �Találkozási pontok Mikor kész egy szobor? Beszélgetés Molnár Péterrel CSONGRÁDY BÉLA Molnár Péter szobrászművész Salgótarjánban született, Somoskőújfaluban él. Itt kezdett el rajzolgatni, mintázgatni, és a budapesti képzőművészeti közép- illetve főiskolai tanulmányokat követően is ide tért vissza. Tanított több salgótarjáni iskolában, egy évtizede a Váczi Gyula Alapfokú Művészetoktatási Intézmény tanára. A Salgótarján várossá válásának kilencvenedik évfordulója tiszteletére rendezett programsorozat egyik központi eseményeként július 29-én avatták fel Dr. Förster Kálmánról, a város első polgármesteréről készített szobrát. Ez adta az apropóját beszélgetésünknek. A kávéházban találomra – ahogy többnyire lenni szokott – foglaltunk helyet: én háttal, ő szemben a nagy ablaksorral. S miközben gondolkodott a válaszokon, gyakran nézegetett az emlékpark, a Förster tér tengelye felé, a saját műve irányába… – A július végi avatóünnepség előtti napon is láttalak dolgozni a szobron, sőt még a minap is „simogattad” egy kicsit. Mikor készül el valójában egy szobor? – Visszakérdezek: mikor fejeződik be egy gyermek nevelése? Mikor engedi el végleg egy szülő a fiát, a lányát? Szíve szerint mindig maga mellett tudná, vigyázna rá, örökösen tanácsokkal látná el. De egyszer csak be kell látnia: nem foghatja tovább a kezét. Most már így vagyok a Förster-szobrommal is: hiába vagyok maximalista, hiába szeretném még tökéletesebbé tenni, már nem az enyém, birtokba vették az emberek… – Jó néhány országosan és helyileg neves, érdemes embernek (Bátki 61 �Találkozási pontok Józsefnek, id. és ifj. Chorin Ferencnek, Dornyay Bélának, Glatz Oszkárnak, Illyés Gyulánénak, Mikszáth Kálmánnak, Mindszenty Józsefnek, Róth Flórisnak, Szabó István tudós plébánosnak és Szojka Ferencnek) állítottál már emléket műveiddel. Tudom, hogy a salgóbányai közkedvelt Zentheportréd különösen közel áll hozzád, hiszen, mint mondani szoktad, Te is a Tenkes kapitányán nőttél fel. Milyen helyet foglal el eddigi munkásságodban a Förster-szobor? – Nagy megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, mégis gondolkodási időre volt szükségem, úgy éreztem többet kell tudnom róla. A múzeumban tanulmányoztam a mostani évfordulóra megjelentetett, de akkor még kéziratos visszaemlékezéseit, s miután megfogott a személyisége, azonosulni tudtam szellemiségével, igent mondtam a feladatra. Alapanyagként a bronz is felmerült, de én ragaszkodtam a kőhöz: jobban tudom céljaim szerint alakítani, átlényegíteni. Az ülő figura elvárás volt, de a vízszintes és függőleges síkokkal, a háromméteres oszloppal keretezett, szemlélődő, meditáló alakot úgy igyekeztem megformálni, elhelyezni, hogy a kompozíció egésze emelkedett módon utaljon Förster Kálmán egyéniségére, törekvéseire, életútjára. Jó volt hallani egy hölgy véleményét, amely szerint a szobor egyszerűségében, emberközeliségében is monumentális hatást kelt. Még inkább örülök annak, hogy a gyerekek már „megmászták”, s egy anya ott szoptatta csecsemőjét. Természetesen nem volt közömbös a szakmai minősítés sem, minthogy a zsűri javasolta a városnak országos pályázaton való elindítását. – Milyen esztétikai elv – ha úgy tetszik, ars poetica – jellemzi a szobrászatod? – Egyszer egy önéletírás végén talán sikerült szabatosan megfogalmaznom, hogy a művész egy tükör, a fény segítségével tud képet – vagy bármi más műalkotást – létrehozni. Ezt a fényt nevezhetjük ihletnek, a Szentlélek isteni sugallatának is. A lényeg az, hogy nem én vagyok a főszereplő, csak eszköze vagyok a magasztos tartalmak közvetítésének. Nem hiszek az alázat nélküli profizmusban. – Mint fentebb már esett szó róla, a középiskolás évek (amelyek végeztével Kerényi Jenő szobrászati díjat kaptál) és a főiskolai diploma (amelyet Herman Lipót-díj is koronázott) megszerzése, azaz 1991 óta Somoskőújfaluban élsz, ízig-vérig somosinak vallod magad. Nem jelent ez hátrányt a pályádon, önkéntes kirekesztettséget az úgynevezett művészeti közéletből? – Soha nem éreztem ilyet, s – bár volt rá kísértés – fel sem merült bennem, hogy elköltözzek Somosról, s távolra kerüljek szűkebb és tágabb családi, baráti körömtől. Nagyon kötődöm hozzájuk, inspiráló erővel hat rám a megszokott, szeretett környezet. Lehet, hogy máshol jobban 62 �Találkozási pontok boldogulnék, előbbre tartanék, de meggyőződéssel vallom, hogy ott kell helyt állnunk, ahová születtünk. Egy kis faluból is lehet megfelelően tájékozódni, orientálódni. Annál is inkább, mert barátaimmal nyaranta például Svédországban szoktam dolgozni: templomokon belül és kívül egyaránt adódik restaurátori munkánk. Ami pedig a művészeti életet, a szervezettséget illeti, soha nem voltam aktív a csoportosulásokban. A művésztelepeken sem éreztem igazán jól magam, számomra nem jelentettek kohéziós erőt. Kiállításokon sem szerepelek túlságosan gyakran. Ugyanakkor bárkivel szívesen beszélgetek művészeti kérdésekről (is). – Helyén van manapság a művészet elismertsége, a művészek megbecsülése? – Sok minden változott az elmúlt évek során, s nem mindig az alkotóművészek előnyére. Mi, szobrászok talán még jobb helyzetben vagyunk, mint más művészeti ágak művelői. Ugyanis a politikának minden szinten velejárója, hogy teremtsen, hozzon létre olyan emlékhelyeket, ahol méltóképp lehet ünnepelni és tisztelegni az előző korszakok kiemelkedő eseményei, személyiségei előtt. Az általunk létrehozott szimbólumokkal magyarázható, hogy viszonylag folyamatosan – ha nem is egyenletesen – kapunk megbízásokat. Az én első jelentősebb köztéri munkám – a somosi hősök és áldozatok emlékműve – 2000-ben, 2001-ben a millenniumi rendezvényekhez kapcsolódott. Tisztában vagyok persze azzal is, hogy sok olyan művész van, aki nagyobb támogatást érdemelne akár az állam részéről is. – Sorsod, szakmai életed alakulásában fontos szerep jutott tanáraidnak. Kezdeti lépéseidet a szintén tősgyökeres somoskőújfalui Földi Péter szobrászművész egyengette, a középiskolában Tóth Béla és Konyorcsik János tanítványa voltál, a főiskolán pedig Kő Pál (akinek reliefje a tarjáni József Attila Művelődési és Konferencia Központ előterében található) fogadott növendékének. Most már évek óta Te is tanítasz. Milyen helyet foglal el mindennapjaidban a pedagógiai munka? – Szoros korrelációban van a két terület: a szobrászkodás és a fiatalokkal való foglalkozás. Nem zárja ki, sőt az én esetemben bizonyos értelemben feltételezi egyik a másikat. A tanítás kiegészíti a művészeti munkát, számomra mentális töltekezést is jelent. Nehéz helyzetben lennék, ha választani kéne egyiket vagy másikat. Frissdiplomásként kisegítő iskolában kezdtem tanítani, s ott bizony nem volt könnyű munkára fogni a tanulókat. Fóliasátrat építettünk, parkosítottunk, hasznos növényeket gyűjtöttünk. Ekkor tanultam meg „lehajolni” hozzájuk, megéreztetni velük, hogy a követelmény-állítás az ő érdekükben történik. Ezt az empatikus képességemet a rajztanítás, a vizuális látásra való nevelés során mindmáig honorálják a művészetoktatásban részt vevő tanítványaim. Közülük többen 63 �Találkozási pontok – talán az én hatásomra is – választották élethivatásnak a rajzpedagógusi, művészi pályát, és kerültek felsőfokú képzésbe. Sok reményt fűzök például az egyik legtehetségesebb tanítványom, Hájas Katinka jövőjéhez (ő már diplomázott a képzőművészeti egyetemen). Minden bizonnyal olyanok is hasznosíthatják a tőlem tanultakat, akik más szakterületen tanulnak tovább, például építésznek készülnek. – Egy alkotóművésszel készített interjú nem fejeződhet be anélkül, hogy ne szólnánk készülő munkáidról, terveidről… – Nemrégiben fejeztem be egy plasztikaként megformált vegyes anyagú (bronz, kő, ólom, réz) asztali feszületet. És már benne vagyok egy komoly megbízás megvalósításában: Madonna-szobrot készítek Svédországba. Kértem, hogy ne szabjanak határidőt, hogy elmélyedhessek a témában. Középkori szimbólumrendszer alapján ábrázolom – valamivel kisebb mint életnagyságban – Máriát, amint köpenye alá gyűjti a hozzá fohászkodókat. Ez faszobor lesz. Mindig vonzódtam a fához is, különösen munkásságom elején dolgoztam sokat ezzel az anyaggal, amely a lélekből fakadt érzelmeket, gondolatokat bensőségesen, organikus jelleggel képes visszaadni… 64 �Találkozási pontok Várostörténeti párhuzamok Gyöngyös, Rimaszombat, Szécsény KOVÁCS TIBOR Idén nyáron a Kárpát-medencei történelemtanár tábornak ismét Gyöngyös adott otthont július 16. és 21. között. Az előadások a Visegrádtól Visegrádig című témakörre összpontosítottak. Az a szokásos – lassan már kollégaként számon tartott – 120–140 érdeklődő Pannonhalma és Mátrafüred után ide is eljött. Előadások, beszélgetések, ahogy azt immár tizennégy éve megszoktuk. Gyöngyös is jó választás volt. A helyszín a Károly Róbert Főiskola pazar diákszállója. Minden stílszerű. Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke nyitja meg a tábort, Magda Sándor rektor üdvözli a Kárpát-medence közeli és távoli szegletéből érkezett tanárokat. Az első napon Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János életpályáját mutatja be magyarul majd lengyelül. Este borbemutató és borkóstoló a gyöngyösi Borpalota jóvoltából. Másnap Németh Zsolt külügyi államtitkár, majd Takaró Mihály irodalomtörténész következik. A történelemtanár tábor résztvevői a várost is a történelemtanár szemével nézik, de aki Rimaszombatból – a valamikori Gömör-Kishont vármegye székhelyéből – érkezik, az kifejezetten a „párhuzamokat“ keresi a két város között, hiszen ismert a városi jogok adományozásának egyidejű volta. Csak néhány gondolatfragmentum: az Anjou-kor, a visegrádi egyezmény is gondolkodásra ad alkalmat, miután meghallgatjuk Rácz Györgynek a visegrádi királytalálkozó hátteréről, és C. Tóth Norbertnek Luxemburgi Zsigmond politikájáról szóló előadását. Megismerjük a legendát: Gyöngyösön az mondás járja, hogy Gyöngyös „az a hely, ahol a Nap és a Hegy összeér“ – a megfáradt Nap a Mátrába tér 65 �Találkozási pontok megpihenni. Gyöngyös a „Mátra kapuja“. De milyen út vezet a kapuhoz? Anonymust olvasván megtudjuk, hogy a honfoglalás idején a Mátra vidékét Ed és Edömér vezetésével a kabarok szállták meg. A vezérek leszármazottja volt Aba Sámuel, aki 1041–1044 között a királyi koronát is viselte. Az Aba nemzetség lett a birtokosa a Mátraaljának. Anonymus szerint a Mátra előteréből, a Zagyva menti Pásztóról indulnak észak felé Szovárd, Kadosa ás Huba vezérek, majd a Hangony mentén haladva a Sajónál érik el Gömörvárt. Kérdés, hogy állt-e már ekkor Gömör vára? Gömör várától (a mai Sajógömörtől) nem messze vannak Abafala és Hubó kisközségek. Talán a Hangony torkolatánál nyugat felé fordulnak a honfoglalók – Nógrád felé. A történelemtanár fejében – a konferenciáról hazafelé autózva Salgótarjánon keresztül – ezek a gondolatok (is) járnak. A történetírás sokáig azt hirdette, hogy Gömör vármegye Szent István uralkodása alatt jött létre. Az újabb elemzések szerint Könyves Kálmán idejében alakulhatott ki Gömör, melynek központi területe a Sajó folyó lehetett Pelsőctől Putnokig. Az életet a borsodi megyésispán irányíthatta, az egri püspök pedig a templomokat építtethette. A Gömör kifejezés a törökös „kümür“ szóból származhat. Az első ispán neve rejtőzhet a szó mögött? Ezt a műhelytitokszagú megközelítést, szemléletet Zsoldos Attila is megerősíti az Árpád-korról szóló előadásában. Gömör megye része lesz idővel a pelsőci uradalom és a Vág folyó mellett kialakult bolondóci várispánság szórványbirtokát képező Mátraalja is (sic). Gömör és a Mátra. Az utazás most nem a szokványos füleki útszakasz, hanem Gyöngyösről Salgótarjánt érintve Cereden és Tajtin keresztül a Medvesalja, Balogfala, majd Rimaszombat. Salgótarjánban Báthory szobra mellett elhaladva jut eszembe Oborni Teréz nagyszerű előadása Báthory Istvánról. A lengyelmagyar közös történelem egy szelete. Ehhez kapcsolódóan Kónya Péter eperjesi rektorhelyettes elemzése is felsejlik. Cered és Tajti között már nincs (politikai) határ. A Mátra északi előhegyeként ismert tájegység – igazi kanyargós hegyiút vezet Ceredből Tarjánba – neve a „meddő“, „medes“ szóból származhat. Nem valószínű, hogy a medvéhez köze lehet. Azok errefelé nem járnak. A táj vulkanikus eredetű, vízszegény, száraz, terméketlen – meddő? Ide vezethető vissza a szó jelentése? Itt ered a Gortva, aminek vidékén a lakosság (kabar, palóc?) határőrfeladatokat láthatott el. Ezen a tájon épül Salgó, Somoskő, Ajnácskő, Várgede és Kapla vára Serkében. Ajnácskő és Várgede között van a történelemtanár szülőfaluja: Balogfala. A faluban sok a Balog család. A Gortva Felednél, a serkei Kapla vár alatt csatlakozik az északról érkező Rimába, ami majd a Sajóba viszi a vizét. A Rima folyó középső és felső folyása Gömör kialakítása után is a korábban kialakult Hont megye 66 �Találkozási pontok része volt. A párhuzamosan kialakult Nógrád és Zólyom vármegye azonban elválasztotta ezt a területet Honttól. Ezért lett a Rima folyó völgye Kishont, Kis-Hont, amit majd Gömörrel egyesítve Gömör–Kishont megye néven ismer a 19. századtól a magyar történelem, aminek a központja majd csak 1883-tól Rimaszombat. Gömör birtoktörténeti múltja talán a türingiai származású Balogokkal kezdődik. Talán egy Altman nevű lovag a Balogok őse, ha hihetünk Kézai Simonnak. Ebből a nemzetségből származik a Szécsi / Széchy / család, majd a Koháryak, a Coburgok, az Ákosok nemzetségéből származó Bebek és Csetneki családok is megjelennek birtokosokként a térségben. Királyi adományként kap birtokot Gömörben a Ráthold nemzetség (a Gortva mentén és Putnok vidékén), a Kacsics és a Zách nemzetségek Nógrádban. Az esztergomi érsek a Rima torkolatánál, a kalocsai érsek a Rima középső és felső folyásánál. A vidéken aranyat is bányászhattak (Rimabánya neve erre utalhat), s ez a nemesfém az egyház számára is értéket jelentett. Rimaszombat (akkoriban Zumbothel – Szombathely) már I. Géza idején szombati vásárnapokat tarthatott, 1268-ban pedig István kalocsai és bácsi érsek a városban kiállított oklevelében szabadságjogokkal szerencsélteti a Rima menti aranybányák dolgozóit – vendégeket, hospeseket. Rimaszombat nevét 1271-ben írják előszor oklevélen Rymoa Zumbota alakban. Gyöngyös (Gungus) nevét oklevélben előszőr 1261-ben írják le, utánanéztünk. Gyöngyös Árpád-kori földesurai, a Csobánkák (Csák Máté híveként), pártütés miatt elvesztették birtokaikat. Gyöngyöst a rozgonyi csatában a király oldalán harcoló, Szécsényből származó, Kacsics nemzetségbeli Farkas Tamás kapta meg. Farkas Tamás apja az Árpád korban főispán, 1298-ban a királynő főpohárnoka, a Szécsényi család őse. Tamás erdélyi vajda, három vár várnagya, nyolc megye ispánja, királynői tárnokmester, majd 1349-53 között országbíró. Ő kért és kapott 1334. május 5-én a Visegrádon kelt kiváltságlevél értelmében Szécsény, Gyöngyös és Rimaszombat birtokközpontjai részére városi kiváltságokat – miket akkoriban Buda élvezett – a királytól, I. Anjou Károlytól (Károly Róbert, Caroberto). Szécsényi Tamás (Károly Róbert sógora) emlékét állítólag még a 19. századi néphagyomány is őrzi. Rima menti uradalmán kívül bírja Ajnácskőt is és más közeli várakat. Károly Róbert engedélyt ad Rimaszombat számára, hogy falakat és tornyokat emeljen. Az érdekesség még csak most jön: 1334. június 24-én, Keresztelő Szent János napján a király megerősíti a Jánki László kalocsai érsek és Szécsényi Tamás erdélyi vajda, szolnoki ispán, valamint fiai, Konya Miklós királynéi étekfogó, és Mihály pozsonyi prépost közti birtokcserét. Tehát a kalocsai érsek elcserélte Rima menti uradalmát, köztük Rimaszombatot 67 �Találkozási pontok (Rymazumbata) és más környékbeli falvakat. fel. Vajon miért? A Rima menti aranyakért? Nyomozni kéne. Mindenesetre 1335 novemberében Szécsényi Tamás erdélyi vajda és szolnoki ispán kérésére Károly Róbert megerősíti a Rimaszombatnak adományozott kiváltságlevelet. Ezekre a „megerősítésekre“ szükség volt akkoriban, mert a személyi változások más meglátásokat is hoznak. Adatunk van arról, hogy 1357-ig többször próbálta a későbbi kalocsai érsek, Kaboli László visszaszerezni Rimaszombatot és a Rima menti uradalmat – sikertelenül, pedig még a Szentszék segítségét is kérte. A Szécsényiek Gyöngyösre kiterjedő birtoklása 1419-ben szűnt meg. Ezt követően a Rozgonyiak, Guthi Országok, Losoncziak jelentek meg birtokosként. Rimaszombatban 1411-ből találunk birtokmegosztásra adatot. A város fele-fele részben Szécsényi Tamás unokáinak, a Konyának (Kónya?) nevezett Miklós fiainak, a királyi ajtónálló tisztségét ellátó Simonnak és – a nagyapjához hasonlóan erdélyi vajda tisztségét betöltő – Franknak adatik. Szécsényi Tamás 1353-ban halt meg. Kora kivételes személyisége lehetett. Ha az emlékezetem nem csal, Gyöngyösön utcát neveztek el róla. Rimaszombat hálátlan vele szemben. Sem utca, sem más nem emlékezik róla. Egy szlovák mesegyűjtő megtalálta alakját Velky Secen („Nagy Szécsény“) formában, szabad fordításban a Tizenkét holdacska című mesében, mely alak az időnek is ura lehet. Csak akkor az ura is az időnek ez a három városnak privilégiumokat kiharcoló főúr, ha emlékezünk rá. Viszont Rimaszombat hálátlan Károly Róberttel szemben is. Nincs kultusza, sem szobra a városban. Gyöngyösön – láttam – kettő is van. Az egyiket a Károly Róbert Főiskola előtt közelről is megnézhettem. Az emlékezést – az „összehasonlítósdit“ – még lehetne folytatni. A zsinagógával, ami Rimaszombatban már nincs meg (egy emléktábla jelzi, hogy volt), Gyöngyösön pedig impozáns épület, a Három Rózsával, ami viszont újraéledt más alakban Rimaszombatban. Görgey mindkét városban szállásolt 1849-ben. Az Anjou-kor lehelete viszont hiányzik a hajdani Gömör–Kishonti megyeszékhelyből, a városalapítók tisztelete is, pedig azt tartják, hogy itt is „ragyogott a gótika“. Évszázados adósság. Talán valamikor ... („..valamikor...“ – mondta a Volt egyszer egy Vadnyugat Harmonikása a film végén, ugrik az egysejtekre a szó a leírás után.) Az utazó megérkezik Rimaszombatba, a Fő térre, a Három Rózsa elé, ahol egy finom kávét lehet inni. Nemrég még Gyöngyös Fő terén, a valamikori Három Rózsa kávéház előtt parkolt. És Bogár László, Tőkéczki László, Gyurgyík László, Raffay Ernő előadását, és még jó néhány remek előadást nem is említettünk... 68 �Kép-tér „Minden bajban védelmező” SHAH GABRIELLA A 2012-es Múzeumok Éjszakáján nyílt meg a Minden bajban védelmező – orosz fémikonok a 18-20. századból című kiállítás Balassagyarmaton, a Palóc Múzeumban. A kiállítás főrendezője Dr. Voigt Vilmos, az ELTE Néprajzi tanszékének tanszékvezetője, első állomása pedig a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban volt. „Az orosz fémikonokra mintegy két évtizeddel ezelőtt figyelt fel […] a muzeológia.”1 2005-ben a moszkvai Rubljov Múzeum tudományos munkatársainak közreműködésével Dr. Ruzsa György művészettörténész rendezte meg az Iparművészeti Múzeumban a világ eddigi legnagyobb orosz fémikon kiállítását.2 2008-ban Szentendrén nyílt tárlat, ahol közel száz műalkotást állítottak ki a Magyar Nemzeti Múzeum, az esztergomi Keresztény Múzeum és az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből. Ebbe a sorba méltó módon illeszkedett a veszprémi és a balassagyarmati kiállítás is, melyeknek anyaga magángyűjteményből származik. Talán a világ egyetlen országában sem bír olyan jelentőséggel az ikonfestészet, mint Oroszországban. Az ikonok az orosz nép mindennapjaiban jelen voltak. A fára festett ikonokon kívül a vörös- és sárgarézből vagy bronzból készült ikonok is igen népszerűek voltak Oroszországban, különösen a 17. századtól kezdve. Különböző formában és méretben öntötték őket. „A fémikonok kisméretű, hordozható fémreliefek, amelyek diptichon vagy triptichon formában is elterjedtek s már a bizánci kultúrában is használták azokat.”3 69 �Kép-tér A tárlat a kiállított fémikonok mellett rövid áttekintést nyújtott az orosz egyháztörténetről, a fémikonok történetéről, és a legjelentősebb öntőműhelyekről. Oroszország (Rusz) számára a kereszténységet 988-ban Szent Vlagyimir Szvjatoszlav herceg vette fel, ezt követően indult meg a lakosság tömeges megkeresztelkedése. Vlagyimir szinte mindenben bizánci példákat követett: a templomok berendezésében, a kegytárgyak használatát illetően és az ikonok tiszteletében is. A Kijevi Ruszba Bizáncból már a 9. században uralkodói ajándékként érkeztek az első keresztény ikonok. Ez idő tájt alapították az oroszföldi ikonkészítő műhelyeket is. A Kijev elleni tatár pusztítások miatt a 14. században előbb Vlagyimir városa, majd Moszkva lett az Orosz Egyház központjává. Az ötödik (orosz) patriarchátus teljes önállóságát azonban csak 1593-ban ismerték el. Közben Moszkva mint „harmadik Róma, a hit védelmezője” több népet tett pravoszlávvá. 1551-ben az ún. „százfejezetes (sztoglavi) zsinat” szabályozta a liturgiát és újításokat is bevezetett. A zsinati határozatok alapján az ikonfestés állami szinten is fontossá vált.4 Többek között meghatározta, hogy „[a]z ikonfestők fessenek régi példák alapján úgy, ahogy a görögök festettek, úgy, ahogy Andrej Rubljov és más híres ikonfestő festett”.5 Még merészebb újító törekvéseket képviselt 1652 és 1667 között Nyikon pátriárka, aki a liturgikus szövegeket és az egyházi szokásokat illetően az eredeti görög mintákhoz igyekezett visszatérni. Be akarta vezetni például a két ujjal való keresztvetést, új helyesírás szerint nyomtatott könyveket. A nagy felzúdulás a „nagy egyházszakadáshoz” (raszkol) vezetett, az „óhitűek” hűségesek maradtak a régi hagyományokhoz, kivonták magukat moszkvai pátriárka intézkedései alól. Az ikonok használatában is a maguk gyakorlatát őrizték meg. Néhány jelentős egyházi központot (mint a Szoloveckij-szigeteken levő kolostort) csak katonai erővel tudta a cár elfoglalni. Az óhitűek Szibériába, a karjalai finnek közé, a Baltikum erdeibe, lengyel földre menekültek. De magukkal vitték vallásgyakorlásuk sajátosságait, és az ehhez szükséges kéziratmásolóikat, fémikon-öntőiket és ezek eszközeit is.6 „Ők voltak azok, akik először öntöttek fémikonokat, hiszen ez pontosan megőrzi az ősképet, jobban, mint a kézzel, fára festett – másolt – ikonok. A rézikonok a XVIII. század folyamán nagyon elterjedtek a köznép körében, hiszen a gyors előállíthatóság miatt bárkihez eljutott, s az ikon előtti imádkozás így nem csupán a templomokhoz, szentélyekhez kötődő unikum volt, hanem az otthoni, sőt utazás közbeni ájtatosság is lehetséges volt a hordozható, és kevésbé sérülékeny rézikonok segítségével. A pravoszláv egyház eleinte ellenezte a fémikonok használatát, de látva a tárgyak népszerűségét, végül házi ájtatosság használatához engedélyezték, csak templomokba nem lehetett bevinni. A nyakba akasztható és sokszor összehajtható fémikonok a családban apáról fiúra öröklődtek, a házban красный угол (szép sarok) 70 �Kép-tér néven külön szobasarkot rendeztek be az ikonoknak.”7 A 18. század vége és az egész 19. század az orosz fémikonok művészetének a fénykora. Hihetetlen mennyiségben, egyre szebben kivitelezett ikonok készültek. A műhelyek száma és forgalma is sokszorosára nőtt. Az 1917-es forradalom óriási pusztulást eredményezett az ikonművészetben. Szerencsére az ikonok – minden pusztítás és rablás ellenére is – az ateista kampányokat és a világháborút is nagy számban élték túl. Ezzel is összefüggésben az egyház eldugta a féltett kincseket, az állami gyűjteményekbe viszont páratlan értékű és nagyszámú ikon jutott, és a művészettörténet igazán elfogulatlanul foglalkozott leírásukkal. A Szovjetunió összeomlása körüli években hirtelen sok-sok ikont kínáltak Európa-szerte. Köztük igazi kincseket is. A legutóbbi negyedszázadban az ikonok jelentősége visszatért. Sajnos, ez azzal is járt, hogy a régi minták szinte sokszorosított turisták számára készült példányai jelentek meg. Ma a világ műkereskedelmének egy igen speciális ágazata foglalkozik az orosz ikonokkal. Világszerte vannak csodálatos és régi, autentikus példányok és olcsó bóvlik egyaránt.8 „A fémikonok a magánájtatosság, az áhítat eszközei voltak, főleg az »óhitű« pravoszlávok használták: éjjel-nappal a testükön viselték, naponta többször is csókolgatták, simogatták, ünnepek előtt tisztogatták. »Bronzba foglalt imák«-nak is nevezték, mert a készítője elmélkedés közben hozta létre alkotásait, bizonyos kánoni előírásoknak megfelelve. A hívő ember ezért nem tett különbséget az ábrázolás és az ábrázolt között, számára az ikon ugyanazt jelentette, mint a Bibliában a kinyilatkoztatott szó.”9 A balassagyarmati kiállításon külön csoportban mutatták be a nagy, díszes kereszteket, a kis nyakba akasztható kereszteket, az Istenanyját és az év jelentős ünnepeit ábrázoló ikonokat. Ezen kívül külön vitrinben láthatóak az ún. „legkedveltebb fémikonok”. A négy részből álló fémikonok, a tetraptichonok az Istenszülő és Jézus életét, a Mária-ünnepeket és az egyházi év fordulóit ábrázolják. „A háromrészes ikonok, a triptichonok közül a nagyobbak ihletett portrék, a kisebbek evangéliumi eseményeket jelenítenek meg.”10 Az ilyen tetraptichonok a 19. században érték el virágkorukat, egyre szebb, több zománcszínnel díszítették, és minden jelentősebb öntőműhelyben készítették. A kiállításon megtekinthető volt „egy kicsi, nyakba akasztható keresztekből álló sorozat, amelyek tulajdonosaiknak egykor legszemélyesebb tárgyaik voltak”11. A fémikonok témái igen változatosak: az említett ábrázolásokon kívül megtalálhatók az Istenszülő minden fájdalmasok öröme típus, a Tyihvini Istenszülő ikon, Szent György és Szent Demeter ikonok illetve Szent Miklós-ábrázolások. A kiállításból válogatva egy-két jelentősebb ikonábrázolást mutatok be. A kiállításban túlnyomó többségben keresztábrázolásokat látunk. Ezek 71 �Kép-tér több változatban készültek, de mindig követték a vallás által meghatározott ikonográfiai mintákat. A nyolcvégű kereszt Krisztust ábrázolja a keresztfán. Ennek a tetején felhők fölött az Atyaisten. A kereszt felett Gábriel arkangyal, illetve Mihály arkangyal ábrázolása látható. Krisztus feje körül a glóriában három betű olvasható: ω O H – vagyis: Az, Aki. Az angyalok alatt ЦРЪ СЛВЫ - a Dicsőség cárja. A keresztfa vízszintes két szárán a Nap arca és a Hold arcának ábrázolása, alattuk a megfelelő felirattal. A felhők mellett a СНЪ БЖІН (Isten fia) felirat áll. Krisztus karjai alatt egy orosz ima olvasható, melynek magyar fordítása a következő: „Kereszted előtt meghódolunk Urunk, és a te szent feltámadásodat dicsérjük…” A kereszt legalján egy sziklás táj, felette egy üregben egy koponya, felette két betű: Г А azaz глава Адамова – Ádám feje. A keresztfa alján, Krisztus lábánál négy betű olvasható: МЛРБ (место лобное рай быст), az a hely, ahol a megfeszítés volt, paradicsom lesz. Krisztus keresztre feszítésének a helyszíne a Golgota (arám szó, jelentése: ‘koponyák hegye’), Kálvária (a latin calva: ‘koponya’ szóból), nevét koponyára hasonlító formájáról kapta.12 A ferde lábtámaszon Jeruzsálem falait és tornyait ábrázolta az ikon készítője. Kétoldalt Krisztus bokái felett a HИ КА, nika, azaz győzelem felirat olvasható. Krisztus lábától felfelé egy lándzsa és egy nád ábrázolása látható a két eszköz kezdőbetűivel. A szépen kidolgozott fémikon a tulajdonosa számára valóban az elmélyedés forrása lehetett. Egy tablón ennek a fémikonnak a hátlapját is láthattuk. Más ikonokat még további ábrázolásokkal bővítettek. A kereszt köré mellékalakokat is helyeztek, Máriát és Jánost, illetve előfordult, hogy Longinust, az egyik századost, aki más katonákkal együtt állt Krisztus keresztjénél, és Pilátus parancsára lándzsájával átdöfte az Úr oldalát. A központi ikon köré nagyobb ünnepek és szentek ábrázolásai is kerülhetett. A 19. századtól Moszkva környékén egyre nagyobb összetett ikonok készültek. Nagyon szép fémikon a Krisztus a sírban ábrázolás. A nyitott sírban álló Krisztust megjelenítő ikonokat nem elbeszélő, hanem szimbolikus ábrázolásnak kell tekinteni. A fára festett ikonoknak is kedvelt témája ez. Ezen a fémikonon Krisztus áll egy kereszt előtt egy díszes szarkofágban. Mögötte Szűz Mária gyengéden fogja fia megkínzott testét. Mária mellett MP OУ, azaz az Istenanya rövidítése áll. A kereszt vízszintes szárai mellett jobbról és balról az alábbi felirat látható: СНЪ БЖІН, azaz Isten fia. Feje felett Jézus Krisztus görög betűs rövidítése olvasható: Ĩ C X C. A halott Krisztus félalakos ábrázolása a bizánci művészetben már a 12. században megjelent. A temetési szertartás előírásainak megfelelően Krisztus kezei keresztbe téve láthatóak. Krisztus fején – más ábrázolásokkal ellentétben – a töviskorona helyett glória van. Ennek az ikonográfiának a neve a nyugati művészetben az imago pietatis, azaz fájdalmak férfija. „A tetraptichonok négy táblából álló rézöntvények. A két külső szárnya behajtható, s az egész ikon becsukható, így könnyen magukkal is vihették. 72 �Kép-tér A négy táblának köszönhetően félkör alakban felállítva, középre gyertyát helyezve gyakran használták rögtönzött házi oltárként is, s ezért igen népszerű volt ez a típus, főleg az utazók körében.”13 Az ilyen tetraptichonoknak a 19. században volt a virágkora, egyre szebb, több zománcszínnel díszítették és minden jelentősebb öntőműhelyben készítették. Általában a tizenkét ünnepet ábrázolták rajtuk, melyeknek a sorrendje a következő: balról jobbra Mária élete, Krisztus evilági élete, Krisztus a feltámadás után, a legnevesebb Mária-ikonok tisztelete. Az ikontáblák összecsukása után a harmadik tábla került felülre. Ennek egész felületét gyakran díszítik a Golgota keresztmotívumaival. A kisebb triptichonok három képmezőt adnak, a diptichonokat pedig általában nyakba függesztve hordták. Ezek rengeteg változatban készültek. A kiállításon látható volt egy nagy, ún. Deészisz triptichon is. Középen Krisztus mint Pantokrator, azaz a Mindenható úr, bal kezében az evangéliumot tartja, másik kezével áldást oszt. A jobboldali táblán remeteöltözetben Keresztelő Szent János látható. A baloldali táblán Mária fátyollal és palástban. A kezében levő tekercs szövege: Mindenható Úr Isten, Jézus Krisztus Úr, Fiam és Istenem – fordítsad füled mifelénk… A táblán fölül görög rövidítésekkel: Az Isten Anyja. A további ikonok szenteket ábrázolnak. Például a pravoszláv egyházban Szent Miklós, Szent Demeter és Szent György személyét valóságos kultusz övezte. A szentek ikonjai mellett kiemelkedőek a különböző típusú Istenanya-ikonográfiák (pl. Tyihvini, Kazanyi Istenanya, illetve az Istenszülő minden fájdalmasok öröme típus). A kiállításban összesen 265 db fémikon és kereszt volt megtekinthető, amelyet ortodox enteriőr- és egyéb látványelemek színesítettek. Összességében elmondható, hogy a pravoszláv kultúra iránt érdeklődő látogató kellemes élménnyel gazdagodott a tárlat megtekintése után. Jegyzetek Bronzba zárt áhitat. Orosz fémikonok művészete és teológiája [online]. = http:// www.muzeumok.eu/museum/temporary_hu.php?IDT=7032&ID=510. 2 Uo. 3 Minden bajban védelmező. Orosz fémikonok a 18-20. században [online]. = http:// www.vmmuzeum.hu/kiallitas/kamara/ikonok_2011.html. 4 Vö. Valerij LEPAHIN: Sztoglav. Fejezetek az 1551-es orosz orthodox egyházi zsinat határozatainak gyűjteményéből. (Közzéteszi: Valerij Lepahin) [online]. Aetas, 1998/1. = http://epa.oszk.hu/00800/00861/00008/1998_1_t12.html. 5 Uo. 6 A kiállítás tablójának szövege alapján (A kiállítást rendezte Dr. Voigt Vilmos). 7 MIKLYA LUZSÁNYI Eszter: Hordozható ájtatosság. A tizenkét ünnep és a négy istenszülő 1 73 �Kép-tér ikon [online] = http://izdusi.blogspot.hu/2012/06/hordozhato-ajtatossag.html. 8 A kiállítás tablójának szövege alapján (A kiállítást rendezte Dr. Voigt Vilmos). 9 Minden bajban védelmező. Orosz fémikonok a 18-20. században [online]. 10 TOLDI Éva: Minden bajban védelmező ikonok Veszprémben [online]. Magyar Kurír, 2011. 11. 15. = http://kurir.katolikus.hu/de/node/37229. 11 Uo. 12 Már igen korai idők óta ezen a helyen és környékén végezték ki és temették el az elítélt bűnözőket. A legenda szerint Ádámot azon a helyen temették el a Golgotán, ahová később Jézus keresztfáját is felállították. Ádám halála előtt elküldte fiát, Széthet a Paradicsomba, hogy számára a könyörület olaját megszerezze. Széth el is jutott az Édenkertbe, de mire hazaért, atyja meghalt. A magot elültette atyja sírján, ebből egy fa nőtt, melyből Krisztus keresztjét ácsolták. Krisztus kiömlő vére jelenti a megváltást, mert ahogy Ádám bűnbeesése minden emberre kárhozatot hozott, úgy Jézus által mindenki kegyelemben részesül. Így a feszület alatti koponya a krisztusi bűnbocsánatra utal. 13 MIKLYA LUZSÁNYI Eszter: Hordozható ájtatosság. A tizenkét ünnep és a négy istenszülő ikon [online]. 74 �Kép-tér Világot építeni Beszélgetés Valkó Gyulával KANYÓ EMMA – Nem szokványos életút a tiéd. Viszonylag sok területen kipróbáltad magad, mielőtt a festészet, a képzőművészet mellett döntöttél, és letelepedtél egy kis nógrádi faluban, Bánkon. – Balassagyarmaton születtem, Bánkon nőttem fel, Salgótarjánban, a Kós Károly Építőipari Műszaki Szakközépiskolában érettségiztem, négy évig voltam kollégista. Ebben az időszakban egyáltalán nem foglalkoztam festéssel, művészettel, persze a szabadkézi rajz, a műszaki rajz, a tervezés kötelező volt, de arra nem gondoltam, hogy ennél többet is lehet. Annyira bátortalan voltam, hogy még egy mesterhez sem mertem elmenni segítséget kérni. Nem vezetett „egyenes út” a képzőművészeti egyetemig: voltam kocsmáros, kimentem dolgozni négy hónapra Olaszországba, biztonsági őr voltam Budapesten a Puskin moziban. Az utóbbi azért volt fontos, mert elmélyülten tudtam készülni a felvételire. Nemcsak azért, mert az időbeosztás ezt lehetővé tette, hanem azért is, mert inspiráló kultúrközeg vett körül, körülöttem mindenki – a büfést és a jegykezelőt is beleértve – művészettel, kultúrával foglalkozott. Huszonhárom éves koromban vettek fel festőművész szakra, mondhatni, ekkor kezdtem „komolyan” festéssel foglalkozni. Az egyetemi évek alatt színházakban dolgoztam, Szatmárnémetiben egy előadás erejéig a jelmeztervezést, díszlettervezést is kipróbáltam, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról volt ez a darab. A főiskola után rajzszakkört, rajziskolát működtettem Budapesten, iparművészeti, képzőművészeti felvételire készítettem fel hallgatókat. Ezt követően két nagyobb utazáson, expedíción vettem részt, Szibériában és Mongóliában. Amikor hazajöttem, Budapesten nem találtam a helyem: 75 �Kép-tér hiányoztak a tágas terek, a nomád életmód, a szabadság. Ezért döntöttem úgy, hogy visszaköltözöm Bánkra. – Változott a stílusod, az érdeklődésed a hazaköltözés után? – Folyamatosan változik, szeretek új dolgokat kipróbálni, nem szeretnék iskolához, irányzathoz vagy akár egy meghatározott elvárásokkal rendelkező galériához kötődni. Sőt tulajdonképpen egy művészeti ág mellett sem tudom elkötelezni magam, alapvetően minden érdekel, ami művészet, és mindent igyekszem elsajátítani. De a kérdésre a válasz: stílusaim vannak, ha szabad így fogalmaznom. Bánkon például a helyi kováccsal kezdtem kísérletezni, kovácsoltvas szobrokat készítettünk. Könyvillusztrációkat is készítettem, Szávai Attila Mászóka és Fészercsend című prózaköteteihez rajzoltam grafikákat 2007-2008-ban. Mostanában a mozgókép is érdekel: VJ-projektjeim vannak (legutóbb a Bánkitó Fesztiválon vetítettem a koncertek alatt), és saját tervezésű rovarfigurák animációjával kísérletezem. A figurák tulajdonképpen egy-egy jellemvonást, tulajdonságot képviselnek, az az izgalmas számomra, hogy grafikusan hogyan lehet megformálni egyegy tipikus karaktert. Persze az ilyen típusú kísérletekben az ember mindig önmagát jeleníti meg, valahol minden szituáció, karakter az alkotójáról szól. Számomra új távlatokat jelent a groteszk, az a humor, amire ezek a figurák lehetőséget adnak. – A festményeid geometrikus és organikus formákkal dolgoznak, érdekes, hogy mindkét esetben labirintussá állnak össze. – A képeimet belső utazásnak tekintem, amelyekkel a mikro- és makrokozmikus valóság leképezésére, kitágítására, egymásba fordítására teszek kísérletet. Ezeknek a festményeknek van egy szigorú geometriája, több képsík találkozik, egymásra épülnek, ez több dimenziót teremt ugyanazon térben. Kezdetben valóban az organikus formák felé fordultam, sűrű, átfont mezőket rajzoltam tussal, amelyek szinte befonják, bezárják a szemlélőt. Nyilván valamiképp mindkét kifejezésmód a tudatalatti imaginációja. Az organikus, átszőtt világok az elfojtás, az elzárás kifejeződésére világítanak rá, a geometrikus, kitágított „tudatterek” pedig a felszabadulás, az univerzális egyesülés leképezései, legalábbis reményeim szerint. Mivel a korábbi „labirintusjárásban” nem látok továbblépési lehetőséget, ezért gondolom úgy, hogy most megint valami újba kell fognom. Így, harmincöt évesen úgy érzem, azokat az élményeket, hatásokat, amik értek, most lehet a magam számára esszenciává, valamilyen egységes sűrítménnyé alakítani. Emlékszem, Salgótarjánban Mustó János festőművész (akinek a fia osztálytársam volt), azt mondta nekem egyszer: „Tudod, milyen nehéz világot építeni?” Fogalmam sem volt, miről beszél. Most már érzem a kérdés súlyát, de ezzel együtt a benne rejlő lehetőséget is. 76 �Ami marad Az angol nyelvű abszurd színház eleven öröksége Nyusztay Iván: Az önazonosság alakváltozásai az abszurd drámában: Samuel Beckett, Harold Pinter és Tom Stoppard KURDI MÁRIA Nyusztay Iván már pályája elején hozzájárult a nemzetközi drámairodalom kutatásához, amikor Myth, Telos, Identity: the Tragic Schema in Greek and Shakespearean Drama címmel a Leuveni Katolikus Egyetemen megvédett doktori disszertációjának átdolgozott változatát a Rodopi Kiadónál 2002ben megjelentette. Az itt ismertetendő monográfiát tárgyalva mindenekelőtt le kell szögezni, hogy megírásával Nyusztay Iván sok tekintetben hiánypótló munkát végzett. A címben szereplő három kiemelkedő drámaíró munkásságának és változatos dramaturgiájának hazai kutatása ugyanis meglehetősen hiányos; nemzetközi jelentőségükhöz, világszínpadi jelenlétükhöz képest monográfia alig, de tanulmány és konferencia előadás is csak kis számban születik róluk. Célkitűzéséhez, az önazonosság alakváltozásainak vizsgálatához Nyusztay arányos szerkezetet alakított ki, melyben az abszurd drámáról általában szóló, az elemzések keretét nyújtó első fejezet viszonylag hosszú, majd a II-VIII. fejezet a drámaírói életművek egyes, az átfogó szempontból többnyire releváns jelenségeire, illetve egymással párbeszédbe állítható darabjaira és koronként azok kontextusára összpontosít. A szerkezet jól működik annyiban is, hogy a három szerző életművén belül a kontinuitás és a változások dialektikáját láttatni engedi. 77 �Ami marad A drámai korpusz összefüggéseiben való tájékozódást emellett nagyban segíti, hogy az egyes fejezetek között megfelelő átmenetet teremt a szerző, például az utolsó Beckettről szóló fejezet végén, az Altatódal kapcsán a főszereplő saját alteritásával néz szembe, írja Nyusztay, majd az ezután következő, Pintert tárgyaló fejezetekben a Másik lehetséges variáltsága válik központi kérdéssé. Nyusztay elemzéseinek stratégiáját általában kellő filozófiai és elméleti alapozás jellemzi, miközben a nyelv és a szimbólumok, továbbá, főként a kevésbé ismert darabok esetében, a cselekmény bizonyos részleteire is kitér a könyv írója, ezáltal hozva őket közelebb az olvasóhoz. Bár a szerző sokat hivatkozik a kiterjedt szakirodalomban megjelenő eredményekre, számos helyen eredeti gondolatokat közöl, illetve az olvasottakat alkotó módon fejleszti tovább. Külön megemlíthetjük, hogy Beckett és Pinter ontológiai problémákra épülő drámáinak értelmezésében Heidegger és Lévinas gondolatrendszerének egyes elemeit többszörös haszonnal alkalmazza Nyusztay. Kellően alátámasztva állapítja meg például, hogy Beckett Ó, azok a szép napok! című, a narráció és a vizualitás eszközeit egyaránt kiaknázó drámája a világban-benne-létet nemcsak megjeleníti, hanem egyúttal parodizálja is. Hasonlóan újszerű, ahogyan Lévinasnak a Másikra vonatkozó etikai tételeit a legnagyobb Pinter-drámák (Születésnap, A gondnok, Senkiföldje) szereplő-konstrukcióival ütközteti, és az utóbbiakon keresztül kritizálja, illetve árnyalja. Ezáltal filozófiát és drámaírást állít Nyusztay termékeny dialógusba egymással. A könyv további érdeme, hogy az abszurdról írva nem a szokványosan ismertetett jegyeket foglalja össze, és nem merül el a korabeli viták sorolásában és kommentálásában. Ehelyett szükségesnek tartja megvizsgálni a drámatörténeti előzményeket és azokkal szoros összefüggésben a filozófiai hátteret, részletesen hivatkozva Camus-re. A szerző tisztázni próbálja az abszurd és más minőségek és fogalmak (például groteszk, paródia) közötti viszonyt is, hogy vizsgálódása határait megfelelően kijelölje. Két kérdés merül fel azonban itt a fejezet olvasója számára, amelyek többé-kevésbé a munka egészére is vonatkoznak. Először is az, hogy bár az abszurd előzményeként bőven esik szó az antik és shakespeare-i drámáról (módot adva arra, hogy a szerző korábbi kutatásai eredményeit az újabb diskurzusba integrálja), annál kevesebb a szimbolista és az avantgarde színházról. Mikor Nyusztay arról ír, milyen jól mutatják Stoppard művei, hogy a hold „népszerű kelléke az abszurd drámának” (150. o.), az olvasónak óhatatlanul eszébe jut a hold színváltozásaival operáló Salomé, Wilde darabja, és több drámaíró a 20. század elejéről, közöttük O’Neill. A másik kérdés ebben az összefüggésben úgy szólhat, hogy lehet-e abszurd drámaíróként bemutatni Stoppardot? Meglepő, és a kategória szokatlan mértékű kiszélesítésére vall, hogy 78 �Ami marad mindhárom szerző művészetének egészét az „abszurd” dráma címkéje alatt vizsgálja Nyusztay Iván. Korai drámáikkal kapcsolatban ez a besorolás természetesen jól megállja a helyét, hiszen világosan kimutathatók bennük az abszurd színház jegyei, de a későbbi, az 1970-es évek után született műveket inkább a posztmodern színházi fejleményekhez való viszonyukat nézve vizsgálják. Az utóbbiakra csak utal a szerző, pedig kultúrtörténeti vonatkozásaik és sajátos komikumuk miatt Stoppard késői darabjai a posztmodern színház jellegzetes példái, és nehezen tűrik az abszurdba történő besorolást. Talán azért is sikerült a könyv Stoppardról szóló része jóval rövidebbre és vázlatosabbra, mint a Beckettről szóló fejezetek sora, mert a szerző érezte, hogy a Stoppard-művek vizsgálatához a kiindulópont újragondolására lenne szükség. „Az abszurdtól a posztmodernig” lehetne a fókusz aktuális módosításának, egyúttal bővítésének iránya. Nyusztay Iván a könyv átfogó szempontját, az önazonosság alakváltozásainak ábrázolását érvényesítve jó érzékkel választ ki a három szerzőtől reprezentatív műveket, és dicséretesen kerüli, hogy a már túl sokat elemzett szövegeket újra górcső alá vegye. Következésképpen nem ír külön elemzést a Godot-ról, bár ez a korszaknyitó dráma, érthetően, végig referenciapontként kísért szövegében, Pinterrel kapcsolatban is. „Az én minimuma Samuel Beckett kései darabjaiban” című fejezet nálunk ritkán játszott és a kritikában alig vizsgált darabokkal az önkifejezés kísérleteit és azok sikerének lehetetlenségét megszólítva foglalkozik. Közéjük kívánkozna, de nem kerül rá sor, az Ohio Impromtu is, amelyben az én megkettőzve jelenik meg. Pinternél az alteritáshoz való viszony szempontjából a Régi idők elemzésére szánhatott volna még néhány oldalt a szerző, esetleg más művek kihagyásával. Stoppard drámái között A szerelem mint találmány szintén megkettőzi a főszereplő alakját, jelezve ezzel önazonosságának dualitásait, ám erre a központi téma szempontjából oly lényeges (és nálunk nemigen ismert) darabra csak mintegy másfél oldal jut a könyvben. Igaz, itt már távol vagyunk az abszurdtól, bár öröksége kétségkívül tovább kísért, Ruby Cohn szavai szerint az abszurd itt van körülöttünk (ld. az Enoch Brater által szerkesztett Around the Absurd című, 1991-es tanulmánykötet bevezetőjét – az itt közölt tanulmányok egyébként sokrétűen támasztják alá avantgarde és abszurd kapcsolatát). Nyusztay Iván könyve sok művet idéz meg, és gondolatgazdag elemzései számos irányba mutatnak, de időnként éppen amiatt kelt hiányérzetet, hogy az önazonosság alakváltozásai vizsgálatának fő vonaláról ahhoz képest mellékvágányokra tér. Így heterogénebbé válik a szöveg, és jobban kiütközik, hogy néhány hasonlóan fontos aspektusról nincs szó benne. Nyusztay Iván könyve elméletileg többé-kevésbé jól beágyazott elemzéseket nyújt, amelyek hasznosítható eredményekkel gazdagítják 79 �Ami marad mind az abszurd drámát, mind a kiválasztott drámaírók életművét vallató tudományos kutatást. Kétségkívül ajánlatos lett volna a szerzőnek a művek teátrális vonatkozásaira nagyobb hangsúlyt fektetnie, tekintettel a művek (nálunk is tapasztalható) intenzív színpadi életére. Összességében azonban elmondható, hogy komplex megközelítései folytán a munka számos új ismerettel és drámatörténetileg jelentős összefüggés feltárásával gazdagítja az olvasót és színházlátogatót, miközben támpontot ad további vizsgálódásokhoz. (Budapest, L’Harmattan, 2010) 80 �Ami marad Himnusz a Kölcsönvett Szavakhoz Nyerges Gábor Ádám: Számvetésforgó SZENDI NÓRA Sokrétű, izgalmas lírai portré bontakozik ki a Számvetésforgó lapjain. Első olvasásra olyan bőségesen áradó, annyiféle szálon fut, hogy nem is igazán rendeződik kötetté a szemünk előtt. A kezdő- és a záródarabok keretet adó elhelyezéséből azonban mindjárt sejtjük, hogy tudatos szerkesztésről van szó. A kötetet felütve két kurta mottóba botlunk, melyek mintegy a hagyomány folytonosságára hívják fel a figyelmünket. Ezt nyomatékosítja az Énvokáció, mely egyrészt megteremti a versek karakteres szubjektumát, másrészt jelzi, hogy ez az egyediségre számot tartó én egyúttal a hagyomány által meghatározottnak is tekinti magát. Ez a meghatározottság azonban problematikus: hol olvadnak át a költőelődök hangjai lírai hősünk hangjába − meddig tart a tradíció, és honnan kezdődik a saját? Egyáltalán: van-e kedvük a kánonba befogadott, az életből már kizárt szerzőknek előtápászkodni mély álmukból holmi „szemüveges bikfic” kedvéért? A tarka kötet tehát több szempontból is számvetés: szó sincs róla, hogy a fiatal szerző a sokat rímelt, harcedzett költő szerepében tetszelegne. Ellenkezőleg: szavakat keres – kölcsönöz, „szavából szavadzott baráttól”, popslágerből, klasszikusoktól –, melyekből összetapasztgathatja lírai énjét, hogy aztán kétkedéseivel, önreflexióival kissé vissza is szívja magát. Ha számot vetünk, túllépünk, továbbállunk: ám ez a számvetés egyúttal forgandó is, akár 81 �Ami marad a szerencse, s meglehet, a szubjektum csak körben karikázik, de „valójában nem mozog” (Filozófiai értelem), képtelen túlevickélni önmagán. S éppen ilyen ambivalens az elődökhöz, elsősorban Orbán Ottóhoz fűződő viszonya. A Levél egy idősebb pályatárshoz – helyett című ciklusban a szubjektum hol elfogódott suttogással, máskor „megzavarodott vekker”-ként költögeti holt pályatársát, egyetemi óráról és halálból lógva diskurálnak, dohányoznak, vagy épp nekikeseredve marakodnak a stafétaboton. A hagyomány nem feltétlenül oltalmazó anyaméh, ahol a zsenge költő – ülepén tojáshéjjal – biztonságban erősödhet, bontakozhat. Egyúttal legyőzendő rivális, ellenfél, teher a kölcsönzött szavakon. S ha segítik is a költőt e talált, kapott, zsákmányolt kincsek, vajon nem minddel csak önmagát tükrözi, sokszorozza meg? Éppen úgy, mint amikor a konditermek együgyű hősének szavaival tapogatja le a szerelem kibeszélhetetlenségének érzését (Amit mondani nem szabad), nőként szólal meg (Himnusz a Szerzőhöz, Müzli), vagy valahonnan az emberi idők vége tájáról, minimalista nyelvezettel, robothangon recseg a szerelemről (te 1 jo – érdemes utána bogarászni a Youtube-on a vers [személyes kedvencem a kötetből] hangzó változatának is, a szerző előadásában). Ám e szerepek és beszédmódok nem pusztán eszközei a szubjektum önkifejezésének. Az én a másikból, az idegenből építkezik: „amit még jelentesz / magadnak benne láthatod”. (Rötúr) Így pedig arra kényszerül, hogy magáról nyilatkozván eltávolodjon magától. „valaki helyetted magadabb mert minél jobban kell minél szebb annál messzebb mennél magadtól tudva hogy másnál a tiédebb” (Messzebb magadtól) Egyszerre foglya és irányítója foltvarrott nyelvének, mely a belsőt mindig valami külsővel igyekszik kifejezni. Mert az én valódi nyelve „szünet és szóköz nélkül” locsogna, s kivetné magából a szavakat, e kétes hitelű vendégeket (Ha én nyelv lennék…). Változatos formákat találnak maguknak a kötet témái, melyek nem rendeződnek ciklusokba, hanem szigetekként, szigetcsoportokként emelkednek ki azok medreiből. Így – leszámítva az Orbán Ottóról/-nak szóló ciklust – a versgyűjtemény kisebb egységei nem egy-egy jól körülhatárolható témát töltögetnek ki szövegeikkel, csupán gyakoriságokról beszélhetünk. Ráadásul a mottók, a sajátos műfaji besorolások és mindazon apróbetűs 82 �Ami marad instrukciók, melyek a versek címei alatt találhatók, egymástól távol eső szövegeket kapcsolnak össze. Bár a nyelvezet mindvégig megőrzi költői allúziókban és populáris alkotásokra, köznyelvi fordulatokra, frázisokra való rájátszásban gazdag jellegét, mégis úgy tűnik, inkább a kötet első felében találjuk a költői hagyományokba bújó, azokat feszegető, tovább örökíthetőségüket megkérdőjelező verseket, míg a vége felé haladva, Orbán költögetését követően a környezetével összegabalyodó én külső-belső életének látleletét kapjuk. A megidézéssel, a vendégszövegek beemelésével ezek a versek egyúttal messzebb is sodródnak a megidézettektől. Míg a 3. ciklusban a szubjektum Petőfi bőrébe bújik, hagyva, hogy a költő maga mondja el (művei) múltját és jövőjét illető kétségeit, addig a 7. ciklus Csajaim című darabjában a kezdő sorok játékosan passzolják át az olvasónak Petőfit, s imigyen meg is válva tőle, a versszak további részét a szubjektum saját versbeszéde tölti ki. Ez a kötet végére túlsúlyba kerülő, áthajlásokkal sűrűn tördelt nyelv elsősorban a hiány légüres terében lebegő én esendőségéről készít karcolatokat: „reszketnek számban szavaim / és megint elhagyom a névelőt / ha rád gondolok verseket / körmölve köröttem a délelőtt” (Egy Menzel-jelenetre). Visszatérő téma az önkínzó, elméletben megrekedt, feltételes módú szerelem: a kifejezhetőség és a szavakból valósággá válthatóság kudarca. Akad vers, például a Tenger című, amelyben kissé túlírtnak vélem ezt a gondolatot; de ha olykor úgy is éreznénk, hogy az önreflexió kezdi megfeküdni a gyomrunkat, egy-egy váratlan szöveg siet a segítségünkre az irónia szódabikarbónájával. A soha el nem következés örökös mínusztartományából koppannak egyre-másra a melléütések ciklus darabjai, míg a Mégis meddig című vers le nem teremti lírai hősünket nyavalygásaiért − hogy aztán a következő hét oldalon ismét a másik hiánya vájta mederben bolyonghassunk. Lassan kezdjük már érteni, hogy bármily dús is a kötet témáinak, formáinak, stílusregisztereinek anyaga, azért mégiscsak több benne az üres hely, a bizonytalanság, a majdnemség, mint azt első olvasásra, a bőség zavarától tartva hihettük. A Számvetésforgó végére érve konstatáljuk, hogy éppen 360 fokot tettünk meg olvasás közben. Hogyan? Tehát tényleg egy lépéssel sem haladtunk előrébb, megrekedve „az örök cinkos maradásban”? (lajstromállapot) Az álmából fölvert, még mindig harapós kedvű Orbán felmentetik a további közreműködés alól, „és visszabújnak vele a sírba a kölcsönvett szavak”. (Végre valahára elereszti tovább aludni) De ha netalán attól tartanánk, hogy a kötetből is fonnyadt levelekként hullanak ki egymás után, elavulva, elévülve, aggodalomra semmi okunk. Lenyomatuk ott díszeleg lírai hősünk 83 �Ami marad portréján − aki „tudja bár nem gondol vele mint nőtte be e sok-sok részlet” / s hogy nem lesz már mód elkezdeni mind amit bevégzett”. (lajstromállapot) Most egyre távolodik saját farkába harapó kompozíciójától, figyelvén, bár befolyásolni többé nem tudván, mint csukódnak össze lassan a könyvlapok. Mit tehetünk mi? Üssük fel ismét a kötetet, és olvassuk el újra, majd megint – hátulról előre, keresztbe-kasul, vagy a mottók sugalmazásait követve, s ha valamiképp mindig más arcát mutatja nekünk a lezárt(ként beállított) mű, megelégedhetünk: a számvetésforgó működik. (Budapest, Parnasszus Könyvek, 2012) 84 �Ami marad Mesemorzsák Soós Éva: Csalogató NAGY CSILLA Soós Éva Csalogató című, a legkisebbeknek szóló gyerekverskötete kiváló bizonyítéka annak, hogy a Weöres Sándor-féle gyermeklíra hagyománya autentikusan jelen van a mai magyar gyerekirodalomban. Soós Éva játékos, humoros versnyelve és szerethető, esendő figurái (a fehér láma, aki bálba készül, a tíz bogárka, aki házat épít, vagy a „cérnafogta füles gomb”, akit „az öreg kakas zabnak néz”) egy olyan (Gazdag Erzsi Meseboltját is idéző) világba kalauzolják az olvasót (illetve a kötet célközönségét tekintve: a hallgatóságot), amelynek lényege a vers, az irodalom spontán élvezete. A szövegek gyakran konkrét, életszerű szituációt jelenítenek meg, amelynek részese vagy megfigyelője a gyerek-olvasó: a természeti és a tárgyi világ, amely a sorok között felbukkan, illeszkedik a kisiskolás és óvodáskorú gyerekek világához, az évszakokhoz kapcsolódó jelenségek, a háziállatok és az állatkert lakói, a gombok, könyvek, rajzlapok mind-mind olyan motívumok, amelyek számukra a hétköznapok részét képezik. Soós Éva antropomorfizált állatfiguráin vagy természeti jelenségein, életre keltett, animált tárgyain keresztül történeteket, ha úgy tetszik, sorsokat beszél el, amelyek egy része kiegyensúlyozott, megoldott szituációról ad hírt (A nyéki pék kenyere), más részük azonban a hős kiszolgáltatottságát helyezi a fókuszba (Mese a hóemberről). Bármilyen történetről legyen is szó, a versek beszélője nem értékel, nem magyaráz – az értelmezést az olvasójára bízza. Soós Éva felfogásában a gyerekvers dinamikus és dialogikus műfaj, amely teret ad a felnőtt és a gyerek közös tevékenységének: a kötetben szereplő párbeszédes formájú mondókák, a tréfás kérdés-felelet szerkezetű, a találós kérdések retorikáját idéző költemények (pl. Csalogató, Felelgetős mondóka) egyaránt az aktív befogadói tevékenységet segítik elő. Különösen szép példája ennek a Rajzolós vers, a közösen rajzolt kép jelen idejű leírása. A vers egyedisége és szerkezeti összetettsége abban rejlik, hogy nemcsak az életre keltett rajz motívumát gondolja újra (lásd Zelk Zoltán Ákombákom című versét), hanem a vers szövegét is variábilissá, újraírhatóvá teszi – a 85 �Ami marad gyereket szó szerint bevonja a versalkotásba, hiszen a versírás folyamatát ebben az esetben a közösen rajzolt kép, a gyermeki vizuális fantázia befolyásolja: „Van víz a kútban, / Van a kútnak kereke, / De vödröcske is kellene, / A kút káváján!... te sem látod? / Én sem látom… / Akkor gyorsan megrajzolom.” (33-34.) A kötet versei azonban a felnőtt olvasó számára is egyfajta otthonosság-érzetet hordoznak. Ennek oka részben az, hogy a versek valóban megidézik a fent említett szerzőket, beszédmódokat (amelyeken jelen recenzió szerzője is szocializálódott), másrészt Soós Éva szövegei termékenyen használják fel, gondolják újra a folklór, a népmesék motívumait is. A Képek… című, a ráolvasásokra, varázsmesékre emlékeztető szöveg megszólítottja tulajdonképpen „a legkisebb fiú” alteregójának tekinthető, hiszen a népmesék hőseinek tulajdonságait hordozza, részese mindannak a tapasztalatnak, amit a sárkányölő, táltost szelídítő, égi paszulyra kúszó kiválasztottak átéltek: „Repültél a griffmadárral, / Küzdöttél hét sárkánnyal, / Kézenfogtad az óriást, / Éjjel törpe adott szállást.” (24.) A Csalogató verseire jellemző, hogy a forma (a hangzás és a vizuális megjelenés) ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a tartalom. A zeneiség, a rím, a ritmika játékos megoldásai, valamint az egyszerű, párhuzamos mondat- és strófaszerkezetek, a köznapi szókincs, a nyelv erőteljes vizualitása egyaránt elősegítik, hogy az óvodás és kisiskolás gyerekek könnyen memorizálják a verseket. Ám ahhoz, hogy a fenti erényekkel szembesülhessen az olvasó, első lépésben magával a könyvtárggyal kell kapcsolatba kerülnie. A Csalogató verseihez Soós Ádám Levente készített finom, érzékeny illusztrációkat, amelyek harmonikusan illeszkednek Soós Éva beszédmódjához, illetve a világhoz, amit teremt. Időnként kimerevíti a vers egy-egy mozzanatát (a Csóka a fenyőfán esetében az utolsó mondat eseményeit vizualizálja), más esetben pedig tovább gondolja, grafikus eszközökkel interpretálja a szöveget. A legérdekesebb kép-szöveg sorozat a Párbeszéd, ahol az állatok verbálisan nem felfejthető dialógusához („Kutykurutty? – kérdezte egy béka. / Kutykurutty. – felelt rá egy másik. / Így beszélgettek késő délutánig.” [11.]) sajátos, humoros értelmezést ad a megrajzolt békák, baglyok, egerek, macskák, medvék arckifejezése, testtartása (11-15.). „Láttál olyan könyvet, / Melyből mese röppent / Ágyad fölé […]?” (Képek…, 24.) Soós Éva verseskötete ilyen könyv: legmegkapóbb tulajdonsága az, hogy (számos hasonló, a kicsiknek szóló kiadvánnyal ellentétben) nem akar didaktikus lenni, nincs másodlagos, rejtett pedagógiai szándéka. Egyszerűen a cselekmény, a hangzás, a versmondás és az ötletes, humoros illusztrációk örömét nyújtja: a Csalogató mesemorzsáit bárki felcsipegetheti, hiszen az irodalom szeretete és befogadása bizony nem korhoz kötött. (Miskolc, Magánkiadás, 2009) 86 �Ami marad A hanyatlás mámora, avagy borgőzös mítoszok unalomról és haragról Kálmán Gábor: Nova TURI MÁRTON Kevés olyan biztos dolog van az életben, mint az, hogy ha egy debütáló szépirodalmi művet taglaló recenzió kerül kezünk ügyébe, úgy abban szinte garantáltan olyan jól bejáratott sablonokra bukkanhatunk, mint „a saját hang keresésének nehézségei”, vagy „a nagy elődök hangsúlyos jelenléte” – a jóhiszemű érdeklődő pedig joggal szörnyülködhet ezeket az unalomig ismert közhelyeket olvasva, amelyeket a kevésbé megengedőbb bírálók sokszor azonnal vizes lepedőként húznak rá a lelkes pályakezdőkre. Kálmán Gábor Nova címen tavaly megjelent bemutatkozó kötetéről szólva sajnos magam is rögtön kénytelen vagyok elkövetni a fentebb említett bűnt, vagyis még azelőtt egy megkerülhetetlennek vélt klasszikus árnyékába kényszerülök száműzni a (már önmagában is figyelemre méltó kvalitásokkal bíró) fiatal alkotót, hogy egyáltalán érdemben szóhoz engedném jutni – és ezért úgy hiszem, méltán számíthatok némi plusz büntetésre a pokol gyarló irodalomkritikusok számára kijelölt szekciójában. A harmincadik életévében járó, felvidéki születésű szerző bemutatkozó, valahol a novelláskötet és a (kis)regény határán egyensúlyozó művét lapozgatva ugyanis legtöbbször képtelen voltam attól a kezdeti benyomástól elvonatkoztatni, miszerint A jó palócok egy sötétebb tónusú továbbgondolásával van dolgom. Mindezt eleinte persze viszonylag könnyen megmagyaráztam magamnak azzal, hogy a Nova anekdotikus elbeszélésmódja és világlátása, amelyben egy fiktív (de kitalált mivolta ellenére is rendkívül életszerűen ható) (cseh) szlovák falu mesés elemekkel színesített helyrajza bontakozik ki, érezhetően közeli rokonságban áll Mikszáth novellisztikájával. Jobban utánagondolva azonban rájöttem, hogy akaratlan összeolvasásom elsősorban egy motivikus 87 �Ami marad asszociáción nyugszik: Kálmán kötete A jó palócok legutolsó, Hová lett Gál Magda? című epizódját juttatta eszembe, középpontjában Bodok keserűvizes kútjával, amelynek ugyan csodájára járnak az emberek, vize azonban pusztító hatással van a helybéliek erkölcseire. Jasná Horka, a Nova tizenegy történetének (az Urban meghal című rész kivételével) helyszínül szolgáló település szintén egy ilyen zavaros nedűnek, a címbeli borfajtának köszönheti ellentmondásos hírnevét: „Terjedt, hogy mérgező a Nova bora […]. Megbolondítja az embert, így beszélték, a férfiak farkát is, és ütődött gyerekeket tudnak csak csinálni. De a Nova aranyat ér, mondogatták mások, csak lenyomod a földbe a dugványokat, és négy év múlva borod van belőle. Burjánzik, mint a gaz. […] A Nova elpusztíthatatlan, mondják, szembemegy Luciferrel is, ha kell. A Nova maga az élet.” A Nova voltaképpeni főszereplője tehát nem más, mint a szörnyű minőségű szeszesital, amelyet Hamvas Béla a következőképpen jellemez A bor filozófiájában: „A novaszőlő és a belőle készült maró, büdös, borszerű folyadék nem egyéb, mint az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy ő is bort csináljon. Soha ennél sikertelenebb kísérletet!” Kálmán kötetében a pokoli lőre azonban meghatározó szövegszervezői rangra emelkedik, állandó jelenlétével ugyanis (a változatlan helyszínhez hasonlóan) megteremti az átjárást a II. világháború és a csehszlovák rendszerváltás között ingázó fejezetek között, alkoholos delíriumban egyesítve távoli korokat és sorsokat. Százharminc oldalon át folyik megállíthatatlanul a Nova (akárcsak a történetek során kiontott megannyi vér), keresztül a kaotikus XX. századon, hogy dallammá oldódva végül regélni kezdjen a mindent átható közöny hátterében dolgozó gyűlöletről, a profán falusi életet mitikus köntösbe bújtató babonákról, a generációkon át hagyományozódó drámákról. „Jasná Horkán mindenkinek volt egy bizarr története, a legtöbben eleve örököltek egyet, rájuk szállt a családnévvel.” – szól a kötet egyik legjobb, Akasztott nyakából a kötél című fejezete, a Nova egyes novellái pedig lényegében mind egy-egy ilyen groteszk história köré szerveződnek. Szinte nincs az a képtelenség, ami Jasná Horkán, ebben a külső szemlélő számára gyakran érthetetlennek mutatkozó hiedelmekbe zárult (és ebben Bodor Ádám külvilágtól elszigetelt, peremvidéki körzeteire sokban hasonlító) vidéken meg ne történne. A falu látszólagos mozdulatlansága mögött ugyanis a legabszurdabb események (szórványosan fennmaradt) emlékei rejtőznek – az említett novella szerint a falu kocsmárosa egy öngyilkos nyakából levágott kötelet tart a pult alatt (egy helyi legenda szerint ugyanis attól jobban fogy az alkohol), míg máshol egy unatkozó kisfiú jobb elfoglaltság híján állatokat kínoz (miközben szadista apja révén maga is az erőszak áldozatává válik), a helybéli iskola volt nevelőnője pedig felmenőinek (a közösség erkölcsi normáit évtizedek óta szigorú felügyelet alatt tartó Štrofeková-família 88 �Ami marad nőtagjainak) örökségét igyekszik tovább folytatni, amely végül vad erotikus kalandba torkollik. Harsány, már-már parodisztikus vonásokkal felruházott, gyakori (és érezhetően szándékolt) felszínességük ellenére (vagy talán éppen ezért) is végtelenül emberi alakok emelkednek ki tehát Jasná Horka szürke hétköznapjaiból, hogy a (mindvégig csak távoli díszletként szolgáló) történelemben kóvályogva szüleik bűneit és félelmeit tovább éltessék. Félholt lelkek ők, kik lehetőségeik szerint vagy hasztalan feszegetik jellemük és környezetük szűkre szabott határait, vagy belesimulnak abba a mindennapokat egybefűző eseménytelenségbe, amely a történetek során számos alkalommal neveztetik meg az időről-időre felszínre törő kegyetlenség mozgatórugójaként. Bármelyik utat válasszák is azonban esendő hőseink, az eredmény végül szinte mindig ugyanaz: Jansá Horka lakói legtöbben maguk is a fokozatosan elnéptelenedő faluval együtt pusztulnak. Ilyen gyászos végre ítéltetik a kötet befejezésében Ujo Fero, a Nova talán legemlékezetesebb (egyszersmind emblematikus) figurája is: az öreg erdész, kinek arcáról (az aznapi alkoholbevitel függvényében) kizárólag unalom vagy gyűlölet olvasható le, elkerülhetetlen nyugdíjaztatásával szembesülve végül az öngyilkosság mellett dönt – stílusosan a pálinka általi halált választva. Ahogyan azonban arról már szó esett, az alkohol kettős szereppel bír Jasná Horka világában: nemcsak az életszínvonal romlásáért, a lakosság elzülléséért felelős, hanem a nyelveket megoldva egyúttal szóra is bírja az anakronisztikus szokásrendek romjai között vegetáló település múltját. A falusi életmódot a (végül hasonlóan elviselhetetlennek bizonyuló) városi létre lecserélő, igen beszédes névvel bíró Urban ködös családi hátteréhez is például a szesz szolgáltat értékes háttér-információkat: „Aztán azt is mesélték, hogy éppen fordítva történt, hogy Iveta csináltatta fel magát Urbannal. […] Rudo így mesélte, bár azt ő maga sem tudta elmondani, hogy honnan ismeri a történetet, de Rudo sok mindent mesélt, ha ivott.” Az ilyen és ehhez hasonló, borban talált féligazságok pedig a kötet előrehaladtával fokozatosan egy közösséget összetartó hitté tömörülnek – a Jasná Horkához való tartozást a helyiek ugyanis nem valamilyen nemzetiségi (a falu szlovák lakosai között egy cigány páros, illetve egy magyar szereplő is feltűnik) vagy éppen területi alapon döntetik el (Ujo Fero, noha ízig vérig Jasná Horka-i, a településen túli erdőben él), hanem az alapján, hogy ki hajlandó ezt a sajátos hiedelemrendszert elfogadni, illetve a maga módján tovább szőni. Ezek a Novában áztatott pletykák így közel sem eredményeznek egységes narratívát, hiszen igazságtartalmuk (mint a kocsmában mesélt anekdoták esetében általában) erősen kérdéses. A fentebb bemutatott keserű sorstörténetek éppen ezért csak a kötet végére (és időnként 89 �Ami marad még akkor sem) jutnak el nyugvópontjukra – odáig azonban többször, különböző nézőpontokból mesélik el őket, újabb és újabb részletekkel kiegészítve a korábban ismertnek vélt epizódokat. A folyamatos ismétlődés következtében a visszatérő mozzanatok és jelenetek így lassan egybefüggő motívumrendszerré szilárdulnak, miközben korábbi mellékszereplők meghatározó figurákká lépnek elő, egyre világosabbá téve a rokoni kapcsolatok és családi viszályok egész Jasná Horkára kiterjedő hálózatát – és mindezek következtében végül az egyes novellák határai teljesen fellazulnak, a szöveg pedig regényként is olvashatóvá válik. Ez a repetitív történetvezetés azonban nemcsak tovább színesíti a már elmondott szövegeket, hanem szándékosan torzítja is, egymással ellentétes variánsokat hozva létre: például a Štrofeková nevelőnőjének már említett erotikus élményéről (melynek során az asszony nagyanyja sikamlós történetekkel teli naplóját némi szexuális szolgáltatásért cserébe szerzi vissza egy volt diákjától) először még „megbecstelenítésként” esik szó, később azonban a Štrofeková szerelme című fejezet (immáron az aktusban résztvevő fiú történetén keresztül) egy teljesen más alternatíváját adja az esetnek. Megbízhatóságukat tekintve ezek a történetek végső soron tehát semmivel sem állnak közelebb a tényekhez, mint a köztudottan babonás falusiak temetőben élő boszorkányokról, egy megfojtott nő kísértéről, vagy éppen romok közé rejtett kincsekről szóló legendái. Családtörténet és fantasztikum egyébként is folyamatosan keveredik egymással, és ennek egyik legszebb példája Sklenárnak, Jasná Horka kocsmárosának korábban már említett, a II. világháború alatt játszódó története, amelynek egy emlékezetes jelenetében az alkoholra szomjazó németek tankkal robbantják be a présház ajtaját, a kiáramló Nova pedig özönvízként mossa el a megszálló katonákat – a bibliai hasonlóság talán nem véletlen, hiszen az említett borfajta Noah néven is ismeretes. Jasná Horkát tehát a folyamatosan megújuló (ahogyan erre a címbeli bor jelentése is utal) mítoszok tartják valamelyest mozgásban, izgalmas kontrasztot alkotva a pusztuló falu tétova állandóságát bemutató, realistább megközelítésű szövegrészekkel. Utóbbiban mutatkozik meg igazán a szerző remek hangulatteremtő készsége, ugyanis rendkívül szemléletesen (az olvasó szinte minden érzékszervét megszólaltatva) mutatja be ezt az ellentmondásokkal teli világot, amelyben ívelt karosszériájú Škoda százasok találkoznak rozoga szekerekkel, düledező parasztházak a szocreál építészet egysíkú (és a Jasná Horka-iak gondolkodásához hasonlóan vonalas) betonkockáival. A Nova prózavilágának felépítése tehát két szinten zajlik: egyrészt a meseszerű jeleneteken keresztül, másrészt pedig olyan (korrajznak sem utolsó) leírásokon át, amelyek már-már szociográfiai részletességgel ábrázolják a kelet-közép-európai falvak rögvalóságát. 90 �Ami marad Minden adott tehát ahhoz, hogy elégedetten begyömöszöljük a Novát a mágikus realizmus skatulyájába, azonban a helyzet mégsem ilyen egyszerű. Realitás és képzelet ugyanis rendre elkülönül a regény terében, vagyis nem fonódik egymásba olyan szorosan, mint Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniæ című (az erdélyi történelem meghatározó korszakait varázslatos állatokkal benépesítő) regénysorozatában. A fantasztikum ugyanis csak két pohár Nova között elmondott, homályos mendemondaként válik Jasná Horka immanens részévé, vagyis nem bír egyértelmű referencialitással a szöveg világán belül – és ezt a narrátor is jelzi a nyelvi közvetettség („úgy tartották”, „azt beszélik”, „mindenfélét meséltek”) folyamatos jelölésével. Mindazonáltal az is igaz, hogy a szöveg elvétve azért sejteti a valóság különböző szintjei közötti átjárás lehetőségét, némi teret engedve ezzel a misztikának: Sklenár italmérése a kötet végére például csődbe megy, az olvasó pedig csak találgathat, hogy ez annak következménye-e, hogy fia kidobta azt a bizonyos kötelet, amely állítólag magasabb forgalmat hozott a kocsmának. Mire a Nova végéhez ér az olvasó, addig többször is lehet része a fentihez hasonló elbizonytalanodásban, és ez elsősorban annak köszönhető, hogy a kötet mindentudó narrátora nem ítélkezik, hanem csak (mintegy Jasná Horka kollektív tudattalanjaként) egybegyűjti a homályos szóbeszédeket, a különböző alternatívák között megbúvó titok megfejtését a befogadó fantáziájára bízza. Nagy ritkán azonban adódnak olyan pillanatok, amikor az elbeszélő váratlanul kilép ebből a szintézisteremtő szerepből, és felfedi a valódi (vagy legalábbis annak vélt) eseményeket – ilyen az, mikor a Rossz viszonyban Istennel című rész végén (mintegy narrátori metapozíciójával „visszaélve”) elárulja azt, amit „senki sem tudhatott”, vagyis hogy miként is történt valójában a kötet egyetlen magyar szereplőjének, egy bizonyos Abafinak a halála. Érdekes továbbá, hogy ez a mindvégig háttérben maradó mesélő (akiről ezért nem tudhatjuk biztosan, hogy ugyanaz-e a különböző novellákban) otthonosan mozog Jasná Horka belterjes világában, egyszersmind kívül is állna azon – mintha csak annak az Ivetának, a falu magányos félkegyelműjének lenne egyfajta alteregója, aki: „Legtöbbször pletykákat, falusi mendemondákat hajtogatott. […] Hallottak tőle mindenfélét, régi háborús történetek foszlányait, babonás mesék néhány mondatát. […] Mondogatták a babonásabbak, hogy Iveta tud beszélni a halottakkal, azért van tudomása ennyi mindenről.” Az elbeszélő említett távolságtartása pedig a külső nézőpontból történő megszólalás mellett a nyelvhasználat idegenségében is megmutatkozik – a falu története ugyanis nem saját nyelvén kerül elmondásra. Mindazonáltal rendre felbukkannak a szövegben szlovák kifejezések is, amelyek kettős szereppel bírnak: egyrészt tovább nyomatékosítják a nyelvi közvetítettség említett problematikáját, másrészt pedig játékosan csőbe is húzzák az olvasót. A földszagú, erőteljes 91 �Ami marad szláv mondatok első ránézésre egyfajta egzotikus hangulatot látszanak kölcsönözni ennek az idegen (de valahol mégis végtelenül közeli) világnak, hogy aztán a lábjegyzetekben (az esetek döntő többségében) elemi indulatról árulkodó káromkodásokként nyerjék el valódi értelmüket. Nem csak az okosan adagolt irónia azonban az egyetlen, amely meggátolja, hogy a Nova egy elgondolkodtató, nagyszabású szenvedéstörténet helyett a szenvelgés hamis pátoszának legyen elrettentő krónikája. Nagy erénye ugyanis a kötetnek, hogy benne a szerző jó érzékkel képes a legnyomasztóbb momentumokat is a komikum forrásává megtenni – vagyis az egészen kiváló humor forrásai legtöbbször pont azok a momentumok, amelyek máshol letargikusan hatnak, mint például az, hogy Jasná Horka lakói sem egymással, sem pedig a fejük felett zajló történelemmel nem képesek párbeszédbe lépni. A tragédia tehát sokszor felszabadító nevetésbe fordul át, és ez legjobban a már idézett Akasztott nyakából a kötélben figyelhető meg, amelyben a németeket vehemensen gyilkoló Sklenárt a (világháború megvívását tulajdonképpen csak színlelő) bajtársak kioktatják, hogy „mit gondol hol van, mindennek van azért határa”, de már a novella legeleje is hasonlóan morbid mozzanattal indít, ugyanis a halálához közeledő kocsmáros visszaemlékezését hallgató fiú „nem volt túl boldog, hogy apja jelenetet rendez ahelyett, hogy haldokolna.” Az effajta tragikomikus szöveghelyeknek köszönhető, hogy a megállíthatatlan dekadencia egyfajta karneváli színezetet ölt, emészthetővé téve a Nova nyomasztó üzenetet – a világ pusztulása így a szemünk előtt zajlik ugyan, de kísérőnek legalább kapunk hozzá egy utolsó nagyfröccsöt, ami azért, valljuk be, sokat javít a helyzeten. A fentieket összefoglalva tehát azt hiszem, kijelenthetjük, hogy okozzon bár a Nova bora bármennyire is kevés élvezetet és sok szenvedést fogyasztójának, a nevét viselő kötettel szerencsére éppen fordított a helyzet. Kálmán Gábor bemutatkozó, mindvégig csaknem egységesen magas színvonalon mozgó műve valószínűleg csak a legvérmesebb prekoncepciókkal érkező olvasók szájában hagy majd keserű utóízt, akik azonban képesek előítéleteiket hátrahagyva közelíteni a Novához, azok minden bizonnyal sok izgalmat találhatnak majd Jasná Horka aprólékosan kidolgozott világában, a remek fantáziáról tanúskodó történetekben és karakterekben. Vélhetően sokaknak nyeri majd el tetszését, hogy szerzőnktől teljesen idegennek tűnik mindenfajta magamutogató formai zsonglőrködés, a túlbonyolított (minimum két bölcsészdiplomával megfejthető) gondolatiság erőltetése – ehelyett mintha azt tűzte volna ki első kötete céljául, hogy a nyelvet gördülékenyen, olvasmányosan használva, alapvető érzelmeket és ösztönöket megszólaltatva mondjon el minél érdekfeszítőbb elbeszéléseket. Amennyiben ez volt az eredeti elképzelés, a próbálkozás, úgy 92 �Ami marad hiszem, sikerrel járt, még ha kisebb-nagyobb megingások tagadhatatlanul elő is fordulnak: bár Jasná Horka egyfajta időtlen közösség képzetét hivatott kelteni, mégis (a hangsúlyos történelmi beágyazottság miatt) a felületesség látszatát kelti, hogy vannak olyan epizódok, amelyekben mintha lényegtelen lenne, hogy mikor is játszódnak. Emellett elvétve zavaróan sikerületlen, túlírt mondatok is megakasztják az olvasást, ennél problémásabb azonban, hogy a történetek állandó ismétlődésének időnként nincsen semmiféle (fentebb már vizsgált) művészi funkciója és eredménye, ami így azt a kényelmetlen érzetet keltheti az olvasóban, hogy a szerző ilyenkor csak elégedetten fitogtatja kedvenc anekdotáit (ilyen Tomáš néni szokatlan nevének eredete, illetve az a történet, ahol az említett cigányasszony egy pottyantós vécében reked), amelyek így átütő erejükből is jócskán veszítenek. A kötet minden apróbb hiányosságáért kárpótol azonban az a különleges hangulat, amely a Nova egyszerre elrettentő és magával ragadó tájait belengi – és amely kapcsán elmondható, hogy ha nyelvi virtuozitásában nem is, de az atmoszféra megteremtésében Kálmán Gábor sikeresen felvillantott valamit abból az egyedülálló ambivalenciából, amely Bodor Ádám prózavilágát is jellemzi, hogy (erre már csak a Jasná Horkával való egybecsengés is kötelez) Krasznahorkai László Sátántangóját ne is említsem – és úgy gondolom, ez már önmagában is elegendő kell legyen ahhoz, hogy izgatottan várjuk ennek az ígéretes kezdetnek a folytatását. (Pozsony, Kalligram, 2012) 93 �Ami marad A Piccadilly Vénusza Angela Carter: Esték a cirkuszban DEBRECENI BOGLÁRKA 1899, ősz. Fevvers, a szárnyas csodalény, a trapéz Helénája, a Piccadilly Vénusza, az artistanő, aki mutatványával elkápráztatta az európai kontinens és London polgárait, előkelőségeit, öltözőjében a dörzsölt, kalandor amerikai újságírónak, Walsernek meséli izgalmas, hihetetlennek tűnő élettörténetét. Fülledt a hangulat. Nehéz láb- és izzadtságszag keveredik használt bugyogók, parfümök, krémek, púderek, drága pezsgők illatával, az arealiste és a gardedámja által fogyasztott, kétes eredetű ételek bűzével. A légies báj hordozója, akinek lábai előtt hevernek a férfiak, a színpadon kívül a maga ösztönös, érzéki, közönséges testiségében jelenik meg. A díva le sem tagadhatná, hogy az East Enden, a 19. századi angol főváros legkétesebb környékén, Whitechapelben, a bűnözők, a bevándorlók és a prostituáltak által lakott nyomornegyedben nevelkedett, ahol néhány évvel a történet kezdete előtt még Hasfelmetsző Jack garázdálkodott, gyilkolta le brutális kegyetlenséggel áldozatait. Neve is a feathers (tollak) cockney-i változatából ered. A szerző teljes természetességgel mutatja be a légtornásznő által felsorakoztatott groteszk, mesebeli lényeket, torzszülötteket, ha beleéljük magunkat a történetbe, fel sem tűnik, hogy nem mozog a realitás talaján. Szemrebbenés nélkül elhisszük Fevvers sztoriját, csak a riporter kételkedése, megfigyelései és érzékcsalódásai zökkentenek vissza bennünket időről időre a valóságba. Carter azonban kétségek között tart bennünket, folyton elbizonytalanodunk, mi ez az egész, valóság vagy fikció? A regény három részre tagolódik. Az első fejezet végén kilépünk a budoárból, a fortélyok által állandóságot közvetítő, egyszerre veszélyes és biztonságérzetet adó térből, a múlt félhomályából. Fevvers turnéra indul, a 94 �Ami marad cirkusz Szentpétervárra érkezik, Walserrel együtt, aki ambivalens érzésekkel viaskodva követi a vonzó bálványt, hogy leleplezze őt, bohócként szerződik a társulathoz. Az idegen nagyvárosban változások sorozata indul el. A színes, karneváli forgatagban felcserélődnek, megkérdőjeleződnek a szerepek. A bohócok görbe tükröt tartanak társaiknak, ha nem vigyáznak, a magukra öltött maszkok mögött egyre sivárabbá, keserűbbé, elviselhetetlenebbé válhat a lét. Megmutatják a szabadon kialakítható arcokban rejlő lehetőségeket, ugyanakkor a téboly, a maszk mögötti fájdalom hordozói egyben, a kiüresedés veszélyére figyelmeztetnek. A vándorcirkusz csapatának létszáma a nem várt események következtében megfogyatkozik, mielőtt meghódíthatná a tajgát, az elefántokat, tigriseket, állatidomárokat és akrobatákat szállító szerelvény mégis elindul a Transszibériai Vasútvonalon, ismeretlen tájak felé. A végtelen, kietlen Szibériában a szereplők lehetőséget kapnak arra, hogy szembenézzenek önmagukkal, megtalálják saját útjukat, úrrá legyenek a káoszon. Az utazás az emberi élet allegóriájává válik. Mire átlépünk a 20. századba, talán minden és mindenki más lesz, mint amilyen korábban volt. Carter elbeszélésmódja lebilincselő, különleges, fantáziája határtalan, minél inkább előre haladunk könyve olvasásában, annál biztosabbak vagyunk abban, hogy csodák igenis léteznek. Ám az író, miközben elbűvöli közönségét szövevényes pikareszk kalandregényével, társadalmi igazságtalanságokra is felhívja a figyelmet. Pártfogásába veszi a megalázott, rabszolgasorban élő „szörnyszülötteket”, a sanyarú sorsú, becstelenségekre kényszerülő utcagyerekeket. Feltárja szereplői lelkének titkos zugait, megmutatja tetteik mozgatórugóit, párhuzamba állítja élettörténetüket cselekedeteikkel. Reflektál az „új kor” történelmi eseményeire is, a 19. század végén kialakuló feminista nézetekre, szembeállítva a hagyományos női szerepeket az Új Nő (New Woman) eszmeiségével. Emellett egyik szereplője a kommunista ideológia terjesztője, és rejtett utalásokat tesz a munkásosztály öntudatra ébredésére, a természeti népek zárt világának felbomlására. Angela Carter kétségtelenül az 1945 utáni brit irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotója. Játszóterének tekinti az egész európai magas és popkultúrát, hatalmas műveltséggel rendelkezik, akárcsak fordítója, Bényei Tamás, aki Salman Rushide és Gabriel García Márquez a posztmodern és a mágikus realizmus hagyományaiba illeszkedő munkásságával rokonította stílusát. 1984-ben íródott, James Tait Black Memorial díjjal kitüntetett Esték a cirkuszban című regényének magyar fordítására ennek ellenére sokat kellett várni, a szerző halála után tizenkilenc évvel jelenhetett meg a Magvető Kiadó gondozásában. (Fordította Bényei Tamás, Budapest, Magvető, 2011) 95 �Szerzőinkről CSOBÁNKA ZSUZSA (1983, Miskolc) költő, író CSONGRÁDY BÉLA (1941, Hatvan) újságíró, közíró DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő DUKAY NAGY ÁDÁM (1975, Salgótarján) költő, író, szerkesztő KANYÓ EMMA (1987, Balassagyarmat) tanár KOVÁCS BODOR SÁNDOR (1955, Vác) dokumentumfilmes, fotográfus KOVÁCS TIBOR (1959, Losonc) tanár KŐRÖSSI P. JÓZSEF (1953, Nagyvárad) költő, író KURDI MÁRIA (1947, Mezőcsát) irodalomtörténész, egyetemi tanár MENYHÉRT ANNA (1969, Budapest) irodalomtörténész, költő, író NAGY ZSUKA (1977, Nyíregyháza) költő NÉMETH ZOLTÁN (1970, Érsekújvár) költő, kritikus, irodalomtörténész NYERGES GÁBOR ÁDÁM (1989, Budapest) költő, író PARÓCZAI CSABA (1965, Karancsalja) költő, tanár SHAH GABRIELLA (1975, Salgótarján) művészettörténész SZÁVAI ATTILA (1978, Vác) író SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY (1959, Szeged) költő, adventista teológus SZENDI NÓRA (1988, Budapest) szerkesztő, kritikus, író TANDORI DEZSŐ (1938, Budapest) költő, író, műfordító TÉREY JÁNOS (1970, Debrecen) író, költő, műfordító TURI MÁRTON (1986, Budapest) kritikus VERLAINE, PAUL (1844, Metz – 1896, Párizs) költő ZOLTAY LÍVIA (1974, Budapest) író VALKÓ GYULA (1976, Balassagyarmat) képzőművész VÉGZETTSÉG: Magyar Képzőművészeti Egyetem, festő szak (2000–2005) EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK: 2004 • Mihasznák [Bánki Ákossal], Támaszpont Galéria, Budapest; 2006 • Aranytíz Művelődési Központ [Bánki Ákossal], Budapest • Puskin kávéház [Bánki Ákossal], Budapest; 2007 • Művelődési Központ, Bánk; 2008 • Suttogó Kozmosz, Decker Antique& Design, Budapest • VAM Design Center, Budapest • Requiem sorozat, Városi Művelődési Központ és Könyvtár, Rétság • Altáji ősz [Balog Istvánnal], Városi Művelődési Központ és Könyvtár, Rétság; 2009 • Tele-Vízió, Korenart Galéria, Budapest • Art Café Coil, Art Café, Békéscsaba; 2010 • Zajok a kendő alatt [Dobisz Dalmával], Mászóka Galéria, Bánkitó fesztivál, Bánk LEGUTÓBBI CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK: 2007 • Hommage à Molnár Sándor, Mű-Vész Pince, Budapest • Absztrakt Formák, Mű-Vész Pince, Budapest; 2009 • Absztrakt és Erotika, B55 Galéria, Budapest és Mediawave fesztivál, Győr • vibrART, Boulevard & Brezsnyev Galéria, Budapest • Aranyköpés – OsztrákMagyar Válogatott Szép Péter Kortárs Kollekciójából, Collegium Hungaricum, Bécs; Csók István Képtár, Székesfehérvár KIÁLLÍTÁSOK AZ ADATBÁZISBAN: 2007 • Absztrakt formák; 2008 • Draviczky Ágnes, Miksa Bálint és Valkó Gyula kiállítása (2008) 96 � Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/01249f8b2c6f689664b487cf607c77ce.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2012 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2012/4. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2012 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/92399cf8c2a62167b1be46bb81d16b0c.pdf bc36e9b890c46ecd66fdc3f84c57439d PDF Text Text TARTALOM Város/kép Kovács Bodor Sándor Tóth Krisztina Debreceni Boglárka Modern Chirico (fotó) Kedves Szüleim! Elkallódott Pinokkiók “kávéházi szegleten...” Juhász Tibor Nagy Márta Madár János Illés Orsolya Egy történet / Kezdőpont Kegyelet / Pünkösdi királyság Árva dimenziók / Törékeny csillag Két gondolat közt 6 9 12 14 100/másod/percesek Szávai Attila A titokbolt 15 Próza és vidéke Tandori Dezső Ardamica Zorán Büki Mátyás Frideczky Katalin Triptichonalkalom (2) Három rajz (?) Örökországi Nagyapám diófája / Végdugó A telefon 17 21 50 56 Záruló égbolt (Jegyzetek A boldog ember és a Puszták népe margójára) Kettészelt énekek (Madár János két költői korszaka) 60 69 Nyelv, szerep, család (Beszélgetés Gréczi-Zsoldos Enikővel) 81 Az ezerarcú hős fuzionista portréi (Ázbej Kristóf képzőművész visszatér/t) 84 Kutatóterület Papp Dénes Vilcsek Béla Találkozási pontok Nagy Csilla Kép-tér Gáspár István Gábor Ami marad Hajtman Kornél Gréczi-Zsoldos Enikő Petrőczi Éva A szövegtudomány lehetőségei (Filológia és textológia a régi magyar irodalomban Szerk. Kecskeméti Gábor, Tasi Réka) “csak ezt foglalhatom szavakba” (Mezősi Miklós: Aranycserép-darabok) A dácsa Rómeója és Júliája (Mihail Siskin: Levélregény) 3 4 5 87 90 93 �A lapszámot Czene Márta munkáival, illetve azok részleteivel illusztráltuk. A borító a Proust-sorozat felhasználásával készült. A borító belső oldalain az Átjárás részletei láthatók. A képek megtekinthetők a művész honlapján: www.czenemarta.hu. A 3., 4. és 5. oldalon Kovács Bodor Sándor Modern Chirico című fotója és részletei, a 84., 86. oldalon Ázbej Kristóf festménye és annak részlete szerepel. Főszerkesztő: Mizser Attila (attila.mizser@gmail.com) Támogatónk: Szerkesztő: Nagy Csilla (csillester@gmail.com) Lektor/Korrektor: Tóth Kinga (tothxkinga@gmail.com) Főmunkatársak: Nagy Pál (Párizs) Pál József (Salgótarján) Tőzsér Árpád (Pozsony) Alapító: Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Készült a Polar Stúdióban (Salgótarján) Médiapartnerünk: Nógrád Megyei Hírlap Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.) Felelős kiadó: Molnár Éva igazgató Fenntartó: Nógrád Megyei Intézményfenntartó Központ Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. Telefon: 32/521-560 Fax: 32/521-555 Internet: www.bbmk.hu E-mail: palocfold@gmail.com Terjeszti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézetnél, a Palócföld Könyvek sorozatban megjelent kötetek megrendelhetőek ugyanitt Megvásárolható Budapesten az Írók Boltjában (VI. kerület, Andrássy út 45.), Balassagyarmaton a Kincsestár Könyvesboltban (2660 Balassagyarmat, Rákóczi út 61.), valamint Losoncon (Szlovákiában) a Phoenix Könyvesboltban (98401 Losonc, Kubinyi tér) 2012-ben megjelenik 6 alkalommal Egy szám ára 500,- Ft Előfizetési díj egy évre 3000,- Ft, amely a postaköltséget is tartalmazza Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza ISSN 0555-8867 INDEX 25925 �Salgótarján 90 Város/kép Kettő van (kettő az egyben) Van egy kép, kb. Salgótarján (kb.S.). Van egy fotós, Kovács Bodor Sándor (KBS). Vannak írók, alkalmanként ketten. Egy, aki ezt látta, szinte nap mint nap. Egy, aki jóformán csupán a képet.* Mi mondható el egy kilencvenéves helyről. Mi mondható el, ha csupán papíron az. Körülbelül semennyi (kb.s…). Talán csak ez.** * Kovács Bodor Sándor: Modern Chirico ** és boldog évfordulót… 3 �Város/kép Salgótarján 90 TÓTH KRISZTINA Kedves Szüleim! Anyut hívtam délbe a munkahelyén de csak Anikó néni vette fel. A matek jegyemet kiakartam javítani és sikerült is volna csak az utolsó dolgozat miatt nem sikerült mert külömben hármasra áltam. Voltam a Kollár Karcsiéknél a születésnapján és a Kollár Karcsit mindenki szereti pedig ő is kettes tanuló és megkapta a szarvasnyelü bicskát pedig még énekből is kettes lett. Ti engem nem is szerettek a házban is mindenki elutazott nyáron. Hívtam a Laciékat de ők is hiába csöngettem a kaputelefonon. Nem engeditek hogy teherautós legyek és a kutyát se engettétek. Elmosogattam és vettem zacskós tejet meg élesztőt. Anyu a másik lépcsőházban a cicának aggyatok enni a kőasztal alatt van neki a vize meg a tálja ha nem adtok megdöglik mert meleg van. A Robin Hood könyvtári a másik delfin könyv a Lacikáé de nem olvastam ki. Ne haraguggyatok de én nem akarok élni és úgyse tudok jó lenni a visszajárót a kisasztalra tettem ötven fillért kivettem belőle fagyira. Ne legyetek szomoruak születik majd másik gyereketek Tibike Budapest, 1978. VIII. 7. 4 �Salgótarján 90 Város/kép DEBRECENI BOGLÁRKA Elkallódott Pinokkiók Tizenkilenc voltam, amikor utoljára kiléptem az Apolló Mozi hátsó kijáratának üvegajtaján. A South Parkot néztük Tivivel, aki szerepelt az első és utolsó rövidfilmemben, amit Vektorral forgattunk, többek között a Bányászban, ami gimis koromban menő diszkó volt, korábban művelődési ház, abban az évben pedig New York Disco Pub, valamint sztriptíz bár és pizzéria. Gyötört a lelkiismeret-furdalás, ugyanis Tivi, hiába rögzítettük gumipókkal a lábát a hátsó üléshez, egy kisebb balesetet szenvedett, enyhe szénmonoxid-mérgezést kapott, miután kilógattuk a fejét a kétütemű Trabant csomagtartóján, hogy vegye kézi kamerával a 21-est, a zagyvapálfalvai alsó temetőtől SalgótarjánKülsőig. A végzetfelé-száguldást akartuk érzékeltetni, mint Lynch Bill Pullman rongyolásával a kedvenc filmjében, a Lost Highway-ben. A Múzeum teret, a Salgótarjáni Pantheont, a Széchenyi szobrot, Lous Stuijfzand bronz Tulipánját elnyelte a feketeség. A Garzonházak felé vettük az irányt. Az ABC homlokzatáról, a kékre festett, négyzet alakú lámpabúrákról eltűntek a világító Pinokkió-figurák. A mozi aulájában lekapcsolták a világítást, a popcornárus hazament, a jegypénztár bezárt. Néhányan a buszpályaudvar felé igyekeztek. A hetven méter magas haláltorony sötétbe burkolózott az Erzsébet téren, apró, szögletes szemei bágyadtan hunyorogtak. Nem illett hozzá a név, amit a firkászok ragasztottak rá. A Sátán jutott eszembe a pokoli toronyról, a South Parkból, aki szeretőjével, Szaddám Huszeinnel, világuralomra tört, de elbőgte magát, amikor Szadi az ágyban kilógatta a „százforintos kolbászt” a csíkos paplan alól, mert tudta, hogy nem szereti, csak kihasználja őt. Cigarettára gyújtottunk. Tivi azon méltatlankodott, milyen drága a beugró, én megsajnáltam a Sátánt. Tivi azt mondta, hülye vagyok, és kiröhögött. Ma a Jégkorszak 4-et játsszák. Üres a tér, az épületek hatalmas árnyékai megnyúlnak a köveken. A Taxiállomáson piros kocsi áll, a sofőr a Nemzeti Sportot olvassa. Még mindig simán nyílik az ablak a tizennyolcadikon. A kifutópálya szabad, nincs biztonsági zár. 5 �“kávéházi szegleten...” JUHÁSZ TIBOR Egy történet A flaskában pálinka volt, a farzsebemben vittem, az emelkedők tetején húztunk belőle mindannyian. Ez volt az egyetlen beszélő kapocs közöttünk, tátott arcú vándorok között és talán az, hogy egyikünk sem tudta a célt. Igaz, mind egyfelé mentünk, de ez inkább valami törvényszerű véletlen volt, hiszen egy helyre születtünk. Érteni más, mint átélni mindent. Más, mint érezni. Más volt átélni a közös csendet, amihez egyszerre volt és mégsem közünk, más volt látni, hogy melyikünk hogyan adja el magát, hogyan siet a méregzöld boldogulás keresésére, ami miért és hol veszett el, azóta sem tudom. 6 �“kávéházi szegleten...” Az egész változását, fordulását látni, a ti hátatokat s nektek az enyémet. Szemeket, melyek már szilánkosak és csak részletek mutatására elegek; eltörtünk mi is. A flaskában pálinka van, mind egyfelé megyünk és mindannyiunknak van flaskája. Már túlhaladtam és alighanem túlhaladtunk az útnak azon szakaszán, ahol stabilnak és erősnek tűnnek a kapcsok és kötelékek. Errefelé a hegy sokkal meredekebb, bár könnyebben járható. Talán a kötelek és saját életünk végett. Néha beszélgetünk, hiszen van miről, egy helyre születtünk, egy helyen élünk. Minden itt történik, ebben a keretben. Vannak szereplők, vannak szerelmek és ami marad, az marad. Mindenesetre próbálom megérteni és nevén nevezni a dolgokat. 7 �“kávéházi szegleten...” Kezdőpont Minden éjszaka mocskosan fekszem le, az ágy hideg, húszévnyi feleség, egy céltalan élet biztos vég és kezdőpontja. Betakar a közöny minden iránya és az összetartozás hűvös szorítását érzem a testem mögött. Nem kell felé fordulnom, hogy lássam, látni, hogy tudjam. Ha akarnék se tudnék kezdeni másba, újtüzű poklokat kézfogással üdvözölni, sokasodó vasárnapokat beszéltetni, ahogyan kell. Hagyom magamat nyugton, míg szuszog, egyre csak szuszog, a hátam mögötti élet szerelmese, egy nap ódon, hideg, de biztos kezdőpontja. 8 �“kávéházi szegleten...” NAGY MÁRTA (kegyelet) Úgy jött, hogy csak jót akart, át az ágak sűrűjén: nyár van, áthatolhatatlan zöld, és neki a torkában dobog a szíve. Mint valami nyálkás, szánalmas kis csomó. Pedig majdnem mindent takar a zöld; és nem tudja, mi a rémesebb, ami kilátszik vagy a majdnem. Ezek a kövek nem akarják, hogy emlékezzenek. 9 �“kávéházi szegleten...” Pünkösdi királyság Felsorakozott a Bolond és a Király; Kellő távolságból nézték a Királynőt, Aki amúgy – gondolatban – már nagyon messze járt. Sehol, semerre egy árva Lovag sem, hárman voltak, A Bolond, a nő és a Király, Sárga levelek, meg egy beton sakktábla, Hajszálrepedésekkel, melyek oda vezetnek, Ahol nincs halál, se hatalom, csak fekete őrület. A királynő egy nagy halom sárga levél előtt guggol, Számolja őket: nem szeretett, ez sem. Ez maradt neki, a beton sakktábla, Egy kocka sem fehér, másik sem fekete. Sárga levelekből rak ki mintákat, Nem néz a Bolondra, nem néz a Királyra. 10 �“kávéházi szegleten...” Hajnal kettő, rémálom: kondul egy harang, Fejük fölött elhúz valami. Madár vagy gép, lényegében mindegy, A Bolond a Királynőt nézi: Kedve támad felbosszantani a Királyt, Oldalba böki asszonyát, és vállat von, Jobb ma egy Királynő, akinek nincs ura. Zuhannak, testük alatt roppan a beton sakktábla, És szétszóródik tízezer sárga levél. A Király a Bolondot nézi: Kedve támad felakasztani, De nincs hozzá hatalma. Őrjöng, vicsorog, megveszett kutya, Ellensége helyett saját kezébe mar. Megreped alatta a beton sakktábla, Megtölti a rést tízezer sárga levél. A Királynő a Bolondot nézi: Az nem néz rá vissza, kedvét töltötte, Eljátszotta az aznapi játszmát, Vígan fut tovább, keres másik királyt. A Királynő visszanéz a Királyra: Elhasadt alattuk a beton sakktábla, Sehol sincs, sose volt ennyi sárga levél. 11 �“kávéházi szegleten...” MADÁR JÁNOS Árva dimenziók Csillag és tenger örvénylik tüzek égboltján és lenn. Micsoda kényszer ragyog az éjszaka gödreiben. A magasság és mélység szívünkből egyaránt vehet. A lélek fölemelkedik, minden föld temető lehet. Koporsó az embert, az ember életét és halálát méri. Gyásztól átizzadt ing leng, míg a végtelent eléri. 12 �“kávéházi szegleten...” Törékeny csillag Arcodnak támaszkodik az éj. Megfeszülhetsz vacogó Holdütésben. Beléd csobog a föld. A tengert ne cipeld mégsem. Mintha csontok fekete ága hullna – – – az ég alá. Úgy reccsen gerincedben az idő: a fény a fényt is már oldaná. De törékeny csillag és lélegzet a gyermekek ártatlan nevetése. Értük születik újra és újra a hajnalok megtartó rése. 13 �“kávéházi szegleten...” ILLÉS ORSOLYA Két gondolat közt Az emlékek, s a képzelt valóság cseppjei folynak végig tenyeremen. Csorognak a másodpercek, ujjhegyeimről a földre hullnak, s új szirmot bontanak a lábujjaim között bujdosó pipacsok. Én akkor is jelen voltam. Letöröltem lábaidról a csorgó gyalázatot, s könnyeimmel oldottam a sebeidbe mélyedő alázatot. 14 �100/másod/percesek Örkény A titokbolt SZÁVAI ATTILA Iszonyatos hőség. A belvárosban ez hatványozódik. Olvadoznak a hajléktalanok és a kirakati bábuk. Némelyik hajléktalan úgy alszik a padon, mint egy kirakati bábu. Fél napig nem mozdul. Fekszik saját büdösében, mint akinek rohad az aurája. Tesped a vaspad. A város egyik nagy forgalmú útján forgalmi dugó, hőtágult káromkodások a lehúzott ablakú autókból. A klímás autósok felhúzott ablakok mögött hallgatják a kereskedelmi rádiót, ujjvégekkel dobolnak a kormányon, kicsit unják a dugót. A nem túl távoli kereszteződésben ásványvizet osztogatnak, a közkút előtt háromfős sor áll, a szökőkútban strandosdit játszanak a gyerekek. A pórázon sétáltatott városi kutyák irigykedve nézik őket. Eljön a pillanat, mikor azt mondom, elég, ezt már nem lehet elviselni. Lesz, ami lesz, a következő üzletbe bemegyek, remélve, hogy klimatizált a belső légtér. Majd úgy teszek, mintha érdekelne az árukészlet, vagy a szolgáltatás, akármi, csak huszonhét fok alatti legyen. Egy meglehetősen hosszú kirakatú cipőáruház előtt tör rám ez, de nem fordulok vissza, jöjjön a következő üzlet. Akármi is a profil. Néhány méterre a bejárattól már látni a cégért: egy sötétkék alapon aranysárga kérdőjel. Az egész akkora, mint egy átlagos forgalmi tábla, csak ez ovális. Meglehetősen kirí a többi cégér közül (hentes, telefonos, fodrász, aurafényképész, hangszerkészítő, számmisztikus, mérnöki iroda, posta, stb.). A rézkilincset lenyomva szinte magától nyílik az ajtó. Odabent jóleső hűvös fogad, továbbá egy hatvan körüli férfi köszön a pult mögül. Előtte valami katalógusféle, valószínűleg azt böngészhette, mielőtt beléptem. A pult mögött egy tábla hirdeti az üzlet tevékenységi körét: Titokbolt. Valószínűleg odakint a homlokzaton is kint lehet egy ilyen tábla, nem figyeltem. Az idős eladó kilép a pult mögül, közben összehúzott szemöldökkel alaposan végigmér, majd megáll előttem. Vannak titkai? – kérdi. Dermedten kettőt hátralépek, mielőtt válaszolok: Vannak. Az öreg arca felenged. Mert itt van lehetőség árucserére is – mondja immár barátságosabban. Ha akarja, eladhatja a titkát, vagy újat vehet. Köszönöm, 15 �100/másod/percesek Örkény én jól megvagyok a saját titkaimmal – válaszolok, majd egy széket, sámlit, bármi ülőhelyet keresek. Aki először lép be ide – folytatja az öreg –, az mindig leül. Nem is magán a titokbolton lepődik meg, hanem azon, hogy egyáltalán lehet saját maga előtt titka. A legtöbbje azt hiszi, nincsen. Ami nagy tévedés – lobogtatja mutatóujját. Az idős eladóférfi leül velem szemben egy székre, majd rövid előadásba kezd. Uram, igény esetén itt profi szakemberek által kiállított titkokat kaphat, nem holmiféle bulvártitkokat, valóságshow-s mellimplantátumok térfogatszámaival, satöbbivel, sorozatszínészek szerződésrészleteivel. Mi komolyan vesszük a hivatásunkat. Minőségi titkokat adunk jutányos áron, garantált oldalfurdalással. Ügyfeleink közt megtalálható a NASA, de több neves pszichológus, laboratórium és csillagász is. De testreszabott titkot egyszerű embereknek is találunk, egyszerű, vagy bonyolultabb titkokat, kinek mire van szüksége. Több millió kisgyermek van várólistán. A titok lényege, hogy kell hozzá egy gyermeki én, aki érdeklődik. Érdekli a katalógusunk? – ad lehetőséget megszólalnom, miközben a pulthoz indul. Őőő… hát, maga itt titkokat árul? – értetlenkedem. És honnan szerzik be az árut? – kérdezem. Az öreg kissé behajtja a pulton heverő katalógust, mintha nem szeretné, hogy üzletkötés nélkül belepillanthassak, majd titokzatos mosollyal, készséggel feleli, hogy a beszállító kiléte maradjon az ő titka. Leül a pultnál lévő eladószékre, térdére veszi a katalógust, lapozni kezdi, majd, mintegy mellékesen, fog újabb mondandójába. Mindenkinek vannak titkai, uram. Embere válogatja, hogy ki elől mit titkolunk. Bizonyos információkat megosztunk másokkal, míg ugyanazon információk megint mások számára titkok; féltve őrzött kincsek vagy épp ügyesen kidolgozott félelmek, esetleg szégyellni való tények. Tudja, ha titkainkat ismerik bizonyos hozzánk közel álló emberek, az egy mély, fokozott lelki kapcsolatról árulkodik. Mutatja, hogy biztonságban érezzük magunkat az illető társaságában. A modern ember nagy hibája, hogy saját maga előtt is vannak titkai. Ám a legrosszabb az, mikor tagadja ezt. Tagadja, mert biztonságban akarja érezni magát, és ez nem megy úgy, ha holmiféle kényes kérdésekre kell válaszolni, kérdésekre, melyek önnön magáról szólnak. Sokak számára a jól ismert homály sokkal otthonosabb, a sötét, barátságos ólmeleg. Az igazság viszont az, hogy teljes biztonságban csakis akkor érezhetjük majd magunkat, mikor már saját titkainkat is ismerjük. Ha majd válaszokat adunk minden felmerülő kérdésünkre önmagunkkal kapcsolatban. A mondat végére az öreg újra elmerül a katalógus böngészésében. A pultról elveszek egy névjegyet, ingzsebembe teszem, majd azzal búcsúzom, hogy egyelőre köszönöm, de ígérem, hamarosan visszatérek a titokboltba. Kilépek az utcára, akár egy izzó kazánba, és azóta megyek. 16 �Próza és vidéke Triptichonalkalom (2) TANDORI DEZSŐ 17 �Próza és vidéke 18 �Próza és vidéke 19 �Próza és vidéke 20 �Próza és vidéke Örökországi ARDAMICA ZORÁN „Ajánlom mindeknek, bohémeknek és összvevonyt szemöldökűeknek, kik az igaz historiában músák szabadságába veték kitartó hitüket, s ezen szabadságért és az őbelőle születő szabadságért való hit által vezéreltetnek emberi éltükben es, midőn szépséges músáik ádáz körülményeiknek okán csendességre kényszerülnek vala.” Filleck, Anno 2012. 17. novembris Édes Néném, hálá légyen az Istennek, hát immáron megérkeztünk ma másodjára es szerencsésen, holott régen indultunk meg. Első alkalomkor es sokáig utaztunk, most sem kevesebb napig. Bármerre engedem szemem kalandozni, mindég csak azon első útunk ötlik elmémbe, mellyet még sosem lehetett elmesélnem. Látja kéd, némelykor nincsen es ideje az embernek historiákat mondani, mostan pediglen éppenséggel van. Mivel a hánkodás miatt szegény gyomromnak ollyan nyavalyában kellett lenni, pihenésre vagyok kárhoztatva, párnák között feküvésre. Leírom hát kédnek, kedves Néném, nem sok levelekben, hanem egyszuszra, ha már ágyexiliumban vagyon szegény testem, miképpen es jutottam én idáig akkoron, amidőn még az teátrummal zötykölődtem vala Törökország földjin. Ne csudálja kéd, ha nem mindenik szó maradt meg emlékezetemben úgy, ahogyan elhangozék, ám ugyancsak kérem az Urat, fogja erősen pennámat, írhassam, mint volt. Ültenek az teátrum tagjai estelen, és szaporíták a szót erősen, valamikor az bús huszadik évszázad lejárata előtt pár esztendővel néhai országunk egyesek számára bántón Felvidéknek neveztetett résziben, mellyben már csupán minoritáskint tengette magyar az életit, amollyan exiliumban, ahová nem menni kellett, hanem kerülni. Becsületes honfiak és honleányok létire, igyekezvén az magyar linguát (langue és parole, ahogyan Chomskyék bonyolíták vala) megtartani örök emlékezetiben e minoritásnak, melly 21 �Próza és vidéke csaknem félmilliom alá esett számában e korra, a magok módján harcoltanak, azaz harcoltunk: teátrummal, a músák üzenetivel, a lelkek ápolójával. Mert léleknek lennie kell, akkoron es, ha már a testi musculusok és csontok köszvények által felfalattak vala teljességgel, akár szennyes idő által a még szennyesebb jövendő. Ültenek az teátrum tagjai, édes Néném, megbeszélvén törökországi utazásuk előkészületeit, s mondák: – Te Pancsó, akkor Mikest is visszük? – Milyen Mikest, tudod, hogy alig férünk be így is a buszba! Ott az a rettenetes sok díszlet, a szereplők, a rendező, meg ki tudja, kit sóznak még ránk a kockafejűek... nem viszünk semmiféle Mikest! Még Jencikét se visszük, mert mindig mindent elbasz! – Pancsóka! És akkor ki csinálja a sajtót? – Majd én megírom az Új Szónak és kész! Nem etetünk, nem itatunk, nem altatunk senkit potyába, nincs annyi pénz! – A leveleket is te írod majd?! Ekkorra már mindenöknek leesett az tantus, Ricsi a poharát es felborítgatta, sajnálta könnyűes szemvel a hetedik veres fröccsét, legkorábbi nevén spriccerét, melly a szódavíz feltalálásának köszönhette akkoron és mindörökké erősen populáris létét e Föld kerekségében. – Milyen leveleket?! – Pancsóka! A Törökországi leveleket Édes Nénémnek! – Anyádnak a törökországi izéjét... hülyék vagytok! Röhögcsélés, koccintás hallott, újabb rund rendeltetett. Nincsen es jobb hivatása egy szlovákiai (a historiában későbbet megjelenő ország) magyar, vidéki, amateur (de professzionális teljesítménnyel előadó!) színi körnek, mint az össztagság (kétes egzisztenciák, művészlelkek, kamasz leányok, idegragyás értelmiségiek, unatkozó alkoholisták, feleségöktül menekülő paidagogoszok, fővárosi vendég directorok és magamutogató mérnökök szívből elkötelezett gyülekezete) poshadó életkéjét fényesebbre váltani egy-két évente valamillyen külhoni productioval. Ha már az hazai publicum – midőn ha minden nézőtérre ugyanaztat a 12-80 fős állományt vezérelnék ki a gerontológiai institutioból – csak az operettekre és még azoknál es szarabb muzsikás színi játékokra hajlandó vala magát elvonszolni. A csoport immáron hat drámánál koptatta el ugyanaztat a három általpingáltatott kulissapanelt és ugyanaztat a két – különféle magasságú – ión fővel rendelkező gipszoszlopot (virágállvány, még boldogult Erviné volt). Józsefovics Eugén (városunk szülötte), aki ezeket a típusú színi darabokat járt dirigálni az Úrnak ezen éveiben már Magyarországról, csak olly módon tudott elképzelni egy valamire való (akármillyen) muzsikás színi darabot, hogyha abban simmetrikusan szerepel hátul három panel, a középső kicsit hátrább helyezvén (tér, értitek, tér!), s ahol a panelek „opticusan összeérnek”, ott legyen két oszlop, tetején cserepes zölddel, melly az oszlop alapjáig hullámzandik le, mondani sem kell, szintúgy simmetrikusan. Ezek között a 22 �Próza és vidéke „szereplő” panelek között bóklásztak élő kulissákként a színészek, s jáccták, hogy ők a színészek. Színi darabonként az tíz ismétlődő éneket és három – autortól és műtől függetlenül ismétlődő (ebben leend a siker záloga!) – jelenetet fel-feljavította valami csudával Józsefovics Eugén (városunk szülötte). Két esztendeje forradalmi tettre vetemedett: egy negyedik, assimetrikusan elhelyezett panelt es bevetett oldalra, a sufiták mellé, a publicumra nézvést éllel (kantra, Pancsó, kantra rögzítsd), legyen mihez szögelni egy ajtót. A vendégművésznő már mégsem jöhet bé csak úgy a sufiták közül, akárha egy kisvárosi izé, mondjuk a melák Frédi felesége, csupáncsak jelezvén a belépést, néki az az ajtó jár és kész! És a melák Frédi feleségének három évvel ezelőtti lila kösztümje (a lila ruhás nő) es a Kaktusz virágából, arra már úgyse emlékezik senkisem. A Józsefovics-darabokkal a környező falvakban a színi kör összehaknizandott annyi summát, amennyihez egy-két concurzus és pár ponzor segítségével kétévente sikerült „csinálni” egy-egy komolysággal teli előadást es. (Ponzor, aki önzetlenül ponzorálni szokott vala, per exemplum említhető a helyi drogériás: bájos neje két mellékszerepéért – végül es prestizs egy illyen kis városkában podiumon szerepleni, akárkinek nem adatik illyen lehetőség negyvenhárom esztendős fővel – évekig fuvarozta Áviájával, később pedig Citroen kombijával, mellyek valának későbbet feltalált automobilok, a társulatot le s föl az ország fesztiválhelyszínei között.) Nos, Néném, ezekvel a tragediákval aztán megnyertenek a teátrumosok valamennyi versenyt, a sajtó kegyeit, az entellektüelle közönség fényes szeretetét és megbocsájtását a Józsefovics rendezte förmedvényekért. Esztendő előtt a Kísértetszonáta állíttatott színpadra (állították, a kéttonnás kulissával egyetemben órákig). Idén Harold Pinter textusaiból ollóztak összve (a dramaturgus) valamelly vegyes salátát, melly „feltűnősen hatásosra” sikeredett (tudósított a sajtó – a historiában későbbet megjelenő hírmedia). Szlovákiában minden díjat – nincs ollyan sokaságuk – megnyertenek vele. – Nem viszlek téged se, ha buzerálni fogtok, hülyék! Aszonták a fesztiválszervezők – Pancsóka ugyan es az egyik manager (szükség esetin, kényszerűségbül színész es, kis teátrumoknál kumulálni kell a functiokat, így áll a „szervek” metodikai tanácsadójában....) – , hogy tizenkilenc ember szállására és kajájára van pénz. A többi a mi dolgunk. – És hol lesz az a török fesztivál? – Nem török fesztivál, hanem Színházi Világfesztivál! – Világok harca? – Mi van? Röhögcsélés, röfögés hallatszott, Gábriel, a komédiás, kinek szavára mindenki figyelt, félrenyelni méltóztatott, prüszkölés... – Denizliben. – Az meg hol a francban van? – Pravoslav aszonta: kurva messze. Valahol már Ázsiában. A határtól még vagy tíz-tizenöt óra. 23 �Próza és vidéke – A töröktől? – Nem, bazmeg, a norvégtól, é ól olyan l hül hülye vagy már, á mint i JJencike! ik ! – Ne bántsátok Jencikét! Jencike mindig ugrasztható, ha már mindenki szarik mindenre, akkor is. Jencike igenis fasza gyerek. – Faszának fasza, de tegnapelőtt, amikor Ipolysíden a tizennégy nyugdíjasnak az Imádok férjhez menniben Annácskának az áriához azt a kurva Valkűrt engedte be teljes hangerővel, akkor nem volt fasza gyerek... – És? – Mit és? Ki kellett mennem a színpadról leállítani. – Le se tudta állítani? – Le tudta volna, ha ott lett volna. Elindította, oszt elment hugyozni, gondolta van három perce. Annácska majdnem sírt, pedig vagy háromszor próbált a Wagnerra is dúdolni, de nem passzolt. Mire Jencike: bocs, a kis Tibike összekeverte a kazettákat a kocsiban. Mi a tökömnek adod oda a gyereknek játszani? Hát mi a faszomat adjak neki játszani? Na ennyiben maradtunk, Jencikét nem viszem, mert elbassza. Majd visszük Zorrót. – Tudod, hogy már két éve nem volt velünk sehol? – Tudom, de ő végszavakra, mit végszavakra, szótagokra meg mozdulatokra keveri a zenét technikai forgatókönyvből, bazmeg. Emlékszel az Elefántemberre a mártoni színházban? Igaz-e, hogy klappolt minden, akár a svájcióra?! Aszonták a mártoni szlovákok, hogy nem értettek a magyar szövegből egy megveszekedett kukkot se, de bomba hatásos volt. És amikor Zorró Pravoslav parancsára szétpakolta a hangfalakat a nézőtéren, akkor meg aszonták, hogy a pinkflód mehet a picsába. Én ugyan nem tudom, mi az a Pinkflód, de kurva komolyan és elismeréssel mondták! – Oké, de Jencike meg lesz sértődve. Meg a melák Frédi felesége is. – Fő, hogy Frédi örül, mint majom a farkának! Tíz nap az asszony nélkül! Ázsiában! Ezeket követően a manager megorganizálta az utazást. Rendelt vala a szomszéd városbul, Rimaszombatbul egy fentebb már emlegetett közlekedési eszközt, mellyet akkoriban busznak, vagyishát önjáró busznak: autóbusznak volt szokás nevezni a nép között. Igen ramaty állapotban leledzett, akárha egy néhai, Gallipoliban 21. octobris 1717-ben kelt levelet kellenék újra írnom, mellyben lehetetlen volt nem szólni a kocsiról, na meg a kivénhedett lovakrul. Abban sem hazudok, ha azt mondom, éppen ezen okból vala az busz olcsóbb a többinél. Adtak vala hozzája két kocsist sofőröknek neveztetvén őköt, akik majd az úton váltják egymást, nehogy az ménkű nagy elfáradás esetén elszundítsanak, hiszen az önjáró busz nem olly módon önjáró, mint a ló, irányítás nélkül sebesen lemegyen az árokba... Ponzorokat es talált vala a manager, akik a productio financiális situatioját hivatottak feljavítani, pedig meg kell hagyni, ollyanokból, akik akkoron szlovákiai magyar teátromnak törökországi vendégszereplésre pénzt adának, nem igen sok járt-kelt az földkerekség politice hullámzó levegőege alatt. – Oké, vállalom a hangtechnikát, de feltételeim vannak. Nincs utolsó 24 �Próza és vidéke pillanatban változtatgatás, szólj Pravoslavnak, ne találgasson, mert ami a szövegkönyvemben lesz bejegyezve, aszerint keverek. Mikrofonozni is kell? – Nem Zorró, csak a zenei betéteket kell kezelni, de azokat pontosan időre, utasítás szerint. – Oké, holnapra leadom a ridert. – Mit? – Összeírom, mire lesz szükség. Vagy a saját cuccomat vigyem? – Dehogy, a buszba csak a lejátszók férnek be, mindent ott biztosítanak. – Na, annál inkább összeírom, továbbítsd a szervezőknek. Nehogy ott nekem valami két hifi hangfallal szúrják ki a szemem! Mekkora lesz a terem? – Még nem tudom, azt írták, kicsit nagyobb. – Minél nagyobb? – Minél, minél, a tökömnél, bazmeg! Tudod, hogy úgyis abban játszunk, ami lesz, mit szivatsz?! – Csak fel akarok készülni. És előre szólok, rajtam kívül a hangcucchoz nem nyúl senki. Ne segítsetek kábelt tekerni, mert múltkor se győztem utolsó percben a forrasztást. Én kezelek mindent, csak egy tolmácsot adjatok mellém, amíg be nem lövöm a cuccot! És még egy istentelen problema adódott. Akkoron éppenséggel nem lehetett csak úgy utazgatni a kontinensen. Az útipasszusok mellé szerezni kellett mindenki számára egy vízumot es, hogy az Yugoslávián által lehessen buszolni. Édes Néném, ha el lehetne azt mesélni, miképpen lett ez a Yugoslávia, illetve későbbet annak maradéki, akkor bizony elmesélném, de az historia ollyan gyorsan és kíméletlen irrationalitással gyúrta vala meg és szét az államnak e formáját, hogy aztat talán még a benne lakók sem méltóztattak teljes mértékben felfogni mostanságig sem. Nem untatlak hát vele, elég legyen annyi, hogy a vízumért a consulatusra, Posonba kellett felküldeni valakit, de azt utolsó utáni szempillanatban. Ottan derüle ki aztán, hogy heába vivé Pravoslav, ki a majoritás szlovák, korábban és később es szánalmas rebellitasbul suttyomban totnak nevezett nemzethez tartozott vala, mind az összes utipassust magával, nem úgy van az, hogy csak úgy ukmukfuk beléstemplizendik a kívánt dolgot. Főleg nem azonnali megvárásra. Elébb ki kellett tölteni egy csomó papirust mindeggyik persona részire. Le es ült az director az gádorfolyosó naposabb szegletében, előkapta pennáját és minutákkal az kancellária aznapi bézáratása előtt nekifogott erősen az administrationak. Kinek-kinek personális informatioi mellé még ollyan dolgok es szükségeltettek, melly dolgok tudására aligha készülhetett vala fel directorunk. Szempillája rebbenése nélkül rótta viszont az betűköt az undormányos papirusokra. Az hivatalnok, melly fölötte állott, dülleszté es a szemgolyóbisait meglepődöttségitől, midőn látá, Pravoslav meg sem állott az betűvetésben gondoskodás céljából. Csak írta, írta, írta mindenüknek az apja, anyja nevét, világra jövetelének dátumát, helyét, nyavolyáit, előéletét, 25 �Próza és vidéke szóval, amit kelletett. Mondá es néki kaján mosolyval yval az orcáján a kkancellária ancelllária a embere: – Uram, azt gondoltuk, emiatt haza kell utaznia, s a kitöltött lapokkal tér majd vissza. – Arra most nincs idő, holnap már indulnunk kell, nem sejtettük, hogy az ügyintézés Önöknél... Hm... Nem éppen a leggyorsabb... – Nálunk az ügyintézés a lehető leggyorsabb, uram! Ön nagyon okos és fölöttébb tájékozott személy lehet, ha tizenkilenc fő összes személyes adatát fejből, hiba nélkül képes betölteni az űrlapokba csak így, a folyosó ablakpárkányán. – Köszönöm. Igen, az vagyok. Ezért küldtek engem. Éjszakára vissza es tért Pravoslav Poson városából a passusokba stemplizett vízumokval. Ténylegesen ügyes volt. És vakmerő es, hiszen az effajta hamisítást a paragraffusok szigorúan bünteték, már ha valamelly szemfüles téntanyaló bizonyítani vélné. De az passusokval más veszedelem es járt. Már mikoron a társaság richtig volt a felszálláshoz (az önjáró buszra), a férfi főszereplő azonmód istentelen és hangos káromlásokba bocsátkozott. Bépillantván passusába tört reá a fészkes fekete fene. Látá ő, az passus aznap jár le, s már megújítani nincs ideje, mivelhogy akkoron szombat napon nemcsak Izráel népe, hanem már az kommunisták (őket végképp el nem tudom magyarázni, Néném, mivelhogy nincs abban ratio, vedd őket, mintha időkben elhúzódó tatárjárás lenne) sem munkálkodának vala. Ezen hír hallatára a többiekre es reátört az ideggörcs (nyolcvanezer koronába lesz a busz), és csatlakozának a káromlásokhoz, sokat emlegetvén az férfi főszereplő édesanyjának és édesapjának illyen-ollyan, választékos epitetonokkal festett nemző orgánumait, valamint azonmód ötletből vázolták az illető megöletésének sokféle hirtelen metódusait es. – Mindegy bazmeg, akkor is megyünk! Várnak, minden le van zsírozva, előlegezve, pénz bele van nyomva, idő rászánva, visszacsinálni nem lehet semmit, megyünk oszt kész, dopicsi! – utóbbi az néha tot, ekkoron már szlovák néptül átvett szitok, Néném, csak hogy tudjad. – És ki fog játszani helyette? – Mit tudom én, majd útközben eldöntjük! – Én vagyok a rendező, majd én megmondom. Kinek nincs közös jelenete ezzel a mamlasszal? Ricsinek? Oké, alkatilag is... Jó lesz. – Pravoslav, ne csesszél már, nem tudom a szöveget! – Olyan kurva messzire megyünk, hogy kétszer is megtanulod! Különben meg majd kicsit lerövidítem, a törökök úgyse fogják érteni. Meghagyjuk a látványelemeket, a verést, bilincseléseket, kínzást, miegymást, a duma meg mindegy, mondasz, ami eszedbe jut, oszt kész. A lényeg, hogy átéléssel!!! Kicsit átrendezzük a darabot útközben, megoldjuk, csináltam már ilyesmit. – Na akkor én nem megyek – vágta le szenvedélyesen az föld porába pakkját Zorró. – Ha átrendezitek, akkor én leszek a hülye, hogy nem fog 26 �Próza és vidéke semmi stimmelni. Minden sorrendben van felvéve, a zene fele még kazettáról megy, hogy a faszba fogom a helyükre tekergetni, amikor azon a szar decken sem fordulatszámláló, sem időmérő nincs, ráadásra két zene között néhol csak másodperceim vannak! Sőt, van két fadem is... – A’me’má’ mi? – Amikor egymásba úsztatod, egyik halkul, másik erősödik. Ezt nem lehet! Világfesztiválon! – Lófaszt nem lehet, megoldod, rakjátok fel a pukkancsot a buszra, és menjünk már! Hát ilyeténképpen történt vala az nevezetes elindulás. A teátrum szitkozódott, az otthon maradott kísérők, főleg kisgyerekes asszonyok meg ríttak. Az immáron néhai férfi főszereplő pedig leült az mocskos, macskaköves járdára, elővett egy aprócska szelencét, abból némi kicsi felszerelést, s alig nehány minuta alatt karjába döfött tűvel bóbiskolt az földön terülvén, akárha lenne elégedett csecsszopó, még a nyála es kicsordúlt labiáinak szegletiben az hernyónak neveztetett materiátul. Eközben a rívó kisgyerekes asszonynépségek csókkal orcáján és utódjuk homlokán azon imádkozának, hogy csak épségben meg- és majdan hazaérkezzenek hites uraik abból a nagy távolságbul, mellyben egynehány napot az teátrummal eltölteni menének. Csupáncsak sejtéseik voltanak arra nézvést, hogy az hites urak és az teátrum hölgyei reggeli indulásuk meg az estvéli pihenő között mekkora mértékű ivászat következtében veszejték el józan és maradék eszöket es az climatisálatlan busz rekkenő nyárideji forróságában elfogyasztott söröknek, boroknak, de legeslegfőképpen gyülömcspárlatoknak köszönhetően. – Nem lehet veletek bírni, ha isztok! – Akkor se, ha nem iszunk! – Különben is mindent be kell flatykolni, mert az ázsiai határon nem engedik át a szeszt! – Debiiil! Milyen ázsiai határoooon?! – Hát nem Ázsiába megyünk? – Kérdezd Jumurdzsáktól! – Na szálljatok szépen fel vissza a buszra, már mindent lehugyoztatok, amit csak lehetett! – Baszki, nincs hová beszállni! Hátul ledőlt a díszlet. – ’...csába... a torony... Az önjáró busz hátsó ülésein helyezték el az kulissa legnagyobb, ám kisebb részekre szerelt artefactumát, a székekbül eszkábált toronyt. Sok cancelláriákban látható, hivatalnokok lapos ülepe alatt fényesre kopott széket csavaroztanak összve torony gyanánt, melly az égbe meredevén symbolicus toronyt mutat a színen. Eztet három részbe szedének, hogy üggyel és bajval a busz hátuljába taszigálhassák az többi kulissával s kellékvel egyetemben. Csakhogy az ördögűző rázkódás – a rengetés, hánkodás a főt elbódítja, a gyomrot es felkeveri – úgy megigazgatá a széktoronyt, hogy az bízvást az 27 �Próza és vidéke Úr kegyelmében nem átallott előre huppanni, s kellett ezért aztat tizennyolc pityókás (csorgóra állt a sipkájok, midőn az szemök bépókhálósodott), egy abstinens és két sofőr personának eredeti siuatiojába visszatuszakolnya, légyen már hova ülniök. Édes Néném, ha kéd azt láthatta volna, nagyobb productio volt az a tuszakolás, mintha az világfesztivál minden előadását egybejátccták volna! Mire ki-ki helyére kecmergendett, el es nyomta az szesz meg a fáradás izgalma, s nyájas álmok lengték bé elméjök épen maradott componensit. De már az lassacskán lopózó hajnal hangosnak hallott hasadása es széjjel óhajtotta szakítani lekváros fejöket az Dardanellák szelében. S ahogyan az napocska fölfelé hágott az ég boltozatján szétmálló felhőcskék tetejibe, úgy emelkedett gyomra, főfájdalma, na meg teljes szenvedése az társulatnak, még azoknak es, akik pediglen tartózkodtak a szeszek mérhetetlen fogyasztásátul, torokbántó óbégatástul és egymás, illetőleg mások tréfábul való piszkurálásátul. Régen elhagyák már az tengeri levegő hísítő emlékét es, beértenek az ásiai sivatagosba, hol csak csenevész cserjék, valamint aszott, gyér fűcsomócskák barnállottak a homok meg a kövek köziben. Délutánra már egyre szűkebb utakon haladtanak, s a semmiben megjelentek az első, lassan ténfergő tevék. De már akkor meg kelletett állani hólyagürítés céljából. S az önjáró busznak es megint kellett valami bűzös folyadékot önteni a garatjába. Leszökdécseltek hát teátristáink azonmód, ahogyan voltak, ingetlenül, egy szál gatyában, s végezték a busz árnyékában a dolgokot, férfinépség az egyik oldalon, fehérszeműek a másikon. (Nem es tudta vala az kocsis, mellyik visszafelé pillantó tükörbe merjen vala belémeredni, hogy annak látványa kocsiskodásra alkalmatlanná ne tegye szegény fejit.) Hej, de a falu végérül igen nagy óbégatás hallott ekkor, futottak az tevék, eldobálták kapáikot az török asszonyságok, felkapták kendőiket arcukra, siettek házok fedezékibe, ahová férjuruk küldte volt őket erőteljes üvöltésvel. Hát nem tudták a felvidékiek a módit, az illemet, hogy török földön nem szép dolog, sőt tiszteletlenség félmeztelenül, gatyában, szőrös, izzadt felsőtesttel pisálni az falu végen. Jó tanulságnak bizonyult eme epizód, ám a helyet igen sietve hagyták el, biztos, ami biztos alapon. Pedig hát egynehány óra múlva be szerettek volna élő embert látni! Mert elhagyák a falvakat, a mellettök zöldellő rizsföldeket, mellyeknek minden porcikája megműveltetett. De már azt meg kell hagyni, hogy igen példásan műveltetett, még a sarkok es, kézi erővel, ahol a gazdálkodó számszergépek meg nem fordulhattak vala, a mezsgyéken es, a kanyarokban es, dombon meg laposon, mindenütt. Ahol egy tő rizs elfért, oda egyet ültetének az törökök, nem herdálják az termőtalajnak tevetrágyás kincsét. Eztet akár meg es lehetne tőlük tanulnunk, de gyanítom, majd csupán akkoron teszünk így, ha már gyomrunk korogni fog ez nyomorú’t végeken. Sötétedés után rettegés fogta el kalandozó embereinket, merthogy eltűnt megbágyadott tekintetük elől az láthatár. Törökhonban a sötét, az ollyan, de ollyan sötét, akárha a pokolban a fekete ördög sötét testét visszaverné a befelé fordított tükör! Annyira messze állanak már ottan az falvak egymástól, 28 �Próza és vidéke hogy két órákat es kelletett haladni az önjáróval, hogy a busz lámpáin kívül másfajta forrását vegyék észre az reményeket keltő fénynek. Falu, város, tanya se közel, se távolban. Semmi, csak az őszinte sivatag: a semmi. Nem egyszer hitték vala, hogy elvesztek, soha sehová el nem érkezének, a gyengébb idegzetű némberek még imádkoztak es, nehogy már a semmi közepén pusztuljanak, ha a nafta nevű szörnyűséges lötty elfogyatkozna az üzemanyagtartály vastag beleibül. – Bazmeg, Pancsó, hova a bús pinába hoztál te bennünket?! Hol látsz te itt Színházi Világfesztivált?! Imigyen kérdezték a managert a dolgok actualis állásáról. – Nyugi gyerekek, odaérünk épségben, a sofőrök tudják, mit csinálnak. Mire a kocsisok összveszorított szájjal összvenéztenek, oszt hajtának tovább, nehogy valaki arcukról emotiokat olvasni szándékozzék. – Odaérünk rendben, képviseljük Szlovákiát is meg a magyarságot is, megnézünk pár szép helyet, pár jó előadást, aztán szépen hazakocsikázunk. – És megtámadnak a beduinok? – Á, a beduinok a Szaharában vannak és különben is, ha valami, eladjuk nekik Vicát három tevéért, azokon hazatevegelünk. – A saját feleségedet áruld, jó?! – így Vica. – Hogy árulná, ha nem is hozta? – Úgyse kapna érte semmit. Talán egy sánta kecskét, de nem tevét. Pancsó, kell-e az asszony helyett sánta kecske? Pancsó az üléssorok között állva-ringatózva elmosolyintotta magát, tenyerével megtörölte tüskére nyírott haját, majd egy ülés alá béhajolva és felegyenesedve megjelent kezében egy kicsinykó flaska, abba belékortyolt. Rárontottak, leteperték, flaskáját ordítván kiflatykolták vala. Így tellett az éjszaka, hogy ne féljenek. Reggeltájt egy pálmasoros úton béhajtottak Denizli városába. – Bazmeg, akár München, csak pálmákkal! Látod, azokat a Merciket, meg az épületeket?! ’...csába, ilyen ez az Ázsia, falun középkor, csador, tevék, Ricsi elől menekülő spinék, a városban meg a modernitás: üveg, vasbeton, ultrahiper minden! – Na, ide eltaláltunk, de itt most hová? – kérdték a sofőr kocsisok fáradt ájultukban megállván. Azonmód előttük termett két uniformisba öltöztetett férfiú, s rövid tájékoztatás után elvezették az buszt a szín helyre. Ottan leugrottanak, elköszöntek, eltűntek, akár honoráriom a póstahivatalban (na az még egy undormányos feltaláció, az a póstahivatal, Néném). – Sanata evet! Sanata evet! – imígy az üdvözlet az érkezőknek. Egy csúnya, tarkopasz emberke meg egy gyönyörűséges, mesebeli keleti királykisasszony fogott kezet mindannyiukkal. Kaptak vala ajándékul egy-egy feliratos pólót, az amollyan gombolhatatlan ingféle, s meginvitálták őköt szállásra. Az tarfejű elment, de az úrhölgy felszállott az önjáróra, elárulta nevét, s hogy teheráni születésű vala, s ánglusul tomácsolta Etelének, ki a társulat ánglus tudója 29 �Próza és vidéke volt, a situatiot. – Pamukkale! – What? – Pamukkale! – Oké, királykisasszony, ha te mondod... Útközben a keleti úrhölgy egy nagy, szürke betonépítménynél leállította a kocsisokat. Itt fogyaszthatták el ebédjüköt. Az építmény ugyanis egy pamutszövő és ruhakészítő hely volt, és ponzor textilgyárnak hívták. Beállíták az törökök a teátrum tagságát egy kígyózó sorba, amellyben az szemérmes török fehérnép kígyózandott azonosra szabott, varrott ruhákban és megérthetetlen módon: tökfödőkben. Összekuncogtanak gyakorta, midőn felmérték az vendégsereget. Mikoron aztán a színi bandériom tálcákkal a keziben egy ablakhoz érkezendett, azon kiadtak nékik két-két tányért. Hosszú asztalok mellett álló kemény lapú lócákra telepedtek. – Baszkikám, ilyen fínom lecsós csirkepaprikást még nem ettem! – Csodálkozol? Ha egyszer kit vettél feleségül... – Ki, kit... Legközelebb elveszem anyádat, ha piszkálsz. – Mégcsak az kellene, hogy nálam fiatalabb mostohaapám legyen... Citromlében mosdaták meg velök kezöket az törökök egy kis tálkában kifelé mentükben. Mi tagadás, az társulat mételyes emberszagán nem segített sokat e cselekedet. Három nap intensive verejtékezés le nem tagadható szappanyos dézsa nélkül... – Pamukkale! – What? – Pamukkale! – Oké, királykisasszony, ha te mondod... Ismételődött meg előbbi dialogusuk. Eztán a sok magyar lebotladozott egy szállásadó helyiség előtt az önjáró lépcsején, s leborult az Úr teremtő ereje elibe. Megpillanták ugyanis az nagy, bodros szélű hegyet, mellyet a lecsorgó forró víz meszelt és kövezett vala tetőtől a talpáig hófehérre. De nem ám csak kövezett, hanem épített es, mert bizony az hegy merő lépcső volt az égig, s egy-egy fok egy-egy hatalmas kádat tett ki, mellyből a párolgó víz a karimán általömölve megtölté az alant feküvő következő kádat. Túristák nevezetű embercsoportok élvezkedtenek az meleg vízben, akárha az mennyország poklának gőzölgő katlanjaiban főződnének boldogságosra. – Aztakurva... – értékelték őszinte örömökvel telvén az situatiot messzire bűzlő színművészeink. – Hát ezt nem hiszem el – ismételgették mindannyian, akárha ama későbbi televíziós séria alakjai, függetlenül attól, millyen szerepbeli functiot kaptak vala az dillettant forgatókönyvírótól, mintha csakes dirrecte összekavarták volna identitasukot, nyelvi stylusukot, gondolkodásuk kisszerű megnyilvánulásit, valamint kevéske szóbeli kincsököt. De Néném, tartozom még néked avval, hogy elmagyarázzam, mit jelent a televíziós séria. Bocsásd meg nékem, ha ebbéli tevékenységemben kudarcot vallanék, 30 �Próza és vidéke mert igencsak nehéz e lecke. Az televíziós készülmény egy varázsdoboz. Arra vagyon képességi, hogy az nyomorú’t életből vett jelenségeket technikai apparátus segédletével örökre rögzítse, majd pediglen ismételten elő adja. Akárha teátrum volna, csakhogy belezárták a scatulyába, mellynek méretét amollyan izgó-mózgó festmény gyanánt felveszi. S ezt a rögzített valóságot csudálatos módon hosszú esztendők múltával es tudja vala reproducálni. Anélkül, hogy a színjátszók csöppnyit es öregedének vala. Éppencsak úgy, ahogyan az volt. Annak idejin. Nagy fokozatú pontosságval. A personák, akik az illyen, úgy elnevevezett műsorokat készítik, képesek valának arra, hogy nem csupáncsak az valóságos realitást rögzítsék masináikval, hanem arra es, hogy teátrumszerűen megrendezzék jeleneteiket, akárha a valóságot magát, s azt olly metodusokval presentálják, emberi elme ki nem tapinthatja, igazat lát-é a szem, hall-é a fül. S az illyen műsorokból összve-összveraknak sokakat egymást követő rendben, abból formálódik ki az séria. Aztat nézve szórakozik mostanság a nép, vagyishát a zemberek (mai módi szerint mondván), az kiknek otthonában egyes esetekben több készülmény es találtatik, ménkű sok vagyont emésztve fel annak megvásárlásakor, s aztán es. No, elég abbul annyi, ámuló társulásunk elszállásolta magát, majd beléveté megfáradt testét mindenik az fehérlőn messzi távolba világító hegy gőzös vizibe: Pamukkale! Másnapon a várossal ismerkedének. Lévén az török arany na meg a farmernadrág – ami ollyan újvilágbéli találmány a ruházatban – olcsó, a teátrum sok, nehezen schpórolt pénzeket költött ilyesmire. Csak a meleget viselte mindenki szenvedésekkel telve. A fehérnép félt megválni felsőruhájától, amint az rövidebb szabású, vagy könnyedén fellengő szoknyák viseletét es kerülte vala, hiszen a bajszos, török férfiemberek nem győzték szemöket török kocsányokon külön-külön es meresztgetni az sok szép magyar lyánykára. Vicára, a legérettebbnek mondható asszonyra valóban akadt vevő. Három tevét (devét törökül, szóval megértették egymást) kínált cserébe érte, de magyar legényink nem adták vala. Mondván: egyrészt többet es megér Vicájok, másrészt otthon három tevét élve nem tudnának elosztani, lévén páratlanul volnának, s a teátrum férfijainak száma páros. Igazság ugyan, hogy egyikük már régen szerette volna saját nejit lecserélni valamiféle asszonyságtul jobb alkalmatosságra, s meglehetőst hasznosnak találtatott általa az egyik felkínált gyönyörőségesen mosolygó deve... Meg aztán az török ember Vica tizenhetedik esztendejében járó lyányát es szerette volna, na de csak ráadásként, ingyért. Szó sem lehetett így boltolásrul, ha egyszer spuculatioval komolytalankodának ezek a törökök... Ijjnye, na! Az nagy melegtül kiégett vala az magyar komédiások magát sosem röstellő agya, kénytelenek valának vendégfogadót keresni Denizli városában, mellyben ugyan éldegélt vagy négy-ötszázezernyi lélek, de hitök szerint szeszes italt csupán alig-alig fogyasztott közülök egynehány, így korcsma nem akadott minden sarkon. Amidőn aztán már minden sarkon álltanak, jártanak, s keresgéltenek, Etele elrúgott vala egy követ, s amerre gurult, arra 31 �Próza és vidéke mentenek tovább, míg egy igazi törökmoszlim korcsmára nem akadtanak vala. Na ottan letevék farizmaikat pihenni. Etele, ki a társulat ánglus tudója volt, kérdezett a sörital felől. Efes. Efes Pilsener. Illyen söritalt mértek bádog dobozokba zárva. Ricsi, ki legbátrabbnak bizonyult, leöntötte torkán a nedűt, hangos böfögésben tört ki, akárha az idős ártány puffasztó tököt fal, majd pediglen jóvá hagyásképpen bólintott. Akkoron a többiek es hirtelen belédöntötték az kesernyés komlólöttyöt az végéremehetetlen gígájukba. Kértek még. És még. És még. A korcsmáros nem győzte csudálni, hogy a magyarok, az fehérnép nem különben, mennyit képesek meginnya az Efesből. Midőn aztán Ricsi kifaggatta az áráról, s megállapította, hogy igen-igen nem derága (vót az még akkoron!), veszett ivászat kezdődött az törökmoszlim korcsma gyomrában, millyet még ahelyütt senki sem látott. Jöttek es a bámészkodó népek meglesni, mi módon flatykolják az temérdek jegesre hűtött nedűt magyar asszonyaink s lyányaink, s mi módon tűnik el bennök annyi lé két fertály óra alatt, amennyi a török férfiemberben esztendők alatt sem bír lecsurgani. A korcsmáros a hatalmas fogyasztás örömére mogyorókat, meg mindenféle apró sózott falatkákat rakodott a hosszú asztalra ingyért, csakhogy felhalmozódott italkészletétől az magyar sereg jókedvűen megszabadítsa. Imígyen vált a hazai teátrumi társulat az török korcsmák ökonómiai felszabadítójává egynehány ott töltött napokra. Heon egy dologval nem tudott az magyar kibékülni Denizliben, sem Pamukkaléban. A faiansba pottyantó árnyékszék hiányával. Mert biza, nem volt a töröknek általában ánglus árnyékszéke, hanem volt neki a kicsi szobácskában egy lyuka a padlóban, afölé guggolódva kelletett pottyantani. Eközben persze a meg nem szokott póz miatt a letolt pantallók (törökül es pantallónnak mondották, tessék elképzelni) bele-belelógtanak az puhulódó dolgokba a padlólyuk környékin. De ami legnagyobb kényelmetlenséget okozott: nem találtak semmiféle törlő alkalmatosságot a kicsi szobácskában, csupáncsak egy falból kiálló csövecskét, mellyből az emberfia valagára a forróságban es nagyon hideg víz frecskolt, avval kelletett öblíteni, s ujjal segédkezni eme kényes művelethez. S akadt ollyan kicsi szobácska es, jelesül éppenséggel az teátrumnak szánt építmény szürke, belső kerengőjén, mellyben hiányzott vala az megváltó csövecske. Ottan a padlókövezeten állott egy kéticcés vizes edényke a tisztálkodáshoz. – Nohogybazdmega Mercédesedet, Musztafa, ha klotyópapírt nem tartasz! – formálódott az általános vélekedés e messzi tájék pottyantási szokásairul. Viszont a tea (törökök nyelvin es tea, bizony mondom, rokonságnak kell lennie e két natio között), az valami fennséges. Még fennségesebb az Efesnél es. Reggelente az früstöck mellé török kávét kapott társulatunk. – Ki a nyehera nevezte el a török kávét a törökökről? Ez ihatatlan! Életemben nem ittam rosszabbat. Ennél még Pancsó felesége is jobbat főz, pedig ő aztán csak az előszoba felsöpört mocskából kotyvasztja... p fogatlanul, g , zöldes lila – Beverem a pofádat, oszt játszhatod holnap 32 �Próza és vidéke monoklival a börtöntölteléket... Autentikusabb leszel, mint így, frissen borotválkozva... – Majd isztok a városban sört. – Nem isznak, elő kell készíteni a termet. A munkaterv szerint tízkor vesszük át. Este előadás, már ne igyatok! Észnél kell lenni! – Milyen észről karatyolsz? Hát észnél van, aki a mai időkben másodállás helyett színjátszik? És elmászik Ázsiába megfőni a buszban?! Meg milyen munkatervről, elvtárskoma? Idehozol, bazmeg, ahol klotyópapír nélkül fosunk narancssárgát az Efestől, ahol nem sikerült eladni Vicát, mert sóher vót a Musztafa, ahol a vidéki némberek félnek, ha lehugyozzuk a faluvéget, de ahol kézen fogva, összeborulva járnak a férfiak a város főutcáján, a romantikusan giccses pálmasor alatt... És te beszélsz észről?! A Jencikének is több esze van, dopicsi! – Jó, akkor majd iszunk teát a városban. Denizli utcáin hat-nyolc esztendőt betöltő rakoncátlan suhancok settenkedtenek. Vézna kezükben ezüstösen csillogó tálca, azon számtalan üvegpohárkában négyujjnyi tea. Minden pohárka tetejin kicsinykó fedőcske, annak tetejibe meg egy kis fehér kocka édesítés gyanánt. Addig-addig szaladgáltak a surmó pulyák az emberek lába alatt, amíg azok nem vásárltak tőlük teát. Amint valamelly ismeretlen megvett egy pohárka iszonytatóan forró italt a tikkasztó nyári nap égető sugára alatt, azonmód eltűnt az árus legényke a hömpölygő népség közepette, bármennyire es tapadtanak reá bámuló szemeik. Csakes dicsérhető egyébiránt a tea kvalitása. Komédiásaink hirtelen megfejtették vala a titkát es. Organizmusuk nem termelt több hőséget testökben, mint midőn jeges sörökvel hűtötték magukot. Mindahányan forróságos teát ittanak, azonmód elfelejtettek izzadni a napon, s szomjuk es elmúlandott hosszú időkre. – Cseszd meg, azért nagyon fasza cucc ez a tea! – sommázták véleményüket többen. – De hova a túróba lett a kiscsávó a tálcával? Micsináljak most a pohárral? – s azon minutában bukkant es elő a török purdé, akárha messiás a mysticus ködből, s lábát nyakába akasztva iszkolt ördögi irammal pohárkájáért. Aközben pediglen egyetlen másikból sem hullott vala egyetlen csöppecske tea sem az utca fényes márványkövezetére... Az teátrom építményének gyomra akkora vala, amekkorát Europában a komédiások nem láttak még. Azazhogy láttak, de aztat más funktiora használták: sportcsarnoknak. Abban különféle bolond szokások szerint mozgóversenyeket rendeztek, mellyek a nép testi egészségét valának hivatottak megőrzeni, s a tisztelt közönségnek szórakoztatást nyújtani, mivelhogy állítólag igen szemrevalóak eme versenyek. Régi görög olympiák mintájára mozogtak az sportcsarnokokban a népek, persze illedelmesen, ruhába öltöztetvén, nem pediglen antik görög módra, mikoron még büszkélkedő szemérmöket sem takarák el az szégyentelen férfiak. Általtekintette a teátrumi társulat az belső teret, s indula az törökmoszlim g gy korcsmába megtárgyalni teendőit estvéli productiojukhoz. Kifele tartván 33 �Próza és vidéke találkozának az ebéd előtti productio éppenséggel befelé tartó közönségivel: háromszor ezer azonosra szabott és varrott picike ruha szaladott be kézenfogva és törökül kiabálva. Az nagy atatürk egységesre varrott gyermeki serege érkezett színi előadásra az oskolábul. – Hát baszkikám, középkor, nyugati civilizáció, kommunista uniformizáció, minden van itt. Rendőrtől rendőrig ellátsz, a legelőkelőbb áruházban úgy alkudhatsz a ruhára, mint mifelénk piacon a tyúkra, akármelyik boltban leültetnek, jeges vízzel, teával kínálnak, ha nem veszel semmit, akkor is ötször meghajolnak előtted, amikor kimész. Úgy kezelik a vendéget, mint pornósztár a hímes tojást, panaszod nem lehet, de logikát ne keress – imígyen szóla Gábriel, a komédiás, kinek szavára mindenki figyelt. – Tegnap – emígy Pravoslav, ki a majoritás szlovák natiohoz tartozott vala –, amíg ti vedeltetek, meg Ricsi a királykisasszonyt bolondította volna, de valahogy nem boldogult vele úgy, mint otthon szokott a viszkető csajokkal, elbeszélgettem a szállodatulajjal. – Azzal a kómás csávóval? – Ja, azzal. – Oszt mitő’ kómás mindig? – A munkaidejétől. Utánunk fekszik, hajnali fél négykor még takarítja a mocskunkat a teraszon, de reggel fél ötkor már veszi át az árut a konyhára. Egész nap melózik hetente hatszor. Te is kómás lennél a helyében... Pálinka nélkül! De azt akarom kinyögni, hogy dumálgattunk németül, s rákérdeztem a kurdokra meg a görögökre. Hát az az aranyos, mindig mosolygó, hajbókoló emberke olyan komoly lett, mint Ellácska, amikor rátapostál a szoknyája szélére, s a következő táncfordulatnál úgy maradt a nyílt színen egy szál tangában, amiből hátul kilógott a gyűrött pinavattája. Ráadásul a kőműves inasok iskolai előadásán... – Oszt? – Oszt sikított. – Nem Ellácska, hanem a zombi... – Nagyon halkan jelentette ki, de nagyon határozottan: Törökországban nincsenek se kurdok, se görögök. Ennyi. Ne is hozzátok szóba nekik, nem érdemes. Totál tabu a téma. Kinyalják a seggedet is, ha akarod, mert vendég vagy, de a gondjaikról nem dumálnak. – Vagy nem kezelik gondként... No kurd, no problem... – Persze, meg no Hierapolisz a hegy mögött. Vagy azt is a losonci párttitkár építtette kommunista szombaton? Anatóliában nincs görög? – Semmi görögkérdés, semmi no problem – mondotta Pancso – láttátok a színpadot? Azzal törődjetek! Ez nem színházterem, hanem óriásmozi. – Talán küklopszoknak építették! – A küklopszok is görögök?! – ...a vásznat kerekeken hátra lehet tolni, de se kötélhágcsók, se színpadi bejárat. Ha kijössz a hevenyészett és koedukált – jó lesz, csajok, ugye! – öltözőből, tíz métert gyalogolsz a közönség mellett, hogy a színpad szélén 34 �Próza és vidéke felmehess a nyikorgó lépcsőn a placcra... Baszki, mi lesz itt?! – Az semmi, de nincsenek pontfények elölről. Csak a színpad fölött van három fehér halogén. – A függöny mögött? – Milyen függöny? Nincs semmiféle függöny! Se görög, se kurd, se függöny, se fénykeverő pult. – No, akkor tutira örülhetek majd a hangosító motyónak. Érzem az efeses vizeletemen, hogy kapok egy rakás trágyát... – summázott Zorró.– Még jó, hogy hoztatok pár reflektort. Bezzeg az én cájgom soha nem fér be sehova... – Hiába hoztuk, nincs mire felakasztani! – Hacsak nem a feleséged kékeres durmangó faszára, aki otthon maradt... Erre aztán Pravoslav, aki a majoritás szlovák natiohoz tartozott vala, ám a grupp csavaros elméjének számított, s még magyarul es tudott vicces lenni, elindula a technikai personának felkutatására. Talált es egy Musztafa nevezetűt, mivelhogy itten majdnem mindenkit Musztafának kereszteltek, azazhogy nem kereszteltek vala. Elmagyarázta néki a tények állását. Etele, ki a társulat ánglus tudója volt, tolmácsolta nagy-nagy szorgalmatosságval Pravoslav kéréseit a Musztafának, ki azonban kukk nem sok, annyit sem fogott vala föl az cirádás monologbul. Dejszen csupán annyit tanulandott meg ánglusul, hogy no problem. Mikoron aztán az szépséges keleti királykisasszony es bevetette csudálatosan orientális bájait meg törökánglus beszédjit, azonmód kitisztult a violaszín pára Musztafa gyöngyöző fejibül, s megígérte, megszerzi az kért száznyolcvan lábnyi forrasztott szemű vasláncot, ugyanannyi electoronyos derótot, negyven rőf fekete vásznat és két dézsa százas szeget, mégpediglen akkorra, mikorra a nap legmelegebben pirítja a levegőég magasábul az magyar kobakokat: – No problem – ismételgette. Komédiásaink – mit tehettek volna másat – addig megtekintettek egy német teátrumi produktiot, melly fölöttébb nem vala ínyök szerint, mivelhogy abban csupa csepűrágó ripacskodott olly módon, akárha a világ legentellektüellebb társulása lett volna vala. Az török publicum sem áradozott túlzottan hatalmas hévvel... A korcsmában eztán egzáment tett vala Ricsi új szerepe szavaibul, hogy tudja-é őköt. Mikoron tanulta, meg ne érdeklődjed tőlem, édes Néném, de tudta! Meg es ünneplették azonmód Efesek és teák combinatiojával. Az drága idő meg csak tellett, tellett, heába vonultak esmételten soknehányszor fertály óránkint a színi terembe meggyőződni, Musztafa vajon megszerzette-é vala a kéretett tárgyakat, Musztafa csupán boldogan elismételte: no problem, no problem. Estvéledvén hat óra idejin az igénylés teljesítve lett. A komédiások akkortájt már erőteljes gyomori görcsökvel küzdöttek, hiszen csupáncsak két órájok maradott europai méret meg traditio szerint reconstruálni az hodályt. 35 �Próza és vidéke – Musztafa, melyik itt a fázis? – interesszálta magát Gábriel, kinek szavára mindenki figyelt, midőn az podium hátsó falában vad állatpofaként tátongó lyukra, mellynek becsületes neve electronyos szekrény vala, bökött hosszú, laposra kalapált végű számszerével, az csavarhúzóvel. Musztafa mosolygott, kijelentette: no problem, s mend félelemtűl mentesen százas vasszeggel jobbik keziben nekiállott önfeledett bájval pöcögtetni az lyukból kikandikáló egyezerkettőszázharmincnégy derótot, mellyeknek árnyalata az égi szivárvány mind az egyezerkettőszázharmincnégy csudás színiben játszódott Gábriel komédiás magasztos örömére. Amellyik derót mágikusan felcikrázott, akárha kovakővel csépelték volna, arra Musztafa reámutatott: fázis, no problem. Majd benyálazott mutató és hüvelyk ujjával az sekundum törött részinek ideje alatt összvecsévélte az derótok lógó, színpompás farkait. – Gyere onnét odább, te, mert ha a csávó elkezd világítani és kezet fog veled, akkor belőled is diszkógömböt csinál... Mialatt a többi persona es foglalatoskodott, szorgoskodott az produktio megágyazásán, a Processzor nevet viselő, számokhoz bölcsen konyító nyakigláb ember, kinek öltözéke öröktől úgy lógott rajt, mint ázott racka hasárul az paklincsos alfő’di iszap, ama ménkű hosszú lajtorjára hágott, mellytül ha az Úr egét nem es, de a terem boltozatját elérni reménylette. Húzta görbe derekára tekerve az nehéz láncot felfelé. Egyszeriben csak meglódula a lánc súlyátul oldalvást, megkapaszkoda valamiféle kampóban az fal széliben, s keserves siránkozásnak adta vala bozontos fejit: – Kapcsold ki, kapcsold ki, kapcsold ki... – Miért? – Kapcsold ki, kapcsold már ki... – De miért? – Mert ráz! – Ja, oké, de melyiket? – Talán azt az ajtó mellett... – A piros vagy a kék? – Kapcsold már ki, bazmeg, mind a kettőt! Nem mindegy, ha csak kettő van?! S Vica lyánykája, kinek haja csak szigorú szeménél vala feketébb, megnyomkodta a falon leledző tűzpiros és búzavirágkék kontactust együvé fűző billentyűt. S a Processzor nevet viselő, számokhoz bölcsen konyító nyakigláb ember végre elengedte az falbul kandikáló, kissé füstölgő kampót, minek következtében oldalra fordúlva a pelenkáját vöröslő arculattal megtöltő csecsszopó boldogságos megkönnyebbülésivel alázuhant az színi verem tátongó mélyibe. Csakhogy azonmód egy másik férfiember, jelesül a kackiás bajuszú Musztafa üvöltött föl, akár a pokolbul kiugró patás ördög, midőn fokhagymás levessel öntözik a kunkorodó szarvát. Mivelhogy ő meg éppenséggel egy másik vasdarabot igazgatott az hodály legvégiben, s annak g y billentyűje, az eleddig nem kontactolt situatioban álló búzavirágkék billentyű 36 �Próza és vidéke vala, mellyet szem pillantás előtt Vica fekete lyánykája nyomott vala bé. – Majd én felrakom – fakadott ki lelkiből Ricsi, s máris kúszott fel a lajtorján megizzadott mezítelen, csupáncsak ritkásan szőrös felsőtestvel, cipekedvén láncval, szegvel, kalimpácsval. S már ütötte es béfelé a falba az hosszú vasszeget, akárha római katona két latrokon által a keresztfába. – Nem megy bele, ne kínlódj, betonból van! – Ejj, baszki, török beton ez, beleverem én a betonba is, ha felbaszódok – s láss csudát, Ricsi kalimpácsa alatt az török beton megadta vala magát s csak úgy nyelte a hosszú szegeket sorba, minek legtüzesebb, szenvedéllyel leginkább fűtött nézőközönségi éppenséggel az teátrum hölgy képviselői valának, kiknek ez időre teljességgel megállott, megmerevedett a munka a tenyerökben, s a csillogó könnyű cseppjei alélt szemök meg-megrengő sarkán. Mire az komédiások traogediába hajlani mutatkozandó előkészítése meglett, felconstruálták az színre a széleket takaró portálvásznakat, a boltozatra kifeszítették vala azon láncokot és derótokat, mellyekre honi reflektorikat, vagyishogy erős, színes fénnyel vakító lampionjaikot akaszták, s fungálni látszottak a mindenféle masinák es, eljövé közibék az törökországi szlovák nagykövet, hogy látva lássa hazája szlovákjainak, kik éppenséggel tudtának kívül magyarok valának, ékes produktioját, s hogy reájok talála, így köszöne nékik: – Dobrý deň prajem! S mielőtt bárki es tőrgyilokként nekiszegezhetné kérdésit, melly szerint ki a ... csoda az úr, kit legrosszabbkor zavarkodván esz ide a fészkes, na meg a fekete fene, Pancsóka és Pravoslav átlátván az Damokles kardjának módjára megvillanó politikai maleur esetleges, de real veszélyit menté a situatiot, s izibe, még a sokak megszólalásának előtte bémutatá nékik hazájok követit. – Úgy játszatok ma, hogy soha többé semmilyen pénzbeli dotációt nem kapunk az államtól, ha elbaltázzátok! – Tudhatnááád, hogy mindííg a legjobbat hoúúzzuk ki magunkbóóól – hangzék az improvizált függöny mögül. S eközben Liluka, ki Vica lyánya segédletével lett a társulat tagja, azon járatta agyának apró tekervényit, hogy bizony őbelőle es. Jelesül leggyakrabban Ricsi. – A nagykövet úr arra gondolt, hogy ha el nem utasítjátok, eljönne az előadás után a szállodánkba Pamukkaléra vagy -ba, s meghívna minket egy pohárka italra a teraszon, hogy illőképpen megköszönje az ország kulturális képviseletét! – Természetesen elfogadjuk, nagykövet úr, megtiszteltetés számunkra. – Viszonlátás. – Ön tud magyarul? – Csak kicsike, anyukám lenni régen magyar, negyvenöt és kivonatozas elött, de most mar szlovák család, nem natyon emlékezni... Ezen intermezzo utáni minutában folytatódtak a gondok. – Plees,, I need 12-channel mix, stereo power amp, two PA cabinets 37 �Próza és vidéke on minimum 800 wats capacity and cables, plees, hogy verjem az orosz érettségimet a komcsi rendszer idegennyelv-oktatási koncepciójába, de tövig! Charasó? – nyögte vala magábul kiszenvedett ánglusul Zorró. Válaszul a mesebeli iráni királykisasszony megvonta vala kecses vállait, s a háromlábú asztalkán szétterülő alkalmatosságokra bökött: – This is all, sorry. – Édes csepp kis faszom, hogyan hangosítom én be ezt az abnormális csarnokot két darab ötvenes kontrollládával, mikor ide háromezer watt se volna sok? Még legalább negyven méter hangfalkábel is kéne. – Akkor elveszik a teljesítmény... – Milyen teljesítmény, te barom? Kaptam hozzájuk egy 70 wattos, négybemenetes, húzópotik nélküli NDK gyártmányú Regent erőlködőt, nem mehetek vele a színpad elé... – Ne rinyálj, hoztunk pákát, tessék forrasztani, maradt még reflektorkábel. – Az nem jó. – A házasságom se jó, meg a te foglalkoztatási kilátásaid se, oszt mégis forog a Föld. – De a házasságod visszhangja nem verődik vissza minden egyes betonfalról, s nem képez állóhullámgócokat mindenütt! – Honnan tudod, mi visszhangzik nálunk? – károgta Pancsó az echó ügyében, ám Zorró figyelmit akkoron már éppenséggel egy kicsinykó fekete gombocskának szentelvén próbálgatott vala összveilleszteni két összve nem illeszthető verzájgmicsodát... A Harold Pinter textusaiból dramaturgus által ollózandott vegyes saláta productio Törökországban es „feltűnősen hatásosra” sikeredett. Az publicum csak ámult a fölöttébb szokatlan fénytechnikai kifejlet láttán, merően szokatlannak vette ki magát az fejök feletti, Pravoslavnak köszönhetően symbolikus értelemmel es felruházandott száznyolcvan lábnyi forrasztott szemű vaslánc, mellyeken a lámpások bépilácsolták vala az árnyékvilágot jelentő podium terét. Az productiobul ugyan ember fia nem értett egyetlen megveszekedett szót, egyetlen kalligráfiát sem, ám az felföldi magyarok, kik aznap este jelesül szlovák honukat representálták hála a kultuszminisztériom keservesen elnyert dotatiojának, valamint bizonyosságot kapott kvalitásuknak, játékjukkal elolvasztották a natiok közötti vaskapukot, eltépték az rozsdásodó nehéz béklyókot. Nagy atatürk tengernyi keleti serege bólogatva, s felváltva tátott szájokval hátulra hőkölgetve, éppen megbontandott Efes-dobozok kesergő hangjakint fel-fel szisszenve gúvasztá szemit, akárha ollyan emberfeletti hőst látna, ki tűzlopásért sziklához köttetvén, s máját karvalyok véres-cafatosra vájván es az emberek szabadságárul, testvériségérül álmodozna. Látnivaló vala az scénákbul, hogy az börtöncellában keserüen kinzatott, vasláncokkal veretett persona, a hazájokbul egy-egy kicsinykó batyuval kiűzetett népek szomorúsága, az szegény, rongyos emberek elesettsége, a fények hunyorgása, félelmetes hangok – az 70 wattos, 38 �Próza és vidéke négybemenetes, húzópotik nélküli Regent erőlködőnek hála es – nyomorú’t brummogása-recsegése mend arrul tanúskodik: nem megyen az világnak dolga helyes irányzatba soha, ma sem is megyen jófelé. Az visualisatio precisül fölfedte a törökmoszlim publicumnak az előadás értelmit az sok szép magyar szó – mind sok szép csicsergőn daloló anyamadár vagyon az – jelentésinek interpretatioja hiányában es. Egynehány baklövést ugyan elkövetett vala az teátrumi bandérium, dejszen az: no problem. Ricsi a verekedős scénában Pancsó által úgy találtatott véletlenül tarkón az világra szóllóan vastag bikacsökvel, hogy csupáncsak erőteljes szédelgés közepette sikerült feltápászkodnia az világra szólló deszkákrul. Liluka, ki Vica lyánya segédletével lett a társulat – sokak által szeretett és dédelgetett – tagja, háromszor mondotta ugyanazt a textust három különféle actornak, ám végül ollybá tűnt az föl a publicum számára, mint komoly aczent az komoly jelentésen. Zorró lába alant az electronyos elosztóba csatlakozó híján kackiás bajusz gyanánt belépödrött derótvégek hangosan zümmögve hányták az liliomszínű cikrákot az productio utolsó két fertály óráiban, ennek okán aztán el es szenesedett Zorró bocskorának széle, de sebaj! Sose légyen nagyobb gond! No problem, kedves Néném. Utolsó zeneszámkor vastapsval, állva jutalmazta a moszlim népség az felföldi keresztény társulatot Ásia forróságos vidékin. Bólogatott, könnyezett az török, felszaladott a színre es gratulatiot osztani, kezet szorongatni, némelyek felkiáltottak ánglusul: Freedom! De menten körül es néztenek, nem bámul-e rájok valahonnan valakicsoda. Zorrónak a végig mellette álló, meghatódottsága ellenében tiszta lélekvel küzdő electronyos Musztafa szorongatá meg mindkét kezit köszönetképpen, s eközben Zorró könnye es kiszökött szemibül. Egyfelül, mivel el vala érzékenyülve totalis mód felett, másfelől meg azon okbul es, merthogy Musztafa elfeledvén letenni izzadt tenyeriben szorongatott maradék láncdarabot azzal egymásnak feszíté Zorró két körömágyát, mi lészen emberfelett fájdalmas dolog, majdnem hogy annyira, amennyire az üzetett nép fájlalhatta sorsát Pinter textusa szerint. – Sorry – imígyen Musztafa. – No problem, baszkikám – rítta Zorró őszintén megbocsátó mosolyval sápatag ábrázatján. Szállásukra visszaérkezvén már ollyan adag adrenyalin halmozandott föl az társulat ereiben, kénytelenek valának levezetni aztat. Útipassusaikat zsebeikből kiürítvén azonmód ugráltak bé vala – az megfontolt, Processzor nevet viselő, számokhoz bölcsen konyító nyakigláb ember, Pravoslav, ki úszni nem tudott vala, na meg a hajviseletét óvó Vica kivételével – ruhástul az vendégfogadó előtt terülő vízmedencébe, amint az önjáró buszból kilábalva talpukval e poros ország talaját először es érinték. Lehűlt fejjel aztán, lucskos gúnyáikot rángatva le magukról az úsztató szélin, megpillanták az mennydörgőn kacagó ankarai szlovák nagykövet uramat, ki komoly darab után komoly beszélgetésre számítván dícsérendő az productiot még teátrumi 39 �Próza és vidéke díszes öltözékében, előírandott protokollnak megfelelvén jelent vala meg két flaska kiváló kvalitású újvilági gabonapárlat kíséretében. – Jóeste, szlovák magyarok! Én gratulál nektek! Jó előadás a szabadság és demokrácia és elnyom. Látom, ti valóságban szintén szabad ember! Éljen! Én örül, ti képvisel Szlovákia, mert ti, oné, akože... akármilyen, ale jó! – s magasba emelé, akárha véres kardot, akárha egy téma végső conclusioját a két flaska szíverősítőt, majd pediglen körültekintvén, nem lesik-e megbúvott szemek az török sivatagosban, discréten elhajítá izzasztó nyaktekerendő mellfekvencét, mit mink, az modernek születése előtt még kendőnek mondánk, amiként az itt meg nem jelent Jencike formulázná: az búsba! Csakmárhogy az a gabonapárlat nem bizonyula elegendőnek az sok felföldi magyar bendőnek. S nagykövet uram szégyen szemére előkerültenek mind az vésztartalékként elbújatott, szeszes vilmoskörtelevek a banda pakkjaibul. S lett eltemetése fejükben az észnek, úgy felszabadíták magukot a honleányok és honfiak, de még az egyébként discret nagykövet, ki sohasem ivott többet két kupicánál, es hármat hörpintett, s bévalotta, már régen le kelletett volna őtet váltania az ország új – a darab által jelentésiben finoman szólva érintett – cabinetjének, ha másért nem, édes jó anyukája magyarsága miatt, ám valahogyan, hogyan nem, az temérdek léhűtő sereg úgy ottan feledte őt Asiában, akárha csontra száradott tehénlepényt az széles fövenyek magas, szellőkben hajladozó füvének töviben... Az színi társaság ama óvatlan szempillanatban, midőn józan vezetőik valamely hivatalos ügybonyolítással foglalatoskodának, felajánlották követ uramnak, szívesen kiakolbólintják székibül a medence felé, hogy az felszabadulás érzésit általélhesse, ő viszont elhárítá eme kedves gesztust, hivatkozván hivatalos minőségire. Annál inkább elfogadta némi rábeszélés után a vilmoskörtét aznapi kirendelt kísérőjük, Safak, kinek kölcsönös bemutatkozása Ricsivel imígyen zajlott sokaságuk fényes derültségére: – My name is Ricsi. Suta Ricsi. Mire Safak: – My name is... De Ricsi látván Safak mellén a biggyeszkedő névkártyát általvette tőle a szó folyását: – Your name is Fuck. Safuck. Na erre aztán megállt a csend a levegőégben, el lehetett számolni kvartáig, mire az másik kísérő, kinek becsületes török neve Emre vala, hátbaverte az ábrázatjában meglilult Safakot, s mindazok, kik csak közelibe álltanak s ültenek e fura bemutatkozásnak, hangos hahotázásban nem fakadtanak ki a natiok közti békét és jókedvűséget ünnepelvén az temérdek kvantitású vilmoskörték nagytiszteletű társaságában. Bezzeg az Úr estét követő napján Emre Safakkal egyetemben nem győzött térdre borulni, majd pediglen sűrű gyomorhányást követően sűrű fohászokat rebegni égi feljebbvalójának megbocsátásáért, hogy az gaz magyarok és gyaur pálinkáik (netán fordítva) által kárhozatra rontani hagyák gy 40 �Próza és vidéke vala magukat... – No more villamospalinka, Ricsi, no more, bazmeg! – No problem, Safuck, no problem, brother, estére elmúlik, mint a világ és a forradalmak dicsősége. Utolsó napjukon a város utcáin lézengettek az actorok. Pravoslav vízipipázott vala egy kávéház előtt, ám félúton, két óra lepergése után abba kelletett hagynia, hiszen már majd elpuhant pírló feje, olyannyira vöröslött a halántéka ősz haja szélin. Etele megivott két tucat teát, Pancsó két tucat Efest, a lyányok fél tucat tán valódi arany nyakékre alkudoztak. Processzor és Vica a városatya kancelláriájában járt hivatalos fogadáson fejökvel bólingatni, ajándékkönyvet általadni, emlékiratot általvenni, ismételten fejökvel bólingatni. Zorró az utcai árusoktól forró kagylókat vásárlott, azokat falta. Akadt nép, ki őköt a városban fejhajtással és good teather megjegyzéssel köszönté elismerően. Idillikus délután vala, mígnem estvéledvén, mikoron a napkorong már a horisontot simítgatta haloványuló sugárival, fel nem málházták önjáró buszukat temérdek marhájukval, s cihelődvén nem búcsúztanak az iráni királykisasszonytól. Na meg az örökké álmatag szállásadótól, kinek áldott neve a végtelen feledés homályába veszett még azon sötét éjjelen. Az sápadt hold enyésztekor ébredtenek az utazók Trója alatt. – Öt perc múlva nyit a tárlat, azazhogy a néhai romváros, azazhogy most rom, azelőtt város... – bonyolította az reggeli szókat csipás szemekkel és electronyosságtul megkormolt, bepólyált körmökkel Processzor, ki a számokhoz bölcsen konyító nyakigláb ember létére nem vala képes olly módon summázni semmelyik gondolatját, hogy azon később korrektiot ne eszközöljék szorgalmábul, valamint a legteljesebb pontosításra való törekvésiből adódóan. – Tizenegyig nézelődhettek, tizenegykor találkozunk itt a busznál és indulás végre haza! Nos, Trója ősi romjai, mellyeket utasaink fantasiajukban magaslónak vártak, csöppet sem magasodtanak, mivel azok a föld alúl ásattak ki. A felvidékiek roppant alapossággal vizslatták őköt, egyikük sem vágott zsebre egy apró kavicsot sem, holott sokan küzdöttek az bűnös vággyal: hazavini mutatóba darabka historiát. – Azé’, basszátok meg, fiúk, úgy hazavágni egy civilizációt, hogy millió év után is színház formája van a színháznak, de az új épületek betonjába kézzel lehet szöget verni egy ennyire földrengéses vidéken, kurvára nem semmi! – szónoklott ízesen Vica fekete lyánykája anyjának – ki őtet nem illy szavakra nevelte keservesen – bosszantásán fáradozva. – Kit kell megbaszni? – jelentkezett e vélt feladatra az épp érkező Ricsi. – A falovat a téren! – tapadtanak bámuló szemei azon irányba, melly felé Pravoslav hosszú, autoritást termő szakálla lebbent az forró széljáratban, s elméjének sötét gondolkodásával már el es képzelte a scénát. Fujj. g nem jött? j – Zorró még Indulnánk! 41 �Próza és vidéke – Talált végre egy angolvécét, oda rohangászik percenként. Most fossa ki a tegnapi kagylókat. – Nem a kagylótól van, az friss volt... – Persze, nem attól, a sivatagban mindig friss az utcai árusok kagylója. Most van helyette klotyókagyló... – Nem mindenkinek adatik meg egy kiadós trójai aprófosás! Azzal bé is terelték egymást az önjáró buszba, melly mind külső bádoglapjain, mind pedig áporodott gyomrában pokolbéli kemencének kénes-zsíros gőzeire vala emlékeztető. Abban perkeledtek a nemes actorok zsírjuk csordultáig. De ha az ördög nem aluvék soha, akkor hát főleg nem képes szemét lehúnyva tartani az illyen kemencékben! Az török határhoz közeledvén észlelte meg Pravoslav az közelgő, iszonytató veszedelmet. Jelesül, hogy a társulat útipassusaiba csupáncsak idefele érvényes pecsét üttetett az illetékes cancelláriában, s ennek szörnyűséges következése leend: Hazafelé nem szabadott Yugoslávián által buszolniuk, hanem kerülve ezen már nem sokáig és allig-allig létező álladalom territoriumát a bulgár és a román népség – ez utóbbit te bizonyára oláhokként emlegeted régen actualis informatiod szerint – földjét kell általszelni. Kedves, jó Néném, kérlek tégedet, bocsássad meg nékem, de nem vagyok képes ép ésszel elmagyarázni mindazon historiai eseményeket, sem pediglen conclusiojukot, mellyek következtiben az Magyarország valaha volt organisatioja felborulván nemzetek nem es vélem tudni hányadjára került. Elég abbul annyi, hogy az felföldiek útjának vonala egy reggeltől alkonyig tartó napnál hosszabb időtartammal lett lészen kacskaringósabb, akár vala – miként aztat mifelénk mondá az igaz magyar parasztember – az ökrök huggyozása legeltükben. Még éppen az fontos keresztút előtt győzték magokat a teátrumi emberek jól kikáromkodni, hogy azután irányt váltva a bulgárok földjére hajtsák kocsisaik az önjáró buszt. Csakhogy a bordúron hét kapu várt reájok, s mind hét kapuban egy-egy próbát kellett kiállaniuk, akár a tündérmesék hőseinek. Hol számukat olvasták meg, hol buszok vizslattatott meg összes oldalárul, hol emillyen, hol amollyan papirosokot kértek tőlük az hivatalos personák, kik állig fegyverbe öltöztenek vala, akárha ostromra készülnének Trója szent falai alatt, vagy akárha az füleki vár ódon romjait óvnák mai napig es teljességvel sikeresen az lelkes újbóli fölépítéstül. De nagyon nem értették bordúrjok strázsái, hogyan es lehetséges egy ollyan fiatalembert magukval cipelni hosszú, kalandos útjukra, kinek édesanyja passusára (cseh) szlovák – na ennek a magyarázatától es megkímélnélek, Néném asszony – bélyegző üttetett, a gyerekének meg a magyarok országa állítá ki az útra való okmányát. Jajj, ha tudnád, mikorra sikerült a bulgár és a török strázsáknak egyezségre kerülniük abban, hogy eszükvel fölfogták az zavaros situatiot. Háthiszen az gyerek apja a magyar álladalomhoz tartozván hozá áldott állapotjába az anyát, kivel később Isten és a Helyi Nemzeti Bizottmány vörös színe előtt házasságot köttetvén nevelte vala porontyát becsületes szlovákiai 42 �Próza és vidéke magyar színjátszó csemetévé. Az utolsó kapunál valának a legerősebb medvék, sárkányok és strázsák. Zorró minimalis számú elecktronyos alkalmatosságit akarták vala elkobozni a natiojuk biztonsága érdekében, mert bár azok szereplettek fél tucatnyi hivatalos okmány aszott lapjain, ami nem kevéske pénzibe került az teátrumnak, csakhogy nem figuráltak a kapitány útipasszusába íratva. – Electronic must bee schreiben do pasaporta! – Figyelj má’, te határőrfejű, itt van, meg itt van, meg itt van. Mennyi Atta Carnetre írjam még rá? – Electronic must bee schreiben do pasaporta! Nyepasaporta – stay hier. – Nemá’, elvtársak, menjünk má’, alig élek, Trójától húzom a sárga csíkot. Ebben a hőségben vizet inni se merek, engedjetek, vagy kibaszom az ablakon azt a két szar lejátszót... – Electronic must bee schreiben do pasaporta! Kapitan? Boss? – Én vagyok – vállalkozott Pancsó. – Theater? Denizli? Super. Festival? – Yes, Yes. – Okey. No problem. – Akkor go? – No go! Electronic must bee schreiben do pasaporta! Elővett Pancsó egy alkalmatos eszközt és nekilátott bémásolni gyöngybetűs írásval a hangi berendezések alsó fertályára gravírozott numerákot passusába. Bé is tellett vele összes üres lapja. Félt es, mi lészen az következő határon... – Na, super – imígyen a főstrázsamester – good by, baby, wiedersehen, komme house, okey?! – Beléd is! Tövig! – integettek vigyorogván kajánul az megfáradott, út porábul vett köpönyegbe burkolt, lassacskán elcsendesedő magyarjaink. Lett es nagy megrökönyödése az strázsáknak, midőn az busz alig nehány secundum után füstölgő kerékvel vissza zurikkolt az utolsó kapu elejbe. – Hol a retyó, Musztafa? Gyorsan mutasd, mer’ itt fosom össze azt kurva fontos határodat! – No problem, no Musztafa. Ich bin Todor... What? Toaletten? No toaletten! Toaletten only für mich. – Sorry, bazmeg – nyilatkozta ki széles, népes számú intrenationalis határátkelő közönsége előtt Zorró, s szarvasként szökkelvén le az önjáró buszról, az első út menti bokor irányába loholván üvölté: – Hozzon utánam valaki papírt! – Nem akadott jelentkező, így hát a kapitani-bossi rangra jutott Pancsó hozta meg ezen áldozatot. Todor pediglen megvallotta társainak, nem értheti ő sehogyansem, hogyan lehetséges illyen alakokat küldeni egy nagy fontossággal bíró internationalis teátrumi actiora... Akik nem hajlandóságosak bélműködésük okán tisztességgel viseltetve messzibbre üríteni birodalma territoriumátul. Nem vala ő ugyanes azon esméretek birtokában, mellyekből kiolvashatná, 43 �Próza és vidéke szegény Zorró az birodalmi territoriumnak egész közepit, de még másik bordúrját nem különbenül végig... szenvedte. Csöppet sem es volt ez személyére nézvést, de még az többiekre sem, csupáncsak örömvel teli móka meg kacarászás. Kiaszott vala, akárha sózott disznóláb, mikoron három esztendőre huzatos padláson felejtvén átjárja az füstös szél. Szikkadott bőrivel ugyancsak agyon lehetett volna verni valaki emberfiát, szája széle pediglen az visszavonúlt tengeri apálykor berepedezett sziklához vált hasonlatossá. Feje édes hazám hazaváró harangjainak búgásától zúgolódott, gyomortájékin meg mázsás kövek csörögtek. Télvíz elől menekvő fecskék gyanánt elszállott ereje tagjaibul, szeme fehérje az Efes árnyalatára változott. Nem es találtatott részéről bátorság az románok határjáig, szép Duna folyónkig lenyelni egy cseppecske folyékony matériát es, nehogy az ménkű iramban általfolyván testén további kellemetlen élményeket okozzék társainak, kik amúgy es mosakodásmentes testek szagjaitul mámorosodtanak el. S nem érzék hiányát bélszagoknak. De midőn már elértek az románok határjáig – egynehány kényszerdett megállóval, dejszen nem keményedett Zorróban az sár – szép Duna folyónkig, csak-csak elindula bendőjében ismételten a benga. Fojtotta, fojtotta hősi módon magába az belek csavarodásátul való szenvedésit, míg csak bírta. Eközben az Duna folyónk partján kiderüle, na nem az időnek járása napfényesre, hanem az tények sorozatja, hogy az személyforgalom, ahogyan nevezteték, már e helyütt nem fungál, hanem utazni kellene még vissza vagy száz mérföldet másik kompokhoz. Erős tárgyalások kezdődtenek hát az teátrum és a strázsák között, hogy ha teátristáink minden szeszeket összehalmozván megajándékozának esetlegesen az strázsákot, annak esetin ők nem oda néznének, amidőn az önjáró busz felszaladna az evickélő kompra. Efölött még összes dohányuk es kárát látta vala az afférnak. Addig a busz állott az nagy Duna mentiben, de nem állottanak vala Zorró belei, ki nekiiramodván az ablakon által kinézett vala magának egy illemül való helyet aszerint, hogy annak kapujára reá vala ragasztva egy férfialak fekete sziluettje. Kitárult az busz ajtaja, kiugrott Zorró, de abban a szent, valamint átkozott minutában tucat fős falka kóborlandó éhenkórász eb vetette magát Zorró nyakába, ki úgy dobálta le őköt testirül, mint vitéz Toldi az fiait védő, vicsorgó toportyánokot. Bészaladt az illemül való helyre, s azon muzdulattal csapta es magára annak recsegő kapuját. Nevezetes maradott bizony számára az magyar historiának ékes pillanatja. Hogy miért es? Hát azon okbul, mert megváltó Urunkhoz hasonlatos bőrsarujának résin éppenhogy azon idejin folyék által minden szutyok, emberi és még sem es nem emberi salak, melly az románok pottyantós képződményinek eldugult lyuka bűnébül adódván tíz-tizenkét ujjnyi vastagon, ám nem keményen lerakódott egészen abba a magasságba, mégnem az félig-meddig elkorhadott-rohadott küszöbül szolgáló alkalmatosság gát gyanánt engedte vala. Magyarán megmondatva: bokáig! Viszont nem találtatott másik lehetőség az hangtechnikai genius g számára dolga végeztire. Az idő úgy szorítá vastagbeliben az kívű’re 44 �Próza és vidéke vehemensen kívánkozó matériát. Nem traktállak ám további részletekvel az jó ízlésnek határai okán. De mintha az bármelly „határ” fogalmának köze lehetne az jó ízlésnek fogalmához... Elég abbul annyi, kilépvén Zorró az uradalmi faians trónt erősen nélkülöző scatulyábul, hirtelen nekiszaladott az önjáróhoz vezető iránynak. Az ablakokbul ezen fejleményeket teátrumi publicumként percekig alázattal váró társulat, minkéntha az banda legeslegpopulárisabb produktioját bámulná, olly módon dülleszté szemeit az ablaküvegeknek az busz belsejibül, s pokolbarlangféle nagyságra nyitá temérdek száját az irdatlan kacagástul. Amiként hősünk odaére az önjáró sziszegni szokó vereckéjihe’, a’ bizony ki nem nyíla előtte. Úgy meglepődött erre az éhenkórász kutyafalka előtt menekülő emberke, hogy az ebekről megfeledkezvén csupáncsak rábámult az nyílni való ajtóra. Mutatá nékije az kocsis, menne a Dunába kiáztatni lábát, ám ekkorra az csaholó, éhező rémek már rövidített pantallója zsebeit mardosták. Szaladott hát tova az nagy folyó víz irányába, nyomában az ebek harmincadjára nőtt ugatókórusával. Nade aztat már mégsem lehetett annyiban hagyni, vélték az román strázsák, kik azon nyomban csatakos nyomait s lengő bűzét követvén utána vetették magokat, s eközben harci számszereiket kibiztosíták vala lövésre készenléthez. Feltartotta erre utolsó ereiből megadás gyanánt tehetetlen két kezét Zorró az kutyák és strázsák eszelős ugatása közepette, mint ki vasszegeket vár tenyeribe, s veszteglett az mocskos-olajos Dunában combtövig merülve elúszó dinnyehéjak társaságában. Ejj, minthacsak az keresztelés áldását várta volna Jánoshoz hasonlatosan. Legalább azonban sarus lába megmosatott, noha szagos olajakkal szertartásosan bé nem kenetett. Dicső híre-neve viszont örökre fennmarad, mert kinek van szeme a látásra és szája az historiák továbbgöngyölítésire, azon embernek memoriájábul sohasem es törölhető kifele látványa az majdnem halálra vált nyomorú’ttá kínzatott szerencsétlennek. Ki mindezek mellett méges megmentője lett az társulásnak eme híres nap estéjén. Dejszen miképpen? Hát aképpen, hogy csupáncsak az ő marháit tartó pakk mélyibül nem tűnt vala el az román strázsák felé életmentő, bódító szeszek maradéka. S midőn előhúza mély bugyraiból a pakknak az legeslegutolsó flaska orosz vodkát, mellynek divatja tájainkon szintén tanulságos, de fölösleges históriai eseményeknek köszönhető vala, ollybá tartá őtet mindenik actora az teátrumnak, mintha csak az Úr támadott volna fel szenvedéseinek végén, hogy az őt követőket megjutalmazza az paradicsombéli idvezülésvel. (Noha nehezemre esik itten az „béli” szót leírnom tekintettel az elsorolt béltáji bajokra nézvést...) S az gyötrődött lelkek és testek megmentésinek szent minutájában felhangzék az önjáró buszban músákban hivő szájakból ama keserűen cinikus, fájdalmasan parodisztikus kiáltás, melly fajtájú rivallásokval az művész emberek önnönmagukat kínzának ollykor, s melly anno az interressáló revolutio idejin hangzék sokszorra azóta es kárhoztatott és butáknak nézetett deákok szájábul: „Ki, ha nem mi?! Mikor, ha nem most?!” Valamint ez felkiáltást követvén az teátrum egész társulatja 45 �Próza és vidéke e elmeneküle valamillyen másik, boldogabb universum irányába... Trójától Szegedig fosott vala Zorró, de nem vala az semmisem ahhoz képest, amillyen módon fosott vala híres-nevezetes országjuk felső vezetése az músák szellemi musculusainak erejétől. Mert mikoron az lerészegedett, másodnapjára éhező, büdösre fáradott, komolytalankodásban igen-igen kedvőt lelő, búját-baját abban bohémül temető teátrum önjáró busza fékeit padlóig taposván megállapodott az Szlovákia, valamint az csonkult álladalom átkelő határán zöldülő somokval telt, dombos, sziklás erdők völgyében, mellyet ecsetvel alkotni sem nem lehetséges, feljöve az busz áporodott gyomrába három, zöld uniformisába beléjerohadott strázsa, kik szlovák nyelven morogtak vala valamelly köszönésfélének sem igen felfogható szavakat, noha annyjuk magyar tejvel traktálta őköt, midőn még csecsszopó pelenkás purdék valának az közel eső falu szélső kunyhóinak kemencétől melegebb szegletin. Na ezen hősies strázsák minden pakkot lehordattak vala az buszról az kellemetlenül szitáló esőben strázsastatiojuk mellé, hogy abban törökmoszlim aranyakat kerestessenek kutyájokval. Minő érdekes dolga az gaz világnak, hogy amennyiben ember embernek farkasa tud lennie, úgy tud ebeknek kutyájok es lennie. – Mondanám, hogy szarok rátok, de már nem bírok... – folyamodott provokatiohoz Zorró, ki néhai főgimnasiumábul felismeré az felesleges határ egyik felesleges strázsáját. – Hogy beszélsz te velem? – Na igaz-e, tudsz te magyarú’ is, ha szarral fenyegetnek? – Ne merészelj... – Mit ne merészeljek Dusanko? Asziszed, hogy fosunk? Hát nem fosunk, bazmeg. Az az idő pár éve elmúlt. – Mi mút el? – Annak a lehetősége, hogy az a kommunista apád megint rám szabadítsa a kutyás őrjáratot. Tudom, hogy ő volt, büszke lehetsz rá. – Az én apám... – Igen, tudom, talpig becsületes besúgó és munkásőr volt, s ha a gyávaságtól nem kapott volna infarktust a rendszerváltás második hetében, ma is köpne szorgalmasan. – De... – Nincs de. Max debil... – Urážka verejného činiteľa! – üvölté az széjjel szedett önjáró busz romjai között Dusanko ama tagadhatatlan tényre utalván, melly szerint Zorró mélyen beléje taposott a közszolgálatot ellátó persona nem létező, de ennek dacára de jure megsérthető önérzetébe, melly cselekedet büntetéseket vonna maga után, ha bizonyítása kétséget kizáróan megtörténne. – Mi nem hallottunk semmit... Ebben a hangzavarban nem is lehet hallani semmit... – hangosodtanak fel az teátrumi tagság emberei. – De megsértettél! – Dusanka moja, apád egy mocskos geci volt, ezt mindenki tudja, még te 46 �Próza és vidéke is. Én őt minősítettem, csak mert volt rá okom. De ha úgy gondolod, hogy emiatt te is... – Na elég legyen már! – kiáltá Pravoslav. – Ja to tak nenechám! – Dopicsi! Hát öt évvel nyolcvankilenc után is baszogathat egy ilyen nullasemmilófaszfejű okádék?! Hogy nem szakad le róla az a mocsadék gané egyenruha... Mi van, bazmeg, csak akkor értesz magyarul, ha fel kell jelenteni? – Kit jelentett fel?! – Engem fél éve, hogy civil szolgálat alatt át akartam menni a határon. Aszitte a barom, hogy ha civiles vagyok, nem érvényes az útlevelem! Négy órán át hallgattak ki, amíg egy jogásztól hivatalos nyilatkozatot nem kaptak, hogy szarni a hülye pofájukba, ha nem tudnak olvasni se... Ezeknek hatalmat adni, bazmeg, analfabéta banda! Itt felejtették őket a komcsik óta, de majd meglátják! – Mi meglátom? Mi? – Hát azt barátocskám, amikor majd állástalan alkoholistaként a Határbüfé lépcsőjéről végignézed, ahogy ezen az akkor már nem létező határátkelőn egy lipicai kancán ülve, lobogó, hosszú hajjal, széllel szemben röhögve átvágtatok Újfaluba! Még a gyeplőt is eldobom, hogy érezzem a szabadságot, amiről neked fogalmad sincs, bazmeg! Érted?! Nem érted, Hogyan is érthetnéd?! De már akkorra a megbőszült Zorrót es lefogták társai, hiszen tudták vala, melly megaláztatásoknak tevé őt és felmenőit ki az előző rezsim, mikoron kétszer tíz esztendeig nyomorítá őköt marhájukban, munkájukban, oskolájukban és lehetőségeiknek elvétele metódusával. A strázsákot es hátrébb parancsolá valamelly új parancsnok, ki béinvitálta vala az cancelláriájába Pancsót, valamint Pravoslavot, hogy beszélne velük. Kétszer fordítá el kulcsát zárjában egy bőrvel párnázott szobácska beliben, s kínálta vala ülőhelyvel két vendégit, kik azonban vendégnek nem érezvén magukot, le nem ültenek vala semmiképpen. – Tudják uraim, Pozsonyban még nem változott meg minden... Ühüm... – Mi közünk hozzá? Úgy bánnak itt velünk, mint valami drogcsempészekkel! – Zorró csempész. – Mi van? Ne vicceljen, uram! – Az aktája szerint az apjával kéziratokat csempészett át Magyarországra nyolcvanhattól egészen nyolcvankilencig. – Nyolcvankilenc előtt??? Maga megő... – Ez most miért aktuális? – Azért, mert bizonyos rendeletek még élnek. Öt év alatt nem lehetséges mindent... hogyismondjam... novelizálni. – Nézze uram, ne is idegesítsen! Ez most már egy szabad ország, és én... – A törvény, az törvény! És különben is, melyikük Vladimír So... Sla.. 47 �Próza és vidéke – Betűzzem? Én vagyok! – Jött egy fax. Magának. – Nekem, ide?! Kitől? – Aláírás nélkül, de a külügyminisztériumtól... Azt írják... – Mi az, hogy azt írják? Ha nekem jött, adja ide, hogy képzeli, hogy beleolvas?! Maguk tényleg nem változtak semmit! Olyan érzésem van, mintha ebben az istenverte térben összekeveredtek volna a történelem különféle korszakai! Felcihelődvén az megfáradott, embernek fiát fojtó füstjével torkonköhögő önjáróra, hogy aztán tíz mérfölddel arrább, az otthon melegéhez megérkezvén ismételten le kelljen málházni aztat, mindenüknek figyelmét kérte vala Pravoslav, ki ugyan a majoritás szlovák, korábban tot nemzethez tartozott vala, ám gondolkodásában, művészeti és morális ambicióiban mindig es minoritásnak számíttatott vala ez álladalom rezsimjeinek felfogása szerint: – Na emberek, rendezőként köszönöm szépen mindenkinek a kiváló munkát, akárki akármit mondhat, megtiszteltetés számomra, hogy megint veletek dolgozhattam. Tutira nyugalmasabb lett volna abban a fővárosi színházban, amit otthagytam, de ki nem szarja le a nyugalmat... – Én! – imígyen Zorró. Keltett vala akkora kacagást, hogy az kocsis beléje tapodott az fékpedálba, akárha összes ellenséginek torkába, hogy megállítsa száguldó masináját, nehogy az kocsisa röhögtében egyenest az út mentiben terülő kőbánya hasadékába szállítsa útasait. – Kaptam egy faxot. Soha többet Szlovákiát hivatalosan nem képviselhetjük semmilyen fesztiválon. Olyan politikus darabot vittünk Denizlibe, amelyik diplomáciai bonyodalmakat keltett. Az elvtársak arra számítottak, hogy valami matyóhímzéses operettecskével hejehujáznak majd a kisvárosi műkedvelő ripacsok. Ennek három tanulsága van a jövőre nézve. Egy, ezek szerint jó színházat művelünk. Hatott. Hamarább ért haza a híre, mint mi magunk. Már nem vagyunk amatőrök, csak épp nem ebből élünk. Másodjára: mostantól minden pénzt szponzoroktól kell összekoldulni, mert amíg ez a, ma már demokratikusan debil kormány meg nem bukik, náne lóve. Akármilyen fasza pályázatot nyújtanánk is be. Harmadszor pedig örülök, mert bár keresztbetenni még képesek páran, de ezek szerint már szabadok vagyunk – tartanak tőlünk. Kisvárosi ripacsoktól. Nem akartam így direktbe kimondani, ennyire patetikusan, de jólesett, dopicsi! S a tapsnak általános vihara és eget rengető üvöltés hangzék fel, melly ugyan visszacsapódott echóként az erdős dombok oldalárul, de az historiai jövő felé elszállani még nem adatott neki lehetősége. Hajj, lett lészen nagy csókolózás, mikoron az csapat lekászállódott szeretteinek kitárt karjai közé az kicsinykó, poros városka szennyes utcáján az lassankint ébredező napocska simogató mosolygása közben. Kipakkolván a háromba vétetett symbolicus kulissatoronyt és az büdös ruhátul dagadó táskákot, mellyekben a debilnek neveztetett strázsák sehogyan es nem valának képesek felfedezni az utolsó kis garasokbul vásárolt aranyakot, 48 �Próza és vidéke csak es Pancsó lucskosra izzadott fuszekli gyűjteményit, na meg Zorró elhasználódott alsó gatyáit, s ezektűl erősen megundorodván odahagyák az keresést, az actorok meggyötört testüket, ám még azon hajnalon es adrenyalinval elöntött lelküket hazavivék végre. Mindenik actor azonnal mesélésbe fogott vala az otthoni konyha früstöckös asztalánál. Kivételt egy úrfi képezett csupán, ő sem önszántábul, hanem mert szava elakadván nem jövé az ki torkábul. Midőn Zorró belépett vala háló szobájába, az fal mellett álló csinos kis ágyacskában esztendő életit még meg nem es ünneplő csipás szemű, vigyori pofival kiáltozó leánykája az családocska historiájában első alkalommal úgy nekirugaszkodék, s kapaszkodék az kis ágyacska botocskáiba, hogy sikerüle néki pelenkás seggecskéjét hátrapucsítván megriszálva két lábacskájára büszkén felállnia, akárha már erős, szabad emberkévé cseperedett volna, kinek örömvel teli köszöntésire legyen elkészülve ez az egész kerek nagyvilág! Édes Néném, hálá légyen az Istennek, immáron ideérkeztünk, s nem maradt mit meséljek kédnek, mivelhogy ennél fontosabb eseményt nem vélek felfedezni emlékezetemben erről az utazásról. Hanemha Pravoslav szólása szerint valóságosan es összve lenne keveredve az sok historiai éra, hát légyen, soha nagyobb baj ne érjen már bennünköt, mert nem es érhetik eme nyomorú’tul es boldogságos universumban! Kérjük az üdvességes életet az Úrtól, és megszűnünk mind a telhetetlen kívánságtól, és bujdosunk tovább saját életünk poros felhőiben keresvén az igaz utat a végtelen szabadság felé, amellyet el soha nem es érhetünk, főleg nem revolutiok által, hanem hogy annak keresési lészen számunkra az igaz liberté, hogy még véletlenül se tévesztődjön az összvé semmillyen körülmények béjátszása okaibul se az hajbókoló lakájok undormányos libériájával. Amen. Utó irat: Sors kegyelméből Zorró 2010. octobris 14. napján sokadmagával, többi personak között számolván kamaszodott leányával az akkoron már nem létező álladalomhatáron egy Bársony nevezetű, deres-szeplős lipicai kancán ülve, lobogó, hosszú, bár immáron ritkásabb hajval, széllel szemben röhögve átvágtatott vala ha nem es Újfaluba, de a mellete feküvő Berénybe! Gyeplőjét es eldobta vala, hogy érezze az szabadságot. Még mindég háromszorosan illegalis módon, mivel pro primo az zöld határon vágtak vala által, pro secundo érvényes lópassusok nélkül, pro tertio az erdő szűk, cserjés útján, mellyen akkoron Magyarország hivatalos törvényi szerint lóval közlekedni szigorún tiltatott vala, nehogy az szarvasoknak bőgése idejin a vadakat és az őreájok szégyenletes rapsic metodusokval es leső hivatalos vadászokot zavartatni merészelnék. Dejszen ők evvel semmit se törődtek. Mert törődtek vala inkább az arcukot símogató őszi szellővel, melly szálló lovaik dobogását vivé messzire, egyenest a kerek világ végire. 49 49 �Próza és vidéke Nagyapám diófája* BÜKI MÁTYÁS Radvánszki Janka és Pintér Béla, anyám és apám, zongorista és klarinétos, már tíz éve dolgoztak az újpesti Állami Zeneiskola kötelékében, amikor anyám, hirtelen hangulatváltozásokra hajlamos ember, úgy döntött, hogy két sikertelen házassággal a háta mögött még egy harmadikba is belevág. Gyermeket szül, hisz már harminchárom éves, és az idő száll. Pintérben látta meg az elgondolásaihoz illő társat a tanévnyitó értekezleten. Ahhoz, hogy terve sikerüljön, először persze kölcsönösen barátságot kellett kötniük. Nem mintha nem ismerték volna egymást, hiszen egy épületben tartották óráikat, de egyikük sem tartotta a másikat rokonszenvesnek, így addigi kapcsolatuk a köszönésen túl másra nem terjedt ki. Ezért anyám az értekezlet végén apámhoz lépett, s megkérdezte tőle, nem akar-e meginni vele egy kávét. Pintér meglepődött, ám némi tusakodás után igent mondott, mert kolleganője szépsége mindig foglalkoztatta: úgy vélte, a szépség szelíd és finom, anyám arcvonásait viszont közönségesnek találta. Miközben egy presszóban ültek, a nő a férfit nézte, aki félénken viselkedett, ahogyan általában szokta, s ez a nőt, éppen úgy, mint máskor, taszította. Apám sem volt előnytelen külsejű, s így Jankának megadatott, hogy ne értse: hogyan lehet egy szép férfi félénk. Ebből az első kávézásból mindenesetre több lett: vendéglőzések, séták, melyeket mind Janka kezdeményezett, de Béla nem állt ellen. Mindketten arra gondoltak, a másik bizonyára változni fog. Egy nap anyám, október eleje volt, felhívta a lakására apámat, s ott magára vonta. Apám, félénksége ellenére jó szeretőnek bizonyult. Janka erre nem számított: volt férjei, egy sikeres ügyvéd és egy sebész, akik mellett reprezentatív funkciót is be kellett töltenie, és akik sokat dolgoztak, az ő boldogságával nem nagyon törődtek. Most azonban kipirultan, boldogan feküdt a férfi mellett. Majd hirtelen megkérdezte Bélától, hogy mit szólna hozzá, ha teherbe esne tőle. Béla megijedt: ez az esemény túl nagy változást hozott volna az életében. Janka ugyan már nem tűnt számára annyira ellenszenvesnek, mint annak előtte, ám házastársnak, sőt, gyermeke anyjának azért nem tudta elképzelni. Egyáltalán: még soha nem gondolt arra, hogy apának kéne lennie. Abban a lakásban lakott, melyben gyerekkorát töltötte, szülei már nem éltek. Jól érezte magát ott egyedül, gyakorolt, csak a maga kedvére, olvasgatott. Mindezeket halkan meg is mondta anyámnak, és kérte, beszéljék meg a védekezés 50 �Próza és vidéke módozatát. Ha Janka esetleg valami okból nem szedne fogamzásgátlót, ő a maga részéről szívesen használ gumióvszert, nem gondolja, mint oly sokan férfitársai közül, hogy élvezete csökkenne. Anyám azonban megnyugtatta: jelenleg szedi a tablettát. Ennek viszont éppen az ellenkezője volt igaz. Már vagy két hete leállt vele. Anyám óvatosabb lett: ha úgy érezte, önkéntelenül kibeszélné terveit, inkább összeszorította a száját. Hol egyikük, hol másikuk lakásán aludtak, néha napokig is együtt voltak. A karácsonyi szünetet lenn töltötték Janka szüleinél, Őrbottyánban. Nagyapám egészen elborzadt az új férfitől. A két régi veje tetszett neki, mert úgy látta, azok képesek lánya igényeit kielégíteni: külföldi nyaralásokat finanszírozni, jó ruhákat vásárolni. Az ügyvéd úr még kis lakást is vásárolt neki. Nagyon sajnálta, hogy ezek a házasságok felbomlottak. Egy szegény zenetanár, jól tudta, nem sokat hoz a konyhára. Félrevonta lányát és megkérdezte tőle: mit akarsz ettől az embertől? Anyám nem mondta el, mik a szándékai, de azért apja értésére adta: legjobb lesz, ha szoktatja magát a gondolathoz, hogy ez a férfi családtag lesz. Márciusban anyám terhes lett, és ez meglepte. Ezt az eseményt sokkal korábbra várta. Béla azonban elszörnyedt. Úgy vélte, becsapták. De azt is tudta, hogy fogságba esett. Arra gondolt: más bizonyára azt mondaná, fel is út, le is út. Ő azonban képtelen erre. Így apám feladta a küzdelmet, amit el sem kezdett. Az események most már gyorsan haladtak, Janka tervei félig már meg is valósultak, nem kellett többé óvatoskodnia: gyermekkel a hasában nyomatékosabban követelhette, házasodjanak össze. Meg is tartották a ceremóniát április végén, néhány kollega és nagyapámék jelenlétében. Nagyapám ugyan minden erejével megakadályozta volna ezt a házasságot, ám a feleségével és a lányával szemben tehetetlen volt. Béla Janka ujjára húzta a gyűrűt, s nagyapám könnyekkel a szemében parolázott apámmal, persze a sós cseppek keserűek voltak. Májusban Janka közölte, hogy abba akarja hagyni a tanítást, ha lehet, végleg, hisz valójában sosem szeretett kisgyerekekkel foglalkozni. Le akar költözni szüleihez, akik egy amúgy is túlméretezett házban laknak, melyet még az ő születése előtt családi segítséggel építettek, versengve a szomszéddal. Apám először szólni sem tudott. Majd megkérdezte, hogyan fogják eltartani magukat, ám a válasz nem késett: Béla természetesen eljár dolgozni, a menetidő a Rákospalota – Újpest vasútállomásig negyven perc. Ennyit a városban is utaznak az emberek, ha nem többet, mondta anyám. Bízzon benne, megbeszéli a dolgot a szüleivel, akik mindenbe bele fognak egyezni. Még jó erőben vannak: a kertben tíz barackfa áll, a papa metsz, olt, permetez, a termést el szokták adni, a ketrecekben nyulak, két disznó az ólban, s a mama tyúkjai az udvarban. Éhenhalás réme nem fenyegeti őket. És ráadásnak ott lesz az unoka is, akit az öregek imádni fognak. A pesti lakásokat kiadják, jó pénz fog általuk a családi kasszába befolyni. Július végén vidéki lakosok lettek. Apám lakásából csak a ruhásszekrényt hozták el és a lemezjátszót, hanglemezeket, kottákat, kottaállványt. Pintér 51 �Próza és vidéke fájdalmas búcsút vett a várostól, amit szeretett, minden zajával s füstjével egyetemben. Száműzöttként járt-kelt az idegen környezetben, Janka szüleit nehezen viselte. Szerencsére hátra lehetett vonulni a nagy kertbe, élvezni a magányt, tűnődni a sors fordulatain, s hallgatni a falu hangjait, melyek olykor szerethető csönddé álltak össze. Az idegen helyen a gyakorlás nem ment. Éjszakánként egymás mellett feküdtek, és már nem gondoltak arra, hogy a másik megváltozik. Nagyapám, aki egész életében robotolt, hajnaltól a közúti felügyelőség kötelékében, útépítő segédmunkásként, majd délután otthon, paraszti munkában, és a pénzt a fogához verte, fejcsóválva fogadta be az ifjú házasokat. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy a lánya nem dolgozik. Egész életében otthon akar lenni? Nem fog pénzt keresni? Pintérhez néhány napig egyetlen szót sem szólt, annyira idegesítette a jelenléte, majd egyik nap hirtelen eszébe villant: veje, jóllehet messziről látni lehet, hogy kétkezi dolgokban nincs gyakorlata, és elég vékonydongájú, mégis nagy segítségére lehet a ház körüli munkák elvégzésében. Ettől felvidult. Mindjárt el is határozta, hogy a kerítésépítés kapcsán avatja majd be apámat a falusi életbe. A nyolc méteres új kerítést a régi fakerítés helyett kellett építeni, mely a szomszéd telket választotta el az övékétől, s vita alapját képezte a két, régóta feszült viszonyban álló porta között. Kétségtelen: már nagyapám szemét is bántotta ez a rozzant, korhadó tákolmány: maga sem tudta, hogyan maradt meg az amúgy példásan rendben tartott portáján ez a csúfság. A beépítendő anyagok között mindenesetre nádfonat is szerepelt, hogy végre a szomszédból ne láthassanak át. Janka apja elégedetten dörzsölte a kezét, amikor arra gondolt, mennyi pénzt fog megspórolni. Hisz a mester ő lesz, segédmunkásra nem kell költenie, arra ott az apám. Cement, sóder és kövek, rozsdás vasdarabok a betonba, deszkák a zsaluzáshoz, a zöld műanyaggal bevont kerítésháló, ami elegáns dolognak számított, a kerítésoszlopnak szánt négy centi átmérőjű vascsövek, melyeket majd a húsz centiméter széles és húsz centiméter magas betonba állítanak be, a nádfonat, betonkeverő: mindezeknek érkezését, be- és megszerzését, augusztus tizedikei határidővel, megszervezte. Baráti árakon, a viszonzás módjainak, élő munka, avagy gyümölcs, hús ajándékozása, részletes megbeszélésével. S valóban, megjelent a ház előtt a sóder, mellette a kövek, az eresz alatt cementes zsákok sorakoztak, s mind a többi kellék. Egy dolgot vejére bízott: Menjen el egy bizonyos Pali bácsihoz, aki régi faesztergájával apróbb munkákat vállalt, rendelje meg az oszlopokba való meghatározott méretű dugókat, és ha lehet, mindjárt hozza is el őket. Apám alig vette észre, hogy valami készül, borongós hangulatban volt. A dugók egy pillanatra felkeltették az érdeklődését. Mik lehetnek azok? De nem érzett magában kedvet ahhoz, hogy apósától kérdezősködjék felőlük. Elment a megadott címre, beóvakodott egy szegényes, gyomos udvarra, kényszeredetten kiabálni kezdett: jó napot. Kijött a házból a tulajdonos, idős ember, Pintér elmondta neki jövetele okát. Az öreg bement egy fészerbe, 52 �Próza és vidéke kintről látni lehetett, hogy esztergálni kezd egy fadarabot, az egyik végét csúcsosra kanyarítja, a másikat vékonyabbra veszi, de egyenesen hagyja. Hatot munkált meg így, néhány perc alatt elkészült velük. Most már kiderült, hogyan néznek ki a dugók, de arról, hogy mire valók ezek a zsebsakkok bábuira hasonlító fadarabok, még mindig nem sejtett semmit. Betette őket a táskájába és hazaindult. Nagy melegben dőzsölt a nyár ezen a napon, békésen alkonyodott, de apám mindezt nem vette észre. Nagyapám elégedetten szemlélte a fadarabokat: most már minden kéznél van, hozzáfoghatnak az új kerítés építéséhez. És Pintér vállára csapott: holnap nekilátunk. Béla meglepődött, visszakérdezett, hogy minek fognak nekilátni, mire a nagypapa, aki derűs hangulatban volt, és vejét sem látta olyan nyomorultnak, mint korábban, nevetve mondta: minek, minek, hát a kerítésépítésnek. Apám megrettent: azzal a ténnyel, hogy apa lesz, még meg tud barátkozni, hisz a jövendő gyerek az övé is. Hogy városi lakosból vidéki lakossá vált, abba szintén bele tud törődni, ám hogy nehéz fizikai munkát is kell végeznie, az már végképpen nem felel meg elképzeléseinek. Mindegy, nem állt ellen, nem szólt semmit, mert arra gondolt, úgysem fogja bírni erővel. Soha efféle munkát életében nem végzett, barkácsolni utált. Eljött tehát másnap a nagy nap. Ledöntötték a rozzant fakerítést, félredobálták a faanyagot, majd apám a nagyapai szóra ásót, csákányt ragadott, és engedelmesen nekilátott a betonalaphoz szükséges árok ásásának. Eleinte roppantul élvezte a munkát, még a fáradtsága és az izomsajgás is tetszésére volt, ám végül mégis úgy lett, ahogy elképzelte: már délre kidőlt. Nemhogy a csákányt, de a lapátot sem tudta megemelni, le kellett feküdnie. Hiába dühöngött apósa, mit volt mit tenni, másnapra segédmunkást kellett szerezni, aki a nehezét át tudja vállalni Bélától. Délután találtak embert, s reggel Bélának, aki alig tudott felkelni, de apósa szavára mégis erőt vett magán, már kevés munka jutott: a köveket kellett kéz alá talicskáznia, amiket először a kiásott árokba, majd pedig már a zsaluzatba raktak. Ezt is alig bírta, tántorgott, és egyre kevesebb követ rakott a talicskába. Még szerencse, hogy a betonnal nem volt dolga. Jól ment azért a munka így is, mert a nagypapa, jóllehet már nem volt fiatal, nagy tapasztalattal rendelkezett, s nem kellett erőből dolgoznia. A nap vége felé Bélát elküldték sörért, s apám, alig vonszolva magát, elment az üzletbe. A harmadnap viszont már könnyű volt: csak az oszlopokat kellett lefesteni. Ebben apám már teljes értékű munkát tudott végezni, jóllehet a festegetést szörnyen unta, és az alatt a rövid idő alatt is, amíg dolgozott, először alapozott, aztán zöld réteggel fedett, a kipárolgásoktól megfájdult a feje. A festés után mehetett, amerre kedve tartotta, ha akart. Negyednap még könnyebb volt: csak a kerítéshálót és a nádfonatot kellett felkötözni. Mindennek végén, éppen délben, szólt a templom harangja, a nagyapám ünnepélyesen, vékonyabbik, hengeres felükkel bedugta a fadíszeket a csövekbe. Az egyik kicsit szélesebb volt, meg kellett szappanozni, majd óvatos kalapácsütésekkel megsegíteni, hogy a helyére csússzon. A vascső így most már véglegesen kerítésoszloppá lépett 53 �Próza és vidéke elő, karöltve a többivel. Ez után nagyapám intett apámnak, hogy fesse le a dugókat fehér olajfestékkel. Szigorú arccal figyelte, hogy apám csurgatja-e a festéket vagy sem, s eszébe jutott, hogy azokat már előre is le lehetett volna festeni. De apám ügybuzgó volt, vigyázatos, s nagy boldogságot is érzett: most már végre azt is tudta, hogy mire szolgálnak a rejtélyes fadarabok. Egyfelől az esőtől, és így a rozsdásodástól védik a cső belsejét, amúgy pedig díszek. Nyilván a kovácsoltvas csipkéket és csúcsokat hivatottak helyettesíteni, melyek a komoly intézmények vagy a gazdag emberek kerítéseit díszítik. Azok a kerítések persze jóval drágábbak. Egyszerű és bölcs, egyben ravaszdi eljárás fából kiesztergáltatni az oszlopdíszeket. Átnézett a közvetlen szomszédhoz, majd a harmadikhoz is, s megnyugvással látta, hogy mindenütt ugyanígy jártak el. Különbség csak a színezésben volt: a harmadik szomszédnál a kerítés egyöntetű barna színben pompázott, a közvetlen szomszédságban pedig a háló és az oszlopok pirosra voltak festve, a csúcsok viszont égszínkékre. Mikor végzett a facsúcsok lefestésével és kimosta az ecsetet, nagyapám még felküldte apámat az öreg diófára, amit még az ő apja ültetett, hogy egy karvastagságú ágat, amely áthajlott a szomszéd kertjébe, s ez is veszekedések forrása volt, vágjon le. Létrát támasztottak a fa törzséhez, apám felmászott egy elágazáshoz, hat méter magasra. Onnan kényelmesen elérte a kiszemelt ágat. A négy nap buzgólkodásában elfáradt. Új – más számára tökéletesen lényegtelennek tűnő, ám az ő számára nagy jelentőségű – ismerete a dugókat illetően egyfelől egy pillanat alatt leleplezett valamit azon titkok egyikéből, amelyek falusi lakhelyén nyomasztó tömegben vették körül, másfelől, és még fontosabb: a világ, ami a tavasz és a nyár folyamán egyre visszataszítóbb, vagy inkább érdektelenebb darabokra esett szét, mintha újra összetömörödött volna értelmes és érdeklődést kiváltó egésszé. Friss szellő támadt. Az elágazásban megvetve a lábát, jobb kezével átölelve a fa törzsét, a keretes fűrésszel, amit a bal kezében tartott, nagy lendülettel dolgozni kezdett. Ám nehéz volt egyenesen tartani a fűrészt, elvesztette az egyensúlyát. A fát ölelő karja nem tudta megtartani. Apám leesett, olyan szerencsétlenül, hogy hátával zuhant az újonnan felhúzott kerítésre, s amikor átesett a szomszéd udvarára, a fejét beverte a még szikkadó, illatozó betonba és meghalt. Nagyapám megijedt, de alapjában véve bosszús volt: nem sikerült a kerítésépítésnél spórolni, most még a temetési költséget is elő kell majd teremteni. Mindenesetre átkiabált a szomszédhoz: nyissa ki a kaput, át kéne menni, egy kis baleset történt. A szomszéd – éppen kint szöszmötölt valamit, látott mindent – megengedte, hogy nagyapám – erős, nagytestű ember – áthozza apámat. A holttestet bevitte a házba, a házaspár szobájában lerakta az ágyra, aztán anyámnak, aki éppen ott volt, elmondta, mi történt. Anyám csodálkozva nézte Bélát, akinek fejéből vér szivárgott, de nem tudott teljes figyelmével vele foglalkozni. Úgy tűnt neki, hogy megmoccant benne a gyerek, vagyis én, holott tudta, hogy ez még korai volna. Kihívták az orvost, de ő csak azt mondhatta, amit 54 �Próza és vidéke végső soron ők is tudtak, hogy Pintér már nem él. Jöttek a hullaszállítók, s apám bekerült egy jégkamrába, majd később egy koporsóba, s a földbe. Ott temették el a faluban, mert sem anyám, sem nagyszüleim nem látták értelmét, hogy apai nagyszüleim végső nyughelyének holléte felől tudakozódjanak. Én pedig a következő év januárjában, 1987-ben, megszülettem. Apámat sajnos csak fényképekről ismertem, és néha úgy éreztem, nekem kell őt kitalálni. Áll még a ház, habár már nem a miénk, és áll a kerítés is. A betonon jókora repedések, csorbulások, a fadugók némelyike törött, korhadt, az egyik hiányzik is, és valamennyiről lekopott már a fehér festék. A diófát régen kivágták már, helyén csenevész barackfa áll. *Végdugó Ha valaki nem tudná, hogy mi a végdugó, hát megmondom: semmi több, mint egy kis műanyag négyzetféleség, amelyet a kerítésoszlopként használt zártszelvény végébe kell beledugni. Erre a célra külön kis belső fülei is vannak. Valaha, éretlen sihederként, lenyűgözve bámultam a falusi /és elővárosi/ kertek kerítésoszlopainak színesre festett csúcsait. Zsenge értelmemmel azt hittem, azok is vasból vannak, hisz ugyanabban a színben pompáztak, mint maga a kerítés. Ma már tudom, hogy ezek a csúcsos díszek fából készülnek. Egy ügyes mester a faluban /vagy kertvárosban/ kézbe vesz egy jól esztergálható, megfelelő méretű fadarabot, és gépébe teszi. Ha kész a karcsú csúcs, már csak az aljazatát kell megfaragni. A mai zártszelvények tudomásom szerint négyzetesek. Valaha /talán ma is/ csőszerű zártszelvények is léteztek, kerítések tanúskodnak erről. Míg a négyzetes zártszelvényhez való csúcs aljazata négyzetes, addig a csőszerűé rúd alakú. Ez nyilvánvaló. Végdugót azért használunk a kerítésoszlophoz, hogy az eső ne essen be a zártszelvénybe. A víz bizony elvégezné ismert pusztító munkáját, ha nincs a végdugó. Az ember megfogja ezt, és akár műanyag, akár esztergált, szépen belehelyezi az oszlop nyílásába. Ha a végdugó rendelkezésünkre áll, nagy baj már nem lehet. A kerítés élettartama megsokszorozódik. Nyugodtan, zavartalanul alhatunk. Kis világunk védve van. 55 �Próza és vidéke A telefon FRIDECZKY KATALIN Megcsörrent a telefon. Helga összerezzent, mint mindig, ha csengőszót hallott. A „csengőfrász” nemzedékek óta öröklődött a családjában. – Jesszusom, ki lehet az? – kiáltottak fel ilyenkor, persze csak suttogva, aztán dermedten vártak pár másodpercig. Sose vették fel azonnal a kagylót, és az ajtóhoz is csak másodszori csengetésre mentek ki. Hátha tévedés, hátha nem is őket keresik, hátha elunják, hátha elmennek… De Helga már régóta vár egy bizonyos hívást. Különösen azóta, hogy az apja rosszabbul van. Nem mintha kívánná, vagy sürgetné az apja halálát. De egyszer mindenkinek meg kell halnia. Helga azt remélte, hogy egy telefonhírrel megússza. Nem tud mit kezdeni a halállal. Egy telefon… milyen egyszerű is lenne! Semmi ápolás, gondok, érzelmi megpróbáltatások… Hírül adnák, ő elszomorodna, és előállna egy helyzet, amit már csak intézni kell. Az élő apja az akadálya annak, hogy jó szívvel tudjon rá gondolni. Előbb ahhoz meg kéne halnia. De még vár. Az érzelmek is várnak. Maguk sem tudják eldönteni, milyen irányba menjenek: a harag vagy a szánakozás, a leszámolás vagy a megbocsájtás felé. Még szerencse, hogy van ez az Annus néni… Helga nem győzött hálát adni az Istennek, hogy van, aki gondoskodik az apjáról öregségére. Annus néni egy termékbemutatós buszos kiránduláson ismerkedett össze Helga apjával, aki ugyan jócskán túl volt már a hetvenen, de mit sem veszített nőkre gyakorolt vonzerejéből. Nagy charmeur volt az öreg! Világéletében imádta a nőket, és értett 56 �Próza és vidéke hozzá, hogy vegye le őket a lábukról. Becsavarogta a világot, több nyelven beszélt, ragadt rá ez is, az is. Választékosan öltözött, színesen és érdekesen mesélt, imádott jókat enniinni. Percek alatt a társaság középpontjába került, s attól kezdve mindenkit lehengerelt harsány vicceivel, pajzán történeteivel. Soha nem jött zavarba, bárkivel, bármiről leállt vitatkozni. Mindenhez konyított egy kicsit, de úgy adta elő, mintha professzora lenne a tárgynak. Kiselőadást tartott vallási, filozófiai, nyelvészeti kérdésekről, otthon volt a politika, a gazdaság, a történelem, a művészetek területén. Fejből idézte az irodalom klasszikusait, különös tekintettel a szerelmes versekre. Ezt imádták benne a nők, hogy „olyan okos”! Helgát már régóta nem tudta megtéveszteni. Ismerte az egész repertoárt. Ő tudta, hogy a tarka felszín hézagos műveltséget takar. Üres fennhéjázás az egész, legföljebb egy gyereket lehet elszédíteni vele. Ő is csak gyerekként istenítette az apját. Később rájött, hogy mindez csupán szemfényvesztés, és nem szabad bedőlni neki. Annus néni azonban hál’ istennek „bedőlt”, és pár hetes ismeretség után magához fogadta az öreget vidéki házába, ahol egyedül éldegélt özvegységében. Az öreg bevackolt, és élt, mint Marci Hevesen. Annus néni kivirult, körbeugrándozta az „urát”, és népes családja határozott tiltakozása ellenére családfővé koronázta. Helga válláról nagy teher szakadt le. Az öreg ugyanis, miután végleg hazaköltözött Magyarországra, „átmenetileg” Helgánál kvártélyozta be magát. Vagyon nélkül, szegény emberként, úgymond „meghalni” jött haza. „Túlélsz te mindannyiunkat” – gondolta magában Helga, és eltöprengett az élet igazságtalanságán. Az apja 56-ban szó nélkül megpattant az országból, faképnél hagyva a családját. Helga gyűlölte őt azokban az időkben. Évekig hírt sem adott magáról. Aztán jönni kezdtek a levelek, csomagok. Helga nagyon jól emlékszik a svájci csokoládék meseszép, dombornyomású, aranyozott papírjaira. Egy időben gyűjtötte is őket. Az apja attól kezdve már csak a papírokat küldte. A „gyűjteménybe”, úgymond. A levelek tele voltak homályos ígéretekkel: „Majd ha megalapozom a karrieremet, kijössz hozzám, kislányom. Svájcban fogsz tanulni, bankszámlát nyitok neked. A Riviérán fogunk nyaralni… stb… stb.” Az egészből persze nem lett semmi. Ki tudja, miből tartotta fenn magát, országról országra vándorolt, mindig csak Poste restante címeket adott meg. A csomagok is jobbára használt, divatjamúlt ruhaneműkből, értéktelen csecsebecsékből álltak, míg lassacskán azok is elmaradtak. És akkor negyven év után egyszer csak betoppan, és elvárja, hogy törődjenek vele! Helga anyja hallani sem akart róla, hogy az öreget befogadja. Másodszor is férjhez ment, rendeződött az élete, esze ágában sem volt felborítani. 57 �Próza és vidéke Helga egyedül élt, elvált asszonyként, gyermektelenül. Mit tehetett, befogadta az apját. De a pár hónap alatt, amit vele töltött, a kínok kínját állta ki. Nem győzte az apja feneketlen bendőjét megtömni, unásig hallgatta tudálékos locsogását, és folyton takarított utána. A szagát se állta. Azzal vigasztalta magát, hogy az öreg előbb-utóbb talál valakit, valami egyszerű, tudatlan asszonyt, aki előtt megjátszhatja a Csekonicsot. Ezt a termékbemutató kirándulást az Isten küldte! Így esett, hogy Annus néni lett a megoldás kulcsa, és Helga megszabadult apja keserves terhétől. Helga nem tudta, mi az, hogy nagy család. Egy szem gyerek volt, gyakorlatilag apa nélkül nőtt fel. Anyja állandóan dolgozott, húzta az igát, nem volt energiája még arra is, hogy rokoni kapcsolatokat ápoljon szétszóródott, távoli unokatestvéreivel, nagynénjeivel. Annus néni ellenben igazi matriarcha volt. Összetartotta és uralta népes családját. Minden nagyobb ünnepen meghívta magához Helgát is, aki végre megtapasztalhatta, milyen is az, amikor egy asztalt tucatnyian ülnek körül, vígan tereferélve, iddogálva, mókázva, kedélyesen, szeretetben. Igazi, meleg családi légkörben, amiben neki sosem volt része. Annus néni számon tartotta Helga születésnapját, névnapját, sőt még Helga édesanyjáról is valahányszor megemlékezett, áldva a nevét, hogy ilyen drága jó embert örökített rá, mint a mostani „ura”. Disznóvágáskor Helga is megkapta a maga részét, mintha csak Annus néni édes gyereke lett volna. Karácsonyi beigliből neki is sütött kétfélét. Sose engedte haza Helgát üres kézzel. Dugig rakta a kocsi csomagtartóját gyümölccsel, befőttel, kolbásszal, savanyúsággal, süteménnyel, kerti virággal. Helga könnyekig meg volt hatva. Az Isten tartsa meg Annus nénit minél tovább! Teltek az évek. Helga csak nagy ritkán, illendőségből látogatta meg az apját. Legtöbbször Annus néni hívására. Őszintén szólva Annus nénit sokkal jobban szerette. Leginkább miatta járt hozzájuk. Megható volt, ahogy dédelgette azt a mihaszna öreget. Minden kívánságát leste. Minden nap a kedvencét főzte, naponta többféle süteményt sütött neki. A jóféle borocska sem maradt el az asztal mellől. Ebéd után az öreg rendszerint lefeküdt aludni. Annus néni ilyenkor lábujjhegyen járt, vagy a konyhában ülve bóbiskolt el. A gyerekei megpróbálták kijózanítani, s az öreg ellen hangolni, aki szálka volt a szemükben, és csak a betolakodót látták benne, aki kiszipolyozza az anyjukat, élősködik rajta. De Annus néni visszaverte ezeket a támadásokat, s bár szemlátomást sorvadt, szemében a rendíthetetlen szerelem ifjonti tüze lobogott, védbástyát vonva kettejük köré. Mi tagadás, az öreg egy új világot nyitott meg Annus néni előtt. A világlátott, művelt, finom úr világát, aki járatos a tudományban, művészetben. 58 �Próza és vidéke Ráadásul olyan gyengéd szerelemmel vette körül Annus nénit, amiről az nem is álmodott Istenben megboldogult első ura mellett. Annus néni a fúvó széltől is kímélte az „urát”. Reszketett az életéért, s minden apró-cseprő jelre, ami az egészsége megingására utalt, pánikba esett, és Helgát ugrasztotta. Helga ilyenkor kénytelen-kelletlen kocsiba vágta magát, s cipelte az öreget mindenféle vizsgálatra. Ha az ember az orvosok kezébe kerül, előbb-utóbb kimutatnak valamit. Így történt ez az öreg esetében is. Kiderült, hogy többféle krónikus betegsége van, ami azonban megfelelő gyógyszeres kezeléssel megnyugtatóan karban tartható. Annus néni buzgalma ettől kezdve megkettőződött. Ügyelt a diétára, a gyógyszerek adagolására, a felülvizsgálatok pontos betartására, a kezelések rendszeres igénybevételére. Helga teendői újra megszaporodtak, és a lelke mélyén a pokolra kívánta az apját. „Túlélsz te mindannyiunkat” – gondolta bosszúsan, valahányszor vaklármának bizonyult Annus néni riadalma. Annus néni gyerekei állandóan kapacitálták az anyjukat, hogy ne vegyen nyűgöt a nyakába, törődjön többet magával, s bízza Helgára az öreg sorsát. Annus néni azonban hősiesen kitartott, és a világ minden kincséért sem vált volna meg az öregtől. A kezelések s a gondos ápolás ellenére egyik napról a másikra látványosan romlott az öreg állapota. Emlékezete ki-kihagyott, étvágya elhagyta, általános gyengeség verte le a lábáról. Annus néni éjjel-nappal, szemhunyás nélkül mellette volt. Fel voltak készülve a legrosszabbakra. Helga minden nap várta azt a bizonyos telefont. Legyen már vége, így vagy úgy! Nem bírta ezt a készenléti állapotot. Azon tűnődött, hogy ha egy szülő kitagadhatja a gyerekét, vajon a gyerek miért nem teheti meg ugyanezt a szülőjével szemben. És akkor megcsörrent a telefon. – Na, most! – gondolta Helga, és az érzelmek azonnal csatasorban álltak. Pár másodpercig várt, mielőtt felvette a kagylót. Lali volt az, Annus néni unokája, aki a szomszédjukban lakott. Az üzenet tömör volt és tárgyszerű: – Gyere apádért, Annus néni az éjjel meghalt! 59 �Kutatóterület PAPP DÉNES Záruló égbolt Jegyzetek A boldog ember és a Puszták népe margójára „Vársz egy régi udvaron, amit mindenki elhagyott.” (Málik Roland: Hazatérés) Kortünet A harmincas években az ország vidéki élete látszólag reflektorfénybe került, köszönhetően a falukutatás intézményének, amely mára talán belföldi turizmusnak tűnik csupán, mindenesetre szép számmal íródtak „útikönyvek”, elsősorban a szociológia számára, természetesen nem minden előzmény nélkül. Az ország akkori állapotának érzékeltetésére most hadd legyen elég Szabó Miklós egyetlen mondata: „A háborús pusztításokon túl a gazdaság az addigi mintegy 30 milliós birodalmi piacból visszaszorul saját belső határai közé, a birodalmi munkamegosztás az utódállamok aránytalan, már-már monokultúrás gazdaságaira hullott szét, az államéletet pedig a Trianon-szindrómával, a kommunista és nemzetiségi veszéllyel, s a feudális rend maradványaival való tusakodás kötötte le.”1 Ugyanakkor nem a romantikus és szárnyaszegett néplélek végelgyengülése és a hősies kollektív tudat lobotómiája következett mindebből, hanem egy valamennyi Kárpátmedencében élő ember identitását érintő trauma, amely egyebek mellett súlyosbította a máig föllelhető nemzeti skizofrénia tüneteit. Móricz Zsigmond 1927-ben riportot készített az akkori kultuszminiszterrel, gróf Klebelsberg Kunóval, aki többek között arról beszél, hogy „a tömegműveltség, mint humanisztikus szellemi láthatártágítás: azelőtt tisztán 60 �Kutatóterület luxus volt. Ma már igazán az volna, ha csak itt maradna a nevelés, mert ma már a földműves nem hat ökröt hajt: de motoros ekét vezet. […] Az írásolvasás-számolás ma már nem elég. Nyolcmillió magyarból egymillió felnőtt analfabéta van: ezzel a néppel nem bírjuk az európai versenyképességet.” Kicsit alább: „Óriási baj, hogy tömegben gyártódnak diplomák, olyanok számára, akik semmihez sem értenek.”2 Javában tartott a maradék parasztság tudatos fölszámolása, a föld már régen nem Istené volt, akitől a király hűbérbe kapta, nem is a hűbéruraké, akik a királytól kapták, és a jobbágyoké sem, akikre birtokos nemeseik bízták. A föld előbb senkié lett, csak aztán magántulajdon. László András írja: „A földbirtokokat valamikor sem eladni, sem megvenni, sem elcserélni, sem elkártyázni nem lehetett. A leggazdagabbak sem vehettek földet. Földet csak kapni lehetett: első és végső fokon az uralkodótól, vagy – közvetve – a feudumok erre feljogosított uraitól. Az ipari gazdasággal összefonódott társadalom már súlyosan romlott és dekadens. Az egyre nagyobb dekadencia és az egyre nagyobb technicizáltság együtt jár. A gépek használatának elhatalmasodása az embert mint munkavégzőt, a munkáját, és munkájának az eredményét elválasztja egymástól.”3 1940-ben Bibó István már beszámol a falukutató irodalmat meghatározni kívánó fogalmak zavarairól, három szemponttal kívánja elősegíteni a jelenség többoldalú megközelítését, irodalmi, tudományos és politikai szempontokkal. Ugyanakkor sokkal nagyobb hangsúlyt fektet arra az alapállásra, mely ezeket a szempontokat egységbe foglalja, és ezt másokkal ellentétben, nem műfaji, hanem egy értékkategória mentén, a válságirodalomban találja meg. „A válság tudata az, mely a falukutató irodalom íróit, tudományos és politikai vonatkozásait egységbe foglalja, és elválasztja minden másfajta megnyilvánulástól, mely csak szépirodalom, bár ugyanazokat a témákat dolgozza fel, csak tudomány, bár ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozik, és csak politika, bár ugyanazokat a terveket akarja megvalósítani. A falukutató irodalom tehát válságirodalom, a magyar parasztság válságának az irodalma.”4 Így az a helyzet adódik, hogy a falukutatók invázióját és a szociográfia műfajának fellendülését a harmincas években csak úgy lehet értelmezni, mint a válság egyik szembeötlő tünetét, ahogy erre Szili József is egyértelműen utal.5 Nagyjából szintén ugyanerre az időre tehető a nemzetkarakterológiák nagyszámú megjelenése, ami ugyanebből a szempontból az identitás válságának tünete, ezért talán nem is oly meglepő, hogy ekkor „kialakult egy nemzeti öntudatrombolás és vele szemben egy kongó és bombasztikus magyarkodás”.6 61 �Kutatóterület Kontraposzt „az indián és a néger tüzet rakni éppúgy térdel mint a hargitán a pásztor számolni ujjain számol különbség ha van az égen itt a göncöl jön föl este fölöttük a dél keresztje” (Kányádi Sándor: Dél Keresztje alatt) A mostanában divatos posztkoloniális szemléletet Achille Mbembe a bomlás gondolati iskolájának nevezi, mivel „függvénye egyrészt a gyarmatosítás és az imperializmus elleni harcnak, másrészt a nyugati filozófiai örökségnek, illetve az európai humaniórákat alkotó diszciplínáknak.”7 Kelet- és Közép-Európa gyarmati függőségének felvetése posztkoloniális szempontból leginkább talán David Chioni Moore nevéhez fűződik, aki a posztszovjet térségre is kiterjesztette vizsgálódásait.8 Scheibner Tamás azonban óvatosságra int az újszerűnek tűnő szemlélettel kapcsolatban: „azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy amikor Közép- és Kelet-Európa gyarmati viszonyairól és az ezek alóli esetleges felszabadulásról beszélünk az ezredfordulón, nem pengetünk vadonatúj húrokat […] A térség gyarmati függőségének felvetése azonban egyáltalán nem új fejlemény, s ha vitatott is, hogy a gondolat mikor bukkant fel először, az egészen biztos, hogy a magyar irodalomban a 18. század végén már számolhatunk vele […] A két világháború között az új Magyarország szereplehetőségeit kereső diszkurzusokban a gyarmati metaforika egyébként is páratlan sokszínűségben volt jelen, egészen különböző, sokszor összeegyeztethetetlen politikai elképzeléseket táplálva.”9 Ha tárgyunknál maradva akarunk példát említeni, egyáltalán nem kell messzire mennünk, ugyanis Jánosi Zoltán már viszonylag konkrét párhuzamokat lát irodalmunk jelentős része és az úgynevezett gyarmati irodalmak között. Véleménye szerint a lehetséges kapcsolódási pontok az 1945 utáni irodalmunkban is számosak, azonban úgy véli, hogy „a harmadik világéval ma is erősen analóg irodalmi tüneteink jelentős részének forrása mégis a két világháború közötti időszakra: a népi írók fellépésének és mozgalmuk kibontakozásának idejére megy vissza.”10 Innen nézve nem romantikus túlzás tehát, amikor a magyar parasztság válságának irodalma világirodalmi jelenségként tűnik föl. Természetesen nem a népnemzeti vonulat, hanem a válság az, ami a mai napig ökomenikus maradt. Illyés írja: „Az a fajta kontinensi »népiesség«, amely voltaképpen Rousseau-ig megy vissza, nemcsak demokratikus részét vesztette el. 62 �Kutatóterület Megtorpanása után óriási mennyiségű reakciós elemet is kapott. A derék jó népből legfeljebb derék jó bennszülött lett. A hagyományból egzotikum. De az is milyen?”11 Pólusok „Tudom, szeretitek látni a kék eget, A napot, hogy’ űl el tekenője megett” (Arany János: Az Alföld népéhez) Illyés Gyula Puszták népe és Móricz Zsigmond A boldog ember c. munkája az Alföldről beszél és mesél12, előbbi a nyugati, utóbbi a keleti végekre fókuszálva szolgáltat közelképet erről a tájegységről, mégpedig olyan mélységekből, amelyet Németh László nemzet alattinak nevezett. Könnyen Oswald Spengler juthat eszünkbe: „Minél mélyebb a forma, annál merevebb és elutasítóbb. […] Ezért különül el egymástól minden magaskultúrában a parasztság (az általában vett rassz, tehát bizonyos értelemben maga a természet) és a társadalom (amely az említett értelemben »formában van«), a kétségtelenül művi és múlékony osztályoknak és rendeknek ez a csoportja. Mindazonáltal az osztályoknak és rendeknek a történelme adja a maga teljes potencialitásában megjelenő világtörténelmet. Csak ehhez képest történetietlen a parasztság.”13 Magukba forduló világok láncolatával találkozunk mindkét könyvben. A boldog emberben e világok, társadalmi szigetcsoportok találkozása megtörténik ugyan, de rendre konfliktusok forrása lesz, melyek aztán elválaszthatatlanul hozzátartoznak Joó György regénybeli alakjának kiteljesedéséhez, egy magát mesélve teremtő szereplő némiképp lírainak mondható ontogeneziséhez. A Puszták népe esetében Szegedy-Maszák Mihály figyelt föl erre a jelenségre: „Némileg túlozva egyenesen azt is állíthatnók, hogy a Puszták népében lépten-nyomon találkozunk olyan világokkal, amelyek nem érintkeznek egymással. A puszta, a falu, a kúria és a város tökéletes zártságot mutat, és hasonló a szembenállás a paraszti kultúra szervessége s a magaskultúra megalkotottsága között.”14 Az egyik könyv tanyasi, a másik falusi lelkületet mutat be, ráadásul az írókat gyerekkori kötődés fűzi tárgyukhoz, lévén Illyés tanyáról, Móricz faluról indult világgá, vagy talán inkább világba. Érdekes hasonlóság mutatkozik a gyermekkori szabadság megfogalmazásában. Móricznál így hangzik: „Akkor kezdtem én egy kicsit emberkedni, meg ügyelni arra, hogy hogy élnek mások, addig csak olyan gyerek vótam, aki nem ügyelt semmire, csak élt, mint a kis kutya az udvaron.”15 (A boldog ember, 31. o.) 63 �Kutatóterület Illyésnél pedig a következőképpen – „Mi, gyerekek… a gyerekek úgy élnek a pusztán, oly szabadon, akár a határban s a házak között felügyelet nélkül összevissza bolyongó állatok.”16 (Puszták népe, 139. o.) Ezek alapján úgy tűnik, van valami közös, nem emberi tulajdonsága ennek a szabadságnak, természetesen inkább fokozott létérzésként gondolva el mindezt, mintsem embertelen szituációnak. Ugyanakkor óriási különbség is mutatkozik a két gyermeki ártatlanságba burkolózó mondat között, hiszen két életforma eltérő lelkületére világít rá. Mert amíg Móricznál az udvar a hasonlat bázisa, egy körülhatárolt, otthont adó éden, addig Illyésnél ez a „határba”, azaz a határtalanba futna, ha nem volna a házaknak némi civilizációs gravitációja. Hamvas Bélától azonban tudjuk, hogy az alföldi szabadságnak különös természete van: „A kontinentális óceánról nem lehet partra szállni. Ezért e táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni. […] A nyíltságba bebörtönözve lenni. Szabadnak lenni. Az ember meg van fogva. […] Néha az égbolt úgy a földre nehezedik, hogy azt szétnyomja, a föld úgy az égre nehezedik, hogy az lelapítja. […] Ez a kettős nyomás, ami az óceánokon nincs. Ott az ember kettős végtelenségben él, itt kétszeresen bezárva.”17 Tükrök „Belehalok, ha mondják, Hogy én itt szálltam útra, Megtagadom a csókot, Amely útra indított.” (Ady Endre: El a faluból) Eltűnőben lévő világokról tudósítanak minket íróink, és nemcsak a tanya és a falu, hanem egyszersmind saját világuk eltűnéséről is. Habár a két könyv születésének története merőben eltérő, közös bennük egyrészt az elbeszélés sokrétűsége által létrejött műfaji határhelyzet, mely csupán részleteiben körülírható, de egészében nem megragadható (szociográfia, regény, novellafüzér, vallomás, riport, mese, anekdota stb.), másrészt a személyes élet bölcsőjével való szembenézés aktusa, és az ezzel szemben fölvett magatartás önámító pózainak sikertelensége. A Puszták népében mindez talán nyilvánvalóbbnak tűnik, ahol az elbeszélő hang száma és személye erősen váltakozó, majdnem egy kaméleon identitása ez, viszont ahol Illyés láthatatlan szeretne lenni, ott láthatóan bujkál. A boldog ember áttételes technikákkal dolgozik, az író személye látszólag kivonul a könyvből, átadva helyét a beszélőnek, mesélőnek, egy másik embernek, látványosan eltűntetve az író közvetítő szerepét, ezáltal némiképp kiiktatva magát az 64 �Kutatóterület írást is, hogy olvasója inkább hallgató lehessen, de így, a közvetlenebb, a beszéd felé közelítő hangban, a nyelvjáráshoz és szófordulatokhoz hűen ragaszkodó leképezés mögé kuporodva végül is pont azt a távolságot tárja föl számunkra Móricz, amely őt gyökereitől immár végérvényesen elválasztja. Az elhatárolás és elhatárolódás mindkét szerzőnél megtalálható és kegyetlenül tudatos attitűd. Jánosi Zoltán szerint „kellett egy »boldog ember«, legalább egyetlenegy, még ha parasztnak hívják is. Egy olyan paraszt, aki képes a kultúra távlatait is felmutatni, szemben korának barbárjaival. Joó György, A boldog ember főhőse, ezért nő önmagánál is nagyobb alakká a hiányok országának közepén. A megmaradás, az értékteremtés szívóssága ölt testet lényében, szemben emberi környezete szélhámosságaival. A csöndes hűségesek Európát és világot tartó ereje.”18 Móricz így megteremtett alakja tehát túlélő típus, egyúttal képviselője azoknak a tömegeknek, akiknek életrendje politikai és gazdasági okok miatt haszontalanná vált, ezért kicsit olybá tűnik, hogy Joó György a magyar parasztság egyik eltévedt, utolsó képviselője, egyúttal túlélője. Elias Canetti írja: „A hatalmasokban közös az idegenkedés a túlélőktől. Az ő szemükben minden valóságos túlélés csakis az ő joguk, tulajdonképpeni gazdagságuk, legdrágább tulajdonuk.”19 Esetünkben utópisztikusnak tűnhetnek a már-már beláthatatlan szociális periféria irányába tett tapintatos vagy éppenséggel félelmetes lépések, különösen azért, mert mindez a visszatérés lehetetlenségének tudatában történik. Így talán jobban érthetőek Illyés szavai is: „Amilyen biztos szövetkezésben, megtartó közösségben éltek hajdan az apák, olyan ingó talajra kerültek a fiúk; kapkodtak, botladoztak, s szívükből-lelkükből kifordulva idegesen siettették valami titkos büntetés beteljesedését, ha nem magukon, hát fiaikon. […] Árulók lettek, de ugyan minek is az árulói? Maguk sem tudták, ilyesmi eszükbe sem jutott. De lelkületük mégis az árulók, vagy legjobb esetben a száműzöttek nyugtalan, önemésztő lelkülete volt.” (Puszták népe, 233. o.) Hamvas mindezt átfogó értelemben, ember és táj közös jellegeként ismeri föl: „Az alföldi egzisztencia ideiglenessége minden megnyugvást és megállapodást, minden biztos és határozott helyet és törvényt, rendet és állandót nemcsak, hogy nem tűr el, de azt megellenzi, és azt árulásnak érzi, éspedig árulásnak valamely mély és általános fogadalom ellen, amit ha nyíltan nem is fogadtak meg egymásnak soha, amibe nem is egyeztek bele, de ami végzetszerűen kíséri őket olyan időtől fogva, amelyre senki sem emlékszik.”20 Móricznál mindezen problémák látszólag elmosódnak. Az író regénybeli alakja olykor közvetlen hangnemet üt meg (földim, pajtásom értelemben), máskor személyének majdhogynem vallató magatartást kölcsönöz az igazságosság talárja, amikor bevehetetlen várában, íróasztalánál székelve szolgálatait ajánlja egy olyan ügyért, ahol csak egyetlen igazság kerülhet napvilágra, mégpedig az, hogy igazságosság nem létezik. A másik oldalról ott van Joó György jósága, egy roppant egyszerű, de klasszikus megoldás, 65 �Kutatóterület hiszen Miguel de Unamuno révén tudjuk, hogy a jóság a szellemi tisztánlátás legjobb forrása.21 Joó György kiszakíthatatlan szorosabb hazájából, a tájból, ahol született, szerves része annak, attól elválaszthatatlan. Itt most nem valamiféle ökokritikai nézőponton van a hangsúly, hanem egy némiképp elfeledett jelenségen, mert fantasztikus módon egy olyan ember áll előttünk, aki ízig-vérig a helyén van. Más a helyzet, amikor a nagyváros díszletei között keres boldogulást, ahol nem tud, aztán már nem is akar alkalmazkodni, így lesz totálisan idegen – „Meg osztán Pest feketére fest.” (A boldog ember, 250. o.) A megszokott életrendhez való ragaszkodás hiábavalónak, néhol egyenesen nevetségesnek látszik a civilizációs vívmányok térhódításaival szemben. Viszont az emberi tartás, a mozdulatlanság és mozdíthatatlanság értékőrző és –örökítő tulajdonságában ott a rendíthetetlenül feszes gerinc, még akkor is, ha e magatartás képviselői „nem érzik sorsuk hősiességét sem, mert ők nem látják az igazolást”. (Puszták népe, 37. o.) Betűvetés, szóaratás „talán visszakaphatsz valamit. papíron.” (Mándoki György: Hófúvás) A boldog ember amellett, hogy az élőbeszéd felé törekszik, látszólag az írás által nyerheti el a maga hitelét, hiszen a történet mögött mindvégig ott magasodik Móricz Zsigmond hatalmas íróasztala, mint egy óriási reneszánsz szárnyas oltár. Joó György jóformán írástudatlannak minősül, így emberi jósága (Joó-sága), „mintaszerű” alakja nem lesz más, csak szomorú példázata annak, hogy milyen is „a szegény magyar földmíves ember együgyű élete”. (A boldog ember, 407. o.) Ugyanakkor nem elvetendő, ahogy Emile Cioran vélekedik az analfabetizmusról: „Az igazi megérzése, a létezés borzongása csak írástudatlan ember mellett lepett meg: a Kárpátok pásztorai erősebben hatottak rám, mint Németország professzorai vagy Párizs bármelyik leleményes figurája.”22 Ezek után nem véletlen, ha Illyés igencsak dühös, amikor így ír: „Kell példát hoznom arra, hogy a világ és társadalom folyásáról a cselédek közt a nyomdatermékek több és veszélyesebb babonát terjesztettek, mint a pislogó vénasszonyok? A pusztákra a betű a tömény, nemzetközien kipróbált ostobaságokat közvetíti.” (Puszták népe, 172. o.) A kimondott és leírt szavakon túlról, vagy még inkább a kimondott és leírt szavak előtti helyről kíván szólni mindkét könyv, bár ironikus módon ehhez egyetlen eszközük: a szó. Innen, hogy Dobos István szerint „a Puszták népe mindenekelőtt az idegenség tapasztalatát közvetítő retorikai megalkotottságával mutatkozik megkerülhetetlennek”23 és ugyanez a 66 �Kutatóterület felismerés rejtőzik Schein Gábor észrevétele mögött, amikor a A boldog ember kapcsán a semleges beszéd problematikáját vizsgálja: „Amennyiben az igazság verifikációs alapját a valóság fogalmához rendeljük, létrejön a közvetítések hagyományos platóni sora, ahol az írás sosem lehet képes önmaga hitelesítésére, mindig rászorul az elsődleges tapasztalatok beszédbeli közvetítésének igazolására.”24 Ortega szerint leghitelesebb létünket nem cselekvéseink nyilvánítják ki, hanem gesztusaink és arcunk, és a kérdés, melyet ezzel kapcsolatos antropológiai problémaként felvet, az a következő: vajon ki bennünk az igazi és egyedi személyiség?25 A papír fehér tükre előtt ülő ember mimikája hasonló kérdéseket vet föl, olyan kérdéseket, melyek látszólag válaszolatlanul maradnak. Még akkor is, ha mindannyian tudjuk, hogy a válasz mindig ott volt és mindig ott lesz, mert előbb volt minden kérdésnél. Nem más ez, mint a meztelen csönd. Illyés és Móricz könyvében a szavak kaptárán át vezet az út a csönd felé, mely egyáltalán nem néma, beszédesebb, mint a szereplők és többet mond, mint az írók. „A paraszt mozdulatai és a csillagok járása: az egyiknek a pályája átmegy a másikéba. A paraszt kezéből a felnyitott földbe hulló vetőmagok bősége – amint a hajnali ködben csillog – olyan, mint a tejút csillagárja az égen. A paraszt élete a hallgatás csillagképe az emberiség égboltján.”26 – írja Max Picard. És most a csönd is elhallgat. Jegyzetek SZABÓ Miklós, A bürokrácia. In: Societas politica. Fejezetek a politikai szociológia köréből, Prudentia Juris 16, szerk.: KÉRI László, Miskolc, Bíbor Kiadó, 2001, 114. 2 MÓRICZ Zsigmond, Mennyi kultúra kell egy országnak? Beszélgetés gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel. In: Móricz Zsigmonddal Budapesten. Riportalbum a 20. század első évtizedeiből, szerk.: KOLOS Réka, Bp., Holnap Kiadó, 2010, 38-40. 3 LÁSZLÓ András, A progresszió illúziójának kritikája. In: L. A., Tradicionalitás és létszemlélet, Nyíregyháza, Kötet Kiadó, 1995, 185-186. 4 BIBÓ István, Erdei Ferenc munkássága a magyar parasztság válságának irodalmában. In: B. I., Válogatott tanulmányok I, Bp., Magvető, 1986, 186. 5 „A szociográfia iránti érdeklődés megnövekedése egyenes következménye volt annak a ténynek, hogy az ország társadalmi fejlődése hosszú időn át megrekedt, s az agrárnépesség többsége reménytelen helyzetben küszködött. A fiatal írók tucatszám mentek a falvakba, hogy tanulmányozzák a parasztok és a földmunkás cselédség életét.” SZILI József, Szociográfia: irodalmi és/vagy tudományos műfaj? In: Sz. J., A poétikai műnemek interkulturális elmélete, Bp., Akadémiai, 1997, 45. 6 HAMVAS Béla, Szellemi törekvések a magyar irodalomban (1900-1935). In: H. B., A magyar Hüperion I, Hamvas Béla művei 15, szerk.: DÚL Antal, Bp., Medio, 269. 7 Achille MBEMBE, Mi a posztkolonializmus?, Magyar Lettre Internationale, 71. szám, 2008/09 tél, 57. 8 David Chioni MOORE, Vajon a poszt- a posztkoloniálisban ugyanaz, mint a posztszovjetben? Egy egész világra kiterjedő posztkoloniális kritika felé, 2000 – 1 67 �Kutatóterület Irodalmi és társadalmi havi lap, 2008. szeptember, 3-20. 9 SCHEIBNER Tamás, Posztkoloniális korszak vagy posztkoloniális Kelet- és KözépEurópa? Hozzászólás egy elképzeléshez, 2000 – Irodalmi és társadalmi havi lap, 2008. szeptember, 23. 10 JÁNOSI Zoltán, Jajgató paradigmák. A népi írók és a harmadik világ. In: J. Z., Barbárok hangszerén: társadalom és antropológia XX. századi irodalmunk életműveiben, Bp., Holnap Kiadó, 2010, 130. 11 ILLYÉS Gyula, Hattyúdal ébreszt vagy lehet-e a népnek művészete?, Bp., Magvető, 1976, 13. 12 „Az a terület, amelyről a könyv szól, s amelyen állva a szerző kontrázhatni véli a Dunántúl más jellegét, a mondott szempontokból igazában az Alföldhöz tartozik.” NÉMETH G. Béla, Erkölcsi autonómia – művészi autonómia. A Puszták népe műfaji kérdéseiről. In: N. G. B., Hosszmetszetek és keresztmetszetek, Bp., Szépirodalmi, 1987, 341. 13 Oswald SPENGLER, A nyugat alkonya II, Bp., Európa, 1994, 467. 14 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Többértelműség a Puszták népében, Alföld, 1982/11, 55. 15 A könyv szövegét a későbbiekben az alábbi kiadás alapján, a törzsszövegben a könyv címét és az oldalszámot jelölve idézem: MÓRICZ Zsigmond, A boldog ember, Bp., Szépirodalmi, 1974. 16 A könyv szövegét a későbbiekben az alábbi kiadás alapján, a törzsszövegben a könyv címét és az oldalszámot jelölve idézem: ILLYÉS Gyula, Puszták népe, Bp., Szépirodalmi, 1969. 17 HAMVAS Béla, Az öt géniusz = H. B., A magyar Hüperion II, Hamvas Béla művei 16, szerk.: DÚL Antal, Medio, 1999. 40-42. 18 JÁNOSI Zoltán, A megrepedt föld. Móricz Zsigmond és Magyarország. In: J. Z., Barbárok hangszerén: társadalom és antropológia XX. századi irodalmunk életműveiben, Bp., Holnap, 2010, 40. 19 Elias CANETTI, A hatalmasok idegenkedése a túlélőktől. Uralkodók és utódok. In: E. C., A túlélő, Európa, Bp., 1983, 39. 20 HAMVAS Béla, Az öt géniusz. In: H. B., A magyar Hüperion II, Hamvas Béla művei 16, szerk.: DÚL Antal, Medio, 1999. 44-46. 21 Miguel de UNAMUNO, A tragikus életérzés. Tragikus életérzés az emberben és a népekben, Európa, Bp., 1989, 29. 22 Emil CIORAN, A regényen túl. In: E. C., Egy kifulladt civilizációról, Nagyvilág, Bp., 1998, 24. 23 DOBOS István, 1936. Az idegenség retorikája. A Puszták népe újraolvasása, Literatura, 2003/4, 443. 24 SCHEIN Gábor, A semleges beszéd problémájának megjelenése Móricz Zsigmond A boldog ember című regényében, Irodalomtörténet, 2005/2, 143. 25 José ORTEGA y Gasset, A kifejezés mint kozmikus jelenség. In: J. O. y G., Tájak és emberek, Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2008, 125-126. Max PICARD, A paraszt és a hallgatás. In: M. P., A csend birodalma, Kairosz, 2005, 101. 26 68 �Kutatóterület VILCSEK BÉLA Kettészelt énekek Madár János két költői korszaka „Nyomomban három évtized. Túléltem Petőfit, József Attilát. Meztelen szárnyalásaival, a felismerések gyönyörűségeivel – vers tanít élni. Keresztre feszülni a kimondhatatlan szavakért. Félálomban vagy ébren SzabolcsSzatmár kitárulkozásait szeretem, őszinte homokszemeivel, jegenyék fölé terített egekért. Apám gyermekarca a földben. Tudok a halottakról, küzdelmes csöndről. Szerelmes ölelkezéseiben elfelejti az ember a szirénák hangját. A fájdalom hangos sikolyait, melyek bekerítenek, gyaláznak köldökzsinór-korom óta. Csillagom van. Csillagom mindenkié. Meggyőződésem, hogy a költészet munka: véres, hittel kihordott fogcsikordulás. Irodalmi lapokban megjelenő kritikáimmal is ezt szeretném igazolni – szociográfiai pontossággal, a lélek megszentelt pillanataiban.” Ezekkel a mondatokkal mutatja be önmagát Madár János az 1982-es, Ars című antológiában. Vallomását olyannyira érvényesnek tartja, hogy öt esztendővel később, harmadik kötetének hátsó fülszövegeként is ezeket a mondatokat szerepelteti. Az „elülső fülön” ezenkívül az ars poeticával is felérő költői vallomást hitelesítő személyes, életrajzi adatokkal is szolgál: „1948-ban születtem Balkányban. Kurityánban vájártanuló, Miskolcon-Tatabányán bányaipari technikumi hallgató voltam. A Győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán szaktanítói, a Debreceni Tanítóképző Főiskolán pedig népművelő-könyvtáros diplomát szereztem. Voltam segédmunkás, bányász, művezető, tervezői szerkesztő, könyvterjesztő, tanító, rádióriporter, művelődésiház-igazgató, könyvtárvezető. Nyolc éve szabadúszóként élek. Úgy érzem: mindent a költészetre teszek fel.” Tiszta beszéd! Nem lehet félreérteni! Egyszerűen hihetetlen, hogy nem akadt ember, aki az adott időben és helyzetben felmérte volna ezeknek a vallomásos és tényszerű szavaknak a súlyát és jelentőségét. Kellő módon értelmezte volna őket, s kellő szakmai segítséget nyújtott volna egy ígéretes és sokra hivatott költői pálya megformálásához és kiteljesítéséhez. Lássuk csak (legalább utólag) miről is van szó valójában! Adva van egy harmincas évei közepén járó (fiatal)ember, aki hároméves 69 �Kutatóterület korában tragikus körülmények között elveszíti az édesapját. Verseiből tudhatjuk, hogy a tragikus eset egy késelés nyomán következik be, ami még értelmetlenebbé és még megmagyarázhatatlanabbá teszi a tragédiát. A megmásíthatatlan tény mindenesetre, érthető módon, ezt követően ólomsúlyként nehezedik a később felnőtté és költővé érett fiú vállaira. A rá nehezedő terhet valójában csak 2008-as, Hullong az idő című kötetének verseiben képes levetni magáról. Az apa glóriás emlékképét ekkor is mindegyre a gyász sötétje árnyékolja be a számára: „Ott áll Apám is, a fölgyújtott ég arannyal hamvadó tüzében. / Láng és korona fénylik homloka fölött, nekem a sírás / kegyetlen szégyen. Lehajtott fejjel, számkivetve – megyek / rettentő gyász alatt. Temető kísér és éjszaka, a kidőlt fejfa / is rám maradt. Örökölhetem már a földből kifordult / csontot, cserepet. Jussom és vigaszom – csak a csönd / és a szeretet.” (A rögökön túl). A magára maradt család (anya és két gyermeke) mélyszegénységben, állandó nélkülözésben tengeti életét. („Gőzölögtünk / a bűzös szegénység és az árvaság // bölcsőjében – fogalmaz az Emlékezem című vers –, anyám szájában / a szavak féltek. Remegő hangja / - - - vigyázott reánk, / de kegyetlen volt - - -”) Az anya eltávozásával azután az utolsó kapaszkodó is eltűnik az életből. Apa és anya halálának tudata egyetlen nyomasztó élménnyé terebélyesedik, ami pillanatnyi enyhet sem enged az életben maradó számára. Az emlékképek mindent átható, kozmikus árvaság-érzetté állnak össze benne. (A legszebb összefoglalása a két tragikus emlékkép összefonódásának a Szélben eloldott tobozok című versben olvasható: „Tekintetemben Anyám szomorú, / elárvult arca mégis milyen szép és fiatal. / Ahogyan rávetül ifjú, törékeny termete a / falra, fölzeng szívében a keserű ének, a dal. // Siratja Apámat, siratja szegénységtől / örökölt, gyászhoz könyörgő életét. / A sors kegyetlen súlya alatt csak nézi / tehetetlenül két éhező gyermekét.”) Némi gyógyírt és menedéket legfeljebb a szabolcsi környezet otthonossága, egyszerűsége és szépsége jelenthet. A fiút pedig egész életére kihatóan az elesettek gyámolítójának, a szűkebb és tágabb értelemben vett haza védelmezőjének, az életben és a talpon maradás minden áron való akarásának, a mások iránti feltétel nélküli megértés és szeretet igenlésének elkötelezettjévé avatja. (Így fogalmaz a Csak hűség és szeretet zárlatában: „A hiányt / nem lehet megtagadni. A semmi belénk ivódik örökre, / mint a végtelen – bogarak apró lábnyomaiba. Hiába Isten, / könyörgés a homlokunkhoz feszülő éghez, nem segíthet / rajtunk senki, csak a hűség és a szeretet. Hogy voltunk / és vagyunk valakié, aki örökre a miénk: itt él a szívünkben, / minden mozdulatunkat féltve őrzi; és az utolsó napon / visszatér velünk a teremtő sírgödréhez.”) A versek írója nem véletlenül tartja fontosnak és szükségesnek – immáron költői világának kiteljesedésekor – utóbbi három kötetének hátsó borítóján, csaknem változatlan formában közzétenni lírai (ön)jellemzését. Ennek értelmében mindegyik verseskönyvében „folytatja a költő az élet-halál, a szeretet és a béke, az egyén és a közösség, a szegénység és az emberi kiszolgáltatottság, a haza és a világ kérdésköreinek boncolgatását. Szinte valamennyi versét 70 �Kutatóterület az árvaság hatja át.” Több életműre elegendő költői téma és tárgy ez. S tegyük hozzá rögtön, több költői életműre elegendő nyomasztó alkotói teher és felelősség is egyben, aminek megfelelni valóban embert próbáló „munka” és „fogcsikordulás”. De nincs, nem lehet alku, ha az ember egyszer a költészetre tette fel az életét! Hiába gyász és fájdalom, hiába árvaság- és elesettség-érzés. Költő számára az egyetlen biztos, ha keservesen elérhető, de megnyugvást egyedül adó menedék: maga a vers, maga a költészet. Hiába, úgy látszik, az érvényes szavakért valóban folyamatosan keresztre kell feszülni. Mert, igenis, „a vers tanít élni”! Érte kell nap mint nap, jobb híján s ha nincs más fogódzó, Kegyetlen fohászt mondani: „Ujjaim / görbületéhez meleg kézfogást adjatok nekem! / Érezzem ölelő karotok, hogy ki tudjam / mondani énekem. A fájdalom most / ezerszer jobban fáj, mert teljesen árva / lettem. Apám, anyám halott: ki fog / a kövekhez szólni helyettem?! Jajszóval / kapaszkodom az egyetlen fába. Vezessen / haza az éjszakába.” A vershez, a költészethez azonban rögös út vezet. Ezt a tételt Madár János pályaalakulásánál-pályaalakításánál semmi nem igazolhatja jobban. Nem sok olyan kortársi költő, lapszerkesztő, könyvkiadó, esszéista lehet ebben az országban, akinek hozzá hasonlóan, kisgyermekkorától fogva át kellett élnie az árvaság, a nélkülözés, a kitaszítottság érzését. Kevesen lehetnek azok is, akiknek nagyon korán meg kellett barátkozniuk a legkeményebb fizikai munka keservével. S még kevesebben, akik átélhették, milyen is az, amikor az emberre, lassan negyven felé járva, egyszer csak rátör a vágy, hogy a sok átélt szenvedést és keserűséget verssé, költészetté nemesítse. Madár Jánossal éppen ez történt. Ezért is van az, hogy rögtön kétszer is nekiveselkedik a költői pályának. Néhány szórványos és eseti (antológiabeli) szereplést követően, 1984-ben azonnal két önálló verseskötettel is jelentkezik. A két kötetet az évtizedek során felgyülemlett düh, indulat és elkeseredés feszíti (szét), ami mind kellő művészi megformálást kíván(na). A formai keretek azonban még nem alakultak, nem alakulhattak ki. Egyszerűen nem volt, nem lehetett rájuk idő, felkészültség és gyakorlati tapasztalat. Az már kezdettől fogva egyértelmű – az 1982-es vallomás pontosan igazolja ezt –, hogy mi az, amit világgá kellene kiáltani, az azonban egyelőre kevésbé körvonalazódik, hogy hogyan és milyen formában kellene azt tenni. A két pályakezdő kötetnek egyébként kalandos a története. Végül is ugyanabban az évben, 1984-ben jelenik meg tehát mindkettő. Az első, Szóljatok rám címmel Nyíregyházán az év tavaszán, a Tiszta szívvel füzetek negyedik darabjaként. (A kötetcím és a kötetcímet adó vers címe is így, felkiáltójel nélkül szerepel, miközben magát a verset éppen a zaklatottságot tükröző felkiáltó- és kérdőjelek uralják.) A második, Kövek szólítanak címmel a Csepel Művek Munkásotthona Olvasó Munkás Klub kiadványaként és 1983-as dátumozással, de valójában – a könyv szerkesztője, Tamási Lajos költő váratlan halála miatt – csak 1984 őszén lát napvilágot, enyhén feljavított és ma már nehezen olvasható, stencilezett formátumban. Mind küllemét, mind tartalmát tekintve mégis az időben valamelyest később megjelent füzet tekinthető valójában a 71 �Kutatóterület pályakezdő kötetnek, az időben valamelyest korábban megjelent füzet közvetlen előzményének. A Kövek szólítanak hetvenhét verset tartalmaz, a Szóljatok rám ennek csaknem a felét, mindössze harminckilencet. Az anyag szűkítése a szerző költészetének javára válik. A két kötetben, érthető módon, több átfedés is van. Mindkettőben változatlan formában szerepel az Árvább a szó, a Cipeljük álmainkat, a Hazaszédül hófehér lapokon, a Kánaán, a Kiszárad a tenger és a Szétperegnek. S mindkét kötetbe azonos vagy csaknem azonos címmel bekerülnek egyazon témának vagy műfajnak a különböző változatai (Bölcsődal; Elégia; Félek, illetve Félelem és Félni a jelent; Gyertyafény, illetve Égnek a gyertyák; Magadat találd ki, illetve Magam csak én vagyok). Az alkotói pálya alakulástörténete szempontjából azonban azok a versek a legtanulságosabbak, amelyeknek a szövegében, az azonos időbeli megjelenés ellenére, jelentős változás következik be. Négy ilyen is van: a Kiáltozhatsz, a Magnézium és alkohol, a Sodródjam veled és a Veronikon. Első két kötetével Madár János nagyon sokféle irányban indul el (egyszerre a vallomásos és a szerelmes vers, a közéleti és politikai költészet, a táj- és szerepvers irányába). Pályakezdő két kötetével kapcsolatosan azonban, mai horizontról nézve, nem is az önérték vagy a sokféleség a leglényegesebb, hanem a kettő között az alakítástechnikában, a versbeszédben bekövetkező módosulás. Esetükben, rendhagyó módon, nem az érdemel különleges figyelmet, ami bennük van, hanem ami időközben kimarad belőlük. Az említett négy versnél fontosabbnak látszik az, amit megalkotójuk új változatukból elhagyandónak ítél, mint az, amit változatlan formában meghagy bennük. A Kiáltozhatsz önostorozó szózuhatagából például, jó érzékkel, csak az első és az utolsó három sort hagyja meg. Az eredetileg is mindössze hatsoros Magnézium és alkohol című versnek még így is fölöslegesnek ítéli utolsó három sorát, joggal. A Sodródjam veled középső részének szó- és képhalmozását hagyja el, hasonló megfontolásból. Az „Adyütemre” írott szerelmi vallomásban, a Veronikonban pedig egyértelműbbé és áttekinthetőbbé teszi a sor- és mondattagolást, tompítja a képeket és a kifejezéseket. Indításként a „csontjaink” szót „ujjainkra” változtatja. A szájon sajduló irgalom helyén tömören annyit ír: „Éles kés a szánkon.” A „szelekkel szállnék, asszonyszagú / habok csókolnák testemet” funkciótlan látomásosságát egyszerűen elhagyja. A „Tilalomfa” „kinccsé” változik, a „végtelen” gyermeksírás „védtelenné” enyhül. Csak így válhat igazán szigorúvá a versvégi fájdalmas ténymegállapítás és felszólítás: „Különben, ez a csönd nem is a tiéd: / maradj mozdulatlan!, szégyenem megvigasztal.” Mindennek tudatában a Szóljatok rám kötet egyik nyitó versében már arra is vállalkozhat a szerző, hogy néhány szavas, szikár versmondatokkal versben is megfogalmazza Ars poeticáját: „Látod // tudsz egyedül is / sírni. // Félig bezúzott / verssorok mellett. // Mocsokban, / lázban. // Rímek / üvegszilánkjaitól / számonkérve // fogzománc- / létedet. // Jövendőbeli / arcodnak // egyetlen / hitét.” A gondosan a kötet közepére illesztett két kulcsversben pedig bátran vállalhatja a teljes kitárulkozást. Az elsőben 72 �Kutatóterület (Elárulom a sorsomat) azt bizonyítja, hogyan lehet a kifejezhetetlennek gondolt személyes élettragédiát néhány tőmondatba sűríteni: „Mostohám / súlyos ütései, / a tanyasi fák is / szavakká válnak. // Sorsomat kibeszélem. / Elárulom a világnak.” A másikban, a kötetcímet is adó versben pedig arra szolgáltat, mintegy önmaga számára is példát, hogyan lehet akár egyetlen verssé összefogni és összefoglalni életének és költészetének középponti problémáit és költői tárgyait (az idealizált apa- és anyakép folytonos veszélyeztetettségét, a szerelem és a gyermekkori táj otthonossága iránti sóvárgást, az árvaság nyomasztó tudatát, a magára maradottság és elveszettség érzésének nyugtalanító kérdéseit és segélykiáltásait): Nézlek. Apámat, Anyámat keresem arcodon. Imádatát a kalásztól zizegő nyárnak, gyermekkorom határtalan örömét. Ne félj! Tekintetem kardéleit nem döföm beléd. Én árva vagyok. Holtaknak legkisebb fia, ki azért kulcsolja imára kezét, hogy szeresse valaki. Emlékszem magamra. A föld húsába kemencét vájtam, leguggoltam a parányi bogárhoz, énekeltem, hangommal volt teli a táj. Mi lett belőlem? Miféle arc, szüntelen remegés? Szóljatok rám, mert elrontok mindent! Kézfogást, ölelést, éjszakák csillagragyogását. Nem én akartam! Higgyétek el szétszórt játékaimat! Vagy semmi sem volt igaz? Hajnalok ébredése, barázdák fölött hulló gyöngyszemek? Hát mi vagyok én? Megátkozva fejfák szégyenével, bemocskolva a halállal? Szóljatok rám, mert végleg elrontok valamit! Három évvel a pályakezdő két kötet megjelenése után Madár János különleges lehetőséget kap a Szépirodalmi Könyvkiadótól, hogy költőként a szélesebb olvasóközönség előtt is bemutatkozzék. Új kötete, nagy valószínűséggel ezzel magyarázható módon, ismét a teljes megmutatkozni vágyás, a korláttalan közlésvágy jegyében készül. Több mint száz új verset tartalmaz! Így lesz törvényszerűen első pályaszakaszának egyszerre összefoglalása és lezárulása is. A kivételes alkalom nagyszerű lehetőséget teremt az eddig elért eredmények összegezésére, ugyanakkor az összegezés szükségszerűen figyelmeztet az önismétlés veszélyére, a megkezdett út változatlan formában történő további folytathatatlanságára. Az új kötet a megelőzőből mindössze a kötetcímet is adó verset veszi át, afféle mottóként, mintaként vagy iránymutatásként. Mintha nem más akarna lenni, mint a Szóljatok rám című vers végtelen variációsora. Mintha példák sorával azt 73 �Kutatóterület kívánná bizonyítani, hogy a megidézett kulcsvers a költő számára a régóta keresett legalkalmasabb formai keret megtalálását jelentené. A Madár Jánosféle vers jobbára egy-két szóból álló tételmondattal indít, ami egy fogalom, egy cselekvés megnevezése, s amit egy-két újabb rövid tételmondat követ, kiegészítésként, magyarázatként, elvonatkoztatásként. „Füst. Kéményekre kitűzött lobogó / leng a szélben. Véredbe ölöm magamat. / Véredbe ölöm magamat.” – ezek a kötetcím-adó vers kezdő sorai. Közvetlenül ezután jön az Oltalmaztassunk hasonló indítása: „Szájukból kihull az idő. Szájukból kihullnak az ínysorvadásos évek. Oldozz fel engem, / jó Anyám!” A Dante poklában a tételmondatot vagy a fogalommegnevezést követően szintén azonnal felszólításra vált: „Vétkeim. Csillagra fölfénylő szavak, / ti segítsetek!” S hasonlóképpen, a szavak (a dal, az ének) megszólalására és megszólaltatására buzdít a Március sebezzen kezdése is: „Tűz, tűz, Nap heve éget: áldjon meg téged / a zivatar! dalt fakasszanak / liliom-zengő ágak –” A Morzsányi csönd pedig már a kezdet kezdetén világossá teszi fő célkitűzését, mégpedig azt, hogy az „ének” többé ne „beomlott ütem” legyen: „Meghajlik páragőzben, összeszennyezi / maszatos homlokát – az ének / beomlott ütem. Romok halmazában, / szelektől szédülő szélben: szavak, szavak”. A szavak (a dal, az ének) megszólalásának és megszólaltatásának legfőbb tárgya (témája, tétje, érintettje) több esetben már a vers címében megneveztetik: Iderajzollak Anyámhoz; Ne sírj, Anyám! Nagyapámhoz; Anna-vers. Ha ott nem, akkor csupa nagybetűvel kiemelkedik a versszövegből: „Miénk a csönd, / miénk a dal!, áldjon meg téged a zivatar! – / kokárda-március sebezze szádat!, / vérben is, lázban is / megleled HAZÁDAT” (Március sebezzen); „Törvény lesz / a szétszéledt beszéd. Dicsértessék, / dicsértessék a SZERELEM.” (Megőrizni a fényt); „a menedék nem ad szabadságot, / asztalomhoz hiába ül a jövő, / ha nem tudom HOLTAPÁM nevét – csöndtől kormozódom.” (Csöndtől kormozódom). Esetleg éppen hiányként jelenik meg ilyen hangsúlyos módon: „Emlékezem. Nagyapám csontmély mozdulatára, / a jégszálkás hajnalokra, mikor árvaságunkat / kicsapták SENKI szigetére.” (A szégyen istenei); „Bűnhődünk a harmadik / napon. Kristálykék szavainkat elfeledjük, / szemgolyók csikordulnak a SEMMIBE. Fáj az isten!” (A némaság lüktetése). De még az a végletes megoldás is előfordul, hogy a költő saját magát (és nevét) emeli, kassáki hetykeséggel a vers centrumába: „Csak üvegablak mögül fölegyenesedett / a lélek, telefonkönyvből / kikereste a nevedet. Madár János / én vagyok, naftalinszagú lépteimmel. Megmaradj hát énnekem!, / mert játszótársat a csillagon / nem találok. Iderajzollak / Anyámhoz, vigyázz a két kezére!” (Iderajzollak Anyámhoz). A szavak (a dal, az ének) fakasztására szóló verskezdeti indítással és a vers centrumába hangsúlyos módon belehelyezett legfőbb költői tárgy (téma, tét, érintett) megnevezésével és meghatározásával minden adott ahhoz, hogy erre a gondosan megkonstruált „verstengelyre” azután szinte gáttalanul mindenféle tudattartalom (személyes emlékkép, politikai hitvallás, mitológiai vagy bibliai vonatkozás, merész asszociációsor, kép- és szózuhatag, szó-, mondat és motívumismétlés) rárakódjék. Álljon 74 �Kutatóterület itt példaként, a kínálkozó számtalanból egyetlen egy a kötet elejéről. A vers címe: Szaporázza a szégyen. Így kezdődik: „Énekelnek. Dobhártyákra feszítik / a kozmikus éjszakát. Képzeletem – életre, / halálra kifent ima. Sirálymegriadt bibliám.” Kik énekelnek? Valójában mindegy is. A lényeg, hogy „sirály-megriadt bibliámként” magam élhetem és énekelhetem meg ezt az éneket. S érkezik is a megszokott buzdító felszólítás erre a különös éneklésre: „Költözz a lángok mögé! Tűzpiros káromkodások / rejtsék el arcodat!” A vers centrumába ezúttal maga a meg- és felszólított kerül, aki egy közösség képviseletét veszi magára súlyos teherként: „Hiába tanulsz / holnapul. Hiába rejted nyelved alá / a még magyar köveket. Vétkezel. Vétkezel. / Pántlikás istenünket szaporázza a szégyen, / önmagukért-szomorú csillagok. Fényükben létezel, / fényükben létezel.” A vershelyzetre és tárgymegjelölésre azután egy ezredévnyi szenvedés és kín képei zúdulnak: „Kijutnak az ezerévnyi / botladozásból – nem értik meg fölemelt kezedet. / Ujjaid félholdjain a fényt. Mivégre, hogy / tetszésnyilvánítások tenyésznek körülötted, / elélünk a diszharmónián? – némán és mozdulatlan / rajzolódik a süket idő. Észre sem veszed. / Engem nem lehet kitagadni az áhított csöndből: / a szavak. Égetnek bölcsőt, temetőt, / belelapoznak a visszavonhatatlan szélbe. Hiába. / Hiába kezem a csontfehér szerszámokon. / Higgye el az ember csöndtőlesetlen létezését! / Megfellebbezhetetlen kísértéseit a szájnak! – / Ámen.” Nem, ezt nem lehet fokozni! Ez a retorizáltságnak olyan foka, amelyet nem lehet felülmúlni. Olyan ember léthelyzetének megszólaltatása, aki csak az alkalomra vár(t), hogy az évek során benne felgyülemlett feszültséget valamilyen formában kiadhassa önmagából. Egyszer, s úgy hiszi, mindenkorra. Ha úgy adódik, ima, fohász vagy vers, ha úgy adódik, egyszerre mindegyik formájában. S ha sikerül kiadnia magából, úgy érzi, megkönnyebbül és megtisztul. Azután megnyugszik. És elhallgat. Madár János a Rovátkált énekeddel után két évtizedig nem jelentkezik újabb kötettel. Egyszerűen fogja magát, s eltemeti magában a költőt. Pályaalakítása ezzel a sokak számára váratlan tettével nemcsak azért nevezhető különlegesnek, mert ő maga késlelteti a kezdetét, hanem azért is, mert amikor érzékeli annak megrekedését, nem erőszakolja azt tovább. Csak akkor szólal meg újra, amikor elegendő erőt és késztetést érez magában a folytatásra. 2007-ben, több nógrádi település és magánszemély támogatásával vékonyka füzetet jelentet meg, Gyanútlan világ címmel. Pontosan húsz esztendővel előző kötetének megjelenése után! (El)hallgatását többen magyarázták közéleti és irodalomszervezői szerepvállalásával, ez irányú teendőinek a megszaporodásával. Kétségtelen tény, hogy a nyolcvanas évek második felétől, önkormányzati képviselőként tevékeny részt vállal szűkebb pátriája mindennapos gondjainak megoldásában. Aláírásgyűjtő akciójának köszönhető például, hogy Nyíregyházán a mai Városi Galéria nem kerül lebontásra és illetéktelen kezekbe. Folyamatosan helytörténeti gyűjtéseket végez Anarcson, Balkányban, Kótajban, Szabolcsban és Szakolyban. Balkányról, Szabolcsról és Szakolyról társszerzőként 75 �Kutatóterület antológiát is összeállít. Kótajban létrehozza a Galambos Lajos Irodalmi Emlékházat. Mindent elkövet annak érdekében, hogy elhunyt írók hagyatéka érdemüknek megfelelő gondozásban és megbecsülésben részesüljön. Megalapítója a Szabolcs Alapítványnak, mely idős és szociálisan rászoruló írók, költők, művészek segítését szolgálja. Széles körű, több régiót érintő irodalompártoló tevékenységet is folytat. Dolgozik a Hazafias Népfront olvasótábori bizottságában, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei írócsoport titkáraként, a nyíregyházi Irodalmi Presszó főszervezőjeként. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat megyei szervezetének és nyári olvasótáboroknak a rendszeres előadója. Közben Nyírbogdányban óraadóként irodalmat tanít, a nyíregyházi rádiónál külső munkatársként riportokat készít, s kapcsolódó munkaként egyik szervezője az írókat, színészeket, képzőművészeket bemutató Pódium sorozatnak a Móricz Zsigmond Színházban. Megalapítja és évtizedek óta szervezi a Váci Mihály Irodalmi Kört, valamint a pályakezdő és a már nevet szerzett alkotóknak egyaránt helyet adó Szabolcsi Írótábort. Vezeti a Bátonyterenyei Írók Körét, a Megyei Versmondók Körét és a Szorospataki Írótábort. Aktívan részt vesz a Szokolyért Baráti Kör, a Kazinczy Ferenc Társaság, a Czóbel Minka Társaság és a Muravidék Kulturális Egyesület munkájában. A Kazinczy Ferenc Társaság képviseletében nyírbogdányi tagozatot alapít, mely szervezet anyanyelvi konferenciákat, tanácskozásokat, nyelvhelyességi rendezvényeket tart, és felkészíti a helyi és a környékbeli gyermekeket a szavalóversenyekre. Ennek a tevékenységnek a keretében jön létre a nyírbogdányi iskolában helytörténeti gyűjtemény, és kerül az iskola aulájába egy Kazinczy-dombormű. Folyamatosan szerkeszti a Keresztút, a Kölcsey Népe, a Szabolcs és a Szenke című önkormányzati lapokat. 1991-ben megalapítja a Rím Könyvkiadót és nyomdát. A Kelet Felől című irodalmi és művészeti folyóirat alapító főszerkesztője. Mindegyik tisztsége és választott tevékenységi formája csakis feltétlen elismerést érdemel. Köteteinek hátoldalán szereplő rövid életrajzaiban méltán ott a helyük. Hiányzó verseit azonban nem pótolhatják. A verseknek ugyanis az a természetük, hogy előbb vagy utóbb, de meg kell születniük. Nem szabad sem siettetni, sem hátráltatni a megszületésüket. Amikor az idő azt kívánja, akkor viszont szabadjára kell engedni őket. Akár két évtizednyi hallgatás után is. Ennek a pillanatnak az elérkezését maga a költő tudja a legjobban megítélni. Madár János 2007-ben látja elérkezettnek a pillanatot az ismételt megszólalásra. Előbb akkor sem feltétlenül költői, mint inkább emberi, baráti és tisztelgő megfontolásból. Úgy érzi, kötetben is közzé kell tennie a Nagy Gáspár halálára, a Czóbel Minka emlékére és a Fábián Zoltán emlékére, valamint a magyar nyelv védelmében Kazinczy Ferenchez írott költeményeit s a Petőfit és Kazinczyt megszólító Kácsárdi töredékeket („Itt járt Petőfi, Kazinczy. / Szóltak pirosat, fehéret, zöldet. / Az Isten áldja meg / - - - ezt a földet.”). S nyilván úgy érzi, két újabb, időközben megszületett vers-gyöngyszemének is kötetben végre a helye. A minden bizonnyal idejekorán megszületett Végrendelet természetesen a kötet végére kerül: „Áthajolva a szavakon, / 76 �Kutatóterület csönddé fogalmazódik a lélek. / Árnyékod csobban csak / belé. Templomaid // már világra tárhatod, / gombostűre szúrt kövek / holdfénye világít. Lepkék / halotti tánca.” A Visszafénylenek a kötet nyitó verse lesz. Magában foglalva élet és pálya minden meghatározó mozzanatát: a kérges öklű nagyapát, a szeretett anyát és apát, a gyermekkor visszfényes napsugarait, az állandó nélkülözés és a tiszta hit időtlen valóságosságát: Visszafénylenek régi tavaszok, gyermekkorommal kékellő egek. Minden fényt és csillagot szülőföldem arcáról ismerek. Emlékeimben élnek örökre, őrzik őseim hű szegénységét. Fáj nagyapám kérges ökle, s a nélkülözéstől tengődő lét. Imát könyörögve, kifosztva, éhen, a kő rongyokba csavart súlya alatt. Nyomortól sebzett fejfák tövében Krisztusunk fekszik hanyatt. Kidőlt házfalak, romok hirdetik, jelzik a mészfehér, fénylő időt. Hogy élt itt egyszer a tiszta hit, melyben fölénk hajolva látom őt. Anyám szemében ifjú tűz: csillagtól fénylő végtelen elem. Kihűlt játékaimhoz tenger űz, bölcsőm sírhelye már történelem. A vers pontosan jelzi a számvetés igényét. Életben és költészetben egyaránt. Számot kell vetni az elmúlt évtizedek eredményeivel és kudarcaival, örömeivel és bánataival. Könyörtelenül. Madár János legutóbbi két kötete (Hullong az idő, 2008; Gyöngyök lélegzete, 2010) a legjobb bizonyság rá, hogy ehhez az emberi és költői számvetéshez, a hosszú hallgatás után mind lélekben, mind felkészültségben a költő késznek érzi magát. Elegendő erőt és elszánást érez magában ahhoz, hogy megformálja második nagy alkotói korszakát. Első pályaszakaszának nagy dilemmája az volt, hogy látásmódját és beszédmódját nem minden esetben sikerült összhangba hoznia. A megtalált, érzelmek és gondolatok, képek és szavak parttalan áramoltatását lehetővé tevő alapvető versmodellje önmagában is ellene szegült érzés és gondolat, kép és szó megzabolázásának. Az élet kaotikussága és feszültséggel telisége 77 �Kutatóterület ellene szólt a költészet rendezettség igényének. Ezért is kellett hosszú időre elhallgatnia. Az elhallgatást követően megjelentetett vékonyka kötet már látás- és beszédmód összhangjának megteremtését ígérte. Kimondva kimondatlanul arról tanúskodott, hogy az élet kaotikussága és feszültsége már nem lehet akadályozója többé a költői megformálásnak. S lám, a forma is azonnal egyszerűbbé, rendezettebbé vált. A költő rálelt az alkatához és közlendőjéhez sokkal jobban illő, négysoros, rímes, szakaszokra tagolódó versformára. Azt töltötte meg az évek során a maga számára kialakított magánmitológiájának elemeivel. Madár János költői világának megvannak s mindig is megvoltak a maga kitüntetett tárgyai (témája, tétje, érintettje), megvannak s mindig is megvoltak a maga kitüntetett szóképei, szavai és fogalmai. Kitüntetett költői tárgyai: haza és otthon, anya és apa, szeretet és szerelem, élet és halál, ének és dal. Kitüntetett szavai és fogalmai: csillag és fény, nap és hold, messziség és szelídség, föld és rög, fejfa és gyász. Eddigi köteteiben hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Legutóbbi két kötetének nagy alkotói feladata: a kettő összhangjának megteremtése. Mondják: élet és irodalom független és függetleníthető egymástól. Költő éli a maga hétköznapi életét, azután egy révült pillanatában megírja a maga éppen esedékes költeményét. Költők a megmondhatói, hogy ez a valóságban nem így működik. Személyes élet és személyes irodalom nem független, nem függetleníthető egymástól. A kettő át- és átjárja egymást. A kettő egymásnak kitett, egymásra vonatkoztatott. Madár János akkor tudott rendet teremteni költészetében, amikor rendet tudott teremteni az életében. Verseiből legalábbis ez olvasható ki. Látszólag semmi nem változott. Ugyanazok a költői tárgyak, a kitüntetett szavak és fogalmak nála, mint amelyek korábban is voltak. Egy egész listát lehetne összeállítani eddigi köteteinek azokból a verseiből, amelyeknek legfőbb tárgya a haza és az otthon veszélyeztetettsége, az elvesztett anya és apa hiánya, a szeretet és a szerelem mindenek előtti és mindenek feletti óhajtása, az élet akarása és a halál közeledte miatti aggodalom. S még bőségesebb lehetne az a lista, amely azokat a verssorokat tartalmazná, amelyek a hangsúlyos költői tárgyakat a kitüntetett szavakkal és fogalmakkal jelenítik meg. Madár Jánosnak talán nincs is olyan verse, amelyben a csillag és a fény, a nap és a hold (hol kis-, hol nagybetűs alakváltozatban), a messziség és a szelídség (utóbbi hol főnévként, hol jelzőként), a kő és a rög vagy a fejfa és a gyász szavak ne szerepelnének. Az elmúlt évek és évtizedek alatt egyfajta magánmitológiát és magánszótárt teremtett a maga számára. Költészetének befogadása és értékelése is annak függvénye, hogy az olvasó hajlandó-e ezt a magánmitológiát elfogadni, a magánszótár nyelvét a magáévá tenni. Ha elfogadja ezt a költő által teremtett belső szabályrendszert, akkor nagy élvezetét lelheti a versekben. Ha már a kezdet kezdetén bosszantja az állandó ismétlődés, akkor még a számára tetsző verseket is nagyon gyorsan és nagyon határozottan el fogja utasítani. Ne kerteljünk: Madár János utóbbi két kötetének versei idilli versek. Ha mindvégig át is lengi őket a halálközelség vagy a szerelem elmúlásának 78 �Kutatóterület félelme. A versek írója jelenleg, láthatóan és érezhetően, békességben van mind önmagával, mind a környező világgal. Ennek a békességnek az eléréséért küzdött és szenvedett egy életen át. Most joggal érezheti úgy, hogy végre révbe ért. Két kötetét azért állítja össze, mert méltó módon és minden alkotói készségét latba vetve meg kívánja örökíteni az elveszített apa és a meglelt kedves alakját. Ír tehát egy „emlékkönyvet” és egy „szerelmeskönyvet”. Közel azonos terjedelemben, kemény fedéllel, szép kivitelben. Nyíltan, őszintén, szívből jövően és szívhez szólóan. Akinek van hozzá szíve, azt meg kell, hogy érintse. Aki az efféle érzelmekre nem fogékony, az nyilván átlapozza a két könyvet, s nem mélyed el különösebben bennük. Akit azonban a formai vagy szakmai finomságok is érdekelnek, az azért nyilván azt is észreveszi, hogy a két kötetben a szerző kétfajta (tehát kétszer kétfajta) verselési mód merész ötvözésére is vállalkozik. Ezáltal szinte észrevétlenül egyszerre oldja és változatosabbá is teszi hangvételének egyneműségét és monotóniáját. Az „emlékkötetben”, akár egyetlen oldalpáron feldolgozza ugyanazt a témát makámaszerű ritmikus prózában (ha tetszik, szabadversben) és az időközben felfedezett és magáévá tett hagyományos, szakozott formában. A „szerelmeskötetben” a négysoros, rímes formát rendre egy olyan, teljesen egyedi versformával élénkíti, amely három sorból áll (a címből, egy rövidebb és egy hosszabb, egymással rímelő sorból), s versfüzért alkot. Örömteli dolog olyan költő könyveit olvasni, aki maga is szerkesztő. Akárhogyan is van, akármennyire elfogult is a maga költeményeivel, a költőszerkesztő mégis képes saját verseit is picit külső szemmel nézni. Képes azokat adott esetben nemcsak önmagukban, hanem tervezett kötetének részeként is megítélni. Madár János legutóbbi két verseskönyvéből nem érdemes egyegy verset önkényesen kiemelni, mert mindegyik a maga helyén tölti be az általa elképzelt funkciót; összességükben váltják ki az általa elképzelt hatást. Egy versével talán mégis érdemes kivételt tenni. Ez a Hullong az idő kötet címadó verse, mely életútnak és költői pályának az összegezését jelenti, s pontosan illeszkedik a Szóljatok rám és a Visszafénylenek által fémjelzett, talán legfontosabb költői vonulathoz. Egyébként nem szokás a kötetcímadó verset rögtön nyitó versként szerepeltetni. Ez a vers mégis a kötet élére kívánkozott és került. Mindenféle szempontból indokoltan. Ez a vers élet és életmű egyik legkiemelkedőbb és egyik legjellemzőbb darabja: Ki hagyta rám ezt a földet, a hófehér csontoktól fekete tájat, hogy szívemhez ér a csönd, lélegzetvételnyi alázat?! Mintha nyelvemet vágták volna ki, úgy nyomorítja lelkemet a szégyen, a bennem élősködő gyász, romló anyagba falazott éden. 79 �Kutatóterület Nincs menekvés, gyertyák remegő fényében siratom gyermekkorom; kitárt tenyeremre, könyörgő kőre – mint a tiszta hó – száll a korom. Hullong lassan az idő, és a fejfák süppedő szememtől áznak; fölissza a szétszórt rögöket a vér, gyökerek zsolozsmáznak. Imára kulcsolom szépen a kezemet, tekintetem fölemelem az égig, nyugodjanak békében szívem alatt az éjszakák végezetéig. Madár János köteteinek hátoldalán rendre szerepel egy ígéret, hogy Kettészelt ének címmel a Belvárosi Könyvkiadó hamarosan megjelenteti válogatott verseinek gyűjteményét. Összegező kötetében, ennek az elszánásnak a jegyében, a záró vers (Fekete gyöngyök) záró versszaka a következőképpen is hangzik: „mivé leszünk / az éh-halál szótlanságban, / ha kettészelt énekünk / szájunkba hamvad?” Minden erőfeszítés és elszánás az ének kettészeltségének és szájba hamvadásának megszüntetését célozza. Mintha a költő elérkezettnek látná az időt arra, hogy végre teljes nyíltsággal, pőrére vetkezetten megmutatkozzék a külvilág előtt. Minden erényével, érdemével és minden hiányával, hiányosságával együtt. Tervének megvalósulása-megvalósítása mégsem sikerülhet, minden bizonnyal elsősorban a kiadó legendás vezetőjének, Mezei Andrásnak a váratlan halála miatt. A tervet azonban, ennek ellenére, nem szabadna végképp elvetni. Madár János költői pályája most éppen annál a szakaszánál tart, amikor egy gondosan megszerkesztett válogatáskötettel „kettészelt énekei” pontosan egymáshoz illeszthetőek volnának. 80 �Találkozási pontok Nyelv, szerep, család Beszélgetés Gréczi-Zsoldos Enikővel NAGY CSILLA Gréczi-Zsoldos Enikő nyelvész, a Miskolci Egyetem Magyar Nyelvés Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa, irodalmi kritikák, irodalomtörténeti tárgyú tanulmányok szerzője. Kulturális tevékenységéért a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet 2012-ben Balassi Bálint díjjal tüntette ki. Gréczi-Zsoldos Enikővel irodalomról, nyelvhasználatról, családi kötődésekről beszélgettünk. – Salgótarjánban élsz, Miskolcon dolgozol, hetente ingázol a két város között. Úgy tudom, az utazás, a költözés meghatározta a gyerekkorodat. – Eseménydús, nagyon boldog gyerekkorom volt. Az Őrség szívében voltam kisgyermek. Körmenden születtem, de Kisrákost tekintem a szülőfalumnak, ahol néhány évig éltem. Később édesapám Pankaszon kapott munkát, úgyhogy oda költözött a család. Néhány év múlva Nógrádba sodort minket az élet: édesapám ekkor Karancsságon helyezkedett el, Szalmatercsen éltünk. Bár nagyon messzire kerültünk az Őrségtől, ez a vidék sem volt idegen: édesanyám salgóbányai születésű, visszavágyott ide. Otthon több ezer könyv vett körbe, édesapám legfőbb hobbija a könyvgyűjtés és olvasás, ez a tevékenység számára a hétköznapok része. Annak ellenére, hogy mindig volt földünk és állataink, és ezáltal rengeteg munkánk is, a szüleim diplomás, értéktisztelő emberek lévén mindig szakítottak időt a művelődésre. A szeretetteljes családi háttér nemcsak biztonságot adott nekem, hanem nagyon színes világot is jelentett. Az irodalmi élettel is egészen korán kapcsolatba kerültem: édesapám vitt magával különböző irodalmi rendezvényekre, Balassagyarmaton gimnazistaként ismertem meg például Csikász Istvánt, a város kulturális életének akkor meghatározó személyiségét. A Csikász köré tömörülő irodalmi színpaddal együtt sokszor léptem fel versmondóként. Szép emlékem, hogy egyszer Jobbágy Károly költő születésnapján mondtam verset. A család mellett meghatározó élményt jelentett számomra az iskola: 81 �Találkozási pontok Pankasz után Karancsságon folytattam az általános iskolát, szinte egy nagy családban éltük itt a mindennapjainkat, nagyon jó tanárokkal, akiktől mintát kaptam: ezért van, hogy mindig is pedagógusnak készültem. Édesanyám gyönyörű hangján gyakran énekelt, én is közel álltam a zenéhez, zongoráztam, ezért a balassagyarmati „Szántó” (a mostani Szent-Györgyi Albert Gimnázium és Szakközépiskola) ének-zene tagozatán tanultam tovább. Holecz Imréné tanárnő, kedves magyartanárom tudatosan készített engem a magyartanári pályára, anyanyelvápoló versenyekkel, Kazinczy-versenyekkel, fokozatos terheléssel, kreatív feladatokkal. A módszertani következetességet, a megfontolt tehetséggondozást, amit alkalmazott, korábban gimnáziumi, most egyetemi tanárként én is igyekszem megvalósítani, biztatom tanítványaimat az irodalom, a kultúra szeretetére, az anyanyelv ápolására, ahogy annak idején engem is biztattak. – Milyen szerepe, jelentősége, létjogosultsága van manapság a nyelvművelésnek? – Az utóbbi évtizedekben a nyelvművelésre vonatkozóan kétféle koncepció alakult ki. Az egyetemen szociolingvisztikát is tanítok, ezért rokonszenvezek azzal az állásponttal, hogy a nyelv heterogén rendszer, nyelvváltozatok alkotják, s ezek mindegyikének megvan a maga normája. Gyakran idézem a hallgatóimnak is Kontra Miklós megállapítását, amely szerint nyelv tulajdonképpen nincs, csak nyelvhasználók vannak. Azaz az elvont szabályrendszert a hétköznapokban mindig felülírja, háttérbe szorítja az aktuális megszólalás, és a nyelv fejlődése akkor természetes, ha a nyelvhasználat, a nyelv használói alakítják a szabályokat. A nyelvművelők ezzel szemben azt vallják, a nyelv szabályozott és szabályozandó rendszer, a nyelvhasználóknak szükségük van arra, hogy bizonyos norma szerint kommunikáljanak. Nyelvművelő is vagyok, Kazinczy-érmem van, az egyetemen rendszeresen szervezek nyelvművelő versenyeket, tagja vagyok az Anyanyelvápolók Szövetségének, az Édes Anyanyelvünk folyóiratban publikálok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy híve vagyok a nyelv szabályok által történő homogenizálásának. Fontos tudatosítani, hogy van egy mintaként jelenlévő akadémiai nyelvtanunk, amely a művelt köznyelv normája, ám számot kell vetni a szociolektusok, dialektusok, egyéni nyelvváltozatok biztosította nyelvi sokszínűséggel is. – A szociolingvisztika mellett a szakterületed a dialektológia. – Tulajdonképpen a két terület nem válik el élesen egymástól. Az ELTE-n szereztem PhD fokozatot, a témavezetőm Kiss Jenő professzor volt, a magyar szociolingvisztika egyik legjelentősebb és legelső hazai képviselője. Kiss Jenő maga is nyelvjáráskutatással foglalkozott, a szempontrendszere ötvözi a két tudományág problematikáját. Másrészt személyes érdeklődésem is összekapcsolja a két tudományterületet: a legtöbb ember élete során sokféle társadalmi réteggel (ezáltal szociolektussal) kerül kapcsolatba, én viszont olyan szerencsés vagyok, hogy többféle dialektussal is közvetlen módon érintkeztem. Számomra a nyugat-dunántúli nyelvjárás jelentette a 82 �Találkozási pontok vernakuláris, elsődleges nyelvhasználatot, az a nyolc év, amit az Őrségben töltöttem, lehetővé tette, hogy még palóc vidéken is sokáig őrizzem bizonyos jegyeit. Szalmatercsen ismertem meg a palóc nyelvjárást, és gyerekként nagyon izgalmas volt felismerni, mekkora különbség van két, egymástól 400 km-re élő népcsoport beszédmódja között. Megtapasztaltam a (nem feltétlenül negatív előjelű) nyelvi előítélet jelenségét is: az én nyelvjárásom óhatatlanul idegennek hatott a nógrádi közegben, ahogy számomra is idegenként hatott az új környezetem nyelvjárása – ezt érzékeltem, annak ellenére, hogy nagyon kedvesek, barátságosak, szívélyesek voltak az itteni emberek. Azóta persze tudom, hogy a nyelvi attitűdünk alapvetően mindig előítéleteket eredményez, óhatatlanul mindenkit megítélünk a nyelvhasználata alapján, pozitívan, negatívan, vagy értéksemlegesen. Valójában egészen kicsi koromtól természetes élethelyzetként éltem meg, hogy körül vagyok véve nyelvjárási beszélőkkel, és hogy engem ez érdekel. Holeczné tanárnőnek köszönhető az első ilyen témájú dolgozatom is: egy OKTV (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny) kapcsán ráirányította a figyelmemet arra, hogy a saját „anyanyelvi önéletrajzom” mennyire érdekes. A geolingvisztikai kutatócsoport munkatársaként a közelben, Karancslapujtőn végeztem nyelvjáráskutatást. A végső cél informatív digitális térképek létrehozása a magyar nyelvterület minden nyelvjárási régiójában, jelenleg a feldolgozás fázisában tart a program. – Az irodalmi kutatásaidban is elsősorban a nyelvhasználat módja érdekel? – Érdekel az irodalmi nyelvhasználat, nemrég például egy női irodalomról szóló beszélgetést moderáltam. Nagyon érdekesnek találom a témát, vallom, hogy férfiként és nőként szocializálódunk, és ennek nyelvi, nyelvhasználatot érintő következményei is vannak. A legutóbbi könyvem (Gréczi-Zsoldos Enikő: „retortán át bocsájtani”. Harsányi Zsoltnak a Madách-regény megírását megelőző levelezése. Salgótarján, Polar Stúdió, 2012 – A szerk.) azonban egész más, azért született, mert a salgótarjáni levéltárban rátaláltam egy érdekes anyagra, és úgy gondoltam, ez a Madách iránt érdeklődő szélesebb közönség részére hasznos lehet. Nem vagyok Madách-kutató, a könyv ismeretterjesztő jellegű. A hagyományőrzők, lokálpatrióták számára adalék, hiszen Harsányi Zsolt íróként közelít Madách alakjához, és ez mindenképp figyelemre méltó. Rám mindig is jellemző volt a hagyományokhoz való kötődés, amit otthonról, a családból hozok – azt hiszem, minden munkám, kutatásom az értékek megőrzésére irányul. (Salgótarján, 2012. június 11.) 83 �Kép-tér Az ezerarcú hős fuzionista portréi Ázbej Kristóf képzőművész visszatér/t GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR A különböző utak olykor átfedik, keresztezik egymást, gazdagítják a formát: a mű, és a hozzá vezető út – látszólagos ellentétpárok; a mű önálló életet él, függetlenedik az alkotó(k)tól. Felfedezés – megannyi sorstörténet. Az örmény gyökerű Ázbej Kristóf is belekerült a „forgatagba”… Párizs a találkozások városa: a nemzeti kultúrák keveredésének elkerülhetetlen színtere. Párizs – olvasztótégely. Belemerülés. Az utcán, a forgatagban, nem szellemekkel, hanem eleven lényekkel találkoz(hat)unk. Elmerülni, kiválni. Sodródás, elkalandozás, az önveszejtés határáig – vagy még tovább... Stációk. A nyolcvanas évek végén, amikor épp’ Párizsban láttam az előbbre lépés, a felemelkedés lehetőségét, de a rendszerváltozás „szele” haza sodort: ma már tudom, ez volt az igazi kaland; s látom, hogy a honvágy, a hazai (el) ismertség az – egykor irigyelt, csodált – „emigránsokat” is visszatéríti a kiindulópontra. Gyökereinket keressük? – Miközben újra és újra elindulunk, el, kalandozunk; Párizs: elmerülni újra, meg újra. Ázbej Kristóf is végig jár(hat)ta ezt az utat; egyénisége, egyéni látásmódja napjainkban is kiemeli az alkotók hosszú sorából; önmagát meg is különbözteti – látásmódja, nyelvezete a montázstechnika alapjaiból táplálkozik –, a szintézisre épülő új formanyelvnek, képzőművészeti irányzatnak nevet is adott: „fúzionizmus”… Emlékszem, hogy a magyarországi rendszerváltozás szüleimet is elbizonytalanította; jó apámban előhozta az ’56-os emlékképeket. Ezért azt javasolta az egyik rövid telefonbeszélgetésünk alkalmával, hogy maradjak Párizsban. Tudta, van munkám, s az egyik barátomnál, Galgóczi Róbert üvegszobrásznál (Gentilly-ban) lakom – biztonságban vagyok. Egy ’56-os magyar egy építési vállalkozónál dolgoz(hat)tam; a magyarok valamiért ebben a szakmában jeleskedtek, sokan meg is gazdagodtak. Bizsu nem tartozott a jómódúak közé, de nagy szíve volt. – Ha megérkeztem, mindig 84 �Kép-tér adott munkát; így néhány hét alatt megkereshettem azt a pénzt, amiből Magyarországon egy évig is kihúzhattam – szabadon úszhattam, lapokat alapíthattam. Majd ismét Párizsban kalandoztam. (Ez persze sokakat idegesített. – Miből él? – firtatták.) Természetesen tudjuk, a szó elsodor, szerepekbe ragad, ellened fordul, csapdákat rak eléd, elém, elénk… – Nem tehetünk úgy, hogy nem tudjuk: „a cselekvés útja megnyílhat, vagy elzárulhat...” Az egyik párizsi „kirándulásom” izgalmasan indult, megérkezésemkor tudtam meg, hogy nincs szállásom, Robi kivágta magát – „megoldjuk…” –, és elvitt Ázbej Kristófhoz Bagneux-be; megjegyezte, néhány nap múlva jelentkezik, majd elsietett, de azon a nyáron már nem találkoztunk. Kristófnál ragadtam, maradtam – a Musée X-Point-Zero lakója lettem/voltam. Közben persze – reggel nyolctól, délután ötig – Párizsban dolgoztam, falat csiszoltam, festettem, jóformán csak aludni jártam Bagneux-be; mégis sokat láttam: sodródás, elkalandozás, elmerülni és kiválni… Új élmények, új arcok. Ez a történet ma már kultúrtörténeti jelentőséggel, töltéssel is bír. Akkor csupán egy jó ötletnek tűnt, hogy Kristóf postaládáján egy „Musee X-Point-0” felirat volt olvasható, és a földszinti két szobás lakás falait egybefüggő óriáskollázs fedte… – ráadásul a Mű (akkor, majd 25 esztendeje) még növésben volt. Izgalmassá az tette, hogy egyes elemei önálló töltéssel bírtak, megidézték a valóságot. A kép rétegei elmélyítették a látnivalót, értelmet adva az anyagok halmazának. Az újabb elemek révén az alkotás terjeszkedni kezdett a „lakásban” és – megváltoztatta a környezetet – önálló életre kelt: új dimenzió/k. Időközben ötven négyzetméteresre nőtt „időkapszula” – a tervek szerint – szintén hazaköltözik. Ázbej Kristóf képzőművész visszatér/t: Az ezerarcú hős fuzionista portréi (The Fusionist Portraits of the Hero with a Thousand Faces) címmel mutatja be digitális technikával készített férfi és női arcképeit Magyarországon (például: Budapesten, Salgótarjánban) vagy Szlovéniában (Lendván, a Hegyvidéki távlatok című csoportos kiállítás keretében). Az emberi kaland fontos, feladat az emlékezés, az emlékeztetés: a kultúrák közti párbeszéd, egymás megértése – vannak közös értékeink; ott voltunk, ott vagyunk a nemzetközi élvonalban. Ázbej Kristóf évtizedekig dolgozott azon, hogy létrehozzon egy alapvetően új formanyelvet. Felismerte és integrálta a digitális világ határtalan eszköztárát is. Úgy tűnik, fáradozása nem volt hiába való. Csáji Attila képzőművész, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke is elismerően fogadta/méltatta (a budapesti Tat Galériában) az ezerarcú hős fuzionista portréit: „...olyan művészt ismertem meg Kristófban, akiben együtt él egy mély emberi érzékenység, az új mediális kutatások iránti nyitottság és a kultúrának az a felfogása, ami velem is rokon. Itt állunk Ázbej Kristóf tárlatán, melyen arcok sokasága néz ránk, arcok gyűrűjébe kerülünk, s az egyes arcok mögött újabb portrék bukkannak fel, az átértelmezés bódító gazdagságában.” 85 �Kép-tér Ébredj fel, és küzdj az álmodért. A kihívást vállalnunk kell nekünk is. Mert tudjuk: „Szabadon szolgál a szellem” – a régi Eötvös Collegium jelszavát idézem; itt, Magyarországon, ahol fáj a szó: kísért a múlt. A mű, és a hozzá vezető út – látszólagos ellentétpárok; a mű önálló életet él, függetlenedik az alkotótól – megannyi sorstörténet. Az örmény gyökerű Ázbej Kristóf is belekerült a „forgatagba”… Ázbej Kristóf (1953, Budapest) grafikus, multimédia projekttervező művész. Párizsban és Budapesten él. Munkái 1973-tól jelennek meg kiállításokon, kiadványokban. 1983ban a franciaországi Bagneux-ben (6 r Bas Coquarts 92220 BAGNEUX) megalapítja a Musée X-Point-Zéro galériát. Honlap: http://spiralsyn8society.free.fr Ázbej Kristóf festménye 86 �Ami marad A szövegtudomány lehetőségei Filológia és textológia a régi magyar irodalomban (Szerk. Kecskeméti Gábor, Tasi Réka) HAJTMAN KORNÉL 2011. május 25. és 28. között rendezték Miskolcon a Reneszánsz és Barokk Kutatócsoport (Rebakucs) tavaszi konferenciáját, amelynek témája a filológia és textológia a régi magyar irodalomban volt. A tanácskozás nyomtatásban megjelent anyagát Kecskeméti Gábor, a kiadvány egyik szerkesztője az idei, Debrecenben rendezett konferencián (2012. május 24-26., téma: a kora újkori kegyességi műfajok rendszere és elmélete) mutatta be. Az előszót Kecskeméti Gábor jegyzi. Felsorolja azokat az egyetemeket, kutatócsoportokat, akik részt vettek a tudományos rendezvényen, majd kiemeli, hogy a konferencia előtt egy kerekasztal-beszélgetésre gyűltek össze a régi magyarországi irodalommal foglalkozó kutatócsoportok vezetői, hogy megvitassák az új a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete által megírni tervezett irodalomtörténet első 18. századig tartó kötetének koncepcióját. Bővebben az előszó nem szól erről a munkáról, azt azonban sikerült kiderítenem, hogy a kötet címe A magyarországi irodalmak története lesz. Még mindig az előszónál maradva, a kötet szerkesztője hangsúlyozza az esemény hiánypótló jellegét: megjegyzi, hogy a legutóbbi hasonló témájú konferenciára 1978-ban került sor, illetve hogy „korábban egyetlen régimagyaros konferencia sem választotta reflexiója kizárólagos tárgyául a mindannyiunk tevékenységét alapvetően meghatározó filológia és textológia elméleti és gyakorlati kérdéseit.” (7.) Valamint kiemeli a miskolci egyetemen folyó kutatások jelentőségét a fenti témában, és felhívja a figyelmet arra is, hogy nemcsak a régi, hanem a modern irodalom textológiai és filológiai kérdéseit is érintik a vizsgálatok. Ennek köszönhető, 87 �Ami marad hogy 2012 tavaszán megrendezésre került a Filológiai és textológiai kérdések a 20. századi klasszikusok szövegkiadásaiban című konferencia a Miskolci Egyetemen. A kötet összesen 37 tanulmányt tartalmaz, amelyek 5 nagy témakörre tagolódnak. Valamennyi nagyobb fejezet előtt található egy citátum, amelyek nagyon jól tükrözik az adott tematikus egység jellegét. A kötet első fejezete A latin humanizmus hazai filológiája címet viseli, az alatta szereplő idézet a következő: „…a magyarországi és ennek forrásvidékét és hátterét megadó európai latinság”. Ezt követi A hermenutikától a polémiáig: a filológia felekezeti kertekben („… a középkori magyar hagyományt összekapcsolják, szintézisbe hozzák az európai bibliai tudományosság eredményeivel”), A használt irodalom hagyományozódásának kérdései („… a középkorból örökölt és a rekatolizáció során újra népszerűvé vált, latin eredettel rendelkező szövegváltozatok”), A magyar irodalmi hagyomány hazai filológiája („…a variálódás textológiája jól megfigyelhető bennük”) és végül pedig az Elvek, módszerek, műhelyek („…a hiba relatív fogalom”) című tematikus egység. A tanulmányok terjedelme változó, a legterjedelmesebb több mint 40 oldal, de 6, és 4 oldalas szöveg is olvasható, némelyikhez képmelléklet is tartozik, de táblázatok is előfordulnak, amelyek a szövegek összehasonlítására szolgálnak, vagy a különböző kiadásokat mutatják be. Nincs módom minden tanulmányt részletesen bemutatni, ezért csupán néhány, különösen izgalmas írást, problémát szeretnék kiemelni. Kecskeméti Gábor tanulmányában egy rövid tudománytörténeti összegzést olvashatunk a kora újkori filológia egészéről, majd azokat a kapcsolatokat mutatja be, amelyek mentén a korabeli magyarországi értelmiségiek összeköttetésbe kerültek ezzel az új filológiai kultúrával. Békés Enikő arra keresi a választ, hogy Galeotto Marzio De doctrina promiscula című művének nyomtatott verziójából miért maradt ki az a rész, amely „a férfiak közötti szeretkezés orvosi megítéléséről, illetve kultúrtörténetéről szól”, holott a fennmaradt kéziratokban benne van. Hargittay Emil, Ajkay Alinka, Bajáki Rita és Bogár Judit szövegi Pázmány Péter kritikai kiadásának filológiai és textológia problematikájára mutatnak rá. Vadai István a Szövegkritika-kritika című tanulmányában kijelenti, hogy „nincs értelme »kritikai kiadásról« beszélni, csak szöveghagyományozódás vagy szövegállapotok bemutatásáról.” (458.) Maczák Ibolya Jeremias Drexel Aurifodinája kapcsán von le fontos következtetéseket, nemcsak a régi, hanem a posztmodern szövegekkel kapcsolatban, középpontba állítva az intertextualitást. Az irodalomtörténész szerint „az intertextualitás vonatkozhat a posztmodern előtti szövegekre, s értelmezhető a szövegek létmódjaként is.” (279.) Továbbá a konferenciának és magának a kötetnek is az egyik legérdekesebb momentuma számomra az volt, hogy a textológiai és filológia kérdéseket nem csupán irodalomtörténeti aspektusból vizsgálták meg, hanem más tudományterületek szemszögéből is mint pl. folklorisztika, zene-, könyv-, nyelvtörténet valamint jogtörténet. 88 �Ami marad A megnevezett tanulmányokból is látható, mennyire sokrétű a kötet, és ez csupán néhány szöveg a harminchétből. Végezetül annyit jegyeznék meg, hogy a címben szereplő magyar helyett sokkal találóbb lenne a magyarországi megnevezés, hiszen nem csupán magyar nyelvű műveket vizsgálnak a szerzők, hanem olyanokat is, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak Magyarországgal, függetlenül attól, hogy milyen nyelven vannak lejegyezve. (Miskolc, Miskolci Egyetem BTK, Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Intézet, 2012) 89 �Ami marad “csak ezt foglalhatom szavakba” Mezősi Miklós: Aranycserép-darabok GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ Az olvasó viszonyítási pontja a kötet élére helyezett, megtaláltként, idegenből fordítottként és eredeti szövegével bemutatottként megjelenített költemény, ám ez csupán álca, valójában ez is Mezősi Miklós alkotása. Ennek szándékolt ókori versideje determinálni látszik az utána következő modern költői szövegek idő(tlen)ségét, szimbolizálja a művészi eszményt, mely – olybá tűnik – a kötet szerzőjének a szövegeit is bejárja. Világító hangulat – vezérmotívumként világít rá a megérthetőre, s az ezzel együtt járó megfejthetetlenre, az időnként istenivé lényegülő emberi lény szárnyalására, s olykor az állattá szelídülő emberi agy korlátaira, a létezést meghaladó kérdéseket felvető, válaszokat kereső, gondolkodó lény, s időnként az enyészet felé semmisítő, a múlás-mulandóság folyamatába beleérző testi lény létezésére. Térben-időben úgy határol be élményt, érzést, hogy elmosódottságukban mégis a szürrealitás alkotóelemeivé lesznek a helyek, az idősíkok, az időzónák, az évszakok, a napszakok. Arany, fény oly gyakran kerül elő a szövegekben lexémaszerűen és metaforikusan, szimbólumerejével, hogy a láttatott világot akár az arannyal bevont szépséges, gazdag költői léleknek, lírai univerzumnak egy fájó, rossz élményekkel, érzésekkel terhelt, de az aranyfuttatással elfedett, bezárt, s így talmian szép világának érzékeljük. Az arany beragyogja fényességével a hedonisztikusnak éppen nem, de azért örömmel telinek némiképp látható költői világot. A Kedv és Arany cikluscímmel inverzív Arany-kedv című vers négy első sorában hét „boldog” szót találunk: fény, áttör, ragyog, derű, kedv, öröm, boldog. „Részvéttelen-finom kedv” ez, ahogy költőnk fogalmaz. A hozsánnamondás, az eposzi fohász ebben a versben is az elmúlt aranykor megidézésére, a szép és a jó kinyilváníttatására való, eredményeképpen a „kedv-megszegetlen szeretet”. A főmotívum oppozícióban is előkerül: Kedv és zavar, hogy aztán ismét megmutatkozzon a szándék: „ezért költöttem én e verseket neked/ hogy tudd mivégre (s miért nem) születtem: boldoggá 90 �Ami marad tenni s nem boldogtalanná”. Aranyfénnyel bevont, féltve őrzött érzés-élménymatéria, mely megdolgozva-meggyúrva, darabokból összeálló sűrű, de nem sukudott (ahogy őseim őrségi tájszólásában a nem megfelelő arányban összeállított, majd túl nehézre sült cipót avagy süteményt minősítették), hanem könnyűvé, magasságig s mélységekig szállóvá érlelődött. Fogyasztása örömmel tölt el (nem lehet a célja ez is a költészetnek?), ízre kedves, a megszokott és a szeretett, anakronisztikus, de új fűszerektől is édesített-ízesített költői anyag ez. Hagyományos, mely ez esetben a szöveghagyományt is jelenti, s az idillikusnak a kiábrázolását, csakúgy, ahogy az anakronisztikusan, de modernségükben is érvényesen ható gondolatok. A borítóra helyezett kép része a szöveg szimbolikájának: ábrázolja a mozaikszerűséget, amely a kötetnek is meghatározója. Egy gömb alakú tárgy (a gömb az abszolút tökéletesség szimbólumaként) szilánkos, tovább törhető szűk rést ütött az üvegen, a homály eloszlik, s láthatóvá válik mögötte az idillikus életkép. Mintha a vergiliusi aranykor eklogaszerű hangulata válna itt láthatóvá, vagy mintha a keresztény mitológia pásztora terelgetné itt nyáját Isten országában. Az üveg törésvonalának koncentrikus körei a fájdalom sejtről sejtre terjedő, szinaptikus kapcsolataiban jelzik az ütés-ütődés erejét. Mutatja, a cél az idill megtalálása, amely a reális mögött tapintható, ily módon szürreálissá válik. Mégsem szürrealista utópia ez. És nem is közönyös valóságleírás. A versszövegekben a ragaszkodás, a másikhoz való közellépés, az átlényegülés egyaránt előhívja az érző lélek isteni és emberi mivoltát. A tudásanyag gazdag halmozása az ókori és az ókori kultúrára hajló irodalomban szükségszerűen szöveget formáló elem. Hangulatok – mégsem hangulatköltészet csupán. Történetek – inkább történések – mégsem epikus. Lírai – modern harmónia. A költő megmutatja, hogy nemcsak az lehet újszerű, modern, amely sokszor e világunkat jelképezően ritmustalan és formátlan. Olyan költő szól, aki szereti a szépet. Jól fordul: sokan mai tollforgatóink (klaviatúra-ütögetőink) közül életélményként a torz, a rút felé fordítják a tekintetüket. Az elidegenítő, torzító világhangulatot – mely minden halandót szorít, tép, marcangol, ahol csak tud – hátrahagyva nemcsak bemutatja költőnk, de meg is éli a szépet. A Mezősi Miklós-i nyelvben fontos a szó, annak alaki megjelenése és a szemantikai síkok kivetítése egyaránt. Leleményesen összetartozó nyelvi elemeket nyit szét, korrelálnak, ugyanakkor oppozícióban is állnak ezek. Rímei modernségükben hagyománykövetők, anakronisztikusságukban modernek. Intertextusai a tudós költőt helyezik előtérbe, irodalomtörténészi habitusa tör elő ebben. A szöveg szándékolt szövegközisége költői műveket helyez újra kontextusba: a Lépten-nyomon itt a tavasz című versében ugyanaz a fokozó, feszültségkeltő hatás érvényesül a főnévi igeneves alakok közötti kapcsolatos kötőszavakkal, az és-ekkel lecsengő sorban, s a lassan télbe forduló tavasszal, mint Vörösmarty klasszikusában, ugyanígy a több 91 �Ami marad versében megjelenő bor-reminiszcencia is romantikus költőnket idézi (A borhoz és a borivóhoz, Száguldás). Kulináris metaforái Krúdy Gyulát idézik, Pilinszky János emlékének, Alekszander Puskinnak egy-egy aranycserépdarabot „színez ki”. Ady ős Kajánját megidézve a Góg és Magóg bravúros, ötletes szóalkotás-cirkuszává lesz a Gógok és mógtok című verse. Cserepek ezek is, mozaikkövek. Cserép – mint tetőfedő, elfedő, védő-óvó, ugyanakkor eltüntető; csakúgy, mint az arany, ha bevonat csupán. A kötet darabjai a nyelv zsonglőrmutatványai. A szavak játékmestereként sorról sorra leleményes, ötletes, szellemes nyelvi találmányokra lelünk. Ő maga „szó-orkok”-nak (Utolsó mentése) nevezi sajátos szógyártmányait. A Kép(s)zelet az egyik olyan verse, amelynek olvastán érezzük, hogy Mezősi Miklós az a fajta költő, aki rezdül a nyelv finom hangjaira. Húrjain (billentyűin) többnyire víg, mulattató zene szól, de mintha összhangzatában a mollos hangulat volna domináns. Nincsenek forték, többnyire lágy piano szól. Finoman hangolja nyelvünk hangszerét, a magyarázat tőle ennyi: „de hát költő vagyok” (Kép(s)zelet). Ars poeticája a metrikus verselés hagyományának folytatását határozza meg elvként: „De tartsunk mértéket most ebben is; / a vers azonban mértékkel forogjon: / latin szó az („forgáshoz” van köze)” (Kapsz tőlem szebbet ennél). Ugyanebben a versben a nyelvész-költő az etimologizálással sajátosan alakítja szövegét: „Kürtöljük most világgá azt, hogyan forog / estéből át a hajnal rózsapírja / sok nehéz-bús fájdalomnak írja / – beléje írva ajkadon mi nem morog, de táncol és örül: kedv és mosoly / mitől a vers mozog-kering-forog”. Tánc – muzsika – szó nála egy tőről fakad. A tanító gondolatokat homo ludensként oldja játszi rímeivel, bájos formákkal teszi színessé a cserepeket. A kötet versei derűt, nyugtató hangulatot sugároznak. A könyv hátsó borítójára kiemelt költői gondolat, bár alakítja a szöveganyag többletjelentését, a hiúság hirdetése az istenitől az emberi felé, mi több: az evilági bűnök felé, ha úgy akarom: a hedonizmus felé irányít. A versek ismeretében denotatíve: hiszem, konnotatíve: fenntartással… (Szombathely, Savaria University Press, 2011) 92 �Ami marad A dácsa Rómeója és Júliája Mihail Siskin: Levélregény PETRŐCZI ÉVA 1989 májusában – az Őrség ausztriai oldaláról, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciájáról hazafelé pöfögve (már akkor matuzsálemi Bogarunkkal!) épp Zalaegerszegtől nem messze találkoztunk a – számunkra legalábbis – első, kivonulásukat megkezdő szovjet csapategységekkel. Ez azonban részünkről, a családjainkat ért személyes történelmi csapások ellenére sem jelentett „hátraarcot” az orosz kultúrának. A Cvetajevától Brodszkijig és Ulickajától Pelevinig ívelő orosz írói névsorunk és olvasmánylistánk az évek során csak emelkedett, sokakkal együtt eszünk ágában sem volt „kulturális blokáddal” sújtani Európa egyik vitán felül leggazdagabb és legérzékenyebb irodalmát. Mindez arról jutott az eszembe, hogy a Svájc és Oroszország között ingázó, mára már világhírű Mihail Siskin Rousseau Új Eloise-át, illetve a XVIII. századi, nálunk kevéssé ismert Kurganov Levélmintáját említi mostanra már huszonkét nyelvre lefordított Levélregénye forrásaként, noha bízvást emlegethetné akár Marina Cvetajeva Firenzei éjszakák című levélregényét is. Ezt a páratlan szépségű művet a reménytelen szerelem, a beteljesületlen szerelem puskini motívuma rokonítja Siskin valamivel szikárabb, de ugyancsak rendkívül érzelemgazdag könyvével. A történet keretét az 1900-ban tetőző boxerlázadás, s az abból kirobbanó orosz-kínai háború adja, az a háború, amely elválasztja egymástól a háborúba hurcolt Vologyát és szerelmesét, Szását, akiket egy júliusi nyár, egy nyaralóhely, ha úgy tetszik, egy dácsa nyugalma hozott közel egymáshoz. Az, ahogyan a háború beleszól az életükbe, személyiségük alakulásába, a legtöbb európai olvasóban egy, a cseh literatúrából származó olvasmányélményt, Rómeó, Júlia és a sötétség-emléket szólít elő. Ahogyan létezik „mise a szorongattatások idején”, úgy az irodalom is fájdalmas módon újra és újra 93 �Ami marad megtermi a maga „szerelem a szorongattatások idején”-opuszait. De Siskin könyve nem egyszerű „love story”, nem puszta „szerelmi történet”, hanem egyszersmind – érdekes véletlen ez, hiszen az angolszász gyökerű puritán szellemiség (a teljesen más előjelű „szocreál” puritánságtól eltekintve!) Oroszországot egyáltalán nem érintette meg – újrafogalmazódása egy huszonegyedik századi regényben. Mégpedig az angol, holland és magyar nyelvű puritán művekben oly gyakran felbukkanó „ars bene moriendi”, azaz a „jó halál művészete” gondolat, s annak szöges ellentéte, a rossz, az embertelen „modern időket” jellemző halálé, legyen szó a hősnő anyjának és apjának kínos, hosszú és irgalmasabb, gyorsabb eltávozásáról, vagy éppen egy Szonyecska nevű kislányéról, sőt, akár egy macskát végső kínjaitól megmentő injekcióról. Ennek ellenére Siskin nagyszerű regénye egyáltalán nem „halálszagú”, sokkal inkább folyamatos életszeretet és szerelemigenlés: „A könyvek bizonyára nem a halálról, hanem az örökkévalóságról szólnak, csak az a baj, hogy ez az örökkévalóság nem igazi – csak egy foszlánya, pillanata –, mint a borostyánba fagyott légy. Leszállt egy pillanatra, hogy összedörzsölje lábacskáit, s örökre így maradt. Természetesen a könyvek a legcsodálatosabb pillanatokat válogatják össze. Hát nem szörnyű így maradni örökké, mint egy porcelánfigura-pásztorfiú, amint a leányka fölé hajol, hogy megcsókolja.” Igen, pontosan ez Siskin könyvének egyik varázslatos sajátossága: egyszerre majdnem-rokokó játszadozás és annak brutális tagadása. Ahogyan a könyvet mesterfokon, ritka érzékenységgel tolmácsoló Földeák Iván műfordító írja utószavában: „Siskin az elsők között mer írni a lét fizikai valóságáról, ami nem mindig parfümillatú, legyen ez az első szerelem, a szüzesség elvesztése, rákbeteg ápolása vagy egy tábori latrina. Szerelemben megizzadt testek cuppogása, aszott öregember megfürdetése, (erről a magyar olvasónak Hajnal Anna nagyívű siratóverse, a „Tiszta, tiszta, tiszta” juthat az eszébe! P.É.) egy vak életszeretettől hajtott vágya a teljes emberi lét után még naturalisztikus pontossága ellenére is meggyőzi az olvasót: ez az élet, a teljes, ahol a szenvedés lapjai is szépek. Tisztítóak, ahogy az egész könyv.” Földeák nem csupán fordítja-értelmezi, hanem a közelmúltban meg is interjúvolta Mihail Siskint. Ennek az írásnak nagyon sokatmondó, beszédes címe van: „Az a siker, ha kimondtad, amit akartál.” Mostani, hisztérikusan sikerközpontú korunkban, amikor a legtöbb írófaggatás önszerelembe, öndícséretbe és ellenszenves tetszelgésbe torkollik, nem mindennapi élmény egy ilyen, egyszerűségében is vallomásértékű írói kijelentéssel találkoznunk. A népszerűséget, a sikert érintő interjúkérdésre Siskin így válaszolt (s ebből a válaszból lett egyszersmind a beszélgetés címe is!): „ Egész életemben a magam útját jártam, nem törődtem azzal, hogy egyesek nem értenek meg, elutasítanak, a kiadók visszaadják a műveimet, a kritikusok gyaláznak. Ez mindig így van, ha nem azt mondod, amit várnak, hanem azt, amit szeretnél. A megaláztatás próbája pedig sokkal fontosabb, mint a sikeré. Én alaposan kivettem belőle a részem, most készen állok rá, hogy kipróbáljam a sikerét. Ám nem a népszerűség a lényeg. Az az igazi siker, amikor kimondtad, amit 94 �Ami marad akarsz, amit fontosnak tartasz.” Ez pedig, nyilvánvaló mindenki számára, aki valaha is tollat ragadott, az utóbbi évtizedekben pedig képernyőhöz ragadt, sokkal maradandóbb biztonságérzetet ad, mint a publicity, az Év Könyve és egyéb címkék és díjak, hiszen egyetlen év sem örök, csak az írói teljesítmény. S az is csak akkor, ha olyan hiteles és igaz, olyan megrendítően élni-halni segítő, mint Mihail Siskiné. (Ford. Földeák Iván, Budapest, Cartaphilus Kiadó, 2012) 95 �Szerzőinkről ARDAMICA ZORÁN (1970, Losonc) költő, író, műfordító BÜKI MÁTYÁS (1951, Budapest) zenész, író DEBRECENI BOGLÁRKA (1981, Salgótarján) író, költő FRIDECZKY KATALIN (1950, Budapest) zongoraművész-tanár, író GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR (1957, Salgótarján) író GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ (1974, Körmend) nyelvész, kritikus HAJTMAN KORNÉL (1985, Párkány) költő, irodalomtörténész ILLÉS ORSOLYA (1978, Balassagyarmat) költő, író JUHÁSZ TIBOR (1992, Salgótarján) költő KOVÁCS BODOR SÁNDOR (1955, Vác) dokumentumfilmes, fotográfus MADÁR JÁNOS (1948, Balkány) költő, kiadóvezető NAGY MÁRTA (1982, Debrecen) költő, kritikus PAPP DÉNES (1980, Miskolc) író, költő PETRŐCZI ÉVA (1951, Pécs) költő, irodalomtörténész, műfordító SZÁVAI ATTILA (1978, Vác) író TANDORI DEZSŐ (1938, Budapest) költő, író, műfordító TÓTH KRISZTINA (1967, Budapest) író, költő, műfordító VILCSEK BÉLA (1956, Budapest) irodalomtörténész CZENE MÁRTA (1982, Budapest) festőművész TANULMÁNYOK: 20012007 festő szak (MKE); 2004-2008 intermédia (MKE); 2002 művészettörténet (ELTE BTK) DÍJAK: Strabag Artaward International (2011); Derkovits ösztöndíj (2009-2011); Oktatási és Kulturális Minisztérium díja – 56. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Fővárosi Önkormányzat Művészeti Kuratóriumának ösztöndíja: Frankfurt am Main (2009); Endre Béla díj – 54. Vásárhelyi Őszi Tárlat (2007); Barcsay díj (2004) EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK: Szerbtemplom Galéria, Balassagyarmat (2012); „Nachbild”, Strabag Artlounge, Wien (2011); „Fókusz”, Inda Galéria, Budapest (2010); „Teaser/Előzetes”, Vaszary Képtár, Kaposvár (2010); „Párhuzamos vágás”, Inda Galéria, Budapest (2008); „Képzelt terek”, Szinyei Szalon, Budapest (2007); „Kép Kapcsolat”, K. A. S. Galéria, Budapest (2006) LEGUTÓBBI CSOPORTOS KIÁLLÍTÁS: „Újragondolt hagyomány”, „Derkovits-ösztöndíjasok 2011”, Ernst Múzeum, Budapest (2012) 96 � Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/765261db620006294098c012a435a0f2.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Dr. Mizser Attila Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 2012 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld – 2012/3. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 2012 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika